A barokk divat

A Barokk a reneszánsz után következő művészettörténeti korszak és korstílus,

amely nagyjából 1600-tól kb. 1750-ig tartott, és melyre bonyolult minták,
gazdag díszítés és monumentalitás jellemző. Közvetlenül a manierizmusból
fejlődött ki. A Barokk szó az olasz „barocco” szóból ered, ami nyakatekert
okoskodást jelent. Ez a barokkra jellemző túldíszítettségre és formai
bravúrosságra utal. A barokk stílusirányzat nem csak az építészetben,
festészetben és szobrászatban, hanem az öltözködés történetében is utat tört
magának az évek során.
A 17. század első felében a divatot a németalföldi polgárok indították. Viseletük
stílusa oldottabbá és szabadabbá vált, valamint fontosnak tartották a kényelmet.
A stílus jellegzetességei a bő szabás, a nagyon kidolgozott díszítések és a
merész színek, a selyembrokát és a csipke használata volt. A női ruhát már nem
merevítette az abroncs és eltűnt a fűző. Számos alsószoknyát használtak, ezek
tették teltebbé az alakot. A gallér alacsonyabb lett, széles csipkéből készült. A
ruhaujj szabadon hagyta az alsókar nagy részét.

A stílus bölcsője eredetileg Olaszország volt, de valójában XIV. Lajos udvara

az, amiben ez a stílus kivirágzott, és ennek az időszaknak majd a rokokó vet
véget. Az alap a barokk fő elvének tartották, hogy a látvány, amit nyújt
elkápráztasson, ámulatba ejtsen, fenségességével tiszteletet keltsen. A hölgyek
ruházkodása ebben az időszakban nem volt pompásabb a férfiakénál. A
nyakkivágás már a vállra is kiterjedt, a felsőszoknyát elől középen kinyitották. A
felsőbb körökben a női ruházatra a terjedelmesség, a drága alapanyagok
használata, a drágakövekkel gazdagon díszített ruhaköltemények, és minden
réteg gazdag díszítettsége volt jellemző. Még az alsóruhaként használt fűzők is
gyönyörűen hímzettek voltak. A női öltözködés stílus szempontjából ellentétje
volt a férfinak. A szoknyát újra összevarrták a derékkal és az újra divatba jött
karcsúságot a fűzőkkel érték el.

A 17. századi francia udvar öltözködésének legfontosabb eleme a paróka lett.

Nagy előszeretettel használtak póthajakat, a férfiak és a nők hajviselete még
díszítésben sem különbözött nagyon egymástól. A férfiak körében elterjedt
viselet lett a vállra omló fürtök és hegyes szakáll növesztése. A divattörténetben
spanyol haj elnevezéssel illették. A vállra omló női hajviseletek egyike az á lá
Cadenette: a hajat szalaggal összefogták és ékszerekkel díszítették.
Másik jellegzetes forma az úgynevezett garcette (tollpamacs), nevét a homlokot
rojt szerűén körülvevő kis hajpamacsokról kapta. Ugyancsak divatos volt a
kutyafül-hajviselet is, a sűrűn hullámosított leomló hajat kétoldalt laposra
nyomták. XIV. Lajos korában a hajviselet ismét lényegesen megváltozott. A
férfiak spanyol-haj divatját az alonge paróka váltotta fel, mely a társadalmi
osztálykülönbségek külső megjelölésére szolgált.
A hölgyeknél eleinte csak Franciaországban, később egész Európában divat lett
a Fontanges-stílus. A frizura kezdetben alacsony volt és laza, később elől lant
alakúra képzett, drótvázzal alátámasztott kettős csúcsból állt, hátul, a fej búbján
összefogott hajból állt, de néhány fürt lazán vállra omlott.

A férfiviseletet kényelmes, rövid felsőzeke jellemezte, amit sűrű pitykegombok

sora díszített. Az elöl szétnyíló, széles fekvőgallért csipke szegélyezte. Az ujjak
hasítékában jól látható ing kézelőjén is ez ismétlődik. A nadrág egyre bővült,
térd alattig ért, oldalt szalagcsokorral díszített hasítékkal. Gyakran
szalagcsokorsor került a magas derékvonalra is, aminek nadrágtartó szerepe
lehetett.

A kardot most már nem az övön, hanem különböző szélességű bandalléron

viselték. Lábbelijük szögletes orrú kokárdás cipő vagy csizma volt, magas
sarokkal, sarkantyúval és igen bő, tölcséres szárral, hogy a nadrágra fel lehessen
húzni. Félvállra vetett köpeny és széles karimájú, strucctollas kalap egészítette
ki öltözéküket. A barokk vége felé az öltözködésben a játékosság kezdi kiszorí-
tani a merevséget. Az öltözködés valamivel kényelmesebb és praktikusabb lett, a
parókák kisebbek lettek. A nők ruhakivágása még nagyobb lett, a derekat elől
csak enyhén fűzték be, és új életre kelt az abroncsszoknya.
Éles kontrasztot alkotó színeket párosítottak egymással: a bordó és a lila, az
arany és a gyöngyház, valamint a smaragd és a barna is jellemző volt.
Megjelentek a kivágások, de még nem voltak merészek. A nők fehérre
púderezett arccal, frizurakölteményekkel vonultak fel a nyilvános eseményeken,
nagy hangsúlyt kapott a kesztyű, a csipkesál, legyező, óra. Előszeretettel hordtak
éles orrú, sarkú, csatokkal és masnikkal díszített, színes bőr-, brokát- vagy
bársonydarabokból készsített lábbeliket.
Kezdetben az öltözködés a státuszt fejezte ki, illetve funkcionális volt; a mai
értelemben vett divat a rokokó korában kezdett igazán kibontakozni. Ekkor
jelentek meg és kezdtek egyre gyorsabban változni a trendek. Kétséget
kizáróan ebben a korszakban a mesterségek között szabóként lehetett a
legmagasabbra jutni, mind egzisztenciálisan, mint társadalmi megbecsültséget
illetően. A divathoz köthető mesterséget űző személyeknek a legmagasabb
körökbe volt bejárásuk. Köztük a legismertebb talán Rose Bertin varrónő, aki ott
állt Marie Antoinette mellett, aki soha nem vett fel kétszer egy ruhát vagy cipőt.