Néhány gondolat a bioart kapcsán - Csűrös Dávid

Tóth-Márton Emil, kerámia, Füvészkert, 2022

2022 áprilisában apró, féregszerű kerámiák meredeztek a Füvészkert egyik magaságyásából.

Furcsa, nyirkos, kicsit undorító kompozíció, első ránézésre az ember nem tudja, hogy mit lát. Tóth-
Márton Emil (osztálytársunk) munkái voltak kiállítva az ELTE Füvészkertben, ahol nyolc másik magyar
képzőművésszel együtt dolgozták fel az ökológiai fenntarthatóság témáját. Noha a bioart elsősorban
élő anyagokkal dolgozik, Marci bionikus műveiben kerámia, beton, fém keveredik olyan organikus
formában, hogy a tárgyak belesimulnak a környezetbe. Marci szerint, a munkák amolyan kiegészítések,
protézisek a természet réseiben, amik új jelentéseket mozgathatnak meg.

Valóban, közelebbről nézve van valami nyugtalanító, furcsa, néha már az undorral határos
érzés. A beton virágosláda és a lebegő algák között állnak (mozognak?) ezek a tárgyak a maguk kettős
minőségével. A természetet mintázzák, a természet pedig adaptálódik hozzájuk, de egy-egy kilógó drót
és textúra megtöri a szinergiát. A furcsa benyomás, amit keltenek, talán éppen a mesterséges és a
természetes valamiért időnként természetellenesnek ható keveredése – talán a „szőrös” ontológiai
határok borzalma. Ezek a kerámiák felvetik a kérdést, hogy mitől él valami, vagyis, hogy mitől látunk
élőnek valamit? Paradox módon ugyanis, néha éppen az élettelen sajátosságaiból fakad ez az érzés.
Az embodied robotika passzívan sétáló robotjai pl. úgy valósítanak meg organikusnak tűnő viselkedést,
hogy nincs bennünk se észlelő, se mozgató elektronika, mégis sokkal természetesebb a mozgásuk,
mint a programozott, aktív robotoké 1. Ezek a sétáló fémvázak elegáns példái annak, hogy az élőlények
mozgása milyen mértékben támaszkodik az anyag, a test sajátos materialitására. Amit élőnek
érzékelünk, gyakran éppen egyedi fizikalitása, mechanikája miatt tűnik annak. Az élet keletkezéséről
alkotott elméleteink szerint a kémiai evolúció megelőzte a biológiait, azaz kezdetben csak élettelen
vegyületek voltak, amik fehérjékké, majd proto-sejtekké álltak össze, amit már élőnek tekintünk. 2 De
hol van a határ pontosan? Az élet csak az élettelen megfelelő konfigurációja, nem?

Lehetséges, hogy a horror, amit Dr. Frankeinstein érzett, amikor életre keltette a szörnyeteget,
nem a természetfelettitől való rettegés volt, hanem éppen annak felismerése, hogy nincsen
természetfeletti: az élő csak összefércelt, holt anyag. Hasonló érzések fogják el az embert a „Victimless
Leather” projekt láttán is, ahol (a Füvészkert visszájára) a művészek élő bőrt tenyésztenek egy nagy
lombikban. 3 Elnézve ezeket a munkákat, olyan mintha minden alkalommal a horror és az undor érzése
kísértené az élet biológiai / fizikai természetével való szembenézést. Mintha lenne valami helytelen,
nemkívánatos, de legalábbis zavarba ejtő abban, hogy az emberi test is csak ilyen összefércelt. Hiszen
nagyjából 37 trillió emberi sejtből és 100 trillió baktériumból, vírusból és gombából állunk, azaz nem
is csak összefércelt, hanem még idegen is: túlnyomó többségben vannak bennünk a nem-emberek. 4
Mikroszkóp alá véve őket, valószínűleg álmatlan éjszakákat okozna.

Érdekes módon az undor és a moralitás idegtudományos eredmények szerint közös agyi

régiókon osztozik: mind a morális undor, mind a zsigeri viszolygás a frontális és a temporális lebeny
adott területeinek aktivációjához kötött 5. De vajon mit jelent, hogy a morális és a biológiai viszolygás
ugyanazokon a neurális körökön osztozik? A határok összemosódásában vajon saját természetünket
látjuk tükröződni? Vajon milyen etikai jelentése van önmagunk mechanikus, biológiai, összefércelt és
idegen voltával való (időnként) undorodó szembenézésnek?

1 https://www.youtube.com/watch?v=rhu2xNIpgDE&ab_channel=ikinamo

2 https://www.nature.com/articles/201337a0

3 https://tcaproject.net/portfolio/victimless-leather/

4 https://www.ncbi.nlm.nih.gov/books/NBK562894/

5 https://journals.lww.com/cogbehavneurol/fulltext/2005/03000/The_Moral_Affiliations_of_Disgust__A_Functional.8.aspx

képek lent