1.

fejezet

1920-ban Erdélyben járunk, Felcsík járásban, Csíkcsicsó faluban. A történetet

a 15 éves Szakállas Ábel meséli el egyes szám első személyben, aki a
szüleivel él nagy szegénységben egy kis házban, Csíkcsicsó faluban.

Ábel apja közbirtokossági erdőpásztor, ezért csak hetente, tíznaponta jár

haza, általában akkor, ha elfogyott az élelme.

A történet 1920. szeptember 30-án indul. Ábel anyja elment pityókát (krumplit)
ásni, míg Ábel azt a feladatot kapta, hogy morzsoljon törökbúzát (kukoricát).
Ábel pedig a szoba közepén neki is kezd a munkának, vállán a macskával,
mellette pedig a Hegyes nevű kutyával.

Hamarosan a házhoz közeledő lépések zaját hallja: hazaérkezett az apja,

Gergely. Ábel természetesen megörül az apjának, de akkoriban nem volt
szokás az érzelmeket kimutatni, ezért bár napok óta nem látták egymást, úgy
tesznek, mintha csak pár perce váltak volna el. Hamarosan kiderül, hogy Ábel
apja nem jött üres kézzel, egy kövér nyulat is hozott. Ez azonban csak úgy
derül ki, hogy Gergely kiküldi Ábelt, hogy hozzon vizet neki.

Ábel pedig a ház előtt szinte átesik az összekötözött lábú nyúlon. Hamar rájön,
hogy apja csak azért küldte el vízért, hogy megtalálja a nyulat.

Ábelt azonban nem kell félteni, ha tréfáról van szó, elrejti a nyulat, majd a
vízzel visszamegy a házba. Gergelyt persze meglepi, hogy Ábel semmit sem
szól a nyúlról, még az is megfordul a fejében, hogy mialatt ők bent voltak a
házban, valaki ellopta a nyulat, ezért nem szól róla Ábel.

Ábel apja hamar a nyúlra tereli a beszélgetést, mondván, hogy milyen jó

lenne, ha Ábel fogna egy nyulat… Ábel pedig közli, hogy az nem lesz nehéz,
majd kimegy és behozza az apja által hozott nyulat, mintha ő fogta volna.

Így tehát tisztázódik a dolog, bár apa és fia nem beszélnek róla, de mindketten
tudják, hogy Gergely hozott a családnak egy nyulat, Ábel pedig úgy tett,
mintha ő fogta volna.

Hamar kést éleznek, tüzet gyújtanak, majd Gergely megnyúzza a nyulat,

közben van egy rejtélyes mondata is Ábelnek, ami azonban meg fogja
határozni a fiú életének következő hónapjait:

„Aztán figyelmeztetett, hogy jól nézzem meg a nyúzás mesterségét, mert

mostantól fogva nagy hasznát fogom venni.”
Ábel nem érti a célzást, de nincs is sok ideje foglalkozni vele, mert közben
megérkezik az anyja is. Közösen megsütik a nyulat és megvacsoráznak.
Később értelmet nyernek Gergely korábbi szavai is, közli ugyanis a fiával,
hogy munkát szerzett neki: pár nappal korábban abban az erdőben, ahol
Gergely az erdőpásztor, nagyurak voltak vadászni. Az urak a szeredai bank
tulajdonosai, Gergely pedig elszerződtette a fiát a bank erdejébe pásztornak.

Ábelnek nem nagyon tetszik a lehetőség, hogy hónapokig egy erdőszéli

házban éljen, távol az anyjától, de túl sok választási lehetősége nincs,
akkoriban az apa szavát nem volt szokás megkérdőjelezni.

Másnap össze is készítenek mindent, amire Ábelnek erdőpásztorként

szüksége lehet, és az anyja elmegy a falusi boltba, hogy megvegye, amire
még szükség lehet: edények, puliszkaliszt, kenyér, szilvalekvár, só, takaró,
pálinka stb.

Ábel kap két tyúkot és egy kecskét is, hogy ellássák majd tojással és tejjel.
Szeretné elvinni Hegyes kutyát is, de az apja szerint a családi házat nem lehet
kutya nélkül hagyni majd később szereznek valahonnan egyet Ábelnek. Addig
is vigye magával a macskát.

Ábel és az apja tehát mindent összecsomagolnak, majd a kecskével és a két

összekötött lábú tyúkkal elindulnak, hogy Ábel új lakhelyére menjenek.

Elméletileg nem kell hatalmas távolságra menniük, csak két órás útról van szó.
Nekik azonban a sok holmi, a makacs kecske és Ábel fájós lába miatt (pár
nappal korábban egy szögbe lépett) jóval tovább tart az út.

Végül csak odaérnek a bank erdőjéhez (a területet Borzosnak nevezik),

aminek szélén áll Ábel új lakhelye, egy fenyődeszkákból összeácsolt kis ház.
Ábelnek nem nyeri el a tetszését a házikó, ami nem is csoda, hiszen olyan
rozoga, hogy nem sok választja el az összedőléstől.

Az érkezést azonban egy kis közjáték zavarja meg, ugyanis amikor közelebb
mennek a házhoz, akkor látják, hogy az ajtó nincs teljesen bezárva. Ábel apja
rosszat sejt, benéznek az ablakon és egy mocorgó vörös foltot látnak a sötét
házban.

Gergely szerint egy róka, Ábel szerint viszont egy kutya van bent. A kérdést
végül a macskával döntik el, az ajtórésen bedobják a házba, lesz, ami lesz…

Hamar kiderül, hogy Ábelnek volt igaza, a házban egy kutya van. Félni
azonban nem kell tőle, mert az állat az éhhalál szélén van, felkelni sem tud a
vackáról.
Ábel megörül neki, hiszen úgyis akart egy kutyát, rögtön el is nevezi
Bolhának, „kicsi részben a színe miatt, de nagy részben azért, mert úgy
gondolkoztam, hogyha én megadom neki a Bolha nevet, tán csak az Isten
hozzáadja neki a bolhával járó szökdöső egészséget.”
Gergely nekiáll elrendezni a magukkal hozott holmit, Ábel pedig közelebbről is
szemügyre veszi új lakhelyét. A helyzet nem túl rózsás:

„Egyetlen szoba volt az egész, de az legalább elég tágas, kiváltképpen felfelé,

mert ott nem laposított semmiféle mennyezet, hanem csak a gerendák
meredeztek kopaszon, azok felett a szarufák s megszenvedett deszkákból a
fedélzet. Egyébként volt a házban egy dibdáb asztal; egy négylábú vaskályha,
amit Szentkeresztbányán csináltak volt; egy összerótt kanapé, egy kiszáradt
cseber, egy rossz nyírfaseprű, egy foszladozó vesszőkosár az asztalon,
továbbá néhány búlátott edény és rengeteg vasszeg a fali deszkába s a
gerendába beléverve.”
Ábel tűnődve megkérdezi, hogy vajon ki lakhatott itt utoljára. Erre az apja közli,
hogy egy vénember, aki nem sokkal korábban halt meg, mert mérges gombát
evett. Fahordók találták meg a felpuffadt holttestét, ami a házban van, az mind
az ő holmija volt.

Na, még csak ez kellett Ábelnek ahhoz, hogy még jobban elmenjen a kedve
az egész erdőpásztorkodástól… Gergely végül mindent elrendez a házban, a
közeli ólban elszállásolják a kecskét és a két tyúkot is, majd langyos moslékot
csinálnak a beteg kutyának és ők is esznek.

Ábel kicsit értetlenül mondja, hogy azt sem tudja mi lesz neki itt a dolga, de
apja megnyugtatja, hogy másnap majd kijön a bank egyik igazgatója és
elmondja a feladatait.

Ezután Gergely hazamegy, Ábel pedig ott marad egyedül a Hargita hegység
lábánál egy erdőszéli, rozoga faházban.

Ábel persze nagyon elszomorodik, még el is sírja magát, és a félelem is

kerülgetni kezdi, hiszen teljesen egyedül van. Hogy bátorságot merítsen,
komolyan a pálinkásüveg fenekére néz, aminek az lesz a következménye,
hogy rettentően berúgik és a kutya mellé gömbölyödve alszik el, de legalább
nem fél.

Csak másnap késő délelőtt tér magához, akkor is csak azért, mert megérkezik
a bank igazgatója. A férfi körbenéz a szegényes viskóban, majd amikor
felfedezi, hogy még egy ágy sincs, megígéri Ábelnek, hogy hozat ki neki a
városból egy normális asztalt, széket és ágyat.

Ezután elmondja, hogy mi lesz Ábel feladata:

„Ha emberek jönnek szekérrel, hogy fát vegyenek, akkor te mindig cédulát írsz
az eladott fáról. Ügyelj arra, hogy ez a másolópapír mindig két lap között
legyen, mert dupla példányban kell a cédulát kiállítni. Ráírod a vásárló nevét, a
fa minőségét és árát, aztán a cédulát aláírod te is, a vevő is, a pénzt beszeded
tőle; utána a második lapot kiszakítod, és odaadod neki, az első pedig
megmarad ebben a könyvben, hogy a banknak el tudj számolni az eladott
fával s a beszedett pénzzel.”
„A hullafa ára szekerenkint harminc lej; a hasogatott fáé ötven. Különben itt
van egy táblázat, ami mindent megmagyaráz. Ezt ide fogjuk szegezni a falra.”
Ezután Ábel az igazgatóval együtt körbejárják az erdőt, felmérik Ábel
birodalmát, közben az igazgató magyaráz, hogy mi hol van, mi mennyibe
kerül, stb.

Amikor látnak egy hatalmas, a szél által kidöntött fát, akkor az igazgató közli,
hogy az ilyen kidőlt fákat Ábelnek adja. A fiú vágja fel őket és a saját hasznára
eladhatja az így kapott fát. (Ennek még a későbbiekben jelentősége lesz!)

Miután az igazgató úgy gondolja, hogy mindent megmutatott, akkor

visszaindul a városba, de az utolsó pillanatban még foghegyről odaveti, hogy
500 lej lesz Ábel havi fizetése.

Az igazgató már rég elment, amikor Ábelnek eszébe jut, hogy kérnie kellett
volna egy puskát is, amivel megvédheti magát, a fát, és a fáért kapott pénzt.
Most már azonban mindegy…

Az igazgató távozása után Ábel rendet rak a házban, ellátja az állatait, megfeji
a kecskét majd átgondolja, hogy milyen furcsán alakult át rövid időn belül a
sorsa:

„Ott voltam egyedül, a magam lábára eresztve, pásztornak fogadva. Csak

most eszméltem rá valójában, hogy mi is történt velem. Apám kihozott ide, s
én jöttem, pedig nem akartam. Az igazgató felfogadott, pedig azt sem
akartam. Semmit sem akartam, csak olyan voltam, mint a levél, amelyik
leszakad a fáról, s egyik szél erre viszi, a másik szél arra viszi. A levelet viheti,
de engemet immár többet nem, gondoltam magamban.”
Ábel tehát nagy elhatározásra jut:

„Ez azt jelentette, hogy többet senkinek sem hagyom, hogy engemet
térengessen, hanem a magam belátása és akarata szerint fogok cselekedni. S
a célom nem lesz más, hanem először a kötelesség, aztán pedig az én
gyarapodásom s a házam felvirágoztatása.” Miután ezt így megbeszéli
magával, Ábel felforgatja az egész házat, mert dühös az apjára, aki a cuccait
elrendezte. Úgy van vele, hogy ha arra jó, hogy egyedül éljen a Hargitán egy
kunyhóban, akkor arra is, hogy ő maga rendezze el a holmiját.
Miután jó nagy rendetlenséget csinál, nekiáll elpakolni és mindennek új helyet
keresni. Ezzel el is megy a délután nagy része.

Ábel még mindig tart az éjszakai egyedülléttől, de most elhatározza, hogy

bátran fog viselkedni, nem a pálinkában keres erőt. Jó erősen betámasztja az
ajtót és aludni tér.

Másnap korán ébred és elhatározza, hogy újra felméri a birodalmát. Az

igazgató azt mondta neki, hogy összesen kilencszáz öl fa van halmokba
rakva, de Ábel elhatározza, hogy megszámolja, mert ha mégis kevesebb,
akkor az az ő kára lesz,

Kiderül azonban, hogy nemhogy kevesebb, de 12 ölel még több is van, ezeket
Ábel egy Á-betűvel jelöli meg és elhatározza, hogy a saját hasznára fogja
eladni.

Ehhez azt kell tudni, hogy kivágott és felhasogatott fát „öl”-be rakták. Egy öl
átlagosan és körülbelül 1,9 méternek felel meg, vagyis akkora távolság, amit egy
felnőtt ember a két karjával átér (átölel).
Itt azonban van egy további jelentése is, mert az ölbe rakott fa azt jelenti, hogy a fát
halmokba rakják, és egy halom egy öl magas és egy öl hosszú.
Mire ezzel Ábel elkészül, addigra megérkezik szekérrel egy ember, akivel az
igazgató kiküldte Ábelnek az ágyat, asztalt, széket, amit megígért.

A szék és az asztal rendben is van, de az ágyat furcsán nézi Ábel, mert soha
nem látott még összecsukható tábori ágyat.

A szekerest Dávid Pálnak hívják, és nagyon sóvárogva nézi a rengeteg tűzifát

a környéken. Meg is jegyzi, hogy senki sem venné észre, ha egy fél szekérnyit
ő elvinne. Ábel először nem akar neki adni, ha nem fizet, végül mégis
megenged neki, hogy egy fél szekérnyit felpakoljon.

Dávid Pali bácsi viszont annyira belelendül, hogy púposra rakja a szekeret.
Ábel erre azt kéri tőle, hogy ha legközelebb jön, akkor a fáért cserébe hozzon
neki valami olvasni valót!

Másnap Ábel elhatározza, hogy megismerkedik a tágabb környezetével is,

hiszen eddig csak a ház közvetlen környékén volt dolga, de az erdő hatalmas.

Magához vesz egy kis baltát és magával viszi Bolha kutyát is, aki az elmúlt két
nap gondos ápolásának köszönhetően teljesen rendbe jött.

Nem messze a háztól talál egy hatalmas bükkfát, aminek az oldalában egy
nagy odú van. (Ennek még jelentősége lesz a későbbiekben!)
Tovább menve Ábel hamarosan furcsa dologra lesz figyelmes. Egy tisztáson
halomba rakott fenyőgallyakat talál, viszont a környéken nem lát egy olyan fát
sem, amiről azok leeshettek volna. Vagyis a gallyakat valaki szándékosan
rakta oda…

Ábel arra a következtetésre jut, hogy valamit el akartak rejteni az ágak alatt.
Elbontja a gallyakat és igaza lesz, mert öt kisebb és egy nagy ládát talál, meg
egy zsákot. Ábel először abban reménykedik, hogy hátha aranyat talált, de
amikor kibontja a zsákot, kiderül, hogy két puska van benne. A kis ládákban
pedig a puskákhoz való lőszer. Ezeknek nagyon megörül Ábel, hiszen már
korábban is akart puskát, bár kezelni nem tudja.

A nagy láda azonban komolyan próbára teszi, nem ismeri fel a tartalmukat:

„Ugyanis tizenkét rekeszében tizenkét óriás vaskörte kuporgott, mintha meg

lettek volna ott ültetve, mint a kotlóstyúkok. Feketék voltak és hasasok, akár
az ülő purdékölykök, akik felpuffadtak a sok megevett szilvától; a nyakuk
vékony s fülük is hét volt, de körben a hasukon.”
Arra Ábel hamar rájön, hogy a fegyvereket valószínűleg még a háború alatt
rejtette el valaki, de azt már tudja, hogy a „vaskörték” mik lehetnek. Annyi esze
azért van, hogy nagyon óvatosan bánjon velük, mert azt azért sejti, hogy
valamilyen robbanószerrel van dolga.

És Ábelnek igaza van, mert világháborús aknákat (bombákat) talált…

Ábel egyelőre úgy dönt, hogy a talált kincsek jó helyen vannak ott, ahol
vannak, újra befedi őket gallyakkal, csak a két puskát és némi lőszert viszi
magával.

Jó sokáig megy még az erdőben, mire végre kiér belőle. Meglepetéssel látja,
hogy az erdőn túl egymás után több sorban lövészárkokat pillant meg.

Tehát korábban, a háború alatt itt húzódott a front, így már érthetőek az
elrejtett fegyverek is. Az árkokban Ábel rengetek töltényhüvelyt, üres
konzervdobozt és egyéb kacatokat talál.

Sőt, az egyik árok mellett két sírt is meglát, a két kereszten már elmosódtak a
nevek, de azért még olvashatóak. Az egyik sírban egy Szőcs Mária nevű fiatal
lány nyugszik, aki menekülés közben halt meg, a másikban pedig egy
Mosojgó Péter nevű katona, aki 1916-ban esett el.

„Elsajnáltam őket, ahogy így feküdtek egymás mellett, akiket a föld esketett
össze örökre, s még fohászt is rebegtem a lelkük üdvössége céljából.”
Mire Ábel visszaér a házhoz, már várja két férfi, akik fát akarnak venni, sőt
utána még jobban beindul az üzlet, a fiú késő délutánig el van foglalva a fa
eladásával, a papírok megírásával és a pénz beszedésével.
Késő délután van már, mire a fiú végez a hivatalos teendőkkel, ekkor az esze
megint a talált fegyverekre fordul, vagyis inkább a „vaskörtékre”

Visszamegy oda, ahol elrejtette őket, kivesz egy „vaskörtét” a ládából, majd
két fenyőfa között hatalmas máglyát rak, a közepébe teszi a bombát, majd
alágyújt a máglyának. Szerencsére van annyi esze, hogy ezután jó messzire
fusson.

Egészen az odvas bükkfáig szalad vissza és ott izgatottan várja, hogy mi fog
következni. Már éppen elunná a várakozást, amikor a tűzbe tett „vaskörte”
irtózatosat robban, még ott is megrengeti a földet, ahol Ábel áll.

A fiú szalad vissza a tetthelyre, ahol azt látja, hogy a máglya helyén egy
háznyi méretű lyuk keletkezett a földben, és annak környékén négy nagy
fenyőt is kidöntött a robbanás.

Ebből Ábel végre rájön arra, amit korábban is sejtett: világháborús bombákat
talált.

Ahogy a pusztítást és a kidőlt fákat nézi, hirtelen eszébe jut valami: a bank
igazgatója azt mondta neki, hogy a vihar által kidöntött fákat ő a saját
hasznára felvághatja és eladhatja. Akárhonnan is nézi, végül is a bombával
vihart támasztott, tehát a négy kidőlt fenyő az övé.

Ez a gondolat nagyon megtetszik fiúnak: „- No Ábel, itt még tizenegy vihart

csinálhatsz! – mondtam, és nagyon megjött a kedvem.”
A bombákat és a lőszeres ládákat továbbra, otthagyja, ahol találta, a két
puskát pedig elrejti a bükkfa odvába. Másnap újra eljön Dávid Pali bácsi és
bizony könyveket is hoz Ábelnek:

„Az egyik Gulliverről szólt, amit későbben, az ősz és a tél folyamán, kétszer is
elolvastam. A másiknak A hős fiúk volt a címe, s a negyvennyolcas időket
beszélte; a harmadik Petőfi Sándor verseit tartalmazta. Ezenkívül hozott még
negyven darab Nick Carter című füzetet, amelyekről akkor még nem is
gondoltam volna, hogy később legnagyobb kincseimet képezhessék.”
És bár eredetileg úgy volt, hogy Dávid Pali bácsi az olvasnivalót azért a fáért
hozza, amit már elvitt, most mégis több fát akar: a könyvekért egy szekérrel, a
füzetekért pedig egy másikkal.

Ábel először nem akar neki adni, de egyrészt a könyvek túlságosan vonzóak a
számára, másrészt pedig rájön arra, hogy már belekezdett a csalásba. Már
nem szállhat ki, hiszen Dávid Pali bácsi bármikor feljelentheti őt a szeredai
banknál.
Végül megszületik az alku, Dávid Pali bácsi megkapja a két szekér fát,
cserébe Ábel azt kéri, hogy másnap, amikor a második szekér fáért jön,
hozzon még néhány könyvet neki, meg öt Nick Carter füzetet.

Ehhez azt kell tudni, hogy Nick Carter Ábel korának híres amerikai (kitalált)
detektívfigurája volt, tulajdonképpen a korabeli James Bond. Történeteit több szerző
írta, és újságok mellett önálló füzetekben is megjelentek. Nem túl színvonalas, de
nagyon népszerű olvasmányok voltak.
Dávid Pali bácsi távozása után Ábel rögtön neki is lát a Nick Carter
füzeteknek, amik annyira lekötik, hogy csak arra figyel fel, hogy besötétedett.
Gyorsan ellátja az állatait és a ház körüli teendőket, aztán lámpát gyújt és
tovább olvas.

Persze annyira belemerül, hogy végül az egész éjszakát olvasással tölti,

megvirrad, mire belefárad a dologba. Éjszaka a 40 füzetből kiolvasott
tizenkettőt.

Ábel ekkor nagyon mérges lesz, mert sajátos észjárásával a füzeteket okolja,
amiért nem aludt éjszaka. Gyorsan ismét ellátja az állatokat, majd egy kicsit
ledől az ágyra, hogy pihenjen.

Persze elalszik és csak arra ébred, hogy Bolha ugat: Ábel örömmel látja, hogy
az édesanyja érkezett hozzá látogatóba és húslevest hozott.

A délelőttöt és a délután egy részét az anyjával tölti, megmutogatja neki a

birodalmát, de a fegyverekről és a bombákról egy szót sem szól.

Estére az édesanyja hazamegy, ami persze nagyon elszomorítja a

fiút: „Hanem azon az estén ismét nagy pálinkaivó lettem.”
Annyira, hogy másnap csak arra tér magához, hogy újra megjött Dávid Pali
bácsi, aki hozott egy új könyvet (A szőke hölgy) és 20 darab füzetet, amik
Buffalo Bill kalandjait mesélik el.

Ábel erre dühös lesz, pláne, amikor az öreg közli, hogy a füzeteket csak egy
harmadik szekér fáért adja, de persze végül mégis belemegy az alkuba. Annyi
kér csak, hogy az öreg pótolja ki a könyveket egy kalendáriummal (naptárral)
is, ha megint erre jár.

Az öreg távozása után megindul a forgalom is, sokan jönnek fát venni.
Annyira, hogy a nap végére Ábelnál már 5000 lej van, ami számára hatalmas
összeg.

Kezdi is magát rosszul érezni, hiszen egyedül van az erdő szélén és

mindenhol azt hallani, hogy tele van a környék rablókkal (ne feledjük, nem
sokkal vagyunk az világháború után), és hiába van puskája, ha nem tudja
használni.

A favásárlók áradata egész héten tart, Ábelnek rengeteg munkája és egyre

több pénz van nála.

Szombaton aztán meglátogatja őt az édesapja, és ott marad éjszakára is. Ábel

legnagyobb rémületére, este, amikor már betámasztották az ajtót, valaki
kopogtat.

Gergely azonban nem ijed meg, nyugodtan kinyitja az ajtót. Három ember áll a
ház előtt, hamar kiderül, hogy az egyik a szeredai bank pénztárosa, a másik a
szeredai román pap, a harmadik pedig valami Binder úr. Az urak vadászni
jöttek az erdőbe, mert azt hallották, hogy a környéken sok a vaddisznó.
Szállást kérnek Ábeléktől éjszakára.

Természetesen kapnak is, már amennyire a szegény házikótól kitelik. Sőt,

Ábel még azt is felajánlja, hogy másnap elkíséri őket vadászni, hiszen úgy
ismeri a környéket, mint a tenyerét.

Ez természetesen nem igaz, hiszen alig két hete van még csak itt. Leginkább
azért ajánlkozott vezetőnek, nehogy a három úr vadászat közben felfedezze a
lőszert és a bombákat.

Másnap Ábel apját otthagyják a házban, hogy vigyázzon a fára, a három úr

pedig Ábel vezetésével elindul vadászni.

Végül kalandos módon a szeredai pap terít le egy hatalmas vaddisznót. A

vadászat tehát sikeres, és Ábel 100 lejt kap az uraktól a segítségért.

Ezután viszonylag nyugodt napok következnek, Ábel végzi a mindennapi rutin

munkát, eladja a fát és beszedi a pénzt.

Közben azért arra is van gondja, hogy a saját hasznával is törődjön:

„Első volt a kötelesség. Második a magam gyarapítása, amely legfőképpen

abból állott, hogy szerdán és pénteken istenes vihart támasztottam egy-egy
bombával. Ha olyan fát vágattam ki velük, amely kiadott egyenként négy-öt
szekér fát.”
Ábel sora tehát viszonylag jól megy. Egyetlen kellemetlensége csak Dávid Pali
bácsi, aki minden alkalommal, amikor jön, újabb adag könyvet és füzetet hoz,
hogy fát szerezzen Ábeltől: „Már annyi könyv és füzet volt a szobámban,
mintha nem pásztor lakott volna benne, hanem egy száműzött olvasó ember”
Lassan eltelik a szeptember, és beköszönt a november. Ábel halottak napján
kimegy a két sírhoz, amit a lövészárkok mellett talált és gyertyát gyújt Szőcs
Mária és Mosojgó Péter sírjánál.

Másnapra az idő is megváltozik, komolyan beköszönt az ősz, esővel,

nyirkossággal.

„Ezzel új világ szakadt a Hargitára; s úgyszintén az én pásztorkodásomra is,

melyet azonban nemcsak köddel, esővel és hideggel búsított meg, hanem
felékesített kedves kalandokkal is.”