LAUREN OLIVER

pánik

CICERÓ
Ez a történet a képzelet szüleménye. A karakterek, események és
párbeszédek a szerző fantáziájából erednek, így nem tekinthetők
valósnak. Bár a könyvben szereplő nagyobb földrajzi egységek a
valóságban is léteznek, a legtöbb (hacsak nem az összes) utcanév,
látványosság és egyéb hely a szerző saját alkotása.

A mű eredeti címe
Panic

Fordította
Heinisch Mónika

A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes

hozzájárulása szükséges.

ISBN 978 963 539 890 4

Copyright © Laura Schechter, 2014

Fedélfotó © Michael Frost, 2014
Fedélterv © Sarah Nicole Kaufman, 2014
© Heinisch Mónika, Hungarian translation, 2014
© Ciceró Könyvstúdió, magyar kiadás, 2014
 Csodálatos szerkesztőmnek, Rosemary
Brosnannek.
Köszönöm bölcsességedet, támogatásodat
és mindenekfelett barátságodat.
Feladtam volna ennek a regénynek a megírását,
ha Te nem bátorítasz.
Hálás vagyok azért,
hogy segítettél jobb íróvá válni.
JÚNIUS 18., SZOMBAT
 HEATHER

Olyan hideg volt a víz, hogy Heathernek elakadt a lélegzete,

miközben utat tört magának a partot elözönlő és a sekélyben
tapicskoló gyerekek között. A tömeg törölközőkkel és házilag
készített táblákkal biztatta a versenyzőket, és ujjongva buzdította
azokat, akik még nem ugrottak be.
Nagy levegőt vett, majd alámerült. Azonnal megszűnt a
hangorkán, eltompult az ordítozás és nevetgélés.
Egyetlen hang maradt vele.
Én nem így akartam.
A szeme; hosszú pillái, a jobb szemöldöke alatti anyajegy.
Van egy másik lány.
Másik lány. Vagyis: nem te.
Pedig meg akarta mondani a fiúnak, hogy szereti. Ma éjjel
akarta bevallani.
Mennydörgésszerűen rezgette végig testét a hideg, minden
porcikája vibrált. Mintha kövekkel tömték volna ki a
farmersortját. Szerencsére a sok évnyi edzés, a Bishoppal való
versengés a patakban és a bányatóban megtette hatását: Heather
Nill erős úszó lett.
Hemzsegtek a testek a vízben, tekeregtek és rúgkapáltak,
fröcsköltek és taposták a hullámokat – az ugrók meg az ünnepi
hangulatban szurkoló közönség, akik ruhástól gázoltak a
bányatóba, sörös dobozzal vagy füves cigivel a kezükben. Hallotta
a távoli ritmust, és hagyta, hogy diktálja az iramot a vízen
keresztül – gondolkodás nélkül, félelem nélkül.
Ez volt a Pánik lényege: félelem nélkül.
Felszínre bukkant levegőért, és látta, hogy ennyi idő alatt
sikerült is átúsznia a túlpartra: torz formájú sziklák girbegurba
halmaihoz, amelyeket csúszós, fekete és zöld moha borított, és úgy
néztek ki, mint valami összeomlott, ősrégi Lego-építmény.
Repedések és hézagok szabdalták szét őket, hiába törtek ki a vízből
olyan gőgösen az ég felé.
Eddig harmincegy ember ugrott le – Heather barátai és korábbi
osztálytársai. Csupán egy kis csapat maradt fenn a szirten, a part
menti sziklafal tarajszerű tetején, úgy tizenkét méterrel a
vízfelszín fölött, a bánya északi oldalán. A hatalmas kőfogsor
átrágta magát a bányán, és hirtelenjében szárba szökött a földből.
Besötétedett, így már nem láthatta őket. Az elemlámpák és a
tábortüzek csak a partot és a tintakék vízfelszín első métereit
világították meg, és azoknak az arcát, akik leugrottak, és
diadalmasan taposták a vizet Annyira boldogok voltak, hogy nem
is érezték a dermesztő hideget, és gúnyosan kiabáltak fel a szirten
állóknak. A szirt csúcsát homályos feketeség övezte: a sziklát
koronázó fák sora. Nem lehetett tudni, hogy a kövek tolakodtak-e
be az erdőbe, vagy az erdő akarta-e bekebelezni a sziklát.
Heather tudta, kik vannak a vízben. Minden versenyzőnek be
kellett kiabálnia a nevét, amikor felért a szirtre, és aztán Diggin
Rodgers, az idei év kommentátora visszamondta a neveket a
hangszórón keresztül, amit rendőr bátyjától kért kölcsön.
Még három embernek kellett leugrania: Merl Traceynek, Derek
Kliegnek és Natalie Veleznek. Nat…
Heather legjobb barátnője.
Heather beledugta az ujjait az egyik szikla repedéseibe, és
felhúzta magát. Korábban, az elmúlt években csak figyelte a
versenyzőket, ahogy gigászi, vizes rovarok módjára másztak ki a
vízből. Minden évben versengtek azért, hogy ki ugrik le először,
habár ezért nem járt plusz pont.
Csak a büszkeségüknek tett jót.
Beütötte a térdét az egyik szikla éles kiszögellésébe. Jókora ütés
volt, ezért lenézett a térdére. Némi vér is szivárgott a
térdkalácsából, ám érdekes módon nem érezte a fájdalmat. Bár
mindenki ujjongott és kiabált, ezúttal az összes hang nagyon
távolinak tetszett.
Csak Matt szavai visszhangoztak a fejében.
Figyelj, ez nem fog működni.
Abban a lányban megtaláltam valamit.
De ettől még lehetünk barátok.
Hűvös volt a levegő. Feltámadt a szél, dallamot fütyült a fák
között, és mély morgást csalt ki az erdőből. Heather viszont már
nem fázott. Erősen dobolt a szíve a torkában.
Újabb kapaszkodókat talált, megvetette a lábát a sikamlós
mohán, feljebb húzódzkodott, megvárta, míg egyensúlyba kerül,
pontosan úgy, ahogy a korábbi versenyzők csinálták, akiket
alaposan megfigyelt, minden nyáron, nyolcadik osztály óta.
Diggin hangját eltorzította a hangszóró, de néhány foszlányt
megértett belőle.
– Késve csatlakozik a többiekhez… egy új versenyző…
A többi szót elvitte a szél.
Fel, fel és fel, mit sem törődve az ujjait és lábait mardosó
fájdalommal, próbálva a szikla bal oldalán maradni, ahol a
keményen szögletes, kiugró kövek széles, könnyen járható lépcsőt
alkottak.
Hirtelen egy sötét alak suhant el mellette: egy másik ember.
Majdnem visszacsúszott. Az utolsó pillanatban sikerült beljebb
ékelnie a lábát egy keskeny sziklapárkányon, és az ujjait is beljebb
mélyesztette a repedésekbe. Vad ujjongás hallatszott, és Heather
csak annyit tudott gondolni: Natalie.
– És beszállt a mérkőzésbe, hölgyeim és uraim! Merl Tracey, a
harminckettedik versenyzőnk megérkezett! – kurjantotta Diggin.
Már majdnem fent volt a csúcson. Visszapillantott, és meredek,
göröngyös sziklafalat látott maga alatt, tövében a sötéten borongó
vízzel. Hirtelen úgy látszott, mintha több millió kilométerre
lenne.
Felfordult a gyomra, és egy pillanatra kitisztult a köd a fejében.
Elillant a harag és a sértődöttség. Vissza akart ereszkedni a
sziklafalon a mélybe, a tópart biztonságába, ahol Bishop
várakozott. Elmehetnének a Dotba megenni egy kis késői gofrit,
dupla vajjal, dupla tejszínhabbal Kocsikázhatnának lehúzott
ablakkal, hallgathatnák a tücskök heves ciripelését, vagy csak
üldögélhetnének a kocsi motorháztetején, semmiségekről
fecsegve.
De már túl késő. Matt ismét suttogni kezdett a fejében, ő pedig
továbbmászott.

Senki sem tudta, ki találta ki a Pánikot vagy hogy mikor rendezték

meg először.
Különféle elméletek láttak napvilágot. Egyesek szerint akkor
indult, amikor bezárt a papírgyár, és a New York állambeli Carp
felnőtt lakosságának 40 százaléka egyik napról a másikra utcára
került. Mike Dickinson, a szalagavató bálkirálya, akit ugyanazon
az éjszakán drogkereskedésért letartóztattak, és aki jelenleg
fékpedálokat cserél a Jiffy Lube szervizben a 22. utcában, büszkén
hangoztatja, hogy tőle ered az ötlet. Ezért jár neki minden évben a
Nyitó Ugrás, holott már négy éve leérettségizett.
Valójában egyik történet sem állja meg a helyét. A Pánik
ugyanúgy kezdődött, mint minden más Carpban, ebben a
nyomorúságos, tizenkétezres lélekszámú porfészekben: nyár volt,
és a lakosság veszettül unatkozott.
A szabályok egyszerűek voltak. Az érettségi másnapján történt
meg a Nyitó Ugrás, és a játékok egész nyáron folytatódtak. Az
utolsó versenyt követően a győztes átvette a kupát.
A kupába a Carpi Gimnázium összes tanulója beletette a pénzét,
kivétel nélkül. Naponta egy dollár volt a fizetség a tanév folyamán,
vagyis szeptembertől júniusig. Azok, akik elmulasztották a fizetést
valamelyik napon, hol enyhébb, hol keményebb
figyelmeztetésben részesültek: betörték a szekrényüket, az
ablakukat vagy az arcukat.
Ez így volt igazságos. Mindenkinek volt esélye nyerni, aki részt
akart venni. A másik szabály kikötötte: minden felsős indulhat, de
csak felsősök, és szándékukat úgy kell jelezniük, hogy részt
vesznek az Ugrásban, az első megmérettetésben. Néha negyvenen
is megpróbálták.
De mindig csak egyvalaki kerülhetett ki győztesként.
Két bíró tervezte meg a játékot, ők nevezték meg a kihívásokat,
ők adták az utasításokat, ők adtak és vontak le pontokat. A bírókat
mindig az előző év bírói választották meg, szigorúan titokban. A
Pánik történetében eddig még soha nem fordult elő, hogy
bármelyikük is felfedte volna kilétét.
Persze pletykák mindig keringtek. Az emberek találgatták, kik
lehetnek a bírók. Carp kisváros volt, a bírók pedig fizetést kaptak.
Hogy engedhette meg magának hirtelen Myra Campbell, hogy a
használt Hondájával járjon, holott eddig mindig lopnia kellett egy
második adag ebédet a menzán, mivel nem volt otthon mit ennie?
Azt mondta, hogy meghalt a nagybátyja. Addig azonban soha,
senki sem hallott Myra nagybátyjáról – sőt igazából Myráról sem
hallott sokat senki, amíg fel nem tűnt lehúzott kocsiablaka mögött,
cigivel a szájában, és el nem vakította a környezetét a szélvédőről
visszacsillanó napfény, amely széles mosolyát is elhomályosította.
A két titokban választott, titoktartásra felesküdött bíró
együttműködött. Nem is lehetett máshogy, hiszen különben
megpróbálták volna megvesztegetni vagy akár meg is fenyegetni
őket. Ezért voltak ketten, az egyensúly megtartása miatt, és azért,
hogy az egyik észrevehesse, ha a másik csalni akar, információkat
szolgáltat ki vagy segít valakinek.
Ha a játékosok megtudták volna, mire számíthatnak, előre fel
tudnak készülni. Ez pedig egyáltalán nem lett volna igazságos.
Pont a kiszámíthatatlanság, a rejtélyesség volt az, ami vonzotta
őket, és emiatt hullottak ki olyan sokan a versenyből.
A kupában általában több mint 50 000 dollár gyűlt össze,
miután levonták a bírók fizetését – akárkik is voltak. Négy évvel
ezelőtt Tommy O’Hare vehette át a győztes jutalmát, és azonnal
vett belőle egy citromsárga Fordot, amivel meg sem állt Vegasig,
hogy feltegye az egész összeget a feketére.
A következő évben Lauren Davis új fogakat csináltatott
magának a nyereményből, új mellekkel együtt, és New York
Citybe költözött. Két évvel később, karácsonykor visszatért
Carpba, éppen csak annyi időre, hogy megmutassa az új táskáját és
a vadonatúj orrát, majd visszamenekült a városba.
Mendemondákat hagyott maga után: valami fogyókúrás tévéműsor
exproducerével járt, vagy a Victoria’s Secret modellje lett, bár a
katalógusban soha nem látta őt senki. (Sok fiú ellenőrizte
Carpban.)
Conrad Spurlock – apja hagyományát folytatva –
metamfetaminok gyártásába kezdett, és a bevételt egy új raktár
építésébe fektette a Mallory úton, miután az első raktáruk leégett.
Sean McManus viszont főiskolára ment a pénzből, mert orvos
akart lenni.
Hét év alatt, amióta a játékot megrendezték, három haláleset
történt. Ha Tommy O’Hare-t is beleszámítjuk, akkor négy, mivel
másodjára fegyvert vett egy zálogházban, és főbe is lőtte magát
vele, hiszen végül Vegasban a piros jött ki.
Akármilyen hihetetlen, még a Pánik győztesei is féltek
valamitől.

Az érettségi utáni napon járunk tehát, a Pánik nyitó napján, az

Ugrás napján.
Visszatekerjük a filmet a parthoz, és megállítjuk pár órával
azelőtt, hogy Heather megáll a sziklafalon, és a váratlanul rátörő
félelem visszatartja az ugrástól.
Elfordítjuk egy kicsit a kamerát. Még nem érkeztünk el oda. De
már majdnem.
 DODGE

A parton senki sem szurkolt Dodge Masonnek – akármilyen

bámulatos teljesítményt nyújtott, őt nem buzdította volna senki.
Nem is zavarta. Csak az számított, hogy győzzön.
Dodge-nak volt egy titka – tudott valamit a Pánikról, sőt
valószínűleg többet tudott róla, mint bárki más a parton.
Tulajdonképpen két titka is volt.
Dodge szerette a titkokat. Erőt adtak neki, a hatalom érzetével
ruházták fel. Kiskorában arról ábrándozott, hogy van egy saját
titkos kis világa, egy árnyakkal teli világ, amelyben
összegömbölyödhet és elbújhat. Még most is – Dayna rossz
napjain, amikor iszonyú erővel tört rá a fájdalom és zokogott,
amikor az anyja telefújta a lakást légfrissítővel és elhívta a legújabb
seggfej udvarlóját, meg késő éjjel, amikor hallotta az ágykeretet
ütemesen nekicsapódni a falnak; mintha minden alkalommal a
gyomrát ütötték volna. Ilyenkor mindig kedve támadt
belesüppedni abba a sötét, hűvös és elszigetelt világba.
A suliban mindenki nyámnyilának tartotta. Tisztában volt vele.
Valóban úgy nézett ki. Mindig magas volt és vézna; az anyja
szerint pont olyan szögletes, mint az apja.
Dodge tudomása szerint semmi más nem volt közös benne és az
apjában, csak a szögletesség, meg a sötét bor. Dominikai tetőfedő
volt, akivel az anyja csak egyetlen forró éjszakára állt össze még
Miamiban. Dodge már a nevére sem emlékezett. Roberto. Vagy
Rodrigo. Vagy valami hasonlóan idióta neve volt.
Amikor először megakadtak Carpban (mindig így érezte,
mintha beleakadt volna itt valamibe – ő, Dayna és az anyjuk úgy
sodródtak a szélben egyik államról a másikra, mint az üres
nejlonzacskók, amelyek időnként megakadtak egy
telefonoszlopban vagy egy rövid időre lecövekelt lakókocsi
kerekei között), háromszor is megverték: egyszer Greg O’Hare,
aztán Zev Keller, majd megint Greg O’Hare, csak hogy Dodge
tisztában legyen a szabályokkal. Dodge pedig egyszer sem ütött
vissza.
Rosszabbat is átélt már előtte.
Ez volt Dodge másik titka, egyszersmind erejének forrása.
Hogy nem félt. Nem törődött semmivel.
És ez így nagyon-nagyon más volt.
Vörös, lila és narancssárga sávok húzódtak végig az égen.
Hatalmas sebhelyre emlékeztették Dodge-ot, vagy egy belső
szervekről készített képre. Alig egy óra volt hátra napnyugtáig,
amikor majd bejelentik a nyereményösszeget.
Felnyitott egy sörös dobozt. Az elsőt és egyetlent, amelynek
tartalmát kiitta. Nem akart felpezsdülni, nem is volt rá szüksége.
De forró nap volt, előtte megjárta a lakberendezési áruházat, és
teljesen kitikkadt.
A tömeg éppen csak hogy gyülekezni kezdett. Időnként egy-
egy kocsiajtó csapódását lehetett hallani tompán, üdvözlő hangok
ütötték meg a fülét az erdő felől, és zene harsant a távolban. A
Whippoorwill út csak négyszáz méterre volt; gyerekek bukkantak
fel az ösvényről, utat törtek maguknak a sűrű aljnövényzetben,
félrelökték a lelógó mohát és folyondárt az útjukból, majd
hűtőtáskákkal, pokrócokkal, palackokkal és iPod hangszórókkal a
kezükben kisajátítottak maguknak egy-egy homokos területet.
Végzett az iskolával – jó időre, örökre. Vett egy nagy levegőt.
Az összes hely közül, ahol eddig élt – Chicago, Washington DC,
Dallas, Richmond, Ohio, Oklahoma, Rhode Island, New Orleans –,
New Yorknak volt a legjobb szaga. Mint a burjánzásnak, a
változásnak, a tekergő és átalakuló dolgoknak.
Ray Hanrahan érkezett elsőként a barátaival. Dodge
meglepődött. Bár az Ugrás kezdetéig nem jelentették be
hivatalosan a versenyzők nevét, Ray már hónapok óta kérkedett,
hogy ő fogja megkapni a kupát, hasonlóan a bátyjához, aki két
évvel korábban nyerte meg.
Luke az utolsó körben szerzett előnnyel nyerte meg a Pánikot.
Ötvenezer dollárral távozhatott. A második helyezett egyáltalán
nem távozott. Mentő vitte el, és ha hinni lehet az orvosoknak,
többé lábra sem állt.
Dodge játszani kezdett egy érmével: eltüntette az ujjai között,
majd visszavarázsolta. Negyedikben az anyja pasija – már
elfelejtette, melyik – vett neki egy bűvésztrükkökről szóló
könyvet. Abban az évben Oklahomában laktak, az ország közepén
lévő síkság egyik pöcegödrében, ahol a napsütés hamuvá perzselte
a talajt és szürkeséggé a növényzetet. Egész nyáron azt gyakorolta,
hogyan húzzon elő érméket mások füle mögül, vagy hogyan
csúsztasson egy kártyát észrevétlenül a zsebébe.
Eleinte csak unalomból tanulgatta, aztán a szenvedélyévé vált.
Volt benne valami elegancia: ahogy mások csak néztek, de nem
láttak, ahogy az elméjük csak azt engedte be, amit elvártak, ahogy
a szemük becsapta őket.
Rájött, hogy a Pánik sem egyéb, mint egy nagy bűvésztrükk. A
bírók voltak a mágusok, a többi meg a sután hallgatag, szájtáti
közönség.
Következőként Mike Dickinson érkezett két haverjával, matt
részegen. Dick haja már ritkult, és amikor lehajolt, hogy lerakja a
partra a hűtőtáskáját, itt-ott jól láthatóvá vált a fejbőre. A haverjai
egy félig elkorhadt vízimentő-széket hoztak: a trónt, amin a
kommentátor, Diggin ülni fog az esemény alatt.
Dodge fülét valami magas nyüszítésféle ütötte meg.
Gondolkodás nélkül lecsapott, és éppen akkor sikerült agyonütnie
a szúnyogot, amikor hozzáfogott a vérszíváshoz. Lesöpörte a fekete
pöttyöt a lábszáráról. Utálta a szúnyogokat. A pókokat is gyűlölte,
habár a többi rovart kedvelte, sőt némelyiket lenyűgözőnek is
találta. Bizonyos fokig hasonlítottak az emberekre – ostobák
voltak, és a vak szükség időnként lealjasította őket.
Elmélyült az ég kékje. Ahogy tompult a fény, úgy fakultak ki a
színek. Örvénylő mintázattal húzódtak be a szirt tetején lévő fák
mögé, mintha valaki kihúzta volna a dugót.
Harmadikként Heather Nill érkezett, a nyomában Nat Velez és
végül Bishop Marks, túlméretes juhászkutyaként loholva a
nyomukban. Dodge messziről is jól látta rajtuk az izgatottságot.
Heather csinált valamit a hajával. A fiú nem tudta pontosan, mit,
de nem a szokásos lófarokba kötötte, és talán még ki is vasalta.
Erre sem esküdött volna meg, de mintha még smink is lett volna
az arcán.
Azon tanakodott, odamenjen-e köszönni. Heather klassz csaj
volt. Tetszett Dodge-nak, hogy olyan magas, és a maga módján
kemény is. Tetszett a széles válla, ahogy egyenes háttal járt, habár
biztos volt benne, hogy a lány jobban szeretne alacsonyabb lenni.
Csak lapos talpú cipőt viselt és széttaposott edzőcipőket.
Ha viszont feláll a helyéről, Natalie-val is beszélnie kell. Ha
csak ránézett messziről, már görcsbe rándult a gyomra, mintha
megütötték volna. Nem mintha szemét módon bánt volna vele –
sok másik iskolatársától eltérően –, de kedves sem volt, és ez
mindennél jobban zavarta Dodge-ot. Általában csak egy halvány
mosolyra méltatta, amikor meglátta Heatherrel beszélgetni, és
ahogy átfutott rajta a tekintete, ahogy keresztülnézett rajta, Dodge
tudta, hogy soha nem méltatná igazán figyelemre. Egyszer, amikor
az érettségizők visszajöttek bulizni, a nagy tábortűz mellett
véletlenül Dave-nek szólította.
Csak azért ment el arra a bulira, hogy vele találkozzon. Aztán ki
is szúrta a tömegben, és elindult felé. Bezsongította a zaj, a hőség
és a pia, miután a parkolóban meghúzta a viszkisüveget.
Elhatározta, hogy beszél vele, komolyan szóba áll vele először
életében. Amikor viszont kinyújtotta a karját, hogy megérintse a
könyökét, a lány hátrébb lépett, és rátaposott a lábára.
 – Hoppá! Bocs, Dave! – mondta kuncogva. Vanília és vodka
érződött ki a leheletéből. Akkor felfordult Dodge gyomra, és
leokádta a cipőjét.
Csak százhét ember járt az érettségiző évfolyamba, pedig
százötvenen kezdtek ugyanakkor a Carp Gimiben. Heather még a
nevét sem tudta.
Ezért most inkább ott maradt, ahol volt. Lábujjával a földbe
túrt, várta a sötétséget és a verseny kezdetét jelző sípszót.
Megnyeri a Pánikot.
Megnyeri Daynáért.
Megnyeri a bosszú kedvéért.
 HEATHER

– Mikrofonpróba: egy, kettő, három!

Diggin a megafont próbálgatta.
A Whippoorwill út melletti régi kőfejtő az 1800-as évek vége óta
üresen állt, és az ötvenes években árasztották el vízzel, hogy
mesterséges tavat alakítsanak ki belőle. Déli oldalán terült el a
strand: keskeny, homokos-kavicsos sáv, ahova sötétedés után
elvileg nem lehetett bemenni, azelőtt viszont nemigen látogatta
senki. Tele volt cigarettacsikkel, összetaposott sörös dobozzal, üres
uzsonnás zacskókkal, és néha használt óvszereket is eldobáltak,
olyan undorítóakat, mint az elpusztult, cső formájú medúzák.
Ezen az estén viszont hemzsegett a parton a tömeg – mindenütt
pokrócok és strandszékek hevertek, a levegőt pedig megtöltötte a
szúnyogriasztó spray és az alkohol tömény szaga.
Heather behunyta a szemét, és nagy levegőt vett. Ez volt a
Pánik szaga – a nyár szaga. A víz szélén hirtelen színek és hangok
robbantak, sokan visítva nevettek. Petárda. A vörös és zöld
villanások közepette Heather megpillantotta Kaitlin Frostot és
Shayna Lambertet, ahogy összegörnyedve röhögtek, Patrick
Culbert pedig még több petárdát készített elő.
Furcsa volt. Előző nap zajlott le az érettségi bankett, de Heather
ellógott róla, mert Krista, az anyja, nem ment el, és nem akarta
eljátszani, hogy valami óriás dicsőségben fürdik a négyévnyi
sínylődés után. Már most úgy érezte, hogy évek teltek el az
érettségi óta, mintha az egész csak hosszú, jelentéktelen álom lett
volna. Talán azért, mert senki sem változott. Egyszerűen
összemosódtak a napok, és magába szivattyúzta őket a múlt.
Carpban soha nem történt semmi. Nem lehetett meglepetésekre
számítani.
Diggin hangja visszhangozva szárnyalt a tömeg fölött. –
Hölgyeim és uraim! Fontos bejelentenivalóm van: nyárra vége az
iskolának!
Üdvrivalgás hallatszott. Újabb fény- és hangáradat; több petárda
is robbant itt-ott. Az erdő közepén voltak, nyolc kilométerre a
legutolsó háztól. Kedvük szerint zajonghattak. Üvöltözhettek.
Akár sikíthattak is. Azt sem hallotta senki.
Heather gyomra összeszorult. Mindjárt kezdődik Tudta, hogy
Nat is hasonlóan zaklatott. Jó lenne valami bátorítót mondani neki
– Heather és Bishop Natalie miatt jöttek el, őt támogatták
emberileg. Bishop még egy plakátot is készített, és ráírta: Hajrá
Nat! A szavak mellé jókora pálcikaembert rajzolt. Natalie tudta,
hogy őt akarta ábrázolni, mert rózsaszín pulóvert festett rá, a lába
alá pedig egy nagy rakás pénzt.
– Naten nincs bugyi? – kérdezte Heather.
– Lehet, hogy az Ugráskor veszítette el – mondta Bishop, aztán
vigyorogva Nat felé fordult. Amikor így mosolygott, szeme
szirupos barnáról mézszínűre váltott. – Soha nem voltam valami
nagy rajzművész.
 Heather nem szeretett Mattról beszélni Bishop előtt.
Utálta, amikor a szemét forgatta Matt nevének említésére,
mintha csak egy ócska zeneállomást kapcsolt volna be a rádión.
Végül azonban nem bírta megállni.
– Még mindig nincs itt. – Halkan mondta, hogy csak Nat hallja.
– Bocs, Nat. Tudom, hogy ez nem a legjobb időpont… úgy értem,
miattad jöttünk…
– Semmi baj. – Nat kinyújtotta a karját, és mindkét kezével
megszorította Heather egyik kezét. Elfintorodott, mintha valaki
lime-levet öntött volna a szájába. – Figyelj ide! Matt nem érdemel
meg téged. Érted? Neked sokkal jobb jár.
Heather félszívvel elnevette magát.
– Te vagy a legjobb barátnőm, Nat. Ne hazudj nekem.
Nat megrázta a fejét.
– Biztos mindjárt megérkezik. Azonnal kezdődik a játék.
Heather ezredszer is megnézte a telefonját. Semmi. Már
többször kikapcsolta és bekapcsolta, hogy megbizonyosodjon róla:
még működik.
Diggin hangja ismét végigmennydörgött a parton.
– A Pánik szabályai egyszerűek. Bárki nevezhet, de csak
egyetlen ember győzhet.
Ezután bejelentette a nyereményt.
67 000 dollár.
Heather úgy érezte, mintha gyomorszájon rúgták volna.
67 000 dollár. Soha nem lehetett még ennyit nyerni.
Felpezsdült a tömeg – a szám elektromos áramként zizegett végig
rajtuk ide-oda, ugrált egyik szájról a másikra. Baszki, hülye vagy,
ha nem indulsz. Nat úgy nézett ki, mint aki most nyalt le egy
fagyis kanalat.
Diggin a zajjal mit sem törődve ismertette a szabályokat.
Féltucat esemény kerül megrendezésre a nyár folyamán, és a
feltételek mindig az utolsó pillanatig szigorúan titokban
maradnak. Minden kör után kizárják a kiesőket, és minden
versenyzőnek, aki eljut a félutat jelző határig, egyéni kihívásokat
kell teljesítenie. Senki sem figyelt rá. Mindig ugyanez a beszéd
hangzott el. Heather nyolcadikos kora óta figyelte a Pánikot.
Kívülről fújta a szabályokat.
A szám – 67 000 – beburkolta és összeszorította a szívét.
Akaratlanul is arra gondolt, mit kezdene a pénzzel; belegondolt,
milyen messzire utazna, mit venne, meddig élhetne belőle. Hány
kilométerre tudna eltávolodni Carptól.
De úgysem menne. Nem hagyná itt Mattet. A fiú azt mondta,
szereti. Minden terve csak körülötte forgott. Kissé enyhült a szíve
körül a szorítás, és észrevette, hogy ismét szabadabban veszi a
levegőt.
A Heather mellett álló Natalie végigsimított farmersortján,
majd lerúgta a cipőjét.
– Nem hiszem el! – motyogta magában.
A pólóját is levette. Reszketett a szélben. Heather a fejét
csóválta a nevetséges bikini láttán, amit mindenképpen fel akart
venni. Ahogy belecsobban a vízbe, le fog szakadni róla. Natalie
csak nevetett, és azzal viccelődött, hogy így talán szerezhet még
néhány pontot.
Ilyen volt Natalie: fafejű és hiú. Heather azt sem értette, miért
nevezett a versenyre. Korábban mindentől félt.
Valaki, talán Billy Wallace, füttyentett egyet.
– Jó a segged, Velez!
Nat nem törődött vele, de Heather biztos volt benne, hogy
hallotta, és csak színlelte, hogy nincs ínyére. Azon töprengett, mit
szólna Billy Wallace, ha az ő fenekén látná azt a kis bikinialsót.
Azt a rohadt…! Odanézzetek, mekkora kuffer! Van engedélyed
ekkora szállítmányt cipelni, Heather? Matt viszont imádta.
Szépnek látta őt.
Egyre nőtt a zaj, és végül őrjöngéssé fajult: üvöltések,
sikoltások, házi készítésű plakátok és zászlók csattogása
mindenütt, ágyúdörgésként ható petárdák hangja. Tudta, hogy
elérkezett az idő. Most fogják megfújni a sípot.
Elkezdődik a Pánik.
Ebben a percben Heather meglátta őt is. A tömeg kis időre
szétvált, és a fiú ott állt mosolyogva, valakivel beszélgetve. Aztán
bezárult a sokaság, és elveszítette szem elől.
– Itt van! Nat, itt van!
– Tessék? – kérdezte Nat, de Heather látta, hogy nem figyel rá.
Elcsuklott a hangja. A tömeg ismét kettévált, és amikor elindult
volna Matt felé, valami láthatatlan mágnesességtől hajtva –
mellkasában a röpködő megkönnyebbüléssel, a reménnyel, hogy
még helyrehozható minden, hogy ezúttal összejön –, abban a
pillanatban meglátta, hogy Delaney O’Briennel beszélget.
Nem csak beszélgettek. Sugdolóztak.
Aztán csókolóztak.
Felhangzott a sípszó – élesen és vékonyan hasított bele a
hirtelen beálló csendbe, mint valami földönkívüli madár vijjogása.
Heather pont akkor ért fel a sziklaszirtre, amikor Derek Klieg
futásnak eredt, és felugrott a levegőbe, kicsavarodott testtel,
ordítva. Pár másodperccel később belecsapódott a vízbe, a tömeg
pedig ujjongott.
Natalie sápadt arccal guggolt a sziklaperemtől pár lépésre.
Heather úgy hallotta, mintha számolt volna. Aztán Nat megfordult
és többször pislogott. Talán nem látta élesen Heather arcát.
Kinyitotta a száját, de rögtön be is csukta. Heather szíve keményen
dörömbölt, már-már a torkában.
– Helló, Nat! – köszönt rá, amikor Natalie felállt a földről.
– Te mi a fenét csinálsz itt? – bökte ki végül Nat. Heather
tudatáig most jutott el minden egyszerre: a kezébe és combjába
maró fájdalom, az ujjai sajgása, a szél irdatlan hidege. Natalie
nagyon mérgesnek látszott. Remegett is, habár ezt a hideg is
okozhatta.
– Én is leugrom – felelte Heather. Csak ezután jött rá, mennyire
hülyén hangzik – és mekkora hülyeség. Váratlanul erős
hányingere lett.
Szurkolni fogok neked! – mondta Natalie-nak a verseny előtt.
Most már bűntudat is társult a hányingerhez. De Matt hangja
mindent túlharsogott a fülében, és hullámai alól felsejlett Heather
ágya fölött a plafonon a vízfoltok emléke; a parkból érkező
zenefoszlányok; a füves és sima cigik szaga; nevetés hangja és
később egy sikoly: Te barom állat…
– Nem ugorhatsz le! – rivallt rá Nat elkerekedett szemmel. – Én
ugrom!
– Majd együtt ugrunk – felelte Heather.
Natalie kettőt lépett előre. Heather észrevette, hogy ritmikusan
szorítja ökölbe a kezét. Összeszorít, elenged. Összeszorít, elenged.
Háromszor.
– Miért csinálod ezt? – kérdezte Nat szinte suttogva.
Heather nem tudott választ adni. Talán még ő sem tudta
pontosan. Csak annyit tudott – annyit érzett –, hogy ez lehet az
utolsó esélye.
– Én most leugrom. Mielőtt elmegy a bátorságom – nyögte ki
végül.
Aztán a víz felé fordult. Natalie utánanyúlt, mintha vissza
akarná húzni. De nem tette.
Heather úgy érezte, mintha megmozdulna a sziklatömb a lába
alatt, felágaskodna, mint egy ló. Egyszeriben megrémült attól,
hogy elveszti az egyensúlyát, és le fog bucskázni a kemény
sziklafalon. Ízekre zúzná a koponyáját.
Pánik.
Apró, vonakodó lépésekkel haladt előre, de így is túl hamar érte
el a peremet.
– Jelentsd be magad! – szólt rá Diggin.
 Heather alatt olyan fekete volt a víz, mint az olaj, és még
mindig nyüzsögtek benne az emberek. Le akart nekik kiáltani –
Arrébb, arrébb, rátok esem! De nem jött ki hang a torkán. Alig
kapott levegőt. Úgy érezte, mintha két kő közé satuzták volna be a
tüdejét.
Váratlanul Chris Heinz jutott eszébe, aki öt éve ivott egy pohár
vodkát ugrás előtt, és elvesztette az egyensúlyát. Nagyon halkan
csattant neki a feje a sziklalejtőnek, mintha csak egy apró tojás tört
volna össze. Emlékezett rá, hogyan rohant keresztül mindenki az
erdőn, élénken élt benne a törötten fityegő holttest látványa,
ahogy félig elmerült a vízben.
– A neved! – szólt rá Diggin újra, és a tömeg skandálni kezdett:
– Neved! Neved! Neved!
Heather kinyitotta a száját, de elcsukló hangját visszasodorta a
szél.
– Heather – mondta rekedten. – Heather Nill.
A skandálás folytatódott: Neved! Neved! Neved! Majd: Ugrás!
Ugrás! Ugrás!
Fehérnek érezte a teste belsejét, mintha hóval telt volna meg.
Hányadék ízét érezte a szájában. Vett egy nagy levegőt. Behunyta
a szemét.
Leugrott.
JÚNIUS 25., SZOMBAT
 HEATHER

Heather egyszer olvasott egy cikket az interneten az idő

relativitásáról, arról, hogy az ember tartózkodási helyétől és
tevékenységétől függően hol gyorsabban, hol lassabban telik. Azt
viszont soha nem értette, hogy az igazán borzasztó szakaszokban
miért lassul le – például matekóra alatt vagy a fogorvosnál –, és
miért gyorsul fel mindannyiszor, ha meg akarná állítani, mondjuk,
dolgozatírás közben vagy a születésnapi buliján.
Vagy, mint most is, ha rettenetesen fél valamitől.
Miért kell az időnek ilyen rossz értelemben relatívnak lennie?
Soha, semmit nem bánt meg annyira, mint azt a döntését ott a
tóparton, hogy beszáll a játékba. A rá következő napokat afféle
ködös tébolyban töltötte el. Talán túl sokat szívott be a partot
gomolygó italgőzből. Talán az, hogy Delaneyval látta Mattet,
átmeneti elmezavart okozott nála. Lehet, hogy valóban elment az
esze, rátört a pszichózis. Erre egész védelmi stratégiákat építenek a
bíróságon azok a férfiak, akik egy fejszével darabokra vágják az
exfeleségüket.
Ahhoz azonban túl büszke volt, hogy utólag visszakozzon. Az
első hivatalos kihívás napja egyre közeledett. Annak ellenére,
hogy a szakítás miatt legszívesebben hosszú időre elbujdosott
volna, és annak ellenére, hogy lehetőség szerint még a kevésbé
ismert ismerősöket is kerülte, hozzá is elért a hír: a Copake
melletti víztornyokat összefirkálták, és a firkából ki lehet olvasni
az időpontot – szombaton naplementekor.
Üzenet és meghívó volt ez a versenyzőknek.
Matt elment. Befejeződött a suli. Nem mintha szeretett volna
oda járni, de mégis, legalább el tudta hagyni a házat, volt
tennivalója. Most viszont mindennek vége szakadt, minden
megszűnt. Ráébredt, mekkora hatalmas űr tölti ki az életét.
Mintha egy feneketlen kútba dobott volna érmét.
Csigalassúsággal vonszolta magát, éjszakánként a kanapéra
heveredve bámulta a tévét a húgával, Lilyvel, és amikor éppen
nem kereste mániákusan Matt nem létező nem fogadott hívásait,
ki is kapcsolta a telefonját. Bishoppal nem akart beszélni, úgyis
csak kioktatná arról, hogy Matt egy seggfej. Nat pedig csak három
nap rideg hallgatás után vallotta be, hogy már nem haragszik rá.
Bukdácsolt és zubogott az idő, mintha gyorsított felvétel lenne
az élet.
Végül eljött a szombat, és már nem kerülhette el többé.
Nem kellett kiosonnia a házból. Az anyja és a mostohaapja, Bo,
késő délután elmentek valami bárba Ancrambe, ami azt jelentette,
hogy csak hajnalban fognak hazabotorkálni, vagy még
valószínűbb, hogy vasárnap – véreres szemmel, füstszagúan,
farkaséhesen, komoran.
Sajtos makarónit főzött Lilynek, aki mogorván és némán evett a
tévé előtt. Lily elöl precízen kettéválasztva hordta a haját,
egyenesre kifésülve, és a tarkóján szigorú kontyba kötve. Nemrég
vette fel ezt a szokást, és azóta úgy festett, mint egy tizenegy éves
kislány bőrébe zárt öregasszony.
Lily büntetésből hallgatott, de Heather nem tudta, miért
neheztel rá, és nem is volt energiája faggatni. Lily már csak ilyen
volt: egyik pillanatban harapós, a másikban vigyori. Az utóbbi
időben a harapós hangulat volt jellemzőbb rá – és komolyabb is
lett: megfontolta, hogyan öltözik fel, milyen frizurát készít
magának, kevesebbet beszélt, már nagyon ritkán kacagott olyan
hevesen, hogy az orrával felszippantsa a tejet a pohárból. Már csak
elvétve kérte a nővérét, hogy meséljen neki lefekvés előtt – de
Heather úgy gondolta, ez csak azért van, mert kezd felnőni. Nem
is volt sok okuk mosolyogni Carpban. A Fresh Pines
Lakókocsiparkban pedig még kevésbé.
Mégis összeszorult Heather szíve, ha ránézett a húgára.
Hiányzott neki a régi Lily: a kólától ragacsos keze, a
rágógumiszagú lehelete, a folyton gubancos haja, az állandóan
koszos szemüvege. Hiányzott a tekintete, a sötétben tágra nyíló
szeme, ahogy odafordult hozzá, és azt suttogta: – Mesélj nekem,
Heather!
Ez volt a dolgok rendje: egyfajta evolúció, amelyhez a világ
működése igazodott.
Este fél nyolckor kapott egy sms-t Bishoptól. Értesítette, hogy
úton van. Lily visszahúzódott a Sarokba, amit Heather a
hálószobájuknak hívott. A keskeny, zsúfolt helyiségben csak a két,
szinte egymáshoz préselt ágy fért el, meg egy fiókos szekrény,
amelynek hiányzott az egyik lába, és ezért kinyitáskor veszélyesen
imbolygott, egy törött lámpa, egy foltosan lakkozott éjjeliszekrény
és a hótorlaszként felhalmozott, temérdek ruha.
Lily ott feküdt a sötétben, állig felhúzott takaróval. Heather azt
hitte, alszik, és már becsukta volna az ajtót, amikor Lily odafordult
és felkönyökölt. A sötét ablaküvegen beszűrődő holdfényben
fekete üveggolyóként csillogott a szeme.
– Hova mész? – kérdezte.
Heather átgázolt a farmerek, pulóverek, alsóneműk és gurigává
gyűrt zoknik között. Leült Lily ágyának szélére. Örült neki, hogy
még nem alszik. Annak is örült, hogy végre szóra méltatta.
– Bishop és Nat értem jönnek – kerülte ki a kérdést Heather. –
Lógunk egy kicsit.
Lily újra lefeküdt, és magához ölelte a takaróját. Egy percig nem
szólt semmit.
– Visszajössz? – bökte ki végül.
Heather úgy érezte, mintha marokra szorítanák a mellkasát.
Odahajolt Lilyhez, és a fejére tette a kezét. A húga elhúzódott.
– Miért kérdezel ilyet, Bakkecske?
Lily nem válaszolt. Heather sokáig ült az ágya szélén, dübörgő
szívvel, tehetetlenül és magányosan a sötétben. Aztán hallotta,
hogy ütemessé válik a húga légzése, és megbizonyosodott róla,
hogy elaludt. Odahajolt hozzá, és csókot nyomott a fejére. Forró és
nyirkos volt Lily bőre, és Heather legszívesebben bemászott volna
mellé a takaró alá, felébresztette volna, és bocsánatot kért volna
mindenért: a konyhában lévő hangyákért, a vízfoltokért a
plafonon, a kintről jövő füstért és ordítozásért, az anyjukért,
Kristáért, a mostohaapjukért, Bóért, és a szánalmas,
bádogdobozszerű életért, amibe belezsúfolódtak.
Kint azonban halk dudaszó harsant, ezért felkelt, és bezárta az
ajtót maga mögött.
Az autó hangja mindig elárulta Heathernek, ha Bishop érkezett.
Az apjának valamikor volt egy szerelőműhelye, és Bishop
rajongott a kocsikért. Bármit össze tudott rakni. Pár éve rézből
hajtogatott egy rózsát Heathernek, acélból volt a töve, és apró
csavarok voltak a tövisei. Állandóan rozsdás hulladékokkal
szöszmötölt, amiket ki tudja, honnan szedett össze. Legújabb
kreációja egy Le Sabre volt, olyan motorhanggal, mintha egy
öregember egy övcsatot próbált volna felöklendezni.
Heather az anyósülésre huppant. Natalie hátul ült. Mindig a
magasabb középső ülésen szeretett ülni, akkor is, ha senki más
nem utazott hátul. Úgy magyarázta Heathernek, hogy nem szeret
a két oldal – jobb és bal – között választani, mert olyan érzés,
mintha az élete lenne a tét. Heather milliószor elmondta már neki,
hogy középen sokkal veszélyesebb ülni, de nem hallgatott rá.
– Nem hiszem el, hogy belerángattatok ebbe – fortyant fel
Bishop, amikor Heather beszállt.
Esett az eső. Az a fajta eső volt, ami szinte nem is öltött anyagi
formát, csak egy óriás száj párás leheletére hasonlított. Nem volt
értelme esernyőt vagy esőkabátot hozni, mert minden irányból
érkeztek a cseppek egyszerre, bemásztak a gallérok alá, a fölsők
ujjai alá, és végiggördültek a hátakon.
 – Kérlek! – szólalt meg Heather. – Hagyd ezt a képmutató
dumát! Te is mindig végignézted a versenyeket.
– Igen, amikor még nem őrült meg két barátom, és nem szálltak
be.
– Értjük, Bishop – vágott közbe Nat. – Kapcsolj be egy kis zenét,
jó?
– Nem lehet, hölgyem. – Bishop a pohártartó felé nyúlt, és egy
jégkását adott át Heathernek. Kék volt. A kedvence. A lány
belekortyolt, és élvezte, ahogy a jég lehűti. – Nem szól a rádió.
Már elkezdtem helyrerakni a drótokat…
Nat eltúlzott bosszúsággal felnyögött, és nem hagyta, hogy
befejezze a mondatot.
– Már megint?
– Mit mondhatnék? Szeretem buherálni.
Dobolt a kezével a kormányon, miközben az országút felé
haladva gyorsított. A Le Sabre válaszként élesen tiltakozva
vinnyogott, néhány hangsúlyos döngéssel és hajmeresztő
csörgéssel együtt, mintha éppen szétesne a motorja.
– Úgy látom, ez a szerelem nem kölcsönös – jegyezte meg Nat,
mire Heather elnevette magát, és érezte, hogy enyhül az
idegessége.
Miután Bishop lekanyarodott a főútról a parkot körülvevő,
keskeny, egysávos földútra, időnként „TILOS AZ ÁTJÁRÁS!” feliratú
táblák tűntek fel a fényszórók villogásában. Az út mellett már
parkolt pár tucat kocsi, többnyire a lehető legközelebb az erdőhöz
– némelyiket el is nyelte az aljnövényzet.
 Heather azonnal észrevette Matt kocsiját, a nagybátyjától
örökölt, régi Jeepet, amelynek hátsó lökhárítóját félig matricák
maradványai lepték el. Kétségbeesve próbálta lekapargatni őket,
de csak annyit ért el, hogy úgy nézett ki a kocsi hátulja, mintha
egy hatalmas pókháló ragadt volna rá.
Eszébe jutott az első közös kocsikázásuk, amikor azt
ünnepelték, hogy Mattnek negyedszerre végre sikerült
megszereznie a jogosítványát. Megállt, és olyan hirtelen indult el,
hogy Heather azt hitte, menten kihányja a tőle kapott fánkokat.
Mindketten boldogok voltak.
Egész nap, egész héten arra vágyott, hogy láthassa Mattet,
ugyanakkor imádkozott, hogy soha többé ne kelljen látnia.
Ha Delaney is idetolja a képét, biztosan elhányja magát.
Nem kellett volna beszürcsölnie az egész pohár jégkását.
– Jól vagy? – kérdezte Bishop halkan, miközben kiszálltak az
autóból. Mindig tudott olvasni a gondolataiban; ezt Heather
egyszerre imádta és gyűlölte benne.
– Igen! – vágta rá, kissé túl élesen.
– Miért tetted, Heather? – kérdezte Bishop, és megfogta a
könyökét, hogy megállítsa. – Miért szálltál be a versenybe?
Heather észrevette, hogy a fiú ugyanazt a ruhát viseli, amit
legutóbb is, amikor a tóparton voltak – a fakókék Lucky Charms
pólót és a hosszú farmert, amelynek aljára folyton rátaposott a
Converse cipőjével –, és ez kissé felbosszantotta. Piszkosszőke haja
tébolyultan meredt szanaszét „49ers” feliratú baseballsapkája alatt.
Az illata viszont tetszett neki; tipikusan Bishop-illata volt, mint
egy pénzérmékkel és Tic Tac cukrokkal teli fióknak.
Egy pillanatig úgy érezte, el kell mondania az igazat: hogy
amikor Matt szakított vele, életében először rádöbbent, hogy egy
nagy senki.
Bishop viszont elrontotta az egészet.
– Kérlek, mondd, hogy nincs köze Matthew Hepleyhez! – És
megint a szemforgatás.
Meg tudta volna ütni. A név említésére is fojtogatta valami a
torkát.
– Akkor mondd meg, miért! Annyiszor mondtad, hogy a Pánik
egy nagy baromság!
– Nat is indult, nem? Őt miért nem oktatod ki?
– Mert Nat hülye.
Bishop levette a sapkáját, és megdörzsölte a fejét. Ettől a haja
úgy megtelt elektromossággal, hogy egyenesen az égnek állt.
Bishop gyakran mondogatta, hogy az ő természetfeletti képessége
az elektromágneses haj, Heatheré pedig az, hogy bármikor képes
haragból vörös pattanást növeszteni magán.
– Ő az egyik legjobb barátod! – figyelmeztette Heather.
– És? Attól még hülye. Én nem zárom ki, hogy hülyékkel
barátkozzak.
Heather nem tudta visszafojtani a nevetést. Bishop is
elmosolyodott. Feltárultak egymásra torlódó metszőfogai.
Ismét a fejébe nyomta a baseballsapkát, lefojtva a haja
elektromos izzását. Egyike volt azon kevés fiúknak, akik
magasabbra nőttek Heathernél. Még Matt is pont akkora volt,
mint ő: száznyolcvan centi. Néha hálás volt ezért, néha viszont
utálta miatta. Mintha a saját igazát bizonygatta volna a
magasságával. Tizenkét éves korukig hajszálra egyforma magasak
voltak. Bishop szobájában egy mérőszalag bizonyította ezt, régi
ceruzavonásokkal.
– Én rád fogadok, Nill – tette hozzá a fiú halkan. – Ezt tudnod
kell. Nem akarom, hogy versenyezz. Szerintem hatalmas
kreténség. De neked szurkolok.
Átölelte a lányt a karjával, és magához szorította. Volt valami a
hangjában, ami eszébe juttatta Heathernek, hogy egyszer – ezer
évvel ezelőtt – rövid időre totál belezúgott.
Elsős korukban egy ügyetlen csókot is váltottak a Hudson Mozi
hátsó soraiban, mit sem törődve a lány fogai közé szorult
pattogatott kukoricával, és két napig lazán fogták egymás kezét.
Akkor beszélgetni sem tudtak egymással, pedig általános iskola óta
jó barátok voltak. Aztán vége lett, és Heather azt mondta, megérti,
pedig egyáltalán nem értette.
Azt sem értette, miért jutott ez most eszébe. Most már el sem
tudta képzelni, hogy szerelmes legyen Bishopba.
Olyan volt, mintha a bátyja lenne – egy idegesítő fiútestvér,
akinek mindig rá kell mutatnia a pattanásaira. Mert mindig volt
egy pattanása. Csak egy.
Váratlanul halk zene ütötte meg a fülüket a fákon keresztül,
majd meghallották Diggin recsegve mennydörgő hangját is, amit
százszorosára erősített a megafon. A graffitivel csúfított
víztornyokon a COLUMBIA COUNTY felirat látszódott halványan.
Vékony korlátlábaikon állva úgy festettek, mint valami gigantikus
rovarok.
Nem, mint egyetlen rovar, két kerek acélízülettel összekötve.
Heather ugyanis messziről is látta, hogy keskeny fapallót raktak
közéjük, tizenöt méterrel a föld fölé.
Egyértelművé vált, mi lesz az idei kihívás.
Mire Nattel és Bishoppal odaértek, ahol a tömeg gyülekezett,
közvetlenül a tornyok alá, egészen nyálkás lett az arca. Szokás
szerint ünnepi hangulat fogadta őket – a sokaság türelmetlenül
izgett-mozgott, habár mindenki suttogva beszélt. Valakinek
sikerült áthatolnia az erdőn egy teherautóval. A motorháztetőre
felerősített reflektor pont a tornyokat és a köztük lévő pallót
világította meg a szitáló eső párájában. Itt-ott cigaretták lángja
gyulladt fel, és mindvégig szólt a rádió – egy régi szám lüktetett
halkan a beszélgetések moraja alatt. Ma sokkal csendesebbnek
kellett lenniük, hiszen nem voltak messze a főúttól.
– Ígérd meg, hogy nem löksz le, jó? – kérte Nat.
Heather örült, hogy ezt mondta. Bár az osztálytársai és
évfolyamtársai vették körül, régóta ismert emberek, hirtelen attól
kezdett félni, hogy elvész a tömegben.
– Semmiképp! – válaszolta Heather.
Nem akart felnézni, mégis azon kapta magát, hogy Mattet
keresi a tömegben. Egy csapat vihogó másodévest látott a
közelben, köztük Shayna Lambertet, aki pokrócba burkolózva
szorongatott egy forró termoszt, mintha baseballmeccsen lenne.
 Meglepődve fedezte fel Vivian Travint egyedül, távolabb a
tömegtől. Rasztafonatokban viselte a haját, és tompán derengtek a
holdfényben a különféle testékszerei. Soha nem látta Vivet még
társasági eseményen – sőt igazából semmilyen más helyzetben
nem látta még, kizárólag iskolaidőben, felszolgálóként a Dot
Étkezdében. Viv látványa valamiért csak fokozta az idegességét.
– Bishop!
Avery Wallace tört magának utat a tömegben, és közvetlenül
Bishop karjai közt kötött ki, mintha a fiú éppen egy hatalmas
katasztrófából mentette volna ki. Heather elfordította a fejét,
amikor Bishop lehajolt hozzá, hogy megcsókolja. Avery csak
százötvenöt centi volt, és Heather úgy érezte magát mellette, mint
a kukoricakonzervekre festett Vidám Zöld óriás.
– Hiányoztál – búgta Avery, amikor Bishop kissé elhúzódott
tőle. Heathert jóformán észre sem vette. Egyszer véletlenül
meghallotta, amikor „garnélaképűnek” nevezte, és ezt soha nem
tudta megbocsátani neki. Kétségtelenül volt benne valami
garnélaszerű: olyan kemény volt és rózsaszín, ezért Heathernek
nem is volt túl nagy bűntudata.
Bishop motyogott valami választ. Heathert megint a hányinger
kerülgette, és újra átérezte, mennyire összetörték a szívét.
Senkinek nem szabadna boldognak lennie, amikor ő ilyen iszonyú
állapotban van – főleg nem a legjobb barátainak. Törvénybe kéne
iktatni.
Avery kuncogva szorongatta Bishop kezét.
– Idehozom a sörömet, jó? Mindjárt visszajövök. Maradj itt!
 Azzal megfordult, és elment.
Bishop azonnal ránézett Heatherre, felvont szemöldökkel.
– Ne mondd ki!
– Mit? – kérdezte a lány, mindkét kezét feltartva.
Bishop Heather arca elé emelte az ujját.
– Tudom, mire gondolsz – közölte, majd Nat fele fordult. – Te
is.
Nat minden erejével próbált ártatlan arcot vágni.
– Ez nem igazságos, Marks. Éppen arra gondoltam, milyen jól
mutat melletted. Olyan kicsi, nem foglal sok helyet.
– A tökéletes szemceruza – bólogatott Heather.
– Jól van, jól van! – Bishop meggyőzően játszotta, hogy dühbe
gurult. – Elég legyen!
– De ez bók volt! – tiltakozott Nat.
– Azt mondtam, elég! – A következő pillanatban Bishop
közelebb hajolt hozzájuk, és suttogva folytatta. – Tudjátok, a
zsebemben nem tarthatom. Harap.
A szája nekiütközött Heather fülének – a lány biztos volt
benne, hogy véletlen mozdulat volt, és elnevette magát.
A gyomrát szorongató ideges görcs ernyedt egy kicsit. Aztán
valaki kikapcsolta a zenét, a tömeg pedig megdermedt és
megnémult. Tudta, hogy elkezdődik végre. Ebben a pillanatban
bénító hideg remegtette végig a testét, mintha az eső megszilárdult
és megfagyott volna a bőrén.
– Üdvözlök mindenkit a második kihíváson! – kiáltotta Diggin a
megafonba.
 – Kapd be, Rodgers! – ordította valaki, mire sokan fütyültek és
röhögtek.
Valaki sziszegve csendre intette őket.
Diggin úgy tett, mintha nem hallotta volna.
– Ez a bátorság és egyensúly próbája…
– És a józanságé!
– Baszki, le fogok esni!
Megint sokan röhögtek. Heather még mosolyogni sem tudott.
Natalie is fészkelődött mellette – jobbra-balra forgott, és a
csípőcsontjait tapogatta. Heather meg sem tudta kérdezni, mit
csinál.
Diggin folytatta a begyakorolt beszédet.
– A gyorsaság próbája is, mivel mérjük a versenyzők idejét…
– Jézus, haladjunk már!
Diggin végül türelmét vesztette. Lerakta a megafont, és úgy
ordított.
– Fogd be a pofád, Lee!
Erre újra sokan nevetni kezdtek Heather mindvégig úgy érezte,
mintha mozifilmet nézne, és a hang mindig egy másodperccel le
lenne maradva a látványhoz képest Most már nem tudta megállni,
hogy felnézzen – arra a vékony pallóra, pár arasznyi széles
fadeszkára, tizenöt méterrel a föld fölött Az Ugrás egyfajta
hagyomány volt, talán még élvezetet is nyújthatott a vízbe való
belecsobbanás. Itt viszont a kemény, tömör földre lehetett
zuhanni. Kizárt, hogy valaki túlélje.
 A ceremónia félbeszakadt, amikor a teherautó motorja leállt, és
minden elsötétült. Sokan kiabálva tiltakoztak. A motor ismét
elindult, Heather pedig ebben a pillanatban meglátta Mattet: a
fényszórók világították meg, ahogy Delaney farmerbe bújtatott
fenekét fogta és nevetett.
Felkavarodott a gyomra. Furcsa módon ez a látvány – ahogy a
lány fenekére tette a kezét – sokkal rosszabb hatással volt rá, mint
az, hogy egyáltalán együtt mutatkoztak. Őt soha nem érintette
meg így, sőt még azt is mondta, hogy le kéne lőni azokat a párokat,
akik nyilvánosan tapogatják egymást.
Lehet, hogy nem találta elég vonzónak. Talán nem bátorította
eléggé.
Vagy akkoriban csak hazudott, nehogy csalódást okozzon.
Lehet, hogy Heather soha nem ismerte igazán.
Ez a gondolat rémülettel töltötte el. Ha nem ismeri Matt
Hepleyt – a fiút, aki egyszer megtapsolta, amiért sikerült
elböfögnie az ábécét, és aki egyszer még azon is könnyedén túl
tudta tenni magát, hogy észrevett egy kis vérfoltot Heather fehér
sortján, amikor menstruált –, akkor senkire sem számíthat a
környezetében, és senkiről sem tudhatja, mire képes.
Hirtelen észrevette a csöndet: szünet állt be a nagy röhögés és
beszélgetés közepette, és mintha mindenki egyszerre vett volna
nagy levegőt. Ekkor látta csak meg Kim Hollistert, aki fent termett
a pallón, magasan a fejük fölött, rémült, krétafehér arccal.
Megkezdődött a verseny.
 Negyvenhét másodperc alatt ért át a palló egyik végéből a
másikba, csoszogva, és a jobb lábát mindvégig a bal előtt tartva.
Amikor biztonságban elérte a másik tornyot, egy pillanatra
átölelte mindkét karjával, a tömeg pedig egyszerre fújta ki a
levegőt.
Aztán Felix Harte-ra került a sor: még gyorsabban ment át,
olyan rövid, kimért léptekkel, mint egy kötéltáncos.
Harmadikként Merl Tracey következett. Még mielőtt a fiú átért
volna, Diggin a szájához emelte a hangszórót, és odahívta a
következő versenyzőt.
– Heather Nill! Heather Nill, színpadra!
– Sok szerencsét, Hétorr! – csúfolódott Natalie. – Ne nézz le!
– Kösz! – vágta rá Heather ösztönösen, bár nevetségesnek
tartotta az ilyen tanácsokat. Ha tizenöt méterrel a föld fölött van
az ember, hova máshova nézhetne?
Úgy érezte, mintha feneketlen csönd venné körül, bár ez nem
volt túl életszerű – Diggin minden apró részlet miatt a szájához
emelte a megafont. Csak azért süketült meg átmenetileg, mert félt.
Félt, és még mindig, szánalmas módon Matt járt az eszében. Azon
tanakodott, vajon nézi-e őt, és rajta van-e még a keze Delaney
nadrágján.
Miközben elindult felfelé a létrán, és szabályosan araszolt fel a
keleti víztorony falán, a hideg, csúszós fémtől szinte megbénult
ujjakkal kapaszkodva, eszébe jutott, milyen perverz dolog, hogy
egy fiú az egyik lány fenekét nézi, a másikét fogdossa.
 Aztán felötlött benne, hogy végül is mindenki látja az ő
fenekét, és egy pillanatra pánikba esett. Nem tudta, hogy a bugyija
szegélye kidomborodik-e a farmerján, mivel még mindig utálta a
tangát, és képtelen volt megérteni, hogyan viselhetik mások. Már
félúton járt a létrán, amikor azon kezdett töprengeni, hogy ha
ennyire zavarja a bugyi vonala, akkor valójában nem is fél annyira
a magasságtól. Most először érzett némi önbizalmat.
Az eső viszont dühítette. A nedvesség miatt csúsztak a
létrafokok az ujjai alatt. Elhomályosult a látása, és még
edzőcipőben sem voltak biztosak a léptei. Amikor végre felért a
víztartályt körbevevő kis fémpárkányra és lábra állt,
megtántorodott a félelemtől. Nem volt mibe kapaszkodni; a háta
mögött csak a sikamlós fém, és körös-körül üres levegő. Mindössze
pár centi választotta el az életét a haláltól.
Valami bizsergés futott végig a lábától a karján át a tenyeréig, és
egy ideig nem is attól félt, hogy lezuhan, hanem attól, hogy
leugrik, beleveti magát a sötét levegőbe.
Oldalra csoszogott pár centit a palló felé, és a lehető
legszorosabban hozzányomta a hátát a víztartálynak. Azért
rimánkodott magában, hogy lentről ne lássák rajta a páni félelmet.
Ha kiáltana, ha habozna, csak rossz pontokat szerezne vele.
– Idő! – kurjantotta Diggin odalentről.
Heather tudta, hogy mozdulnia kell, ha játékban akar maradni.
Összeszedte minden erejét, és eltolta magát a tartálytól.
Közelebb csoszogott a pallóhoz, amit csak pár elgörbült csavar
erősített a víztorony párkányához. Lelki szemei előtt hirtelen
megjelent, ahogy ott áll a deszkán, amely egyszer csak csattan
egyet a súlya alatt, és vad forgással lezuhan a mélybe. A palló
azonban szilárdan tartotta magát.
Öntudatlanul is felemelte a karját, hogy megtartsa egyensúlyát.
Már nem törődött vele, hogy Matt, Delaney vagy akár Bishop
lentről figyeli, csak a híg levegőt érezte, a lába és lábfeje szörnyű
bizsergését, az ugrás borzalmas kényszerét.
Ha rendes tempóban tudott volna haladni, egyik lábát
könnyedén a másik elé téve… ám jóformán egy pillanatra sem
tudta elengedni a deszkát a lábával. Ha felemelné róla a lábfejét
vagy csak a sarkát, valamelyik lábujját, nyomban összeomlana,
lefordulna az egyik oldalon, és ott pusztulna el. Elért a tudatáig a
mély csend: olyan határtalan némaság, hogy még az esőcseppek
neszezését is hallotta, és a saját sekély, szapora lélegzését is.
Vakító fény villant fel alatta; afféle világosság, amit állítólag a
halála előtt lát az ember. A közönség belevegyült az árnyakba, és
egy pillanatra Heather attól is megijedt, hogy valóban meghalt,
hogy egyedül maradt egy kicsi, keskeny felületen, amelynek
mindkét oldaláról a végső zuhanás fenyeget a feneketlen
sötétségbe.
Araszolgatva haladt a pallón, és próbált sietni anélkül, hogy
felemelte volna a lábát.
Aztán hirtelen végigért. Átjutott a másik víztoronyhoz, és
átölelte, ahogy Kim is előtte. Egészen hozzápréselte a testét, mit
sem törődve átvizesedő pulóverével. A nézők újra üdvrivalgásban
törtek ki, amikor bejelentették a következő versenyzőt: Ray
Hanrahan.
Csengett a füle, és fém íze töltötte ki a száját. Vége van.
Megcsinálta. Hirtelen haszontalannak érezte a karját, és izmai
egészen elgyengültek a megkönnyebbüléstől, miközben
ügyetlenül ereszkedett lefelé a létrán. Az utolsó fél métert már
ugorva tette meg, és csak két tántorgó lépés után tudott rendesen
felegyenesedni a földön. Az emberek odanyúltak hozzá,
megszorították a vállát, megpaskolták a hátát. Azt sem tudta,
látnak-e rajta valami mosolyfélét.
– Csodás voltál! – dicsérte Nat, aki éppen akkor törte át magát a
tömegen hozzá. Heather alig érzékelte, ahogy átkarolta a nyakát. –
Ijesztő ott fent? Kirázott a hideg?
Heather megrázta a fejét, mert tudta, hogy még sokan
bámulják.
– Gyorsan ment – felelte.
Amint ezek a szavak kicsúsztak a száján, jobban érezte magát.
Befejezte ezt a kört. Ott állt a tömeg közepén: nyirkos bárányszőr
és cigifüst szaga töltötte meg a levegőt. Szinte tömör volt, szilárd.
Valódi.
– Negyvenkét másodperc! – mondta neki Nat büszkén. Heather
nem is hallotta, amikor bejelentették a szintidejét.
– Hol van Bishop? – kérdezte Heather. Kezdte jobban érezni
magát. Valami pezsgés bugyborékolt fel a testében. Negyvenkét
másodperc. Nem rossz.
 – Itt volt mögöttem… – Nat megfordult és végignézett a
tömegen, ám a teherautón lévő reflektor fényében minden testből
csak sötét körvonalak, ecsetvonások látszottak.
Megint felujjongott a tömeg. Heather felnézett, és látta, hogy
Ray közben már át is ért a pallón. Diggin mennydörögve jelentette
be:
– Huszonkét másodperc! Eddig a legjobb idő!
Heather nyelt egyet, mert keserű lett a szája. Gyűlölte Ray
Hanrahant. Hetedikben, amikor még nem látszódtak a mellei,
ráakasztott egy sportmelltartót a szekrénye zárjára kívülről, és
elterjesztette azt a pletykát, hogy gyógyszerrel próbál fiúvá
változni. „Kinőtt már a szőr az álladon?” – kérdezte, valahányszor
elment mellette a folyosón. Csak akkor hagyta abba a zaklatást,
amikor Bishop megfenyegette, hogy beszámol a rendőröknek a
Pepe boltjából szerzett fűről, amit Luke Hanrahan árult. Egyes
törzsvendégek a húshoz kapták, ha bemondták a varázsszót: „Extra
oregánóval kérem.” Erre Ray is behúzta fülét-farkát.
Ezután Zev Keller következett. Heather már nem kereste
Bishopot. Földbe cövekelt lábbal nézte Zevet a pallón. A
biztonságos, szilárd talajról már-már szépnek látta, ahogy Zev az
eső puha ködében széttárt karral sétál végig a deszkán, rajzszerű,
fekete alakként a felhők között. Ray nem jött le közben a létrán.
Valószínűleg ő is Zevet nézte, bár közben már elbújt a víztartály
mögé, szinte láthatatlanná vált.
A pillanat töredéke alatt történt: Zev az egyik oldalra billent, és
elvesztette egyensúlyát. Heather hallotta a saját kiáltását. Úgy
érezte, mintha a szíve rakétaként suhanna fel a szájpadlásáig, és
abban a másodpercben, amikor Zev vadul kalimpálni kezdett a
karjával és szája sikolyba torzult, ez ötlött fel a fejében: Semmi és
senki nem lesz többé ugyanolyan.
Ekkor azonban Zev villámgyorsan visszanyerte az egyensúlyát.
A bal lábát sikerült megvetnie a deszkán, a teste vadul lengett
jobbra-balra, akár egy laza inga. Felegyenesedett.
Valaki Zev nevét sikoltotta. Aztán elkezdődött a taps, és ahogy
a fiú akadozva továbbhaladt, egyre erősödött. Senki sem hallotta,
milyen időt jelentett be Diggin, és a létrán leérkező Rayre sem
figyelt senki.
Amint azonban Zev leért a földre, nekirontott Raynek.
Alacsonyabb és vékonyabb volt nála, mégis sikerült hátulról
letepernie, mert Rayt váratlanul érte a támadás A földre került, és
egy szempillantás alatt sáros lett az arca.
– Te mocskos állat! Megdobtál valamivel!
Zev felemelte az öklét, de Ray oldalra rántotta a testét, és
letaszította magáról.
– Miről beszélsz?
Ray feltápászkodott. Arca szinte izzott az éles reflektorfényben.
Egy kavics felsebezhette a száját, mert vér szivárgott belőle.
Gonosznak és ocsmánynak látszott.
Zev is felkelt a földről. Vad tekintettel nézett, szeme szinte
feketévé vált a gyűlölettől. A tömeg mozdulatlanná dermedve állt,
és Heather megint hallotta az esőt, a százezer esőcsepp egyszerre
történő eloszlását. Minden a levegőben függött, zuhanásra készen.
 – Ne hazudj! – köpte Zev. – Valamivel megdobtad a
mellkasomat. Azt akartad, hogy leessek.
– Te megőrültél! – csóválta a fejét Ray, és el akart fordulni.
Zev viszont nekirontott. Megint a földre kerültek, és most a
tömeg is összecsődült. Kiabálva vették körbe a birkózókat,
néhányan egymást lökdösték, hogy jobban lássanak, mások
odaugrottak, hogy leszedjék egymásról a két fiút. Heathert minden
irányból taszigálták. Egy kéz simult a hátára. Alig bírta megtartani
az egyensúlyát. Ösztönösen Nat kezét kereste, hogy
belekapaszkodjon.
– Heather! – kiáltotta Nat rémülettől fehér arccal. Szétrángatták
a kezüket, és Nat teste elvegyült a testek homályos forgatagában.
– Nat! – Heather utat tört magának a tömegben a könyökével.
Most az egyszer örült neki, hogy ilyen nagyra nőtt. Nat éppen
felkelni próbált a földről, amikor Heather odaért, és fájdalmasan
felsikoltott.
– A bokám! – jajgatott a lábát markolászva. – Valaki rátaposott a
bokámra.
Heather odanyújtotta a karját, aztán megint egy kéz érintését
érezte a hátán, ám ezúttal szándékos és erős érintést. Megpróbált
megpördülni, hogy meglássa a lökdösődőt, de a következő
pillanatban a sárba mélyedt az arca. Lábak forgatták ki a földet, és
nedves foltokkal hintették tele az arcát. Egy pillanatra Heathernek
az jutott eszébe, hogy talán ez – a tömeg kavargása, a lökdösődés –
is a kihívás része.
Aztán hézag támadt a tömegben, és kis időre fellélegezhetett.
 – Gyere! – Sikerült felállnia, és Nat hóna alá nyúlt.
– De fáj! – jajgatott Nat, próbálva visszapislogni a könnyeit.
Heather azonban kérlelhetetlenül talpra rángatta.
Ekkor mennydörgésszerű, éktelen és torz hang remegtette meg
az erdőt.
– Mindenki álljon meg ott, ahol van!
Rendőrök.
Egyszeriben teljes lett a káosz. Fénypászmák szabdalták
keresztbe-kasul a tömeget, jégszerűen fehér arcokat villantva fel.
Az emberek futásnak eredtek, lökdösődve próbálták otthagyni a
tisztást, és felszívódtak az erdőben. Heather négy zsarut számolt
össze; egyikük letepert valakit a földre, de nem látta, kit. Kiszáradt
a szája, mintha krétát szopogatott volna, és szilánkokban
kavarogtak a gondolatai. Csupa sár lett a kapucnija, a hideg a
bordáiba mart. Bishop eltűnt. Neki volt autója.
Autó. Muszáj elhúzniuk onnan – vagy elbújni.
Egyik kezét Nat karján tartotta, és megpróbálta elhúzni a
helyéről, Nat viszont elbotlott. Könnyek gyűltek a szemébe.
– Nem tudok! – nyöszörögte.
– Muszáj! – felelte Heather kétségbeesve. Hol a fenében van
Bishop? – Lehajolt, hogy átkarolja Nat derekát. – Támaszkodj rám!
– Nem tudok! – ismételte Nat. – Nagyon fáj.
Ekkor, hirtelen a semmiből, előkerült Dodge Mason. Egyszer
csak ott termett mellettük, és anélkül, hogy megállt vagy
engedélyt kért volna, szintén átkarolta Nat derekát, hogy együtt
vihessék el onnan Heatherrel. Nat meglepetésében felkiáltott, de
nem tiltakozott. Heather úgy érezte, meg tudná csókolni Dodge-
ot.
– Gyerünk! – siettette őket a fiú.
Bementek az erdőbe, botorkálva, mégis a lehető leggyorsabban.
Maguk mögött hagyták a fülsiketítő, velőtrázó megafonhangokat,
a sikolyokat és a fényeket. Sötétbe érkeztek. Dodge a mobiljával
világított maga elé: a kékes fény gyengén világította meg a nedves
levéltakarót a talajon, a nyirkos páfrányokat és a bozontos,
mohalepte fákat.
– Hova megyünk? – kérdezte Heather suttogva. Zakatolt a
szíve. Nat szinte semmi súlyt nem tudott a bal lábára tenni, ezért
minden második lépésnél erősen Heatherre dőlt.
– Meg kell várnunk, amíg a rendőrök elkotródnak – felelt
Dodge. Ki volt fulladva.
Úgy száz méterrel a víztornyok mögött keskeny szivattyúház
bújt meg. Heather hallotta a benne zörgő gépezetek hangját, a
falakat remegtető zümmögést, amikor megálltak előtte, hogy
Dodge a vállával kinyithassa az ajtót. Nem volt bezárva.
Odabent mindent a penész és a fém szaga töltött meg. Egyetlen
helyiségből állt az épület, amit két hatalmas tartály és különféle
rozsdás felszerelések foglaltak el. A levegőt folyamatos, gépies
zörej rezegtette, mintha ezer tücsök ciripelt volna egyszerre.
Abbamaradt a kiáltozás az erdő felől.
– Jézusom! – Nat nehezen szedte a levegőt. Lekuporodott a
földre, és meg-megránduló arccal kinyújtotta a bal lábát maga elé.
– Iszonyúan fáj!
 – Biztos kificamodott – mondta Dodge. Ő is leült, de tisztes
távolságban a lányoktól.
– Esküszöm, hogy hallottam, ahogy valaki addig tapossa, amíg
nem reccsen – mesélte Nat. Előrehajolt, és tapogatni kezdte a
bokáját fedő bőrt. Élesen beszívta a levegőt.
– Hagyd békén, Nat! – szólt rá Heather. – Majd teszünk rá jeget,
amint lehet.
Fázott, és hirtelen nagyon kimerültnek érezte magát. A kihívás
teljesítése után érzett felvillanyozottság mostanra teljesen eltűnt.
Nedves volt a ruhája, a bőre, éhes lett, és egyetlen porcikája sem
vágyott rá, hogy fél éjszaka ebben a szivattyúházban kucorogjon.
Elővette a telefonját, és írt egy sms-t Bishopnak: „Hol vagy?”
– Honnan tudtál erről a helyről? – kérdezte Nat Dodge-tól.
– Nemrég találtam – felelte a fiú. – Csak úgy szaglásztam az
erdőben. Baj, ha rágyújtok?
– Hát nem örülök neki – vágta rá Heather.
Dodge vállat vont, és visszadugta a cigit a dzsekijébe. Továbbra
is lefelé világított a telefonjával a padlóra, így a gyér kék fény
körberajzolta a körvonalát.
– Köszönöm! – bökte ki végül Nat. – Köszi, hogy segítettél. Ez
nagyon… úgy értem, nem lett volna kötelességed.
– Nem probléma – mondta Dodge.
Heather nem látta az arcát, de volt valami furcsa a
hanghordozásában; mintha fojtogatnák.
 – Meg aztán… mi még soha nem beszéltünk egymással… –
kezdte Nat, aztán inkább elhallgatott, mert attól félt, hogy
megsérti a fiút.
Egy percig csend volt. Heather újabb sms-t küldött Bishopnak:
„Mi a f… van?”
Aztán Dodge-nak váratlanul megeredt a nyelve.
– Beszéltünk már. Egyszer. Az érettségi utáni bulin. Davidnek
szólítottál.
– Tényleg? – kérdezte Nat kuncogva. – Én barom! Biztos részeg
voltam. Emlékszel, Heather? Gusztustalan volt az a pia, amit
benyakaltunk.
– Hmmm. – Heather még mindig állt. Az ajtónak támaszkodva
hallgatta az eső neszeit. Kissé mintha erősebben csapódtak volna a
cseppek a földbe. Jócskán kellett hegyeznie a fülét, hogy a
susogáson keresztül is halljon valamit az erdőt felverő ricsajból.
Nem tudta elhinni, hogy Bishop nem válaszol az üzeneteire.
Mindig azonnal felelt.
– Mindegy, akkor is hülye vagyok – ismerte el Nat. – Mindenki
ezt mondja rólam. Pedig nehéz elfelejteni egy olyan nevet, mint a
Dodge, nem igaz? Bárcsak nekem is ilyen menő nevem lenne.
– Nekem tetszik a neved – közölte Dodge halkan.
Heatherbe éles fájdalom hasított. Ismerős sóvárgást, betöltetlen
űrt érzett ki Dodge hangjából – és ebben a pillanatban kétséget
kizáróan megbizonyosodott róla, hogy Dodge belezúgott Natalie-
ba.
 Pár percig a vak irigység szorongatta, mintha minden oldalról
karmos ujjak martak volna belé. Hát persze. Ki más is tetszene
Dodge-nak, mint Nat? Szép, vidám, alacsony, cuki… mint egy
kisállat, aki észrevétlenül belebújik a táskádba. Pont, mint Avery.
Nem számított rá, hogy Dodge a riválisát fogja eszébe juttatni,
és gyorsan el is hessegette a gondolatot. Nem érdekelte Avery, és
az sem, hogy Dodge szerelmes-e Natbe.
Nem rá tartozik
Mégsem tudott szabadulni egy kínzó gondolattól, mintha
belülről is esőcseppek bökdösték volna: őt soha, senki sem fogja
szeretni.
– Szerintetek meddig kell itt várnunk? – kérdezte végül Nat
– Már nem sokáig – válaszolt Dodge.
Megint némán ücsörögtek. Heather tudta, hogy illene valami
beszélgetést kezdeményeznie, de túl fáradt volt hozzá.
– Bárcsak világosabb lenne – szólalt meg aztán Nat fészkelődve.
Heather érezte a hangján, hogy kezd türelmetlenné válni.
Dodge felállt.
– Várjatok meg itt! – szólt rájuk, és kisurrant az ajtón. Egy
darabig semmi mást nem lehetett hallani, csak halk dörömbölést –
valami végighaladt a csöveken és a víz sziszegését a tetőn.
– Én Los Angelesbe megyek – bökte ki Nat váratlanul. – Ha
nyerek.
Heather odafordult hozzá. Nat kihívóan nézett rá, mintha arra
számítana, hogy a barátnője gúnyolódni fog rajta.
– Minek? – kérdezte Heather.
 – A szörfösök miatt, naná! – vágta rá Nat, aztán a szemét
forgatta. – Hollywood miatt, te húgyagyú! Mit gondoltál?
Heather odasétált hozzá, és leguggolt mellette. Nat sokszor
mondta, hogy színésznő szeretne lenni, de soha nem vette
komolyan. Nem elég bátor hozzá, hogy tényleg megtegye, annyira
pedig biztos nem bátor, hogy emiatt benevezzen a Pánikra.
Aztán csak meglökte a vállát.
– Ígérd meg, hogy ha gazdag és híres leszel, nem felejted el a
régi húgyagyú barátnődet!
– Megígérem – felelte Nat. Szénszagot hozott a levegő. – Hát te?
Mit csinálnál, ha győznél?
Heather a fejét ingatta. Legszívesebben azt mondta volna:
Futok, amíg csak bírok. Száz, sőt ezer kilométerre Carptól. Itt
hagyom a régi Heathert, porrá égetem. Ehelyett csak megvonta a
vállát
– Elmennék, azt hiszem. Hatvanhétezer dollárból rengeteg
benzint lehet venni.
Nat a fejét csóválta.
– Ugyan már, Heather! – mondta halkan. – Mi volt az igazi oka
a nevezésednek?
Ebben a pillanatban megint Matt jutott Heather eszébe, az
egész helyzet reménytelensége, és sírni tudott volna. Visszanyelte
a keserű könnyeket.
– Te tudtad? – kérdezte. – Úgy értem, azt, hogy Matt és
Delaney együtt vannak.
 – Hallottam valami pletykát – felelt Nat óvatosan. – De nem
hittem el.
– Azt hallottam, hogy ő… vele… – Heather nem volt képes
kimondani a szavakat. Tudta, hogy naivnak és prűdnek tartják,
főleg Nathez képest. Szégyellte is, és büszke is volt rá: egyszerűen
nem értette, mi a jó abban, hogy valaki átveri a másikat. – Abban a
rohadt Arborétumban.
– Az a csaj egy ribanc – jelentette ki Nat tárgyilagosan. –
Herpeszt fog kapni tőle. Vagy valami még rosszabbat.
– Rosszabbat, mint a herpesz? – faggatta Heather kételkedve.
– Szifiliszt. Amitől megbuggyan az agya. Olyan lyukas lesz az
agyveleje, mint a svájci sajt.
Heather néha elfelejtette, hogy Nat bármikor meg tudja
nevettetni.
– Remélem, nem – mondta, és halványan elmosolyodott. –
Amúgy sem egy észkombájn. Már tele van a feje lyukakkal.
– Inkább azt akartad mondani: remélem, így lesz. – Nat úgy
tett, mintha felemelne egy láthatatlan poharat. – Igyunk Delaney
szifiliszére!
– Te megőrültél – közölte Heather, de már őszintén nevetett.
Nat mintha meg sem hallotta volna, amit mondott.
– Igyunk arra, hogy Matt Hepley agyából finom, nyúlós sajt
lesz.
– Ámen! – mondta Heather, és felemelte a karját.
– Ámen!
Úgy tettek, mintha koccintottak volna.
 Aztán Heather felállt, és odament az ajtóhoz. Dodge még nem
tért vissza, és fogalma sem volt, hova tűnhetett.
– Szerinted… – Heather nagy levegőt vett. – Szerinted engem is
fog szeretni valaha valaki?
– Én szeretlek – közölte Nat. – Bishop is szeret. Az anyukád is
szeret. – Heather elfintorodott, de Nat folytatta. – Igen, szeret
téged, Hétorr, a maga módján. És Lily is.
– Ti nem számítotok – vágta rá Heather. Aztán rájött, milyen
sértő ez a mondat, és kuncogni kezdett. – Mármint nem úgy
értettem.
– Nem bántottál meg.
Kis szünet után Heather beszélt tovább.
– Tudod, hogy én is szeretlek. Nélküled olyan lennék, mint egy
végtagjait vesztett hadirokkant. Komolyan mondom.
Elszállítanának, és… nem tudom… idegen lényeket keresnék a
krumplipürémben valami zárt osztályon.
– Tudom.
Heather úgy érezte, mintha az a rengeteg együtt töltött év, az
egész barátságuk odatömörült volna köréjük a sötét
szivattyúházba: amikor csókolózni próbáltak Nat anyjának
heverőjén; amikor először cigiztek és Heather elokádta magát;
amikor titkos üzeneteket váltottak egymással órákon, és vadul
körmöltek a tankönyv mögött vagy a pad alatt. Ez mind az övé
volt, az övé és Naté, és a sok-sok év befészkelte magát a lelkükbe,
mint azok az orosz babák, amelyekben mindig van egy kisebb
baba.
 Heather hirtelen elakadó lélegzettel fordult Nat felé.
– Osszuk el a pénzt!
– Mi? – kérdezett vissza Nat szaporán pislogva.
– Ha egyikünk nyer, osszuk el a pénzt. – Heather csak azután
jött rá, mennyire jó ötletet talált ki, miután kimondta. – Fele-fele.
Harmincezerből is rengeteg benzint lehet venni, tudod?
Pár pillanatig Nat csak bámulta. Végül kibökte:
– Jól van. Fele-fele. – Felkacagott. – Kézfogás? Vagy a
kisujjunkat kulcsoljuk össze?
– Én megbízom benned – mondta Heather.
Ekkor végre Dodge is visszatért.
– Tiszta a levegő – közölte.
Heather és Dodge kivitték Natet a szivattyús házból, és együtt
botorkáltak ki a víztornyok alatt a tisztásra, amely korábban
nyüzsgött az emberektől. Most már csak a szeméthalom árulkodott
a titkos rendezvényről: eltaposott csikkek és füves cigik,
összegyűrt sörösdobozok, törölközők és néhány esernyő. A
teherautó még mindig ott parkolt a sárban, de nem járt a motorja.
Heather biztos volt benne, hogy a rendőrök ki fogják vontatni
onnan. Furcsa volt a csend, és az egész helyszín valahogy
kísértetiesnek hatott. Úgy érezte, mintha a tömeget levegővé
változtatta volna valami sötét, mágikus erő.
Dodge hirtelen elkiáltotta magát:
– Várjatok egy kicsit!
Otthagyta Natalie-t Heatherre támaszkodva. Jó pár méterrel
arrébb lehajolt, és felvett valamit a földről. Egy hűtőtáska volt.
Heather belevilágított a mobiljával, és látta, hogy maradt még
benne sör és jég is.
– Bingó! – ujjongott Dodge. Az egész este során most először
mosolyodott el. Ő vitte tovább a hűtőtáskát, és amikor kiértek a
22-es útra, összeállított belőle egy jeges borogatást Nat lábára.
Három sor maradt, így mindhárman felhajthattak egy dobozzal az
út szélén ölve, az esőben, amíg a buszt várták. Natnek már pár
korty is a fejébe szállt, és kuncogni kezdett, Dodge pedig azzal
poénkodott, hogy egy cigi meggyújtásával siettetni lehetne a busz
érkezését. Heather tudta, hogy most boldognak kéne lennie.
Bishop telefonja azonban még mindig üzenetrögzítőre kapcsolt
Matt és Delaney biztos együtt melegedtek valami száraz helyen.
Visszaemlékezett rá, milyen volt odafenn, az ingatag deszkán,
amikor a lábát gyötrő bizsergés leugrásra akarta csábítani.
JÚNIUS 26., VASÁRNAP
 DODGE

Dodge soha nem aludt egyhuzamban két-három óránál többet.

Magának sem szívesen vallotta be, de állandó rémálmok gyötörték.
Hosszú, krétafehér utakról álmodott, amelyek hirtelen értek véget,
és utána lezuhant. Időnként pedig nyirkos alagsorokban
raboskodott, ahol az alacsony, sötét plafon hemzsegett a pókoktól.
Különben sem lehetett aludni hajnali öt óra után, amikor a
szemeteskocsi bezörgött a Meth Sorra. Nappal sem szundíthatott
el, mert az ebédre éhes tömeg megszállta Dot Étkezdéjét, a
pincérek ki-be hordták a szemetet, kiürítették a zsírcsapdákat, és
szinte megállás nélkül zörgették a konténereket Dodge ablaka
alatt, összegyűjtve őket a Meth Soron. Időnként, ha kinyílt az
étterem hátsó ajtaja, egy-egy hullámban az anyja hangját is hallani
vélte a morajból.
Kérsz még kávét, drága?
A víztornyoknál lezajlott verseny után azonban Dodge mélyen
aludt, nem álmodott semmit, átaludta az ebédelők zajos rohamát,
és két óráig magához sem tért. Aztán felvett egy tréningnadrágot,
és azon tanakodott, hogy lezuhanyozzon-e, de végül nem tette.
– Halihó! – köszöntötte Dayna, amikor kiért a konyhába.
Farkaséhes volt, és szomjúság is gyötörte. Mintha a verseny
meghozta volna az étvágyát. – Hogy ment?
 A nővére a nappaliban ült, ahonnan egyszerre láthatta a tévét és
az ablakon keresztül az étterem forgalmát. Szürke fény szivárgott
be az ablakon, és a háta mögött porszemek kavarogtak a
levegőben. Egy pillanatra gyengéd érzelmek rohanták meg Dodge-
ot a szoba láttán: a repedt tévéállvány, a vékony, foltos szőnyeg és
a göröngyös kanapé láttán, amely valamely ismeretlen okból
farmeranyaggal lett kárpitozva.
És persze miatta is. Dayna miatt.
Az évek során egyre kevésbé hasonlítottak egymásra, főleg
tavaly lettek különbözőek, amikor a nővére arca, melle és válla
kikerekedett. Mégis látni lehetett rajtuk, hogy összetartoznak,
habár csak az anyjuk volt közös, és a lány jóval világosabb
bőrtónust örökölt. Mégis egyforma volt bennük a sötétbarna haj, a
mogyoróbarna, távolülő szempár, a határozott áll és az orruk,
amely alig észrevehetően balra ívelt.
Dodge kinyitotta a hűtőt. Az anyja elmehetett vacsorázni előző
este, mert több doboznyi kínai fogást rakott be. A fiú kinyitotta a
dobozokat, hogy beleszimatoljon. Brokkolis csirke és garnélás sült
rizs. Egész jó. Dayna figyelte, ahogy tányérra szedi, és melegítés
nélkül azonnal falni kezdi.
– Nos? – sürgette.
Nem akart neki mesélni, inkább kínozta volna egy kicsit a
hallgatásával, de képtelen volt magában tartani. Meg kellett
osztania valakivel. Letette a tányért, bement a nappaliba, és leült a
kanapéra, amit Daynával Popónak neveztek el.
– Egy nagy felsülés volt az egész. Rajtunk ütöttek a rendőrök.
 Dayna aggódva nézte az arcát.
– Biztos, hogy végig akarod ezt csinálni, Dodge? – kérdezte
halkan.
– Jaj már, Dayna!
A fiút még az is felbosszantotta, hogy húga egyáltalán felteszi a
kérdést. Az ölébe húzta a lány lábát. Csak a masszázs menthette
meg a teljes elsorvadástól, ezért Dodge ragaszkodott hozzá, hogy
mindennap megdögönyözze a lábszárát, bár a nővére régóta
mondogatta, hogy hasztalan az egész. Már tucatnyi, különböző
orvosnál járt. A fizikoterápiát is több mint egy éve erőltette.
Mégsem állt be javulás. Semmi változás. Soha többé nem fog
tudni járni. Hacsak valami csoda nem történik. A mindennapos
masszázs ellenére nagyon vékony, erőtlen és fehér volt a lába,
mint valami furcsa növényi hajtás. Ahogy az arca egyre kerekedett
és a karja egyre löttyedtebb lett, úgy fonnyadt el a lába. Dodge
megpróbált nem gondolni arra, hogy gyerekkorukban azok a lábak
hányszor repítették előre Daynát, amikor futóversenyt rendeztek,
vagy hányszor segítették fel az ágakon, ha fára mászásban
vetélkedtek. Mindig erős volt – kemény, akár a csiszolt fa, szálkás
és csupa izom. Erősebb és bátrabb is volt a legtöbb fiúnál.
Dodge-nak egész életében ő volt a legjobb barátja és cinkosa.
Két évvel volt idősebb nála, és elméletben és gyakorlatban is ő
vezényelt le minden haditervet és játékot, amit csak kitaláltak.
Amikor a fiú ötéves volt, üvegekbe zárták a fingjukat, és
megpróbálták eladni. Hétéves korában egész nyáron Dawson
környékén barangoltak, Minnesotában, és kincseket kerestek. A
nyár végére jó nagy rakás szemetet sikerült összehordaniuk: egy
régi cilindert, egy rossz rádiót, két kerékkötőt és egy rozsdás
biciklivázat. Akármilyen porfészekbe költöztek az anyjukkal,
mindenhol izgalmas kalandokat éltek át.
Soha többé nem lesznek ilyen kalandjaik. Dayna nem fog többé
mászni, biciklizni, és soha többé nem fogadnak öt dollárban, hogy
még mindig a lány fut gyorsabban. Mindig segítségre lesz szüksége
a fürdéshez, sőt ahhoz is, hogy ráüljön a vécére vagy felálljon róla.
Mindenről Luke Hanrahan tehetett. Megpiszkált valamit Dayna
kocsiján, az utolsó megmérettetés, a Futam előtt babrált valamit a
kormánnyal, és Dayna lesodródott az útról. Dodge tudta, hogy
Luke volt a bűnös.
– Anya randizott tegnap este – mondta a lány, próbálva
elterelni a témát.
– És? – kérdezte Dodge. Bosszankodhatott volna rajta, de az
anyja úgyis minden városban talált magának valami új lúzert,
akivel randizott.
Dayna vállat vont.
– Úgy láttam, most tényleg belezúgott valakibe. De nem árulta
el, kibe.
– Biztos zavarban volt.
A beálló csendben valami dörrenést hallottak kintről – valaki
mozgatta a konténereket. Dayna közelebb húzódott az ablakhoz.
– A kurva életbe! – káromkodott.
– A Kis Kelly? – kérdezte Dodge, mire a nővére bólintott.
 A Kis Bill Kelly már betöltötte a harmincat, és legalább
százkilencvenöt centi volt, de az apja húsz évig dolgozott
rendőrfőnökként a nyugdíjazása előtt, és mindenki Nagy Kellynek
szólította. Dodge csak egyszer látta az apját, akkor is csupán egy
másodpercre, amikor véletlenül kikerekezett Bill kocsija elé. A
nyugdíjas rendőr ráfeküdt a dudára, és ráordított Dodge-ra, hogy
nézzen körül.
A fiú sóhajtott, abbahagyta Dayna lábának masszírozását, és
felállt. Az ablakon át látta, ahogy Kis Kelly egy koszos zsírral teli
acélserpenyőn egyensúlyozva módszeresen válogat az egyik
konténer tartalmában Dot Étkezdéje mögött, a konyhaajtó mellett.
Ebben a hónapban már harmadszor látták guberálni.
Dodge nem is vett fel pólót, csak átkelt a kis betonsikátoron,
amely elválasztotta a lakásukat az étteremtől, és óvatosan kikerült
minden üvegszilánkot. A konyhai kisegítők gyakran söröztek ott
két műszak között.
– Hé, ember! – szólt rá a guberálóra, kiszámítottan harsány és
vidám hangon.
Kis Kelly úgy egyenesedett fel, mintha áramütés érte volna.
Imbolyogva leszállt az acélserpenyőről.
– Nem csináltam semmit – közölte, kerülve Dodge tekintetét.
Az állát fedő borostát leszámítva olyan volt az arca, mint J e8Y
óriáscsecsemőnek. Valamikor bajnok atléta volt, és jó tanuló, de
aztán Afganisztánban becsavarodott. Vagy Irakban. Az egyik
hadszíntéren. Most egész nap buszozott ide-oda, és elfelejtett
hazamenni. Egyszer, amikor Dodge elsétált mellette az utcán,
törökülésben ült a sarkon és hangosan sírt.
– Keresel valamit?
Dodge észrevette, hogy Kis Kelly már felhalmozott egy kis
kupac szemetet a konténer mellett a földön. Alufóliadarabokat,
fémtekercseket, üvegkupakokat és törött tányérokat.
Kis Kelly egy darabig Dodge-ot nézte, és közben az állkapcsát
mozgatta, mintha bőrt rágcsálna. Aztán hirtelen futásnak eredt, és
eltűnt a sarkon.
Dodge leguggolt, és elkezdte összeszedni a hulladékot, amit Kis
Kelly kivett a konténerből. Forróság volt, és már bűzleni kezdett.
Ekkor valami mozgást észlelt a háta mögött. Azt hitte, Kis Kelly
tért vissza, ezért miközben megfordult, ezt mondta:
– Nem kéne itt…
A szavak azonban a torkán akadtak. Natalie Velez állt mögötte,
testsúlyát többnyire a jó lábán pihentetve, tiszta ruhában, frissen
zuhanyozva, olyan szépen, hogy látványa meghökkentő
kontrasztot alkotott a konténerekkel.
– Helló! – köszönt mosolyogva.
Első ösztönös reakciója az lett volna, hogy megkerüli, bevonul a
házba, becsapja az ajtót, és felakasztja magát. De nem tudta
megtenni. A rohadt életbe! Nat Velez ott állt vele szemben, rajta
meg nem volt póló. Fogat sem mosott. Nem is tusolt. Egy büdös
alufóliát tartott a kezében, ami a konténerből került ki.
– Csak összetakarítottam… – Tehetetlenül csuklott el a hangja.
 Nat pillantása a fiú csupasz mellkasára vándorolt, majd fel a
hajára, amely minden bizonnyal csatakosan állt ezerfelé.
– Úristen… – mondta Nat, és az arca kezdett rózsaszínre
váltani. – Telefonálnom kellett volna. Sajnálom. Most keltél fel,
vagy mi?
– Nem. Nem, dehogy. Én csak… – Dodge próbálta tompítani a
hangja élét, és próbált felszínesebben lélegezni, hátha rossz szagú a
lehelete. – Figyelj, adj egy percet, jó? Meg tudsz várni itt?
– Persze – vágta rá Nat. Amikor elpirult, még sokkal szebb volt.
Úgy nézett ki, mint egy rózsaszín cukormázas karácsonyi
sütemény.
– Egy perc! – ismételte Dodge.
Dodge mélyen beszívta a levegőt. Ez jól el lett cseszve. Nat
Velez. Odáig már el sem jutott, hogy amiatt aggódjon: Nat
meglátta a lakásukat, az ócska kis szuterént, és a tiszta kis
szandáljában kerülgetnie kellett a zsírcsapdákból kiürített
zsírhalmokat, az étkezőből kiszórt szottyadt spenótdarabokat és az
orrfacsaró szagú konténereket.
A fürdőszobában fogat mosott, és gargarizált a szájvízzel.
Megszagolta a hónalját – nem volt taszító –, majd a biztonság
kedvéért kent rá némi dezodort. Bevizezte a haját, felvett egy
tiszta fehér pólót, ami felfedett egy kicsit a mellkasa nagy részét, a
jobb vállát és a jobb felsőkarját díszítő tetoválásából. Már megint
felfelé meredezett a haja. Rányomott egy baseballsapkát.
Jó. Legalábbis elmegy. Fújt egy kicsit magára a férfikölniből,
amit az anyja ingyen szerzett a Walmartban. Kissé bájgúnárnak
érezte magát, de úgy gondolta, még mindig jobb bájgúnárnak
lenni, mint ótvar csövesnek.
Az utcán álló Nat meggyőzően színlelte, hogy nem vette észre,
milyen lepusztult kis lakásban él Dodge egy étterem hátsó kijárata
mögött.
– Hali! – mosolyodott el újra a lány. Széles, ragyogó mosoly
volt, és a fiú érezte, ahogy a belső szervei fordulnak egyet.
Remélte, hogy Dayna nem les az ablakból – Sajnálom, hogy…
szóval bocs, hogy megvárakoztattalak.
– Semmi baj.
– Hívni akartalak – szabadkozott a lány. – Elkértem a számodat
sms-ben Heathertől, de aztán úgy gondoltam, jobb lenne
személyesen beszélni. Még egyszer bocs.
– Rendben van – vágta rá Dodge kicsit keményebben, mint
szerette volna. A francba! Kezdett elrontani mindent. Köhögött,
karba fonta a kezét, és megpróbált lazábbnak látszani. Igazából
azért kellett eltüntetnie a kezét, mert hirtelenjében úgy érezte,
mintha két ormótlan kampó lenne a keze helyén, és nem tudott
vele mit kezdeni. – Hogy van a bokád?
A lány bokáját és lábfejét rugalmas pólyával kötötték be, és így
sokkal vastagabbnak tűnt, mint szabadon hagyott lába többi része.
– Kificamodott. – Nat fintorgott egyet. – Túlélem, de… – Egy
pillanatra görcsbe rándult az arca, mintha nagy fájdalmat érezne. –
Figyelj, Dodge, nem mehetnénk el valahova? Úgy értem,
beszélgetni.
 Semmiképpen sem akarta bevinni a lakásba. Előbb keletkeznek
jégcsapok a pokolban. Nem bírta volna elviselni, ha Nat
megbámulja Daynát, vagy ami még rosszabb, túlzottan is
barátságosan próbál viselkedni vele.
– Hogy jutottál ide? – kérdezte, és körbepillantott hátha valahol
áll egy kocsi.
A lány megint elpirult.
– Az apám hozott el – vallotta be.
Dodge nem kérdezte meg, kitől tudta meg a címét. Mint
mindent Carpban, ezt is ki lehetett deríteni egy kis faggatózással.
Inkább azon töprengett, hova vigye a lányt. Az étterembe nem
mehetnek be. Az anyja dolgozik. Akkor csak a Meth Sor marad.
Nat lassan sétált, még mindig bicegett, bár talán nem gyötörte
akkora fájdalom, mint előző este. Ettől függetlenül az első adandó
alkalommal leült: egy elhagyott, kerék nélküli Buick lökhárítójára.
A roncs összes ablakát betörték már, az ülések tele voltak
madárürülékkel, a bőrbevonatot pedig apró állatok szaggatták szét.
– Újra meg akartam köszönni – bökte ki végül Nat. – Annyira…
olyan nagyszerű voltál. Hogy segítettél tegnap este.
Dodge némi csalódottságot érzett, mint máskor is gyakran, ha
beszélgetett valakivel, és a valóság meg sem közelítette az
elvárásait. Vagy mint ebben az esetben, a fantáziaképeit. Egyik
része abban reménykedett, hogy a lány bevallja neki, mennyire
szerelmes belé. Vagy nem is vesződik a szavakkal, csak nagy
nehezen lábujjhegyre áll, kinyitja a száját, és engedi, hogy
megcsókolja. Bár a kificamodott bokájára nem tudna ráállni, és ez
csak az egyik ok volt a kétezer-harminchét közül, ami miatt
semmi valóságalapja nem volt az elképzeléseinek.
– Semmiség – közölte végül.
Nat szája fintorra húzódott, mintha valami keserűt nyelt volna
le. Pár pillanatig nem szólt egy szót sem.
– Hallottad, hogy Cory Walshot és Felix Harte-ot
letartóztatták? – kérdezte hirtelen.
Dodge megrázta a fejét, mire Nat magyarázni kezdett.
– Alkoholizálás és rendbontó viselkedés miatt. Meg zárt
területre való behatolás miatt. – Átállt egyik lábáról a másikra. –
Szerinted betiltják a Pánikot?
– Nem hinném. A rendőrök túl ostobák ehhez.
Nat bólogatott, de nem látszott rajta túl sok meggyőződés.
– Akkor szerinted mi lesz?
– Fogalmam sincs.
Tudta, hogy Nat valami utalást vagy megerősítést vár tőle.
Visszanyelte a kellemetlen ízt a szájából. A lány tisztában volt
vele, hogy tetszik neki, és talán vissza akart élni ezzel.
– Azt hiszem, felhasználhatnánk egymást – mondta ki hirtelen
Nat, és az őszinte beismerés olyan letaglózó hatással volt Dodge-ra,
hogy kíváncsi lett.
– Felhasználni egymást? Hogyan?
A lány a szoknyája szélét morzsolgatta. Valami bolyhos,
bársonyszerű anyagból készült, amiről Dodge-nak a törölközők
jutottak eszébe, és rögtön megjelent lelki szemei előtt Nat egy szál
törülközőben. Vakítóan sütött a nap, szinte megszédült tőle.
 – Egyezséget kötünk – jelentette ki a lány, és Dodge szemébe
nézett. Sötét, lelkes, elragadó kiskutyaszeme volt. – Ha egyikünk
győz, fele-fele arányban elosztjuk a jutalmat.
Dodge annyira megrökönyödött, hogy egy percig meg sem
tudott szólalni.
– Miért? – nyögte ki végül. – Miért velem? Te nem is… akarom
mondani, nem is ismerjük egymást. – Azt is majdnem hozzátette:
Mi lesz Heatherrel?
– Ez csak amolyan megérzés – vallotta be Nat, és a fiú megint
hízelgőnek találta az őszinteségét.
– Te jó vagy ebben a játékban. Sok mindent tudsz. – Valahogy
meglepően hatott, hogy Nat Velez, ez a tökéletes, sűrű hajú, telt,
szájfényes ajkú lány ilyen nyíltan beszéljen arról a kérdésről, amit
mindenki más kerülget. Olyan volt, mintha egy szupermodell
szellentene: megdöbbentő, ugyanakkor izgalmas. Nat fellelkesült:
– Segíthetünk egymásnak. Megoszthatjuk az információkat.
Csapatot alkothatunk a többiekkel szemben. Így több esélyünk
van a Futamra. Aztán… – Szélesen intett a karjával.
– És ha a végén egymás ellen kell küzdenünk? – vetette fel
Dodge.
– Viszont bármelyikünk győz, mindketten győzünk –
mosolyodott el Nat.
Dodge nem akarta hagyni, hogy más győzzön. Különben sem
érdekelte a pénz. Egészen más céljai voltak. Lehet, hogy Nat tudta
ezt, vagy valahogy megérezte.
A fiú végül beadta a derekát.
 – Oké, rendben. Legyünk társak.
– Szövetségesek – helyesbített Nat, és hivatalosan is kezet
nyújtott.
Puha volt a keze, és enyhén nyirkos.
Nevetve emelkedett fel ültéből.
– Akkor hát megbeszéltük. – Nat nem tudott lábujjhegyre állni,
hogy megpuszilja az arcát, ezért belekapaszkodott a vállába, és a
nyaka oldalára nyomott egy csókot. Kuncogott. – Most a másik
oldalra is kell, hogy egyensúlyban légy.
Dodge ekkor már tudta, hogy azon a nyáron fülig szerelmes
lesz.

Nem derült ki, ki tette fel a videót az internetre. Úgy tűnt, hogy
egyszerre jelent meg több weboldalon is, és villámgyorsan terjedt a
felhasználók között. Lehetetlen volt meghatározni a származási
helyét, bár sokan Joey Addisont es Charlie Wongot gyanúsították,
mivel mindketten elég gátlástalanok voltak hozzá, és két évvel
korábban titokban a lányok öltözőjében is készítettek felvételt,
amit posztoltak az interneten.
Nem is volt annyira érdekes: mindössze néhány itt-ott
homályos jelenet Rayről és Zevről, ahogy egymásnak esnek, a
keretekbe belógó vállakkal, miközben köréjük gyűlik a tömeg,
aztán villanások, sikoltások, és megszakadt a felvétel. Aztán újabb
képsorok: ide-oda suhanó fénypászmák, rendőrök eltorzult
kiáltásai, amelyek a videón bádogszerűnek, ártalmatlannak
hangzottak. Egy közeli kép a tátott szájú Natről, ahogy egyik
karjával Heatherre, a másikkal Dodge-ra támaszkodik. Végül
sötétség.
Dodge még mindig őrzött egy másolatot a merevlemezén, hogy
megállíthassa annál az utolsó jelenetnél, amikor Nat olyan rémült
arcot vág, ő pedig segít neki járni.
Pár órával később az e-mailek is körbejártak. A címsor üresen
hagyva. A feladó: dontobirok@panik.com.
Nem volt hosszú az üzenet. Mindössze két sor.

„A LÁGY AJKAK HALKAN TORPEDÓZNAK.

SZÓT SE SENKINEK. HALLGATÓZNAK."
JÚNIUS 28., KEDD
 HEATHER

– Biztos, hogy ez törvényes? – Bishop a vezetőülésen ült, mindkét

kezét a kormányon tartva, és egy egysávos, kátyús földúton
kanyargott a kocsival. Még jobban meredezett szanaszét a haja,
mint máskor, pedig porszívóval próbálta megzabolázni. Az apja
régi Virginia Tech pulóverét viselte, laza pizsamanadrággal és
strandpapuccsal. Amikor eljött Heatherért, szinte büszkén közölte,
hogy még nem is zuhanyzott. – Nem fog baltával szétdarabolni
valami pszichopata, ugye?
– Állj már le, Bishop!
Heather kinyújtotta a karját, és meglökte a fiút, mire Bishop
elrántotta a kormányt, és kis híján az út egyik oldalán lévő árokba
borultak.
– Nem szabad így bánni a sofőrrel! – fortyant fel színlelt
sértettséggel.
– Oké. Akkor a sofőrnek hallgass a neve!
Idegesség rándította görcsbe Heather gyomrát. Az út két szélén
magasodó, vaskos fák szinte teljesen elzárták előlük a napfényt.
– Én csak vigyázok rád, kisasszony! – mondta Bishop
mosolyogva, felvillantva elöl összetorlódott fogait. – Nem akarom,
hogy lámpaernyőt csináljanak a legjobb barátnőmből.
 – Azt hittem, Avery a legjobb barátnőd – akadékoskodott
Heather. Viccnek szánta, mégis valahogy keserűnek hangzottak a
szavai. Úgy beszélt, mint egy megkeseredett, összetört szívű,
magányos vénlány. Végül is valahol az volt. Talán még nem
vénlány, hiszen még csak a tizennyolcat töltötte be, de érzelmileg
mégis közel járt ahhoz az állapothoz.
– Ugyan már, Heather! – Bishop megint sértődöttnek látszott. –
Mindig te voltál az.
Heather kifelé bámult az ablakon. Bármelyik pillanatban
megérkezhetnek. Ettől függetlenül kezdte kissé jobban érezni
magát. Bishop erős hatást gyakorolt rá – olyan volt, mint egy két
lábon járó szorongásoldó.
A víztornyoknál megrendezett verseny utáni napon Heather
sokáig aludt, és csak a telefonja pittyegésére ébredt fel, amikor egy
ismeretlen számról sms-t kapott: „Szállj ki, mielőtt bajod esik!”
Annyira megijedt és összezavarodott, hogy negyedóráig kereste a
kocsikulcsát. Aztán eszébe jutott, hogy az ajtó mellett felakasztotta
egy kampóra. Húsz percet késett a Walmartból, ezért kirúgták.
Később azon kapta magát, hogy hangosan motyog a parkolóban.
Másfél héttel korábban még barátja és munkája is volt – nem egy
jó állás, de állás. Legalább csörgött egy kis pénz a zsebében.
Mostanra nem maradt semmije. Se barátja, se munkája, se
pénze. Valaki pedig azon mesterkedett, hogy kiszálljon a Pánikból.
Aztán a semmiből hirtelen rátámadt egy kutya. Olyan hatalmas
nyelve volt, amilyet Heather még sosem látott. A támadás talán
nem a legjobb kifejezés, hiszen az állat csak megnyalta – ennek
ellenére, mivel soha nem volt nagy állatbarát, támadásnak érezte.
Ezután valami tébolyult öregasszony, telezsúfolt szatyrokkal a
kezében, ott, az utcán állást ajánlott neki, bár Heather orrából
folyt a takony, és spagettipántos felsőjén salátaöntet foltja virított;
nem vette észre a foltot, amikor kiszaladt a házból.
Az asszonyt Anne-nek hívták.
– Mafla odáig van érted – állapította meg. Maflának hívták a
hosszú nyelvű kutyát. – Általában nem szereti az idegeneket. Te
viszont, úgy látszik, értesz az állatok nyelvén.
Heather hallgatott. Nem akarta bevallani, hogy többnyire
ugyanúgy keresztülnéz az állatokon, mint a pattanásokon. Úgy
vélte, ha túl sokat foglalkozunk velük, egyre több bajt okoznak.
Egyszer próbált meg állatot tartani, egy vérszegény aranyhalat,
amit Csillagnak hívott. Harminckét órán belül döglött volt.
Amikor azonban Anne felajánlotta, hogy némi állatfelvigyázásért
és könnyebb házimunkáért cserébe heti százötven dollárt fizet
készpénzben, vagyis nagyjából annyit, amennyit a Walmartban is
keresett volna részmunkaidőben, hamar rábólintott.
Egyszer csak megritkultak a fák, és megérkeztek. Heather
azonnal megkönnyebbült. Nem is tudta, mire számított – talán
azok után, amit Bishop mondott, valami ütött-kopott fészerre tele
rozsdás kerti szerszámokkal és széles pengéjű késekkel –, de
meglepődött a tágas, vörös téglás tanyaházon, amit hatalmas
parkoló és gondosan nyírt fű övezett.
Fészereket is látott, de nem düledeztek, és több fehérre meszelt
raktárépület is feltűnt.
 Amint kinyitotta az ajtót, kakasok rohamozták meg egy –
medveméretű – kutya pedig dühödten csaholni kezdett Anne
kilépett a házból és integetett neki.
– Azt a kurva… – motyogta Bishop. Le volt nyűgözve. – Ez egy
állatkert!
– Látod? Sehol egy emberből készült lámpaernyő. – Heather
kiszállt az autóból, majd visszadugta a fejét, hogy elbúcsúzzon. –
Köszi, Bishop!
A fiú szalutált.
– Írj egy sms-t, ha azt akarod, hogy érted jöjjek, kisasszony.
Heather becsapta az ajtót. Anne átsétált az udvaron.
– Ez a barátod? – kérdezte az öregasszony, és egyik kezével
beárnyékolta az arcát. Bishop hozzáfogott, hogy megforduljon az
autóval.
A kérdés annyira váratlanul érte Heathert, hogy elvörösödött.
– Nem, nem! – vágta rá gyorsan, és eltávolodott a kocsitól,
nehogy Bishop rájöjjön valahogy a testbeszédéből, miről faggatta
Anne.
– Aranyos – állapította meg Anne tárgyilagosan.
Integetett a kocsi felé, Bishop pedig rácsapott a dudára, mielőtt
távozott. Heathernek már nemcsak az arca lángolt, hanem az egész
teste. Karba fonta a kezét, aztán leengedte a karjait. Anne
szerencsére nem vette észre.
– Örülök, hogy eljöttél. – Anne elmosolyodott, mintha Heather
udvariasságból látogatta volna meg. – Hadd vezesselek körbe!
 Heather örült, hogy Anne elfogadhatónak találta az öltözékét:
tiszta farmer, edzőcipő meg egy puha, vastag, gombos gallérú póló,
amit Bishop hordott, mielőtt a mosásban véletlenül összement
volna. Nem akart igénytelenül megjelenni, de Anne azt mondta
neki, hogy bekoszolódhat az öltözéke, és nem akarta, hogy úgy
tűnjön, nem figyelt.
Elindultak a ház felé. A kakasok még mindig őrülten
rohangáltak. Heather észrevett egy tyúkólat az udvar túlsó
végében, ahol tucatnyi sárga tollas kiscsirke mászkált, kapirgált és
tollászkodott a napsütésben. A kutyák nem hagyták abba a
lármázást. Maflával együtt hárman voltak, és egy külön
udvarrészen ugattak elzárva, frusztráltan.
– Mennyi állat van itt! – ámuldozott Heather, de azonnal
ostobán kezdte érezni magát. Bedugta a kezét a felsője ujjába.
Anne viszont elnevette magát.
– Borzasztó, mi? Képtelen vagyok leállni.
– Szóval ez valami farm?
Heather nem látott földműves szerszámokat, de azt sem tudta
elképzelni, hogy valaki kedvtelésből tartson csirkéket.
Az öregasszony megint felkacagott.
– Dehogyis. Néha eladom a tojásokat. De általában csak
takarítom a kakát: madárkaki, kutyakaki, mindenféle kaki. –
Nyitva tartotta az ajtót Heathernek. A lánynak az járt a fejében,
hogy egész nyáron kakát fog lapátolni. – Larry, a férjem, imádta az
állatokat – folytatta a mesélést az asszony miközben követte
Heathert a házba.
 Beléptek a legszebb konyhába, amit a lány valaha látott Még
Natalie konyhája sem volt hozzá fogható. A falakat krémszínűre és
sárgára festették, a szekrények homokszínűek voltak, de majdnem
fehérre szívta őket a napfény, amely két nagy ablakon keresztül
áradt be. Makulátlanul tiszta pultokat látott mindenütt. Sehol egy
hangya. Az egyik fal mentén kicsi, kék-fehér porcelánfigurákkal
telezsúfolt polcok sorakoztak: miniatűr lovak, macskák, szamarak
és malacok. Heather alig mert megmozdulni, mintha egyetlen
rossz irányba tett lépés mindent szilánkokra törhetne.
– Teát? – kérdezte Anne. Heather megrázta a fejét. Nem ismert
élő személyt, aki szeretett volna teázni, csak a brit sorozatokban
látott ilyesmit.
Anne teletöltött vízzel egy kannát, és feltette a tűzhelyre.
– Chicagóból költöztünk ide.
– Tényleg? – nyögte ki Heather. Albanynél távolabb sohasem
jutott el Carpból. Egyszer egy osztálykiránduláson járt ott, egyszer
pedig amikor az anyjának bíróságra kellett mennie, mert lejárt
jogsival vezetett. – És milyen Chicago?
– Hideg – vágta rá Anne. – Az év tíz hónapjában lefagy az
ember töke. A maradék kettő viszont színtiszta élvezet.
A lány nem válaszolt. Nem is feltételezte volna az asszonyról,
hogy olyan szavakat használ, mint a töke, mégis valahogy
szimpatikusabb lett tőle.
– Larryvel reklámügynökként dolgoztunk. Már az elején
megfogadtuk, hogy egy nap mindent hátrahagyunk. – Anne vállat
vont. – Aztán meghalt, én meg hátrahagytam mindent.
 Heather most sem mondott semmit. Meg akarta kérdezni, hogy
halt meg Larry, és mikor, de nem tudta, mennyire illendő az
ilyesmi. Nem akarta, hogy Anne azt higgye, eszelősen érdekli a
halál, vagy hasonló.
Amikor felforrt a víz, Anne megtöltötte a bögréjét, majd
kivezette Heathert a bejáraton. Furcsa volt az udvarban sétálgatni
Anne-nel, miközben gőzölgött a teája, és a pára belevegyült a
reggeli ködbe. Mintha egy félreeső tanyán játszódó filmben
szerepelt volna.
Befordultak a ház sarkánál, mire a kutyák megint ugatni
kezdtek.
– Fogjátok be! – szólt rájuk Anne mosolyogva. Nem hallgattak
rá. Az asszony folyamatosan beszélt sétálás közben. – Itt tartom az
eleségüket. – Egyik kezével benyomta az egyik kicsi, fehérre
meszelt fészer ajtaját. – Próbálok valami rendszert bevezetni,
nehogy véletlenül magokat szórjak a kutyák elé, és kutyatápot
adjak a csirkéknek. Ne felejtsd el lekapcsolni a lámpát, mielőtt
bezárod! Nem is merem elárulni, micsoda villanyszámlákat kapok.
– Itt tartom a lapátokat és gereblyéket – mondta aztán,
miközben egy másik fészer felé intett. – Vannak itt vödrök, patkók
meg mindenféle limlom, ami nem illik máshova. Tudsz követni?
Vagy haladjunk lassabban?
Heather megcsóválta a fejét, aztán amikor látta, hogy Anne őt
nézi, megszólalt.
– Nem.
 Ráébredt, hogy már nem ideges. Jólesett neki, ahogy a nap a
vállát melengette, és kellemes volt a sötét nyirkos föld szaga.
Lehet, hogy összekeveredett az állatürülék szagával, mégsem volt
undorító, inkább a növekedés, fejlődés zsenge illatának érezte.
Aztán Anne bevezette az istállóba is, ahol két ló állt csendben a
félhomályban, mint valami értékes kincsre vigyázó őrszemek.
Heather még soha nem látott ilyen közelről lovat, és hangosan
felnevetett, amikor az asszony egy répát adott a kezébe, és
megkérte, hogy adja oda a feketének, Dizőznek, az állat pedig
megérintette a kezét puha szájával és óvatos, kemény fogaival.
– Versenylovak voltak. Mindketten lesérültek. A lelövéstől
mentettük meg őket – mesélte Anne, miközben kisétáltak az
istállóból.
– Lelövéstől? – ismételte Heather.
Az asszony bólintott. Most először látszott dühösnek.
– Ez történik, ha nem tudnak többet futni. A tulaj golyót repít a
fejükbe.
Anne az összes állatját valami szörnyű sorstól mentette meg: a
kutyákat és a lovakat a biztos haláltól, a csirkéket és a kakasokat
különféle betegségektől, amelyeknek kezelésére senki sem akart
pénzt áldozni. A pulykákat a levágástól mentette meg, a macskákat
egy utcáról fogadta be Hudsonban, a bumfordi, gömbölyű hasú
disznója pedig, amit Csingilingnek nevezett el, egykor alulfejlett
példányként látta meg a napvilágot. Heather el sem tudta
képzelni, hogy a jószág bármiben is alulfejlett volt.
 – Csak egy kis szeretet kellett neki – mondta Anne, miközben
elhaladtak az önfeledten dagonyázó disznó ólja mellett. – Ennyire
van szüksége, meg fél kiló élelemre naponta – tette hozzá, és jót
hahotázott.
Végül egy magas kerítéssel körbevett udvarhoz érkeztek. A
napsütés végre kitört a fák közül, és ahogy tükröződve szétterjedt
a felszálló ködön, szinte elvakította a szemet. A kerítés több
négyzetkilométernyi helyet ölelt körbe; zömmel kopár terepet, de
akadt rajta némi füves és fás terület is. Heather nem látott
állatokat sehol.
Anne most először hallgatott el a lány érkezése óta.
Kortyolgatta a teáját, hunyorgott a napsütésben, és átnézett a
láncokból álló kerítésen. Végül Heather nem bírta türelemmel.
– Mire várunk? – kérdezte.
– Csitt! Figyelj! Mindjárt előjönnek!
Heather karba fonta a kezét, és elnyomott egy sóhajt.
A harmat már átáztatta a cipőjét. Fázott a lába, a nyaka viszont
izzadt a melegtől.
És ekkor megjelentek. Mozgás támadt az egyik facsoportban.
Heather összehúzta a szemét Egy nagy, sötét massza, amit addig
sziklának hitt, megrázta magát. Felállt. Eközben egy másik alak is
előkerült a liget árnyai közül, és a két állat lassan körbesétált
egymás körül, hogy végül együtt vonuljanak ki kecsesen a napra.
Heathernek kiszáradt a szája.
Tigrisek.
 Pislogott néhányat. Ez lehetetlen. Mégis ott voltak, és egyre
közeledtek: két tigris, igazi tigris, mint a cirkuszban. Masszív,
szögletes fejük és hatalmas állkapcsuk volt, bőrük alatt
hullámzottak az erős izmok, szőrük csillogott a verőfényben.
Anne élesen füttyentett. Heather megugrott. A tigrisek a hang
felé kapták a fejüket, mire Heather levegőt sem kapott. Tompa,
közönyös és öreg volt a tekintetük – lehetetlenül öreg, mintha
nem is maguk elé, hanem a távoli múltba tekintettek volna.
Odaporoszkáltak a kerítéshez, olyan közel, hogy Heather
ösztönösen hátralépett ijedtében. Érezte a szagukat és a testük
melegét.
– Hogyan…? – nyögte ki végül nagy nehezen, bár nem pont így
akarta feltenni a kérdést, de többre nem futotta. Ezernyi gondolat
cikázott a fejében.
– Őket is megmentettem – közölte Anne higgadtan. – A
feketepiacon árulnak tigriseket. Megveszik, majd ha túl nagyra
nőttek, magukra hagyják őket. Lerakják valahova, ahol senki sem
viseli gondjukat. – Mialatt beszélt, átdugta a kezét a kerítés egyik
hézagján, és megsimogatta az egyik vadállatot, mintha csak egy
óriás házimacska lenne. Amikor észrevette Heather arcán az
ámulatot, elnevette magát.
– Ha jóllaktak, nem veszélyesek. Ha viszont éhesek, ne is
próbáld meg cirógatni őket.
– Én nem… nekem nem kell oda bemennem, ugye?
 Heathernek földbe gyökerezett a lába. Egyszerre bénította meg
a félelem és a csodálat. Annyira nagy állatok voltak, és olyan közel
jöttek! Az egyik ásított, felvillantva éles, csontfehér fogait.
– Nem, nem! – nyugtatta meg Anne. – Többnyire csak bedobom
az eledelt a kerítesen át. Gyere, megmutatom.
Az asszony odament a lakatra zárt kapuhoz, amely Heather
szemében riasztóan rozzantnak látszott. A tigrisek követték őket a
kerítés túloldalán, bágyadtan, mintha csak véletlenül haladnának
arra. Heathert azonban nem tudták megtéveszteni. Tisztában volt
vele, hogy ez a ragadozók egyik trükkje. Lesben állnak, várnak,
elhitetik az áldozattal, hogy biztonságban van, aztán lecsapnak.
Szerette volna megmutatni Bishopnak is. Natet viszont nem
hiányolta. Berezelne. Utálta a nagy állatokat. Még az ölebektől is
menekült.
Amikor hátat fordítottak a tigriskifutónak, és elindultak vissza a
házba, kezdett enyhülni a görcs Heather gyomrában, mert egészen
addig úgy érezte, mintha a tigrisek addig csak őt lesték volna, és
nem tudta elhessegetni a képet, ahogy hegyes foguk a hátába
mélyed.
Anne megmutatta, hol tartja a fészerek kulcsait: takarosan
felcímkézett kampókon egy kicsi helyiségben, amit „sárszobának”
nevezett. Ott őrizte a gumicsizmákat is, amilyet maga is hordott,
és ott tárolta a szúnyogűző sprayt, a metszőollót, a naptejet és a
csípésre, kiütésre való hűsítő krémeket.
Heather munkához látott. Anne utasításainak megfelelően
szétszórta a magokat a baromfiudvarban, és felnevetett, amikor a
madarak őrülten megrohamozták, vadul csapkodva a csőrükkel.
Mintha egyetlen nagy tollas, sokfejű lénnyé olvadtak volna össze.
Anne ezután megmutatta, hogyan kergesse vissza a kakasokat
az ólba, mielőtt kiengedi szaladgálni a kutyákat.
Heather legnagyobb döbbenetére Mafla emlékezett rá, és
üdvözlésképpen többször is körbefutotta a lábát. Ezután ki kellett
takarítania az istállót (ahogy gyanította, ebbe a lócitrom
összeszedése is beletartozott, de nem volt olyan rémes, mint
amilyennek hitte), és egy speciális, merev sörtéjű kefével meg is
kellett fésülnie a lovak szőrét. Segített Anne-nek megmetszeni a
lilaakácot, amely már jócskán ellepte a ház északi oldalát. Addigra
már alaposan megizzadt, fel is kellett tűrnie a pólója ujját. A nap
magasról tűzött könyörtelenül, fájt a háta a folyamatos
összegörnyedéstől és kiegyenesedéstől.
Ugyanakkor örült is – már nem is emlékezett rá, mikor érezte
ennyire jól magát. Szinte meg is feledkezett a világ többi részéről,
a hűtlen Matt Hepleyről és az Ugrásról. Meg a Pánikról is.
Megfeledkezett a Pánikról.
Meglepődött, amikor Anne véget vetett a napnak, mondván,
hogy már egy óra van. Mialatt Heather Bishopot várta, az asszony
összerakott neki egy tonhalas szendvicset, házi készítésű
majonézzel és a saját kertjében termesztett paradicsommal. A lány
alig mert leülni az asztalhoz, úgy összekoszolta magát, de Anne
megterített neki, így végül helyet foglalt. Úgy érezte, soha nem
evett még ilyen finomat.
 – Helló, lovászlányka! – köszöntötte Bishop, amikor beült a
kocsiba. Még mindig a pizsamanadrág volt rajta. Feltűnően
szimatolni kezdett. – Mi ez a szag?
– Hallgass! – szólt rá Heather, és rácsapott a karjára. Bishop arca
eltorzult, mintha fájt volna neki. A lány lehúzta az ablakot, és
megpillantotta magát a kinti tükörben. Vörös volt az arca,
gubancos a haja, és a mellkasa még nedves az izzadságtól, de
legnagyobb döbbenetére mégis valahogy… szépnek látta magát.
– Milyen volt? – kérdezte a fiú, miközben zötyögve hajtottak
végig a bekötőúton. Hozott neki egy jegeskávét a 7-Elevenből:
tonnányi cukor és tejszín, pont ahogy Heather szerette.
Mesélt neki az alulfejlett malacról, amelyikből léghajó nagyságú
disznó lett, a lovakról, a csirkékről és a kakasokról. A tigriseket
hagyta utoljára. Bishop éppen beleszürcsölt a kávéjába, és ennek
hallatán majdnem megfulladt.
– Tudod, hogy ez törvénytelen, ugye? – kérdezte.
Heather a szemét forgatta.
– Ahogy pizsamanadrágban járni is. Ha te nem árulod be, én
sem.
– Ez a nadrág? – Bishop úgy tett, mintha megsértődött volna. –
Csak miattad vettem fel
– Miattam le is veheted – vágta rá a lány, de rögtön el is pirult,
amikor rájött, hogy hangzik.
– Bármikor – válaszolta vigyorogva Bishop. Heather megint
beleütött a karjába. Még mindig pezsgett benne a túláradó öröm.
 Húsz percig tartott az út Carp belvárosába, már ha a 6-os
Motelt, a postát és a lerobbant kis boltok és bárok sorát
belvárosnak lehetett nevezni. Bishop viszont állította, hogy
felfedezett egy rövidebb útvonalat. Heather elnémult, amikor a
Korall-tóhoz jutottak. A tó nem is kaphatott volna hozzá nem
illőbb nevet, mivel víz a közelében sem volt; medrét rengeteg
kidőlt fatörzs és üszkös bozót töltötte ki. Évekkel korábban
tűzvész pusztított arra. Az út Jack Donahue birtoka mellett
húzódott végig, és balszerencsét hozott.
Heather csupán néhányszor járt a Korall-tónál. Durrbele Jack
arról volt híres, hogy szünet nélkül ivott, elment az esze, és egész
fegyvergyűjteményt tartott otthon. Bekerítette és kutyákkal – meg
ki tudja, mi minden mással – őriztette a birtokát. Amikor a szemük
elé tárult a kerítés az út jobb oldalán, Heather attól félt, hogy Jack
kitör a kapun, és vaktában lövöldözni kezd az autóra. De nem
bukkant fel. A kutyák viszont ádázul csaholva loholtak keresztül a
kerten. Nem hasonlítottak Anne kutyáira. Véznák, vadak és
elvetemültek voltak.
Már majdnem elhagyták Durrbele Jack birtokát, amikor
Heathernek megakadt a szeme valamin.
– Állj! – kiáltott fel, félig sikoltva. – Állj meg!
Bishop beletaposott a fékbe.
– Mi az? Jézusom, Heather! Mi a szar…?
A lány azonban már kiszállt a kocsiból, és visszafelé szaladt egy
löttyedt madárijesztő irányába – legalábbis madárijesztőnek tűnt.
A földön hevert Donahue kerítésének tövében. Heather gyomra
megint görcsölt a félelemtől, és úgy érezte, mintha figyelnék
valahonnan. Valami nem stimmelt a kitömött bábuval. Túlzottan
össze volt csapva, túl haszontalan volt. A Korall-tónak ezen az
oldalán nem voltak farmok, nem volt szükség madárijesztőre sem.
Ez ráadásul úgy nézett ki, mint akin áthajtott egy kocsi.
Amikor odaért, kissé habozott, mert hirtelen attól félt, hogy
életre kel és megharapja.
Aztán felemelte a bábu fejét, ami jócskán előrebillent a gyéren
megtömött nyakon.
Az arcvonásai helyébe sötét, vastag filctollal betűket írtak az
üres vászonra.

PÉNTEKEN, ÉJFÉLKOR.
A JÁTÉKNAK FOLYTATÓDNIA KELL.
JÚLIUS 1., PÉNTEK
 DODGE

Péntek éjjel kevesebben gyűltek össze. Feszült, örömtelen, sőt

ideges volt a hangulat.
Nem volt sör, se zene, se nevetés. Csak pár tucat ember
verődött össze némán, tizenöt méterre Durrbele Jack kerítésétől
Közel húzódtak egymáshoz, arcukat fehérre izzította meg a
fényszóró kátyúktól cikázó sugara.
Miután Bishop leállította a motort, Dodge meghallotta Nat
szaggatott lélegzését. Útközben bűvésztrükkökkel terelte el a lány
figyelmét; jokerkártyát húzott elő Nat kabátzsebéből, eltüntetett
egy érmét a tenyeréből. Miután viszont megálltak, parancsot
adott:
– Csak kövessük a tervet, oké? Ha minden a terv szerint megy,
nem lesz baj.
Nat bólintott, de látszott rajta, hogy nincs jól. Talán hányinger
gyötörte. Halálosan félt a kutyáktól, és ezt be is vallotta a
többieknek. Rettegett a létráktól, a magasságtól, a sötétségtől és az
éjszaka legsötétebb órájától is, amikor az ember megnézi a
telefonját, és látja, hogy nem érkezett sms senkitől. Dodge-nak az
volt a benyomása, hogy mindentől fél. Mégis belement a játékba.
Ettől csak még szerethetőbb lett a szemében.
Nat pedig őt választotta szövetségesének.
 Bishop nem szólt semmit. Dodge azon töprengett, mi járhat a
fejében. Mindig rendes srác volt, az iskolában is vágott az esze,
Heathert pedig birkaként követte mindenhova. Mostanra azonban
megváltozott a véleménye róla. Futólag találkozott a tekintetük a
belső visszapillantó tükörben, és valami figyelmeztetés-félét látott
felvillanni Bishop szemében.
Tiszta, csendes este volt. Magasan járt a dagadó hold, és
homályos fénye mindennek csak a körvonalait mutatta meg. Sötét,
hegyes négyszögeket festett a kerítés alá. Nem sokat lehetett látni.
Időnként felkapcsoltak egy elemlámpát, talán titkos jelzést adtak
le vele. Heather, Bishop, Nat és Dodge elindultak az elemlámpa
felé. Dodge szívesen megfogta volna Nat kezét, de a lány szorosan
átfogta magát.
Dodge örült, hogy volt egy kis ideje tervezni és készülni. Ha
Nat nem mesél a báburól, amit Heather talált csütörtökön, reggelig
nem is értesült volna az új kihívásról.
A versenyzők ugyanakkor kapták az e-mailt a titokzatos címről,
a dontobirok@panik.com-ról.

„HELYSZÍN: A KORALL-TÓ MELLETTI ÚT

IDŐPONT: ÉJFÉL
CÉL: KIHOZNI EGY ZSÁKMÁNYT A HÁZBÓL
BÓNUSZ: MEGTALÁLNI AZ ÍRÓASZTALT A FEGYVERTÁRBAN, ÉS
ELHOZNI A BENNE ELREJTETT TÁRGYAT”
 – Jól van. – Diggin halkan kezdett beszélni, amikor közelebb
értek a csoporthoz. Nyilvánvaló volt, hogy ők értek oda utoljára,
késve. – A játékosok lépjenek előre!
Előreléptek, kiválva a bámészkodni összegyűlt tömegből.
Ezúttal kevesebb játékos volt, és kevesebb néző. A rendőrség
rajtaütését követően mindenki óvatosabb lett. A Korall-tó melletti
út ráadásul balszerencsét hozott. Durrbele Jack meg maga volt a
megtestesült gonosz. Elmebeteg, részeg, talán gyilkos is. Dodge
tudta, hogy nem habozna lelőni őket.
Az elemlámpa fénye egymás után siklott végig minden
versenyzőn. A percek mintha órákká dagadtak volna. Úgy tűnt,
örökké fog tartani a számolás. Dodge látta a csámcsogva rágózó
Ray Hanrahant, aki a játékosok körén kívül toporgott. Árnyékok
takarták az arcát. Ismerős haragot érzett magában. Furcsa módon
még mindig benne élt, mint egy rossz szokás, sőt az elmúlt két
évben egyre csak fokozódott, mintha egy daganat terjedt volna a
gyomrában.
– Walsh hiányzik – állapította meg végül Diggin. – És Merl is.
– Akkor ők nem játszanak – kurjantotta valaki.
– Éjfél van. – Diggin szinte suttogott. A szél emelgette a fák
lombját, és sziszegett a levelek között, mintha tudná, hogy
engedély nélkül akarnak behatolni valahova. A kutyák még
hallgattak. Aludtak vagy várakoztak. – A második kihívás…
– Második kihívás? – vágott közbe Zev. – Mi van a
víztornyokkal?
– Az érvénytelen. Nem kerülhetett sor mindenkire.
 Zev a földre köpött, és Heather is tiltakozó hangokat adott.
Diggin nem figyelt rájuk.
– Akkor kezdődik, ha azt mondom, „Indul”!
Hallgatott. Pár pillanatra minden mozdulatlanná és némává
dermedt. Dodge érezte, ahogy lassan, hangsúlyosan, szinte
visszhangozva ver a szíve. Ahogy ott várakoztak a sötétben,
felmerült benne, hogy a bírók is ott lehetnek valahol a tömegben –
az ismerős arcok mögé elbújva és talán jól szórakoznak magukban.
– Indul! – szólalt meg Diggin.
– Nyomás! – adta ki az utasítást Dodge is egyszerre Heathernek
és Natnek.
Heather bólintott, és megfogta Nat kezét. Együtt tűntek el a
sötétben. Nat még mindig merev lábbal járt, enyhén bicegett, akár
egy törött baba.
Dodge egyenesen a kerítéshez futott, ahogy megbeszélték,
mintha már felderítette volna a környéket, és pontosan tudná, mit
tesz. Bejött a jóslata: féltucat ember rohant ösztönösen és némán
utána, görnyedten, mintha még mindig a rendőrök lesnének rájuk.
A csapat zöme azonban nem mert rohamozni. Céltalanul
bóklásztak a kerítés körül, figyelték, és nem mertek felmászni rá.
Mindnyájukat ki fogják zárni a versenyből a tétovázás miatt.
Ennek tudatában is csak kóvályogtak, a sötét házat vizslatták, meg
a kerítésen átmászó, fürge árnyékokat. Néha nyikorgott egy
láncszem a kerítésen, valaki elnyomott egy káromkodást, és
fütyült a szél, de ezeken kívül semmilyen zaj nem hallatszott.
 Dodge az elsők között ért fel a kerítésre. Más játékosok is voltak
körülötte – morogtak, ziháltak, lökdösődtek –, de nem törődött
velük Csak arra figyelt, ahogy a fémlánc beleváj a tenyerébe,
ahogy a másodpercek zuhognak előre. Minden az időzítésen
múlott. Akárcsak a bűvésztrükköknél: tervezés, gyakorlat, a
higgadtság megőrzése nyomás alatt. Így még mások reakcióit is
meg lehetett jósolni, hogy mit fognak válaszolni, mit fognak tenni
– még mielőtt bennük tudatosult volna.
Dodge tudta, hogy nem maradt sok ideje, mielőtt Donahue
kijön egy puskával.
A kerítés tetején kicsit tétovázott, bár az adrenalinszintje az
egekben volt, és rohanni akart. Sokan értek előbb földet a
túloldalon, de a sötétben nem látta az arcukat. Alig csaptak neszt a
talajra éréskor, mégis azonnal felharsant a kutyaugatás. Négy
kutya – nem, öt – eredt futásnak a ház hátsó részéből, őrülten
csaholva. Dodge úgy érezte, hogy minden másodpercben más
zengése van az ugatásnak, mintha a pillanatok tiktakolva
csurogtak volna le az óráról. Tik. Valaki sikoltott. Ezért
pontlevonás jár. Tak. Csak pár másodperc, és elkezdődik a
lövöldözés. Tik. Heather és Nat már biztos elérte a kerítés hézagát
Tak.
Rövid időre mintha felrepült volna, aztán érezte a becsapódást,
de már fel is pattant, és a zsebében a paprikaspray után kotorászva
futásnak eredt. Nem rögtön a ház felé rohant, hanem tett egy kört,
megkerülve a játékosok kisebb csapatát meg a tébolyultan
vicsorgó, kapkodó kutyákat. A versenyzők egy része már visszafelé
mászott a kerítésen, hogy átjusson a biztonságos túloldalra. Ám
Dodge továbbment.
Tik.
Az egyik kutya nekirontott. Az utolsó pillanatban vette észre. A
fogai már szinte körbevették a karját, amikor a fiú megpördült, és
pofán fújta a sprayvel. A kutya nyüszítve ereszkedett vissza a
földre. Dodge folytatta az útját.
Tak.
Éppen időben gyulladt fel a fény az épületben. Nagy dörgés
támadt – visszhangzó zaj, amely túlharsogta a káoszt és a féktelen
kutyaugatást –, majd valami a földre zuhant. Egy fekete alak
rontott ki a bejárati ajtón az éjszakába. Dodge még kilencven
méterről is hallotta a válogatott káromkodásokat, amelyek szinte
egybeolvadtak.
Akurvaanyátokatmiapicsavanittmindjártszétlövömarohadtpofát
okatmocskos…!
Aztán Jack Donahue – pocakosan, félmeztelenül, csupán egy
kinyúlt bokszerben – felemelte a puskáját, és lőtt.
Durr! Durr! Durr! Hangosabbak és élesebbek voltak a lövések,
mint amire Dodge számított. Most először tántorodott meg. Soha
nem volt még ilyen közel tüzelő fegyverhez.
Durrbele Jack tovább ordítozott a ház előtt.
Rohadjonkiabeletekszarrálőlektiteket!
Tik.
Most már nem kell sokáig várni. Donahue ki fogja hívni a
rendőröket. Nem tehet mást.
 Dodge futásnak eredt a ház felé. A lélegzete elakadt valahol a
torkában, és minden beszívásnál úgy érezte, mintha üvegszilánkok
súrolnák. Nem tudta, mi történt a többi játékossal, nem tudta, hol
van Ray, és azt sem, hogy sikerült-e valakinek bejutnia az
épületbe. Mintha valami suttogást hallott volna a sötétben.
Feltételezte, hogy Heathernek és Natnek sikerült elfoglalnia a
pozícióját, ahogy tervezték.
A ház hátsó részén félig elkorhadt veranda várta, telezsúfolva
sötét tárgyakkal. Dodge egy hűtőszekrényt azonosított, aztán
észrevette a kilazult szúnyoghálós ajtót is, ami egyetlen
sarokpánton fityegett. Jack még mindig lövöldözött. Egymást
követték a durranások.
Tak.
Dodge nem állt meg gondolkodni. Feltépte az ajtót. Bejutott.
 HEATHER

Heather és Nat elértek addig a pontig, ahol a kerítés északi irányba

ívelt, és távolabb kanyarodott az úttól. A kutyák éppen akkor
kezdtek el ugatni. Teljesen elrontották az időzítést, holott Dodge
számított rájuk.
– Gyorsabban kell futnod! – mondta Heather.
– Próbálok! – felelte Nat. Heather hallotta az erőlködést a
hangjában.
Éktelen hangok sortüze érkezett az udvarból: fájdalmas üvöltés
és egy felbőszült állat morgása.
Heather érezte, hogy a pulzusa vadul lüktet a nyakában.
Koncentrálj! Koncentrálj! Nyugi!
Végre odaértek a kerítésnek ahhoz a szakaszához, amit előző
nap előkészítettek. Senki sem követte őket. Eddig jó.
Dodge durván kivágott egy kapuféleséget a kerítésből. Heather
erősen meglökte, mire hangos nyöszörgéssel kitárult, és éppen
annyi helyet biztosított neki, hogy kipréselhesse magát. Nat
követte.
Aztán Nat hirtelen megdermedt, és kitágult a szeme a
rémülettől.
– Beszorultam! – suttogta.
 Heather türelmetlenül pördült meg. Nat ruhájának bal ujja
beleakadt a kerítésbe. Odanyúlt, és egy rángatással kiszabadította.
– Most már szabad vagy. gyerünk!
Nat azonban nem mozdult.
– Én… nem tudok. – Kétségbeesett, lemondó arcot vágott. –
Szétestem.
– Mit csináltál?
Heather kezdte elveszíteni a maradék hidegvérét is. Dodge
bármelyik pillanatban ott lehet; őket küldte előre felvigyázónak.
Egyezséget kötöttek. Segített neki. Heather nem tudta, miért teszi
ezt, de nem is érdekelte.
– Szétestem! – ismételte Nat magas, hisztérikus hangon.
Még mindig ott állt mozdulatlanul, mintha a lábai külön-külön
belegyökereztek volna a földbe.
Jack Donahue ekkor rontott ki a bejárati ajtón.
Akurvaanyátokatmiapicsavanittmindjártszétlövömarohadtpofátok
atmocskos…
– Gyere már!
Heather megmarkolta Nat karját, és erősen vonszolni kezdte a
füves területen át a ház felé, mit sem törődve barátnője
nyöszörgésével és érthetetlen motyogásával. Számolt. Tízig
számolt, aztán megint vissza nulláig. Belemélyesztette a körmét
Nat karjába, hogy a fájdalom észhez térítse. Jézus! Kifutnak az
időből, és Nat bekattant. Heathert már nem érdekelte Nat
kificamodott bokája, és az sem, hogy remegve próbálta
visszanyelni a zokogását.
 Durr! Durr! Durr!
Heather lerántotta Natet az árnyak közé, miközben Donahue
eszeveszetten lövöldözve leviharzott a verandáról. A verandát
elárasztó vakító fehérben olyan volt az alakja, mint egy film
szereplőjéé a vásznon. Heathernek remegni kezdett a combja.
Sehol nem látta Dodge-ot. Senkit sem látott – csak a sötétben
összemosódott alakokat, a Donahue hátát megvilágító, gyér
fénytölcsért, a göndör szőrt a vállán, a lógó hasát és a szörnyű
puskatust.
Hova tűnt Dodge?
Heather alig kapott levegőt. Hozzálapult a ház oldalához, a
sarkára lendítette a testsúlyát és törte a fejét. Túl nagy volt a zaj.
Azt sem tudta, hogy Dodge-nak sikerült-e már bejutnia a házba.
Mi van, ha nem? Mi van, ha elrontotta az egészet?
– Maradj itt! – suttogta. – Én bemegyek.
– Ne! – jajdult fel Nat rémülettől kidülledő szemmel. – Ne hagyj
itt!
Heather megfogta Nat vállát.
– Azt akarom, hogy ha nem jövök ki, pontosan egy perc múlva
rohanj vissza az autóhoz! Érted? Számold az időt! Pontosan egy
perc!
Azt sem tudta, hogy Nat hallotta-e, amit mondott – ám ezen a
ponton talán már nem is érdekelte. Felegyenesedett. Püffedtnek,
ügyetlennek érezte a testét. Sok mindent érzékelt egyszerre: hogy
lövések dördültek, de már elhallgattak; hogy a bejárati ajtót
kinyitották, majd harsány kattanással bezárták. Valaki bement.
 Egyszeriben jéggé fagyott a teste. Mi van, ha Dodge behatolt?
Neki kellett volna fedeznie, őrt állnia. Füttyentenie kellett volna
Donahue közeledésére.
A bejárati ajtó azonban már kinyílt és be is zárult. Ő pedig nem
füttyentett.
Már nem gondolkodott. Ösztönösen felhúzta magát a
verandára, kinyitotta az ajtót és besurrant. Izzadság- és sörszag
töltötte meg a koromsötét előszobát. Donahue az előbb
felkapcsolta a villanyt –akkor vette észre, amikor a kerítés
belemart a bal karjába; mintha mindkettő baljós előjel lett volna –,
akkor most miért nem égett? Miközben a torkában dobogott a
szíve, mindkét kezét felemelte, és finoman végigtapogatta mindkét
falat, maid megkereste az előszoba közepét. Nagyot nyelt.
Tett néhány lépest előre, aztán meghallotta a padló recsegését
egy másik láb alatt Megdermedt, arra számítva, hogy bármikor
felgyulladhat a lámpa, és a szíve előtt látta viszont a puska csövét.
De nem történt semmi.
– Dodge? – kérdezte halk, nyüszögő hangon.
Léptek iramodtak az ő irányába szaporán. Megint megtapogatta
a falat, és talált egy kilincset. Könnyedén nyílt az ajtó, beosont és a
lehető leghalkabban, a lélegzetét is visszafojtva csukta be maga
után. A léptek nesze nem szűnt meg. Hallotta, ahogy nyikorogva
ismét feltárul a bejárati ajtó, aztán bezárul.
Donahue volt? Dodge? Egy másik játékos?
A sötét szobába egy függöny nélküli, jókora ablakon szivárgott
be a holdfény. Heathernek hirtelen elakadt a lélegzete. Csupa fém
borította a falakat; tompán csillogott a tejszerű derengésben.
Puskák. Szarvasagancsokra akasztott puskák sorakoztak vég nélkül
mindenütt, még a plafonon is keresztbe-kasul. Ez volt a fegyvertár.
Bár halványan érezte a puskapor szagát, nem tudta, képzelődik-e.
Munkapadokat és túltömött székeket is zsúfoltak a helyiségbe –
a székekből a padlóra omlott a tömés. Az ablak alatt hatalmas
íróasztal lapult. Heather úgy érezte, egyszeriben túlzottan híg lett
a levegő a szobában; fuldoklott, szédült, mégis a reggeli e-mail
jutott eszébe.
„Bónusz: megtalálni az íróasztalt a fegyvertárban, és elhozni a
benne elrejtett tárgyat.”
Heather átbotorkált a szobán az íróasztalhoz, a tárgyak
kavalkádját kerülgetve. Az oldalsó fiókokkal kezdte – jobbra, majd
balra. Semmi.
A középső, sekély fiók már kilazult a gyakori húzogatástól. Egy
pisztoly gubbasztott benne, mint valami óriási, fekete bogár;
fényesen, kemény háttal.
A bónusz.
Bedugta a kezét, aztán habozott – de végül megragadta gyorsan,
mintha a tétovázása láttán bele tudna harapni a fegyver.
Émelyegni kezdett. Utálta a pisztolyokat.
– Mit csinálsz?
Heather megfordult. Dodge körvonalát látta az ajtóban, bár az
arcát homály fedte.
– Csitt! – suttogta Heather. – Halkabban!
 – Mi a szart csinálsz? – Dodge hangja végigsöpört a szobán. –
Neked őrködnöd kellett volna!
– Őrködtem is! – Mielőtt Heather tovább magyarázkodhatott
volna, Dodge közbevágott:
– Hol van Natalie?
– Kint. Úgy hallottam…
– Ez valami trükk? – Dodge halkan beszélt, de Heather valami
élt hallott ki a hangjából. – Ti velem végeztetitek el a piszkos
munkát, aztán besurransz, és megszerzed a bónuszt? Hogy te juss
előbbre?
Heather szeme elkerekedett.
– Tessék?
– Ne akarj kicseszni velem, Heather! – Dodge tett még két
lépést, és ott állt közvetlenül a lány előtt. – Ne hazudj a képembe!
Heather levegőért kapkodott. Valahol hátul könnyek
gyülekeztek a szemében. Tudta, hogy túl hangosan beszélnek. Túl
hangos minden. Semmi sincs rendjén. Borzalmas volt a fegyvert
fogni, hideg volt és valahogy eleven, mint egy földönkívüli lény,
amely bármikor hörögve feléledhet.
– Te mit csinálsz itt? – nyögte ki végül. – Neked kellett volna
bizonyítékot szerezned, aztán elhagynod a házat.
– Hallottam valamit – vágott vissza Dodge. – Azt hittem, egy
másik játékos…
Felgyulladt a villany.
Jack Donahue állt az ajtóban elvetemült pillantással, izzadságtól
nyirkos mellkassal. Ordítani kezdett, miközben a puskacső a fiú és
a lány felé lendült, és szétrobbant valami üveg. Heather rájött,
hogy Dodge kitörte az ablakot egy székkel. Csupa szilánk, üvöltés,
homály.
– Menj! Menj! Menj! – kiáltozta Dodge, és az ablak felé
taszigálta Heathert.
Heather fejest ugrott az éjszakába. Egy második robbanást is
hallott, és puha faforgácsokat érzett, miközben kisurrant az
ablakon. Fájdalom hasította végig a karját, és azonnal összegyűlt
egy tócsa a hónaljában. Dodge talpra segítette, és futásnak eredtek,
belemenekülve az éjszakába a kerítés felé. Jack üvöltözött utánuk,
és két újabb lövést küldött a feketeségbe.
Át a kerítésen – zihálva, nyűglődve –, ki az útra, amely nem
szokott ennyi kocsihoz. Most szinte elvakították őket a
fényszórók. Heather felismerte Bishop autóját, amely előtt
hirtelen megjelent Nat is, hátulról körbevilágítva, mint valami
sötét angyal.
– Jól vagy? – kérdezte vad, sürgető hangon. – Jól vagy?
– Jól vagyunk – válaszolt Heather mindkettőjük helyett. –
Menjünk!
Bent termettek az autóban, és sietve távolodtak a háztól, a
kátyúkon bucskázva. Percekig némán ültek, és a távolban
felharsanó rendőrségi szirénákat hallgatták. Heather a fogát
csikorgatta, valahányszor belegurultak egy gödörbe. Egy
üvegszilánk szétvágta a karja belső részének puha bőrét.
Még mindig nála volt a pisztoly. Valahogy az ölében kötött ki.
Zavarodottan, félig-meddig megrendülve nézte.
 – Jézus atyaúristen! – nyögte ki végül Bishop, amikor már több
kilométerre eltávolodtak a birtoktól, és a szirénák hangja teljesen
elhalkult a fák sűrűjén keresztül. – A kurva életbe! Ti nem vagytok
normálisak!
Erre hirtelen megenyhült a feszültség. Dodge huhogott
izgalmában, Nat sírva fakadt, Heather pedig lehúzta az ablakot és
mániákusan röhögött. Megkönnyebbült, hálás volt, élt – Bishop
kocsijának meleg hátsó ülésén ült, amely ismerős üdítő- és
rágószagot lehelt.
Bishop elmondta, hogy majdnem behugyozott, amikor
Durrbele Jack a fegyverrel a kezében kirontott a házból. Aztán
elmesélte, hogy Ray bezúzta az egyik kutya koponyáját egy kővel,
mire az állat nyüszítve eltűnt a sötétben. A csapat felének nem
sikerült átjutnia a kerítésen, és Byron Welchert talán szét is
marcangolták a kutyák. Nem lehetett pontosan tudni, annyira
sötét volt, és akkora lett a káosz.
Dodge elmondta, milyen volt szemtől szemben állni Donahue-
val. Biztos volt benne, hogy beleereszt egy sorozatot a fejébe.
Donahue eszét azonban elvette a düh és a pia. Képtelen volt
rendesen célozni.
– Hála az égnek! – tette hozzá Dodge nevetve.
Három zsákmányt sikerült szereznie a konyhából – egy
vajazókést, egy sószórót és egy cowboycsizma formájú
viszkispoharat –, amelyekkel bebizonyíthatja, hogy bent járt. A
poharat odaadta Natnek, a kést Heathernek, a sószórót pedig
meghagyta magának. Megkérte Bishopot, hogy álljon meg, és
letette a sószórót a műszerfal tetejére, hogy lefotózhassa.
– Mit csinálsz? – kérdezte Heather. Még mindig úgy érezte,
mintha az agyát nedves pokrócba csomagolták volna.
Dodge szó nélkül átadta neki a telefont. Heather látta, hogy a
fiú elküldte a fotót e-mailben a dontobirok@panik.com címre, a
címsorban a felirattal: BIZONYÍTÉK. Heather megborzongott. Nem
szeretett a titokzatos bírókra gondolni, akik láthatatlanul ügyelték
és pontozták őket.
– Hát a pisztoly? – kérdezte Dodge.
– Pisztoly? – ismételte Nat.
– Azt Heather találta meg – közölte Dodge semleges hangon.
– Dodge-dzsal együtt találtuk meg – vágta rá Heather
automatikusan, maga sem tudta, miért. Érezte, hogy Dodge őt lesi.
– Akkor biztos mindketten kaptok érte pontot – tűnődött Nat.
– Azt fotózd le te, Heather – ajánlotta Dodge, és mintha kissé
lágyabbá vált volna a hangja. – Küldd el nekik.
Heather egyik karjával esetlenül elrendezte a viszkispoharat és
a pisztolyt az ölében. Görcsbe rándult a gyomra. Azt sem tudta,
meg van-e töltve a fegyver. Valószínűleg. Bizarr érzés volt látni,
hogy ott fekszik a lábán. Egyéves volt, amikor az apja lelőtte magát
– bizonyára egy nagyon hasonló pisztollyal. Azóta motoszkált
benne egy paranoiás érzés, hogy ezek a fegyverek bármikor
elsülhetnek maguktól, és éktelen lármát és fájdalmat szórhatnak
szét az éjszakában.
Miután elküldte a képet, Bishop megkérdezte tőle:
 – Mihez fogsz kezdeni vele?
– Azt hiszem, megtartom – mondta, de közben kényelmetlen
érzés kerülgette. A pisztoly ott fog várni a házban, fémesen
vigyorogva. Mi lesz, ha Lily megtalálja?
– Nem tarthatod meg – ellenkezett Bishop. – Elloptad.
– Hát akkor mit kéne csinálnom vele?
Heather úgy érezte, egyre nagyobbra dagad benne a pánik.
Betört Donahue házába, és ellopott valamit, ami nagyon sok pénzt
ér. Ilyesmiért le is csukhatják az embert.
Bishop sóhajtott.
– Add ide, Heather – mondta végül – Majd én megszabadítalak
tőle.
Meg tudta volna ölelni a fiút. Sőt megcsókolni. Bishop bezárta a
pisztolyt a kesztyűtartóba.
Megint mindenki hallgatott. Zölden világított az óra a
műszerfalon: 01:42. Sötétség vette körül őket, csak a fényszórók
fúrták bele magukat. Mindkét oldalon szurokfeketén terültek el a
földek – házak, lakókocsik, utcák. Mintha végtelen alagútban
utaztak volna, egy határok nélküli világban.
Eleredt az eső. Heather az ablaknak támasztotta a fejét.
Valamikor elnyomta az álom. Megjelent előtte egy állat sötét,
nedves torka, aztán megpróbálta a vajazókéssel kivágni magát az
állat hasából, de a kés pisztollyá változott a kezében, és elsült.
JÚLIUS 2., SZOMBAT
 .

Másnap mindenfelé látni lehetett az emlékeztető papírokat:

rózsaszín cetlik libegtek az aluljáró falán, a benzinkút oldalában, a
7-Eleven és Duff Bárjának ablakain, sőt a 22. Utat szegélyező
kerítés szögesdrótjai közé bedugva is.
Még a Fresh Pines Lakókocsipark környékét is ellepték.
Odavitték őket a gumicsizmák talpán, rátapadtak az arra suhanó
teherautók fémhasára, és lesodorta őket onnan a szél. Nat csendes
otthonának környékén is felbukkantak, és ott hevertek a Meth
Row sárjába süppedve, félig elázva.
Már csak harmadannyian versenyeztek, mint az elején.
Mindössze tizenhét játékos jutott át a kerítésen – közülük pedig
csak tíznek sikerült kihoznia valamit Donahue házából.
Más üzeneteket is lehetett látni: jókora, fényes papírra
nyomtatták őket, amiket Columbia Állam Rendőrkapitányságának
címere díszített.

„MINDEN EGYÉN, AKIRŐL BEBIZONYOSODIK,

HOGY RÉSZT VESZ A PÁNIK ELNEVEZÉSŰ JÁTÉKBAN,
BŰNVÁDI ELJÁRÁS ALÁ LESZ VONVA.”
 Kisebb betűkkel felsorolták alatta a lehetséges vádpontokat:
súlyosan gondatlan veszélyeztetés, személyes vagyon rongálása,
betörés és behatolás, súlyos testi sértés szándéka, ittas állapotban
történt rendbontás.
Valaki árulkodott a rendőröknek, és mindenki gyanította, hogy
vagy Cory Walsh volt, miután letartóztatták a víztornyoknál, vagy
Byron Welcher, akiről kiderült, hogy csúful szétmarcangolták
Donahue kutyái, és most egy hudsoni kórházban feküdt. Byront
nem lehetett megbüntetni, legalábbis amíg a kórházban ápolták,
ezért pár ember Coryn töltötte ki a dühét – aki végül szintén
kórházban kötött ki, mert úgy szétverték az arcát, hogy egy vörös-
lila, félig rohadt paradicsomra emlékeztetett.
Ez csak pár órával azelőtt történt, hogy Ian McFadden
megtudta a bátyjától – egy zsarutól –, hogy nem Cory, nem is
Byron, hanem egy Reena nevű elsőéves köpött a rendőröknek,
mert a barátját kizárták a versenyből.
Mire a nap rőt fénye végigömlött a horizonton, majd
leheletvékony rózsaszín felhőkké és izzó-vörös csíkokká oszlott,
akár egy gigantikus tüdő, amely utolsó leheleteit küldi Carpra,
Reena kocsijának összes ablakát betörték, és az egész házát széttört
tojások borították. A sok-sok fehérje egyetlen nagy bizarr, rezgő
hártyát alkotott rajta.
Azt persze senki sem vette komolyan, hogy a Pániknak vége
lesz.
A játéknak folytatódnia kell.
Mindig is folytatódott.
JÚLIUS 4., HÉTFŐ
 DODGE

A Donahue házánál megrendezett kihívás után még egy egész

hétig gyönyörű maradt az idő – balzsamos, napos, éppen eléggé
meleg. Július negyedikén sem romlott el. Dodge-ot a napsütés
ébresztette tengerkék takarója alatt, mint valami lassú, fehér
tajték.
Boldog volt. Sőt jóval több annál. Pszichedelikus állapotba
került. Ezen a napon egész nap Nattel fog lógni.
Otthon volt az anyja is, éppen reggelit készített. Dodge
nekitámaszkodott az ajtókeretnek, és nézte, ahogy az anyja feltöri
a tojásokat, és egy faspatulával szétkeveri a sárgáját.
– Miféle jeles alkalom van? – kérdezte a fiú.
Még mindig fáradt volt, fájt a nyaka és a háta. Egymás után két
műszakban töltötte fel a polcokat zárás után a leedsi Home Depot-
ban, ahol az anyja barátja, Danny volt az igazgató. Nem kellett
hozzá ész, de legalább jól fizetett. Száz dollár volt a zsebében, így
vehetett valamit Natnek a plázában. Bár hátravolt még pár hét a
születésnapjáig – július 29-ig –, mégis venni akart neki valamit.
Egy kis előzetest kaphat.
– Ezt én is kérdezhetném. – Anyja rátette a tojást a tűzre, és
odament hozzá. Cuppanós puszit nyomott az arcára, mielőtt
elhúzódhatott volna. – Miért keltél ilyen korán?
 Dodge látta a smink nyomait az anyja arcán. Szóval randija volt
éjszaka. Nem csoda, hogy ilyen jó kedvében van.
– Már nem voltam álmos – közölte Dodge óvatosan. Kíváncsi
volt, bevallja-e az anyja, hogy nem otthon aludt.
Néha elmondta, ha különösen jól sikerült a randi
– Épp időben érkeztél a reggelihez. Kérsz tojást? Éhes vagy?
Daynának most sütöm. – Kiszedte a rántottát egy tányérra. Pont
olyanra sütötte, ahogy Dayna szerette: remegett a vaj a tetején.
Mielőtt Dodge válaszolhatott volna, az anyja halkabban folytatta: –
Tudod, a terápia, amire Dayna jár. Bill szerint…
– Bill? – vágott közbe Dodge.
Az anyja elpirult. Lebukott.
– Csak egy barátom, Dodge.
A fiú kételkedett ebben, de nem szólt semmit.
Anyja hadarva folytatta.
– Elvitt Hudsonba, a Ca’Meába tegnap este. Csodaszép terítők,
meg minden. Bort iszik, Dodge. El tudod ezt képzelni? –
Elragadtatva rázta a fejét – És ismer valakit, egy orvost a Columbia
Memorial Kórházban, aki ilyen betegekkel foglalkozik, mint Day.
Bill szerint Daynának gyakrabban kéne járnia kezelésre, lehetőleg
mindennap.
– Ezt mi nem… – kezdte volna Dodge, ám az anyja már értette,
és befejezte helyette.
– Mondtam neki, hogy nem engedhetjük meg magunknak. De ő
erősködött, hogy el tudja intézni, akkor is, ha nincs biztosításunk.
Ugye milyen hihetetlen? A kórházban.
 Dodge nem felelt. Korábban is többször reménykedtek – új
orvos, új kezelés, egy segítő. Aztán mindig félresiklottak a dolgok.
Kitörött egy cső a házban, amit a vésztartalékukból kellett
megjavíttatni, vagy az orvosról derült ki, hogy közönséges
sarlatán. Összesen egyszer jutottak be valódi kórházba, ahol az
orvos öt percig vizsgálta Daynát, tesztelgette az idegeket a lábában,
ütögette a térdét, nyomkodta a lábujjait, majd felállt.
– Képtelenség – mondta kissé mérgesen, mintha azért
haragudna, hogy az idejét rabolták. – Autóbaleset, ugye? Azt
tanácsolom, folyamodjanak egy jobb kerekes székért. Ha lehet, ne
egy ilyen romhalmazban tolják. – Azzal megbökte a lábával az
ötszáz dolláros kerekes széket, amiért Dodge egy egész őszön át
dolgozott, miközben az anyja sírt, Dayna pedig magzatpózban,
üveges tekintettel feküdt minden este az ágyán.
– Szóval akkor kérsz tojást? – ismételte az anyja.
Dodge megcsóválta a fejét
– Nem vagyok éhes.
Felvette Dayna tányérját, felkapott egy villát, és bevitte őket a
nappaliba. A nővére kidugta a fejét az ablakon, és amikor belépett,
éppen azt kiáltotta:
– Csak álmodjál! – Ezután nevetésben tört ki.
– Hát ez mi volt? – kérdezte Dodge.
Dayna megfordult, és ránézett az öccsére. Elvörösödött.
– Csak Ricky. Hülyeségeket beszél – magyarázta, és közben
elvette a tányért.
 Ricky Dot Étkezdéjének konyháján dolgozott, és mindig hozott
valami ajándékot Daynának: olcsó virágot a benzinkútról, apró
játékmackókat. Nem volt vele semmi gond.
– Miért bámulsz így? – kérdezte Dayna felháborodva.
– Nem bámulok – vágott vissza Dodge.
Leült a lány mellé, az ölébe vette a lábát, és öklével szokás
szerint masszírozni kezdte a lábszárát. Hogy újra járhasson. Hogy
legalább higgyen benne.
Dayna sietve evett, és le sem vette a szemét a tányérról. Kerülte
Dodge tekintetét. Aztán nem bírta megállni, és mosolyra húzódott
a szája.
– Ricky azt mondta, hogy el akar venni feleségül.
– Lehet, hogy jó ötlet.
Dayna a fejét rázta.
– Bolond! – Megbökte Dodge vállát, mire a fiú úgy tett, mintha
fájna neki. Ezen a napon úgy érezte, semmi sem tudná elrontani a
boldogságát.
Pompás nap lesz.
Lezuhanyozott, és gondosan felöltözött. Nem felejtette el
kimosni a farmerét, ezért tiszta volt és ropogós. Aztán felszállt a
buszra, ami Naték környékén járt. Még csak fél tizenegy volt, de
magasan járt a nap, és egyetlen hatalmas szemként lebegett az
égen. Valahányszor befordult Naték utcájába, úgy érezte, mintha
egy tévékészülékbe csöppent volna, amelyben éppen egy ötvenes
évekbeli sorozatot adnak. Valaki mindig autót mosott a felhajtón,
a nők kötényben köszöntek a postásnak.
 De most se mozgás, se hang nem volt sehol, senki sem húzta
kifelé a kukát, egyetlen ajtó sem csapódott be. Szinte túlzottan is
nagy volt a csönd. Dot Étkezdéje mögött mindig ordított valaki
valamiért. Dodge megszokta, sőt megnyugtatónak találta, mert ez
arról árulkodott, hogy másoknak is van problémájuk.
Nat az elülső tornácon várt rá. Dodge gyomra lesüllyedt, amikor
meglátta. A nyakánál kötötte össze a haját, oldalsó lófarokban, és
fodros, sárga overallféleséget viselt: egy rövidnadrággal összevarrt
blúzt. Bárki máson nevetségesen állt volna ez a szerelés, ő viszont
gyönyörű volt benne: mint valami életnagyságú, egzotikus
gyümölcsjégkrém. Dodge nem tudott másra gondolni, csak arra,
hogy ha a lány kimegy vécére, minden alkalommal ki kell bújnia
belőle.
Nat felállt és intett neki, mintha szem elől téveszthette volna.
Kicsit imbolyogva állt a magas telitalpú szandálban. Már nem volt
bekötve a bokája, bár Dodge tudta, hogy ismét meghúzta, amikor
Donahue kertjéből menekültek. Járás közben azonban el-
elfintorodott.
– Bishop és Heather elmentek jegeskávéért – mondta, amikor
közel ért. Igyekezett nem túl gyorsan odamenni a fiúhoz. –
Mondtam, hogy hozzanak nekünk is. Szoktál kávézni?
– Vénásan tölteném magamba, ha lehetne – felelte Dodge, mire
Nat nevetett.
A kacagás hangjára melegség töltötte el a fiút, bár még mindig
valami furcsa feszengés szurkálta belülről amiatt, hogy a lány
kertjében állnak. Mintha egy rajzos feladványban szerepelt volna:
„Mi az, ami nem illik a képre?" Az egyik földszinti ablak függönye
megrezzent, felbukkant egy arc, aztán el is tűnt olyan gyorsan,
hogy Dodge nem látott belőle semmit.
– Valaki leskelődik mondta.
– Biztos az apám – legyintett Nat. – Ne aggódj. Ártalmatlan.
Dodge eltöprengett, milyen lehet egy ártalmatlan apával élni –
aki ott van a házban vagy a kertben; megszokott, mindennapos
látvány, akár még legyinteni is lehet rá. Dayna apja, Tom, egy
ideig Dodge anyjának férje volt – egész pontosan tizennyolc
hónapig, és akkor is csak azért, mert Dodge anyja terhes lett. A
nővére apja rendszeresen írt nekik e-mailt, pénzt is küldött
minden hónapban, sőt néha meg is látogatta őket.
A saját apjáról Dodge soha nem hallott semmit, egyetlen
pisszenést sem. Csak annyit tudott, hogy építőmunkásként
dolgozott, és a Dominikai Köztársaságból jött át. Egy másodpercre
belegondolt, mit csinálhat most az apja. Talán él és virul
Floridában. Talán megállapodott, egy halom gyerek szaladgál
körülötte, éppen olyan sötét szemmel és magas járomcsonttal,
mint amilyen Dodge é.
Vagy, ami még jobb, leesett egy sokemeletes állványról és
szétloccsant a feje.
Bishop és Heather visszatértek Bishop egyik tragacsával, ami
annyira zörgött és remegett, hogy Dodge arra számított, szétesik,
mielőtt a plázába érnének. Segített Natnek beszállni hátulra, még
ki is nyitotta neki az ajtót.
 – Olyan édes vagy, Dodge! – csicseregte Nat, miközben már-
már szánakozó arckifejezéssel megpuszilta az arcát.
Kellemesen utaztak Kingstonba. Dodge ki akarta fizetni a
jegeskávét Bishopnak, de a fiú elhárította. Heathernek sikerült
előcsalnia egy tűrhető állomás sávját az összetákolt rádióból, és
onnantól Johnny Casht hallgattak, amíg Nat könyörgőre nem
fogta, hogy legalább olyasvalamit hallgassanak, ami ebben a
században született. Nat kérésére Dodge megint bemutatott pár
bűvésztrükköt, és nevetett, amikor a fiú egy szalmaszálat húzott ki
a hajából.
A kocsinak olyan szaga volt, mint a régi dohánynak és a
mentának, vagy mint egy öregember tiszta zoknis fiókjának. A nap
betűzött az ablakokon, és olyan volt, mintha egész New York
államból különös, belső fény áradna kifelé. Dodge Carpba
költözése óta először érezte úgy, hogy talán tartozik valahova.
Azon tűnődött, milyen más lett volna az elmúlt néhány év, ha
Bishoppal és Heatherrel lógott volna, ha Nattel járt volna, akit
minden pénteken elvitt volna moziba, és akivel táncolhatott volna
a végzősök buliján a tornateremben.
Megpróbálta elnyomni magában a szomorúságot. Nem fog
sokáig tartani. Nem tarthat.
Dodge már elment néhányszor a kingstoni Hudson Valley Pláza
mellett, de még sohasem lépett be az ajtaján. Hatalmas ablakok
engedték be a fényt a mennyezeten, és a makulátlan
linóleumpadló szinte ragyogott. Valami illatszert fújhattak szét, de
a szárított virágos illatosítok szagát is érezni vélte, amilyeneket az
anyja rakott a fehérneműi közé.
A legerősebben azonban a fertőtlenítő szaga érződött. Minden
fehér volt, akárcsak egy kórházban; mintha az egész épületet
hipóba áztatták volna. Korán volt még, kevesen lézengtek
odabent. Dodge cowboycsizmájának kopogása hangosan
visszhangzott járás közben, de remélte, hogy Natet nem idegesíti.
Nat elővett egy kis cetlit a táskájából, elolvasta, és közölte, hogy
körülbelül egy óra múlva fog találkozni a csapattal, az étkezdés
szárnyban, a Taco Bell előtt.
– Te elmész? – fakadt ki Dodge.
Nat segélykérően Heatherre nézett.
A barátnője megmagyarázta.
– Natnek meghallgatása lesz.
– Miféle meghallgatás? – kérdezte a fiú. Szerette volna
eltüntetni a méltatlankodást a hangjából. Nat arca egyre vörösebb
lett.
– Ki fogsz gúnyolni – mondta. Dodge szíve szinte meghasadt
erre a mondatra. Mintha ő, Dodge Mason, bármikor – akár viccből
is – csúfolódni tudna Natalie Velezen!
– Dehogyis! – vágta rá halkan.
Bishop és Heather közben továbbmentek. Bishop úgy tett,
mintha meg akarná mutatni Heathernek a szökőkutat. A lány
feljajdult, és játékosan belecsapott az öklével a karjába.
Nat egy szó nélkül adta át a cetlit Dodge-nak. Elég rosszul
sikerült szórólap volt, a betűtípust alig lehetett elolvasni.
 „MODELLEKET ÉS SZÍNÉSZNŐKET KERESÜNK,
A DAZZLING GEMS LEENDŐ SZTÁRJAIT!
MEGHALLGATÁSOK REKLÁMFILMSZEREPRE: SZOMBAT, 11:30,
HUDSON VALLEY PLÁZA
CSAK TIZENNYOLC ÉV FÖLÖTTIEKNEK!”

– Neked huszonkilencedikén lesz a születésnapod, ugye? –

kérdezte Dodge, remélve, hogy pluszpontokat szerez Natnél a
figyelmességével.
– És? Addig már csak három hét van hátra – vont vállat Nat,
mire Dodge-nak eszébe jutott, hogy a végzős évfolyamban Nat volt
az egyik legfiatalabb. Visszaadta neki a szórólapot, Nat pedig
eltette a táskájába, mintha máris szégyellné, hogy megmutatta. –
Gondoltam, megpróbálom.
Te csodaszép vagy, Natalie. Ezt akarta mondani, de egészen más
lett belőle.
– Hülyék, ha nem választanak be.
Nat olyan szélesen elmosolyodott, hogy Dodge látta az összes
tökéletes fogát, a tökéletes vonalú szájában, mint apró, fehér
cukorkákat. Reménykedett benne, hogy a lány megint csókot
nyom az arcára, de Nat nem tette.
– Csak egy vagy két óráig tart – mentegetőzött a lány. – Talán
még addig sem.
Aztán otthagyta.
Dodge-nak minden jó kedve elpárolgott. Egy darabig Bishop és
Heather mögött sétált, de a kedvességük ellenére érezte rajtuk,
hogy jobban szeretnének kettesben maradni. Megvolt a maguk
közös nyelve, a közös vicceik. Folyton összeérintkeztek –
lökdösődtek, csipkedték egymást, ölelkeztek, mint a játszótéren
flörtölő gyerekek. Jézus. Dodge nem értette, miért nem vállalták
fel. Ordított róluk, hogy megőrülnek egymásért.
Azzal mentette ki magát, hogy szeretne venni valamit a
nővérének – Bishop meglepődve fogadta, hogy van egy testvére –,
és kiment a plázából. Három cigit is elszívott egymás után a
parkolóban, amely lassan megtelt kocsikkal. Megnézte néhányszor
a telefonját, Nat sms-ét várva. Nem jött semmi. Kezdte idiótának
érezni magát. Az összes pénzét elhozta. Venni akart neki valamit.
Aztán kiderült, hogy ez nem is randi. Vagy mégis? Mit akar tőle ez
a lány? Elképzelni sem tudta.
Céltalanul kódorgott odabent a plázában. Nem volt olyan
hatalmas az épület, mint hitte – csak egyszintes –, és legnagyobb
csalódására körhinta sem volt benne. Egyszer felült Daynával egy
körhintára a columbusi plázában… vagy chicagói? Versenyt
futottak körbe, és megpróbáltak az összes lóra felkapaszkodni,
amíg a zene szólt. Cowboyok módjára rikoltoztak.
Az emlék egyszerre vidította fel és szomorította el. Eltelt némi
idő, mire rájött, hogy véletlenül a Victoria’s Secret boltjához
keveredett. Egy anya és lánya furcsálló pillantásokkal méregették.
Biztos valami szatírnak hitték. Gyorsan elfordult, és elhatározta,
hogy elmegy a Dazzling Gemshez megnézni, végzett-e már Nat.
Már majdnem egy óra eltelt.
 A Dazzling Gems boltja az épület túlsó végében volt.
Meglepődött a jókora sor láttán. Rengeteg lány várt a
meghallgatásra. Le voltak sülve, vagy önbarnítóval kenték be a
bőrüket, alig volt rajtuk ruha, és úgy imbolyogtak toronymagas
sarkaikon, mint az antilopok. Feleannyira sem voltak szépek, mint
Natalie. Dodge közönségesnek látta őket.
Aztán megpillantotta őt is. A butik ajtajában állt, és egy öreg
férfival beszélgetett, akinek arca egy menyétre emlékeztette
Dodge-ot. Zsíros haja megritkult a feje tetején, így a fejbőrét is
látni lehetett foltokban. Olcsó öltönyt vett fel, de valahogy az
öltözéke is ugyanolyan zsírosnak és kopottnak látszott, mint a
haja.
Abban a másodpercben Nat megfordult, és meglátta Dodge-ot.
Szélesen elmosolyodott, integetett neki, majd utat tört magának a
tömegben. A menyét felszívódott a sokaságban.
– Hogy ment? – kérdezte a fiú.
– Hülye voltam. Az ajtón sem jutottam be. Kábé egy órát álltam
sorba, de alig araszoltam előre három helyet. Aztán jött egy nő, és
elkérte az igazolványainkat – csivitelte szinte vidám hangon.
– Hát az ki volt? – kérdezte Dodge óvatosan a Menyét után
sandítva. Nem akarta, hogy a lány észrevegye rajta a
féltékenységet.
– Ki? – kérdezte Nat pislogva.
– Az a fickó, akivel az előbb beszéltél.
Dodge észrevette, hogy a lány fog valamit a kezében.
Egy névjegykártyát.
 – Ja, ő! – Nat a szemét forgatta. – Valami modellügynök. Azt
mondta, tetszem neki.
Lazán beszélt, mintha nem volna ebben semmi különös, de a fiú
látta rajta az izgatottságot.
– Szóval… csak itt ténfereg, és osztogatja a névjegykártyáit?
Azonnal rájött, hogy megbántotta a lányt.
– Azért nem adja csak úgy oda bárkinek! – tiltakozott Nat
mereven. – Nekem adott, mert azt mondta, szép az arcom. Gisele-t
is egy plázában fedezték fel.
Dodge nem tudta elképzelni Menyétről, hogy modellügynök, és
azt sem, hogy pont a New York állambeli Kingston plázájában
vadászna lányokra, de nem tudta, hogyan mondja ezt el Natnek
anélkül, hogy még jobban megsértené. Nem akarta, hogy azt
higgye, nem látja modellszépségűnek, mert igenis annak látta.
Azzal a különbséggel, hogy a modellek magasak voltak, Nat pedig
alacsony. Máskülönben viszont megfelelt minden elvárásnak.
– Légy óvatos! – mondta végül, mert nem tudott okosabbat
kitalálni.
Legnagyobb megkönnyebbülésére a lány elnevette magát.
– Tudom, mit csinálok.
– Gyere, menjünk enni valamit! Éhen halok.
Nat nem szeretett kézen fogva menni, mert olyankor
„imbolygott”, de közel húzódott Dodge-hoz, így a karjuk majdnem
összeért. Dodge-ban felmerült, hogy az emberek egy párnak hiszik
őket, és hirtelen megint elöntötte a boldogság hulláma. Fogalma
sem volt róla, hogy történhetett – egyszer csak úgy sétált Nat
Velez mellett, mintha hozzá tartozna, mintha a barátnője lenne.
Valamiért úgy érezte, ennek köze van a Pánikhoz is.
Amikor újra megtalálták Bishopot és Heathert, éppen azon
vitatkoztak, hogy a Sbarróhoz vagy az East Wokba menjenek-e
enni. Dodge és Nat azonban egykettőre eldöntötte, hogy a
Subwaybe térnek be. Vett neki egy csirkés szendvicset, de a lány
az utolsó pillanatban salátára változtatta („Tudod, a biztonság
kedvéért” – tette hozzá rejtélyesen), és diétás kólát kért hozzá.
Találtak egy üres asztalt, és leültek. Heather és Bishop a Taco
Bellnél álltak sorba, mert végül abban sikerült megegyezniük.
– Velük egyébként mi a helyzet? – kérdezte Dodge.
– Bishoppal és Heatherrel? – Nat vállat vont. – Szerintem
nagyon jó barátok. – Hangosan szürcsölte az üdítőt. Dodge
szerette, ahogy eszik; nem szégyenkezett feleslegesen, mint más
lányok. – De én azt gyanítom, hogy Bishop szerelmes Heatherbe.
– Szerintem is – vágta rá Dodge.
Nat félrebillentette a fejét, és Dodge arcát fürkészte.
– És te?
– Hogy én?
– Te szerelmes vagy valakibe?
Éppen egy nagy falat szendvicset rágott. Olyan váratlanul érte a
kérdés, hogy majdnem megfulladt. Semmi sem jutott eszébe, ami
ne hangzana bénán a szájából.
– Én nem… – Köhögött, és belekortyolt a kólájába. Lángolt az
arca. – Úgy értem, nem…
 – Dodge! – vágott közbe a lány. Hirtelen komor lett a hangja. –
Szeretném, ha megcsókolnál.
Éppen akkor tömte magába a húsgolyós szendvicsét, mégis
megcsókolta a lányt. Mi mást tehetett volna? Érezte, ahogy a
fejében zúgó és a környezetből jövő zaj egyetlen morajjá olvad
össze. Nagyon tetszett neki a lány csókja: éhes csók volt, mintha
fel akarná falni. Forróság hullámzott végig a testén, és egy
másodpercre erőt vett rajta a szorongás, hogy talán az egészet csak
álmodja. Egyik kezét a lány tarkójára tette, mire Nat elhúzódott
tőle egy kicsit, hogy mondhasson egy mondatot:
– Két kézzel, légyszi!
Ezután lecsillapodott a zaj Dodge fejében. Teljesen ellazult, és
megint megcsókolta a lányt, ezúttal sokkal lassabban.
Hazafelé alig szólalt meg. Sohasem volt még ilyen boldog, ezért
sem szólni, sem tenni nem mert semmit, nehogy elrontsa.
Bishop elsőként Dodge-ot tette ki. A fiú megígérte, hogy
Daynával megnézi a tűzijátékot este a tévében. Sokáig tipródott,
hogy megcsókolja-e búcsúzóul Natet, de nem tudta feloldani
magában a feszültséget, a lány azonban megoldotta a problémát
azzal, hogy átölelte. Egyébként csalódott lett volna az ölelés miatt,
ám bőven kárpótolta a lány testének közelsége az autóban, és
ahogy a mellei hozzápréselődtek a mellkasához.
– Nagyon köszönöm, haver – mondta Bishopnak. Bishop
megbökte az öklével, mintha barátok lennének.
Talán azok is voltak.
 Nézte, ahogy eltávolodik a kocsi, pedig már nem látta Nat
körvonalait a hátsó ülésen, az autó hamarosan eltűnt egy domb
mögött, és már csak a motor tompa hörgése visszhangzott a
távolban. Dodge még mindig ott állt a járdán, mert vonakodott
bemenni a házba, vissza Daynához és az anyjához, a szűkös kis
szobájába, a ruhák halmai és az üres cigarettás dobozok közé, az
enyhe szemétdombszagba.
Egy kicsit még tovább nyújtotta volna a boldogságot.
Megzizzent a telefonja. E-mailt kapott. Gyorsabban kezdett
verni a szíve. Nyomban azonosította a küldőt.
Luke Hanrahan.
Rövid volt az üzenet.

„HAGYJ MINKET BÉKÉN! ELMEGYEK A RENDŐRSÉGRE."

Dodge többször is elolvasta a levelet. Élvezte a betűk között

megbúvó kétségbeesést. Sokat tanakodott magában, hogy Luke
vajon megkapta-e az üzenetét. A jelek szerint igen.
Dodge továbbgörgette a levelet, és elolvasta az előzményt: a
saját, egy héttel korábbi üzenetét.

„MEGTÖRTÉNTEK A FOGADÁSOK.
ELKEZDŐDÖTT A JÁTÉK.
KÖSSÜNK ALKUT:
EGY NŐVÉR LÁBA EGY FIÚTESTVÉR ÉLETÉÉRT.”
 Ott állt a hanyatló alkonyi napsütésben, és megengedett
magának egy mosolyt.
 HEATHER

Jó nap volt – talán a nyár eddigi legjobb napja. Heather kivételesen

megengedte magának, hogy ne gondoljon a jövőre, az őszre,
amikor Bishop a binghamtoni SUNY főiskolára megy, Nat pedig
Los Angelesbe, hogy színésznőként próbáljon szerencsét. Talán
teljes munkaidőben is dolgozhatna Anne-nél, afféle kisegítőként,
sőt, lehet, hogy be is költözhetne hozzá. Lily is jöhetne; beérnék
egy kis szobával az egyik fészerben.
Persze ez azt jelentené, hogy Carpban reked, de legalább a
Fresh Pines Lakókocsiparkot maga mögött hagyhatná.
Kedvelte Anne-t, az állatokat pedig kifejezetten szerette.
Hetente háromszor ment a Mansfield Roadra, és már vágyott
vissza oda. Hiányzott neki a nedves szalma, a cserzett bőr és a
mindent ellepő fű illata; szerette, ahogy Mafla felismeri, ahogy a
csirkék izgatottan csipognak a közeledésére.
Időközben a tigriseket is megkedvelte – legalábbis távolról.
Lenyűgözte a mozgásuk, a bőrük alatt mozgó izmaik, mint a
vízfelszín alatt mozgó hullámok, és a bölcsen csillogó szemük –
amely valahogy sivár is volt, mintha csalódottan tekintett volna az
univerzum közepébe, és ezt Heather mélységesen megértette.
Szívesen átengedte a tigrisek etetését Anne-nek. Elképesztőnek
találta az idős asszony bátorságát. Szerencse, hogy Anne már
túlkoros volt a Pánikhoz. Biztosan benevezett volna. Anne ugyanis
bement az etetőjükbe, ahol a tigrisek egy-két méterre poroszkáltak
körülötte, és éhesen lesték a vödörnyi húst, amit hozott. Heather
biztos volt benne, hogy szívesen leharapnák Anne fejét is, hiába
hangoztatta az asszony, hogy ártalmatlanok. „Amíg tőlem kapják
az élelmet, nem tekintenek tápláléknak” – hangoztatta.
Lehet – talán előfordulhat –, hogy jó kerékvágásba rendeződnek
a dolgok.
Egyedül az nem tetszett Heathernek a nap folyamán, hogy
Bishop túl gyakran nézegette a telefonját. Biztos Averytől várt
üzenetet. Erről rögtön az jutott eszébe, hogy Matt egyetlen sms-t
sem írt neki a szakításuk óta. Közben Bishopnak ott volt Avery
(akire képtelen volt komoly barátnőként gondolni), Natnek pedig
az elbűvölt, minden szaván csüngő Dodge, ugyanakkor időnként
randizott egy szakadt kingstoni csapossal is, aki Vespán járt. Nat
szerint a Vespa semmivel sem maradt alul egy rendes motorral
szemben. Persze.
Miután azonban kitették Dodge-ot, Nat megkérdezte:
– Avery is jön ma este, Bishop?
Bishop rávágta, hogy nem, Heather pedig nyomban megbékélt
a világgal.
Nat rávette Bishopot, hogy tegyenek egy kis kitérőt, és
vegyenek egy rekesz sört, majd a 7-Eleven felé vették az irányt, és
tipikus július negyedikei gyorskaját szereztek be: Doritót
mártogatós szósszal, porcukros fánkot és még malacropogóst is,
csak mert mulatságos volt rágcsálni, és Bishop vakmerően
jelentkezett rá, hogy megkóstolja.
A víznyelő felé vették az irányt: meredek, kopár hegyoldal,
széttöredezett betontakaróval a régi vonatsínek alatt, amely már
vöröslött a rozsdától és fulladozott a szemétben. A nap elindult a
láthatár felé. Óvatosan araszoltak lefelé a lejtőn, átléptek a
síneken, Bishop pedig keresett egy ideális helyet a csillagszórók
meggyújtásához.
Ez hagyomány volt náluk. Két évvel korábban Bishop azzal
lepte meg Heathert, hogy vett két húszkilós zsákot a Home Depot-
ból tele kevert homokkal, és csinált egy tengerpartot. Még csavart
szívószálakat és papírernyőket is vett az italokhoz, hogy a lány
valami trópusi nyaralóhelyen érezze magát.
Heather ma sehová nem kívánkozott a világon, csak erre a
helyre. Még a Karib-tengerre sem.
Nat már a második sörét itta, és kezdett támolyogni. Heather is
felhajtott egy dobozzal, és bár általában utált inni, most melegség
és boldogság járta át a szívét. Elbotlott egy kiálló kődarabban a
sínek között, mire Bishop elkapta, és egyik karjával szorosan
átfogta a derekát. Heather meglepődött, hogy a fiúnak mennyire
szilárd és erős a tartása. Melegség sugárzott belőle.
– Jól vagy, Hétorr? – kérdezte Bishop, és amikor elmosolyodott,
mindkét gödröcske megjelent az arcán. Heathernek valami nagyon
szokatlan gondolata támadt: meg kéne csókolni őket. Gyorsan
elhessegette az ötletet. Ezért utált inni.
 – Semmi bajom – felelte, és megpróbált elhúzódni a fiútól.
Bishop karja felemelkedett a vállára. Sörszagú volt a lehelete.
Heatherben felmerült, hogy talán már a fiúnak is a fejébe szállt a
sör. – Gyerünk már, vedd le a mancsod rólam! – rivallt rá tréfásan,
de legbelül egyáltalán nem érezte szórakoztatónak a helyzetet.
Nat elől haladt, és félrerúgta a köveket az újukból. Leszállt a
sötétség. Heather szíve hevesen vert, és egy pillanatra úgy érezte,
mintha kettesben maradt volna Bishoppal. Képtelen volt olvasni a
fiú arckifejezésében. Forróság terjedt felfelé a hasából – ok nélküli
idegesség. – Csinálj egy képet! Legalább lefoglalod magad! –
mondta Bishopnak, és meglökte.
A fiú nem válaszolt, csak nevetett és visszavágott. Heather
elhajolt előle.
– Gyerekek, gyerekek! Hagyjátok abba a marakodást! – kiáltott
rájuk Nat.
Találtak egy megfelelő helyet a csillagszórók meggyújtásához.
Naté sisteregni kezdett és köpködve kialudt, mielőtt rendesen
meggyújthatták volna. Másodikként Heather próbálkozott.
Amikor odalépett az öngyújtóhoz, hangos recsegések követték
egymást, mire hátraugrott. Zavartan pislogott, mert nem tudta,
mit rontott el. Aztán rájött, hogy semmi más nem történt, csak
sikerült meggyújtania a csillagszórót
– Nézzétek! Nézzétek! – ugrabugrált Nat izgatottan.
Alighogy Heather elfordult, tűzijátékok robbantak szét keleten,
a fák koronája fölött – zöld, vörös és arany bombák zuhataga. Nat
tébolyult módjára röhögött.
 – Mi a franc…? – Heathert szinte megszédítette az öröm és az
értetlenség. Még alig bukott le a nap a láthatáron, és Carp lakói
még sohasem láttak tűzijátékot. Legközelebb Poughkeepsie-ben,
ötven percnyi autózásra lehetett ilyesmit látni, a Waryas Parkban
– ahol talán most ott volt Lily is az anyjával és Bóval.
Bishop azonban egyáltalán nem örült. Karba font kézzel állt, és
a fejét csóválta, ahogy egyre több rakéta robbant szét az égen:
arany, kék, aztán újra vörös bomlott milliónyi darabra és enyészett
el; felszívódtak, csak füstnyúlványok maradtak utánuk. Nat
futásnak eredt, egyik lábán bicegve, és hátrafelé kiáltozott. –
Gyertek! Gyertek! – Mintha egyszerűen csak odafuthattak volna a
rakétakilövőkhöz. Ekkor merült fel Heatherben is először, hogy
nem ünneplésről van szó.
Ez egy jel.
Szirénák harsantak a távolban. A bemutató azonnal véget ért,
csak kísérteties füstujjak karmolták lassan végig az eget. Végül Nat
is megállt. Megpördült, szembenézett Heatherrel és Bishoppal, és
megkérdezte:
– Mi az? Mi történt?
Heather megborzongott, bár nem volt hideg. Füstszag terjengett
a levegőben, és a tűzoltóautók jajveszékelése éles izzással mart bele
a fejébe.
– A következő kihívásról üzentek – közölte. – Ez a Pánik.

Már éjjel tizenegy múlt, amikor Bishop kitette Heathert a

lakókocsinál. A lány megint bánta, hogy felhajtott egy doboz sört.
Kimerültnek érezte magát. Azután, hogy Natalie kiszállt, Bishop
egy szót sem szólt az úton.
Most viszont odafordult hozzá, és váratlanul megszólalt.
– Tudod, szerintem most kellene kiszállnod.
Heather úgy tett, mintha nem értené, miről beszél.
– Miből?
– Ne játszd a hülyét! – Bishop megdörzsölte a homlokát. A
verandáról az autóba szűrődő fény kirajzolta az arcvonásait:
orrának egyenes lejtőjét, szögletes állkapcsát. Heather rádöbbent,
hogy már nem fiúval van dolga. Valahogy felnőtt férfivá érett,
amikor Heather nem figyelt oda: magas lett és erős, állkapcsa
konokságról árulkodott, és volt egy barátnője meg saját, különálló
véleménye. Fájdalom hasított Heather gyomrába, a veszteség
érzése és valami sóvárgás. – Egyre veszélyesebb lesz a játék,
Heather. Nem akarom, hogy bajod essen. Soha nem bocsátanám
meg magamnak, ha… – Elcsuklott a hangja, és csak megrázta a
fejét.
Heathernek eszébe jutott a szörnyű sms, amit kapott „Szállj ki,
mielőtt bajod esik”. Harag feszegette a mellkasát.
Miért akarta mindenki olyan nagyon, hogy kiszálljon?
– Azt hittem, nekem drukkolsz!
– Ez az igazság. – Bishop ránézett. Nagyon közel voltak
egymáshoz a sötétben. – De nem így.
Kis darabig nézték egymást. Sötét holdak lettek a szemükből.
Pár centi választotta el a szájukat egymástól. Heather rájött, hogy
még mindig meg akarja csókolni a fiút.
 – Jó éjt, Bishop! – mondta végül, és kiszállt az autóból.
A lakókocsiban ment a tévé. Krista és Bo a kanapén hevertek, és
valami régi fekete-fehér filmet néztek. Bón nem volt ing, Krista
pedig cigizett. A dohányzóasztal megtelt üres sörös dobozokkal –
Heather tízet számolt össze.
– Héhahó, Heather Lynn! – Krista elnyomta a csikket. Először
elvétette a hamutartót. Üveges volt a tekintete. Heather alig bírt
ránézni. Remélte, hogy nem berúgva vezette az autót, amiben Lily
is ült. Akkor megölné. – Hol jártál?
– Sehol – vágta rá a lány. Tudta, hogy nem is igazán érdekli az
anyját. – Hol van Lily?
– Alszik. – Krista bedugta az egyik kezét a pólójába, és
vakarózott. Közben le sem vette a szemét a tévéről. – Nagy nap
volt ma. Tűzijátékot is láttunk!
– Lépni sem lehetett az emberektől – szólalt meg Bo. – Az
ember lepisálta a lábát, mire végigállta a sort a rohadt mobilvécék
előtt.
– Megyek, lefekszem – mondta Heather. Nem is próbált kedves
lenni velük; Krista amúgy is túl részeg ahhoz, hogy kioktassa. –
Halkan nézzétek, jó?
Alig bírta kinyitni a hálószoba ajtaját. Rájött, hogy Lily egy
pulóvert gyűrt az ajtó alja és a megvetemedett padlódeszkák közé,
hogy ne jöjjön be a zaj és a füst. Heather tanította neki ezt a
trükköt. Hőség fogadta odabent, bár nyitva volt az ablak, és a kicsi,
hordozható ventilátor ott berregett ütemesen a fésülködőasztalon.
 Nem kapcsolta fel a villanyt. Halvány holdfény szivárgott be az
ablakon keresztül, és különben is, vakon tapogatózva is megtalált
mindent. Levetkőzött, a földre halmozta a ruháit, bemászott az
ágyba, és lerúgta magáról a takarót. Bőven elég volt a lepedő is.
Biztos volt benne, hogy Lily alszik, de hirtelen motozást hallott
a másik ágyról.
– Heather!
– Na!
– Mesélsz nekem valamit? – kérdezte Lily suttogva.
– Mit?
– Valami vidám történetet.
Lily régóta nem kérte arra, hogy meséljen. Az egyik kedvencét
mondta el, a „Tizenkét táncoló hercegnőt”, de hercegnők helyett
hétköznapi testvérek szerepeltek benne, akik egy romos
kastélyban laktak a királlyal és a királynéval. Az uralkodók nem
törődtek a gyerekeikkel, saját hiúságukkal és ostobaságukkal
voltak elfoglalva. A testvérek viszont találtak egy csapóajtót, amely
egy titkos világba vezetett, és ott igazi, körülrajongott hercegnővé
változtak.
Mire a mese végére ért, Lily már lassan, mélyen lélegzett.
Heather elfordult, és behunyta a szemét.
– Heather!
Lily álomittas hangon motyogott. Heather meglepődve nyitotta
ki a szemét.
– Miért nem alszol már, Billy?
– Te meg fogsz halni?
 Heathert annyira váratlanul érte a kérdés, hogy pár
másodpercig nem is tudott felelni.
– Dehogyis, Lily! – vágta rá éles hangon.
A kislány félig a párnába fúrta a fejét.
– Kyla Anderson azt mondta, hogy meg fogsz halni. A Pánik
miatt.
Heather érezte, ahogy végighullámzik a testén a félelem a
félelem és valami más: mélyebb és fájdalmasabb.
– Honnan tudsz a Pánikról? – kérdezte.
Lily motyogott valamit. Heather ismét faggatni kezdte.
– Ki mesélt neked a Pánikról, Lily?
A húga azonban már aludt.

A Graybill-ház el volt átkozva, Ezt mindenki tudta Carpban, fél

évszázada mondogatták, azóta, hogy a legutolsó Graybill
felakasztotta magát egy tetőgerendára, ahogy az apja és nagyapja is
tette korábban.
A Graybill-átok.
Hivatalosan több mint negyven éve lakatlannak nyilvánították
az épületet, de időnként beköltözött egy vakmerő hajléktalan vagy
szökevény. Tartósan viszont senki sem akart lakni.
ott
Éjszakánként fények gyulladtak fel és hunytak ki az ablakokban.
Suttogó hangok suhantak végig az egerektől hemzsegő falak
mentén, és szellemgyerekek szaladgáltak a porlepte folyosókon.
Időnként a helybeliek egy asszony sikoltását is hallották a
padlásról.
 Legalábbis ilyen pletykák terjedtek el.
Most pedig a tűzijáték: az öregek egy része, azok, akik állítólag
ismerték az utolsó öngyilkos Graybillt, megesküdött rá, hogy nem
gyerekek lőtték ki a rakétákat. Talán nem is volt semmilyen
tűzijáték. Ki tudja, milyen erők testesültek meg abban az
omladékos házban, milyen gonosz lények idézték a tűzgolyókat az
éjszakába?
A rendőrök elkönyvelték, hogy valaki szokás szerint elsütött
egy rossz július negyedikei tréfát. Heather, Nat és Dodge azonban
tudták az igazságot. Ahogy Kim Hollister, Ray Hanrahan és a többi
játékos is. Két nappal július negyedike után be is igazolódott a
gyanújuk. Heather éppen készen lett a zuhanyozással, és
elindította az ősrégi laptopját, amikor e-mailje érkezett. Kiszáradt
a torka, viszketni kezdett a szája.

„DONTOBIROK@PANIK.COM
TÉMA: TETSZETT A TŰZIJÁTÉK?
A VERSENY MÉG JOBBAN FOG TETSZENI PÉNTEKEN, ESTE TÍZKOR!
LÁSSUK, KI MEDDIG BÍRJA!
NE FELEDJÉTEK: NINCS SEGÉLYKÉRÉS!”
JÚLIUS 8., PÉNTEK
 HEATHER

– Ez túl könnyű – ismételte Heather, és megmarkolta a kormányt.

Nem szeretett vezetni, de Bishop ki akart maradni az egészből.
Nem volt hajlandó elkísérni őket az új kihívásra, nem akart órákig
várni, amíg a játékosok egymással viaskodva próbálnak élve
kikerülni a kísértet járta házból. Most az egyszer használhatta a
kocsit. Az anyja Bóval és néhány haverjával elment a Lot 62-be,
egy elhagyott lakókocsiba, amelyben többnyire csak bulikat
rendeztek Csak négy felé fognak hazatámolyogni, vagy
napkeltekor.
– Biztos megpróbálnak kicseszni majd velünk – jegyezte meg
Nat. – Hang- és fényhatásokkal zsúfolták tele a házat, hidd el
nekem.
– Akkor is túl könnyű. – Heather a fejét ingatta. – Ez a Pánik,
nem Halloween. – Izzadt a tenyere. – Emlékszel, amikor
gyerekkorunkban Bishop azt akarta, hogy álljunk három percig a
kísértetház tornácán?
– De te berezeltél – mondta Nat.
– Te is berezeltél! – emlékeztette Heather, és már bánta, hogy
felhozta a témát. – Még harminc másodpercig sem bírtad!
 – Bishop viszont nagyon is bírta – folytatta Nat a
gondolatmenetet, az ablak felé fordított arccal. – Be is ment a
házba, emlékszel? Öt egész percig bent maradt.
– Ezt már el is felejtettem – vallotta be Heather.
– Mikor volt ez? – kérdezte Dodge váratlanul.
– Sok évvel ezelőtt. Tíz- vagy tizenegy évesek lehettünk. Ugye,
Heather?
– Nem, kisebbek. Kilencévesek.
Heather sajnálta, hogy Bishop nem jött el. Most először
indultak kihívásra nélküle, és ettől a tudattól szinte hasogatott a
mellkasa. Bishop társasága biztonságot jelentett neki.
Befordultak az utolsó kanyarban, és feltárult előttük a ház.
Tetejének hegyes csúcsa élesen rajzolódott ki a horizonton
gomolygó felhők közül, akár egy horrorfilm háttere. Girbegurbán
emelkedett ki az épület a földből, és Heather a távolból is hallani
vélte a tető hézagain keresztül süvítő szelet és a korhadt deszkák
között surranó egerek motozását. Csak egy denevércsapat
hiányzott a kémény mellől.
Már tucatnyi autó parkolt az úton. A jelek szerint az emberek
többsége ugyanazt érezte, mint Bishop, és szívesebben maradt
otthon. De nem mindenki volt vele így. Heather felfedezte Vivian
Travint, aki a kocsija motorházfedelén ült és cigizett. Elsőévesek is
kuporogtak a földön a közelben, egy üveg boron osztozva, komor
tekintettel, mintha őrködésre kérték volna fel őket. Egy pillanatra,
mielőtt Heather leállította volna a motort, a fényszórók fényében
párálló eső üvegszilánkokat juttatott az eszébe.
 Dodge kiszállt a kocsiból, majd kinyitotta az ajtót Natnek.
Heather benyúlt a táskájáért, amelybe éjszakára élelmet, vizet és
egy nagy pokrócot pakolt be. Ott kell maradnia addig, ameddig
csak a győzelem érdekében muszáj. Ahogy Natnek és Dodge-nak
is.
Hirtelen fojtott kiáltást hallatszott bentről. Heather éppen
időben nézett fel, hogy megpillanthassa a kocsi mellett elsuhanó,
sötét alakot. Nat felsikoltott. Egyszeriben mindenki futásnak eredt
az úton, Heather kilökte magát az autóból, és átiramodott a
járdára. Véletlenül megpillantotta Ray Hanrahant, ahogy Dodge
gyomrába döfi a vállát. Dodge összegörnyedve esett neki a kerítés
maradványainak, amely forgácsokká robbanva össze is roskadt
mögötte.
– Tudom, miben sántikálsz, te kis korcs! – köpte Ray dühösen. –
Azt hiszed, hogy…
Belefagyott a szó, és csak egy éles morgásra telt tőle, mert
Dodge előrelépett, és megmarkolta a torkát. Mindenkinek elakadt
a lélegzete, Nat pedig felsikoltott.
Dodge odahajolt Ray füléhez, és belesuttogott. Heather nem
hallotta egy szavát sem.
Dodge ugyanolyan gyorsan lépett hátra, ahogy megragadta
Rayt. Ray köhögve, fuldokolva állt az esőben. Dodge arca higgadt
maradt. Nat oda akart menni hozzá, hogy átölelje – ám az utolsó
pillanatban inkább meggondolta magát.
 – Tartsd magad távol tőlem, Mason! – hörögte Ray, amikor már
meg tudott szólalni. – Figyelmeztetlek. Vigyázz, mit csinálsz, te
rohadék!
– Gyerünk, fiúk! – szólt rájuk egy másik versenyző, Sarah
Wilson. – Zuhog az eső. Elkezdhetnénk végre?
Ray még mindig dühösen méregette Dodge-ot, de nem szólt
többet.
– Jól van. – Diggin vette át a szót. Heather eddig nem is látta a
tömegben. Hangját felszippantotta a sötétség és az eső. –
Egyszerűek a szabályok. Minél tovább marad valaki a házban,
annál több pontot szerez.
Heather megborzongott. Az Ugrás estéje, amikor Diggin még a
megafonon keresztül károgott, mintha évekkel ezelőtt lett volna: a
rádió, a sör, az ünneplés…
Hirtelenjében nem is emlékezett rá, hogy került oda – a
Graybill-ház elé, amelynek egyetlen szöge és deszkája sem állt jól.
Torz épület volt; úgy billent az egyik oldalra, mintha bármelyik
pillanatban összeomolhatna.
– Nincs segélykérés! – ismételte Diggin, és mintha elcsuklott
volna a hangja. Heather arra gondolt, hogy a fiú talán tud valamit,
amit a többiek nem. – Ennyi. Indul a kihívás!
Szétszéledt a csapat. Több fénypászma – elemlámpák fénye és
időnként egy-egy mobiltelefon kékes derengése – cikázott át az út
fölött, világította meg a romos kerítést, a magas füvet, a bejárathoz
vezető kerti út gyomokba fulladt maradványait.
 Dodge kivette a hátizsákját a csomagtartóból. Nat mellette állt.
Heather utat tört magának hozzájuk.
– Hát ez mi volt? – kérdezte Heather.
Dodge lecsukta a csomagtartót.
– Fogalmam sincs – válaszolta. Sötét volt ahhoz, hogy ki
lehessen fürkészni az arckifejezését. Heatherben felmerült, hogy
többet tud, mint amennyit elmond. – Ez egy pszichopata.
Heather megint megborzongott. mert a nedvesség bekúszott a
dzsekije gallérja alá, és nyirkossá tette a pulóverét. Ő is tudta,
ahogy mindenki más, hogy Dodge nővére két évvel korábban
Joustban nekiment Ray bátyjának, és lebénult. Heather nem látta
– Lilyre vigyázott aznap este Bishoppal. De Nat látta, hogy a kocsi
harmonikaszerűen összegyűrődött.
Heathernek most először jutott eszébe, hogy Dodge talán
Hanrahanéket okolja emiatt.
– Ne kerüljünk Ray közelébe odabent, jó? – kérte. –
Mindenkitől tartsuk távol magunkat. – Úgy érezte, Ray Hanrahan
képes lenne rájuk ugrani, elkapni vagy lecsapni őket valamivel.
Dodge odafordult Heatherhez, és elmosolyodott. Hófehéren
villogott a foga a sötétben.
– Rendben.
Végigbaktattak az úton, majd a többiekkel együtt behatoltak a
kertbe. Heather mellkasát valami súly húzta lefelé, de nem félelem
volt az – inkább rettegés. Túl könnyű.
Az esőtől fellazult sár minden lépésnél magába szívta a
csizmáját. Szar éjszaka lesz. Bánta, hogy nem próbált becsempészni
egy sört. Utálta az ízét, de az legalább elvette volna az élét a
helyzetnek, és felgyorsította volna az idő múlását.
Felmerült benne, hogy talán a bírók is jelen vannak – lehet,
hogy valamelyik lesötétített autó első üléséről figyelnek, a
műszerfalra feltett lábbal, vagy az úton futkároznak ide-oda, mint
a megszokott, izgatott nézők. Ezt gyűlölte legjobban a Pánikban: a
tudatot, hogy állandóan figyelik őket.
Túlzottan is gyorsan érték el az elülső verandát. Zev Keller
éppen akkor tűnt el az ajtóban, amely nagy döngéssel becsapódott
mögötte. Nat ugrott egyet.
– Jól vagy? – kérdezte Dodge halkan.
– Igen – vágta rá Nat kissé hangosan.
Heather ismét átérezte, mennyire hiányzik neki Bishop.
Szerette volna, ha ott van mellette, idióta vicceket mesél és az
idegessége miatt gúnyolódik rajta.
– Itt nincs semmi. – Nat tett egy lépést előre, majd benyomta az
ajtót, amely furcsa, torz szögben lógott. Tétovázott egy kicsit. –
Büdös van – állapította meg.
– Amíg nincs lövés vagy ugatás, nincs nagy gond – közölte
Dodge. A fiún egyáltalán nem látszott félelem. Előrement, és Nat
orra előtt lépett a házba. Nat követte. Utolsóként Heather surrant
be.
Váratlanul Heathert is megcsapta a szag: egérürülék, penész és
rothadás szaga, mint egy évek óta ki nem nyitott száj bűze.
Foszlott fénysugarak szelték keresztbe-kasul a folyosókat és
sötét szobákat. A játékosok szétszéledtek odabent, és mindenki
keresett magának egy sarkot vagy búvóhelyet. Nyikorgott a
parketta, nyöszörögve nyíltak és csukódtak az ajtók, suttogás
visszhangzott.
A feketeség sűrű volt és nehéz, mint valami leves. Heather úgy
érezte, hogy egy mély medence nyílik a gyomrában, és lassan
megtelik félelemmel. A zsebében matatva kereste a telefonját.
Natnek ugyanaz jutott eszébe. Hirtelen meglátta a barátnője arcát
az alulról érkező fényben: mély árkok voltak a szemei, a bőre
kékre színeződött. Heather a telefonja gyér fényével kicsi kört írt
le a kopott tapétán és a termeszrágta díszlécen.
Ekkor éles fény kapcsolt be.
– Ez az elemlámpa alkalmazás – mondta Dodge, miközben
Heather a kezével árnyékolta be a szemét. – Bocsi, nem tudtam,
hogy ilyen erős lesz.
A fiú felfelé irányította a fényt a mennyezetre, ahol egy csillár
maradványa hintázott nyikorogva a gyenge légáramlatban. Arra
akasztotta fel magát a három Grayhill, ha hinni lehet a
pletykáknak.
– Menjünk! – szólalt meg Heather, visszafogva hangja
remegését. Akárhol elbújhattak a bírók – Távolodjunk el az ajtótól.
Beljebb sétáltak a házba. Dodge ment elöl Léptek
mennydörögtek a fejük fölött az emelet padlóján.
Dodge elemlámpája kicsi, éles pengeként hasított bele a
feketeségbe. Heathernek egy dokumentumfilm jutott eszébe,
amelyben a Titanic roncsát mutatták. Lilyvel nézte meg.
Visszaemlékezett rá, ahogy a felderítő tengeralattjárók átlebegtek
a sötétségen, bekúsztak a szétmállott deszkák és a régi
porcelándarabok közé, amelyeket algarétegek és különféle
mélytengeri lények borítottak. Így érezte most magát. Mintha a
tenger fenekén volnának. Fullasztóan erős félelem szorongatta a
mellkasát. Hallotta Nat erőltetett légzését. Az emeletről verekedés
és ordítozás hangja szűrődött le.
– Konyha – közölte Dodge. Egy rozsdás tűzhelyen futtatta végig
az elemlámpaként világító telefon fényét, aztán egy félig felszedett
csempepadlón. Széthullottak és izzó fehéren megdermedtek a
jelenetek, mint egy rossz horrorfilmben. Heather mindenhova
rovarokat és pókhálókat képzelt, mintha szörnyű fenevadak
készültek volna a nyakukba ugrani.
Dodge a sarokba irányította a fénypászmát, mire Heather
majdnem felsikított: egy arc villant fel egy másodpercre, fekete
szemüreggel és vicsorgó szájjal.
– Levennéd rólam azt a fényt végre?
A lány hunyorogva a szeme elé tette a kezét, Heather
szívverése pedig lecsillapodott Csak Sarah Wilson kuporgott a
sarokban. Dodge leeresztette a kezét, Heather pedig látta, hogy
Sarah párnát és hálózsákot is hozott magával. Sokkal-sokkal
könnyebb lenne, ha az összes játékos egybegyűlne egyetlen
szobába, chipset adogatnának körbe egymás között, meg olcsó
vodkát, amit valaki a szülei italbárjából csórt el.
De erről mar szó sem lehetett
Kimentek a konyhából, és lesétáltak egy kisebb lépcsőn, ahol
rengeteg szemét gyűlt össze. A fénycsóva cigarettacsikkeket,
levéltörmeléket és megfeketült műanyag kávéspoharakat világított
meg. Ott lakhattak a csövesek.
Heather lépteket hallott mindenhonnan: a falakból, fentről, a
háta mögül. Nem is tudta volna megmondani, honnan érkeztek.
– Heather! – Nat megfordult, és elkapta Heather pulóverét.
– Csitt! – szólt rájuk Dodge élesen. Kikapcsolta a fényt.
Olyan súlyos sötétség borult rájuk, hogy Heather szinte az ízét
is érezte, valahányszor beszívta a levegőt: lassan penészedő,
rothadó, csúszós, sikamlós, himbálózó dolgok szagát.
Mögöttük voltak. Abbamaradtak és tétováztak a léptek.
Nyikorgott a padló. Valaki követte őket.
– Siessünk! – suttogta Heather.
Tudta, hogy túlzott a félelme – valószínűleg csak egy másik
játékos jár a nyomukban, aki szintén felfedezi a házat –, de
képtelen volt elhessegetni a szörnyű, kísértő gondolatot: az egyik
bíró is ólálkodhat mögöttük, és bármikor elragadhatja hátulról.
Talán nem is ember, hanem valami természetfölötti lény ezer
szemmel és hosszú, sikamlós ujjakkal, amely ki tudja akasztani az
állkapcsát és akár egyben is le tud nyelni egy embert.
Egyre közeledtek a léptek Még egy, aztán még egy.
– Menjünk már! – ismételte. Feszített hangon beszélt, egészen
kétségbeesve.
– Itt jó lesz – mondta Dodge. Olyan sötét volt, hogy nem is látta
a fiút, bár csak egy-két méterre állhatott tőle. Dodge morgott
egyet, amire a régi fadeszkák nyekergése és a rozsdás sarokvasak
vinnyogása felelt.
 Érezte, ahogy Nat eltávolodik tőle, és vakon, sietve követte.
Majdnem elbotlott valami kiálló dologban, talán egy újabb
helyiség küszöbében. Dodge becsukta maga mögött az ajtót, és
addig nyomta a hátával, amíg a helyére nem kattant. Heather
zihálva állt egy helyben. A léptek tovább közeledtek. Megálltak az
ajtó előtt. A lány lélegezni sem mert; mintha víz alá merült volna.
Aztán eltávolodtak az ismeretlen lábak.
Dodge újra bekapcsolta az elemlámpa alkalmazást.
A kékes fényben különös, modern festménynek látszott az arca,
csupa szögletességnek.
– Mi volt ez? – suttogta Heather. Majdnem attól tartott, hogy
sem Dodge, sem Nat nem hallotta azt, amit ő.
– Semmi – vágta rá Dodge. – Valaki meg akart minket
rémiszteni. Ennyi.
Úgy rakta le a telefont a földre, hogy a fénysugár egyenesen
felfelé világítson. Kivette a hátizsákjába gyömöszölt hálózsákot,
Heather pedig a pokrócot szedte elő. Nat leült a telefon mellé, és
beburkolózott a pokrócba.
A megkönnyebbülés váratlanul omlott szét Heather
mellkasában. Biztonságban voltak, együtt, egy sajátságos tábortűz
fényében. Talán tényleg könnyű lesz.
Dodge leguggolt Nat mellé.
– Akár kényelembe is helyezhetjük magunkat, mit gondoltok?
Heather körbejárt a szűkös kis szobában. Valami raktár lehetett
régen, vagy kamra, bár elég messze esett a konyhától. Nem
lehetett sokkal nagyobb két négyzetméternél. Egyetlen ablak nyílt
belőle az egyik fal tetejénél, ám odakint olyan sűrű lett a felhőzet,
hogy alig szüremkedett be némi fény. Egy másik falat
megvetemedett fapolcok takartak, amelyeken már nem volt
semmi, csak vastag porréteg és szemét üres chipses zacskók, egy
összetaposott üdítős doboz és egy régi csavarkulcs. Heather a
mobilja fényével derítette fel a helyiséget
– Pókok – jegyezte meg, amikor a telefon fénye egy pókhálóra
villant. Tökéletesen szimmetrikus, ezüstösen csillogó háló feszült
két polc között.
Dodge felpattant a helyről, mintha fenékbe harapták volna.
– Hol?
Heather és Nat futó pillantást váltottak egymással, és Nat
halványan elmosolyodott.
– Te félsz a pókoktól? – fakadt ki Heather. Nem tudta
visszatartani a kérdést. Dodge soha nem mutatott félelmet. Nem is
számított tőle ilyenre.
– Halkabban! – szólt rá a fiú.
– Ne aggódj! – nyugtatta meg Heather, és kikapcsolta a
telefonját. – Különben is csak a hálója volt. – Nem említette meg a
hálóba ragadt, körbefont rovarokat, amelyek arra vártak, hogy a
pók lassan felfalja és megeméssze őket.
Dodge bólintott, de zavartnak látszott. Elfordult, és a dzsekije
zsebébe dugta a kezét.
– És most? – kérdezte Nat.
– Várunk – felelt Dodge, de nem fordult meg.
 Nat belenyúlt az egyik táskába, és kinyitott egy zacskó chipset.
A következő másodpercben már harsogva rágott. Heather
ránézett.
– Mi van? – kérdezte Nat teli szájjal. – Egész éjszaka itt leszünk!
– Valójában sokkal érthetetlenebbé mondta: „Egéty éjtyaka itt
letyünk.”
Igaza volt. Heather odament hozzá, és leült mellé. Egyenetlen
volt a padló.
– Tyóval mit gonydoltok? – kérdezte Nat, és Heather ezúttal
azonnal megértette.
– Miről mit gondolok? – Heather átfogta a térdét. Szerette
volna, ha szélesebb és erősebb a fénypászma. A fordított
fénykúpon kívül minden durva árnyak közé rendeződött, még a
formák is alig látszottak. Dodge-ot sem volt könnyű kivenni a
feketeségből, ahogy ott állt elfordított arccal; akárki lehetett volna.
– Nem tudom. Erről az egészről. A bírókról. Ki tervezi ezt?
Heather odanyúlt a zacskóhoz, és kivett két chipset. Egyiket az
egyik, másikat a másik kezéből tömte a szájába. Kimondatlan
szabály volt, hogy a bírók kilétét senki sem firtathatta.
– Én inkább azt akarom tudni, hogy kezdődött – mondta. – És
hogy lehettünk annyira őrültek, hogy belevágtunk. – Viccnek
szánta, de élesen csengett a hangja.
Dodge elmozdult a helyéről, és újra leguggolt Natalie-hoz.
– Te mit gondolsz, Dodge? – kérdezte Heather. – Miért szálltál
be a játékba?
 Dodge felnézett. Lukakból álló maszk volt az arca, és
Heathernek hirtelen egy régi nyár jutott eszébe, amikor a többi
cserkészlánnyal táborozni ment, és a vezetőik kísértethistóriákat
meséltek nekik a tábortűz körül. Elemlámpákat tettek az álluk alá,
hogy ijesztőnek tűnjenek, és tényleg félt az egész tábor.
A fiú egy pillanatra mintha elmosolyodott volna.
– Bosszú.
Nat elnevette magát.
– Bosszú? – ismételte.
Heather rájött, hogy nem hallotta rosszul.
– Nat! – szólt rá élesen a barátnőjére.
Natnek talán ekkor jutott eszébe Dodge nővére; gyorsan
lekonyult a mosolya. Dodge hirtelen Heatherre nézett. A lány
sietve elfordította a tekintetét. Vagyis Dodge tényleg Luke
Hanrahant okolta a történtek miatt. Váratlanul kihűlt minden
tagja. Maga a bosszú szó is iszonyúan hangzott: egyenes és éles
volt, akár egy kés.
Mintha a gondolataiban olvasna, Dodge elmosolyodott
– Csak meg akarom leckéztetni Rayt, ennyi az egész – mondta
könnyedén, aztán kinyújtotta a karját, hogy chipset tömjön a
szájába. Heather rögtön jobban érezte magát.
Egy darabig kártyáztak, de túl sötét volt még egy lassú
játszmához is; körbe kellett adniuk az elemlámpát. Nat szeretett
volna megtanulni egy bűvésztrükköt, de Dodge ellenállt. Időnként
hangok érkeztek a folyosó felől, vagy léptek neszei. Ilyenkor
Heather megfeszült, mert hirtelen úgy érezte, hogy elkezdődött az
igazi kihívás. Mostantól könnyen lehet, hogy kísértethologramok
vagy maszkos emberek fognak rájuk ugrani. De nem történt
semmi. Senki sem döngette az ajtót, senki sem mondta azt, hogy
„Hú!”
Heather egy idő után elfáradt. Labdává gyűrte a sporttáskát a
feje alatt. Hallgatta Dodge és Nat halk beszélgetésének ritmusát –
arról beszélgettek, hogy egy cápa vagy egy medve kerekedne felül
egy birkózásban, Dodge pedig azt mondta, hogy csak a közeget
nehéz kijelölniük…
…Amikor kutyákról beszéltek, Heather két hatalmas szemet
látott (talán tigrisét), mintha két fényszóró villant volna rá a
sötétből. Sikoltani akart. Egy szörnyeteg lapult a sötétben, és
lecsapni készült…
Kinyitotta a száját, de ahelyett, hogy a sikoly kiáramlott volna
belőle, beáramlott a sötétség, és mélyre nyomta az álomba.
 DODGE

Dodge arról álmodott ugyanekkor, hogy Daynával egy körhintán

ülnek Chicagóban. Vagy talán Columbusban. Oda nem illő
pálmafák hajladoztak az út mentén, és egy férfi grillhúst árult egy
csiricsáré talicskáról. Dayna előtte állt, és olyan hosszú volt a haja,
hogy a fiú arcát csapkodta. Kiáltozó, vigyorgó, rikoltozó tömeg
gyűlt össze körülöttük.
Tudta, hogy boldognak kéne lennie – vagy legalább örülnie
kéne –, de képtelen volt rá. Túlzottan meleg volt. Dayna haja
belekúszott a szájába, alig tudott nyelni. Aztán már levegőt is alig
kapott. A rácson sülő hús egyre büdösebb lett. Odaégett.
Gomolygott a füst.
Füst.
Dodge hirtelen felébredt, és görcsösen felült. A padlón aludt el,
arca a hideg fafelülethez préselődött. Fogalma sem volt, hány óra
lehet. Heather és Nat alakja összeolvadt a sötétben, hallotta
ritmikus szuszogásukat. A fiú egy pillanatra – még félálomban –
úgy látta, mintha bébisárkányok aludnának mellette.
Aztán rájött, hogy miért hitte ezt: a szoba lassan megtelt füsttel.
A füst az ajtó alatti résen szivárgott be, és alattomosan beburkolt
mindent.
 Felállt, aztán meggondolta magát. Eszébe jutott, hogy a füst
felfelé száll. Térdre ereszkedett. Lármás lett az éjszaka: sikolyok és
léptek hallatszottak a ház többi részéből.
Túl könnyű. Eszébe jutott, mit mondott korábban Heather. Hát
persze. Július negyedikén tűzijátékot rendeztek itt. Külön jutalmat
kapnak azok, akik legtovább bent tudnak maradni a házban.
Tűz volt. Égett az épület.
Kinyújtotta a karját, és durván megrázta a lányokat. Nem is
érdekelte, ki melyik, vagy hol van a könyökük és hol van a válluk.
– Ébredjetek! Keljetek fel!
Natalie a szemét dörgölve felült, majd nyomban köhögni
kezdett.
– Mi…?
– Tűz van – vágta rá Dodge. – Ne állj fel! A füst felfelé száll.
Heather is mocorogni kezdett. Dodge visszamászott az ajtóhoz.
Kétsége sem maradt: a patkányok elhagyták a hajót. Tébolyult
hangok kavarogtak kint, ajtók csapódtak be. Ez azt jelenti, hogy a
tűz már jócskán elterjedt. Senki sem menekült volna el azonnal.
Rátette a kezét a fémkilincsre. Meleg volt, de nem tűzforró.
– Nat? Dodge? Mi folyik itt? – Heather mostanra teljesen
felébredt. Harsány, szinte hisztérikus hangon kérdezősködött. –
Miért van ekkora füst?
– Tűz van. – Natalie válaszolt neki, elképesztően higgadt
hangon.
Azonnal ki kellett menekülniük, mielőtt bekúsznak a lángok.
Dodge-nak egy régi tornaóra jutott eszébe DC-ben – vagy talán
Richmondban –, amikor azt a feladatot kapták, hogy álljanak meg,
essenek össze és gurulva folytassák útjukat a lábszagú
linóleumpadlón. Már akkor is tudta, hogy ostobaság. Ha
gurulnának, csak tűzgolyóvá változnának.
Megfogta a kilincset és húzni kezdte, de nem történt semmi.
Újra nekifeszült. Semmi. Egy másodpercre úgy érezte, mintha még
mindig aludna, és egy rémálomba ragadt volna, ahol hiába
próbálkozik, semmi sem sikerül, vagy visszavág egy támadónak, és
semmiféle nyomot nem hagy. Harmadik próbálkozásra aztán
kiesett a kilincs a kezéből. A játék során most először érezte a
pánikot. Szétterjedt a mellkasában, felkúszott a torkába.
– Mi van? – Heather most már szinte sikoltozott. – Nyisd ki az
ajtót, Dodge!
– Nem tudom! – Úgy érezte, mintha megbénult volna a keze.
Pánik szorongatta a tüdejét, alig kapott levegőt. Nem. Ez a füst
volt. Sűrűsödött. Újra tudott mozogni. Benyúlt az ujjával a lyukba,
ahol korábban a kilincs volt. Rángatni kezdte, de valami éles
fémdarab hasított az ujjába. Aztán a vállával feszült az ajtónak,
egyre kétségbeesettebben. – Beragadt.
– Hogy érted azt, hogy beragadt?
Heather mondott volna még valamit, de a köhögéstől nem bírt.
Dodge megpördült, és leguggolt.
– Várjatok! – Felsője ujját a szája elé rakta. – Hadd
gondolkodjak!
Már nem hallottak lépteket, sem kiáltozást. Mindenki kijutott
volna? A tűz terjedését azonban hallani lehetett – a régi fa halkan
csattogott és pattogott, és a lángok évtizedes rothadást és
hulladékot emésztettek fel.
Heather a telefonjával babrált.
– Mit csinálsz? – kérdezte Nat, és megpróbálta elvenni tőle. – A
szabály tiltja, hogy…
– A szabály? – vágott közbe Heather. – Megőrültél? – Dühödten
csapkodta a billentyűzetet. Arca egészen eltorzult, mintha
viaszszobor lenne, amely olvadni kezdett. Furcsa hangot adott ki:
sikoly és zokogás keverékét. – Nem működik! Nincs térerő!
Gondolkodj! Gondolkodj! Dodge a pánikon uralkodva próbált
tiszta utat biztosítani a gondolatainak. Egy cél; egy célra van
szüksége. Ösztönösen tudta, hogy az ő feladata biztonságba
juttatni a lányokat, ahogy arról is neki kell gondoskodnia, hogy
semmi rossz ne történhessen Daynával, az ő Daynájával, az
egyetlen testvérével és legjobb barátjával. Nem bukhat el megint.
Akármi is lesz.
Túl magasan volt az ablak – soha nem tudná elérni. És annyira
keskeny is volt… De talán felemelhetné Natalie-t…
Ő talán átférne. És aztán? Mit számít? Lehet, hogy Heather is át
tudná magát préselni, bár ebben kételkedett.
– Nat! – Dodge felállt. Homokként csikorgott a füst a fogai
között. Forró volt. – Gyere ide! Ki kell másznod az ablakon.
Nat szeme elkerekedett.
– Nem hagyhatlak itt titeket!
 – Muszáj lesz. Menj! Vidd a telefonod! Keress segítséget! –
Dodge egyik kezét a falnak támasztotta, hogy biztosan álljon.
Kezdett szzédülni. – Nincs más megoldás.
Dodge alig látta Nat bólintását a sötétben. Amikor a lány felállt,
izzadságának illata megcsapta a fiút. Egy őrült pillanatig arra
vágyott, hogy megölelje és megvigasztalja, hogy nem lesz semmi
baj. De nem maradt idejük. Dayna jelent meg lelki szemei előtt, a
kocsija széttrancsírozott romjai, és a lábai, amelyek lassan
holtfehér botokká zsugorodnak.
Az ő hibája.
Dodge lehajolt, megragadta Nat derekát, és segített neki
felmászni a vállára. A lány véletlenül belerúgott a mellkasába,
amitől majdnem elesett. Nagyon gyenge volt. A rohadt füst
tehetett mindenről. Aztán összeszedte magát, és felegyenesedett.
– Az ablak! – nyögte Nat.
Valahogy végre Heather fejében is összeállt a kép. Megkereste a
csavarkulcsot a polcon, és feladta a lánynak. Nat lesújtott.
Csörömpölés hallatszott. Betört a levegő a szobába, de a következő
pillanatban nagy suhogással a tűz is közelebb lendült – az ajtón
kívül. Megérezte a levegőt, és utánaindult, mint a part felé robajló
óceán. Fekete füst omlott be az ajtó alatt.
– Menj! – kiáltotta Dodge. Jókora rúgást érzett a fején és a
fülén. Aztán a lány kimászott.
Megint térdre esett. Alig látott valamit.
– Most te jössz – mondta Heathernek.
 – Én nem férek át – suttogta a lány, de Dodge hallotta.
Megkönnyebbült. Úgy érezte, nem maradt ereje Heathert is
felemelni. Forgott vele a világ.
– Feküdj le – mondta, és mintha nem is a saját hangján beszélt
volna.
Heather lefeküdt, rátapadt a padlóra. Dodge is
megkönnyebbült, hogy elterülhet. Még az is kimerítette, hogy fel
kellett emelnie Nat törékeny testét az ablakig. A füst mintha
takaró lett volna… beburkolta, álomba ringatta…
Megint a körhintán volt. Most viszont visítoztak a nézők.
Eleredt az eső. Le akart szállni… a hinta azonban egyre
gyorsabban forgott… ahogy a fények is forogtak odafent…
Pörgő fények, ordítozás. Szirénák üvöltése.
Ég.
Levegő.
Valaki – talán az anyja – beszélt hozzá:
– Semmi baj, kisfiam. Minden rendben lesz!
JÚLIUS 9., SZOMBAT
 HEATHER

Amikor Heather felébredt, azonnal tudta, hogy kórházba került, és

valami furcsa csalódottság töltötte el. A filmekben mindig zavartan
tántorognak az emberek a kórházban, kérdezgetik, hogy hol
vannak és mi történt. Ő viszont nyomban felismerte a fertőtlenítő
szagát, a tiszta fehér lepedőket és az orvosi műszerek ritmikus
pittyegését. Nem is találta kellemetlennek, hiszen a lepedőket
tisztának és ropogósnak érezte, anyja és Bo nem kiabáltak, és a
levegőt végre nem poshadt alkoholszag töltötte be. Jobban aludt,
mint hosszú idő óta bármikor, és sokáig csukva tartotta a szemét,
mélyeket lélegezve.
Aztán Bishop szólalt meg halkan.
– Hagyd már abba, Heather! Tudom, hogy csak színleled.
Látom, hogy remeg a szemhéjad.
A lány kinyitotta a szemét. Öröm hullámzott a mellkasában.
Bishop az ágyhoz tolt széken ült, előredőlve, olyan közel, hogy
szinte melléfeküdt az ágyba. Nat is ott volt sírástól duzzadt
szemmel, és ebben a pillanatban mintha rakétaként lőtték volna ki
a barátnője felé.
– Heather! – Megint zokogni kezdett. – Jaj istenem, Heather!
Annyira féltem!
 – Helló, Nat! – motyogta Heather, miközben Nat haja
belesiklott a szájába. Szappaníze volt. Biztosan most zuhanyzott.
– Ne fojtogasd, Nat! – szólt rá Bishop.
Nat szipogva visszahúzódott, de tovább szorongatta Heather
kezét, mintha attól rettegne, hogy az ággyal együtt elrepül. Bishop
mosolygott, ám olyan fehér volt az arca, mint a lepedő, és sötét
árnyak telepedtek a szeme alá. Heatherben felmerült, hogy a fiú
talán egész éjjel az ágya mellett ült és az életéért aggódott. Tetszett
neki a gondolat.
Nem fárasztotta magát kérdezősködéssel. Egyértelmű volt a
helyzet. Nat valahogy segítséget szerzett, és amikor elvesztette az
eszméletét, kórházba szállították.
– Dodge jól van? Merre van most?
– Elment. Pár órája felkelt és kisétált. Rendben van – hadarta
Nat. – Az orvosok szerint te is szépen fel fogsz épülni.
– Te nyerted a kihívást – közölte Bishop kifejezéstelen arccal.
Nat lesújtóan nézett rá.
Heather beszívta a levegőt. Éles fájdalom nyilallt a bordái közé.
– Az anyám tudja?
Nat és Bishop futó pillantást váltottak egymással.
– Ő is itt volt – felelte a fiú. Heather megint érezte a szorítást a
mellkasában. Az, hogy itt volt, azt jelenti, hogy elment. Hát
persze. – Meg Lily is – folytatta Bishop. – Ő itt akart maradni.
Nagy hisztit csapott…
– Jól van – állította le Heather. Bishop még mindig furcsán
nézett rá, mintha valaki az imént egy maroknyi extra savanyú
gumicukrot tömött volna a szájába. A lánynak eszébe jutott, hogy
talán borzalmasan nézhet ki, és a szaga is taszító. Érezte, ahogy
felforrósodik az arca. Nagyszerű. Most már egy meleg
szemétdombnak látszik. – Mi az? – kérdezte, nem fékezve a
bosszúságot a hangjában, de próbálva nem túl mélyen venni a
levegőt. – Mi van?
– Figyelj, Heather. Valami történt tegnap éjjel, és…
Kitárult az ajtó, és Mrs. Velez jött be a szobába, két pohár
kávéval és egy műanyag tasakba csomagolt szendviccsel,
amelyeket a büféből hozhatott. Mögötte érkezett Mr. Velez is, egy
sporttáskával, amiről Heather tudta, hogy Naté.
– Heather! Hát felébredtél? – kérdezte Mrs. Velez sugárzó
arccal.
– Elmeséltem a szüleimnek – magyarázta Nat halkan, bár
semmi szükség nem volt rá.
– Jól van – ismételte Heather. Titokban örült neki, hogy Mr. és
Mrs. Velez eljöttek. Hirtelen azért aggódott, nehogy elsírja magát.
Mr. Velez haja felfelé meredezett, olívazöld nadrágjának térdét
pedig fűfoltok szennyezték. Mrs. Velez pasztellszínű kardigánt
vett fel. Mindketten úgy néztek Heatherre, mintha a halálból tért
volna vissza. Talán így is volt. Most először döbbent rá igazán,
milyen közel járt a túlvilághoz. Gyorsan nyelt egyet, és
visszafojtotta a sírógörcsét.
– Hogy érzed magad, drágám? – kérdezte Mrs. Velez, miközben
letette a kávét és a szendvicset az asztalkára, és helyet foglalt az
ágyon. Kinyújtotta a karját, és hátrasimította Heather haját. A lány
egy pillanatra elképzelte, hogy Mrs. Velez a valódi anyja.
– Tudják… – Heather megpróbált mosolyogni, de nem sikerült.
– Hozattam néhány dolgot az apukámmal – szólalt meg Nat.
Mr. Velez magasabbra emelte a sporttáskát. Ekkor jutott eszébe
Heathernek, hogy elvesztette a saját táskáját. Otthagyta a Graybill-
házban. Biztosan elporladt a tűzben.
– Magazinok. Meg a bolyhos takaró a pincéből.
Nat szavaiból azt lehetett leszűrni, hogy Heathernek a
kórházban kell maradnia.
– Nincs semmi bajom. – Kicsit feljebb ült az ágyban, mintegy
bizonygatásképpen. – Hazamehetek.
– Az orvosoknak meg kell bizonyosodniuk róla, hogy nincs
belső sérülésed – közölte Mrs. Velez. – Ez eltarthat egy ideig.
– Ne aggódj, Heather! – vigasztalta Bishop halkan. Megfogta a
lány kezét. Heathert meglepte a gyengéd érintés és a lassú
melegség, amely az ujjbegyein keresztül átáramlott a testébe. – Itt
maradok melletted.
Szeretlek. Váratlanul jutott eszébe, és ugyanúgy le kellett
gyűrnie, mint a sírógörcsöt.
– Én is – tette hozzá hűségesen Nat.
– Heathernek pihennie kell – mondta Mrs. Velez. Még mindig
mosolygott, ám a szeme sarkában aggodalmas ráncok gyűltek
össze. – Emlékszel, mi történt múlt éjjel, szívem?
 Heather megfeszült. Nem tudta pontosan, mennyit mesélhet el.
Segélykérően Natre és Bishopra nézett, ők viszont kerülték a
tekintetét.
– Többnyire igen – felelte óvatosan.
Mrs. Velez még mindig féltőn fürkészte, mintha attól tartana,
hogy egyszer csak széttörik vagy vérezni kezd a szeme.
– És szeretnél róla beszélni, vagy inkább vársz még?
Most már görcsölt Heather gyomra. Bishop és Nat miért nem
néz a szemébe?
– Hogy értik azt, hogy beszélni róla?
– Itt van a rendőrség bökte ki Bishop. – Próbáltuk elmondani
neked.
– Nem értem!
– Szerintük nem véletlenül ütött ki a tűz – magyarázta Bishop.
Heather úgy érezte, hogy valami üzenetet próbál eljuttatni hozzá a
tekintetével, ám ő túl ostoba ahhoz, hogy megértse. – Valaki
szándékosan gyújtotta tel a házat.
– De véletlen volt! – makacskodott Nat.
– Az isten szerelmére, hallgassatok! – Mrs, Veleznek elfogyott a
türelme. Heathert meglepte, ahogy „isten” nevét mondta. – Elég
legyen! Senkinek sem segítetek a hazugsággal! A miatt a játék
miatt történt az egész… a Pánik miatt, vagy hogy hívjátok. Ne
próbáljátok meg elferdíteni a tényeket! A rendőrség tudja. Vége
van. Hogy őszinte legyek, nem ezt vártam tőletek. Főleg nem
tőled, Bishop.
 A fiú kinyitotta, majd becsukta a száját. Heather azon tűnődött,
miért nem védi meg magát. Azzal elárulná őt is és Natet is.
Rettentően szégyellte magát. Pánik. Még kimondani is irtóztató
lett volna hangosan itt, ezen a tiszta, fehér helyen.
Mrs. Velez hangja megint ellágyult.
– El kell mondanod nekik az igazat. Heather. Vallj be mindent,
amit tudsz.
Heather érezte, hogy kezd kétségbeesni.
– De nem tudok semmit! – Elhúzta a kezét Bishop szorításából,
mert izzadni kezdett a tenyere. – Miért akarnak velem beszélni?
Én nem csináltam semmit.
– Valaki meghalt, Heather – közölte Mrs. Velez. – Ez nagyon
komoly ügy.
A lány egy pillanatig biztos volt benne, hogy rosszul hallotta.
– Tessék?
Mrs. Velez lesújtottnak látszott.
– Azt hittem, tudod. – Nathez fordult. – Biztos voltam benne,
hogy elmondtátok neki.
Nat nem szólt egy szót sem.
Heather Bishop felé fordult. Úgy érezte, nagyon lassan mozdul
a nyaka.
– Ki? – kérdezte.
– A Kis Bill Kelly – felelte Bishop. Megint a kezét kereste, ám
Heather elhúzódott tőle.
Egy darabig nem bírt megszólalni. Amikor utoljára látta Kis Bill
Kellyt, egy buszmegállóban ült és a kezéből galambokat etetett.
Rámosolygott, ő pedig vidáman integetett neki, és azt mondta:
„Halihó, Christy!” Heathernek fogalma sem volt róla, ki az a
Christy. Kis Kellyt sem ismerte – a fiú idősebb volt nála, de több
évig szolgált a seregben.
– Nem… – Heather nagyot nyelt. Mr. és Mrs. Velez kíváncsian
figyelték. – De ő nem is…
– A pincében volt – közölte Bishop. Elcsuklott a hangja. – Senki
sem tudott róla. Nem tudhattuk.
Heather lehunyta a szemét. Színek bomlottak ki a szemhéja
mögött. Tűzijáték. Lángok. Füst a sötétben. Megint kinyitotta.
Mr. Velez kiment a folyosóra. Résnyire nyitva hagyta az ajtót.
Beszélgetés hangja szűrődött be tompán, aztán egy cipő sarka
nyikorgott a csempézett padlón.
Nat apja bedugta a fejét az ajtórésen. A nézésével mintha
bocsánatot kért volna.
– Megjöttek a rendőrök, Heather – mondta. – Itt az idő.
JÚLIUS 11., HÉTFŐ
 DODGE

– Kérhetnék egy kis vizet?

Dodge nem volt igazán szomjas, de egy pillanatra szívesen leült
volna, hogy lecsillapodjon a légzése és körülnézhessen.
– Persze. – A rendőr, aki üdvözölte és bevezette egy kicsi,
ablaktalan irodába – SADOWSKI PARANCSNOK, állt a névtábláján –,
egyfolytában mosolygott, mintha tanár lett volna, akinek Dodge a
kedvenc diákja. – Maradj itt ülve. Mindjárt visszajövök.
Dodge szinte mozdulatlanul várakozott, hátha valaki titokban
figyeli. Még a fejét sem kellett elfordítania, hogy szinte mindent
lásson a helyiségben: a műanyag irattartókkal telepakolt íróasztalt,
a papírokkal telezsúfolt polcokat, a falból kihúzott, ősrégi telefont,
a vigyorgó, kövér kisbabák fényképeit és az asztali ventilátort.
Örült neki, hogy Sadowski nem egy kihallgatószobába vitte.
A tiszt egy perc múlva visszatért. Vizet hozott műanyag
pohárban. A viselkedésén látszott, hogy a parancsnak megfelelően
megpróbál barátságos lenni.
– Kényelmesen ülsz? Elég a víz? Nem akarsz üdítőt vagy valami
mást?
– Jól vagyok. – Dodge belekortyolt a vízbe, de majdnem
mellényelt. Meleg volt, mint a húgy.
Sadowski nem vette észre, legalábbis úgy tett.
 – Nagyon örülünk, hogy eljöttél és hajlandó vagy beszélni
velünk. Dan, ugye?
– Dodge – helyesbített a fiú. – Dodge Mason.
Sadowski helyet foglalt az íróasztal mögött. Úgy tett, mintha
rendkívül fontos tennivalója lenne az iratok rendezésével, és
közben idióta módjára vigyorgott. Aztán egy tollat forgatva a
kezében hátradőlt. Lazának akart tűnni. Dodge azonban
észrevette, hogy van előtte egy fehér papír, rajta az ő nevével.
– Oké, oké. Dodge. Nem lehet elfelejteni. Szóval mit tehetek
érted, Dodge?
A fiút idegesítette, hogy a rendőr ennyire a falu bolondja
szerepét játssza. Keskeny, okos szeme és háromszög formájú
állkapcsa arról árulkodott, hogy könyörtelen is tud lenni, ha akar.
– Azért jöttem, hogy a tűzről beszéljek. Gondoltam, előbb-
utóbb úgyis megtalálnak vele.
Két nap telt el azóta, hogy Dodge magához tért a kórházban.
Két napig várta a kopogtatást az ajtón, két napig várt, hogy
felbukkanjon egy rendőr és kifaggassa. A feszült várakozásban
ketyegő másodpercek mindennél rosszabbak voltak.
Ezért aznap reggel úgy ébredt, hogy elhatározásra jutott. Nem
vár tovább.
– Te vagy az, aki szombat reggel elhagyta a kórházat, ugye? –
Persze. Mintha elfelejtette volna időközben. – Odabent már nem
tudtunk beszélni veled. Miért siettél el annyira?
– A nővéremnek… segítségre van szüksége.
 Csak késve jött rá, hogy nem kellett volna a nővérét említenie.
Rossz irányba vezetheti a beszélgetést.
Sadowski azonnal lecsapott az információra.
– Miféle segítségre?
– Kerekes székben él – bökte ki Dodge nehézkesen. Gyűlölte
kimondani ezeket a szavakat. Ettől csak valósabb és véglegesebb
lett az egész.
Sadowski együtt érzőn bólogatott.
– Igen. Pár évvel ezelőtt balesetet szenvedett, ha jól tudom.
A faszfej. Szóval mégiscsak trükk volt, hogy játszotta a falu
bolondját. Elvégezte a házi feladatát, alaposan felkészült az
esetből.
– Úgy van – felelte Dodge.
Azt hitte, a rendőr tovább fog kérdezősködni, de Sadowski csak
megrázta a fejét, és azt motyogta: – Szegény.
Dodge kissé ellazult. Belekortyolt a vízbe, örült, hogy eljött.
Ettől talán határozottabbnak fog tűnni. Valóban magabiztosnak
érezte magát.
Ekkor a tiszt váratlanul megszólalt.
– Hallottál már a Pánik nevű játékról, Dodge?
A fiú örült, hogy már lenyelte a vizet, különben talán
megfulladt volna. Vállat vont.
– Nem tudom. Nem nagyon barátkozom az itteniekkel.
– De van néhány barátod – célozgatott Sadowski. Dodge nem
értette, mire akar kilyukadni. Ismét belenézett a papírjaiba. –
Heather Nill. Natalie Velez. Valaki meghívott arra a bulira.
 Ez a történet terjedt el a városban: hogy a Graybill-házban bulit
rendeztek. Néhány gyerek összeverődött füvet szívni, alkoholt
inni, egymást ijesztgetni. Aztán elszabadult egy szikra. Véletlen
volt. Így szétoszthatták a felelősséget, és senkit nem okolhattak
egymagában.
Persze Dodge tudta, hogy baromság az egész. Valaki
szándékosan gyújtotta fel a romot. Ez is a kihívás része volt.
– Végül is igen. Ők ketten. De nem olyan igazi barátok.
Dodge elvörösödött. Nem tudta, mennyire látszik rajta a
hazudozás.
Sadowski valami torokhangot adott ki, amit Dodge sehova sem
tudott tenni.
– Miért nem mesélsz róla? A saját szavaiddal, a saját
tempódban.
Dodge lassan mesélt, nehogy valamit elrontson, de nem akart
nagyon akadozva beszélni, mert akkor idegesnek látszott volna.
Elmondta a rendőrnek, hogy Heather hívta meg. Egy sörvedelős
buliról volt szó, de amikor odaért, látta, hogy elég unalmas, és alig
van pia. Ő nem is tudott inni. (Ezért a gondolatért megdicsérte
magát – eggyel kevesebb vád érheti.)
Sadowski csak egyszer szakította félbe.
– És miért a zárt szobában?
Dodge meglepődött.
– Tessék?
A rendőr úgy tett, mintha lepillantott volna az írásos
beszámolóra.
 – A tűzoltóknak be kellett törniük az ajtót, hogy kihozzanak
téged és azt a lányt… Heathert. Miért vonultatok el ti ketten,
mikor a buli máshol dübörgött?
Dodge a combján tartotta a kezét. Nem is pislogott.
– Mondtam, hogy béna volt a buli. Egyébként meg azt
reméltem, hogy…
Sokat sejtetően félbehagyta a mondatot, és felvonta a
szemöldökét.
Sadowski megértette.
– Vagy úgy. Folytasd!
Nem sok egyebet lehetett mesélni. Dodge elmondta, hogy
valamikor elaludt Heather mellett. A következő emléke már csak
az, hogy emberek rohannak odakint, és füstszag van. Natet meg
sem említette. Ha a rendőr nem firtatja, nem fogja elmagyarázni,
hogyan irányította a lány a tűzoltókat a ház végébe.
Miután befejezte a mesélést, egy darabig csendben ültek.
Sadowski mintha rajzokat firkált volna, de Dodge tudta, hogy ez is
csak színlelés. Mindent megjegyzett.
Végül a tiszt sóhajtott egyet, lerakta a tollát, és megdörzsölte a
szemét.
– Kemény dió ez az ügy, Dodge. Kemény dió.
A fiú nem szólt semmit.
– Bill Kelly a barátunk… volt… illetve még mindig az –
folytatta Sadowski. – A seregben szolgált. Kis Kelly Irakban is volt.
Érted, amit mondok?
– Nem igazán – vallotta be Dodge.
 – Azt mondom, hogy pontosan ki fogjuk deríteni, mi történt
aznap éjjel, és ha kiderül, hogy valaki szándékosan gyújtogatott…
– Megcsóválta a fejét. – Akkor gyilkosság a vád, Dodge.
A fiúnak kiszáradt a torka. Kényszerítette magát, hogy
Sadowski szemébe nézzen.
– Véletlen volt. Baleset – mondta. – Rossz helyen, rossz időben.
Sadowski elmosolyodott, de semmi derű nem volt az ábrázatán.
– Remélem.
Dodge úgy döntött, hogy gyalog megy haza. Elfogyott a cigije és
rossz kedve volt. Most már nem volt olyan biztos benne, hogy jó
ötlet volt elmenni a rendőrségre. Sadowski úgy nézett rá, mintha
őt vádolnák a tűz meggyújtásával.
Pedig a bírók voltak – csakis ők lehettek, akárhogy is hívják
őket. Ha bármelyik játékos fecseg a versenyről, akkor vége
mindennek.
Ha a Pániknak vége…
Dodge nem is tervezett mást, csak azt, hogy megnyeri a
Pánikot. A Futamban legyőzi Rayt, és gondoskodik róla, hogy
durva, véres vereséget szenvedjen. A további sorsa nem érdekelte.
Lehet, hogy letartóztatják. Lehet, hogy diadalmenet lesz. Nem
érdekelte.
Daynát, az ő Daynáját tönkretették, megnyomorították, és ezért
valaki fizetni fog.
Most azonban először merült fel benne, hogy a játéknak vége
lehet, és attól félt, hogy soha nem kap lehetőséget. Akkor pedig
nincs bosszú, csak a hétköznapi élet van Daynával, a babkaró
lábakkal, a tehetetlenség kínzó érzésével. A tudattal, hogy Ray és
Luke jól vannak, járják a világot, lélegeznek, vigyorognak, szarnak,
és valószínűleg másokat is tönkretesznek.
Ez lehetetlen. Elképzelhetetlen.
A nap még magasan járt és erősen sütött. Minden
mozdulatlanná dermedt a kemény fényben. Dodge rossz ízt érzett
a szájában, és rájött, hogy aznap még semmit sem evett. Megnézte
a telefonját, hátha Nat kereste, de semmi. Előző nap beszéltek
utoljára, akadozva, tele hosszú szünetekkel. Amikor Nat azt
mondta, hogy az apja hívja a földszintről és le kell tennie a
telefont, Dodge biztos volt benne, hogy hazudott.
Dodge megkerülte Dot Étkezdéjét, és ösztönösen benézett a
homályos kirakatüvegen, hátha meglátja valahol az anyját. Az
erősen tűző nap azonban besötétített mindent.
Nevetést hallott a ház belsejéből. Dodge a kilincsre tette a
kezét, és várt. Nem biztos, hogy elviseli, ha az anyja most otthon
van. Hisztérikus rohamot kapott, amikor kórházi karkötővel tért
haza két nappal korábban, azóta folyamatosan leste, és fél
másodpercenként megkérdezte, hogy van. Mintha még a vécézés
is halálos veszéllyel fenyegette volna. Ráadásul Dot Étkezdéjében
is mindenki Kis Kelly haláláról pletykált, és amikor az anyja éppen
nem lázat akart belebeszélni, akkor a tragédiáról pusmogott.
Aztán megint felharsant a nevetés, és Dodge rájött, hogy nem
az anyja nevet – hanem Dayna.
A kanapén ült, lábán meleg pokróccal. Ricky egy összecsukható
székben ült vele szemben, a sakktáblát pedig a dohányzóasztalra
tették. Amikor Dodge belépett, alig pár centi választotta el az
arcukat egymástól.
– Nem, nem! – harsogta Dayna két kuncogás között. – A ló csak
átlósan léphet!
– Át-ló-san – ismételte Ricky angolos akcentussal, és ledöntötte
Dayna egyik parasztját.
– Most nem te jössz! – tiltakozott a lány, és kacarászva felvette a
bábot.
Dodge megköszörülte a torkát. Dayna felkapta a fejét.
– Dodge! – kiáltotta. Mindketten eltávolodtak egymástól.
– Helló! – Dodge nem értette, miért látszik bűntudat az
arcukon. Azt sem tudta, ő miért érzi magát olyan furcsán – mintha
a sakknál valami sokkal intimebb tevékenységet szakított volna
félbe az érkezésével.
– Csak sakkozni tanítottam Rickyt – csicseregte Dayna. Piros
volt az arca, a szeme pedig sziporkázott. Régóta nem látszott ilyen
épnek és szépnek. Dodge lehetségesnek tartotta, hogy még ki is
sminkelte magát.
Hirtelen nagyon mérges lett. Ő az életét tette kockára
Daynáért, és majdnem otthagyta a fogát, a nővére pedig
mindeközben Rickyvel sakkozott otthon a régi márványtáblán,
amit az anyja vett Dodge-nak a tizenegyedik születésnapjára, és
amit azóta minden egyes költözéskor gondosan becsomagolt és
magával vitt.
Mintha elfelejtette volna az öccsét, aki miatta nevezett be a
Pánikra.
 – Nem akarsz játszani, Dodge? – kérdezte Dayna. Dodge
azonban nem tudta eldönteni, mennyire komolyan gondolta. Most
először vette igazából szemügyre Rickyt. Tényleg feleségül akarja
venni a nővérét? Nem lehet több huszonegy vagy huszonkét
évesnél.
Dayna nem menne hozzá. A fiú alig beszélt angolul, az ég
szerelmére! Dayna bevallotta volna neki, ha szerelmes belé.
Mindenbe beavatta az öccsét.
– Csak valami innivalóért jöttem – mondta végül. – Nem
maradok itthon.
A konyhában megtöltött egy poharat vízzel, és ivás közben nem
zárta el a csapot a mosogatónál. Nem akarta hallani a szobából
átszűrődő beszélgetést. Mi a fenéről locsoghatnak? Milyen közös
témájuk lehet? Amikor elzárta a csapot, elnémultak a hangok, és
ismét csend lett. Jézus. Dodge úgy érezte, mintha betört volna a
saját otthonába.
El sem köszönt, amikor távozott. Amint becsukta az ajtót,
megint felharsant a nevetés.
Megnézte a telefonját. Végre érkezett egy sms Heathertől.
Azt kérdezte tőle korábban: „Hallottál valamit?
A válasz csak ennyi volt: „Vége a játéknak”.
Dodge-nak hányingere lett. Ekkor végre rádöbbent, mit kell
tennie.

Dodge korábban csak egyszer járt Hanrahanéknál, két évvel

azelőtt, amikor Dayna még a kórházban volt. Akkor egy rövid
ideig nem volt biztos, hogy újra magához tér. Dodge egyfolytában
ott ült az ágya melletti székben, csak pisilni és cigizni kelt fel.
Elszívott egy cigit a parkolóban, és vitt magának egy kávét a
büféből. Végül az anyja meggyőzte, hogy menjen haza, és pihenje
ki magát.
Hazament, de nem pihent. Csak annyi időre ment be a lakásba,
hogy kihozza a húsvágó kést a konyhából, meg a baseballütőt a
szekrényből, egy régi síkesztyűvel együtt, amit tudomása szerint
még senki sem használt a családjában.
Eltartott egy darabig, mire megtalálta Ray és Luke házát
biciklivel, mert sötét volt, és a hőség, a kialvatlanság meg a
fojtogató düh kígyóként tekeredett a nyaka és a torka köré. Végül
azonban megtalálta a házat: kétszintes épület volt, sötétre festett
falakkal, amelyeket legfeljebb száz évvel korábban láthattak volna
szépnek. Úgy festett, mint egy ember, akinek a segge lyukán
keresztül húzták ki a lelkét: roggyant volt és reményvesztett, vad
és dülledt szemű, középen pedig összedőlni készült. Dodge egy
pillanatra szánalmat érzett Eszébe jutott a Dot Étkezdéje mögötti
kis lakás, a nárciszok, amelyeket az anyja régi uborkás üvegekben
rakott az ablakpárkányra, és a vasárnaponként hipóval lesikált
falak.
Akkor ráeszmélt, miért ment. Az út szélén hagyta a kerékpárját,
felhúzta a kesztyűt, és elővette a sporttáskából a baseballütőt meg
a kést.
Ott állt, és próbálta rávenni a lábait, hogy mozogjanak. Gyorsan
belerúgott az ajtóba. Valaki sikoltott. Kés villant a sötétben, egy
denevér suhant a levegőben visítva. Dodge Luke-ot akarta, és csak
őt.
Azt hitte, könnyű lesz, gyors és egyszerű.
De nem sikerült. Ott állt béna, súlyos és haszontalan lábbal.
Mintha órák teltek volna el. Végül már attól félt, soha többé nem
tud megmozdulni – ott marad abban a testtartásban, szoborrá
dermed a sötétben, örökre.
Aztán valamikor felkapcsolták a villanyt a verandán, és Dodge
meglátott egy kövér nőt, olyan arccal, mint valami pépes
gyümölcs, sátorszerű hálóingben, cipő nélkül. Kivonszolta magát a
verandára, és meggyújtott egy cigit. Luke anyja volt.
Akkor hirtelen újra tudott mozogni. A biciklije felé botorkált.
Csak négy háztömbbel arrébb jött rá, hogy még mindig fogja a
kést, de közben leejtette a baseballütőt, valószínűleg a kert füvére.
Szinte napra pontosan két éve történt. Nappal még
lepusztultabbnak látszott Ray háza. Úgy vedlett róla a festék, mint
a szürke korpa a hajról. Két abroncsot látott a verandán, meg
néhány mocskos fotelt és egy régi, rozsdás láncú hintát
felfüggesztve. Úgy tűnt, mintha a legkisebb szél is le tudná
szaggatni a helyéről.
Volt csengő, de nem működött. Dodge a bejárati ajtó
szúnyoghálós keretén dörömbölt. Válaszként valaki azonnal
lehalkította a tévét. A fiúnak először jutott eszébe, hogy talán nem
Ray fog ajtót nyitni, hanem a két évvel korábban látott,
kocsonyásan kövér nő, esetleg Ray apja vagy valaki más.
De Ray volt az. Csak kosárlabdás rövidnadrágot viselt.
 Egy pillanatig habozott, mert nyilvánvalóan megrémült a
szúnyogháló mögött.
Mielőtt Dodge bármit mondhatott volna, Ray egy rúgással
kinyitotta az ajtót. Dodge-nak hátra kellett ugrania, nehogy
megüsse. Elvesztette az egyensúlyát.
– Te mi a faszt keresel itt?
A hirtelen mozdulatok felbőszítették Dodge-ot. Már azelőtt
tántorgott, hogy Ray megragadta a pólóját és ellökte. Lebucskázott
a verandáról, és a könyökére esett a földön. Elharapta a nyelvét.
Ray dühödten rávetette magát, és az öklével lesújtani készült.
– Biztos elment az eszed! – kiáltotta.
Dodge félregurult, majd sietve feltápászkodott.
– Nem verekedni jöttem.
Ray elnevette magát.
– Nincs más választásod.
Közelebb lépett és már lendítette a karját, ám Dodge
visszanyerte az egyensúlyát és oldalra lépett.
– Figyelj! – emelte fel az egyik kezét. – Csak hallgass végig, oké?
Beszélni akarok veled.
– Mi a szarért akarnál te beszélni velem? – zihálta Ray, és bár
még mindig ökölbe szorítva tartotta a kezét, nem próbált meg
újból lecsapni
– Mindketten ugyanazt akarjuk – mondta Dodge.
Rav egy darabig nem szólt semmit. Elernyedt a keze.
– Mit? –
 – A Pánikot – Dodge megnyalta a száját. Kiszáradt a torka. –
Egyformán szükségünk van rá.
Elektromosan, forrón és veszélyesen izzott a levegő. Ray megint
lépett egyet előre.
– Luke elmesélte, mikkel fenyegetőzöl. Miféle idióta játékot
űzöl velünk?
Ray olyan közel jött hozzá, hogy Dodge érezte a
kukoricapehely és a savanyú tej szagát a leheletében. De nem
lépett hátrébb.
– Csak a játék számít – felelte. – Te is tudod. Luke is tudja. Ezért
tette, amit tett, ugye?
Ray mintha most először megijedt volna.
– Baleset volt. Nem akarta…
– Ne!
Ray a fejét ingatta.
– Én nem tudtam róla – folytatta, de Dodge tisztában volt vele,
hogy hazudik.
– Segítesz, vagy nem? – kérdezte.
Ray megint nevetett. Derű nélküli röhögés robbant ki belőle.
– Miért kéne neked segítenem? – kérdezte. – A halálomat
akarod.
Dodge elmosolyodott.
– De nem így. – Teljesen komolyan gondolta, amit mondott. –
Még nem.

Éjfél körül, amikor Carp teljes csöndbe burkolózott, és az eső

vékony ezüstlepelt terített a városra, Zev Keller arra ébredt, hogy
kezek markolják meg. Mielőtt sikolthatott volna, valami
pamutdarabbal tömték be a száját. Egy zokni volt az. Felemelték,
és kivitték az ágyáról az éjszakába.
Első, zavarodott gondolata az volt, hogy a rendőrök vitték
magukkal. Ha képes lett volna tisztán gondolkodni, észrevehette
volna az arcukat takaró símaszkot. Megfigyelhette volna, hogy a
csomagtartó, amelybe betuszkolták, egy tengerészkék Taurushoz
tartozott, olyasféléhez, amilyet a testvére is vezetett. Sőt,
rájöhetett volna, hogy pontosan a testvére kocsija, amely ráadásul
a szokásos helyén parkolt.
De nem tudott tisztán gondolkodni. Bepánikolt.
Miközben rúgkapálva figyelte, hogy a csomagtartó becsukásával
halvány csíkká zsugorodik az égbolt, Zev nedvességet érzett.
Ötéves kora óta most először vizelt maga alá.
Legvégül pedig rádöbbent, hogy minden korábbi esemény
ellenére a játék folytatódik. Ő pedig éppen veszített.
JÚLIUS 13., SZERDA
 HEATHER

A haditanácsra Bishop házában került sor. Muszáj volt megtartani.

Heatherék lakókocsija túl kicsinek bizonyult, Dodge senkit sem
hívott volna meg magához, Nat szülei pedig egész nap otthon
voltak és a garázst takarították. Heathernek Lilyt is magával kellett
hoznia. Miután véget ért az iskolaév, a húgának nem volt dolga, és
általában egyedül utazott fél órákat a busszal Hudsonba, a
könyvtárba,
A könyvtárban viszont éppen nem volt munkaerő, ezért egy
hétre bezárt, az igazgató pedig elment nyaralni. Lily kivételesen jó
hangulatban volt, bár megizzadt, bekoszolta magát, és úgy bűzlött,
mint a lovak; délelőtt Anne birtokán segédkezett Heathernek. A
Bishopékhoz vezető úton végig a tigrisekről énekelt, és az ablakon
kinyúlva integetett.
Bíshop az erdőben lakott. Az apjának valamikor
antikvitásüzlete és zálogháza volt; ahogy Bishop emlegette:
szeretett „gyűjtögetni”. Heather mindig azzal riogatta, hogy
kihívja rá a mániákus halmozókról szóló tévéműsor stábját, mert a
ház és az udvar is zsúfolásig tele volt limlommal, a szeméttől a
bizarr tárgyakig. Legalább két-+három roncsautó a legkülönfélébb
korokból, különféle összeszereltségi státuszban; több ládányi
festék festékszóróhoz, rozsdás csúszdák, gerendák halmai, ósdi
bútordarabok – minden félig a talajba süppedve. Lily kurjongatva
futásnak eredt az udvaron, és nyomban turkálni kezdett.
Heather a ház mögött találta meg Natet és Bishopot, egy régi
körhintán, amely már nem forgott. Bishop úgy nézett ki, mint aki
napok óta nem aludt. Amint meglátta Heathert, nyomban
odasietett hozzá és átölelte, amit a lány igencsak furcsállt.
Feszülten fogadta az ölelést. Biztos, hogy istállószaga volt.
– Mi van veled? – kérdezte, amikor elhúzódott a fiútól. Olyan
sötét árkok voltak a szeme alatt, mintha összeverték volna.
– Csak örülök, hogy látlak – mondta Bishop.
– Borzalmasan nézel ki. – Heather felemelte a kezét, és
lesimította a fiú haját, mintha ez valami régi szokása volna. Bishop
viszont elkapta a csuklóját. Mélyen a szemébe nézett, mintha
alaposan meg akarná jegyezni magának az arcát.
– Heather… – szólalt meg.
– Heather! – Nat szinte ugyanakkor kiáltotta a nevét, őt a jelek
szerint nem viselte meg annyira Bill Kelly halála. „Ugyan már,
hiszen nem is ismertük!” – mondta pár nappal korábban, amikor
Heather elmondta neki, milyen erős bűntudata van.
Heather nem várta meg, amíg Nat beszélni kezd, bár Nat hívta
össze a gyűlést.
– Kiszállok – jelentette be. – Nem játszom tovább.
– Meg kell várnunk Dodge-ot is – figyelmeztette Nat.
– Nekem nem kell várnom senkire – közölte Heather.
Idegesítette Nat higgadtsága. Jókedvűen, álmosan pislogott a
napsütésben, mintha semmi sem történt volna. – Nem játszom
tovább. Ilyen egyszerű.
– Beteg dolog – vágta rá Bishop mérgesen. – Elmebeteg. Aki
normális, az nem…
– A bírók sem normálisak ezek szerint? – kérdezte Nat, és a fiú
felé fordult. – Úgy értem, valami biztos nem stimmel velük.
Hallottatok Zevről?
– Az nem… – Bishop hirtelen elhallgatott és megrázta a fejét.
– Én viszont nem vagyok hajlandó elveszíteni annak
lehetőségét, hogy nyerjek hatvanhétezer dollárt! – jelentette ki
Nat, még mindig dühítően nyugodtan. Aztán megcsóválta a fejét. –
Nem helyes, hogy Dodge nélkül kezdtük el a megbeszélést.
– Miért? – fortyant fel Heather. – Miért aggódsz annyira Dodge
miatt? Én kötöttem veled egyezséget, nem emlékszel?
Nat elfordította a fejét, és Heather abban a pillanatban
rádöbbent az igazságra. Keserű ízt érzett a torkában.
– Te vele kötöttél alkut, igaz? Hazudtál nekem.
– Nem. – Nat tágra nyílt, könyörgő szemmel nézett Heatherre.
– Nem, dehogy! Nem akartam őt belevonni!
– Ti miről beszéltek? – kérdezte Bishop. – Hogy érted azt, hogy
belevonni? Mibe?
– Te maradj ki ebből, Bishop! – szólt rá Heather.
– Már benne vagyok – ellenkezett a házigazda. Ujjaival beletúrt
a hajába, és abban a pillanatban Heather érezte, hogy soha nem
lesz már normális a csapat. Már nem tudott gúnyolódni Bishop
haján, és nem tudott volna zselét kenni bele, hogy egyenként
felállítsa a tincseket. – Idejöttetek hozzám, nem tűnt fel?
– Ez már nem játék – makacskodott Heather. Minden kicsúszott
az irányítás alól. – Nem értitek? Valaki meghalt!
– Jézusom… – Bishop leroskadt a körhinta egyik ülésére, és
megdörzsölte a szemét, mintha csak Heather szavainak hatására
nyílt volna ki a szeme a valóságra.
– Miért szálltál be, Heather? – Nat felállt, amikor Bishop leült.
Karba fonta a kezét, és halk csettintő hangokat hallatott a
nyelvével. Ritmikusan. Akár egy minta. – Ha nem tetszik a
kockázat, ha nem tudod kezelni a veszélyt, akkor miért
jelentkeztél? Azért, mert az a hülye Matt Hepley dobott? Mert
elege lett abból, hogy a barátnője egy mirelit báb?
Heather mintha fulladozni kezdett volna. Érezte, ahogy
egyetlen, rövid, sziszegő kilégzésre kifogy belőle minden levegő.
Bishop felnézett, és mérgesen felhördült: – Nat!
Még Natalie is meglepettnek látszott, és rögtön furdalni kezdte
a lelkiismeret.
– Sajnálom – mondta gyorsan, kerülve Heather tekintetét. –
Nem akartam…
– Miről maradtam le?
Heather megfordult. Dodge éppen akkor érkezett meg. A
csillogó hulladékhalmok és a fémtörmelék között öltött testet.
Azon gondolkodott, milyennek tűnhetnek Dodge szemében: Nat
vörös arccal, bűntudattól gyötörve, Bishop holtfehéren, űzött
tekintettel; Heather pedig a könnyeit visszanyelve, még mindig
izzadtan az istállóban végzett munkától.
Mindhárman dühösek voltak: érezni lehetett a levegőben, mint
valami fizikai erőt.
Heather hirtelen rájött, hogy ez is a játék következménye. Ez is
hozzá tartozik.
Dodge viszont mintha nem észlelte volna a feszültséget.
– Baj, ha rágyújtok? – kérdezte Bishoptól. A házigazda megrázta
a fejét.
– Kiszállok – közölte Heather. – Elmondtam, hogy kiszállok, és
komolyan gondolom. Véget kellett volna már vetni a játéknak.
– A játéknak soha nincs vége – mondta Dodge. Nat elfordult
tőle, mire egy pillanatra, egy röpke kis pillanatra bizonytalanság
lett úrrá a fiún. Heather megkönnyebbült. Dodge megváltoztatta a
nyarát. Már nem az a csapott vállú különc volt, a kívülálló, aki
három évig némán ült az iskolában. Mintha a játék valamiképpen
táplálta volna, mintha nőtt volna tőle. – Hallottatok Zevről? –
Dodge egyenes füstkígyót fújt ki. – Én voltam.
Nat visszafordult hozzá.
– Te?
– Én és Ray Hanrahan.
Egy darabig csönd volt.
Végül Heathernek sikerült megszólalnia:
– Miről beszélsz?
– Mi tettük.
 Dodge beleszívott még egyet a cigibe, majd eldobta a csikket, és
cowboycsizmája sarkával eltaposta.
– Ez szabályellenes! – hördült fel Heather. – A bírók által
kijelölt kihívásokat kell teljesíteni!
Dodge megcsóválta a fejét.
– Ez a Pánik – közölte. – Nincsenek szabályok.
– Miért? – kérdezte Bishop a bal fülét rángatva. Próbálta nem
kimutatni a haragját, csak ez az önkéntelen mozgás árulta el.
– Üzentünk a bíróknak. Meg a játékosoknak. Folytatódni fog a
játék, így vagy úgy. Muszáj.
– Ehhez nincs jogotok – mondta Bishop.
Dodge vállat vont.
– Miféle jogunk? – kérdezte. – Mi ebben a rossz?
– Mi van a rendőrökkel? És a tűzzel? Mi van Billel?
Senki sem válaszolt. Heather észrevette, hogy remeg az egész
teste.
– Számomra vége van – ismételte újra.
Megfordult és majdnem beleütközött egy rozsdás tűzhelybe,
amely egy felfordított biciklivel együtt egy keskeny ösvény
kezdetét jelezte. Az ösvényen lehetett körbejárni a hulladék- és
tárgyhalmok között a hátsó udvaron, majd kimenni a kapuhoz.
Bishop utánakiáltott, de Heather nem törődött vele.
Lilyt az udvarnak egy üresebb részén találta meg, ahol nem volt
annyi törmelék. Kék festékkel szórt mintákat a fűre. Nem tudta,
honnan szerezte.
– Lily! – szólt rá éles hangon.
 A húga elejtette a festéket, és a rajtakapottak tekintetével
felállt.
– Megyünk – közölte Heather.
Lily megint összevonta a szemöldökét, és feltűnt a ráncocska a
szemöldöke között. Mintha egy szempillantás alatt
összezsugorodott és megöregedett volna. Heathernek eszébe jutott
az éjszaka, amikor suttogva megkérdezte: „Meg fogsz halni?” A
lelkiismeret-furdalás gyomorszájon vágta. Nem tudta, hogy
helyesen cselekszik-e. Úgy tűnt, képtelen jót tenni.
Viszont ami Bill Kellyvel történt, az semmiképpen sem volt jó.
Az sem volt jó, hogy úgy tettek, mintha semmi sem történt volna.
Ebben biztos volt.
– Mi bajod van? – kérdezte Lily, és kijjebb dugta az alsó ajkát.
– Semmi. – Heather megmarkolta a húga csuklóját. – Menjünk!
– Még nem is köszöntem Bishopnak! – vinnyogta Lily.
– Majd legközelebb – vágta rá Heather.
Jóformán odarángatta Lilyt a kocsihoz. Már nem hallotta Nat,
Bishop és Dodge hangját. Azon tűnődött, vajon róla beszélgetnek-
e. Nem tudott elég gyorsan lelépni. Némán vezetett, és úgy
szorította a kormányt, mintha félne, hogy hirtelen kicsúszik a
kezéből.
JÚLIUS 20., SZERDA
 HEATHER

Elromlott az idő, hideg lett és nyirkos, a talajt elborította a sár.

Heather két napig semmit sem hallott Natről. Nem akart elsőként
telefonálni. Bishoppal váltottak néhány sms-t, de vele sem akart
találkozni, amiből az következett, hogy munkába menet el kellett
buszoznia a 7-Elevenig, majd több mint egy kilométert gyalogolni
a zuhogó esőben. Bőrig ázva, nyomorúságosan érkezett meg a
farmra, ahol tovább ázott, mialatt megetette a csirkéket az
átvizesedett táppal, és behordta az eszközöket a fészerekbe, hogy
ne rozsdásodjanak el.
Nála már csak a tigrisek voltak szánalmasabbak; ahogy ott
feküdtek a juharfák alatt, és nézték, ahogy dolgozik; a lány azon
tűnődött, hogy vajon hozzá hasonlóan szoktak-e más helyekről
álmodni. Afrikáról, kiégett fűről, hatalmas, kerek napkorongról.
Először merült fel benne, milyen önző is Anne, hogy ott tartja
őket magánál, ezen a szeszélyes éghajlaton, ahol a tikkasztó
hőséget irdatlan esők követik, majd jön a hó, az ónos eső és a jég.
Azt pletykálták, hogy a rendőrség bizonyítékokat talált a
gyújtogatásra a Graybill-háznál. Heather egy egész napig
gyötrődött, mert biztos volt benne, hogy megtalálták a
sporttáskáját, és bármikor érte jöhetnek, hogy sittre vágják. Mi
lenne vele, ha gyilkossággal vádolnák? Tizennyolc éves. Ez azt
jelenti, hogy már igazi börtönbe kerülne, nem a fiatalkorúak
börtönébe.
Aztán teltek-múltak a napok, és senki sem jött érte, így lassan
megnyugodott. Nem ő gyújtotta meg azt a rohadt gyufát. Ha
belegondolt, tulajdonképpen mindenről Matt Hepley tehetett. Őt
kellene letartóztatni. Meg Delaneyt.
A Pánikról egy pisszenést sem lehetett hallani. A bírók
szemlátomást nem reagáltak semmit Dodge lépésére. Heather nem
tudta, próbálkozna-e a fiú újból valami hasonlóval, aztán
emlékeztette magát arra, hogy neki már semmi köze a játékhoz.
Még mindig esett. Július közepén jártak, és New York állam
eldugott szegleteiben minden zölden, buján csillogott és
hajladozott, akár egy esőerdő.
Krista megbetegedett a párás, nyirkos levegőtől. Azt mondta,
ragacsosnak érzi tőle a tüdejét. Heather nagy nehezen visszafogta
magát, és nem mondta meg neki, hogy talán jobb bőrben lenne, ha
nem szívna el mindennap egy doboz mentolos cigit. Krista beteget
jelentett a munkahelyén, és egész nap a kanapén hevert,
meghűlésre való szerekkel kúrálva magát. Úgy nézett ki, mint egy
halott, felpuffadt vízi lény, amely az óceánból a partra sodródott.
Heather így legalább használhatta a kocsit. Újra kinyitott a
könyvtár. Elvitte oda Lilyt.
– Akarod, hogy érted jöjjek? – kérdezte.
Lily megint harapós kedvében volt.
 – Nem vagyok már kisbaba – közölte, miközben kiszállt a
kocsiból. Az ernyő sem érdekelte, amit Heather hozott neki. –
Majd buszozom.
– És mi lesz a…? – Mielőtt Heather utánanyújtotta volna az
esernyőt, Lily már becsapta az ajtót, és rohant a könyvtár bejárata
felé, lassan áramló, sötét pocsolyák között.
Heathert mégsem hangolta le az eső. I.ily már majdnem
tizenkét éves. Normális, hogy kezd szemtelen kamasz lenni. Ez azt
mutatta, hogy rendben fejlődik, mint más normális gyerekek és
talán mégsem okozott neki maradandó károkat az, hogy a Fresh
Pines Parkban kellett felnőnie, ahol hangyák masíroztak a
kanalakon és Krista telefüstölte a szobát.
Még mindig nem kopogott az ajtón a rendőrség, a Pánikról
pedig egyetlen hangot sem csiripeltek a madarak.
Kemény volt a munka: Anne kitakaríttatta vele az istállót, aztán
hézagolniuk kellett a pince egyik szakaszát, ahol becsurgott az eső
és penész burjánzott a falon. Heather megdöbbent, amikor Anne
véget vetett a feladatoknak, mert már délután öt óra volt, és addig
nem is észlelte az idő múlását, szinte fel sem pillantott. Az eső
viszont még jobban tombolt. Egybefüggően zuhogott, akárha egy
hatalmas guillotine pengéje rezgett volna a fejük fölött.
Miközben Anne a teáját készítette, Heather órák óta először
megnézte a telefonját. Azonnal kocsonyássá vált a gyomra, és
mintha lefolyt volna a lábáig. Tizenkét nem fogadott hívása volt
Lilytől.
 Úgy összeszorult a torka, hogy alig tudott lélegezni. Azonnal
megnyomta Lily számát, de kicsöngés helyett is azonnal a
hangposta jelentkezett.
– Mi baj van, Heather? – kérdezte Anne a tűzhelynél állva. Ősz
haja furcsa dicsfényként göndörödött össze az arca körül.
– Mennem kell – közölte Heather.
Utólag nem is emlékezett, hogyan szállt be a kocsiba, hogyan
tolatott le a bekötőúton, és hogyan jutott el a könyvtárig, de
hirtelen ott állt előtte. Leparkolt, és nem is zárta be az ajtót.
Némelyik pocsolyába bokáig belesüllyedt a lába, ám azt sem vette
észre. Futva tette meg az utat a kapuig. A könyvtár már egy órája
bezárt.
Többször is Lily nevét kiáltotta, és tűvé tette érte a parkolót.
Vezetés közben fürkészte az utcákat, és minden lehetséges
szörnyűséget elképzelt, ami Lilyvel történhetett – hogy baja esett,
elkapták, megölték –, és alig bírta megőrizni a józanságát,
visszafojtani a hányingert vagy az idegösszeomlást.
Végül nem maradt más választása, mint hazamenni. Fel kell
hívnia a rendőrséget.
Több pánikrohamot is le kellett küzdenie magában. Ez az. Ez a
valódi pánik.
A Fresh Pinesba vezető út tele volt kátyúkkal, sárral és egészen
mély tócsákkal. Heather beléjük hajtott, amitől időnként kipörgött
vagy csikorgott az autó kereke. Most még gyászosabbnak hatott a
hely, mint máskor: az eső ökölcsapásokkal sújtotta a lakókocsikat,
rángatta a szélcsengőket, és elmosta a tűzrakóhelyeket.
 Heather még le sem állította a kocsit, amikor észrevette Lilyt:
egy csenevész, lombját vesztett nyírfa alatt ült, alig öt méterre a
lakókocsi lépcsőjétől, karjával lábát átfogva, remegve. Valahogy
mégis leparkolhatott, mert a következő pillanatban már Lily felé
rohant, átcsörtetett a pocsolyákon, és ölébe vette a húgát.
– Lily! – A lehető legszorosabban ölelte magához. Jól van,
semmi baj. Épségben van, biztonságban van. – Jól vagy? Jól vagy?
Mi történt?
– Fázom – mondta Lily tompa hangon. Heather bal vállába
beszélt, így alig lehetett érteni. Heather szíve összeszorult. A
világot is kifordította volna a sarkaiból egy takaróért.
– Gyere! – hívta a húgát. – Menjünk be!
Lily távolabb lökte magát tőle, mint egy megbokrosodott ló.
Kidülledt a szeme.
– Nem akarok bemenni! – kiáltotta. – Én nem megyek be oda!
– Lily! – Heather kipislogta az esőcseppeket a szeméből, majd
leguggolt, hogy egy szintre kerüljön a szeme a húgáéval. Lily ajkai
egészen elkékültek. – Mi történik itt?
– Anya azt mondta, hogy menjek el – felelte Lily,
elvékonyodott, megtört hangon. – Azt… azt mondta, hogy
játsszak kint.
Valami elpattant Heatherben, és abban a pillanatban rájött,
hogy egész életében ez ellen építette a falakat és gátakat magában,
de mögöttük egyre csak gyűlt a feszültség.
Most átszakadt a gát, és az indulat elöntött mindent.
Fulladozott a haragban és a gyűlöletben.
 – Gyere! – szólt rá a húgára. Maga is meglepődött, hogy
változatlan hangon beszél, holott dühödten robajló, mindent
felszippantó feketeség gomolygott benne. Megfogta Lily kezét. –
Akkor ülj be a kocsiba, jó? Bekapcsolom a fűtést. Kellemes, száraz
a belseje.
Odavitte Lilyt az autóhoz. A hátsó ülésen talált egy pólót –
Kristáét, füstszagút –, ami legalább száraz volt. Segített Lilynek
kibújni a vizes pólójából. Kioldotta a cipőfűzőjét, lehámozta róla a
nedves zoknit, majd felemelte a lábát a szellőzőkhöz, ahonnan
áramlani kezdett a meleg. Lily mindvégig bénultan
engedelmeskedett, mintha minden életet kimostak volna belőle.
Heather automatikusan csinált mindent.
– Mindjárt visszajövök! – mondta a húgának. Valahogy
távolinak tetszettek a szavak, mintha nem is ő beszélt volna. A
harag robajlása minden józan gondolatot túlharsogott benne.
Bumm, bumm, bumm!
Zene dübörgött a lakókocsi felől, szinte rázta a falait. Odabent
égett a villany, bár a rolókat lehúzták. Egy ringatózó alakot látott –
talán táncolt. Korábban nem vette észre, annyira aggódott Lily
miatt. Semmi másra nem tudott figyelni, csak arra a kicsi alakra,
aki a szánalmas kis nyírfa – talán a Fresh Pines egyetlen fája – alatt
kucorgott.
Anya azt mondta, hogy menjek el. Azt mondta, hogy játsszak
kint.
Bumm, bumm, bumm.
 Az ajtónál termett. Be volt zárva. Valaki visítva röhögött
odabent. Sikerült bedugnia a kulcsot a zárba; ezek szerint mégsem
remegett annyira a keze. Furcsa – gondolta magában –, talán meg
is nyerhettem volna a Pánikot.
Kinyitotta az ajtót,.és belépett.
Hárman voltak: Krista, Bo és Maureen a Lot 99-ből.
Megbénultak, és Heather is mozdulatlanná dermedt. Úgy érezte
magát, mint aki egy színdarabba csöppent, de elfelejtette a
szövegét – levegőt is alig kapott, fogalma sem volt, mit tegyen.
Bántotta a szemét a fény. Úgy festettek, mint a színészek, mind a
hárman – intim közelségben rajtakapott színészek. Ki voltak
pingálva, de szörnyű lett az arcuk. Mintha leolvadt volna róluk a
festék, és lassan eltorzította volna a vonásaikat. Szemük ragyogott,
csillogott, akár a játékbabák szeme.
Heathert minden benyomás egyszerre rohanta meg: a kék füst,
az üres vodkásüvegek, a csikkekkel teletömött poharak, az
egyetlen, félig megmaradt Georgi vodka.
Meg a kicsi, kék műanyag tányér az asztalon, a Szezám Utca
kifakult karaktereivel – Lily régi tányérja –, rajta vékony fehér
porcsíkokkal.
A látvány fizikai ütésként érte Heathert, vagy mintha
belerúgtak volna a gyomrába. Egy pillanatra elfeketült körülötte a
világ. Csak a tányér maradt. Lily tányérja.
Aztán tovaszállt a pillanat. Krista imbolygó kézzel a szájához
emelte a cigit, de majdnem elvétette.
 – Heather Lynn! – motyogta. Végigtapogatta a blúzát a mellein,
mintha öngyújtót keresne. – Hogyhogy hazajöttél, drágám? Miért
nézel rám úgy, mint egy…
Heather ekkor mozgásba lendült. Mielőtt az anyja befejezhette
volna a mondatot, vagy Heather átgondolhatta volna, mit csinál,
az összes haragja a karjába és a lábába ömlött: felkapta a kék
tányért, amit a porcsíkok vastag karcolásokként kereszteztek, és
elhajította.
Maureen felsikoltott, Bo felordított. Krista alig tudott elhajolni.
Megpróbált újra felegyenesedni, de hátratántorodott, és Maureen
ölében kötött ki, a fotelban. Erre Maureen még hangosabban
sikoltott. A tányér nagy csattanással a falnak csapódott, és a levegő
pár pillanatra megtelt fehér porral, mintha hó hullott volna a
lakókocsiban. Akár még mulatságosnak is tűnhetett volna, ha nem
lett volna annyira borzalmas.
– Mi a lófasz…? – Bo két lépéssel közelebb ment Heatherhöz, és
a lány azt hitte, meg fogja ütni. A férfi azonban csak állt ott ökölbe
szorult kézzel, vörös arccal, felpaprikázódva. – Mégis mi a faszt
jelentsen ez?
Krista nagy nehezen feltápászkodott.
– Te ki a jó istennek képzeled magad?
Heather örült, hogy közöttük van a dohányzóasztal,
máskülönben elképzelni sem tudta, mit tenne. Meg akarta ölni
Kristát. Tényleg megölni.
– Undorító vagy – nyögte ki végül, de kicsit fojtott hangon,
mintha valami beburkolta volna a hangszálait.
 – Tűnj el innen! – Krista arca egyre vörösebb lett, egyre
hangosabban kiabált, és úgy remegett a teste, mintha valami
irdatlan robbanás készülődne benne. – Menj ki! Hallod? Kifelé!
A vodkásüveg felé nyúlt, és eldobta. Szerencsére túl lassú volt.
Heather könnyedén elhajolt előle. Csak hallotta az üveg
csörömpölését és a folyadék szétloccsanását. Bo átkarolta Kristát.
Sikerült visszafognia. Az asszony még mindig üvöltött, sőt állat
módjára vonaglott, vörös arccal, eltorzulva, visszataszítóan.
Heather haragjának nagy része kioldódott a gyomrából, mint
egy széttekeredő kígyó. Semmit sem érzett. Se fájdalmat, se
haragot, se félelmet. Csak és kizárólag undort. Különös módon
felülről látta az egész jelenetet, mintha a levegőben lebegne, a saját
teste fölött.
Megfordult, és bement a szobájába. Először a felső fiókot nézte
meg, a műanyag ékszerdobozt, amelyben a fülbevalóit tartotta.
Minden eltűnt belőle, csak negyven dollár maradt. Hát persze. Az
anyja ellopta.
Emiatt sem tudott már haragudni, csak undorodni. Állatok.
Nem voltak különbek az állatoknál, és Krista volt a legalantasabb
közöttük.
Zsebre dugta a húszasokat, és gyorsan végighaladt a szobán,
telepakolva Lily hátizsákját cipőkkel, nadrágokkal, pólókkal,
fehérneművel. Amikor megtelt a hátizsák, egy tűzdelt paplant
rakott tele további holmikkal. A takaróra is szükségük lesz. Meg
fogkefére. Egyszer olvasta egy magazinban, hogy a legtöbb utazó a
fogkeféjét felejti el becsomagolni. Ő viszont nem felejti el.
Nyugodt volt, tisztán gondolkodott. Mindent összeszedett.
Felvette a hátizsákot az egyik vállára, de annyira kicsi volt,
hogy alig fért át rajta a karja. Szegény Lily! Csak valami ételt akart
hozni a konyhából, de ahhoz el kellett volna mennie az anyja, Bo
és Maureen mellett. Inkább lemondott egy étkezésről. Bár amúgy
sem lett volna sok hozzávaló a konyhában.
Az utolsó pillanatban a rózsát is levette a fésülködőasztalról,
amit Bishop készített neki fémből és drótból. Szerencsét fog hozni.
Megigazította a karján a paplant, amely súlyos volt már a sok
ruhától és cipőtől, aztán oldalazva kiaraszolt a hálószoba ajtaján.
Félt, hogy az anyja megpróbálja megállítani, de ettől nem kellett
tartania. Krista a kanapén ülve zokogott, Maureen ölelő karjával
vigasztalta. Úgy nézett ki a feje, mint egy szalmakazal. Heather
csak annyit hallott a motyogásából: „…megtettem mindent…
segítség nélkül”. A szavainak fele dünnyögés maradt. Túlzottan
szét volt esve ahhoz, hogy tisztán beszéljen. Bo eltűnt. Biztos
kétségbeesett, amikor látta, hogy a drog hintőporként fújódott el
és szóródott szét a szőnyegen. Talán újabb adagért indult.
Heather kilépett az ajtón. Nem számít, ha soha többé nem látja
Bót, az anyját és Maureent, és nem érdekli, ha többé nem teszi be
a lábát a lakókocsiba. Pár pillanatig képes lett volna sírni, ahogy
lesétált a lépcsőn. Soha többé… a gondolat olyan erős
megkönnyebbüléssel töltötte el, hogy elgyengült a térde, és kis
híján lezuhant.
De még nem sírhatott. Lily miatt erősnek kellett maradnia.
 A húga álomba merült az első ülésen; nyitott szájjal aludt, a haja
pedig hátrafelé lengedezett a fűtés áramlataiban. Végre eltűnt a
kékség a szájáról, és már nem is remegett.
Csak akkor nyitotta ki a szemét, amikor elhagyták a Pines
bejáratát, és száguldani kezdtek a 22-es úton.
– Heather? – kérdezte halkan.
– Mi van, Billy? – Heather próbált mosolyogni. de nem sikerült
neki.
– Nem akarok visszamenni oda.
Lily elfordult, és az ablakhoz támasztottá a homlokát. Az üveg
tükrében keskeny és sápadt volt az arca, mint egy csúcsos kis
lángocska.
Heather megszorította a kormánykereket.
– Nem megyünk vissza – közölte, és furcsa módon a szavak a
hányás ízét idézték fel a szájában. – Soha nem megyünk oda vissza,
jó? Ígérem.
– Hova megyünk? – kérdezte Lily.
Heather átnyúlt az anyósülésre, és megmarkolta Lily térdét.
Megszáradt a farmerja.
– Majd kitalálunk valamit. Oké? Elboldogulunk. – Az eső még
mindig függönyként zuhogott. A kocsi tajtékokat vetett az úton, és
folyók robajlottak az árkok felé. – Ugye bízol bennem?
Lily bólintott, de továbbra is az üveghez nyomta az arcát.
– Minden rendben lesz – tette hozzá Heather, majd ismét két
kézzel fogta meg a kormányt.
 Tisztában volt vele, hogy sem Bishophoz, sem Nathez nem
mehetnek. Elhozta az anyja kocsiját, és nem is akarta visszaadni,
ami lopásnak számított. Az anyja pedig elsőként a barátainál fogja
keresni, ha kijózanodik, és rádöbben, mi történt.
Kihívja a rendőrséget? Hajtóvadászatot indítanak Heather után?
Nem kizárt, hogy az anyja meggyőzi őket: Heather bűnöző, és
valószínűleg a gyújtogatás is az ő lelkén szárad.
Emiatt azonban egyelőre nem aggódott.
Senki nem fogja megtudni. Ennyi a lényeg. Lilyvel nagyon-
nagyon óvatosnak kell lenniük az elkövetkező hetekben. Amint
elég pénzt összegyűjtenek, hogy elhagyják Carpot, meg is teszik.
Addig pedig bujkálniuk kell. Elrejtik a kocsit is, és csak éjszaka
használják.
Aztán váratlanul eszébe jutott valami: Meth Row. Az az utca
tele van zsúfolva régi kocsikkal és elhagyott házakkal. Senki sem
fogja észrevenni, ha még egy roncs parkol ott.
Lily megint elaludt, és halkan hortyogott. A Meth Row még
sivárabbnak látszott, mint korábban. Az esőtől mocsárrá változott
a kátyús út, így Heather alig bírta egyenesen tartani a
kormánykereket. Nehéz volt megállapítani, hogy mely házak
lakottak, és melyek állnak üresen, ám végül talált egy helyet egy
kicsi raktárépület oldalában, mellette egy öreg Buick
fémcsontvázával, és a kettő takarásában észrevétlenül le tudta
parkolni a kocsit.
Leállította a motort. Nem volt értelme pazarolni a benzint.
Mostantól mindennel nagyon takarékosan kell bánniuk.
 A hátsó ülésen kényelmesebb lett volna, ám mivel Lily már
aludt, Heather pedig úgy érezte, le sem tudná hunyni a szemét –
hat óra sem volt még –, hátranyúlt, és kirázott mindent a
paplanból. Csupa olyan holmit, ami egy órája még az ágyukon
vagy a hálószobájuk padlóján hevert. Az otthonukban.
Hajléktalan. Ez a szó jutott elsőként eszébe, de nyomban el is
hessegette. Ronda szó volt, sőt szinte büdös.
A szökevény jobban tetszett neki, talán több volt benne a
méltóság.
Ráterítette a paplant Lilyre, óvatosan, nehogy felébressze. Talált
hátul egy kapucnis pulóvert, ráhúzta a pólójára, felvette a
kapucnit, és összekötötte a zsinórokat a nyakánál. Szerencsére
nyár volt, ezért nem hűlhetett le annyira a levegő.
Felmerült benne, hogy a mobilját is ki kéne kapcsolnia, nehogy
tovább merüljön. Előtte azonban írt egy sms-t Natnek és Dodge-
nak, és bevette a címzettek közé Bishopot is. Ahogy a fiú mondta,
így vagy úgy mindnyájan benne voltak a játékban.
„Meggondoltam magam” – írta. – „Újra játszom.”
Most már csak a nyeremény érdekelte. Meg Lily. Magában
érvénytelenítette a Natnek tett ígéretét övé lesz a pénz, egyedül
csak az övé.

Aznap éjjel, jóval azután, hogy Heather végül mégis elaludt,

hátracsuklott fejjel a Taurus vezetőülésén, amikor Nat a
számítógépénél gubbasztott és vicces videókat nézegetett, amikor
bezártak a bárok és az embereknek az utcán vagy a 7-Eleven
parkolójában kellett meginniuk az utolsó pohár alkoholt, Ellie
Hayes arra ébredt, hogy két álarcos alak durván talpra rángatja, és
összebilincseli a kezét a teste előtt, mint valami elítélt bűnözőnek.
A lány szülei elutaztak a hétvégére – a játékosok pontosan
tudták, mikor kell lecsapni. A bátyja, Roger ugyan meghallotta a
zajt és a csoszogást, és kirohant a folyosóra egy baseballütővel, ám
Ellie rárivallt:
– Ez a Pánik!
Roger leengedte az ütőt, megcsóválta a fejét, és visszament a
szobájába, ő is benne volt a játékban.
Ellie semmitől sem félt annyira, mint a bezártságtól, még az
árvíztől sem, ezért megkönnyebbült, amikor nem csomagtartóba
tuszkolták be, hanem egy ismeretlen kocsi hátsó ülésére.
Örökkévalóságnak tűnt az út; olyannyira, hogy elunta magát és
elaludt. Amikor megállt a kocsi, hatalmas, üres parkolót látott
maga körül, szögesdrótos kerítéssel. Mielőtt kialudt volna a
fényszóró, ütött-kopott táblát pillantott meg egy omladékos épület
falán.

KÖSZÖNTJÜK VENDÉGEINKET A DENNY USZODÁBAN!

REGGEL 9-TŐL NAPNYUGTÁIG NYITVA TARTUNK,
A HÁBORÚS HŐSÖK EMLÉKNAPJÁTÓL a MUNKA ÜNNEPÉIG.

A lakatot nem zárták be a kapun. Miközben besétáltak, Ellie-

nek eszébe jutott, hogy Ray Hanrahan előző évben nyári
munkaként karbantartási feladatokat vállalt a Denny Uszodában.
Lehet, hogy ő szervezte meg az egészet?
Átvonultak a vizes gyepen, átcuppogtak a sáron, és odaértek a
medence széléhez. A víz nyúlósan csillogott a holdfényben, és
valami lehetetlen, elektromos izzás derengett alóla.
Hirtelen ismét rátört a páni félelem.
– Ugye most csak szórakoztok velem? – A medence mély
végében állt, ezért hátrálni akart, de mozdulni sem tudott.
Szorosan fogták. Valami fémes tárgy vájódott a tenyerébe.
Ösztönösen meg akarta markolni, de bele sem mert gondolni, mi
lehet az. – Azt várjátok tőlem, hogy…?
Be sem fedezhette a mondatot: durván belökték a medencébe.
Árvíz. Mélységes, kavargó hullámok mindenütt, a szájában, a
szemében, az orrában.
Kicsit több mint egy percet töltött a víz alatt, mielőtt nagy
erővel felhúzták a felszínre, de meg mert volna esküdni rá, hogy
legalább öt vagy hét percig fulladozott. Végtelen másodpercekig
dübörgött a szívverése a fülében, a tüdeje levegőért sikított, lábai
kétségbeesett rúgkapálással kerestek valami támaszt. A totális,
mindent elemésztő pánikban eltöltött másodpercek alatt nem is
tudatosult benne, hogy mindvégig a kis kulcsot szorongatta a
kezében, amivel a bilincset ki lehetett nyitni. Csak akkor ébredt
erre rá, amikor megint levegő tolult a tüdejébe, és mélyen, hálásan
lélegzett.
Dodge hazárdjátéka végül meghozta az eredményt. Reggel
elterjedt Ellie elrablásának híre, és délben ismét felbukkantak a
fogadócédulák. Ezúttal kézből kézbe adták őket körültekintően,
titkolózva. Zev Kellernek és Ellie Hayes-nek nem sikerült az
egyéni megmérettetés. Kiestek a játékból. Ahogy később Colin
Akinson is. Ő menekült el elsőként a Graybill-házból is – állítólag
meg sem állt Massachusettsig.
Dodge, Ray, Heather és Nat egyelőre bent voltak. Harold Lee,
Kim Hollister és Derek Klieg szintén.
Csak hét versenyző maradt.
JÚLIUS 27., SZERDA
 DODGE

Minden öröm kiveszett a játékból, akárcsak a könnyedség és a

szellemesség is. Dodge tudomása szerint a Pánik soha nem volt
ennyire komoly. Soha nem is versenyeztek ilyen rejtélyeskedés
közepette. Nem csak a játék illegális folytatásáért tartóztathatták le
őket. A rendőrök még mindig próbálták rábizonyítani valakire a
Graybill-házban történt gyújtogatást és Kis Bill halálát.
A jelek szerint a bírók is elveszítették a humorérzéküket. A
következő e-mail, napokkal Ellie elrablása és kizárása után rövid és
lényegre törő volt.

„MALDEN PLAZA, I-87., 21:00, SZERDA.”

Bishop vezetett. Szokás szerint Heather ült az anyósülésen, Nat

és Dodge pedig hátul. Nat egész úton dobolt az ablakon, valami
ösztönös, belső ritmus szerint. Dodge azon tűnődött, hogy akár
valami őrült késő éjjeli kalandra is indulhattak volna a
bevásárlóközpontba, de ezt a fantáziaképet eleve elrontotta
Heather kimerültsége és ásítozása meg Bishop szótlansága. Csak
halkan, suttogva merte megkérdezni a lánytól, hogy mi baja van.
– Szerinted mi bajom van? – csattant fel Heather. Dodge nem
akart hallgatózni, de akaratán kívül minden szót hallott.
 – Anyukád hívott – közölte Bishop kis idő után. – Azt mondta,
egy ideje nem vagy otthon.
– Átmenetileg Anne-nél lakom. Semmi gond.
– Azt is mondta, hogy elvitted a kocsit.
– Szóval az ő oldalán állsz?
Bishop valószínűleg elment Kis Bill temetésére. Dodge
felismerte az összehajtogatott emlékröplapot, amely a
visszapillantó tükrön lógott egy szalagra függesztve, elején a
szárnyas angyallal. Mint egy kabala, vagy talizmán. Furcsállták
hogy felakasztotta az autójában. Eddig nem tűnt babonás típusnak.
Igaz, más szempontból is érthetetlen volt a viselkedése. Soha nem
értette például, hogy miért kísérte el őket a játékra, vagy miért
érzett bűntudatot Bill Kelly halála miatt.
Amikor elhaladtak a Columbia County víztornyok mellett,
Dodge kinézett az ablakon, és visszagondolt az első rajtaütés
éjszakájára, amikor Nattel és Heatherrel elbújtak a rendőrök elől.
Hirtelenjében gyászos érzés lett rajta úrrá, a hajthatatlanul rohanó
idő miatt. Akár az özönvíz: szemétkupacokat hagyott maga után.
Az eget sötét felhők tömegei takarták, de végre elállt az eső.
Nem lehetett megállapítani, honnan jön a napfény, de egyszer
csak vaskos, oszlopszerű, furcsa fénysugár vetődött keresztbe az
aszfalton, holott az ég többi része ólomszürke volt. A Maiden
Plazáig azonban hosszú volt az út, és jókora kerülőt kellett tenniük
az északi oldala felé, ezért mire megérkeztek, le is bukott a nap a
láthatáron.
 Néhány tucat kocsi parkolt a pláza előtt, többnyire a lehető
legközelebb a McDonald’s-hoz, és szunnyadt ott néhány
tizennyolc kerekű kamion is, amelyek valószínűleg Albanyból
tartottak Kanadába. Dodge látta, ahogy a parkoló túlsó végén egy
család jön ki a nagy lengőajtón, gyorséttermi papírdobozokkal és
hatalmas üdítős poharakkal. Azon gondolkodott, vajon hova
igyekeznek. Bizonyára egy ennél sokkal jobb helyre.
A játékosok viszont messze parkoltak le az épülettől, a terület
egyik sarka körül, ahol a fák és bokrok közel kúsztak az aszfalthoz,
és összesűrűsödött a sötétség. Mindössze hét versenyző maradt, és
két tucat néző. Dodge meglepődött rajta, hogy Diggin egyáltalán
odafáradt. Egészen zöldnek látszott, ahogy a merev nyakú utcai
lámpák alatt állt, mintha a hányás kerülgetné.
– Egyszerűek a szabályok – mondta szinte kiabálva, mert
mögötte robajlott a forgalom. Az I-87-et, egy hatsávos autópályát
csupán egy gyenge, lábszárközépig érő korlát választotta el a
parkolótól. – Mindenkinek át kell kelnie. Az öt leggyorsabb jut
tovább. A maradék kettő nem.
– Én leszek az első. – Ray előrelépett. Kerülte Dodge tekintetét.
Valamiféle fegyverszünetet kötöttek, legalábbis egyelőre. Fonák
helyzet volt: Dodge bizonyára Rayt gyűlölte legjobban a világon,
Luke-on kívül, mégis ő ismerte a legtöbb titkát. – Túl akarok lenni
rajta.
– Várj! – Diggin hosszú, fekete anyagdarabot húzott elő a
zsebéből, és megrázta. Ennél szánalmasabban talán nem is
nézhetett volna ki. – Ezt fel kell venned.
 – Mi ez? – kérdezte Ray, bár mindenki láthatta, hogy egy
szemkendőről van szó.
Nat és Heather egymásra pillantottak. Dodge-nak nem kellett
megkérdeznie, mire gondolnak, magától is tudta. Mindig volt
benne egy csavar. Nem találtak ki könnyű feladatot.
Diggin habozott. Pár pillanatig úgy tűnt, hogy ő maga próbálja
meg rákötni Ray szemére a fekete kendőt.
Ray dühödten nézett rá.
– Add már ide! – mondta, és kikapta a kezéből.
Diggin megkönnyebbülten lépett hátra. Ray feltette a kendőt,
és megkötötte.
– Így már jó? – kérdezte, bár senkinek sem címezte a kérdést
személy szerint.
Dodge lépett előre következőként, és megállt közvetlenül Ray
előtt. Ütésre emelte az öklét, aztán Ray orrától pár centire megállt
a keze. Natnek elakadt a lélegzete, Diggin feljajdult. Ray azonban
meg sem rezzent.
– Rendben van – közölte Dodge. – Semmit sem lát.
– Te nem bízol bennem, Mason? – kérdezte Ray, és szája
szeglete felkunkorodott.
– Kicsit sem – felelte Dodge.
Diggin segített Raynek átlépni a korláton, amely elválasztotta a
parkolót az autópálya szélén futó keskeny füves és kavicsos sávtól.
Kamionok zúgtak el mellettük mennydörgő hanggal, füstöt
okádva. Miközben Ray átemelte a lábát a korláton, egy kocsi
rádudált, és Dodge lelki szemei előtt már le is zajlott az ütközés: a
hirtelen irányváltás, a kerekre duzzadó fényszórók látványa, az
egy helyben megdermedt Ray és a remegő csattanás.
De arra még várni kellett.
– Idő! – kiáltotta Diggin.
A kezében volt a telefonja. Dodge ekkor vette észre először,
hogy Bishop kicsi távolabb áll, és mozognak az ajkai, mintha
valami néma imát rebegne. Hihetetlen, elkínzott, meggyötört volt
az arca.
Abban a pillanatban belehasított a gyanú. Vagy inkább
megérzés.
Aztán gyorsan elhessegette a gondolatot. Képtelenség.
– Tíz másodperc eltelt! – jelentette ki Diggin.
Dodge visszafordult az autópálya felé. Ray még mindig
tétovázott: részeg módjára imbolygott, mintha arra várna, hogy
valami lendület végre elszakítja a lábát a talajtól. Egy kamion
kürtje harsant fel, ezért hátraugrott. Az éktelen zaj gurult és
visszhangzott az éjszakában, és a távolság valamiféle földöntúli
visítássá torzította. A mozgás eggyé vált a zajjal: Dodge behunyta a
szemét, és hallotta a kerekek sziszegését az aszfalton, a basszus és a
zene dübörgését, a motorok bőgését és köpködését meg a levegő
suhogását, amikor egy-egy jármű elhaladt mellettük. Megint
kinyitotta a szemét.
– Húsz másodperc! – szólalt meg Diggin egészen éles hangon.
Hirtelen megtört a forgalom áramlása. Négy vagy öt
másodpercig mind a hat sáv üres volt. Ray megérezte, és futásnak
eredt. Nekirohant a túloldalon lévő korlátnak, és majdnem elájult
az ütéstől, de nem számított. Csak az számított, hogy megcsinálta.
Levette a szemkötőt, és diadalmasan meglengette a feje fölött.
Huszonhét másodperc alatt teljesítette a feladatot.
Meg kellett várnia egy újabb szünetet a forgalomban, hogy
visszatérjen, ám ezúttal nem rohant annyira. Büszkén vonult.
– Ki a következő? – kérdezte Diggin. – Végezzünk, mielőtt… –
Újabb kamion robogott el mellettük, így a többi szavát nem
lehetett hallani.
– Én. – Dodge lépett ki a csapatból. Ray meglengette a
szemkendőt az egyik kezében. Futólag találkozott a tekintetük.
Sokkal jobban összefonódott a sorsuk, mint bármikor korábban.
– Ne fulladj meg! – mondta Ray halkan. Dodge kikapta a
szemkötőt a kezéből.
– Csak ne félts engem!
Vastag és teljesen sűrű szövésű volt a fekete kendő, olyasféle,
amilyenből a kátrányos ponyvát is készítik. Miután Dodge
felkötötte, egyáltalán semmit sem látott. Egy időre összeszorult a
mellkasa, teljesen összezavarodott, és szédülni kezdett, mintha
rémálomból ébredt volna egy idegen helyen. Csak a hangokra
tudott figyelni; a kamionokra meg az abroncsok surrogására.
Lassan összeállt a helyszín a képzeletében. Döbbenetesnek
tartotta, hogy a látás elvesztése ennyire kiszolgáltatottá teheti,
mintha nyílt seb lett volna. Észre sem venné, ha valaki rátámadna.
Két puha kéz fogta át a csuklóját.
– Légy óvatos! – suttogta Nat.
 Dodge nem válaszolt, csak felemelte a kezét, és kitapogatta a
lány arcát. Remélte, hogy nem a mellét fogja meg – vagy talán
mégis ebben bízott.
– Oké – határozott végül, és arra fordult, amerre Diggint
sejtette. – Készen állok.
Ahogy Ray-jel is tette, Diggin belekarolt, és odakísérte az
alacsony fémkorláthoz, majd a szavaival irányította, hogyan
másszon át. Dodge az autópálya szegélyén találta magát; az autók
és a nyergesvontatók mennydörögve húztak el előtte. A forró szél
füsttel telítődve fojtogatta, valahányszor az arcába csapott, és
megremegett a talaj a lába alatt az irdatlan súlyú kerekek
mozgására. Fel-felharsant, majd elhalt a dudák hangja.
Dodge úgy érezte, megkeményedik a szíve és kiszárad a szája.
Nem számított rá, hogy ennyire fog félni. A füle megtelt a dübörgő
ritmussal – nem is tudta megállapítani, hogy az autópályáról vagy
a saját szíve felől jön-e. Alig hallott valamit Diggin szavaiból,
amikor bejelentette az időt.
A kurva életbe! Nem hallott semmit. Honnan tudná, mikor
induljon?
Mi lesz, ha elesik? Mintha cseppfolyóssá vált volna a lába –
valahányszor lépni próbált, össze akart roskadni vagy gabalyodni.
Maga elé képzelte Nat arcát, ahogy oldalra billenti a fejét
csókolózásnál. Elképzelte Dayna karószerű lábát, az ablakhoz tolt
székét, a szobába beomló napfényt, és aztán azt is, ahogy
vastagodni és nőni kezd a lába, és újból erős, izmos vádli
formálódik rajta.
 Tompulni kezdett a fülében a dübörgés. Megint tudott
lélegezni. Egyszeriben rájött, hogy csend van. Nem dörömböltek a
kerekek, nem szóltak a kürtök, nem fenyegette egyetlen
felmorduló motor sem. Szünet. Futásnak eredt.
Aszfalt, majd egy keskeny füves sáv, amely az autópálya két
oldalát választotta el. Megállhatott volna fülelni, csak hogy biztos
legyen a dolgában, mégsem tudott – ha megáll, soha többé nem
tud elindulni. Tovább kellett futnia. Sivított a szél a fülében, izzott
a vér az ereiben. Hirtelen irtózatos fájdalmat érzett a lábszárán, és
előrebukott. Elérte a túloldalon húzódó korlátot.
Átjutott.
Letépte a szemfedőt, majd megfordult. Nat és Heather mintha
ujjongott volna, de nem látta tisztán – két autó suhant el mellette
két homályos foltként, és bár hallotta, hogy odaát kiáltoznak,
egyetlen szavukat sem értette. Az utcai lámpa alatt színpadi
színészeknek látszottak, vagy csak miniatűr figuráknak egy
kiállításon. A kocsik pedig, ahogy fel-felcsillantak a lámpák
fényében, mintha csak játékmodellek lettek volna.
Még mindig szédült. Ismét megvárt egy szünetet a forgalomban,
majd visszakocogott a kiindulási helyre. Gyorsabban szeretett
volna haladni, de a lába ellenállt. Alig bírta felemelni, hogy
átmásszon a korláton.
Diggin megveregette a vállát, Heather pedig belekarolt. Örült
neki. Máskülönben talán összeesett volna.
– Tizenkilenc másodperc! – jelentette be Diggin.
– Csodás! Csodás! – hajtogatta Heather lázasan.
 Aztán ő jelentkezett következőnek. Valami történt vele az
elmúlt napokban; valami megváltozott benne. Dodge mindig
szépnek látta – masszívnak tűnt és megbízhatónak, kicsit egy
dezodorreklám szereplőjére hasonlított –, ugyanakkor furcsa is
volt: mindig nagyon ügyelt a testtartására és a mozgására, mintha
folyton azon aggódna, hogy ha nem figyel, felborít valakit vagy
valamit. A szalagavató bálra ugyan nem ment el, de látta a fotókat
Facebookon, és Heather mindig kitűnt a többiek közül. Kicsit
összegörnyedt, hogy ne legyen sokkal magasabb Mattnél, valami
fodros rózsaszín ruhát viselt, ami egyáltalán nem illett hozzá, és
akármilyen kényelmetlenül érezte magát, rendületlenül
mosolygott.
Most viszont eltűnt belőle minden különcség. Komoly volt,
egyenesen tartotta a hátát, és összpontosított. Szinte nem is
habozott az út szélén. Amint szünetet észlelt a forgalomban,
futásnak eredt. Natnek elakadt a lélegzete.
– Jön egy kocsi… – szólalt meg. Megmarkolta Dodge karját.
Tényleg jött egy autó: északról rohamozott szélsebesen Heather
felé. Rávillantott a fényszórójával, és amikor mégis lelépett az útra,
a sofőr háromszor is megnyomta a dudát.
– Jézusom! – jajdult fel Bishop dermedten, fehér arccal.
– Heather! – sikoltotta Nat.
Heather viszont nem állt meg, és amikor átért a biztonságos
túloldalra, az autó éppen elsuhant azon a ponton, ahol pár
másodperccel azelőtt állt. A vezető még ráfeküdt néhányszor a
dudára mérgében. Heather lehúzta a kendőt, és zihálva ácsorgott
az út szélén. Egy darabig nem is lehetett látni az újonnan
összesűrűsödött forgalom ködében: két kamion robogott el egymás
mellett két különböző irányból, és folyókként követték őket az
autók.
Amikor Heather visszaért a parkolóhoz, Diggin átkarolta a
vállát.
– Tizenhét másodperc! – károgta. – Eddig a legjobb idő! Te már
biztos bent vagy!
– Kösz! – lihegte Heather. Gyönyörű volt, ahogy átment az
utcai lámpa fénykörén: hosszú hajának tincsei összekapaszkodtak a
hátán, magas volt a járomcsontja, és csillogott a szeme.
– Szép munka! – dicsérte meg Dodge. Heather biccentett a fiú
felé.
– Hétorr! Annyira féltettelek! Az a kocsi! – Nat lábujjhegyre
állva ugrott a barátnője nyakába.
– Nem olyan rémes, Nat – mondta Heather. Egy másodpercig
Dodge-ot nézte. Mintha néma üzenetet küldött volna neki, amit
Dodge figyelmeztetésként értelmezett.
Kim Hollister futott át következőként, de szerencsétlenül járt.
Amikor elfoglalta a helyét az út szélén, hirtelen mindkét irányból
feltorlódtak a járművek. Csakhogy a forgalom csillapodása után
sem mert elindulni. Tétovázott, nyilvánvalóan félt.
– Indulj! – kiáltotta Diggin. – Most oké! Menj!
– Ez nem igazságos! – tiltakozott Ray. – Nem segíthetsz neki!
Kibaszott csalás az egész!
 Civakodni kezdtek, de ettől sem változott semmi, mert Kim
még mindig nem indult. Végül sikítva könyörgött nekik:
– Csend legyen! Légyszi! Nem hallok semmit! Légyszi!
Pár másodperc múlva kicsoszogott az útra, de szinte azonnal
vissza is iszkolt.
– Hallottátok? – kérdezte. Hangja élesen vájt bele a csendbe. –
Ez egy kocsi?
Ötvenkét másodpercébe telt átjutni. Majdnem a duplája volt az
addigi leghosszabbnak.
Natalie indult ötödikként. Váratlanul csillogó szemmel
odafordult Dodge-hoz. A fiú rájött, hogy a lányt a sírás kerülgeti.
– Szerinted néz minket? – suttogta Nat. Dodge azt hitte,
Istenről beszél.
– Ki? – kérdezte.
– Bill Kelly. – Nat arca egy másodpercre görcsbe rándult.
– Senki sem figyel minket – közölte Dodge. – Csak a bírók.
Átnézett a parkoló túloldalán álló Bishopra. Egy percre megint
eltűnődött rajta.
JÚLIUS 29., PÉNTEK
 DODGE

Dodge remélte, hogy Nat születésnapi bulija zártkörű lesz, de

csalódnia kellett, amikor begördült Bishop háza elé, és egy tucat
kocsit látott összevissza leparkolva, mintha a Tetris szögletes
alakzatai lettek volna. Az udvarnak arra a részére zsúfolódtak,
amelyben a legkevesebb szemét volt. Zene szűrődött ki
valahonnan, lampionokat aggattak fel a kertbe, a legkülönfélébb
tárgyakra – mintha fém-szentjánosbogarak lepték volna el a
lomokat.
– Hát eljöttél? – köszöntötte Nat integetve, egy papírpohárral a
kezében.
A sör kiömlött a cipőjére. Dodge rájött, hogy már jócskán
felöntött a garatra. Erősen kisminkelte magát, félelmetesen csinos
ruhát vett fel, és jóval idősebbnek nézett ki a koránál. Sziporkázott
a szeme, mintha szívott volna valamit a sör mellé. Dodge
észrevette, hogy egészen addig idegen fiúkkal beszélgetett – ők is
idősebbnek tűntek, és Dodge-ot bámulták –, és hirtelen
kényelmetlenül kezdte érezni magát.
Nat látta, hogy a fiú meredten nézi a társaságát, ezért még egyet
intett.
 – Ugyan már, jó fejek! – hangoztatta, ám szavai egybemosódtak.
– Egy kingstoni bárból ismerjük egymást. Csak azért hívtam el
őket, mert piát hoztak. Annyira örülök, hogy itt vagy!
A zsebében, egy papír zsebkendőbe csomagolva hozta el az
ajándékát Natnek. Át akarta adni, de nem az udvaron, és nem úgy,
hogy ilyen sokan bámulják őket. Azt is el akarta neki mondani,
hogy sajnálja, ami a Pánikon történt. Nat megdermedt az
autópálya szélén, és több mint egy percbe telt, mire át tudott
haladni. Így számára a játék véget ért.
A többiek készülhettek a következő kihívásra.
Amikor hazafelé autóztak az autópályás helyszínről, Nat alig
szólalt meg, csak mereven ült mellette, és könnyek áztatták az
arcát. Senki sem beszélt. Dodge mérges volt Bishopra és
Heatherre. Ők Nat legjobb barátai. Tudniuk kellett volna
megvigasztalni.
Tehetetlennek érezte magát, és ugyanúgy félt, mint amikor az
autópálya szélén állt bekötött szemmel.
Nat azonban már a ház hátsó része felé rángatta.
– Gyere, igyál valamit, jó? Köszönj a többieknek!
A ház mögött jókora rács alatt gyújtottak tüzet, amely sűrű,
hús- és szénszagú füstfelhőket eregetett. Egy idősebb férfi forgatta
a húspogácsákat a rácson, egyik kezében sörrel. Dodge-ban
felmerült, hogy csakis Bishop apja lehet: ugyanolyan volt az orra,
ugyanolyan torzonborz volt a haja, csak szürkés. Meglepődött. A
suliban mindig egy kicsit flúgosnak tartotta Bishopot;
jóindulatúnak, de unalmasan rendesnek. Úgy képzelte a családját,
mint a szülők, a lány-és fiútestvérek, meg a gondosan nyírt sövény
közösségét. Nem hitte volna, hogy az apja egyszer rozsdásodó
hulladékkupacok között fog grillezni sörrel a kezében.
Ám ez is a Pánik tanulságai közé tartozott: az ember gyakran
meglepődött a többieken. Bárki seggbe rúghatott bárkit. Szinte
csak ez az egy volt biztos.
Kisebb csoportokba verődtek a suliból ismerős arcok, és régi
bútorokon vagy kibelezett autóvázakon gubbasztottak. Egyesek
érdeklődve, mások nyílt ellenségességgel nézték Dodge-ot, aki
csak később jött rá, hogy a Pánik többi versenyzőjét meg sem
hívták, csak Heathert. Akkor állt össze a fejében, hogy már alig
van játékos. Csupán öten maradtak.
És ő az egyik.
Két dolog borzongatta végig a gerincét: Nat kezének érintése és
a tény, hogy nemsokára akár győztes is lehet.
– Ott van a hordó, a régi motor mögött – mondta Nat kuncogva.
Megint leírt egy kört a pohárral, mire újabb adag sör loccsant a
cipőjére. Dodge-nak eszébe jutott, amikor Dave-nek szólította a
végzősök buliján, összeszorult a gyomra. Utálta a bulikat, soha
nem tudott ellazulni egyiken sem. – Mindjárt visszajövök, jó? –
mondta a lány. – Körbe kell járnom. Végül is ez az én szülinapi
bulim!
Megcsókolta – az arcán, és a rend kedvéért az arca másik felén
is –, aztán gyorsan eltűnt, beleolvadva a söröshordó körül
összegyűlt tömegbe. Miután Nat otthagyta, Dodge úgy érezte
magát, mint annak idején a suli folyosóján, azzal a különbséggel,
hogy akkor mindenki keresztülnézett rajta, most meg mindenki őt
bámulta. Amikor végre feltűnt Heather, legszívesebben odarohant
volna, hogy megcsókolja.
Heather ugyanakkor pillantotta meg őt, és intett, hogy menjen
oda hozzá. Egy kocsi motorháztetején ült, valószínűleg azon, amin
Bishop éppen dolgozott: egy kerék nélküli, salakbeton téglákra
állított Pintón. Hat kocsit számolt össze, az összeszereltség vagy
szétbontottság különféle fázisaiban, de biztosan több volt, csak
azokat nem látta.
– Helló! – Heather kólát ivott egy dobozból. Fáradtnak látszott.
– Nem is tudtam, hogy jössz!
Dodge vállat vont. Nem volt benne biztos, mit jelent ez, és
miért mondja neki a lány. Lehet, hogy Nat az utolsó pillanatban
döntött úgy, hogy meghívja?
– Nem akartam lemaradni a gigabuliról – mondta végül rövidre
zárva a témát.
– Nat már elázott – közölte Heather hahotázva. Aztán
hunyorogva elfordította a fejét. Dodge megint meglepődött rajta,
mennyit változott a nyár során. Vékonyabb és szálkásabb lett a
teste, és egyre hangsúlyosabbá váltak a szép vonásai. Mintha
eddigi életében egy láthatatlanná tevő köpenyt viselt volna, amely
most lassan lefoszlott róla.
Dodge nekitámaszkodott a motorháztetőnek, és cigit kezdett
keresni a zsebében. Nem akart dohányozni, csak nem tudott mit
kezdeni a kezével.
– Hogy van Lily? – kérdezte.
 Heather metsző pillantással nézett rá.
– Jól van – felelte lassan. Aztán hozzátette: – Odabent tévézik.
Dodge bólintott. Előző nap éppen a Meth Row-n szívott el egy
cigit, amikor énekszót hallott az egyik fészek mögül, ahol a
biciklijét szokta tartani. Kíváncsian megkerülte az építményt, és
legnagyobb döbbenetére Heathert pillantotta meg.
Anyaszült meztelenül.
A lány felsikoltott és gyorsan elfordult, de Dodge addigra már
észrevette, hogy egy locsolócsővel zuhanyozik, ami Dot
Étkezdéjéhez tartozott. Azzal locsolták fel esténként a sikátort.
Ezután meglátott egy kocsit is, a lány kocsiját, motorházfedelén a
száradó ruhákkal. A fűben pedig fiatal lány ült, bizonyára Heather
húga, és olvasott.
– Ne áruld el senkinek! – könyörgött Heather.
Dodge hátat fordított a lánynak. Az egyik bugyiját lefújta a szél
a motorházfedélről a földre. Arra szegezte a tekintetét. Egész
feneket eltakaró alsónemű volt, kifakult epres díszítéssel. Mellette,
egy felfordított vödör tetején két fogkefét és egy összenyomott
fogkrémes tubust fedezett fel, illetve néhány pár cipőt takaros
sorba rakva a porban. Fogalma sem volt, mióta kempingezhetnek
ott a testvérek.
– Dehogy árulom! – felelte, és nem fordult meg.
Tartotta is a száját. Dodge azért is szerette a titkokat, mert
összekötötték az embereket.
– Szerinted meddig tudtok így élni? – kérdezte a bulin.
 – Amíg meg nem nyerem a versenyt – válaszolta Heather.
Dodge ránézett a lány komoly, elszánt arcára, és egyszeriben
mintha valami örömhullám járta volna át a testét. A megértés. Ez
volt az. Heatherrel megértették egymást.
– Kedvellek téged, Heather – mondta. – Klassz csaj vagy.
A lány gyorsan végigfürkészte Dodge arcát, mert meg akart
győződni róla, hogy nem gúnyolódik rajta. Aztán elmosolyodott.
– Én is kedvellek, Dodge.
Nat ekkor tért vissza, kezében egy üveg tequilával.
– Húzzuk meg, Heather!
Heather elfintorodott.
– A tequilát?
– Ugyan már! – nyüszögött Nat lebiggyesztett szájjal. Egyre
kevésbé lehetett érteni a szavait, és a szeme is mindinkább
természetellenesen, vadul csillogott; mintha nem is ember volna. –
Hahó, születésnapom van!
Heather megrázta a fejét. Nat elnevette magát.
– Ezt nem hiszem el! – folytatta szinte rikoltva. – A Pánikba
beszálltál, de tequilát nem iszol?
– Csönd legyen! – intette le Heather.
– Úgy volt, hogy nem is játszik – folytatta Nat, és az üveg
szájával Heatherre mutatott, mintha közönséghez beszélne. A
vendégek pedig tényleg őt nézték. Dodge észrevette, hogy
mindenki Heather felé fordul, gúnyos mosollyal, sugdolózva.
– Hallgass már, Nat! A játékot nem lehet említeni, nem
emlékszel? – kérdezte, ám a barátnője nem figyelt rá.
 – Én akartam játszani – jelentette ki Nat. – És játszottam is.
Most meg kiestem. Ő… te… szabotáltál engem. Szabotáltál, érted?
– Heatherhöz fordult.
A lány egy darabig megrökönyödve nézte.
– Részeg vagy – közölte tárgyilagosan, majd leugrott a
motorházfedélről.
Nat megpróbálta elkapni.
– Csak vicceltem! – mondta, de Heather kicsúszott a kezei
közül. – Jaj már, Heath! Csak szívatni akartalak egy kicsit!
– Megkeresem Bishopot – vágta rá Heather, és vissza sem
fordult.
Nat nekidőlt a kocsinak Dodge mellett. Kinyitotta a tequilás
üveget, meghúzta, majd elfintorodott.
– Jó kis születésnap, mi? – motyogta.
Dodge érezte a bőre illatát, az alkoholt a leheletében, az epres
sampont a hajában. Fájdalmasan sóvárgott az érintése után. Aztán
inkább bedugta a kezét a zsebébe, hogy kivegye az ajándékot.
Tudta, hogy most kell átadnia, mielőtt elszáll a maradék bátorsága,
vagy mielőtt a lány túlzottan lerészegedik
– Figyelj, Nat! Nem vonulhatnánk el valahova? Úgy értem,
ketten… egy percre? – Rájött, hogy a lány akár félre is értheti a
szándékait, ezért sietve hozzátette: – Hoztam neked valamit.
Megmutatta a papír zsebkendőbe csomagolt dobozt. Remélte,
hogy akármennyire összegyűrődött, örülni fog neki.
 Natnek teljesen megváltozott az arckifejezése. Szélesen
elmosolyodott, kivillantotta tökéletes kis fehér fogait, és lerakta a
tequilás üveget.
– Dodge, nem kellett volna…! Gyere, tudok egy nyugis helyet.
A hátsó veranda mellett volt egy udvarrész, ahova a kerti
dekorációkat zsúfolták: mindenféle mészkőszobrot, mitologikus
alakokat, akiket Dodge-nak illett volna ismernie, de nem ismert,
mészkőpadokat és fűvel, mohával és levéllel ellepett
madárfürdőket. A szobrok és a veranda eltakarták őket a többiek
elől. Amikor beértek egy félkör alakú kis tisztásra, Dodge gyomra
már-már bukfenceket hányt. Eltompult a zene, és egyedül maradt
Nattel.
– Tessék! – mondta, miközben átadta a dobozt. – Nyisd ki!
Émelygett a gyomra. Mi lesz, ha nem tetszik neki? Nat végre
leszedte a csomagolást, kinyitotta a kis dobozt, és megszemlélte az
ajándékot. Sötét bársonyszalag volt, rajta apró, pillangó formájú
kristálymedállal, amelynek szárnyai sejtelmesen sziporkáztak a
védelmező vattaágyban.
Nat olyan sokáig bámulta, hogy Dodge biztos volt benne:
mellényúlt. Aztán tényleg kezdett rosszul lenni. Három kerek
napig pakolta a polcokat azért az összegért, amibe került.
– Ha vissza akarod küldeni… – kezdte, de amikor felnézett,
észrevette, hogy Nat sír.
– Gyönyörű! – mondta. – Nagyon tetszik.
Mielőtt a fiú magához térhetett volna, Nat megfogta az arcát,
magához húzta, és megcsókolta. Só- és tequila-íze volt a szájának.
 Amikor elhúzódott tőle, Dodge szédülni kezdett. Csókolózott
már lánnyal, de így még nem. Általában túlzottan is feszülten
figyelte, mit csinálnak a nyelvükkel, és arra ügyelt, nehogy túl
nyomulós vagy túl erőtlen legyen. Nattel azonban megfeledkezett
minderről, sőt talán még levegőt sem vett. Fekete foltok
gomolyogtak a szeme előtt.
– Figyelj! – fakadt ki. – Azt akarom, hogy tudd: számomra még
mindig érvényes a megegyezésünk. Úgy értem, ha én nyerek…
megkapod a részedet a jutalomból.
A lány hirtelen megdermedt, mintha pofont adott volna neki.
Egy másodpercig dermedten állt, aztán visszalökte a fiúnak az
ékszeres dobozt.
– Nem fogadhatom el.
Dodge úgy érezte, mintha tekelabdát nyomtak volna le a
torkán.
– Mi? Hogy érted ezt?
– Úgy értem, hogy nem akarom – közölte Nat, és belenyomta a
dobozt Dodge kezébe. – Mi nem vagyunk együtt, érted?
Kedvellek, de… valaki mással randizom. Ez így nem helyes.
Jéghideg hullámok csaptak végig a fiú testén. Megfagyott,
összezavarodott és felháborodott. Hirtelenjében mintha nem is
önmaga lett volna, és nem is a saját hangján beszélt, amikor
megszólalt:
– Ki az? – faggatta, miközben a lány elfordult tőle.
– Nem számít. Nem ismered.
 – Az előbb megcsókoltál. Megcsókoltál, elhitetted velem,
hogy…
Nat megrázta a fejét. Még mindig nem volt hajlandó Dodge-ra
nézni.
– A játék miatt volt, érted? Azt akartam, hogy segíts nyerni.
Ennyi.
Még Dodge számára is idegen volt a saját hangja, amikor újra
megszólalt:
– Nem hiszek neked. – Súlytalannak, gyatrának tűntek a
szavak.
Nat tovább beszélt, mintha a fiú ott sem lenne.
– De már nincs szükségem a Pánikra. Nincs szükségem rád sem.
Heatherre sem. Kevin szerint otthonosan mozgok a kamera előtt.
Azt mondta…
– Kevin? – Valami mintha kattant volna Dodge agyában, és
felfordulni készült a gyomra. – Az a geciláda, akivel a plázában
beszéltél?
– Nem geciláda. – Nat megpördült, hogy szembeforduljon
Dodge-dzsal. Remegett. Ökölbe szorította a kezét, csillogott a
szeme, nedves volt az arca. Dodge úgy érezte, megszakad a szíve.
Újra meg akarta csókolni. De gyűlölte is.
– Szakértő. Hisz bennem. Segítséget ígért…
Dodge mellkasában kemény ököllé szorult össze a hidegség.
Érezte, ahogy a bordáin dörömböl, és azzal fenyeget, hogy
kiszakad belőle.
 – Ebben biztos vagyok – mondta szinte köpve. – Hadd találjam
ki. Csak meg kellett mutatnod neki a melled…
– Fogd be a szád! – suttogta a lány.
– Aztán megengedted, hogy tapogasson. Vagy a lábadat is szét
kellett tenned? – Amint kimondta, máris azt kívánta, bárcsak
visszagyömöszölhetné a szavakat a szájába.
Nat megdermedt, mintha áramütés érte volna. Dodge látta az
arcán, hogy van alapja a vádnak – vonásai a bűntudat, a
szomorúság és az undor keverékét tükrözték.
– Nat! – nyögte ki nagy nehezen. Azt akarta mondani, hogy
sajnálja, amit mondott, és őt is sajnálja, azért, ami történt. El akarta
mondani, hogy hisz benne és mindig gyönyörűnek látta.
– Menj el! – suttogta a lány.
– Kérlek… – Dodge a kezét nyújtotta felé.
A lány hátralépett, és majdnem elbotlott a fűben.
– Menj! – ismételte.
Egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetük. Dodge két sötét
lyukat látott, két sebhelyszerű hasadékot. Aztán Nat megfordult és
eltűnt.
 HEATHER

Bishopnak volt egy trambulinja, vagy legalábbis annak a kerete.

Régen lefoszlott róla a műanyag, amit nehéz, kiterített kátrányos
vászonnal pótoltak. Heathert nem lepte meg, hogy ott találta a
fiút, távol a többi vendégtől. Soha nem volt társasági ember.
Akárcsak ő. Ez volt az egyik hasonlóság, ami összekötötte őket.
– Jól érzed magad? – kérdezte, miközben felmászott a fiú mellé
a vászonra. Bishopnak fahéj és vajillata volt.
A házigazda vállat vont. Amikor elmosolyodott, kissé
összegyűrődött az orra.
– Megvagyok. Hát te?
– Én is. Mi van Lily-vel?
Heathernek nem volt más választása, mint magával hozni a
húgát. A dolgozószobába ültették be, és Bishop önként
jelentkezett, hogy ránéz, valahányszor bemegy újabb műanyag
poharakért.
– Jól van. Valami maratoni celeb-valóságshowt néz. Csináltam
neki pattogatott kukoricát.
Bishop hátradőlt, és az eget kezdte szemlélni. Intett
Heathernek, hogy tegye ugyanezt.
Kiskorukban néhányszor ezen a helyen aludtak a szabad ég
alatt, egymás mellé helyezett hálózsákokban, üres chipses és
kekszes zacskókkal körülvéve. Egyszer Heather arra ébredt, hogy
egy mosómedve ül a mellkasán. Bishop rákiáltott, hogy elijessze,
de előbb még lefotózta. Ez volt az egyik legkedvesebb gyerekkori
emlékük.
Még mindig élénken élt benne, hogy milyen volt Bishop
mellett ébredni, a harmattal lepett hálózsákban, a nyirkos
vászonfelületen, ködöt lehelve. Melegítették egymást. Mintha
akkoriban ez lett volna az egyetlen biztonságos, klassz hely a
világon.
Akaratlanul is a fiú mellkasa és válla közötti bemélyedésbe fúrta
a fejét, Bishop pedig átkarolta. Ujjaival csupasz felkarját cirógatta,
amitől a lány teste melegedni és pezsegni kezdett. Azon tűnődött,
milyennek látszódhatnak felülről: mint két kirakósdarab, precízen
összeillesztve.
– Hiányozni fogok neked? – kérdezte Bishop hirtelen.
Heather szíve fájdalmasan összerándult, mintha ki akart volna
ugrani a torkán.
Egész nyáron próbálta magától távol tartani a gondolatot, hogy
Bishop nemsokára főiskolára megy. Alig egy hónapjuk maradt.
– Ne ökörködj már! – bökte meg Heather.
– Komolyan kérdezem.
Bishop megmozdult, kihúzta a karját a lány feje alól, és
félkönyékre támaszkodott. A másik karját lazán Heather derekán
hagyta. A lány pólója felhúzódott, így a fiú napbarnított bőre a
lány sápadt, szeplős bőréhez tapadt. Heather lélegzete akadozni
kezdett.
 Bishop az – emlékeztette magát csak Bishop.
– Nekem nagyon fogsz hiányozni, Heather – vallotta be a fiú.
Olyan közel voltak egymáshoz, hogy Heather még egy kis
szöszt is felfedezett Bishop szempillájára ragadva, és a tarka
színörvényeket is jól látta a szemében. Meg az ajkait. Puhák
voltak. A fogai tökéletes tökéletlenségét.
– Hát Avery? – fakadt ki Heather. Nem értette, honnan jött a
kérdés. – Ő is hiányozni fog?
Bishop pár centivel eltolta magát a lánytól, és összevonta a
szemöldökét. Aztán felsóhajtott, és ujjaival beletúrt a hajába.
Miután elengedte, Heather bármit megadott volna azért, hogy a
bőrük ismét érintkezzen.
– Már nem vagyunk együtt Averyvel – mondta Bishop
óvatosan. – Szakítottunk.
Heather szeme elkerekedett.
– Mikor?
– Számít ez? – kérdezte Bishop kissé idegesen. – Sohasem
működött igazán.
– Csak tetszett neked, hogy másokat bosszanthatsz vele –
közölte Heather. Hirtelen nagyon dühös lett, hidegnek és
kiszolgáltatottnak érezte magát. Felült, és lejjebb rángatta a
pólóját. Bishop ott fogja hagyni. Új lányokkal fog megismerkedni –
szép, kicsi, törékeny lányokkal, mint Avery –, és őt teljesen
elfelejti. Mindig ez történik.
– Hé, hé! – Bishop is felült. Heather nem nézett rá, ezért
odanyúlt és maga felé fordította az állát. – Éppen meg akarom
veled beszélni ezt, érted? Muszáj volt szakítanom Averyvel…
Valaki… mást szeretek. Van egy másik lány. Ezt akarom
elmondani. De olyan bonyolult…
Bishop olyan mélyen nézett Heather szemébe, hogy a lány
érezte a kettőjük közti forróságot.
Nem gondolkodott, csak közelebb hajolt a fiúhoz, behunyta a
szemét, és megcsókolta.
Olyan volt, mint beleharapni egy fagylaltba, amit épp elég
hosszú időre vettek ki a fagyasztóból: édes volt, könnyed és
tökéletes. Nem aggódott amiatt, jól csinálja-e; nem úgy, mint
valamikor régen a moziban, amikor semmi másra nem tudott
gondolni, csak a fogai közé akadt pattogatott kukoricára. Ezúttal
egyszerűen csak ott volt, magába szívta a fiú illatát és az ajkai ízét.
A háttérben puhán dobogó zenét a kabócák ciripelése kísérte.
Apró robbanásokkal jelentkezett a mellkasában a boldogság,
mintha valaki tűzijátékokat pattogtatott volna benne.
Aztán Bishop hirtelen elhúzódott tőle.
– Várj! Várj…
A tűzijátékok azonnal kioltódtak Heatherben, és csak egy
füstölgő fekete lyukat hagytak maguk után. Elég volt ez az egy szó,
hogy rádöbbenjen: hibázott.
– Nem tudok… – Bishop egyszeriben teljesen máshogy nézett
ki. Más embernek tűnt. Mintha megöregedett volna, tele volt
bűntudattal, titkokkal. – Nem akarok hazudni neked, Heather.
A lány úgy érezte, mérgezett falatot nyelt le. Rossz íz keringett
a szájában, kavargott a gyomra. Apránként fellángolt az arca. Nem
őt akarja. Valaki mást szeret. Ő pedig most dugta le a nyelvét a
torkán, mint egy holdkóros.
Rák módjára hátrált ki a fiú teste alól, és meg sem állt a
trambulin széléig.
– Idióta… – motyogta. – Hülye voltam. Felejtsük el, jó? Magam
sem tudom, mit képzeltem.
Egy másodpercig sértődöttség tükröződött Bishop arcán.
Heather azonban annyira zavarba jött, hogy nem is érdekelte. A
fiú összeráncolta a homlokát, és hirtelen meglátszott rajta minden
fáradtság és bosszúság; mintha Heather egy kezelhetetlen,
rakoncátlan gyerek lett volna, ő pedig a türelmes apa. A lány
ekkor ébredt rá, milyennek láthatja Bishop: gyereknek. A
húgocskájának.
– Leülnél végre? – kérte Bishop a megviselt apa hangján. Úgy
meredt a haja az égnek, mint egy sikoltás.
– Későre jár – vágta rá Heather, pedig tudta, hogy nem igaz. –
Haza kell vinnem Lilyt. Anyám már aggódik. – Hazugságot
hazugságra halmozott. Fogalma sem volt, miért tette. Talán azért,
mert abban a pillanatban erre vágyott – szeretett volna igazi
otthonban élni egy normális anyával, aki törődik velük ahelyett,
hogy visszamennének a kocsijukkal a Meth Row parkolójába.
Szeretett volna kicsi és törékeny lenni, mint egy nagy becsben
tartott karácsonyfadísz, amit óvatosan kell becsomagolni. Szeretett
volna valaki más lenni.
– Heather, kérlek! – szólalt meg a fiú.
 Széttöredezett a világ, színes világokra hasadt – és Heather
tudta, hogy ha nem menekül el onnan, sírás lesz a vége.
– Felejtsd el! – kérte. – Komolyan. Megteszed? Felejtsd el, hogy
valaha megtörtént.
Csak pár lépésnyire jutott, amikor eleredtek a könnyei. A
tenyere aljával gyorsan letörölte őket; tucatnyi régi osztálytárs
mellett kellett elmennie, hogy bejusson a házba, köztük Matt
legjobb barátja mellett, holott inkább meghalt volna, mint hogy a
legjobb barátnője születésnapján zokogjon. Azt hinnék,
meghibbant. Furcsa, hogy azok az emberek, akikkel annyi évet
együtt töltött, egyáltalán nem ismerték.
A hátsó ajtón keresztül ment be a házba, és odabent megállt egy
pillanatra. Vett néhány mély lélegzetet, és próbálta visszanyerni a
kontrollt. A ház éles ellentétben állt a kerttel: míg kint szemét és
zsúfoltság volt, bent példás tisztaság és rend, a kevés bútorzatot a
szőnyegtisztító szaga lengte körül. Heather tudta, hogy Mr. Marks
barátnője, Carol már lemondott az udvar rendbetételéről. A ház
azonban az ő felségterülete volt, és örökké súrolt, rendezkedett és
ordibált Bishoppal, hogy az ég szerelmére, vegye már le a koszos
lábát a dohányzóasztalról. Habár a házat a hetvenes évek óta nem
újították fel, vagyis még mindig ugyanaz a plüssszőnyeg borította a
nappali padlóját, a konyháét pedig furcsa narancs-fehér kockás
linóleum, teljességgel makulátlannak tűnt.
Heather torka ismét összeszorult. Minden ismerős volt neki a
házban: a rétegelt hőálló műanyag étkezőasztal, a konyhapulton
végigszaladó repedés, a mágnesekkel a hűtőre erősített, meghajlott
fényképek, rajtuk fogászatok és vasáru-kereskedések reklámjai.
Valahogy a sajátjának érezte őket, mintha otthon lett volna,
őhozzá is tartoztak, ahogy egykor Bishop is.
De többé már nem.
Hallotta, hogy valaki folyatja a vizet, a dolgozóból a televízió
zaja szűrődött át. Lily is azt nézte. Belépett a homályos folyosóra,
és észrevette, hogy a fürdőszoba ajtaja résnyire nyitva van. Széles
fénysáv vetődött a szőnyegre. Most már zokogás hangját is hallotta
a vízcsobogás mellett. Sötét hajzuhatag jelent meg, majd gyorsan el
is tűnt.
– Nat? – kérdezte Heather, miközben óvatosan kinyitotta az
ajtót.
Gőzölögve zubogott kifelé a víz a csapból, és habokat vetett a
porcelán kádban. Perzselően forró lehetett, de Nat így is
dörzsölgette a kezét és szipogott. Vörös és fényes volt a bőre, mint
egyetlen óriási, égett seb.
– Hé! – Heather egy pillanatra teljesen megfeledkezett a saját
gondjairól. Belépett a fürdőszobába. Ösztönösen odanyúlt a
csaphoz, és elzárta. Azt is alig tudta megfogni. – Hé! Jól vagy?
Ostoba kérdés volt. Nat nyilvánvalóan nagyon rosszul volt.
Odafordult Heatherhöz. Fel volt dagadva a szeme, és az egész
arca duzzadtnak és furcsának látszott, mint egy rosszul megkelt
kenyér.
– Nem megy tovább – suttogta.
– Micsoda? – kérdezte Heather. Hirtelen minden érzéke
kiélesedett. Hallotta a csap halk csöpögését, látta Nat szörnyen
vörös kezét leeresztett lufiként lebegni a teste mellett. Eszébe
jutott, hogy Nat mindig szerette a rendet, a pontosan követett
szertartásokat. Néha naponta többször is zuhanyozott. Babonásan
tapogatott dolgokat, csettintgetett a nyelvével. Ezeket a szokásait
valahogy nem vette figyelembe, hozzászokott. Újabb vakfolt az
emberek között.
– Ezért dermedtem le az autópályán is, tudod? – folytatta Nat –
Egyszerűen… elhibáztam. – Megint könnyes lett a szeme. –
Semmi sem működik. – Megremegett a hangja. – Nem érzem
magam biztonságban, érted?
– Gyere ide! – mondta Heather halkan. Magához húzta és
átkarolta Natet, aki tovább sírt, részegen a mellkasán. Erősen
magához szorította, mintha attól tartana, hogy lezuhan
valahonnan. – Csitt! – mormogta újra és újra. – Csitt! Hiszen
születésnapod van.
Azt viszont nem mondta, hogy minden rendben lesz. Honnan is
tudhatná? Tisztában volt vele, hogy Natnek igaza van.
Egyikük sincs biztonságban.
Soha többé nem is lesz.
 DODGE

Dodge hangokat hallott a nappaliból, és amikor kinyitotta az ajtót,

nyomban megbánta, hogy egyenesen hazasietett. Tizenegy múlt
néhány perccel, és az volt az első gondolata, hogy megint Ricky
jött át. Semmi kedve nem volt az idiótán vigyorgó képét nézni,
meg Dayna elpirulását, miközben úgy tesznek, mintha semmi
rendkívüli nem történt volna, ám közben késeket dobálnak Dodge
felé a szemükkel – mintha ő lett volna a betolakodó.
Aztán hirtelen az anyja hangját hallotta.
– Gyere be, Dodge!
Egy férfi ült a kanapén. A haja őszbe fordult és gyűrött öltönyt
viselt, amely tökéletesen illett gyűrött arcához.
– Mi van? – kérdezte Dodge, és pillantásra is alig méltatta az
anyját. Nem akart udvariasnak látszani. Az anyja egyik
udvarlójával sem akarta megkedveltetni magát.
Az anyja összevonta a szemöldökét.
– Dodge! – szólt rá még egyszer, és úgy ejtette ki a nevét a
száján, mintha riasztócsengő szólt volna. – Tudod, ki az a Bill
Kelly, ugye? Bill átjött ma este kicsit beszélgetni. – Fürkészőn
nézte a fiát, Dodge pedig több üzenetet is ki tudott olvasni a
tekintetéből egyszerre: Bill Kelly most veszítette el a fiát, ezért ha
gorombán viselkedsz, esküszöm, az utcán fogsz aludni…
 Dodge hirtelen úgy érezte, mintha az egész teste szögekből és
dárdákból állna, és képtelen volt normálisan mozogni. Valahogy
odarángatta magát a kanapéhoz, ahol Nagy Bill Kelly ült. Most
először látta, hogy mennyire hasonlít a fiára. A lelógó, szalmaszínű
haja, amely az apánál már őszbe vegyült, a metsző kék szem és az
erőteljes állkapocs…
– Helló! – köszönt Dodge, de a hangja inkább károgás volt.
Megköszörülte a torkát. – Én nagyon sajnáltam… illetve
sajnálom… azaz mindnyájan sajnálattal hallottuk, hogy…
– Köszönöm, fiam. – Mr. Kelly hangja meglepően tisztán
csengett. Dodge örült, hogy közbevágott, mert elképzelni sem
tudta, hogyan folytatta volna. Úgy felforrósodott az arca, hogy
már-már attól félt, fel fog robbanni. Hirtelen őrült késztetést
érzett arra, hogy üvölteni kezdjen: Ott voltam! Ott voltam, amikor
a fia meghalt! Megmenthettem volna!
Nagy levegőt vett. A játék lassan megtörte. Recsegett-ropogott.
Úgy tűnt, mintha Mr. Kelly egy örökkévalóságig nézné őt,
aztán levette róla a pillantását, és az anyja felé fordult.
– Mennem kell, Sheila. – Lassan felállt. Olyan magas volt, hogy
a haja szinte súrolta a mennyezetet. – Holnap Albanybe utazom.
Elkészült a boncolási jegyzőkönyv. Nem számítok meglepetésekre,
de… – Tehetetlen mozdulatot tett a kezével. – Mindent tudni
akarok. Mindent ki fogok deríteni.
Izzadság gyűlt össze Dodge gallérja alatt. Talán csak képzelte,
de biztos volt benne, hogy Mr. Kelly neki címezte a szavait.
Eszébe jutottak a Pánikkal kapcsolatos fogadási cédulák, amelyeket
ezen a nyáron ő gyűjtött be. Hol voltak? Az alsóneműs fiókjába
tette őket? Vagy az éjjeliszekrényére? Jézus! Meg kell szabadulnia
tőlük.
– Persze. – Dodge anyja is felállt. Mindhárman ott álltak a
nappaliban esetlenül, mintha egy színdarab szereplői lennének,
akik elfelejtették a szöveget. – Búcsúzz el Mr. Kellytől, Dodge!
Dodge köhögött
– Igen. Hogyne. Nézze, nagyon sajnálom…
Mr. Kelly kezet nyújtott neki
– Isten útjai kifürkészhetetlenek – mondta halkan. Dodge
azonban érezte, amikor megrázta a kezét, fogy a kelleténél kicsit
erősebben szorította meg.

Ez volt az az éjszaka, amikor Diggin elment egy buliba a

víznyelőbe, és egy törött bordával, két monoklival és az egyik foga
nélkül tért haza. Derek Klieg utólag az ittasságára hivatkozott, de
mindenki tudta, hogy ennél komolyabb az ügy, és miután Diggin
arcának duzzanata lelohadt, mindenkinek elmondta, hogyan
ugrott rá Derek, hogyan fenyegette meg, és hogyan próbálta meg
kisajtolni belőle a bírók nevet és kilétét, mit sem törődve azzal,
amit hajtogatott: hogy ő maga sem tudja.
Ismét megsértettek a Pánik egyik kimondatlan szabályát. A
játékvezetőnek nem eshet baja. Ahogy a bíróknak sem.
Derek Klieget azonnal kizárták. Megfosztották az
eredményétől, és kihúzták a nevét a fogadási cédulák közül.
Cserébe visszavették Natalie-t, a legutoljára kizárt játékost.
JÚLIUS 30., SZOMBAT
 HEATHER

Heathert kopogás ébresztette az ablak felől. Felült, megdörgölte a

szemét, és egy darabig rémülten, zavartan pislogott. Áradt a
napfény a Taurus ablakain keresztül. Dodge bámult befelé a
szélvédőn.
Miután magához tért, hirtelen minden tiszta lett a fejében és
körülötte: a Bishoppal váltott csókja, aminek olyan rossz vége lett,
a fürdőszobában síró Natalie, most pedig Dodge, ahogy befelé
pislog a kocsiba, a gyűrött takaróra, a Dairy Queenből származó,
horpadt poharakra, a chipses zacskókra, a vietnami papucsokra és
a szétszórt ruhákra az üléseken.
Lily mezítláb, fürdőruhában bóklászott odakint.
Heather kinyitotta az ajtót, és kiszállt.
– Mit keresel itt?
Dühös volt Dodge-ra. Megsértett egy íratlan szabályt. Amikor
Heather azt mondta: Ne mondd el senkinek!, akkor egyben azt is
kérte: Ne gyere vissza!
– Próbáltalak hívni. Ki van kapcsolva a telefonod. – Talán
észrevette, hogy a lány mérges rá, de láthatólag egyáltalán nem
törődött vele.
A telefonja. Igyekezett a lehető legritkábban használni, hiszen
csak akkor tudta feltölteni, amikor Anne-nél dolgozott. Különben
sem volt kíváncsi az anyja sms-eire. Az viszont csak most jutott
eszebe, hogy előző éjjel bevitte Bishop konyhájába tölteni, és
otthagyta. A fenébe. Ez azt jelenti, hogy vissza kell mennie érte.
Heather az esti ruhájában aludt el – ugyanabban, amit Nat
bulijára vett fel. Egy flitteres, spagettipántos felsőben. Gyorsan
keresztbe fonta a karját maga előtt.
– Miért, mi van? – kérdezte.
Dodge átnyújtott neki egy összehajtogatott papírdarabot. A
legújabb fogadócédula.
– Nat visszakerült. Dereket meg kizárták.
– Kizárták? – ismételte Heather.
Eddig csak egyszer hallott kizárásról, amikor évekkel korábban
az egyik játékos lefeküdt az egyik bíróval. Később derült ki, hogy a
férfi, Mickey Barnes, nem is volt bíró, csak annak állította be
magát, hogy ágyba vihesse a lányt. De már késő volt. A versenyző
helyét másvalaki vette át.
Dodge vállat vont. A háta mögött Lily felborította a vízzel teli
vödröt, és patakokat formált a sárból. Heather örült, hogy nem
figyel rájuk.
– Megmondod neki? – kérdezte Dodge.
– Miért nem te?
A fiú belenézett a lány szemébe. Valami mintha felvillant volna
benne.
– Én nem mondhatom meg.
Egy másodpercig ott álltak egymással szemben. Heather meg
akarta kérdezni, hogy mi történt, de túlzottan kényelmetlenül
érezte magát. Dodge nem állt hozzá annyira közel – legalábbis
lelki értelemben. Nem is tudta, hányadán áll vele. Talán senkihez
sem állt közel.
– Érvénytelenek az egyezségek – folytatta a fiú egy perc csönd
után. – Nem osztozik senki.
– Tessék? – kérdezett vissza Heather.
Sokkolta, ahogy Dodge kimondta a döntését, ráadásul többes
számot használt. Ezek szerint tisztában volt vele, hogy tud a Nattel
kötött alkujáról. De ez vajon azt jelentené, hogy Dodge is tud a
lányok egyezségéről?
Szinte ólomszínű volt a szeme, mint a viharos ég.
– Úgy játsszuk a játékot, ahogy ki lett találva – közölte Dodge,
és Heather most először szinte megijedt tőle. – A győztesé az egész
nyeremény.

– Miért nem jöhetek be? Látni akarom Bishopot!

Lilynek rossz kedve volt. Amióta felkelt, egyfolytában
nyafogott. Melege volt. Bekoszolta magát. Nem ízlett neki az étel,
amit Heather szerzett: konzervek és a 7-Elevenben vásárolt
szendvics. Heather arra gyanakodott, hogy az otthontalanság
kalandja (képtelen volt hajléktalanként gondolni magára), az
újdonság varázsa lassan kezdett terhes lenni a húga számára.
Heather megmarkolta a kormányt, és próbálta a tenyerén
keresztül levezetni a feszültségét.
– Csak egy pillanatra ugrom be, Liliomszál – becézte,
erőltetetten kedves hangon. Mindent elkövetett, hogy ne
csattanjon fel és ne ordítson Lilyvel. Az ő kedvéért összeszedi
magát. – Különben is, Bishopnak dolga van.
Nem tudta, hogy ez igaz-e, mert nem tudta felhívni a fiút, azt
sem tudta, hogy otthon van-e, és egy része azt remélte, hogy
nincs. Időnként eszébe jutott a csók, a melegség boldog és kerek
pillanata… aztán az, ahogy elhúzódott tőle, mintha a csók fizikai
fájdalmat okozott volna neki. „Nem akarok hazudni neked,
Heather.”
Soha életében nem alázták még meg ennyire. Mi lett úrrá rajta
abban az őrült pillanatban? Ha csak visszagondolt rá, begörcsölt a
gyomra, és legszívesebben meg sem állt volna a kocsival az
óceánig, hogy behajtson a hullámok közé.
De szüksége volt a telefonjára. Muszáj lesz felvállalnia a rizikót,
hogy összefutnak odabent. Talán még az előző este is szóba kerül,
és el kell magyaráznia, hogy nem is akarta megcsókolni – nehogy
azt higgye, hogy szerelmes belé, vagy ilyesmi.
Megint rándult egyet a gyomra, szinte a torkáig. Nem volt
szerelmes Bishopba.
Vagy mégis?
– Tíz perc múlva itt vagyok – mondta Lilynek. A felhajtó
mellett állt meg, hogy Bishop ne lássa a kocsit a kertből, benne az
összes bizonyítékával annak, hogy elhagyta az otthonát.
Legkevésbé arra volt most szüksége, hogy Bishop is szánalmat
érezzen iránta.
Az udvaron ott éktelenkedtek a buli nyomai: néhány
műanyagpohár, cigarettacsikkek és egy olcsó napszemüveg a
mohás vízzel megtelt madárfürdőben. De mindenütt csend volt.
Bishop talán nincs is otthon.
Mielőtt azonban odaértyolna a bejárati ajtóhoz, Bishop
megjelent egy szemeteszsákkal. Amikor meglátta, megdermedt, és
Heather érezte, hogy felvillan benne egy utolsó reménysugár –
hogy visszatér minden a régi kerékvágásba, hogy úgy tehetnek,
mintha előző este semmi se történt volna majd nyomban ki is
aludt.
– Te mit csinálsz itt? – fakadt ki Bishop.
– Itt hagytam a telefonom. – Heather furcsának hallotta a saját
hangját, mintha egy hibás hifi-lejátszón keresztül hallgatná. – Ne
aggódj, már megyek is.
Elindult befelé az ajtón Bishop mellett.
A fiú elkapta a karját.
– Várj! – Mintha kissé elkeseredve nézett volna a lányra.
Megnyalta a száját. – Várj… te nem… úgy értem, nekem kell
megmagyaráznom.
– Felejtsd el! – mordult rá Heather.
– Nem. Nem tudom… bíznod kell bennem…
Bishop beletúrt a hajába, amely így az égnek meredt. Heathert
megint a sírás kerülgette. A bohócszerű haja, a kifakult Rangers
pólója, a festékfoltos tréningnadrágja, az illata… Korábban azt
hitte, mindez az övé – az egész fiú az övé –, ám Bishop eközben
felnőtt, megerősödött, titkos szerelmi viszonyokat folytatott, és
apránként idegenné vált.
 Ahogy ott nézte a nyamvadt szemeteszacskóval a kezében,
rádöbbent, hogy szerelmes belé, és mindig is az volt. Talán már
első osztály óta. Vagy már azelőtt is.
– Nem kell megmagyaráznod semmit – mondta, majd bement a
házba.
Odakint verőfény volt, ezért pár pillanatra összezavarodott a
sötétben, és véletlenül a nappali felé tett két bizonytalan lépést,
ahol berregett a ventilátor. Bishop kinyitotta az ajtót mögötte.
– Heather! – szólította meg újra.
Mielőtt a lány válaszolhatott volna, egy másik hang törte meg a
csendet.
– Bishop!
Megállt az idő. Heather mozdulatlanná dermedt, ahogy Bishop
is, és semmi sem moccant, csak sötét foltok kavarogtak Heather
szeme előtt. Lassan szokott hozzá a félhomályhoz. Egy lány alakja
állt össze az árnyak közül; mintha kilebegett volna a nappali
sötétségéből. Furcsa módon, annak ellenére, hogy mindvégig egy
iskolába jártak, Heather nem ismerte meg azonnal Vivian Travint.
Talán azért nem, mert sokkolta a látvány, ahogy ott állt Bishop
házában, mezítláb, kezében a fiú egyik bögréjével. Mintha ott
lakna.
– Helló, Heather! – köszöntötte Vivian, és kortyolt egyet a
bögréből. A perem fölött Bishopra pillantott, és Heather mintha
valami figyelmeztetést látott volna felvillanni a szemében.
Heather Bishop felé fordult. Csak bűntudatot látott rajta, semmi
mást. A lelkiismeret-furdalás fizikai erőként tapadt rá.
 – Mit csinálsz itt? – kérdezte Vivian erőltetetten könnyed
hangon.
– Elmegyek – válaszolt Heather.
Végigrohant a folyosón a konyháig. Mindvégig az öklendezését
próbálta visszafojtani, és lökte el magától a fullasztó emlékeket,
például azt, amikor ugyanabból a bögréből itta a kakaót, amit
Vivian tartott a szájához, vagy amikor az ő ajka volt Bishop ajkán,
ahol most Viviané van. Annak a Bishopnak a házában, aki most
már Viviané.
A mobil még mindig be volt dugva a mikrohullámú sütő
melletti konnektorba. Dagadtnak és haszontalannak érezte az
ujjait. Csak sokadszorra bírta kihúzni a töltőt.
Nem tudott volna még egyszer Bishopra és Vivianre nézni,
ezért a hátsó ajtón át menekült ki a házból, a hátsó verandán
keresztül, majd körbe az udvaron, mint egy idióta. Az is volt:
idióta. Mielőtt tudatosult volna benne, hogy sír, már érezte a
könnyek ízét.
Miért érdekelné ő Bishopot? Nagyon okos fiú. Főiskolára
készül. Heather pedig egy senki. Mint a nulla. Matt is ezért ejtette.
Soha, senki nem avatta be abba az egyszerű és alapvető
igazságba, hogy nem jut mindenkinek szerelem. Olyan volt ez,
mint az a hülye Gauss-görbe, amiről matekórán tanultak: volt egy
magas, szélesen kidudorodó, középső terület, egy boldog párokkal
és családokkal teli bálna, amelyben a nagy étkezőasztal körüli
közös evés és nevetgélés volt a megszokott. Az elkeskenyedő két
végen pedig az abnormális emberek maradtak: a különcök, a
sérültek és a nullák.
Letörölte a könnyeket az alkarjával, aztán néhány másodpercig
mélyeket lélegzett, hogy lenyugodjon, mire visszaér a kocsihoz.
Lily egy szúnyogcsípést vakargatott a nagylábujján. Gyanakodva
méregette Heathert, amikor beszállt az autóba.
– Láttad Bishopot? – kérdezte.
– Nem – vágta rá Heather, majd elindította a motort.
AUGUSZTUS 3., SZERDA
 DODGE

Dodge elvesztette a Natalie-nak vásárolt nyaklánc blokkját, ezért

féláron kellett bizományba adnia, hogy pénzt kapjon érte.
Szüksége volt a pénzre. Már augusztus 3-at mutatott a naptár; nem
maradt sok ideje. Kellett egy kocsi a végső versenyhez.
Akármilyen roncs megteszi – még arra is gondolt, hogy Bishoptól
vesz egyet. Amelyikkel lehet menni.
Éppen végzett a műszakkal a Home Depot-ban, amikor sms-e
érkezett. Egy vad pillanatra átfutott az agyán, hogy Natalie
üzenhetett, de csak az anyja írt.
„Gyere a Columbia Memorial Kórházba azonnal!”
Dayna. Valami történt Daynával. Az anyját és a nővérét is
többször próbálta hívni, de egyikük sem vette fel a telefont.
Alig észlelte, hogy a busz húsz perc alatt tette meg az utat
Hudsonba. Képtelen volt ülve maradni. Viszketett a lába, és a szíve
mintha a nyelve alá szorult volna. Rezgett a telefon a zsebében.
Újabb üzenet.
Ezúttal ismeretlen számról.
„Ideje külön utakon folytatni. Holnap kiderül, kit milyen fából
faragtak.”
Lezárta a billentyűket, és bedugta a telefont a zsebébe. Leszállás
után futva tette meg az utat a kórház bejáratáig.
 – Dodge! Dodge!
Dayna és az anyja odakint álltak a mozgáskorlátozottaknak
felállított rámpánál. Dayna veszettül integetett, és amennyire csak
tudta, kihúzta magát a kerekes székben.
Vigyorgott. Mindketten nevettek: olyan szélesre húzódott a
szájuk, hogy az összes foguk kilátszott, és távolról is jól lehetett
látni.
Mégsem csillapodott le a szívverése, miközben átfutott a
parkolón.
– Mi van? – kérdezte zihálva, amikor odaért hozzájuk. – Mi az?
Mi történt?
– Mondd meg neki, Day! – kérte Dodge anyja mosolyogva.
Elkenődött a szemfestéke. Sokat sírhatott.
Dayna nagy levegőt vett. Ragyogott a szeme. A baleset óta nem
látta ilyen boldognak.
– Megmozdultam, Dodge! Megmozdítottam a lábujjamat!
Dodge a nővérére nézett, aztán az anyjára, majd megint
Daynára.
– Atyaúristen! – fakadt ki végül. – Azt hittem, történt valami!
Azt hittem, meghaltál, vagy ilyesmi!
Dayna megrázta a fejét. Sértődöttnek látszott.
– Igenis történt valami!
Dodge levette a sapkáját, és ujjaival átfésülte a haját. Ömlött
róla a veríték. Visszanyomta a sapkát a fejébe. Dayna várakozva
nézett rá. Dodge tudta, hogy bunkón viselkedik. Kifújta a levegőt.
 – Ez csodálatos, Day. – Próbálta komolyan mondani, elvégre
tényleg örült a fejleménynek, csak még mindig a rohanás és a
rémület hatása alatt állt. – Büszke vagyok rád.
Lehajolt és átölelte a nővérét. Egészen apró rángást érzett a lány
testében, mintha a zokogást fojtaná vissza. Dodge anyja azt
javasolta, hogy menjenek el együtt enni és ünnepelni, habár nem
engedhették meg maguknak, főleg a legutóbb érkezett számlák
után.
Végül azonban beültek az Applebee-be Carp mellett. Dodge
anyja első körben egy Margaritát rendelt dupla sóval és nachosszal.
A nachos volt Dodge kedvence, most mégsem tudott egy falatot
sem lenyelni. Az anyja egyfolytában Bill Kellyről csacsogott: hogy
milyen kedves és figyelmes a mérhetetlen gyásza ellenére.
Dicsérte azért is, mert elintézte nekik az orvosi vizsgálatot, meg
mennyit telefonálgatott az érdekükben, bla, bla, bla…
A vacsora közepén megcsörrent a telefonja. Felállt az asztaltól.
– Emlegetett szamár… – mondta. – Bill az. Talán már vannak
hírei…
– Milyen hírek? – kérdezte Dodge, miután az anyja kivonult a
vendéglőből. Az ablakon keresztül látta, hogy fel-alá sétál a
parkolóban. Az utcai lámpák fényében egészen öregnek látszott.
Fáradt volt, valahogy minden megereszkedett rajta. Anyaszerűbb
volt, mint máskor.
Dayna megvonta a vállát.
– Dugnak, vagy mi? – erősködött Dodge.
 Dayna sóhajtott, aztán gondosan megtörölte az ujjait egy
szalvétával. Egészen addig azzal foglalatoskodott, hogy apró
darabokra szedje a szendvicsét. Mindig ezt csinálta, amióta az eszét
tudta – szétszedte az ételt, aztán máshogy rakta össze, ahogy éppen
tetszett neki. A burger szendvicsekkel mindig ugyanazt a
sorrendet állította fel: saláta és paradicsom alul, aztán ketchup,
húspogácsa és zsömle.
– Barátok, Dodge – mondta kissé bosszús hangon. Felnőttesen
beszélt vele, amit Dodge különösen rosszul viselt. – Különben is,
miért érdekel ez téged?
– Anyának nincsenek barátai – közölte, bármilyen gonoszul is
hangzott.
Dayna letette a szalvétát, aztán rácsapott az öklével, hogy a
poharak is megugrottak.
– Neked meg mi bajod van?
Dodge elkerekedett szemmel nézett a nővérére.
– Hogy nekem mi bajom van?
– Miért okozol ennyi gondot anyának? Nem olcsó az orvosi
ellátás, ő mindent megtesz. – Dayna a fejét ingatta. – Rickynek az
egész családját el kellett hagynia, hogy idejöjjön…
– Ugyan már, Rickyt ne keverd ebbe bele!
– Csak azt mondom, hogy szerencsések vagyunk.
– Szerencsések? – Dodge felröhögött – Mikor lettél ilyen
megvilágosult guru?
– És te mikor lettél ekkora tahó? – vágott vissza Dayna. Dodge
hirtelen elveszettnek érezte magát Fogalma sem volt róla, honnan
ömlik rá az a rengeteg rossz érzés, de szeretett volna kikecmeregni
alóla.
– Anya nem tudja, mit csinál. Én csak ennyit mondok. –
Beledöfte a villát a sajtos makaróniba, hogy ne kelljen Dayna
szemébe néznie. – Egyébként meg nem szeretném, ha hiú
ábrándokat kergetnél, ennyi az egész.
Most Dayna szeme dülledt ki.
– Hihetetlen vagy! – Halkan beszélt, valamiért mégis
ijesztőbben csengett a hangja, mintha ordított volna. – Egészen
eddig azt mondogattad nekem, hogy nem szabad feladnom, hogy
hinnem kell! És amikor tényleg bekövetkezik a javulás…
– És kit érdekel az, amit én tettem? – Dodge tudta, hogy szemét
módon viselkedik, de nem bírta leállítani magát. Dayna eddig az ő
oldalán állt – ő volt az egyetlen, aki mindig mellette állt –, és most
hirtelen ő is ellene fordult.
– A játékra célzol? – kérdezte Dayna, aztán megcsóválta a fejét.
– Figyelj, Dodge. Sokat gondolkodtam. Nem akarom, hogy folytasd
a játékot.
– Hogy mit nem akarsz? – fortyant fel Dodge. A szomszéd
asztaloknál ülők feléjük fordultak és bámultak.
– Halkabban! – kérte Dayna. Úgy nézett rá, mint régen, amikor
kisfiú volt és nem értette a játékszabályokat. Csalódott volt és kissé
türelmetlen. – Azok után, ami Bill Kellyvel történt… nem éri meg.
Nem helyes.
Dodge belekortyolt a vizébe, de alig bírta legyűrni a torkán.
– Te akartad, hogy játsszak. Te kértél rá.
 – Meggondoltam magam.
– Hát képzeld, a játék nem így működik! – Dodge megint
felemelte a hangját Képtelen volt visszafogni magát. – Kiment a
fejedből, vagy mi?
Daynának elvékonyodott a szája: olyan lett, mint egy egyenes,
rózsaszín sebhely.
– Figyelj rám, Dodge. Te magad miatt csinálod… a saját
érdekeid miatt.
– Nem, én miattad játszottam.
A fiút már nem érdekelte, hogy a többi asztalnál is hallják. A
harag, a veszteség érzése bekebelezte a világ többi részét, így már
nem zavarta semmi. Kije maradt? Barátai biztos nem. Soha nem
laktak elég hosszú ideig sehol, ezért nem tudott barátokat szerezni,
senkiben sem tudott megbízni. Azt hitte, Heatherrel közel
kerültek egymáshoz, sőt Natalie-val is. De tévedett. Ráadásul még
Dayna is kezd ellene fordulni.
– Ezt is elfelejtetted? Az egészet érted csinálom. Hogy újra a
régi lehessen minden.
Az utolsó mondatot nem akarta hozzátenni – nem is gondolt
ilyesmire, csak kicsúsztak a száján a szavak. Pár másodpercig csönd
volt. Dayna meredten, tátott szájjal nézett rá, és a szavak úgy
hevertek közöttük, mint egy felrobbant tárgy maradványai.
Minden szétfoszlott.
– Dodge! – szólt rá a nővére. A fiú rémülten fedezte fel a
szemében a szánalmat. – Már semmi sem lesz olyan, mint régen.
Te is tudod, nem? Ilyen az élet. Ami történt, azt soha, semmivel
sem tudod megváltoztatni.
Dodge eltolta magától a tányért, aztán felállt az asztaltól.
– Hazamegyek – mondta. Gondolkodni sem tudott. Dayna
szavai vihart kavartak az agyában. „Semmi sem lesz olyan, mint
régen!”
Akkor mégis mi a büdös francért játszott eddig?
– Ugyan már, Dodge! Ülj vissza!
– Nem vagyok éhes – közölte a fiú. Nem bírt a nővérére nézni:
a türelmes szemekre, a vékony, elégedetlen szájra. Mintha egészen
kicsi fiúvá töpörödött volna mellette. Egy ostoba kiskölyökké. –
Mondd meg anyának, hogy jó éjszakát!
– Nagyon messzire jöttünk hazulról! – figyelmeztette Dayna.
– Jót fog tenni a séta – zárta le a beszélgetést Dodge. Cigit
dugott a szájába, bár nem volt kedve dohányozni. Remélte, hogy
elered az eső.
 HEATHER

Heather nem tért vissza a Meth Row-ra. Bizonyos szempontból

kényelmes volt, de nem nyújtott teljes biztonságot most, hogy
Dodge rábukkant átmeneti otthonukra. Nem akarta, hogy
kémkedjen utánuk, hogy lássa, hogyan élnek, esetleg el is fecsegje
valakinek.
Eddig nagyon ügyelt arra, hogy csak éjszaka közlekedjen a
kocsival, egyik parkolóból a másikba, üres utakon át, amikor a
legkevésbé félt a lelepleződéstől. Kialakított egy rendszert:
hétköznap hajnali négyre állította az ébresztőt, és amíg Lily aludt,
a koromsötétben elment Anne házához. Talált egy szabad helyet
két fa között a bekötőút mellett, ahol le tudta állítani az autót.
Néha visszaaludt egy kicsit. Néha csak várt; nézte, ahogy a
feketeség ködszerűvé válik és alakulni kezd, először koszos
szürkébe fordul, majd egyre élesebb és töredezettebb lesz, végül
felbukkannak az elénk bíbor árnyalatok és fényháromszögek.
Minden erejével próbálta távol tartani magától az emlékeket
ahogy arra sem akart gondolni, hogy mit tartogat a jövő. Később,
amikor már majdnem kilencet ütött az óra, felsétált a házhoz, és
azt mondta Anne-nek, hogy Bishop hozta el. Néha Lilyt is bevitte.
Máskor a kocsiban vagy a ligetben hagyta a húgát játszani.
 Kétszer is előfordult, hogy a fürdés miatt érkezet korábban.
Belopózott a fák között a kerti zuhanyhoz. Levetkőzött,
megborzongott a csípős hajnali levegőtől, majd hálásan belépett a
forró víz alá, és engedte, hogy becsurogjon a száján, a szemén és
átmossa a testét. Máskor be kellett érnie a locsolócsővel.
Vezetékes vízről, mikrohullámú sütőről, légkondicionálóról,
hűtőről és vécéről nem is ábrándozhatott. A vécé hiányzott neki a
legjobban. Két hete hagyta el az anyja lakókocsiját, és azóta két
szúnyog is megcsípte a fenekét a hajnali pisiléskor. Hideg
raviolikonzervből is többet kellett ennie, mint amit meg tudott
emészteni.
Elhatározta, hogy eljut a Maiden Plázába, amely mellett
bekötött szemmel futottak át az autópályán a legutóbbi
megmérettetéskor. Ott csak néhány utcai lámpa világította meg a
hatalmas, személytelen parkolót. Kamionosok jöttek-mentek, és
néhány autó egész éjszaka ott maradt a parkolóban. A plázában
volt McDonald’s, nyilvános vécé, sőt zuhanyzó is a pihenőt tartó
kamionsofőröknek.
Először benzint kellett szereznie. Sötét volt még, és nem akart
megállni Carpban. A benzinből azonban már majdnem
huszonnégy órája kifogyott, és nem akart váratlanul lerobbanni
valahol. Ezért beállt a Main Street egyik benzinkútjához, a
Citgóhoz, amely a legkevésbé volt népszerű a három közül, mert
ott árulták a legdrágább benzint, és sör se volt.
– Maradj a kocsiban! – szólt rá Lilyre.
– Jó, jó – motyogta a húga.
 – Komolyan mondtam, Billy! – Heathernek fogalma sem volt,
meddig bírja még ezt elviselni: a csövezést és a bujkálást. Kezdett
összeomlani. Összeroppanni. Mélységes bánat szorongatta a torkát,
mintha valaki fojtogatta volna. Egyre csak Viviant látta maga előtt
Bishop bögréjével a szemében, és a szép, holdfehér arcát keretező,
feketén kanyargó haját. – Ne állj szóba senkivel, értetted?
Körülnézett a parkolóban: sehol rendőrautó, sehol ismerős autó.
Ez jó jel.
Bent, az épületben leadott húsz dollárt benzinre, és megragadta
az alkalmat, hogy minden másból is feltankoljon: zacskós japán
húslevesből, amit hideg vízben is fel lehetett oldani, szárított
marhahúsból és frissnek látszó szendvicsből. A pult mögött álló,
sötét, lapos arcú férfi, akinek ritkuló, oldalra fésült haja csapzott
hínárra emlékeztetett, sokáig várakoztatta, amíg összeszedte a
visszajárót. Amíg az érméket számolgatta a pénztárgépnél, Heather
kiment a mosdóba. Elege lett a bolt díszkivilágításából, és az sem
tetszett neki, ahogy az eladó méregette – mintha a titkaiban
turkálna.
Kézmosás közben mintha hallotta volna az ajtó fölötti csengő
hangiát, aztán halk beszélgetés moraját. Újabb vásárló. Amikor
kiment a mosdóból, egy olcsó napszemüvegeket hirdető tábla
eltakarta a boltban lévők szeme elől, es már majdnem visszatért a
pulthoz, amikor észrevette, hogy egy egyenruhás áll a pénztárnál,
csípőjén pisztollyal.
Zsaru.
– Hogy halad a Kelly-ügv? – kérdezte az eladó.
 A rendőr – öve fölött jócskán kidudorodó hasával – megvonta a
vállát.
– Megvan a boncolás eredménye. Kiderült, hogy Kis Kelly nem
a tűztől halt meg.
Heather úgy érezte, mintha valaki belecsapott volna a
mellkasába. Felvette a kapucniját és úgy tett, mintha chipset
keresne. Felvett egy zacskó perecet, és hunyorogva olvasni kezdte
a feliratát.
– Tényleg?
– Szomorú história. Túladagolásnak látszik. Azóta tömte
magába a bogyókat, hogy visszajött a háborúból. Valószínűleg csak
azért ment a Graybill-házba, hogy bekábíthassa magát.
Heather kifújta a levegőt Őrült, elmondhatatlan nagy
megkönnyebbülést érzett. Addig nem is tudatosult benne, hogy
részben saját magát is felelősnek tartotta a halálesetért.
Mégsem történt gyilkosság. Senki nem ölt meg senkit.
– De valaki gyújtogatott – folytatta a zsaru, és Heather rájött,
hogy kicsit túlzottan is régóta bámulja a pereces zacskót. A rendőr
már felfigyelt rá. Visszarakta a zacskót a polcra, lehajtotta a fejét,
és elindult az ajtó felé.
– Hé! Hé! Kisasszony!
Heather megdermedt.
– Itt felejtette az élelmet. Tessék, a visszajáró!
Ha kirohanna, rögtön gyanússá válna a rendőr szemében. Ezért
legyűrte minden félelmét, és lassan visszament a pulthoz,
makacsul a földre szegezett tekintettel. Magán érezte a két férfi
tekintetének súlyát, miközben levette a pultról a nagy csomag
ennivalót. Forrón izzott az arca, a szája viszont száraz volt, mintha
homok lenne rajta.
Már majdnem odaért az ajtóhoz, majdnem megmenekült,
amikor a rendőr rákiáltott:
– Hé! – Alaposan szemügyre vette. – Nézz rám!
Heather erőt vett magán, és belenézett a rendőr szemébe.
Kövér, fánkszerű arca volt. A szeme viszont nagy volt és kerek,
mint egy kisfiúé vagy egy kölyökállaté.
– Hogy hívnak?
Heather azt a nevet mondta, ami elsőként eszébe jutott:
– Vivian.
A zsaru megmozdította a szájában lévő rágógumit.
– Hány éves vagy, Vivian? Gimnáziumba jársz?
– Már végeztem – felelte Heather. Viszketett a tenyere. Meg
akart fordulni, hogy elrohanjon. A zsaru gyorsan átfürkészte az
arcát, mintha minden vonását meg akarná jegyezni.
Aztán közelebb lépett hozzá.
– Hallottál egy bizonyos Pánik nevű játékról, Vivian?
Heather elfordította a tekintetét.
– Nem – suttogta. Ostoba hazugság volt, és nyomban megbánta,
hogy nem igennel felelt.
– Én azt hittem, mindenki részt vesz benne.
– Nem mindenki – mondta Heather. Győzelemfélét látott
felcsillanni a rendőr szemében, mintha bevallott volna neki
valamit. Úristen! Kezd elrontani mindent. Izzadt a tarkója.
 A zsaru még egy darabig vizslatta.
– Menj, eredj a dolgodra! – szólt rá aztán.
Odakint vett néhány nagy levegőt. Nyirkos, párás volt a reggel.
Vihar közeledett – az ég színéből ítélve nem is kicsi. Jóformán
belezöldültek a felhők, mintha az egész világ hányni készülne.
Heather hátratolta a kapucniját, és hagyta, hogy az izzadság
lehűtse a homlokát.
Átszaladt a parkolón a kútig.
Aztán hirtelen megállt.
Lily nem volt sehol.
Hatalmas, visszhangzó dörgés hallatszott, mire Heather
felugrott egy helyben. Szétnyílt az ég, és az eső dühödten verni
kezdte az aszfaltot. A lány éppen akkor ért oda a kocsihoz, amikor
az első ágas-bogas villám keresztülhasított az égbolton.
Megrángatta a kilincset. Be volt zárva. Hova a fenébe tűnt Lily?
– Heather! – kiabálta túl az esőt a húga.
A lány megfordult. Lily egy kék-fehér járőrkocsi mellett állt, és
egy rendőr markolta meg a karját.
– Lily! – Heather odarohant a húgához, mit sem törődve a
rendőrrel és a pisztolyával. – Engedje el!
– Nyugi, nyugi! – Magas, vékony zsaru volt, öszvérszerű arccal.
– Higgadjunk le, oké?
– Engedje el! – ismételte Heather. A rendőr megtette, amit kért,
Lily pedig odaszaladt a nővéréhez, és átkarolta a derekát, mint
régen, kiskorában.
 – Semmi gond – mondta a férfi. Újabb villám cikázott át az
égen. Felizzott a rendőr szürke, girbegurba fogsora. – Csak meg
akartam győződni róla, hogy a kis hölgy biztonságban van.
– Biztonságban van – vágta rá Heather. – Jól vagyunk.
Elfordult volna a járőrkocsitól, ám a zsaru kinyújtotta a kezét,
és megállította.
– Lassan a testtel! Van itt még egy kis probléma.
– Mi nem csináltunk semmit! – csattant fel Lily.
A rendőr Lilyre sandított.
– Én hiszek neked – folytatta lágyabb hangon. – De az ott… –
mutatott az ütött-kopott Taurusra – …egy lopott kocsi.
Olyan erővel zuhogott az eső, hogy Heather gondolkodni sem
tudott. Lily szomorúnak és mérhetetlenül soványnak látszott,
ahogy az eső odatapasztotta a pólóját a bordáihoz.
A zsaru kinyitotta a járőrkocsi hátsó ajtaját.
– Gyerünk, szálljatok be! – mondta Lilynek. – Száradjatok meg.
Heathernek nem tetszett a helyzet. Nem tetszett, hogy Lilyt egy
rendőrautó mellett látja. Így szokták becserkészni az embereket:
kedvesen viselkednek, meggyőznek róla, hogy biztonságban leszel,
aztán minden előzetes figyelmeztetés nélkül rád borítják az asztalt.
Bishop jutott eszébe, és összeszorult a torka. Mindenki így csapott
le.
Mielőtt azonban Heather megtilthatta volna, Lily már be is
surrant a járőrkocsiba.
– Mi lenne, ha elmennénk valahova beszélgetni? – kérdezte a
zsaru. Legalább nem erőszakoskodott.
 Heather karba fonta a kezét.
– Nekem semmi bajom – közölte, remélve, hogy a rendőr nem
látja a teste remegését. – Én nem loptam el azt az autót. Az anyám
kocsija.
A zsaru megcsóválta a fejét. heather
– Az anyád szerint elloptad. – Heather alig hallotta a szavait a
zuhogó esőben. – Jól bevackoltad magad a hátsó ülésre. Élelem,
takarók, ruhák…
Heather orrán összegyűltek az esőcseppek, majd lepottyantak.
Úgy érezte, legalább olyan szánalmasnak és gyámoltalannak
látszik, mint Lily.
Elfordította a fejét. Valami noszogatta belülről, hogy muszáj
elmondania az igazat, kiborítania a bilit, megmagyarázni mindent
az anyjával kapcsolatban, ami eddig csak lufiszerűen dagadt a
mellkasában és fájdalmasan nyomta belülről a bordáit.
– Nem megyek haza. Nem kényszeríthetnek rá.
– Dehogynem.
– Tizennyolc éves vagyok.
– Nincs munkád, nincs pénzed és nincs lakásod.
– Van munkám. – Tudta, hogy ostobán és konokul viselkedik,
de nem érdekelte. Megígérte Lilynek, hogy nem mennek haza, és
nem is fognak. Ha beárulná az anyját, a sok bulizást és drogozást,
nem is kellene visszamenniük.
De akkor börtönbe kerülne, Lilyt pedig idegeneknek adnák,
akik nem törődnének vele. – Jó állásom van.
Hirtelen eszébe jutott valaki: Anne.
 Belenézett a rendőr szemébe.
– Van még egy utolsó lehetőségem telefonálni, ugye?
A zsaru most először elmosolyodott; igaz, a tekintete még
mindig szomorú volt.
– Nem vagy letartóztatva.
– Tudom – felelte Heather. Egyszeriben olyan ideges lett, hogy
úgy érezte, oda fog hányni a zsaru lába elé. Mi lesz, ha Anne-t
nem érdekli az egész? Vagy ami még rosszabb, esetleg összefogott
a rendőrökkel? – De azért szeretnék felhívni valakit.
 Dodge

Dodge még csak félúton járt hazafelé, amikor megnyílt az ég és

zuhogni kezdett az eső. Megint olyan rohadtul szerencsés! Pár
perc alatt bőrig ázott. Elsuhant mellette egy kocsi is, hangosan
dudálva, jókora zuhanyt spriccelve a farmerjára. Még három
kilométer volt hátra.
Remélte, hogy elvonulnak a viharfelhők, de egyre rosszabb lett.
Villámok hasították át az eget, gyors villanások, amelyek bizarr
zöld fénybe burkolták a világot. Egykettőre felgyűlt a víz az
árkokban, és a levelek és papírpoharak csakhamar a lába körül
örvénylettek. Szinte megvakult; csak akkor vette észre a közeledő
járműveket, amikor már majdnem elütötték.
Ekkor döbbent rá, hogy Bishop háza csupán pár percnyire van
onnan. Lekanyarodott az útról, és futásnak eredt. Ha szerencséje
van, Bishop otthon lesz, és kivárhatja nála a vihar végét; esetleg
azt is felajánlja, hogy hazaviszi.
Amikor azonban odaért a felhajtóhoz, látta, hogy vak sötétség
tölti ki a házat. Mégis felment a verandára, és bekopogott, hátha
Bishop ajtót nyit. Semmi válasz.
Eszébe jutott, hogy a hátsó verandánál csak egy szúnyoghálós
ajtó takarja a bejáratot, ezért megkerülte a házat a sártengerré
változott kerten át. Beütötte a lábszárát egy régi fűnyíróba, és
előrebucskázott. Átkozódva támaszkodott meg a földön, hogy
legalább az arca ne legyen sáros.
Természetesen a hálós ajtó is be volt zárva. Olyan szánalmasnak
és elkeseredettnek érezte magát, hogy legszívesebben lyukat ütött
volna rajta az öklével, de aztán a következő villám túlvilági
fényében megpillantott egy kerti fészert a közelben, félig a fák
takarásában.
Bár lakat lógott az ajtón, Dodge-nak aznap először szerencséje
volt: nem volt bezárva. Belökte az ajtót, és borzongva állt meg a
hirtelen támadt száraz, hűvös levegőben. Nedves pokrócok és régi
fa illatát érezte, miközben várta, hogy a szeme hozzászokjon a
sötéthez. Szart sem látott. Csak körvonalakat, sötét tárgyakat…
szemetet, mi mást?
Elővette a mobilját, hogy azzal világítson, de már majdnem
teljesen lemerült. Fel sem tudta hívni Bishopot, hogy
megkérdezze, hol van és mikor ér haza. Pompás. De legalább a
képernyő világítása segített neki eligazodni a fészerben.
Csodálkozva látta, hogy a plafonról villanykörte lóg, és az áramot
is bevezették. Aztán rábukkant a villanykapcsolóra is.
Halvány fény gyulladt fel, de jobb volt a semminél. Azonnal be
kellett látnia, hogy nem olyan nagy a rumli, amilyenre számított.
A fészer sokkal tisztább volt, mint az udvar. Talált egy széket, egy
asztalt és egy polcos szekrényt is. Nedvességtől felpöndörödött
fogadócédulákat fedezett fel az asztalon, egy fém papírnehezék
alatt.
 A fogadócédulák mellett adatátviteli kábel hevert és egy-két
rögzítéshez használt eszköz, például egy olcsó márkájú, használat
alapján fizetendő mobiltelefon, amihez nem kellett előfizetést
kötni.
Újabb szerencsés fordulat: be tudta kapcsolni a telefont, és nem
kért jelszót.
Kikereste a saját telefonkönyvéből Bishop számát, és sikerült
beütnie a másik telefonba, mielőtt a saját mobilja lemerült volna.
Miután felhívta Bishopot, hallgatta a kicsöngést. Ötször
csengett, majd az üzenetrögzítő kapcsolt be Bishop hangjával.
Letette, nem hagyott üzenetet. Inkább bement az sms-menübe,
hogy küldjön egy segélykérő üzenetet Bishopnak. Valamikor haza
kell jönnie. Különben is, hol kódoroghat ebben az ítéletidőben?
Ekkor hirtelen megfagyott az egész teste. Nem hallotta már a
tetőn kopácsoló esőt, nem érezte a telefon súlyát a kezében – csak
a legutolsó kimenő üzenet szavait látta.
„Ideje külön utakon folytatni. Holnap kiderül, kit milyen fából
faragtak.”
Újra elolvasta, aztán harmadszor is.
Elárasztották a zavarodott érzelmek.
Lejjebb görgetett. További sms-ek: utasítások a játékosoknak.
Üzenetek más versenyzőknek. Legalul pedig egy üzenet Heather
számára.
„Szállj ki, mielőtt bajod esik!”
Dodge óvatosan visszarakta a telefont, pontosan oda, ahol volt.
Mindent más szemmel látott, mint előtte. Rögzítő eszközök.
Fényképezőgépek. Festékszórók a sarokban, furnérlemezek a
fészer falának támasztva. Csupa olyasmi, amire Bishopnak a
kihívások megrendezéséhez szükség volt.
Hat befőttes üveget pillantott meg az egyik polcon. Lehajolt,
hogy megvizsgálja őket, aztán felkiáltott és hátratántorodott,
majdnem felborítva a fumérlemezeket.
Pókok. Az üvegek tele voltak pókokkal – felfelé másztak az
üvegek oldalán, sötétbarna testük szinte összemosódott. Biztosan
neki gyűjtögette őket
– Mit keresel te itt?
Dodge megpördült. Még mindig zakatolt a szíve, és úgy érezte,
mintha száz pókláb matatna a bőrén.
Bishop kőszoborrá dermedve állt az ajtóban. A vihar még
mindig tombolt a háta mögött, vízesésszerűen ömlött az eső.
Kapucnis esőkabátot viselt, árnyék takarta az arcát. Dodge egy
pillanatra nagyon megijedt tőle. Úgy nézett ki, mint egy
sorozatgyilkos valami rossz horrorfilmben.
Dodge egy pillanatra élesen és tisztán látott mindent: erről szólt
valójában a játék. Ez volt az igazi félelem – hogy soha nem
ismerhette senki a többi embert. Senkit sem lehet teljesen
kiismerni. Mindig csak sötétben tapogatózunk.
Ekkor Bishop beljebb lépett a fészerbe, levette a kapucniját, és
az idegenszerű érzés elillant. Mégiscsak Bishop volt az. Dodge már
kevésbé félt, bár még mindig libabőrös volt, és nyugtalanította a
pókok jelenléte az üvegekben, alig egy-két méterre tőle.
 – Mi a szart jelentsen ez, Dodge? – fakadt ki Bishop. Ökölbe
szorította a kezét.
– Téged kerestelek. – Dodge mindkét kezét felemelte, attól
tartva, hogy Bishop esetleg rátámad. – Csak be akartam valahova
húzódni az eső elől.
– Neked nem lenne szabad itt lenned – makacskodott Bishop.
– Rendben, tudom. Most már tudom.
Kis darabig szuszogó csend töltötte be a fészert. Bishop Dodge
arcát bámulta.
– Mit tudsz? – bökte ki végül.
– Jaj, ember! Ne játszd már a hülyét! – kérte Dodge halkan. –
Csak egy dolgot árulj el: miért? Azt hittem, utálod a Pánikot.
Dodge már attól tartott, Bishop nem is fog válaszolni, vagy
letagad mindent. Aztán mintha összeomlott volna a teste; mintha
valaki kihúzott volna belőle egy tartóoszlopot. Behúzta maga
mögött az ajtót, és lerogyott a székre.
Egy darabig a tenyerébe temetett kézzel ült. Végül felnézett.
– Miért játszottál? – kérdezte.
Bosszúból – gondolta magában Dodge. – Csak ez maradt nekem.
Hangosan azonban egész mást mondott:
– A pénzért. Mi másért?
Bishop széles mozdulatot tett a kezével.
– Én is.
– Tényleg? – Dodge kíváncsian fürkészte Bishopot. Valami
meghatározhatatlan kifejezés uralta az arcát. Bólintott, de Dodge
látta rajta, hogy hazudik. Többről van szó. Aztán úgy döntött,
inkább ejti a témát.
Mindenkinek joga van a titkaihoz.
– És most? – vetette fel Bishop. Kimerülten beszélt, és nyúzott
is volt. Dodge rájött, mennyi súly nehezedhetett a vállára ezen a
nyáron – mennyi tervezés és hazudozás.
– Mondd meg te!
Dodge nekitámaszkodott az asztalnak. Kissé megnyugodott, és
örült, hogy Bishopot nézve nem látja a háttérben a pókokkal teli
üvegeket.
– Heathernek nem árulhatod el – közölte Bishop, és hirtelen
feldúltan előredőlt a székben. – Ő nem tudhatja meg.
– Nyugi! – Dodge gondolatban már előrébb járt, és azon
tanakodott, hogyan használhatná fel a leleplezett titkokat. – Nem
mondom meg Heathernek. De nem csinálom végig az egyéni
kihívást. Azt fogod mondani, hogy megcsináltam, és sikerült.
Bishop döbbenten nézett rá.
– Ez nem fair!
Dodge vállat vont.
– Talán nem. De ez fog történni. – Beletörölte a tenyerét a
farmerjába. – Mit akartál csinálni azokkal a pókokkal?
– Szerinted? – kérdezett vissza Bishop bosszúsan. – Jól van,
legyen. Te egyenesen a Futamig mész tovább. Oké?
Dodge bólintott. Bishop váratlanul felállt és felrúgta a széket,
ami pár centivel Dodge lába előtt állt meg.
 – Úristen, el tudod képzelni, hogy még örülök is ennek? Szinte
reméltem, hogy kideríted. Borzalmas volt. Iszonyú szar!
Dodge nem akart hülyeséget válaszolni, pedig legszívesebben
azzal vágott volna vissza, hogy amikor bírónak, nemet is
mondhatott volna.
Inkább csak annyit felelt:
– Nemsokára vége lesr.
Bishop fel-alá járkált a fészerben. Aztán hirtelen szembefordult
Dodge-dzsal. Egyszeriben mintha kitöltötte volna az egész szűkös
kis helyiséget.
– Én öltem meg őt, Dodge – vallotta be kissé elcsukló hangon. –
Én vagyok a felelős a haláláért. – Megrándult egy izom Bishop
állkapcsában. Dodge rájött, hogy a sírást fojtja vissza. – A játék
része volt. – Bishop megcsóválta a fejét. – Senkinek sem akartam
ártani. Hülye húzás volt. Meggyújtottam néhány papírt egy
szemetesben. De a tűz szinte azonnal szétterjedt. Nem lehetett
megállítani. Mintha… felrobbant volna. Nem tudtam, mit tegyek.
Egy pillanatra Dodge-ot is furdalni kezdte a lelkiismeret.
Az étteremben, amikor Bill Kellyt szidta Dayna előtt, a Kis
Kelly eszébe sem jutott. Meg az, hogy milyen nyomorultul
érezheti magát az apja.
– Baleset volt – jegyezte meg halkan.
– Számít? – kérdezte Bishop. Fojtott hangon beszélt. – Börtönbe
kéne vonulnom. Valószínűleg le is csuknak.
– Nem fognak lecsukni. Senki sem tud erről. – Dodge-nak
ekkor jutott eszébe először, hogy Bishopnak talán társa is van.
Mindig legalább két bírót választottak. Abban viszont biztos volt,
hogy Bishop akkor sem árulná el a másik kilétét, ha faggatná. – Én
is tartom a számat. Megbízhatsz bennem.
Bishop bólintott. – Kösz – suttogta.
Megint mintha egy szempillantás alatt áramlott volna ki belőle
az energia. Leült, és a kezébe temette az arcát. Hosszú időre így
maradtak, miközben az eső püfölte a tetőt, mintha ököllel verte
volna valaki, aki nagyon be akarna menni. Végül, amikor Dodge
lába már kibírhatatlanul elgémberedett a támaszkodástól, a vihar
tombolása is alábbhagyott, és az eső onnantól fogva már csak
karmolászva neszezett a tetőn.
– Kérnék egy szívességet – mondta végül Bishop felnézve.
Dodge bólintott. Bishop szeme felvillant, de a furcsa
arckifejezés megint túl gyorsan elillant ahhoz, hogy Dodge
értelmezhesse.
– Heatherről van szó.
AUGUSZTUS 6., SZOMBAT
 HEATHER

Anne úgy döntött, hogy Heather készen áll a tigrisek

megetetésére. Már az elején megmutatta neki, hogyan kell
kinyitni a karámot és hova kell rakni a vödörnyi húst. Az idős
asszony nem siette el a dolgot; néha felkapta az egyik
marhaszeletet, és eldobta, mint egy frizbit. Ha valamelyik
tigrisnek éppen kedve volt hozzá, elkapta a levegőben.
Heather mindig megvárta, hogy a tigrisek a karám túloldalára
húzódjanak vagy lefeküdjenek a fák alá, ahol általában a napos
délutánokat töltötték. A lehető leggyorsabban végezte el a
munkát, és közben le sem vette róluk a szemét. Mindvégig érezni
vélte forró leheletüket, és attól félt, hogy hegyes foguk hirtelen a
nyakába mélyed.
– Szerinted hiányzik nekik az otthonuk?
Heather megfordult. Lily volt az. Kora reggel segített Anne-nek
megfürdetni Maflát, így a lába még tele volt sárfoltokkal.
Ugyanakkor tisztábbnak és egészségesebbnek látszott, mint az
elmúlt hetekben bármikor. A fészer túloldaláról hallották Anne
dúdolását, miközben csokrot szedett a nárciszokból.
– Szerintem jól érzik magukat itt – felelte Heather, bár ha
őszintén belegondolt, soha nem érdekelte túlzottan az állatok
hogyléte. Háromszor is ellenőrizte, hogy jól bezárta-e a karámot,
aztán újra a húga felé fordult. Lily összeráncolta az arcát, mintha
valami óriási falatot próbálna lenyelni. – És neked, Bill? –
kérdezte, egy pillanatra rátéve a kezét Lily fejére. – Neked nem
hiányzik az otthonod?
Lily olyan erősen megrázta a fejét, hogy fonott copfjával
megkorbácsolta az arcát.
– Örökre itt szeretnék maradni – jelentette ki, és Heather ebben
a pillanatban rájött, hogy ezek a szavak jelentették a fullasztó,
óriási falatot a torkában.
Heathernek előre kellett hajolnia, hogy esetlenül megölelhesse
Lilyt. Nagyot nőtt; már majdnem a melléig ért. Ez is olyan változás
volt, amit Heather a nagy kavarodásban észre sem vett. Akárcsak
Bishopé. Meg a Nattel való barátságáé.
– Akármi történjen, mi mindig együtt leszünk. Érted?
Elboldogulunk. – Heather a húga orrára tette a hüvelykujját, Lily
pedig lecsapta. – Hiszel nekem?
Lily bólintott, de Heather látta rajta, hogy mégsem hisz neki
teljesen.
Három nap telt el azóta, hogy Heathert elkapták a rendőrök, és
Anne beleegyezett, hogy egy ideig nála lakjon a húgával együtt. A
„kék szobában” aludtak, ahol kék bokrétákkal díszített tapéta fedte
a falakat, kék volt minden takaró, és kék fodros függöny lógott az
ablakok előtt. Heather úgy érezte, soha nem látott szebb szobát.
Ezen a napon, amikor kora reggel felébredt, Lily ágyát már üresen
találta. Kis időre rátört a pánik, aztán nevetést hallott kintről.
Odalépett az ablakhoz, és meglátó Lilyt, aki segített Anne-nek
megetetni a csirkéket, és hisztérikusan kacagott, amikor az egyik
tyúk üldözőbe vette az élelemért.
Előző nap Krista is megjött a Taurusszal, amit a rendőrök
visszavittek neki. Anne-t jóformán figyelemre sem méltatta, csak
színpadias mozdulatokkal megölelte Lilyt, aki meredten állt, és
hagyta, hogy az anyja hozzápréselje az arcát a saját napfoltos
bőréhez. Heather arra számított, hogy dühös lesz az autólopás
miatt, és talán az is volt, de józanul érkezett, vagy legalábbis
hitelesen alakította a józan anyát. Rengeteg parfümöt fújt magára,
de a munkaruhája nadrágját viselte és egy kék blúzt, ami
összegyűrődött a melle alatt.
Azt mondta Heathernek, hogy nagyon sajnálja, ami történt, és
nem rendez több bulit. Szerez egy jobb állást, és jobban fog
figyelni Lilyre. Mindezt olyan mereven mondta el, mint egy
színésznő, akit untat a szövege.
– Nos? Hazajöttök? – kérdezte.
Heather megcsóválta a fejét. Ebben a pillanatban Krista arca jól
láthatóan átalakult.
– Nem maradhattok itt örökre! – mondta halkan, hogy Anne ne
hallja. – Elege lesz belőletek!
Heather érezte, hogy valami kibomlik a gyomra legmélyén.
– Ég veled, Krista!
– Nem fogom hagyni, hogy elvidd az én kisbabámat! Ne hidd,
hogy Lily veled megy!
Krista kinyújtotta a karját, és megragadta Heather könyökét,
amikor viszont látta, hogy Anne feléjük indul, gyorsan elengedte.
 – Nemsokára visszajövök! – harsogta műanyag mosolyával.
Fenyegetésnek hangzottak a szavai. Heather a nap hátralévő
részében úgy járt-kelt, hogy mély gödör tátongott a gyomrában,
még azután is, hogy Anne váratlanul odament hozzá, és
mindenféle faggatózás nélkül egyszer csak megölelte.
Ne aggódj! – sugallta a mozdulata. – Én itt vagyok nektek.
Heather szeretett volna tényleg hinni ebben.
A tigrisek már átmentek a karám másik oldalára, a hús felé –
eleinte lustán, komótosan, mintha nem érdekelné őket az étel.
Egyetlen gyors, folyékonynak tetsző ugrással rávetették magukat,
és megcsillant a foguk a napfényben. Heather nézte, ahogy a nyers
húst tépik, és kavargott a gyomra. Mit mondott Anne az első
munkanapján? Szeret befogadni törött és tönkrement dolgokat. De
Heather nem tudta elképzelni, hogy a tigriseknek valaha is
segítségre lehetett szükségük.
Megzizzent a mobilja a farzsebében. Natalie. A születésnapja
óta nem beszéltek.
– Heather! – Távolinak tetszett a hangja, mintha víz alól
beszélne. – Láttad a fejleményeket?
– Milyen fejleményeket? – kérdezte Heather. Beékelte a
telefont a füle meg a válla közé, és belökte a szerszámos-kamra
ajtaját, hogy visszategye a tigrisek karámjának kulcsát.
– A fogadócédulák – magyarázta Natalie. – Dodge-nak sikerült
az egyéni kihívás. Pókok voltak benne. – Szünetet tartott. –
Közülünk kerül ki a következő.
Heather gyomra megint megrándult.
 – Vagy Ray lesz az. Vagy Harold Lee – tette hozzá.
– De nemsokára mi jövünk. – Nat megint elhallgatott. –
Találkoztál… beszéltél vele?
Heather azonnal tudta, hogy Nat Dodge-ról faggatja.
– Nem mondhatnám.
Nem mesélte el Natnek, amit Dodge mondott: hogy nem
érvényesek az alkuk. Gyanította, hogy Nat már tud erről.
Nat sóhajtott.
– Szólj, ha beszéltetek, jó?
– Igen, persze.
Kellemetlen csönd állt be. Heathernek eszébe jutott, milyen
hisztérikusan viselkedett Nat a fürdőszobában a buli éjszakáján, a
mániákus dörzsöléstől kivörösödött kézzel. Hirtelen hullámokban
öntötték el az érzések – szeretet Natalie iránt, bánat a kimondatlan
dolgok miatt.
– És Heather! – folytatta Nat.
– Mi az?
– Nélküled nem tudtam volna végigcsinálni – vallotta be Nat
halkan. – Tudod, ugye?
– A játéknak mindjárt vége. – Heather próbált könnyed hangon
beszélni. – Ne kezdj most a végén érzelgősködni.
Alighogy megszakította a vonalat, észrevette, hogy időközben
sms érkezett. Rákattintott az üzenetre, és hirtelen a levegő mintha
beleragadt volna a szájába.

„HOLNAP RAJTAD A SOR."

AUGUSZTUS 7., VASÁRNAP
 HEATHER

– Jól vagy? – kérdezte Nat.

– Jobban lennék, ha nem rángatnád a kormányt – közölte Heather.
Aztán sietve hozzátette: – Sajnálom.
– Semmi baj. – Nat ujj csontjai vékony félholdakká fehéredtek a
kormánykeréken.
Amikor Heather meglátta a Fresh Pines Lakókocsipark tábláját,
úgy érezte, mindjárt elhányja magát. A Lot 62 felé igyekeztek, pár
sorral Krista otthona után. Ugyan évtizedek óta nem lakott benne
senki, volt még áram, hűtő, asztal és ágy is.
Heather tudta, hogy sokan bulizásra használják a Lot 62-t, de
emlékei szerint nem lakott benne még senki. Talán más is történt
ott, amiről nem is akart tudni. Egyszer, úgy nyolc- vagy kilencéves
korában Bishoppal megrohanták a lakókocsit, és elcsórták az
összes sört a hűtőből, kirázták a cigit a dobozokból, és kiszórták a
szekrényben talált füvet a szemétbe – mintha ezzel megelőzhették
volna a további tivornyákat.
Heather azon tűnődött, mit csinálhat most Bishop, és vajon
hallott-e róla, hogy ma ő következik. Nem valószínű. Rájött, hogy
még rágondolni is fájdalmat okoz számára, ezért inkább arra
kenyszerítette magát, hogy Natalie pocsék vezetési stílusára
koncentráljon.
 – Legalább túl leszel rajta – jegyezte meg Nat. Heather tudta,
hogy csak segíteni akar. – Egy részem azt kívánja, bárcsak én
jönnék most.
– Nem, dehogy kívánod! – ellenkezett Heather.
Közben megérkeztek a Lot 62-höz. Rá voltak húzva az
árnyékolók az ablakokra, de fényt látott derengeni bentről, és
emberek körvonalait. Nagyszerű. Szóval közönsége is lesz.
Natalie leállította a motort.
– Minden pompásan fog sikerülni – mondta, és elkezdett
kikászálódni a kocsiból.
– Hé! – Heather megállította a barátnőjét. Kiszáradt a szája. –
Emlékszel, mit mondtál ma? Tudod… én sem lettem volna képes
eljutni idáig nélküled.
Nat elmosolyodott. Szomorúnak látszott.
– Győzzön a legjobb csaj! – mondta lágy hangon.
Sűrű dohányfüst töltötte meg a lakókocsit. Diggin is visszatért,
bár az arca még duzzadt volt és fényes, és temérdek sebhely
borította. Úgy mutogatta a sebeit, mint valami becsületrendeket.
Heathert bosszantotta, hogy Ray is eljött – biztos a bukására
kíváncsi.
Az étkezőpulton néhány üveg olcsó likőrt vett észre, meg
műanyag poharakat. Egy kisebb csoport ült az asztal körül, és
amikor Heather és Nat beléptek, egy emberként fordultak feléjük.
Heather úgy érezte, a szíve is megállt egy pillanatra. Vivian Travin
is ott volt.
Akárcsak Matt Hepley.
 – Te mit keresel itt? – kérdezte Matt-től. Nem moccant az
ajtóból. Úgy érezte, ez is a kihívás része – mint egy berendezett
környezet. A Pánik következő kihívása: lássuk, meddig bírja ki
Heather sírás nélkül egy kis lakókocsiban a volt barátjával és
Bishop új barátnőjével, Bónuszpont jár azért, ha nem hányja el
magát.
Matt olyan gyorsan állt fel az asztaltól, hogy majdnem
felborította a székét.
– Helló, Heather! – Esetlenül intett neki, mintha nem másfél,
hanem százötven méter választaná el őket egymástól. Heather
érezte magán Vivian tekintetét. Mintha jól szórakozott volna. A
ribanc! Heather mindig kedves és rendes volt vele. – Diggin kérte,
hogy jöjjek el. Hogy segítsek… – Elcsuklott a hangja.
– Miben? – Heather egész teste kihűlt. A saját száját sem érezte
beszéd közben.
Matt arca mélyvörösre változott. Heather régen szerette ezt
benne – hogy ilyen könnyen elvörösödött.
Most csak egy nagy rakás szerencsétlenségnek látta.
– A pisztollyal – fejezte be Matt.
Heather csak ekkor vette észre az asztalon heverő tárgyat,
amely köré a többiek gyűltek. Most már a levegő is megfagyott a
torkában; jégtömbbé változott. Nem tudott nyelni.
Nem kártyapakli volt az asztal közepén, hanem egy pisztoly.
Az a pisztoly, amit Durrbele Jack házából lopott el.
De nem, ez képtelenség. Úgy érezte, eljutott a végső határig. A
pisztoly Bishopnál volt, a kesztyűtartóba zárta. Heather meg sem
tudta volna különböztetni egy másik pisztolytól. Számára
mindegyik egyforma volt: borzalmas fémujjak, amelyek a gonoszra
mutatnak.
Hirtelen eszébe jutott, amikor kiskorában az anyját látta a
szomszédokkal együtt inni. „Heather apja… na, az igazi
futóbolond volt! Alighogy megszületett a bébi, lepuffantotta
magát. Hazajöttem, és ott találtam az agya darabjait a falakon.” –
Szünet. – „Néha meg is értem, hogy eljutott idáig.”
– Kérlek! Csak egy percre! – Matt közben közelebb araszolt
Heatherhöz. Nagy, könyörgő tehénszemekkel bámulta a lányt.
Heather csak nehezen döbbent rá, hogy a fiú éppen azt kéri:
beszélhessenek egy kicsit négyszemközt. Halkabban folytatta: –
Kint?
– Nem. – Heather összes gondolata kínzó lassúsággal
formálódott szavakká vagy tettekké.
– Tessék? – Matt jól láthatóan összezavarodott. Bizonyára nem
volt hozzászokva, hogy Heather kiáll magáért. Feltehetőleg
Delaney is mindig igent mondott minden kérésére.
– Ha beszélni akarsz velem, azt itt is megteheted.
Heather észrevette, hogy Nat minden erejével úgy tesz, mintha
nem hallaná a beszélgetésüket. Vivian ugyanakkor gátlástalanul
bámulta.
Matt köhögött. Ismét vörös lett az arca.
– Nézd, én csak azt akartam elmondani neked, hogy…
sajnálom. Nem akartam, hogy így alakuljanak közöttünk a dolgok.
Ez a dolog Delaneyval… – Elfordította az arcát. Bűnbánatot
erőltetett magára, de Heather érezte benne a kárörvendést is.
Élvezte, hogy abban a helyzetben van, hogy bocsánatot kérhet.
Nem ő a sértett fél. Nála van az irányítás. Megvonta a vállát. –
Hidd el, csak úgy… megtörtént.
Heathert mélységes gyűlölet öntötte el. Hogy hihette el neki
valaha is, hogy szereti? Egy seggfej volt, ahogy Nat is mondta.
Váratlanul Bishop jutott az eszébe: abban az idióta
tréningnadrágban, a vietnami papucsban, ahogy vigyorog, ahogy
megkínálja a jegeskávéjából, ugyanazzal a szívószállal, mit sem
törődve a nyálcserével és azzal, hogy Heather mindig szanaszét
rágta a szívószálakat. Visszaemlékezett rá, ahogy egymás mellett
feküdtek a kocsi motorházfedelén, összegyűrt fémdobozokkal
körülvéve, amelyekről Bishop azt mondta, odavonzza a
földönkívülieket, hogy rabolják el őket. Aztán hangosan is
kiabálni kezdett: „Kérlek, kérlek, földönkívüli barátaim, vigyetek
el innen!” Végül elröhögte magát.
– Miért mondod most ezt el nekem? – kérdezte Heather.
Matt mintha megrökönyödött volna; mintha azt várta volna,
hogy hálás legyen.
– Azért mondom el, mert nem muszáj megtenned. Nem kell
végigcsinálnod. Figyelj… én ismerlek téged, Heather. Ez nem való
neked.
Megint mintha gyomorszájon vágták volna.
– Azt hiszed, ez rólad szól? Azért csinálom, ami történt?
Matt sóhajtott. Heather látta rajta, hogy ritka nehéz esetnek
tartja.
 – Csak azt akartam mondani, hogy semmit sem kell
bizonygatnod.
Valami vibrálás futott végig Heather testén; apró, elektromos
düh-kisülések.
– Baszd meg, Matt! – fakadt ki.
Most már senki sem tett úgy, mintha nem hallotta volna a
beszélgetést. Nem érdekelte.
– Heather…! – Matt a lány karja után nyúlt, miközben a lány
elmozdult mellőle.
Heather lerázta magáról a kezét.
– Semmit sem csináltam miattad! – Rádöbbent, hogy ez sem
teljesen igaz. Amikor beszállt a játékba, Matt miatt volt annyira
elkeseredve, legalábbis ebben a hitben élt, és úgy érezte, hogy a
szakítás az élete végét jelenti. Most viszont már önmaga és Lily
miatt versenyzett, azért tartott ki, mert sikerült idáig eljutnia, és
azért folytatta, mert ha megnyeri, az lesz az első és egyetlen
alkalom az életében, hogy győztesen kerül ki valamiből. És nem
ismersz engem. Érted? Soha nem ismertél!
A fiú elengedte. Heather remélte, hogy távozik, miután végzett
a mondandójával, de Matt bent maradt. Karba fonta a kezét,
nekidőlt a fürdőszoba ajtajának, vagy legalábbis annak a graffitivel
telemázolt furnérlemeznek, amelynek helyén a fürdőszobaajtónak
kellett volna lennie – a vizet ugyanis nem vezették be. Heather
látta, ahogy Matt Hepley és Ray Hanrahan egy pillantást váltanak
egymással. Matt szinte észrevétlenül intett neki, mintha azt akarná
jelezni: Megtettem, amit tudtam.
 Egyszerre rohanta meg az undor és a győzelem érzése. Szóval
Ray most Matt segítségét vette igénybe ahhoz, hogy kiejtse a
játékból. Biztos ő küldte azt az üzenetet júniusban, hogy szálljon
ki a Pánikból. Ezek szerint sejtette, hogy komolyan gondolja.
Most végre ő is úgy érezte, hogy hatalom van a kezében.
– Mi ez? – kérdezte Heather, áliával a pisztoly felé intve.
Kiáltásnak hallotta a saját hangját, és tisztában volt vele, hogy
mindenki őt nézi: Matt, Ray, Nat, Vivian és a többiek.
Olyan volt, mint egy festmény, amelynek közepén, iszonytató
fénykeretben ott hevert a pisztoly.
– Orosz rulett – jelentette ki Diggin szinte bocsánatkérően.
Aztán gyorsan hozzátette: – Csak egyszer kell meghúznod a
ravaszt. Haroldnak is meg kellett tennie.
– Csak ő nem tette – szólalt meg Vivian. Lassan, mély hangon
beszélt, amiről Heathernek meleg helyek jutottak eszébe. Olyan
helyek, ahol soha nem esik az eső.
Rákényszerítette magát, hogy belenézzen Vivian szemébe.
– Harold kiesett?
Vivian vállat vont.
– Azt hiszem.
Egyik lábát felhúzta a székre, a mellkasához, és látszólag
közömbösen babrált a nyakláncával. Heather látta, ahogy a
kulcscsontjai kidomborodnak a felsője alól, mint a madárcsontok.
Felvillant a szeme előtt, ahogy Bishop megcsókolja azon a helyen,
és elfordította a fejét.
Szóval Harold kiesett. Már csak négy játékos maradt.
 – Jól van – nyögte ki végül. Alig bírt nyelni. – Jól van –
ismételte.
Tudta, hogy legjobb lesz túlesnie rajta, mégsem mozdult a keze
a teste mellől. Nat rémülten nézte, mintha már halott lett volna.
– Meg van töltve? – kérdezte valaki.
– Meg – válaszolta Ray. – Ellenőriztem. – Még rajta is látszódott
valami kellemetlen, feszült érzés. Kerülte Heather tekintetét.
Semmi pánik! – mondogatta magának, de csak az ellenkező
hatást érte el vele. Földbe gyökerezett a lába, megbénította a
félelem. Vajon hány töltényűr van a pisztolyban? Milyen esélyei
vannak? Mindig hülye volt az olyan dolgokhoz, mint a
valószínűségszámítás.
Egyre csak az anyja szavai visszhangoztak a fülében:
„Hazajöttem, és ott találtam az agya darabjait a falakon…”
Nem maradt más választása, hacsak nem akart azonnal kiesni a
játékból. Akkor mi lenne Lilyvel?
És mi lenne Lilyvel, ha szétlőné a koponyáját?
Látta, ahogy a keze elhagyja a teste oldalát, és a pisztoly felé
nyúl. Sápadtnak és idegennek észlelte az egész karját, mintha egy
bizarr lény került volna a helyére a tenger mélyéről. Nat hangosan
szívta be a levegőt a háta mögött.
Hirtelen kinyílt az ajtó mögöttük, méghozzá olyan erővel, hogy
nekicsapódott a falnak. Mindenki egyszerre fordult oda, mintha
egyetlen zsinórra kötött bábuk lennének.
Dodge.
 Heathert mély csalódottság töltötte el. Tudta, hogy a lelke
mélyén Bishopot várta.
– Szia! – köszönt rá, ám Dodge nem válaszolt. Egyenesen hozzá
tartott, és szinte félretaszította Mattet az útból.
– Te voltál! – közölte halk, gyűlölködő hangon.
– Tessék? – kérdezett vissza Heather pislogva.
– Te beszélték neki a pókokról! – folytatta Dodge. Aztán Natre
nézett. – Vagy te!
Ray kuncogni kezdett, ám Dodge nem foglalkozott vele.
– Miről beszélsz?
Heathernek addig eszébe sem jutott, honnan tudhatták meg a
bírók, hogy Dodge retteg a pókoktól. Csak most ért körbe a
fejében. Hogy deríthettek ki ilyen titkokat a játékosokról?
Összeszorult a gyomra, és attól félt, hogy elokádja magát.
– Egyikünk sem mondott semmit, Dodge, esküszöm! – mondta
Natalie.
Dodge egyenként végignézett rajtuk. Aztán váratlanul az asztal
felé nyúlt, és megfogta a pisztolyt. Többen felhördültek, Diggin
pedig félrehajolt, mintha attól tartana, hogy Dodge tébolyultan,
vakon lövöldözni kezd.
– Mit művelsz? – kérdezte Vivian.
Dodge csinált valamit a pisztollyal; Heather gyanította, hogy
kinyitotta a tárat, de olyan fürgén mozogtak az ujjai, hogy nem
lehetett biztos benne. Visszatette az asztalra.
– Csak meg akartam nézni, hogy tényleg meg van-e töltve –
jelentette ki Dodge. – Legyen tisztességes a játék.
 Többet nem nézett Heatherre. Csak karba fonta a kezét, és várt.
– Szegény Dodge! – szólalt meg Ray. Nem is próbálta elnyomni
a nevetését. – Hogy fél az icipici pókoktól!
– Nemsokára te következel, Hanrahan – közölte Dodge
higgadtan. Erre Ray abbahagyta a kuncogást.
Elcsendesedett a szoba. Heather tudta, hogy nem lesz több
közbeszólás. Senki nem fog tovább akadékoskodni. Senki nem tesz
már semmit. Úgy érezte, mintha valaki felkapcsolta volna a
villanyt. Túl meleg volt, vakította a fény.
Elvette a pisztolyt. Nat hangját hallotta halkan: – Kérlek! –
Tudta, hogy még valaki figyeli, de összemosódtak előtte az arcok:
mindenki homályos folttá változott; halovány, ködös színekké és
formákká. Még az asztal is elveszítette a körvonalait.
Csak a pisztoly maradt valódi: súlyos és hideg.
Ügyetlenül illesztette a ravaszra az ujját. Deréktól lefelé már
nem is érezte a testét. Lehet, hogy ilyen a halál is: lassú lebénulás.
A halántékához emelte a pisztolyt; érezte, ahogy a hideg
belemar a bőrébe, mint egy üres, mohó száj. Így érezhette magát
az apám is – gondolta magában.
Behunyta a szemét.
Nat felsikoltott:
– Ne csináld!
Ugyanekkor az egyik szék a padlónak csapódott, és többen is
egyszerre felkiáltottak.
Heather meghúzta a ravaszt.
Klikk!
 Semmi. A lány kinyitotta a szemét. A szoba azonnal megtelt
hangokkal. Mindenki felugrott és ujjongott. Heather annyira
elgyengült az örömtől és a megkönnyebbüléstől, hogy a pisztolyt
sem tudta tartani. Hagyta leesni a földre. Natalie odarohant hozzá
és átölelte.
– Ó, Heather, ó, Heather, annyira sajnálom! – hajtogatta.
– Semmi baj, semmi baj – vigasztalta Heather. de nem is érezte,
hogy beszélne. Bénák voltak az ajkai is, a nyelve is, és úgy
reszketett a teste, mintha szét akarna omlani. Amikor Nat
elengedte, lerogyott az egyik székre. Vége volt.
Életben maradt.
Valaki egy italt nyomott a kezébe, és mielőtt észrevehette
volna, hogy meleg sör van a pohárban, már kortyolt is belőle
hálásan. Diggin egy ugrással előtte termett.
– Nem hittem volna, hogy megcsinálod! Hű! A kurva életbe…
Nem tudta, hogy Matt is gratulált-e neki, mert nem hallotta, ki
mit mond. Vivian mosolygott rá, de nem szólt egy szót sem.
Dodge is odalépett hozzá.
– Figyelj, Heather! – szólalt meg, majd letérdelt, hogy egy
vonalban legyen a szemük. Egy darabig kereste a lány tekintetét,
mire Heather rájött, hogy valami nagyon fontosat akar neki
mondani. – Ezt tedd el biztonságos helyre, jó? – Valamit a kezébe
nyomott. Heather gyorsan a zsebébe csúsztatta, nem is nézte meg.
Hirtelen el akarta hagyni a lakókocsit. Távol akart kerülni a
sörös, cigarettás és másfajta bűzt árasztó leheletektől, ki akart
szabadulni a Fresh Pinesból, amit azért hagyott el, hogy soha
többé ne térjen vissza. Anne-hez akart menni, a kék szobába,
hallgatni a szél motozását a fák között, hallgatni Lily hortyogását
álmában.
Csak másodszorra tudott lábra állni. Úgy érezte, mintha bábu
lenne, aminek rosszul varrták össze a testét.
– Menjünk, jó? – hívta Nat. Az ő lehelete is sörszagú volt, és
Heather más körülmények között leszidta volna, amiért vezetés
előtt ivott. Most viszont nem volt ereje vitatkozni, vagy egyáltalán
bármivel is foglalkozni.
– Hát ez fantasztikus volt! – áradozott Nat, amikor már a
kocsiban voltak. – Komolyan, Heather! Mindenki erről fog
beszélni… évekig, meglátod! Szerintem azért ez nem igazságos.
Úgy értem, a te kihívásod ezerszer nehezebb volt, mint Dodge-é.
Meg is halhattál volna!
– Ejthetnénk végre a témát? – kérdezte Heather. Kicsit lehúzta
az ablakot, és mélyen magába szívta a fenyő és a kúszó moha
illatát. Életben volt.
– Jó, persze. – Nat ránézett. – Jól vagy?
– Jól vagyok.
Heather gondolatai az erdő mélyén jártak, a buja aljnövényzet
árnyai között. Az ablakhoz dőlt és nekitámasztotta a fejét. Valami
kidudorodott a zsebében. Eszébe jutott, hogy Dodge adott neki
valamit. Azon gondolkodott, vajon a fiú megbánta-e a dühöngését,
amit az érkezésekor rendezett.
Belenyúlt a zsebébe. Amikor egy utcai lámpa mellett haladtak
el, széttárta az ujjait, és úgy érezte, az idő megáll pár másodpercre.
Minden mozdulatlan lett: Nat két kezével a kormányon, szólásra
nyitott szájjal, a várakozásban megdermedt fák odakint és a saját
ujjai félig kinyitva, félig begörbülve.
És a töltény a tenyere ágyának puha közepén.
AUGUSZTUS 14., VASÁRNAP
 HEATHER

Már augusztus második hetében jártak. Lassan befejeződött a játék.

Négy játékos maradt: Dodge, Heather, Nat és Ray.
A játék kezdete óta először kezdtek arra tippelgetni, hogy
esetleg Heather fogja megnyerni, bár sokan fogadtak Rayre és
Dodge-ra is.
Heather hallotta, hogy Ray is átesett az egyéni kihíváson: betört
a megyei hullaházba East Chathamben, és az egész éjszakát a
tetemek között töltötte. Az is hátborzongató lehetett, de nem
életveszélyes. Még mindig haragudott azért, hogy az ő próbája volt
a legnehezebb.
Kétségtelen, hogy Dodge gondoskodott a kihívás
ártalmatlanságáról. Dodge, aki a tenyerébe rejtette a töltényt,
miközben úgy csinált, mintha ellenőrizné a fegyvert.
Dodge, aki azóta nem vette fel a telefont. A feje tetejére állt a
világ. Bishop állandóan Heathert hívogatta. Heather Dodge-ot.
Krista Heathert. Senki sem vette fel senkinek. Mintha valami
agyament, tekervényes telefonos játékot játszanának.
Csak Nat maradt ki belőle. Számára még nem jelölték ki az
egyéni kihívást. Minden nappal egyre sápadtabb és vékonyabb
lett, és életében először nem a fiúkról csacsogott vég nélkül,
akikkel randizott. Még azt is bejelentette, ko mor arccal, hogy
megpróbálja magát távol tartani a fiúktól egy időre. Heather nem
tudta, hogy ez a játék hatása-e, vagy azoké a dolgoké, amelyek a
születésnapján történtek, de Nat egy festményre emlékeztette,
amit hajdan egy történelemkönyvben látott: egy guillotine előtt
álló nemes asszonyra.
Heather kihívása után egy héttel le is csapott a penge. Heather
és Nat egy pláza mozijába vitték Lilyt, főleg azért, hogy elbújjanak
a rekkenő hőség elől – három napig nem esett harmincöt fok alá a
hőmérséklet, és Heather kezdte úgy érezni, mintha valami forró
levesben úszkálna. A megperzselt ég fakó kékre változott, és a fák
mozdulatlanul adták meg magukat a kánikulának.
A film után Nat kocsijával mentek vissza Anne házába.
Utolsóként Nat is megtudta, hogy Heather eljött otthonról, és
felajánlotta, ott alszik velük Anne-nél, bár iszonyodott a
kutyáktól, és a tigrisek karámjának a közelébe sem mert menni.
Anne azonban elutazott a hétvégére, hogy meglátogassa a
tengerparton lakó sógornőjét, és Heather rosszul érezte magát
nélküle a hatalmas, ódon házban. Ez volt a lakókocsik kevés
előnyének egyike: az ember mindenről tudta, hogy micsoda, hol
vannak a falak, és ki van otthon. Anne háza egészen más volt:
nyikorgó és recsegő deszkákkal teli, kísérteties, titokzatosan
kongó, döngő, csikorgó.
– Vedd fel! – mondta Nat, amikor megrezzent a telefonja a lába
között.
– Pfuj, én nem nyúlok oda! – közölte Heather.
 Nat kuncogott, aztán átlökte neki a telefonját, levéve a kezét
egy pillanatra a kormánykerékről. A kocsi megingott, mire Lily
feljajdult a hátsó ülésen.
– Bocs, Bill! – szólalt meg Nat.
– Ne nevezz így! – figyelmeztette Lily gőgösen. Nat elnevette
magát. Heather viszont jéggé dermedve ült az anyósülésen; a hideg
felkúszott a csuklóján keresztül az ujjaiba.
– Mi van? – kérdezte Nat lekonyuló mosollyal. – Csak nem…? –
Elharapta a szót, és a visszapillantó tükörben Lilyre nézett, aki
figyelmesen hallgatta őket.
Heather újra elolvasta az üzenetet. Képtelenség.
– Elmondtad valakinek, hogy ma éjjel Anne-nél alszol? –
kérdezte halkan.
Nat vállat vont.
– A szüleimnek. Meg Bishopnak. Azt hiszem, Joeynak is
említettem.
Heather lezárta Nat telefonját, majd betette a kesztyűtartóba.
Hirtelen azt akarta, hogy a lehető legmesszebb kerüljön tőle.
– Mi az? – kérdezte Nat.
– Valaki tudja, hogy Anne elutazott – felelte Heather.
Felhangosította a rádiót, hogy Lily ne hallja, amit mond. – A bírók
tudják.
Heather is végiggondolta, kinek árulta el. Dodge-nak – írt neki
egy sms-t. Kérte, hogy jöjjön át ő is beszélgetni, mert meg akarja
neki köszönni. Meg persze Anne is bizonyára elmondta egy-két
embernek, elvégre Carpban voltak, ahol az emberek folyton
pletykálnak, mert semmi más dolguk nem akad.
Az sms-ből kiolvasható burkolt célzás – hogy Natnek mit kell
csinálnia – lassan bizonyossággá állt össze Heather fejében.
Letekerte az ablakot, ám a becsapódó forró levegőtől csak
rosszabbul érezte magát. Nem kellett volna olyan sok kólát innia a
moziban. Émelygett.
– Mi az? – ismételte Nat. Félni kezdett. Öntudatlanul dobolt
valami ritmust a kormányon. – Mit kell tennem?
Heather ránézett. Hamu ízét érezte a szájában, és rájött, hogy a
döbbenettől egyetlen értelmes mondatot sem tud kinyögni.
– A tigrisek.
 DODGE

A kihívások mindig sokakat vonzottak, de ebben az évben

valahogy elmaradt a tömeg. Túl kockázatos lett volna részt venni.
A rendőrök azzal fenyegettek, hogy mindenkit bevisznek, akinek
köze van a Pánikhoz, és mindenki attól rettegett, hogy
összefüggésbe hozzák a nevét a Graybill-házban történt
gyújtogatással. Az a hír járta, hogy Sadowksi mindenáron be akar
kasztlizni valakit. Az – általában ürességtől kongó – utakat
ellepték a rendőrkocsik, még más országokból is jöttek.
Annak a szónak azonban, hogy tigrisek, nem lehetett ellenállni.
Megvolt a maga emelkedettsége és hajtóereje: keresztüllibegett az
erdőn, belopózott a hőségtől rolókkal védett házakba, és a Carp
hálószobáinak plafonján berregő ventilátorok ritmusára forgott.
Délutánra az összes játékos, exjátékos, néző, fogadó, csaló
bukméker és áruló – azaz mindenki, akit a legcsekélyebb
mértékben is érdekelt a játék és annak kimenetele – megtudta,
milyen próbatételre készülnek a Mansfield Roadon.
Dodge meztelenül feküdt az ágyában, mindkét ventilátort
járatva egyszerre, amikor sms-t kapott Heathertől. Egy pillanatig
nem is tudta, hogy ébren van, vagy álmodik. Sötét volt a szobája,
és olyan forró, mint egy csukott száj. De az ajtót sem akarta
kinyitni. Ricky megint átjött kaját hozott Daynának, amit saját
maga főzött az étkezdében rizsből, babból és égettfokhagyma-
szagú garnélarákból. Valami filmet néztek, és időnként, az ósdi
ventilátorok és csukott ajtók tompító hatása ellenére be-
beszűrődött a kuncogásuk hangja.
Dodge már attól is izzadni kezdett, hogy felült az ágyon.
Beütötte Bishop számát.
– Te mégis mi a faszt képzelsz? – kérdezte, amikor Bishop végre
felvette. Semmi udvariaskodás, semmi kertelés. – Hogy tehetted
ezt? Hogy kényszerítheted ilyesmire?
Bishop sóhajtott.
– Ilyenek a játékszabályok, Dodge. Nem egyedül irányítom ezt
a szart. – Kimerülten beszélt. – Ha nem elég kemény a kihívás,
lecserélnek. Akkor meg nem segíthetek nektek többé.
Dodge elengedte a füle mellett Bishop érveit.
– Nem képes végigcsinálni. Nem lenne szabad rákényszeríteni.
– Senki sem kényszeríti.
Dodge úgy érezte, legszívesebben a falhoz vágná a telefonját,
bár azt is tudta, hogy jogos, amit Bishop mond. Az ő tervei
megvalósulásához is arra van szükség, hogy Nat előbb-utóbb
kiessen. Mégis igazságtalannak érezte a helyzetet. Túl nehéz volt,
túl veszélyes, akárcsak Heather kihívása. De ott legalább Bishop –
Dodge segítségével – gondoskodni tudott arról, hogy ne
leselkedjen valódi veszély a lányra.
– Heather majd segít neki valahogy – közölte Bishop, mintha
olvasna Dodge gondolataiban.
 – Azt nem tudhatod – vágta rá Dodge, majd lenyomta a
telefont. Maga sem tudta, min húzta fel magát ennyire. Kezdettől
fogva tisztában volt a Pánik szabályaival. Mostanra viszont
valahogy minden kicsúszott az irányítás alól. Azt sem tudta,
Bishop jelen lesz-e este a megmérettetésen, akarja-e a saját
szemével látni.
Szegény Natalie! Eszébe jutott, hogy talán fel kéne hívnia és
meg kéne győznie: legjobb, ha kiszáll. Aztán felrémlett benne,
ahogy visszaadja neki a nyakláncot, és a vád, amit aznap este a
fejéhez vágott – hogy a lábát is széttette. Izzott a feje a szégyentől.
Jogos lett volna, ha Nat szóba sem áll vele többé. Sőt, gyűlölni is
joga volt.
Mégis úgy döntött, elmegy a próbára. Ha tényleg gyűlöli, ha
emberszámba sem veszi, akkor is meg akarja mutatni, hogy ott
van, mellette van. Hogy megbánta, amit mondott.
Lassan az ő számára is elfogy az idő.
 HEATHER

Heather sok nagy dilemma mellett azért is aggódott, hogy mit

tegyen Lilyvel. Anne hagyott nekik élelmet a házban hétvégére –
sajtos makarónit, valódi sajttal, tejjel és csavart tésztával, meg
paradicsomlevest. Heather már attól is bűnözőnek érezte magát,
hogy megmelegítette az ebédet. Anne befogadta őket a házába,
törődött velük, ő pedig a háta mögött szervezkedett.
Végignézte, ahogy Lily három adagot is felfal egymás után.
Elképzelni sem tudta, honnan van étvágya abban a hőségben. Járt
az összes ventilátor, nyitva voltak az ablakok, mégis szakadt róla a
víz. Egy falatot sem bírt volna lenyelni. Bűntudat és idegesség
fojtogatta. Odakint tejfehér pára burkolta be az eget, az árnyékok
egyre nyúlánkabban ásítottak. Nem maradt sok idő napnyugtáig, a
játék kezdetéig. Heather azon gondolkodott, mit csinálhat most
Natalie. Három órával korábban bezárkózott az emeleti szobába.
Ez idő alatt Heather háromszor is hallotta a csövekben és a
zuhanyzóban folyó víz zubogását.
Miután Lily jóllakott, Heather bevezette a dolgozószobába.
Jókora, sötét helyiség volt, tele Anne néhai férjének holmijaival –
kopott bőrkanapékkal, bolyhos pokrócokkal és egy ázott kutya-
szagús szőnyeggel. Odabent kicsivel hűvösebb volt, bár a bőr
kellemetlenül tapadt a combjához, amikor leült.
 – Meg kell ígérned, hogy nem mész ki innen – mondta Heather.
– Sokan fognak eljönni. Lehet, hogy furcsa hangokat is hallani
fogsz. De itt kell maradnod végig, mert itt biztonságban vagy.
Ígérd meg, hogy itt maradsz!
– Anne tudja? – kérdezte Lily, és közben a homlokát ráncolta.
A bűntudat hatalmas hullámban csapott fel Heather torkába.
Megrázta a fejét.
– És nem is fogja megtudni.
Lily a kanapéból kikandikáló tömést kezdte piszkálgatni. Egy
darabig hallgatott. Heather hirtelen szerette volna magához ölelni,
megszorítani, és bevallani neki mindent – hogy mennyire fél,
hogy egyáltalán nem tudja, milyen sors vár rájuk.
– Ez is a Pánik miatt történik, ugye? – kérdezte Lily. Felnézett a
nővérére. Semmilyen kifejezés nem honolt az arcán, fakó volt a
tekintete. Heathernek a tigrisek jutottak eszébe róla: az ősöreg,
mindent látó szemek.
Tudta, hogy nincs értelme hazudnia.
– Nemsokára vége – mondta végül.
Lily mozdulatlanul tűrte, hogy Heather csókot nyomjon fű- és
izzadságszagot árasztó fejére. Heather bőre éles, cuppanó hanggal
vált el a kanapétól. Lily kérésére egy állatkertről szóló DVD-t tett
be – az is Anne ajándéka volt.
Tudta, hogy Anne jó ember. A legjobb, akivel valaha
találkozott. Heather pedig mindennel visszaélt, amit kapott tőle.
Már az ajtónál járt, amikor Lily ismét megszólalt.
– Te fogsz győzni?
 Heather visszafordult. Nem kapcsolta fel a villanyt, nehogy
felmelegítse a levegőt, ezért szinte semmit sem látott Lily arcából.
Megpróbált mosolyogni.
– Éppen győzök – hazudta, majd becsukta maga mögött az ajtót.
Az ég tejfehér párája először itt-ott megperzselődött, aztán
szürkébe, végül feketébe fordult. A nap nyársra húzta a fákat,
szilánkokká töredezett szét a fény. Aztán megérkeztek: a kerekek
szinte hangtalanul surrantak a sárban, a fényszórók pászmái óriás
szentjánosbogarakként cikáztak a fák között.
Sehol sem dübörgött zene, senki sem kiabált. Nem akarták
felkelteni a rendőrök figyelmét.
Heather a ház mellett várakozott. A kutyák teljesen
megvadultak, ezért időnként különféle csemegéket adott nekik,
hogy elhallgassanak. Kilométerekre nem volt semelyik irányban
szomszéd, mégsem tudta lerázni magáról az aggodalmat, hogy
valaki meghallja őket – hogy Anne valahogy megtudja; hogy
visszahívja a házhoz az őrült csaholás.
Nat még mindig nem jött le.
Heather a szokásos fejadag dupláját adta aznap a tigriseknek.
Miután az utolsó fény is leszivárgott az égből, és a csillagok lassan
pulzálni kezdtek a hőség folyékony ködén át, a vadállatok az
oldalukra dőlve hevertek. Latszólag közömbösen fogadták a
rengeteg autó érkezését. Heather imádkozott, hogy úgy is
maradjanak – hogy Nat elvégezhesse a feladatát bent a karámban,
és sértetlenül jöjjön ki onnan.
 Kocsi kocsit követett: Diggin; Ray Hanrahan; a legelején kizárt
játékosok közül is jó néhány, mint Cory Walsh és Ellie Hayes;
Mindy Kramer és a haverjai a táncos csapatból, még mindig
bikiniben, kivágott ruhákban és mezítláb, mintha egyenesen a
strandról jöttek volna; Zev Keller vörös karikákkal árnyalt,
borgőzös szemmel és két barátjával, akiket Heather nem ismert; és
egy halom olyan ember is, akiket a víztornyos próba óta nem
lehetett látni. Matt Hepley is, Delaneyval karöltve. Úgy sétált el
Heather mellett, mintha a lány nem is létezne. Heather rájött,
hogy nem is zavarja.
A tömeg átvonult az udvaron, és némán, hitetlenkedve gyűlt
össze a tigrisek karámja körül. Ahogy még sötétebb lett, egyre
több elemlámpa fénye villant fel. A fészerre irányított reflektor
észlelte a mozgást, és szintén bekapcsolt. Megvilágította az egymás
mellett alvó tigriseket, mintha csak szobrok lettek volna a lapos
földdarabkán.
– Nem hiszem el! – suttogta valaki.
– Baszki, ez durva!
De ott voltak, akárhányat pislogtak, akárhányszor fordították el
a fejüket. Tigrisek. Mint valami csoda, egy elképesztő cirkuszi
mutatvány, Carp fái alatt, Carp ege alatt a fűben.
Heather megkönnyebbült, amikor meglátta a biciklijén érkező
Dodge-ot. Még mindig nem volt alkalma megköszönni neki, amit
érte tett.
Alighogy leugrott a bicikliről, Dodge azt kérdezte:
– Bishop itt van?
 Heather megrázta a fejét. A fiú elfintorodott.
– Dodge, én azt szerettem volna mondani…
– Ne! – Dodge a lány karjára tette a kezét, és finoman
megszorította. – Még ne.
Heather nem értette pontosan, mire céloz. Először
gondolkodott el komolyan azon, hogy mit tervezhet Dodge őszre,
hogy Carpban akar-e maradni, vagy máshol keres-e állást magának
– esetleg továbbtanul-e. Nem is emlékezett rá, hogyan teljesített az
iskolában.
Hirtelen bánatos lett a gondolattól, hogy Dodge elköltözhet.
Barátok lettek, vagy valami nagyon hasonló.
Csak most jutott eszébe, milyen szomorú, hogy mindnyájan – a
kölykök, akik a karám körül állnak, a volt osztálytársai és barátai,
sőt az ellenségei is – úgy nőttek fel, mint apró állatok egy szűkös
ketrecben, és most egyszerűen kinyílik a ketrec, ők pedig
szétszélednek. Azzal vége is lesz. Mindent elnyel az emlékezet és a
köd, mintha meg sem történt volna: a béna iskolai táncokat, a
pincékben rendezett partikat, a focimeccseket, az esős napokat,
amikor elaludtak matekórán, az elhagyott bányában úszkálást, a 7-
Eleven hűtőiből lopott üdítőket, sőt még a Pánikot is.
– Hol van Natalie? – Ezt Diggin kérdezte. Lágy hangon beszélt,
mintha a tigrisektől tartana. Mások sem mertek hangoskodni. Még
mindig lenyűgözve bámulták az álomszerű teremtményeket,
amelyek hosszú árnyékokként nyúltak el a talajon.
– Szólok neki – ajánlotta Heather.
 Örült, hogy elszabadulhat, hogy bemehet a házba, ha csak rövid
időre is. Felfoghatatlanul borzalmas volt, amit tett, amiben
segédkezett Natnek. Anne arca rémlett fel előtte, a mosolya,
amelytől hunyorgóssá vált a szeme. Még soha nem érezte magát
ilyen elvetemült bűnözőnek, akkor sem, amikor ellopta az anyja
kocsiját és megszökött.
Újabb autó gördült be az udvarra. A motor köpködéséből és
sziszegéséből azonnal tudta, hogy Bishop az. Jól érezte. Pont akkor
szállt ki, amikor visszaért a bejárati ajtóhoz. Azonnal észrevette.
– Heather! – Bár nem kiabált, pofonként csattant a hangja a
csendben.
Heather visszahúzódott a házba. Besietett a konyhába, ahol
rátalált Natalie-ra az asztalnál ülve, vöröslő szemmel. Viszkisüveg
és viszkispohár volt előtte.
– Ezt honnan szedted? – kérdezte Heather.
– A kamrából. – Nat fel sem nézett. – Sajnálom. Csak
belekortyoltam. – Elfintorodott. – Förtelmes.
– Itt az idő – közölte Heather.
Nat bólintott, majd felállt. Farmersortot viselt, de cipőt nem
húzott hozzá. Még mindig vizes volt a haja a zuhanyozástól.
Heather tudta, hogy ha nem félne annyira, ragaszkodna hozzá,
hogy kisminkelje magát és rendbe hozza a haját, ő viszont most
látta a legszebbnek, amióta ismerte. Egyszerre volt a vad és félénk
Natalie, aki annyira szerette a countryzenét és a cseresznyés töltött
kekszet, aki annyira szeretett közönség előtt énekelni,
rózsaszínben járni, és annyira rettegett a kórokozóktól, a kutyáktól
és a létráktól.
– Szeretlek, Nat – nyögte ki Heather, önmaga számára is
váratlanul.
Nat mintha megrökönyödött volna, vagy mintha időközben
megfeledkezett volna Heather jelenlétéről.
– Én is téged, Hétorr! – Mosolyt erőltetett az arcára. –
Felkészültem.
Bishop kissé távolabb volt a háztól, fel-alá járkált, a szájához
tette a kezét, majd megint leeresztette, mintha egy láthatatlan cigit
szívna. Miután Nat beleolvadt a tömegbe, elkapta Heathert.
– Kérlek… – Rekedt hangon szólalt meg. – Beszélnünk kell!
– Ez nem a legjobb időpont. – Heather hangja élesebben és
gúnyosabban csengett, mint szerette volna. Eszébe jutott, hogy
sehol nem látta Viviant. Talán Bishop könyörgésére maradt
otthon. Légyszi, bébi, csak addig, amíg megbeszélem a dolgokat
Heatherrel. Tudod, nagyon féltékeny… mindig belém volt zúgva.
Ahogy gondolatban lejátszotta a beszélgetést, összeszorult a torka,
és legszívesebben elküldte volna Bishopot a fenébe.
Egy része viszont arra vágyott, hogy átkarolhassa a nyakát,
érezze a nevetését a mellkasában zümmögni, érezze, ahogy kócos
fürtjei az arcát simogatják. Ehelyett csak karba fonta a kezét,
mintha így mélyre nyomhatná magában az érzéseket.
– El kell mondanom valamit. – Bishop megnyalta a száját.
Borzasztóan festett. Beteges, sárgás és zöldes árnyalatokat öltött az
arca, és egészen lesoványodott. – Nagyon fontos.
 – Később, jó? – Mielőtt a fiú tiltakozhatott volna, Heather
továbbment. Natalie odaért a kerítéshez, jóval közelebb a
tigrisekhez, mint amennyire magától merészelt volna.
A tömeg önkéntelenül is hátrált néhány lépést, így egyszeriben
valami légüres, negatív tér vette körül; mintha valami fertőzött
betegséget terjesztene.
Heather odafutott hozzá. A kutyák megint rázendítettek,
szétrombolták a mozdulatlan csöndet. Heather élesen rájuk szólt,
amikor elhaladt a kutyaház mellett. Könnyedén utat tört magának
a tömegben, és odalépett Nathez, mintha tiltott területre hatolt
volna be.
– Minden rendben – suttogta. – Itt vagyok. – Nat viszont
mintha nem is hallotta volna.
– Egyszerűek a szabályok – jelentette be Diggin. Bár normális
hangerővel beszélt, Heather mégis üvöltésnek hallotta.
Imádkozott, hogy a tigrisek ne ébredjenek fel. Még mindig nem
emelték fel a fejüket sem. Észrevette, hogy egy szelet marhahús,
amit órákkal korábban adott nekik, ott hever a földön érintetlenül,
csak a legyek zsongnak rajta. Nem tudta eldönteni, hogy ez jó jel
vagy sem. – Bemész a karámba, tíz másodpercig állsz odabent,
aztán kijössz. – Az utolsó szót mintha enyhén megnyomta volna.
– Milyen közel? – kérdezte Nat.
– Tessék?
– Mennyire kell közel mennem? – fordult Nat Diggin felé.
A fiú vállat vont.
– Csak legyél bent a karámban, ennyi.
 Nat halkan sóhajtott egyet. Heather biztatóan mosolygott rá,
bár úgy érezte, mintha agyagból volna a bőre és éppen szétrepedni
készülne. Ha a tigrisek valóban alszanak, Natnek semmi gondja
nem lesz velük. Jó tizenkét méterre voltak a karám bejáratától.
Közel sem kell mennie hozzájuk.
– Majd én mérem az időt – ajánlotta Diggin. – Kinél van a
karám kulcsa?
– Nálam. – Heather előlépett. Halk neszezést hallott, ahogy a
tömegből mindenki odafordult. Magán érezte a tekintetek perzselő
forróságát. Ólomszerű lett a levegő, fémesen keményre dermedt.
Heather a lakat kulcsát keresgélte a zsebében. Nat szaporán és
felületesen vette a levegőt, mint egy sérült állat. Heather pár
pillanatig sehol sem találta a kulcsot, és azt sem tudta, hogy
örüljön-e ennek, vagy sem. Aztán valami fémfelülethez értek az
ujjai.
A mozdulatlan csöndben olyan hangosnak tűnt a lakat
kattanása, akár egy puska dörrenése. Óvatosan letekerte a súlyos
láncot, és lerakta a földre. Egyenként hátratolta a fémreteszeket, és
közben kétségbeesve próbálta húzni az időt, hogy adjon Natnek
még pár másodpercet.
Amikor az utolsó reteszt is eltolta, a két tigris egyszerre emelte
fel a fejét, mintha észlelnék, hogy valami közeleg.
A csoport egy emberként tartotta vissza a lélegzetét. Nat
nyüszített egyet.
 – Semmi baj – mondta Heather, és megmarkolta Nat vállát.
Érezte a teste remegését a keze alatt. – Tíz másodperc. Csak lépj be
a kapun. Mielőtt észrevennéd, már le is telik.
A közönség fészkelődni kezdett, sokan idegesen kuncogtak,
mocorogtak. Valami elektromos izzás vette át a néma
mozdulatlanság helyét. Amint Nat egy óvatos lépést tett a kapu
felé, majd még egyet, a tigrisek is felkeltek a földről. Görcsösen
lábra álltak, nyújtózkodtak, ásítottak hatalmas szájukkal, fogaik
csillogtak a reflektorfényben. Mintha önként elő akarnának adni
egy cirkuszi mutatványt.
Nat a kapura tette a kezét, és megállt. Aztán a másik kezét rakta
rá. Aztán mindkettőt. Mozgott a szája, de Heather nem tudta,
hogy számol-e vagy imádkozik – hiszen Nat számára majdnem
ugyanaz volt a kettő. Ahogy az éles, természetellenes fényben
eltörpült a kapu mellett, valótlannak látszott, egydimenziósnak,
mintha kartonból vágták volna ki.
– Nem muszáj megtenned – mondta Dodge hangosan.
Olyan váratlan volt a kijelentés, hogy mindenki odafordult
hozzá és bámulta. Nat is odafordult, és Heather látta, hogy
összevonja a szemöldökét.
Aztán kitárta a kaput, és belépett.
– Indítsd az időmérőt! – kiáltott fel Heather. Látta, hogy Diggin
a telefonja után kutat. – Most!
– Oké, oké! Start!
Túl késő volt. A tigrisek már elindultak. Lassan lépegettek,
masszív fejük úgy ringatózott a lapockáik között, mint valami
irtózatos órainga. …Tik, tak, tik, tak. Már túl közel jártak, nem
maradt idő. Három elnyúlt lépéssel majdnem öt métert tudtak
megtenni. Vicsorogva kinyílt a szájuk.
– Három másodperc! – jelentette be Diggin.
Képtelenség. Nat legalább tíz perce bent volt a karámban, vagy
inkább fél órája. Heather szíve a torkában dobogott hevesen. Senki
sem szólalt meg. Senki sem mozdult. Mindent elnyelt egy
homályos, egyformán fekete óceán a ragyogó fehér fénykörön
kívül, ahol a kartonpapírból kivágott Nat várta a hosszú árnyékú
tigriseket. Nat most már láthatóan remegett, és vinnyogott.
Heather attól tartott, hogy összeesik.
És akkor mi lesz? Ráugranak a tigrisek? Elég bátor lesz hozzá,
hogy kimentse?
Tudta, hogy nem. Cseppfolyóssá vált a lába, alig kapott levegőt.
– Hét másodperc! – harsant Diggin hangja, akár egy riasztó.
A tigriseket kevesebb mint három méter választotta el Nattől.
Két lépés, és ráugranak. Heather hallotta a légzésüket, látta a
bajszuk rángatózását, ahogy a levegőt kóstolgatják. Nat sírva
fakadt, de még mindig mereven tartotta magát. Talán nem is mert
mozdulni. Talán a tigrisek mélyfekete tóra hasonlító szeme
tartotta fogva a tekintetét.
– Nyolc másodperc!
Ekkor az egyik tigris teste megrándult: megfeszült benne egy
izom, és Heather tudta, hogy lecsapni készül. Érezte, hogy rá akar
ugrani Natalie-ra, hogy széttépje, miközben ők ott állnak és
tehetetlenül nézik. Rá akart kiáltani a barátnőjére, hogy fusson el,
de a torka egészen megduzzadt a rémülettől. Félt, hogy Nat
valóban elfutna. Valaki más tényleg ezt kiáltotta. Hirtelen
zajongás támadt – emberek kiáltoztak –, Nat pedig kisurrant a
kapun, bezárta maga mögött, nekidőlt és zokogni kezdett.
A tigris ebben a pillanatban lefeküdt. Az, amelyik Heather
érzése szerint biztosan támadni készült.
– Kilenc másodperc – kiáltotta Diggin túlharsogva a tömeget.
Heather halk örömujjongást hallatott. Nat kiesett a játékból.
Aztán erőt vett rajta a lelkiismeret-furdalás. Odament Nathez és
átölelte.
– Bámulatos voltál – motyogta Nat hajába.
– Nem sikerült – felelte Nat fojtott hangon, és könnyes arca
szinte hozzáragadt Heather mellkasához.
– Akkor is bámulatos voltál!
Nat volt az egyetlen, aki nem ünnepelt. Szinte azonnal
visszatért a házba. A többiek mintha mind megfeledkeztek volna a
zsarukról, a Graybill-házban történt tragédiáról és Kis Kelly
elszenesedett holttestéről a pincében. Kis ideig úgy tűnt, mintha
visszarepültek volna az időben a nyár elejére, amikor az első
játékosok leugrottak a szikláról.
Heathernek több mint egy órájába telt kitessékelni a tömeget az
udvarról és rávenni a bámészkodókat, hogy szálljanak be végre a
kocsikba, és hagyják el a farmot. A kutyák tébolyultan csaholtak
még mindig, a tigrisek viszont lehiggadtak; mintha szándékosan
akarták volna ellensúlyozni a feszült lármázást. Mire nagyjából
kiürült az udvar, a kimerültség egészen megbénította Heather
ujjait, a kezén és a lábán is. De hála az égnek, véget ért. Minden
lezajlott, ahogy kellett, és Anne-nek nem kell megtudnia.
Csak három játékos maradt. Heather volt az egyikük.
– Heather! – Miután a közönség szétszéledt, Bishop újra
közeledett. – Beszélnünk kell.
– Nem ma éjjel, Bishop.
Mindössze pár ember lézengett az udvaron, a kocsijuknak
támaszkodva, valószínűleg kezükkel egymás nadrágjában matatva.
Furcsa, hogy pár hónappal korábban még ő is közéjük tartozott
volna: Matt-tel, a nagybetűs Fiújával bandázott volna, és
tapogatózva kérkedett volna a hódításával. Az ő pólóját és az ő
baseballsapkáját viselte volna, mint valami kitüntetést – annak
bizonyítékát, hogy őt is lehet szeretni, hogy jó csaj, hogy normális,
és olyan, mint bárki más. A régi Heather viszont mostanra már
teljesen idegennek tűnt számára.
– Nem kerülhetsz örökké! – közölte Bishop, és útját állta,
amikor fel akart szedni egy összegyűrt cigisdobozt a fűből.
Heather felegyenesedett. Bishop haja szanaszét meredezett,
mintha egy élőlény akart volna kiszabadulni a sapkája alól.
Ellenállt a késztetésnek, hogy odanyúljon és formára igazítsa. A
legrosszabb az volt az egészben, hogy amikor ránézett, még mindig
a csókjukat látta maga előtt. Érezte, ahogy a forróság elönti a
testét, érezte az ajkai puhaságát és azt a röpke kisülést, amikor
összeért a nyelvük.
– Nem kerüllek – mondta, és elfordította a tekintetét a fiúról,
hogy ne kelljen emlékeznie. – Csak fáradt vagyok.
 – Akkor mondj egy időpontot! – Bishop elveszettnek tűnt. –
Tényleg fontos, érted? Szükségem van rá. Muszáj meghallgatnod.
Heather legszívesebben megkérdezte volna, hogy miért nem éri
be Vivian füleivel, de inkább hallgatott. Bishop siralmasan festett,
és a lány megszánta ebben a nyomorúságos állapotában, mivel akár
bevallotta, akár nem, viszonzás nélkül is szerette a fiút. A
gondolat, hogy ennyire szenved, sokkal jobban fájt neki, mint a
saját gyötrődése.
– Holnap – bökte ki végül. Ösztönösen odanyúlt a fiú kezéhez
és megszorította. Bishop arcán döbbenet tükröződött. Heather
gyorsan elengedte a kezét, mint aki tűzbe nyúlt. – Megígérem,
hogy holnap beszélhetünk.
AUGUSZTUS 15., HÉTFŐ
 HEATHER

Reggel kiabálás ébresztette fel Heathert. Lily felfelé futott a

lépcsőn, és közben hangosan szólongatta. Aztán kitárult az ajtó, és
nekicsapódott a falnak.
– Eltűntek a tigrisek! – zihálta Lily. Vörös arca nyirkos volt az
izzadságtól Enyhe trágyaszagot hozott magával – talán az állatokat
etette előtte.
– Micsoda? – Heather egy perc alatt teljesen magához tért, és
felült.
– Nyitva van a kapu, és nincsenek bent a karámban.
– Az lehetetlen! – Heather már bújt is bele a ruhájába.
Rövidnadrágot és pólót húzott magára, melltartóval nem is
bajlódott. – Képtelenség! – Hiába hajtogatta ezt, a rémület
dübörgött a mellkasában. Visszatértek az előző este emlékképei,
össze nem illő fecnik… ahogy Natet öleli, ahogy a reteszeket
tologatja… Nem zárták be rendesen a kaput? Nem emlékezett rá.
Mindy Kramer arról kérdezgette, hogy milyen munkákat végez a
farmon, aztán rá kellett ordítania Zev Kellerre, hogy tartsa magát
távol a disznóóltól.
Biztosan visszarakta a lakatot. Talán nem is tűntek el a tigrisek.
Talán csak elbújtak a fák között valahol, ahol Lily nem láthatta
őket.
 A földszinten megpillantott egy órát: már délelőtt tizenegyre
járt. Túl sokáig aludt. Anne nemsokára hazajön. Lily követte az
udvarra. Megint tombolt a kánikula, bár ezúttal borús volt az ég,
és nedvesség csillogott függönyként a levegőben. Eső közeledett.
Már az udvar közepén járt, amikor meglátta a lakatot a fűben, a
kígyóként összetekeredett lánccal. Pontosan ott volt, ahol előző
éjjel hagyta, miután kinyitotta a kaput Natalie-nak.
A karám ajtaja pedig tárva-nyitva lengett.
A rémület kővé szilárdult benne, és lezuhant a hasába. Nem
volt értelme átkutatni a karámot. Eltűntek. Érezte. Miért nem
ugattak a kutyák? Lehet, hogy ugattak, csak nem hallotta. Vagy
megijedtek a tigrisektől; meg lettek babonázva, mint előző nap a
közönség.
Heather behunyta a szemét. Pár pillanatig attól félt, hogy elájul.
A tigrisek elszöktek, és az egész az ő hibája. Anne megvetéssel
fogja őket kidobni a házból. Minden joga meglesz hozzá.
Kinyitotta a szemét. Vad kétségbeesés hullámai törtek fel
benne. Meg kell keresnie őket, gyorsan, mielőtt Anne hazaér.
– Maradj itt! – mondta Lilynek, de nem volt ereje vitatkozni
vele, amikor Lily követni kezdte visszafelé, a házba. Jóformán
maga sem tudta, mit csinál. Talált egy vödröt a mosogató alatt,
kiszórta belőle az összezsugorodott szivacsokat és a takarító
eszközöket, és telerakta félig kiolvadt marhaszeletekkel. Aztán
kirohant a házból, és meg sem állt az erdőig. Lehet, hogy még nem
jutottak messzire, még visszacsalogathatja őket.
– Hova megyünk? – kérdezte Lily.
 – Csitt! – szólt rá Heather élesen. Könnyek gyűltek a szemébe.
Hogy lehetett ekkora balfék? Hogy lehet ilyen idióta? Nehéz volt a
vödör, ezért két kézzel kellett cipelnie, egyik oldaláról a másikra
lendítve át. Színeket keresett a bokrok között, világító fekete
szemeket. Gyerünk, gyerünk, gyerünk!
Motozás ütötte meg a fülét az egyik bokorból, valami moccant a
levegőben – egy állatias, éber jelenlét. Hirtelen eszébe jutott,
mekkora sültbolond volt: elindult az erdőbe Lilyvel, keresni a
tigriseket, mintha csak ártatlan kiscicák tűntek volna el, remélve,
hogy hazacsalogathatja őket. Ha meg is lesznek, biztosan letépik a
fejét, és megeszik a marhahús után desszertnek. Cipzárként suhant
fel a gerincén a félelem. Minden halk neszt jól hallott, minden
gally pattanását, és élesen látta a fény és árnyék rombuszos
mintázatát, amelyben könnyedén elrejtőzhetett egy szempár, egy
maroknyi sárgásbarna bunda.
– Fogd meg a kezem, Lily! – mondta, próbálva száműzni a
félelmet a hangjából. – Menjünk vissza a házba.
– Mi lesz a tigrisekkel? – kérdezte a kislány. A jelek szerint jó
kalandnak tartotta az egészet.
– Fel kell hívnunk Anne-t – mondta Heather, és azonnal rájött,
hogy valóban ezt kell tenniük. Még mindig érezte, hogy valami
figyeli őket, figyeli őt. – Majd megmondja, mit csináljunk.
Hirtelen egy mosómedve dugta ki a fejét egy gyöngyvessző
bokor kövér levelei közül, és Heather annyira megkönnyebbült,
hogy majdnem bepisilt. Otthagyta a vödröt az erdőben. Túl nehéz
volt, neki pedig gyorsan kellett haladnia.
 Amikor maguk mögött hagyták a fákat a kinti zuhany mellett,
Heather gumiabroncsok csikorgását hallotta a kavicsos felhajtó
felől, és arra gondolt, hogy Anne most ért haza. Nem tudta, hogy
hálás legyen vagy megijedjen. Mindkettőt érezte.
Aztán megpillantotta Bishop Le Sabre-jának rozsdás
motorházfedelét, és rájött, hogy mára beszéltek meg találkozót.
– Bishop! – Lily odarohant hozzá, mielőtt teljesen kiszállt volna
a kocsiból. – Eltűntek a tigrisek! Eltűntek a tigrisek!
– Mi? – Bishop még inkább megtépázottnak látszott, mint előző
este; talán nem is aludt éjjel. Heatherhöz fordult. – Igaz ez?
– Igen, sajnos. Elfelejtettem rárakni a lakatot a kapura.
Egyszeriben úgy sújtott le rá az igazság, mint egy hasba rúgás,
és sírva fakadt. Anne ki fogja őket penderíteni, és vissza kell
költözniük a Fresh Pines-ba, vagy neki kell vágniuk a
nagyvilágnak. Ráadásul mélységesen csalódott és szomorú lesz.
Anne, az egyetlen ember, aki egy kicsit is törődött Heatherrel.
– Hé! Hé! – Bishop ott termett mellette. Nem tudott ellenállni
neki, amikor átölelte. – Nem a te hibád. Minden rendben lesz.
– De az én hibám!
Heather beletemette az arcát a fiú vállába, és addig sírt, amíg
erősen köhögni nem kezdett. Bishop a hátát dörzsölgette, majd a
haját simogatta, és végül megérintette az arcát. Motyogott valamit
a feje búbjánál. Csak Bishop mellett tudta ilyen kicsinek érezni
magát. Csak mellette érezte magát biztonságban.
 Nem is hallotta meg, amikor Anne kocsija begurult az udvarra,
amíg be nem csapódott az ajtaja, és az idős asszony zaklatottan
kiáltozni nem kezdett:
– Mi baj van? Mi történt?
Heather eltolta magát Bishoptól, Anne pedig azonnal
megragadta a vállát.
– Jól vagy? Megsérültél?
– Nem velem van baj. – Heather megtörölte az orrát a karjával.
Váladék sűrű ízét érezte a szájában, és nem mert Anne szemébe
nézni. – Én jól vagyok. – Megpróbálta kimondani. Eltűntek a
tigrisek. Eltűntek a tigrisek.
Lily is hallgatott, csak a szája mozgott némán.
Végül Bishop szólalt meg.
– Elszöktek a tigrisek – közölte.
Anne arca különféle színeket öltött, mintha egy képernyőn
keresztül nézték volna, és valaki a kontrasztot hangolta volna a
tévén.
– Csak… csak tréfáltok, ugye?
Heather nagy nehezen megrázta a fejét.
– Hogyan? – nyögte ki Anne.
Mielőtt a lány válaszolhatott volna, a fiú közbevágott.
– Az én hibám volt.
Heather végül összeszedte magát, és megtalálta a hangját.
– Nem. Bishopnak semmi köze hozzá. Én voltam. Illetve… a
játék.
 – A játék? – Anne úgy nézett a lányra, mintha most látná
először. – A játék?
– A Pánik. – Heather rekedt hangon beszélt. – Kinyitottam a
kaput… és valószínűleg elfelejtettem bezárni.
Anne egy darabig hallgatott. Borzasztó volt látni rémült,
kísértetiesen fehér arcát.
– De én mondtam neki, hogy ezt tegye! – vágott közbe Bishop
hirtelen. – Az én hibám.
– Nem. – Bár hálás volt a fiúnak, Heather zavarba jött attól,
hogy ennyire kiáll érte. – Neki semmi köze hozzá.
– Dehogynem. – Bishop egyre hangosabban beszélt. Izzadt. –
Én utasítottam rá. Mindenkit én utasítottam. Én gyújtottam tüzet
a Graybill-házban. Én vagyok… – Elcsuklott a hangja. Heatherhöz
fordult. Könyörgő, elkeseredett volt a pillantása. – …az egyik bíró.
Ezt akartam elmondani. Ezt akartam elmagyarázni. Amikor láttál
aznap Viviannel…
Nem fejezte be a mondatot. Heather sem tudott megszólalni.
Úgy érezte, mintha megállt volna az idő. Mindnyájan szobrokká
változtak. Bishop szavai hópihékként szemerkéltek át rajta,
megfagyasztották a teste belsejét, belepték a gondolatait.
Lehetetlen. Bishop nem lehet Nem is akarta, hogy beszálljon…
– Nem hiszem el. – Hallotta a szavakat, de csak később jött rá,
hogy ő beszélt.
– De, így igaz. – Bishop visszafordult Anne-hez. – Nem Heather
hibája. Hinnie kell nekem.
 Anne megfogta a homlokát, mintha vissza akarná szorítani a
fájjdalmat. Behunyta a szemét. Lily több méterre tőle idegesen,
némán állt egyik lábáról a másikra.
Aztán az asszony újra kinyitotta a szemét
– Hívnunk kell a rendőrséget – mondta halkan. – Riasztást kell
kiadniuk.
A fiú bólintott. Egy darabig egyikük sem mozdult. Heather
szerette volna, ha Anne leordítja a fejüket; sokkal könnyebb lett
volna úgy.
Bishop szavai is a fejében kavarogtak: Én utasítottam rá.
Mindenkit én utasítottam.
– Gyere, Lily! – szólalt meg Anne. – Gyere be velem a házba!
Heather is utánuk indult volna, ám az asszony megállította.
– Ti itt kint vártok! – szólt rá élesen. – Lilyvel akarok
beszélgetni.
Szavai késszúrásként érték Heather gyomrát. Mindennek vége.
Anne meggyűlölte.
Lily aggódva pillantott a nővérére, aztán Anne után sietett.
Bishop és Heather kettesben maradtak az udvaron.
A napfény áttört a felhők között, és az egész világ olyan lett,
mint egy hatalmas mikroszkóp, fókuszában a hőséggel.
– Sajnálom, Heather – mondta Bishop. – Nem mondhattam el.
Bár szerettem volna… ezt tudnod kell. De a szabályok szerint…
– A szabályok? – ismételte a lány. Valami nagy hasadék támadt
benne, és a harag azon keresztül fortyogott felfelé. – Hazudtál
nekem! Mindenről! Azt mondtad, ne játsszak, és mindvégig…
 – Meg akartalak óvni a bajtól – szólt közbe Bishop. – Amikor
láttam, hogy nem tágítasz, próbáltam segíteni neked. Mindig,
amikor csak lehetett.
Bishop közelebb araszolt a lányhoz, és kinyújtotta a karját, hogy
megölelje. Heather azonban hátrébb lépett.
– Majdnem meghaltam miattad! A pisztoly… ha Dodge nincs
ott…
– Én küldtem oda Dodge-ot – vágott közbe a fiú. – Biztosra
akartam menni.
Klikk, klikk, klikk. Összeálltak az emlékek, mint egy
kirakósjáték. Bishop, ahogy azt javasolja, hogy tegyenek egy
kitérőt Durrbele Jack háza felé… A tűzijáték a Graybill-háznál
július negyedikén, arról a helyről, ahonnan jól látszódott…
Ugyanaz a lényeg: a tűz.
– Hinned kell nekem, Heather. Soha nem akartam hazudni
neked.
– Akkor miért csináltad, Bishop? – Heather karba fonta a kezét.
Nem akarta meghallgatni a fiút. Mérges akart lenni rá. Meg akarta
adni magát a fekete örvénynek, hogy magába szippantsa a többi
érzését és gondolatát; a tigrisekről, a csalódott Anne-ről, az
otthontalanságról. – Mit kellett annyira bizonygatnod? – Mintha
letörtek volna róla kisebb-nagyobb részek. Reccs. – Hogy különb
vagy nálunk? Okosabb? Hát megértettük. Most örülsz? Elmész
innen. – Reccs. – Kiszabadulsz innen. Ettől aztán kibaszottul okos
leszel, sokkal okosabb, mint az összes többi hülye itt, együttvéve!
Bishop szája vékony vonallá keskenyedett.
 – Tudod, hogy mi a baj veled? – kérdezte halkan. – Hogy te
mindent szarnak akarsz látni! Van egy húgod, aki szeret. Vannak
barátaid, akik szeretnek Én is szeretlek, Heather. – Gyorsan
mondta ki, kissé motyogva, és nem is hagyta, hogy Heather
megörüljön neki, mert azonnal folytatta. – Szinte mindenkit
magad mögé utasítottál a Pánikban. De te még mindig csak a szart
látod! Mert akkor nem kell elhinned semmit. Legalább nem te
leszel a hibás azért, ha veszítesz.
Reccs. Heather elfordult, hogy a fiú ne lássa, ha ismét sírva
fakadna. Aztán rájött, hogy nincs hova elfutnia. Ott állt a ház, ott
magasodott fölöttük az égbolt forró üstje, és lézerként tűzött rájuk
a napfény. Neki pedig nem volt helye ebben az egészben. Az
utolsó darabjai is szétforgácsolódtak, kinyíltak, akár egy seb:
ömlött belőle a sértettség és a harag.
– Tudod, mit kívánok? Hogy bárcsak elmentél volna már.
Attól tartott, hogy a fiú üvöltözni kezd vele. Már-már remélte
is. Bishop viszont csak sóhajtott és megdörzsölte a homlokát.
– Figyelj, Heather. Nem akarok veszekedni veled. Szeretném,
ha megértenéd…
– Nem hallottad, amit mondtam? Menj el! Gyerünk!
Húzz innen! – Letörölte a könnyeit a tenyerével. Sikoltozás
támadt a fejében. Te mindent szarnak akarsz látni… legalább nem
te leszel a hibás azért, ha veszítesz.
– Heather! – Bishop a lány vállára tette a kezét, de Heather
lerázta magáról.
– Nem tudom, hányféleképpen mondjam még el!
 Bishop habozott. Heather érezte a közelségét, a teste
melegségét, mint vigasztaló erőt, puha pokrócot. Egy vad
másodpercig azt hitte, a fiú szembe fog vele szállni, megfordul,
megöleli, és azt mondja, hogy soha nem fog elmenni. Egy
pillanatig semmi másra nem vágyott a világon.
Ehelyett Bishop csak a könyökét súrolta az ujjaival.
– Érted tettem – mondta halkan. – Neked akartam adni a pénzt.
– Elcsuklott a hangja. – Mindent miattad csináltam, Heather.
Aztán eltűnt. Megfordult, és mire a lány lába megrogyott, mire
a harag nyolcfelé kezdte volna cincálni, mire készen állt, hogy
megforduljon és utánakiáltson – addigra Bishop már a kocsiban
volt, és nem hallott semmit.

Fejre állt a világ Carpban. Bishop Marks feladta magát a

rendőrségen Kis Kelly meggyilkolásáért – habár, mint kiderült, Kis
Kelly nem a tűzben vesztette életét a Graybill-házban. Az
emberek még mindig hitetlenkedve fogadták, hogy Bishop Marks,
az a kedves fiú az utca végéből, akinek az apja keretezőműhelyt
üzemeltetett Hudsonban… az a gátlásos fiú… a kevés jófiú
egyike…
A rendőrségen Bishop tagadta, hogy a tűznek bármi köze lett
volna a Pánikhoz. Azt mondta, csak heccből gyújtogatott.
A feje tetejére állt és kifordult magából minden. A zűrös idők
jele, amelyben élünk.
Aznap este Kirk Finnegant irdatlan ugatás ugrasztottá ki a
házából. Puskát is vitt magával, mert attól tartott, hogy egy csapat
részeg kölyök vagy valamelyik elvetemült szomszédja hatolt be a
kertjébe – az, amelyik újabban az ő telkén parkolt, és nem lehetett
meggyőzni róla, hogy jogtalanul teszi.
Ezek helyett azonban egy tigrist pillantott meg.
Egy tigris az ő kertjében, irdatlan fogai között Kirk egyik cocker
spánielének fejével! A kurva életbe!
Azt hitte, álmodik, káprázik a szeme, vagy túl sokat ivott.
Annyira megijedt, hogy bevizelt a bokszeralsójába, és csak jóval
később vette észre. Gondolkodás nélkül felkapta a puskát és négy
golyót eresztett a tigris oldalába. Aztán tovább lövöldözött, még
azután is, hogy a tigris összerogyott, és valami isteni csoda folytán
kiengedte a fogai közül a spániel fejét, amely rögtön ugatni kezdett
tovább. Lőtt és lőtt, mert a tigris szeme tovább bámulta, sötéten,
mint egy vád vagy hazugság.
AUGUSZTUS 16., KEDD
 HEATHER

Heathernek egész nap sikerült elkerülnie az Anne-nel való

beszélgetést. A Bishoppal folytatott veszekedése után három
kilométert sétált a víznyelőhöz, és azzal töltötte a délutánt, hogy
káromkodva dobált kővel különféle dolgokat (mindent, amit talált:
utcai táblákat, kerítéseket vagy elhagyott kocsikat).
Bishop szavai keringtek vég nélkül a fejében: Te mindent
szarnak akarsz látni… legalább nem te leszel a hibás azért, ha
veszítesz.
Ez igazságtalan! – sikoltozta magában.
Egy vékonyka hang azonban egész mást mondott ott belül: Igaz.
Ez a két szó viaskodott benne – igazságtalan és igaz –, mintha az
esze egy hatalmas pingpongasztal lenne.
Besötétedett, mire visszatért a víznyelőből, és sem Anne-t, sem
Lilyt nem találta sehol. Hirtelen irracionális félelem vett rajta erőt:
mi van, ha az idős asszony visszavitte Lilyt a Fresh Pines-ba?
Aztán talált egy papírt a konyhaasztalon.
Élelmiszerbolt. Csak ennyit írtak rá.
Még csak fél nyolc volt, de Heather összekuporodva bebújt a
takarója alá, mit sem törődve a fullasztó hőséggel, és várta, hogy az
álom elűzze a pingpongozókat az agyából.
 Amikor viszont magához tért – korán, amikor a napfény még
csak az első, puhatolózó nyúlványait engedte be a szobába, mintha
egy felfedező állat szimatolgatna a redőny résein keresztül –,
rájött, hogy soha többé nem kerülheti el a döntést. Valamelyiknek
győznie kell a pingpongban. Az igaz szó bizonyult erősebbnek.
Bishop az igazságot mondta ki. Heather még rosszabbul érezte
magát, mint előző nap, pedig ezt akkor elképzelhetetlennek
tartotta.
Már hallotta Anne neszezését a földszintről, meg az edények
tompa csörömpölését a mosogatóból. Annak idején, amikor a
szokásos hangorkánra ébredt a Fresh Pines-ban – motorok
felbőgésére, emberek ordítozására, ajtók becsapódására,
kutyaugatásra és hangos zenére –, pontosan egy ilyen otthonról
ábrándozott, ahol csendesek a reggelek, ahol az anyák
elmosogatják az edényeket, korán felkelnek, aztán kiabálva
keltegetik a gyerekeiket.
Különös, hogy Anne háza ilyen rövid idő alatt is sokkal jobban
az otthonává vált, mint amennyire a Fresh Pines valaha is volt.
Ő pedig tönkretette. Elárulta. Egy újabb igazság.
Mire leért a lépcsőn, Anne már kint volt a verandán. Azonnal
kihívta magához Heathert, és a lány tudta, hogy mindennek vége.
Megrökönyödött, amikor megpillantotta a rendőrautót lejjebb a
felhajtón, félig a bokrok közé leparkolva. A zsaru a
motorházfedélnek támaszkodva állt, kávézott és bagózott.
– Ez mit keres itt? – kérdezte Heather, és egy pillanatra arról is
megfeledkezett, hogy rémültnek kéne lennie.
 Anne a veranda hintáján ült, de nem hintázott. Egészen fehérek
lettek az ujjcsontjai, ahogy a bögréjét szorongatta.
– Azt remélik, hogy a másik még visszajön. – Lenézett. – Az
állatvédők legalább altató lövedéket használnának…
– A másik? – értetlenkedett Heather.
– Nem hallottad? – Anne elmesélte neki, hogyan lőtte le Kirk
Finnegan a kutyáját megtámadó tigrist. Tizenkét lövést adott le
összesen. Mire végzett a sztorival, Heather szája már olyan száraz
volt, mint a sivatag. Legszívesebben megölelte volna Anne-t, de
mozdulni sem tudott.
Az idős asszony megrázta a fejét. Mereven nézte a teás bögrét,
és bele sem kortyolt.
– Felelőtlenség volt részemről itt tartani őket. – Amikor végre
felnézett, Heather látta rajta, hogy a sírást próbálja visszafojtani. –
Én csak segíteni akartam rajtuk. Larry álmát akartam
megvalósítani. Szegény macskák… Tudtad, hogy már csak
harminckét tigris él szabadon? És még azt sem tudom, melyiket
lőtték le.
– Anne! – Heather végre megtalálta a hangját. Bár két lábon
állt, úgy érezte, mintha belülről összezsugorodna, egészen kicsi
gyerek méretűvé. – Annyira, de annyira sajnálom!
Az asszony a fejét ingatta.
– Nem volna szabad játszanod a Pánikot – közölte, és a hangja
kis időre maró és metsző lett. – Félelmetes dolgokat hallottam
arról a játékról. Többen is belehaltak már. De nem hibáztatlak –
tette hozzá. Ismét meglágyult a hangja. – Nem látszol boldognak.
 Heather megrázta a fejét. Szíve szerint mindent elmondott
volna Anne-nek: hogy hogyan ejtette Matt, amikor már majdnem
bevallotta neki, hogy szereti; hogyan jött rá arra, hogy nem is
szerelmet érzett iránta, mert mindvégig Bishopot szerette; hogy
mennyire félt attól, hogy Carpban ragad és belezavarodik,
akárcsak az anyja; hogy harminckilenc éves korára ő is öreg,
drogtól kikészült, rideg és megkeseredett nővé válik. De egy szó
sem jött ki a torkán. Valami hatalmas csomót érzett ott.
– Gyere ide! – Anne a mellette lévő szabad helyre tette a kezét
a hintán. Heather leült, és teljesen elképedt, amikor az asszony
átkarolta.
Egyszer csak sírva fakadt, és az arcát Anne vállába temette.
Ösztönösen azt hajtogatta:
– Sajnálom, sajnálom, sajnálom!
– Heather! – Anne elhúzódott tőle, de az egyik kezét a lány
vállán hagyta. A másikkal kifésülte az arcából a haját, amely
rátapadt a bőrére. Heather túl zaklatott volt ahhoz, hogy zavarba
jöjjön. – Figyelj rám! Nem tudom biztosan, mit jelent ez rád és
Lilyre nézve. Amit én tettem, hogy itt tartottam a tigriseket, az
illegális. Ha az anyukád emiatt botrányt akar csinálni, ha az állam
úgy dönt, hogy… szóval akkor eljöhetnek értetek a rendőrök. Én
mindent el fogok követni annak érdekében, hogy itt
maradhassatok, ameddig maradni akartok, de…
Heather majdnem megfulladt.
– Ezek szerint… nem rúgsz ki minket?
Anne csodálkozó arccal nézett a lányra.
 – Dehogy rúglak!
– De… – Heather nem hitt a fülének. Biztos volt benne, hogy
félrehallotta. – Én hagytam úgy a kaput, miattam szöktek el a
tigrisek. Az én hibám.
Anne megdörgölte a szemét és sóhajtott. Heather soha nem
látta öregnek, de ebben a percben egészen vénnek látszott.
Törékeny, göcsörtös, foltos volt a keze, a haja pedig fakó, egyszínű
szürke. Valamelyik nap biztos meg fog halni. Heather torka még
mindig duzzadt volt a sírástól, és kétségbeesetten próbálta
visszanyelni az újabb fájdalmas érzéseket.
– Tudod, Heather, én harminc évig együtt éltem a férjemmel.
Szinte gyerekkorom óta. Amikor összekerültünk, nem volt
semmink. Stoppolva jártuk be Kaliforniát a nászutunkon, és
sátorban aludtunk. Nem engedhettünk meg magunknak többet.
Időnként rendkívül nehéz évek köszöntöttek ránk. Ő pedig
sokszor került a padlóra… – Izgága mozdulatot tett a kezével. –
Azt akarom ezzel mondani, hogy ha szeretsz valakit, ha törődsz
vele, akkor a jó és a rossz időkön is keresztül kell menni. Nem csak
akkor kell kitartani, amikor boldogok vagytok, és minden könnyű.
Érted ezt?
Heather bólintott. Úgy érezte, mintha üveggömb volna a
mellkasában – valami törékeny és gyönyörű, ami összetörhet, ha
rossz szót mond ki, ha megtöri az egyensúlyát.
– Szóval… nem haragszol rám? – kérdezte.
Anne erőtlenül felnevetett.
 – Persze hogy haragszom rád. De ez nem jelenti azt, hogy
elküldenélek a háztól. Hogy közömbösen a sorsodra hagylak.
Heather lenézett a kezére. Megint túl erősen rohanták meg az
érzések, képtelen volt megszólalni. Egy pillanatra úgy érezte,
mintha valami roppant fontosat értett volna meg, mintha
megpillantott volna valami hatalmasat: a tiszta, egyszerű, nem
követelőző szeretetet.
– Mi fog történni most? – kérdezte egy percnyi csönd után.
– Nem tudom. – Anne megfogta és megszorította Heather
kezét. – Ne szégyelld, hogy félsz, Heather – tette hozzá halkan,
mintha egy titkot árulna el.
A lánynak Bishop jutott eszébe, aztán a veszekedése Nattel.
Végiggondolt mindent, ami a nyáron történt: a sok változást,
feszültséget, furcsa átalakulást. Mintha egy teljesen ismeretlen
helyről fújt volna a szél.
– Én mindig félek – suttogta.
– Hülye lennél, ha nem félnél – közölte Anne. – És akkor bátor
sem tudnál lenni. – Felállt a hintáról. – Gyere! Felteszek egy kis
vizet. Jéghideg a teám.

Bishop többnyire nyíltan és egyenesen válaszolt a zsaruknak.

Legalább három órán keresztül hallgatták ki, és végül
hazaengedték az apjához, felfüggesztett vádakkal.
Egy dologgal kapcsolatban viszont hazudott. A játék nem ért
véget. Hárman még folytatták a versenyt.
Elérkezett a végső megmérettetés ideje.
A Futamé.
AUGUSZTUS 18., CSÜTÖRTÖK
 DODGE

Dodge tudta, hogy csak idő kérdése, mikor jön el hozzá Bishop.
Nem is kellett sokáig várnia. Három nappal azután, hogy Bishop
feladta magát a rendőrségen a Graybill-házban történt gyújtogatás
miatt, Dodge Bishop kocsiját pillantotta meg a ház előtt, amikor
hazaért a munkából. De sehol sem volt a ház körül. Dodge
meglepődött azon, hogy Dayna beengedte. Bishop a kanapén ült,
kezét a térdére téve, a térdét szinte az álláig felhúzva. Túl magas
volt, a kanapé pedig túl alacsony. Dayna a sarokban olvasott,
mintha semmi különös nem történt volna, csak átjött volna egy
barátja.
– Helló! – köszönt Dodge. Bishop megkönnyebbülten állt fel. –
Inkább menjünk ki, jó?
Dayna gyanakvóan nézett az öccsére. Dodge látta rajta, hogy
egy jelre vár, amellyel megnyugtatja, hogy minden rendben. De
nem adta meg neki. A nővére elárulta őt – azzal, hogy
megváltozott, hogy hirtelen átírta az egész forgatókönyvet. A
Pánik közös játéknak indult, egy közösen szövögetett terv volt,
amit a közös bosszúvágy szült.
Persze tisztában volt vele, hogy semmi sem hozhatja vissza a
régi nővérét, és azzal, hogy bántja Rayt vagy akár meg is öli, nem
gyógyítja meg Dayna lábát. De pont ez volt a lényeg: Ray és Luke
Hanrahan elloptak valamit, amit Dodge sohasem szerezhetett
vissza. Ezért úgy döntött, hogy ő is megfosztja őket valamitől.
Azóta, hogy Dayna elkezdett megváltozni, és olyasvalakivé lett,
akit Dodge nem ismert vagy nem ismert fel – például azt vágta a
fejéhez, hogy felelőtlen, kritizálta azért, hogy játszik, és minden
idejét Rickyvel töltötte –, még erősebben érezte a kezdeti
indíttatást. Ez így igazságtalan. Az ő hibájukból történt minden.
Valakinek fizetnie kell érte.
Odakint intett Bishopnak, hogy kövesse a Meth Row-ra. Most
az egyszer megtelt pezsgő élettel az út mindkét oldala. Többen is
ücsörögtek roskatag verandáikon, cigizve és sörözve. Egy nő a
tévéjét is kivitte magával az elülső kertbe. Mindenki azt remélte,
hogy megpillanthatja a tigrist. Pár nap leforgása alatt egészen
megszállottá váltak az emberek.
– Az a helyzet, hogy kiszálltam – jelentette be Bishop hirtelen.
– Nem kapok részesedést, nincs semmi. Értelmetlen volt az egész.
– Keserűen csengett a hangja. Dodge már-már megsajnálta. Azt
sem értette, miért jelentkezett Bishop bírónak, és miért tartott ki a
szerepében. Másokat sem értett, akik elvállalták. Lehet, hogy
mindenki súlyos titkokat őrizgetett: a játékosok, a bírók, talán még
Diggin is. Lehet, hogy nem is a pénzről szólt ez az egész, hanem
mindenki számára volt egy sokkal nagyobb tét.
– Mindjárt vége. Miért most szálltál ki?
– Nincs választásom. Megszegtem a szabályokat. Fecsegtem. –
Bishop levette a sapkáját, és ujjaival végigszántott a haján. Aztán
visszarakta a sapkát. – Különben is utálom. Mindig is utáltam.
Rohadt, kibaszott Pánik! Megőrül tőle mindenki. Merő téboly az
egész. Csak azért vállaltam… – Lenézett a kezére. – Mert oda
akartam adni a részesedésemet Heathernek – vallotta be halkan. –
Amikor beszállt a játékba, már nem hagyhattam abba. Segítenem
kellett neki. Gondoskodnom kellett róla, hogy biztonságban
legyen.
Dodge nem szólt semmit. A maguk kretén módján mindketten
a szerelem miatt vállalták az egészet. Dodge bánta, hogy nem
ismerte meg jobban Bishopot. Sok mindent sajnált. Például azt is,
hogy nem töltött több időt Heatherrel. Igazi barátok lehettek
volna.
Meg persze Natet is. Bámulatosan elcseszte a vele való
kapcsolatát.
Eszébe jutott, hogy talán az egész élet ilyen: egyre halmozódó
bűnbánat.
– Tettél már rosszat valami jó cél érdekében? – fakadt ki Bishop
váratlanul.
Dodge majdnem elnevette magát. Aztán inkább csak egyenesen
válaszolt.
– Igen.
– Szóval mik vagyunk ettől? Jók vagy rosszak?
Dodge megvonta a vállát.
– Szerintem mindkettő. Mint mindenki más. – Egyszeriben
belehasított a bűntudat. Amit csinált – Ray ellen –, semmiképp
sem volt jó. Rosszabb volt, mint bármelyik korábbi tette.
 De ismert egy régi mondást: szemet szemért, fogat fogért. Csak
ezt a parancsot követte. Elégtételt akart venni.
Végül is nem ő kezdte a dolgot.
Bishop odafordult hozzá, és megállt.
– Tudnom kell, hogy mire készülsz – bökte ki.
Valahogy olyan elveszetten állt ott, a nagy karjával és lábával,
mintha nem tudna velük mit kezdeni.
– Tovább játszom – felelte Dodge halkan. – Mindjárt vége. De
még nem tartunk ott.
Bishop hangosan kifújta a levegőt, mintha Dodge gyomorszájon
vágta volna, bár nem érte teljesen váratlanul a válasz. Dodge pedig
hirtelen rájött, hogyan javíthatna Bishop kedélyállapotán, hogyan
tehetne valamit a helyzet jobbításáért, és hogyan garantálhatná
Ray vereségét.
– Majd én vigyázok Heather biztonságára – ajánlotta. Bishop
szeme elkerekedett. – Gondoskodom róla, hogy ne ő versenyezzen
Rayjel. Hogy ne essen baja. Megegyeztünk?
Bishop sokáig vizslatta a szemével. Dodge látta rajta, hogy küzd
az érzéseivel. Nem bízott meg benne teljesen, és Dodge nem is
hibáztatta ezért.
– Mit kell tennem? – kérdezte Bishop.
Dodge úgy érezte, mázsás súly emelkedik fel a mellkasáról. Egy
lépéssel közelebb. Lassan minden fogaskerék a helyére kerül.
– Kocsi kell. Bérelnem kell egy kocsit.

Dodge aggódott amiatt, hogy Heather nem fogja meghallgatni.

Végül is legutóbb azt vágta a fejéhez, hogy érvénytelen minden
egyezség, nem lesz semmilyen osztozás. Amikor azonban
megkérte, hogy találkozzon vele Dotnál, beleegyezett. Este tíz óra
volt – csak ilyenkor kongott üresen az étkezde, a vacsoraidő és az
éjjeli bulik közötti teltház közötti résben. Később egymás után
estek be a párok a szomszédos szórakozóhelyről egy kis
palacsintáért és kávéért, hogy kijózanodjanak.
Elmagyarázta neki, mit kell tennie. Heather rendelt egy kávét
tejszínnel, nem túl erőset. Két korty közben hallotta meg a
mondatot, és megdöbbent. Lerakta a csészét.
– Azt kéred tőlem, hogy veszítsek? – kérdezte.
– Ne ilyen hangosan! – kérte Dodge.
Bár az anyja hajnali műszakban dolgozott aznap, és most
valószínűleg Bill Kellyvel lófrált, akivel időközben szinte
elválaszthatatlanok lettek, a többieket is jól ismerte Dotnál.
Többek között Rickyt, akit minden alkalommal látott, amikor
kinyílt a konyhaajtó. Vigyorogva integetett neki, mint valami
idióta. Dodge-nak ugyanakkor el kellett ismernie, hogy rendes
fickó. Kiküldött nekik egy adag grillezett sajtot ingyen,
mozzarellarudakkal.
– Figyelj, ugye nem akarsz Rayjel versenyezni? Az egy
szörnyeteg. – Dodge érezte, ahogy összeszűkül a torka.
Belegondolt, hogy miért is teszi mindezt. Eszébe jutott Dayna,
amikor először kellett hazatolniuk a kerekes székben, aztán ahogy
kiesett az ágyból éjszaka és segítségért kiáltott, mert nem tudott
visszamászni. Megjelent előtte a körbe-körbekerekező Dayna, aki
a fájdalomcsillapítóktól lett olyan mámoros és aluszékony. Habár
az utóbbi időben jobban lett és boldogabbnak is látszott – talán
még reménykedett is – ő, Dodge, nem hajlandó felejteni. – Le fog
tolni az útról, Heather. Mindenképp csak veszíthetsz.
Heather elfintorodott, de nem válaszolt. Látta rajta, hogy
megfontolja a szavait.
– Ha az én tervem szerint játszunk tovább, akkor is te nyersz –
mondta Dodge áthajolva az asztal fölött, ami ragadós volt az évek
alatt felgyülemlett zsírtól. – Megosztjuk a pénzt. És senkinek sem
esik bántódása. – Csak Raynek – tette hozzá magában.
Heather egy darabig hallgatott. Lófarokba kötötte a haját, orcája
kipirult a nyári naptól. A szeplői valahogy egybeolvadtak, mintha
jócskán lebarnult volna. Egész szépnek látszott. Dodge szerette
volna megmondani, mennyire csodálja. Szerette volna bevallani,
hogy sajnálja, amiért nem kerültek közelebb egymáshoz.
Hogy beleszeretett a legjobb barátnőjébe, és mindent elrontott.
Csakhogy mindez már egyáltalán nem számított.
– Miért? – kérdezte végül a lány, és visszafordult a fiúhoz.
Tiszta, szürkészöld szeme volt, mint az eget tükröző óceán. –
Miért akarsz annyira nyerni? Nem is a pénzről szól ez, ugye? Csak
a győzelem érdekel. Hogy legyőzd Rayt.
– Ezzel ne törődj! – vágta rá Dodge kissé nyersen. Megint
kinyílt a konyhaajtó, és megjelent Ricky, fehér szakácsruháján
olasz paradicsomszósszal és zsírral. Vigyorogva mutatta fel Dodge
felé a hüvelykujját. Jézus! Lehet, hogy azt hiszi, randizik?
Visszafordult Heatherhöz. – Figyelj, megígértem Bishopnak,
hogy…
– Mi köze ennek Bishophoz? – csattant fel Heather.
– Minden. – Felhajtotta a jeges kóláját, és élvezte, ahogy csípi a
nyelvét. – Biztonságban akar téged tudni.
Heather megint elfordította a tekintetét.
– Honnan tudjam, hogy bízhatok-e benned?
– A bizalom már csak ilyen. – Dodge szétharapdált egy
jégkockát. – Nem tudhatod.
Heather sokáig nézte az arcát.
– Rendben van – mondta végül. – Megteszem.
Odakint, a parkolóban zabolátlan szél táncoltatta a fákat.
Néhány levél már fonnyadni kezdett, aranybarnába hajlott a
szélük. Másokon vörös foltokat lehetett látni, mintha
megbetegedtek volna. Kevesebb mint három hét volt hátra a
munka ünnepéig, a nyár hivatalos végéig. A végső
megmérettetésig pedig csak egy hét. Miután elbúcsúzott
Heathertől, Dodge nem ment azonnal haza, hanem kódorgott egy
kicsit az utcákon.
Elszívott két cigit, nem azért, mert annyira kívánta, hanem
mert élvezte a sötétséget, a csendet, a hűvös szelet és a közelgő ősz
leheletét. Tiszta szagok terjengtek, erdei illatok, egy frissen
kisöpört és kifestett ház szaga. Eszébe jutott, hogy a másik tigris
talán még szabadon kószál. Biztos így van, hiszen nem érkezett hír
az elfogásáról. Félig-meddig remélte, hogy megpillantja, de
rettegett is tőle.
 Mindent egybevetve könnyebb volt megegyeznie Heatherrel,
mint ahogy számította. Nagyon közel járt már.
De tudta, hogy a robbantás előkészítése lesz a legnehezebb
feladat.
AUGUSZTUS 22., HÉTFŐ
 HEATHER

A tigrisek elszökését követő napokban Heather annyira ideges

volt, hogy nem tudott aludni. Attól félt, hogy Krista megjelenik
valami bírósági határozattal, amely feljogosítja rá, hogy hazavigye
Lilyt. Vagy ami még rosszabb: becsönget a rendőrség vagy az
állatvédelem, és börtönbe hurcolják Anne-t. Mi lenne akkor vele?
Ám ahogy teltek a napok, megnyugodott. Krista talán rájött,
hogy jól elvan a lányai nélkül is. Hogy nem is való anyának.
Heather ezerszer hallotta már ezt a szájából. Annak dacára pedig,
hogy a rendőrök éjjel-nappal ott járőröztek a farmon a második
tigris nyomait keresve, sőt az állatvédők is megjelentek, hogy
ellenőrizzék a többi állat tartásának körülményeit, hátha találnak
újabb törvényszegést, Heather félelme nem igazolódott be: Anne-t
nem hurcolták el bilincsben.
Mégis tudta, hogy nem sokáig tartható a helyzete Anne
birtokán. Nem maradhat ott örökké, ősszel Lilynek vissza kell
mennie az iskolába. Anne a felszínen tartotta őket, állta az
alapvető költségeiket, de meddig lehet ezt húzni? Heathernek
munkát kell szereznie, visszafizetni a tartozásokat az idős
asszonynak, tenni valamit a saját sorsáért. Makacsul kapaszkodott
abba a reménybe, hogy a Pánik meg fog oldani mindent: a
pénznyereményből még akkor is bérelhet egy szobát Anne-nél, ha
meg kell feleznie az összeget Dodge-dzsal, vagy kivehet egy lakást
Lilyvel valahol máshol.
Minél tovább maradt távol a Fresh Pines-tól, annál biztosabban
tudta: soha, de soha nem tér oda vissza. Sokkal inkább Anne házát
tekintette otthonának, vagy valami olyasminek – ahol helyük volt,
nem néztek bele a szomszédok a fenekükbe, nem volt ordibálás, se
üvegcsörömpölés, se egész éjszaka tartó zenebömböltetés. Ezen a
helyen csak állatok voltak, hatalmas fák, a széna és a trágya friss
illata, ami valahogy mégsem tűnt kellemetlennek. Maga is
elképedt azon, mennyire szerette a reggeli és esti köröket, amikor
kitisztította a csirkeólakat, lekefélte a lovakat és felsöpörte az
istállót.
Részegítő volt a tudat, hogy valahol szükség van rá. Most már
elhitte, amit Anne mondott neki. Hogy törődik velük, hogy
érdekli a sorsuk. Talán még szereti is őket egy kicsit.
Ez mindent megváltoztatott.
Három nap maradt a végső megmérettetésig. Most, hogy már
tisztában volt a forgatókönyvvel – hogy a Futam első menetében
veszítenie kell Dodge javára –, Heather hihetetlenül
megkönnyebbült. Ha megkapja a fele jutalmat, az lesz az első
dolga, hogy megveszi a biciklit Lilynek, amivel azóta szemezett,
hogy egyik nap kirándultak Targetbe.
Nem. Először Anne-t fizeti ki, aztán vesz biciklit.
Utána talán magát is megajándékozza egy szép nyári ruhával és
egy sokszíjas bőrszandállal. Csinos akart lenni, amikor végre
összeszedi a bátorságát, hogy beszéljen Bishoppal – ha erre
egyáltalán sor kerül.
Elaludt, és Bishoppal álmodott. A víztorony peremén álltak, és a
fiú unszolta, hogy ugorjon le onnan. Alatta, irdatlan mélységben
jókorára duzzadt víztömeg örvénylett, amelyen itt-ott izzó fehér
fény táncolt, mint valami vízfenéken lakó szörnyeteg mereven
világító szeme. Bishop azt mondta, nem kell félnie, Heather pedig
nem merte bevallani neki, mennyire retteg. Olyan gyenge lett,
hogy meg sem bírt mozdulni.
Aztán hirtelen Dodge is ott termett: „Hogy akarsz nyerni, ha
nem mersz leugrani?” – kérdezte.
Bishop egyszer csak eltűnt, és a lány lába alatt már nem
fémpárkány húzódott, hanem valamilyen félig elkorhadt, ingatag
fafelület. Bumm! Dodge egy baseballütővel ütötte a fát, és
záporoztak a forgácsok a vízbe. Bumm! „Ugorj, Heather!” Bumm!
„Heather!”
– Heather!
A lány furcsa kettősségre ébredt – Lily sürgetően suttogta a
nevét, a kettőjük ágya között állva, és kintről is beszűrődött a neve
visszhangja.
– Heather Lynn! – kiabálta valaki. Bumm! Ököllel verte a
bejárati ajtót. – Gyere le azonnal! Gyere ki, mert beszélni akarok
veled!
– Anya az – mondta Lily, de addigra már Heather is felismerte a
hangot. A húga szeme rémülten kidülledt.
 – Feküdj le, Lily! – szólt rá Heather. Azonnal magához tért.
Megnézte a telefonját. Hajnali 1:13 volt. Amikor kilépett a
folyosóra, vékony fénysávot pillantott meg Anne hálószobájának
ajtaja alatt. Lepedők suhogását hallotta. Az idős asszony is felriadt
álmából.
Odalent folytatódott a dörömbölés és a kiáltozás.
– Heather! Tudom, hogy odabent vagy! Nem veszel tudomást a
saját anyádról?
Még oda sem ért az ajtóhoz, amikor már tudta, hogy az anyja
részeg.
A verandán égett a villany. Amikor kinyitotta az ajtót, az anyja
éppen eltakarta a szemét az egyik kezével, mintha a nap sütne.
Borzalmasan festett. Kócos volt, ki volt gombolva a blúza, látszott
az egész ráncos dekoltázsa és a fehér félholdak, ahol a bikinitől
nem tudott lebarnulni. Foltos, lyukas farmer volt rajta és
ormótlan, telitalpú szandál. Nehezére esett egy helyben állni,
inkább kicsiket lépkedett, hogy ne veszítse el az egyensúlyát.
– Mi a fenét csinálsz te itt?
– Hogy én mit csinálok? – motyogta az anyja. – Te mit keresel
itt?
– Menj innen! – Heather kilépett a verandára, és átkarolta
magát. – Nincs jogod itt lenni. Nincs jogod betolakodni. ..
– Jogom? Jogom? Minden jogom megvan! – Tett egy
bizonytalan lépést előre, és megpróbált bemenni az ajtón Heather
mellett. A lány elállta az útját, és életében először hálás volt azért,
hogy olyan nagy termetű. Krista ordítozni kezdett. – Lily! Lily
Anne! Hol vagy, kislányom?
– Hagyd abba! – Heather megpróbálta megragadni
Krista vállát, de az anyja elhúzódott tőle, és rácsapott a kezére.–
Mi folyik itt? – Anne jelent meg a hátuk mögött, álmosan pislogva,
egy régi köntösben. – Heather! Minden rendben van?
– Te! – Mielőtt Heather megállíthatta volna, Krista kettőt lépett
előre. – Elloptad a gyerekeimet! – Tántorgott, imbolygott a magas
sarkakon. – Te átkozott boszorka! Megérdemelnéd, hogy…
– Anya, elég legyen! – Heather szorosan átfogta magát, és
próbálta összetartani a testét, mert úgy érezte, kifolyik belőle
minden.
– Jól van, higgadjunk le, nyugodjon le mindenki! – Anne
felemelte a kezét, mintha azzal kordában tarthatná Kristát.
– Nekem nem kell lenyugodnom…
– Anya, fejezd be!
– Menj az utamból…
– Várj, várj, ne!
Aztán váratlanul egy negyedik hang szólalt meg a veranda
mellől:
– Valami gond van?
Bekapcsolt egy elemlámpa, a veranda fénye pedig kialudt.
Fenyegető mutatóujjként vándorolt végig rajtuk a kerek, fehér
fény. Valaki előbukkant a sötétből, és döngő léptekkel felment a
verandára. Közben, mintha a mozgásra reagálna, újra
felkapcsolódott a veranda lámpája is. A három nő kőszoborrá
dermedt. Heather már meg is feledkezett az erdő szélén álló
járőrkocsiról. A zsaru szaporán pislogott, mint akit álmából
riasztottak fel.
– Az a gond, hogy itt vannak a gyerekeim, ennél a nőnél! –
sivalkodott Krista. – Ellopta őket!
A rendőr állkapcsa ritmikusan mozgott, mintha rágógumit
csócsálna. Kristára nézett, majd Heatherre, végül Anne-re és vissza
Kristára. Jobbra-balra lengett az álla. Heather még a lélegzetét is
visszafojtotta.
– Az ott a maga kocsija, hölgyem? – kérdezte végül, fejével
hátrafelé intve, amerre Krista autója parkolt.
Krista odanézett, majd vissza a rendőrre. Valami felcsillant a
szemében.
– Igen, és?
A zsaru tovább kérődzött, és Krista szemébe nézett.
– A legális felső határ nyolc ezrelék.
– Nem vagyok részeg! – emelte fel a hangját Kriszta. – Éppen
olyan józan vagyok, mint maga.
– Idelépne egy pillanatra, ha megkérem?
Heather kész lett volna átölelni a férfi nyakát és köszönetet
mondani. Meg akart magyarázni mindent, de a lélegzet ottragadt a
torkában.
– Nem lépek oda!
A rendőr odament Kristához, aki arrébb surrant. Majdnem
elbotlott az egyik virágcserépben. A férfi kinyújtotta a karját, és
megragadta a nő könyökét. Krista megpróbálta lerázni magáról.
 – Kérem, hölgyem! Jöjjön velem!
– Eresszen el!
Heather mintha lassított felvételen nézett volna mindent.
Egymásra tornyosultak a hangok, a fülsiketítő ordítozás. Krista
megemelte a karját, és ököllel arcon vágta a rendőrt. Az ütés
hangja mintha ezerszeresére fokozódott volna: tompán csengve-
bongva visszhangzott.
Ekkor visszazökkent az idő a megszokott ütemébe. A zsaru
összefogta Krista kezét a háta mögött. Heather anyja állat módjára
vonaglott és nyüszített.
– Hatósági közeggel szembeni erőszak vádjával letartóztatom…
– Engedjen el!
– Joga van hallgatni. Bármit mond, felhasználható maga ellen a
bíróság előtt.
Megbilincselte Kristát. Heather azt sem tudta,
megkönnyebbüljön vagy megrémüljön. Talán mindkettőt érezte.
Krista még mindig ordítozott, amikor a rendőr levezette a
verandáról a járőrkocsi felé. Lily után sikoltozott, és a jogait
emlegette. A következő pillanatban azonban már a kocsiban ült, rá
volt zárva az ajtó, és döbbent csönd állt be.
Csak a motor zúgását lehetett hallani és a kavicsok súrlódását,
ahogy a rendőr megfordult a járművel. Még egyszer utoljára a
veranda felé villant a fényszóró, majd sötét lett. Megint kialudt a
kinti lámpa.
Heather remegett. Amikor végre meg tudott szólalni, csak
ennyit volt képes mondani:
 – Gyűlölöm… Gyűlölöm.
– Gyere, drágám. – Anne átkarolta Heather vállát. – Menjünk
be!
A lány kifújta a levegőt. Engedte, hogy a haragját is magával
vigye. Együtt léptek be a házba, a folyosó hűvös terébe, ahol már
annyira jól ismerte a fény és árnyék mintázatát. Eszébe jutott
Krista, ahogy a rendőrkocsi hátsó ülésén tombolt. Valami nagy
csomó kezdett kioldódni a gyomrában. Most mindenki meg fogja
tudni az igazságot: hogy milyen ember Krista, és miért szökött el
Heather a húgával.
Anne megszorította Heather kezét.
– Most már minden rendben lesz. Nem eshet többé
bántódásotok.
Heather ránézett az asszonyra, és mosolyt erőltetett magára.
– Tudom.

Augusztus vége Carpban az év legszomorúbb időszaka. Talán

mindenhol.
Akármilyen volt az időjárás, a nyilvános medencék megteltek
fürdőzőkkel, a parkokra pokrócokból és strandtörölközőkből
egybefüggő szőnyeget terítettek a piknikezők, az utakon pedig
jóformán összeértek a Copake-tóhoz igyekvők autóinak lökhárítói.
A kipufogófüst csillogó ködként ülte meg a fákat, összevegyült a
sok száz tábortűz szénszagú füstjével. A nyár még egyszer utoljára
fitogtatta az erejét, vonalat húzott a homokba, és kétségbeesetten
próbálta visszatartani az őszt.
 A hervadás évszaka azonban már harapdálta a kék eget, lejjebb
tuszkolta a napkorongot az égen, és nyúlósan elkente a nehéz, hús
illatú füstöt a fák között. Közeledett. Nem lehetett már sokáig
visszatartani.
Esőt, hideget és változást hozott.
Előtte viszont még a végső megmérettetést. A
legveszélyesebbet.
A Futamot.
AUGUSZTUS 25., CSÜTÖRTÖK
 DODGE

Nyirkos, hideg idővel érkezett el a Futam napja. Dodge a kedvenc

farmerját vette fel, meg egy kopott pólót. Zokni nélkül lépdelt le a
dolgozószobába, egy keverőtálból ette meg a gabonapelyhét, és egy
ideig a tévét bámulta Daynával, különféle valóságshow-kat. Még
viccelődtek is a ripacsokon, akik hagyják, hogy kamerák kövessék
minden pillanatukat. Dayna mintha megkönnyebbült volna azon,
hogy Dodge normálisan viselkedik vele.
A fiúnak azonban mindvégig máshol járt az esze, több
kilométerre onnan, egy sötét, egyenes útszakaszon, ahol motorok
bőgnek fel, kerekek csikorognak és füst terjeng.
Aggódott. Félt, hogy túl korán csapnak fel a lángok, amikor
még az autóban ül. Félt, hogy Ray nem megy bele a cserébe.
De számított erre, sokszor elpróbálta a fejében. „Kocsit akarok
cserélni” – mondja majd, miután Heather hagyja neki megnyerni
az első kört. – „Így nem érzem igazságosnak. Tartok tőle, hogy
turbót rakott a saját motorjába, vagy babrált a fékemmel.”
Hogy utasíthatná vissza Ray? Ha óvatosan vezet, és nem halad
többel, mint 64 km/h, akkor nem hevül fel túlzottan a motor, és
nem indul be a robbanás. Heathernek hagynia kell győzni akkor
is, ha csigalassúsággal araszol. Ray nem fog sejteni semmit.
 És akkor beül az autóba, padlóig nyomja a gázt, füstölni kezd a
motor, szikrák pattannak, és…
Bosszú.
Ha minden a terv szerint halad. Ha, ha, ha… Utálta ezt a rohadt
szót.
Délután háromkor Bill Kelly átjött, hogy elvigye Daynát
fizikoterápiára. Dodge nem is értette, hogyan furakodott be
ennyire az életükbe, de Dayna szemlátomást rajongott érte.
Mintha hirtelen egy új, boldog családi közösséget alkottak volna,
és egyedül Dodge emlékezett volna az igazságra – hogy nem voltak
egy család, és soha nem is lesznek Mindig csak ketten voltak:
Dodge és Dayna. Senki más. Mostanra viszont őt is elveszítette.
– Elleszel itt egyedül? – kérdezte a nővére. Egészen jól
boldogult már a kerekes székkel, ügyesen kanyargóit a bútorok
között, és nem bánta a zötykölődést, ha bukkanóhoz ért a
parkettán. Dodge utálta, hogy ennyire hozzá kellett szoknia a
rokkantsághoz.
– Igen, persze. – Kerülte a lány tekintetét. – Majd tévézek, meg
ilyesmi.
– Pár óra, és itthon vagyunk – felelte Dayna. – Szerintem
nagyon jó hatású, Dodge!
– Örülök neki. – A fiú meglepődött azon, mennyire összeszorult
a torka. A nővére már félig kigurult az ajtón, amikor utánaszólt. –
Dayna! – Mindent érted teszek.
A lány visszafordult.
– Tessék!
 Dodge mosolyt erőltetett magára.
– Szeretlek.
– Ne legyél hülye! – legyintett Dayna, és visszamosolygott.
Aztán kigurult a házból, és bezárta maga mögött az ajtót.
 HEATHER

Minden újabb perccel közelebb ért a végéhez. Megkönnyebbülést

kellett volna éreznie, de egyre inkább szorongott, ahogy telt az
idő. Azt mondogatta magának, hogy semmi más dolga nincs, mint
veszíteni. Bíznia kell benne, hogy Dodge betartja az ígéretét, és
megfelezi vele a pénzt.
Dodge nem a nyeremény miatt játszik. Ezzel valahol mindig is
tisztában volt. Azt viszont bánta, hogy sohasem próbálta kiszedni
belőle a valódi indítékait. Talán ezért is félt annyira: még most, a
játék vége felé sem volt tisztában a fiú céljával. Ettől úgy érezte,
mintha más, ismeretlen játékokban is részt venne, mintha titkos
egyezmények és szövetségek formálódtak volna körülötte,
amelyekben ő csak a buta báb szerepét kapta.
Öt óra körül elvonult a zivatar és szétoszlottak a felhők
Kedvességgel és szúnyogokkal telt meg a levegő. Csúszóssá váltak
az utak. Heather emlékeztette magát arra, hogy mindez nem
számít. Ha nagyon akar, ki is szállhat. Úgy tehet, mint akinek az
utolsó pillanatban elment a maradék bátorsága. Akkor a két fiú
megmérkőzhet, és ő is győz.
Mégsem bírt szabadulni az émelyítő érzéstől, a súlytól a
gyomrában, a viszketéstől…
 Valamit megváltoztattak. Nem érkezett hivatalos értesítés, sem
sms, sem e-mail. Bishop nem mondta meg az igazat; talán attól
tartott, hogy valaki túlzottan feldühödik. Heather nem hibáztatta
ezért. Valószínűleg Vivian is kerülte a szembesítést. A játék
történetében először a bíróktól függetlenül zajlik le a végső
megmérettetés.
Heather azonban hallotta a pletykákat, ahogy elkerülhetetlen
volt egy ilyen kisvárosban, amit csak a pletyka tartott életben. A
rendőrök állandóan őrizték a leszállópályát, ahol a Futamot régen
rendszeresen megrendezték. Új helyet kellett találni. Nem messze
a víznyelőtől és a régi vonatsínektől.
Heather gyötrődve tanakodott rajta, hogy Nat vajon eljön-e.
Este hatkor hagyta el a házat. Már remegett a keze, és attól félt,
hogy egy óra múlva túl ideges lesz a vezetéshez, vagy talán teljesen
inába száll a bátorsága. Anne megengedte neki, hogy aznap este
használja a kocsiját, és Heather utálta magát azért, hogy hazudott
neki. Megfogadta magában, hogy ez az utolsó hazugság, soha többé
nem lesz hajlandó rá. Azt is megfogadta, hogy duplán fog vigyázni
a kocsira, és jó előre leteszi az út szélén, mielőtt Dodge
észrevehetné.
Nem köszönt el Lilytől. Nem akart nagy feneket keríteni a
dolognak. Nem történik semmi különös.
Pár óra múlva újra otthon lesz.
Alighogy leért a bekötőúton, zizegni kezdett a telefonja. Nem
foglalkozott vele, de később újra csöngeni kezdett.
Aztán harmadszor is. Félreállt, és előhalászta a zsebéből.
 Nat. Amint felvette, már tudta, hogy valami nagyon-nagyon
rossz készülődik.
– Heather, kérlek! – vinnyogta a barátnője, mielőtt köszönt
volna neki. – Valami borzalmas dolog fog történni. Meg kell
akadályoznunk.
– Várj csak, várj! – Heather hallotta Nat szipogását. – Nyugodj
le! Kezdd az elejéről!
– Ma éjjel valami bekövetkezik. Tennünk kell valamit. Meg fog
halni! Vagy megöli Rayt.
Heather alig tudta követni a gondolatmenetet.
– Ki?
– Dodge! – visította Nat. – Kérlek, Heather! Segítened kell
nekünk!
Heather élesen szívta be a levegőt. A nap ezt a pillanatot
választotta arra, hogy áttörjön végre a felhők között. Vörös ujjak
karmolták végig az eget, és szinte vér serkent belőle.
– Miről beszélsz? Mi az, hogy „nekünk?”
– Csak gyere ide! – rimánkodott Nat. – Kérlek! Mindent
elmagyarázok, ha ideérsz!
 DODGE

Dodge hat óra után pár perccel száguldott el a víznyelő mellett. A

Bishoptól kölcsönkért autó – a Le Sabre, amiről Dodge már tudta,
hogy soha nem kerül vissza a gazdájához – öreg volt és csökönyös.
Mindig balra húzott, ha nem korrigált a kormánnyal. Nem
számított. Csak rövid időre lesz rá szüksége.
Leparkolt a Futamhoz kijelölt, egyenes út szélén. Sehol nem
látott senkit – talán a rossz idő elriasztotta a nézőket. Dodge örült,
mert így legalább nem látták.
Nem tartott sokáig. Meglepően könnyen boldogult. Gyerekjáték
volt az egész, amin maga is gúnyosan mosolygott, hiszen
háromszor is megbukott kémiából, és nem sok érzéke volt a
reáltudományokhoz. A neten viszont egykettőre megtalálta a
módszert. Robbanószerek, bombák, Molotov-koktélok… amire
csak szüksége lehetett. Egyszerűbb volt az interneten megtanulni
felrobbantani valakit, mint megvenni egy doboz sört.
Már korábban előkészített mindent. Benzinben feloldotta egy
polisztirol habból készült hűtőtáska darabját, majd befőttesüvegbe
tette a keveréket. Házi készítésű napalm – egyszerű, mint egy
salátaöntet receptje. Az út szélén aztán óvatosan hozzáragasztott
egy petárdát az üveghez, és berakta az egészet a motor egyik
zugába. Nem túl közel a kipufogócsőhöz – hiszen először
Heatherrel kell megmérkőznie. Óvatosan kell haladnia, nehogy
túlzottan felforrósodjon a motor.
Aztán átadja a kocsit Raynek. Ő padlógázzal fog menni, a
petárda meggyullad, az üveg széttörik, és kiengedi a robbanószert.
Bumm!
Már csak várnia kell.
A következő pillanatban viszont sms-t kapott Heathertől.
„Hova menjek érted? Vészhelyzet van. Beszélnünk kell.” Utána
újabb üzenet jött: „Most.”
Dodge káromkodott. Hirtelen belehasított a félelem: a lány
vissza fog lépni. Azzal tönkretenne mindent. Gyorsan válaszolt: „A
WolfHill és a Pheasant sarkán. Vegyél fel."
„Megyek” – írta vissza Heather.
Dodge körbe-körbejárkálva várta a lányt, és egyik cigit szívta el
a másik után. Addig nyugodt volt, de az sms-ektől ideges lett.
Valami viszkető félelem kúszott végig a bőre alatt, mint ezernyi
apró pók.
Eszébe jutott a kórházi ágyon fekvő Dayna, amikor először
meglátta a baleset után. Tágra nyílt a szeme, a szája fölött alvadt
vérrel borított seb, és azt mondta: „Nem érzem a lábamat. Mi
történt a lábammal?” Aztán hisztérikus rohamot kapott a kórházi
szobában, amikor megpróbált felállni, és helyette Dodge ölébe
rogyott.
Eszébe jutott Luke Hanrahan, aki ötvenezer dollárral távozott,
majd az az éjszaka, amikor egy baseballütővel állt lesben
Hanrahanék háza mellett, és nem mert támadni.
 Mire Heather megjelent, egy kicsivel jobban érezte magát.
A kocsiban Heather nem mondott neki semmit.
– Miről van szó? – kérdezte Dodge.
A lány viszont egyfolytában ugyanazt hajtogatta:
– Csak várj, jó? Ő akarja elmondani személyesen.
– Kicsoda? – kérdezte Dodge, és összeugrott a gyomra.
– Nat.
– Jól van?
Heather csak megrázta a fejét, jelezve, hogy nem árulhat el
többet. Dodge kezdett ideges lenni. A legnehezebb résznél jártak,
nem veszíthette el a hidegvérét. Görcsölt a gyomra a feszültségtől.
Ugyanakkor valahol hízelgő is volt, hogy Heathernek szüksége
van rá, és az is jólesett neki, hogy Nat hívatta magához.
Sötétedésig még volt két órájuk. Több mint elég.
Naték háza előtt két kocsi állt; az egyik egy ütött-kopott
Chevrolet teherautó volt, amit Dodge nem látott még eddig.
Dodge-ban felmerült, hogy talán segíteni kell Naten, és megint
bizseregni kezdett a bőre alatt.
– Mi folyik itt? – kérdezte újra.
– Mondtam már. Ő maga akarja elmesélni.
Nyitva volt az ajtó. Különös módon annak ellenére, hogy
odakint rohamosan sűrűsödött a szürkület, nem gyújtottak villanyt
a házban. Homályos, ólomszínű volt bent a levegő, mintha valami
vaskos pokróc lepne mindent, eltakarva a részleteket. Dodge úgy
érezte magát Nat házában, mint annak idején a templomban:
mintha szent helyre hatolt volna be. Csupa fából készült, drágának
tetsző, elegáns bútort látott. Csönd volt mindenhol.
– Itthon van egyáltalán? – kérdezte aztán. Túl hangosan
csengett a kérdés.
– A pincében.
Heather elöl ment, aztán benyitott jobboldalt a nappali ajtaján.
Félig kész lépcső vezetett le egy szinttel lejjebb; nyilvánvalóan a
pincébe. Dodge mintha mozgás neszeit hallotta volna, és talán
valami suttogást is, de hamar elhalt.
– Menj! – biztatta Heather. Dodge előre akarta küldeni, de nem
szerette volna, ha gyávának hiszi. Pedig az volt, maga sem értette,
miért. Volt valami hátborzongató a házban; talán a csönd, talán
valami más. Heather mintha megérezte volna a habozását, tovább
beszélt. – Figyelj, odalent mindent megbeszélhetünk. El fog
magyarázni mindent. – Szünetet tartott. – Nat! – kiáltott le.
– Itt vagyok lent! – érkezett a válasz.
Dodge magabiztosabban ment le a lépcsőn. Dohos, nyirkos
levegő fogadta. A hatalmas pince tele volt kidobott bútorokkal.
Éppen leért a lépcső aljára és körbenézett volna, amikor kialudt a
villany. Zavarodottan megdermedt.
– Mi a f…? – kezdte volna Dodge, ám ekkor durván
megragadták. Robbanásszerűen hasítottak a csendbe a hangok. Egy
pillanatra azt hitte, ez is a játék része, egy kihívás, amiről eddig
nem volt szó.
– Itt vagyok! Erre! – hívogatta Nat. Dodge csapkodni kezdett, de
aki lefogta, óriás termetű volt, kövér és izmos is. Egy férfi. Dodge
érezte a teste méretein, hogy csak férfi lehet, és a szaga is erről
árulkodott: mentol, sör, arcszesz.
Rúgott néhányat, de a fickó csak szitkozódott. Valamit
felborított. Üvegtörést lehetett hallani. – A francba! Nyugi! Nyugi!
– folytatta Nat.
A fiút leültették egy székre. Hátrafeszítették a karját, és
összekötötték valamivel. Érezte, hogy ragad a szalag. A lábával
ugyanezt tették.
– Mi a szart jelentsen ez? – ordította. – Szállj le rólam, seggfej!
– Csitt, Dodge, semmi baj!
Dodge még mindig megbénult Natalie hangjára. Nem tudott
küzdeni.
– Mi folyik itt? Mire készülsz?
A szeme lassan hozzászokott a sötétséghez. Egyre jobban látta
Natalie szemének körvonalát. Két szomorú, sötét lyuk volt.
– Miattad teszem az egészet. A te érdekedben.
– Miről beszélsz? – Dodge-nak hirtelen eszébe jutott a Pheasant
Lane-en leparkolt kocsi, benne a polisztirollal kevert benzin,
titkos szívként dobogva a roncs motorjában. Megfeszítette a kezét
és a lábát, de a ragasztószalag erősen tartotta. – Engedj el!
– Figyelj rám, Dodge! – Nat hangja elcsuklott. Dodge rájött,
hogy sír. – Tudom… tudom, hogy Luke-ot okolod azért, ami a
nővéreddel történt. A baleset miatt. Ugye?
A fiú testében dermesztő hideg hullámzott ide-oda. Nem tudott
megszólalni.
 – Nem tudom pontosan, mire készülsz, de nem engedem, hogy
végigcsináld – közölte Nat. – Ennek véget kell vetni!
– Engedj el! – Dodge egyre hangosabban kiáltott. A pánikot
érezte keringeni magában, valami eszement rémületet az egész
testében, hasonlót, mint amit két évvel korábban átélt, amikor
Hanrahanék háza előtt állt a fűben, és hiába próbálta mozgásra
bírni a lábát.
– Hallgass rám, Dodge! – Nat a fiú vállára tette a kezét. Dodge le
akarta rázni magáról, de nem tudta. Egy része akarta a lányt, más
része viszont gyűlölte. – Ez az egész rólad szól. Értsd meg, nem
akarom, hogy bajod essen.
– Te semmit sem tudsz! – tiltakozott Dodge. Érezte a lány
bőrének illatát, a vanília és a rágógumi elegyét, és belehasított a
fájdalom. – Engedj el, Natalie! Ez őrültség!
– Nem. Sajnálom, de nem lehet. – A lány végigsimította a fiú
arcát az ujjaival. – Nem engedem, hogy hülyeséget csinálj. Nem
akarom, hogy megsérülj!
Nat még közelebb hajolt, míg végül majdnem megérintette
ajkaival a fiú száját. Dodge azt hitte, meg akarja csókolni, és
képtelen volt elfordítani a fejét, képtelen volt ellenállni. Aztán
érezte, ahogy a lány keze végigsiklik a combján, matatva tapogatja.
– Mit akarsz…? – kérdezte volna a fiú, de ekkor Nat megtalálta
a zsebét, és kivette belőle a kulcsokat és a telefont.
– Sajnálom – mondta végül a lány, és felegyenesedett. Őszintén
csengett a hangja. – Higgy nekem, így lesz a legjobb.
 Dodge-on úrrá lett a tehetetlenség érzése. Még egyszer utoljára
megpróbálta kiszabadítani magát, de hiába. A szék zökkent egyet
előre a betonpadlón.
– Sajnálom, Dodge. Visszajövök, amint vége a kihívásnak.
Ígérem.
Nat a fiú telefonjával babrált. A képernyő kis időre erősen
világítani kezdett, és láthatóvá tette a lány arcát. A szeme két
bánatos, sötét gödör volt, arcán sajnálat és bűntudat tükröződött.
A mögötte álló férfi is felsejlett a homályban. Aki lefogta Dodge-ot
és a székbe kényszerítette.
Meghízott – legalább tizenhárom kilót felszedett –, és
megnövesztette a haját. Nem vált előnyére az ötvenezer dolláros
nyeremény. A pillantását azonban nem lehetett összetéveszteni,
ahogy markáns állkapcsát és a sebhelyet sem, amely fehér
hernyóként húzódott keresztbe a bal szemöldökén.
Dodge érezte, ahogy lesújt rá az ökle, és kiszorít belőle minden
szót, minden levegőt.
Luke Hanrahan.
 HEATHER

Heather a kocsiban várt, amíg Natalie és Luke végrehajtották a

tervet. Próbált egyenletesen lélegezni, de a tüdeje nem
engedelmeskedett, csak vadul csapkodott a mellkasában. Most már
neki kell Ray Hanrahannel versenyeznie. Nem adhatja fel, nem
menekülhet el.
Azon töprengett, hogy mire készülhetett Dodge ezen az estén.
Ezt Luke sem tudta megmondani, bár mutatott néhány tőle kapott,
fenyegető sms-t Natnek és neki. Valahogy szürreális volt ott ülni
Nat konyhájában Luke Hanrahannel, a baseballsztárral, akit azért
rúgtak ki a csapatból, mert a kábítószerezés miatt indult bírósági
ítélet kihirdetésekor éppen az öltözőben füvezett. A Pánik
győztesével. Aki megtámadott egy pénztárost a hudsoni 7-
Elevenben, mert nem volt hajlandó cigarettát eladni neki.
Förtelmesen nézett ki. A Carptól távol töltött két év sem tett
neki jót, és ezen Heather őszintén megdöbbent. Eddig azt hitte,
hogy semmi másra nincs szüksége, mint hogy a lehető
legmesszebb kerüljön Carptól – hiszen erre vágyott minden ott
lakó. Aztán rá kellett jönnie, hogy a démonjait mindenhova
magával viszi az ember, ahogy az árnyékát is.
A fiú elmesélte, hogy azért kereste fel Natet, mert valahogy a
kezébe jutott egy fogadócédula Buffalóban. Meg a hülye videó
miatt – amit a víztornyoknál vettek fel, és amelyen Dodge
átkarolta Nat nyakát A bent maradt játékosok közül Natet volt a
legkönnyebb megtalálni, és Luke remélte, hogy ráveheti: segítsen
eltántorítani Dodge-ot a Futamtól.
Nat végül előkerült a házból. Heather nézte, ahogy az elülső
verandán beszélget Luke-kal, aki majdnem kétszer akkora volt,
mint ő. Őrület, hogy pár évvel korábban Nat még attól is félt, ha
Luke az ő irányába nézett, és szeretett volna ismeretlen lenni
számára. Furcsa, ahogyan az élet alakult; csupa kanyar, zsákutca,
váratlan lehetőség. Úgy sejtette, hogy ha az ember mindent
megjósolhatna vagy előre látna, ami meg fog történni, nem lenne
motivációja végigjárni az utat.
Az ígéret mindig a lehetőségben rejlett.
– Dodge jól van? – kérdezte Heather, amikor Nat beült a
kocsiba.
– Mérges.
– Elraboltátok – szögezte le Heather.
– A saját érdekében – dacolt vele Nat, és egy percig nagyon
dühösnek látszott. Aztán elmosolyodott. – Még soha nem raboltam
el senkit.
– Ne is szokjál rá! – Mindketten eltökélték, hogy nem említik
többé az összeveszésüket, hanem úgy viselkednek, mint régen, és
Heather örült ennek. Biccentett Luke felé, aki beszállt a
teherautójába. – Ő is megnézi?
Nat megrázta a fejét.
 – Nem hinném. – Szünetet tartott, aztán halkabban folytatta. –
Borzalmas, amit Daynával tett. Szerintem ő is utálja saját magát.
– Igen, eléggé úgy tűnik – hagyta jóvá Heather, de sem Luke-ra,
sem Dodge nővérére nem akart gondolni, sem a tonnás fémtömeg
alá szorult, használhatatlanná vált lábakra. Már így is kikészültek
az idegei.
– Jól vagy? – kérdezte Nat.
– Nem – vágta rá Heather mogorván.
– Olyan közel vagy már, Heather! Mindjárt vége! Tiéd a
győzelem!
– Még nem győztem. – Elindította az autót. Nem lehetett
tovább halogatni a Futamot. Alig maradt fény az égen; mintha a
láthatár egy hatalmas, fekete lyuk lett volna, amely magába szívta
az összes színt Még valami eszébe jutott – Jézusom! Ez Anne
kocsija! Nem is vezethetném! Ezzel nem indulhatok Ray ellen!
– Nem is kell. – Nat a zsebébe nyúlt, és kivett egy kulcscsomót,
amit színpadias mozdulattal meglengetett
Heather szeme elkerekedett
– Hát ezt honnan szedted?
– Dodge-tól – vágta rá Nat. A tenyerébe zárta a kulcsokat, és a
táskájába tette. – Majd az ő autójával fogsz versenyezni. Nincs
veszélyeztetés, nincs bűntudat nem igaz?

Amikor a nap utolsó sugarai is leszivárogták a horizonton, és a

hold óriás kaszaként átvágott a felhők között, összegyűltek a
nézők. Némán öltöttek testet az erdőből, átvágtak a vízmosáson,
lábukkal szanaszét szórták a kavicsokat, lecsúsztak a domboldalon;
vagy tömött kocsikban érkeztek, lassan, a fényszórókat
lekapcsolva, mint tengeralattjárók a sötét vízben.
Mire a csillagok kigyulladtak az égen, mindnyájan ott voltak;
Carp összes tanulója látni akarta a végső megmérettetést.

Elérkezett az idő. Digginnek nem kellett elismételnie a

szabályokat, hiszen a Futam törvényeit mindenki ismerte.
Egymással szembe indulnak el a kocsik, ugyanabban a sávban. Aki
először elrántja a kormányt, az veszít.
A győztes pedig megkapja a nyereményt.
Heather olyan ideges volt, hogy csak harmadszorra tudta
elindítani a motort. Megtalálta a Le Sabre-t az út szélén, jóformán
a bokrok közé rejtve. Bishop kocsija volt – Dodge feltehetően
kölcsönkérte.
A kelleténél jobban bosszantotta a tény, hogy Bishop kisegítette
Dodge-ot. Nem tudta, hogy el mer-e jönni ma este, elbújva az
arctalan, sötét tömegbe a gyér holdfényben. Heather büszkeségből
nem kérdezte meg, nem is üzent neki semmit. Szégyellte is magát.
Bishop beszélni akart vele, meg akart mindent magyarázni, ő pedig
szörnyen bánt vele.
Nem tudta, megbocsát-e neki valaha.
– Hogy érzed magad? – kérdezte Nat. Önként maradt a
barátnőjével az utolsó pillanatig.
– Jól vagyok – hazudta Heather. Megbénult a szája is. Hogy is
vezethetne, ha még a kezét sem érzi? Az indulási helyre
kormányozta a kocsit, és felkapcsolta a lámpát. Rengeteg,
kísértetiesen fehér arc jelent meg. A nézők némán ácsorogtak a fák
árnyékában. Vinnyogott a motor, mintha valami nem volna
rendben vele.
– Jól fog sikerülni! – bátorította Nat Fészkelődött az ülésében. A
váratlan, sürgető izgalomtól egészen kidülledt a szeme. – Jól fogod
csinálni, érted? – kérdezte, mintha magát győzködné.
Diggin intett Heathernek, hogy forduljon meg a kocsival.
Megint furcsa, daráló hangot adott a motor. Mintha valami
különös szag is megcsapta volna az orrát, de aztán úgy döntött,
hogy csak képzelődik. Mindjárt vége az egésznek. Legfeljebb
harminc vagy negyven másodperc. Amikor sikerült a megfelelő
irányba állítania a kocsi orrát, Diggin megkocogtatta a szélvédőt az
ujjaival, és röviden bólintott
Az út túlsó végén – ezer lépésnyire, sőt látszólag ezer
kilométerre – megpillantotta Ray kocsijának fényszóróit.
Kigyulladtak, majd elaludtak, többször is egymás után. Mint
valami figyelmeztetés.
– Ki kéne szállnod – mondta Heather. Összeszorult a torka. –
Mindjárt indulunk.
– Szeretlek, Heather. – Nat odahajolt a barátnőjéhez és
átkarolta a nyakát. Heather most nagyon ismerősnek érezte, olyan
Nat-szerűnek, és legszívesebben elsírta volna magát, mintha
utoljára búcsúznának. Aztán Nat elhúzódott tőle. – Figyelj, ha Ray
nem rántja el a kormányt… úgy értem, ha túl közel van, és úgy
tűnik, hogy ő nem kanyarodik el… meg kell ígérned, hogy te
elrántod. Nem vállalhatsz egy ütközést, érted? Ígérd meg!
– Megígérem – mondta Heather.
– Sok szerencsét!
Nat kiszállt, és odafutott az út széléhez.
Heather egyedül maradt a kocsiban, a sötétben, és csak a
hosszú, keskeny utat látta maga előtt, amely figyelmeztető ujjként
mutatott a távoli fényszórók felé.
Lilyre gondolt.
Anne-re gondolt.
Bishopra gondolt.
A tigrisekre gondolt, és mindarra, amit tönkretett az életében.
Megesküdött, hogy nem ő fogja elrántani a kormányt elsőként.

Ezalatt egy sötét pincében, molyirtó és régi bútorok szagával az

orrában Dodge rádöbbent, miért vitte el a kulcsot Natalie – és
kiabálni kezdett, a ragasztószalagokat rángatva. A kis időzített
szívbomba járt a fejében, amely lassú ketyegéssel várja a végzetes
pillanatot…

Valami füstölt a motorban. Heather vékony füstgomolyagokat

látott kijönni a motorházfedél alól, mint valamiféle keskeny,
fekete kígyókat. Diggin azonban ekkor az út közepére lépett, és
félmeztelenül meglengette a feje fölött a pólóját, akár egy zászlót.
Ekkor már túl késő volt. Heather hallotta a gumiabroncsok
sikítását az aszfalton. Ray elindult, ő is rátaposott a gázpedálra, a
kocsi pedig kis csúszással megugrott. Szinte azonnal kétszeres
mennyiségű füst buggyant elő a motorból, és teljesen eltakarta
előle a kilátást.
Pánik.
Aztán szétterjedt, és újra látott. Sokkal nagyobbak voltak a
fényszórók. A hold kristálytisztán fénylett. A füst pedig szinte
folyékonyan áramlott kifelé a motorházfedél alól. Minden gyorsan
történt, túl gyorsan – száguldott az úton, és semmi mást nem
látott, csak két kerek holdat, amelyek egyre nőttek… egyre
közelebb értek…
Égett gumi szaga és abroncsok visítása…
Közelebb, közelebb… Kilőtt nyílként süvített előre. A
sebességmérő elérte a nyolcvan kilométer per órát. Most már késő
volt elrántani a kormányt, és Ray sem rántotta el. Semmi mást
nem lehetett csinálni, csak összeütközni.
Hirtelen lángok lövelltek ki a motorból, és nagy robajlással
égett a tűz. Heather felsikoltott. Nem látott semmit. A kormány
rángatózott a keze alatt, ahogy minden erejével az úton próbálta
tartani a kocsit. Égett műanyag bűze töltötte meg a levegőt, és a
lány tüdejét szinte szétfeszítette a füst.
Egyszer csak beletaposott a fékbe. Teljesen letaglózta az érzés:
meg fog halni. Mozgást látott valahol bal oldalon – talán valaki
felszaladt az útra –, és a következő pillanatban rájött, hogy Ray
elrántotta a kormányt, hogy elkerülje az ütközést. Balra
kanyarodott, és egyenesen az erdő felé száguldott.
 Irtózatos dörrenést hallott, és a lángok felcsaptak a szélvédőjére.
Sikoltozott. Tudta, hogy ki kell ugrania az autóból, mielőtt
nekimegy valaminek.
Kifarolt, megrázkódott és forogni kezdett az autó. Lelassult és
az erdő felé sodródott. Heather az ajtót rángatta. A kilincs
beragadt, és a lány lelki szeme előtt megjelent a felforduló kocsi
képe, amiben őt is felemésztik a lángok. Aztán a vállával is
nekifeszült, és sikerült kinyitnia. Bukfencezett néhányat, érezte az
útburkolat kemény ütéseit a karján és a vállán, kosz és törmelék
került a szájába, majd felharsant a tömeg ujjongása. Az ő nevét
kiáltozták. Szikrák szóródtak szét a kocsi kerekeiből, miközben
lebucskázott az útról, be a fák közé.
Ebben a pillanatban akkorát robbant valami, hogy Heather
minden porcikájában érezte. Eltakarta a fejét. Most már tényleg
mindenki az ő nevét kiáltozta, még Ray is. Sziréna harsant a
távolban. Kis ideig azt hitte, meghalt. De vér ízét érezte a szájában.
Ha halott lenne, nem érezne semmilyen ízt.
Felemelte a fejét. A kocsi teljesen összeroncsolódott: egy
tűzoszlop emésztette fel, amely csak gumifoszlányokat és
fémdarabokat hagyott maga után. Maga sem értette, hogy sikerült
felülnie, majd lábra állnia. Nem érzett fájdalmat; olyan volt,
mintha egy filmet nézne a saját életéről. Most már nem hallott
semmit. Az őt szólongatók hangját sem, akik kérték, hogy menjen
le az útról, távolodjon el a kocsitól – és a szirénákat sem. Csak
valami mély csönd töltötte meg a fülét, mintha víz alatt lenne.
 Elfordult, és látta, hogy Ray nagy nehezen kiszáll a kocsijából.
Vér csurgott le az arcán. Hárman próbálták kirángatni a roncsból.
Amikor elrántotta a kormányt, egyenesen egy fának ütközött.
Összegyűrődött a motorházfedél, majdnem a felére zsugorodott.
Most már azt is látta, miért.
Az út közepén, úgy hat méterre tőle, ott állt a tigris, teljesen
mozdulatlanul.
Mély-fekete szemével Heathert figyelte. Olyan öreg és gyászos
volt a tekintete, mintha évszázadokat látott volna porrá enyészni.
Abban a pillanatban valami végigrándult a testén, és rádöbbent,
hogy a tigris fél – a zajtól, a tűztől és az út két széléről érkező
üvöltözéstől.
Ő azonban nem félt többé.
Valami megmagyarázhatatlan erő mozdította előre. Csak
szánalmat és megértést érzett. Egyedül maradt az úton a tigrissel.
Akkor, a játék utolsó percében, ahogy a füst dagadt felhők
formájában felszállt az égre és a lángnyelvek elérték a fák
legtetejét, Heather Nill tétovázás nélkül odasétált a tigrishez,
rátette a kezét a fejére, és megnyerte a játékot.
OKTÓBER 8., SZOMBAT
 HEATHER

Október elején még utoljára rákacsintott a nyár Carpra. Meleg

volt, verőfényes, és ha a fák lombja nem színeződött volna el –
mélyvörössé és naranccsá, a fenyők komor zöld foltjaival tarkítva –
, talán még nyár elejére is képzelhették volna magukat.
Egyik nap Heather arra ébredt, hogy váratlan, erős késztetés
vezérli a játék kezdetének helyszínére. Köd emelkedett lassan
Carp fölé. Csillogva oszlott szét az egyre magasabbra kúszó nap
fényében, és a levegőben a nedves föld és a frissen nyírt fű illata
szállt.
– Mit szólnál egy kis úszáshoz, Bill? – kérdezte Lilytől, amikor a
húga megfordult az ágyban és pislogva ránézett a párna fölött.
Heather látta a szeplők finom mintázatát az orrán, látta, ahogy a
napfény külön-külön megrajzolja a szempillái vonalát, és úgy
érezte, hogy még soha nem látta ilyen szépnek a húgát.
– Bishop is jön? – kérdezte Lily.
Heather nem tudta visszafogni a mosolygást.
– Persze, jön.
Bishop minden hétvégén hazajött a főiskoláról, hogy különféle
közösségi feladatokat végezzen. És hogy meglátogassa Heathert.
A lány végül úgy döntött, hogy elhívja Natet és Dodge-ot is.
Valahogy így tűnt helyesnek. Amikor titokzatos módon
megérkezett a postaládájába a kis sárga boríték az aranykulccsal –
az egyik helyi bank széfjének kulcsával –, magához vette a pénzt,
és szétosztotta hármuk között. Tudta, hogy Dodge a saját része
zömét Bill Kellynek adta. Építettek egy kis emlékművet Kis Bill
Kellynek a lebontott Graybill-ház helyén. Nat színészképzőbe járt
Albanyben, hétvégenként pedig modellkedett a Hudson Valley
Pláza egyik butikjában.
Heather felvételt nyert a Jefferson Community College-ra
állatorvosi szakra. Januárban kezdődik a képzés.
Pokrócot, strandtörölközőket, szúnyogriasztó krémet és
naptejet pakolt be a csomagtartóba, meg néhány, kissé megázott
magazint Anne nappalijából, egy jeges teával teli hűtőtáskát,
rengeteg zacskó chipset és nyikorgó strandszékeket kifakult, csíkos
huzattal. Érezte, hogy holnap megint hidegre fordul az idő.
Rövidesen Krista is kikerül a harmincnapos leszoktató programból,
és akkor a húgával együtt átmenetileg visszaköltöznek a Fresh
Pinesba. Aztán kezdetét veszi az esős évszak
Ez a nap azonban még tökéletes volt.
Ebédidő előtt leértek a partra. Alig beszéltek a kocsiban. Lily
Dodge és Nat közé ékelődve utazott a hátsó ülésen, Nat pedig
befonta a kislány hajának egy részét. Suttogva mesélt neki azokról
a filmsztárokról, akikért rajongott. Dodge az ablaknak támasztotta
a fejét, és Heather csak abból tudta, hogy ébren van, hogy
időnként mosolyra húzódott a szája. Bishop Heather egyik térdén
nyugtatta a kezét, miközben a lány vezetett. Csodálatos volt ott
látni a fiú kezét, és tudni, hogy az övé – valamilyen módon mindig
az övé volt. De mostanra minden megváltozott.
Megváltozott és jobb lett.
Miután kiszálltak az autóból, jócskán felszabadultak.
Lily ugrándozva beszaladt az erdőbe, feje fölött a zászlóként
lobogtatott törölközővel. Nat üldözőbe vette, félrecsapkodva az
ágakat az útjából. Dodge és Bishop segített Heathernek kipakolni a
csomagtartóból, majd együtt törtek utat maguknak a fák között, a
törölközőket, strandszékeket és a jégkockáktól csörgő hűtőtáskát
cipelve.
A strand tisztábbnak látszott, mint máskor. A két végében
kukákat állítottak fel, és ezúttal sem cigarettacsikkek, sem sörös
dobozok nem szennyezték a homokos-kavicsos partot. A lombok
közt átszűrődő napfény őrült árnyalatokat csalt elő a vízből –
lilákat, zöldeket, élénk kékeket. Még a túloldalon magasodó
meredek sziklaszirt is, ahonnan az első kihívásban leugrottak a
játékosok, inkább szépnek látszott, mint félelmetesnek:
repedéseiből virágok dugták ki a fejüket, és folyondárok kúsztak
lefelé a vízbe. A tetején, a leugróhelyen lángvörös fák sütkéreztek
a napon.
Lily visszaszökdécselt Heatherhöz, amikor az kirázta a
pokrócot. Enyhe szellő fújdogált, ezért különféle tárgyakkal kellett
leszorítania a pokróc sarkait: a strandpapucsával, Bishop
napszemüvegével és egy strandtáskával.
– Ez az, Heather? – kérdezte Lily felfelé mutatva. – Onnan
ugrottál le?
 – Nat is leugrott. Mind leugrottunk. Kivéve Bishopot.
– Mit mondhatnék? – vont vállat Bishop, miközben kikötötte a
Converse cipője fűzőjét – Ilyen nyuszi vagyok.
Futólag összeakadt a tekintetük Heatherrel. A lány még ennyi
idő elteltével sem tudta elhinni, hogy Bishop tervezte meg az
egész játékot, és nem tudta megbocsátani neki, hogy nem avatta be
időben. Soha életében nem jutott volna eszébe, hogy ő a legjobb
barátja, aki régen rávette, hogy egye meg a bevarasodott részt a
sebéről, és majdnem elhányta magát, amikpr a lány tényleg
megtette.
De ez volt a lényeg. Hogy ugyanaz maradt, mégis teljesen más
lett. És ettől valamiféle remény ébredt Heatherben. Ha az
emberek átalakulnak, az azt jelenti, hogy ő is átalakulhat. Neki is
szabad másmilyennek lennie.
Boldogabbnak.
Boldogabb is lesz – már most boldogabb volt.
– Hát ez iszonyú magas! – mondta Lily felfelé hunyorítva. –
Hogy jutottatok fel a tetejére?
– Felmásztunk – felelte Heather. Lily némán kinyitotta a száját.
– Gyerünk, Lily! – Nat már a víz szélén állt, és kibújt a
rövidnadrágjából. Dodge nem messze tőle, a folyóban állva
mosolygott és nézte a lányt. – Ki jut be gyorsabban?
– Ez nem igazság! – kiáltotta Lily, és szaladni kezdett. Szanaszét
rugdosta a homokot, és megpróbált futás közben kibújni a
pólójából.
 Heather és Bishop lefeküdtek egymás mellé a pokrócra. A lány
a fiú mellkasára tette a fejét. Bishop néha végigsimított ujjaival a
lány haján. Egy darabig egyikük sem szólalt meg. Nem volt rá
szükség. Heather tudta, hogy akármi történik, Bishop mindig az
övé lesz, és ez a pár óra is mindig az övék marad: ez a tökéletes
nap, az átmeneti enyhülés a hideg időszakban.
Már majdnem elbóbiskolt, amikor Bishop felemelte a fejét.
– Szeretlek, Heather.
A lány kinyitotta a szemét. Felmelegedett a teste, kellemesen
ellustult.
– Én is szeretlek. – Könnyedén csúsztak ki a száján a szavak.
A fiú éppen megcsókolta – egyszer, puhán, a feje tetején, aztán,
amikor odafordította az arcát, erősebben a száján is –, amikor Lily
kiáltozni kezdett.
– Heather! Heather! Nézz ide! Heather!
Lily a sziklafal tetején állt. Heather nem is látta felmászni,
nagyon gyorsan felérhetett. Félelem hasított a mellkasába.
– Gyere le onnan! – szólt rá.
– Semmi baja nem lesz! – mondta Dodge.
Ott állt a vízben Nattel. Heather el sem tudta képzelni, hogy
Natnek sikerült rábeszélnie az úszásra, vagy egyáltalán arra, hogy
fürdőgatyát vegyen. Egyik kezével átkarolta Nat derekát.
Csodálatosan festettek együtt: mint két különböző színű kőből
kifaragott szobor egymás mellett.
– Figyelj! – károgta Lily. – Le fogok ugrani!
Le is ugrott: habozás nélkül a levegőbe vetette magát.
 Egy pillanatig mintha egy helyben lebegett volna, széttárt
lábbal és karral, nevetésre tátott szájjal. Aztán belecsobbant a
vízbe, kiköpte a szájából a vizet, és újra elkiáltotta magát:
– Láttad? Nem is féltem! Egyáltalán nem!
Öröm árasztotta el Heathert, egészen megszédítette. Felkelt a
földről, és beszaladt a vízbe, mielőtt Lily partot ért volna. Nagy
fröcsköléssel haladt el a sikoltozó Nat mellett, majd birkózni
kezdett a húgával, aki menekülni próbált, de Heather folyton
visszahúzta a vízbe.
– Még hogy nem féltél? – Megtámadta Lily csupasz hasát, a
húga pedig visító kacagással elrángatta magát tőle, és segítségért
kiáltozott Bishopnak. – Attól sem félsz, hogy megcsikizlek? Na?
– Bishop, segíts! – sikoltotta Lily, mire Heather átölelte, mint
egy kismedvét az anyamedve.
– Jövök, Bill! – Bishop a vízbe gázolva igyekezett feléjük, aztán
hátrafelé kezdte húzni Heathert. Rövidesen mindketten a vízben
kötöttek ki. Heather köpködött, nevetett és ellökte magától a fiút.
– Nem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen! – mondta a lánynak,
és átfogta a derekát. Ugyanolyan kékeszöld volt a szeme, mint a
víz. Bishop. A legjobb barátja.
– Gyerekek, gyerekek, ne civakodjatok! – szólt rájuk Nat.
A széltől libabőrös lett Heather teste, ám a nap megszárította
meleg sugaraival. Tudta, hogy ez a nap és ez az érzés sem tarthat
örökké. Minden elmúlik; részben ezért olyan gyönyörű. Újra
nehéz helyzetekbe kerülhet. De ez is így van rendjén.
 A bátorság is vele együtt haladt tovább, akármi történjen. Egy
nap talán majd megint ugrania kell. Meg is fogja tenni. Most már
tudta, hogy mindig van fény – a sötétségen, a félelmen és a
mélységeken túl; van hívogató napsütés, levegő, tér és szabadság.
Mindig van felfelé és kifelé vezető út, nincs mitől félnie.
A Ciceró Könyvstúdió könyveinek terjesztője a Talentum Kft.
2046 Törökbálint, DEPÓ II.
Tel.: 06/23-332-105 / Fax: 06/23-232-336
A Ciceró könyvstúdió könyvei megvásárolhatók a Talentum
Könyvesboltban.
1054 Budapest, Bajcsy-Zsilinszky út 66. Tel.: 06/1-311-8824,
valamint megrendelhetők a www.gabo.hu webáruházban.

Kiadja a Ciceró Könyvstúdió Kft.,

a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja.
1126 Budapest, Tartsay Vilmos u. 4. / Telefon: 06/1-329-0879
e-mail: cicero@cicerokonyvstudio.hu /
www.cicerokonyvstudio.hu
Felelős kiadó: Földes Tamás / Felelős szerkesztő: Till Katalin
Műszaki vezető: Vaisz György / Korrektor: Kótai Kata

Tördelés: (VaGy)
Nyomdai előállítás: Borsodi Nyomda Kft., Miskolc
Felelős vezető: Ducsai György