Bagi Zol­tán Pé­ter

Tür­ke­n­louis

Bá­de­ni La­jos
(1655–1707)

Kro­nosz Ki­adó – Ma­gyar Tör­té­nel­mi Tár­su­lat

Pécs – Bu­da­pest, 2019
 A Kro­nosz Ki­adó
és a Ma­gyar Tör­té­nel­mi Tár­su­lat
so­ro­za­ta

So­ro­zat­szer­kesztők:

Bán­ku­ti Gá­bor
Fe­de­les Ta­más
Gőzsy Zol­tán
Var­ga Sza­bolcs
Vonyó Jó­zsef
So­ro­zat­terv: Te­pes Fe­renc
 Je­len elekt­ro­ni­kus ki­ad­vány a Kro­nosz Ki­adó és a Ma­gyar Tör­té­nel­mi
Tár­su­lat gon­do­zá­sá­ban 2019-ben meg­je­lent nyom­ta­tott kö­tet vál­to­zat­lan ki­adá­sa

ISBN 978 963 467 038 4

A kö­te­tet szer­kesz­tet­te:
Varg ­ a Szab­ olcs

Ol­va­só­szer­kesztő:
Bel­lus Ibo­lya

A re­zü­mét for­dí­tot­ta:
Háb­ el Ján
­ os

A cím­la­pon
Ba­deni La­jos arc­ké­pé­vel ve­re­tett érem
az 1691-es sza­lán­ke­mé­ni csa­ta em­lé­ké­re
For­rás: nat.muse­um-di­g­it­ al.de

© Bagi Zol­tán Pé­ter

© Ma­gyar Tör­té­nel­mi Tár­su­lat
© Kro­nosz
 Bevezetés

A Tisz­telt Ol­va­só egy élet­raj­zot tart a ke­zé­ben, amely egy olyan

em­ber pá­lyá­ját kí­sé­ri vé­gig, akit is­me­rünk is, meg nem is. A
cím­ben sze­replő név alap­ján ta­lán ke­ve­sen tud­ják, hogy kiről is
van szó, de a Tür­ke­n­louis el­ne­ve­zés­re ta­lán már fel­kap­ják a fe-­
jü­ket azok, akik ta­nul­má­nya­ik so­rán vagy pusz­ta kí­ván­csi­ság­ból
ke­zük­be vet­tek egy-egy mű­vet a vissza­fog­la­ló há­bo­rú tör­té­ne-­
téről (1683–1699). La­jos Vil­mos ba­den-ba­deni őr­gróf ugyan­is a
ma­gyar tör­té­net­írás­ban leg­in­kább I. Li­pót csá­szár és ma­gyar ki-­
rály szol­gá­la­tá­ba szegő­dött ka­to­na­ként, ma­gyar­or­szá­gi fő­pa-­
rancs­nok­ként is­mert, aki 1689-ben kis lét­szá­mú se­re­gé­vel ha­tal-­
mas te­rü­le­te­ket hó­dí­tott meg a Bal­ká­non, két esz­tendő­vel
később a sza­lán­ke­mé­ni csa­tá­ban pe­dig szin­te re­mény­te­len hely-­
zet­ben döntő győ­zel­met ara­tott az osz­mán se­re­gek fe­lett. Ez
utób­bit kö­vetően egész Eu­ró­pá­ban a ke­resz­tény­ség vé­del­mező-­
je­ként ün­ne­pel­ték sze­mé­lyét, az Osz­mán Bi­ro­da­lom el­le­ni fé-­
nyes győ­zel­mei pe­dig dicső­sé­get hoz­tak szá­má­ra, hi­szen kor­tár-­
sai – a hí­res ró­mai had­ve­zé­rek min­tá­já­ra – mel­lék­ne­vet ad­tak
neki: a Tür­ke­n­louis-t. Bár a pfal­zi és spa­nyol örö­kö­sö­dé­si há­bo-­
rú­ban be­töl­tött sze­re­pé­ért „a bi­ro­da­lom paj­zsa” ki­tün­tető ti­tu-­
lust is meg­kap­ta, ám mai na­pig a leg­is­mer­tebb és leg­je­lentő­sebb
ha­di­tet­tei a ma­gyar­or­szá­gi, er­dé­lyi és szer­bi­ai had­szín­te­rek­hez
kö­tik. Ah­hoz, hogy az utó­kor szá­má­ra a né­met és az egye­te­mes
tör­té­ne­ti em­lé­ke­zet­ben a Tür­ke­n­louis név ra­gadt meg, az is hoz-­
zá­já­rult, hogy fia, Ágost György Szim­pert 1771-ben a ra­st­ at­ti
kas­tély­ban egy „Tür­kische Kam­mert” ren­dez­te­tett be, ahol a
hős ál­tal zsák­mány­ként gyűj­tött ke­le­ti kin­cse­ket ál­lí­tot­ták ki.
 A ma­gyar ol­va­sók előtt azon­ban szin­te is­me­ret­len, hogy nem-­
csak a Ma­gyar Ki­rály­ság­ban, ha­nem a Né­met-ró­mai Bi­ro­da­lom
felső-raj­nai vi­dé­kén is har­colt a Habs­burg-ural­ko­dók ér­de­ké­ben
XIV. La­jos fran­cia ki­rály had­se­re­gei el­len. Az sem köz­is­mert,
hogy az őr­gróf nem­csak ka­to­na volt, ha­nem egy kis bi­ro­dal­mi
őr­gróf­ság ural­ko­dó­ja­ként je­lentős po­li­ti­kai és dip­lo­má­ci­ai te­vé-­
keny­sé­get is foly­ta­tott. Je­len kö­tet be­mu­tat­ja La­jos Vil­mos ba-­
den-ba­deni őr­gróf csa­lá­di hát­te­rét, ka­to­nai pá­lyá­ját, ural­ko­dói
és po­li­ti­kai tet­te­it, va­la­mint meg­mu­tat­ja őt férj­ként és csa­lád-­
apa­ként úgy, hogy köz­ben kor­raj­zot is ad a 17. szá­za­di Né­met-
ró­mai Bi­ro­da­lom­ról, va­la­mint az eu­ró­pai nagy­po­li­ti­ka vi­szo-­
nya­i­ról, il­let­ve be­te­kin­tést nyújt a tö­rö­kök el­le­ni fel­sza­ba­dí­tó
há­bo­rú ku­lissza­tit­ka­i­ba.
Bá­de­ni La­jos pá­lyá­ja bi­zo­nyít­ja, hogy a Ma­gyar Ki­rály­ság még
az osz­mán hó­dolt­ság ide­jén is szer­ves ré­sze ma­radt a ke­resz-­
tény vi­lág­nak, és sor­sa iránt nem ma­rad­tak kö­zöm­bö­sek az eu-­
ró­pai ki­rá­lyi ud­va­rok­ban. A ma­gyar had­szín­tér ter­mé­sze­te­sen
mind­vé­gig csu­pán a nagy­ha­tal­mi po­li­ti­ka egyik szín­te­ré­nek szá-
mí­tott, ám en­nek el­le­né­re ta­gad­ha­tat­lan tény, hogy az or­szág
fel­sza­ba­dí­tá­sá­ban a kül­föl­di tá­mo­ga­tás­nak orosz­lán­rész ju­tott.
Ren­ge­teg né­met, cseh, val­lon stb. ka­to­na szol­gált itt kül­föl­di
zsol­don, akik kö­zül az egyik leg­fel­ké­szül­tebb had­ve­zér­nek
köny­vünk fő­sze­replő­je szá­mí­tott, aki 1683-tól kezd­ve egy év­ti­ze-­
den át részt vett min­den je­lentő­sebb csa­tá­ban és ost­rom­ban. Ér-­
de­me­i­ért jog­gal kap­ta meg a bi­ro­dal­mi tá­bor­nagy, majd a tel­jes
bi­ro­dal­mi had­erő he­lyet­tes fő­pa­rancs­no­ka cí­met, il­let­ve az
Arany­gyap­jas rend lo­vag­ja ki­tün­te­tést. Ba­deni pá­lya­fu­tá­sa jel­zi,
hogy ide­je át­ér­té­kel­nünk azo­kat a régi to­po­szo­kat, ame­lyek sze-­
rint Habs­burg (I.) Li­pót a ma­gya­ro­kat sem­mi­be véve kor­má-­
nyoz­ta bi­ro­dal­mát. Az or­szág fel­sza­ba­dí­tá­sá­nak ha­tal­mas prog-­
ram­ja eu­ró­pai össze­fo­gás­sal, együt­tes ha­zai és kül­föl­di erő­fe­szí-­
tés­sel vált va­ló­ra.
 Sze­ret­ném meg­ra­gad­ni az al­kal­mat, hogy kö­szö­ne­tet mond­jak
fe­le­sé­gem­nek és gyer­me­ke­im­nek, akik nem ke­ve­set tűr­tek a
kéz­irat el­ké­szí­té­sé­nek mun­ká­la­tai so­rán. Há­lás va­gyok a Ma-­
gyar Nem­ze­ti Le­vél­tár és az MNL Csong­rád Me­gyei Le­vél­tár ve-­
zetői­nek, va­la­mint a Bécs­ben dol­go­zó ma­gyar le­vél­tá­ri de­le­gá-­
tu­sok­nak (Fa­ze­kas Ist­ván, Oross And­rás, Do­mo­kos György és
Kiss Gá­bor), hogy mun­kám­hoz min­den szük­sé­ges se­gít­sé­get
meg­ad­tak.
 Származás, család

A baden-badeni őrgrófok családja

A ba­den-ba­deni őr­gró­fok di­nasz­ti­á­já­nak ala­pí­tó­ja I. Bert­hold

(1024–1078) és fi­vé­re I. Her­mann (1052–1074) az ősi Zährin­ger
csa­lád­ból szár­ma­zott, ám ezen ke­resz­tül a fa­mí­lia gyö­ke­rei egé-­
szen a Ka­ro­ling-kor­sza­kig nyúl­hat­nak vissza. Bár a Zährin­ge­rek
ere­de­te tisz­tá­zat­lan, az bi­zo­nyos, hogy a sváb her­ce­gi nem­zet-­
ség – amely a 12. és 13. szá­zad­ban szo­ros csa­lá­di kap­cso­la­to­kat
ápolt a né­met-ró­mai ki­rá­lyi és csá­szá­ri cí­met több­ször el­nyert
Stau­fe­rek­kel avagy Ho­hens­tau­fok­kal (gon­dol­junk csak II. Fri-­
gyes­re) – a 11. szá­zad vé­gén a mai Ba­den-Würt­tem­berg tar­to-­
mány dél­nyu­ga­ti ré­szén ta­lál­ha­tó Bre­is­gau te­rü­le­tén lévő
Zährin­gen vá­rá­ról kap­ta a ne­vét. I. Bert­hold gróf szá­mos bir­tok-­
kal ren­del­ke­zett a már em­lí­tett te­rü­le­ten kí­vül is, III. Hen­rik né-­
met-ró­mai csá­szár (1017–1056) pe­dig neki ígér­te a sváb her­ceg-­
sé­get, igaz, ezt vé­gül nem kap­ta meg. Kár­pót­lá­sul az ural­ko­dó
utód­ja, IV. Hen­rik (1056–1106) 1057-ben neki ado­má­nyoz­ta a
Ka­rin­ti­ai Her­ceg­sé­get és a Ve­ro­nai Őr­gróf­sá­got, bár a gróf a ka-­
pott te­rü­le­tek fe­let­ti jo­ga­it a va­ló­ság­ban nem gya­ko­rol­hat­ta. I.
Bert­hold még éle­té­ben a már em­lí­tett I. Her­mann-nak ado­má-­
nyoz­ta Bre­is­gaut, va­la­mint a te­rü­let nél­kü­li ve­ro­nai őr­gró­fi cí-­
met. I. Her­mann fia, II. Her­mann (1074–1130) kez­det­ben lim-­
bur­gi őr­gróf­nak cí­mez­te ma­gát, ám ezt ha­ma­ro­san meg­vál­toz-­
tat­ta. En­nek hát­te­ré­ben az állt, hogy egy a Zährin­ge­rek és a
Stau­fe­rek kö­zött kö­tött szerző­dés ér­tel­mé­ben si­ke­rült meg­sze-­
rez­nie Ba­den-Ba­dent és kör­nyé­két. A 12. szá­zad ele­jén a vá­ros
fö­lött ma­ga­so­dó Bat­tert hegy nyu­ga­ti lejtő­jén II. Her­mann el-­
kezd­te ki­épí­te­ni Ho­hen­ba­den vá­rát (Al­tes Sch­loss), ez­zel is je­lez-­
ve, hogy ural­mi köz­pont­ját a Nec­kar fo­lyó kö­zépső sza­ka­szá­ról
(Back­nang kör­nyé­kéről) át­he­lye­zi a Felső-Raj­na vi­dé­ké­re. Ha-­
ma­ro­san már az ok­le­ve­lek­ben is nyo­mon kö­vet­hető volt ez a
vál­to­zás: II. Her­mann 1112-től ba­deni őr­gróf­nak ne­vez­tet­te ma-­
gát.

A ho­hen­ba­deni Al­tes Sch­loss új­já­épí­té­si raj­za a 20. szá­zad ele­jéről

A 13. szá­zad első fe­lé­ben ko­moly vál­to­zá­sok tör­tén­tek a csa-­

lád éle­té­ben. Egy­részt 1218-ban meg­halt V. Bert­hold (1186–
1218), így mag­va sza­kadt a Zährin­ge­rek her­ce­gi ágá­nak (ezt a
cí­met 1097-ben ado­má­nyoz­ta a főág­nak IV. Hen­rik csá­szár).
Más­részt 1219-ben a Nec­kar és Felső-Raj­na vi­dé­ki bir­to­ko­kat si-­
ke­rült össze­köt­ni, ami­kor is V. Her­mann (1190–1243) fe­le­sé­gül
vet­te V. Hein­rich raj­nai pa­lo­ta­gróf (1173/74–1227) le­á­nyát, Ir-­
men­gar­dot, aki­nek ke­zé­vel együtt meg­kap­ta Pforz­he­i­met is.
Har­mad­részt, kö­rül­be­lül 1212-ben, egy örö­kö­sö­dé­si szerző­dés
ér­tel­mé­ben az őr­gróf­ság ket­té­vált. IV. Her­mann (1160–1190) ha-­
lá­lát kö­vetően fiai, a már em­lí­tett V. Her­mann és I. Hein­rich fel-­
osz­tot­ták egy­más kö­zött örök­sé­gü­ket. Így jött lét­re a hach­ber­gi
ol­dal­ág, amely­nek tag­jai a ba­den-hach­ber­gi őr­gróf cí­met vi­sel-­
ték. En­nek a te­rü­let­nek a je­lentős ré­szét 1415-ben I. Ber­nárd ba-­
deni őr­gróf (1372–1431) egy­szerűen vissza­vá­sá­rol­ta II. Ot­tó­tól
(1410–1415). Az egy­kor a hach­ber­gi ol­dal­ág ál­tal uralt összes
bir­to­kot azon­ban nem tud­ta vissza­sze­rez­ni, mi­vel 1306-ban III.
Hein­rich (1290–1330) és I. Ru­dolf (1306–1313) szin­tén meg­osz­to-­
zott egy­más­sal atyai örök­sé­gén, ami­nek kö­vet­kez­té­ben lét­re­jött
a Sa­us­ en­burg köz­pon­tú új őr­gróf­ság, és Ru­dolf ettől kezd­ve ma-­
gát hach­berg-sa­us­ en­ber­gi őr­gróf­nak cí­mez­tet­te. En­nek az ol-­
dalág­nak a te­rü­le­tei vé­gül csak 1503-ban, Fü­löp hach­berg-sa­u-­
sen­ber­gi őr­gróf (1487–1503) ha­lá­lá­val ke­rül­tek I. Kris­tóf ba­deni
őr­gróf (1475–1515) és így a ba­deni csa­lád főá­gá­nak ural­ma alá.
A 15. szá­zad fo­lya­mán a Ba­deni Őr­gróf­ság újabb bir­to­kok­kal
gya­ra­po­dott. I. Ja­kab (1431–1453) 1442-ben ugyan­is meg­sze­rez­te
Lahr és Mahl­berg föld­je­i­nek egy ré­szét, ez­zel össze­köt­te­tést te-­
remt­ve bre­is­ga­ui és ba­den-ba­deni te­rü­le­tei kö­zött. A késő kö-­
zép­kor vé­gé­re a Ba­deni Őr­gróf­ság a Né­met-ró­mai Bi­ro­da­lom
dél­nyu­ga­ti szeg­le­té­nek egyik meg­ha­tá­ro­zó ál­la­má­vá vált, amely
a Habs­burg csa­lád bre­is­ga­ui és or­ten­aui, va­la­mint a Habs­burg-
hű­bé­res Würt­tem­ber­gi Her­ceg­ség bir­to­kai közé ékelő­dött be. Ez
a – mai szó­hasz­ná­lat­tal élve geo­po­li­ti­kai – hely­zet a 17. szá­zad
fo­lya­mán je­lentő­sen be­fo­lyá­sol­ta a csa­lád sor­sát.
 De ne sza­lad­junk ennyi­re elő­re az idő­ben, hi­szen a már em­lí-­
tett I. Kris­tóf alig egye­sí­tet­te fő­sé­ge alatt a Zährin­ge­rek meg­ma-­
radt bir­to­ka­it, is­mét tar­to­má­nyai meg­osz­tá­sá­nak ve­szé­lyé­vel
kel­lett szem­be­néz­nie. Az őr­gróf ezt el­ke­rü­lendő elő­ször Fü­löp
nevű fi­á­ra akar­ta hagy­ni az őr­gróf­sá­got, an­nak el­le­né­re, hogy
nem ő volt az első­szü­lött. I. Kris­tóf azon­ban őt tar­tot­ta le­het­sé-­
ges örö­kö­sei kö­zül a leg­al­kal­ma­sabb­nak a kor­mány­zás­ra. Fü­löp
báty­ja, Ber­nárd azon­ban nem fo­gad­ta el apja ter­ve­zett vég­aka-­
ra­tát, ami­ért a bur­gun­di­ai ud­var­ba száműz­ték. Nem­so­ká­ra az
atyai aka­rat­tal a har­ma­dik fiú, Ernő is szem­be­for­dult. I. Kris­tóf
vé­gül kény­te­len volt meg­vál­toz­tat­ni vég­aka­ra­tát, és 1515-ben
fel­osz­tot­ta há­rom fia kö­zött az őr­gróf­ság te­rü­le­tét: a későb­bi III.
Ber­nárd kap­ta a Raj­na bal part­ján lévő, Fü­löp a Ba­den-Ba­den
kö­rül el­te­rülő köz­pon­ti, míg Ernő a Felső-Raj­na déli ré­szén ta­lál-­
ha­tó bir­to­ko­kat. Az örök­ha­gyó azon­ban ki­kö­töt­te, hogy fiai az
őr­gróf­ság egé­szé­nek sor­sá­ért kö­zös fe­lelős­ség­gel tar­toz­nak. Az I.
Kris­tóf ál­tal pa­pír­ra ve­tett szán­dék 1533-ban nyert első íz­ben
fon­tos­sá­got. Fü­löp fi­úö
­ ­rö­kös nél­kü­li ha­lá­lát kö­vetően ugyan­is
Ber­nárd és Ernő új­ra­osz­tot­ta az örök­sé­gét, így 1535-ben előb­bi
ural­ma alatt lét­re­jött a Ba­den-Ba­deni, míg az utób­bi fő­sé­ge alatt
a Ba­den-Dur­la­chi Őr­gróf­ság. A te­rü­le­tek meg­osz­tá­sa el­le­né­re
azon­ban az atyai vég­aka­rat szel­le­mét tisz­te­let­ben tart­va a két
ág tag­jai és a né­met-ró­mai csá­szá­rok is a tar­to­mány egé­szét
mind­ad­dig kö­zös tu­laj­don­nak és oszt­ha­tat­lan egy­ség­nek te­kin-­
tet­ték, amíg 1771-ben Ká­roly Fri­gyes ba­den-dur­la­chi őr­gróf
(1746–1811) ural­ma alatt újra nem egye­sült az egész csa­lá­di
örök­ség.
A ket­té­sza­kadt csa­lád vi­szo­nya ter­mé­sze­te­sen ez idő alatt
nem volt konf­lik­tus­men­tes. III. Ber­nárd már 1536-ban el­hunyt.
Idő­sebb fia, Fi­li­bert azon­ban ek­kor még cse­csemő volt, míg má-­
so­dik gyer­me­két, Kris­tó­fot édes­any­ja, Fran­cis­ka, Bri­en­ne és Lu-­
xem­burg grófnő­je egyelő­re még csak a szí­ve alatt hord­ta. Ernő
azon­nal be­je­len­tet­te igé­nyét a ba­den-ba­deni te­rü­le­tek­re is, ám
ak­ci­ó­ja si­ker­te­len ma­radt. A gyer­me­kek kis­ko­rú­sá­ga ide­jén gyá-­
mok kor­má­nyoz­ták a bir­to­ko­kat. Fi­li­bert Mün­chen­ben ne­vel­ke-­
dett, és 1556-ban vet­te át az őr­gróf­ság kor­mány­zá­sát. Ek­kor
meg­egye­zett a szin­tén nagy­ko­rú­vá vált Kris­tóf­fal, hogy évi
négy­ezer fo­rin­tért és a Ba­den-Ro­de­ma­cher­ni őr­gróf­sá­gért cse-­
ré­be le­mond a Ba­den-Ba­den­re for­mált jo­ga­i­ról. A kö­vet­kező
esz­tendő­ben Fi­li­bert fe­le­sé­gül vet­te a nála négy év­vel idő­sebb
Mecht­hild ba­jor her­cegnőt (IV. Vil­mos ba­jor her­ceg és Má­ria Ja-­
ko­ba ba­deni őr­grófnő lá­nyát), aki­vel gyer­mek­ként együtt ne­vel-­
ke­dett. 1566-ban meg­for­dult Habs­burg II. Mik­sa né­met-ró­mai
csá­szár (1564–1576) had­se­re­gé­ben a ma­gyar­or­szá­gi had­szín­té-­
ren, majd részt vett a fran­cia val­lás­há­bo­rú küz­del­me­i­ben, elő-­
ször a hu­ge­not­ták ol­da­lán, majd só­go­ra, V. Al­bert ba­jor her­ceg
(1550–1579) nyo­má­sá­ra ha­ma­ro­san pár­tot vál­tott, és IX. Ká­roly
fran­cia ki­rály (1560–1574) szol­gá­la­tá­ba állt. 1569. ok­tó­ber 3-án,
a mon­cont­ou­ri csa­tá­ban vesz­tet­te éle­tét.
Fi­li­bert kis­ko­rú fi­á­nak, Fü­löp­nek a gyám­ja­ként még a had­ba
vo­nu­lá­sát meg­előzően V. Alb­rech­tet ne­vez­te meg. A ba­jor her-­
ceg har­cos ka­to­li­kus szel­lem­ben, az in­golstad­ti je­zsu­i­ta kol­lé­gi-­
um­ban ta­nít­tat­ta az if­jút, míg az őr­gróf­ság irá­nyí­tá­sá­val sa­ját
em­be­rét, Otto Hein­rich von Sch­war­zen­ber­get bíz­ta meg. 1572 és
1582 kö­zött kibő­ví­tet­te és késő re­ne­szánsz stí­lus­ban át­épít­tet­te
az úgy­ne­ve­zett Ne­ue ­ s Sch­losst. II. Fü­löp 29 éve­sen, 1588-ben fi­ú-­
ö­rö­kös nél­kül halt meg, így a Ba­den-Ba­deni Őr­gróf­ság a II. Kris-­
tóf (1556–1575) ala­pí­tot­ta ba­den-ro­de­ma­cher­ni ol­dalág­ra szállt.
 A ba­den-ba­deni Ne­u­es Sch­loss nap­ja­ink­ban

III. Ber­nárd utó­szü­lött fia, mi­után meg­kap­ta jus­sát test­vér-­

báty­já­tól, ka­to­nai szol­gá­lat­ba állt. 1557 és 1561 kö­zött részt vett
a spa­nyol had­se­reg né­met­al­föl­di had­já­ra­ta­i­ban. Az evan­gé­li­kus
fe­le­ke­zet­hez tar­to­zó ifjú ezt kö­vetően a svéd ki­rály had­se­re­gé-­
ben szol­gált, és 1564-ben fe­le­sé­gül vet­te I. (Wasa) Gusz­táv ki­rály
(1523–1560) má­so­dik há­zas­sá­gá­ból való le­á­nyát, Ce­cí­li­át (1540–
1627). Az ifjú fe­le­ség már 19 éve­sen a csa­lá­don be­lü­li ha­tal­mi
já­té­kok ke­reszt­tü­zé­be ke­rült. Mos­to­ha­báty­já­nak, a későb­bi XIV.
Erik ki­rály­nak (1560–1568) az em­be­rei ugyan­is a vad­sten­ai kas-­
tély­ban Wasa Ka­ta­ri­na (1539–1610) és II. Edu­ard ostf­ri­es­lan­di
gróf (1532–1599) es­küvő­jén fél­re­ért­he­tet­len hely­zet­ben ta­lál­ták
Ce­cí­li­át a vő­le­gény öccsé­vel, Já­nos ostf­ri­es­lan­di gróf­fal – ez volt
az úgy­ne­ve­zett vad­sten­ai skan­da­lum. A szép her­ceg­kis­asszony-­
nak sze­ren­csé­re a kí­nos ese­mény el­le­né­re is akad­tak kérői, vé-­
gül II. Kris­tóf­fal lé­pett frigy­re. Rö­vid ide­ig a Svéd Ki­rály­ság­ban
ma­rad­tak, ám ha­ma­ro­san me­ne­kül­ni kény­sze­rül­tek, mert a ki-­
rály ki­uta­sí­tot­ta őket az or­szág­ból. Ce­cí­li­át ugyan­is az­zal vá­dol-­
ta meg trón­ra lé­pett mos­to­ha­báty­ja, XIV. Erik, hogy a grips­hol­mi
vár­ban fog­va tar­tott test­vé­ré­vel, Já­nos her­ceg­gel ti­tok­ban a ha-­
tal­ma meg­dön­té­sé­re ké­szül. A há­zas­pár elő­ször a Bal­ti­ku­mot
jár­ta be, majd a Mos­el fo­lyó felső fo­lyá­sá­nál lévő kis tar­to­má-­
nyuk­ba utaz­tak, ám Ro­de­ma­chern ud­va­ra jó­val ke­ve­sebb pom-­
pát és csil­lo­gást kí­nált, mint ami­hez hoz­zá vol­tak szok­va. Ezért
nem­so­ká­ra Lon­don­ba ha­józ­tak, ahol I. Er­zsé­bet ki­rálynő (1558–
1603) szí­ve­sen lát­ta őket ud­va­rá­ban. Itt szü­le­tett meg első gyer-­
me­kük 1565. szep­tem­ber 17-én. A Ce­cí­lia és a ki­rálynő kö­zöt­ti jó
vi­szony mi­att az új­szü­löt­tet I. Er­zsé­bet tar­tot­ta ke­reszt­víz alá a
Szent Pál-ka­ted­rá­lis­ban, és sze­re­tett öccsé­nek, VI. Edu­árd­nak
(1547–1553) az em­lé­ké­re az Edu­árd ne­vet adta neki, má­so­dik
ke­reszt­név­ként pe­dig – egy­részt meg­em­lé­kez­ve any­ja sze­ren-­
csés út­já­ról Lon­don­ba, más­részt kí­ván­va, hogy egész éle­té­ben
sze­ren­cse kí­sér­je – a For­tu­nát ne­vet adta az új­szü­lött­nek. Az ifjú
apát kis tar­to­má­nyá­nak kor­mány­zá­sa, va­la­mint az us­el­din­ge­ni,
püttin­ge­ni bir­to­kok és a rous­syi gróf­ság meg­örök­lé­se időről idő-­
re el­szó­lí­tot­ta Lon­don­ból. Fe­le­sé­gét azon­ban ott hagy­ta, aki
pom­pa­ked­velő élet­mód­ja mi­att ha­ma­ro­san ha­tal­mas adós­sá­got
hal­mo­zott fel. 1567-re a hely­zet tart­ha­tat­lan­ná vált, ezért II.
Kris­tóf meg akar­ta szök­tet­ni Ce­cí­li­át hi­te­lezői elől, ám ez nem
si­ke­rült, ugyan­is út­köz­ben Ro­ches­ter­ben fel­is­mer­ték őket, és a
fér­jet őri­zet­be vet­ték. Sza­ba­du­lá­sát csak I. Er­zsé­bet köz­ben­já­rá-­
sá­nak, va­la­mint an­nak kö­szön­het­te, hogy né­met ke­res­kedők ke-­
zes­sé­get vál­lal­tak adós­sá­gai vissza­fi­ze­té­sé­ért. A meg­aláz­ta­tá­sok
után a csa­lád 1567-ben Ro­de­ma­chern­ben te­le­pe­dett le, ám a né-­
met­al­föl­di pol­gár­há­bo­rú ki­tö­ré­se, va­la­mint az őr­gróf­ság la­kó­it
is meg­osz­tó fe­le­ke­ze­ti el­len­té­tek is­mét arra kény­sze­rít­tet­ték
őket, hogy 1571-ben a Svéd Ki­rály­ság­ba me­ne­kül­je­nek. Itt ek­kor
már Ce­cí­lia édes­báty­ja, III. Já­nos (1568–1592) ült a tró­non, aki
hú­gá­nak az ar­bo­gai ki­rá­lyi bir­to­kot ado­má­nyoz­ta, só­go­rát pe­dig
az­zal bíz­ta meg, hogy a Né­met-ró­mai Bi­ro­da­lom­ban fel­ügyel­je a
svéd ko­ro­na ke­res­ke­del­mi és ka­to­nai ér­de­ke­it és kap­cso­la­ta­it.
Ezt olyan si­ke­re­sen tet­te, hogy 1572-ben a ki­rály Ösel szi­ge­tén a
son­nen­bur­gi bir­to­kot ado­má­nyoz­ta neki, ám en­nek ja­va­it II.
Kris­tóf már nem él­vez­het­te. Mi­vel kap­cso­la­ta meg­rom­lott a fe­le-­
sé­gé­vel, még az év ele­jén vissza­tért Ro­de­ma­chern­be, ahol 1575.
au­gusz­tus 2-án vá­rat­la­nul el­hunyt.
II. Kris­tóf, a ba­den-ro­de­ma­cher­ni ág ala­pí­tó­ja
 II. Kris­tóf fe­le­sé­ge, Ce­cí­lia svéd her­cegnő

Fér­je ha­lá­la után nem sok­kal Ce­cí­lia az evan­gé­li­kus­ról át­tért a

ka­to­li­kus hit­re. Tet­te hát­te­re­ként egye­sek só­gornő­jé­nek, Ja­gel­ló
Ka­ta­lin­nak (1526—1583) a be­fo­lyá­sát vél­ték fel­fe­dez­ni, ám en-­
nél sok­kal va­ló­színűbb, hogy Ce­cí­lia így kí­ván­ta meg­sze­rez­ni
ma­gá­nak a csá­szár, a pápa és a spa­nyol ki­rály tá­mo­ga­tá­sát báty-­
já­val, III. Já­nos­sal szem­ben az atyai örök­ség rá eső ré­sze kö­rül
ki­rob­bant vi­tá­ban. Más­részt fiai szá­má­ra így pró­bál­ta biz­to­sí­ta-­
ni az őr­gróf­sá­got. Ezért még fér­je vég­aka­ra­tát is fi­gyel­men kí­vül
hagy­ta, aki gyer­me­kei gyám­já­ul az evan­gé­li­kus II. Ká­roly ba-­
den-dur­la­chi őr­gró­fot (1552–1577) és a spe­ye­ri püs­pö­köt, Mar-­
quard von Hatt­ste­int (1560–1581) je­löl­te meg. Az öz­vegy ugyan-­
is fi­a­it a ka­to­li­kus fe­le­ke­zet­hez tar­to­zó ba­jor her­ceg gyám­sá­ga
alá he­lyez­te.
A csa­lád 1579-ig a Svéd Ki­rály­ság­ban ma­radt, ek­kor azon­ban
olyan­nyi­ra meg­rom­lott a vi­szony Ce­cí­lia és III. Já­nos kö­zött,
hogy az öz­vegy is­mét me­ne­kül­ni kény­sze­rült, és gyer­me­ké­vel
Ro­de­ma­chern­be köl­tö­zött. Itt V. Vil­mos ba­jor her­ceg (1579–
1597) át­vet­te az ere­de­ti hi­tén ma­radt, evan­gé­li­kus fe­le­ke­zet­hez
tar­to­zó Edu­árd For­tu­nát ne­ve­lé­sét, aki en­nek a ha­tá­sá­ra 1584-
ben szin­tén re­ka­to­li­zált. Ez kitűnő lé­pés volt, hi­szen, mi­után
1588-ban uno­ka­test­vé­re, II. Fü­löp örö­kös nél­kül meg­halt, en­nek
kö­szön­hetően ve­het­te át a kor­mány­zást a Ba­den-Ba­deni Őr­gróf-­
ság fe­lett. Bár uno­ka­test­vé­re is fényűző ud­var­tar­tást tar­tott
fenn, amely­nek költ­sé­gei messze meg­ha­lad­ták kis tar­to­má­nyá-­
nak pénz­ügyi le­hető­sé­ge­it, Edu­árd For­tu­nát még to­vább fo­koz­ta
az esz­te­len pa­zar­lást. Nem já­runk messze az igaz­ság­tól, ha azt
fel­té­te­lez­zük, hogy egy­aránt örö­köl­te édes­any­ja köl­te­ke­zés­re
való haj­la­mát és édes­ap­ja ka­lan­dor ter­mé­sze­tét. Előb­bi tu­laj-­
don­sá­ga rö­vi­de­sen ka­taszt­ro­fá­lis hely­ze­tet ered­mé­nye­zett a
pénz­ügyek­ben. Az őr­gróf újabb és újabb hi­te­lek fel­vé­te­lé­re
kény­sze­rült, ami­vel sú­lyo­san el­adó­sí­tot­ta ál­la­mát. Az 1590-es
évek ele­jén már hi­te­lező­ket sem ta­lált, és az is fel­me­rült ben­ne,
hogy az egész őr­gróf­sá­got el­zá­lo­go­sít­ja a Fug­ge­rek­nek. Edu­árd
For­tu­nát azon­ban más mó­don is meg­kí­sé­rel­te ren­dez­ni adós­sá-­
ga­it. A kincs­tár fel­töl­té­se ér­de­ké­ben fi­gyel­me az al­kí­mia felé
for­dult, amely­nek kép­vi­selői a böl­csek kö­vé­nek meg­ta­lá­lá­sa
mel­lett ál­ta­lá­ban azon fá­ra­doz­tak, hogy ér­ték­te­len fé­mek­ből
ara­nyat ál­lít­sa­nak elő. Az őr­gróf azon­ban egé­szen hét­köz­na­pi
prob­lé­mák meg­ol­dá­sá­ra is fel akar­ta hasz­nál­ni a kor­szak ve­gyé-­
sze­tét. Az ál­ta­la fel­fo­ga­dott Pao­lo Pes­to­laz­zi és Fran­cesco Mus-­
ca­tel­li ugyan­is az ybur­gi vár bolt­ívei alatt ha­mis pénzt ver­tek és
mér­get koty­vasz­tot­tak. Ál­lí­tó­lag Edu­árd For­tu­nát a ha­lá­los eli-­
xírt kö­ze­li ro­ko­ná­nak, Ernő Fri­gyes ba­den-dur­la­chi őr­gróf­nak
(1584–1604) szán­ta. A ba­den-ba­deni őr­gróf azon­ban nem­csak az
al­kí­mi­át hív­ta se­gít­sé­gül pénz­ügyei ren­de­zé­sé­re, ha­nem cél­jai
el­éré­se ér­de­ké­ben az úton­ál­lás ősi mes­ter­sé­gét sem ve­tet­te meg.
Az így ki­ala­kult pénz­ügyi és mo­rá­lis hely­zet­ben Ernő Fri­gyes
őr­gróf vé­gül cse­lek­vés­re szán­ta el ma­gát, és I. Kris­tóf vég­aka­ra-­
tá­ra, va­la­mint az 1535-ben kö­tött csa­lá­di szerző­dés pont­ja­i­ra hi-­
vat­koz­va 1594. de­cem­ber 1-jén meg­száll­ta az őr­gróf­sá­got, meg-­
előz­ve ez­zel a csá­szá­ri biz­to­so­kat. Ez­zel kez­de­tét vet­te a 28 évig
tar­tó úgy­ne­ve­zett felső-ba­deni meg­szál­lás (ober­bal­di­sche Ok­ku-­
pa­ti­on). En­nek so­rán ugyan a fel­hal­mo­zott adós­sá­go­kat nem si-­
ke­rült ren­dez­ni, ám a tar­to­mány la­kos­sá­gát las­san újra az evan-­
gé­li­kus fe­le­ke­zet kö­vetői­vé tet­te,[1] így csök­kent­ve (idő­le­ge­sen) a
ka­to­li­kus ha­tal­mak (a csá­szár, va­la­mint a fran­cia és a spa­nyol
ki­rály) be­fo­lyá­sát a Né­met-ró­mai Bi­ro­da­lom dél­nyu­ga­ti ré­szén.
A meg­szál­lást kö­vetően Edu­árd For­tu­nát me­ne­kül­ni kény­sze-­
rült. Mi­vel azon­ban a Ba­den-Ro­de­ma­cher­ni Őr­gróf­ság kor-­
mány­za­tát át­ad­ta öccsé­nek, III. Fü­löp­nek (1588–1620), így a meg
nem szállt lu­xem­bur­gi és a Spon­hei­mi Gróf­ság­ban meg­ma­radt
bir­to­ka­i­ra vo­nult vissza, ahol Kas­tel­la­un vá­rá­ban ren­dez­te be
ud­va­rát. (A két el­fo­gott tal­ján „ve­gyész” sok­kal rosszab­bul járt,
őket tet­te­i­kért el­ítél­ték és fel­né­gyel­ték.) Edu­árd azon­ban to-­
vább­ra sem ve­tet­te meg a ka­lan­do­kat. Már az­zal ki­vív­ta kör­nye-­
ze­te fel­há­bo­ro­dá­sát, ami­kor 1593. má­jus 14-én Ba­den-Ba­den­ben
egy egy­szerű fla­mand ne­mes lá­nyát, Ma­ria van der Eyc­kent
(1571–1636) vet­te fe­le­sé­gül. Azt azon­ban csak a kis­szá­mú be­ava-­
tott tud­ta, hogy a frigy­re va­ló­já­ban már 1591 már­ci­us­ á­ban sor
ke­rült Brüsszel­ben, és a kö­vet­kező év­ben már meg­szü­le­tett első
le­á­nyuk, akit egy év­vel később egy má­sik gyer­mek kö­ve­tett.
 Edu­árd For­tu­nát

Edu­árd For­tu­nát a Ba­den-Ba­deni Őr­gróf­ság meg­szál­lá­sát kö-­

vetően sem a kas­tel­la­un ­ i ud­va­rá­ban töl­töt­te ide­je je­lentős ré-­
szét, ha­nem meg­pró­bál­ta vissza­sze­rez­ni tar­to­má­nyát, ezért elő-­
ször a né­met­al­föl­di hely­tar­tó meg­bí­zá­sá­ból to­bor­zott ka­to­ná­kat
a Né­met-ró­mai Bi­ro­da­lom te­rü­le­tén, majd uno­ka­test­vé­re, III.
Zsig­mond len­gyel és svéd ki­rály (1587–1632, il­let­ve 1592–1599)
szol­gá­la­tá­ba szegő­dött. A ki­rály elő­ször az el­le­ne fel­lá­zadt nagy-­
báty­ja, Ká­roly sö­der­man­lan­di her­ceg­gel (1604 és 1611 kö­zött IX.
Ká­roly né­ven svéd ural­ko­dó) és az őt tá­mo­ga­tó evan­gé­li­kus fe­le-­
ke­zet­hez tar­to­zó ren­dek­kel há­bo­rú­zott, és ebből ki­vet­te a ré­szét
Edu­árd is. Ez­után svéd zsold­ban a dán ki­rállyal har­colt, és en-­
nek so­rán rö­vid ide­ig fog­ság­ba is ke­rült. E ka­lan­dok után vissza-­
vo­nult kas­tel­la­un
­ i ud­va­rá­ba, ahol 1600. jú­ni­us 18-án ha­lá­los
bal­eset érte: it­ta­san le­zu­hant a vár lépcső­jén és össze­tör­te ma-­
gát. Mind­össze 35 évet élt.
Ami­kor Edu­árd For­tu­nát és Ma­ria van der Eyc­ken Ba­den-Ba-­
den­ben újra, im­má­ron nyil­vá­no­san egy­be­kelt, az egy­ko­ri
brüssze­li ud­var­hölgy egy fiú­gyer­me­ket várt. A kis­ded 1593. jú­li-­
us 30-án jött a vi­lág­ra, és a Vil­mos ne­vet kap­ta a ke­reszt­ség­ben.
Aty­ja ha­lá­la után előbb a gyám­jai, majd maga a nagy­ko­rú­vá
váló őr­gróf is meg­pró­bál­ta vissza­sze­rez­ni örök­sé­gét. Ám Ernő
Fri­gyes és utó­da, György Fri­gyes (1604–1622) is meg­ta­gad­ta ezt,
és arra hi­vat­koz­tak, hogy Edu­árd For­tu­nát ran­gon alul há­za­so-­
dott, így az ifjú Vil­most nem is­mer­ték el ma­guk­kal egyen­ran­gú-­
nak. A több mint két év­ti­ze­dig el­hú­zó­dó pe­res­ke­dés­nek a har-
minc­éves há­bo­rú ki­tö­ré­se ve­tett vé­get. György Fri­gyes ba­den-
dur­la­chi őr­gróf ugyan­is a Pro­tes­táns Liga har­cos tag­ja­ként
1622. má­jus 6-án sú­lyos ve­re­sé­get szen­ve­dett Wimp­fen mel­lett
a Jean T’Serc­laus de Tilly (1559–1632) ve­zet­te ka­to­li­kus csa­pa-­
tok­tól. Mind­ez ma­gá­val hoz­ta, hogy Habs­burg II. Fer­di­nánd csá-­
szár (1619–1637) el­is­mer­te Vil­mos jo­gát a Ba­den-Ba­deni Őr­gróf-­
ság fö­löt­ti ura­lom­ra, sőt, az aty­ja le­mon­dá­sa után ba­den-dur­la-­
chi őr­gróf­fá elő­lé­pett V. Fri­gyes­nek (1622–1659) még ko­moly jó-­
vá­té­telt is kel­lett fi­zet­nie. Ez­zel az ak­tus­sal ért vé­get a felső-ba-­
deni meg­szál­lás.
Vil­mos jo­ga­i­nak el­is­me­ré­sé­ért cse­ré­ben kö­te­lez­te ma­gát, hogy
te­rü­le­té­nek la­kos­sá­gát re­ka­to­li­zál­ja. En­nek meg­fe­lelően je­zsu­i-­
tá­kat és ka­pu­ci­nu­so­kat hí­vott be, akik kö­zül töb­ben ha­ma­ro­san
fon­tos po­zí­ci­ó­kat töl­töt­tek be az ál­lam­igaz­ga­tás­ban. Azon­ban az
ifjú őr­gróf­nak ke­ve­sebb mint tíz esz­tendő ada­tott meg, hogy
vissza­fog­lalt őr­gróf­sá­gá­nak ne csak fe­le­ke­ze­ti, ha­nem zi­lált
pénz­ügye­it is rend­be szed­je. Gusz­táv Adolf svéd ki­rály (1611–
1632) szín­re lé­pé­sé­vel ugyan­is újabb for­du­la­tot vett a har­minc-­
éves há­bo­rú me­ne­te és ez­zel a Zährin­ger csa­lád sor­sa is. A lüt-­
ze­ni csa­tát (1632. no­vem­ber 16.) kö­vetően a svéd had­se­reg be-­
tört a Felső-Raj­na vi­dé­ké­re, így Vil­mos­nak me­ne­kül­nie kel­lett
ál­la­má­ból, amely is­mét a ba­den-dur­la­chi ág meg­szál­lá­sa alá ke-­
rült. Az őr­gróf, aki 1630 óta egy csá­szá­ri gya­log­re­gi­ment tu­laj-­
do­no­sa és Ob­ristja,[2] va­la­mint csá­szá­ri tit­kos ta­ná­csos volt,
azon­ban hű­sé­ge­sen ki­tar­tott a Habs­burg-csa­lád mel­lett.[3] A kö-­
vet­kező évek­ben vál­ta­ko­zó si­ker­rel har­colt a svéd csa­pa­tok el-­
len Felső-El­zász­ban, Inns­bruck kör­nyé­kén, Lu­xem­burg­ban, és
részt vett Bre­i­sach 1633. évi vé­del­mé­ben is. Őr­gróf­sá­gá­ba azon-­
ban csak a csá­szá­ri–ba­jor–spa­nyol ha­dak 1634. szep­tem­ber 6-i
nörd­lin­ge­ni győ­zel­me után tér­he­tett vissza. A csa­ta vé­gez­té­vel
újra meg­vál­to­zott a ha­tal­mi hely­zet a Né­met-ró­mai Bi­ro­da­lom
dél­nyu­ga­ti szeg­le­té­ben. Mi­vel V. Fri­gyes el­me­ne­kült, így a csá-­
szár hű­sé­gé­ért és el­szánt­sá­gá­ért 1635. má­jus 5-én át­ad­ta Vil-­
mos­nak a Ba­den-Dur­la­chi Őr­gróf­sá­got is. Ez­zel te­hát 1594–1622
és 1632–1634 után elő­ször a ba­den-ba­deni ág egye­sí­tet­te az
1535-ben fel­osz­tott te­rü­le­te­ket. Azon­ban ez is csak egy át­me­ne­ti
idő­szak­nak bi­zo­nyult, hi­szen a veszt­fá­li­ai béke vé­gül vissza­jut-­
tat­ta V. Fri­gyes­nek tar­to­má­nyát. Vil­mos ka­to­nai pá­lyá­ja is fel­fe-­
lé ívelt, hi­szen még a nörd­lin­ge­ni csa­tát meg­előzően, 1632-ben
ve­zérőr­naggyá (Feldwacht­me­is­ter), majd 1635-ben már tá­bor-­
szer­naggyá (Fel­dze­ug­me­is­ter) lép­tet­te elő az ural­ko­dó. Ki­ne­ve­zé-­
se évé­ben II. Fer­di­nánd né­met-ró­mai csá­szár­tól és ma­gyar ki-­
rály­tól egy újabb re­gi­ment­tu­laj­do­no­si meg­bí­zást ka­pott, és ka­to-­
ná­i­val részt vett a csá­szá­ri csa­pa­tok lo­ta­rin­gi­ai és né­met­al­föl­di
had­já­ra­ta­i­ban.
Vil­mos po­li­ti­kai ta­pasz­ta­la­tá­nak kö­szön­hetően egy­re fon­to-
sabb meg­bí­zá­so­kat ka­pott a bi­ro­da­lom­ban is. Habs­burg III. Fer-­
di­nánd csá­szár (1637–1657) 1639-ben a re­gens­bur­gi bi­ro­dal­mi
gyű­lé­sen a csá­szá­ri kö­vet­ség ve­zető­jé­vé tet­te, és még ugyan­eb-­
ben az év­ben fel­vé­telt nyert az Arany­gyap­jas rend lo­vag­jai
közé, 1652-ben pe­dig bi­ro­dal­mi ka­ma­rai bí­ró­vá ne­vez­ték ki,
amely tiszt­sé­get egé­szen 1677. má­jus 22-én be­kö­vet­ke­zett ha­lá-­
lá­ig vi­sel­te.
A bi­ro­da­lom ügyei mel­lett Vil­most őr­gróf­sá­ga jó­lé­te is fog­lal-­
koz­tat­ta. Nagy­any­ja és aty­ja pa­zar­ló éle­te, va­la­mint a har­minc-­
éves há­bo­rú pusz­tí­tá­sai olyan nyo­mort és ín­sé­get hoz­tak alatt-­
va­ló­i­ra, amit csak okos ta­ka­ré­kos­ság­gal és kö­rül­te­kintő pénz-­
ügyi po­li­ti­ká­val tu­dott az őr­gróf hely­re­hoz­ni. Szí­vós po­li­ti­ká­val
szám­ta­lan el­ado­má­nyo­zott bir­to­kot és egyéb el­zá­lo­go­sí­tott jö­ve-­
del­met vissza­szer­zett, emel­lett pe­dig vissza­szállt rá a Ba­den-Ro-­
de­ma­cher­ni Őr­gróf­ság, va­la­mint jog­igé­nye alap­ján meg­sze­rez­te
az Eber­stei­ni Gróf­sá­got is.

Vil­mos ba­deni őr­gróf

Az őr­gróf azon­ban nem­csak ural­ko­dá­sá­ban volt si­ke­res, ha-­

nem a ma­gán­éle­té­ben is: 1624. ok­tó­ber 13-án fe­le­sé­gül vet­te
György ho­henz­ol­lern-he­chin­ge­ni gróf lá­nyát, Ka­ta­lin Or­so­lyát
(1610–1640), akitől össze­sen ti­zen­négy gyer­me­ke szü­le­tett. Vil-­
mos első hit­ve­se ha­lá­la után nyolc év­vel pe­dig Má­ria Mag­dol­na
öt­tin­ge­ni grófnőt (1619–1688) ve­zet­te ol­tár elé, aki öt to­váb­bi
utó­dot ho­zott a vi­lág­ra. Az őr­gróf­ság és a bi­ro­da­lom tör­té­ne­té-­
nek szem­pont­já­ból azon­ban az őr­gróf első há­zas­sá­gá­ból szü­le-­
tett há­rom, fér­fi­kort meg­élt fiát tart­hat­juk a leg­fon­to­sabb­nak:
Fer­di­nánd Mik­sát (1625. szep­tem­ber 23. – 1669. no­vem­ber 4.),
Li­pót Vil­most (1626. szep­tem­ber 16. – 1671. már­ci­us 1.) és Her-­
mannt (1628. ok­tó­ber 12. – 1691. ok­tó­ber 30.).
A Felső-Raj­na és a Fe­ke­te-erdő kö­zöt­ti vi­dé­ket a 11. szá­zad óta
bi­zo­nyo­san ura­ló Zährin­ger csa­lád ba­den-ba­deni ágá­ból szár-­
ma­zó I. Vil­mos­nak ural­ko­dá­sa alatt si­ke­rült vissza­sze­rez­ni el­ve-­
szí­tett te­rü­le­te­it és fa­mí­li­á­já­nak presz­tí­zsét. Ha­lá­lá­ig a tér­ség-­
ben a Habs­burg-ural­ko­dók leg­főbb tá­ma­szá­nak szá­mí­tott, ám a
föld­raj­zi okok mi­att igye­ke­zett jó vi­szonyt fenn­tar­tat­ni XIV. La-­
jos fran­cia ki­rállyal is. Evé­gett első­szü­lött fiát Fer­di­nánd Mik­sát
össze­há­za­sít­tat­ta Luj­za sa­vo­ya-ca­rig­na­nói her­cegnő­vel. E frigy
egyet­len kö­zös gyer­me­ke­ként 1655. áp­ri­lis 8-án Pá­rizs­ban lát­ta
meg a nap­vi­lá­got e könyv főhő­se.

Egy kü­lö­nös há­zas­ság

Fer­di­nánd Mik­sa és Luj­za Krisz­ti­na

Fer­di­nánd Mik­sa Vil­mos ba­den-ba­deni őr­gróf és Ka­ta­lin Or­so-­

lya ho­henz­ol­lern-he­chin­ge­ni grófnő első gyer­me­ke­ként szü­le-­
tett 1625. szep­tem­ber 13-án Ba­den-Ba­den­ben. Trón­örö­kös­ként
gon­dos ne­ve­lés­ben ré­sze­sült, hi­szen aty­ja ha­lá­la után neki kel-­
lett vol­na át­ven­nie az őr­gróf­ság kor­mány­zá­sát. A kor szo­ká­sa­i-­
nak meg­fe­lelően a te­hető­sebb és fon­to­sabb csa­lá­dok­hoz tar­to­zó
ne­mes if­jak ta­nul­má­nya­ik ki­egé­szí­té­se­ként, va­la­mint ad­di­gi
dip­lo­má­ci­ai, igaz­ga­tá­si, föld­raj­zi és nem utol­só­sor­ban ka­to­nai
is­me­re­te­ik gya­ra­pí­tá­sá­ra kör­uta­zá­so­kat tet­tek az eu­ró­pai ud­va-­
rok­ban. Fer­di­nánd Mik­sa 1644 őszén öccsé­vel, Vil­mos Kris­tóf­fal
(1629–1649) együtt Itá­li­á­ba uta­zott, ahol több mint két esz­tendőt
töl­töt­tek. Bár későb­bi anyó­sa szí­ve­sen ál­lí­tot­ta vol­na az ifjú őr-­
gróf­ról, hogy kép­zet­len és fa­ra­gat­lan, nagy kör­uta­zá­sa (Ka­va­li-­
er­st­our) alatt – szű­kös pénz­ügyi le­hető­sé­gei el­le­né­re is – jó vé­le-­
mény ala­kult ki róla a Szent­szék­nél csak­úgy, mint az ál­ta­la meg-­
lá­to­ga­tott szá­mos kis itá­li­ai fe­je­de­lem­ség­nél. Így öccsé­vel együtt
megő­riz­ték, sőt nö­vel­ték a ba­den-ba­deni ház te­kin­té­lyét. Ró­má-­
ban két élet­re szó­ló él­mény­ben is ré­sze volt: itt bon­ta­ko­zott ki
éle­te első sze­rel­me, il­let­ve ta­lál­ko­zott X. Ince pá­pá­val (1644–
1655). Szí­ve első höl­gyéről a 18 éves Fer­di­nánd Mik­sa úti fel-­
jegy­zé­se­iből csak annyi de­rül ki, hogy a Co­lom­bi­na-ház­ból szár-­
ma­zott, az irán­ta táp­lált ér­zel­me­ket pe­dig per­zselő­nek érez­te.
Ha­son­ló­an nagy él­mény volt az ifjú szá­má­ra mind­két pá­pai
au­di­en­cia. X. In­cé­nél, akit mind­össze két nap­pal az őr­gróf Ró-­
má­ba való meg­ér­ke­zé­se előtt vá­lasz­tott meg a konk­lá­vé, első al-­
ka­lom­mal öccsé­vel együtt tett tisz­telgő lá­to­ga­tást. A má­so­dik au-­
di­en­ci­á­ra azon­ban már egye­dül ka­pott meg­hí­vót. Fer­di­nánd
Mik­sa a leg­na­gyobb tisz­te­let­tel vi­sel­ke­dett a pá­pá­val: láb­csók­kal
il­let­te kö­szön­tés­ként, s be­szél­ge­té­sük egész ide­je alatt tér­del­ve
ma­radt. Ám a hó­do­lat mel­lett ar­ról sem fe­led­ke­zett meg, hogy
X. In­cétől anya­gi tá­mo­ga­tást kér­jen uta­zá­sá­nak foly­ta­tá­sá­hoz.
Erre azért volt szük­sé­ge, ér­velt, mert az őr­gróf­sá­got, amely csak
nem­rég sza­ba­dult fel az evan­gé­li­ku­sok ural­ma alól, tel­je­sen le-­
rom­bol­ták az ál­lan­dó had­já­ra­tok. Az ifjú őr­gróf már az első au-­
di­en­cia al­kal­má­val rá­mu­ta­tott arra, mi­lyen ne­héz hely­zet­ben
van­nak a Né­met-ró­mai Bi­ro­da­lom­ban a ka­to­li­kus fe­le­ke­ze­ten
ma­radt főu­rak. Ké­rel­me és ér­vei azon­ban nem ta­lál­tak meg­hall-­
ga­tás­ra a pá­pá­nál, aki kí­no­san igye­ke­zett té­mát vál­ta­ni, mi­vel a
Szent­szék kincs­tá­ra is üres volt. In­kább Vil­mos őr­gróf hogy­lé­te
felől ér­deklő­dött. Egye­dül Vil­mos Kris­tóf szá­má­ra si­ke­rült a
kons­tan­zi ka­no­no­ki ja­va­dal­mat meg­sze­rez­ni, amellyel némi jö-­
ve­de­lem is együtt járt.
Fer­di­nánd Mik­sa azon­ban ezt alig­ha érez­te meg­fe­lelő kom-­
pen­zá­ci­ó­nak. Kü­lö­nö­sen azért, mert kö­zös uta­zá­suk alatt vé­gig
ci­vó­dott öccsé­vel, aki­nek je­len­lé­tét egy­re ter­he­sebb­nek érez­te.
Ezért le­vél­ben for­dult aty­juk­hoz, amely­ben ki­fej­tet­te, hogy az
vol­na a leg­jobb, ha Vil­mos Kris­tóf ha­za­tér­ne, vagy az öreg őr-­
gróf in­kább Itá­lia egy má­sik ré­szé­be kül­de­né. Ha­ma­ro­san az
őket el­kí­sérő ud­var­mes­te­rük­kel, Ul­rich Wil­helm Graff-fal is
össze­kü­lön­bö­zött, mert dön­té­se­it maga akar­ta meg­hoz­ni és
nem akart to­váb­bi gyám­sá­got maga fö­lött. Azt mond­hat­juk te-­
hát, hogy Fer­di­nánd Mik­sa if­jú­ként in­dult el Itá­li­á­ba és felnőtt
fér­fi­ként tért on­nan vissza.
Az ifjú őr­gróf 1646 vé­gén hagy­ta el Itá­li­át, és a te­let Pá­rizs­ban
töl­töt­te, majd az 1648. év egy ré­szé­ben I. Mik­sa ba­jor vá­lasz­tó­fe-­
je­de­lem (1597–1651) ven­dé­ge­ként a mün­che­ni ud­var­ban idő-­
zött. Mind­azo­kat az is­me­re­te­ket és kap­cso­la­to­kat, ame­lye­ket az
ifjú ez idő alatt szer­zett, később aty­ja mun­ka­tár­sa­ként és kép­vi-­
selő­je­ként igye­ke­zett fel­hasz­nál­ni az őr­gróf­ság ér­de­ké­ben és
szol­gá­la­tá­ban.
Fer­di­nánd Mik­sa ta­pasz­ta­la­ta­i­nak kö­szön­hetően az 1650-es
évek első fe­lé­ben Vil­mos kül- és bi­ro­dal­mi po­li­ti­ká­já­nak irá­nyát
is meg­vál­toz­tat­ta. A Né­met-ró­mai Bi­ro­da­lom dél­nyu­ga­ti szeg­le-­
té­nek po­li­ti­kai hely­ze­te ugyan­is gyö­ke­re­sen át­ala­kult. Az őr­gróf
hi­á­ba kö­szön­he­tett min­dent Habs­burg II. és III. Fer­di­nánd po­li-­
ti­ká­já­nak, ő ek­kor már in­kább a pá­ri­zsi ud­var­ban és XIV. La­jos
fran­cia ki­rály­ban (1643–1715) lát­ta ha­tal­ma zá­lo­gát. Bár az el-­
múlt más­fél­száz év­ben a Ba­den-Ba­deni Őr­gróf­sá­got a Habs-­
burg-csa­lád bir­to­kai és hű­bé­re­sei vet­ték kö­rül, a veszt­fá­li­ai bé-­
két kö­vetően El­zász gya­kor­la­ti­lag a Fran­cia Ki­rály­ság ural­ma
alá ke­rült. Emel­lett a Nap­ki­rály csa­pa­tai meg­száll­ták a Raj­na
jobb part­já­nak két stra­té­gi­ai fon­tos­sá­gú erő­dít­mé­nyét, Bre­i­sa-­
chot és Phi­lipps­bur­got, és ez­zel XIV. La­jos ki­rály­sá­ga alig har-­
minc ki­lo­mé­ter­re ke­rült az őr­gróf­ság nyu­ga­ti ha­tá­rá­tól.
Nem csak Vil­mos őr­gróf ke­re­sett kap­cso­la­to­kat a Fran­cia Ki-­
rály­ság­gal ez idő tájt, Ba­jor­or­szág szin­tén igye­ke­zett szo­ro­sabb
vi­szonyt ki­ala­kí­ta­ni a ha­tal­mas szom­széd­dal. Fer­di­nánd Má­ria
ba­jor vá­lasz­tó­fe­je­de­lem ezért a fran­cia ki­rá­lyi ház­ból vá­lasz­tott
ma­gá­nak párt, és 1650-ben fe­le­sé­gül vet­te IV. Hen­ri­et­ta
Adelheid (1636–1676) her­cegnőt. Bár a mün­che­ni ud­var 1661–
1664 kö­zött még több íz­ben kül­dött se­gély­hada­kat a ma­gyar
had­szín­tér­re, Ba­jor­or­szág mind­in­kább Pá­rizs szö­vet­sé­ge­sé­nek
szá­mí­tott. En­nek kö­vet­kez­té­ben a tar­to­mány az egész hol­lan­di­ai
há­bo­rú (1672–1678/1679) alatt sem­le­ges ma­radt. A XIV. La­jos­tól
ka­pott pénz­ügyi tá­mo­ga­tá­sért cse­ré­ben pe­dig ál­lan­dó­an a bé­két
sür­get­te, és szin­te egye­dü­li­ként uta­sí­tot­ta el a csá­szár kö­zös bi-­
ro­dal­mi po­li­ti­kát sür­gető ja­vas­la­tát.[4]
Vil­mos őr­gróf is ha­son­ló mó­don igye­ke­zett meg­ta­lál­ni a maga
„pá­ri­zsi kap­cso­la­tát”, és fia ki­há­za­sí­tá­sá­val igye­ke­zett el­mé­lyí­te-­
ni a fran­cia szö­vet­sé­get. A sze­re­lem a kor­szak di­nasz­ti­kus há-­
zas­sá­ga­i­ban jó­részt is­me­ret­len fo­ga­lom­nak szá­mí­tott. A her-­
cegnők és her­ce­gek zok­szó nél­kül el­fo­gad­ták sor­su­kat, hi­szen
gyer­mek­ko­ruk­tól fog­va ké­szí­tet­ték fel őket sze­re­pük­re: nem
töb­bek, mint egy-egy sakk­fi­gu­ra a nagy­po­li­ti­ka szín­pa­dán, egyé-­
ni vá­gya­i­kat és ér­de­ke­i­ket há­za­so­dás te­rén pe­dig alá kell ren-­
del­ni­ük a min­den­ko­ri ál­lam­ér­dek­nek. Fer­di­nánd Mik­sá­nak is
meg kel­lett ha­jol­nia az atyai aka­rat előtt és el kel­lett fo­gad­nia,
hogy a ba­den-ba­deni ud­var vá­lasz­tá­sa a sa­vo­ya-ca­rig­na­nói her-­
cegnő­re, Luj­za Krisz­ti­ná­ra esett.
 Mik­sa Fer­di­nánd ba­den-ba­deni őr­gróf, La­jos Vil­mos apja

Az 1627. au­gusz­tus 1-jén Pá­rizs­ban szü­le­tett ifjú hölgy édes­ap­ja

Ta­más Fe­renc (1595–1656) volt, aki I. (Nagy) Ká­roly Emá­nu­el sa-­
vo­yai her­ceg (1580–1630) ne­gye­dik fi­a­ként To­ri­nó­ban lát­ta meg
a nap­vi­lá­got. Az if­jút ka­to­nai pá­lyá­ra szán­ták, ami je­lentős si­ke-­
re­ket ho­zott a szá­má­ra. Hol spa­nyol, hol pe­dig fran­cia szol­gá­lat-­
ban vett részt a Fran­cia és a Spa­nyol Ki­rály­ság­nak az Itá­lia fe-­
let­ti ha­ta­lom meg­szer­zé­sé­ért ví­vott há­bo­rú­i­ban. A pá­ri­zsi ud­var
1642-ben rá­bíz­ta az itá­li­ai fran­cia had­se­reg ve­ze­té­sét, majd
nem sok­kal ez­után a fran­cia és sa­vo­yai se­reg itá­li­ai fő­pa­rancs-­
no­ká­vá ne­vez­ték ki. A ha­lál is ak­kor ra­gad­ta el To­ri­nó­ban, ami-­
kor a spa­nyo­lok ál­tal meg­tá­ma­dott mo­de­nai her­ceg, I. Este Fe-­
renc meg­se­gí­té­sé­re ve­ze­tett had­já­ra­tot. Ka­to­nai kar­ri­er­jé­nek si-­
ke­rei mel­lett az atyai örök­ség­ből ki­ma­radt Ta­más Fe­renc­nek si-­
ke­rült a cí­me­it is gya­ra­pí­ta­nia. Apja 1620-ban neki ado­má­nyoz-­
ta a ca­rig­na­nói her­ce­gi cí­met, a Ta­más Fe­renc ál­tal ala­pí­tott
mel­lék­ág neve ezért lett sa­vo­ya-ca­rig­na­nói. A ha­gyo­má­nyo­san
fran­cia­ba­rát po­li­ti­kát kö­vető sa­vo­yai csa­lád tag­ja­ként 1625. áp-­
ri­lis 14-én Pá­rizs­ban ol­tár elé ve­zet­te a Bour­bon-Con­dé-ház­ból
szár­ma­zó Má­ri­át (1606–1692), So­is­sons grófnő­jét, Char­les de
Bour­bon So­is­sons és Dreux gróf­já­nak (1566–1612) egyet­len örö-
kö­sét, így ro­kon­ság­ba ke­rült a fran­cia ki­rá­lyi csa­lád­dal is. Há-­
zas­sá­guk­nak még a férj spa­nyol szol­gá­la­ta sem ve­tett vé­get, és
ami­kor 1641-ben Ta­más Fe­renc vég­leg a fran­cia ki­rály mel­lé
állt, XIII. La­jos­tól (1610–1643) meg­kap­ta a So­is­sons és Dreux
gróf­ja cí­met is.

Fe­le­sé­ge, La­jos Vil­mos any­ja, Luj­za Krisz­ti­na

Luj­za Krisz­ti­na a kor szo­ká­sa­i­nak meg­fe­lelően egy ko­los­tor-­

ban ka­pott elő­ször ne­ve­lést, majd XIII. La­jos öz­ve­gyé­nek, Auszt-­
ri­ai An­ná­nak (1601–1666) lett az egyik ud­var­höl­gye. Or­le­ans-i
Anna Má­ria Luj­za Mont­pen­si­er her­cegnő­je (1627–1693) a kö­vet-­
kező­ket írta jel­le­méről: „ha szó­ra­koz­ni aka­rok, ak­kor az anyá-­
val [Má­ria] tár­sal­gok, ha azon­ban ko­moly tár­sal­gást aka­rok,
úgy a le­ány­hoz [Luj­za Krisz­ti­na] for­du­lok”. Maga a le­endő férj
is úgy nyi­lat­ko­zott jö­vendő­be­li­jéről, hogy az egész fran­cia ud-­
var­ban őt ál­dot­ta meg a sors a leg­jobb ter­mé­szet­tel.
Az első ösz­tön­zést a ba­den-ba­deni és a sa­vo­ya-ca­rig­na­nói ház
kö­zöt­ti há­zas­ság­ra min­den va­ló­színű­ség sze­rint a már em­lí­tett
Hen­ri­et­ta Adelheid sa­vo­yai her­cegnő adta, aki atyai és anyai
ágon is kö­ze­li ro­kon­ság­ban állt Luj­za Krisz­ti­ná­val. III. Fer­di-­
nánd né­met-ró­mai csá­szár kez­dettől fog­va rossz szem­mel néz­te
Vil­mos őr­gróf­nak és fi­á­nak a szán­dé­kát, ám an­nál na­gyobb
elán­nal tá­mo­gat­ta ezt Ma­za­rin bí­bo­ros, aki tisz­tá­ban volt az­zal,
hogy így szö­vet­sé­ge­sé­vé te­he­ti a Fran­cia Ki­rály­ság­gal szom­szé-­
dos né­met ural­ko­dót. En­nek el­le­né­re a si­ke­rig, azaz a há­zas­sá-
gig ve­zető út rö­gös­nek bi­zo­nyult. A meg­ál­la­po­dás hosszú hu­za-­
vo­na után vé­gül 1653 már­ci­us­ á­ban szü­le­tett meg. En­nek ér­tel-­
mé­ben a meny­asszony ho­zo­má­nyát 600 000 liv­re-ben ha­tá­roz-­
ták meg, amit XIV. La­jos jegy­aján­dék­ként to­váb­bi 100 000 liv­re-
rel meg­tol­dott. El­len­té­te­le­zés­ként Vil­mos őr­gróf a Kip­pen­heim
mel­let­ti mahl­ber­gi vá­rat, va­la­mint évi 30 000 liv­re ki­fi­ze­té­sét
he­lyez­te ki­lá­tás­ba arra az eset­re, ha Fer­di­nánd Mik­sa tá­voz­na
ha­ma­rabb az élők so­rá­ból.
A há­zas­ság meg­kö­té­sé­re az Hô­tel de So­is­sons ká­pol­ná­já­ban
ke­rült sor 1654. feb­ru­ár 17-én. A nagy ese­mé­nyen azon­ban a vő-­
le­gény – a kor­ban ko­ránt­sem szo­kat­lan mó­don – nem vett részt,
mi­vel, aho­gyan édes­ap­ja ezt a le­endő pá­ri­zsi ro­kon­ság­nak meg-­
kül­dött le­ve­lé­ben meg­in­do­kol­ta, „az ez idő sze­rint fenn­ál­ló kö-­
rül­mé­nyek aka­dá­lyoz­zák [fiát ab­ban], hogy az ud­var­ba jöj­jön”.
A Vil­mos őr­gróf ál­tal jel­zett ne­héz­sé­gek az uta­zás fá­ra­dal­mai és
költ­sé­gei vol­tak. Fer­di­nánd Mik­sa he­lyett te­hát só­go­ra, Jenő Mó-­
ric mond­ta ki a bol­do­gí­tó igent. Az új­don­sült férj pe­dig csak egy
igen rész­le­tes le­írást ka­pott a sa­ját es­küvő­jéről és az azt kö­vető
fé­nyes ün­nep­ségről.

A Hô­tel de So­is­sons a 17. szá­zad kö­ze­pén (Is­ra­el Sil­vest­re réz­met­sze­te)

Az ifjú őr­gróf hi­á­ba vár­ta, hogy fe­le­sé­ge el­in­dul­jon Ba­den-Ba-­

den­be, és ahogy múl­tak a he­tek, a hely­zet úgy lett egy­re fe­szül-­
tebb. A há­zas­ság­gal kap­cso­la­tos költ­sé­gek ugyan­is sú­lyos adós-­
sá­gok­ba ta­szí­tot­ták a tar­to­mányt. A pá­ri­zsi kül­dött­ség ki­adá­sai
mel­lett a csa­lá­di re­zi­den­cia át­épí­té­se is ko­moly össze­ge­ket
emész­tett fel. Vil­mos őr­gróf a re­gens­bur­gi bi­ro­dal­mi gyű­lésről
fi­á­nak kül­dött le­ve­lé­ben meg is fedd­te őt, mond­ván: „a ma­gam
ré­széről nem lá­tom, hon­nan ve­szünk ennyi pénzt”. A ho­zo­mány
hi­á­ba ke­cseg­te­tett ha­tal­mas va­gyon­nal, ebből egy ga­ras sem ér-­
ke­zett meg Ba­den-Ba­den­be. A hely­zet meg­ol­dá­sá­ra vé­gül az ifjú
férj maga in­dult el in­kog­ni­tó­ban Pá­rizs­ba, hogy sze­mé­lye­sen ta-­
lál­koz­has­son szép­sé­ges fe­le­sé­gé­vel.
Fe­le­sé­ge és anyó­sa vél­hetően nem fo­gad­ta ki­törő öröm­mel,
mi­kor 1654. jú­ni­us 26-án meg­ér­ke­zett az Hô­tel de So­is­sons-ba,
ám útja még­sem volt tel­je­sen ered­mény­te­len, hisz vég­re el­hál-­
hat­ta Luj­za Krisz­ti­ná­val a há­zas­sá­got. A hír gyor­san el­ju­tott Ba-­
den-Ba­den­be is. Vil­mos őr­gróf jú­li­us 7-i le­ve­lé­ben szó­lí­tot­ta fel
fiát, hogy me­nyé­vel együtt tér­jen vég­re haza. Az ifjú fe­le­ség
azon­ban ezek után sem volt haj­lan­dó kö­vet­ni fér­jét a Ba­deni
Őr­gróf­ság­ba. Az any­ja ál­tal erő­sen be­fo­lyá­solt Luj­za Krisz­ti­na[5]
ugyan­is nem akar­ta fel­cse­rél­ni a fran­cia ki­rá­lyi ud­var pom­pá-­
ját, gá­láns ka­land­ja­it és int­ri­ká­it az unal­mas­nak, ide­gen­nek, sőt
egy­szerűen fél­vad­nak le­fes­tett vi­dék­re. Nyil­ván a ba­den-ba­deni
Ne­ue­ s Sch­loss­ban be­ren­de­zett őr­gró­fi re­zi­den­cia nem is ve­te-­
ked­he­tett Pá­rizs vagy később Ver­sailles ra­gyo­gá­sá­val. Rá­adá­sul
az ifjú fe­le­ség fér­je kül­le­mé­vel sem volt meg­elé­ged­ve. Az ak­kor
már 29 éves fér­fit ugyan­is ro­busz­tus test és je­lentős toka jel­le-­
mez­te, ami mi­att azon­nal a fran­cia ud­var gú­nyo­ló­dá­sá­nak cél-­
táb­lá­já­vá vált. Ez­zel szem­ben az ifjú férj szin­te rög­tön be­le­sze-­
re­tett fe­le­sé­gé­be. Hogy im­po­nál­jon neki, erőn felül köl­te­ke­zett,
ez­zel mint­egy 100 000 tal­lér­ra nö­vel­ve az ál­la­má­ra ne­he­zedő
adós­ság­he­gyet. Drá­ga aján­dé­kok­kal ked­ves­ke­dett fe­le­sé­gé­nek,
ám mind­hi­á­ba. Fer­di­nánd Mik­sa összes kí­sér­le­te, hogy el­ke­rül­je
a meg­szé­gye­nü­lést és a bot­rányt, ku­dar­cot val­lott. Luj­za Krisz­ti-­
na VII. Sán­dor pápa (1655–1667) in­tel­me da­cá­ra sem kö­vet­te
urát és in­kább Pá­rizs­ban ma­radt.
1655. áp­ri­lis 8-án dél­után két óra­kor az Hô­tel de So­is­sons-ban
a pár­nak egész­sé­ges fiú­gyer­me­ke szü­le­tett. A büsz­ke apa en­nek
al­kal­má­ból ér­mét ve­re­tett, amely­re a Tan­dem (Vég­re) szót vé­set-­
te. Apó­sá­nak pe­dig ek­kép­pen írt a nagy ese­ményről: „Az ég
meg­ál­dot­ta ná­szun­kat... Meg va­gyok ar­ról győződ­ve, hogy Ön
ezt a hírt ugyan­olyan öröm­mel fo­gad­ja, mint aho­gyan mi ezt
ma­gunk kap­tuk.”
Fer­di­nánd Mik­sa azon re­mé­nye, hogy a gyer­mek szü­le­té­sé­vel
vég­re hely­re­áll a csa­lá­di béke, hiú áb­ránd ma­radt. Anyó­sa
ugyan­is to­vább­ra is ma­ka­csul ra­gasz­ko­dott ah­hoz, hogy lá­nya
Pá­rizs­ban ma­rad­jon. Így hi­á­ba ren­del­te el az őr­gróf, hogy fe­le-­
sé­ge és fia szá­má­ra elő­ké­szít­tes­se a la­kó­he­lyül ki­je­lölt mahl­ber-­
gi vá­rat, 1655 jú­li­us­ á­ban csak a cse­csemő­vel vá­gott neki a Ba-­
den-Ba­den­be ve­zető út­nak. A ki­lenc­hó­na­pos cse­csemőt 1656. ja-­
nu­ár 15-én im­má­ron a Ne­ue ­ s Sch­loss fe­je­del­mi ter­mé­ben ke-­
resz­tel­ték meg. A gyer­mek ke­reszt­ne­vei kö­zül a La­jost ke­reszt-­
ap­ja, XIV. La­jos, míg a Vil­most nagy­ap­ja után kap­ta.

A Fer­di­nánd Mik­sa ál­tal ve­re­tett em­lék­érem elő- és hát­lap­ja (1655)

1657 vé­gén Fer­di­nánd Mik­sa egy utol­só kí­sér­le­tet tett arra,

hogy fe­le­sé­gét és anyó­sát meggyőz­ze, és Luj­za Krisz­ti­na vég­re
el­utaz­zon vele Ba­den-Ba­den­be. El­in­dult te­hát To­ri­nó­ba, aho­vá
Ta­más Fe­renc her­ceg ha­lá­la után az öz­vegy és a le­á­nya köl­tö-­
zött. Mi­kor hí­rét vet­ték az uta­zás­nak, a két nő pá­nik­ba esett és
Pi­ne­ro­ló­ba me­ne­kült, amit fran­cia ka­to­nák tar­tot­tak meg­száll-­
va. VII. Sán­dor pápa ez­út­tal is igye­ke­zett meggyőz­ni az anyát és
le­á­nyát a há­zas­tár­si kö­te­les­sé­gek fon­tos­sá­gá­ról, szán­dé­ka azon-­
ban is­mét zá­tony­ra fu­tott Má­ria ma­kacs el­len­ál­lá­sán. Vég­re Fer-­
di­nánd Mik­sa is be­lát­ta, hogy há­zas­sá­ga vég­ér­vé­nye­sen tönk­re-­
ment, így egye­dül tért haza fi­á­hoz, La­jos Vil­mos­hoz, Luj­za
Krisz­ti­na pe­dig vissza­tért Pá­rizs­ba, ahol to­vább­ra is Auszt­ri­ai
Anna ud­var­höl­gye­ként élt. Mi­kor azon­ban az anya­ki­rálynő
1666-ban meg­halt, az ő csil­la­ga is le­ál­do­zott, XIV. La­jos ugyan­is
ha­ma­ro­san el­tá­vo­lít­tat­ta az ud­var­ból. A gon­do­kat te­téz­te, hogy
az asszony a há­zas­sá­gi szerző­dés­ben fog­lalt ja­vak­tól is el­esett,
hi­szen fér­je az 1657. no­vem­ber 22-én kelt tes­ta­men­tu­má­ban ki-­
kö­töt­te, hogy sem öz­vegy­ként, sem más jog­cí­men az őr­gróf­ság
ja­va­i­ból ne ré­sze­sül­hes­sen. Így a sa­vo­ya-ca­rig­na­nói her­cegnő
meg­ke­se­red­ve és ki­ta­szít­va halt meg 1689. jú­li­us 7-én Pá­rizs-­
ban.
A fran­cia ud­var­hoz való kö­ze­le­dés mi­att tető alá ho­zott frigy
vé­gül te­hát tel­jes ku­darc­cal végző­dött. A re­mélt po­li­ti­kai célt
nem si­ke­rült el­ér­ni, sőt az őr­gróf­sá­got ter­helő adós­ság is je-­
lentő­sen nö­ve­ke­dett, mi­köz­ben a fe­le­ség vi­sel­ke­dé­se Fer­di­nánd
Mik­sa szá­má­ra je­lentős presz­tízs­vesz­te­sé­get oko­zott.
 Neveltetés és ifjúkor

Mi­előtt Fer­di­nánd Mik­sa őr­gróf fe­le­sé­ge után in­dult vol­na To­ri-­

nó­ba, hogy utol­já­ra te­gyen kí­sér­le­tet há­zas­sá­guk meg­men­té­sé-­
re, 1657. no­vem­ber 22-i dá­tum­mal egy tes­ta­men­tu­mot he­lye­zett
el a ba­den-ba­deni tár­sas­káp­ta­lan­ban arra az eset­re, ha nem tér-­
ne vissza élve ha­zá­já­ba. Eb­ben az irat­ban meg­ha­tá­roz­ta, ki le-­
gyen fe­lelős gyer­me­ke ne­ve­lé­sé­ért és el­lá­tá­sá­ért ha­lá­la után.
Első he­lyen ter­mé­sze­te­sen ap­ját, Vil­mos őr­gró­fot je­löl­te ki erre
a fel­adat­ra. Ám mi­vel ő ek­kor már 64 esz­tendős volt, így to­váb­bi
gyá­mo­kat és ré­gen­se­ket (ak­ko­ri szó­hasz­ná­lat­tal ad­mi­niszt­rá­to-­
ro­kat) is meg­ne­ve­zett. Esze­rint elő­ször idő­seb­bik öccsé­nek, Li-­
pót Vil­mos­nak kel­lett át­ven­nie ezt a fel­ada­tot, az ő eset­le­ges ha-­
lá­la vagy aka­dá­lyoz­ta­tá­sa ese­tén pe­dig fi­a­ta­labb öccse, Her-­
mann kö­vet­ke­zett.
A vég­aka­rat ne­gye­dik pont­já­ban Fer­di­nánd Mik­sa ren­del­ke-­
zett gyer­me­ke to­váb­bi ne­vel­te­té­séről is. A gon­dos édes­apa há-­
rom fő irány­el­vet ha­tá­ro­zott meg, ame­lye­ket az ifjú őr­gróf ne-­
ve­lé­sé­nél szem előtt kel­lett tar­ta­ni: a ka­to­li­kus val­lás­nak a tisz-­
te­le­tét, a né­met nem­zet sze­re­te­tét, va­la­mint a csá­szár irán­ti fel-­
tét­len hű­sé­get. El­kép­ze­lé­se sze­rint La­jos Vil­mos ok­ta­tá­sát hat-
hét­esz­tendős ko­rá­ban egy mel­lé fel­fo­ga­dott ud­var­mes­ter­nek, il-­
let­ve egy ta­ní­tó­nak kel­lett meg­kez­de­nie. Úgy vél­te, hogy előb­bi
poszt­ra egy okos és eré­nyes ne­mes len­ne al­kal­mas, míg utób­bi-­
nak egy ta­nult, ta­pasz­talt, vi­lág­lá­tott vi­lá­gi sze­mélyt ja­va­solt.
Ne­kik kel­lett meg­ta­ní­ta­ni­uk a trón­örö­köst né­me­tül, la­ti­nul, ola-­
szul és spa­nyo­lul, emel­lett pe­dig az ok­ta­tás ré­szét ké­pez­te egy
szláv nyelv is, ám ér­de­kes mó­don itt az aján­lott nyel­vek kö­zött a
len­gyel mel­lett a ma­gyar sze­re­pelt! Első­re meg­lepő le­het, hogy a
tes­ta­men­tum nem tett em­lí­tést a fran­cia nyelvről. Erre azért
nem ke­rült sor, mi­vel a kor­szak­ban még a né­met ne­mes­ség is
ma­gá­tól ér­tetődően hasz­nál­ta ezt az ud­va­ri érint­ke­zés­ben.
A nyel­vek el­sa­já­tí­tá­sa mel­lett az ud­var­mes­ter és a ne­velő egé-­
szen szé­les körű is­me­re­te­ket ok­ta­tott. Az ifjú trón­örö­kös­nek ta-­
nul­má­nyoz­nia kel­lett a Bib­li­át, a tör­té­nel­met, a po­li­ti­kát és a fi-­
lo­zó­fi­át, il­let­ve a gaz­da­sá­gi is­me­re­te­ket is. Utób­bi­val kap­cso­lat-­
ban Fer­di­nánd Mik­sa meg­je­gyez­te, hogy ud­var­mes­te­re ne „bor-­
só­szá­mol­ga­tás­ra” ok­tas­sa a fiát, ha­nem egy pél­da­kép le­gyen,
akitől egy­részt ön­ál­ló­sá­got, más­részt va­ló­di is­me­re­te­ket ta­nul-­
hat, hogy később az őr­gróf­ság pénz­ügye­it át­lás­sa és kéz­ben tart-­
has­sa.
A böl­cse­le­ti ok­ta­tás mel­lett La­jos Vil­mos „tan­rend­jé­ben” sze-­
re­pel­tek „gya­kor­la­ti tár­gyak” is. Esze­rint az ifjú az erőd­épí­té­szet
alap­is­me­re­tei mel­lett kü­lön­böző kézmű­ves szak­má­kat is el­sa­já-­
tí­tott. Az ud­var­mes­ter­nek mind­eze­ken túl a lo­va­gi vi­sel­ke­dés
alap­ja­it is át kel­lett ad­nia, hi­szen a lo­vag­lás, a ví­vás, a va­dá­szat
a harc­mezőn, a tánc és az ud­va­ri eti­kett pe­dig az ud­va­ri élet­hez
volt el­en­ged­he­tet­len. Ér­de­mes meg­em­lí­te­ni, hogy az eti­ket­tel
kap­cso­lat­ban Fer­di­nánd Mik­sa úgy vél­te, hogy fi­á­nak még az
alatt­va­lók­kal szem­ben is tisz­te­let­tu­dó­an kell vi­sel­ked­nie.
A kor­ban tel­je­sen meg­szo­kott volt, hogy a ne­ve­lés ré­sze­ként a
gyer­mek hosszabb időt töl­tött el egy má­sik ud­var­ban. Nem volt
ez alól ki­vé­tel La­jos Vil­mos sem, akit apja egy né­met ka­to­li­kus
fe­je­del­mi ud­var­ba kí­vánt kül­de­ni, hogy on­nan vissza­tér­ve be-­
kap­cso­lód­has­son a kor­mány­za­ti mun­ká­ba. A vég­aka­rat sze­rint
ez azt je­len­tet­te, hogy ti­zen­há­rom éves ko­rá­tól időn­ként részt
kel­lett ven­nie az őr­gróf­ság ta­ná­csá­nak ülé­se­in, hogy köz­ben a
ta­ná­cso­sok­kal tár­sa­log­va las­sacs­kán meg­is­mer­ked­jen az or­szág
ál­la­po­tá­val.
La­jos Vil­mos if­jú­ko­ri fel­ada­tai kö­zül a nagy eu­ró­pai kör­uta­zás
sem hi­á­nyoz­ha­tott. Apja ter­vei sze­rint az if­jú­nak rang­já­hoz illő
kí­sé­ret­tel (ud­var­mes­te­ré­vel, ne­velő­jé­vel, or­vo­sá­val és a meg­fe-­
lelő szol­ga­sze­mély­zet­tel) el kel­lett lá­to­gat­nia Itá­li­á­ba, Fran­cia­or-­
szág­ba, Spa­nyol­or­szág­ba, Ang­li­á­ba és a Né­met-ró­mai Bi­ro­da-­
lom­ba, hogy a je­lentő­sebb ud­va­rok­ban meg­is­mer­tes­se ma­gát a
be­fo­lyá­sos ural­ko­dói kö­rök­ben. A gon­dos édes­apa a mér­ték­te-­
len bor­ivás­tól és az er­kölcs­te­len élet­mód­tól is meg kí­ván­ta óvni
utód­ját, emel­lett pe­dig egy ka­to­nai had­já­rat­ban való rész­vé­telt
is be­ik­ta­tott az el­vá­rá­sok közé, hogy a had­ve­ze­tés mes­ter­sé­gé-­
vel is meg­ba­rát­koz­zon a jö­vendő ural­ko­dó.
A gyer­mek szel­le­mi és tes­ti fejlő­dé­sé­nek elő­moz­dí­tá­sa mel­lett
Fer­di­nánd Mik­sa ter­mé­sze­te­sen fon­tos­nak tar­tot­ta a lel­ki ne­ve-­
lést is. Az őr­gróf sze­rint fia gyón­ta­tó­já­ul és lel­ki ve­zető­jé­ül min-­
den­kép­pen egy je­zsu­i­tát kell vá­lasz­ta­ni. Ez szin­tén nem volt szo-­
kat­lan, hi­szen a ka­to­li­kus főú­ri és fe­je­del­mi csa­lá­dok elő­sze­re-­
tet­tel bíz­ták lel­ki üd­vü­ket Szent Ig­nác kö­vetői­re, hi­szen ha­bi­tu-­
suk­ban ők tes­te­sí­tet­ték meg a ko­ra­be­li ka­to­li­ciz­mus leg­na­gyobb
ér­té­ke­it.
A gon­do­san meg­szer­kesz­tett vég­ren­de­let­re vé­gül nem volt
szük­ség, Fer­di­nánd Mik­sa ugyan­is sze­ren­csé­sen vissza­tért To­ri-­
nó­ból, és bár fe­le­sé­gét nem si­ke­rült vissza­hó­dí­ta­nia, gyer­me­ke
ok­ta­tá­sát sa­ját ke­zé­be ve­het­te.

Neveltetésének kezdeti évei

Fer­di­nánd Mik­sa vég­aka­ra­tá­ban úgy vé­le­ke­dett, hogy a gyer-­

mek ne­ve­lé­se hat- vagy hét­éves ko­rá­ig az asszo­nyok fel­ada­ta.
Eb­ben ter­mé­sze­te­sen első­ként a daj­ká­ja volt il­le­té­kes, aki­nek
nem­csak gon­doz­nia, táp­lál­nia és óv­nia, ha­nem ne­vel­nie is kel-­
lett a kis őr­gró­fot. Ebbe a fel­adat­ba kap­cso­lód­tak be később a
Ne­ue­ s Sch­loss­ban élő elő­kelő höl­gyek, első­sor­ban La­jos Vil­mos
nő­ro­ko­nai. Kö­zü­lük je­lentős sze­re­pet ját­szott a gyer­mek éle­té-­
ben a már ko­ráb­ban em­lí­tett mos­to­ha­nagy­ma­ma, Má­ria Mag-­
dol­na öt­tin­ge­ni grófnő, akit Vil­mos őr­gróf 1650-ben ve­ze­tett az
ol­tár elé. Ebből a frigy­ből két, La­jos Vil­mos­sal nagy­já­ból azo­nos
korú gyer­mek szü­le­tett: Má­ria Anna Vil­hel­mi­na (1655–1702),
akit 1656. ja­nu­ár 15-én együtt ke­resz­tel­tek meg az ifjú őr­gróf­fal,
va­la­mint két év­vel később Ká­roly Ber­nárd (1657–1678). Így
édes­any­juk fi­gyel­me köz­tük és mos­to­ha­un ­ o­ká­ja kö­zött osz­lott
meg. De nem Má­ria Mag­dol­na volt a csa­lád egyet­len felnőtt nő-­
tag­ja, aki ki­vet­te a ré­szét a kis­gyer­mek, La­jos Vil­mos ne­ve­lé-­
séből. A Ne­ue ­ s Sch­loss­ban élt ugyan­is még két nagy­nén­je is: Ka-­
ta­lin Fran­cis­ka Hen­ri­et­ta (1631–1691) és ke­reszt­any­ja, Anna
(1634–1708). Azt mond­hat­juk te­hát, hogy a kis La­jos Vil­mos éle-­
te első éve­it a csa­lád nő­tag­ja­i­nak gon­dos­ko­dó vé­del­me alatt töl-­
töt­te el.
Fer­di­nánd Mik­sa a vég­aka­ra­tá­ban meg­fo­gal­ma­zot­tak sze­rint
igye­ke­zett utód­ját mi­nél szé­le­sebb körű ok­ta­tás­ban ré­sze­sí­te­ni.
Ta­ní­tó­nak Jo­hann Rein­hard (Hein­rich) Vlob­dor­fot fo­gad­ta fel,
aki la­tin­ra, tör­té­ne­lem­re, gaz­da­sá­gi is­me­re­tek­re, po­li­ti­ká­ra, teo-­
ló­gi­á­ra és fi­lo­zó­fi­á­ra ta­ní­tot­ta fiát. La­jos Vil­mos ud­var­mes­te­ré-­
vé pe­dig egy fi­ren­zei ne­mest, Co­si­mo Mar­zi Me­di­cit ne­vez­te ki,
aki az ola­szon kí­vül spa­nyo­lul és fran­ci­á­ul is be­szélt, va­la­mint
já­ra­tos volt a lo­va­gi vi­sel­ke­dés sza­bá­lya­i­ban is.
Az ifjú a tu­do­má­nyok és a nyel­vek mel­lett édes­ap­ja ré­vén a
kor­mány­zás ne­héz fel­ada­ta­i­ba is be­le­lát­ha­tott. Nagy­ap­ja ugyan-
is gyak­ran volt tá­vol Ba­den-Ba­dentől, hi­szen a ka­ma­rai bí­ró­ság
ügyei gyak­ran Spe­yer­be szó­lí­tot­ták. Így az őr­gróf­ság kor­mány-­
zá­sá­nak min­den­na­pi ter­hét Fer­di­nánd Mik­sá­nak kel­lett ma­gá­ra
vál­lal­nia.
A ta­nu­lás és a kor­mány­zás gya­kor­la­ti is­me­re­tei mel­lett sok
más­ra is fu­tot­ta az ide­jéből. Ahogy ál­ta­lá­ban a ba­rokk kor ne-­
me­se­i­nek, úgy neki is ked­velt idő­töl­té­se volt a va­dá­szat. A vad
be­cser­ké­szé­se és el­ej­té­se hoz­zá­já­rult az ifjú lo­vag­ló­tu­dá­sá­nak,
tes­ti ere­jé­nek és ki­tar­tá­sá­nak, va­la­mint a kü­lön­böző szú­ró-,
vágó- és tűz­fegy­ve­rek al­kal­ma­zá­sá­ban szer­zett is­me­re­te­i­nek
meg­ala­po­zá­sá­hoz és fej­lesz­té­sé­hez. Az ifjú őr­gró­fot is gyak­ran
el­vit­te ma­gá­val édes­ap­ja a va­dá­sza­tok­ra. Ezek egyi­kén, 1668
őszén az Ett­lin­gen mel­lett tar­tott cser­ké­sze­ten fel­je­gyez­ték az
ap­ró­lé­kos gond­dal ve­ze­tett va­dász­nap­ló­ba, hogy La­jos Vil­mos
el­vé­tett egy lö­vést, amit egy szar­vas­ra adott le, mi­vel túl­zott el-­
ha­mar­ko­dott­ság­gal ug­rott le lo­vá­ról. Né­hány nap­pal később pe-­
dig szin­tén nem fo­gad­ta ke­gye­i­be a va­dász­sze­ren­cse, ami­kor is
egy vad­disz­nó fo­gott ki raj­ta.
Egy va­dá­szat so­rán azon­ban nem­csak a vad­ra, ha­nem a va-­
dász­ra is ko­moly ve­szély le­sel­ked­he­tett, mint aho­gyan ezt az
ifjú őr­gróf is meg­ta­pasz­tal­hat­ta egy csa­lá­di tra­gé­dia kap­csán.
1669 őszén ugyan­is Fer­di­nánd Mik­sa és fia kö­zös va­dá­szat­ra ka-­
pott meg­hí­vást Ká­roly La­jos pfal­zi vá­lasz­tó­fe­je­de­lemtől (1649–
1680). Az egyik cser­ké­szés al­kal­má­val az őr­gróf fegy­ve­re vé­let-­
le­nül el­sült, és a lö­ve­dék át­fúr­ta a ke­zét. Azon­nal vér spric­celt
az ar­cá­ba, ha­ját és szem­öl­dö­két pe­dig meg­per­zsel­ték a pus-­
kacsőből ki­áram­ló for­ró gá­zok. A seb ha­ma­ro­san el­fertőző­dött,
és pár nap múl­va seb­láz lé­pett fel. A fran­cia és né­met seb­or­vo-­
sok hi­á­ba pró­bál­ták két­ség­be­eset­ten meg­men­te­ni Fer­di­nánd
Mik­sa éle­tét, a Ba­den-Ba­deni Őr­gróf­ság örö­kö­se no­vem­ber 4-én,
44 esz­tendős ko­rá­ban el­ha­lá­lo­zott.
Tes­tét né­hány nap­pal később a ba­den-ba­deni temp­lom­ban
he­lyez­ték örök nyu­ga­lom­ra, a ce­re­mó­nia előtt azon­ban a belső-­
sé­ge­ket el­tá­vo­lí­tot­ták a holt­testből, és ezek nagy ré­szét Ett­lin-­
gen­ben he­lyez­ték örök nyu­ga­lom­ba, míg szí­vét elő­ször a ba­den-
ba­deni je­zsu­i­ta kol­lé­gi­um­ba, majd a lich­ten­ta­li ko­los­tor­ba szál-­
lí­tot­ták.
Édes­ap­ja bal­ese­té­nek szem­ta­nú­ja­ként La­jos Vil­mos­ra há­rult
az a szo­mo­rú fel­adat, hogy a bal­eset kö­rül­mé­nye­it és kö­vet­kez-­
mé­nye­it meg­ír­ja édes­any­já­nak.[6] Az alig 14 éves ifjú szá­má­ra a
gye­rek­kor ezek­ben a he­tek­ben vissza­von­ha­tat­la­nul vé­get ért.
Nagy­ap­ja már 76 éves volt, és édes­ap­ja ha­lá­lá­val ő lé­pett elő
trón­örö­kös­sé. Míg a vele azo­nos rang­ban lévő if­jak­nak mind-­
ezek­re meg­fe­lelő mennyi­ségű időt hagy­tak, neki mi­nél ha­ma-­
rabb be kel­lett fe­jez­nie ta­nul­má­nya­it, meg kel­lett ten­nie kör­uta-­
zá­sát és az első dip­lo­má­ci­ai misszi­ó­ját egy je­lentő­sebb bi­ro­dal-­
mi ural­ko­dói ud­var­ban, va­la­mint át kel­lett es­nie a tűz­ke­reszt­sé-­
gen. Azt mond­hat­juk te­hát, hogy az édes­ap­ja ál­tal 1657-ben ké-­
szí­tett vég­aka­rat­ba fog­lalt pon­tos, igen rész­le­tes és hosszú távú
ne­ve­lé­si prog­ram ép­pen Fer­di­nánd Mik­sa ha­lá­lá­val szen­ve­dett
csor­bát, hi­szen a meg­vál­to­zott kö­rül­mé­nyek nem hagy­tak időt a
gon­dos ok­ta­tás­ra.

Lajos Vilmos „nagy körutazása”

Alig egy év­vel édes­ap­ja ha­lá­la után, 1670 őszén a 15 esz­tendős

La­jos Vil­mos az eu­ró­pai arisz­tok­rá­cia régi szo­ká­sa sze­rint el­in-­
dult nagy eu­ró­pai kör­uta­zá­sá­ra. Az ifjú őr­gróf első úti cél­ja
azon­ban apja vég­aka­ra­tá­val szem­ben nem Itá­lia, ha­nem Be­s-­
ançon volt. A vá­ros ek­ko­ri­ban a bur­gun­di­ai örök­ség ré­sze­ként a
Spa­nyol Ki­rály­ság­hoz tar­to­zott, és itt állt a Vi­si­ta­ti­on de Not­re-
Dame-ko­los­tor, amely­nek fa­lai kö­zött ek­kor már apá­ca­ként élt a
test­vér­ként sze­re­tett nagy­nén­je, Ka­ta­lin Fran­cis­ka Hen­ri­et­ta. Az
uta­zás­nak azon­ban nem csu­pán a csa­lá­di lá­to­ga­tás volt a cél­ja,
hi­szen a kí­sé­ret­hez tar­to­zó ne­velők itt is foly­tat­ták az ifjú pal­lé-­
ro­zá­sát. En­nek so­rán töb­bek kö­zött jo­got, nyel­vet, ma­te­ma­ti­kát,
erőd­épí­té­sze­tet, lo­vag­lást, ví­vást és tán­cot is ta­nult. A be­szá­mo-­
lók ta­nú­sá­ga sze­rint a trón­örö­kös kép­zé­se jól ha­ladt, és Co­si­mo
Mar­zi Me­di­ci elé­ge­det­ten je­lent­het­te Vil­mos őr­gróf­nak, hogy az
ifjú könnyű­szer­rel tel­je­sí­ti a rá­bí­zott fel­ada­to­kat.
 A 15 éves La­jos Vil­mos (Mat­thaus Me­ri­an fest­mé­nye)

Ke­ve­sebb mint egy év­nyi be­sa ­ nço­ni tar­tóz­ko­dás után, 1671

má­ju­sá­ban La­jos Vil­mos és kí­sé­re­te el­in­dult Itá­li­á­ba. Genf és
Mi­lá­nó érin­té­sé­vel leg­elő­ször Fi­ren­zé­be utaz­tak, ahol III. Koz-­
ma tosz­kán nagy­her­ceg (1670–1723) rend­kí­vül ba­rát­sá­go­san fo-­
gad­ta a fi­a­tal Zährin­gert, akit egye­ne­sen meg­ba­bo­ná­zott a Me-­
di­ci-csa­lád egy­ko­ri dicső­sé­géből és gaz­dag­sá­gá­ból meg­ma­radt
pom­pa.
Az Arno par­ti vá­ros ne­ve­ze­tes­sé­ge­i­ben és szép­sé­gé­ben saj­nos
nem so­ká­ig gyö­nyör­köd­he­tett, mert rö­vi­de­sen to­vább kel­lett
utaz­nia leg­főbb úti cél­ja, Róma felé. Az ifjú ide – szin­tén a kor
szo­ká­sai sze­rint – in­kog­ni­tó­ban, Gra­ven­stein bá­ró­ja­ként ér­ke-­
zett meg kí­sé­re­té­vel 1671 de­cem­be­ré­ben. Az Örök Vá­ros­ban Jo-­
hann Wer­ner von Plit­ters­dorf báró, csá­szá­ri ta­ná­csos és a bé­csi
ud­var ró­mai kö­ve­te fo­gad­ta és se­gí­tet­te a he­lyi elő­kelők­kel való
meg­is­mer­ke­dés­ben. Neki kö­szön­hetően ja­nu­ár 30-án fo­gad­ta őt
a spa­nyol ki­rály ró­mai kö­ve­te, aki rend­kí­vül elő­zé­ke­nyen bánt
vele. Feb­ru­ár 3-án részt ve­he­tett egy pá­pai au­di­en­ci­án is, ahol
ap­já­val el­len­tét­ben neki nem kel­lett vé­gig tér­de­pel­nie. Az ifjú
ugyan­is csak arra ka­pott en­ge­délyt, hogy „néző­ként” le­gyen ré-­
sze­se a pá­pai ud­var­ban a fris­sen ki­ne­ve­zett ná­po­lyi spa­nyol al-­
ki­rály, An­to­nio Ped­ro San­cho y Dá­vi­la y Oso­rio as­tor­ga már­ki
(1615–1689) tisz­te­le­té­re adott la­ko­má­nak. Ám az este fo­lya­mán
nagy meg­tisz­tel­te­tés érte La­jos Vil­most, ugyan­is X. Ke­le­men
pápa (1670–1676) az asz­ta­lá­hoz hív­ta és hossza­san el­be­szél­ge-­
tett vele.
A trón­örö­kös né­hány hó­nap­nyi ró­mai tar­tóz­ko­dás után, 1672
ta­va­szán in­dult el ha­za­fe­lé. Áp­ri­lis 16-án bú­csú­a­ud
­ i­en­ci­á­ra já-­
rult a pápa elé, majd Ve­len­ce, a Bren­ner-hágó és Inns­bruck
érin­té­sé­vel a nyár fo­lya­mán Ba­den-Ba­den­be ér­ke­zett. Az édes-­
ap­ja ál­tal ter­ve­zett nagy kör­uta­zás­ra te­hát Né­met­al­föl­dön, a Né-­
met-ró­mai Bi­ro­da­lom­ban, a Spa­nyol, a Fran­cia és az An­gol Ki-­
rály­ság­ban már nem ke­rül­he­tett sor. Eb­ben egy­részt köz­re­játsz-­
hat­tak a csa­lád sze­rény anya­gi le­hető­sé­gei, más­részt nem hagy-­
hat­juk fi­gyel­men kí­vül a trón­örök­lés kö­zelgő ide­jét sem, hi­szen
nagy­ap­ja, Vil­mos őr­gróf igen idős­nek szá­mí­tott. Hir­te­len, a trón-­
örö­kös tá­vol­lé­té­ben be­kö­vet­kező ha­lá­la pe­dig ki­szá­mít­ha­tat­lan
kö­vet­kez­mé­nyek­kel jár­ha­tott vol­na, hi­szen Eu­ró­pa tö­ré­keny bé-­
ké­jét is­mét egy nagy há­bo­rú ki­tö­ré­se fe­nye­get­te.

Első lépések az európai diplomácia színpadán

Fer­di­nánd Mik­sa fel­té­te­lez­hetően még 1669 ele­jén hoz­zá­kez­dett

egy a fi­á­nak szánt po­li­ti­kai vég­aka­rat és kor­mány­zá­si inst­ruk­ci-­
ók, azaz egy „fe­je­del­mi tü­kör” meg­írá­sá­hoz, amely azon­ban tra-­
gi­kus ha­lá­la mi­att be­fe­je­zet­len ma­radt. A sze­mé­lyes hang­vé­telű
irat­ban min­de­ne­kelőtt arra in­tet­te utód­ját, hogy ma­rad­jon hű-­
sé­ges kö­vető­je a ka­to­li­kus egy­ház­nak, és az őr­gróf­ság­ban sem-­
mi­lyen más fe­le­ke­zet el­ter­je­dé­sét ne en­ged­je meg. Ez az in­to­le-­
ran­cia azon­ban meg­ma­radt a po­li­ti­ka szint­jén, ugyan­is emel­lett
arra is fel­hív­ta a fi­gyel­met, hogy egyé­ni szin­ten más fe­le­ke­ze-­
tek­kel szem­ben nem sza­bad el­len­sé­ge­sen vi­sel­ked­ni, hi­szen a
hi­tet nem le­het erő­szak­kal rá­kény­sze­rí­te­ni az em­be­rek­re.
Val­lá­si és dip­lo­má­ci­ai okok­ból egy­aránt fon­tos­nak tar­tot­ta,
hogy egy ka­to­li­kus ural­ko­dó jó vi­szony­ban le­gyen őszent­sé­gé­vel
és a bi­ro­da­lom­ba de­le­gált pá­pai nun­ci­us­sal. Ezért La­jos Vil­mos-­
nak azt ta­ná­csol­ta, ami­kor te­he­ti, sze­mé­lye­sen utaz­zon Ró­má­ba
vagy tart­son ott egy ál­lan­dó ágenst, aki le­hető­ség sze­rint min-­
den hé­ten ve­gyen részt a pá­pai au­di­en­ci­á­kon, és épít­sen ki jó
kap­cso­la­to­kat a bí­bo­ro­sok­kal.
A ba­den-ba­deni őr­gró­fok azon­ban nem csu­pán a pá­pá­nak
tar­toz­tak hű­ség­gel, ha­nem a csá­szár­nak is. Ezért Fer­di­nánd
Mik­sa azt is meg­hagy­ta fi­á­nak, hogy ne csak a Szent­szék­nél, ha-­
nem a csá­szá­ri ud­var­ban is tart­son egy ál­lan­dó kö­ve­tet, aki ki-­
zá­ró­lag a Ba­den-Ba­deni Őr­gróf­ság ér­de­ke­it kép­vi­sel­je Bécs­ben,
[7] azaz in­for­má­ci­ó­kat sze­rez­zen, hí­ze­leg­jen a csá­szá­ri mi­nisz­te-­

rek­nek, fo­lya­ma­tos je­len­lé­té­vel biz­to­sít­sa meg­bí­zó­ja te­kin­té­lyét.

Min­den­nek tük­ré­ben pe­dig arra in­tet­te La­jos Vil­most, hogy a bi-­
ro­dal­mi gyű­lé­sen ne a csá­szár el­len, ha­nem a Né­met-ró­mai Bi-­
ro­da­lom ér­de­ké­ben sza­vaz­zon. Igye­kez­zen fenn­tar­ta­ni a Ba­den-
Ba­deni-ház jó vi­szo­nyát a csá­szá­ri ud­var­ral, „ugyan­is – fo­gal­ma-­
zott az őr­gróf – a csá­szár olyan nagy bi­zal­mat he­lye­zett be­lénk,
mint egyet­len má­sik ural­ko­dó­ba sem a bi­ro­da­lom­ban.” Ezért
sem­mi­lyen há­bo­rús konf­lik­tus­ba ne ke­ve­red­jen bele a bi­ro­da-­
lom el­is­mert és el­fo­ga­dott leg­főbb ha­tal­má­val szem­ben.
A Ba­den-Ba­deni Őr­gróf­ság kül­po­li­ti­ká­já­nak leg­prob­le­ma­ti­ku-­
sabb pont­ja min­den két­sé­get ki­zá­ró­an a Fran­cia Ki­rály­ság­hoz
való vi­szo­nyu­lás volt. Fer­di­nánd Mik­sa – prag­ma­ti­ku­san – azt
ja­va­sol­ta a fi­á­nak, hogy a ha­tal­mas és ve­szé­lyes szom­széd­dal
való vi­szony­ban a leg­messzebb­menő­kig le­gyen tar­tóz­ko­dó, ne-­
hogy vi­sel­ke­dé­sé­vel ma­gá­ra von­ja XIV. La­jos ha­rag­ját és bosszú-­
ját: csak a Raj­na jobb part­ján te­gyen kí­sér­le­tet újabb te­rü­le­tek
meg­szer­zé­sé­re; ne épít­tes­sen erő­döt sa­ját te­rü­le­tén; sem­mi­lyen
mó­don ne avat­koz­zon bele a Fran­cia Ki­rály­ság bel­ügye­i­be, és
még az on­nan ér­kező me­ne­kül­te­ket se fo­gad­ja be. Ter­mé­sze­te-­
sen az őr­gróf is sze­ret­te vol­na, hogy a fran­cia csa­pa­tok el­hagy-­
ják vég­re a meg­száll­va tar­tott Bre­i­sa­chot és Phi­lipps­bur­got, ám
félt egy le­het­sé­ges újabb, az egész bi­ro­dal­mat érintő Habs­burg–
Bour­bon konf­lik­tus­tól, amely­ben – vé­le­mé­nye sze­rint – a Ba-­
den-Ba­deni Őr­gróf­ság csak ve­szít­het.
Azt mond­hat­juk, hogy az őr­gróf cson­kán ma­radt „fe­je­del­mi
tük­ré­ben” pon­to­san ha­tá­roz­ta meg utód­já­nak po­li­ti­kai le­hető­sé-­
ge­it, va­la­mint a rá le­sel­kedő ve­szé­lye­ket is. A kis őr­gróf­ság fe­let-­
ti vi­har­felhők azon­ban még Fer­di­nánd Mik­sa éle­té­ben el­kezd-­
tek gyü­le­kez­ni. 1667 má­ju­sá­ban XIV. La­jos csa­pa­tai Má­ria Te­ré-­
zia ki­rálynő örö­kö­sö­dé­sé­re hi­vat­koz­va meg­tá­mad­ták Spa­nyol-
Né­met­al­föl­det (a mai Bel­gi­um ­ ot). Ez volt az úgy­ne­ve­zett de­vo­lú-­
ci­ós há­bo­rú. A mint­egy hat­van­ezer fős fran­cia se­reg gyor­san
meg­száll­ta Dél-Fland­ria, Cam­b­ré­sis és Do­ua ­ i tar­to­má­nyo­kat, és
már úgy tűnt, meg sem áll­nak Brüssze­lig és Ant­wer­pe­nig. Ám a
meg­vál­to­zott eu­ró­pai köz­han­gu­lat 1668 má­ju­sá­ban, Aa­chen­ben
a spa­nyol ural­ko­dó­val való bé­ke­kö­tés­re kény­sze­rí­tet­te a Nap­ki-
rályt.
A Fran­cia Ki­rály­ság azon­ban négy év­vel később im­má­ron a
gaz­dag Hol­lan­di­á­ra tá­madt. A Raj­na men­ti né­met ural­ko­dók kö-­
zül töb­ben – mint kez­det­ben a Ba­den-Ba­deni Őr­gróf­ság is – igye-­
kez­tek tá­vol tar­ta­ni ma­gu­kat az esz­ka­lá­ló­dó konf­lik­tus­tól.
Az ifjú őr­gró­fot már itá­li­ai út­já­ra dip­lo­má­ci­ai meg­bí­za­tá­sok-­
kal küld­ték el, ám ezek ek­kor – mint lát­hat­tuk – in­kább rep­re-­
zen­tá­ci­ós cé­lo­kat szol­gál­tak: a csa­lád te­kin­té­lyét kí­ván­ták ezek-­
kel meg­mu­tat­ni és le­hető­ség sze­rint nö­vel­ni. A hol­lan­di­ai há­bo-­
rú azon­ban már a po­li­ti­zá­lás egy má­sik, sok­kal na­gyobb fe­lelős-­
ség­gel járó és na­gyobb kö­rül­te­kin­tést kö­ve­telő szín­te­rét je­len­tet-­
te. Az újabb Habs­burg–Bour­bon össze­csa­pás egyik le­het­sé­ges
had­szín­te­re vagy fel­vo­nu­lá­si te­re­pe pe­dig a Ba­den-Ba­deni Őr-­
gróf­ság le­he­tett. Vil­mos őr­gróf, hogy sem­le­ges­sé­gét megő­riz­hes-­
se, 1672 őszén uno­ká­ját Ra­i­mon­do Mon­te­cuc­co­li (1609–1680) és
Fri­gyes Vil­mos bran­den­bur­gi vá­lasz­tó­fe­je­de­lem (1640–1688)
Frank­furt am Main-i egye­sí­tett fő­ha­di­szál­lá­sá­ra küld­te az­zal az
üze­net­tel, hogy a Habs­burg Bi­ro­da­lom csa­pa­tai nem lép­het­nek
az őr­gróf­ság te­rü­le­té­re.
Mi­vel a sem­le­ges­ség is ak­tív po­li­ti­kai sze­rep­vál­la­lást kö­ve­telt,
így nagy­ap­ja La­jos Vil­most 1673 má­ju­sá­ban a Né­met-ró­mai Bi-­
ro­da­lom meg­ha­tá­ro­zó ud­va­ra­i­ba, va­la­mint a Fran­cia Ki­rály­ság-­
ba küld­te újabb dip­lo­má­ci­ai ta­pasz­ta­la­to­kat gyűj­te­ni, il­let­ve
kép­vi­sel­ni az őr­gróf­ság és a Zährin­ger csa­lád ér­de­ke­it. En­nek
meg­fe­lelően első útja a Raj­na-vi­dék ka­to­li­kus ural­ko­dó­i­hoz ve-­
ze­tett. Düs­sel­dorf­ban fo­gad­ta őt gyám­ja, Fü­löp Vil­mos pfalz-ne-
u­bur­gi pa­lo­ta­gróf,[8] va­la­mint Jülich és Berg her­ce­ge (1653–
1690), akit 1657-ben a csá­szár­vá­lasz­tá­son a fran­cia ud­var I. Li-­
pót­tal (1658–1705) szem­ben tá­mo­ga­tott.
A Düs­sel­dorf­ba tett lá­to­ga­tás után a ma­in­zi vá­lasz­tó­fe­je­de-
lem-ér­se­ket, Lo­thar Fried­rich von Met­ter­nich-Bur­schei­dot
(1673–1675) ke­res­te föl, aki sza­kí­tott előd­je, a rö­vid életű Raj­nai
Szö­vet­sé­get élet­re hívó Jo­hann Phi­lipp von Schön­born (1647–
1673) fran­cia­ba­rát po­li­ti­ká­já­val.[9] Így a né­hány hó­nap­ja trón­ra
lé­pett ural­ko­dó ki­csiny ál­la­ma a hol­land–fran­cia há­bo­rú első
sza­ka­szá­ban a Ba­den-Ba­deni Őr­gróf­ság­hoz ha­son­ló­an sem­le­ges
po­li­ti­kát foly­ta­tott, majd a csá­szár had­üze­ne­tét kö­vetően nyíl-­
tan részt vett a Fran­cia Ki­rály­ság el­le­ni há­bo­rú­ban.[10]
La­jos Vil­mos har­ma­dik úti cél­ja a Tri­e­ri Vá­lasz­tó­fe­je­de­lem­ség
volt, amely­nek vá­lasz­tó­fe­je­de­lem-ér­se­ke, Karl Kas­par von der
Le­yen (1652–1676) a de­vo­lú­ci­ós[11] há­bo­rú ki­tö­ré­sétől kezd­ve
újra nyíl­tan a Habs­burg-csa­lád ol­da­lán állt. Csat­la­ko­zott a fran-­
cia­el­le­nes szö­vet­ség­hez is, an­nak el­le­né­re, hogy a csá­szá­ri-ki­rá-­
lyi csa­pa­tok kép­te­le­nek vol­tak meg­vé­de­ni or­szá­gát XIV. La­jos
bosszú­já­tól.
1673 késő ta­va­szán–kora nya­rán La­jos Vil­mos utol­só úti cél­ja
a Köl­ni Vá­lasz­tó­fe­je­de­lem­ség volt. A fe­lü­le­tes szem­lélő ezt egy-­
szerű ro­kon­lá­to­ga­tás­nak is te­kint­het­te vol­na, hi­szen Köln­ben
ta­lál­ko­zott a tá­vo­li ro­kon Ber­nát Gusz­táv ba­den-dur­la­chi őr-­
gróf­fal (1631–1677), aki 1660-ban re­ka­to­li­zált, és ek­ko­ra már a
Szent­szék bí­bo­ro­sai közé tar­to­zott. Maga a köl­ni vá­lasz­tó­fe­je­de-­
lem-ér­sek, wit­tels­ba­chi Mik­sa Hen­rik (1650–1688) nyíl­tan tá­mo-­
gat­ta XIV. La­jos tö­rek­vé­se­it, 1658-ban pél­dá­ul ő is az egyik ala­pí-­
tó­ja volt a Raj­nai Szö­vet­ség­nek. 1666-ban tit­kos szerző­dést kö-­
tött a pá­ri­zsi ud­var­ral, ame­lyet újabb két szö­vet­sé­gi szerző­dés
kö­ve­tett 1671-ben és 1672-ben. A de­vo­lú­ci­ós és hol­lan­di­ai há­bo-­
rú (1672–1678/1679) alatt a Nap­ki­rályt tá­mo­gat­ta, ám emi­att or-­
szá­ga had­szín­tér­ré vált.
Vil­mos őr­gróf azon­ban úgy akart csá­szárhű len­ni, hogy köz-­
ben sem­le­ges ma­rad a Habs­burg–Bour­bon konf­lik­tus­ban. 1673
ok­tó­be­ré­ben el­küld­te te­hát La­jos Vil­most Nan­cy­ba, ahol XIV. La-­
jos ép­pen csa­pa­tai meg­szem­lé­lé­se mi­att tar­tóz­ko­dott. A tisz­te­let-­
adá­son és a Ba­den-Ba­deni-ház alá­za­tos hó­do­la­tán kí­vül kö­zöl-­
nie kel­lett a fran­cia ki­rállyal, hogy a Ba­den-Ba­deni Őr­gróf­ság
mind­ad­dig sem­le­ges ma­rad, míg fran­cia had­erő meg nem tá-­
mad­ja.
A hó­ol­va­dást kö­vetően, 1674 ta­va­szán La­jos Vil­mos újra útra
kelt, ez­út­tal Né­met­al­föld­re. Út­ján el­kí­sér­te nagy­báty­ja, Her-­
mann is, ám Vil­mos őr­gróf ál­lí­tó­lag 1674 áp­ri­li­sá­ban ha­za­ren-­
del­te mind­kettő­jü­ket. A dön­tés hát­te­ré­ben az áll­ha­tott, hogy kü-­
szö­bön állt a köz­vet­len össze­csa­pás a Habs­burg- és a Bour­bon-
ház kö­zött, ami­re 1672 óta várt Eu­ró­pa egész po­li­ti­kai elit­je. Im-­
má­ron a Ba­den-Ba­deni Őr­gróf­ság sem foly­tat­hat­ta ed­di­gi, sem-­
le­ges­sé­gét hang­sú­lyo­zó po­li­ti­ká­ját, és szin­te az egész Né­met-ró-­
mai Bi­ro­da­lom­mal egye­tem­ben (a Ba­jor Vá­lasz­tó­fe­je­de­lem­ség
ki­vé­te­lé­vel, amely to­vább­ra is sem­le­ges ma­radt) a csá­szár mel­lé
állt az ag­resszor­ral szem­be­ni harc­ban. Ez a po­li­ti­kai for­du­lat
azon­ban nem csu­pán a kis Raj­na men­ti ál­lam, ha­nem La­jos Vil-­
mos őr­gróf éle­té­ben is új sza­kaszt nyi­tott.[12]

A tűzkeresztség – hadi tanulóévek

Fer­di­nánd Mik­sa or­szá­ga ér­de­ké­ben a bé­kés épít­ke­zést több­re

tar­tot­ta, mint a há­bo­rús­ko­dást, így az ő éle­té­ben fia ka­to­nai ne-­
ve­lé­se né­mi­kép­pen hát­tér­be szo­rult. Ez azon­ban nem azt je­len-­
tet­te, hogy nem lé­te­zett előt­te a csa­lá­don be­lül ka­to­nai, had­ve-­
zé­ri min­ta. Ott volt pél­dá­ul nagy­ap­ja, Vil­mos őr­gróf, aki vé­gig-­
har­col­ta a har­minc­éves há­bo­rút, és akit ér­de­me­i­ért az ural­ko­dó
tá­bor­szer­naggyá ne­ve­zett ki. A ba­den-ba­deni Ne­ue ­ s Sch­loss­ban
időről idő­re meg­for­dult La­jos Vil­mos két nagy­báty­ja is, akik
min­den bi­zonnyal szin­tén nagy be­fo­lyást gya­ko­rol­tak a gyer-­
mek­re. Egyi­kük, Li­pót Vil­mos, mi­után 1646-ban meg­kap­ta első
re­gi­ment­tu­laj­do­no­si ki­ne­ve­zé­sét a csá­szár­tól, az ap­já­tól át­ve-­
het­te an­nak gya­log­re­gi­ment­jét, így sze­mé­lye­sen is részt vett a
har­minc­éves há­bo­rú utol­só sza­ka­szá­ban, a cseh­or­szá­gi har­cok-­
ban. Bár a veszt­fá­li­ai bé­két kö­vetően le­sze­rel­ték az egy­sé­get, ő a
kö­vet­kező évek­ben részt vett az észa­ki há­bo­rú­ban (1655–1660):
ott volt Krak­kó ost­ro­má­nál (1657), va­la­mint a sch­les­wi­gi had­já-­
rat­ban (1658–1659).
Vil­mos őr­gróf má­so­dik fi­á­nak ka­to­nai kar­ri­er­je újabb len­dü-­
le­tet vett az 1663–1664. évi Osz­mán–Habs­burg há­bo­rú­ban. A Re-­
gens­burg­ban ülé­sező bi­ro­dal­mi ren­dek ugyan­is a csá­szár tá­mo-­
ga­tá­sá­ra egy je­lentős bi­ro­dal­mi se­gély­had ki­ál­lí­tá­sá­ról dön­töt-­
tek, amely­nek élé­re bi­ro­dal­mi tá­bor­nagy­ként (Feldmarschall) az
ural­ko­dó jó­vá­ha­gyá­sá­val Li­pót Vil­most ne­vez­ték ki. Az ál­ta­la
ve­ze­tett 7400 gya­lo­gost és lo­vast, va­la­mint 14 ágyút Mon­te­cuc-­
co­li az egye­sült ke­resz­tény se­reg cent­ru­má­ban he­lyez­te el. Li­pót
Vil­mos ha­nyag­sá­ga és rossz hely­zet­fel­is­me­ré­se mi­att azon­ban a
szent­gott­hár­di csa­ta (1664. au­gusz­tus 1.) első sza­ka­szá­ban a bi-­
ro­dal­mi se­gély­had sú­lyos vesz­te­sé­ge­ket szen­ve­dett: jó ré­szü­ket
le­vág­ták az elő­re­nyo­mu­ló osz­mán had­se­reg egy­sé­gei, a töb­bi
pe­dig fegy­ve­rét hát­ra­hagy­va meg­fu­tott. A fi­as­kó el­le­né­re Li­pót
Vil­mos jó meg­íté­lé­se a csá­szá­ri ud­var­ban nem vál­to­zott. En­nek
kö­szön­hetően 1669-ben az Ud­va­ri Ha­di­ta­nács va­ras­di vég­vi­dé­ki
fő­ka­pi­tánnyá ne­vez­te ki. Itt is érte a ha­lál 1671. már­ci­us 1-jén.
A má­sik ka­to­nás­ko­dó nagy­bá­csi Her­mann volt. Bár neki Vil-­
mos őr­gróf ere­de­ti­leg egy­há­zi kar­ri­ert szánt (pader­bor­ni, köl­ni,
augsbur­gi és salz­bur­gi ka­no­nok volt), ám őt egy­részt job­ban
von­zot­ta a ka­to­na­élet, más­részt emel­ke­dé­se az egy­há­zi hi­e­rar-­
chi­á­ban kö­zel sem volt olyan gyors, mint aho­gyan ezt el­vár­ta.
Ha­son­ló­an báty­já­hoz, Her­mann éle­té­ben is je­lentős for­du­ló-­
pont­nak szá­mí­tott az 1664. év. Ek­kor ugyan­is a spa­nyol ki­rály
úgy ha­tá­ro­zott, hogy egy gya­lo­gos- és egy lo­vas­re­gi­men­tet küld
a ma­gyar­or­szá­gi had­szín­tér­re az Osz­mán Bi­ro­da­lom el­le­ni há-­
bo­rú­ba. A ka­to­na­ság to­bor­zá­sá­val és ve­ze­té­sé­vel Her­mann ba-­
den-ba­deni őr­gró­fot bíz­ták meg. Bár a két re­gi­ment vé­gül nem
ju­tott el a had­szín­tér­re, Vil­mos őr­gróf har­ma­dik fi­á­nak kar­ri­er-­
je így is el­in­dult: 1673-ben már tá­bor­szer­naggyá, 1674-ben pe-­
dig re­gi­ment­tu­laj­do­nos­sá ne­vez­te ki a csá­szár. A si­ke­res ka­to­nai
pá­lya mel­lett dip­lo­má­ci­ai ké­pes­sé­ge­i­re is igényt tar­tott a bé­csi
ud­var, I. Li­pót 1672-ben pél­dá­ul őt küld­te a raj­nai ural­ko­dók-­
hoz, hogy győz­ze meg őket po­li­ti­ká­já­nak tá­mo­ga­tá­sá­ról.
A pél­da­ké­pek a köz­vet­len csa­lád­ban te­hát ott vol­tak La­jos Vil-­
mos előtt, ám va­ló­di ka­to­nai ne­ve­lé­se csak nagy kör­uta­zá­sá­nak
be­sa­ nço­ni ál­lo­má­sán, 1670 őszén vet­te kez­de­tét. Ne­velői ek­kor
szerződ­tet­tek mel­lé egy spa­nyol tisz­tet, aki havi hat tal­lér fi­zet-­
ség el­le­né­ben a ha­da­ko­zás mű­vé­sze­té­re ok­tat­ta. Az ifjú ró­mai
tar­tóz­ko­dá­sá­nak ide­jén rá­ter­mett­sé­ge annyi­ra el­nyer­te a ná­po-­
lyi spa­nyol al­ki­rály tet­szé­sét, hogy fel­ve­tet­te neki a ka­to­nai kar-­
ri­er le­hető­sé­gét a spa­nyol ki­rály szol­gá­la­tá­ban. Ezt azon­ban La-­
jos Vil­mos nem fo­gad­ta el. 1672 őszén nagy­ap­ja Mon­te­cuc­co­li és
a bran­den­bur­gi vá­lasz­tó­fe­je­de­lem fő­ha­di­szál­lá­sá­ra küld­te, s ez
al­ka­lom­mal Vil­mos őr­gróf nem csu­pán or­szá­ga sem­le­ges­sé­gét
kí­ván­ta hang­sú­lyoz­ni, ha­nem egy­út­tal a tal­ján szár­ma­zá­sú csá-­
szá­ri-ki­rá­lyi tá­bor­nagy fi­gyel­mé­be is aján­lot­ta uno­ká­ját.

Her­mann ba­den-ba­deni őr­gróf, La­jos Vil­mos nagy­báty­ja

Fer­di­nánd Mik­sa 1657. évi vég­aka­ra­tá­ban úgy ren­del­ke­zett,

hogy fia leg­alább há­rom hó­na­pig ve­gyen részt egy had­já­rat­ban,
így sze­rez­ze meg a meg­fe­lelő tu­dást or­szá­ga meg­vé­dé­sé­hez. Az
en­ge­del­mes gyer­mek nem­csak meg­fo­gad­ta, de túl is tel­je­sí­tet­te
aty­ja aka­ra­tát. A csá­szá­ri had­üze­net után ugyan­is La­jos Vil­mos
ön­kén­tes­ként be­állt a csá­szá­ri-ki­rá­lyi se­reg­be, ahol nagy­báty­ja
védő­szár­nyai alatt el­kezd­te ki­ta­nul­ni a ha­di­mes­ter­ség for­té­lya-­
it.
Az még egyelő­re tisz­tá­zat­lan, hogy az ifjú őr­gróf pon­to­san mi-­
kor csat­la­ko­zott a szö­vet­sé­ges had­se­reg­hez. Az egyik fel­té­te­le-­
zés sze­rint már 1674 jú­li­us­ á­ban nagy­báty­ja mel­lett volt, így
részt vett a felső-raj­nai hadmű­ve­le­tek­ben. A má­sik el­kép­ze­lés
sze­rint azon­ban csak 1674 őszén csat­la­ko­zott a szö­vet­sé­ges se-­
reg­hez. Szin­tén csak fel­té­te­le­zé­sek van­nak arra vo­nat­ko­zó­an,
hogy La­jos Vil­mos va­ló­ban az entz­he­i­mi csa­tá­ban (1674. ok­tó-­
ber 4.) esett vol­na át a tűz­ke­reszt­sé­gen. Amennyi­ben így tör­tént,
úgy az ifjú őr­gróf lát­hat­ta, hogy a szö­vet­sé­ges csa­pa­tok tú­l­ere-­
jük el­le­né­re sem tud­ták le­győz­ni a fran­cia had­se­re­get. Az össze-­
csa­pás vé­gül dön­tet­len­nel zá­rult, és ezen még a bran­den­bur­gi
vá­lasz­tó­fe­je­de­lem ve­ze­té­sé­vel ér­ke­zett igen je­lentős erő­sí­tés
sem vál­toz­ta­tott ér­dem­ben.
A szám­ta­lan ku­darc mi­att I. Li­pót 1675. már­ci­us 16-án új fő-­
pa­rancs­no­kot ne­ve­zett ki a felső-raj­nai had­se­reg élé­re Ra­i­mon-­
do Mon­te­cuc­co­li sze­mé­lyé­ben. Ez­zel újabb le­hető­ség nyílt La­jos
Vil­mos szá­má­ra, hogy had­tu­do­má­nyi is­me­re­te­it to­vább pal­lé-­
roz­has­sa, hi­szen a mo­de­nai szár­ma­zá­sú had­ve­zér­re nem csu-­
pán mint pél­da­kép­re te­kin­tett, ha­nem – mint aho­gyan későb­bi
had­já­ra­tai alap­ján fel­té­te­le­zik – el­mé­le­ti mun­ká­it is szor­gal­ma-­
san for­gat­ta, fon­to­sabb alap­el­ve­it át­vet­te és al­kal­maz­ta. Az
1675. évi Raj­na men­ti had­já­rat jó ta­nu­ló­te­re­pül szol­gált, hi­szen
a döntő csa­tá­kat ke­rülő, az el­len­sé­get gyors me­ne­te­lé­sek ál­tal
vissza­vo­nu­lás­ra kény­sze­rítő hadmű­vé­szet for­té­lya­it ek­kor va­ló-­
ban test­kö­zelből lát­hat­ta.
A Mon­te­cuc­co­li ve­zet­te had au­gusz­tus 7-én át is kelt Strass-­
burg­nál a Raj­nán, ám El­zász meg­szál­lá­sa is­mét ku­darc­ba ful-­
ladt, hi­szen a fo­lyó jobb part­ján álló Phi­lipps­bur­got a fran­cia
ka­to­na­ság to­vább­ra is meg­száll­va tar­tot­ta.
 A szö­vet­sé­ges had­se­reg kö­vet­kező évi had­já­ra­tá­nak cél­ja
ezért Phi­lipps­burg el­fog­la­lá­sa lett. A csá­szár e fon­tos hadmű­ve-­
let ve­ze­té­sé­vel a kor egyik el­is­mert had­ve­zé­rét, V. Ká­roly lo­ta-­
rin­gi­ai her­ce­get, a ma­gyar tör­té­ne­lem­ben Lo­ta­rin­gi­ai Ká­roly
né­ven is­mert arisz­tok­ra­tát (1643–1690) bíz­ta meg. Az elő­ze­tes
terv­nek meg­fe­lelően a fő­pa­rancs­nok­nak a Raj­na bal part­ján egy
fe­dező se­reg­gel meg kel­lett aka­dá­lyoz­nia az erőd fel­men­té­sét, a
Her­mann őr­gróf ve­zet­te se­reg­test pe­dig 1676. má­jus 1-jén ost-­
rom alá vet­te Phi­lipps­bur­got. Az ost­rommű­ve­le­tek azon­ban
nem ha­lad­tak a kí­vánt gyor­sa­ság­gal, ezért Ká­roly her­ceg a fe-­
dező se­reg­nél tar­tóz­ko­dó La­jos Vil­most küld­te el nagy­báty­já­hoz
meg­ér­deklőd­ni en­nek oka­it. Az ifjú őr­gróf­nak így al­kal­ma nyílt
arra is, hogy sze­mé­lye­sen ta­nul­má­nyoz­za a kor­szak ost­rom-­
tech­ni­ká­ját, egy je­lentős erőd ost­ro­má­nak min­den­na­pi me­ne­tét.
Elő­ször is az­zal kel­lett szem­be­sül­nie, hogy az ost­rom­hoz nem
áll ren­del­ke­zés­re meg­fe­lelő mennyi­ségű pénz, va­la­mint sán­c-­
ásó, ost­rom­esz­köz és leg­fő­kép­pen ágyú. Utób­bi­a­kat vé­gül a je-­
lentő­sebb bi­ro­dal­mi vá­ro­sok­ból (Frank­furt am Main, Augsburg,
Nürn­berg, Ma­inz, Bonn, Tri­er és Strass­burg) si­ke­rült be­sze­rez-­
ni, és így jú­ni­us 23-án hoz­zá­kezd­het­tek vég­re az ost­ro­má ­ r­kok
ki­épí­té­sé­hez. La­jos Vil­mos is­mét ki­vet­te ré­szét a ha­da­ko­zás­ból,
hi­szen ál­lan­dó­an a fu­tó­ár­kok­ban tar­tóz­ko­dott, és az au­gusz­tus
19-i ro­ham vé­res ké­zi­tu­sá­já­ban is vi­té­zül har­colt. Az őr­ség pa-­
rancs­no­ka, Tri­er du Fay azon­ban mind­ad­dig ki­tar­tott, míg
esélyt lá­tott egy fel­mentő had meg­ér­ke­zé­sé­re. Ám szep­tem­ber
8-án kény­te­len volt ka­pi­tu­lál­ni, és 17-én el­hagy­ta a rá­bí­zott erő-­
döt.
 Phi­lipps­burg el­fog­la­lá­sa 1676-ban (Ja­kob Kopp­ma­yer réz­met­sze­te, 1691)

A si­ke­res ost­rom hí­ré­vel Her­mann őr­gróf uno­ka­öccsét küld­te

el Bécs­be, hogy je­lent­se a csá­szár­nak. La­jos Vil­most bé­csi tar­tóz-­
ko­dá­sa ide­jén azon­ban nem csak az újabb ural­ko­dói au­di­en­cia
tölt­het­te el öröm­mel, hi­szen még en­nél is na­gyobb meg­tisz­tel­te-­
tés­ben ré­sze­sült. Nagy­báty­ja ugyan­is már ko­ráb­ban kez­de­mé-­
nyez­te, hogy a tu­laj­do­ná­ban lévő gya­log­re­gi­men­tet az ifjú őr-­
gróf kap­ja meg. Az ural­ko­dó a ki­ne­ve­zé­si ira­tot jú­li­us 11-én írta
alá, így La­jos Vil­mos ek­kor­tól Ob­rist-re­gi­ment­tu­laj­do­nos­sá vált,
bár az ok­mányt csak az ősszel ve­het­te ke­zé­be.[13]
A kö­vet­kező év­ben azon­ban meg­halt nagy­ap­ja, és mint örö-
kös né­hány hó­nap­ra kény­te­len volt vissza­tér­ni őr­gróf­sá­gá­ba
ügyei in­té­zé­se vé­gett. Így ter­mé­sze­te­sen nem tu­dott részt ven­ni
a hadmű­ve­le­tek­ben, ám 1678-ban újra a harc­mezőn ta­lál­juk.
Ká­roly her­ceg jú­ni­us vé­gén a fran­cia had­se­reg bal­szár­nyá­ra tá-­
madt Ne­ue ­ n­burg­nál. Az of­fen­zí­vá­ban az ifjú őr­gróf mint­egy
ezer lo­vast ve­zé­ny­el­ve meg­tá­ma­dott és szét­vert egy lo­vas előőr-­
söt. Ám csak­ha­mar La­jos Vil­mos és ka­to­nái ke­rül­tek ne­héz hely-­
zet­be, hi­szen Claude Louis Hec­tor de Vil­lars már­ki (1653–1734)
né­hány svad­ron élén el­len­tá­ma­dást in­dí­tott. A tú­lerő be­ke­rí­tet-­
te a szö­vet­sé­ges lo­va­so­kat, és az ifjú őr­gróf is csak nagy ne­héz-­
sé­gek árán, se­be­sül­ten tu­dott el­me­ne­kül­ni, se­gít­ség nél­kül ma-­
radt lo­vas­sá­gát pe­dig szin­te tel­je­sen fel­mor­zsol­ták a fran­ci­ák.
A se­be­sült La­jos Vil­mos ré­szé­re – a kor szo­ká­sa­i­nak meg­fe-­
lelően – Cré­quy mar­sall 1678. jú­ni­us 30-án a sch­li­en­ge­ni fő­ha­di-­
szál­lá­son ki­ál­lí­tott irat­ban en­ge­dé­lyez­te, hogy a fran­cia csa­pa-­
tok ál­tal meg­szállt te­rü­le­te­ken ke­resz­tül ha­za­tér­jen Ba­den-Ba-­
den­be. Ez­zel szá­má­ra le­zá­rult a há­bo­rú, és ez­zel együtt vé­get
ér­tek a ta­nu­ló­évek is. A kö­vet­kező év­ben (1679) azon­ban újabb
ural­ko­dói kegy­ben ré­sze­sült, hi­szen I. Li­pót bá­tor­sá­gá­ra, ha­di-­
tet­te­i­re, va­la­mint csa­lád­já­ra és nagy­báty­já­ra való te­kin­tet­tel ve-­
zérőr­naggyá lép­tet­te elő. Ez a ki­ne­ve­zés te­hát in­kább szólt a
Raj­na men­ti ural­ko­dó­nak és po­ten­ci­á­lis Habs­burg-szö­vet­sé­ges-­
nek, ám a későb­bi há­bo­rúk­ban nyúj­tott tel­je­sít­mé­nyé­vel La­jos
Vil­mos be­bi­zo­nyí­tot­ta, hogy rá­szol­gált a tiszt­ség­re.
 Lajos Vilmos, a katona

Az ifjú őr­gróf te­hát je­lentős ka­to­nai is­me­re­te­ket sze­rez­he­tett a

fran­cia–hol­land há­bo­rú ide­jén, olyan ki­emel­kedő had­ve­zé­rek
ol­da­lán har­col­va, mint Mon­te­cuc­co­li, V. Ká­roly lo­ta­rin­gi­ai her-­
ceg vagy sa­ját nagy­báty­ja, Her­mann ba­den-ba­deni őr­gróf. A ta-­
pasz­ta­lat­szer­zé­sen túl kar­ri­er­je is nagy len­dü­le­tet vett, ami­kor
1674-ben ön­kén­tes­ként csat­la­ko­zott a Habs­burg Bi­ro­da­lom had-­
se­re­gé­hez, hi­szen két év múl­va már Ob­rist-re­gi­ment­tu­laj­do­no­si
ki­ne­ve­zést ka­pott, 1679 má­ju­sá­ban pe­dig ve­zérőr­naggyá lép­tet-­
te elő Habs­burg (I.) Li­pót. Az ural­ko­dó irán­ti hű­sé­gét, va­la­mint
a bi­ro­da­lom nyu­ga­ti ha­tá­rá­nak vé­del­mé­ben tett szol­gá­la­ta­it az
1679. feb­ru­ár 5-én a Fran­cia és a Svéd Ki­rály­ság­gal meg­kö­tött
bi­la­te­rá­lis nij­me­ge­ni szerző­dé­sek után sem fe­led­ték Bécs­ben.
1682 ja­nu­ár­já­ban újra a csá­szár­vá­ros­ban járt, hogy részt ve-­
gyen azon a ta­nács­ko­zá­son, ahol a ki­ala­kult po­li­ti­kai hely­ze­tet,
azaz a Habs­burg Bi­ro­dal­mat egy­idejű­leg fe­nye­gető osz­mán és
fran­cia tá­ma­dás le­hető­sé­gét és an­nak el­há­rí­tá­sát tár­gyal­ták
meg. Ebből az al­ka­lom­ból I. Li­pót csá­szár feb­ru­ár 1-jén a 27
éves őr­gró­fot al­tá­bor­naggyá (Feldmarschall-Le­ut­nant) lép­tet­te
elő, ami első pil­lan­tás­ra ta­lán meg­lepő, hi­szen a ko­ráb­bi esz-­
tendők­ben La­jos Vil­mos nem te­he­tett sem­mi ki­ug­rót a rang el-­
nye­ré­sé­ért. A ki­ne­ve­zés mö­gött há­rom, egy­más­sal szo­ro­san
össze­függő mo­ti­vá­ci­ót fe­dez­he­tünk fel. Egy­részt a nij­me­ge­ni bé-­
kék ered­mé­nye­i­vel elé­ge­det­len XIV. La­jos az ál­lam­kassza ki­ürü-­
lé­se mi­att stra­té­gi­át vál­tott: a költ­sé­ges há­bo­rú he­lyett „bé­kés
te­rü­let­szer­zés­be” kez­dett. A ver­sailles-i ud­var 1679-től re­u­ni­ós
ka­ma­rá­kat ál­lít­ta­tott fel az­zal a fel­adat­tal, hogy az or­szág ke­le­ti
vé­ge­it védő erőd­rend­szer fel­épí­té­sé­hez el­en­ged­he­tet­len te­rü­le-­
tekről be­bi­zo­nyít­sák, hogy jog sze­rint a Fran­cia Ki­rály­ság ré­szei.
En­nek meg­fe­lelően 1681-ben fran­cia ka­to­na­ság száll­ta meg
Strass­bur­got és Cas­selt, ezt a két, a bi­ro­da­lom és Itá­lia szá­má­ra
egy­aránt kulcs­fon­tos­sá­gú vá­rost. Ez ter­mé­sze­te­sen nagy fel­há-
bo­ro­dást vál­tott ki a Né­met-ró­mai Bi­ro­da­lom rend­jei kö­zött, és
olyan vá­lasz­tó­fe­je­de­lem­sé­gek is szem­be­for­dul­tak a Nap­ki­rállyal
– mint pél­dá­ul a ba­jor –, akik ed­dig a fran­cia ki­rály Habs­burg-
el­le­nes po­li­ti­ká­ját tá­mo­gat­ták. Az ifjú II. Mik­sa Emá­nu­el mün-­
che­ni ud­va­rá­ban ugyan­is már I. Li­pót­ban, és nem XIV. La­jos­ban
lát­ták a „né­met Li­ber­tát” le­gi­tim vé­del­mező­jét. Ez le­hető­vé tet-­
te, hogy a bi­ro­dal­mi had­se­reg fel­ál­lí­tá­sá­nak rég­óta meg­ol­dat­lan
prob­lé­má­ját is ren­dez­zék vég­re. I. Li­pót csá­szár 1681-ben és
1682-ben hat bi­ro­dal­mi szak­vé­le­ményt fo­ga­dott el és emelt tör-­
vény­re a véderő kér­dé­sé­ben, ame­lyek egé­szen 1806-ig meg­te-­
rem­tet­ték a jogi ala­pot a bi­ro­da­lom had­vi­se­lé­se és had­ve­ze­té­se
szá­má­ra. Esze­rint a bi­ro­dal­mi had­erőt 10 000 lo­vas­ban (vér­tes-­
ben), 2000 dra­go­nyos­ban és 28 000 gya­lo­gos­ban ha­tá­roz­ták
meg. Ezt a lét­szá­mot az 1654. évi bi­ro­dal­mi vég­zés 180. pa­ra­gra-­
fu­sa alap­ján a tíz ke­rü­letből kel­lett so­roz­ni. Maga a bé­csi ud­var
is újra fegy­ver­ke­zés­be kez­dett. Az Ud­va­ri Ha­di­ta­nács 1682 őszé-­
re egy eset­le­ges Fran­cia Ki­rály­ság el­le­ni há­bo­rú­ra ké­szül­ve 22
gya­log- és 20 lo­vas re­gi­ment­re (ebből 15 vér­tes- és 5 dra­go­nyos
re­gi­ment) emel­te had­se­re­ge lét­szá­mát. Az ural­ko­dó azon­ban
nem csu­pán had­ere­jét kí­ván­ta nö­vel­ni. Egyes kor­társ vé­le­ke­dé-­
sek sze­rint a csá­szár azért lép­tet­te elő La­jos Vil­mos őr­gró­fot is
al­tá­bor­naggyá, hogy ez­ál­tal biz­to­sít­sa hű­sé­gét és szol­gá­la­tát az
el­kö­vet­ke­zendő (ek­kor még úgy lát­szott) Fran­cia Ki­rály­ság el­le-­
ni konf­lik­tus­ban.
 I. Li­pót né­met-ró­mai csá­szár és ma­gyar ki­rály
(Ben­ja­min von Block 1672-ben ké­szült fest­mé­nye)

Az ural­ko­dói aka­rat­ban ko­moly sze­re­pet játsz­ha­tott az is, hogy

Mon­te­cuc­co­li ha­lá­la után az Ud­va­ri Ha­di­ta­nács élé­re 1681. feb-­
ru­ár 21-i ha­tállyal Her­mann ba­den-ba­deni őr­gró­fot ne­vez­ték ki.
Bár ke­ve­sebb jog­kört ka­pott, mint előd­je, még­is a bé­csi ud­var
egyik leg­be­fo­lyá­so­sabb ér­dek­cso­port­já­nak, az úgy­ne­ve­zett spa-­
nyol párt­nak[14] a tag­ja­ként sa­ját ér­de­ke­it is ké­pes volt ér­vé­nye-­
sí­te­ni bi­zo­nyos szin­tig. E kör tá­mo­gat­ta II. Mik­sa Emá­nu­el ba­jor
vá­lasz­tó­fe­je­del­met, Jenő sa­vo­ya-ca­rig­na­nói her­ce­get (1663–
1736) és La­jos Vil­mos őr­gró­fot is. A La­jos Vil­mo­sért gyám­ként és
egy­faj­ta pót­apa­ként is fe­lelős­sé­get érző Her­mann már az 1670-
es évek ele­jén fel­is­mer­te, hogy uno­ka­öccse kar­ri­er­jé­nek el­in­dí-­
tá­sát a csá­szá­ri-ki­rá­lyi had­se­reg­ben egy re­gi­ment­tu­laj­do­no­si
pá­tens meg­szer­zé­sé­vel le­het a leg­in­kább tá­mo­gat­nia. A fran­cia–
hol­land há­bo­rú ide­jén azon­ban ke­vés esély volt erre: so­kan vár-­
tak ha­son­ló ki­ne­ve­zés­re, La­jos Vil­mos ked­vé­ért pe­dig sen­ki sem
akart le­mon­da­ni a ran­got és pénzt je­lentő tiszt­ségről. Vil­mos őr-­
gróf tá­mo­ga­tá­sá­ra és köz­ben­já­rá­sá­ra tá­masz­kod­va Her­mann
őr­gróf el­ha­tá­roz­ta, hogy le­mond sa­ját gya­log­re­gi­ment­jéről uno-­
ka­öccse ja­vá­ra. La­jos Vil­mos, aki ed­dig nagy­báty­ja kí­sé­re­té­ben
ön­kén­te­sen vett részt a hadmű­ve­le­tek­ben, ez­zel esélyt ka­pott,
hogy kar­ri­ert épít­sen a csá­szá­ri-ki­rá­lyi had­se­reg­ben. Va­ló­színű-­
sít­hető, hogy a bé­két kö­vetően meg­ka­pott ve­zérőr­na­gyi rang el-­
nye­ré­sé­ben is sze­re­pet ját­szott Her­mann őr­gróf, ám az bi­zo-­
nyos, hogy uno­ka­öccse al­tá­bor­na­gyi pá­ten­sén már az ő alá­írá­sa
sze­re­pelt. Eb­ben az év­ben a Fran­cia Ki­rály­ság el­le­ni há­bo­rú­ra
ké­szül­ve több elő­lép­te­tést is fo­ga­na­to­sí­tot­tak, így az Ud­va­ri Ha-­
di­ta­nács el­nö­ké­nek nem esett ne­he­zé­re, hogy sa­ját uno­ka­öccse
szá­má­ra is ki­jár­jon egy ma­ga­sabb ran­got. Her­mann őr­gróf az
el­kö­vet­ke­zendő évek­ben is min­den le­het­sé­ges mó­don igye­ke-­
zett mind ma­ga­sabb po­zí­ci­ók­ba jut­tat­ni tá­mo­ga­tott­ja­it a Mon­te-­
cuc­co­li­tól a fő­pa­rancs­nok-he­lyet­te­si, azaz az ural­ko­dó után a
má­so­dik leg­ma­ga­sabb ka­to­nai cí­met meg­örö­költ V. Ká­roly lo­ta-­
rin­gi­ai her­ceg­gel (a ma­gyar tör­té­ne­ti iro­da­lom­ban Lo­ta­rin­gi­ai
Ká­roly) és az őt tá­mo­ga­tó ud­va­ri kö­rök­kel szem­ben.
 II. Mik­sa Emá­nu­el vá­lasz­tó­fe­je­de­lem
(Joseph Vi­vi­en fest­mé­nye, 1690 kö­rül)

Az idő mú­lá­sá­val az Ud­va­ri Ha­di­ta­nács el­nö­ké­nek po­zí­ci­ó­ja

egy­re in­kább meg­ren­dült. A spa­nyol párt két pro­mi­nens és nagy
be­fo­lyá­sú tag­ja is tá­vo­zott az élők so­rá­ból: Zin­zen­dorf főud­var-­
mes­ter 1683-ban, majd Sin­el­li püs­pök 1685-ban. Be­fo­lyá­sá­nak
csök­ke­né­sét a ma­gyar­or­szá­gi fő­pa­rancs­no­ki cí­mért foly­ta­tott
küz­de­lem jól mu­tat­ja. II. Mik­sa Emá­nu­el meg volt győződ­ve ar-­
ról, hogy ez a tiszt­ség neki jár: ő volt a rang­idős fe­je­de­lem a
had­já­rat­ban és a ba­jor ural­ko­dó vá­lasz­tó­fe­je­de­lem, míg az or-­
szág nél­kü­li Ká­roly csak her­ceg volt. Ezért az volt a leg­főbb kí-­
ván­sá­ga, hogy ön­ál­ló pa­rancs­nok le­gyen, aki alá a lo­ta­rin­gi­ai
her­ceg be van oszt­va. Ká­roly mel­lett szólt azon­ban a csá­szá­ri
só­gor­sá­gon kí­vül tu­dá­sa és ta­pasz­ta­la­ta, így I. Li­pót és Mar­co d’
Avi­a­no ka­pu­ci­nus pá­ter igye­ke­zett hely­re­ál­lí­ta­ni a jó vi­szonyt a
fe­lek kö­zött. Ám ez csak ide­ig-órá­ig si­ke­rült. Mi­után 1686-ban a
vá­lasz­tó­fe­je­de­lem fe­le­sé­gül vet­te az ural­ko­dó le­á­nyát, úgy kal-­
ku­lált, hogy a frigy ré­vén vég­re meg­nyí­lik előt­te a le­hető­ség
arra, hogy a ma­gyar­or­szá­gi had­se­reg fő­pa­rancs­no­ka le­hes­sen.
A csá­szár azon­ban nem kí­ván­ta meg­fosz­ta­ni ettől a tiszt­ség­től
Lo­ta­rin­gi­ai Ká­roly her­ce­get, nem akart he­lyet csi­nál­ni a fi­a­ta-­
labb és igen erő­sza­kos kon­ku­rens­nek. Ezért egy át­hi­da­ló meg­ol-­
dás szü­le­tett: a lo­ta­rin­gi­ai her­ceg ve­ze­té­se alatt ma­rad a fő­se-­
reg, ám II. Mik­sa Emá­nu­el ré­szé­re egy ön­ál­ló se­reg­részt ál­lí­tot-­
tak össze, ahol csá­szá­ri-ki­rá­lyi re­gi­men­te­ket is pa­rancs­nok­sá­ga
alá ren­del­tek. He­lyet­te­sé­ül pe­dig ki­ne­vez­ték La­jos Vil­mos ba-­
den-ba­deni őr­gró­fot. A vá­lasz­tó­fe­je­de­lem nem volt tel­je­sen elé-­
ge­dett a dön­tés­sel, de vé­gül el­fo­gad­ta. Szán­dé­ká­ról, azaz a fő­pa-­
rancs­nok­ság meg­szer­zé­séről azon­ban nem tett le, ám ezt csak
1688-ban si­ke­rült el­nyer­nie.
 V. Ká­roly lo­ta­rin­gi­ai her­ceg
(is­me­ret­len szerző, réz­met­szet)

Her­mann őr­gróf igen erő­sza­kos pro­tek­ci­o­nis­ta po­li­ti­ká­já­val

újabb el­len­sé­ge­ket szer­zett ma­gá­nak az ud­var­ban. Ezek kö­zül is
ki­emel­ke­dett Ern­st Rü­di­ger von Star­hem­berg, aki­vel a vi­szo­nya
az 1684. évi had­já­rat cél­jai kö­rül ki­ala­kult vi­tá­ban mér­ge­se­dett
el. Az ural­ko­dó – en­ged­ve a spa­nyol párt el­len­fe­le­i­nek – 1687.
feb­ru­ár 18-án az Ud­va­ri Ha­di­ta­nács el­nök­he­lyet­te­sé­vé ne­vez­te
ki Star­hem­ber­get, így a Habs­burg Bi­ro­da­lom leg­főbb ka­to­nai
dön­tés­ho­zó kor­mány­szer­vét két olyan sze­mély ve­zet­te, akik
egy­más ri­vá­li­sai, sőt el­len­sé­gei vol­tak. A hely­zet tart­ha­tat­lan­sá-
gá­val min­den­ki tisz­tá­ban volt. A végső lö­kést az őr­gróf egy má-­
sik el­len­lá­ba­sá­nak, Enea Sil­vio Cap­ra­ra tá­bor­nagy­nak (1631–
1701) az int­ri­kái ad­ták meg. Mind­eze­ket fi­gye­lem­be véve I. Li-­
pót a kö­vet­kező év­ben úgy ren­del­ke­zett, hogy ér­de­me­i­re te­kin-­
tet­tel nem men­ti fel az őr­gró­fot po­zí­ci­ó­já­ból, de még­is el­tá­vo­lít-­
ja Bécsből. Ki­ne­vez­te te­hát a re­gens­bur­gi bi­ro­dal­mi gyű­lés mel-­
lé ren­delt csá­szá­ri kö­vet­ség fő­biz­to­sá­vá, azaz az ural­ko­dó telj-­
ha­tal­mú kép­vi­selő­jé­vé, míg a had­ügyek va­ló­di irá­nyí­tá­sát Star-­
hem­berg vet­te át. Mind­emel­lett ha­lá­lá­ig cím­ze­tes tit­kos ta­ná-­
csos, va­la­mint a győ­ri vég­vi­dék fő­ka­pi­tá­nya ma­radt. En­nek
meg­fe­lelően La­jos Vil­mos 1688-tól ko­moly ud­va­ri tá­mo­ga­tás
nél­kül ma­radt, csak az ural­ko­dói jó szán­dék­ban és Karl Theo­dor
Otto, Salm her­ce­ge (1645–1710) se­gít­sé­gé­ben bíz­ha­tott.

Ern­st Rü­di­ger von Star­hem­berg

(Ni­co­laus Vis­scher réz­met­sze­te)

Az ural­ko­dói szán­dé­kon és Her­mann őr­gróf tá­mo­ga­tá­sán kí­vül

egy har­ma­dik té­nyezőt is min­den­fé­le­kép­pen meg kell em­lí­te-­
nünk, amely La­jos Vil­mos kar­ri­er­jé­nek meg­ha­tá­ro­zó as­pek­tu­sa
volt: a sze­mé­lyes am­bí­ci­ót. Az 1660-as évek első fe­lé­ben Fer­di-­
nánd Mik­sa őr­gróf egy ér­mét ve­re­tett kis­fi­á­nak. En­nek hát­ol­da-­
lán egy na­gyobb és egy ki­sebb sas lát­ha­tó, amint mind­ket­ten a
nap felé re­pül­nek, amely­ben egy ko­ro­na ra­gyog. Az ábra fölé
pe­dig az őr­gróf a kö­vet­kező la­tin jel­mon­da­tot vé­set­te: Non De­te-­
ri­or­ a Se­qu­en­do, azaz „Nem ke­ve­sebb kö­ve­tendő”. A ba­den-ba-­
deni őr­gró­fok­hoz ha­son­ló­an így a fi­a­tal La­jos Vil­mos is a rang-­
emel­ke­dést tűz­te ki leg­főbb sze­mé­lyes po­li­ti­kai cél­já­nak. A
veszt­fá­li­ai bé­két kö­vetően a Né­met-ró­mai Bi­ro­da­lom jogi-hi­e-­
rar­chi­kus szer­ke­ze­té­nek meg­gyön­gü­lé­sé­vel, va­la­mint a je­lentő-­
sebb bi­ro­dal­mi ren­dek cse­lek­vé­si sza­bad­sá­gá­nak meg­nö­ve­ke-­
dé­sé­vel re­á­lis esély nyílt erre. A ba­jor, a szász és a bran­den­bur-­
gi vá­lasz­tó­fe­je­del­mek vagy a han­no­ve­ri her­ce­gek en­nek kö­szön-­
hetően kö­vet­tek ön­ál­ló di­nasz­ti­kus kül­po­li­ti­kát, ami­vel igye­kez-­
tek ural­ko­dó­há­za­ik fé­nyét, rang­ját és be­fo­lyá­sát emel­ni. A ke-­
vés­bé po­tens ba­den-ba­deni őr­gró­fok is ha­son­ló­ra tö­re­ked­tek.
Pél­da­ként állt előt­tük, hogy a Zährin­ger csa­lád egyik ága már
bir­to­kolt her­ce­gi cí­met, de a 17. szá­zad má­so­dik fe­lé­ben ter­ve­ik
kö­zött már a vá­lasz­tó­fe­je­del­mi vagy a len­gyel ki­rá­lyi cím meg-­
szer­zé­se sze­re­pelt. A ba­den-ba­deni őr­gró­fok rang­eme­lé­sé­re
egyet­len­egy le­hető­ség mu­tat­ko­zott: az ural­ko­dói kegy ál­tal, azaz
úgy kell szol­gál­ni a csá­szárt, hogy ezért cse­ré­be cí­met ado­má-­
nyoz­zon. Az ifjú La­jos Vil­mos előtt két út nyílt: vagy nagy­ap­ja és
apja pél­dá­ját kö­ve­ti, és po­li­ti­kai úton igyek­szik el­ér­ni cél­ját,
vagy két nagy­báty­já­nak hi­va­tá­sát ve­szi min­ta­ké­pül, és ka­to­na-­
ként szol­gál­ja a csá­szárt. Meg kell je­gyez­nünk, hogy mind­kettő
si­ke­res le­he­tett. I. Li­pót 1667-ben a ba­den-ba­deni és a ba­den-
dur­la­chi őr­gró­fok 1335 óta ado­má­nyo­zott jo­ga­it és ki­vált­sá­ga­it
is meg­erő­sí­tet­te, ami mind­két csa­lád szá­má­ra le­hető­sé­get te-­
rem­tett a to­váb­bi fel­emel­ke­dés­hez. Há­rom év­vel ko­ráb­ban
(1664-ben) már Li­pót Vil­mos őr­gróf­nak, La­jos Vil­mos 1671-ben
meg­halt nagy­báty­já­nak a csak a vá­lasz­tó­fe­je­del­mek­nek ki­já­ró
őfő­mél­tó­sá­ga cí­met (Durch­laucht) ado­má­nyoz­ta a csá­szár, mi­vel
in­gyen vett részt az Osz­mán Bi­ro­da­lom el­le­ni had­já­rat­ban. La-­
jos Vil­mos szá­má­ra a Habs­burg Bi­ro­da­lom had­ere­jé­ben be­fu­tott
kar­ri­er szá­mí­tott a rang­eme­lés el­éré­sé­hez a leg­meg­fe­lelőbb
mód­nak, hi­szen nagy­báty­ja­i­hoz ha­son­ló­an úgy vél­te, hogy győz-­
tes had­ve­zér­ként re­mény­ked­het ilyen dicső­ség­ben. Az ifjú őr-­
gróf az­zal is pon­to­san tisz­tá­ban volt, hogy eh­hez el kell ér­nie,
hogy az ural­ko­dó egy ön­ál­ló, je­lentős had­erő pa­rancs­nok­sá­gá-­
val bíz­za meg. Tü­rel­met­len­sé­ge és ke­vés­sé dip­lo­ma­ti­kus vi­sel­ke-­
dé­se mi­att, ha­son­ló­an Her­mann őr­gróf­hoz és II. Mik­sa Emá­nu-­
el­hez, rossz vi­szony­ba ke­rült V. Ká­roly lo­ta­rin­gi­ai her­ceg­gel és
az őt tá­mo­ga­tó ud­va­ri kö­rök­kel. Egy nagy­báty­já­nak írt le­vél­ben
már 1683-ban ki­fej­tet­te szá­má­ra, hogy egy bi­ro­dal­mi ural­ko­dó
az or­szá­gát vesz­tett her­ceg­től sem­mi­lyen pa­ran­csot sem fog el-­
fo­gad­ni. A ket­te­jük kö­zött ki­ala­kult fe­szült­sé­get to­vább fo­koz­ta,
ami­kor 1685 őszén vissza­uta­sí­tot­ta, hogy a Thö­kö­ly ku­ru­cai el-­
len ve­ze­tett felső-ma­gyar­or­szá­gi had­já­rat élé­re áll­jon. Dön­té­sé-­
vel min­den­ki szá­má­ra vi­lá­gos­sá tet­te, hogy nem a mel­lék-, ha-­
nem a fő­had­szín­té­ren kí­ván fő­pa­rancs­nok­ként te­vé­keny­ked­ni.
Erre a ki­ne­ve­zés­re még vár­nia kel­lett, ám nem­so­ká­ra az ural­ko-­
dó ke­gyé­nek, a sze­ren­csé­jé­nek és si­ke­re­i­nek kö­szön­hetően tö-­
rek­vé­se­it si­ker ko­ro­náz­ta.
 La­jos Vil­mos leg­is­mer­tebb port­ré­ja
(is­me­ret­len festő, 1695 kö­rül)

Az ural­ko­dói aka­rat, Her­mann őr­gróf tá­mo­ga­tá­sa és az ifjú

am­bí­ci­ói azon­ban vaj­mi ke­ve­set ér­tek vol­na, ha nem tár­sul hoz-­
zá­juk meg­fe­lelő ka­to­nai te­het­ség. Vil­lars már­ki – aki 1687-ben a
ba­jor vá­lasz­tó­fe­je­de­lem kí­sé­re­té­ben részt vett a ma­gyar­or­szá­gi
had­já­rat­ban – a kö­vet­kező­kép­pen vé­le­ke­dett erről: „La­jos ba-­
deni her­ceg (!) egy va­ló­di ka­to­na­em­ber. Sze­re­ti hi­va­tá­sát és
min­den fi­gyel­mét erre for­dít­ja. Nagy a bá­tor­sá­ga, a harc­ban
biz­tos és tisz­tán át­lát­ja a hely­ze­te­ket. Te­vé­keny, min­dig lo­von ül
és min­den­ki­nél al­kal­ma­sabb arra, hogy nagy had­ve­zér vál­jon
belő­le, ha a fenn­hé­já­zás nem vi­szi tév­út­ra… Min­den olyan
erénnyel ren­del­ke­zik, ame­lyek an­nak kel­le­nek, aki egy na­pon
mél­tó akar len­ni egy had­se­reg ve­ze­té­sé­re.” Egy má­sik kor­tár­sa,
Hen­ri-Louis de Ca­va­gnac gróf (1664–1743) ezt írta róla: „Na­gyon
ér­tel­mes, a leg­ne­he­zebb hely­ze­te­ket szem­pil­lan­tás alatt fel­fog­ja.
Nagy­lel­kű, őszin­te, hű ba­rát. ... A tö­rök el­le­ni had­já­ra­tok­ban bá-­
tor­sá­gá­nak oly nagy pró­bái vol­tak, hogy nem mond­hat­ják, volt-
e va­la­mi­kor ak­tí­vabb tá­bor­nok, aki a ka­to­nát ilyen na­gyon tud-­
ta ösz­tö­nöz­ni.” Az őr­gróf pe­dig be­bi­zo­nyí­tot­ta, hogy a későb­bi
fran­cia mar­sall kitűnő meg­fi­gyelő és jó em­ber­is­merő. Olyan
had­ve­zér vált belő­le, aki egy­részt ké­pes sok­nem­ze­ti­ségű, he­te-­
ro­gén össze­té­telű se­re­gek si­ke­res ve­ze­té­sé­re tú­lerő­ben lévő el-­
len­ség­gel szem­ben is, más­részt kész al­kal­maz­kod­ni a szem­ben-­
ál­ló fél tak­ti­ká­já­hoz és stra­té­gi­á­já­hoz, és kö­nyör­te­le­nül ki­hasz-­
nál­ja an­nak hi­bá­it. Ha kel­lett gyors, meg­le­pe­tés­szerű tá­ma­dá­so-­
kat ve­ze­tett, ahol ő maga is csa­pa­tai élén har­colt, ám amennyi-­
ben a hely­zet úgy kí­ván­ta, tak­ti­kus vé­de­ke­zés­re is ké­pes volt. Az
idők fo­lya­mán azon­ban az is be­bi­zo­nyo­so­dott, hogy nem csu-­
pán a len­dü­le­tes lo­vas­ro­ha­mok ve­ze­té­sé­hez, ha­nem a had­se­reg-­
szer­ve­zés­hez, vár­ost­ro­mok­hoz, sőt vár- és tá­bo­ri erő­dí­té­sek ki-­
épí­té­sé­hez is ért.
 La­jos Vil­mos mint csá­szá­ri tá­bor­nok
(is­me­ret­len szerző, réz­met­szet, 1689 kö­rül)

A to­váb­bi­ak­ban néz­zük meg te­hát, ho­gyan har­colt az egyes

had­já­ra­tok­ban La­jos Vil­mos ba­den-ba­deni őr­gróf, akit az osz-­
mán had­se­reg ka­to­nái jel­leg­ze­tes vö­rös kö­pe­nye mi­att Vö­rös ki-­
rálynak, a né­met nép­nyelv a ma­gyar had­szín­té­ren ara­tott fé-­
nyes győ­zel­mei, leg­fő­kép­pen a Sza­lán­ke­mén­nél ara­tott di­a­dal
mi­att Tür­ke­n­louisnak, míg a csá­szá­ri pro­pa­gan­da a Né­met-ró-­
mai Bi­ro­da­lom nyu­ga­ti vé­ge­in el­ért si­ke­rei okán a Bi­ro­da­lom
paj­zsának ne­ve­zett.

A Vörös király
A magyarországi hadszíntér (1683–1688)
 Bécs ostroma és felmentése

A Habs­burg Bi­ro­da­lom te­hát 1682-ben egy a Fran­cia Ki­rály­ság

el­len ví­van­dó újabb há­bo­rú­ra ké­szült. A bé­csi ud­var a Né­met-
ró­mai Bi­ro­da­lom nyu­ga­ti ha­tá­ra­it fe­nye­gető ve­szély mi­att min-­
den­áron el akar­ta érni az 1664-ben meg­kö­tött vas­vá­ri béke
meg­hosszab­bí­tá­sát a Por­tán. Az 1682 ele­jén Isz­tam­bul­ba kül-­
dött Cap­ra­ra en­nek meg­fe­lelően azt az uta­sí­tást kap­ta, hogy
bár­mi áron hoz­za tető alá az újabb szerző­dést. En­nek meg­fe-­
lelően az in­ter­nun­ci­us nem csu­pán aján­dé­ko­kat vitt ma­gá­val,
ha­nem egy fel­ha­tal­ma­zást an­nak köz­lé­sé­re, hogy a vas­vá­ri béke
meg­hosszab­bí­tá­sá­ért cse­ré­ben I. Li­pót ho­no­rá­ri­um cí­men évi
adó meg­fi­ze­té­sét is fel­aján­la­ná a szul­tán­nak. Cap­ra­ra azon­ban
csak­ha­mar sa­ját sze­mé­vel lát­hat­ta a Por­ta fegy­ve­res ké­szülő­dé-­
sét. Kara Musz­ta­fa nagy­ve­zír (1634/35–1683) ugyan­is az Orosz
Bi­ro­da­lom­mal 1681-ben húsz évre meg­kö­tött béke után újra
egy, a Habs­burg Bi­ro­da­lom el­len irá­nyu­ló had­já­ra­tot ter­ve­zett.
Szán­dé­ká­ban tá­mo­gat­ta a fran­cia dip­lo­má­cia, amely ilyen mó-­
don kí­ván­ta két­fron­tos há­bo­rú­ra kény­sze­rí­te­ni a csá­szárt. Más-­
részt a Por­ta ve­zető sze­mé­lyi­sé­gei is Thö­kö­ly Imre (1657–1705)
ka­to­nai, va­la­mint a ma­gyar ren­dek po­li­ti­kai si­ke­re­it lát­va azt a
kö­vet­kez­te­tést von­hat­ták le, hogy a Habs­burg Bi­ro­da­lom meg-­
gyön­gült, il­let­ve a bi­ro­da­lom nyu­ga­ti ha­tár­vi­dé­ké­nek vé­del­mé-­
vel van el­fog­lal­va, így „könnyű pré­dát” je­lent­het az osz­mán
had­erő szá­má­ra. IV. Meh­med szul­tán (1648–1687) hi­va­ta­lo­san
1683. feb­ru­ár 22-én dek­la­rál­ta az I. Li­pót el­le­ni há­bo­rú meg­kez-­
dé­sét. A ve­szélyt fel­is­mer­ve a bé­csi ud­var ve­zetői sem tét­len-­
ked­tek. Egy­részt hosszas tár­gya­lá­so­kat kö­vetően si­ke­rült ka­to-­
nai véd­szö­vet­sé­get köt­ni III. So­bi­es­ki Já­nos len­gyel ki­rállyal
(1674–1696), a ba­jor és a szász vá­lasz­tó­fe­je­de­lem­mel, va­la­mint
a ba­jor, a frank és a sváb bi­ro­dal­mi ke­rü­le­tek rend­je­i­vel. Más-­
részt az Ud­va­ri Ha­di­ta­nács hoz­zá­kez­dett a ren­del­ke­zés­re álló
nél­kü­löz­he­tet­len csa­pa­tok át­cso­por­to­sí­tá­sá­hoz a ma­gyar­or­szá­gi
had­szín­tér­re, va­la­mint újabb re­gi­men­tek fel­fo­ga­dá­sá­hoz. Emel-­
lett Es­ter­há­zy Pál ná­dor 1683. már­ci­us 18-án fegy­ver­be szó­lí­tot-­
ta a ren­de­ket, és 12 lo­vas- és 6 gya­log­re­gi­ment ki­ál­lí­tá­sát ren-­
del­te el a vár­me­gyék­ből. En­nek ha­tá­sá­ra már­ci­us és jú­ni­us kö-­
zött a vég­vá­ri ka­to­nák­ból, vár­me­gyei és ma­gán­föl­des­úri csa­pa-­
tok­ból a Rába–Ráb­ca vo­na­lán ki­épí­tett sán­cok­ban és az Alsó-
Vág men­tén mint­egy 15–18 000 fő­nyi had gyűlt össze.
Az Ud­va­ri Ha­di­ta­nács az újon­nan fel­fo­ga­dott és át­ve­zé­nyelt
re­gu­lá­ris re­gi­men­tek­ből mint­egy 60 000 fő­nyi ka­to­nát re­mélt
szem­be­ál­lí­ta­ni a ha­tal­mas lét­szá­mú osz­mán had­se­reg elő­re­tö­ré-­
sé­vel. Ká­roly her­ceg ja­vas­la­tá­ra en­nek a had­se­reg­nek zö­mét áp-­
ri­lis 20-án Po­zsony kö­ze­lé­ben, a köp­csé­nyi mezőn össz­pon­to­sí-­
tot­ták. Ek­kor a Ma­gyar Ki­rály­ság­ba ren­delt csá­szá­ri-ki­rá­lyi re­gi-­
men­tek össze­sen 21 600 gya­lo­gos­ból és 10 800 lo­vas­ból áll­tak,
amely had­hoz még 56 ágyút ren­del­tek. Má­jus 6-án az ural­ko­dó
II. Mik­sa Emá­nu­el, a ma­gyar­or­szá­gi fő­pa­rancs­nok, az Ud­va­ri
Ha­di­ta­nács el­nö­ke és a Bécs­ben tar­tóz­ko­dó kö­ve­tek kí­sé­re­té­ben
meg­je­lent a ki­je­lölt tá­bor­ban, hogy meg­szem­lél­je a csa­pa­to­kat.
Az ese­mény­nek ré­sze­se volt La­jos Vil­mos is. En­nek so­rán ha­di-­
ta­ná­csot is tar­tot­tak, ahol Ká­roly her­ceg és Her­mann őr­gróf kö-­
zött újra he­ves vita bon­ta­ko­zott ki a csá­szá­ri-ki­rá­lyi had­se­reg
ál­tal kö­ve­tendő stra­té­gi­á­ról. A ma­gyar­or­szá­gi fő­pa­rancs­nok úgy
vél­te, hogy az osz­mán had­se­reg fel­vo­nu­lá­sá­ig se tét­len­ked­jen az
össz­pon­to­sí­tott had­erő, ha­nem a Buda vé­del­me szem­pont­já­ból
stra­té­gi­a­i­lag fon­tos vá­rak kö­zül vagy Esz­ter­go­mot, vagy Ér­sek-­
új­várt ost­ro­mol­ják meg. Amennyi­ben a had­já­rat si­ker­rel jár­na,
úgy az fel­bo­rí­ta­ná az osz­mán had­ve­ze­tés elő­ze­tes ter­ve­it. Az
Ud­va­ri Ha­di­ta­nács el­nö­ke ez­zel szem­ben a vé­de­lem meg­erő­sí­té-­
se mel­lett ér­velt, újabb meg­erő­sí­tett pon­tok ki­épí­té­sé­re tett ja-­
vas­la­tot. Az ural­ko­dó vé­gül Ká­roly her­ceg of­fen­zív stra­té­gi­á­ját
tá­mo­gat­ta az­zal a ki­kö­tés­sel, hogy ez nem okoz­hat­ja a fő­se­reg
meg­gyen­gü­lé­sét, il­let­ve az örö­kös tar­to­má­nyok vé­del­mé­nek el-­
ha­nya­go­lá­sát. Ezek után La­jos Vil­mos őr­gróf a csá­szá­ri-ki­rá­lyi
had­se­reg al­tá­bor­na­gya­ként a fő­se­reg­gel tar­tott a had­szín­tér­re,
és on­nan lát­ta el in­for­má­ci­ó­val nagy­báty­ját.
A má­jus 9-én kelt ural­ko­dói pa­rancs ér­tel­mé­ben Lo­ta­rin­gi­ai
Ká­roly má­jus 11-én el­in­dult a köp­csé­nyi tá­bor­ból Szőny irá­nyá-­
ba. Má­jus 27-én az ott tar­tott újabb ta­nács­ko­zá­son a részt­vevők
több­sé­ge a had­se­reg gyen­ge­sé­gé­re hi­vat­koz­va el­le­nez­te bár­me-­
lyik em­lí­tett vár ost­ro­mát. En­nek el­le­né­re a her­ceg 31-én el­in-­
dult re­gi­ment­je­i­vel Esz­ter­gom felé, ám a vá­rat túl erős­nek vél­te,
így vissza­tért a sző­nyi tá­bo­rá­ba. Ezt kö­vetően Ér­sek­új­vár meg-­
tá­ma­dá­sát ha­tá­roz­ta el. Jú­ni­us 5-én kö­rül­fog­ta az erős­sé­get, és
más­nap meg­kezdőd­tek az ost­rom­mun­ká­la­tok. Csak­ha­mar (jú­ni-­
us 9-én) azon­ban ez­zel a hadmű­ve­let­tel is fel­ha­gyott arra hi­vat-­
koz­va, hogy neki min­de­ne­kelőtt az örö­kös tar­to­má­nyok vé­del-­
méről és a fő­se­reg jó ál­la­po­tá­nak fenn­tar­tá­sá­ról kell gon­dos­kod-­
nia. Re­gi­ment­je­i­vel te­hát a Csal­ló­köz­be vo­nult. Gya­log­sá­gá­nak
leg­na­gyobb ré­szét Ko­má­rom és Győr alá ren­del­te, hogy ott erő-­
dí­té­si mun­ká­la­to­kat vé­gez­ze­nek. Az of­fen­zív hadmű­ve­le­tek ku-­
dar­ca bi­zo­nyí­tot­ta, hogy va­ló­já­ban Ba­deni Her­mann mér­te fel
re­á­li­san a hely­ze­tet, így az ural­ko­dó rossz dön­tést ho­zott a sző-­
nyi meg­be­szé­lé­sen.
Kara Musz­ta­fa jú­ni­us 14-én in­dult to­vább Eszékről had­se­re­gé-­
vel a Du­nán­túl irá­nyá­ba. Ami­kor Ká­roly her­ceg erről tu­do­mást
szer­zett, ha­da­i­val át­kelt a Duna jobb part­já­ra és jú­ni­us 25-én
Győr­be vo­nult, hogy a Rába és Ráb­ca kö­zött a fo­lyó vo­na­lát vé-­
del­mez­ze. A nagy­ve­zír se­re­ge jú­li­us 1-jén Mó­ri­chi­dá­nál át­tör­te
a véd­vo­na­lat, és a fo­lyón át­kelt ta­tá­rok már be­ke­rí­tés­sel fe­nye-­
get­ték a meg­ma­radt csá­szá­ri-ki­rá­lyi re­gi­men­te­ket. A ma­gyar­or-­
szá­gi fő­pa­rancs­nok ezért jú­li­us 3-án haj­nal­ban pa­ran­csot adott
a Rába-vo­nal ki­ürí­té­sé­re. Gya­log­sá­gát gróf Ja­kob Les­lie (†1691)
tá­bor­szer­nagy pa­rancs­nok­sá­gá­ra hagy­ta az­zal a meg­bí­zás­sal,
hogy a vi­zektől vé­dett Szi­get­kö­zön ke­resz­tül vo­nul­jon Bécs irá-­
nyá­ba. Lo­vas­sá­gá­val és a se­reg poggyá­szá­val maga a Tó­kö­zön
ke­resz­tül in­dult a csá­szár­vá­ros felé. Lo­va­sai utó­véd­jé­nek ve­ze-­
té­sé­vel La­jos Vil­mos őr­gró­fot bíz­ta meg. Az al­tá­bor­nagy­nak ha-­
ma­ro­san le­hető­sé­ge nyí­lott arra, hogy im­má­ron az osz­mán had-­
se­reg­gel szem­ben is meg­csil­log­tas­sa ka­to­nai eré­nye­it. A Rá­bán
át­úsz­ta­tott ta­tár lo­vas­ság egy ré­sze jú­li­us 3-án Mo­son­tól egy­órá-­
nyi­ra ütött raj­ta az utó­véd jobb­szár­nyán, s mint­egy száz ke­resz-­
tény se­be­sült ka­to­nát le­mé­szá­rol­tak. Az ak­kor a bal­szár­nyon a
Sa­vo­ya dra­go­nyos re­gi­ment­nél tar­tóz­ko­dó al­tá­bor­nagy azon­nal
cse­le­ke­dett, a jobb­szárny há­rom re­gi­ment­jé­vel el­len­tá­ma­dást
in­dí­tott, és el is ül­döz­te a tá­ma­dó­kat. Tet­té­ért még a hely­szín­re
ér­kező Ká­roly her­ceg is meg­di­csér­te.
Né­hány nap­pal később azon­ban még na­gyobb si­kert köny­vel-­
he­tett el az őr­gróf. A ta­tá­rok jú­li­us 7-én meg­tá­mad­tak egy 300
fős lo­vas csa­pa­tot, ame­lyet az óvá­ri őr­ség le­vál­tá­sá­ra ren­del­tek
ki. Az egy­sé­get szét­ker­get­ték és az élet­ben ma­ra­dot­tak egy ré-­
szét az utó­véd zö­mé­ig ül­döz­ték. Az ezen a na­pon is a bal­szárny
fe­lett pa­rancs­nok­ló La­jos Vil­mos meg­ál­lí­tot­ta csa­pa­ta­it, és csa­ta-­
rend­be ál­lí­tot­ta őket. Ká­roly her­ceg azon­ban az el­len­ség tú­le­re-­
je mi­att nem akart harc­ba bo­csát­koz­ni és a poggyászt üge­tés­ben
elő­re­küld­te Pet­ro­nell­hez, a lo­vas­sá­ga pe­dig lé­lek­sza­kad­va kö-­
vet­te a sze­ke­re­ket. Egy má­sik ta­tár csa­pat azon­ban meg­előz­te a
csá­szá­ri-ki­rá­lyi lo­vas­sá­got, és Pet­ro­nell és Ri­gels­brunn kö­zött
lesből rá­tá­madt az élen ha­la­dó mál­há­ra. Csak­ha­mar az egész
vo­nu­lá­si osz­lop­ban pá­nik tört ki, egész re­gi­men­tek fu­tot­tak
meg. A ka­taszt­ró­fát csak úgy si­ke­rült el­ke­rül­ni, hogy La­jos Vil-­
mos őr­gróf a hir­te­len­jé­ben össze­sze­dett né­hány svad­ron élén
el­len­tá­ma­dást in­dí­tott és ki­tar­tott mind­ad­dig, míg Ká­roly her-­
ceg össze nem gyűj­töt­te is­mét a lo­vas­sá­got. A ta­tá­rok vé­gül a tú-­
lerő elől meg­fu­tot­tak, de ha­tal­mas zsák­mányt vit­tek ma­guk­kal.
Az össze­csa­pás­ban mind­két ol­da­lon több szá­zan es­tek el, köz­tük
Sa­vo­yai Jenő test­vé­re, La­jos sa­vo­ya-ca­rig­na­nói her­ceg (1660–
1683), La­jos Vil­mos őr­gróf uno­ka­test­vé­re, de a csá­szá­ri-ki­rá­lyi
lo­vas re­gi­men­tek foly­tat­hat­ták út­ju­kat Bécs irá­nyá­ba. Az össze-
csa­pás­ból meg­fu­tók azon­ban az­zal a hír­rel ér­kez­tek a csá­szár-­
vá­ros­ba, hogy Ká­roly her­ce­get be­ér­te az elő­re­nyo­mu­ló osz­mán
had­se­reg, csa­tá­ra kény­sze­rí­tet­te és sú­lyos ve­re­sé­get mért rá. Az
ál­hír hal­la­tá­ra I. Li­pót és ud­var­tar­tá­sa, va­la­mint a la­kos­ság je-­
lentős ré­sze még jú­li­us 7-én este el­me­ne­kült a vá­ros­ból.

Bécs 1683-ban (Joseph Mul­der réz­met­sze­te)

A kö­vet­kező na­pon azon­ban Lo­ta­rin­gi­ai Ká­roly meg­ér­ke­zett

had­se­re­ge élén és meg­kí­sé­rel­te fel­ké­szí­te­ni Bé­cset az ost­rom­ra.
A vá­ros vé­del­mé­vel meg­bí­zott Star­hem­berg tá­bor­szer­nagy a
pol­gár­mes­ter se­gít­sé­gé­vel igye­ke­zett is pó­tol­ni a hi­á­nyos­sá­go-­
kat. La­jos Vil­mos őr­gróf pe­dig azt kap­ta fel­ada­tul, hogy dra­go-­
nyo­sa­iv
­ al gyújt­sa fel az elő­vá­ro­so­kat, ne­hogy az ot­ta­ni épü­le­tek
az ost­rom­lók­nak fe­de­zé­ké­ül szol­gál­has­sa­nak. Az al­tá­bor­nagy
vég­re is haj­tot­ta a pa­ran­csot, de a nagy­báty­já­nak írt le­ve­lek­ben
nem mu­lasz­tot­ta el meg­je­gyez­ni, hogy a vé­de­lem elő­ké­szü­le­tei
nem meg­fe­lelőek, va­la­mint hogy a ka­to­na­ság mo­rál­ja igen ala-­
csony.
Jú­li­us 13-án be­fu­tott a Szi­get­kö­zön ke­resz­tül­vo­nult meg­ma-­
radt gya­log­ság is Bécs­be, akik­nek egy ré­szét Ká­roly her­ceg szin-­
tén a vá­ros vé­del­mé­re ren­del­te. A kö­vet­kező na­pon meg­ér­ke-­
zett az osz­mán fő­se­reg is, és hoz­zá­lá­tott az ost­rom elő­ké­szí­té­sé-­
hez. A csá­szá­ri-ki­rá­lyi fő­se­reg elő­ször a Pra­ter szi­get­re vo­nult
vissza, majd jú­li­us 16-án át­kelt a Duna bal part­já­ra és Jed­ler­see-
nél ütött tá­bort.
Ezek­ben a he­tek­ben nem csu­pán Bécs for­gott ve­szély­ben.
Thö­kö­ly Imre a se­re­gé­vel egé­szen Po­zso­nyig nyo­mult elő­re,
aho­vá Ká­roly her­ceg még a ku­ru­cok meg­ér­ke­zé­se előtt két­száz
lo­vast és há­rom­száz gya­lo­gost kül­dött az erős­ség őr­sé­gé­nek a
meg­erő­sí­té­sé­re. Ezek a csa­pa­tok azon­ban sú­lyos ve­re­sé­get szen-­
ved­tek a Petrő­czy Ist­ván (1650/57–1712) ve­zet­te ku­ruc–tö­rök
elő­védtől. Hogy a ku­ruc fe­je­de­lem to­váb­bi nyu­ga­ti elő­re­tö­ré­sét
és egye­sü­lé­sét az osz­mán fő­se­reg­gel meg­aka­dá­lyoz­za, La­jos Vil-­
mos ta­ná­csá­ra Ká­roly her­ceg úgy ha­tá­ro­zott, hogy tel­jes had­ere-­
jé­vel meg­in­dul Po­zsony felé. Thö­kö­ly jú­li­us 28-án este kap­ta a
hírt, hogy a csá­szá­ri-ki­rá­lyi fő­se­reg kö­ze­le­dik felé, ezért a
vissza­vo­nu­lás mel­lett dön­tött, és szin­te tel­je­sen ki is ürí­tet­te az
egy nap­pal ko­ráb­ban meg­szállt vá­rost. A ku­ruc fe­je­de­lem meg-­
pró­bál­ta Hu­sze­in egri pa­sát is rá­ven­ni, hogy vele együtt vo­nul-­
jon el, ám utób­bi min­den­áron meg akart üt­köz­ni Ká­roly her­ceg
se­re­gé­vel. Thö­kö­ly ezért azt a dön­tést hoz­ta, hogy Har­sá­nyi
György re­gi­ment­jét hát­ra­hagy­ja, ő maga pe­dig meg­ma­radt ka­to-­
ná­i­val el­in­dult Sze­red–Semp­te irá­nyá­ba. Ká­roly her­ceg re­gi-­
ment­jei azon­ban az éj­sza­ka fo­lya­mán is fo­lya­ma­to­san me­ne­tel-­
tek, így elő­véd­je, a La­jos Vil­mos ve­zet­te dra­go­nyo­sok és a Hi­e­ro-­
nim Lu­bom­irs­ki her­ceg, csá­szá­ri al­tá­bor­nagy irá­nyí­tot­ta len­gyel
lo­va­sok jú­li­us 29-én haj­nal­ban már Po­zsony­tól egy pus­ka­lö­vés-­
nyi­re, a szőlő­he­gyek ol­da­lá­ban fog­lal­tak ál­lást. In­nen meg­fi­gyel-­
het­ték, hogy a ku­ru­cok és az egri pasa ka­to­nái kü­lön tá­bo­roz-­
nak Csek­lész­nél. La­jos Vil­mos az ese­mé­nyekről írt le­ve­lé­ben
úgy fo­gal­ma­zott, hogy ka­to­ná­it alig tud­ta vissza­tar­ta­ni a két tá-­
bor le­ro­ha­ná­sá­tól. Ehe­lyett a her­ceg­nek je­len­tet­te a lá­tot­ta­kat,
aki csak­ha­mar meg is je­lent nála, és pa­rancs­ba adta az őr­gróf-­
nak, hogy dra­go­nyo­sa­i­val nyo­mul­jon elő­re az elő­vá­ro­sig, és ott
ve­gye szem­ügy­re, ho­gyan tud­ná a vá­rost és a ha­jó­híd épí­té­sé­re
al­kal­mas ha­jó­kat meg­sze­rez­ni. Az uta­sí­tás ér­tel­mé­ben ka­to­ná­i-­
val elő­re­nyo­mult, majd a külső­vá­ros pa­lánk­ján át­tör­ve har-­
minc-negy­ven fog­lyot ej­tett és a vá­ros ka­pu­já­ig tört elő­re. Eköz-­
ben gyor­san egy tá­bo­ri ágyút ho­za­tott elő­re, mely­nek csö­vét a
ka­pu­ra sze­gez­te, a vá­ros­atyák­nak pe­dig meg­üzen­te, hogy sen­kit
sem kí­mél, amennyi­ben erő­szak­kal kell be­ha­tol­nia a fa­lak
mögé. Ez meggyőz­te a né­hány nap­ja még Thö­kö­ly­nek hó­do­ló
vá­ros­ve­zető­ket. A ka­put ki­nyi­tot­ták, az őr­gróf ka­to­nái be­özön-­
löt­tek és több tu­cat ku­ru­cot el­fog­tak, va­la­mint el­pusz­tí­tot­ták a
ha­jó­kat és más híd­ve­rés­hez szük­sé­ges esz­kö­zö­ket. Mind­eköz­ben
Hu­sze­in pasa meg­in­dult ka­to­ná­i­val és né­hány száz lé­pés­re a
csá­szá­ri-ki­rá­lyi csa­pa­tok­tól csa­ta­rend­be állt. La­jos Vil­mos ész-­
lel­ve a ve­szélyt Ká­roly her­ceg­hez küld­te báró Pe­ter Ern­st von
Mer­cy de Bil­lets (†1686) ve­zérőr­na­gyot, hogy tá­jé­koz­tas­sa a ki-­
ala­kult hely­zetről a fő­pa­rancs­no­kot. Ha­ma­ro­san meg is ér­ke­zett
a vá­lasz, mi­sze­rint a fő­se­reg zöme fog tá­ma­dás­ba len­dül­ni. Az
őr­gróf erre jobb kéz felől a szőlő­kön, bal kéz felől pe­dig a sö­vé-­
nye­ken át annyi­ra elő­re vo­nult, hogy Ká­roly her­ceg re­gi­ment­jei
ki­bon­ta­koz­has­sa­nak. A tö­rö­kök, amint meg­lát­ták az elő­re­nyo-­
mu­ló csá­szá­ri-ki­rá­lyi lo­vas­sá­got, las­san, de ren­de­zet­ten el­kezd-­
tek vissza­vo­nul­ni tá­bo­ruk felé. Ek­kor a fő­pa­rancs­nok Lu­bom-­
irs­ki lo­va­sa­it ren­del­te utá­nuk. A len­gyel lo­vas­ság tá­ma­dá­sá­tól a
vissza­vo­nu­lás csak­ha­mar pá­nik­szerű me­ne­kü­lés­sé vál­to­zott. Az
össze­csa­pás­ban kö­zel hét­száz tö­rök és ku­ruc halt meg, és a
győz­te­sek zsák­má­nya lett még ezer tár­sze­kér is. Ká­roly her­ceg a
kö­vet­kező na­pon an­nak tu­da­tá­ban vo­nul­ha­tott vissza a jed­ler-­
see-i tá­bor­ba, hogy meg­aka­dá­lyoz­ta a ku­ruc és az osz­mán had-­
se­reg egye­sü­lé­sét, és a Duna bal part­ján Bécs elő­te­rét si­ke­rült
meg­tar­ta­nia, így sem­mi sem aka­dá­lyoz­hat­ta meg a len­gyel fő­se-­
reg csat­la­ko­zá­sát.
Lo­ta­rin­gi­ai Ká­roly a szö­vet­sé­ge­sek­re vár­va au­gusz­tus fo­lya-­
mán min­den tőle tel­hetőt meg­tett azért, hogy a ta­tá­rok por­tyá-­
zá­sa­it meg­aka­dá­lyoz­za, és ki­sebb tá­ma­dá­sok­kal, raj­ta­üté­sek­kel
nyug­ta­la­nít­sa az ost­rom­ló­kat. A las­san gyü­le­kező bi­ro­dal­mi és
len­gyel ha­dak vé­gül szep­tem­ber 12-én, szin­te az utol­só pil­la­nat-­
ban tá­mad­ták meg az osz­mán had­se­re­get. A szö­vet­sé­ges se­reg
bal­szár­nyán Ká­roly her­ceg ve­ze­té­sé­vel mint­egy hu­szon­öt­ezer
csá­szá­ri-ki­rá­lyi és szász ka­to­na tört elő­re Leopolds­ber­gen és
Kah­len­ber­gen ke­resz­tül. Ez újabb al­kal­mat adott La­jos Vil­mos
őr­gróf­nak, hogy bi­zo­nyít­sa rá­ter­mett­sé­gét. Egy­sé­ge­it a bal-­
szárny­nak a Du­ná­hoz leg­kö­ze­lebb eső ré­szén he­lyez­ték el. Az
alá ren­delt Heiss­ler-dra­go­nyo­so­kat és a fél Würt­tem­berg-gya-­
log­re­gi­men­tet oly len­dü­let­tel ve­zet­te, hogy más csa­pa­tok­kal
együtt dél­után­ra el­ér­te az ost­rom­sán­co­kat. Ez­zel le­hető­sé­get
adott Star­hem­berg­nek az erős­ség­ből való ki­tö­rés­re, és együt­tes
erő­vel szin­te tel­je­sen le­mé­szá­rol­ták a sán­cok­ba szo­rult ja­ni­csá-
ro­kat, akik a ha­ra­pó­fo­gó­ban me­ne­kü­lés­re nem is gon­dol­hat­tak.
A kah­len­ber­gi győ­ze­lem meg­te­rem­tet­te a le­hető­sé­get arra, hogy
a ke­resz­tény csa­pa­tok meg­kezd­jék a Ma­gyar Ki­rály­ság fel­sza­ba-­
dí­tá­sát.

Az ellentámadás kezdete – 1683 ősze

Ká­roly her­ceg a csa­tát kö­vetően azon­nal ül­döz­ni akar­ta az osz-­
mán had­se­re­get, hogy Ér­sek­új­vár vagy Esz­ter­gom el­fog­la­lá­sá­val
már a Ma­gyar Ki­rály­ság­ban küld­hes­se téli szál­lás­ra a re­gi­men-­
te­ket, és a kö­vet­kező év­ben mi­nél ko­ráb­ban új­ra­in­dít­has­sa a
hadmű­ve­le­te­ket. A bi­ro­dal­mi csa­pa­tok azon­ban a kah­len­ber­gi
győ­zel­met kö­vetően ha­za­vo­nul­tak, míg So­bi­es­kit, akit I. Li­pót
mé­lyen meg­bán­tott a sch­we­cha­ti ta­lál­ko­zó al­kal­má­val, csak ne-­
he­zen le­he­tett rá­bír­ni a had­já­rat foly­ta­tá­sá­ra. Az Ud­va­ri Ha­di­ta-­
nács ok­tó­ber 2-án a fő­pa­rancs­nok ja­vas­la­tát fo­gad­ta el, mi­sze-­
rint elő­ször Pár­kányt és Esz­ter­go­mot kell vissza­fog­lal­ni, és csak
azt kö­vetően – azaz a kö­vet­kező év­ben – le­het meg­kí­sé­rel­ni
Buda ost­ro­mát. Az elő­re­nyo­mu­ló szö­vet­sé­ges se­re­gek ok­tó­ber 7-
én ér­kez­tek meg a stra­té­gi­ai fon­tos­sá­gú pár­ká­nyi híd­fő kö­ze­lé-­
be. So­bi­es­ki – a kah­len­ber­gi csa­ta döntő lo­vas­ro­ha­mát meg­is-­
mét­lendő – Ká­roly her­ceg ta­ná­csa el­le­né­re el­sza­kadt a főerőktől
és Pár­kány­ra tá­madt öt­ezer lo­va­sá­val. Arra azon­ban nem szá-­
mí­tott, hogy a Kara Meh­med bu­dai pasa ve­zet­te osz­mán se­reg
les­ben áll a híd­főál­lás kö­ze­lé­ben. A len­gyel ka­to­nák sú­lyos árat
fi­zet­tek ki­rá­lyuk meg­gon­do­lat­lan­sá­gá­ért, kö­zel két­ez­ren ma­rad-­
tak a harc­mezőn.
 A pár­ká­nyi csa­ta (Jus­tus van den Nij­po­ort 1694-es met­sze­te)

Két nap­pal később már a tel­jes szö­vet­sé­ges had fel­vo­nult Pár-­

kány el­len, a se­reg jobb­szár­nyát Ká­roly her­ceg, míg a bal­szár-­
nyát So­bi­es­ki re­gi­ment­jei al­kot­ták. A csá­szá­ri-ki­rá­lyi had­rend
jobb ol­da­lán fel­ál­lí­tott lo­vas re­gi­men­te­ket La­jos Vil­mos őr­gróf
ve­zé­nyel­te. Ve­lük szem­ben a pasa a Duna és a Ga­ram szeg­le­té-­
ben ál­lí­tot­ta fel a csa­pa­ta­it. Amint a szö­vet­sé­ge­sek ágyú­lö­vés­nyi
tá­vol­ság­ra ér­tek, azon­nal rá­ve­tet­te ma­gát a len­gyel had­rend
bal­szár­nyá­ra, aki­ket szo­rult hely­ze­tük­ből csak a gróf Jo­hann
Hein­rich von Dü­ne­wald al­tá­bor­nagy (1617–1691) ve­zet­te lo­vas-­
sá­gi el­len­tá­ma­dás men­tett meg a fel­mor­zso­ló­dás­tól. A lo­vas re-­
gi­men­tek ro­ha­ma tel­je­sen szét­zi­lál­ta és me­ne­kü­lés­re kény­sze­rí-­
tet­te az osz­má­no­kat. So­kan kö­zü­lük Pár­kány­ba me­ne­kül­tek,
hogy az ot­ta­ni ha­jó­hí­don jus­sa­nak át a biz­ton­sá­gos túl­part­ra.
Ám a fa­szer­ke­zet nem bír­ta el a me­ne­külők sú­lyát, le­sza­kadt, és
a vissza­vo­nu­lás tel­jes ká­osz­ba ful­ladt. Mi­helyt Ká­roly her­ceg
erről tu­do­mást szer­zett, ágyú­kat von­ta­tott a Duna part­já­ra és
kar­táccsal kezd­te el lö­vet­ni a híd­fő kör­nyé­két. Az üt­kö­zet le­zá-­
rá­sa­ként az őr­gróf a lóra szállt dra­go­nyo­sa­it sze­mé­lye­sen ve­zet-­
ve meg­ro­han­ta Pár­kányt és ott so­ka­kat le­vá­gott, a ma­ra­dé­kot
pe­dig fog­lyul ej­tet­te. Nem meg­lepő te­hát, hogy az osz­mán se­reg
vesz­te­sé­gét öt-hat­ezer főre be­csül­ték.
Az üt­kö­zet után a szö­vet­sé­ges ha­dak hoz­zá­lát­tak Esz­ter­gom
ost­ro­má­hoz. Az erős­ség La­jos Vil­mos vé­le­mé­nye sze­rint gyen­ge
volt és csu­pán cse­kély őr­ség véd­te, így ő maga már nem vett
részt te­vé­ke­nyen az erős­ség be­vé­te­lé­ben. Ettől füg­get­le­nül az
ural­ko­dó a mo­so­ni, pet­ro­nel­li, po­zso­nyi, kah­len­ber­gi és pár­ká-­
nyi össze­csa­pá­sok­ban ta­nú­sí­tott bá­tor­sá­gá­ért és vi­téz­sé­gé­ért
no­vem­ber 23-án újabb rend­fo­ko­zat­ba, lo­vas­sá­gi tá­bor­nok­ká
(Ge­ne­ral der Ka­val­li­e­rie) lép­tet­te elő.

Buda sikertelen ostroma – 1684

A kö­vet­kező esz­tendő­ben már ja­nu­ár­ban meg­in­dul­tak a tár­gya-­

lá­sok az Ud­va­ri Ha­di­ta­nács­ban a had­já­rat le­het­sé­ges cél­já­ról.
Két ál­lás­pont üt­kö­zött egy­más­sal a vi­ták so­rán. A Bécs si­ke­res
vé­del­me után az Arany­gyap­jas rend lo­vag­já­vá tett, va­la­mint va-­
ló­di tit­kos ta­ná­csos­sá, tá­bor­naggyá és a gya­log­ság pa­rancs­no­ká-­
vá elő­lép­te­tett Star­hem­berg úgy vél­te, hogy a Fran­cia Ki­rály­ság
felől fe­nye­gető tá­ma­dás mi­att tá­vol ma­ra­dó bi­ro­dal­mi se­gély-­
hadak és a Mold­vá­ra és Uk­raj­ná­ra tá­mad­ni ké­szülő len­gyel had-­
se­reg nél­kül a csá­szá­ri-ki­rá­lyi re­gi­men­tek csak Ér­sek­új­vár ost-­
ro­má­ra vál­lal­koz­hat­nak. Ez­zel szem­ben Her­mann és La­jos Vil-­
mos őr­gróf is úgy vél­te, hogy ka­to­nai és po­li­ti­kai szem­pont­ból is
egy Buda el­le­ni had­já­rat len­ne a leg­cél­ra­ve­zetőbb. Ter­vük si­ke-­
ré­ben azért is bíz­hat­tak, mi­vel XI. Ince pápa (1676–1689) ösz­tön-­
zé­sé­re és tá­mo­ga­tá­sá­val 1684 ta­va­szán meg­ala­kult a Szent Liga,
így az Osz­mán Bi­ro­da­lom­nak Po­dó­li­á­tól az Ad­ri­ai-ten­ge­rig há-­
rom had­szín­té­ren, szá­raz­föl­dön és ví­zen egy­aránt kel­lett há­bo-­
rúz­nia, ezért ka­to­nai ere­jét nem tud­ta kon­cent­rál­ni. Az esz­ter-­
go­mi tá­bor­ban már gyü­le­kez­tek a téli szál­lá­sok­ról ki­ren­delt ka-­
to­nák, de a vita még nem dőlt el a hadmű­ve­let cél­ját il­letően.
Vé­gül ar­ról szü­le­tett dön­tés, hogy a ke­resz­tény had Buda el­len
vo­nul és meg­kí­sér­li vissza­fog­lal­ni.
Az nem volt kér­dés, hogy a hadmű­ve­le­tek­ben La­jos Vil­mos is
ak­tí­van részt vesz. Be­osz­tá­sa sze­rint a fő­pa­rancs­nok a lo­vas­ság
jobb szár­nyá­nak a ve­zény­lé­sét bíz­ta rá, azaz hat vér­tes-, két
dra­go­nyos- és egy hor­vát lo­vas­re­gi­men­tet, össze­sen 90 szá­za­dot
irá­nyí­tott köz­vet­le­nül. A fő­se­reg zöme jú­ni­us 15–18. kö­zött el-­
fog­lal­ta Vi­seg­rá­dot, és ez­ál­tal sza­bad­dá tet­te a Buda felé ve­zető
utat. A felső vár ka­pi­tu­lá­ci­ó­ja előt­ti na­pon a bu­dai pasa Esz­ter-­
gom­nál egy je­lentős lét­szá­mú csa­pat­tal meg­kí­sé­rel­te meg­lep­ni
az ott a se­reg­poggyász vé­del­mé­re hát­ra­ha­gyott egy gya­lo­gos- és
há­rom vér­tes­re­gi­men­tet. Bár a di­ver­zió nem érte el cél­ját, és az
ost­rom­ló se­re­gek után­pót­lá­si vo­na­lai épen ma­rad­tak, a ke­resz-­
té­nyek pa­rancs­no­ka, Fried­rich Lud­wig von Hall­weil ve­zérőr-­
nagy el­esett az üt­kö­zet­ben.
Ez a tá­ma­dás, va­la­mint az a hír, amely sze­rint az új szer­dár,
Ber­ki Musz­ta­fa alep­pói pasa si­ke­re­sen át­kelt az eszé­ki hí­don, és
a védők meg­erő­sí­té­se cél­já­ból 15 000 ka­to­ná­val és né­hány ágyú-­
val Bu­dá­ra igyek­szik, arra kész­tet­te Ká­roly her­ce­get, hogy ere-­
de­ti ter­vét meg­vál­toz­tas­sa. A fő­pa­rancs­nok ugyan­is at­tól tar­tott,
hogy a szer­dár Esz­ter­gom felé elő­re­tör­ve el­vág­hat­ja őt az örö-­
kös tar­to­má­nyok­tól. Ezért úgy ha­tá­ro­zott, hogy nem egye­ne­sen
nyo­mul Buda felé elő­re, ha­nem át­kel a Duna bal part­já­ra, és elő-­
ször Pes­tet fog­lal­ja el. La­jos Vil­mos elő­ször nem ér­tet­te Ká­roly
her­ceg szán­dé­kát, ő ugyan­is egye­ne­sen Buda alá vo­nult vol­na
Vi­seg­rád el­fog­la­lá­sa után. Később azon­ban el­fo­gad­ta fő­pa­rancs-­
no­ka dön­té­sét.
 A csá­szá­ri-ki­rá­lyi re­gi­men­tek te­hát újra át­kel­tek a Duna bal
part­já­ra és el­in­dul­tak Pest irá­nyá­ba. A szer­dár pe­dig a bu­dai, a
te­mes­vá­ri, az egri és a bosz­ni­ai pa­sá­kat, va­la­mint a krí­mi ta­tár
kán fiát össze­sen 15 000 lo­vas­sal, 3000 ja­ni­csár­ral és né­hány
ágyú­val Vác­ra küld­te, hogy fel­tar­tóz­tas­sa őket. Ká­roly her­ceg jú-­
ni­us 27-én reg­gel Kis-Ma­ro­son ér­te­sült erről és nyom­ban el­ha­tá-­
roz­ta, hogy meg­tá­mad­ja a Vác­tól észak­nyu­gat­ra, a verő­cei szo-­
ros be­já­ra­tá­nál jobb­szár­nyá­val a Ci­gány-hegy­re, bal-szár­nyá­val
a Du­ná­ra tá­masz­ko­dó osz­mán ha­dat. A csá­szá­ri-ki­rá­lyi re­gi-­
men­tek a szo­ros­ból ki­ér­ve négy harc­vo­nal­ban áll­tak csa­ta­sor­ba
úgy, hogy a lo­vas­ság szá­za­don­ként a gya­log­sá­gi zász­ló­al­jak közé
lett be­oszt­va. A fő­pa­rancs­nok a jobb­szárny pa­rancs­nok­sá­gát La-­
jos Vil­mos­ra, a bal­szár­nyét La­jos An­tal pfalz-ne­ub ­ ur­gi her­ceg
(1660–1694) ve­zérőr­nagy­ra, míg a cent­rum ve­ze­té­sét Star­hem-­
berg gróf­ra bíz­ta.
A csá­szá­ri-ki­rá­lyi re­gi­men­tek tá­ma­dá­sát in­ten­zív tü­zér­sé­gi
tűz ve­zet­te be. A La­jos Vil­mos ve­zet­te jobb­szárny­nak arány­lag
könnyen si­ke­rült az előt­te levő mo­csá­ron át­ha­tol­nia. Az el­len­sé-­
ges tü­zér­sé­gi és pus­katűz nem akasz­tot­ta meg elő­re­nyo­mu­lá­suk
len­dü­le­tét, mi­vel az osz­mán had ka­to­nái a hegyről le­fe­lé és túl-­
sá­go­san ma­ga­san lőt­tek. Ezért a csá­szá­ri-ki­rá­lyi jobb­szárny és
cent­rum egyet­len lö­vés le­adá­sa nél­kül nyo­mult elő­re a Ci­gány-
hegy lejtő­jé­nek a fe­lé­ig, és a csa­pa­tok csak ott ad­ták le az első
sor­tü­zet. A tö­rök és a ta­tár lo­vas­ság a má­so­dik össztűz után hát-­
rál­ni kez­dett, és mi­kor az osz­mán had jobb­szár­nyá­nak át­ka­ro­lá-­
sá­val meg­bí­zott La­jos An­tal ne­ub ­ ur­gi her­ceg is meg­in­dí­tot­ta
csa­pa­ta­it, ál­ta­lá­nos­sá vált a me­ne­kü­lés.
 A váci csa­ta (ko­ra­be­li né­met met­szet)

A csá­szá­ri-ki­rá­lyi lo­vas­ság nap­nyug­tá­ig ül­döz­te a vert se­re­get,

és este 11 órá­ra Vác is meg­ad­ta ma­gát. Az osz­mán had je­lentős
vesz­te­sé­get szen­ve­dett. La­jos Vil­mos őr­gróf je­len­té­se sze­rint há-­
rom­ez­ren hal­tak meg, köz­tük Sze­i­di Ah­med te­mes­vá­ri pasa,
míg sa­ját vesz­te­sé­ge­ik nem ér­ték el a száz főt.
A váci csa­tát kö­vetően a csá­szá­ri-ki­rá­lyi fő­se­reg jú­ni­us 30-án
el­len­ál­lás nél­kül el­fog­lal­ta Pes­tet. Ezek után is­mé­tel­ten fel­me-­
rült a kér­dés: me­lyik erős­ség le­gyen a had­já­rat cél­ja? Star­hem-­
berg az Ér­sek­új­vár el­le­ni tá­ma­dást sür­get­te, és kez­det­ben Ká-­
roly her­ceg is haj­lott erre a meg­ol­dás­ra. Ezek után né­mi­leg
meg­lepő mó­don a jú­li­us 3-i tá­bo­ri ha­di­ta­nács­ko­zá­son úgy dön-­
töt­tek, hogy a had­já­rat még­is Buda ost­ro­má­val foly­ta­tód­jon. A
fő­se­reg te­hát is­mét Vác­ra vo­nult, hogy az ott fel­ál­lí­tott hi­da­kon
a Szent­end­rei-szi­get érin­té­sé­vel át­kel­jen a Duna jobb part­já­ra.
 Az újabb part­vál­tás szán­dé­ka ter­mé­sze­te­sen nem ma­radt ti-­
tok­ban az osz­mán had­ve­ze­tés előtt sem, akik ma­ra­dék erő­ket
össze­szed­ve át­ke­lés köz­ben akar­ták meg­lep­ni a csá­szá­ri-ki­rá­lyi
re­gi­men­te­ket. Ám jú­li­us 10-én Szent­end­ré­hez ér­kez­ve már igen
erős ál­lás­ban ta­lál­ták Ká­roly her­ceg se­re­gét: a bal­szárny gya­log-­
sá­ga a Du­ná­ra, míg a jobb­szárny, döntően La­jos Vil­mos pa­rancs-­
nok­sá­ga alatt, a kör­nyező he­gyek­re tá­masz­ko­dott. Musz­ta­fa
pasa a szö­ke­vé­nyektől szer­zett ha­mis in­for­má­ci­ók alap­ján
azon­na­li tá­ma­dást ha­tá­ro­zott el, még­hoz­zá úgy, hogy az arc­vo-­
nal előt­ti mo­csa­ras vi­dé­ket meg­ke­rül­ve a ba­den-ba­deni őr­gróf
csa­pa­tai el­len küld­te se­re­ge egy ré­szét. La­jos Vil­mos­nak az volt
a szán­dé­ka, hogy a szab­dalt, sűrű alj­nö­vény­zet­tel bo­rí­tott te­rü-­
le­ten fel­bom­lott, ren­de­zet­le­nül elő­re­nyo­mu­ló el­len­sé­ges ka­to-­
na­sá­got egé­szen kö­zel en­ge­di arc­vo­na­lá­hoz, és csak ek­kor tá-­
mad el­le­nük tel­jes ere­jé­vel. Mind­eköz­ben azon­ban ide ér­ke­zett
Cap­ra­ra tá­bor­nagy, a csá­szá­ri-ki­rá­lyi lo­vas­ság pa­rancs­no­ka, és
lát­va a ki­ala­kult hely­ze­tet fe­lül­bí­rál­ta a lo­vas­sá­gi tá­bor­nok ter-­
vét. Emi­att sa­ját tü­zér­sé­gük csak 40–50 lö­vést ad­ha­tott le, majd
ezt kö­vetően a tá­bor­nagy a Star­hem­berg-gya­log­re­gi­ment egy
zász­la­ját kö­vet­ve sze­mé­lye­sen ál­lott két dra­go­nyos re­gi­ment
élé­re és nagy len­dü­let­tel ve­tet­te rá ma­gát a szem­ben levő osz-­
mán csa­pa­tok­ra. Eze­ket si­ke­rült is vissza­vet­nie, ám nagy ré­szük
si­ke­re­sen vissza­tért az ere­de­ti ál­lá­sa­i­ba. A bal­szárny ku­dar­cát
lát­va a szer­dár a fő­se­reg­nek ve­zé­nyelt tá­ma­dást, ám ez az ak­ció
is ve­re­ség­gel zá­rult.
A kö­vet­kező na­pon a két se­reg far­kas­sze­met né­zett egy­más-­
sal, míg­nem jú­li­us 12-én Musz­ta­fa pasa vissza­von­ta erőit. Így a
csá­szá­ri-ki­rá­lyi re­gi­men­tek jú­li­us 14-én im­már aka­dály­ta­la­nul
ér­kez­tek Buda alá, és meg­kezd­het­ték a stra­té­gi­ai fon­tos­sá­gú
erős­ség ost­ro­mát.
La­jos Vil­mos kez­det­ben op­ti­mis­ta volt a vár­ví­vás ki­me­ne­te­lét
il­letően. Nagy­báty­já­nak írt jú­li­us 24-i le­ve­lé­ben úgy vé­le­ke­dett,
hogy az őr­ség há­rom-négy nap­nál to­vább nem tart­hat ki. Sőt
maga Star­hem­berg is úgy hit­te, hogy a védők öt nap­nál to­vább
nem tart­hat­ják ma­gu­kat. Ezt a tel­jes ve­zér­ka­ron el­ural­ko­dott
kincs­tá­ri op­ti­miz­must az­zal le­het ma­gya­ráz­ni, hogy az ost­rom
jól in­dult. A csá­szá­ri-ki­rá­lyi re­gi­men­tek jú­li­us 19-én ro­ham­mal
be­vet­ték a Ví­zi­vá­rost. Ek­kor Ká­roly her­ceg az­zal bíz­ta meg La-­
jos Vil­most, hogy lo­vas­sá­gá­val aka­dá­lyoz­za meg a védők ki­tö­ré-­
sét vagy a szer­dár tá­ma­dá­sát. Há­rom nap­pal később a Ham­za
bég sze­rá­já­nál – a mai Érd mel­lett – ál­lo­má­so­zó és az ost­rom­lók-­
ra ál­lan­dó ve­szélyt je­lentő osz­mán had­se­re­get tá­mad­ta meg Ká-­
roly her­ceg egész lo­vas­sá­gá­val és mint­egy ezer gya­lo­gos­sal. A
meg­le­pett Musz­ta­fa pasa még a te­her­hor­dás­hoz hasz­nált te­vé-­
ket is be­ve­tet­te, hogy ez­zel meg­za­var­ja és szét­zi­lál­ja a csá­szá­ri-
ki­rá­lyi re­gi­men­te­ket. Ter­ve azon­ban nem járt si­ker­rel, és a ki-­
bon­ta­ko­zó mint­egy négy­órás harc után ka­to­nái meg­fu­tot­tak. Ül-­
dö­zé­sük­re La­jos Vil­mos ve­ze­té­se alatt a Götz vér­tes-, és a Heib-­
ler dra­go­nyos­re­gi­ment, va­la­mint Es­ter­há­zy Já­nos győ­ri vi­ce­ge-­
ne­rá­lis (1625–1690) ezer­öt­száz ma­gyar lo­va­sa[15] in­dult. Ká­roly
her­ceg később, Bécs­be kül­dött je­len­té­sé­ben kü­lön ki­emel­te az
őr­gróf ka­to­nai ak­ci­ók­ban ta­nú­sí­tott hő­si­es­sé­gét.
 Buda 1684-es si­ker­te­len ost­ro­ma (Gio­van­ni Gia­co­mo Ros­si met­sze­te)

Az ost­rom me­ne­te azon­ban később rosszabb­ra for­dult. La­jos

Vil­mos sze­rint az ost­rom­tá­bor nem szen­ve­dett hi­ányt sem éle-­
lem­ben, sem mu­ní­ci­ó­ban, sem más fel­sze­re­lés­ben, így ő a ku-­
darc okát első­sor­ban Star­hem­berg ha­tá­ro­zat­lan­sá­gá­ban és hoz-­
zá nem ér­té­sé­ben lát­ta. Hi­á­ba ér­kez­tek meg szep­tem­ber kö­ze-­
pén a ba­jor vá­lasz­tó­fe­je­de­lem és a sváb bi­ro­dal­mi ke­rü­let csa-­
pa­tai az ost­rom­lók tá­bo­rá­ba, ez sem vál­toz­ta­tott a ki­ala­kult
hely­ze­ten. Musz­ta­fa pasa se­re­gé­nek újabb fel­tű­né­se és a védők-­
kel együtt vég­re­haj­tott si­ke­res tá­ma­dá­sai, a nem meg­fe­lelő ve-­
ze­tés, az egy­re el­vi­sel­he­tet­le­nebb­re for­du­ló idő­já­rás, va­la­mint a
tá­bor­ban fel­lé­pett be­teg­sé­gek – ame­lyek­ben Ká­roly her­ceg és
La­jos Vil­mos is meg­be­te­ge­dett – arra kény­sze­rí­tet­ték a fő­pa-­
rancs­no­kot, hogy fel­hagy­jon a to­váb­bi ost­rom­mal. Ok­tó­ber 30-
án az utol­só ke­resz­tény ka­to­na is el­vo­nult Buda alól. A bu­dai
pasa és szer­dár azon­ban ezt nem néz­te tét­le­nül. Sejt­an Ib­ra­him
a Mar­git-szi­ge­ten ma­radt hoz­zá­vető­le­ge­sen ezer be­te­get ej­tet­te
fog­lyul, Musz­ta­fa pasa ta­tár lo­va­sai pe­dig a Du­nán át­úsz­tat­va a
Szent­end­rei-szi­ge­ten utol­ér­ték a csá­szá­ri-ki­rá­lyi se­reg poggyá-­
szá­nak egy ré­szét és 900 me­ne­külő be­te­get. A mál­hát el­ra­gad-­
ták, míg a ka­to­ná­kat vá­lo­ga­tás nél­kül le­ka­sza­bol­ták. A csá­szá­ri-
ki­rá­lyi had­ve­ze­tés te­hát már 1684-ben meg­kí­sé­rel­te leg­főbb
stra­té­gi­ai cél­ját, azaz Buda el­fog­la­lá­sát meg­va­ló­sí­ta­ni, ám ek­kor
még nem ké­szül­tek fel meg­fe­lelően a hadmű­ve­let­hez: nem állt
ren­del­ke­zés­re sem meg­fe­lelő szá­mú ka­to­na­ság, sem ele­gendő
nagy­sá­gú élel­mi­szer- és mu­ní­ció­kész­let, va­la­mint ost­rom­tü­zér-­
ség.

Érsekújvár ostroma

Buda 1684. évi si­ker­te­len ost­ro­ma után az Ud­va­ri Ha­di­ta­nács

úgy ha­tá­ro­zott, hogy a kö­vet­kező esz­tendő­ben nem a ma­gyar­or-­
szá­gi osz­mán hó­dolt­ság leg­fon­to­sabb erős­sé­gé­nek vissza­fog­la­lá-­
sá­ra tesz újabb kí­sér­le­tet, ha­nem az an­nak elő­te­ré­ben fekvő és
stra­té­gi­ai fon­tos­sá­gú Ér­sek­új­várt tá­mad­ják meg. A Ha­di­ta­nács-­
ban az előző évi­hez ha­son­ló­an most is he­ves vita bon­ta­ko­zott ki
a hadmű­ve­let­tel kap­cso­lat­ban. Ez al­ka­lom­mal azon­ban nem a
cél mi­att, ha­nem a hadmű­ve­let meg­kez­dé­sé­nek idő­pont­ján vi-­
tat­koz­tak a kü­lön­böző ér­dek­cso­por­tok. A Ká­roly her­ceg ve­ze­té-­
se alatt összegyűlt ke­resz­tény fő­se­reg­nek ugyan­is 1685-ben
majd­nem a fe­lét, mint­egy 32 500 ka­to­nát az I. Li­pót csá­szár­ral
szerző­dés­ben és szö­vet­ség­ben álló bi­ro­dal­mi ren­dek ál­lí­tot­ták
ki és küld­ték a Ma­gyar Ki­rály­ság­ba. Ám ezek a csa­pa­tok csak
igen las­san gyü­le­kez­tek, így félő volt, hogy még Ér­sek­új­vár ost-­
ro­má­ra sem ke­rül­het sor. A ma­gyar­or­szá­gi fő­pa­rancs­nok ezért
azt ja­va­sol­ta, hogy ha­la­dék­ta­la­nul, a hi­ány­zó re­gi­men­te­ket be
sem vár­va meg kell in­dí­ta­ni a had­já­ra­tot. Ez­zel szem­ben Her-­
mann és La­jos Vil­mos őr­gróf tő­lük kis­sé szo­kat­lan mó­don min-­
den­kit tü­re­lem­re in­tet­tek, és a vá­ra­ko­zás mel­lett tör­tek lán-­
dzsát. Vé­gül Ká­roly her­ceg ter­ve va­ló­sult meg. A csá­szá­ri-ki­rá­lyi
re­gi­men­tek 1685. jú­li­us 7-én ér­kez­tek meg a 16. szá­zad vé­gén a
Nyit­ra fo­lyó jobb part­ján fel­épí­tett, sza­bá­lyos hat­szög alap­raj­zú,
csú­csa­in egy-egy fü­les­bás­tyá­val el­lá­tott erős­ség kö­ze­lé­be. Ter-­
mé­sze­te­sen a lo­vas­ság egyik pa­rancs­no­ka­ként is­mét ott volt La-­
jos Vil­mos is. A kö­vet­kező na­pok­ban (8-án, 9-én és 12-én) fu­tot-­
tak be a bra­unsch­weig-lü­ne­bur­gi, ba­jor és sváb se­gély­hadak,
míg a frank bi­ro­dal­mi ke­rü­let re­gi­ment­jei jú­li­us 23-án vo­nul­tak
az ost­rom­tá­bor­ba.
A ren­del­ke­zés­re álló ka­to­nák meg­szem­lé­lé­se után a fő­tisz­tek
ta­nács­ko­zás­ra gyűl­tek össze, és az ost­rom súly­pont­ját az erős-­
ség észak­ke­le­ti ré­szén el­he­lyez­kedő, úgy­ne­ve­zett Cseh- és For-­
gách-bás­tya, va­la­mint az azo­kat össze­kötő fal, az úgy­ne­ve­zett
kor­ti­na el­len ha­tá­roz­ták meg.
Jú­li­us 11-én éj­fél­kor hoz­zá­lát­tak a fu­tó­ár­kok, az ost­rom­sán-­
cok, az üteg­ál­lá­sok és a mo­zsár­ágyú kat­la­nok ki­épí­té­sé­hez. Az
1200 csá­szá­ri-ki­rá­lyi, 1200 bra­unsch­weig-lü­ne­bur­gi és 600 ba­jor
ka­to­na ál­tal vég­zett mun­ka kez­det­ben jó ütem­ben ha­ladt, és az
őr­ség sem za­var­ta a védmű­vek ki­ala­kí­tá­sát. Négy nap­pal a
mun­ká­la­tok meg­kez­dé­se után a ba­jor ol­da­lon már száz lé­pés-­
nyi­re meg­kö­ze­lí­tet­ték az úgy­ne­ve­zett esz­ter­go­mi ka­put, és meg-­
épí­tet­ték a má­so­dik össze­kötő ár­kot. Jú­li­us 18-án pe­dig a For-­
gách-bás­tya fa­la­it már há­rom ost­rom­lö­veg tör­te. Négy nap­pal
később to­váb­bi ti­zen­ki­lenc ost­rom­ágyú kap­cso­ló­dott be, míg ti-­
zen­nyolc mo­zsár gyúj­tó­bom­bá­kat szórt az erős­ség bel­se­jé­be, ér-­
zé­keny vesz­te­sé­ge­ket okoz­va ez­zel a védők­nek. Lo­ta­rin­gi­ai Ká-­
roly még ezen a na­pon meg­kí­sé­relt ak­ná­szo­kat át­jut­tat­ni a vá-­
rár­kon, ám ez a kí­sér­let ku­dar­cot val­lott.
Az ost­rom köz­ben Sejt­an Ib­ra­him bu­dai pasa, ma­gyar­or­szá­gi
szer­dár ost­rom alá vet­te Esz­ter­go­mot, hogy ez­zel el­von­ja az Ér-­
sek­új­várt kö­rül­ölelő se­reg fi­gyel­mét. Ká­roly her­ceg au­gusz­tus 5-
én éj­sza­ka meg­tár­gyal­ta a ki­ala­kult hely­ze­tet. A szö­vet­sé­ges
had­se­reg ve­zér­ka­ra két tá­bor­ra osz­lott a kér­dés meg­vi­ta­tá­sá­nál.
Egy ré­szük Esz­ter­gom eset­le­ges fel­ál­do­zá­sa árán Ér­sek­új­vár to-­
váb­bi ost­ro­mát szor­gal­maz­ta. La­jos Vil­mos több tá­bor­nok­tár­sá-­
val együtt azon­ban ha­tá­ro­zot­tan el­uta­sí­tot­ta ezt, mi­vel Esz­ter-­
go­mot egy újabb Buda el­le­ni hadmű­ve­let mi­att sok­kal fon­to-­
sabb­nak tar­tot­ták Ér­sek­új­vár­nál. Hi­szen en­nek az erős­ség­nek,
ér­vel­tek, a stra­té­gi­ai je­lentő­sé­ge csak az volt, hogy az osz­mán
csa­pa­tok­nak az örö­kös tar­to­má­nyok­ba való be­tö­ré­sét meg­aka-­
dá­lyoz­ta. Az őr­gróf te­hát Esz­ter­gom ha­la­dék­ta­lan fel­men­té­se
mel­lett kar­dos­ko­dott, és vé­gül ez utób­bi ál­lás­pont ke­re­ke­dett
felül. Így Ká­roly her­ceg meg­osz­tot­ta erőit, és csa­pa­tai zö­mé­vel
Esz­ter­gom fel­men­té­sé­re in­dult. Az erős­ség ost­ro­má­nak irá­nyí­tá-­
sá­val Cap­ra­ra tá­bor­na­gyot bíz­ta meg, aki­nek a pa­rancs­nok­sá­ga
alá 6000 csá­szá­ri-ki­rá­lyi, 2100 ba­jor, 6400 köl­ni, sváb, frank és
lü­ne­bur­gi ka­to­nát, va­la­mint 1500 ma­gyar haj­dút ren­del­tek. Au-­
gusz­tus 6-án te­hát mint­egy 16 000 ke­resz­tény ka­to­na ma­radt Ér-­
sek­új­vár kö­rül, akik azon­ban tö­ret­len el­szánt­ság­gal foly­tat­ták a
meg­kez­dett mun­kát.
A szö­vet­sé­ges had­se­reg kö­ze­led­té­nek hí­ré­re a bu­dai pasa au-­
gusz­tus 10-én fel­ha­gyott Esz­ter­gom ost­ro­má­val, és a Tát falu kö-­
ze­lé­ben lévő mo­csa­ras te­rü­let ke­le­ti ol­da­lán ál­lí­tot­ta csa­ta­sor­ba
mint­egy 42 000 ka­to­ná­ját. Itt négy na­pig né­zett far­kas­sze­met
egy­más­sal a két se­reg. Ká­roly her­ceg és ve­zér­ka­rá­nak jó ré­sze a
te­rep­adott­sá­gok és az el­sán­colt el­len­sé­ges tá­bor meg­szem­lé­lé­se
után na­gyon koc­ká­za­tos­nak ítélt egy tá­ma­dást. A ki­ala­kult hely-­
zet meg­ol­dá­sá­ra is­mét La­jos Vil­mos tett min­den­ki szá­má­ra el­fo-­
gad­ha­tó ja­vas­la­tot. Esze­rint a szö­vet­sé­ges csa­pa­to­kat vissza kell
von­ni Nyer­ges­új­fa­lu irá­nyá­ba, így egy szá­muk­ra sok­kal ked-­
vezőbb te­rü­let­re csa­lo­gat­hat­ják a bu­dai pasa se­re­gét. Au­gusz­tus
15-én este meg is in­dult az át­cso­por­to­sí­tás. Sejt­an Ib­ra­him ezt a
had­moz­du­la­tot úgy ér­tel­mez­te, hogy az ál­ta­la lé­nye­ge­sen ki-­
sebb lét­szá­mú­nak vélt el­len­ség vissza­vo­nul, ezért egész se­re­gé-­
vel a mo­csár szé­lé­ig nyo­mult elő­re, hogy az ott ko­ráb­ban elő­ké-­
szí­tett át­já­ró­kon át­ve­zes­se ka­to­ná­it, a ta­tá­ro­kat pe­dig elő­re­küld-­
te a ke­resz­tény ka­to­na­ság ül­dö­zé­sé­re. Az éj­sza­ka sö­tét­jé­ben vég-­
re­haj­tott tá­ma­dás igen nagy zűr­za­vart oko­zott a szö­vet­sé­ges se-­
reg bal­szár­nyán, így Ká­roly her­ceg meg­for­dí­tot­ta re­gi­ment­je­it,
és újra a mo­csár felé in­dult, amely­nek nyu­ga­ti part­já­tól mint­egy
há­rom­ezer lé­pés­re csa­ta­sor­ba áll­va vár­ta a haj­nalt és az osz-­
mán had ro­ha­mát.
Más­nap, au­gusz­tus 16-án meg is in­dí­tot­ta a szer­dár a tá­ma-­
dást. Rö­vid tü­zér­sé­gi tü­zet kö­vetően lo­va­sai első­ként a szö­vet­sé-­
ges had­se­reg jobb­szár­nyá­nak első harc­vo­na­lá­ra ve­tet­ték ma­gu-­
kat, amely­nek ve­ze­té­sé­vel La­jos Vil­most bíz­ta meg a fő­pa­rancs-­
nok. A he­ves lo­vas­ro­ham rö­vid idő­re meg­in­gat­ta az ide ve­zé-­
nyelt re­gi­men­te­ket, ám Ká­roly her­ceg és az őr­gróf ha­ma­ro­san
rend­be szed­te ka­to­ná­it és vissza­szo­rí­tot­ta az osz­mán lo­vas­sá-­
got. Sejt­an Ib­ra­him a tá­ma­dás si­ker­te­len­sé­gét lát­va a sa­ját bal-­
szár­nyán össz­pon­to­sí­tott gya­log­sá­gát a szö­vet­sé­ges se­reg jobb-­
ol­da­lá­nak biz­to­sí­tá­sá­ra a főerőktől ki­kü­lö­ní­tett gya­lo­gos-zász­ló-­
al­jak és lo­vas­szá­za­dok el­len küld­te. A ma­gas­la­tok meg­szál­lá­sá­ra
kül­dött ke­resz­tény ka­to­na­ság mind­ad­dig ki­tar­tott, míg a jobb-­
szárny má­so­dik harc­vo­na­lá­ból erő­sí­tés nem ér­ke­zett. Így a szer-­
dár má­so­dik át­ka­ro­ló hadmű­ve­le­te is ku­darc­ba ful­ladt. Ek­kor
Ká­roly her­ceg ál­ta­lá­nos tá­ma­dást ve­zé­nyelt sa­ját re­gi­ment­je­i-­
nek. A gya­log­ság, lo­vas­ság és a tü­zér­ség össze­han­golt együttmű-­
kö­dé­sé­nek ered­mé­nye­ként a déli órák­ra az osz­mán had meg­fu-­
tott.
 A táti csa­tá­ban a szö­vet­sé­ge­sek nagy, ám nem döntő ve­re­sé­get
mér­tek a szer­dár se­re­gé­re, hi­szen Ká­roly her­ceg a sa­ját re­gi-­
ment­je­i­nek ki­me­rült­sé­ge mi­att (gon­dol­junk csak bele, hogy
előző nap este óta fegy­ver­ben áll­tak) nem ül­döz­te a me­ne­külő-­
ket, meg­elé­ge­dett a hát­ra­ha­gyott zsák­mány és a fog­lyok
összegyűj­té­sé­vel. A csa­tá­ban a ke­resz­tény fél né­hány száz fős
vesz­te­sé­get szen­ve­dett, míg a harc­mezőn kö­zel 1500 tö­rök ka­to-­
na holt­tes­tét szá­mol­ták össze.
Köz­ben Ér­sek­új­vár ost­ro­ma is to­vább foly­ta­tó­dott. Au­gusz­tus
kö­ze­pé­re si­ke­rült az ár­kot fel­töl­te­ni és az ost­rom­ágyú­kat egé-­
szen an­nak szé­lé­ig elő­re­hoz­ni. A védmű­ve­ken már olyan szé­les
ré­sek tá­tong­tak, hogy Cap­ra­ra 18-ára ro­ha­mot ren­delt el, ám
egy hir­te­len jött felhő­sza­ka­dás mi­att ezt csak a kö­vet­kező na­pon
le­he­tett vég­re­haj­ta­ni. Ek­kor a jobb ol­da­lon a Cseh-bás­tya el­len
ezer­öt­száz csá­szá­ri-ki­rá­lyi, bra­unsch­weig-lü­ne­bur­gi és sváb,
míg a bal ol­da­lon a For­gách-bás­tya el­len szin­tén ezer­öt­száz ba-­
jor, köl­ni és frank ka­to­na in­dult a fa­lak el­len. A védők mus­ké-­
tatűz­zel, kö­vek­kel és szab­lyák­kal igye­kez­tek fel­tar­tóz­tat­ni a ro-­
ha­mo­zó­kat, ám az egyenlőt­len küz­de­lem két óra után vé­get ért,
Ér­sek­új­vár el­esett. Az ost­rom­lók vá­lo­ga­tás nél­kül mé­szá­rol­ták
le az erős­ség­ben ta­lál­ta­kat, így sok nő és gyer­mek is ál­do­za­tul
esett ke­gyet­len­ke­dé­sük­nek.
Ér­sek­új­vár el­fog­la­lá­sa után az Ud­va­ri Ha­di­ta­nács a fő­se­re­get
Eger ost­ro­má­ra ren­del­te, ám Ká­roly her­ceg az őszi idő kö­ze­led-­
té­re, az el­lá­tá­si ne­héz­sé­gek­re és Sejt­an Ib­ra­him meg­ma­radt se-­
re­gé­nek le­het­sé­ges ak­ci­ó­i­ra hi­vat­koz­va el­állt ettől a terv­től.
Hogy a fő­se­reg ka­to­na­sá­ga még­se áll­jon tét­le­nül, ar­ról dön­töt-­
tek, hogy né­hány re­gi­men­tet Felső-Ma­gyar­or­szág­ra ve­zé­nyel-­
nek. Ká­roly her­ceg az egy­ség élé­re La­jos Vil­most je­löl­te ki. Az
őr­gróf azon­ban – mint aho­gyan már em­lí­tet­tem – vissza­uta­sí­tot-­
ta a le­hető­sé­get, mond­ván nem kí­ván mel­lék­had­szín­té­ren har-­
col­ni. Így a meg­bí­za­tást Cap­ra­ra gróf kap­ta, aki 1685 ok­tó­be­ré-­
ben és no­vem­be­ré­ben el­fog­lal­ta Kas­sát, Sá­ros­pa­ta­kot, Re­gé­cet,
Szád­várt és Ung­várt. A ku­ru­cok ke­zén egye­dül a Thö­kö­ly hit­ve-­
se, Zrí­nyi Ilo­na ál­tal szí­vó­san vé­dett Mun­kács ma­radt.

A világraszóló diadal – Buda visszafoglalása

Az 1685–1686 for­du­ló­ján el­ért győ­zel­mek meg­te­rem­tet­ték a le-­

hető­sé­gét Buda si­ke­res ost­ro­má­nak. Idő­köz­ben a csá­szá­ri dip­lo-­
má­cia is je­lentős si­ke­re­ket köny­vel­he­tett el. Az ed­dig min­den
had­já­rat­ban részt vett ba­jor vá­lasz­tó­fe­je­del­mi, sváb és frank ke-­
rü­le­ti se­gély­csa­pa­tok mel­lett eb­ben az esz­tendő­ben XI. Ká­roly
svéd ki­rály (1660–1697), aki Po­me­rá­nia és Bre­men-Ver­den ura-­
ként a Né­met-ró­mai Bi­ro­da­lom ural­ko­dói kö­zött volt, va­la­mint
III. Já­nos György szász (1680–1691) és Fri­gyes Vil­mos bran­den-­
bur­gi vá­lasz­tó­fe­je­de­lem (1640–1688) is je­lentős ka­to­nai kon­tin-­
genst kül­dött a ma­gyar­or­szá­gi had­szín­tér­re.
A had­já­rat me­ne­téről is­mét he­ves vita bon­ta­ko­zott ki Ká­roly
her­ceg, va­la­mint Her­mann őr­gróf és tá­mo­ga­tott­jai kö­zött. A ma-­
gyar­or­szá­gi fő­pa­rancs­nok vé­le­mé­nye sze­rint a fő­se­reg min­den
ren­del­ke­zés­re álló re­gi­ment­jét és a bi­ro­dal­mi se­gély­csa­pa­to­kat
Buda ost­ro­má­ra kel­lett vol­na ren­del­ni, és még a ta­vasz fo­lya-­
mán el sze­ret­te vol­na fog­lal­ni az eszé­ki Drá­va-hi­dat, hogy meg
le­hes­sen aka­dá­lyoz­ni az osz­mán fel­mentő se­reg át­ke­lé­sét a Du-­
nán­túl­ra.
Az Ud­va­ri Ha­di­ta­nács el­nö­ke sze­rint azon­ban első­ként Szé-­
kes­fe­hér­várt, majd Egert kel­lett vol­na el­fog­lal­ni, és csak ezen
erős­sé­gek meg­szer­zé­se után kö­vet­kez­he­tett vol­na Buda ost­ro-­
ma. A terv ér­tel­mé­ben az egy­ko­ri ko­ro­ná­zó­vá­ros el­len csak a
szö­vet­sé­ges se­reg gya­log­sá­ga és tü­zér­sé­ge vo­nult vol­na fel, míg
a lo­vas­ság Eszék felé in­dul­va meg­száll­ta vol­na a Drá­va-hi­dat.
Her­mann őr­gróf el­kép­ze­lé­sé­ben egy­szer­re tük­röző­dött stra­té­gi-­
ai és po­li­ti­kai szán­dék is. Ka­to­nai szem­pont­ból Szé­kes­fe­hér­vár
és Eszék el­fog­la­lá­sá­val Buda vé­del­me gyen­gült vol­na meg: im-­
má­ron csá­szá­ri-ki­rá­lyi ké­zen lévő erős­sé­gek­kel kö­rül­vé­ve az
Osz­mán Bi­ro­da­lom­ból ér­kező után­pót­lás­tól is el lett vol­na vág-­
va. Az Ud­va­ri Ha­di­ta­nács el­nö­ké­nek po­li­ti­kai szán­dé­ka is egy­ér-­
telmű volt. A terv ér­tel­mé­ben a há­rom rész­re osz­tott szö­vet­sé-­
ges had­se­reg egy-egy ön­ál­ló pa­rancs­no­ki poszt­ját ugyan­is oda
le­he­tett vol­na adni Ká­roly her­ceg mel­lett az ön­ál­ló pa­rancs­nok-­
ság­ra vá­gyó II. Mik­sa Emá­nu­el­nek és La­jos Vil­mos­nak.
A vita ered­mé­nye­ként is­mét komp­ro­misszu­mos meg­ol­dás
szü­le­tett: Mik­sa Emá­nu­el egy ön­ál­ló se­reg­tes­tet ka­pott,[16]
amellyel Szé­kes­fe­hér­várt kel­lett meg­ost­ro­mol­nia, va­la­mint a le-­
het­sé­ges osz­mán fel­mentő­had elő­re­nyo­mu­lá­sát meg­aka­dá­lyoz-­
nia. A ba­jor vá­lasz­tó­fe­je­de­lem he­lyet­te­sé­vé La­jos Vil­most ne-­
vez­ték ki, Ká­roly her­ceg a fő­se­reg zö­mé­vel pe­dig Bu­dát vet­te
vol­na ost­rom alá.
Má­jus vé­gén azon­ban a ma­gyar­or­szá­gi fő­pa­rancs­nok meg­lá-­
to­gat­ta só­go­rát, I. Li­pó­tot és a négy­szem­köz­ti be­szél­ge­té­sen si­ke-­
rült meggyőz­nie ar­ról, hogy az ő el­kép­ze­lé­se­it tá­mo­gas­sa. En-­
nek ha­tá­sá­ra az ural­ko­dó mó­do­sí­tot­ta a ko­ráb­ban el­fo­ga­dott
ter­vet. Jú­ni­us ele­jén a pár­ká­nyi tá­bor­ban összegyűlt tá­bor­no­kok
és fő­ran­gú­ak előtt gróf Theo­dor von Stratt­mann ud­va­ri kan­cel-­
lár hir­det­te ki az új csá­szá­ri pa­ran­csot, amely­nek ér­tel­mé­ben a
szö­vet­sé­ges had egé­sze Buda el­len in­dult, igaz, II. Mik­sa Emá­nu-­
el meg­tart­hat­ta a pa­rancs­nok­sá­got sa­ját se­reg­tes­te fe­lett. Az
1685-ben már fő­pa­rancs­no­ki ál­mo­kat szö­vö­gető Her­mann őr-­
gróf­nak és a spa­nyol párt­nak te­hát is­mét csak rész­ben si­ke­rült
Ká­roly her­ceg ha­tal­mát és be­fo­lyá­sát csök­ken­te­ni.
Emi­att az „együtt, de még­is kü­lön” meg­ol­dás mi­att a ba­jor vá-­
lasz­tó­fe­je­de­lem nem volt haj­lan­dó a se­reg­zöm­mel vo­nul­ni, ez-­
zel is hang­sú­lyoz­va kü­lön pa­rancs­nok­sá­gát. Sőt, a pa­rancs el­le-­
né­re ön­ál­ló ak­ci­ó­kat is ter­ve­zett, mind­ez­zel pe­dig ki­vál­tot­ta a
töb­bi fő­tiszt rosszal­lá­sát. Ezért in­kább a Duna bal part­ján ve­zet-­
te re­gi­ment­je­it Pest irá­nyá­ba. La­jos Vil­mos jú­ni­us 16-án a váci
tá­bor­ból azt kö­zöl­te nagy­báty­já­val, hogy tu­do­má­sa sze­rint a vá-­
ros fa­la­it az el­múlt két esz­tendő­ben nem ja­ví­tot­ták ki, de ar­ról
nem vol­tak in­for­má­ci­ói, mek­ko­ra lét­szá­mú őr­ség ál­lo­má­so­zik
itt. Pest el­fog­la­lá­sát és meg­tar­tá­sát azon­ban fon­tos­nak ítél­te, hi-­
szen így egy­részt Bu­dát erről az ol­dal­ról is le­het ost­ro­mol­ni,
más­részt pe­dig el­vág­ták a ke­letről ér­kező után­pót­lás­tól is.
A kö­vet­kező na­pon II. Mik­sa Emá­nu­el és az őr­gróf a lo­vas­ság-­
gal és a dra­go­nyo­sok­kal elő­re­tört egé­szen Pes­tig, amit ad­dig­ra a
védők szin­te tel­je­sen ki­ürí­tet­tek. A pa­rancs­no­kok ek­kor tá­ma-­
dást ren­del­tek el, hogy az utó­véd vissza­vo­nu­lá­sá­nak út­ját el­vág-­
ják, ám ka­to­ná­ik hi­á­ba ron­tot­tak be a fa­lak közé, nem si­ke­rült
meg­aka­dá­lyoz­ni­uk az eva­ku­á­lást.
Jú­ni­us 18-án a Ká­roly her­ceg ve­zet­te se­reg­test is meg­ér­ke­zett
Óbu­dá­hoz, a két nap­pal később meg­tar­tott ha­di­ta­nács­ko­zá­son
pe­dig ki­je­löl­ték a tá­bor­he­lye­ket, va­la­mint a tá­ma­dá­si te­rü­le­te-­
ket. La­jos Vil­mos ösz­tön­zé­sé­re II. Mik­sa Emá­nu­el az egy­ko­ri ki-­
rá­lyi pa­lo­ta el­le­ni ost­ro­mot vál­lal­ta, így a jú­ni­us 21-én a Duna
jobb part­já­ra át­kelt re­gi­ment­je­ik a Gel­lért-hegy déli lan­ká­in ál­lí-­
tot­ták fel tá­bo­ru­kat. Te­hát akár­csak a fel­vo­nu­lás al­kal­má­val, a
ka­to­nai ba­bé­rok­ra vá­gyó vá­lasz­tó­fe­je­de­lem és az őr­gróf in­kább
ri­vá­li­sa, mint­sem együttmű­ködő part­ne­re volt Ká­roly her­ceg-­
nek. La­jos Vil­mos nagy­báty­já­nak írt le­ve­le­i­ben nem is mu­lasz-­
tot­ta el a ma­gyar­or­szá­gi fő­pa­rancs­nok ál­lan­dó kri­ti­zá­lá­sát.
 A szin­te ön­ál­ló­an ve­ze­tett ost­rom ide­jén az őr­gróf meg­mu­tat-­
hat­ta rá­ter­mett­sé­gét és tu­dá­sát, ami­re már csak azért is szük­ség
volt, hogy a hír­né­vért és dicső­sé­gért ka­to­nái esz­te­len fel­ál­do­zá-­
sá­tól sem vissza­ri­a­dó II. Mik­sa Emá­nu­elt „fé­ken tart­sa.” La­jos
Vil­mos azon­ban kéz­ben tar­tot­ta az ese­mé­nye­ket. Sze­mé­lye­sen
el­lenő­riz­te a futó- és kö­ze­lítő ár­kok, va­la­mint a tü­zér­sé­gi ál­lá-­
sok ki­épí­té­sét és az ak­nák fú­rá­sát. Sze­mé­lyes bá­tor­sá­gá­nak és
hely­zet­fel­is­me­ré­sé­nek kö­szön­hetően si­ke­rült jú­ni­us 29-én a
mun­ká­la­to­kat meg­aka­dá­lyoz­ni pró­bá­ló osz­mán csa­pa­tok ki­tö-­
ré­sét vissza­ver­ni. A harc­ban egyéb­ként nem­csak ő, ha­nem uno-­
ka­test­vé­re, a már ve­zérőr­na­gyi rang­ban lévő Jenő sa­vo­ya-ca­rig-­
na­nói her­ceg is ki­tün­tet­te ma­gát. Ha­son­ló hi­deg­vérről tett ta­nú-­
bi­zony­sá­got az őr­gróf, ami­kor jú­li­us 22-én fel­rob­bant a vá­ros lő-­
por­rak­tá­ra. A de­to­ná­ció ugyan­is nem­csak az erő­dít­mény fa­la­i-­
ban, de az ost­rom­lók kö­zött is ko­moly ká­ro­kat oko­zott. A rob­ba-­
nás hang­já­tól, majd a le­zu­ha­nó kö­vektől meg­ré­mült ka­to­nák
pá­nik­ba es­tek és me­ne­kül­ni kezd­tek ál­lá­sa­ik­ból. A ren­det csak a
vá­lasz­tó­fe­je­de­lem és az őr­gróf sze­mé­lyes köz­be­lé­pé­sé­vel si­ke-­
rült hely­re­ál­lí­ta­ni.
La­jos Vil­mos tu­dá­sá­ra, ta­pasz­ta­la­tá­ra és bá­tor­sá­gá­ra azon­ban
leg­in­kább a ki­sebb-na­gyobb ro­ha­mok ide­jén volt szük­ség. Mi­vel
a jú­li­us 15-én reg­gel fel­rob­ban­tott ak­nák­kal nem si­ke­rült a fa­la-­
kon ütött ré­se­ket jár­ha­tó­vá ten­ni, így ösz­tön­zé­sé­re egy raj­ta-­
ütés­szerű tá­ma­dás­ról dön­töt­tek. Két csa­pa­tot ala­kí­tot­tak ki,
ame­lyek jú­li­us 16-án éj­jel 11 óra­kor in­dí­tot­ták meg ro­ha­mu­kat
a déli nagy ron­del­la előtt ki­ala­kí­tott külső védmű­vek el­len. A
gon­do­san ki­vá­lo­ga­tott és össze­ál­lí­tott ro­ham­osz­lo­pok az éj­sza­ka
sö­tét­jé­ben vá­rat­la­nul tör­tek rá az ost­rom­lot­tak­ra, akik rö­vid ké-­
zi­tu­sát kö­vetően meg­fu­ta­mod­tak. A ba­jor és szász ka­to­nák nem
ül­döz­ték a me­ne­külő­ket, ha­nem vé­de­ke­zés­re ren­dez­ked­tek be-­
vár­va az őr­ség el­len­csa­pá­sát. Hoz­zá­fog­tak az el­fog­lalt te­rü­let
meg­erő­sí­té­sé­hez, ami­hez rő­zse­kö­te­gek és föld­del töl­tött zsá­kok
mel­lett a La­jos Vil­mos ál­tal ki­ta­lált, bá­dog­gal fe­dett desz­ka­mell-­
vé­de­ket is fel­hasz­nál­ták. Egy áll­vány­zat­ra he­lye­zett négy­ágyús
üteg­ál­lás ki­épí­té­se is el­kezdő­dött, amely le­hető­vé tet­te, hogy a
nagy ron­del­lát 25–30 mé­ter tá­vol­ság­ból ágyúz­has­sák. A védők
jú­li­us 22-én haj­nal­ban vég­re­haj­tott si­ke­res és nagy vesz­te­sé­ge-­
ket oko­zó ki­tö­ré­se en­nek az üteg­nek az el­hall­gat­ta­tá­sá­ra irá-­
nyult.
Az osz­mán fel­mentő had kö­ze­led­té­nek a hí­ré­re jú­li­us 26-án
meg­ál­la­po­dás szü­le­tett Ká­roly fő­her­ceg és a vá­lasz­tó­fe­je­de­lem
kö­zött, hogy im­már nem ön­ál­ló, ha­nem ál­ta­lá­nos ro­ha­mot in­dí-­
ta­nak a kö­vet­kező nap reg­ge­lén Buda be­vé­te­lé­re. Jú­li­us 27-e
reg­ge­lén azon­ban II. Mik­sa Emá­nu­el a tá­ma­dás el­ha­lasz­tá­sát
kér­te, mi­vel az előző na­pon a Gab­ri­el spa­nyol szer­ze­tes (a ma-­
gya­rok csak Tü­zes Gá­bor­nak ne­vez­ték) lö­ve­dé­kei ál­tal fel­gyúj-­
tott ro­ham­gá­tak (pa­lis­sa­de) még min­dig iz­zot­tak. Ká­roly her­ceg
a hely­zet tisz­tá­zás­ra a ba­jor fő­ha­di­szál­lás­ra si­e­tett, ám a köz­ben
el­eredő eső el­ol­tot­ta a még pa­rázs­ló cö­lö­pö­ket, így este 6 óra­kor
12 ágyú­lö­vés jelt ad­ha­tott a ro­ham kez­de­té­re.
A ba­jor vá­lasz­tó­fe­je­de­lem fő­ha­di­szál­lá­sán két tá­ma­dó cso­por-­
tot szer­vez­tek, ame­lyek­nek az árok­ban, az árok külső ol­da­lán
fel­ál­lí­tott üteg jobb és bal ol­da­lán vá­gott úton ke­resz­tül kel­lett
meg­kö­ze­lí­te­nie a nagy ron­del­lán tört ré­se­ket. La­jos Vil­mos a ro-­
ha­mo­zók tá­mo­ga­tá­sá­ra az elő­re­tolt sán­cok­ban 30–30 jó lö­vészt
is el­he­lye­zett. Az észa­ki sza­ka­szon ta­pasz­tal­tak­hoz vi­szo­nyít­va
a ba­jor, szász és csá­szá­ri-ki­rá­lyi ka­to­nák ak­ci­ó­ja itt könnyeb­ben
ered­mény­re ve­ze­tett. A jobb ol­da­li osz­lop egy­sé­gei a kapu Zwin-­
gert (fal, amely a fő­fal és az árok kö­zött fek­szik) és a ka­put, míg
a bal­ol­da­li­ak a nyu­ga­ti kis Zwin­gert vet­ték bir­tok­ba, mi­köz­ben
meg­ro­ha­moz­ták a nagy ron­del­la ré­se­it. A tá­ma­dás si­ker­rel járt:
a védők ha­ma­ro­san a pa­lo­tá­ba me­ne­kül­tek vissza. Az őket ül-­
döző ost­rom­lók azon­ban ha­ma­ro­san kény­te­le­nek vol­tak meg­áll-­
ni, a pa­lo­ta felső szint­je­iről ugyan­is he­ves tűz fo­gad­ta az élen
ha­la­dó­kat. La­jos Vil­mos mind­vé­gig sze­mé­lye­sen buz­dí­tot­ta a
ka­to­ná­kat, majd mi­kor lát­ta, hogy a ro­ham ki­ful­ladt, a na­gyobb
vesz­te­sé­gek el­ke­rü­lé­se vé­gett ál­lá­sa­ik­ba ren­del­te vissza az élet-­
ben ma­ra­dot­ta­kat. Az ál­ta­lá­nos ro­ham az óri­á­si vesz­te­sé­gek el-­
le­né­re el­ér­te a cél­ját: észa­kon az ost­rom­lók be­fész­kel­ték ma­gu-­
kat az erős­ség külső védő­fa­lá­nak ré­se­i­be, míg dé­len be­ju­tot­tak
az erő­dít­mény te­rü­le­té­re.
A fel­mentő had meg­ér­ke­zé­se előtt Ká­roly her­ceg és II. Mik­sa
Emá­nu­el egy újabb ál­ta­lá­nos ro­ham meg­in­dí­tá­sá­ról dön­tött,
amely­re au­gusz­tus 3-a késő dél­után­ján ke­rült sor. A ba­jor ol­da-­
lon a jól jár­ha­tó ré­se­ken ke­resz­tül is­mét két ro­ham­osz­lo­pot in-­
dí­tot­tak tá­ma­dás­ra, ame­lyek kez­det­ben si­ke­re­sen nyo­mul­tak
elő­re. A tá­ma­dás azon­ban a nagy vesz­te­sé­gek el­le­né­re a ba­jor
és az észa­ki ol­da­lon is csak ele­nyésző ered­ménnyel járt. La­jos
Vil­mos is­mét a har­co­lók­kal tar­tott, ez­út­tal meg is se­be­sült, ami-­
kor egy lö­vés a há­tát érte.
Míg a szö­vet­sé­ges se­reg zö­mét Ká­roly her­ceg ve­ze­té­se alatt a
fel­mentő had­dal való össze­csa­pá­sok kö­töt­ték le, ad­dig au­gusz-­
tus 22-én reg­gel a vá­lasz­tó­fe­je­de­lem és La­jos Vil­mos újabb tá-­
ma­dást in­dí­tott. A há­rom ro­ham­osz­lop­ból a bal ol­da­li és a kö-­
zépső egye­sült erő­vel a har­ma­dik ne­ki­ru­gasz­ko­dás­ra el­fog­lal­ta
az Ist­ván-tor­nyot. A jobb ol­da­li cso­port­ba be­osz­tott csa­pa­tok
azon­ban rosszab­bul jár­tak. A ke­le­ti külső pa­lot­aud­va­ron ke-­
resz­tül elő­re­nyo­mu­ló tá­ma­dók lába alatt akna rob­bant, így tá-­
ma­dá­suk ku­darc­cal végző­dött. Az is­mé­tel­ten nagy vér­ál­do­za­tot
kö­ve­telő ro­ham ke­vés ered­ménnyel járt. A kö­vet­kező na­pok­ban
a védők he­ves tá­ma­dá­sa­ik­kal ki­szo­rí­tot­ták a ba­jo­rokat az Ist-­
ván-to­rony­ból, így csak a külső, ke­le­ti pa­lot­aud­var­ban si­ke­rült
újabb ál­lá­so­kat sze­rez­ni.
 Buda 1686-os fel­sza­ba­dí­tá­sa (Ro­meyn de Hoog­he egy­ko­rú met­sze­te)

Az osz­mán had fel­men­té­si kí­sér­le­te­i­nek el­há­rí­tá­sa, va­la­mint

a fa­lak si­ke­res rom­bo­lá­sa után az au­gusz­tus 31-én tar­tott ha­di-­
ta­nács­ko­zá­son is­mét egy ál­ta­lá­nos ro­ham meg­in­dí­tá­sá­ról tár-­
gyal­tak a szö­vet­sé­ges had­se­reg fő­tiszt­jei, és vé­gül szep­tem­ber 2-
át je­löl­ték ki erre az ak­ci­ó­ra. Ká­roly her­ceg kí­sér­le­tet tett arra
is, hogy a vá­lasz­tó­fe­je­del­met és az őr­gró­fot rá­ve­gye, hogy ez al-­
ka­lom­mal re­gi­ment­je­ik­kel az észa­ki ol­dal csa­pa­ta­it erő­sít­sék.
Ők azon­ban ezt ha­tá­ro­zot­tan el­uta­sí­tot­ták, és a szep­tem­ber 1-
jén ér­ke­zett, ha­son­ló tar­tal­mú csá­szá­ri pa­rancs­nak sem vol­tak
haj­lan­dó­ak en­ge­del­mes­ked­ni. A vá­lasz­tó­fe­je­de­lem és az őr­gróf
ön­ál­ló ak­ci­ót ter­ve­zett is­mét, amely­nek ér­tel­mé­ben az au­gusz-­
tus 3-i tá­ma­dás­hoz ha­son­ló­an újra két osz­lo­pot kí­ván­tak fel­ál­lí-­
ta­ni. Tá­ma­dá­suk Ká­roly her­ceg csa­pa­ta­i­nak a meg­in­du­lá­sát kö-­
vetően kezdő­dött, ám hi­á­ba buz­dí­tot­ta ka­to­ná­it a vá­lasz­tó­fe­je-­
de­lem és az őr­gróf ki­vont kard­dal, a ba­jo­rok vé­gül csak ak­kor
tud­ták el­fog­lal­ni a pa­lo­tát, mi­kor az észak­ról tá­ma­dó ost­rom­lók
a Felső­vá­ros­ból hát­ba tá­mad­ták a védő­ket.
A ro­ham ez al­ka­lom­mal si­ker­rel járt. A Bu­dá­ra be­nyo­mu­ló ke-­
resz­tény ka­to­nák ha­tal­mas pusz­tí­tást vé­gez­tek. Az ost­rom so­rán
élet­ben ma­ra­dot­tak kö­zül so­ka­kat le­vág­tak, majd hoz­zá­lát­tak a
zsák­mány össze­sze­dé­sé­hez. Eköz­ben azon­ban ha­tal­mas tűz­vész
bon­ta­ko­zott ki a vá­ros­ban és a vár­ban. A ke­resz­té­nyek győ­zel-­
mét lát­va Szu­lej­mán nagy­ve­zír szep­tem­ber 3-án el­vo­nult, míg a
győz­te­sek pa­rancs­no­kai Mik­sa Emá­nu­el sát­rá­ban gyűl­tek össze
há­la­adó mi­sé­re. Az ágyúk dísz­sor­tü­zei mel­lett éne­kel­ték el a Te
Deumot.

Az első önálló parancsnokság

Buda vissza­vé­te­lét kö­vetően a ve­zér­kar a had­já­rat foly­ta­tá­sa

mel­lett dön­tött, és a se­re­gek el­in­dul­tak a Duna jobb part­ján
Eszék irá­nyá­ba. Ká­roly her­ceg azt re­mél­te, hogy si­ke­rül csa­tá­ra
kény­sze­rí­te­nie Szu­lej­mán nagy­ve­zírt, ám az osz­má­nok már
szep­tem­ber 7–9-e tá­ján el­hagy­ták a Du­nán­túlt. Ez le­hető­sé­get
te­rem­tett rá, hogy a szö­vet­sé­ge­sek to­váb­bi erős­sé­ge­ket fog­lal­ja-­
nak vissza. Csá­szá­ri pa­rancs­ra ezért La­jos Vil­mos pa­rancs­nok-
sá­ga alá ren­del­tek há­rom vér­tes-, há­rom dra­go­nyos- és hét gya-­
log­re­gi­men­tet, va­la­mint Es­ter­há­zy Já­nos és Bat­thyá­ny II. Ádám
Ka­ni­zsá­val szem­be­ni vég­vi­dé­ki fő­ka­pi­tány (1662–1703) lo­va­sa­it.
Ne­kik az volt a fel­ada­tuk, hogy egye­sül­je­nek a gróf Fried­rich Si-­
eg­mund von Scherf­fen­berg al­tá­bor­nagy ve­zet­te, a Drá­va mel­lett
mű­ködő csá­szá­ri-ki­rá­lyi csa­pa­tok­kal, és kö­zö­sen tisz­tít­sák meg
Ba­ra­nya, Tol­na és So­mogy vár­me­gyét. A vég­re a fő­had­szín­té­ren
ön­ál­ló se­reg­tes­tet ka­pott La­jos Vil­mos min­dent meg is tett azért,
hogy si­ke­rek­kel bi­zo­nyít­sa rá­ter­mett­sé­gét. Szep­tem­ber 23-án
elő­ször meg­adás­ra kény­sze­rí­tet­te Si­mon­tor­nyát, majd Barcs felé
ha­lad­va meg­száll­ta Pin­ce­hely, Ozo­ra, Ta­má­si, Döb­rö­köz, Sásd és
Dom­bó üre­sen ha­gyott pa­lánk­ja­it. A ka­pos­vá­ri őr­ség ek­kor még
ki­tar­tott, így az őr­gróf in­kább to­vább­vo­nult, és ok­tó­ber 14-én
Barcs mel­lett egye­sült a tur­no­vá­ci ha­jó­hí­don át­kelő né­met és
hor­vát ka­to­nák­kal. Az egye­sült se­reg ok­tó­ber 16-án ér­ke­zett
meg Pécs alá. Kö­ze­led­tük­re az őr­ség ki­ürí­tet­te és fel­gyúj­tot­ta vá-­
rost, majd a vár­ba vo­nult vissza. Négy nap­pal később már rés
tá­ton­gott a ke­le­ti fa­lon, és há­rom akna is be­tölt­ve vár­ta, hogy
fel­rob­bant­sák, így az el­gyö­tört ost­rom­lot­tak ok­tó­ber 21-én meg-­
ad­ták ma­gu­kat.
 Pécs si­ke­res ost­ro­ma után La­jos Vil­mos két rész­re osz­tot­ta se-­
re­gét. Az egyik se­reg­test Scherf­fen­berg ve­ze­té­se alatt ok­tó­ber
30-án Sik­lóst fog­lal­ta el, majd csat­la­ko­zott az őr­gróf­nak az eszé-­
ki híd dár­dai híd­fő­jé­hez kö­ze­ledő csa­pa­ta­i­hoz. Kö­ze­led­tük hí­ré-­
re a védők ki­ürí­tet­ték Dár­dát, így a csá­szá­ri-ki­rá­lyi csa­pa­tok fel-­
éget­het­ték a fa épít­mény je­lentős sza­ka­szát. A téli szál­lá­suk­ra
vissza­térő csa­pa­tok no­vem­ber 12-én el­fog­lal­ták Ka­pos­várt is,
így alig pár hó­nap alatt a Dél-Du­nán­túl je­lentős ré­sze fel­sza­ba-­
dult. A si­ke­rek újabb elő­lép­te­tést je­len­tet­tek az őr­gróf szá­má­ra:
1686. de­cem­ber 13-án I. Li­pót csá­szár tá­bor­naggyá ne­vez­te ki.

A második mohácsi csata

A Bécs­be vissza­térő La­jos Vil­mos újra az ud­va­ri int­ri­kák sűrű­jé-­

ben ta­lál­ta ma­gát. Ká­roly her­ceg­gel való vi­szo­nya annyi­ra el-­
mér­ge­se­dett, hogy az őr­gróf azt fel­té­te­lez­te, hogy ri­vá­li­sa fi­gyel-­
te­ti a le­ve­le­it. A konf­lik­tus nem se­gí­tett a kö­vet­kező évi had­já­rat
cél­ja­i­nak meg­ha­tá­ro­zá­sá­nál, ahol im­má­ron há­rom kü­lön­böző
vé­le­mény fe­szült egy­más­nak. A csá­szár egy Belg­rád el­le­ni tá­ma-­
dást szor­gal­ma­zott, amit Ká­roly her­ceg és La­jos Vil­mos is ko­ra­i-­
nak vélt. Előb­bi egy Eger, míg utób­bi egy Szé­kes­fe­hér­vár vagy
Szi­get­vár el­le­ni tá­ma­dást tar­tott fon­to­sabb­nak. To­vább bo­nyo­lí-­
tot­ta a hely­ze­tet, hogy az őr­gróf és a ba­jor vá­lasz­tó­fe­je­de­lem is
ön­ál­ló se­reg­tes­tet kí­vánt ve­zet­ni. Az ural­ko­dó vé­gül sa­la­mo­ni
dön­tést ho­zott. Ká­roly her­ceg ve­zény­le­te alatt egy Esz­ter­gom­nál
gyü­le­kező 40 000 fős se­reg­nek a Duna jobb part­ján Eszék irá-­
nyá­ba, míg II. Mik­sa Emá­nu­el és az is­mét mel­lé be­osz­tott La­jos
Vil­mos ve­zet­te, Szol­nok­nál össz­pon­to­sí­tott 20 000 ka­to­ná­nak a
bal par­ton Pé­ter­vá­rad felé kel­lett tá­mad­nia.
A re­gi­men­tek azon­ban igen las­san gyü­le­kez­tek, így ami­kor
Ká­roly her­ceg jú­ni­us 2-án Esz­ter­gom­ba ér­ke­zett, ott alig 15 000
ka­to­nát ta­lált. Ez­zel az igen kis lét­szá­mú se­reg­gel nyom­ban el­in-­
dult Eszék felé, hogy az ott gyü­le­kező el­len­sé­ges ka­to­na­sá­got
még a nagy­ve­zír ve­zet­te mint­egy 40 000 fős fő­se­reg be­ér­kez­te
előtt szét­zúz­has­sa. Úgy gon­dol­ta, hogy a hadmű­ve­let si­ke­ré­hez
szük­sé­ge len­ne az őr­gróf tá­mo­ga­tá­sá­ra is, aki ek­kor né­hány re-­
gi­ment­tel Pes­ten ál­lo­má­so­zott. La­jos Vil­mos azon­ban nem tett
ele­get a fel­szó­lí­tás­nak, arra hi­vat­ko­zott, hogy a ba­jor vá­lasz­tó­fe-­
je­de­lemtől sem­mi­fé­le uta­sí­tást nem ka­pott erre vo­nat­ko­zó­an,
va­la­mint Felső-Ma­gyar­or­szá­got sem hagy­hat­ja csa­pa­tok nél­kül.
Így Ká­roly her­ceg egye­dül foly­tat­ta út­ját Eszék irá­nyá­ba, és jú-­
ni­us 24-én meg­ér­ke­zett Dár­dá­hoz. Kö­zel ugyan­ek­kor in­dult el a
ba­jor vá­lasz­tó­fe­je­de­lem se­reg­tes­te Szol­nok­ról, míg a nagy­ve­zír
hoz­zá­vető­le­ge­sen 40 000 fős se­re­ge Belg­rád­ból Pé­ter­vá­rad­ra ér-­
ke­zett. Mind­ezt fi­gye­lem­be véve a ma­gyar­or­szá­gi fő­pa­rancs­nok
Bé­csen ke­resz­tül pró­bál­ta meggyőz­ni II. Mik­sa Emá­nu­elt a mi-­
ha­ma­rab­bi csat­la­ko­zás szük­sé­ges­sé­géről. A ba­jor vá­lasz­tó­fe­je-­
de­lem mel­lé „he­lyet­tes­nek” be­osz­tott őr­gróf azon­ban el­uta­sí­tot-­
ta ezt a le­hető­sé­get. Úgy vél­te ugyan­is, hogy a ba­jor vá­lasz­tó­fe-­
je­de­lem alá ren­delt se­reg­test egy­ma­gá­ban is ele­gendő a nagy­ve-­
zír se­re­gé­nek a fel­tar­tóz­ta­tá­sá­ra, akár át­kelt az már a Duna bal
part­já­ra, akár nem. Sőt, az­zal a ja­vas­lat­tal állt elő, hogy Ká­roly
her­ceg in­kább Szi­get­várt ost­ro­mol­ja meg, és en­nek si­ke­re után
in­kább csat­la­koz­zon az ő se­reg­tes­té­hez, hogy együtt vo­nul­ja­nak
Vá­rad alá. A kér­dést vé­gül az el­lá­tá­si ne­héz­sé­gek ol­dot­ták meg.
A szin­te tel­je­sen el­pusz­tí­tott Ti­sza-vi­dék és az után­pót­lás meg-­
old­ha­tat­lan­sá­ga arra kény­sze­rí­tet­te a vá­lasz­tó­fe­je­del­met és az
őr­gró­fot, hogy se­re­gé­vel Ópusz­ta­szer és Sze­ged érin­té­sé­vel a
Du­ná­hoz vo­nul­jon. Re­gi­ment­je­ik­kel jú­li­us 7-én a Ba­já­nál fel­ál­lí-­
tott ha­jó­hí­don át a Moh­ácsi-szi­get­re, majd a kö­vet­kező na­pon
Szekcső­re ma­sí­roz­tak. A két se­reg vé­gül Val­pó kö­ze­lé­ben egye-­
sült jú­li­us 16-án. A kö­vet­kező na­pon két osz­lop­ba fejlőd­ve meg-­
in­dul­tak Eszék irá­nyá­ba, hogy csa­tá­ra kény­sze­rít­sék a nagy­ve-­
zírt. Jú­li­us 18-án a mo­csa­ras erdők­ből ki­bon­ta­koz­va lát­ha­tó­vá
vált az osz­mán fő­se­reg, amely mind­két szár­nyá­val a Du­ná­ra tá-­
masz­ko­dó há­rom­lépcsős sánc­rend­szer­ben vár­ta a szö­vet­sé­ges
ha­dak tá­ma­dá­sát. A kö­vet­kező na­pon a szö­vet­sé­ges se­reg meg is
tá­mad­ta a védmű­ve­ken kí­vül álló el­len­sé­ges lo­vas­sá­got az­zal a
cél­lal, hogy vissza­szo­rít­va őket, pus­ka­lö­vés­nyi tá­vol­ság­ra meg-­
kö­ze­lít­hes­se a meg­erő­dí­tett tá­bort. A tá­ma­dás azon­ban nem járt
si­ker­rel, így a tá­bo­ri ha­di­ta­nács úgy dön­tött, hogy újra át­kel­nek
a Drá­va bal part­já­ra. A Sik­lós mel­let­ti tá­bor­ból jú­li­us 25-én La-­
jos Vil­mos őr­gróf le­ve­let írt Bécs­be, amely egy új ha­di­terv ki­dol-­
go­zá­sá­ra kész­tet­te az Ud­va­ri Ha­di­ta­ná­csot. Esze­rint az őr­gróf
pa­rancs­nok­sá­ga alatt kel­le­ne hagy­ni 15 000 ka­to­nát Dár­dá­nál,
míg a szö­vet­sé­ges se­reg zöme Vá­rad ost­ro­má­ra vo­nul­na el. De
ez a terv nem va­ló­sul­ha­tott meg. Szu­lej­mán nagy­ve­zír ugyan­is a
vissza­vo­nu­ló se­re­get elő­ször egé­szen a Drá­vá­ig ül­döz­te, majd
nem­so­ká­ra egész ha­dá­val át­kelt a Drá­ván és meg­in­dult Moh­ács
felé. Jú­li­us 31-én a Karas­só­hoz ért, és a fo­lyó bal part­ján Ba­ra-­
nya­vár­nál erős ál­lást épít­te­tett ki. Mi­után egyik fél sem érez­te
ma­gát elég erős­nek a má­sik meg­tá­ma­dá­sá­hoz, így a két se­reg
au­gusz­tus 6-ig far­kas­sze­met né­zett egy­más­sal. Ek­kor La­jos Vil-­
mos ja­vas­la­tá­ra Ká­roly her­ceg Mo­hács­ra ve­zet­te át re­gi­ment­je­it,
ahon­nan a Duna bal part­já­ra kí­vánt át­kel­ni ka­to­ná­i­val. Ezt
meg­előzően még Sik­lós­ra akart ma­sí­roz­ni, hogy az ot­ta­ni és a
pé­csi őr­sé­get ma­gá­hoz ve­gye, és a két erős­sé­get fel­rob­bant­sa. Az
elő­re­nyo­mu­lás azon­ban az osz­mán had por­tyá­zói mi­att csak
las­san ha­ladt.
Szu­lej­mán nagy­ve­zír a szö­vet­sé­ges se­reg el­vo­nu­lá­sát Mo­hács-­
ról vissza­vo­nu­lás­nak vél­te, ezért el­hagy­ta jól meg­erő­sí­tett ba­ra-­
nya­vá­ri ál­lá­sa­it, hogy tá­mad­has­son. Por­tyá­zói ál­lan­dó­an nyug-­
ta­la­ní­tot­ták Ká­roly her­ceg re­gi­ment­je­it, ő maga pe­dig se­re­ge
töb­bi ré­szé­vel La­páncs felé vo­nult, ahol a Karas­són tör­tént át­ke-­
lés után újra egy meg­erő­sí­tett tá­bor­ban he­lyez­te el ka­to­ná­it.
 Au­gusz­tus 12-én haj­nal­ban a szö­vet­sé­ges had tá­bort bon­tott
és két me­net­vo­nal­ba fejlőd­ve el­in­dult Vil­lány irá­nyá­ba. A me­net
jobb szár­nyán Ká­roly her­ceg se­reg­tes­te, míg a bal ol­da­lán a vá-­
lasz­tó­fe­je­de­lem és az őr­gróf ve­zet­te re­gi­men­tek vo­nul­tak. Jó há-­
rom órá­ja me­ne­tel­tek, ami­kor 8 óra kö­rül túl­ju­tot­tak a hegy­ség
ke­le­ti vége és a Karas­só mo­csa­ras ár­te­re kö­zöt­ti szűk he­lyen. A
Har­sány-hegy ke­le­ti vé­gé­nél pe­dig rá­tér­tek a Vil­lány­ból Nagy-­
har­sá­nyon át Sik­lós­ra ve­zető útra úgy, hogy en­nek jobb és bal
ol­da­lán me­ne­telt a ka­to­na­ság. A szab­dalt és sűrű alj­nö­vény­zet-­
tel bo­rí­tott te­re­pen azon­ban a szö­vet­sé­ges se­reg vo­nu­lá­si rend­je
meg­bom­lott. Ezt akar­ta ki­hasz­nál­ni a nagy­ve­zír: még azelőtt
akar­ta szét­ver­ni a bal­szár­nyat, hogy Ká­roly her­ceg se­gít­sé­get
tu­dott vol­na nyúj­ta­ni. Ezért az egész jobb­szár­nyá­nak elő­nyo­mu-­
lást ren­delt el, így La­jos Vil­mos­nak alig ma­radt annyi ide­je,
hogy a tá­ma­dás­sal szem­be­for­dít­tas­sa ka­to­ná­it, és a két me­net-­
vo­nal kö­zöt­ti rés biz­to­sí­tá­sá­ra né­hány zász­ló­al­jat és lo­vas­szá­za-­
dot ren­del­jen. Mind­eköz­ben a ba­jor se­reg­test jobb­szár­nyát a
ma­gas­la­tok­ra te­le­pí­tett tü­zér­ség fe­de­ze­te alatt nyolc­ezer osz-­
mán lo­vas tá­mad­ta meg. A szí­vó­san vé­de­kező csa­pa­tok­nak
mind­ad­dig si­ke­rült fel­tar­tóz­tat­nia eze­ket a ro­ha­mo­kat, amíg a
Ká­roly her­ceg ál­tal gróf Enea Sil­vio Pic­co­lomini ve­zérőr­nagy
(1640–1689) ve­zény­le­te alatt oda­kül­dött há­rom lo­vas­re­gi­ment –
ami­hez La­jos Vil­mos is csat­la­ko­zott né­hány szá­zad­dal – vissza
nem ker­get­te a tá­ma­dó­kat sán­ca­ik mögé.
Az osz­mán had­se­reg első tá­ma­dá­sá­nak vissza­ve­ré­se után
össze­ült tá­bo­ri ha­di­ta­ná­cson vita bon­ta­ko­zott ki a kö­vet­kező lé-­
pést il­letően. Ká­roly her­ceg a Sik­lós irá­nyá­ba tör­ténő el­vo­nu­lást
ja­va­sol­ta. Ez­zel szem­ben a ba­jor vá­lasz­tó­fe­je­de­lem és az őr­gróf
a tá­ma­dás el­ren­de­lé­sét kö­ve­tel­te. Ezt ugyan­is ke­vés­bé tar­tot­ták
ve­szé­lyes­nek, mint egy újabb tá­ma­dást az ép­pen vo­nu­ló és ren-­
de­zet­len ke­resz­tény ka­to­na­ság el­len. Az összegyűlt fő­tisz­tek vé-­
gül az utób­bi in­dít­ványt tá­mo­gat­ták.
Új terv ké­szült te­hát, amely sze­rint az őr­gróf­nak az osz­mán
had jobb­szár­nyát kel­lett meg­tá­mad­nia. A ba­jo­rok jobb­szár­nyán
álló lo­vas­ság­nak és gya­log­ság­nak pe­dig az el­sán­colt el­len­sé­ges
tá­bor­ra kel­lett tör­nie. Ez utób­bi tá­ma­dást – ha­di­nap­ló­ja ta­nú­sá-­
ga sze­rint – Ká­roly her­ceg ve­zet­te. A szö­vet­sé­ges had­se­reg jobb-­
szár­nya a te­rep­adott­sá­gok mi­att nem tu­dott részt ven­ni a csa­ta
má­so­dik sza­ka­szá­ban, mind­össze két dra­go­nyos­re­gi­ment csa­tá-­
zott a poggyász ki­rab­lá­sá­ra in­dult ta­tá­rok­kal.
A csa­ta ezen sza­ka­szá­ban a La­jos Vil­mos ve­zet­te lo­vas­ság tá-­
ma­dá­sa a sán­co­kon kí­vül el­he­lye­zett osz­mán lo­va­so­kat csak­ha-­
mar vissza­szo­rí­tot­ta. A Jenő sa­vo­ya-ca­rig­na­nói her­ceg irá­nyí­tot-­
ta re­gi­men­tek pe­dig pus­ka­lö­vés­nyi tá­vol­ság­ra kö­ze­lí­tet­ték meg
az el­sán­colt osz­mán tá­bort, és mind­ad­dig ki­tar­tot­tak, míg a gya-­
log­ság meg nem ér­ke­zett. Az ál­ta­lá­nos ro­ham­mal a vá­lasz­tó­fe­je-­
de­lem csa­pa­tai be­tör­tek a sán­cok mögé, és csak­ha­mar le­gyűr­ték
a két­ség­be­eset­ten vé­de­kező ja­ni­csá­rok el­len­ál­lá­sát. Az osz­mán
had lo­vas­sá­ga a nagy nyo­más alatt össze­rop­pant és el­me­ne­kült
a csa­ta­térről, ma­gá­ra hagy­va a gya­lo­go­so­kat. Utób­bi­a­kat az elő-
re­nyo­mu­ló ba­jor és csá­szá­ri-ki­rá­lyi re­gi­men­tek ka­to­nái le­ka­sza-­
bol­ták vagy a kö­ze­li mo­csa­rak­ba és erdők­be szo­rí­tot­ták. A nagy-­
ve­zír egy győz­tes­nek vélt csa­tát ve­szí­tett el vé­gül, és mint­egy
8000 fő­nyi ka­to­ná­ja esett el La­jos Vil­mos őr­gróf hi­deg­vé­ré­nek,
hely­zet­fel­is­me­ré­sé­nek és meg­al­ku­vást nem tűrő tá­ma­dá­sá­nak
kö­szön­hetően.
A nagy­har­sá­nyi győ­ze­lem után a szö­vet­sé­ges had­se­reg au-
gusz­tus 13-án és 14-én pi­henőt tar­tott a csa­ta­té­ren, míg a fő­tisz-­
tek ha­di­ta­nács­ko­zás­ra gyűl­tek össze meg­vi­tat­ni, ho­gyan foly­ta-­
tód­jon a had­já­rat. A vá­lasz­tó­fe­je­de­lem és az őr­gróf egy kü­lön
se­reg­test­tel Eger ost­ro­má­ra akart in­dul­ni.[17] Ez­zel szem­ben Ká-­
roly her­ceg re­gi­ment­jei egy ré­szét a Sze­rém­ség­be akar­ta ren­del-­
ni, míg a had zö­mé­nek Er­dély meg­hó­dí­tá­sá­ra kel­le­ne in­dul­nia,
hogy ott a csa­pa­tok meg­fe­lelő téli szál­lás­hoz jus­sa­nak. Az ural-­
ko­dó is ez utób­bi ter­vet tá­mo­gat­ta.
La­jos Vil­most ez al­ka­lom­mal sze­mé­lyes sé­re­lem érte, hi­szen a
sze­rém­sé­gi se­reg­test élé­re a ma­gyar­or­szá­gi fő­pa­rancs­nok nem
őt, ha­nem Jo­hann Hein­rich von Dü­ne­wald al­tá­bor­na­gyot (1617–
1691) je­löl­te ki. Ter­vük el­uta­sí­tá­sa és ez utób­bi ese­mény együt-­
te­sen já­rult hoz­zá ah­hoz, hogy szep­tem­ber 3-án a vá­lasz­tó­fe­je-­
de­lem­mel együtt sértő­döt­ten Bécs­be uta­zott.

A sikeres boszniai hadjárat

Az 1688. évi had­já­rat cél­já­ról ez­út­tal min­den fél egyet­ér­tett. Úgy

ér­té­kel­ték, hogy a múlt esz­tendő­ben el­ért si­ke­rek le­hető­vé te-­
szik Belg­rád ost­ro­mát. A Duna és Szá­va össze­fo­lyá­sá­nál épült
erős­ség el­fog­la­lá­sá­val le­he­tet­len­né te­het­ték az osz­mán had­erő
szá­má­ra a köz­vet­len be­nyo­mu­lást a Ma­gyar Ki­rály­ság te­rü­le­té-­
re. A csá­szár szá­má­ra pe­dig meg­nyílt az út a Bal­kán irá­nyá­ba. A
bé­csi ud­var egy­más­sal szem­ben álló párt­jai azon­ban egy lé­nye-­
gi kér­dés­ben is­mét egy­más­nak fe­szül­tek: ki le­gyen a ma­gyar­or-­
szá­gi fő­pa­rancs­nok? II. Mik­sa Emá­nu­el ugyan­is már nem elé­ge-­
dett meg egy ön­ál­ló se­reg­test ve­ze­té­sé­vel, és to­váb­bi tá­mo­ga­tá-­
sát a ki­ne­ve­zé­sétől tet­te függő­vé. I. Li­pót azon­ban nem akar­ta
só­go­rát, Ká­roly her­ce­get az ed­dig be­töl­tött poszt­já­ról le­ten­ni. A
ki­ala­kult és egy­re in­kább el­hú­zó­dó prob­lé­mát Ká­roly her­ceg
hir­te­len be­kö­vet­ke­zett sú­lyos be­teg­sé­ge ol­dot­ta meg. Mik­sa
Emá­nu­el így el­fog­lal­hat­ta az ál­ta­la már rég­óta kö­ve­telt tiszt­sé-­
get, La­jos Vil­mos pe­dig egy ön­ál­ló se­reg­tes­tet ka­pott. Az őr­gróf
jú­li­us 12-én Új­la­kon azt a pa­ran­csot kap­ta a fő­pa­rancs­no­kot ide-­
ig­le­ne­sen he­lyet­te­sítő Cap­ra­rá­tól, hogy Erdőd­re vissza­tér­ve az
Er­dély­ből oda­ér­kező csa­pa­to­kat vár­ja be, majd a Szá­ván át­kel­ve
és Erdődy II. Mik­lós hor­vát-szla­vón bán ( † 1693) ka­to­na­sá­gát
ma­gá­hoz von­va Belg­rád felé nyo­mul­jon elő­re, ez­zel tá­mo­gat­va
a fő­se­reg hadmű­ve­le­tét.
Az őr­gróf a pa­rancs ér­tel­mé­ben jú­li­us 13-án Eszék­re ment,
ahol be­vár­ta az Er­dély­ből ér­ke­zett csa­pa­to­kat. A mint­egy öt­ezer
ka­to­ná­ból (egy tel­jes és két fél gya­log­re­gi­ment, két vér­t­esés két
fél dra­go­nyos­re­gi­ment) és 15 lö­veg­ből álló se­reg­test­tel Po­zseg-­
ára me­ne­telt, azt re­mél­ve, hogy ott ta­lál­ja az elő­véd­ként oda­kül-­
dött gróf Lo­renz von Hof­kir­chen-Ob­ristot és 800 lo­va­sát. Ami-­
kor azon­ban jú­li­us 20-án oda­ért, meg­tud­ta, hogy az Ob­rist el­fog-­
lal­ta Bro­dot, és már át is kelt a Szá­ván. Ez az ak­ció azon­ban
nem nyer­te el La­jos Vil­mos tet­szé­sét. Pa­ran­csot kül­dött te­hát
Hof­kir­chen­nek, hogy Brod­ban csak hor­vát csa­pa­to­kat hagy­jon
hát­ra, a csá­szá­ri-ki­rá­lyi lo­vas­ság­gal pe­dig sürgő­sen tér­jen vissza
Po­zseg­ára. Az őr­gróf ugyan­is csak a hor­vát–szla­vón bán ha­da­i-­
val tör­tént egye­sü­lés után szán­dé­ko­zott a Szá­ván át­kel­ni. Ezért
Hof­kir­chen csat­la­ko­zá­sát kö­vetően jú­li­us 24-én el­in­dult Szi­szek
irá­nyá­ba, aho­vá au­gusz­tus 7-én meg is ér­ke­zett. Po­zseg­áról való
el­in­du­lá­sa előtt ér­te­sí­tet­te az Ud­va­ri Ha­di­ta­ná­csot, és kér­te,
hogy se­reg­tes­tét tíz­ezer főre nö­vel­jék. A szi­sze­ki hí­don au­gusz-­
tus 8-án kelt át, majd a Pet­rin­já­nál tá­bo­ro­zó Erdődy Mik­lós
mint­egy négy­ezer em­be­rét ma­gá­hoz von­ta. Négy nap­pal később
ér­ke­zett Kosz­taj­ni­ca kör­nyé­ké­re, ahol Szi­a­vusz bosz­ni­ai pasa
hat­ezer em­be­ré­vel az Una át­kelőit vagy le­rom­bol­tat­ta, vagy
sán­cok­kal és tü­zér­ség­gel meg­erő­sít­tet­te. Az őr­gróf au­gusz­tus 13-
án te­rep­szem­lét tar­tott és fel­fe­de­zett egy al­kal­mas át­kelőt Kosz-­
taj­ni­ca alatt, ahol meg­kezd­te az át­ke­lést. A pasa, hogy se­re­gét
hát­ba ne tá­mad­has­sák, Gra­dis­ka felé vo­nult vissza. A csá­szá­ri-
ki­rá­lyi re­gi­men­tek pe­dig au­gusz­tus 14-én meg­száll­ták a ki­ürí-­
tett és fel­gyúj­tott Kosz­taj­ni­cát, majd Szi­a­vusz ha­da­it ül­döz­ve be-­
vet­ték Du­bi­cát, au­gusz­tus 21-én pe­dig Gra­dis­kát. Foly­tat­va az
elő­re­tö­rést Belg­rád irá­nyá­ba, az őr­gróf se­reg­tes­te au­gusz­tus 28-
án el­ér­te a Szá­va part­ján álló Bro­dot. Itt a bán ka­to­na­sá­gát
vissza­küld­te a hor­vát te­rü­le­tek­re, hogy az osz­mán por­tyá­kat
meg­aka­dá­lyoz­zák. Emel­lett a hát­or­szág­gal való biz­tos össze­köt-­
te­tésről is gon­dos­kod­nia kel­lett, ezért La­jos Vil­mos Brod­nál a
Szá­ván egy tar­tó­sabb hi­dat ve­re­tett, ame­lyet védmű­vek­kel el­lá-­
tott híd­főál­lás­sal is meg­erő­sí­tett.
 Itt kap­ta meg La­jos Vil­mos a ba­jor vá­lasz­tó­fe­je­de­lem pa­ran-­
csát, amely sze­rint el kel­lett fog­lal­nia az erős­sé­get, és a fo­lyó
men­tét meg kell tisz­tí­ta­nia az el­len­ség­től. Mi­vel ezt a fel­ada­tot
ha­ma­rabb el­vé­gez­te, mint ahogy erre pa­ran­csot ka­pott vol­na,
így al­kal­ma nyílt egy ön­ál­ló ak­ció vég­re­haj­tá­sá­ra. Brod­ba
ugyan­is nem­csak II. Mik­sa Emá­nu­el uta­sí­tá­sa ju­tott el, ha­nem
az a hír is, mi­sze­rint a bosz­ni­ai pasa mint­egy hét­ezer fő­nyi had-­
dal Der­vent­nél tá­bo­ro­zik. Né­hány óra múl­va pe­dig már a csá-
szá­ri-ki­rá­lyi re­gi­men­tek tá­bo­ra kör­nyé­kén fel is tűnt az osz­mán
lo­vas­ság. Ezért az őr­gróf se­re­ge mál­há­ját és gya­log­sá­gát báró Jo-­
hann Karl von Thün­gen ve­zérőr­nagy (1648–1709) ve­zény­le­te
alatt hát­ra­hagy­ta, és fél­re­ve­ze­tés cél­já­ból azt hí­resz­tel­tet­te,
hogy egész ha­dá­val vissza­tér Szla­vó­ni­á­ba. Eköz­ben lo­vas­sá­gá-­
val a szep­tem­ber 5-ére vir­ra­dó éj­jel el­in­dult Der­vent felé, hogy
ott a bosz­ni­ai pasa tá­bo­rán raj­ta­üs­sön. A meg­le­pe­tés azon­ban
for­dít­va sült el, mi­után ki­de­rült, hogy Szi­a­vusz pasa nem hét,
ha­nem 15 000 ka­to­na fe­lett ren­del­ke­zik, és e se­reg­gel egy ma-­
gas­la­ton csa­ta­rend­be áll­va vár­ta már az őr­gró­fot. La­jos Vil­mos-­
nak a múlt évi nagy­har­sá­nyi csa­tá­hoz ha­son­ló­an is­mét gyors
dön­tést kel­lett hoz­nia. Mi­vel a vissza­vo­nu­lás ve­szé­lyes­nek lát-­
szott, és az őr­gróf amúgy sem sze­ret­te az ef­faj­ta had­moz­du­la­to-­
kat, így ha­bo­zás nél­kül az öt­szö­rös tú­lerő­ben lévő osz­mán had-­
se­reg­re tá­madt. Mi­után si­ke­re­sen át­ve­zet­te lo­vas­sá­gát egy szo-­
ro­son, előőr­se­it szin­te azon­nal osz­mán lo­va­sok ro­han­ták meg. A
ki­bon­ta­ko­zó he­ves kö­zel­harc­ban a tú­lerő las­san fe­lül­ke­re­ke­dett
az éj­sza­kai me­ne­te­léstől egyéb­ként is fá­radt csá­szá­ri-ki­rá­lyi ka-­
to­na­sá­gon, ám eb­ben a kri­ti­kus pil­la­nat­ban meg­je­lent gróf
Fried­rich Mag­nus zu Cas­tell ve­zérőr­nagy (1646–1717) had­se­re-­
ge a harc­té­ren, és ol­dal­ba tá­mad­ta az el­len­sé­get. A meg­za­va­ro-­
dott osz­mán lo­vas­ság meg­fu­ta­mo­dott, a ke­resz­tény csa­pa­tok pe-­
dig az ül­dö­zé­sük­re in­dul­tak. En­nek so­rán azon­ban ja­ni­csá­rok­ra
buk­kan­tak. Újabb he­ves ké­zi­tu­sa vet­te kez­de­tét, amely so­rán le-­
mé­szá­rol­ták az osz­mán gya­log­sá­got. La­jos Vil­mos kis se­re­ge ha-­
tal­mas győ­zel­met ara­tott. Az osz­mán ol­da­lon mint­egy öt­ezer fő
esett el, és két­ez­ren ke­rül­tek fog­ság­ba. Ez­zel szem­ben a csá­szá-­
ri-ki­rá­lyi lo­vas­ság csak két­száz ka­to­nát ve­szí­tett.
A bé­csi ud­var­ban úgy vél­ték, hogy a der­ven­ti győ­ze­lem után
már nem­csak Bosz­ni­át, ha­nem Her­ce­go­vi­nát és Dal­má­ci­át is
könnyű­szer­rel meg le­het hó­dí­ta­ni. Ezért szep­tem­ber 15-én erre
uta­sí­tot­ták az őr­gró­fot, aki azon­ban je­len­té­sé­ben rész­le­te­sen ki-­
fej­tet­te en­nek le­he­tet­len­sé­gét.
La­jos Vil­mos Der­ventből vissza­tért Brod­ba, majd mi­után ott
meg­fe­lelő lét­szá­mú híd­főőr­sé­get ha­gyott hát­ra, a Szá­va men­tén
to­vább vo­nult. Szep­tem­ber 20-án Brc­ká­nál gróf Otto Her­mann
II. von Lim­burg-Sty­rum ve­zérőr­nagy (1646–1704) csat­la­ko­zott
hoz­zá 30 gya­lo­gos- és 15 lo­vas­szá­zad­dal. Ezt az erő­sí­tést a ba­jor
vá­lasz­tó­fe­je­de­lem küld­te Belg­rád be­vé­te­le után az őr­gróf meg-­
erő­sí­té­sé­re. Itt a Szer­bi­á­val való össze­köt­te­tés biz­to­sí­tá­sa vé­gett
La­jos Vil­mos el­ha­tá­roz­ta, hogy el­fog­lal­ja Zvor­ni­kot. A tá­ma­dás
hí­ré­re az ot­ta­ni pasa az oda­ve­zető összes szo­rost és Dri­na-át­já-­
rót meg­száll­ta, az őr­gróf azon­ban ke­resz­tül­tört ezen a meg­erő-­
dí­tett vo­na­lon, és lo­vas­sá­gá­val több he­lyen is át­kelt a fo­lyón. A
si­ke­res tá­ma­dás ered­mé­nye­képp szep­tem­ber 25-én a pasa fel­ad-­
ta a vá­rost. A had­já­rat vé­gez­té­vel La­jos Vil­mos Bécs­be ment és a
pa­rancs­nok­sá­got át­ad­ta Pic­co­lomini al­tá­bor­nagy­nak.

Türkenlouis
I. Lipót magyarországi főparancsnoka
(1689–1692)

Diadalmenet a Balkánon
1688. szep­tem­ber 24-én XIV. La­jos fran­cia ki­rály mint­egy 80 000
fős had­se­re­ge a Né­met-ró­mai Bi­ro­da­lom te­rü­le­té­re ron­tott. Erre
vá­la­szul 1689. feb­ru­ár 14-én I. Li­pót ha­dat üzent a „leg­ke­resz­té-­
nyibb ki­rály­nak”, a fran­ci­ák el­len ki­ál­lí­tott 60 000 fős had­se­reg
élé­re pe­dig só­go­rát és fő­pa­rancs­nok-he­lyet­te­sét, Ká­roly her­ce-­
get ne­vez­te ki. II. Mik­sa Emá­nu­el szin­tén a bi­ro­da­lom nyu­ga­ti
ré­szé­nek vé­del­méből vet­te ki a ré­szét: se­re­ge élén a Felső- és a
Kö­zép-Raj­na vi­dé­kén har­colt a Nap­ki­rály se­re­ge el­len. Így vég­re
tel­je­sül­he­tett La­jos Vil­mos régi vá­gya: 1689. áp­ri­lis 6-án az ural-­
ko­dó ki­ne­vez­te ma­gyar­or­szá­gi fő­pa­rancs­nok­ká. Ez a meg­bí­za-­
tás azon­ban nem ke­cseg­te­tett di­a­dal­lal. A két­fron­tos há­bo­rú­ra
kény­sze­rí­tett Habs­burg Bi­ro­da­lom Ud­va­ri Ha­di­ta­ná­csa mint­egy
30 000 ka­to­nát, a leg­jobb csa­pa­to­kat a raj­nai had­szín­tér­re volt
kény­te­len ren­del­ni. A má­jus 10-én át­adott ha­di­terv en­nek meg-­
fe­lelően kü­lö­nös ke­ve­ré­ke volt a vé­de­kező és a tá­ma­dó had­vi­se-­
lés­nek. Az irat sze­rint az őr­gróf­nak se­re­gé­vel a Mo­ra­va men­tén
kel­lett elő­re­nyo­mul­nia, hogy a fo­lyón a kö­rül­mé­nyek­nek meg­fe-­
lelően az át­kelő­he­lye­ket vagy szét­rom­bol­ja, vagy meg­erő­sít­se.
Az osz­mán had elő­re­tö­ré­sét min­den esz­köz­zel meg kel­lett gá­tol-­
nia a Duna mind­két part­ján, ugyan­ak­kor gon­dos­kod­nia kel­lett
meg­fe­lelő át­kelő­he­lyekről is a fo­lyón, hogy az erő­sí­té­se­ket bár-­
mi­kor át le­hes­sen dob­ni a túl­part­ra. Ked­vező kö­rül­mé­nyek ese-­
tén még Te­mes­vár ost­ro­ma is a cé­lok közé tar­to­zott. A végső
stra­té­gi­ai cél azon­ban a Habs­burg Bi­ro­da­lom ural­má­nak ki­ter-­
jesz­té­se volt egé­szen az Ad­ri­ai-ten­ge­rig. Mind­ezek­kel össze­füg-­
gés­ben az er­dé­lyi ha­dak élé­re ki­ne­ve­zett báró Do­nat Jo­hann
Heiß­ler von Hei­ters­he­im al­tá­bor­nagy­nak (1648–1696) gya­log­sá-­
gá­val a szo­ro­so­kat kel­lett le­zár­nia, míg Lip­pá­ra ren­delt lo­va­sa­i-­
val Te­mes­várt kel­lett szem­mel tar­ta­nia. Ha pe­dig a hadi hely­zet
úgy kí­ván­ta, ak­kor se­reg­tes­té­vel csat­la­koz­nia kel­lett La­jos Vil-­
mos főerői­hez.
 Ami­kor az őr­gróf 1689. jú­ni­us 9-én meg­ér­ke­zett Belg­rád­ba, az
őr­sé­gen kí­vül csak két vér­tes­re­gi­men­tet ta­lált ott. Ezek­kel azon-­
nal Szendrő kör­nyé­ké­re vo­nult, ahol a se­reg el­lá­tá­sa ér­de­ké­ben
tár­há­za­kat ál­lí­ta­tott fel, és élel­mi­szert hal­mo­zott fel ben­nük. Mi-­
után ezek a mun­ká­la­tok be­fe­jeződ­tek, a két re­gi­ment­tel Pa­lán­ka
kör­nyé­ké­re vo­nult, hogy ott vár­ja be to­váb­bi csa­pa­ta­i­nak meg-­
ér­ke­zé­sét.
Mind­eköz­ben hír ér­ke­zett ar­ról, hogy Arab Re­dzseb szó­fi­ai
pasa, szer­dár niši tá­bo­rá­ból el­in­dult a Mo­ra­va felé, és Belg­rád
vissza­fog­la­lá­sá­ra ké­szül. Thö­kö­ly és Hu­sze­in bosz­ni­ai pasa pe-­
dig el­fog­lal­ta Fet­his­la­mot, Or­so­vát, majd Me­há­di­át, így jú­li­us vé-­
gé­re Te­mes­vár és Szó­fia kö­zött is­mét nyit­va állt az út. A ku­ruc
fe­je­de­lem si­ke­res al-du­nai át­ke­lés után Vá­rad irá­nyá­ba kí­vánt
vo­nul­ni, ám a szer­dár­nak más szán­dé­kai vol­tak. Ő a gyen­gé­nek
vélt csá­szá­ri-ki­rá­lyi had­erő el­len akar­ta ve­zet­ni se­re­gét, ezért
észak­nak in­dult a Mo­ra­va völ­gyé­ben, Thö­kö­ly­nek pe­dig meg­pa-­
ran­csol­ta, hogy ő is Belg­rád irá­nyá­ba vo­nul­jon.
Az elő­ze­tes ha­di­terv ér­tel­mé­ben az őr­gróf­nak – gya­log­sá­gát
Belg­rád­nál a Duna jobb part­ján hagy­va – lo­vas­sá­gá­val át kel­lett
vol­na kel­nie a bal part­ra, hogy az in­nen várt el­len­sé­ges be­tö­ré-­
se­ket meg­aka­dá­lyoz­has­sa. La­jos Vil­mos azon­ban, aki­nek a se­re-­
ge idő­köz­ben Pa­lán­ká­nál mint­egy 22 000 főre duz­zadt, nem
akart tét­le­nül vár­ni, bár se­re­ge el­lá­tá­sát nem tud­ta meg­fe­lelően
biz­to­sí­ta­ni. Hí­rét vet­te ugyan­is, hogy a szer­dár kö­zel ha­son­ló
lét­szá­mú se­re­gé­vel Kru­so­vac­nál áll. Az őr­gróf el­ha­tá­roz­ta, hogy
tá­ma­dás­ra csá­bít­ja Arab Re­dzse­bet, ezért Ko­la­ri­ig vo­nult vissza.
A szer­dár azon­ban nem moz­dult, így La­jos Vil­mos meg­vál­toz-­
tat­ta szán­dé­kát, és au­gusz­tus 13-án el­in­dí­tot­ta re­gi­ment­je­it Niš
irá­nyá­ba. A Mo­ra­va jobb part­já­ra át­kel­ve, eről­te­tett me­ne­tek­kel
au­gusz­tus 15-én Gra­bo­vac­ra, 20-án pe­dig a Ja­go­di­ná­tól észak­ke-­
let­re fekvő úgy­ne­ve­zett Ki­rály­mező­re ér­ke­zett meg. Az idő­köz-­
ben szin­tén elő­re­nyo­mu­ló szer­dárt ez annyi­ra meg­lep­te, hogy
in­kább vissza­hú­zó­dott ko­ráb­bi tá­bo­rá­ba. Az őr­gróf az el­lá­tá­si
ne­héz­sé­gek mi­att nem tud­ta ül­döz­ni a vissza­vo­nu­ló se­re­get, így
to­vább­ra is a Ki­rály­mezőn vesz­te­gelt. Ez a moz­du­lat­lan­ág azon-­
ban újra fel­bá­to­rí­tot­ta a szer­dárt, aki is­mét tá­ma­dás­ba len­dült.
La­jos Vil­mos ezért au­gusz­tus 26-án is­mét el­in­dult észak­nak,
Gra­bo­vac irá­nyá­ba. Arab Red­sz­eb pasa ezt me­ne­kü­lés­nek vél­te,
így el­ha­tá­roz­ta, hogy kö­ve­ti a csá­szá­ri-ki­rá­lyi re­gi­men­te­ket.
Dev­let Giráj ta­tár kal­gá­nak[18] te­hát pa­ran­csot adott, hogy
12 000 ta­tár lo­va­sá­val a Mo­ra­va jobb part­já­ra át­kel­ve ül­döz­ze a
vissza­vo­nu­ló­kat, míg ő maga 40 000 ka­to­ná­val Ja­go­di­ná­ról Ba-­
to­ci­ná­ra vo­nul, hogy így két tűz közé fog­has­sák a ke­resz­tény se-­
re­get.
La­jos Vil­mos azt ter­vez­te, hogy Tu­sia­vá­nál át­kel a Mo­ra­va bal
part­já­ra és meg­tá­mad­ja a szer­dárt. Hi­dat ve­re­tett te­hát a fo-­
lyón, ami au­gusz­tus 28-án ké­szült el. Ek­kor ér­te­sült Arab Re-­
dzseb szán­dé­ká­ról két ta­tár fo­goly­tól. A kö­vet­kező nap reg­ge­lén
gya­log­sá­gát el­in­dí­tot­ta a hí­don, míg lo­vas­sá­gá­val a kal­ga el­len
vo­nult: jobb szár­nyát gróf Fe­deri­co Ve­tera­ni (1650–1695) al­tá-­
bor­nagy, míg a balt Pic­co­lomini al­tá­bor­nagy ve­zet­te. Csa­pa­tai a
Resa­va fo­lyó és a Gra­bo­vac­nál lévő hegy kö­zött áll­tak fel, arc­vo-­
na­luk ke­let felé né­zett. Az őr­gróf azon­ban egy kis meg­le­pe­tésről
is gon­dos­ko­dott. Gróf Csá­ky Lász­ló (1641–1708) és Deák Pál lo-­
va­sa­it, va­la­mint a rác lo­va­so­kat báró Josef Alb­recht Sa­int-Cro­ix
Ob­rist pa­rancs­nok­sá­ga alatt az arc­vo­nal elé egy erdős rész­re
küld­te les­be.
 Alig egy órá­val később meg­je­lent a ta­tár lo­vas­ság előőr­se és
egye­ne­sen a csá­szá­ri-ki­rá­lyi re­gi­men­tek felé nyo­mult. Az elő­re
meg­adott jel­re Sa­int-Cro­ix lo­va­sai elő­re­tör­tek rej­tek­he­lyükről,
míg a vér­te­sek és dra­go­nyo­sok vissza­száll­tak há­ta­sa­ik­ra és ga-­
lopp­ban tá­ma­dás­ra in­dul­tak. Így ol­dal­ról és szemből is meg­ro-­
han­ták a ta­tár lo­vas­sá­got, amely a meg­le­pe­téstől ren­de­zet­len
fu­tás­nak eredt, ma­gá­val ra­gad­va a kal­ga ve­zet­te de­rék­ha­dat is.
A csá­szá­ri-ki­rá­lyi lo­vas­re­gi­men­tek órá­kon át ül­döz­ték a me­ne-­
külő­ket. Az őr­gróf tel­je­sen ki­me­rült lo­vas­sá­ga nagy zsák­má­nyá-­
val este hét óra tá­jé­kán ért vissza a Tu­sia­vá­nál fel­ál­lí­tott tá­bor-­
ba.
A gra­bo­va­ci üt­kö­zet köz­ben a gya­log­ság és a mál­ha egy ré­sze
át­kelt a Mo­ra­va bal part­já­ra és ott el­sán­col­ta ma­gát. A terv sze-­
rint a csá­szá­ri-ki­rá­lyi gya­log­re­gi­men­tek­nek elő­re kel­lett nyo-­
mul­nia egy tisz­tás­ra, hogy a par­tot vál­tó lo­vas­ság­nak is le­gyen
he­lye a fel­fejlő­dés­re. Au­gusz­tus 30-án a vi­dék­re szál­ló sűrű köd
lep­le alatt az őr­gróf gya­lo­go­sai el is kezd­ték az elő­re­nyo­mu­lást,
míg a lo­va­sok 14 szá­za­da, va­la­mint a ma­gyar lo­va­sok és rác hu-­
szá­rok a hí­don át­kel­ve nyo­muk­ba ered­tek. Az őr­gróf szán­dé­ka
azon­ban nem ma­radt rejt­ve a szer­dár előtt. Mi­kor ugyan­is fel-­
osz­lott a köd, az ép­pen fel­fejlődő csá­szá­ri-ki­rá­lyi re­gi­men­tek
előtt már köz­vet­le­nül ott állt harc­rend­ben az osz­mán se­reg,
amely a he­ves ágyú- és pus­katűz el­le­né­re azon­nal tá­ma­dást in-­
dí­tott. A csá­szá­ri-ki­rá­lyi gya­log­ság sor­tü­zei fel­tar­tóz­tat­ták a lo-­
vas­sá­gi ro­ha­mo­kat: a bal­szár­nyon álló Croÿ-gya­log­re­gi­ment
arc­vo­na­la előtt már hal­mok­ban áll­tak a ha­lot­tak és az el­pusz-­
tult lo­vak te­te­mei. A védők ere­jét lát­va az osz­mán had vissza­hú-­
zó­dott a ren­ge­teg­be, és így a csá­szá­ri-ki­rá­lyi re­gi­men­tek meg
tud­ták vet­ni lá­bu­kat a par­ton.
Mind­eköz­ben egy át­szö­kött ba­jor je­len­tet­te, hogy ezen a he-­
lyen az erdő igen kes­keny, mö­göt­te pe­dig egy újabb tisz­tás van,
ahol Arab Re­dzseb pasa egy két­so­ros sán­cot ké­szül fel­ál­lí­ta­ni.
Erre az őr­gróf gróf Gu­i­do Rü­di­ger von Star­hem­berg Ob­ristot
(1657–1737) az erdő fel­de­rí­té­sé­re küld­te. Mi­után be­iga­zo­ló­dott a
je­len­tés, La­jos Vil­mos uta­sí­tá­sá­ra el­fog­lal­ták az első sán­co­kat.
La­jos Vil­mos gyor­san fel­mér­te, hogy a szer­dár a má­so­dik sánc
el­le­ni fron­tá­lis tá­ma­dást vár­ja, ame­lyet pus­ka- és ágyútűz­zel
könnye­dén vissza­ver­het. Ezért a harc­mezőn tar­tott rö­vid meg-­
be­szé­lés so­rán egy há­rom irány­ból tör­ténő tá­ma­dást ha­tá­roz­tak
el. Esze­rint a gya­log­ság szemből tá­mad, míg a Pic­co­lomini al­tá-­
bor­nagy ve­zet­te lo­vas­szá­za­dok és gya­log­zász­ló­al­jak jobb­ról,
gróf Pál­ffy Mik­lós Ob­rist (1657–1732) haj­dúi pe­dig bal­ról ke­rül-­
nek a sán­cok ol­da­lá­ba, il­let­ve mögé. Az osz­mán csa­pa­tok elő-
ször igye­kez­tek he­ves tü­ze­lés­sel fel­tar­tóz­tat­ni a szemből tá­ma-­
dó­kat, ám ami­kor fel­tűnt a két meg­ke­rülő osz­lop, Arab Re­dzseb
pasa el­ren­del­te a vissza­vo­nu­lást a ba­to­ci­nai meg­erő­dí­tett tá­bo-­
ra felé, ab­ban a re­mény­ben, hogy ott si­ke­rül majd meg­ka­pasz-­
kod­nia. Az osz­mán se­re­get ül­döző dra­go­nyo­sok erre azon­ban
nem ad­tak le­hető­sé­get. Az ül­dö­zés­nek vé­gül egy he­ves eső, az
est be­áll­ta, il­let­ve a lo­vak ki­fá­ra­dá­sa ve­tett vé­gett. Arab Re­dzseb
így is je­lentős vesz­te­sé­ge­ket szen­ve­dett el a ba­to­ci­nai csa­tá­ban,
hi­szen kö­zel há­rom­ezer ka­to­ná­ját ve­szí­tet­te el. Ez­zel szem­ben
az őr­gróf vesz­te­sé­ge csak négy­száz főt tett ki, az ül­dözők pe­dig
108 ágyút, 1000 te­vét, 500 ösz­vért, 100 bi­valy­fo­ga­tos sze­ke­ret és
je­lentős élel­mi­szer-kész­le­tet is zsák­má­nyol­tak.
La­jos Vil­mos azon­ban nem tud­ta ki­hasz­nál­ni a si­kert, mi­vel
csa­pa­tai a két­na­pos harc­ban na­gyon ki­me­rül­tek, más­részt a
had­já­rat to­váb­bi foly­ta­tá­sá­hoz be kel­lett vár­nia az el­lát­mányt
Szendrőről. A se­reg vé­gül szep­tem­ber 10-ről 11-re vir­ra­dó éj­jel
in­dult el Ja­go­di­na felé. Öt nap­pal később át­kelt a Mo­ra­ván vert
hí­don, majd szep­tem­ber 22-én Arab Re­dzseb pasa Niš mel­let­ti
tá­bo­rá­nak kö­ze­lé­be ért. Noha az őr­gróf csak mint­egy 17 000,
míg a szer­dár hoz­zá­vető­le­ge­sen 40 000 fő­nyi se­reg fe­lett ren­del-­
ke­zett, La­jos Vil­mos tá­ma­dás­ra ha­tá­roz­ta el ma­gát, és úgy dön-­
tött, hogy a hegy­há­tat meg­ke­rül­ve a tá­bor háta el­len ve­ze­ti re­gi-­
ment­je­it. Ez igen koc­ká­za­tos volt, hi­szen így sa­ját vissza­vo­nu­lá-­
sát tet­te le­he­tet­len­né.
Szep­tem­ber 24-én haj­nal­ban négy osz­lop­ba ren­deződ­ve meg-­
in­dult a csá­szá­ri-ki­rá­lyi se­reg a hegy ke­le­ti lejtő­jé­nél lévő véd­te-­
len völgy irá­nyá­ba. Mi­kor Arab Re­dzseb fel­fe­dez­te az őr­gróf se-­
re­ge­i­nek moz­gá­sát, élénk tü­zér­sé­gi tűz­zel és a jobb­szár­nyon
álló tö­rök, il­let­ve ta­tár lo­vas­ság tá­ma­dá­sá­val pró­bál­ta meg fel-­
tar­tóz­tat­ni az elő­re­nyo­mu­lást. A négy me­net­osz­lop azon­ban
vissza­szo­rí­tot­ta őket. A tü­zér­sé­gi tűz, a meg­is­métlődő tá­ma­dá-­
sok és a se­reg­mál­ha las­sú moz­gá­sa mi­att már dél­után öt óra
felé járt az idő, mire La­jos Vil­mos re­gi­ment­jei el­ér­ték a kí­vánt
te­rep­sza­kaszt. A meg­le­pe­tést ki­hasz­ná­lan­dó az őr­gróf rög­tön
meg­pa­ran­csol­ta, hogy a bal­szár­nyat a má­so­dik had­rend­del és a
cent­rum négy zász­ló­al­já­val erő­sít­sék meg, és vo­na­lát egé­szen a
Niša­vá­ig hosszab­bít­sák meg. A jobb­szárny­nak pe­dig a he­gyet
kel­lett meg­száll­nia és az osz­mán ha­dat meg­tá­mad­nia.
A szer­dár – lát­va a csá­szá­ri-ki­rá­lyi se­reg moz­gá­sát – meg­for-­
dí­tot­ta csa­pa­tai arc­vo­na­lát, majd lo­vas­sá­ga na­gyobb ré­szét az
ép­pen ki­bon­ta­ko­zó el­len­sé­ges bal­szárny el­len ve­tet­te be. Star-­
hem­berg Ob­rist azon­ban a Ki­sel- és Ser­au-dra­go­nyos­re­gi­men­tek
tá­mo­ga­tá­sá­val vissza­ver­te őket. Ám az osz­mán lo­va­sok újra
ren­deződ­tek, és most a bal­szárny fe­de­zet­len bal­ol­da­lá­ra ve­tet-­
ték ma­gu­kat, ám Csá­ky ka­to­nái ezt az ak­ci­ót is meg­ál­lí­tot­ták. A
Pic­co­lomini al­tá­bor­nagy ve­ze­té­sé­vel oda­ér­kező két vér­tes­re­gi-­
ment pe­dig vissza­ver­te és a Niša­vá­ba szo­rí­tot­ta az el­len­sé­ges tá-­
ma­dó­kat, ami­vel meg­gá­tol­ták a par­ton fel­ál­lí­tott ja­ni­csá­rok tü-­
ze­lé­sét.
Eköz­ben Heis­ter ve­zérőr­nagy 6 zász­ló­al­já­val ma­kacs harc
után meg­mász­ta a szem­ben lévő ma­gas­lat lejtő­jét. Így a csá­szá-­
ri-ki­rá­lyi bal­szárny és a gya­log­ság­ból álló cent­rum kö­zött is­mét
hely­re­állt a kap­cso­lat, im­má­ron te­hát La­jos Vil­mos re­gi­ment­jei
el­lenő­riz­ték a hegy és a fo­lyó kö­zöt­ti sza­kaszt.
Ká­roly Jenő tá­bor­nagy, Croÿ her­ce­ge (1651–1702) tá­ma­dást
ve­zé­nyelt a jobb­szárny­nak az el­len­sé­ges tá­bor el­len, ame­lyet rö-­
vid időn be­lül meg is szállt. Köz­ben az osz­mán lo­vas­ság még
két­szer tett kí­sér­le­tet arra, hogy át­tör­je a bal­szár­nyat, ám a Star-­
hem­berg gya­log­re­gi­ment és Pál­ffy haj­dúi ezt meg­hi­ús­ í­tot­ták.
Csá­ky lo­va­sai és a Cap­ra­ra-vér­te­sek pe­dig tel­jes­sé tet­ték a tö­rö-­
kök ve­re­sé­gét. A vissza­özönlő osz­mán lo­vas­ság ma­gá­val rán­tot-­
ta a ja­ni­csá­ro­kat, így az elő­re­nyo­mu­ló csá­szá­ri-ki­rá­lyi lo­vas­ság-­
nak már csak a ke­gye­lem­dö­fést kel­lett meg­ad­nia.
La­jos Vil­mos ha­tal­mas győ­zel­met ara­tott a niši csa­tá­ban. Az
osz­mán se­reg vesz­te­sé­ge ál­lí­tó­lag el­ér­te a tíz­ezer főt, és a győz-­
te­sek ke­zé­re ke­rült az egész tá­bor har­minc ágyú­val, va­la­mint
Niš vá­ro­sa is, amit őr­sé­ge el­len­ál­lás nél­kül át­adott. Az őr­gróf ez-­
zel szem­ben alig há­rom­száz ka­to­ná­ját ve­szí­tet­te el.
A niši győ­zel­met kö­vetően La­jos Vil­mos arra nem vál­lal­ko-­
zott, hogy a Szó­fia irá­nyá­ba vissza­vo­nu­ló szer­dárt ül­döz­ze, ha-­
nem – mi­után Pic­co­lomini al­tá­bor­nagy mel­lett mint­egy 8800 ka-­
to­nát ha­gyott a meg­hó­dí­tott ószer­bi­ai te­rü­le­tek vé­del­mé­re –
hét­ezer fős ha­dát Thö­kö­ly el­len for­dí­tot­ta. Ok­tó­ber 14-én ért Vi-­
din alá, ame­lyet Hu­sze­in bosz­ni­ai pasa vé­del­me­zett a vá­rost kö-­
rül­vevő sán­cok­ban és a fel­leg­vár­ban hoz­zá­vető­le­ge­sen 11–
12 000 ka­to­ná­val. Más­nap az őr­gróf már tá­ma­dás­ra in­dult az el-­
sán­colt tá­bor el­len. Ve­tera­ni al­tá­bor­nagy két dra­go­nyos­re­gi-­
ment és né­hány ágyú se­gít­sé­gé­vel tört elő­re. Utób­bi­ak visszaűz-­
ték Ali ka­pu­dán pasa du­nai flot­til­lá­ját. Két­száz ló­ról szállt dra-­
go­nyos pe­dig – be sem vár­va a gya­log­sá­got – az osz­mán had tá-­
bo­rá­nak jobb­szár­nyát tá­mad­ta meg. Ve­tera­ni egy­sé­gei azon­ban
rö­vi­de­sen ne­héz hely­zet­be ke­rül­tek a tú­lerő szo­rí­tá­sá­ban. Ek-­
kor si­e­tett se­gít­sé­gük­re az őr­gróf, aki dra­go­nyo­sai élé­re áll­va
sze­mé­lye­sen ve­zet­te a ro­ha­mot a sánc el­len. A pasa, ami­kor lát-­
ta a tá­bor és az elő­vá­ro­sok el­vesz­té­sét, egy me­rész és meg­lepő
tá­ma­dás­sal ki­vág­ta ma­gát szo­rult hely­ze­téből és el­me­ne­kült. A
csá­szá­ri-ki­rá­lyi csa­pa­tok elő­re­tö­ré­sé­vel szem­ben a vá­ros sem
tud­ta so­ká­ig tar­ta­ni ma­gát, ha­ma­ro­san az őr­gróf ke­zé­re ke­rült.
Egye­dül a fel­leg­vár őr­sé­ge tar­tott ki, ám mi­kor Szendrőből meg-­
ér­kez­tek a ne­héz ost­rom­ágyúk, ok­tó­ber 19-én sza­bad el­vo­nu­lás
fe­jé­ben át­ad­ták az erős­sé­get.
Ezt kö­vetően La­jos Vil­mos vissza­fog­lal­ta a Thö­kö­ly ál­tal szét-­
rom­bolt és ki­ürí­tett Fet­his­la­mot és Or­so­vát, majd ki­kény­sze­rí-­
tet­te Cons­tan­tin Ba­sa­rab Brán­ko­ve­an ha­vas­al­föl­di vaj­dá­tól,
hogy te­rü­le­tén te­lel­hes­sen át ti­zen­két csá­szá­ri-ki­rá­lyi re­gi­ment,
va­la­mint a tü­zér­sé­ge és mál­há­já­nak egy ré­sze. Mind­eköz­ben
Pic­co­lomini csa­pa­tai egé­szen Üsz­kü­big (Szkop­je) nyo­mul­tak elő-­
re, és a si­ke­res foly­ta­tás­nak csak az al­tá­bor­nagy hir­te­len be­kö-­
vet­ke­zett, no­vem­ber 9-i ha­lá­la ve­tett vé­get.

Egy sikertelen esztendő

Vé­gig­te­kint­ve az 1689. évi had­já­rat ese­mé­nye­in meg­ál­la­pít­hat-­

juk, hogy La­jos Vil­most te­het­sé­ge, tu­dá­sa és me­rész­sé­ge is al­kal-­
mas­sá tet­te a ma­gyar­or­szá­gi fő­pa­rancs­no­ki poszt be­töl­té­sé­re.
Ám ha­ma­ro­san azt is be­bi­zo­nyí­tot­ta, hogy nem csu­pán a harc­té-­
ren vagy az ost­ro­mok­nál lát­ja át a ki­ala­kult hely­ze­te­ket, és tud
jó dön­té­se­ket hoz­ni, ha­nem a stra­té­gi­ai kér­dé­sek iránt is leg-­
alább ennyi­re fo­gé­kony. 1690. feb­ru­ár 6-i dá­tum­mal a csá­szár
meg­bí­zá­sá­ból egy em­lék­ira­tot ké­szí­tett, amely­ben ki­fej­tet­te,
hogy a bal­ká­ni ered­mé­nyek meg­óvá­sa ez­zel a had­se­reg­gel le­he-­
tet­len. Azt ja­va­sol­ta te­hát, hogy az Una–Duna–Szá­va–Kár­pá­tok
vo­na­lá­ra von­ják vissza a csa­pa­to­kat, és ott ala­kít­sa­nak ki védő-­
vo­na­lat. En­nek súly­pont­ja Belg­rád len­ne, aho­vá a főerő­ket kel-­
le­ne cso­por­to­sí­ta­ni, amely az Or­so­vá­tól észak­ra lévő te­rü­le­ten
ke­resz­tül tud­ná tar­ta­ni az össze­köt­te­tést az er­dé­lyi se­reg­test­tel.
Er­dély je­lentő­sé­gé­vel kü­lön is fog­lal­ko­zott az őr­gróf, aki úgy
vél­te, hogy en­nek el­vesz­té­se Felső-Ma­gyar­or­szá­got is ve­szé­lyes
hely­zet­be so­dor­ná.
La­jos Vil­most az em­lék­irat el­ké­szí­té­sé­re a Por­tá­ról ér­kező hí-­
rek sar­kall­ták. II. Szu­lej­mán szul­tán (1687–1691) a Köp­rü­lü csa-­
lád­hoz tar­to­zó Fá­zil Musz­ta­fát ne­vez­te ki 1689 ok­tó­be­ré­ben
nagy­ve­zír­ré, aki új­já­szer­vez­te a had­se­re­get és már 1690 ele­jén
vissza­fog­lal­ta Pris­ti­nát, Novi Pa­zart és egy ki­sebb csá­szá­ri-ki­rá-­
lyi had­osz­lo­pot is meg­sem­mi­sí­tett Ko­so­vo Pol­je kö­ze­lé­ben. A fe-­
nye­gető je­lek da­cá­ra az Ud­va­ri Ha­di­ta­nács nem La­jos Vil­mos ja-­
vas­la­tát, ha­nem Ve­tera­ni op­ti­mis­ta ál­lás­pont­ját fo­gad­ta el. Az
al­tá­bor­nagy ugyan­is úgy vél­te, hogy a bal­ká­ni né­pek öröm­mel
fog­nak fegy­vert az Osz­mán Bi­ro­da­lom el­len, és szí­ve­sen csat­la-­
koz­nak a ke­resz­tény had­se­reg­hez. „E né­pek fel­ke­lé­sé­re szá­mít-­
ván – írta – Kons­tan­ti­ná­po­lyig jut­ha­tok, s a ten­ge­ren át Ázsi­á­ba
űzöm a tö­rö­köt.”
Az év ele­ji ve­re­sé­gek­nél azon­ban ha­ma­ro­san még na­gyobb
ne­héz­sé­gek­kel kel­lett szem­be­néz­nie a csá­szá­ri-ki­rá­lyi had­ve­ze-­
tés­nek. Apa­fi Mi­hály 1690. áp­ri­lis 15-én meg­halt Fo­ga­ra­son. Ha-­
lá­la után nem sok­kal – jú­ni­us 8-án – a Por­tán ki­ál­lí­tot­ták az új
fe­je­de­lem ath­na­mé­ját. A szul­tá­ni ki­ne­vező ok­mány­ban azon­ban
nem a ko­ráb­ban Isz­tam­bul­ban meg­erő­sí­tett, Bécs­ben pe­dig
szin­tén jó­vá­ha­gyott vá­lasz­tott fe­je­de­lem, az ak­kor 14 esz­tendős
II. Apa­fi Mi­hály neve sze­re­pelt, ha­nem Thö­kö­ly Im­réé. A Por­ta
dön­té­sét Apa­fi hűt­len­sé­gé­vel és a ku­ruc fe­je­de­lem ed­di­gi ki­vá­ló
szol­gá­la­ta­i­val in­do­kol­ta. Úgy tűnt te­hát, hogy Thö­kö­ly 1686 óta
dé­del­ge­tett és a fran­cia dip­lo­má­cia ál­tal tá­mo­ga­tott ter­ve vég­re
si­ke­rül. Meg­sze­rez­te az er­dé­lyi fe­je­del­mi trónt, amely ér­de­ké-­
ben 1689-ben még Ve­tera­ni al­tá­bor­na­gyon ke­resz­tül a bé­csi ud-­
var­ral is igye­ke­zett fel­ven­ni a kap­cso­la­tot. Eh­hez a si­ker­hez
azon­ban szük­ség volt arra, hogy Fá­zil Musz­ta­fa te­ret en­ge­dett
XIV. La­jos kül­po­li­ti­kai tö­rek­vé­se­i­nek a Por­tán, és a kö­vet­kező
évi had­já­rat ki­dol­go­zá­sá­nál is fi­gye­lem­be vet­te a fran­cia ér­de-­
ke­ket. A nagy­ve­zír ter­ve­ze­te sze­rint há­rom irány­ból tá­mad­tak
vol­na: a főerők a sa­ját ve­ze­té­se alatt Belg­rá­dot ost­ro­mol­ják meg,
Mez­zo­mor­to ru­mé­li­ai pasa 12 000 ka­to­ná­já­val Vi­dint fog­lal­ja
vissza, míg Thö­kö­ly Er­dély­be tör. Utób­bi ku­ru­cai mel­lé ren­delt
Cser­kesz Ah­med özü­ji beg­ler­bég ve­ze­té­sé­vel egy né­hány ezer
főt szám­lá­ló tö­rök csa­pa­tot, va­la­mint az Az­á­met Giráj nur­re­din
pa­rancs­no­kol­ta ta­tár lo­va­so­kat, és a ha­vas­al­föl­di vaj­da, Cons-­
tan­tin Ba­sa­rab Bran­ko­ve­a­nu ka­to­na­sá­gát (pus­kás gya­lo­go­sa­it)
is.
Az Ud­va­ri Ha­di­ta­nács Thö­kö­ly er­dé­lyi tá­ma­dá­sá­tól tart­va au-­
gusz­tus 12-én pa­ran­csot kül­dött az őr­gróf­nak, hogy csa­pa­ta­it ne
Ja­go­di­ná­nál gyü­le­kez­tes­se, ha­nem Or­so­va kör­nyé­kén, mert így
bár­mi­kor meg­se­gít­he­ti Heih­ler al­tá­bor­nagy er­dé­lyi erőit. La­jos
Vil­mos az ira­tot au­gusz­tus 21-én, azaz pon­to­san Thö­kö­ly zer-­
nyes­ti győ­zel­mé­nek nap­ján vet­te kéz­hez, az ab­ban fog­lal­tak te-­
hát már nem vol­tak idő­szerűek. Köz­ben ugyan­is a nagy­ve­zír a
fő­se­reg­gel au­gusz­tus 15-én ost­rom alá vet­te Ništ, míg a ru­mé­li­ai
pasa kör­be­zár­ta Vi­dint. A stra­té­gi­ai kez­de­mé­nye­zés te­hát 1683
után elő­ször is­mét az osz­mán had­se­reg ke­zé­be ke­rült. A ki­ala-­
kult hely­zet­ben az őr­gróf úgy dön­tött, hogy Ništ, amely­nek az
őr­sé­ge vé­gül szep­tem­ber 8-án adta meg ma­gát sza­bad el­vo­nu­lás
fe­jé­ben, ma­gá­ra hagy­ják, Ószer­bi­át ki­ürí­tik, és va­la­mennyi ren-­
del­ke­zés­re álló csa­pat­tal Er­dély és Felső-Ma­gyar­or­szág meg-­
men­té­sé­re in­dul­nak.
Az új ha­di­terv ér­tel­mé­ben a Habs­burg-re­gi­men­tek Sze­mend-­
ri­á­nál át­kel­tek a Duna bal part­já­ra, majd szep­tem­ber 8-án el­ér-­
ték Ka­rán­se­best, ahol egye­sül­tek Heis­ter ve­zérőr­nagy 1300–
1400 ka­to­ná­já­val. Ti­zen­egy nap­pal később az őr­gróf a Vas­ka­pu-
szo­ro­son ke­resz­tül Er­dély­be nyo­mult, és szep­tem­ber 30-án el­ér-­
te Nagy­sze­bent. A ke­resz­tény­szi­ge­ti or­szággyű­lé­sen szep­tem­ber
22-én er­dé­lyi fe­je­de­lem­mé vá­lasz­tott Thö­kö­ly el akar­ta ke­rül­ni
az újabb csa­tát. Így egy­faj­ta macs­ka-egér já­ték ala­kult ki kö­zöt-­
tük. Az őr­gróf ül­döz­te a fe­je­del­met és igye­ke­zett el­zár­ni me­ne-­
kü­lé­si út­vo­na­lát. En­nek ered­mé­nye­ként ok­tó­ber vé­gé­re gya­kor-­
la­ti­lag ko­mo­lyabb össze­csa­pás nél­kül „ki­te­rel­te” Ha­vas­al­föld­re
Thö­kö­lyt. La­jos Vil­mos eré­lyes fel­lé­pé­sé­nek kö­szön­hetően Er-­
dély és Felső-Ma­gyar­or­szág a Habs­burg Bi­ro­da­lom ural­ma alatt
ma­radt, ám az előző évek bal­ká­ni hó­dí­tá­sai, va­la­mint Belg­rád
újra az Osz­mán Bi­ro­da­lom ke­zé­be ke­rült. A ku­darc annyi­ra
meg­vi­sel­te az őr­gró­fot, hogy még a ma­gyar­or­szá­gi fő­pa­rancs­no-­
ki tiszt­ségről való le­mon­dá­sát is fon­to­ló­ra vet­te.
 Az évszázad legvéresebb csatája

A Por­ta az 1690-ben el­ért si­ke­re­it egy kö­vet­kező évi had­já­rat­tal

kí­ván­ta biz­to­sí­ta­ni, míg az Ud­va­ri Ha­di­ta­nács az el­szen­ve­dett
ve­re­ség okoz­ta csor­ba ki­kö­szö­rü­lé­sét tűz­te ki cé­lul, eh­hez azon-­
ban a ma­gyar­or­szá­gi had­szín­té­ren álló csa­pa­ta­i­nak lét­szá­mát
je­lentő­sen meg kel­lett nö­vel­nie. Min­de­ne­kelőtt a Ma­gyar Ki­rály-­
ság­ban, Er­dély­ben és a szom­szé­dos te­rü­le­te­ken téli szál­lás­ra vo-­
nult gya­lo­gos-, vér­tes- és dra­go­nyos­re­gi­men­te­ket kel­lett fel­töl­te-­
ni, lét­szá­mu­kat és fel­sze­re­lé­sü­ket ki­egé­szí­te­ni, s ez irány­ban
tör­tén­tek is in­téz­ke­dé­sek. Az oszt­rák és cseh to­bor­zot­tak mel­lett
az ud­var Zi­chy Ist­ván gró­fot meg­bíz­ta há­rom-négy­ezer ma­gyar
ka­to­na fel­fo­ga­dá­sá­val, va­la­mint gróf Bat­thyá­ny al­tá­bor­nagy is
pá­tenst ka­pott öt­száz lo­vas fel­fo­ga­dá­sá­ra. Bat­thyá­ny a tá­bor­ba
vé­gül ezer lo­vas­sal és öt­száz haj­dú­val ér­ke­zett.
A ma­gyar had­szín­té­ren szol­gá­ló had­se­re­get a Raj­na vi­dé­kéről
vissza­ren­delt ala­ku­la­tok­kal is ki­egé­szí­tet­ték. A gya­lo­go­sok kö­zül
újra ide­ve­zé­nyel­ték a Chiz­zo­la-, az Alt-Star­hem­berg-, a Ka­un ­ itz-
és a Beck-re­gi­men­tet, va­la­mint az Ar­ri­en­za­ga-re­gi­ment öt szá-­
za­dát is. Emel­lett még há­rom lo­vas re­gi­ment­tel is ki­egé­szí­tet­ték
a Ma­gyar Ki­rály­ság­ban ál­lo­má­so­zó ha­da­kat.
Az ural­ko­dó­nak fel­aján­lot­ták szol­gá­la­ta­i­kat a III. Ar­ze­ni­je Cr-­
no­je­vic ipe­ki pát­ri­ár­ka (1633–1706) ve­ze­té­se alatt a Ma­gyar Ki-­
rály­ság te­rü­le­té­re me­ne­kült rá­cok is. A had­ra fog­ha­tó fér­fi­ak ki-­
ál­lí­tá­sá­ért cse­ré­be csak – ál­lí­tó­lag – el­lá­tást kér­tek az ud­var­tól.
A fel­kelők élé­re I. Li­pót Jo­van Mo­nas­ter­li­ját ne­vez­te ki vi­ce­ge­ne-­
rá­lis­nak, és meg­bíz­tak ti­zen­két rác tisz­tet hat lo­vas és hat gya­lo-­
gos egy­ség fel­ál­lí­tá­sá­val.
Az újon­nan to­bor­zott és fel­fo­ga­dott oszt­rák, cseh, ma­gyar,
hor­vát és rác ka­to­nák mel­lett je­lentős lét­szá­mú kép­zett és harc-­
edzett ala­ku­lat­hoz ju­tott hoz­zá az ural­ko­dó. Belg­rád el­es­te és a
ter­ve­zett újabb nagy­sza­bá­sú osz­mán had­já­rat­ról szó­ló hí­rek
nem­csak Bécs­ben okoz­tak ri­a­dal­mat, ha­nem Mün­chen­ben és
Ber­lin­ben is. I. Li­pót 1690. ok­tó­ber 28-án emi­att szerző­dést kö-­
tött II. Mik­sa Emá­nu­el ba­jor vá­lasz­tó­fe­je­de­lem­mel, amely­nek
ér­tel­mé­ben a ba­jor ural­ko­dó 4200 új ka­to­na to­bor­zá­sát ígér­te. A
se­gély­had Bé­csig ha­jó­kon ju­tott el, majd in­nen jú­li­us 4-én vo-­
nult to­vább a ma­gyar­or­szá­gi gyü­le­kező­hely­re.
III. Fri­gyes bran­den­bur­gi vá­lasz­tó­fe­je­de­lem­mel I. Li­pót 1690.
de­cem­ber 20-án kö­tött szerző­dést, amely­nek ér­tel­mé­ben az
ural­ko­dó hét gya­lo­gos zász­ló­alj­ra, két vér­tes- és egy dra­go­nyos-­
re­gi­ment­re szá­mít­ha­tott. A mint­egy 6200 fős se­reg ve­ze­té­sé­vel
egy ki­pró­bált fő­tisz­tet, Hans Alb­recht von Bar­fus (1635–1704)
al­tá­bor­na­gyot bíz­ta meg a po­rosz ural­ko­dó. A bran­den­bur­gi ka-­
to­na­ság a Mo­son–Ér­sek­új­vár–Ko­má­rom–Esz­ter­gom–Buda út­vo-­
na­lon ér­ke­zett meg Eszék­re.
Az 1691-ben a ke­resz­tény fő­se­reg ve­ze­té­sé­vel is­mét meg­bí­zott
La­jos Vil­mos így te­hát mint­egy 55 000 ka­to­na és 90 lö­veg fe­lett
ren­del­ke­zett a hadmű­ve­le­tek kez­de­tén.[19] Az ural­ko­dó fel­ha­tal-­
maz­ta arra is, hogy ha ha­da­it si­ke­rül idő­ben összegyűj­te­nie, úgy
ve­gye ost­rom alá a Ma­gyar Ki­rály­ság vé­del­me szem­pont­já­ból
kulcs­fon­tos­sá­gú belg­rá­di erős­sé­get. Az őr­gróf ve­zet­te fő­se­re­gen
kí­vül hoz­zá­vető­le­ge­sen 12 000 ka­to­na ál­lo­má­so­zott Er­dély­ben
Ve­tera­ni al­tá­bor­nagy ve­ze­té­se alatt, hogy fe­dez­ze az or­szág-­
részt. Egy má­sik se­reg­test Felső-Ma­gyar­or­szá­got száll­ta meg,
amely­nek pa­rancs­nok­sá­gát gróf Ot­ta­vio Nig­rel­li ( † 1703) tá­bor-
szer­nagy­ra bíz­ta az Ud­va­ri Ha­di­ta­nács.
A Bécs­be és szö­vet­sé­ge­se­i­hez el­ju­tott in­for­má­ci­ók a Por­ta
hadi ké­szü­le­te­iről igaz­nak bi­zo­nyul­tak. Fá­zil Musz­ta­fa nagy­ve-­
zír az előző év­hez ha­son­ló­an is­mét több irány­ból tá­ma­dott. A
sa­ját ve­ze­té­se alatt álló fő­se­reg mint­egy száz­ezer ka­to­ná­já­nak
Belg­rád felől kel­lett elő­re­nyo­mul­ni Pé­ter­vá­rad irá­nyá­ba, majd a
Du­nán hi­dat ver­ve a Duna–Ti­sza kö­zén foly­tat­ni a had­já­ra­tot.
A nagy­ve­zír Thö­kö­ly Im­ré­nek sa­ját, mint­egy 30 000 fő­nyi tö-­
rö­kök­ből és ta­tá­rok­ból álló se­reg­tes­tet ígért, en­nek fel­ada­tá­ul
pe­dig újra az Er­dély­be való be­tö­rést szab­ták, majd en­nek si­ke­re
ese­tén Felső-Ma­gyar­or­szág irá­nyá­ba kel­lett vol­na foly­tat­nia a
hadmű­ve­le­te­ket. A ter­vek sze­rint Bosz­ni­á­ban is mint­egy 15 000
ka­to­nát von­tak vol­na össze, hogy azok on­nan nyug­ta­la­nít­sák a
Habs­burg Bi­ro­da­lom hor­vát és szla­vón vég­vi­dé­ke­it. A nagy­ve­zír
gon­dos­kod­ni kí­vánt a had­já­rat si­ke­res meg­ví­vá­sá­hoz el­en­ged-­
he­tet­le­nül szük­sé­ges du­nai vízi út meg­szer­zé­séről és biz­to­sí­tá-­
sá­ról is. Mez­zo­mor­to pasa ve­ze­té­se alatt te­hát egy 40 csa­ta­ha­jó-­
ból és 60 gá­lyá­ból álló du­nai flot­til­la fel­ál­lí­tá­sát ter­vez­te.
Az osz­mán had azon­ban nem gyűlt össze tel­je­sen. A ta­tár kán
ugyan je­lentős se­gély­csa­pa­tot kül­dött, amely ál­lí­tó­lag mint­egy
30 000 lo­vas­ból állt, ám a ha­vas­al­föl­di és a mold­vai vaj­da meg-­
ta­gad­ta, hogy Thö­k­ö­ly­vel egye­sül­jön. Arra hi­vat­koz­tak, hogy
min­den ere­jü­ket le­kö­ti sa­ját te­rü­le­te­ik vé­del­me az Er­dély­ben
álló csá­szá­ri-ki­rá­lyi csa­pa­tok­kal, va­la­mint a Len­gyel Ki­rály­ság
se­re­ge­i­vel szem­ben.
A nagy­ve­zír ter­ve­it to­vább hát­rál­tat­ta, hogy jú­ni­us 22-én Dri-­
ná­poly­ban meg­halt II. Szu­lej­mán szul­tán. A trón­utód­lás mi­att
Fá­zil Musz­ta­fá­nak Isz­tam­bul­ba kel­lett si­et­nie, ahol az el­hunyt
ural­ko­dó test­vé­rét emel­ték trón­ra II. Ah­med né­ven. Jú­li­us 20-án
azon­ban már is­mét Belg­rád­nál volt, amely­hez oda­ren­del­te Thö-­
kö­ly se­reg­tes­tét is, amely az úgy­ne­ve­zett „or­so­vai ka­pun” át be-­
tört a Ma­gyar Ki­rály­ság­ba, és újra el­fog­lal­ta Or­so­vát, Me­há­di­át
és Ka­rán­se­best is. A nagy­ve­zír a Bosz­ni­á­ban álló csa­pa­to­kat is
tá­bo­rá­ba ren­del­te, ezek azon­ban nem ér­kez­tek meg.
Az elő­ze­tes hadmű­ve­le­ti ter­vek sze­rint a ke­resz­tény se­reg­nek
Buda alól kel­lett dél­re vo­nul­nia. Ám az Osz­mán Bi­ro­da­lom­ból
ér­ke­zett hí­rek arra kész­tet­ték a Cseh­or­szág­ban be­te­gen fekvő
őr­gró­fot, hogy az őt he­lyet­te­sítő gróf Char­les Louis Ra­du­it de
Sou­ches-t ( † 1691) uta­sít­sa az Eszék felé in­du­lás­ra. Gróf Gu­i­do
von Star­hem­berg ve­zérőr­nagy­nak pe­dig meg­pa­ran­csol­ta, hogy
sa­ját re­gi­ment­jé­vel és Mo­nas­ter­li­ja ráca­i­val kel­jen át az eszé­ki
hí­don, majd Val­kó­vár és a Drá­va kö­zött fog­lal­jon ál­lást. Erre
azért volt szük­ség, hogy a Szá­va­szent­de­me­tert és Zi­monyt meg-­
szállt osz­mán se­reg­gel szem­ben Új­la­kot és Pé­ter­vá­ra­dot fe­dez-­
ze.
A Bu­dán összegyűlt had te­hát jú­ni­us 29-én meg­in­dult a Duna
jobb part­ján a Drá­va felé. A szek­szár­di tá­bor­ba ér­ke­zett meg jú-­
li­us 14-én La­jos Vil­mos is. Más­nap Mo­hács­nál meg­must­rál­ta a
ke­resz­tény se­re­get, amely ek­kor mint­egy 45 000 főből állt a ma-­
gya­ro­kat és a rá­co­kat le­szá­mít­va, de még vár­tak a bran­den­bur-­
gi csa­pa­tok­ra is, ame­lyek csak jú­li­us 16-án fu­tot­tak be.
Mind­eköz­ben a Star­hem­berg ve­zet­te elő­véd ko­moly si­ke­re­ket
ért el. Se­reg­tes­tük meg­je­le­né­se a Kara Musz­ta­fa pasa ve­zet­te
mint­egy ezer főre be­csült elő­vé­det arra kény­sze­rí­tet­te, hogy
újra át­kel­jen a Szá­ván. En­nek kö­szön­hetően a rác csa­pa­tok
meg­száll­ták Mit­ro­vi­cát és Zi­monyt, majd a fo­lyó men­tén a Dri­na
tor­ko­la­tá­ig por­tyáz­tak, hogy meg­gá­tol­ják a Belg­rád­ba tar­tó ha-­
jó­for­gal­mat. Di­a­kó­vár­ral azon­ban tü­zér­ség hi­á­nyá­ban nem bol-­
do­gul­tak. Ek­kor Star­hem­berg és gróf Fer­di­nand von Ka­un ­ itz
Ob­rist négy­ezer né­met és rác ka­to­ná­val, va­la­mint négy ágyú­val
és két mo­zsár­ral az erős­ség alá vo­nult, és két napi lö­ve­tés után
meg­hó­dí­tot­ta azt. A kis se­reg to­vább nyo­mult Po­zseg­ára, azon-­
ban az erős­ség fa­la­i­nak tö­re­té­sé­vel há­rom nap után fel­hagy­tak,
mert hí­rét vet­ték, hogy a bosz­ni­ai pasa el­in­dult a fel­men­té­sé­re.
Star­hem­berg hadmű­ve­le­tei a ka­to­nai si­ke­re­ken túl fon­tos in-­
for­má­ci­ók­hoz is hoz­zá­jut­tat­ták az őr­gró­fot. Meg­tud­ta ugyan­is,
hogy az osz­mán fő­se­reg már összegyűlt Belg­rád­nál, és két hi­dat
is ver­tek a Szá­ván. A ke­resz­tény fő­se­reg fő­pa­rancs­no­ka kés­le­ke-­
dés nél­kül, eről­te­tett me­net­ben Pé­ter­vá­rad­hoz vo­nult, aho­vá jú-­
li­us 26-án ér­kez­tek be a csa­pa­tok. Az őr­gróf meg­erő­sí­tet­te az it-­
te­ni erős­sé­get, hogy vé­del­met biz­to­sít­son a Duna–Ti­sza kö­zé­re
ve­zető hi­dak­nak. Más­részt az el­len­sé­ges du­nai flot­til­lá­val szem-­
ben né­hány na­gyobb ha­jót meg­fe­lelő tü­zér­ség­gel és ka­to­na­ság-­
gal lá­tott el. A pé­ter­vá­ra­di erős­ség erő­dí­té­si mun­ká­la­tai köz­ben
ér­ke­zett a tá­bor­ba a Ne­ub ­ urg-vér­tes­re­gi­ment, amely a csá­szá­ri-
ki­rá­lyi se­reg ha­di­pénz­tá­rát kí­sér­te, va­la­mint a ba­jor Zac­co-re­gi-­
ment mint­egy két­ezer gya­lo­go­sa, a Beck-gya­log­re­gi­ment egyik
zász­ló­al­ja és Bat­thyá­ny ezer lo­vas­sal és öt­száz haj­dú­val.
Míg a fő­se­reg fel­ké­szült a had­já­rat foly­ta­tá­sá­ra, az osz­mán
csa­pa­tok egy ré­sze ost­rom alá vet­te és el­fog­lal­ta Ti­telt. A csá­szá-­
ri-ki­rá­lyi re­gi­men­tek au­gusz­tus 3-án rek­kenő hő­ség­ben ér­kez-­
tek Kar­ló­cá­ra, majd két nap­pal később Sza­lán­ke­mén­re. A kö­vet-­
kező na­pon Zi­mony irá­nyá­ba foly­tat­ták a vo­nu­lást, ami­kor egy
ma­gas­la­ton egy osz­mán lo­va­sok­ból álló fel­de­rítő csa­pa­tot pil-­
lan­tot­tak meg. Au­gusz­tus 7–8-án a ke­resz­tény had­ve­ze­tés fel­de-­
rítő­ket kül­dött ki. Az egy­ség össze­ta­lál­ko­zott a nagy­ve­zír se­re­gé-­
nek elő­véd­jé­vel, amely azon­ban ki­tért az össze­csa­pás elől. A
Szá­vá­nál álló osz­mán tá­bort pe­dig nem tud­ták fel­de­rí­te­ni a le-­
eresz­ke­dett sűrű köd mi­att. Au­gusz­tus 9-én a hu­szá­rok egy ja­ni-­
csár tisz­tet hoz­tak a ke­resz­tény se­reg tá­bo­rá­ba, aki­nek a val­lo-­
má­sá­ból ki­de­rült, hogy a nagy­ve­zír szin­te tel­jes se­re­gé­vel át­kelt
a fo­lyón és 160 ágyú­val el­sán­col­ta ma­gát Zi­mony­nál. Az el­fo­gott
tiszt még raj­zot is ké­szí­tett a sán­cok­ról és az át­ke­lés­hez hasz­nált
há­rom híd­ról.
Au­gusz­tus 11-én a ke­resz­tény fő­se­reg to­vább­nyo­mult a nagy-­
ve­zír sán­cai felé, majd a kö­vet­kező na­pon két­órá­nyi­ra Zi­mony-­
tól meg­állt. Fá­zil Musz­ta­fa, a mel­lé ren­delt fran­cia had­mér­nö-­
kök és tisz­tek un­szo­lá­sá­ra ele­in­te a csá­szá­ri-ki­rá­lyi és szö­vet­sé-­
ges had meg­tá­ma­dá­sát fon­tol­gat­ta, ám vé­gül úgy ha­tá­ro­zott,
hogy meg­erő­dí­tett tá­bo­rá­ban vár­ja be tá­ma­dá­su­kat. Au­gusz­tus
13-án az őr­gróf sze­mé­lye­sen de­rí­tet­te fel az osz­mán had sán­ca­it
és az ott el­he­lye­zett tü­zér­sé­get. A lá­tot­tak meggyőz­ték őt a tá-­
ma­dás esély­te­len­sé­géről. Ezért úgy ha­tá­ro­zott, hogy se­re­ge­it
hát­rébb von­va maga után csal­ja a nagy­ve­zír csa­pa­ta­it, és nyílt
te­re­pen üt­kö­zik meg ve­lük. En­nek meg­fe­lelően a ke­resz­tény se-­
reg egé­szen Sza­lán­ke­mé­nig hát­rált, aho­vá a nagy­ve­zír csa­pa­tai
is kö­vet­ték. Itt az őr­gróf a Verd­nik-hegy­ség déli lejtőin had­ál­lás-­
ba he­lyez­ke­dett úgy, hogy bal­szár­nya a Du­ná­ra, míg jobb­szár-­
nya egy völgy­re tá­masz­ko­dott.
Au­gusz­tus 17-én az osz­mán csa­pa­tok a ke­resz­tény se­reg arc-­
vo­na­lá­tól mint­egy 5000 lé­pés­nyi­re ju­tot­tak, és csa­ta­rend­be áll-­
tak. Ál­lí­tó­lag Thö­kö­ly Imre és a fran­cia tisz­tek ta­ná­csá­ra – az
au­gusz­tus 17-éről 18-ára vir­ra­dó éj­jel, lo­vas­sá­gá­nak egy ré­szét a
csá­szá­ri-ki­rá­lyi és szö­vet­sé­ges csa­pa­tok előtt hagy­va, Fá­zil
Musz­ta­fa se­re­gé­nek töb­bi ré­szé­vel bal­ról meg­ke­rül­te az őr­gróf
ha­da­it, és reg­gel há­tuk mö­gött tűnt fel. Ugyan­ak­kor gya­log­sá­gá-­
nak a Ko­sevac ma­gas­lat meg­erő­dí­té­sét ren­del­te el, míg lo­vas­sá-­
gát a jobb­szárny­ra he­lyez­te.
A Pé­ter­vá­rad­tól el­vá­gott őr­gróf nem te­he­tett egye­bet, mint
hogy arc­vo­na­lát meg­for­dít­sa és csa­tá­ban tör­je át a se­re­gét be­ke-­
rítő osz­mán ha­dat. Ha­ma­ro­san ar­ról is ér­te­sült, hogy a had­se-­
reg szá­má­ra kül­dött nagy élel­mi­szer-szál­lít­mány egye­ne­sen az
osz­mán csa­pa­tok kar­ja­i­ba sza­ladt. A Bu­qu­oi-dra­go­nyos­re­gi-­
mentből, va­la­mint a Cap­ra­ra- és a Hof­kir­chen-vér­tes­re­gi­men­tek
ki­egé­szítő le­gény­sé­géből álló fe­de­ze­tet két­órai harc után le­ka-­
sza­bol­ták,[20] a 200 élel­mi­szer­rel meg­ra­kott ko­csit, az 1200 ök-­
röt, a sok tar­ta­lék­lo­vat és egyéb fel­sze­re­lést pe­dig el­fog­ták.
Au­gusz­tus 18-án mind­két fél a kü­szö­bön álló csa­ta elő­ké­szí­té-­
sé­vel töl­töt­te az időt. Az osz­mán had gya­log­sá­ga még job­ban ki-­
épí­tet­te mell­vé­dek­ből és árok­ból álló sánc­rend­sze­rét, a lo­vas­ság
pe­dig a sík­sá­gon állt fel. A meg­erő­dí­tett sánc­ban el­he­lye­zett 40–
50 000 fő­nyi gya­log­ság és mint­egy 160 ágyú fö­lött maga a nagy-­
ve­zír vet­te át a pa­rancs­nok­sá­got, míg a lo­vas­sá­got Thö­kö­ly Imre
és Ib­ra­him pasa ve­ze­té­se alá he­lyez­te.
Az őr­gróf 45 000 em­be­rét és 90 ágyú­ját há­rom had­rend­ben ál-­
lí­tot­ta fel. A jobb­szár­nyon, a Duna mel­lett a gya­log­ság zö­mét,
mint­egy 20 zász­ló­al­jat ál­lí­tott fel két arc­vo­nal­ban gróf Sou­ches
pa­rancs­nok­sá­ga alatt. Itt az osz­mán sán­cok­kal szem­ben he­lyez-­
ték el a lö­ve­gek döntő több­sé­gét. A gya­log­ság mö­gött a György
Krisz­ti­án Sch­les­wig-hols­tei­ni her­ceg, ve­zérőr­nagy ve­zet­te négy
vér­tes re­gi­ment (Sch­les­wig-Hols­te­in, Ne­ub ­ urg, Sa­int-Cro­ix és
Hes­sen-Darm­stadt) állt tar­ta­lék­ként.
 A bal­szár­nyon az osz­mán lo­vas­ság­gal szem­ben Dü­ne­wald al-­
tá­bor­nagy ve­zény­le­te alá 85 lo­vas szá­za­dot és 16 zász­ló­alj gya-­
log­sá­got ren­del­tek. Ide osz­tot­ták be Bat­thyá­ny és Zi­chy ma­gyar
lo­va­sa­it és Mo­nas­ter­li­ja rác hu­szár­ja­it is. A bal­szárny bal­ol­da­lá-­
nak fe­de­ze­té­re gróf Lo­renz von Hof­kir­chen al­tá­bor­nagy 21 lo-­
vas szá­zad­ból és 3 zász­ló­alj­ból álló cso­por­to­sí­tá­sát ren­del­te az
őr­gróf.
Bá­de­ni La­jos a cent­rum irá­nyí­tá­sát Bar­fus al­tá­bor­nagy­ra bíz-­
ta, és alá­ren­del­ték a bran­den­bur­gi csa­pa­to­kon kí­vül a Zac­co-re-­
gi­ment két zász­ló­al­ját is. A 17 gya­lo­gos zász­ló­alj­ból és 31 lo­vas
szá­zad­ból álló cso­por­to­sí­tás lo­vas­sá­gá­nak pa­rancs­nok­sá­gát Karl
von Ser­au al­tá­bor­nagy­ra ru­ház­ták rá. A ke­resz­tény had­se­reg
mál­há­ját a jobb­szárny mö­gött, hát­tal a Du­ná­nak he­lyez­ték el.
Vé­del­mé­re né­hány zász­ló­al­jat és lo­vas­szá­za­dot, va­la­mint egy
üte­get ren­del­tek.
Az őr­gróf azt ter­vez­te, hogy bal­szár­nyá­nak lo­vas­sá­gá­val meg-­
tá­mad­ja és vissza­ve­ti az el­len­sé­ges jobb­szárny fe­de­zet­le­nül álló
lo­vas­sá­gát, majd ez­után a sán­cok mö­gött álló osz­mán gya­log­ság
há­tá­ba ke­rül. Csak azt kö­vetően, hogy a nagy­ve­zír tel­jes ere­jé-­
vel a ke­resz­tény had bal­szár­nya el­len for­dul, kel­lett vol­na Sou-­
ches-nek a döntő tá­ma­dást vég­re­haj­ta­nia.
La­jos Vil­mos au­gusz­tus 19-én dél­után 3 óra­kor adta meg a je-­
let a tá­ma­dás­ra. Erre Sou­ches tá­bor­szer­nagy a nagy ágyú­üte­get
egé­szen 200 lé­pés­re a tö­rök arc­vo­nal elé tol­ta, amely nyom­ban
meg­kezd­te az el­len­sé­ges mell­vé­dek le­rom­bo­lá­sát. A sán­cok­ban
el­he­lye­zett mint­egy 80 ágyú­ból azon­ban az osz­mán tü­zér­ség
élén­ken vi­szo­noz­ta a tü­ze­lést. A tü­zér­sé­gi tűz fe­de­ze­te alatt Sou-­
ches ro­ham­ra in­dí­tot­ta zász­ló­al­ja­it, amely tá­ma­dás kez­det­ben
si­ker­rel járt. Né­hány grá­ná­tos már fel­ju­tott a sánc­ra és már
zász­ló­i­kat is kitűz­ték, mi­kor a ro­ha­mot sze­mé­lye­sen ve­zénylő
tá­bor­szer­na­gyot ha­lá­los lö­vés érte. A ja­ni­csá­rok szab­lyá­val ke-­
zük­ben ki­tör­tek a mell­vé­dek mö­gül, és visszaűz­ték a pa­rancs-­
nok nél­kül ma­radt ke­resz­tény gya­log­sá­got. Az ezen a szár­nyon
tar­tóz­ko­dó őr­gróf erre a Hols­te­in her­ce­ge ve­zet­te lo­vas­sá­got
küld­te tá­mo­ga­tá­suk­ra, míg Star­hem­berg ve­zérőr­nagy új­ból ren-­
dez­te az össze­za­va­ro­dott gya­log­ság so­ra­it. A ja­ni­csá­rok he­ves
pus­ka­tü­zén és a kö­zel­harc­ban azon­ban az újabb és újabb ro­ha-­
mok is ku­dar­cot val­lot­tak, mi­köz­ben ha­tal­mas vesz­te­sé­ge­ket
szen­ve­dett el a gya­log­ság és a lo­vas­ság is. A har­cok he­ves­sé­gé­re
jel­lemző, hogy rö­vid időn be­lül csak a könnyeb­ben se­be­sült
Star­hem­berg és Ká­roly Ta­más lo­ta­rin­gi­ai és vaude­mon­ti her­ceg,
Ob­rist (1670–1704) ma­radt harc­ké­pes ál­la­pot­ban a cso­por­to­sí­tás
fő­tiszt­jei kö­zül.

A sza­lán­ke­mé­ni csa­ta (Matt­häus Me­ri­an réz­met­sze­te, 1702)

Ez­alatt az osz­mán lo­vas­ság Ib­ra­him pasa pa­rancs­nok­sá­ga

alatt a cent­rum és a jobb­szárny közé ál­lí­tott, Ser­au ve­zet­te lo-­
vas­szá­za­dok­ra ve­tet­te ma­gát. Az őr­gróf ér­zé­kel­ve a ve­szélyt
maga állt ezen csá­szá­ri-ki­rá­lyi lo­vas egy­ség élé­re, de el­len­tá­ma-­
dá­sá­val nem tud­ta fel­tar­tóz­tat­ni az el­len­ség tá­ma­dá­sát. Az osz-­
mán tü­zér­ség ol­da­la­zó tü­zé­nek se­gít­sé­gé­vel a he­ves lo­vas­sá­gi
ro­ham át­tör­te Ser­au lo­vas­szá­za­da­i­nak első arc­vo­na­lát. Az osz-­
mán lo­vas­ság ez­után az ide be­osz­tott gya­log-zász­ló­al­jak­ra vet-­
tet­te ma­gát, és szin­te az összes gya­lo­gost le­vág­ta. A cent­rum
had­rend­jé­nek össze­om­lá­sát vé­gül a Bar­fus ve­zet­te ro­ham aka-­
dá­lyoz­ta meg. Gya­log­sá­gát ugyan­is az osz­mán lo­vas­ság jobb ol-­
da­la el­len ve­zet­te, időt adva Ser­au lo­va­sa­i­nak arra, hogy ren-­
dez­zék so­ra­i­kat. Így ezek a bran­den­bur­gi és a ba­jor gya­log­ság-­
gal együtt vissza­ver­ték a tá­ma­dást és hely­re­ál­lí­tot­ták arc­vo­na-­
lu­kat.
A csa­ta leg­kri­ti­ku­sabb órá­ib ­ an az osz­mán flot­til­la is je­lentős
si­kert ért. Mez­zo­mor­to pasa öt nagy ha­jó­já­nak el­vesz­té­se da­cá-­
ra újabb tá­ma­dás­ra in­dult a du­nai ha­jó­had el­len. Vál­lal­ko­zá­sa
si­ker­rel járt, át­tört a zá­ró­vo­na­lon és a nagy­ve­zír tá­bo­ra mel­lett
ál­lí­tot­ta fel ha­di­ha­jó­it. A ke­resz­tény se­reg most már a víz felől is
el­vesz­tet­te össze­köt­te­té­sét Pé­ter­vá­rad­dal.
A jobb­szárny ku­dar­ca és a cent­rum­ban át­élt vál­sá­gos per­cek
után az őr­gróf csak a bal­szárny si­ke­ré­ben bíz­ha­tott, Dü­ne­wald
lo­va­sa­i­nak és gya­log­sá­gá­nak kel­lett a csa­tát meg­nyer­nie. Bár az
első tá­ma­dást La­jos Vil­mos ter­vei sze­rint en­nek a se­reg­test­nek
kel­lett vol­na vég­re­haj­ta­nia, ám az előt­tük el­te­rülő egye­net­len
la­pályt ma­gas fű és cser­jé­sek bo­rí­tot­ták, ami nagy­mér­ték­ben le-­
las­sí­tot­ta az itt fel­ál­lí­tott egy­sé­gek elő­re­nyo­mu­lá­sát. Azon­kí­vül
a Thö­kö­ly pa­rancs­nok­sá­ga alatt álló lo­vas­ság is gon­dos­ko­dott
ar­ról, hogy ki­sebb ro­ha­mok­kal aka­dá­lyoz­za a ke­resz­tény se­reg
bal­szár­nyá­nak elő­re­tö­ré­sét.
Az őr­gróf je­len­té­se sze­rint egy órá­val sö­té­te­dés előtt in­dult a
Dü­ne­wald ve­zet­te ro­ham. Az első és a má­so­dik had­rend át­tör­te
az osz­mán lo­vas­ság so­ra­it, majd fel­ka­pasz­ko­dott a sánc­cal vé-­
dett ma­gas­lat­ra, és az ott álló osz­mán gya­log­ság há­tá­ba ke­rült.
Ugyan­ak­kor a Cor­bel­li ve­zet­te har­ma­dik had­rend ma­gyar és rác
hu­szár­jai a nagy­ve­zír jobb­szár­nyá­nak ol­da­lá­ba kap­tak bele.
A me­ne­külő osz­mán lo­vas­ság egy ré­sze a sán­cok kö­zött ke­re-­
sett me­ne­dé­ket, azon­ban zö­mük át­vág­ta ma­gát és a Szá­va felé
me­ne­kült. Ugyan­ek­kor a ke­resz­tény had­se­reg cent­ru­ma és jobb-­
szár­nya is újabb tá­ma­dás­ra in­dult, ez al­ka­lom­mal már si­ker­rel.
Dü­ne­wald lo­vas­sá­ga az osz­mán tá­bor és a Duna közé is be­nyo-­
mult, így az utol­só me­ne­kü­lé­si le­hető­ség­től is meg­fosz­tot­ta az
ott re­kedt és két­ség­be­eset­ten vé­de­kező tö­rö­kö­ket. Így a be­ke­rí-­
tet­tek­ből be­ke­rítők let­tek, és a szö­vet­sé­ges had tel­jes győ­zel­met
ara­tott.
Ám ez a si­ker sú­lyos ál­do­za­to­kat kö­ve­telt. A be­ke­rí­tett osz-­
mán csa­pa­tok (a ma­gá­ra ha­gyott gya­log­ság) olyan el­ke­se­re­det-­
ten vé­de­kez­tek, hogy a csa­ta végső stá­di­um ­ a va­ló­sá­gos mé­szár-­
szék­ké vál­to­zott. Meg­halt a nagy­ve­zír, Ib­ra­him és to­váb­bi 18
pasa, va­la­mint va­ló­színű­leg több mint 12 000 ka­to­na. A szö­vet-­
sé­ges se­reg vesz­te­sé­ge­iről pon­to­sabb in­for­má­ci­ók áll­nak a ren-­
del­ke­zé­sünk­re, hi­szen azt az őr­gróf pon­to­san meg­küld­te Bécs-­
be, az Ud­va­ri Ha­di­ta­nács­hoz. Esze­rint a csá­szá­ri-ki­rá­lyi, a bran-­
den­bur­gi és ba­jor gya­log­ság, lo­vas­ság és tü­zér­ség 3172 főt ve­szí-­
tett, míg 4129 fő se­be­sült meg. A fő­tisz­tek kö­zül a csa­ta­té­ren ma-­
radt Sou­ches tá­bor­szer­nagy, a hols­tei­ni her­ceg és gróf Lan­do­lin
Bo­qu­oi von Lon­gu­eval ve­zérőr­nagy, va­la­mint az ala­cso­nyabb
be­osz­tá­sú tisz­tek kö­zül Zrí­nyi Ádám, a Cap­ra­ra-vér­tes­re­gi­ment
Ob­rist-Le­ut­nantja, Zrí­nyi Mik­lós fia. Se­be­sült­ként pe­dig Star-­
hem­berg és Cor­bel­li ve­zérőr­na­gyot lát­ták el a fel­cse­rek.
A szö­vet­sé­ges had azon­ban az osz­mán tá­bor­ban ta­lált ha­tal-­
mas zsák­mánnyal vi­gasz­ta­lód­ha­tott. Egy 1692 ja­nu­ár­já­ban ké-­
szült ki­mu­ta­tás sze­rint a csá­szá­ri-ki­rá­lyi, va­la­mint a bran­den-­
bur­gi csa­pa­tok össze­sen 178 kü­lön­böző űr­mé­retű (a fél­fon­tos­tól
a ti­zen­két fon­to­sig) lö­ve­get zsák­má­nyol­tak. Emel­lett a győz­te­sek
ke­zé­re ju­tott az osz­mán had­se­reg tel­jes ha­di­pénz­tá­ra, va­la­mint
mint­egy 10 000 sá­tor, 5000 ló, 2000 teve és ösz­vér is.

Ostrom vagy blokád? Várad megtámadása

A sza­lán­ke­mé­ni, vagy – aho­gyan az őr­gróf jel­le­mez­te az Ud­va­ri

Ha­di­ta­nács­nak kül­dött je­len­té­sé­ben – a szá­zad leg­ke­mé­nyebb,
leg­vé­re­sebb csa­tá­já­ban (1691. au­gusz­tus 19.) ara­tott győ­ze­lem
te­hát sú­lyos vér­ál­do­za­tot kö­ve­telt a szö­vet­sé­ges fő­se­reg­től is, rá-­
adá­sul a tá­bor­ban ki­tört jár­vány mi­att to­váb­bi há­rom­ezer ka­to-­
na esett lá­zas be­teg­ség­gel ágy­nak, és eze­ket a se­be­sül­tek­kel
együtt Eszék­re kel­lett szál­lí­ta­ni. A ha­tal­mas vesz­te­sé­gek, a meg-­
fe­lelő élel­me­zés, ost­rom­tü­zér­ség és ha­di­híd-kész­let hi­á­nya, va-­
la­mint az osz­mán se­reg du­nai flot­til­lá­já­nak je­len­lé­te és ere­je
arra kész­tet­te az őr­gró­fot, hogy le­mond­jon a hadmű­ve­let ere­de-­
ti cél­kitű­zé­séről, Belg­rád ost­ro­má­ról és vissza­fog­la­lá­sá­ról. A tá-­
bo­ri ha­di­ta­ná­cson te­hát Te­mes­vár vagy Vá­rad meg­tá­ma­dá­sá­ról
tár­gyal­tak a csá­szá­ri-ki­rá­lyi és bran­den­bur­gi fő­tisz­tek. En­nek
ered­mé­nye­ként a lo­gisz­ti­kai és stra­té­gi­ai szem­pon­to­kat fi­gye-­
lem­be véve arra az el­ha­tá­ro­zás­ra ju­tot­tak, hogy a par­ti­um ­ i
erős­ség ost­ro­má­ra in­dít­ják el se­re­gü­ket.
La­jos Vil­mos azon­ban nem a tel­jes had­se­re­gé­vel in­dult Vá­rad
alá szep­tem­ber 1-jén, mi­vel Szla­vó­ni­á­ban Croÿ her­ceg pa­rancs-­
nok­sá­ga alatt hát­ra­ha­gyott négy lo­vas- és öt gya­log­re­gi­men­tet
Bat­thyá­ny lo­va­sa­i­val egye­tem­ben. Két, már Szol­nok­nál (1691.
szep­tem­ber 25-én), il­let­ve Bán­hal­mán (szep­tem­ber 29-én) ké-­
szült je­len­tésből ki­de­rül, hogy a ke­resz­tény fő­se­reg ek­kor össze-­
sen 7527 gya­lo­gos­ból és 6714 lo­vas­ból állt.[21] Eh­hez a kö­rül­be-­
lül 14 000 fős lét­szám­hoz csat­la­ko­zott még a Vá­rad vi­dé­kén ál­lo-­
má­so­zó és az erős­sé­get laza blo­kád alatt tar­tó ma­gyar és rác ka-­
to­na­ság is. Lét­szá­muk meg­be­csü­lé­se ne­héz vol­na, ám azt tud-­
juk, hogy az ost­rom le­zá­rul­tá­val Vá­rad kö­rül ma­radt Mol­nár Já-­
nos Ob­rist 1200 fős haj­dú­re ­ gi­ment­je, va­la­mint Kis Ba­lázs
(1639?–1703) és Hor­váth Já­nos haj­dúi, Gyür­ky Pál (1651–1710)
lo­vas­sá­ga, Ba­gossy Pál (?-1709) és Sem­sey Lász­ló lo­va­sai, il­let­ve
Mező­tú­ron 500–500 rác gya­lo­gos és hu­szár. Az ost­rom köz­ben
(ok­tó­ber 20-án) utób­bi­ak kö­zül 3000 főt még ma­gá­hoz ren­delt a
fő­pa­rancs­nok. Mind­ezt fi­gye­lem­be véve nem meg­lepő, hogy az
őr­gróf ere­de­ti­leg csak Vá­rad blo­kád­ját ter­vez­te. En­nek meg­fe-­
lelően szep­tem­ber 23-án Szol­nok­ról az Ud­va­ri Ha­di­ta­nács­hoz
írt le­ve­lé­ben azt fej­te­get­te, hogy az erős­ség két pa­lánk­já­nak a
meg­hó­dí­tá­sá­val, to­váb­bá az erős­ség mód­sze­res és fo­lya­ma­tos
bom­bá­zá­sá­val akar­ja meg­adás­ra bír­ni a védő­ket.
Egy hét­tel később (szep­tem­ber 30-án) pe­dig újra ki­fe­je­zés­re
jut­tat­ta ezen szán­dé­kát. Esze­rint, ha a re­mélt ágyúk és mo­zsa-­
rak idő­ben meg­ér­kez­nek, és a ked­vező (szá­raz) idő­já­rás is ki-­
tart, va­la­mint a meg­ma­radt ka­to­na­ság sem be­teg­szik meg, ak-­
kor olyan hely­ze­tet tud­na te­rem­te­ni, hogy a téli hó­na­pok fo­lya-­
mán az őr­ség meg­adás­ra kény­sze­rül­ne. Az őr­gróf úgy vél­te
ugyan­is, hogy Vá­rad el­es­té­vel Jenőt és Gyu­lát sem tud­nák to-­
vább tar­ta­ni, és ak­kor csu­pán Te­mes­vár ma­rad­na tö­rök ké­zen a
Duna bal part­ján.
Az ok­tó­ber 12-én in­dí­tott ost­rom azon­ban meg­lepő gyor­sa­ság-­
gal ha­ladt. A csá­szá­ri-ki­rá­lyi és bran­den­bur­gi csa­pa­tok szin­te
aka­dály nél­kül el­fog­lal­ták a pa­lánk­kal vé­dett Ola­szit (ok­tó­ber
16.), majd a tel­je­sen véd­te­len Ve­len­ce nevű kül­vá­rost száll­ták
meg (ok­tó­ber 17.), vé­gül pe­dig már ma­gát a vá­rost is (ok­tó­ber
24.), és hoz­zá­lát­tak a vár fa­la­i­nak és épü­le­te­i­nek mód­sze­res
rom­bo­lá­sá­hoz, va­la­mint a vi­zes­árok le­csa­po­lá­sá­hoz is.
Az őr­gróf azon­ban a gyors si­ke­rek tu­da­tá­ban is re­á­li­san ér­té-­
kel­te az ost­rom­lók hely­ze­tét. 1691. no­vem­ber 5-én az Ud­va­ri
Ha­di­ta­nács­hoz in­té­zett le­ve­lé­ben ugyan ki­emel­te, hogy az el­len-­
ál­lás gyen­ge, fel­mentő se­reg­nek se híre, se ham­va, a sa­ját vesz-­
te­sé­gei mi­ni­má­li­sak (50 vagy 60 főre be­csül­te), il­let­ve nem szen-­
ved­nek hi­ányt sem­miből, sőt, a be­teg­ség sem ti­ze­de­li ka­to­ná­it,
ám mind­ezek el­le­né­re a rossz­ra for­dult idő­já­rás mi­att in­kább
az ost­rom fél­be­sza­kí­tá­sát ta­ná­csol­ta. Azt ja­va­sol­ta, hogy épít­se-
nek egy nagy sán­cot Ola­szi­ban, amely nem­csak el­zár­ná az erős-­
sé­get a kül­vi­lág­tól, ha­nem vé­del­mé­ben a bom­bá­zást is to­vább
le­het­ne foly­tat­ni. Úgy vél­te ugyan­is, hogy ilyen kö­rül­mé­nyek kö-­
zött, il­let­ve mert az egész kör­nyék el­pusz­tult, va­la­mint az idő­já-­
rás is té­li­es­re for­dult, a védők kép­te­le­nek lesz­nek ki­tar­ta­ni. Bar-
fus­nak a bran­den­bur­gi vá­lasz­tó­fe­je­de­lem­hez in­té­zett no­vem­ber
9-i és 13-i le­ve­léből tud­juk, hogy az őr­gróf el­kép­ze­lé­se ma­ra­dék-­
ta­la­nul meg­va­ló­sult. A se­reg zöme te­hát el­vo­nult az erős­ség
alól. A gróf Franz Karl von Au­ers­perg (1660–1713) ve­zérőr­nagy
pa­rancs­nok­sá­ga alatt ott­ma­radt ka­to­na­sá­got pe­dig szét­osz­tot­ták
a kör­nyé­ken, újra kí­sér­le­tet téve arra, hogy meg­va­ló­sít­sák a tel-­
jes ost­rom­zá­rat.[22]
A ma­gyar­or­szá­gi fő­pa­rancs­nok ha­ma­ro­san ar­ról is tu­do­mást
szer­zett, hogy fel­té­te­le­zé­sei az erős­ség és védői­nek ál­la­po­tá­val
kap­cso­lat­ban helyt­ál­ló­ak vol­tak. Egy Hu­sze­in nevű fegy­vermű-­
ves – akit no­vem­ber 20-án Haj­dú­ná­ná­son hall­ga­tott ki a ba­deni
őr­gróf – ugyan­is azt val­lot­ta, hogy az ost­rom kez­de­te óta az osz-­
mán őr­ség­nek a fele, mint­egy 1500 em­ber vált harc­kép­te­len­né.
An­nak el­le­né­re, hogy nyolc­van ki­sebb és na­gyobb ágyú, va­la-­
mint kellő mennyi­ségű pus­ka­por és lö­ve­dék áll ren­del­ke­zés­re,
az egész erős­ség­ben nem ma­radt egy ép hely sem. A bom­bák
be­csa­pód­tak há­rom olyan pin­cé­be, ahol gyer­me­kek és nők húz-­
ták meg ma­gu­kat, és min­den­kit be­te­met­tek. A védők a bás­tyá-­
kon föld­be ásott göd­rök­ben vé­de­kez­tek a bom­bá­zás­tól, az asszo-­
nyok pe­dig ro­mos bol­to­za­tok alatt húz­ták meg ma­gu­kat. Búza,
kö­les és két­szer­sült ke­vés állt már ren­del­ke­zés­re, mi­vel a tá­ro­lá-­
suk­ra szol­gá­ló épü­le­tek jó­részt már le­ég­tek. Egye­dül tö­rök­bú­zá-­
ból volt még a la­kos­ság­nál va­la­mennyi. Az éle­lem­hi­ány mel­lett
az ost­rom­lot­tak­nak at­tól is tar­ta­ni­uk kel­lett, hogy a tű­zi­fá­ból is
tel­je­sen ki­fogy­nak. Csak a fel­men­tés­ben bíz­hat­tak, ha pe­dig ez
nem tör­té­nik meg, két hó­nap­nál to­vább nem tart­hat­ják ma­gu-­
kat a védők – ál­lí­tot­ta az el­fo­gott tö­rök.
Hu­sze­in­nek az erős­ség kö­ze­li át­adá­sát jö­ven­dölő pró­fé­ci­á­ja
azon­ban ha­mis­nak bi­zo­nyult, hi­szen az őr­ség, bár nem ka­pott
meg­fe­lelő tá­mo­ga­tást, még­is ki­tar­tott. Éle­lem- és tű­zi­fa-kész­le­te-­
i­ket a ki­tö­ré­sek al­kal­má­val igye­kez­tek pó­tol­ni. A fegy­ver­fo­gás­ra
al­kal­mat­lan nő­ket, gye­re­ke­ket és ag­gas­tyá­no­kat pe­dig egy-­
szerűen kiűz­ték a erős­ség­ből. Vá­rad őr­sé­ge vé­gül 1692. jú­ni­us 5-
én adta meg ma­gát sza­bad el­vo­nu­lás fe­jé­ben.
Vá­rad ost­ro­ma előtt és alatt újabb ural­ko­dói ke­gyek­ben ré­sze-­
sült La­jos Vil­mos. A Sza­lán­ke­mén­nél ki­ví­vott vi­lág­ra­szó­ló győ-­
ze­lem után au­gusz­tus 27-én a csá­szár az előző év­ben, 1690. áp-­
ri­lis 18-án meg­halt Ká­roly her­ceg he­lyett fő­pa­rancs­nok-he­lyet-­
te­sé­vé ne­vez­te ki. Ez azt je­len­tet­te, hogy az ural­ko­dó után ő bir-­
to­kol­ta a leg­ma­ga­sabb ka­to­nai ran­got a Né­met-ró­mai Bi­ro­da-­
lom­ban és a Habs­burg Bi­ro­da­lom­ban is. Szin­tén a győ­ze­lem­nek
kö­szön­hetően az Arany­gyap­jas rend lo­vag­já­vá ütöt­ték, nagy-­
báty­ja ha­lá­la után (1691. ok­tó­ber 2.) pe­dig meg­kap­ta a győ­ri
vég­vi­dé­ki fő­ka­pi­tá­nyi tiszt­sé­get is.

Egy elvesztegetett esztendő

Az 1692. esz­tendő azon­ban már nem tar­to­ga­tott ha­son­ló si­ke­re-­

ket La­jos Vil­mos szá­má­ra. I. Li­pót a fran­cia had­se­reg észak-itá­li-­
ai si­ke­rei mi­att kény­te­len volt is­mét re­gi­men­te­ket el­von­ni a ma-­
gyar­or­szá­gi had­szín­térről. Rá­adá­sul a bran­den­bur­gi ka­to­na­ság
1692 ele­jén ha­za­vo­nult. Az Ud­va­ri Ha­di­ta­nács meg­pró­bál­ta to-­
bor­zás­sal és újabb (dán, han­no­ve­ri, müns­teri és ba­jor) se­gély-­
csa­pa­tok­kal fel­töl­te­ni a ma­gyar­or­szá­gi had­se­re­get, ám ez igen
las­san ha­ladt. Emi­att az őr­gróf csak au­gusz­tus vé­gén in­dult el
az eszé­ki tá­bor­ból. A Val­kó­vár­nál tar­tott must­rán ki­de­rült, hogy
a múlt évi­nél ki­sebb az élel­mi­szer­kész­let és a ha­di­anyag, a fel-­
sze­re­lés pe­dig nem meg­fe­lelő minő­ségű. La­jos Vil­mos gond­ja­it
to­vább sza­po­rí­tot­ta sa­ját és ka­to­nái meg­ren­dült egész­sé­gi ál­la-­
po­ta. A tá­bor­ban ugyan­is tí­fusz­jár­vány tört ki, amely­ben kö­zel
5000 ka­to­na be­te­ge­dett meg, és négy­ötö­dük meg is halt.
A szö­vet­sé­ges had­se­reg szep­tem­ber 10-én ér­ke­zett Pé­ter­vá-­
rad­hoz és ott is ma­radt. Ki­csiny se­re­gét gyen­gé­nek érez­te ah-­
hoz, hogy meg­tá­mad­ja El­hadzs Ali nagy­ve­zír Belg­rád­nál tá­bo­ro-­
zó főerőit. Más­felől az osz­mán had sem mert tá­mad­ni. A szul­tán
ugyan­is Vá­rad el­vesz­té­se után „se­lyem­zsi­nór­ral” fe­nye­get­te
meg a nagy­ve­zírt, amennyi­ben Belg­rád is­mét I. Li­pót ke­zé­re jut-­
na. Ezért a nagy­ve­zír fo­lya­ma­to­san erő­sí­tet­te az erős­sé­get, és a
Szá­va men­tén sán­co­kat épít­te­tett, va­la­mint éle­lem­mel és friss
ka­to­na­ság­gal lát­ta el Te­mes­várt, Jenőt és Gyu­lát.
Az őr­gróf sem te­he­tett mást, mint hogy meg­erő­sí­tet­te sa­ját po-­
zí­ci­ói­ t. Hi­dat ve­re­tett a Du­nán és Sze­ged­nél a Ti­szán is, így meg-­
te­rem­tet­te a kap­cso­la­tot Ve­tera­ni er­dé­lyi se­reg­tes­té­vel. Emel­lett
már 1689-ben azt ja­va­sol­ta az Ud­va­ri Ha­di­ta­nács­nak, hogy
Eszék he­lyett egy má­sik híd­főt épít­se­nek ki és erő­dít­se­nek meg
a Drá­ván. En­nek okán 1691-ben hoz­zá­fo­gott Pé­ter­vá­rad meg-­
erő­sí­té­sé­hez is.
Pé­ter­vá­rad Eszék és Belg­rád kö­zött fél­úton, a Duna egyik éles
ka­nya­ru­la­tá­ban, egy jobb par­ti szik­la­há­ton he­lyez­ke­dett el.
Stra­té­gi­ai szem­pont­ból egy­aránt fon­tos volt a Ma­gyar Ki­rály­ság,
Sze­rém­ség és Szla­vó­nia szá­má­ra, hi­szen in­nen mind­egyik te­rü-­
le­tet könnyen meg le­he­tett kö­ze­lí­te­ni. Az őr­gróf te­hát az Ud­va­ri
Ha­di­ta­nács en­ge­dé­lyé­vel egy, a ko­ráb­bi­nál erő­sebb ka­to­nai bá-­
zis ki­épí­té­sé­hez fo­gott hoz­zá. Az erős­sé­get vi­zes­árok­kal vet­ték
kö­rül, déli elő­te­ré­ben lépcső­ze­tes sánc­rend­szert épí­tet­tek ki. A
mun­ká­la­tok jól ha­lad­tak, és már a tél be­áll­ta előtt si­ke­rült be­fe-­
jez­ni az épít­ke­zést. Ám ezt már az őr­gróf nem vár­ta meg, mert
1692 no­vem­be­ré­ben át­ad­ta a pa­rancs­nok­sá­got Croÿ her­ceg, al-­
tá­bor­nagy­nak, ő maga pe­dig a csá­szár pa­ran­csá­ra Bécs­be uta-­
zott. Egy igen ese­mény­te­len had­já­rat után hagy­ta el vég­leg a
ma­gyar­or­szá­gi had­szín­te­ret.
A Vil­lars már­ki ál­tal 1687-ben La­jos Vil­mos ba­den-ba­deni őr-­
gróf­ról le­jegy­zett gon­do­la­tok te­hát ha­ma­ro­san va­ló­ság­gá vál­tak.
A vissza­fog­la­ló há­bo­rú kez­de­tén a nagy­báty­ja, Her­mann őr­gróf
tá­mo­gat­ta a még csak szár­nya­it bon­to­ga­tó fi­a­tal bi­ro­dal­mi fő­ne-­
mest, és ami­kor le­hető­sé­get ka­pott te­het­sé­ge és rá­ter­mett­sé­ge
meg­mu­ta­tá­sá­ra, bi­zo­nyí­tá­sá­ra, élt is az al­ka­lom­mal. Dicső­sé­get
szer­zett ma­gá­nak, és már a kor­tár­sak is az Osz­mán Bi­ro­da­lom
se­re­gei fe­lett ara­tott fé­nyes győ­zel­mei mi­att Tür­ke­n­louis-nak
ne­vez­ték. Ki­de­rült, hogy jó és me­rész had­ve­zér, aki ugyan­úgy
ért a stra­té­gia ki­dol­go­zá­sá­hoz, mint a had­rend ki­ala­kí­tá­sá­hoz,
és ha kell (a kor­ban egy­ál­ta­lán nem egye­di mó­don), sze­mé­lye-­
sen ve­ze­ti csa­pa­tai ro­ha­mát, az első sor­ban küzd­ve és ka­to­ná­it
buz­dít­va. A kor leg­mo­der­nebb ha­dá­sza­ti és har­cá­sza­ti esz­kö­ze­it
és el­já­rá­sa­it is is­mer­te és al­kal­maz­ta. Gon­dol­junk csak a Buda
ost­ro­ma ide­jén ál­ta­la épít­te­tett vagy fel­ál­lí­tott sán­cok­ra, üte­gek-­
re és fu­tó­ár­kok­ra. Emel­lett a törzs­ka­rá­ban szol­gá­ló báró To­bi­as
von Hass­lin­gen ve­zérőr­nagy, fő­szál­lás­mes­ter, va­la­mint itá­li­ai
had­mér­nö­kök a Ma­gyar­or­szá­gon, Er­dély­ben és Szer­bi­á­ban har-­
co­ló szö­vet­sé­ges se­re­gek fel­vo­nu­lá­sá­ról, me­ne­te­iről, tá­bo­ra­i­ról
és csa­tá­i­ról tér­ké­pe­ket ké­szí­tet­tek. A karl­sru­hei le­vél­tár tér­ké-­
pei és terv­raj­zai kö­zül neki tu­laj­do­nít­ják azo­kat, ame­lyek 1689–
1692-ből, azaz fő­pa­rancs­nok­sá­ga ide­jéből szár­maz­nak. Az Osz-­
mán Bi­ro­da­lom el­len te­hát is­me­re­tei és te­het­sé­ge fé­nyes győ­zel-­
me­ket ho­zott, te­kint­sük át, hogy e ké­pes­sé­ge­it ho­gyan ka­ma­toz-­
tat­ta a Né­met-ró­mai Bi­ro­da­lom nyu­ga­ti ha­tár­vi­dé­kén, a Raj­na
mel­lett.
 A Birodalom pajzsa
A felső-rajnai hadszíntér (1693–1697, 1702–1706)

A ver­sailles-i ud­var ál­tal 1679-ban fel­ál­lí­tott re­u­ni­ós ka­ma­rák

mű­kö­dé­se 1682 ele­jé­re majd­nem újabb há­bo­rút ered­mé­nye­zett
a Habs­burg Bi­ro­da­lom és a Fran­cia Ki­rály­ság kö­zött. A kö­vet-­
kező év­ben az Osz­mán Bi­ro­da­lom el­le­ni eu­ró­pai össze­fo­gást lát-­
va XIV. La­jos egyelő­re le­tett to­váb­bi ter­jesz­ke­dé­si szán­dé­ká­ról.
Nem tá­mo­gat­ta a bé­csi ud­vart tö­rö­kel­le­nes küz­del­mé­ben, de
nem is tá­ma­dott a Né­met-ró­mai Bi­ro­da­lom­ra: 1684. au­gusz­tus
15-én Re­gens­burg­ban a fe­lek húsz­éves fegy­ver­szü­ne­tet kö­töt-­
tek. A wit­tels­ba­chi pa­lo­ta­gró­fok csa­lád­já­nak pfalz-sim­mer­ni
ágá­ból szár­ma­zó II. Ká­roly pfal­zi vá­lasz­tó­fe­je­de­lem (1680–1685)
1685-ben be­kö­vet­ke­zett ha­lá­lá­val azon­ban újabb há­bo­rús fe-­
szült­ség ala­kult ki a Nap­ki­rály és I. Li­pót kö­zött. A hei­del­ber­gi
pa­lo­tá­ba ugyan­is a csá­szár fe­le­sé­gé­nek, Ele­o­nó­ra pfalz-ne­ub
­ ur-­
gi her­cegnő­nek az apja, Fü­löp Vil­mos (1685–1690) köl­tö­zött. Ám
a pfalz-sim­mer­ni ág egyik hölgy­tag­ja, Er­zsé­bet Sa­rol­ta (1652–
1722) I. Fü­löp or­lé­ans-i her­ceg­nek (1640–1701), a fran­cia ki­rály
öccsé­nek a fe­le­sé­ge volt. Így XIV. La­jos test­vé­re csa­lád­já­nak ál­lí-­
tó­la­gos jo­ga­i­ra hi­vat­koz­va kö­ve­tel­te a Raj­na bal part­ján lévő
pfal­zi bir­to­ko­kat.
A bi­ro­da­lom nyu­ga­ti fe­lén fe­nye­gető há­bo­rú ki­tö­ré­sé­hez
azon­ban az Osz­mán Bi­ro­da­lom bé­ke­ta­po­ga­tó­zá­sa­i­ra volt szük-­
ség. Még ja­vá­ban ost­ro­mol­ták a szö­vet­sé­ges csa­pa­tok Belg­rá­dot,
ami­kor 1688. au­gusz­tus 23-án az ost­rom­tá­bor­ban egy csa­usz je-­
lent meg és a Por­ta kö­vet­sé­gé­nek be­lé­pé­si en­ge­délyt, va­la­mint
ka­to­nai kí­sé­re­tet kért Bé­csig, hogy ott a béke fel­té­te­le­iről tár-­
gyal­ja­nak. XIV. La­jos jog­gal félt a meg­egye­zéstől, ezért szep­tem-­
ber­ben meg­in­dí­tot­ta csa­pa­ta­it a Né­met-ró­mai Bi­ro­da­lom te­rü­le-­
tei el­len.
I. Li­pót vá­la­szul a bi­ro­da­lom rend­je­i­nek ne­vé­ben 1689. feb­ru-­
ár 14-én ha­dat üzent XIV. La­jos­nak. A fran­cia be­tö­rés­sel szem-­
ben fel­ál­lí­tott mint­egy 60 000 fős had­se­reg fe­lét a ma­gyar­or­szá-­
gi had­szín­térről ve­zé­nyel­ték át a Raj­na mel­lé. A ha­dak élé­re Ká-­
roly her­ce­get ne­vez­te ki, és II. Mik­sa Emá­nu­el szin­tén a bi­ro­da-­
lom nyu­ga­ti ré­szé­nek vé­del­méből vet­te ki a ré­szét. A csá­szár só-­
go­ra azon­ban 1690. áp­ri­lis 18-án meg­halt, míg a ba­jor vá­lasz­tó-­
fe­je­de­lem hat­ezer ka­to­ná­já­val in­kább az észak-itá­li­ai had­szín-­
tér­re ment há­bo­rúz­ni, majd 1692-től Spa­nyol-Né­met­al­föld kor-­
mány­zó­ja lett. A felső-raj­nai had­szín­tér fe­let­ti pa­rancs­nok­sá­got
III. Já­nos György szász vá­lasz­tó­fe­je­de­lem vet­te át, ám 1691.
szep­tem­ber 12-én ő is meg­halt. A posz­tot fia, IV. Já­nos György
(1691–1694) örö­köl­te meg. A kö­vet­kező év­ben po­li­ti­kai okok mi-­
att a szász vá­lasz­tó­fe­je­de­lem vissza­von­ta csa­pa­ta­it, így a felső-
raj­nai had­szín­té­ren egye­dül Fri­gyes Ká­roly würt­tem­ber­gi her-­
ceg-ad­mi­niszt­rá­tor (1652–1698) ma­radt gyen­ge erői­vel, amely­re
csak­ha­mar ve­re­sé­get is mér­tek a fran­ci­ák. Ezért a leg­in­kább ve-­
szé­lyez­te­tett Sváb és Frank Bi­ro­dal­mi Ke­rü­let rend­jei az ural­ko-­
dó­hoz for­dul­tak se­gít­sé­gért.
II. Mik­sa Emá­nu­el tá­vo­zá­sa és Ká­roly her­ceg ha­lá­la után ha-­
tal­mas űr tá­madt a bi­ro­dal­mi had­erő leg­főbb ve­ze­té­sé­ben, ezért
már 1690-ben meg­in­dult az al­kal­mas utód ke­re­sé­se. A 17–18.
szá­zad for­du­ló­ján a Habs­burg-ház­nak a Fran­cia Ki­rály­ság el­len
ví­vott há­bo­rú­i­ban ál­lan­dó szö­vet­sé­ge­se, Orá­ni­ai Vil­mos a Né-­
met­al­föl­di Egye­sült Tar­to­má­nyok kor­mány­zó­ja, majd 1689-től
III. Vil­mos né­ven Ang­lia ki­rá­lya már má­jus­ban azt ja­va­sol­ta,
hogy La­jos Vil­most az ural­ko­dó küld­je a Felső-Raj­na vi­dé­ké­re.
1691 már­ci­us­ á­ban pe­dig ar­ról igye­ke­zett meggyőz­ni az őr­gró-­
fot, hogy a bé­csi ud­var­ban sür­ges­se a bé­ke­kö­tést az Osz­mán Bi-­
ro­da­lom­mal, hogy mi­nél ha­ma­rabb a bi­ro­da­lom­ba jö­hes­sen
har­col­ni. Az an­gol ki­rály 1692-ben a már em­lí­tett két bi­ro­dal­mi
ke­rü­let­ben szö­vet­sé­ge­sek­re lelt eb­ben a kér­dés­ben. Az 1691. jú-­
ni­us 8-a óta egy­más­sal is szö­vet­ség­ben lévő sváb és frank ren-­
dek kö­zül utób­bi­nak a ke­rü­le­ti Ob­ristja, Krisz­ti­án Ernő bay­re-­
uthi őr­gróf (1655–1712) 1692 ok­tó­be­ré­ben állt elő az­zal a ja­vas-­
lat­tal, hogy ka­to­na­sá­guk ve­ze­té­sét La­jos Vil­mos­ra bíz­zák. Ez
egyet je­len­tett ter­mé­sze­te­sen az­zal, hogy az őr­gróf­nak a ma-­
gyar­or­szá­gi had­szín­tér he­lyett a felső-raj­nai vi­dé­ken kel­le­ne to-­
vább har­col­nia, és vissza­fog­lal­nia Strass­bur­got a fran­ci­ák­tól. Az
ural­ko­dó nagy meg­le­pe­té­sé­re az őr­gróf 1693 ja­nu­ár­já­ban el is
fo­gad­ta a meg­bí­zást. La­jos Vil­most ugyan­is már rég­óta ér­de­kel-­
te egy ön­ál­ló pa­rancs­no­ki meg­bí­za­tás az Augsbur­gi Liga leg­fon-­
to­sabb had­szín­te­rén, hi­szen így egy­szer­re véd­het­te a bi­ro­da­lom
nyu­ga­ti ha­tá­rát és sa­ját őr­gróf­sá­gát. Már 1689-ben egy, az ural-­
ko­dó­hoz be­nyúj­tott hadmű­ve­le­ti szak­vé­le­mény­ben azt ta­ná­csol-­
ta, hogy he­lyez­zék át a Raj­na mel­lé har­col­ni. 1692 és 1693 for-­
du­ló­ján te­hát az ő ko­ráb­bi szán­dé­ka ta­lál­ko­zott a nyu­ga­ti meg-­
ke­re­sé­sek­kel.
Ha­ma­ro­san meg is szü­le­tett a fe­lek kö­zött a meg­ál­la­po­dás. La-­
jos Vil­mos ki­kö­té­sé­nek meg­fe­lelően meg­ka­pott min­den fő­pa-­
rancs­no­ki jog­kört. Erre azért volt szük­ség, ne­hogy egy vá­lasz­tó-­
fe­je­del­met ül­tes­se­nek a nya­ká­ra, aki majd le­arat­ja a ba­bé­ro­kat.
Más­részt az őr­gróf sze­ret­te vol­na el­ér­ni, hogy 10 000 lo­vast és
hu­szárt ma­gá­val hoz­has­son a ma­gyar­or­szá­gi had­szín­térről, vé-­
gül azon­ban meg kel­lett elé­ged­nie há­rom­ezer fő­vel. Har­mad-­
részt fenn­tar­tot­ta ma­gá­nak a jo­got, hogy később vissza­tér­jen a
Ma­gyar Ki­rály­ság­ba, és át­ve­gye az ot­ta­ni fő­pa­rancs­no­ki tiszt­sé-­
get.
Az őr­gróf­nak össze­sen 26 000 fő­nyi ka­to­na­ság állt ren­del­ke­zé-­
sé­re a hadmű­ve­le­tek­hez. Prob­lé­mák vol­tak azon­ban a mu­ní­ció-
és éle­lem­el­lá­tás­sal, va­la­mint az újon­nan fel­fo­ga­dott ka­to­nák fe-­
gyel­mé­vel és ki­kép­zé­sé­vel is. Mind­ezek fe­lett eb­ben az év­ben a
Felső-Raj­na vi­dé­ke is­mét az ese­mé­nyek kö­zép­pont­já­ba ke­rült.
XIV. La­jos ugyan­is úgy vél­te, hogy itt le­het­sé­ges egy döntő győ-­
zel­met ki­vív­ni, ami­vel még meg­for­dít­hat­ja a há­bo­rú me­ne­tét, és
át­ve­he­ti a stra­té­gi­ai kez­de­mé­nye­zést. Ezért 1693. má­jus 16-án
Guy Al­don­ce de Dur­fort de Lor­ges her­ceg, Fran­cia­or­szág mar-­
sall­ja (1630–1702) 40 000 fős fran­cia had­se­reg élén Phi­lipps-­
burg­nál át­lép­te a Raj­nát, és ost­rom alá vet­te Hei­del­ber­get, ame-­
lyet egy hét­tel később (má­jus 23-án) pa­rancs­no­ka a sza­bad el­vo-­
nu­lás fe­jé­ben át­adott. La­jos Vil­mos a ren­del­ke­zés­re álló re­gi-­
ment­je­it Heilb­ronn-nál von­ta össze, ám mi­vel erő­sí­tést nem ka-­
pott, így a tú­lerő­ben lévő fran­ci­ák­kal szem­ben nem gon­dol­ha-­
tott sem­mi­lyen hadmű­ve­let­re.
De Lor­ges her­ceg, lát­va a gyors si­kert, im­má­ron az őr­gróf
gyen­ge had­se­re­gét akar­ta meg­tá­mad­ni, mi­előtt a Kö­zép-Raj­na
vi­dé­kéről erő­sí­tés­ként át­ve­zé­nyelt hes­sen-kas­se­li és szász csa-­
pa­tok oda nem ér­nek. A fran­cia se­reg jú­ni­us 5-én meg is je­lent a
vá­ros előtt, ám csak rö­vid tü­zér­sé­gi csa­tá­ro­zás ala­kult ki, majd
La­jos Vil­mos vissza­von­ta erőit a Nec­kar mögé. A ve­szély azon-­
ban a felső-raj­nai bi­ro­dal­mi had­se­reg fölül még nem múlt el.
Fland­ri­á­ból ugyan­is meg­in­dult a Da­up­hin, La­jos fran­cia trón-­
örö­kös (1661–1711) ve­ze­té­sé­vel egy 20 000 fős had erre a had-­
szín­tér­re. A két fran­cia had­se­reg jú­li­us 25-én egye­sült Stutt­gart
kö­ze­lé­ben. Ám ek­kor­ra már az őr­gróf­hoz is be­fu­tot­tak a várt
erő­sí­té­sek: jú­li­us ele­jén 3000 ba­jor, míg jú­li­us 26/27-én a hes-­
sen-kas­se­li és a szász re­gi­men­tek. Az öröm­be azon­ban üröm is
ve­gyült, hi­szen a tá­bor­ban meg­je­lent IV. Já­nos György szász vá-­
lasz­tó­fe­je­de­lem nem fo­gad­ta el, hogy az őr­gróf a fe­let­te­se. Sze-­
ren­csé­re a ki­ala­kult ha­tás­kö­ri vita nem volt ko­mo­lyabb ha­tás­sal
a hadmű­ve­le­tek­re. A fran­cia had­ve­ze­tés ugyan­is az erő­sí­tésről
tu­do­mást sze­rez­ve már nem koc­káz­tat­hat­ta meg a döntő csa­ta
meg­ví­vá­sát.
 A had­já­rat­nak azon­ban még nem volt vége. A fran­cia csa­pa-­
tok el­kezd­ték a meg­szállt Würt­tem­ber­gi Her­ceg­ség te­rü­le­tét
szisz­te­ma­ti­ku­san pusz­tí­ta­ni: fosz­to­gat­tak, sar­col­tak és erő­sza-­
kos­kod­tak. Ezért La­jos Vil­mos fel­szó­lí­tot­ta a würt­tem­ber­gi her-­
ceg-ad­mi­niszt­rá­tort, hogy ad­jon alatt­va­ló­i­nak a ke­zé­be fegy­vert.
A Sváb Bi­ro­dal­mi Ke­rü­let kon­vent­je au­gusz­tus 4-én ki is hir­det-­
te a nép­föl­ke­lést, a fel­fegy­ver­ke­zett pa­rasz­tok pe­dig el­kezd­ték a
fran­cia had­se­reg után­pót­lá­si vo­na­la­it tá­mad­ni. Se­gít­sé­gük­re
vol­tak eb­ben az őr­gróf ál­tal az el­len­sé­ges vo­na­lak mögé ve­zé-­
nyelt ma­gyar lo­va­sok is, akik idő­köz­ben szin­tén a had­szín­tér­re
ér­kez­tek. Mind­ezek ha­tá­sá­ra de Lor­ges her­ceg au­gusz­tus vé­gén
kény­te­len volt ki­von­ni re­gi­ment­je­it Sváb­földről. A csa­tá­ro­zá­sok
azon­ban egé­szen no­vem­be­rig el­hú­zód­tak, ek­kor de Lor­ges her-­
ceg vissza­ve­zet­te se­re­gét a Raj­na bal part­já­ra.
En­nek el­le­né­re az őr­gróf tel­je­sít­mé­nyé­vel Bécs­ben nem min-­
den­ki volt ma­ra­dék­ta­la­nul elé­ge­dett. Az Osz­mán Bi­ro­da­lom el-­
le­ni há­bo­rú­ban meg­szok­ták tőle a he­ves, nem egy­szer nagy koc-­
ká­za­to­kat is vál­la­ló tá­ma­dá­so­kat és a fé­nyes si­ke­re­ket. Ez­zel
szem­ben a felső-raj­nai had­szín­té­ren rend­kí­vül meg­fon­tolt stra-­
té­gi­át al­kal­ma­zott már az első had­já­ra­tá­ban is. Ez nem is vé­let-­
len, hi­szen al­kal­maz­ko­dott is­mé­tel­ten el­len­fe­le ha­dá­sza­ti és
har­cá­sza­ti el­ve­i­hez. A kor eu­ró­pai hadmű­vé­sze­té­ben ugyan­is a
koc­ká­za­tos csa­ták meg­ví­vá­sa he­lyett a had­ve­zé­rek igye­kez­tek
gyors me­ne­tek­kel, az után­pót­lá­si és kom­mu­ni­ká­ci­ós vo­na­lak za-­
va­rá­sá­val, eset­leg el­vá­gá­sá­val, sa­ját me­ne­tek út­vo­na­lá­nak el­rej-­
té­sé­vel, va­la­mint egy-egy, a fő­se­reg­től ki­kü­lö­ní­tett se­reg­test el­le-­
ni raj­ta­ütés­szerű tá­ma­dás­sal olyan szi­tu­á­ci­ót ki­ala­kí­ta­ni, hogy
az el­len­ség kény­te­len le­gyen vissza­vo­nul­ni vagy akár meg­ad­ni
ma­gát. A cél te­hát nem a meg­sem­mi­sítő győ­ze­lem ki­ví­vá­sa volt,
ha­nem a mi­nél jobb tár­gya­lá­si po­zí­ció ki­har­co­lá­sa. La­jos Vil­mos
ezt fi­gye­lem­be véve kér­te már a felső-raj­nai had­szín­tér­re tör-­
tént meg­ér­ke­zé­se előtt a 10 000 ma­gyar és rác lo­vast és hu­szárt,
hi­szen tud­ta, hogy az úgy­ne­ve­zett „kis­há­bo­rú” meg­ví­vá­sá­hoz
könnyű­lo­vas­ság­ra lesz szük­sé­ge, és ezért szor­gal­maz­ta a meg-­
szállt sváb te­rü­le­tek pa­raszt­ja­i­nak föl­ke­lé­sét is. La­jos Vil­mos al-­
kal­maz­ko­dá­sát az el­len­fél stra­té­gi­á­já­hoz, a kö­rül­mé­nyek­hez,
va­la­mint a had­tu­do­má­nyok­ban való jár­tas­sá­gát jól pél­dáz­za,
hogy már 1693-ban hoz­zá­lá­tott egy, a Fe­ke­te-erdő ter­mé­szet-­
föld­raj­zi adott­sá­ga­it ki­hasz­ná­ló sánc­rend­szer épí­té­sé­hez. Rhe­in-­
fel­dentől Pforz­he­i­mig a hegy­vo­nu­la­tok­ra sán­cok­kal meg­erő­sí-­
tett véd­vo­na­lat épít­te­tett, ame­lyet ki­sebb erők­kel is meg le­he­tett
vé­de­ni.
Maga az őr­gróf sem volt azon­ban elé­ge­dett az 1693. évi had­já-­
rat ered­mé­nyé­vel. Úgy vél­te ugyan­is, hogy nem ele­gendő csak
re­a­gál­ni a fran­cia tá­ma­dá­sok­ra a Felső-Raj­ná­nál, ha­nem át kel-­
le­ne ven­ni a stra­té­gi­ai kez­de­mé­nye­zést, ami­hez két had­se­reg­re,
össze­sen 80 000 ka­to­ná­ra len­ne szük­ség. En­nek a fel­ál­lí­tá­sá­hoz
azon­ban tá­mo­ga­tó­kat kel­lett sze­rez­nie, hi­szen a szá­szok és a
hes­sen-kas­se­li­ek ha­za­vo­nul­tak téli szál­lás­ra, és két­sé­ges volt,
hogy újra a Nec­kar men­tén fog­nak-e har­col­ni. A két ke­rü­let pe-­
dig el­bo­csá­tot­ta ha­da­it, a tár­há­zak üre­sen áll­tak. Egye­dül a pfal-­
zi vá­lasz­tó­fe­je­de­lem ígért öt re­gi­men­tet az 1694. évre, ám ezért
mind­két ke­rü­lettől 100 000 fo­rin­tot kért. Mi­vel La­jos Vil­mos úgy
lát­ta, hogy az Augsbur­gi Liga a felső-raj­nai had­szín­tér­re ve­zény-­
li a kö­vet­kező év­ben is leg­gyen­gébb tag­ja­i­nak ka­to­na­sá­gát, ame-­
lyek sem lét­szá­muk­ban, sem fel­sze­re­lé­sük­ben nem ele­gendőek
ah­hoz, hogy si­ker­rel vív­ják meg a har­cot az el­len­ség­gel, ezért
cse­lek­vés­re szán­ta el ma­gát, és Lon­don­ba uta­zott se­gé­lyért. III.
Vil­mos ki­rály azon­ban üres kéz­zel en­ged­te haza. Az az évi had-­
já­ra­tot vé­gül az „men­tet­te meg”, hogy a „lon­do­ni fi­as­kót” kö-­
vetően 1694 má­ju­sá­ban a frank és a sváb ke­rü­let rend­jei újra
12–12 000 ka­to­na ki­ál­lí­tá­sa mel­lett dön­töt­tek.
A fe­le­más si­ker­rel zá­rult tár­gya­lá­sok ered­mé­nye­ként az őr-­
gróf 1694 jú­ni­us­ á­ban mint­egy 35 000 ka­to­na fe­lett ren­del­ke­zett.
Ez­zel a had­erő­vel kel­lett fel­ven­ni a küz­del­met de Lor­ges her­ceg
50 000 fő­nyi had­se­re­gé­vel szem­ben, amely jú­ni­us 10-én Phi-­
lipps­burg­nál is­mét át­kelt a Raj­nán. Mi­vel La­jos Vil­mos hi­á­ba
vár­ta, hogy I. Fri­gyes Ágost szász vá­lasz­tó­fe­je­de­lem (1694–1733)
meg­ér­kez­zen az erő­sí­tés­sel, így el­ke­rü­lendő a múlt évi kri­ti­ká-­
kat és szem­re­há­nyá­so­kat, egye­dül vo­nult a tú­lerő el­len. A döntő
csa­tát ter­mé­sze­te­sen most is ke­rül­te, ám ki­sebb csa­tá­ro­zá­sok­kal
olyan ér­zé­keny vesz­te­sé­ge­ket oko­zott a fran­cia csa­pa­tok­nak,
hogy de Lor­ges her­ceg jú­ni­us 29-én vissza­vo­nult a Raj­na bal
part­já­ra, ki­vált­va ez­zel ki­rá­lya rosszal­lá­sát.
Az őr­gróf a si­kert azon­ban nem tud­ta ki­hasz­nál­ni. Erő­sí­té­sek
hi­á­nyá­ban nem vál­lal­koz­ha­tott a stra­té­gi­ai fon­tos­sá­gú Phi­lipps-­
burg ost­ro­má­ra, amely­nek el­fog­la­lá­sá­val a fran­ci­ák Felső-Raj­na
vi­dé­ki po­zí­ci­ói je­lentő­sen meg­gyen­gül­het­tek vol­na.
A várt erő­sí­tés au­gusz­tus 13-án ér­ke­zett meg: gróf Hein­rich
von Reuß tá­bor­szer­nagy (1649–1696) pa­rancs­nok­sá­ga alatt a
szász vá­lasz­tó­fe­je­de­lem 12 000 fő­nyi se­gély­hada csat­la­ko­zott az
őr­gróf se­re­gé­hez. La­jos Vil­mos örö­me azon­ban most sem le­he-­
tett tel­jes, hi­szen a szász szol­gá­lat­ba állt tá­bor­szer­nagy be­le­szó-­
lást kö­ve­telt a hadmű­ve­le­tek irá­nyí­tá­sá­ba. Az újra ki­ala­kult vita
mi­att La­jos Vil­mos a szász csa­pa­tok nél­kül kez­dett ter­ve meg­va-­
ló­sí­tá­sá­hoz, Phi­lipps­burg meg­tá­ma­dá­sá­hoz. En­nek meg­fe­lelően
szep­tem­ber 15-én min­den el­len­ál­lás nél­kül át­kelt a Raj­nán és
be­nyo­mult El­zász­ba. Ma­gyar lo­va­sai pusz­tí­tot­ták és ra­bol­ták a
vi­dé­ket. Más­nap azon­ban már fel­tűnt de Lor­ges her­ceg had­se-­
re­gé­nek elő­véd­je, így az őr­gróf is­mét a Raj­na jobb part­já­ra von-­
ta vissza erőit. Ez­zel el is ült a har­ci zaj eb­ben az év­ben a Felső-
Raj­na vi­dé­kén, je­lentő­sebb hadmű­ve­le­tek­re már nem ke­rült
sor.
La­jos Vil­mos­nak a nagy ter­vét, Phi­lipps­burg vissza­fog­la­lá­sát
nem si­ke­rült meg­va­ló­sí­ta­nia, ám az, hogy se­re­gé­vel be tu­dott
tör­ni El­zász­ba, azt ered­mé­nyez­te, hogy a sváb ke­rü­let rend­jei
1694. de­cem­ber 30-án a csá­szár­nak írt fel­ira­tuk­ban ha­di­cél­ként
is­mét e stra­té­gi­a­i­lag fon­tos erős­ség ost­ro­mát ha­tá­roz­ták meg. A
had­já­rat ve­ze­té­sét némi hu­za­vo­nát kö­vetően is­mét La­jos Vil-­
mos­ra bíz­ták.
A ka­to­nai tá­bo­rok­ban el­töl­tött több év­ti­zed után ek­kor­ra már
meg­ren­dült egész­ségű őr­gróf azon­ban még nem tar­tóz­ko­dott
gyü­le­kező csa­pa­tai mel­lett, ami­kor a fran­cia se­reg 1695. jú­ni­us
5-én Phi­lipps­burg­nál is­mét át­kelt a Raj­nán. A had­já­rat azon­ban
ese­mény­te­le­nül telt, hi­szen a fran­ci­ák csak­ha­mar is­mét vissza-­
vo­nul­tak.
Eköz­ben a bé­csi ud­var­ban fel­me­rült, hogy az Osz­mán Bi­ro­da-­
lom el­le­ni harc­ban ka­taszt­ro­fá­li­san tel­je­sítő szász vá­lasz­tó­fe­je-­
del­met a felső-raj­nai had­szín­tér­re, míg az őr­gró­fot újra a Ma-­
gyar Ki­rály­ság­ba ve­zé­nyel­nék át. I. Fri­gyes Ágost­nak nem is lett
vol­na el­le­né­re a vál­tás, ám La­jos Vil­mos vissza­uta­sí­tot­ta ezt. Rá-­
adá­sul őt tá­mo­gat­ta eb­ben a két ke­rü­let és az an­gol ki­rály is. Így
az őr­gróf meg­ma­radt a Felső-Raj­na vi­dé­kén, és 1695/96 te­lén pa-­
ran­csot adott ka­to­ná­i­nak, hogy a Rhe­in­fel­dentől Pforz­he­i­mig
tar­tó véd­vo­na­lat egé­szen a Nec­karig hosszab­bít­sák meg. Ez lett
az úgy­ne­ve­zett „ep­pin­ge­ni vo­nal.”
Az 1696. esz­ten­dei hadmű­ve­le­tek is ha­son­ló­an zaj­lot­tak le,
mint a ko­ráb­bi­ak. A Ká­roly hes­sen-kas­se­li tar­to­mánygróf­fal
foly­ta­tott rang- és ha­tás­kö­ri vi­ták meg­bé­ní­tot­ták a felső-raj­nai
had te­vé­keny­sé­gét, amely így is­mét si­ker­te­le­nül pró­bál­ko­zott
be­nyo­mul­ni El­zász­ba. A po­li­ti­kai hely­zet meg­vál­to­zá­sa azon­ban
még ag­gasz­tóbb volt az őr­gróf szá­má­ra. XIV. La­jos és II. Vik­tor
Amadé sa­vo­yai her­ceg (1675–1730) meg­bí­zott­jai 1696. ok­tó­ber
6-án szerző­dést kö­töt­tek egy­más­sal, amely ér­tel­mé­ben az utób-­
bi ki­vált az Augsbur­gi Li­gá­ból, így a fran­cia had­ve­ze­tés mint­egy
50 000 fő­nyi, más had­szín­te­re­ken be­vet­hető ka­to­ná­hoz ju­tott.
Mi­vel a Fran­cia Ki­rály­ság itá­li­ai had­se­re­ge El­zász­ban vo­nult téli
szál­lás­ra, így 1697 feb­ru­ár­já­ban jog­gal gon­dol­hat­ta úgy La­jos
Vil­mos, hogy a Felső-Raj­na vi­dé­ke min­den ed­di­gi­nél na­gyobb
ve­szély­ben fo­rog, ám erő­sí­tés­re nem szá­mít­ha­tott. Ezért azt ter-­
vez­te, hogy az ed­dig el­ké­szült véd­vo­na­lat egé­szen a Maj­ná­ig
épí­ti.
Az őr­gróf fé­lel­mei azon­ban nem iga­zo­lód­tak be. XIV. La­jos
nem a Felső-Raj­ná­nál, ha­nem Ka­ta­ló­ni­á­ban és Spa­nyol-Né­met-­
al­föl­dön ve­tet­te be fel­sza­ba­dult re­gi­ment­je­it. A had­já­rat így az
előző évek for­ga­tó­köny­vé­nek meg­fe­lelően zaj­lott. A Claude de
Cho­i­se­ul-Fran­ciè­res fran­cia mar­sall (1632–1711) ve­zet­te ha­dak
át­kel­tek a Raj­nán, ez­zel a bi­ro­da­lom vé­del­mét fel­ada­tul kapó
őr­gró­fot moz­du­lat­lan­ság­ra kény­sze­rí­tet­ték. A hadmű­ve­le­tek
egyet­len ered­mé­nye az lett, hogy La­jos Vil­mos 17 napi ost­ro­mot
kö­vetően be­vet­te Ebern­bur­got. Ek­kor már azon­ban a csá­szár, a
bi­ro­da­lom és a fran­cia ki­rály bé­ke­tár­gya­lá­sok­ba kezd­tek. A há-­
bo­rú­zó fe­lek ok­tó­ber 30-án alá is ír­ták Rijs­wijk­ben a pfal­zi örö-­
kö­sö­dé­si há­bo­rút le­zá­ró bé­ke­szerző­dést. En­nek ér­tel­mé­ben XIV.
La­jos le­mon­dott min­den, a Raj­na jobb part­ján ta­lál­ha­tó te­rü-­
letről, vá­ros­ról és erődről (Phi­lipps­burg, Frei­burg, Bre­i­sach és
Kehl), ame­lye­ket ko­ráb­ban, a nij­me­ge­ni béke ér­tel­mé­ben szállt
meg a Né­met-ró­mai Bi­ro­da­lom­ban.
A bé­ke­kö­tés azon­ban csak egy né­hány évig tar­tó fegy­ver­szü-­
ne­tet je­len­tett, hi­szen a kon­ti­nens ha­tal­ma­it és dip­lo­ma­tá­it egy
újabb, ám rég­óta vár­ha­tó ese­mény tar­tot­ta láz­ban. Mad­rid­ban
ugyan­is hal­dok­lott az utód nél­kü­li II. Ká­roly spa­nyol ki­rály
(1665–1700), aki­nek meg­üre­se­dett trón­já­ra és így or­szá­ga­i­ra,
tar­to­má­nya­i­ra és gyar­ma­ta­i­ra mind Bécs­ben, mind Ver­sailles-
ban, mind pe­dig Mün­chen­ben igényt tar­tot­tak. A ki­rály 1700.
ok­tó­ber 2-án alá­írt vég­ren­de­le­té­ben XIV. La­jos uno­ká­ját, Fü­löp
An­jou her­ce­get je­löl­te ki örö­kö­sé­nek, majd no­vem­ber 1-jén
vissza­ad­ta lel­két a te­remtő­nek. A „nagy vá­lasz­tást” no­vem­ber
12-én hoz­ták nyil­vá­nos­ság­ra, amely el­len I. Li­pót azon­nal til­ta-­
ko­zott. Az An­gol Ki­rály­ság és az Egye­sült Né­met­al­föl­di Tar­to­má-­
nyok ve­zetői azon­ban egyelő­re ki­vár­tak, szá­muk­ra ked­vező­nek
tűnt a tes­ta­men­tum. A hely­zet azon­ban rö­vi­de­sen meg­vál­to­zott,
hi­szen a fran­cia dip­lo­má­cia ma­gá­ra ha­ra­gí­tot­ta az úgy­ne­ve­zett
ten­ge­ri ha­tal­ma­kat is. 1701. szep­tem­ber 7-én Há­gá­ban a csá-­
szár, az an­gol ki­rály és az egye­sült tar­to­má­nyok kö­ve­tei újabb
Bour­bon-el­le­nes szö­vet­sé­get kö­töt­tek. Te­hát az úgy­ne­ve­zett
„Nagy Szö­vet­ség” újra lét­re­jött, az Itá­li­á­ban már 1701 ta­va­sza
óta tar­tó há­bo­rús­ko­dás ha­ma­ro­san ki­ter­jedt a Spa­nyol Ki­rály-­
ság­ra, Spa­nyol-Né­met­al­föld­re, a gyar­ma­tok­ra és a Né­met-ró­mai
Bi­ro­da­lom­ra is, amely­nek a felső-raj­nai had­szín­te­rén ott ta­lál-­
juk is­mét La­jos Vil­most.[23]
Az őr­gró­fot a csá­szár már 1701. jú­ni­us 18-án ki­ne­vez­te a bi­ro-­
da­lom­ban álló összes csá­szá­ri-ki­rá­lyi re­gi­ment pa­rancs­no­ká­vá.
Míg uno­ka­test­vé­re, Jenő sa­vo­ya-ca­rig­na­nói her­ceg Észak-Itá­li­á-­
ban tá­ma­dás­ba len­dült, ad­dig La­jos Vil­mos a Raj­na jobb part­já-­
nak meg­erő­sí­té­sé­hez kez­dett is­mét, mi­vel egy­részt a rijs­wij­ki
bé­ké­ben vissza­ka­pott négy erős­ség és a Fe­ke­te-erdő men­tén ál-­
ta­la ki­épí­tett véd­vo­nal rossz ál­la­pot­ban volt, más­részt nem állt
ren­del­ke­zé­sé­re egy eset­le­ges tá­ma­dó hadmű­ve­let­hez szük­sé­ges
szá­mú ka­to­na és fel­sze­re­lés.
1702 ta­va­szá­ra azon­ban a csá­szár szá­má­ra ked­vezően ala­kult
a bi­ro­dal­mi po­li­ti­ka, ami na­gyobb ak­ti­vi­tás­ra sar­kalt­ta az őr-­
gró­fot is.[24] A Raj­nán át­kel­ve 1702. áp­ri­lis 20-án ost­rom alá fog-­
ta Lan­da­ut. Az ost­rom­lók tá­bo­rá­ban jú­li­us­ban meg­je­lent fé­nyes
kí­sé­re­té­vel Jó­zsef fő­her­ceg, a későb­bi csá­szár (1705–1711), aki
hi­va­ta­lo­san át­vet­te ugyan a pa­rancs­nok­sá­got, ám a hadmű­ve­le-­
te­ket to­vább­ra is La­jos Vil­mos irá­nyí­tot­ta. Az őr­ség vé­gül szep-­
tem­ber 9-én sza­bad el­vo­nu­lás fe­jé­ben át­ad­ta az erő­döt. Mi­után
az őr­gróf ko­ráb­ban már meg­hó­dí­tot­ta Weißen­bur­got és La­ut­ er-­
bur­got is, így úgy tűnt, hogy nem­so­ká­ra egész El­zászt si­ke­rül el-­
fog­lal­nia. Csa­pa­ta­i­val azon­nal dél­nek for­dult te­hát, és Ha­gen­au
meg­szál­lá­sá­val már kar­nyúj­tás­nyi kö­zel­ség­be ke­rült Strass­burg.
A Raj­na bal part­ján el­te­rülő vá­ros el­fog­la­lá­sa pe­dig azt je­lent-­
het­te vol­na, hogy már 1702-ben si­ke­rül tel­je­sí­te­nie a felső-raj­nai
had­szín­tér leg­fon­to­sabb cél­kitű­zé­sét.
Az őr­gróf szá­mí­tá­sa­it azon­ban ke­resz­tül­húz­ta, hogy II. Mik­sa
Emá­nu­el szö­vet­sé­get kö­tött a fran­cia ki­rállyal, és 1702 szep­tem-­
be­ré­ben csa­pa­ta­i­val meg­száll­ta Ulm bi­ro­dal­mi vá­rost. Ez­zel egy
idő­ben Vil­lars mar­sall elő­ké­szü­le­te­ket tett arra, hogy se­re­gé­vel
Hü­nin­gen­nél, azaz El­zász déli ré­szén át­kel­jen a Raj­nán, és egye-­
sül­jön a ba­jor vá­lasz­tó­fe­je­de­lem­mel. La­jos Vil­mos­nak te­hát fel
kel­lett ad­nia ere­de­ti szán­dé­kát, hogy a raj­nai fran­cia had­se­reg
part­vál­tá­sá­nak meg­aka­dá­lyo­zá­sá­ra vo­nul­has­son. Még ide­jé­ben
ér­ke­zett ah­hoz, hogy a re­gi­ment­jei egy ré­szét már a jobb part­ra
át­ve­zető Vil­lars-t vissza­vo­nu­lás­ra kény­sze­rít­se. Rö­vid idő­re úgy
tűnt, hogy La­jos Vil­mos had­se­re­ge zö­mé­vel még­is Strass­burg
ost­ro­má­ra vo­nul­hat, ám vé­gül szán­dé­ka újra zá­tony­ra fu­tott. A
fran­cia had­se­reg ugyan­is Hü­nin­gentől né­hány ki­lo­mé­ter­rel
észa­kabb­ra ok­tó­ber 12–13-án át­kelt a Raj­nán. A kö­vet­kező na-­
pon Fried­lin­gen­nél Vil­lars és La­jos Vil­mos is­mét szem­be­ke­rült
egy­más­sal. Az őr­gróf a gya­log­sá­got ve­zet­ve sze­mé­lye­sen is részt
vett a vé­res kö­zel­harc­ban. A sö­tét­ség be­áll­tá­val mind­két fél
győz­tes­nek érez­het­te ma­gát eb­ben az el­dön­tet­len csa­tá­ban. Vil-­
lars meg­aka­dá­lyoz­ta Strass­burg ost­ro­mát, míg La­jos Vil­mos
meg­aka­dá­lyoz­ta a fran­cia és a ba­jor se­reg egye­sü­lé­sét.
Az őr­gróf si­ke­re azon­ban át­me­ne­ti­nek bi­zo­nyult, hi­szen ha-­
ma­ro­san két­fron­tos harc­ra kény­sze­rült. Vil­lars már 1703 feb­ru-­
ár­já­ban Strass­burg­nál át­kelt a Raj­nán és meg­in­dult a bi­ro­da­lom
bel­se­je felé. A fran­cia mar­sall azon­ban Kehl el­fog­la­lá­sa után
vissza­tért a fo­lyó bal part­já­ra, ahon­nan csak ki­rá­lya nyo­ma­té-­
kos uta­sí­tá­sá­ra in­dult el újra. Áp­ri­lis­ban te­hát újra át­kelt a Raj-­
nán, hogy a bi­ro­dal­mat védő sán­con át­tör­jön, ám ka­to­ná­i­nak öt
ro­ha­ma is össze­om­lott a védők el­len­ál­lá­sán. La­jos Vil­mos is­mét
ott har­colt az első vo­nal­ban, egy lö­vés a mell­vért­jét is be­hor-­
pasz­tot­ta.
Vé­gül a fran­cia mar­sall ki­vár­ta a hó­ol­va­dást, és má­jus­ban,
meg­ke­rül­ve az őr­gróf véd­vo­na­lát egye­sült a ba­jor vá­lasz­tó­fe­je-­
de­lem csa­pa­ta­i­val. Vil­lars és II. Mik­sa Emá­nu­el, a két ko­ráb­bi jó
ba­rát azon­ban nem tu­dott meg­egyez­ni az egye­sült se­reg to­váb-­
bi hadmű­ve­le­te­iről. A fran­cia mar­sall Bécs vagy az őr­gróf re­gi-­
ment­jei el­len akart vo­nul­ni, ez­zel szem­ben a ba­jor vá­lasz­tó­fe­je-­
del­met von­zot­ta Ti­rol meg­hó­dí­tá­sa. Így szét­vál­tak út­ja­ik.
Ezt az al­kal­mat nem kí­ván­ta az őr­gróf ki­hasz­ná­lat­la­nul hagy-­
ni. Si­ke­rült is neki a fran­cia–ba­jor had­se­reg há­tá­ban Augsburg-­
nál és Dil­lin­gen­nél egy-egy meg­erő­sí­tett tá­bort fel­ál­lí­ta­nia. Lo-­
va­sa­it pe­dig Ba­jor­or­szág pusz­tí­tá­sá­ra ren­del­te. Az őr­gróf­nak
azon­ban a meg­se­gí­té­sé­re kül­dött Lim­burg-Sty­rum tá­bor­nagy
1703. szep­tem­ber 20-i höchstad­ti ve­re­sé­gét kö­vetően fel kel­lett
ad­nia ál­lá­sa­it, és vissza kel­lett hú­zód­nia a Felső-Raj­ná­hoz.
La­jos Vil­mos ki­lá­tá­sai a felső-raj­nai had­szín­té­ren sem vol­tak
ked­vezőb­bek. Bre­i­sach őr­sé­ge meg­ad­ta ma­gát a fran­ci­ák­nak,
majd ha­ma­ro­san Lan­dau is ka­pi­tu­lált. Az őr­gróf szem­pont­já­ból
te­hát az el­múlt évi si­ke­re­ket 1703-ban sú­lyos ku­dar­cok kö­vet-­
ték. Ez­zel szem­ben a Raj­nán és a Fe­ke­te-erdőn ke­resz­tül hú­zó­dó
el­lá­tó vo­na­lak biz­to­sí­tá­sá­val a fran­cia–ba­jor had­se­reg ve­ze­té­se
már egy Bécs el­le­ni had­já­ra­tot ter­vez­he­tett.
A há­bo­rú ezen sza­ka­szá­ban a felső-raj­nai had­szín­tér vált a
leg­fon­to­sab­bá. A kö­vet­kező év ele­jé­re meg is érett a hely­zet a
cse­lek­vés­re. John Chur­chill tá­bor­nagy, Marl­bo­rough her­ce­ge
(1650–1722), az an­gol–hol­land had­se­reg fő­pa­rancs­no­ka 1704. ja-­
nu­ár 2-án el­küld­te jó­kí­ván­sá­ga­it az őr­gróf­nak és egy­út­tal fel­szó-­
lí­tot­ta, hogy ké­szül­jön fel a had­já­rat idő­ben tör­ténő meg­nyi­tá­sá-­
ra. Négy nap­pal később La­jos Vil­mos is össze­ál­lí­tott egy em­lék-­
ira­tot, amely­ben Lan­dau vissza­fog­la­lá­sát, majd El­zász és Lo­ta-­
rin­gia meg­szál­lá­sát ja­va­sol­ta. Ez neki és a Sváb Bi­ro­dal­mi Ke­rü-­
let fő ha­di­cél­já­nak, azaz Strass­burg meg­hó­dí­tá­sá­nak is meg­fe-­
lelt. Uno­ka­test­vé­ré­nek, a bé­csi Ud­va­ri Ha­di­ta­nács el­nö­ké­nek,
Jenő sa­vo­ya-ca­rig­na­nói her­ceg­nek azon­ban más ter­vei vol­tak.
Min­den ren­del­ke­zés­re álló erőt a ba­jor vá­lasz­tó­fe­je­de­lem meg-­
sem­mi­sí­té­sé­re akart össze­von­ni, és fran­cia szö­vet­sé­ge­se­i­vel
együtt sze­ret­te vol­na ki­ker­get­ni a bi­ro­da­lom­ból. Ter­mé­sze­te­sen
a csá­szár ez utób­bi ja­vas­la­tot fo­gad­ta el.
A bi­ro­dal­mi, csá­szá­ri-ki­rá­lyi és a hol­land–an­gol re­gi­men­tek
egye­sü­lé­sét vé­gül az gyor­sí­tot­ta fel, hogy 1704. má­jus 13-án Ca-­
mil­le d’Hos­tun de la Ba­um ­ e mar­sall, Tal­lard gróf­ja (1652–1728)
ve­ze­té­sé­vel 10 000 fran­cia ka­to­na és je­lentős után­pót­lás kelt át a
Raj­nán, amely gond nél­kül tu­dott csat­la­koz­ni a ba­jor vá­lasz­tó­fe-­
je­de­lem és a gróf Fer­di­nand de Mars­in mar­sall (1656–1706) ve-­
zet­te fran­cia–ba­jor csa­pa­tok­hoz.
Vé­ge­lát­ha­tat­lan tár­gya­lá­sok, egyez­te­té­sek és al­ku­do­zá­sok
után Marl­bo­rough her­ceg is meg­in­dult a bi­ro­da­lom­ba mint­egy
20 000 fős an­gol–hol­land se­re­gé­vel. Bár Jenő her­ceg azt sze­ret­te
vol­na, ha uno­ka­test­vé­re a Felső-Raj­na vi­dé­kén ma­rad, az őr-­
gróf­nak más szán­dé­ka volt, amit a bi­ro­dal­mi csá­szá­ri-ki­rá­lyi
had­se­reg fő­pa­rancs­no­ka­ként ér­vé­nye­sí­te­ni is tu­dott. Ő, aki ed-­
dig ke­vés fi­gyel­met szen­telt a Duna vi­dé­ké­nek, most – po­li­ti­kai
meg­fon­to­lá­sok­ból – Marl­bo­rough-val együtt akart vo­nul­ni II.
Mik­sa Emá­nu­el el­len. Jú­ni­us kö­ze­pén a szö­vet­sé­ges se­reg há-­
rom hí­res had­ve­zé­re Groh-Hep­pach­ban ta­lál­ko­zott, ahol meg­ál-­
la­pod­tak a fő­pa­rancs­nok­ság kér­dé­séről is. Esze­rint La­jos Vil­mos
és Marl­bo­rough her­ce­ge na­pon­ta vál­tot­ta egy­mást a tiszt­ség-­
ben. Jú­ni­us 21-én Ulm­nál pe­dig vég­re se­re­ge­ik is egye­sül­tek.
Az egye­sí­tett had jú­li­us 2-án Schellen­berg­nél össze­csa­pott a
sán­cok­ba ren­delt, 8000 főt szám­lá­ló fran­cia–ba­jor se­reg­test­tel.
Bár az­nap a pa­rancs­no­ki tiszt­ség Marl­bo­rough-t il­let­te meg, az
őr­gróf sze­mé­lye­sen is ki­vet­te ré­szét az össze­csa­pás­ból, egy lö-­
vés meg is se­be­sí­tet­te a comb­ját. A fran­ci­ák egye­ne­sen az ő köz-­
be­lé­pé­sét tar­tot­ták az üt­kö­ze­tet el­döntő mo­men­tum­nak, míg az
an­gol tá­bor­nagy­ról úgy vé­le­ked­tek, hogy hoz­zá nem ér­té­se mi-­
att sok ka­to­ná­ját le­mé­szá­rol­tat­ta.
Az üt­kö­ze­tet kö­vetően Ba­jor­or­szág véd­te­len­né vált, és a vá-­
lasz­tó­fe­je­de­lem már tár­gya­lá­sok­ba bo­csát­ko­zott, mi­kor híre
jött, hogy Tal­lard gróf 20 000 ka­to­ná­já­val jú­li­us 4-én Strass­burg-­
nál is­mét át­kelt a Raj­nán. A fran­cia had­se­reg II. Mik­sa Emá­nu­el
csa­pa­ta­i­val au­gusz­tus 4-én Augsburg­ban egye­sült.
A szö­vet­sé­ges pa­rancs­no­kok is mó­do­sí­tot­tak stra­té­gi­á­ju­kon.
Marl­bo­rough her­ceg és a nem­rég re­gi­ment­je­i­vel meg­ér­ke­zett
Jenő her­ceg egy döntő csa­ta meg­ví­vá­sa mel­lett szállt sík­ra. Ez­zel
szem­ben La­jos Vil­mos azt ja­va­sol­ta, hogy a Duna és Isar men­ti
erős­sé­ge­ket kel­le­ne el­fog­lal­ni, így el­le­he­tet­le­ní­te­ni a fran­cia–ba-­
jor se­reg hadmű­ve­le­te­it. A há­rom had­ve­zér vé­gül sa­la­mo­ni
dön­tést ho­zott. A két her­ceg be­le­egye­zé­sét adta, sőt szin­te öröm-­
mel vet­te, hogy az őr­gróf 20 000 fős se­re­gé­vel el­vo­nult In-­
golstadt ost­ro­má­ra. A szö­vet­sé­ges had­se­reg au­gusz­tus 13-án
meg­üt­kö­zött a fran­cia–ba­jor csa­pa­tok­kal Höchstadt­nél, és döntő
győ­zel­met arat­tak fe­let­tük. A győ­ze­lem hí­ré­re az őr­gróf fel­ha-­
gyott az ost­rom­mal, és is­mét csat­la­ko­zott a fő­se­reg­hez. Im­má-­
ron tel­jes egyet­ér­tés­ben hoz­ták meg dön­té­sü­ket, mi­sze­rint a
me­ne­külő fran­cia–ba­jor had­se­reg ma­rad­vá­nya­it még a Raj­nán
túl is ül­döz­ni fog­ják. En­nek meg­fe­lelően La­jos Vil­mos csá­szá­ri-
ki­rá­lyi és bi­ro­dal­mi ka­to­nái újra Lan­dau alá vo­nul­tak, amely-
nek védői no­vem­ber 25-én ad­ták meg ma­gu­kat. Mi­vel azon­ban
egy Strass­burg el­le­ni tá­ma­dás­hoz ke­vés­nek érez­te erőit, így az
őr­gróf téli szál­lás­ra ren­del­te csa­pa­ta­it.
A két had­ve­zér tá­ma­dá­si irá­nya meg­ha­tá­roz­ta a kö­vet­kező év
hadmű­ve­le­te­it is. Marl­bo­rough her­ceg a Mos­el és a Saar fo­lyók
kö­zött akart Pá­rizs irá­nyá­ba elő­re­tör­ni. Eh­hez, vé­le­mé­nye sze-­
rint, min­den ren­del­ke­zés­re álló erőt, köz­tük a felső-raj­nai se­re-­
get is az ő pa­rancs­nok­sá­ga alá kel­lett vol­na ren­del­ni. La­jos Vil-­
mos ez­zel szem­ben egy, a csá­szár­nak 1705. feb­ru­ár 22-én be-­
nyúj­tott fel­ter­jesz­té­sé­ben rá­vi­lá­gí­tott a terv gyen­ge pont­ja­i­ra.
Sze­rin­te ugyan­is a hadmű­ve­let igen koc­ká­za­tos, hi­szen újra
Lan­dau el­vesz­té­sét és a fran­cia se­reg raj­nai át­ke­lé­sét ered­mé-­
nyez­he­ti. Ezért ő in­kább egy el­zá­szi hadmű­ve­let mel­lett kar­dos-­
ko­dott. Az őr­gróf min­den­ko­ri tá­mo­ga­tó­ja, I. Li­pót azon­ban 1705.
má­jus 5-én meg­halt. Utó­da, I. Jó­zsef nem ked­vel­te La­jos Vil­most,
mi­vel még min­dig em­lé­ke­zett rá, hogy pom­pás lo­va­it 1702-ben,
Lan­dau ost­ro­má­nál az ágyúk elé fo­gat­tat­ta. Már má­jus 6-án (!)
meg­üzen­te, hogy Marl­bo­rough ja­vas­la­tát fo­gad­ja el. Ez a
hadmű­ve­let azon­ban ha­ma­ro­san tény­leg ku­darc­ba ful­ladt, mint
aho­gyan az őr­gróf ko­ráb­ban meg­jó­sol­ta. A her­ceg ezt egyéb­ként
az­zal ma­gya­ráz­ta, hogy La­jos Vil­mos nem tar­tot­ta a sza­vát, és
nem si­e­tett a se­gít­sé­gé­re.
Az őr­gróf az őt ért vá­dak el­le­né­re sem mon­dott le az ál­ta­la
ter­ve­zett el­zá­szi had­já­rat­ról. Elő­ször Vil­lars csa­pa­ta­it szo­rí­tot­ta
vissza a Raj­na bal part­já­ra, majd tá­ma­dás­ba ment át. El­fog­lal­ta
az úgy­ne­ve­zett Mo­der véd­vo­na­lat, majd Ha­gen­aut és Drusen-­
hei­mot is. Csa­pa­tai már meg­kö­ze­lí­tet­ték Strass­bur­got, és hoz­zá-­
kezd­tek Fort Louis kö­rül­zá­rá­sá­hoz, ami­kor az alá ren­delt pfal­zi
és po­rosz re­gi­men­te­ket az ural­ko­dó­ik vissza­ren­del­ték. Ez­után a
csá­szár ve­zé­nyelt el több csá­szá­ri-ki­rá­lyi re­gi­men­tet az észak-
itá­li­ai had­szín­té­ren ne­héz hely­zet­be ke­rült Jenő her­ceg meg­se-­
gí­té­sé­re. A fő hadmű­ve­le­ti célt te­hát is­mét nem tud­ta el­ér­ni.
La­jos Vil­mos 1705–1706 for­du­ló­ján két­ség­be­eset­ten pró­bál­ta
még ide­jé­ben pó­tol­ni a tőle el­vett re­gi­men­te­ket. Hadmű­ve­le­te
cél­já­ul is­mét Strass­burg el­fog­la­lá­sát tűz­te ki, hi­szen I. Jó­zsef­hez
ha­son­ló­an ő is úgy vé­le­ke­dett, hogy a Fran­cia Ki­rály­sá­got csak
fran­cia föl­dön le­het le­győz­ni. Ter­ve­iből azon­ban nem lett sem-­
mi. A várt erő­sí­té­sek csak későn ér­kez­tek meg, mi­köz­ben a tú-­
lerő­ben lévő fran­cia had­se­reg könnyű­szer­rel űzte el gyen­ge
erőit a Raj­na bal part­já­ról. Rá­adá­sul had­se­re­ge to­vább gyen­gült,
így gya­kor­la­ti­lag a Raj­na jobb part­ján való ma­ra­dás­ra, azaz tét-­
len­ség­re volt ítél­ve.
Ka­to­nai kar­ri­er­jé­nek a vé­gét pe­dig még eb­ben az év­ben egy
igen mél­tat­lan ügy je­len­tet­te. A csa­pa­t­el­vo­ná­sok mi­att ugyan­is
jú­li­us 18-án meg­ír­ta az ural­ko­dó­nak, hogy tá­ma­dást csak ak­kor
in­dít­hat, ha ah­hoz a szük­sé­ges szá­mú ka­to­na ren­del­ke­zés­re áll.
I. Jó­zsef vá­la­sza már au­gusz­tus 28-án meg­ér­ke­zett. Eb­ben az őr-­
gróf sze­mé­re ve­tet­te, hogy meg­ha­mi­sí­tot­ta az ada­to­kat és va­ló-­
já­ban há­rom­szor annyi em­ber, kö­zel 40 000 fő fe­lett pa­rancs­no-­
kol. Vele szem­ben pe­dig Vil­lars 25 000 ka­to­na he­lyett, csak
13 000-rel ren­del­ke­zik. Az ural­ko­dó, iga­zát bi­zo­nyí­tan­dó, meg-­
pa­ran­csol­ta az őr­gró­fot he­lyet­te­sítő Thün­gen tá­bor­nagy­nak,
hogy azon­nal kell­jen át a Raj­nán. Azon­ban ezt ő is le­he­tet­len-­
nek tar­tot­ta, mert, mint aho­gyan a csá­szár­nak meg­ír­ta, csak
5000 had­ra fog­ha­tó ka­to­ná­ja van, míg Vil­lars en­nek öt­szö­rö­se
fe­lett ren­del­ke­zik. La­jos Vil­mos pe­dig a bé­csi ud­var szán­dé­kát
át­lát­va ok­tó­ber 31-én le­mon­dott pa­rancs­no­ki tisz­téről, és soha
töb­bé nem tért vissza a harc­mező­re.
 Uralkodó és politikus

John Ke­egan A pa­rancs­no­ki­ás ál­ar­ca című mű­vé­ben úgy fo­gal-­

ma­zott, hogy egy had­ve­zér sok­kal több a had­se­reg egy­szerű pa-­
rancs­no­ká­nál, hi­szen le­het pap, ural­ko­dó vagy dip­lo­ma­ta is. Ál-­
lí­tá­sát az ókor­tól egé­szen nap­ja­in­kig pél­dák so­ka­sá­gá­val tá-­
masz­tot­ta alá. A kö­zel­múlt­ban el­ha­lá­lo­zott brit had­tör­té­nész
ezek kö­zött azon­ban La­jos Vil­mos ba­den-ba­deni őr­gróf­ról nem
tett em­lí­tést. Tény, hogy ka­to­nai tet­tei, győ­zel­mei és kar­ri­er­je el-­
ho­má­lyo­sít­ják élet­tör­té­ne­té­nek más rész­le­te­it, ám nem sza­bad
el­fe­lej­te­nünk, hogy egy őr­gróf­ság ural­ko­dó­ja volt, va­la­mint je-­
lentős po­li­ti­kai és dip­lo­má­ci­ai sze­re­pet vál­lalt a Né­met-ró­mai
Bi­ro­da­lom­ban. Mind­ezt úgy érte el, hogy moz­gás­te­rét nagy­mér-­
ték­ben be­ha­tá­rol­ták őr­gróf­sá­gá­nak föld­raj­zi adott­sá­gai, csa­lád-­
já­nak kap­cso­la­tai és ér­de­kei, va­la­mint édes­ap­ja po­li­ti­kai vég-­
aka­ra­ta. Eze­ket fi­gye­lem­be véve kel­lett al­kal­maz­kod­nia az ép-­
pen adott po­li­ti­kai szi­tu­á­ci­ó­hoz.

A Baden-Badeni Őrgrófság uralkodója

A Ba­den-Ba­deni Őr­gróf­ság, amely fö­lött az ural­mat La­jos Vil-­

mos nagy­ap­ja, Vil­mos őr­gróf 1677-ben be­kö­vet­ke­zett ha­lá­la
után örö­köl­te meg, a Né­met-ró­mai Bi­ro­da­lom ki­sebb, ke­vés­bé
je­lentős ál­la­mai közé tar­to­zott. Ural­ko­dá­sa kez­de­tén or­szá­ga kö-­
rül­be­lül 2000 négy­zet­ki­lo­mé­te­ren te­rült el, és hoz­zá­vető­le­ge­sen
94 000 la­kó­ja volt. Ám bir­to­kai nem egy tag­ban he­lyez­ked­tek el.
Ál­la­má­nak leg­na­gyobb egy­be­függő te­rü­le­te a Felső-Raj­na men-­
tén, a fo­lyó jobb part­ján Ett­lin­gentől Stoll­ho­fe­nig nyúlt el, és
ugyan­ezen a vi­dé­ken még szá­mos ki­sebb bir­tok­kal is ren­del­ke-­
zett. Ezek közé tar­toz­tak a mahl­ber­gi és stau­fen­bur­gi ura­dal-­
mak Or­ten­au­ban, az Eber­stei­ni Gróf­ság és Bühl kör­nyé­kén a
win­dec­ki ura­da­lom, va­la­mint a fra­ue ­ ­nal­bi, lich­ten­ta­li és sch-­
war­za­chi ko­los­tor, ame­lyek fö­lött fel­ség­jo­got bírt. A Raj­na bal
part­ján pe­dig Ben­heim tar­to­zott az ural­ma alá.
La­jos Vil­mos őr­gróf egyéb jog­cí­me­ken há­rom má­sik vi­dé­ken
is ren­del­ke­zett bir­to­kok­kal: Pfalz­ban Pir­ma­sens kör­nyé­kén a
gra­fen­stei­ni ura­da­lom fö­lött gya­ko­rolt ha­tal­mat, míg a Kö­zép-
Raj­na vi­dé­kén a ro­de­ma­che­ri ág ki­ha­lá­sa után, nagy­ap­ján ke-­
resz­tül meg­örö­köl­te a Spon­hei­mi Gróf­sá­got. Emel­lett 1659-ben
I. Li­pót csá­szár a Cseh Ki­rály­ság­ban is ado­má­nyo­zott egy bir­to-­
kot az őr­gróf­nak.
Az őr­gróf­ság kor­mány­zá­sát La­jos Vil­mos 1678 áp­ri­li­sá­ban ve-­
het­te át nagy­ap­ja aka­ra­tá­ból. Az őr­gróf­ság ek­kor már ab­szo­lút
mo­nar­chi­á­nak szá­mí­tott, mi­után Vil­mos őr­gróf 1655-ben élet­be
lép­tet­te az új kan­cel­lá­ri­ai rend­tar­tást. Ez va­ló­já­ban a már fenn-­
ál­ló gya­kor­lat szen­te­sí­té­se volt, hi­szen az őr­gróf­ság rend­je­it
1631 óta nem hív­ták össze kö­zös ta­nács­ko­zás­ra. Az ifjú La­jos
Vil­mos azon­ban en­nél is to­vább ment, és már ural­ko­dá­sa első
évé­ben kí­sér­le­tet tett arra, hogy az ed­di­gi­ek­nél erő­seb­ben össz-­
pon­to­sít­sa a ha­tal­mat a sa­ját ke­zé­ben.
La­jos Vil­mos­nak a kor­mány­zás­hoz meg­fe­lelő kor­mány­szer-­
vek­re is szük­sé­ge volt. A már em­lí­tett rend­tar­tás sze­rint az ál-­
lam leg­főbb dön­tés­ho­zó tes­tü­le­te a tit­kos ta­nács lett. Tag­jai
együttmű­köd­tek az őr­gróf­fal, és együtt ha­tá­roz­tak min­den lé-
nye­ges po­li­ti­kai kér­dés­ben. Aho­gyan a La­jos Vil­mos ál­tal 1686-
ban köz­zé­tett új kan­cel­lá­ri­ai rend­tar­tás meg­fo­gal­maz­ta: az ál-­
lam és az ud­var­tar­tás igaz­ga­tá­sá­ban, a szö­vet­sé­gi kér­dé­sek­ben,
a há­bo­rú vagy béke ügyé­ben, te­hát a leg­fon­to­sabb kér­dé­sek­ben
csak egy szűk elit vé­le­mé­nyét kér­te ki. Mind­eze­ken túl fel­ügye-­
le­ti és uta­sí­tá­si jog­gal ren­del­ke­zett az ud­va­ri ta­nács és az ud­va­ri
ka­ma­ra fe­lett is.
 A tit­kos ta­ná­cso­sok kö­réből ke­rült ki La­jos Vil­mos két leg­be­fo-­
lyá­so­sabb mun­ka­tár­sa is: báró Jo­hann Chris­to­ph von Greif­fen
és báró Carl Fer­di­nand von Plit­ters­dorf. Előb­bi 1671 óta állt a
ba­den-ba­deni őr­gróf szol­gá­la­tá­ban. Ha­ta­lom­ra ke­rü­lé­se után
La­jos Vil­mos ud­var­na­gyá­vá és a tit­kos ta­nács el­nö­ké­vé tet­te,
majd egy igen bi­zal­mas fel­adat­tal bíz­ta meg, és ő lett az őr­gróf
ál­lan­dó kö­ve­te a bé­csi csá­szá­ri ud­var­ban. Plit­ters­dorf neve is-­
merős le­het az ol­va­só szá­má­ra. Nagy­báty­ja, báró Jo­hann Wer-­
ner von Plit­ters­dorf, csá­szá­ri ta­ná­csos és a bé­csi ud­var szent­szé-­
ki kö­ve­te so­kat se­gí­tett az if­jú­nak ró­mai tar­tóz­ko­dá­sa ide­jén. Őt
az ud­va­ri ta­nács el­nö­ke­ként az őr­gróf­ság kor­mány­zá­sá­val bíz­ta
meg, de ese­ten­ként kü­lön fel­ada­to­kat is adott a szá­má­ra. Így
pél­dá­ul 1697-ben ura ol­da­lán részt vett a rijs­wij­ki bé­ke­tár­gya­lá-­
sok­ban.
Az őr­gróf­ság fö­lött a vég­re­haj­tó ha­tal­mat az ud­va­ri ta­nács
gya­ko­rol­ta. A kol­le­gi­á­lis tes­tü­let il­le­té­kes­sé­ge ki­ter­jedt az ál­lam
tel­jes belső kor­mány­zá­sá­ra, az egy­há­zi és a bir­tok­ügyek­re, és
fel­ügyel­te a he­lyi hi­va­ta­lo­kat és hi­va­tal­no­ko­kat is. Emel­lett min-­
den pol­gá­ri- és bün­tető­pe­res ügy­ben má­sod­fo­kú bí­ró­ság­ként
járt el. A ta­nács élén egy el­nök állt, aki­nek a mun­ká­ját a kan­cel-­
lár, az al­kan­cel­lár és az ud­va­ri ta­nács igaz­ga­tó­ja se­gí­tet­te.
A pénz­ügy­igaz­ga­tást az ön­ál­ló ud­va­ri ka­ma­ra vé­gez­te. A La-­
jos Vil­mos ál­tal 1684-ben ki­bo­csá­tott ren­del­ke­zés sze­rint ez az
in­téz­mény ha­son­ló­an épült fel, mint az ud­va­ri ta­nács. Igaz­ga­tó-­
ja azon­ban csak ez utób­bi köz­pon­ti kor­mány­szerv ne­me­si és
pol­gá­ri ta­ná­cso­sai után kö­vet­ke­zett.
A vi­lá­gos rend­sza­bá­lyok el­le­né­re a két vég­re­haj­tó tes­tü­let kö-­
zöt­ti át­fe­dé­sek ál­lan­dó ha­tás­kö­ri vi­tá­kat ered­mé­nyez­tek, ezért
az őr­gróf igye­ke­zett a pénz­ügy­igaz­ga­tás ré­szé­re a min­den­na­pi
mun­ká­hoz szük­sé­ges sza­bad te­ret biz­to­sí­ta­ni.
A köz­pon­ti dön­tés­ho­zó és vég­re­haj­tó szer­vek aka­ra­tá­nak ér-­
vé­nye­sü­lé­sét he­lyi szin­ten a hi­va­tal­no­kok és in­tézők biz­to­sí­tot-­
ták az őr­gróf­ság törzs­te­rü­le­tén és a „külső” bir­to­ka­in. Ők gya­ko-­
rol­ták az őr­gróf fel­ség­jo­ga­i­nak kép­vi­selői­ként az ad­mi­niszt­ra­tív,
rend­fenn­tar­tói, pénz­ügyi, igaz­ság­ügyi és ka­to­nai funk­ci­ó­kat.
Má­sik ol­dal­ról pe­dig a he­lyi ér­de­ke­ket kép­vi­sel­ték az ural­ko­dó-­
val és a kor­mány­za­ti hi­va­ta­lok­kal szem­ben.
Az ab­szo­lu­tis­ta kor­mány­za­ti mo­dell ér­vé­nye­sü­lé­sé­hez szük-­
ség volt az ural­ko­dó fo­lya­ma­tos je­len­lé­té­re, hogy min­den lé­nye-­
gi dön­tést fenn­tart­has­son a maga szá­má­ra. Mi­ként az előző fe­je-­
ze­tek­ben lát­tuk, La­jos Vil­mos ural­ko­dá­sa je­lentős ré­szét tá­vo­li
ka­to­nai tá­bo­rok­ban és had­já­ra­tok­ban töl­töt­te el. 1683 és 1692
kö­zött egy­szer sem járt or­szá­gá­ban, hi­szen nya­ran­ta a ma­gyar-­
or­szá­gi had­szín­té­ren ha­da­ko­zott, míg a te­le­ket Bécs­ben töl­töt­te.
Mi­kor a felső-raj­nai front fő­pa­rancs­no­ká­vá tet­ték meg, kö­ze-­
lebb ke­rült az őr­gróf­ság­hoz, ám ek­kor is csak egy-egy lá­to­ga­tást
tett ott­ho­ná­ba. Ez a ten­den­cia a rijs­wij­ki bé­két kö­vetően sem
vál­to­zott meg, mind­ad­dig, amíg a ra­st­ at­ti kas­tély egy ré­szé­be be
nem tu­dott köl­töz­ni csa­lád­já­val.
Az őr­gróf hosszú tá­vol­lé­te te­hát szük­sé­ges­sé tet­te, hogy a kor-­
mány­zás min­den­na­pos ügye­i­nek in­té­zé­sé­hez meg­fe­lelő meg­ol-­
dást ta­lál­ja­nak. Az 1680-as évek­ben két sze­mélyt vont be erre a
fel­adat­ra La­jos Vil­mos. Egy­részt nagy­báty­já­nak, Li­pót Vil­mos-­
nak az öz­ve­gyét, Má­ria Fran­cis­ka Fürs­ten­berg-hei­li­gen­ber­gi
grófnőt (1633–1702), aki mint az ak­kor még trón­örö­kös ifjú Li-­
pót Vil­mos (1667–1716) gyám­ja át­vet­te a ré­gen­si fel­ada­to­kat. Ő,
azért hogy meg­ment­se a ba­den-ba­deni őr­gró­fok ré­szé­re a Spon-­
hei­mi Gróf­sá­got, 1683-ban a met­zi re­un ­ i­ós ka­ma­ra előtt el­is-­
mer­te a fran­cia ki­rályt a gróf­ság hű­bér­urá­nak, hat év­vel később
pe­dig sze­mé­lyes fel­lé­pé­sé­vel igye­ke­zett meg­aka­dá­lyoz­ni, hogy a
fran­cia csa­pa­tok el­pusz­tít­sák az őr­gróf­sá­got. A má­sik sze­mély,
akit La­jos Vil­mos be­vont or­szá­ga kor­mány­za­tá­ba, má­sik nagy-­
báty­ja, Her­mann volt.
A már em­lí­tett és 1686-ban ki­adott új kan­cel­lá­ri­ai rend­tar­tás-­
ban az őr­gróf ar­ról is ren­del­ke­zett, hogy tá­vol­lé­té­ben a tit­kos ta-­
nács he­lyet­te­sítő funk­ci­ót lás­son el. Ez ter­mé­sze­te­sen együtt járt
az­zal, hogy ez a tes­tü­let fel­ha­tal­ma­zást ka­pott bi­zo­nyos ese­tek-­
ben ön­ál­ló dön­té­sek meg­ho­za­ta­lá­ra is. Ez azon­ban nem je­len­tet-­
te a tit­kos ta­nács ural­mát. Az őr­gróf hosszú tá­vol­lé­tei al­kal­má-­
val is fel­ügyel­te a kor­mány­zás egé­szét. Nem csu­pán a csá­szár-­
hoz, a bi­ro­da­lom­hoz való kap­cso­lat­ról vagy a há­bo­rú, szö­vet­ség
és béke kér­dé­sét il­letően tar­tot­ta fent ma­gá­nak a dön­tés jo­gát, a
bel­po­li­ti­kai ügyek­ben sem en­ged­te ki ke­zéből a gyeplőt. Jel-­
lemző, hogy a ma­gyar­or­szá­gi had­szín­té­ren töl­tött idő­szak alatt
is köz­vet­le­nül tá­jé­koz­tat­ták és ki­kér­ték dön­té­sét hi­va­tal­no­kai a
fon­to­sabb ügyekről.
La­jos Vil­mos azon­ban nem csu­pán ab­szo­lu­tisz­ti­kus kor­mány-­
zást, ha­nem zi­lált pénz­ügye­ket is örö­költ nagy­aty­já­tól. Mi­ként
fen­tebb már szó volt róla, a har­minc­éves há­bo­rú sú­lyos ká­ro­kat
oko­zott az őr­gróf­ság­nak, ami­nek kö­vet­kez­mé­nye­it év­ti­ze­de­kig
nem si­ke­rült ki­he­ver­ni. A fran­cia–hol­land há­bo­rú ugyan el­ke-­
rül­te, ezért je­lentős össze­get fi­zet­tek a fran­cia ki­rály­nak. Az ifjú
őr­gróf ezért már 1678-ban új adó­kat ve­ze­tett be, és bi­zott­sá­go-­
kat kül­dött ki szer­te az or­szág­ban a jö­ve­del­mi vi­szo­nyok meg-­
vizs­gá­lá­sá­ra. Az így be­folyt össze­gek azon­ban elég­te­le­nek vol-­
tak az egy­re in­kább emel­kedő ud­va­ri rep­re­zen­tá­ci­ós ki­adá­sok
fe­de­zé­sé­hez, va­la­mint az újabb po­li­ti­kai cé­lok el­éré­sé­hez. La­jos
Vil­mos ezért az elsők kö­zött ve­zet­te be a mer­kan­ti­lis­ta gaz­da-­
ság­po­li­ti­kát ál­la­má­ban.
Fe­ke­te-erdő pél­dá­ul nyers­anyag­ban igen gaz­dag volt, amit az
őr­gróf igye­ke­zett is ki­hasz­nál­ni. En­nek meg­fe­lelően 1686-ban
újra ki­bo­csá­tot­ta az 1673. évi er­dé­sze­ti rend­tar­tást, amely az
erdő­hasz­ná­la­tot az er­dé­sze­ti hi­va­ta­lok fenn­ha­tó­sá­ga alá ren­del-­
te, így kí­ván­ta meg­aka­dá­lyoz­ni az il­le­gá­lis fa­ki­ter­me­lést.
La­jos Vil­mos már ural­ko­dá­sa kez­de­tétől tá­mo­gat­ta a vas­ter-­
me­lést, ami­hez a nyers­anya­got és az ener­gi­át (fa­szén és ví­z-­
ener­gia) is a Fe­ke­te-erdő nyúj­tot­ta. Sa­ját költ­sé­gén ala­pí­tott egy
vas­há­mort Gag­gen­au­ban, ame­lyet 1683-ban egy vál­lal­ko­zó­nak
adott bér­be. 1681-ben pe­dig há­rom bá­ze­li pol­gár­nak adott en­ge-­
délyt, tá­mo­ga­tást és pri­vi­lé­gi­um
­ o­kat egy ha­son­ló üzem fel­ál­lí­tá-­
sá­ra Altsch­wei­er­ben.
La­jos Vil­mos ba­deni őr­gróf (Jo­hann Ge­org Seiller met­sze­te 1690 kö­rül)
 La­jos Vil­mos ba­deni őr­gróf
(is­me­ret­len festő műve, 1705 kö­rül)
 La­jos Vil­mos tö­rök vi­se­let­ben
(egy ba­deni is­me­ret­len ud­va­ri festő műve, 1700–1725 kö­zött)
 Az őr­gróf a vas­ko­há­szat és fel­dol­go­zás mel­lett egy má­sik igen
nagy tű­zi­fa­igényű ipar meg­te­le­pe­dé­sét is tá­mo­gat­ta. Mo­os­bronn
mel­lett 1698-ban két üveg­ké­szítő egy üveg­hu­tát ál­lí­tott fel,
amely gyors vi­rág­zás­nak in­dult. Alig két év­ti­zed­del később már
ti­zen­hét épü­let vet­te kö­rül az új hu­tát. Ez­zel szem­ben az őr­gró­fi
mo­no­pó­li­um alatt mű­ködő ett­lin­ge­ni kris­tály­üveg ma­nu­fak­tú-­
rát pusz­tu­lá­sát kö­vetően nem ál­lí­tot­ták újra hely­re.
Ezek­nek a gaz­da­ság­ösz­tönző lé­pé­sek­nek kö­szön­hetően ugyan
nőt­tek a be­vé­te­lek, ám az őr­gróf fényűző élet­mód­ja mi­att a ki-­
adá­sok fo­lya­ma­to­san meg­ha­lad­ták azo­kat. Az ud­var­tar­tás cél­ja-­
i­ra fel­vett hi­te­lek, va­la­mint a nö­vekvő és ki­szá­mít­ha­tat­lan adó-­
po­li­ti­ka ugyan­is gá­tat sza­bott a vá­ro­sok fejlő­dé­sé­nek, és ez­ál­tal
a gaz­da­ság fel­len­dü­lé­sé­nek. Rá­adá­sul a ka­to­li­kus fe­le­ke­zetű Ba-­
den-Ba­deni Őr­gróf­ság­ba a nan­tes-i edik­tum után nem fo­gad­ták
be a Né­met-ró­mai Bi­ro­da­lom­ba me­ne­kült, ma­ga­san kva­li­fi­kált
mun­ka­erő­nek szá­mí­tó hu­ge­not­tá­kat sem. Pe­dig a hit­test­vé­re­ik
le­te­le­pí­té­sét tá­mo­ga­tó Bran­den­bur­gi Vá­lasz­tó­fe­je­de­lem­ség vagy
a Ba­den-Dur­la­chi Őr­gróf­ság szá­má­ra je­len­lé­tük és mun­ká­juk je-­
lentős elő­nyök­kel járt.
Az őr­gróf­ság la­kói szá­má­ra a leg­na­gyobb csa­pást azon­ban a
fran­cia csa­pa­tok 1689. au­gusz­tu­si pusz­tí­tá­sa je­len­tet­te. A vá­ro-­
so­kat és a fal­va­kat a ka­to­nák ki­ra­bol­ták és fel­éget­ték. A la­kos­ság
mint­egy egy­ne­gye­de há­bo­rú okoz­ta nél­kü­lö­zéstől halt meg vagy
me­ne­kült el. Az élet­ben ma­radt ba­den-ba­deni és ett­lin­ge­ni pol-­
gá­rok azon­ban nem kezd­het­tek hoz­zá há­za­ik új­já­épí­té­sé­hez,
mi­vel az őr­gróf ezt át­me­ne­ti­leg meg­til­tot­ta a szá­muk­ra. La­jos
Vil­mos ugyan­is mo­dern szem­pon­tok sze­rint meg­ter­ve­zett és fel-­
épí­tett vá­ro­so­kat akart. A Ne­ue ­ s Sch­loss pusz­tu­lá­sa pe­dig – aho-­
gyan 1691-ben fo­gal­ma­zott, a leg­jobb al­kal­mat te­rem­tet­te szá-­
má­ra ah­hoz, hogy egy új és pom­pás (a ver­sailles-i kas­télyt után-­
zó) re­zi­den­ci­át épít­tes­sen ma­gá­nak. Ám ud­var­tar­tá­sá­nak he­lyét
egyelő­re nem ha­tá­roz­ta meg: 1694-ig Ba­den-Ba­den­be, majd ezt
kö­vetően Ett­lin­gen­be kí­ván­ta el­he­lyez­ni, az 1689. évi pusz­tí­tást
meg­előzően je­len­ték­te­len mező­vá­ros­ként funk­ci­o­ná­ló Ra­st­ att­ba
pe­dig egy va­dász­kas­télyt akart emel­ni.
Az or­szág új­já­épí­té­sé­vel csak a rijs­wij­ki bé­ke­tár­gya­lá­sok fo-­
lya­mán kez­dett ko­mo­lyan fog­lal­koz­ni. Ek­kor Brüsszel­be ren­del-­
te Plit­ters­dor­fot, hogy ott a mo­dern vá­ros­épí­té­sze­tet ta­nul­má-­
nyoz­za. En­nek meg­fe­lelően 1698. au­gusz­tus 16-án ki­adott egy
edik­tu­mot, amely meg­ha­tá­roz­ta, hogy az el­pusz­tult vá­ro­so­kat
és fal­va­kat mi­képp kell új­já­épí­te­ni. Ba­den-Ba­den­ben, Ett­lin­gen-­
ben és Ra­st­ att­ban az ural­ko­dói pa­rancs kö­te­lez­te a la­ko­so­kat,
hogy a há­za­i­kat a meg­adott mo­dell­nek meg­fe­lelően kőből épít-­
sék meg, az épít­ke­zés­sel pe­dig há­rom éven be­lül le­gye­nek ké-­
szen, kü­lön­ben ki­sa­já­tít­ják tel­kü­ket. Ezért cse­ré­be tar­tó­san
meg­sza­ba­dul­tak min­den te­hertől, ki­vé­ve az ud­va­ri szol­gá­lat­ban
ál­lók be­szál­lá­so­lá­sát. Az őr­gróf ar­ról is ren­del­ke­zett, hogy in-­
gyen kap­ják meg az épü­let­fát. Azo­kon a te­le­pü­lé­se­ken, ahol sza-­
ba­don épít­kez­het­tek, az alatt­va­lók öt­évi adó­men­tes­sé­get kap-­
tak.
A mo­dell­nek szá­mí­tó ház ter­ve­zé­sét La­jos Vil­mos a kor egyik
is­mert itá­li­ai építő­mes­te­ré­re, Do­me­ni­co Egi­dio Ros­si­ra bíz­ta,
aki­vel 1696–1697 te­lén is­mer­ke­dett meg bé­csi tar­tóz­ko­dá­sa ide-­
jén. A de­rék épí­tészt azon­ban más fel­adat­tal is el­lát­ta. Neki kel-­
lett meg­épí­te­nie a ra­st­ at­ti va­dász­kas­télyt. A mun­ká­la­tok már
1698 már­ci­us­ á­ban meg­in­dul­tak és jó ütem­ben ha­lad­tak, ami­kor
Ros­sit 1699–1700 te­lén az őr­gróf ma­gá­hoz ren­del­te, és az épí­tész
nem kis meg­le­pe­té­sé­re kö­zöl­te vele új szán­dé­kát. Esze­rint a va-­
dász­kas­tély he­lyett Ra­st­ att­ban egy erő­döt és Ver­sailles min­tá­ja
alap­ján az ud­var­tar­tás be­fo­ga­dá­sá­ra al­kal­mas re­zi­den­ci­akas-­
télyt kel­lett fel­húz­nia. Ma sem tud­juk iga­zán, va­jon stra­té­gi­ai
(Ra­st­ att tíz ki­lo­mé­ter­re volt a fran­cia kéz­ben lévő Fort Louis-tól)
vagy egy­szerűen esz­té­ti­kai okok áll­tak-e a dön­tés hát­te­ré­ben, az
azon­ban bi­zo­nyos, hogy az ad­dig meg­épí­tett ré­sze­ket az alap­za-­
tig le­rom­bol­ták. A Ba­den-Ba­deni Őr­gróf­ság la­ko­sai ro­bot­mun-­
ká­já­nak kö­szön­hetően pe­dig már 1700 késő nya­rán állt a ter­ve-­
zett erőd egyik bás­tyá­ja, míg a kas­tély egy szár­nyá­ba 1705-ben
tu­dott az őr­gróf csa­lád­ja be­köl­töz­ni.

A ra­st­ at­ti kas­tély nap­ja­ink­ban

La­jos Vil­mos azon­ban nem csu­pán kor­má­nyoz­ta és szer­vez­te

ál­la­mát, de nagy­aty­já­hoz ha­son­ló­an te­rü­le­te­it is igye­ke­zett gya-­
ra­pí­ta­ni. 1688-ban a csá­szár en­ge­dé­lyé­vel és 20 000 fo­rint le­fi­ze-­
té­sé­vel meg­sze­rez­te a Win­dec­ki ura­da­lom fö­löt­ti hű­bér­jo­got a
később mag­va­sza­kadt Sö­tern gró­fi csa­lád­tól. Két év­vel később
há­zas­sá­ga ré­vén ju­tott hoz­zá az észak-cseh­or­szá­gi Sch­lac­ken-­
werth ura­da­lom­hoz, ám fe­le­sé­ge ré­vén to­váb­bi te­rü­le­tek­re, így
a Szász-La­ue ­ n­bur­gi Her­ceg­ség­re már nem tu­dott szert ten­ni,
mi­vel en­nek te­rü­le­tét a lü­ne­burg-cel­lei her­ceg csa­pa­tai száll­ták
meg.
1695-ben újabb bir­tok­kal lett gaz­da­gabb. A Wol­ken­stein gró­fi
csa­lád ki­ha­lá­sá­val im­má­ron az egész Eber­stei­ni Gróf­ság fö­löt­ti
hű­bért si­ke­rült meg­sze­rez­nie a csá­szár­tól. A rijs­wij­ki bé­két kö-­
vetően újabb te­rü­let­tel gya­ra­po­dott az őr­gróf­ság, hi­szen 1699-
ben a bi­ro­dal­mi gyű­lés a tíz év­vel ko­ráb­bi pusz­tí­tás kár­pót­lá­sá-­
ul és ka­to­nai ér­de­mei el­is­me­ré­se­ként Kehl erőd­jét adta át a szá-­
má­ra. Két esz­tendő­vel később a csá­szár po­li­ti­kai és ka­to­nai
meg­fon­to­lá­sok­ból át­en­ged­te La­jos Vil­mos­nak Or­ten­au te­rü­le­tét
Of­fen­burg, Zell am Har­mers­bach és Gen­gen­bach vá­ro­sa­i­val
egye­tem­ben. Ezek vol­tak az utol­só te­rü­let­gya­ra­po­dá­sok, amit a
Ba­den-Ba­deni Őr­gróf­ság az őr­gróf ural­ko­dá­sa alatt el­köny­vel­he-­
tett.

Birodalmi politika és küzdelem

a választófejedelmi címért

A bi­ro­dal­mi gyű­lé­se­ken a ba­den-ba­deni őr­gró­fok vagy meg­ha-­

tal­ma­zott kö­ve­te­ik a her­ce­gek kol­lé­gi­um ­ á­nak ülé­se­in vet­tek
részt, ahol a nem túl elő­kelő 29. he­lyen ad­ták le sza­va­za­tu­kat.
Na­gyobb po­li­ti­kai moz­gás­te­ret je­len­tett szá­muk­ra a sváb bi­ro-­
dal­mi ke­rü­let­ben be­töl­tött sze­re­pük. A 16. szá­zad ele­jén élet­re
hí­vott bi­ro­dal­mi ke­rü­le­tek in­téz­mé­nyei ugyan­is 1555 óta a Né-­
met-ró­mai Bi­ro­da­lom külső vé­del­mé­nek és belső bé­ké­jé­nek le-­
té­te­mé­nye­sei vol­tak, ame­lyek kö­zül szer­ve­zett­ség­ben ki­emel­ke-­
dett a sváb és a frank ke­rü­let, mi­vel itt a te­rü­let gaz­da­sá­gi- és
pénz­ügy­po­li­ti­ká­ját is együt­te­sen sza­bá­lyoz­ták és irá­nyí­tot­ták a
ren­dek. A Sváb Bi­ro­dal­mi Ke­rü­let­ben sem volt azon­ban a leg-­
első vi­lá­gi ural­ko­dó a min­den­ko­ri ba­den-ba­deni őr­gróf. Ezt a
sze­re­pet ugyan­is a würt­tem­ber­gi her­ce­gek töl­töt­ték be, így La-­
jos Vil­mos­nak csak a má­so­dik hely, va­la­mint az úgy­ne­ve­zett ba-­
deni ne­gyed fö­löt­ti igaz­ga­tó­ság ma­radt.
A csa­lá­di ha­gyo­má­nyok, a kora kö­zép­ko­ri her­ce­gi cím mi­att
az őr­gró­fok mind­egyi­ke kí­sér­le­tet tett arra, hogy a csá­szár­nál
egy ko­mo­lyabb rang­eme­lést ér­jen el. Mint fen­tebb már szó volt
róla, ezért állt La­jos Vil­mos is I. Li­pót szol­gá­la­tá­ba. Néz­zük meg
te­hát, hogy ka­to­nai si­ke­re­it va­jon mi­képp tud­ta po­li­ti­kai ered-­
mé­nyek­re vál­ta­ni.
1692. már­ci­us 22-én I. Li­pót szerző­dést kö­tött Ernő Ágost bra-­
unsch­weig-lü­ne­bur­gi her­ceg­gel (1679–1698), amely­ben a csá-­
szár kö­te­lez­te ma­gát, hogy tá­mo­gat­ja a Welf-ház vá­lasz­tó­fe­je-­
del­mi rang­ra eme­lé­sét. Ez a hír sok­ként érte La­jos Vil­most, hi-­
szen ő maga is pá­lyá­zott erre a cím­re, ám lát­ha­tó­lag he­lyet­te in-
kább egy evan­gé­li­kus her­ce­gi csa­lá­dot emelt vol­na a csá­szá­ri
kegy a vá­lasz­tó­fe­je­de­lem­ség­re. Mi­vel ren­del­ke­zett a Welf-ház,
ami­vel a ba­den-ba­deni őr­gróf nem? Első­sor­ban ka­to­na­ság­gal:
mint úgy­ne­ve­zett fel­fegy­ver­zett bi­ro­dal­mi rend a bra­unsch-
weig-lü­ne­bur­gi her­ceg sa­ját ön­ál­ló ál­lan­dó had­ere­jét tud­ta bár-­
mi­kor fel­aján­la­ni a csá­szár­nak. Ezt több­ször meg is tet­te, hi­szen
ez­re­dei har­col­tak az Osz­mán Bi­ro­da­lom el­le­ni há­bo­rú­ban (töb-­
bek kö­zött 1685-ben Ér­sek­új­vár alatt), és a her­ceg két fia is I. Li-­
pót szol­gá­la­tá­ban lel­te ha­lá­lát a ma­gyar had­szín­té­ren.
Ernő Ágost az­zal is meg­fe­nye­get­te a csá­szárt, hogy a Fran­cia
Ki­rály­ság­gal ví­vott há­bo­rú ese­tén egy sem­le­ges pár­tot ala­kít,
amely a bi­ro­da­lom ér­de­ké­ben a min­den­áron meg­va­ló­su­ló
Habs­burg–Bour­bon bé­két fog­ja szor­gal­maz­ni. Ha azon­ban a
csá­szár tá­mo­gat­ja a vá­lasz­tó­fe­je­del­mi rang el­nye­ré­sé­ben, úgy a
bra­unsch­weig-lü­ne­bur­gi her­ceg kész­nek mu­tat­ko­zott le­mon­da-­
ni ter­ve­iről és még ka­to­ná­it is át­en­ged­te vol­na a csá­szár­nak.
Eb­ben a li­ci­tá­lás­ban La­jos Vil­mos nem tu­dott ko­moly té­tet fel-­
mu­tat­ni. Egy­részt nem ren­del­ke­zett ko­mo­lyan ve­hető sa­ját had-­
erő­vel, így csak bá­tor­sá­gát, ka­to­nai ta­pasz­ta­la­ta­it és rá­ter­mett-­
sé­gét tud­ta az ural­ko­dó­nak fel­aján­la­ni. Más­részt, bár az ön­ál­ló
kül- és bi­ro­dal­mi po­li­ti­ka foly­ta­tá­sát szá­má­ra is biz­to­sí­tot­ta a
veszt­fá­li­ai béke, egy olyan kis ál­lam­nak, mint ami­lyen­nek a Ba-­
den-Ba­deni Őr­gróf­ság szá­mí­tott, jó­val kor­lá­to­zot­tab­bak vol­tak a
le­hető­sé­gei, mint a kö­zép­ha­ta­lom Bra­unsch­weig-Lü­ne­burg­nak.
Har­mad­részt maga az ural­ko­dó sem úgy te­kin­tett rá, mint a
bi­ro­da­lom egyik ál­la­má­nak fe­je­del­mé­re, ha­nem sok­kal in­kább
mint szerződ­te­tett és fi­ze­tett „al­kal­ma­zott­já­ra”, mi­vel a fő­pa-­
rancs­no­ki és a fő­pa­rancs­nok-he­lyet­te­si tiszt­sé­gért is je­lentős
éves jö­ve­del­met ka­pott az Ud­va­ri Ka­ma­rá­tól. I. Li­pót szá­má­ra
te­hát sze­mé­lye fon­to­sabb volt ka­to­nai pa­rancs­nok­ként. La­jos
Vil­mos ez­zel szem­ben sa­ját ma­gá­ra – nem meg­lepő mó­don –
első­sor­ban mint bi­ro­dal­mi fe­je­de­lem­re te­kin­tett.
Ne­gyed­részt Vil­lars meg­ál­la­pí­tot­ta róla, hogy az ud­va­ri élet­re
al­kal­mat­lan, mi­vel a bé­csi mi­nisz­te­rek­kel túl­sá­go­san sza­ba­don
és in­du­la­to­san be­szél. Hi­ány­zott belő­le az a faj­ta ta­pin­tat és si-­
mu­lé­kony stí­lus, amely uno­ka­test­vé­rét, Jenő her­ce­get olyan si-­
ke­res­sé tet­te. En­nek kö­szön­hetően a ka­to­nai ki­ne­ve­zé­sek­nél hi-­
á­ba bír­ta a csá­szár sze­mé­lyes jó­aka­ra­tát, vagy ka­pott meg­hí­vást
I. Jó­zsef 1687. de­cem­ber 9-i po­zso­nyi ko­ro­ná­zá­sá­ra, és ve­he­tett
részt az ezt kö­vető lo­va­gi tor­nán,[25] nagy­báty­ja el­tá­vo­lí­tá­sát kö-­
vetően csak­ha­mar meg kel­lett ta­pasz­tal­nia, hogy nem ha­szon­él-­
vező­je, ha­nem in­kább cél­táb­lá­ja és szen­vedő ala­nya az ud­va­ri
int­ri­kák­nak és a ha­tal­mi játsz­mák­nak. Első­ként ak­kor szem­be-­
sült ez­zel nyíl­tan, ami­kor a fe­le­sé­ge örök­sé­gét meg­szál­ló György
Vil­mos lü­ne­burg-cel­lei her­ceg­gel (1665–1705), Ernő Ágost test-­
vér­báty­já­val szem­ben a csá­szár nem kí­vánt fel­lép­ni. Ez­zel pe-­
dig szer­te­fosz­lott an­nak a re­mé­nye is, hogy a Szász-La­ue ­ n­burg
her­ce­ge cí­met meg­sze­rez­ze ma­gá­nak.
Ernő Ágost vá­lasz­tó­fe­je­de­lem­mé eme­lé­se azon­ban nem csu-­
pán La­jos Vil­mos­ban kel­tett meg­rö­kö­nyö­dést és fel­há­bo­ro­dást.
Ugyan­is ami­kor 1692 jú­ni­us­ á­ban a csá­szár kér­te a vá­lasz­tó­fe­je-­
del­mek hoz­zá­já­ru­lá­sát a ki­len­ce­dik vá­lasz­tó­fe­je­del­mi cím ado-­
má­nyo­zá­sá­hoz, ak­kor a ren­dek egy ré­sze a bra­unsch­weig-lü­ne-­
bur­gi her­ceg sze­mé­lye el­len emelt ki­fo­gást, míg má­sok úgy ér-­
vel­tek, hogy erről egye­dül a vá­lasz­tó­fe­je­del­mek kol­lé­gi­um ­ a
dönt­het. A veszt­fá­li­ai béke erre vo­nat­ko­zó pont­ja­i­ra hi­vat­koz­va
úgy vél­ték, hogy a bi­ro­dal­mi gyű­lés egy­be­hang­zó sza­va­za­ta
szük­sé­ges a dön­tés­hez, ám ezt a csá­szár min­den­kép­pen el akar-­
ta ke­rül­ni. Ami­kor az őr­gróf 1692. no­vem­ber 20-án a ma­gyar­or-­
szá­gi had­szín­térről Bécs­be ért, már pat­ta­ná­sig fe­szült volt a
hely­zet, és szá­mos hí­resz­te­lés ka­pott szárny­ra. Egyes bi­ro­dal­mi
fe­je­del­mek ál­lí­tó­lag már az­zal fe­nye­get­ték a csá­szárt, hogy
amennyi­ben nem vál­toz­tat­ja meg szán­dé­kát, ak­kor vissza­hív­ják
csa­pa­ta­i­kat a Fran­cia Ki­rály­ság el­le­ni há­bo­rú­ból. I. Li­pót azon-­
ban hajt­ha­tat­lan ma­radt, és 1692. de­cem­ber 19-én hi­va­ta­lo­san
át­ad­ta a vá­lasz­tó­fe­je­del­mi sü­ve­get Ernő Ágost bé­csi kö­ve­té­nek.
Bár a bi­ro­dal­mi ren­dek több­sé­ge el­fo­gad­ta a csá­szár dön­té­sét,
a til­ta­ko­zók hang­ja ezt kö­vetően sem hal­kult el. A bi­ro­dal­mi
gyű­lé­sen 1693. feb­ru­ár 14-én a ma­in­zi, a tri­e­ri és a pfal­zi vá­lasz-­
tó­fe­je­de­lem meg­bí­zott­jai, va­la­mint a fe­je­del­mek kol­lé­gi­um ­ á­ban
he­lyet fog­la­ló kép­vi­selői kö­zül né­há­nyan ki­ad­tak egy nyi­lat­ko-­
za­tot, amely­ben sem­mis­nek és ér­vény­te­len­nek nyil­vá­ní­tot­ták a
bra­unsch­weig-lü­ne­bur­gi her­ceg rang­eme­lé­sét. Az ira­tot La­jos
Vil­mos Re­gens­burg­ba kül­dött kö­ve­te, Jo­hann von Sa­ue ­ r is alá­ír-­
ta. A bé­csi ud­var­ban az őr­gróf ne­vé­nek lát­vá­nya nagy meg­rö­kö-­
nyö­dést kel­tett. A csá­szár kö­ve­te, Greif­fen az­zal pró­bál­ta men­te-­
ni a ki­ala­kult kí­nos hely­ze­tet, hogy azt ál­lí­tot­ta, Sa­ue ­ r ön­ha­tal-­
mú­lag, La­jos Vil­mos tud­ta és aka­ra­ta nél­kül lát­ta el kéz­je­gyé­vel
a nyi­lat­ko­za­tot. A vá­ló­ság­ban az őr­gróf már 1692 de­cem­be­ré-­
ben arra uta­sí­tot­ta a bi­ro­dal­mi gyű­lés­re kül­dött meg­bí­zott­ját,
hogy a han­no­ve­ri her­ceg rang­eme­lé­sé­nek kér­dé­sé­ben a til­ta­ko-­
zók mel­lett tart­son ki.
 A bé­csi ud­var ezt kö­vetően szép szó­val és fe­nye­ge­tés­sel is
igye­ke­zett rá­ven­ni La­jos Vil­most vé­le­mé­nye meg­vál­toz­ta­tá­sá­ra,
mind­hi­á­ba. Az őr­gróf egé­szen ha­lá­lá­ig el­uta­sí­tot­ta a Welf-ház
rang­eme­lé­sét. Az őr­gróf és a csá­szár kö­zött érez­hetően meg-­
rom­lott te­hát a vi­szony, ami az előb­bi po­li­ti­ká­ját is döntően be-­
fo­lyá­sol­ta. Az ed­di­gi csá­szárhű kur­zust fel­vál­tot­ta a bi­ro­da­lom
ér­de­ke­it akár I. Li­pót szán­dé­ka­i­val szem­ben is elő­tér­be he­lyező
szem­lé­let. En­nek bi­zo­nyí­té­ka, hogy csá­szá­ri fel­ha­tal­ma­zás nél-­
kül uta­zott 1693. no­vem­ber 21-én Lon­don­ba, hogy sze­mé­lye­sen
kér­je III. Vil­mos se­gít­sé­gét a felső-raj­nai had­szín­té­ren. A régi
ked­ves is­merős­nél (1682-ben ta­lál­koz­tak elő­ször Né­met­al­föl-­
dön) tett lá­to­ga­tás vé­gül ered­mény­te­le­nül zá­rult, az őr­gróf még
óha­ját sem ad­hat­ta elő az an­gol ki­rály­nak, ám – mint lát­tuk – tá-­
mo­ga­tá­sá­ra később is szá­mít­ha­tott. Azt is mond­hat­nánk, hogy I.
Li­pót ko­ráb­bi tá­mo­ga­tó, szin­te pat­ró­nu­si sze­re­pét III. Vil­mos
vet­te át egé­szen 1701-ben be­kö­vet­ke­zett ha­lá­lá­ig.
Az uta­zás ered­mény­te­len­sé­ge nem szeg­te ked­vét La­jos Vil-­
mos­nak, to­vább dol­go­zott a felső-raj­nai had­szín­tér meg­erő­sí­té-­
sén. Már 1693 szep­tem­be­ré­ben azt tűz­te ki cé­lul, hogy a Sváb és
a Frank Bi­ro­dal­mi Ke­rü­let mel­lett vagy pénz­zel, vagy ka­to­ná­val
a töb­bi, Raj­na vi­dé­kén el­te­rülő ke­rü­let is já­rul­jon hoz­zá a XIV.
La­jos el­le­ni há­bo­rú­hoz. A későb­bi had­já­ra­tok ke­serű ta­pasz­ta­la-­
tai – a had­szín­té­ren meg­je­lenő fe­je­del­mek­kel foly­ta­tott ha­tás­kö-­
ri és fő­pa­rancs­no­ki tiszt­ség kö­rü­li vi­ták, a csá­szá­ri ud­var hi­ány-­
zó tá­mo­ga­tá­sa és tit­kos bé­ke­tár­gya­lá­sai a fran­cia ki­rállyal –
mind to­vább erő­sí­tet­ték el­kép­ze­lé­sét, mi­sze­rint a Felső-Raj­na
ha­tá­sos vé­del­mét csak a ke­rü­le­tek szo­ros együttmű­kö­dé­sé­vel le-­
het meg­ol­da­ni és biz­to­sí­ta­ni. Ter­mé­sze­te­sen La­jos Vil­mos sa­ját
sze­mé­lyes ér­de­ke­it is fi­gye­lem­be vet­te ja­vas­la­ta meg­té­te­lé­nél.
Egy­részt így sa­ját őr­gróf­sá­ga is ha­tá­sos vé­del­met kap­ha­tott,
más­részt egy ön­ál­ló és ál­lan­dó ke­rü­le­ti had­se­reg fő­pa­rancs­no­ka
le­he­tett vol­na, füg­get­len­né téve így ma­gát a csá­szár­tól, aki­vel a
vá­lasz­tó­fe­je­de­lem­ség kö­rü­li vita mi­att meg­rom­lott a vi­szo­nya.
Az 1695. esz­tendő vé­gül meg­hoz­ta szá­má­ra az át­tö­rést eb­ben az
ügy­ben. El­kép­ze­lé­sé­hez tá­mo­ga­tók­ra lelt a würt­tem­ber­gi kan-­
cel­lár, Jo­hann Ge­org von Kul­pis (1652–1698) és a ma­in­zi ér­sek-
vá­lasz­tó­fe­je­de­lem, Lo­thar Franz von Schön­born (1695–1727)
sze­mé­lyé­ben. III. Vil­mos bá­bás­ko­dá­sa mel­lett még nyá­ron
össze­ült a há­rom fél, és meg­ál­la­pod­tak, hogy a felső-raj­nai had-­
szín­tér ter­he­it vi­selő ke­rü­le­tek együttmű­kö­dé­sét szo­ro­sabb­ra
fon­ják.
A kö­vet­kező év (1696) má­ju­sá­ban Kul­pis már azt ja­va­sol­ta,
hogy a for­má­ló­dó szö­vet­sé­get hat ke­rü­let­re, azaz a Sváb, Frank,
Ba­jor, Felső-Raj­nai, Raj­na-vi­dé­ki és Veszt­fá­li­ai Bi­ro­dal­mi Ke­rü-­
let­re ter­jesszék ki. A sváb és a frank ren­dek azon­ban ez­zel nem
elé­ged­tek meg, és 1696 jú­li­us­ á­ban in­kább az Augsbur­gi Li­gá­hoz
csat­la­koz­tak. En­nek el­le­né­re, mi­vel I. Li­pó­tot az őr­gróf a ke­rü­le-­
tek szö­vet­sé­gé­be nem kí­ván­ta meg­hív­ni (az Oszt­rák Bi­ro­dal­mi
Ke­rü­le­ten ke­resz­tül lett vol­na erre le­hető­ség), ezért Bécs­ben
igen szkep­ti­ku­san te­kin­tet­tek mind­er­re. Úgy vél­ték, mind­ez
nem szol­gál­ja a csá­szár ér­de­ke­it. La­jos Vil­mos bé­csi meg­íté­lé­se
pe­dig to­vább rom­lott, és el­ve­szí­tet­te ma­ra­dék tá­mo­ga­tó­i­nak jó
ré­szét is. A koc­ka azon­ban már el volt vet­ve. 1697. ja­nu­ár 23-án
Frank­furt am Ma­in­ban a Sváb, Frank, Felső-Raj­nai, Raj­na-vi­dé­ki
és Veszt­fá­li­ai Bi­ro­dal­mi Ke­rü­let kép­vi­selői szö­vet­sé­get kö­töt­tek
egy­más­sal, amely­nek ér­tel­mé­ben béke ide­jén 40 000, míg há­bo-­
rú ese­tén 60 000 főt tar­tot­tak vol­na fegy­ver­ben a ren­dek. Köz-­
ben a csá­szá­ri po­li­ti­ka is meg­vál­to­zott, és I. Li­pót kí­sér­le­tet tett
arra, hogy a szö­vet­ség élé­re áll­jon, sőt, a bé­csi ud­var a töb­bi ke-­
rü­let szá­má­ra is kö­ve­tendő pél­da­ként em­lí­tet­te im­már az
együttmű­kö­dést. Ha­ma­ro­san a szö­vet­sé­ge­sek az Augsbur­gi Li-­
gá­hoz is csat­la­koz­tak. A frank­fur­ti szö­vet­ség azon­ban még­sem
tud­ta tel­je­sí­te­ni fel­ada­tát. Sem La­jos Vil­mos nem kap­ta meg a
ke­rü­le­tektől a re­mélt tá­mo­ga­tást az 1697. évi had­já­rat­hoz, sem
a rijs­wij­ki bé­ke­tár­gya­lá­so­kon nem si­ke­rült meg­fe­lelő erő­vel
hal­lat­ni hang­ju­kat. A bé­ke­kö­tést kö­vetően a szö­vet­ke­zett ren-­
dek már nem akar­ták to­vább fenn­tar­ta­ni a költ­sé­ges ál­lan­dó
had­se­re­get.
A ki­ala­kult po­li­ti­kai vi­szo­nyok kö­zött nagy szük­ség lett vol­na
egy ütő­ké­pes ka­to­nai erő­re. La­jos Vil­mos már 1697 szep­tem­be-­
ré­ben ké­szí­tett egy szak­vé­le­ményt, amely­ben arra tett ja­vas­la-­
tot, hogy Strass­bur­gért cse­ré­be a Fran­cia Ki­rály­ság­tól vissza­ka-­
pott erő­dö­ket egy­sé­ges irá­nyí­tás alá kel­le­ne von­ni. Az őr­gróf
ter­mé­sze­te­sen a pa­rancs­nok sze­mé­lyét il­letően sa­ját ma­gá­ra
gon­dolt. Kí­ván­sá­gát az­zal tá­masz­tot­ta alá, hogy 1691-ben a csá-­
szár meg­ígér­te szá­má­ra a Felső- és Alsó-El­zász kor­mány­zó­ja cí-­
met. Most te­hát ha­son­ló tiszt­sé­get akart, ám a Raj­na jobb part­já-­
ra ér­vé­nyes ha­tás­kör­rel, ami­hez hoz­zá­csa­tol­nák Sac­kin­gent,
Rhe­in­fel­dent, Walds­hu­tot, Lau­fen­bur­got és Kons­tan­zot is.
Úgy tűnt, hogy I. Li­pót­nak sincs el­len­ve­té­se a ja­vas­lat­tal kap-­
cso­lat­ban, és 1697 de­cem­be­ré­ben meg­bíz­ta az őr­gró­fot Kehl,
Phi­lipps­burg, Bre­i­sach és Frei­burg erőd­je­i­nek át­vé­te­lé­vel.[26]
1698. már­ci­us 17-én a bi­ro­dal­mi gyű­lés ar­ról ha­tá­ro­zott, hogy
Kehlt és Phi­lipps­bur­got a Frank, Sváb és Felső-Raj­nai Bi­ro­dal­mi
Ke­rü­let rend­je­i­nek kell őr­ség­gel, va­la­mint a szük­sé­ges fel­sze­re-­
lés­sel el­lát­ni­uk. Az őr­gróf pénzt ezek to­váb­bi erő­dí­té­sé­re, va­la-­
mint egy új felső-raj­nai erőd fel­épí­té­sé­re az an­gol ki­rály­tól re-­
mélt. Ha­mar ki­de­rült azon­ban, hogy ter­vei csak hiú áb­rán­dok
vol­tak. A ke­rü­le­tek nem ren­del­kez­tek az erő­dök hely­re­ho­za­ta­lá-­
hoz és el­tar­tá­sá­hoz ele­gendő pénz­zel, és III. Vil­mos­tól sem ér­ke-­
zett se­gély.
Az őr­gróf ha­son­ló­an ki­lá­tás­ta­lan hely­zet­be ke­rült a csá­szá­ri
kéz­ben ma­radt Bre­i­sach és Frei­burg ese­té­ben is. I. Li­pót sem ka-­
to­ná­val, sem pe­dig ha­di­anyag­gal nem tud­ta kellő­kép­pen el­lát­ni
a két erő­döt, az Inns­bruck­ban szé­kelő Elő-Auszt­ri­át igaz­ga­tó
csá­szá­ri hi­va­tal pe­dig ha­mar vi­lá­gos­sá tet­te az őr­gróf szá­má­ra,
hogy amennyi­ben a pa­rancs­nok­sá­got kor­lá­to­zás nél­kül és vég-­
ér­vé­nye­sen meg­kap­ja, még ke­ve­sebb se­gít­ség­ben fog ré­sze­sül­ni.
Mind­eze­ket fi­gye­lem­be véve nem meg­lepő, hogy az őr­gróf a
bi­ro­da­lom nyu­ga­ti ha­tá­rá­nak és nem mel­les­leg sa­ját őr­gróf­sá-­
gá­nak vé­del­mé­ben más meg­ol­dást ke­re­sett. Már 1698. feb­ru­ár
12-én az­zal fe­nye­get­te meg a sváb ke­rü­let rend­je­it, hogy meg-­
egye­zik XIV. La­jos­sal, amennyi­ben a ke­rü­le­ti had­erő lét­szá­mát
négy­ezer főre csök­ken­tik. A La­jos Vil­mos és a csá­szár kö­zött
egy­re in­kább ki­éle­sedő konf­lik­tus­ról ter­mé­sze­te­sen Ver­sailles-
ban is ér­te­sül­tek. XIV. La­jos ezért az 1698 jú­li­us­ á­ban Bécs­be in-­
du­ló kö­ve­té­nek, Vil­lars-nak azt a meg­bí­zást adta, hogy ke­res­sen
kap­cso­la­tot az őr­gróf­fal, és tu­da­kol­ja meg, át­áll­na-e az ő ol­da­lá-­
ra. A bé­csi fran­cia kö­vet azon­ban a wild­badi ta­lál­ko­zó után is
két­sé­ges­nek tar­tot­ta en­nek le­hető­sé­gét. Ez­zel együtt Vil­lars lá­to-­
ga­tá­sa újabb po­li­ti­kai fegy­vert adott az őr­gróf ke­zé­be. Ok­tó­ber-­
ben ugyan­is már a würt­tem­ber­gi ud­var­ban tar­tóz­ko­dó fran­cia
kö­ve­tek előtt úgy ér­velt, hogy a ke­rü­le­tek­nek a kü­szö­bön álló
újabb Habs­burg–Bour­bon há­bo­rú­ban meg kell őriz­ni­ük sem­le-­
ges­sé­gü­ket, mi­vel a Raj­na jobb part­já­nak vé­del­me nem meg­ol-­
dott, így ezek a te­rü­le­tek újra el­pusz­tul­ná­nak.
1699 szep­tem­be­ré­ben to­vább élező­dött a csá­szár és az őr­gróf
kö­zöt­ti vi­szony, hi­szen előb­bi­nek si­ke­rült el­ér­nie, hogy – mi­ként
erről már volt szó – a vá­lasz­tó­fe­je­del­mek kol­lé­gi­um ­ a el­fo­gad­ja
ki­len­ce­dik tag­ként Ernő Ágos­tot. Bár ez sza­va­za­ti jog­gal nem
járt együtt, azok a bi­ro­dal­mi fe­je­del­mek, akik kez­dettől fog­va
til­ta­koz­tak a bra­unsch­weig-lü­ne­bur­gi her­ceg rang­eme­lé­se el­len,
ka­te­go­ri­ku­san el­uta­sí­tot­ták ezt. Ve­zető­jük, An­tal Ul­rich bra-­
unsch­weig-wol­fen­büt­te­li her­ceg (1633–1714) tit­kos ta­lál­ko­zót
szer­ve­zett a fran­cia ki­rály re­gens­bur­gi kép­vi­selői­vel, ami­re az
őr­gróf kö­ve­te is hi­va­ta­los volt. La­jos Vil­mos ter­mé­sze­te­sen ki-­
tar­tott ed­di­gi ál­lás­pont­ja mel­lett eb­ben a kér­dés­ben, és ilyen ér-­
telmű uta­sí­tást adott Re­gens­burg­ba kül­dött meg­bí­zott­já­nak.
Ernő Ágost rang­eme­lé­se, va­la­mint az inns­bruc­ki hi­va­tal pac­ká-­
zá­sa mi­att pe­dig vé­gül 1699 no­vem­be­ré­ben le­mon­dott a csá­szá-­
ri kéz­ben lévő Frei­burg és Bre­i­sach fe­let­ti pa­rancs­nok­ság­ról.
A til­ta­ko­zó ren­dek kép­vi­selői vé­gül 1700 ja­nu­ár­já­nak ele­jén
ül­tek össze, ahol is­mét el­uta­sí­tot­ták a ki­len­ce­dik vá­lasz­tó­fe­je-­
del­mi cím ado­má­nyo­zá­sát. Emel­lett be­je­len­tet­ték, hogy a fran-­
cia és a svéd ki­rály­hoz mint a veszt­fá­li­ai bé­két ga­ran­tá­ló ha­tal-­
mak ural­ko­dó­i­hoz for­dul­nak, hogy meg­véd­jék a bé­ke­szerző­dés-­
ben fog­lalt jo­ga­i­kat, va­la­mint köz­ve­tít­se­nek köz­tük és a csá­szár
kö­zött. A bé­csi ud­var is­mé­tel­ten ki­vá­rás­ra ját­szott, ám a ren­dek
jú­li­us­ban Nürn­berg­ben újra össze­ül­tek és szö­vet­sé­get kö­töt­tek
egy­más­sal. En­nek ér­tel­mé­ben ké­szek vol­tak La­jos Vil­mos pa-­
rancs­nok­sá­ga alatt egy 12 000 ka­to­ná­ból álló ön­ál­ló had­se­reg ki-­
ál­lí­tá­sá­ra. Egyes ren­dek azon­ban még to­vább men­tek, és hi­va­ta-­
lo­san is a veszt­fá­li­ai bé­két ga­ran­tá­ló ha­tal­mak­hoz for­dul­tak. Kö-­
zöt­tük volt az őr­gróf is, aki­nek emi­att vég­képp meg­rom­lott a vi-­
szo­nya a csá­szár­ral. Bécs­ben már azt hí­resz­tel­ték, hogy La­jos
Vil­most XIV. La­jos meg­vá­sá­rol­ta, ami­kor el­fo­gad­ta a ver­sailles-i
ud­var­nak a ter­vét a spa­nyol örök­ség fel­osz­tá­sá­ra, így el­árul­ta I.
Li­pó­tot. A rá­gal­mak ha­tá­sá­ra 1700 őszén arra kér­te a csá­szárt,
hogy ment­se fel min­den hi­va­ta­lá­ból. Egy­idejű­leg be­je­len­tet­te,
hogy a kü­szö­bön álló há­bo­rú­ban a Sváb Bi­ro­dal­mi Ke­rü­let ál­tal
kö­ve­tett po­li­ti­ka lesz szá­má­ra a min­ta.
A spa­nyol ki­rály 1700. no­vem­ber 1-jén be­kö­vet­ke­zett ha­lá­lá-­
val azon­ban pil­la­na­tok alatt meg­vál­to­zott az őr­gróf bé­csi meg-­
íté­lé­se. I. Li­pót ugyan­is csak a han­no­ve­ri és a bran­den­bur­gi vá-­
lasz­tó­fe­je­de­lem tá­mo­ga­tá­sá­ra szá­mít­ha­tott, és sem a bi­ro­da­lom-­
ban, sem Eu­ró­pá­ban nem ren­del­ke­zett más szö­vet­sé­ges­sel. Az
Osz­mán Bi­ro­da­lom el­le­ni, va­la­mint a pfal­zi örö­kö­sö­dé­si há­bo-­
rú­ban ko­moly se­gít­sé­get nyúj­tó sváb és frank ke­rü­le­tek kép­vi-­
selői 1700 no­vem­be­ré­ben Hei­den­heim­ban szö­vet­sé­get kö­töt­tek,
és ki­nyil­vá­ní­tot­ták sem­le­ges­sé­gü­ket. Po­li­ti­ká­juk meg­vál­toz­ta­tá-­
sá­hoz, azaz, hogy fegy­vert fog­ja­nak XIV. La­jos el­len, a bé­csi ud-­
var­ban úgy vél­ték, hogy az őr­gró­fot kell meg­nyer­ni, aki­nek to-­
vább­ra is nagy te­kin­té­lye volt a ren­dek kö­zött. Né­hány nap alatt
na­gyot for­dult a vi­lág: már no­vem­ber vé­gén meg­ér­ke­zett La­jos
Vil­mos­hoz az első le­vél, amely­ben Salm her­ceg arra kér­te, hogy
lá­to­gas­son el a csá­szár­vá­ros­ba, és ve­gye át a fő­pa­rancs­nok­sá­got
a bi­ro­da­lom­ba kül­dendő csá­szá­ri-ki­rá­lyi csa­pa­tok fö­lött. Most
azon­ban az őr­gróf volt az erő­sebb tár­gya­lá­si po­zí­ci­ó­ban, és ezt
az el­múlt évek há­nyat­ta­tá­sai után ki is akar­ta hasz­nál­ni. Vá­la-­
szá­ban te­hát ki­kö­töt­te, hogy csak ab­ban az eset­ben in­dul el
Bécs­be, ha a csá­szár maga hi­va­ta­lo­san kéri ezt. De­cem­ber 11-én
meg is ér­ke­zett Li­pót le­ve­le.
Az őr­gróf ezek után sem si­et­te el a Bécs­be uta­zást, és csak ja-­
nu­ár­ban kelt útra. Már ko­ráb­ban el­dön­töt­te azon­ban, hogy a fő-­
pa­rancs­no­ki tiszt­ség el­fog­la­lá­sá­nak meg fog­ja kér­ni az árát. Rá-­
adá­sul La­jos Vil­mos meg­ér­ke­zé­se­kor a csá­szár­vá­ros­ban tar­tóz-­
ko­dott Vil­lars is, ami még in­kább nö­vel­te előb­bi tár­gya­lá­si esé-­
lye­it. Régi is­merő­se, a fran­cia ki­rály kö­ve­te ugyan­is szin­tén
meg­kör­nyé­kez­te őt, igaz, konk­ré­tu­mot nem tu­dott fel­aján­la­ni.
Csak egy üres ígé­re­tet ka­pott arra, hogy a Fran­cia Ki­rály­ság tá-­
mo­gat­ja rang­eme­lé­sét. Ami­kor pe­dig ar­ról ér­deklő­dött, hogy
XIV. La­jos haj­lan­dó vol­na-e ki­fi­zet­ni édes­any­ja jegy­aján­dé­kát,
csak ki­térő vá­laszt ka­pott.
Az őr­gróf ez­zel szem­ben most jól rá­ér­zett arra, hogy a csá­szá-­
ri ud­var­ban min­den­áron meg kí­ván­nak vele egyez­ni, és ezért
haj­lan­dók min­den kö­ve­te­lé­sét tel­je­sí­te­ni, nem csak üres és be-­
vált­ha­tat­lan ígé­re­tek­kel trak­tál­ják. La­jos Vil­mos és az ural­ko­dó
mi­nisz­te­rei az 1701. már­ci­us vé­gén zaj­ló tár­gya­lá­sok so­rán vé-­
gül meg is egyez­tek egy­más­sal. Az őr­gróf a bi­ro­dal­mi csá­szá­ri-
ki­rá­lyi csa­pa­tok és erő­dök fő­pa­rancs­no­ka lett, erről szó­ló ki­ne-­
ve­zé­sét 1701. jú­ni­us 18-án ál­lí­tot­ták ki. A meg­egye­zés ér­tel­mé-­
ben a csá­szár kö­te­lez­te ma­gát, hogy leg­alább a fe­lét vissza­fi­ze­ti
a szász-la­ue ­ n­bur­gi her­ceg felé fenn­ál­ló adós­sá­gá­nak, va­la­mint
ígé­re­tet tett arra, hogy fe­le­sé­ge örök­sé­gül ka­pott te­rü­le­té­nek,
Had­el­nek az ügyé­vel fog­lal­koz­ni fog a bi­ro­dal­mi ud­va­ri ta­nács.
Az őr­gróf te­hát nem csak a lü­ne­burg-cel­lei her­ceg ál­tal jog­ta­la-­
nul meg­szállt bir­to­kok ügyé­ben ért el ered­ményt, hi­szen ek­kor
sze­rez­te meg Or­ten­aut Of­fen­burg, Zell am Har­mers­bach és Gen-­
gen­bach vá­ro­sa­i­val egye­tem­ben. Az ural­ko­dó ar­ról is biz­to­sí­tot-­
ta, hogy a fő­pa­rancs­nok-he­lyet­te­si tiszt­sé­gé­ért járó fi­ze­té­sét
nem­csak há­bo­rú ese­tén, de bé­ke­idő­ben is meg fog­ja kap­ni.
Az őr­gróf te­hát je­lentős ered­mé­nye­ket ért el ah­hoz ké­pest,
hogy alig pár hó­nap­pal ko­ráb­ban a bé­csi ud­var még szin­te áru-­
ló­nak te­kin­tet­te. I. Li­pót és mi­nisz­te­rei im­má­ron „kulcs­nak” te-­
kin­tet­ték, amely meg­nyit­ja szá­muk­ra a bi­ro­da­lom meg­se­gí­té­sé-­
nek „zár­ját”. A ke­rü­le­te­ket azon­ban egyelő­re nem si­ke­rült
meggyőz­ni, hi­szen a há­bo­rút nem bi­ro­dal­mi, ha­nem di­nasz­ti-­
kus ügy­nek tar­tot­ták. Nem meg­lepő te­hát, hogy az őr­gróf már
jú­ni­us 26-án, a csá­szár­nak írt le­ve­lé­ben ar­ról pa­nasz­ko­dott,
hogy a ren­dek nem szí­ve­sen ven­né­nek részt egy tá­ma­dó há­bo-­
rú­ban, azaz El­zász vissza­hó­dí­tá­sá­ban. A ke­rü­le­tek meggyő­zé­sé-­
hez, vagy­is sem­le­ges­sé­gük fel­adá­sá­hoz az kel­lett, hogy La­jos Vil-­
mos kö­ve­tei fo­lya­ma­to­san győz­köd­jék őket a há­bo­rú­ba lé­pés
szük­sé­ges­sé­géről. Más­részt 1701. szep­tem­ber 7-én Há­gá­ban a
csá­szár, az an­gol ki­rály és az egye­sült tar­to­má­nyok kö­ve­tei
újabb Bour­bon-el­le­nes szö­vet­sé­get kö­töt­tek egy­más­sal, ami ero-­
dál­ni kezd­te a ke­rü­le­tek sem­le­ges­sé­gét. A ma­in­zi ér­sek-vá­lasz-­
tó­fe­je­de­lem, aki ko­ráb­ban a hei­den­hei­mi sem­le­ges­sé­gi szö­vet-­
ség ki­ter­jesz­té­se mel­lett kar­dos­ko­dott, már a kö­vet­kező hó­nap-­
ban tá­mo­ga­tá­si szerző­dést kö­tött a bé­csi ud­var­ral. 1702. már­ci-­
us 10-én pe­dig Nörd­lin­gen­ben szö­vet­ség jött lét­re a Sváb, Frank,
Raj­na-vi­dé­ki, Felső-Raj­nai, Veszt­fá­li­ai, va­la­mint az Oszt­rák Bi­ro-­
dal­mi Ke­rü­let kö­zött, amely­nek utób­bi rész­vé­te­lé­vel a csá­szár is
ré­sze­se lett. A szerződő fe­lek vál­lal­ták, hogy ki­ál­lí­ta­nak egy
40 000 fős se­re­get, ame­lyet a bi­ro­da­lom ha­tá­ra­in kí­vül is be le-­
het vet­ni. Emel­lett ki­je­len­tet­ték, hogy ad­dig nem köt­nek bé­két,
míg Strass­burg vissza nem ke­rül a Né­met-ró­mai Bi­ro­da­lom­hoz
és Fort Louis védmű­ve­it le nem rom­bol­ják. Az őr­gróf je­len lévő
kö­ve­tei te­hát öröm­mel tu­dat­hat­ták meg­bí­zó­juk­kal, hogy a bi­ro-­
da­lom tel­jes egy­sé­ge és har­mó­ni­á­ja, ame­lyet a há­bo­rú­hoz szük-­
sé­ges­nek ítélt, lét­re­jött. Ez utób­bi el­vek ve­zet­ték egyéb­ként La-­
jos Vil­most ak­kor is, ami­kor a ba­jor vá­lasz­tó­fe­je­de­lem el­len
nem a tel­jes meg­sem­mi­sí­tés, ha­nem a meg­egye­zés po­li­ti­ká­ját kí-­
ván­ta al­kal­maz­ni. II. Mik­sa Emá­nu­el azon­ban vissza­élt jó­hi-­
szemű­sé­gé­vel, és csak a szá­má­ra ked­vezőt­len stra­té­gi­ai szi­tu­á­ci-­
ó­ban volt haj­lan­dó tár­gya­lá­sok­ba bo­csát­koz­ni.

A lengyel korona

III. So­bi­es­ki Já­nos 1696. jú­ni­us 17-én be­kö­vet­ke­zett ha­lá­lá­val

La­jos Vil­mos ko­moly esélyt lá­tott a maga és csa­lád­ja szá­má­ra az
oly rég­óta várt rang­emel­ke­dés­re. Bár az el­hunyt­nak vol­tak tör-­
vé­nyes fiú utó­dai, ám a len­gyel ko­ro­nát nem le­he­tett meg­örö-­
köl­ni, a ren­dek ugyan­is ma­guk vá­lasz­tot­tak a ne­kik töb­bet ígérő
je­löl­tek kö­zül. Kan­di­dá­lá­sá­ra az adta a jog­ala­pot, hogy ük­nagy-­
ma­má­ja, Ce­cí­lia her­cegnő a Rzecz­pos­po­li­tá­ban is ural­ko­dó
Wasa csa­lád sar­ja volt. Az őr­gróf rá­adá­sul ezt meg­előzően két-­
szer is kí­sér­le­tet tett arra, hogy a len­gyel trón­ra ül­jön. Első al­ka-­
lom­mal II. Já­nos Káz­mér (1648–1661) 1661-ben be­kö­vet­ke­zett
ha­lá­lát kö­vetően. Ek­kor azon­ban a ba­den-ba­deni őr­gró­fi csa­lád-­
ból nem egye­dül szá­mí­tott je­lölt­nek, mi­vel az alig ha­tesz­tendős
La­jos Vil­mos mel­lett aty­ja és Her­mann nagy­báty­ja is so­rom­pó-­
ba szállt a tró­nért. A len­gyel ren­dek vé­gül a Wis­ni­owic­ki csa­lád-­
ból szár­ma­zó Mi­hályt (1661–1674) vá­lasz­tot­ták ki­rá­lyuk­ká. A
len­gyel tró­nért foly­ta­tott küz­de­lem em­lé­ké­re ve­ret­te Fer­di­nánd
Mik­sa őr­gróf az 1660-as évek ele­jén a már em­lí­tett ér­mét is. Má-­
so­dik al­ka­lom­mal Mi­hály ha­lá­lát kö­vetően pró­bált sze­ren­csét
La­jos Vil­mos, ek­kor azon­ban a len­gyel or­szággyű­lés So­bi­es­ki Já-­
nost vá­lasz­tot­ta ural­ko­dó­já­vá.
III. Já­nos ki­rály ha­lá­lát kö­vetően trón­igénylők egész sora tűnt
fel. A ver­sailles-i ud­var az egyik tá­vo­li ro­kon, Fe­renc La­jos Con­ti
her­ce­gé­nek (1664–1709) je­lö­lé­sét tá­mo­gat­ta, Bécs­ben azon­ban
nem kö­te­lez­ték el ma­gu­kat egyet­len je­lölt mel­lett sem. A ver-­
sailles-i és bé­csi ud­var tá­mo­ga­tott­ja­in kí­vül te­kin­té­lyes ön­je­löl-­
tek is akad­tak. Egyik kö­zü­lük II. Mik­sa Emá­nu­el ba­jor vá­lasz­tó-­
fe­je­de­lem volt, aki azon­ban a jó­val te­kin­té­lye­sebb spa­nyol örök-­
ség meg­szer­zé­sé­nek re­mé­nye mi­att vé­gül vissza­lé­pett a kan­di-­
dá­lás­tól. A má­sik pe­dig XI. Ince pápa uno­ka­öccse, Li­vio
Odeschalc­hi, Ceri her­ce­ge (1652–1713) volt, aki kö­ve­te­it jól meg-­
tö­mött pén­zes­zsá­kok­kal küld­te el a Rzecz­pos­po­li­tá­ba, ám meg-­
vá­lasz­tá­sá­ra ke­vés esélyt lát­tak a kor­tár­sak is, mi­vel po­li­ti­ka­i­lag
súly­ta­lan­nak tar­tot­ták.
A pá­lyá­zók kö­zött fel­tűnt La­jos Vil­mos is. Míg az első két al­ka-­
lom­mal a nem­ze­ti ki­rály­je­lölt­tel szem­ben ke­vés esé­lye le­he­tett
az ifjú őr­gróf­nak, ez al­ka­lom­mal már nem szá­mí­tott esély­te­len-­
nek. A ke­resz­tény Eu­ró­pá­ban hí­res­sé és is­mert­té tet­ték ne­vét az
Osz­mán Bi­ro­da­lom fö­lött ara­tott győ­zel­mei, amellyel a Szent
Liga tag­ja­ként a Rzecz­pos­po­li­ta is had­ban állt Po­dó­li­á­ban és Uk-­
raj­ná­ban. Egy fon­tos do­log hi­ány­zott azon­ban kan­di­dá­lá­sá­hoz:
je­le­sül a pénz. Fe­le­sé­ge ho­zo­má­nya ugyan biz­to­sí­tot­ta szá­muk-­
ra a rang­juk­hoz illő éle­tet, ám ez a va­gyon a len­gyel trón meg-­
szer­zé­sé­hez ke­vés volt. Így az őr­gróf egy ide­ig ha­bo­zott is, hogy
je­löl­tes­se-e ma­gát, pe­dig már III. Já­nos ki­rály ha­lá­la előtt egyes
len­gyel mág­ná­sok, mint le­het­sé­ges utó­dot em­le­get­ték, és maga
XIV. La­jos is Con­ti her­ceg leg­ve­szé­lye­sebb ki­hí­vó­já­nak tar­tot­ta.
Vé­gül azon­ban La­jos Vil­mos 1696 ok­tó­be­ré­ben egy te­kin­té­lyes
tá­mo­ga­tó­ra lelt III. Fri­gyes bran­den­bur­gi vá­lasz­tó­fe­je­de­lem sze-­
mé­lyé­ben, aki sem a csá­szár, sem pe­dig a fran­cia ki­rály kre­a­tú-­
rá­ját nem lát­ta vol­na szí­ve­sen a len­gyel tró­non.
A kö­vet­kező he­tek­ben meg­in­dult a li­cit a len­gyel mág­ná­sok
meg­nye­ré­sé­ért (va­ló­já­ban meg­vesz­te­get­ték őket), ami­ben ter-­
mé­sze­te­sen La­jos Vil­mos igen rossz kár­tyák­kal in­dult. Míg
ugyan­is a ver­sailles-i ud­var kö­ve­te mil­li­ó­kat ígért az urak­nak és
aján­dé­kok­kal hal­moz­ta el őket, ad­dig az őr­gróf 1697 ja­nu­ár­já-­
ban mind­össze 200 000 tal­lért tu­dott fel­aján­la­ni erre a cél­ra, ám
ezt is csak úgy, hogy a vá­lasz­tás után fi­zet­né ki. Rá­adá­sul a
Rzecz­pos­po­li­tá­ba kül­dött kö­ve­tét, Pi­erre An­to­ni Gon­zel gró­fot
sem te­kint­het­jük jó vá­lasz­tás­nak erre a poszt­ra, ugyan­is nem
vol­tak szo­ros kap­cso­la­tai a kü­lön­böző len­gyel ne­me­si kö­rök­kel.
Áp­ri­lis­ban a bran­den­bur­gi vá­lasz­tó­fe­je­de­lem var­sói kö­ve­té-­
nek és La­jos Vil­mos­nak még egy­aránt úgy tűnt, hogy re­á­lis esé-­
lye le­het a ko­ro­na meg­szer­zé­sé­re. Meg is dup­láz­ta aján­la­tát és
biz­to­sí­té­kul fel­aján­lot­ta a ho­zo­má­nya el­vesz­té­sétől jog­gal ret-­
tegő fe­le­sé­ge cseh­or­szá­gi bir­to­ka­it, va­la­mint el­zá­lo­go­sí­tot­ta a
fő­pa­rancs­nok-he­lyet­te­si jö­ve­del­mét is. Melc­hi­or de Po­li­gnac
abbé, var­sói fran­cia kö­vet (1661–1742) azon­ban ek­kor olyan
aján­lat­tal állt elő, ame­lyet nem le­he­tett túl­szár­nyal­ni: meg­vá-­
lasz­tá­sa ese­tén Con­ti her­ceg még a ko­ro­ná­zás előtt vissza­fog­lal-­
ja a stra­té­gi­ai fon­tos­sá­gú ka­mi­nie­czi erő­döt az Osz­mán Bi­ro­da-­
lom­tól.
Ez az ígé­ret szét­zúz­ta a bran­den­bur­gi vá­lasz­tó­fe­je­de­lem és az
őr­gróf ér­dek­szö­vet­sé­gét. Előb­bi pa­ran­csot adott kö­ve­té­nek,
hogy amennyi­ben La­jos Vil­mos esély­te­len­né vál­na, ak­kor in-­
kább III. Já­nos fiát vagy egy má­sik len­gyel je­löl­tet tá­mo­gas­son.
Az őr­gróf pe­dig III. Fri­gyes he­lyett im­má­ron a csá­szár tá­mo­ga-­
tá­sát ke­res­te, nem is tel­je­sen esély­te­le­nül, I. Li­pót je­zsu­i­ta gyón-­
ta­tó­ja ugyan­is már So­bi­es­ki ha­lá­lát kö­vetően alig egy hét­tel el-­
kez­dett La­jos Vil­mos mel­lett kam­pá­nyol­ni. Az őr­gróf ek­kor még
nem volt biz­tos ben­ne, hogy ring­be száll a len­gyel tró­nért, így
nem­so­ká­ra a szer­ze­tes is el­ve­szí­tet­te ér­deklő­dé­sét az ügy iránt.
Ami­kor azon­ban La­jos Vil­mos I. Li­pót­hoz for­dult, ak­kor már a
bé­csi ud­var sze­mé­ben a bran­den­bur­gi vá­lasz­tó­fe­je­de­lem je­lölt-­
jé­nek szá­mí­tott, amit érez­tet­tek is Greif­fen­nel. Má­jus 25-én a la-­
xen­bur­gi kas­tély­ban tar­tott au­di­en­ci­án az ural­ko­dó arra hi­vat-­
ko­zott, hogy túl későn tud­ta meg az őr­gróf szán­dé­kát, igaz meg-­
ígér­te, hogy még meg­gon­dol­ja, mit te­het. Ez azon­ban csak ki­bú-­
vó volt I. Li­pót ré­széről, hi­szen a kö­vet­kező na­pon egy­szerűen
nem volt haj­lan­dó fo­gad­ni a kö­ve­tet.
Mi­alatt Greif­fen pró­bál­ta a csá­szárt, majd an­nak gyón­ta­tó­ját
meg­nyer­ni az őr­gróf ügyé­nek, fel­tűnt egy újabb je­lölt: a Wet­tin
csa­lád­ból szár­ma­zó I. Fri­gyes Ágost szász vá­lasz­tó­fe­je­de­lem. Az
in­kább tes­ti ere­jéről és szám­ta­lan gá­láns ka­land­já­ról el­hí­re­sült
ifjú meg­sze­rez­te a csá­szár tá­mo­ga­tá­sát, gaz­dag tar­to­má­nya
meg­fe­lelő pénz­ügyi fe­de­ze­tet je­len­tett, és aty­já­nak hála ön­ál­ló
ál­lan­dó had­se­reg­gel is ren­del­ke­zett. Nem mel­lé­ke­sen pe­dig
1697 má­ju­sá­nak vé­gén az evan­gé­li­kus fe­le­ke­zetről át­tért a ka­to-­
li­kus­ra: jú­ni­us 2-án vett részt éle­te első szent­mi­sé­jén.
La­jos Vil­mos­nak jú­ni­us ele­jé­re alig ma­radt re­mé­nye a trón
meg­szer­zé­sé­re: nem ren­del­ke­zett sem meg­fe­lelő tá­mo­ga­tó­val,
sem a mág­ná­sok meg­vesz­te­ge­té­sé­hez szük­sé­ges összeg­gel. A jú-­
ni­us 25-én és 26-án meg­tar­tott ki­rály­vá­lasz­tó szej­men így az ő
neve már fel sem me­rült. Tá­mo­ga­tó­ik Con­ti her­ce­get és I. Fri-­
gyes Ágos­tot is ki­rállyá ki­ál­tot­ták ki. A ki­ala­kult patt­hely­ze­tet
lát­va az őr­gróf úgy vél­te, hogy egye­dül komp­ro­misszu­mos je-­
lölt­ként le­het esé­lye cél­jai el­éré­sé­re. Ez azon­ban hiú áb­ránd
volt csak, sem­mi egyéb. Míg ugyan­is Con­ti her­ceg és La­jos Vil-­
mos az ese­mé­nyektől tá­vol vár­ták a fej­le­mé­nye­ket, ad­dig a föld-­
raj­zi kö­zel­sé­get ki­hasz­nál­va a szász vá­lasz­tó­fe­je­de­lem egy 8000
fős se­reg élén be­vo­nult Krak­kó­ba, és szep­tem­ber 15-én ki­rállyá
ko­ro­náz­tat­ta ma­gát. Ez­zel pe­dig az őr­gróf­nak el­szállt az utol­só
re­mé­nye is arra, hogy a maga és csa­lád­ja rang­ját emel­hes­se:
sem a vá­lasz­tó­fe­je­del­mi sü­ve­get, sem a len­gyel trónt nem tud­ta
meg­sze­rez­ni.
 Házasság és család

Fer­di­nánd Mik­sa őr­gróf az 1657. no­vem­ber 22-i dá­tum­mal el­ké-­

szí­tett tes­ta­men­tu­má­ban nem csu­pán gyer­me­ke jö­vendő ne­vel-­
te­té­sé­nek főbb ele­me­it ha­tá­roz­ta meg, ha­nem re­mény­be­li há-­
zas­ság­kö­té­sé­nek is szen­telt egy be­kez­dést. Azt ja­va­sol­ta, hogy az
ifjú őr­gróf ne si­et­tes­se a frigy meg­kö­té­sét. Ala­pos meg­fon­to­lást
igé­nyel ugyan­is a dön­tés, ma­gya­ráz­ta La­jos Vil­mos édes­ap­ja,
mi­vel ez po­li­ti­ka­i­lag és a bir­to­kok, il­let­ve a va­gyon­szer­zés te­kin-­
te­té­ben is je­lentős elő­nyök­kel jár­hat. Ezért fel­szó­lí­tot­ta fiát,
hogy ran­gon alul ne há­za­sod­jon, és az­zal is meg­fe­nye­get­te, hogy
ha még­is így ten­ne, úgy ma­gá­ra von­ná meg­ve­té­sét és át­kát. Fer-­
di­nánd Mik­sa sze­rint le­endő me­nyé­nek La­jos Vil­mos­sal rang-­
ban egyenlő­nek kel­lett len­nie. Sőt, egye­ne­sen azt ta­ná­csol­ta,
hogy le­hető­leg Fer­di­nánd Ká­roly fő­her­ceg­nek, Ti­rol gróf­já­nak
(1628–1662) egyik le­á­nyát ve­zes­se fia az ol­tár elé, mi­vel így a
Habs­burg-csa­lád szá­má­ra ke­vés­sé fon­tos, ám az őr­gróf­ság
szem­pont­já­ból stra­té­gi­ai fon­tos­sá­gú Or­ten­aut meg­sze­rez­he­ti
ho­zo­mány­ként a Zährin­ger-ház ja­vá­ra. Kik­re is gon­dolt Fer­di-­
nánd Mik­sa? Az ud­var­tar­tá­sát Inns­bruck­ban be­ren­dező Fer­di-­
nánd Ká­roly­nak az any­ja uno­ka­hú­gá­val, Me­di­ci An­ná­val (1616–
1676) kö­tött há­zas­sá­gá­ból a tes­ta­men­tum meg­írá­sa ide­jén két
le­ány­gyer­me­ke volt élet­ben: az 1653-ban szü­le­tett Kla­ud ­ ia Fe­li-­
cia, és az 1656-ban vi­lág­ra jött Má­ria Mag­dol­na. Utób­bi azon­ban
ti­zen­há­rom éves ko­rá­ban meg­halt. Kla­ud ­ ia Fe­li­ci­á­val az ifjú őr-­
gróf 1672 ta­va­szán ta­lál­ko­zott, ami­kor Ró­má­ból Ve­len­ce és Inns-­
bruck érin­té­sé­vel uta­zott Ba­den-Ba­den­be. A ti­ro­li tar­to­mány fő-­
vá­ro­sá­ban ek­kor rö­vid időt el is töl­tött La­jos Vil­mos, ám a re-­
mélt há­zas­ság el­ma­radt. A Habs­burg-csa­lád ti­ro­li ágá­nak utol­só
sar­ját ugyan­is I. Li­pót vet­te nőül a kö­vet­kező év­ben. Kla­ud ­ ia Fe-­
li­cia két le­ány­gyer­mek­nek adott éle­tet, majd 1676-ban meg­halt.
Fer­di­nánd Mik­sa 1657. évi tes­ta­men­tu­má­ban ter­mé­sze­te­sen
at­tól sem zár­kó­zott el, hogy fia más te­hetős és be­fo­lyá­sos ural-­
ko­dó le­á­nyá­val há­za­sod­jon össze. Ezt a ter­vet később öccse,
Her­mann is pár­tol­ta. Neki két cél le­be­gett a sze­me előtt a bé­csi
ha­tal­mi har­cok so­rán. Az, hogy Zährin­ger-csa­lád te­kin­té­lyé­nek
és rang­já­nak eme­lé­se ér­de­ké­ben az ifjú mi­nél si­ke­re­sebb ka­to-­
nai kar­ri­ert fus­son be, és mi­nél elő­nyö­sebb há­zas­sá­got kös­sön.
Az őr­gróf, ha nem is pon­to­san aty­ja ta­ná­csát kö­vet­ve, de va­ló-­
ban nem si­et­te el a meg­fe­lelő mennyasszony ki­vá­lasz­tá­sát. Erre
pe­dig nagy szük­ség lett vol­na, hi­szen a Zährin­ger-csa­lád ezen
ágá­nak a fenn­ma­ra­dá­sa mú­lott raj­ta. Nagy­báty­ja, Her­mann
agg­le­gény ma­radt, míg uno­ka­test­vé­re, az ifjú Li­pót Vil­mos szü-­
le­té­sétől fog­va néma és be­te­ges volt, nem mel­les­leg pe­dig neki
sem volt fe­le­sé­ge. A hely­ze­tet vé­gül Gyu­la Fe­renc szász-la­ue ­ n-­
bur­gi her­ceg (1666–1689) 1689. szep­tem­ber 30-án be­kö­vet­ke­zett
ha­lá­la moz­dí­tot­ta el a holt­pont­ról. Vele ugyan­is ki­halt a her­ce­gi
csa­lád fér­fi­ága, hi­szen csak két le­ány­gyer­mek ma­radt utá­na:
Anna Má­ria Fran­cis­ka (1672–1741) és Fran­cis­ka Szi­bil­la Au­gusz-­
ta (1675–1733). A her­ceg azon­ban je­lentős va­gyont ha­gyott utó-­
da­i­ra, hi­szen nem­csak az Elba és Lü­beck kö­zöt­ti te­rü­le­te­ket bir-­
to­kol­ta, ha­nem a Cseh Ki­rály­ság­ban is gaz­dag bir­to­kok­kal ren-­
del­ke­zett, mint pél­dá­ul Sch­lac­ken­werth kas­té­lya, va­la­mint a
hoz­zá tar­to­zó ura­da­lom. A szász vá­lasz­tó­fe­je­de­lem azon­nal be-­
je­len­tet­te örök­lé­si igé­nyét, míg a lü­ne­burg-cel­lei her­ceg egy-­
szerűen meg­száll­ta a Szász-La­ue ­ n­bur­gi Her­ceg­sé­get. Maga
Krisz­ti­án Ágost pfalz-sulz­ba­chi her­ceg (1656–1708) úgy ér­tel-­
mez­te, hogy veje rá­hagy­ta két, 17 és 14 éves uno­ká­ja gyám­sá­gát,
így a va­gyon fö­lött, ha csak kor­lá­to­zot­tan is, de ő ren­del­kez­het.
Eb­ben azon­ban té­ve­dett, hi­szen Gyu­la Fe­renc I. Li­pót­ra bíz­ta le-­
á­nyai sor­sá­nak egyen­ge­té­sét. A csá­szár pe­dig úgy vél­te, hogy
ka­to­nai si­ke­re­i­ért cse­ré­be (gon­dol­junk csak az az évi si­ke­res
bal­ká­ni had­já­rat­ra) ide­je meg­ju­tal­maz­nia La­jos Vil­most. En­nek
leg­jobb mód­ját pe­dig egy gaz­dag örö­kös­sel való össze­há­za­sí­tá-­
sá­ban lát­ta. Az őr­gróf azon­ban még min­dig nem akar­ta el­kö­te-­
lez­ni ma­gát. Hi­á­ba járt már a har­min­cas évei kö­ze­pén, túl­zott
anya­gi igé­nye­ket tá­masz­tott a le­endő meny­asszonnyal szem­ben.
Csak nagy­báty­já­nak szen­ve­dé­lyes le­ve­le győz­te meg vé­gül ar­ról,
hogy ne vár­jon to­vább a bi­zony­ta­lan­ra, és ne en­ged­je ki­csúsz­ni
ke­zei kö­zül a szin­te biz­to­sat, hi­szen a fran­cia csa­pa­tok ál­tal fel-­
dúlt or­szá­ga hely­re­ál­lí­tá­sá­hoz min­den be­vé­tel­re szük­sé­ge lesz.

Fran­cis­ka Szi­bil­la Au­gusz­ta és Anna Má­ria Fran­cis­ka

Mire La­jos Vil­mos el­szán­ta ma­gát a há­za­so­dás­ra, a csá­szá­ri

ud­var is kész for­ga­tó­könyv­vel állt elő a két le­ány to­váb­bi sor­sát
il­letően, ami­be fog­csi­kor­gat­va ugyan, de a pfalz-sulz­ba­chi her-­
ceg is kény­te­len volt be­le­egyez­ni. Esze­rint Anna Má­ria Fran­cis-­
ka ke­zét az őr­gróf kap­ta vol­na, míg Fran­cis­ka Szi­bil­la Au­gusz­tát
az ural­ko­dó Jenő sa­vo­ya-ca­rig­na­nói her­ceg­nek szán­ta. A csá-­
szár ter­vét azon­ban át­ír­ta az élet és az ér­zel­mek. Az őr­gróf ja-­
nu­ár 10-én ér­ke­zett meg Augsburg­ból Prá­ga érin­té­sé­vel a sch-­
lac­ken­werth-i kas­tély­ba, ahol a két le­ány és Krisz­ti­án Ágost fo-­
gad­ta. Né­hány nap után ki­de­rült a her­ceg szá­má­ra, hogy a csá-­
szá­ri-ki­rá­lyi ha­dak hős ma­gyar­or­szá­gi pa­rancs­no­ka nem az idő-­
seb­bik, ha­nem az alig 15 esz­tendős ki­seb­bik uno­ká­já­hoz von­zó-­
dik. Bár a kor ural­ko­dói há­zas­sá­ga­i­ban az ér­zel­mek he­lyett a
po­li­ti­kai és fi­nan­ci­á­lis cé­lok ját­szot­tak döntő sze­re­pet, az őr­gróf
még­is a szí­vé­re hall­ga­tott. Négy nap­pal a meg­ér­ke­zé­se után pe-­
dig, 1690. ja­nu­ár 14-én La­jos Vil­mos el is je­gyez­te Fran­cis­ka Szi-­
bil­la Au­gusz­tát, ami­re a csá­szá­ri ud­var is be­le­egye­zé­sét adta.
Tör­tént mind­ez an­nak el­le­né­re, hogy az ere­de­ti terv meg­va­ló­su-­
lá­sát szí­ve­seb­ben lát­ta vol­na a csá­szár. Anna Má­ria Fran­cis­ka
egyéb­ként annyi­ra meg­ha­ra­gu­dott a mellő­zé­sén, hogy dü­hé­ben
ki­ko­sa­raz­ta a ba­den-ba­deni őr­gróf he­lyé­re férj­je­lölt­ként elő­lé-­
pett Jenő her­ce­get, mond­ván, nem ren­del­ke­zik ön­ál­ló ál­lam­mal.
Az el­jegy­zést kö­vetően a két csa­lád meg­bí­zott­jai kö­zött meg­in-­
dul­tak a tár­gya­lá­sok. Gyors meg­ál­la­po­dás szü­le­tett az es­küvő
he­lyéről és ide­jéről, ám a va­gyon- és jegy­aján­dék kér­dé­sé­ben
már ko­moly vita ala­kult ki kö­zöt­tük. A há­zas­ság­kö­tés ér­de­ké-­
ben vé­gül az őr­gróf tár­gya­lói en­ged­tek.
A meg­egye­zés te­hát meg­szü­le­tett, ám így is volt két do­log,
amely ve­szély­be so­dor­ta az es­küvő meg­ren­de­zé­sét. Egy­részt
kösz­vény tá­mad­ta meg az őr­gró­fot, ami csak a ce­re­mó­nia előtt
há­rom nap­pal kez­dett eny­hül­ni, igaz, lá­ba­it még később is ne­he-­
zen moz­gat­ta. Így az es­küvőt kö­vető ün­nep­sé­gen is csak ke­ve­set
tán­colt. Más­részt a vő­le­gény ál­tal meg­ren­delt pá­ri­zsi ruha nem
ér­ke­zett meg idő­ben, így félő volt, hogy a meny­asszony nem tud
illő mó­don meg­je­len­ni a szer­tar­tá­son. Vé­gül azon­ban en­nek or-­
vos­lá­sá­ra is ta­lál­tak meg­ol­dást. Az 1690. már­ci­us 27-én a ra­ud-­
nit­zi kas­tély ká­pol­ná­já­ban meg­tar­tott ce­re­mó­ni­án ugyan­is a
szem­ta­núk be­szá­mo­ló­ja sze­rint az ara al­ka­lom­nak meg­fe­lelő
ru­há­zat­ban és ék­sze­rek­kel gaz­da­gon éke­sít­ve je­lent meg. A
szer­tar­tá­son és az azt kö­vető ün­nep­sé­ge­ken (a lab­da­ház­ban
még egy ko­mé­di­át is előad­tak) nagy ven­dég­se­reg volt je­len, ám
egy­va­la­ki hi­ány­zott a szí­nes for­ga­tag­ból: Kris­tóf Ágost. A nagy-­
apa ugyan­is ab­ban re­mény­ke­dett, hogy az ün­nep­sé­gek al­kal­má-­
val a csá­szár ki­ne­ve­zi őt uno­ká­ja pénz­ügyi kép­vi­selő­jé­vé, ám
mi­vel erre elő­ször I. Li­pót nem mu­ta­tott haj­lan­dó­sá­got, ezért a
her­ceg be­teg­ség­re hi­vat­koz­va le­mond­ta a rész­vé­te­lét az es-­
küvőn.
A szer­tar­tást és az ün­nep­sé­ge­ket kö­vetően az ifjú pár csak né-­
hány na­pig ma­rad­ha­tott együtt. La­jos Vil­mos vissza­tért Bécs­be,
ahol újabb ka­to­nai meg­bí­za­tás várt rá, míg Fran­cis­ka Szi­bil­la
Au­gusz­ta a sch­lac­ken­werth-i kas­té­lyá­ba uta­zott, mi­vel a múlt
év­ben el­pusz­tí­tott és had­szín­tér­ré vált Ba­den-Ba­den­be nem me-­
he­tett: a Ne­ue ­ s Sch­losst a fran­cia ka­to­nák fel­gyúj­tot­ták, így tel-­
je­sen lak­ha­tat­lan­ná vált. Há­zas­sá­guk első évé­ben a fi­a­tal fe­le­ség
csak né­hány nap­ra lát­hat­ta fér­jét, mi­vel az Bécs­ben tár­gyalt, il-­
let­ve az Osz­mán Bi­ro­da­lom ka­to­na­sá­gá­val vi­as­ko­dott a ma­gyar-­
or­szá­gi had­szín­té­ren. Ezért Fran­cis­ka Szi­bil­la Au­gusz­tá­ra há­rult
a cseh­or­szá­gi ura­dal­mak igaz­ga­tá­sá­nak rop­pant ne­héz és nagy
kö­rül­te­kin­tést igénylő fel­ada­ta. Mind­ezek el­le­né­re a ná­lá­nál
majd húsz esz­tendő­vel idő­sebb La­jos Vil­most nem­csak tisz­tel­te,
ha­nem sze­ret­te is. Ké­ré­sé­re fér­je fo­lya­ma­to­san be­szá­molt a tá-­
bor tör­té­né­se­iről és a had­já­rat ál­lá­sá­ról, il­let­ve a kü­lön­böző ka-­
to­nai ak­ci­ók­ról. A sza­lán­ke­mé­ni csa­tát kö­vetően a pár azt re-­
mél­te, hogy leg­alább né­hány hó­na­pot együtt tölt­het­nek, min­de-­
ne­kelőtt pe­dig a ka­rá­csonyt kö­zö­sen ün­ne­pel­he­tik meg, ám ehe-­
lyett La­jos Vil­most Bécs­be ren­del­ték.
A ka­rá­cso­nyi ün­ne­pe­ket kö­vetően nagy csa­pás érte a há­zas-­
párt, ugyan­is 1691. de­cem­ber 28-án le­égett a sch­lac­ken­werth-i
kas­tély leg­ré­geb­bi épü­let­ré­sze. Emi­att úgy dön­töt­tek, hogy Fran-­
cis­ka Szi­bil­la Au­gusz­ta ve­gyen in­kább részt a bé­csi ud­va­ri élet-­
ben, amíg La­jos Vil­mos a ma­gyar­or­szá­gi had­szín­té­ren ha­da­ko-­
zik. Az ifjú, alig 16 esz­tendős fe­le­ség 1692 feb­ru­ár­já­ban ért Bécs-­
be, ám nem érez­te jól ma­gát itt. Ezért jú­li­us­ban fér­jé­vel kö­zö­sen
Győr­be utaz­tak, és míg La­jos Vil­mos újra át­vet­te a fő­pa­rancs-­
nok­sá­got a ma­gyar­or­szá­gi csa­pa­tok fe­lett Pé­ter­vá­rad kör­nyé-­
kén, ad­dig fe­le­sé­ge a ma­gyar vá­ros­ban ma­radt. Az ese­mény­te-­
len had­já­rat után a há­zas­pár Bécs­be uta­zott, majd alig egy hó-­
nap el­tel­té­vel to­vább­áll­tak Fran­cis­ka Szi­bil­la Au­gusz­ta cseh­or-­
szá­gi bir­to­ka­i­ra.
Itt sem ma­rad­tak azon­ban so­ká­ig, hi­szen 1693 ja­nu­ár­já­ban
La­jos Vil­most a Frank és Sváb Bi­ro­dal­mi Ke­rü­let kép­vi­selői fel-­
kér­ték, hogy csa­pa­ta­ik fö­lött a felső-raj­nai had­szín­té­ren pa-­
rancs­no­kol­jon. Az őr­gróf ezt el is vál­lal­ta, így ta­lál­ni kel­lett egy,
a Raj­ná­hoz kö­zel fekvő he­lyet, ahol a hadmű­ve­le­tek kö­zöt­ti időt
fe­le­sé­gé­vel tölt­he­ti. A ba­den-ba­deni Ne­ue ­ s Sch­loss to­vább­ra
sem jö­he­tett szó­ba, hi­szen még min­dig lak­ha­tat­lan volt. A vá-­
lasz­tás vé­gül is a Habs­burg-csa­lád bir­to­ká­ban lévő, késő re­ne-­
szánsz stí­lus­ban épí­tett günz­bur­gi kas­tély­ra esett, amely a Sváb
Bi­ro­dal­mi Ke­rü­let te­rü­le­tén fe­küdt, kö­zel a had­szín­tér­hez. A
kas­tély Sch­lac­ken­werth mel­lett a csa­lád má­so­dik ott­ho­ná­vá
vált. A spa­nyol örö­kö­sö­dé­si há­bo­rú ide­jén Günz­burg­ból Aschaf-­
fen­burg­ba he­lyez­tet­te át Fran­cis­ka Szi­bil­la Au­gusz­ta a re­zi­den-­
ci­á­ját, hogy mi­nél kö­ze­lebb le­hes­sen a tá­bo­ri élet meg­pró­bál­ta-­
tá­sai mi­att sú­lyos kösz­vény­ben szen­vedő fér­jé­hez. 1705-ben pe-­
dig in­nen köl­tö­zött át a csa­lád a ra­st­ at­ti kas­tély már el­ké­szült
szár­nyá­ba.
 Fran­cis­ka Szi­bil­la Au­gusz­ta
(is­me­ret­len festő, 18. szá­zad ele­je)

Fran­cis­ka Szi­bil­la Au­gusz­ta at­tól sem ret­tent vissza, hogy sze-­

re­tett fér­jét el­kí­sér­je a had­já­rat­ba. 1693-ban a 18 esz­tendős fe­le-­
ség ugyan­is fo­lya­ma­to­san La­jos Vil­mos kö­ze­lé­ben tar­tóz­ko­dott,
nem egy­szer élet­ve­szély­nek téve ki ma­gát. Bá­tor vi­sel­ke­dé­sé­vel
még Jenő her­ceg tisz­te­le­tét is ki­vív­ta, ami­nek egy, az őr­gróf­hoz
írott le­ve­lé­ben han­got is adott: „Na­gyon bá­tor, hogy nem fél a
fegy­ve­rek za­já­tól.”
Erre azon­ban nem ke­rült sor gyak­ran, 1694. no­vem­ber 28-án
ugyan­is Günz­burg­ban vi­lág­ra jött első gyer­me­kük, Li­pót Vil-­
mos. A büsz­ke apa azon­ban nem so­ká­ig gyö­nyör­köd­he­tett a
trón­örö­kös­ben, mert a kis­fiú a kö­vet­kező év má­ju­sá­ban meg-­
halt. A há­zas­párt a későb­bi­ek­ben is mint­ha átok súj­tot­ta vol­na.
A Li­pót Vil­mos után szü­le­tett két le­ány (Sa­rol­ta és Vil­hel­mi­na),
va­la­mint egy fiú (Ká­roly Jó­zsef) még aty­juk éle­té­ben meg­halt,
ami újabb sú­lyos csa­pást je­len­tett a szá­má­ra. Az alig hat esz-­
tendős Luj­za La­jos Vil­mos ha­lá­lát kö­vetően tá­vo­zott az élők so-­
rá­ból. A há­zas­pár­nak csak az utol­só há­rom gyer­me­ke érte meg
a felnőtt­kort. Mind­két fiú kor­má­nyoz­ta később az őr­gróf­sá­got,
míg le­á­nyuk, Au­gusz­ta Má­ria Jo­han­na (1704–1726) La­jos or­lé-­
ans-i her­ceg (1703–1752) fe­le­sé­ge­ként halt meg fi­a­ta­lon.
 Türkenlouis halála

La­jos Vil­mos egész­sé­ge az 1700-as évek ele­jé­re sú­lyo­san meg-­

rom­lott. A kor had­ve­ze­té­si szo­ká­sa­i­nak meg­fe­lelően ez­re­de­it
nem tá­vol­ról irá­nyí­tot­ta, ha­nem maga is több al­ka­lom­mal sze-­
mé­lye­sen vett részt a kö­zel­har­cok­ban, ez pe­dig se­be­sü­lé­sek­kel
járt. Elő­ször 1678-ben egy, a fran­cia lo­vas­ság­gal ví­vott össze­csa-­
pás­ban se­be­sült meg. Kö­vet­kező al­ka­lom­mal Buda ost­ro­má­nál,
ami­kor az 1686. au­gusz­tus 3-i ro­ham al­kal­má­val a há­tán érte
egy lö­vés. A bühl-stoll­ho­fe­ni véd­vo­nal vé­del­me ide­jén, 1703 feb-­
ru­ár­já­ban a ki­bon­ta­ko­zó vé­res kö­zel­harc­ban egy lö­véstől a
mell­vért­je be­hor­padt, ami bár külső sé­rü­lést nem oko­zott, ám
belső zú­zó­dá­so­kat va­ló­színű­leg an­nál in­kább. A leg­utol­só és leg-­
ve­szé­lye­sebb se­be­sü­lést azon­ban az 1704. jú­li­us 2-i schellen­ber-­
gi össze­csa­pás­ban kap­ta. A comb­ját ért lö­vés elő­ször nem tűnt
sú­lyos­nak, ám később nem várt kö­vet­kez­mé­nyek­kel járt. Az itt
szer­zett se­be­sü­lé­sé­nek ki­úju­lá­sa mi­att 1705 ta­va­szán el­uta­zott
gyó­gyít­tat­ni ma­gát. Marl­bo­rough her­ce­ge pe­dig egy­szerűen
nem hit­te el az őr­gróf be­teg­sé­gét, és még Vil­lars mar­sall­nak is
meg­üzen­te, hogy azért nem tu­dott vele meg­üt­köz­ni, mert La­jos
Vil­mos nem tar­tot­ta a sza­vát és nem si­e­tett a tá­mo­ga­tá­sá­ra.
Nem csu­pán a harc ve­szé­lyei le­sel­ked­tek egy ka­to­ná­ra, hi­szen
a kö­rül­mé­nyek ön­ma­guk­ban is sok­szor el­vi­sel­he­tet­le­nek vol­tak.
Az idő­já­rás vi­szon­tag­sá­ga­in
­ ak az őr­gróf is ki volt téve. La­jos Vil-­
mos 1674 és 1706 kö­zött né­hány évet le­szá­mít­va (1697 és 1701
kö­zött) szin­te fo­lya­ma­to­san hol a ma­gyar­or­szá­gi, hol a felső-raj-­
nai had­szín­té­ren tar­tóz­ko­dott. A ba­rokk kas­té­lyok ké­nyel­me he-­
lyett job­bá­ra ka­to­nai sát­rak­ban élt, tá­bo­ri ágy­ban haj­tot­ta fe­jét
nyu­go­vó­ra, és nem egy­szer a nél­kü­lö­zésből is ki kel­lett ven­nie a
ré­szét. A felső-raj­nai had­szín­té­ren rá­adá­sul, el­len­tét­ben az Osz-­
mán Bi­ro­da­lom­mal ví­vott há­bo­rú­ban gyak­ran té­len sem áll­tak
meg a hadmű­ve­le­tek. Ilyen kö­rül­mé­nyek kö­zött nem cso­dál­koz-­
ha­tunk azon, hogy az ál­lan­dó meg­ter­he­lés, a hi­deg és a ned­ves-­
ség ki­kezd­te egész­sé­gét. Azt bi­zo­nyo­san tud­juk, hogy 1695-től
már fo­lya­ma­to­san gyö­tör­te a kösz­vény és a re­um ­ a. Be­teg­sé­gei
el­le­né­re sem adta fel azon­ban ad­di­gi élet­vi­te­lét; csa­pa­ta­i­nál tar-­
tóz­ko­dott, te­len­te fel­ke­res­te téli szál­lá­sa­i­kat és sze­mé­lye­sen vett
részt a har­cok­ban. Fi­zi­kai ál­la­po­tán to­vább ron­tott a schellen-­
ber­gi sán­cok­nál szer­zett se­be­sü­lé­se is. A seb ugyan­is a kösz­vény
és a re­um ­ a mi­att nem akart be­gyó­gyul­ni, ha­nem időről idő­re
fel­fa­kadt. Az őr­gróf 1706. jú­li­us 31-én le­vél­ben kér­te a csá­szárt,
hadd ad­has­sa át ide­ig­le­ne­sen a fő­pa­rancs­nok­sá­got, és ke­zel­tet-­
hes­se ma­gát. I. Jó­zsef au­gusz­tus 8-i vá­la­szá­ban en­ge­dé­lyez­te is
ezt a szá­má­ra, így La­jos Vil­mos el­utaz­ha­tott a Ta­un ­ us hegy­ség-­
ben lévő Sch­lan­gen­bad és Sch­wal­bach fürdő­he­lyek­re, ame­lyek
szén-di­o­xid­ban és vas­ban gaz­dag me­leg gyógy­vi­zétől re­mélt
eny­hü­lést fáj­dal­ma­i­ra. A várt gyó­gyu­lás azon­ban nem kö­vet­ke-­
zett be. A gyógy­for­rá­sok vize nem hogy eny­hü­lést nem ho­zott a
szá­má­ra, de ál­la­po­ta nap­ról nap­ra rosszabb lett.
A tes­ti fáj­dal­mak mel­lett a lel­ki ere­detű prob­lé­mák is hoz­zá­já-­
rul­tak az őr­gróf egész­sé­gé­nek gyors rom­lá­sá­hoz. Bár a kor­szak-­
ban gya­ko­ri volt a gyer­mek­ha­lan­dó­ság, ám négy gyer­me­ké­nek,
köz­tük két fi­ún ­ ak a ko­rai el­ve­szí­té­se sú­lyos meg­ráz­kód­ta­tást je-­
lent­he­tett szá­má­ra. Az is ko­moly men­tá­lis tra­um ­ át okoz­ha­tott
szá­má­ra, hogy a felső-raj­nai had­szín­tér­re ke­rü­lé­sét kö­vetően
szin­te évről évre az­zal vá­dol­ták meg, hogy nem tett meg min-­
dent a si­ker ér­de­ké­ben, és el­fe­csé­rel­te a bi­ro­da­lom szű­kös for-­
rá­sa­it. Az ál­lan­dó két­ke­dés, int­ri­kák és meg­aláz­ta­tá­sok mi­att vi-­
szo­nya annyi­ra el­mér­ge­se­dett Marl­bo­rough és Jenő her­ceg­gel,
va­la­mint a bé­csi ud­var­ral, hogy 1706-ban sem az an­gol tá­bor-­
nagy, sem a csá­szár nem adott hi­telt a be­teg­sé­géről ér­kező hí-­
rek­nek. Úgy vél­ték, hogy az őr­gróf csak egy jó ki­fo­gást ke­res
arra, hogy tá­vol ma­rad­has­son a had­szín­tértől.
Va­ló­já­ban La­jos Vil­mos ál­la­po­ta ek­kor már ment­he­tet­len volt.
Mi­vel maga is érez­te, hogy nem­so­ká­ra meg­hal, ezért 1706 ok­tó-­
be­ré­ben el­hagy­ta a ta­un ­ u­si fürdő­he­lye­ket és ha­za­in­dult csa­lád-­
já­hoz a ra­st­ at­ti kas­tély­ba. Ok­tó­ber 31-én be­teg­sé­ge és az őt ért
sú­lyos vá­dak mi­att le­mon­dott a csá­szá­ri-ki­rá­lyi bi­ro­dal­mi csa-­
pa­tok fő­pa­rancs­no­ki tisz­téről. Az ural­ko­dó, aki La­jos Vil­mos he-­
lyett már szí­ve­seb­ben lát­ta Jenő és Marl­bo­rough her­ce­get a szö-­
vet­sé­ges csa­pa­tok élén, még tett egy végső, bé­kü­lé­keny (bo­csá-­
nat­kérő) gesz­tust felé, szin­te el­bú­csú­zott a hal­dok­ló­tól, ami­kor
no­vem­ber 24-i le­ve­lé­ben fel­men­tet­te hi­va­ta­lá­ból.
Az őr­gróf sú­lyos ál­la­po­tán azon­ban ez sem se­gí­tett. Utol­só he-­
te­ib
­ en már sem az or­vo­sok, sem fe­le­sé­ge gon­dos ápo­lá­sa nem
ho­zott szá­má­ra eny­hü­lést. A ró­zsa­víz­zel való ke­ne­ge­tés, va­la­mit
a grá­nát­al­ma- és cit­rom­lé hasz­ná­la­ta el­le­né­re lába fel­da­gadt és
se­be­iből vá­la­dék szi­vár­gott. 1707. ja­nu­ár 1-jén pa­pot kért te­hát,
hogy bű­ne­it meg­gyón­has­sa és fel­ve­hes­se az utol­só ke­ne­tet. A
hoz­zá ér­kező fe­ren­ces ren­di szer­ze­tes azon­ban meg­ta­gad­ta ké-­
ré­sét arra hi­vat­koz­va, hogy ud­va­rá­ban más fe­le­ke­zetűe­ket is
meg­tűr. A ba­rát az őr­gróf pro­tes­táns or­vo­sá­ra, Chris­ti­an Lud-­
wig Göc­kel­re cél­zott, aki 1702 óta állt szol­gá­la­tá­ban. La­jos Vil-­
mos annyi­ra fel­há­bo­ro­dott ezen, hogy min­den ere­jét össze­szed-­
ve el­za­var­ta a szer­ze­test.
A bot­rányt kö­vetően Fran­cis­ka Szi­bil­la Au­gusz­ta a ko­los­torfő-­
nök­höz me­nesz­tet­te em­be­re­it, hogy ő maga jöj­jön el fér­jét meg-­
gyón­tat­ni és fel­ad­ni rá az utol­só ke­ne­tet. A pri­or azon­nal a kas-­
tély­ba si­e­tett és tel­je­sí­tet­te a ké­rést.
 A csa­lád te­met­kező­he­lye, a ba­den-ba­deni ka­to­li­kus temp­lom

Né­hány nap­pal később, 1707. ja­nu­ár 4-én kora este az őr­gróf

alig 51 éves ko­rá­ban meg­halt. Ami­kor tes­tét fel­nyi­tot­ták, hogy a
kor szo­ká­sai sze­rint szí­vét és belső szer­ve­it el­tá­vo­lít­sák, az or-­
vo­sok meg­ál­la­pí­tot­ták, hogy tes­te tel­je­sen el­fe­ké­lye­se­dett. La­jos
Vil­mos holt­tes­tét ba­rokk ural­ko­dó­hoz mél­tó pom­pá­val te­met­ték
el aty­ja mel­lé a ba­den-ba­deni temp­lom­ban. Itt a 18. szá­zad kö-­
ze­pén fia dí­szes ba­rokk stí­lu­sú sír­em­lékmű­vet (Epi­ta­ph) ál­lí­ta-­
tott az em­lé­ké­re. A Jo­hann Schütz épí­tész ál­tal ké­szí­tett al­ko­tá-­
son La­jos Vil­mos pom­pás pán­cél­ban lát­ha­tó, ágyú­csö­vek­kel,
ágyú­go­lyók­kal, do­bok­kal, csa­ta­bár­dok­kal, va­la­mint az osz­mán
se­re­gektől zsák­má­nyolt zász­lók­kal és ha­di­jel­vé­nyek­kel kö­rül­vé-­
ve. A la­tin nyelvű fel­ira­to­kon pe­dig a kö­vet­kezők ol­vas­ha­tó­ak:
„a bi­ro­da­lom vé­del­mező­je”, „el­len­sé­gei réme”, „min­dig győz­ve,
soha sem le­győ­zet­ve.” A testből el­tá­vo­lí­tott szí­vet és belső szer-­
ve­ket – akár­csak aty­ja ese­té­ben – kü­lön te­met­ték el, a ba­den-ba-­
deni csa­lád ko­ráb­bi te­met­ke­zé­si he­lyén, a lich­tent­ha­li cisz­ter­ci-­
ta ko­los­tor­ban.
Az őr­gróf ha­lá­lá­hoz egy meg­in­dí­tó tör­té­net kap­cso­ló­dik. A le-­
gen­da sze­rint ép­pen ab­ban a pil­la­nat­ban, mi­kor La­jos Vil­mos
ki­le­hel­te a lel­két, egy fe­hér ga­lamb szállt le ab­la­ká­ra, amely
egész nap le­hor­gasz­tott fej­jel, szo­mo­rú­an ott ma­radt. Később to-­
vább­szállt az ak­kor há­rom­esz­tendős Vil­mos György (1703–1709)
és Au­gusz­ta Má­ria Jo­han­na (1704–1726) szo­bá­já­hoz. A ga­lamb
azt a re­ményt szim­bo­li­zál­ta, hogy La­jos Vil­mos és vele együtt a
ba­den-ba­deni őr­gró­fok csa­lád­ja gyer­me­ke­i­ben fog to­vább élni.
A te­me­tést kö­vetően fel­ol­vas­ták az őr­gróf vég­aka­ra­tát. Esze-­
rint La­jos Vil­mos, mi­vel gyer­me­kei kis­ko­rú­ak vol­tak, fe­let­tük a
gyám­sá­got és ez­zel együtt az őr­gróf­ság kor­má­nyá­zá­sát is fe­le­sé-­
gé­re hagy­ta. Fran­cis­ka Szi­bil­la Au­gusz­ta 1727-ig kor­má­nyoz­ta
fia, La­jos György (1702–1761) he­lyett ki­csiny or­szá­gu­kat. Mi­vel
fi­úö
­ ­rö­kös nél­kül halt meg, így utol­só élet­ben ma­radt test­vé­ré­re,
Ágost György­re (1706–1771) szállt az őr­gróf­ság. Ám ő is fiú utód
nél­kül tá­vo­zott az élők so­rá­ból, így 1771-ben az 1535. évi szerző-­
dés ér­tel­mé­ben a Ba­den-Ba­deni Őr­gróf­sá­got a Zährin­ger-csa­lád
ba­den-dur­la­chi ága örö­köl­te.
La­jos Vil­mos sír­em­lé­ke a ba­den-ba­deni temp­lom­ban
 Zárszó

Szán­tó György Ti­bor a kö­vet­kező kér­dést te­szi fel Oli­vér Crom-­

wellről írt mun­ká­ja vé­gén: „Csak­ugyan! Vol­ta­kép­pen ki volt Oli-­
ver Crom­well?” Ha La­jos Vil­mos ba­den-ba­deni őr­gróf­fal kap­cso-­
lat­ban tesszük fel a kér­dést, ak­kor va­ló­színű­leg a leg­első vá­lasz,
ami eszünk­be jut, az len­ne, hogy ka­to­na. Még­hoz­zá ki­vá­ló ka­to-­
na és nagy­szerű had­ve­zér. Ta­len­tu­ma már a vissza­fog­la­ló há­bo-­
rú első éve­i­ben is meg­mu­tat­ko­zott. Te­het­sé­gé­nek, agi­li­tá­sá­nak,
rá­tar­ti­sá­gá­nak és nagy­báty­já­nak, az Ud­va­ri Ha­di­ta­nács el­nö­ké-­
nek, Her­mann őr­gróf­nak kö­szön­hetően gyor­san emel­ke­dett a
rang­lét­rán. Vil­lars már­ki nem vé­let­le­nül vél­te úgy 1687-ben,
hogy min­den­ki­nél al­kal­ma­sabb rá, hogy nagy had­ve­zér vál­jon
belő­le. „Jós­la­ta” be is vált. Éle­té­nek az 1683 és 1692 kö­zöt­ti ré­sze
szá­mí­tott a leg­si­ke­re­sebb­nek ak­kor is és később is. A Ma­gyar Ki-­
rály­ság­ban, Er­dély­ben és a Bal­ká­non ara­tott győ­zel­mei mi­att a
Tür­ke­n­louis mel­lék­ne­vet kap­ta a kor­tár­sa­i­tól. Ke­vés­bé lát­vá-­
nyos, ám a Né­met-ró­mai Bi­ro­da­lom tör­té­ne­té­ben leg­alább ek­ko-­
ra ha­tá­sa volt an­nak, hogy mind a pfal­zi, mind pe­dig a spa­nyol
örö­kö­sö­dé­si há­bo­rú felső-raj­nai had­szín­te­rén si­ke­re­sen tar­tóz-­
tat­ta fel a Fran­cia Ki­rály­ság Raj­nán túli ex­pan­zi­ós kí­sér­le­tét.
La­jos Vil­mos őr­gróf azon­ban nem­csak ki­vá­ló had­ve­zér, ha-­
nem a Né­met-ró­mai Bi­ro­da­lom egyik kis Raj­na-men­ti ál­la­má-­
nak ural­ko­dó­ja is volt. Őr­gróf­sá­gát igye­ke­zett új­ra­szer­vez­ni a
kor gaz­da­ság­po­li­ti­kai alap­el­ve­it kö­vet­ve. Tet­te mind­ezt azért,
hogy nagy­ra­törő po­li­ti­kai ter­ve­it meg­va­ló­sít­has­sa. Am­bí­ci­ó­i­val
ugyan­is nem egye­zett meg, hogy a „kis her­ceg­sé­gét” – aho­gyan
maga ne­vez­te: ál­la­mát – kor­má­nyoz­hat­ta. Po­li­ti­kai kré­dó­ját a
csa­lád rang­emel­ke­dé­sé­nek esz­mé­je ha­tá­roz­ta meg. A Né­met-ró-­
mai Bi­ro­da­lom her­ce­ge, vá­lasz­tó­fe­je­del­me, sőt len­gyel ki­rály
akart len­ni, ám egyik kan­di­dá­ci­ó­já­val sem járt si­ker­rel, amely
sér­tett­sé­gét és po­li­ti­kai el­szi­ge­telő­dé­sét egy­re nö­vel­te. Va­ló­já-­
ban a nagy­ság és a dicső­ség utá­ni igye­ke­ze­te ha­tá­roz­ta meg
mind gon­do­la­ta­it, mind pe­dig cse­le­ke­de­te­it.
Az utó­kor po­li­ti­kai si­ker­te­len­sé­gé­re adott re­ak­ci­ó­nak te­kin­ti a
ra­st­ at­ti kas­tély épí­té­sét, amely­hez Ver­sailles pél­dá­ja alap­ján
1699-ben lát­tak hoz­zá. A há­rom szárny­ból álló épü­let, a kas­tély-­
kert és az új vá­ros olyan épí­té­sze­ti egy­sé­get tük­rö­zött, amely ki-­
fe­jez­te és szim­bo­li­zál­ta az épít­tető ha­tal­mi igé­nyét.
 Resümee

Der Be­weis für die Un­dank­bar­ke­it der Nach­welt ist das Ge­den-­
ken des Lud­wig Wil­helm Markg­raf von Ba­den-Ba­den (1655–
1707). Die Zeit­ge­nos­sen schwärm­ten für den er­folg­rei­chen
Feldherrn, der am rhei­ni­schen Kri­egsscha­up­la­tz und im Gro­ben
Tür­ke­n­kri­eg Sieg auf Sieg häuf­te. Als Zei­chen der Be­wun­der­ung
wur­den dem Held meh­re­re sch­mei­chelhaf­te Na­men ge­ge­ben.
Er wur­de „Schild des Reichs” gen­annt und nach Wiens Be­la­ge-­
rung wur­de er durch die Habs­burg-Pro­pa­gan­da „Tür­ke­n­louis”
gehe­ißen. We­gen se­i­nes auf dem Sch­lacht­feld get­ra­ge­nen cha-­
rak­te­ris­ti­schen ro­ten Uni­form­rocks fürch­te­ten sich die os­ma­ni-­
schen Geg­ner vor ihm als dem „ro­ten Kö­n­ig”. Trotz der zahl­rei-­
chen au­szeich­nen­den Eh­ren­na­men verb­lich sein Ge­den­ken
nach se­i­nem Tod allmäh­lich. Ob­wohl Franz Josef I. noch se­i­ne
le­bens­gro­be mar­morne Sta­tue im Wie­ner He­eres­ge­schicht­li-­
chen Muse­um auf­stel­len lieb, wur­de sein Name im 20. Jahr­hun-­
dert im­mer sel­tener erwähnt. Di­eses Werk ist eben des­we­gen
lüc­ken­fül­lend, weil es zum ers­ten Mal die Lauf­bahn des Markg-­
ra­fen auf Un­ga­risch vors­tellt. Es ist ein ext­ra Ver­di­enst des Bu-­
ches, dass es al­les in eu­ropäi­schen Kon­text bet­tet, und da­durch
das einst so ri­esige, von den Habs­bur­gern be­herrsch­te Ge­bi­et
als Ein­heit vors­tellt.
Lud­wig Wil­helm Markg­raf von Ba­den-Ba­den, für die un­ga­ri-­
schen Le­ser nur „Bá­de­ni La­jos”, war ein aus­ge­zeich­ne­ter Sol­dat
und herv­or­ra­gen­der Feldherr in der zwei­ten Hälf­te des 17. Jh.,
der im Di­en­st­ e der Habs­bur­ger auch an meh­re­ren Fron­ten se­i-­
ne Ve­ran­la­gung be­wies. Da er sei­nen Va­ter früh ver­lor, wur­de
se­i­ne Er­zi­e­hung von se­i­nem Grob­va­ter beauf­sich­tigt und durch
ihn wur­de er auf die mi­litä­ri­sche Lauf­bahn ge­lenkt. Mit kaum
20 Jah­ren fiel er im Kri­eg zwi­schen Ka­i­ser Leopold von Habs-­
burg I. und dem fran­z­ö­sischen Kö­n­ig Lud­wig XIV. durch die Fe-­
u­ert­au­fe, er ern­te­te aber se­i­ne größ­ten Si­e­ge im gro­ben Kri­eg
ge­gen das os­ma­ni­sche Reich.
Eu­ro­pa lern­te den Na­men Lud­wig Markg­raf von Ba­den-Ba-­
den 1683 bei der Be­la­ge­rung von Wien ken­nen. In den nächsten
Jah­ren sti­eg er durch die Si­e­ge sch­nell die Kar­ri­e­re­lei­ter em­por.
1686 war er ei­ner der Feldher­ren, welc­he die Be­la­ge­rung von
Ofen le­i­te­ten, 1688 kom­man­dier­te er auf den kro­a­ti­schen und
bos­ni­schen Sch­lacht­fel­dern er­folg­reich die Habs­burg-Trup­pen.
Dank di­eser Er­fol­ge wur­de er vom Herr­scher zum Ober­be­fehls-­
ha­ber der ver­bün­de­ten Trup­pen in Un­garn be­för­dert. Ein Jahr
spä­ter hi­elt er die Sol­da­ten von Imre Thö­kö­ly in Si­e­ben­bür­gen
auf und ver­te­i­dig­te da­mit das von den Tür­ken frisch zu­rüc­ke­ro-­
ber­te Land.
Er er­reich­te sei­nen größ­ten mi­litä­ri­schen Er­folg 1691 in der
Sch­lacht bei Slan­ka­men. In der blutig­sten Sch­lacht des Jahr­hun-­
derts konn­te er ver­hin­dern, dass das vom Grob­we­sir an­ge­führ-­
te os­ma­ni­sche Heer in das Kar­pa­ten­bec­ken zu­rück­kehrt. Di­eser
Sieg entschi­ed, dass die be­fr­ e­i­ten un­ga­ri­schen Ge­bi­e­te un­ter
christ­li­cher Herrschaft ble­i­ben.
Im Lau­fe der Sch­lacht stell­te der Markg­raf un­ter Be­weis, dass
er die Kri­egswis­senschaft aus­ge­zeich­net kennt, er ein meis­ter-­
haf­ter Stra­te­ge und nicht zu­letzt ein tap­fe­rer Sol­dat ist. Se­i­ne
mi­litä­ri­sche Be­ga­bung mach­te ihn zum zwei­fel­los größ­ten
Feldherrn sei­ner Zeit, dem Prin­zen Eu­gen aus Sa­vo­yen ähn­lich.
Ein Jahr nach der Sch­lacht bei Slan­ka­men zeig­te der Markg-­
raf eine neue Se­i­te sei­ner he­er­füh­re­ri­schen Be­ga­bung: Er be­g-­
ann die Verstär­kung des stra­te­g­isch wicht­igen Pe­ter­war­de­in,
welc­hes ein wach­sa­mes Auge auf das os­ma­ni­sche Bel­grad hat­te.
Die Fe­stung war im Lau­fe des 18. Jh. das eine Zent­rum des habs-­
bur­g­i­schen Grenzschut­zes auf dem Bal­kan.
Aus dem Band geht also herv­or, dass Lud­wig von Ba­den in
den Fel­dzü­gen des gro­ben Kri­e­ges eine un­vergäng­liche Rol­le
spi­el­te. Dank sei­ner Si­e­ge konn­ten die os­ma­ni­schen Trup­pen
aus dem Ge­bi­et des Kö­n­ig­reichs Un­garn auf­gedrängt und die os-­
ma­ni­sche po­li­ti­sche Res­ta­ur­ a­ti­on im Kar­pa­ten­bec­ken konn­te
ver­hin­dert wer­den. Wah­rend der Kri­e­ge be­wies er, dass er ein
fä­hi­ger und tap­fe­rer Feldherr ist, der sich auf die Aus­ar­bei­tung
der Stra­te­gie und Auf­stel­lung der Sch­lach­tord­nung aus­ge­zeich-­
net vers­teht, und wenn nötig, führt er se­i­ne Trup­pen auch pers-­
ön­lich zur At­tac­ke. Es ist kein Zu­fall, dass er zur emb­le­ma­ti-­
schen Fi­gur der an­ti­tür­kischen Kri­e­ge wur­de, so wur­de von ihn
auch ein Porträt ver­fer­tigt, auf dem er in tür­kischen Kle­i­dern
po­si­ert. Die eu­ropäi­schen Höfe be­wun­der­ten se­i­ne durch se­i­ne
Si­e­ge er­wor­be­ne Kri­egsbe­ute, welc­he he­ut­ e im Bad­ischen Lan-­
des­muse­um in Karl­sru­he be­sich­tigt wer­den kann. Die Mi­litär-­
kar­ten gel­ang­ten eben­falls hi­er­her, welc­he wah­rend der Be­fr­ e­i-­
ung­skri­e­ge im Kar­pa­ten­bec­ken ent­stan­den. Sie sind glän­zen­de
Be­wei­se da­für, wie kun­dig der Markg­raf in den Kri­egswis-­
senschaf­ten war.
So­lang die Er­fol­ge des Feldherrn an der un­ga­ri­schen und bal-­
ka­ni­schen Front welt­be­rühmt wa­ren, te­il­te sein Wir­ken an an-­
de­ren Kri­egsscha­up­la­t­zen die Zeit­ge­nos­sen. Da­rin spi­el­te fre­i-­
lich auch eine Rol­le, dass da­bei nicht der ge­hass­te mus­li­mi­sche
Erb­fe­ind, son­dern der die eu­ropäi­sche Po­li­tik und Pro­pa­gan­da
len­ken­de Son­nen­kö­n­ig der Geg­ner war. Im spa­ni­schen Erb­fol-­
gek­ri­eg mus­st­ e Lud­wig von Ba­den den Kampf mit fran­z­ö-­
sischen He­eren auf­neh­men, welc­he von aus­ge­zeich­net ge­bil­de-­
ten Kri­eg­sin­ge­ni­eu­ren un­ters­tützt und prächt­igen Feldher­ren
ge­führt wur­den. Der Markg­raf sch­lug sich aber auch ge­gen das
stärk­ste eu­ropäi­sche Reich er­folg­reich. Es zeigt se­i­ne mi­litä­ri-­
sche Be­ga­bung, dass er auf di­esem Ge­bi­et eine viel de­fen­si­ve­re
Stra­te­gie mit Er­folg an­wen­de­te. Lud­wig von Ba­den hi­elt den Ex-­
pan­si­on­sver­such des Kö­n­ig­reichs Frank­reich an der oberr­hei­ni-­
schen Front er­folg­reich auf, und da­mit ver­te­i­dig­te er di­ese Lan-­
der des Rö­mi­schen Rei­ches de­ut­scher Na­ti­on. Im Lau­fe der sich
ver­zi­e­hen­den Kamp­fe ent­sprang in der habs­bur­g­i­schen Mi­litär-­
füh­rung eine be­de­ut­ en­de Füh­rung­skri­e­se, in de­ren Fol­ge der
Markg­raf am Hofe des Josef I. aus der Gunst fiel.
Se­i­ne Er­pro­bun­gen wur­den auch durch se­i­ne kör­per­li­chen
Krank­hei­ten ersch­wert, des­halb tritt er 1706 als Ober­be­fehls­ha-­
ber zu­rück. Man kann nicht wis­sen, was ge­sche­hen wäre, wenn
ihm das Schick­sal mehr Zeit ge­wahrt hat­te, ob er sich wie­der in
die ober­ste Eta­ge der Po­li­tik hat­te zu­rückrin­gen kön­nen, und ob
er Chan­cen ge­habt hat­te, die Gunst des Ho­fes zu­rück­zu­ge­win-­
nen.
Lud­wig Wil­helm war ne­ben se­i­nem Feldherrn­sta­tus in ers­ter
Li­nie Herr­scher und Po­li­ti­ker. Er führ­te in se­i­ne Markg­rafschaft
ein ab­so­lu­tis­ti­sches Re­gi­erungsmo­dell ein, aber nahm an der
Ver­rich­tung der Ta­ges­ge­schäf­te nicht teil. Dazu wäre näm­lich
se­i­ne stän­di­ge An­we­sen­heit er­for­der­lich ge­we­sen, er ver­brach-­
te aber ei­nen be­de­ut­ en­den Teil sei­ner Herrschaft­sze­it in fern­li-­
e­gen­den mi­litä­ri­schen La­gern und in Fel­dzü­gen. Zwi­schen 1683
und 1692 war er kein ein­zi­ges Mal in se­i­nem Land. Er hi­elt sich
wah­rend der Som­mer an der un­ga­ri­schen Front auf, die Win­ter
ver­brach­te er in Wien. Als er zum Ober­be­fehls­ha­ber der Oberr-­
hei­ni­schen Front ern­annt wur­de, kam er na­her zu sei­ner
Markg­rafschaft, aber auch di­es­mal be­such­te er nur sel­ten sein
Land. Sein Ver­hal­ten än­der­te sich auch nach dem Frie­den von
Rijs­wijk (1697) nicht. In di­eser Le­bens­form spi­el­te auch das
Feh­len ei­ner ent­sprechen­den Re­si­denz eine Rol­le, und da­rum
be­g­ann er, das Sch­loss in Ra­st­ att im Ba­rock­stil um­zub­au­en.
 Die lan­ge Ab­we­sen­heit des Markg­ra­fen mach­te also not­wen-­
dig, dass man eine ge­e­ig­ne­te Lö­sung zur Er­le­digung der Ta­ges-­
ge­schäf­te der Re­gi­erung fin­det. Ab 1686 wur­de er meis­tens vom
gehe­i­men Rat er­setzt. Lud­wig Wil­helm erb­te von se­i­nem Va­ter
aber nicht nur die ab­so­lu­tis­ti­sche Re­gi­erung, son­dern auch un-­
ge­ord­ne­te Fi­nan­zen. Zur Lö­sung di­eses Prob­lems ver­such­te er
die mer­kan­ti­lis­ti­schen Wirtschaft­si­de­en der Zeit in se­i­nem
Land durch­zu­füh­ren. Er un­ters­tütz­te das Ei­sen­hüt­ten­we­sen
und die Er­rich­tung von Glas­hüt­ten, also die Ent­wick­lung der In-­
dust­rie. Ob­wohl se­i­ne Ein­künf­te sti­e­gen, konn­ten auch sie die
Aus­ga­ben sei­ner lu­xu­ri­ösen Le­bens­füh­rung nicht dec­ken. Die
für die Hof­hal­tung auf­ge­nom­me­nen Kre­di­te und die ste­i­gen­de
und un­be­rechen­ba­re Steu­er­po­li­tik besch­rank­ten die Ent­wick-­
lung der Städ­te und da­durch den wirtschaft­li­chen Aufsch­wung.
Zu­sam­men­fassend kann be­ha­up­tet wer­den, dass die Herrschaft
des Markg­ra­fen wahr­sche­in­lich nicht die blü­hend­ste Epoche
des Lan­des war.
Die po­li­ti­sche Tä­tig­ke­it von Lud­wig Wil­helm wur­de von zwei
Fak­to­ren bestimmt. Ei­ner­se­its hi­elt er die kon­se­qu­en­te Ka­i­sert-­
re­ue sei­ner Fa­mi­lie im­mer auch für sich selbst rich­tungsge-­
bend. An­der­se­its wur­de er von der ihm als Erbe ver­mach­ten
Best­re­bung um Ranger­hö­hung mo­ti­vi­ert. Im In­te­res­se des Letz-­
te­ren ver­such­te er auch den Rang ei­nes Kur­fürs­ten zu er­lan­gen
und den pol­ni­schen Th­ron zu er­wer­ben. In be­iden Fal­len bli­eb
er trotz sei­ner Kraf­tanst­ren­gun­gen er­folg­los. Die man­gel­nen
nöt­igen ma­te­ri­el­len Kon­di­ti­o­nen, die feh­len­den star­ken Ver-­
bün­de­ten, die Int­ri­gen am Hof, und se­i­ne ei­ge­ne un­be­dach­te
Na­tur ver­hin­der­ten, dass die Zährin­ger-Dy­nas­tie in sei­ner Per-­
son in die Re­i­hen der wirk­lich Mächt­igen von Eu­ro­pa trat. Zeit-­
ge­nös­si­sche Auf­zeich­nun­gen zeu­gen da­von, dass er durch sein
hoch­müt­i­ges Be­neh­men unzäh­lige Fe­in­de er­warb, und außer
Leopold I. kein Herr­scher an der Un­ters­tüt­zung sei­ner Am­bi­ti­o-­
nen in­te­res­si­ert war. Tat­sach­lich war auch der Ka­i­ser nur bis
zu ei­nem ge­wis­sen Maß be­re­it, den Ehr­ge­iz se­i­nes Feldherrn zu
be­fr­ ie­digen, des­halb un­ters­tütz­te er ihn auch nicht in di­esen
An­gele­gen­hei­ten.
Lud­wig Wil­helm war na­tür­lich auch als Pri­vat­mensch eine
in­te­res­san­te Pers­ön­lich­ke­it. So kön­nen wir ihn auf den Blat­tern
des Bu­ches auch als Gat­te und Va­ter ken­nen­ler­nen. Bezüg­lich
der Fra­uen­wahl folg­te er dem Rat se­i­nes Va­ters und erst als
etab­lier­ter Mann, weit über 30 heira­te­te er. Se­i­ne Gat­tin, Fran-­
zis­ka Si­byl­la Au­gus­ta von Sach­sen-La­ue ­ n­burg, ent­stamm­te ei-­
ner ver­mö­gen­den Fa­mi­lie, und half ih­rem stän­dig mit Geldnot
rin­gen­den Gat­ten weit­gehend aus ih­rem Ver­mö­gen. Ne­ben den
po­li­ti­schen In­te­res­sen ist ihr Ver­hält­nis auch von vert­ra­ul­ i­chen
Ge­füh­len ge­kenn­zeich­net. Die jun­ge Ehef­rau be­wun­der­te den
Markg­raf und be­such­te ihn auch wah­rend der Fel­dzü­ge mehr-­
mals. Ihr Ehe war kin­d­er­reich, aber ihr Glück konn­te nicht
gänz­lich sein, da nur drei ih­rer Kin­der das Er­wach­se­ne­nal­ter
er­reich­ten.
Lud­wig Wil­helm wur­de durch die an Fel­dzü­gen er­wor­be­nen
Krank­hei­ten mit kaum 51 Jah­ren ins Grab ge­ris­sen. Mit ihm
tritt das be­gab­tes­te und be­rühm­tes­te Mitgli­ed des Ba­d­ener
Zwei­ges der Zährin­ger-Fa­mi­lie von der Büh­ne der Po­li­tik ab. Se-­
i­ne Nach­kom­men konn­te die Er­fol­ge ih­res Va­ters nicht mehr
wie­der­holen, und auch das öf­fent­liche Le­ben zog sie nicht be-­
son­ders an.
Lud­wig Ge­org Sim­pert wur­de In­ha­ber ei­nes Re­gi­ments des
Schwä­bi­schen Reichskre­i­ses, aber er erb­te nicht das mi­litä­ri-­
sche Ta­lent se­i­nes Va­ters, die Jagd zog ihn viel mehr an, als das
Sch­lacht­feld. Auch sein ei­ge­ner Bru­der und Erbe, die Pri­es­ter-­
lauf­bahn ver­las­sen­der Au­gust Ge­org Sim­pert starb am 21. Ok­to-­
ber 1771 ohne Nach­kom­men, so ging die Markg­rafschaft Ba­den-
Ba­den im Sin­ne des Erb­vert­ra­ges von 1535 auf den Herr­scher
von Ba­den-Dur­lach über.
Aus der Bio­gra­p­hie von Lud­wig Wil­helm Markg­raf von Ba-­
den-Ba­den ist er­sicht­lich, dass er ein wah­rer Held und ein ech-­
ter Herr­scher des Ba­rock war, welc­her Ble­i­ben­des in ei­ner
schick­salsträcht­igen Epoche der eu­ropäi­schen Ge­schich­te schuf.
Aufg­rund sei­ner mi­litä­ri­schen Be­ga­bung gel­ang­te er auf das Ge-­
bi­et des Kö­n­ig­reichs Un­garn, hier ern­te­te er se­i­ne größ­ten Er-­
fol­ge, wofür er den Be­ina­men „Tür­ke­n­louis” er­hi­elt.
Zahl­rei­chen Hel­den des Zeital­ters ähn­lich gel­ang es aber
auch ihm nicht, nach­hal­tig po­li­ti­sches Ka­p­i­tal aus sei­nen Si­e­gen
zu sch­la­gen, er bli­eb aber als tür­ke­n­be­si­e­gen­der Feldherr im
Gedächt­nis der Nach­welt.
 Jegyzetek

1 II. Ká­roly ba­den-dur­la­chi őr­gróf (1552–1577) 1556. jú­ni­us 1-jén lép­tet­te élet­be würt-­
tem­ber­gi min­ta alap­ján az új egy­há­zi ren­de­le­tet, amely­nek ér­tel­mé­ben alatt­va­ló­i-­
nak át kel­lett lép­ni­ük az evan­gé­li­kus fe­le­ke­zet­re.
2 A re­gi­ment ki­fe­je­zést a ma­gyar tör­té­net­írás elő­sze­re­tet­tel, de té­ve­sen a Du­go­nics
And­rás ál­tal a 18. szá­zad vé­gén al­ko­tott ez­red szó­val for­dí­tot­ta le. A ki­fe­je­zés­nek
azon­ban a 16–17. szá­za­di je­len­té­se egé­szen más volt. Az egy rend/rend­tar­tás alá tar-­
to­zó, egy szer­ve­zet­ben lévő ka­to­nák összes­sé­gét je­len­tet­te ugyan­is. A 16. szá­zad má-­
so­dik fe­lé­re már 10–10 zász­ló al­kot egyet. A szót nem csu­pán a had­já­ra­tok al­kal­má-­
val fel­fo­ga­dott ka­to­na­ság meg­szer­ve­zé­sé­nél al­kal­maz­ták. Az élén az Ober­st vagy Ob-­
rist állt, ame­lyet szin­tén bo­tor­ság vol­na ez­re­des­nek for­dí­ta­ni, hi­szen a kor­ban nem
is­mer­te a ma­gyar nyelv ezt a szót, mi­vel ez is a nyelv­újí­tás ter­mé­ke. Az ere­de­ti je­len-­
té­se is arra utal, hogy a leg­felsőbb, a leg­ma­ga­sabb [be­osz­tá­sú] sze­mély, hi­szen a né-­
met ober, azaz felső mel­lék­név felső­fo­kú fo­ko­zá­sa. Ő a sa­ját re­gi­ment­je ka­to­nái fe-­
lett pat­ri­ar­chá­lis jo­got gya­ko­rolt. Az Ob­rist bír­ta a leg­főbb a leg­főbb bí­rói ha­tal­mat,
ki­osz­tot­ta a zsol­dot és ő tár­gyalt az ural­ko­dó kép­vi­selői­vel a fel­fo­ga­dás fel­té­te­le­iről.
A 17. szá­zad­ban már azon­ban kü­lön­vá­lasz­tot­ták az ob­risti ran­got a re­gi­ment­tu­laj­do-­
nos­tól. Ez utób­bi lett fe­lelős az ala­ku­lat har­cá­sza­ti ki­kép­zé­sé­ért, ve­zény­le­té­ért és
igaz­ga­tá­sá­ért. Jog­kö­re olyan szé­les volt még ek­kor is, hogy az örö­kö­sö­dé­si, sza­bad­sá-­
go­lá­si és há­zas­ság en­ge­dé­lye­zé­si jog­tól (ez utób­bi 1769-ig) a ki­ne­ve­zé­si, elő­lép­te­té­si
és el­bo­csá­tá­si jog­ig (1766-ig) ter­jedt. Az Ob­rist-re­gi­ment­tu­laj­do­nos funk­ci­ó­i­ra és jo-­
ga­i­ra lásd: Új­he­lyi Pé­ter: Az ál­lan­dó had­se­reg tör­té­ne­te I. Li­pót ko­rá­tól Má­ria Te­ré­zia
ha­lá­lá­ig (1657–1780). Bu­da­pest, 1914. 41–45, 127–128.
3 Gya­log­re­gi­ment részt vett Mag­de­burg ki­fosz­tá­sá­ban 1631. má­jus 20-án, majd a vá-­
ros­ban ma­radt őr­ség­ként. A kö­vet­kező esz­tendő­ben részt vett a lüt­ze­ni csa­tá­ban,
ahol a tisz­ti és a le­gény­sé­gi ál­lo­mány je­lentős ré­sze sú­lyos vesz­te­sé­ge­ket szen­ve­dett.
A re­gi­ment meg­ma­radt ka­to­na­sá­gát az­tán Ru­dolf Col­lor­edo gya­log­sá­gá­ba ta­gol­ták
be.
4 Az 1650-es évek má­so­dik fe­létől egé­szen a 1680-as évek kö­ze­pé­ig nem csu­pán Vil-­
mos ba­den-ba­deni őr­gróf és Fer­di­nánd Má­ria ba­jor vá­lasz­tó­fe­je­de­lem, ha­nem a vá-­
lasz­tó­fe­je­del­mek és ural­ko­dók kö­zül töb­ben is XIV. La­jos­ban lát­ták a leg­főbb tá-­
maszt po­li­ti­kai cél­ja­ik el­éré­sé­hez. Lé­pé­sü­ket egy­részt az egy­re ag­resszí­vebb pá­ri­zsi
po­li­ti­ka, más­részt a veszt­fá­li­ai bé­ké­ben (1648) meg­fo­gal­ma­zott né­met sza­bad­ság­jo-­
gok meg­vé­dé­se ösz­tö­nöz­te. Utób­bi ese­té­ben ugyan­is a bi­ro­da­lom rend­je­i­nek egy
cso­port­ja XIV. La­jos­ban lát­ta jo­ga­ik le­gi­tim vé­del­mező­jét. A Ba­jor Vá­lasz­tó­fe­je­de­lem-­
ség­re vo­nat­ko­zó­an lásd: Hüttl, Lud­wig: Mik­sa Ema­nu­el ba­jor vá­lasz­tó­fe­je­de­lem és
Ma­gyar­or­szág vissza­fog­la­lá­sa az osz­má­nok­tól.
5 Fér­je ké­ré­sé­nek el­uta­sí­tá­sa­kor végső érv­ként azt hoz­ta fel Luj­za Krisz­ti­na, hogy ő
aty­ja és any­ja há­zá­ban él, így azt kell ten­nie, amit ők pa­ran­csol­nak neki.
6 Bár Luj­za Krisz­ti­na to­vább­ra is úgy gon­dol­ta, hogy a há­zas­sá­gi szerző­dés­ben fog­lalt
öz­ve­gyi jó­szá­gok jár­nak neki, ám ezek­re soha nem tud­ta ér­vé­nye­sí­te­ni jog­igé­nyét,
mert ezt Fer­di­nánd Mik­sa meg­aka­dá­lyoz­ta.
7 A kor­ban a ma­gas költ­sé­gek mi­att szo­kás volt, hogy több bi­ro­dal­mi ural­ko­dó­csa­lád
is egy­azon sze­mélyt fo­gad­ta fel, hogy kép­vi­sel­je ér­de­ke­it.
8 A pa­lo­ta­gróf presz­tí­zsét mu­tat­ja, hogy leg­idő­sebb lá­nyát, Ele­o­nó­ra Mag­da­lé­nát
Habs­burg (I.) Li­pót vet­te fe­le­sé­gül 1676-ban.
9 Jo­hann Phi­lipp von Schön­born ha­son­ló­an Fü­löp Vil­mos pa­lo­ta­gróf­hoz szin­tén fran-­
cia­ba­rát po­li­ti­kát foly­ta­tott. Két hét­tel I. Li­pót csá­szár­rá ko­ro­ná­zá­sát kö­vetően (1658.
au­gusz­tus 14.) Frank­furt am Ma­in­ban lét­re­hoz­ta az úgy­ne­ve­zett Raj­nai Szö­vet­sé­get,
amely­nek a fran­cia és a svéd ki­rály, va­la­mint a bi­ro­da­lom nyu­ga­ti és észak­nyu­ga­ti
vá­lasz­tó­fe­je­del­mei, her­ce­gei és ke­rü­le­tei let­tek a tag­jai. A csá­szárt ar­ról tá­jé­koz­tat-­
ták, hogy ez csu­pán egy vé­del­mi szö­vet­ség, amely a veszt­fá­li­ai béke ren­del­ke­zé­se­i-­
vel össz­hang­ban sem az ural­ko­dó, sem pe­dig a Né­met-ró­mai Bi­ro­da­lom el­len nem
irá­nyul. A szö­vet­ség vé­gül nem tu­dott meg­ha­tá­ro­zó ha­tal­mi té­nyező­vé vál­ni a bi­ro-­
dal­mon be­lül, így 1668-ban fel­osz­lott.
10 Von Met­ter­nich-Bur­scheid ha­lá­lát kö­vetően Da­mi­an Har­tard von der Le­yen lett a
ma­in­zi vá­lasz­tó­fe­je­de­lem-ér­sek (1675–1678).
11 IV. Fü­löp spa­nyol ki­rály ha­lá­lát kö­vetően a fran­cia ki­rály be­je­len­tet­te igé­nyét spa-­
nyol Né­met­al­föld­re, ame­lyet fe­le­sé­ge, Auszt­ri­ai Má­ria Te­ré­zia in­fánsnő atyai örök­sé-­
gé­nek nyil­vá­ní­tott, a bur­gun­di jog­ban lé­tező de­vo­lú­ci­ó­ra, azaz a ha­ta­lom át­ru­há­zá-­
sá­nak le­hető­sé­gé­re hi­vat­koz­va.
12 Ami­kor a Raj­na jobb part­já­ra is át­lép­tek a fran­cia se­re­gek, im­má­ron I. Li­pót csá­szár
sem érez­te ma­gá­ra néz­ve kö­te­lező ér­vényű­nek az aa­che­ni béke pont­ja­it, és 1674.
má­jus 28-án ha­dat üzent XIV. La­jos­nak. A for­má­ló­dó fran­cia­el­le­nes szö­vet­ség­hez pe-­
dig csat­la­ko­zott II. Ká­roly spa­nyol ki­rály (1665–1700), Fri­gyes Vil­mos bran­den­bur­gi
vá­lasz­tó­fe­je­de­lem és IV. Ká­roly lo­ta­rin­gi­ai her­ceg (1625–1675) is.
13 So­ká­ig azt fel­té­te­lez­ték, hogy a csá­szár La­jos Vil­mos­nak az ost­rom so­rán mu­ta­tott
bá­tor­sá­gá­ért ado­má­nyoz­ta a Phi­lipps­burg fa­lai alatt el­esett Ágost Fri­gyes bra­unsch-­
weig-wol­fen­büt­te­li her­ceg gya­log­re­gi­ment­jét.
14 Her­mann ba­den-ba­deni őr­gró­fon kí­vül az úgy­ne­ve­zett spa­nyol párt tag­jai vol­tak:
Car­lo Ema­nu­e­le d’ Este, Bor­go­mane­ro már­ki­ja, a Spa­nyol Ki­rály­ság bé­csi kö­ve­te
(1622–1695); Alb­recht von Zin­zen­dorf und Pot­ten­dorf főud­var­mes­ter, tit­kos ta­ná-­
csos (1619–1683); Eme­rich Sin­el­li bé­csi püs­pök (1622–1685); Chris­to­ph de Ro­jas y
Spin­ola bé­csúj­he­lyi püs­pök (1626–1695).
15 A ma­gyar nyelvű le­ve­le­zésből vi­lá­go­san kitű­nik, hogy a 16–17. szá­zad­ban a ma­gyar
lo­vas ma­gát nem hu­szár­nak ne­vez­te, e lo­vas­ság­tól ma­gát meg­kü­lön­böz­tet­te, hi­szen
a szó még a 17. szá­zad ele­jén is pe­jo­ra­tív je­len­tés­sel bírt. A né­met nyelvű ira­tok­ban
ez­zel szem­ben már ne­he­zebb el­iga­zod­ni ezen a té­ren, mi­vel ezek­ben szin­te csak és
ki­zá­ró­lag a hu­szár szó sze­re­pel. Mi okoz­hat­ta ezt? Va­ló­színű­leg az, hogy a bé­csi ka-­
to­nai kor­mány­szerv szá­má­ra min­den a hu­szár­hoz ha­son­ló harc­mo­do­rú, öl­tö­zetű és
fegy­ver­zetű lo­vas­ság hu­szár­nak szá­mí­tott.
 Eh­hez a se­reg­test­hez ren­del­tek a ba­jor vá­lasz­tó­fe­je­de­lem ka­to­na­sá­gán kí­vül 4 és fél gy
16 log-, és 2 lo­vas­re­gi­men­tet a csá­szá­ri-ki­rá­lyi had­se­reg­ből, va­la­mint a szász vá-­
lasz­tó­fe­je­de­lem se­gély­csa­pa­ta­it.
17 Eger őr­sé­ge vé­gül 1687. de­cem­ber 17-én ka­pi­tu­lált.
18 A Krí­mi Ta­tár Kán­sá­got irá­nyí­tó Gi­raj csa­lád tag­jai kö­zül azok let­tek kal­gák, akik a
kán után kö­vet­kező leg­idő­sebb fér­fi­ak vol­tak. Amennyi­ben a kán nem sze­mé­lye­sen
szállt had­ba, úgy a kal­gá­jé volt a fő­pa­rancs­nok­ság.
19 Amíg az őr­gróf nem ér­ke­zett meg a fő­se­reg­hez, ad­dig Kari Lud­wig Sou­ches gróf, tá-­
bor­szer­nagy irá­nyí­tot­ta a már összegyűlt re­gi­men­tet.
20 A Bu­qu­oi dra­go­nyo­sok kö­zül mint­egy száz meg­me­ne­kült és a sza­lán­ke­mé­ni csa­tát
kö­vetően eze­ket a Sty­rum dra­go­nyos re­gi­ment fel­töl­té­sé­re ren­del­ték.
21 Gya­log­re­gi­men­tek: Ba­den-Ba­den 11 szá­zad 597 fő, Ern­st Stahr­em­berg 14 szá­zad 676
fő, Salm 8 szá­zad 299 fő, Daun 4 szá­zad 129 fő, Hou­chin 10 szá­zad 688 fő, Gu­i­do
Stahr­em­berg 10 szá­zad 636 fő, Öt­tin­gen 15 szá­zad 827 fő, Ar­chin­to 7 szá­zad 426 fő,
Chiz­zo­la 14 szá­zad 565 fő, Ar­ri­en­za­ga 14 szá­zad 778 fő, Ogi­loi (?) 5 szá­zad 194 fő,
Her­ber­stein 10 szá­zad 457 fő és 6 zász­ló­alj bran­den­bur­gi gya­lo­gos 1255 fő. Lo­vas-­
ság: Cap­ra­ra re­gi­ment 778 fő, Dü­ne­wald re­gi­ment 562 fő, Sty­rum re­gi­ment 689 fő,
Cas­tell re­gi­ment 665 fő, Ne­ub­ urg re­gi­ment 521 fő, Her­be­vil­le re­gi­ment 454 fő, St.
Cro­ix re­gi­ment 494 fő, Mar­che­se D’Oria re­gi­ment 649 fő, Ho­henz­ol­lern re­gi­ment 658
fő, Bas­som­pi­erre re­gi­ment 473 fő, Vaude­mont re­gi­ment 771 fő.
22 A blo­kád belső gyűrű­jé­be 1000 né­met gya­lo­gost az Öt­tin­gen re­gi­mentből, 100 né­met
lo­vast és Mol­nár Já­nos 1200 haj­dú­ját ren­del­te. A külső gyűrű­ben pe­dig Szent­jobb­nál
a Ba­gos­si és Sem­sey lo­va­sa­it, Deb­re­cen­ben há­rom vér­tes- és két né­met gya­log­re­gi-­
men­tet, Szi­lágy­som­lyó­nál a Heiss­ler, míg Szat­már vár­me­gyé­be a Sch­lick dra­go­nyos-­
re­gi­men­tet he­lyez­tet­te el. Emel­lett Gyür­ky a lo­va­sa­i­val Nagy­sza­lon­tá­ra, Kis Ba­lázs
haj­dú­i­val Be­lé­nyes­re, Hor­váth Já­nos tal­pa­sa­i­val Lip­pá­ra kel­lett, hogy vo­nul­jon. Ezer
rác lo­vast és gya­lo­gost pe­dig Mező­túr­ra ren­delt a fő­pa­rancs­nok.
23 A csá­szár hi­va­ta­lo­san csak 1702. má­jus 15-én üzent ha­dat a Fran­cia Ki­rály­ság­nak.
24 A Né­met-ró­mai Bi­ro­da­lom hi­va­ta­lo­san csak 1702. ok­tó­ber 6-án üzent ha­dat a Fran-­
cia Ki­rály­ság­nak.
25 Az össze­csa­pá­so­kat ök­lelő lán­dzsá­val, tőr­kard­dal, pisz­tollyal és más fegy­ve­rek­kel
vív­ták. Az egyi­ket az őr­gróf nyer­te meg, mi­után öt lo­vag­gal is össze­csa­pott.
26 Frei­bur­got, Phi­lipps­bur­got és Ke­hit 1698 jú­li­us­ á­ban ürí­tet­ték ki a fran­cia csa­pa­tok,
míg Bre­i­sa­chot csak 1700 áp­ri­li­sá­ban, ami­kor már fel­épült a pót­lá­sá­ra ter­ve­zett új
erőd.
 Tartalomjegyzék
Bevezetés
Származás, család
A baden-badeni őrgrófok családja
Egy különös házasság Ferdinánd Miksa és Lujza Krisztina
Neveltetés és ifjúkor
Neveltetésének kezdeti évei
Lajos Vilmos „nagy körutazása”
Első lépések az európai diplomácia színpadán
A tűzkeresztség – hadi tanulóévek
Lajos Vilmos, a katona
A Vörös király A magyarországi hadszíntér (1683–1688)
Bécs ostroma és felmentése
Az ellentámadás kezdete – 1683 ősze
Buda sikertelen ostroma – 1684
Érsekújvár ostroma
A világraszóló diadal – Buda visszafoglalása
Az első önálló parancsnokság
A második mohácsi csata
A sikeres boszniai hadjárat
Türkenlouis I. Lipót magyarországi főparancsnoka (1689–1692)
Diadalmenet a Balkánon
Egy sikertelen esztendő
Az évszázad legvéresebb csatája
Ostrom vagy blokád? Várad megtámadása
Egy elvesztegetett esztendő
A Birodalom pajzsa A felső-rajnai hadszíntér (1693–1697, 1702–1706)
Uralkodó és politikus
A Baden-Badeni Őrgrófság uralkodója
Birodalmi politika és küzdelem a választófejedelmi címért
A lengyel korona
Házasság és család
Türkenlouis halála
Zárszó
Resümee