ADVENTI

MESEKALENDÁRIUM

https://jujoboro.blogspot.com/
 DECEMBER 1.
Adventi angyalok története

Az első vasárnap angyala: Négy héttel karácsony előtt valami nagyon fontos dolog történik: egy
angyal kék köpenybe öltözve leszáll az égből, hogy közelebb húzódjon az emberekhez. A
legtöbb ember ezt észre sem veszi, mert túlságosan el van foglalva mással. De azok, akik jól
figyelnek, meghallják a hangját. Ma van az első napja, hogy az angyal először szól, s keresni
kezdi azokat, akik meg tudják és meg akarják hallgatni őt.

A második vasárnap angyala: A második adventi vasárnapon piros palástba öltözött angyal száll
le a mennyekből, kezében egy nagy serleget hoz. Az angyal szeretné megtölteni az
aranyserlegét, hogy tele vigye vissza a mennybe. De mit tegyen a serlegbe? Játékot?
Ajándékot? Törékeny, finom szövésű ez a serleg, a Nap sugaraiból készült. Nem tehet bele
kemény, nehéz dolgokat. Az angyal észrevétlen végigmegy a világ összes házán és lakásán, mert
valamit keres. Tiszta szeretetet minden ember szívében. Ezt a szeretetet teszi a serlegébe, s
viszi majd vissza a mennybe. Mindazok, akik a mennyben élnek, fogják ezt a szeretetet, s fényt
készítenek belőle a csillagoknak. Ezért olyan jó felnézni a hunyorgó, ragyogó csillagokra.

A harmadik vasárnap angyala: Advent harmadik vasárnapján egy fehér ragyogó angyal jön le a
földre. Jobb kezében egy fénysugarat tart, amelynek csodálatos ereje van. Odamegy
mindenkihez, akinek tiszta szeretet lakik a szívében, s megérinti fénysugarával. Azután a fény
ragyogni kezd az emberek szemében, s elér a kezükhöz, lábukhoz és egész testükhöz. Így még
az, aki a legszegényebb, legszerencsétlenebb az emberek között, az is átalakul, s megszállja a
béke, a tiszta szeretet és a boldogság érzése.

A negyedik vasárnap angyala: A karácsony előtti utolsó vasárnap egy nagy, lila lepelbe öltözött
angyal jelenik meg a mennybolton, és járja be az egész Földet. Kezében lantot tart, és azt
pengeti. Közben szépen énekel hozzá. Ahhoz, hogy meghallhassuk, jól kell figyelnünk, s
szívünknek tisztának kell lennie. A béke dalát énekli. Sok kis angyal kíséri, s együtt énekelnek.
Daluktól valamennyi mag, amely a földben szunnyad, felébred, így lesz majd új élet tavasszal a
Földön.

https://jujoboro.blogspot.com/
 DECEMBER 2.
Móra Ferenc: A kíváncsi hópehely

A nap éppen lement, mikor az erdő felett elkezdett esni a hó.

- No, anyó - mondta varjú apó a feleségének a nyárfahegyben -, azt hiszem, holnap fehér
abrosznál esszük az egérpecsenyét.
Nemsokára a búzamezők fölött kezdtek táncolni a hópihék.
- Gyertek, gyertek - csalogatták őket a szántóföldek -, jó ám a vetésnek a jó puha hó. Az
tart meleget a búzaszemnek, hogy meg ne fagyjon a földben.
A falu már rég elcsendesedett, mire a hófelhők odaértek föléje.
- No, ezt a falut megtréfáljuk - mondták a hópelyhek. - Reggel maga se ismer magára, olyan
fehérre meszeljük még a háztetőket is.
Voltak kíváncsi hópelyhek is. Messze az ég alján nagy világosság látszott. Ott a város lámpái
világítottak, s ezek a kíváncsi hópelyhek a várost akarták látni.
- Majd meglátjátok, hogy megbecsülnek ott minket - mondták a falura, mezőre hulló
testvéreiknek. - Még székkel is megkínálnak, talán hintóba is ültetnek.
Azzal a kíváncsi hópelyhek elszálltak a város fölé, s ott lehullottak a háztetőkre, az utcákra, a
terekre. Alig várták a reggelt, hogy szétnézzenek a városban.
De mire kireggeledett, akkorra a hópelyheknek beesteledett.
Jöttek a hóhányó munkások, megkínálták a havat seprűvel és lapáttal. Aztán rakásra rakták, úgy
hordták ki a városból. Lekotorták a havat a tetőkről is, és elsárosodva vitték a többi után. Mire
delet harangoztak, locspocs lett a városi hóból, így járták meg a kíváncsi hópelyhek!
Az erdők, mezők hava pedig tavaszig megmaradt ragyogó fehéren.

https://jujoboro.blogspot.com/
 DECEMBER 3.
Megtölteni a termet

Volt egyszer egy messzi-messzi ország, s abban a messzi-messzi országban, egy pompás
palotában élt egy nagy, nemes, gazdag király. Mivel élete a végéhez közeledett, el kellett
döntenie, hogy a három fia közül melyiknek adja az országát: ki lenne a legbölcsebb, legjobb
királya ennek a csodás, javakban bővelkedő országnak.
Maga elé hívatta hát őket és így szólt:
– Kedves fiaim, mivel mindhármatokat egyformán szeretlek, egy próba elé állítalak benneteket.
Ez majd segít eldönteni, hogy melyikőtök kormányozza halálom után az országot. A feladat,
amire kérlek, a következő: palotámnak a báltermét pirkadattól éjfélig meg kell töltenetek
színültig valamivel, akármivel. Akinek ez sikerül, az kapja meg a koronámat és a királyságomat.
Kezdjed te, kedves legidősebb fiam!
A legidősebb fiú gondolkozott, s mivel a környéken jó sok homok volt, azt gondolta ki, hogy
majd színültig megtölti a termet homokkal.
Nosza, hozzá is látott, száz szolga lapátolta, talicskázta vele a homokot, hordták pihenés
nélkül, szakadatlan dolgoztak pirkadattól éjfélig, ám hiába, a terem még csak félig sem telt
meg.
A középső fiú úgy gondolta, szalmával próbálkozik, hisz aratás volt, rengeteg a szalma, hátha
azzal sikerül megtöltenie a termet a padlótól a mennyezetig.
Neki is száz szolga segített, hordták, hányták, vasvillázták, cipeltél a szénát, izzadtak a
melegben, ám a pirkadattól éjfélig tartó kemény munka eredményeképp a terem még így is csak
kétharmadáig telt meg.
A legkisebb fiú következett. Pirkadatkor leült a bálterem közepére a földre, és nem csinált
semmit. Egész nap csak ült és mosolygott. A testvérei elhűlve kérdezték, hogy-mint akar így
megfelelni a próbán, de ő csak nyugodtan mosolygott. Majd, amikor elérkezett az éjfél és jött
a király, hogy megnézze, mit végzett a legkisebb fia, a fiú a bálterem közepén ülve elővett egy
mécsest és meggyújtotta.
A mécses fénye egy szempillantás alatt betöltötte a báltermet, a padlótól a mennyezetig, a
legtávolabbi sarkocskába és zugba is jutott belőle.
A király szívét mérhetetlen melegség töltötte el, és így szólt:
– Fiam, látom, hogy nemcsak okos vagy, hanem a szíved tele van szeretettel, alázattal és
bölcsességgel. Kívánom, hogy királyságod alatt ez a Fény vezéreljen az uralkodásban.
És a legkisebb fiú igazán méltó, bölcs és nemes királya lett az országnak.

https://jujoboro.blogspot.com/
 DECEMBER 4.
Kínai népmese: Visszajött a répa

Igen nagy hó esett, a völgyeket, a hegyeket mind magas hó takarta. A nyuszinak elfogyott az
ennivalója, útnak indult hát, hogy szerezzen valamit.
Egyszer csak boldogan kiált fel a nyuszi:
— Hohó! Két répát találtam!
Megette az egyik répát. Maradt még egy. Azt gondolta a nyuszi:
- Nagy a hó, hideg az idő. A csacsi otthon van, bizonyára nincs mit ennie.
Elviszem ezt a répát, hadd lakjék jól!
Szaladt a nyuszi a csacsi házához, hanem a csacsi nem volt otthon. Letette a répát, s otthagyta
a csacsi házában. Azért nem volt otthon a csacsi, mert ő is ennivaló után járt. Talált is egy
nagy, édes krumplit, örömmel hazavitte. Belépett a csacsi a házába, meglátta a répát,
csodálkozott nagyon:
— Hát ez, hogy kerül ide?
A csacsi megette az édes krumplit, aztán azt gondolta: Nagy a hó, hideg az idő. A bárányka
otthon van, bizonyára nincs mit ennie.
Elviszem neki ezt a répát, hadd lakjék jól!
Szaladt a csacsi a bárányka házához, hanem a bárányka nem volt otthon. Letette a répát, s
otthagyta a bárányka házában. Azért nem volt otthon a bárányka, mert ő is ennivaló után járt.
Talált is egy káposztát, örömmel hazavitte. Belépett a bárányka a házába, látta ám a répát,
csodálkozott nagyon:
— Hogy került ez ide?
A bárányka megette a káposztát, aztán azt gondolta: Nagy a hó, hideg az idő.
Az őzike otthon van, bizonyára nincs mit ennie.
Elviszem neki ezt a répát, hadd lakjék jól! Szaladt a bárányka az őzike házához, hanem az őzike
nem volt otthon. Letette a répát, s otthagyta az őzike házában. Azért nem volt otthon az őzike,
mert ő is ennivaló után járt. Talált is egy karalábét, örömmel hazavitte. Belépett az őzike a
házába, látta a répát, csodálkozott nagyon:
— Hát ez, hogy került ide?
Az őzike megette a karalábét, aztán azt gondolta: Nagy a hó, hideg az idő. A nyuszi otthon van,
bizonyára nincs mit ennie. Elviszem neki ezt a répát, hadd lakjék jól!
Szaladt az őzike a nyuszi házához, hanem a nyuszi már jóllakott, és
aludt édesen. Az őzike nem akarta felébreszteni a nyuszit, letette hát a répát, s otthagyta.
Felébredt a nyuszi, s nagyra nyitotta a szemét csodálkozásában:
— Ejnye, visszajött a répa! Nohát! — gondolkozott egy keveset a
nyuszi, s hamar kitalálta, hogy csak a barátai hozhatták neki ajándékba

https://jujoboro.blogspot.com/
 DECEMBER 5.
Zelk Zoltán: Mikulás bácsi csizmája

A hófehér, szikrázó országúton, ami az eget összeköti a földdel, s ami fölött úgy szálldosnak a
csillagok, mint a falevelek, egy nagyon öreg, jóságos bácsi haladt lefelé. Az
út szélén álldogáló, hólepte fák összesúgtak mögötte:
- Viszi már a jó öreg Mikulás a sok ajándékot!
Mert bizony ő volt az, a jó gyerekek öreg barátja, aki akkorákat lépdel csizmáiban, hogy
egyetlen
éjszaka bejárja a világ összes városait és falvait. S akinek puttonyából sohasem fogy ki az
édesség, jut abból minden jó gyerek cipőjébe.
Most is alig lépett hármat-négyet, már lent volt a földön, és körülnézett, hogy melyik ablakban
talál gyerekcipőt. Ahogy nézdegélt, észrevette, hogy valaki alszik az utcai padon. Odament hát
hozzá, hogy megnézze, ki lehet az a szegény, aki ilyen hideg téli éjszakán az utcán
húzza meg magát. Egészen föléje hajolt, és bizony majdnem elsírta
magát a jóságos öreg. Megismerte az alvót. Sok-sok évvel ezelőtt cukrot és csokoládét vitt
neki, s másnap még az égbe is fölhallatszott, ahogy
nevetett örömében. De ez már régen volt, azóta felnőtt ember lett barátjából, s íme, most itt
fekszik a hideg, decemberi éjszakában.
Nem sokáig gondolkodott Mikulás bácsi, levette puttonyát, és megtöltötte az alvó zsebeit
csokoládéval és mogyoróval. Aztán piros köpenyét is ráterítette, hogy ne fázzon, s mikor
észrevette, hogy milyen rosszak a cipői, levette mérföldjáró csizmáit, és ráhúzta a szegény
ember lábára.
Aztán szomorúan és mezítláb ment tovább, hogy elvigye ajándékait a gyerekeknek.
S míg a jó öreg Mikulás vándorolt a messzi városokban, az alvó ember álmodni
kezdett a piros köpeny alatt. Azt álmodta, hogy ismét gyermek lett, puha paplan alatt alszik, s
cipői cukorral telerakva ott állnak az ablakban. S míg álmodott, az útszéli, kopár fák föléje
hajoltak, és megvédték a széltől, a csillagok pedig egészen föléje szálltak, és simogatva
melegítették az arcát. Álmodj, csak álmodj! – susogták a fák, zizegték a csillagok.
S ő álmodott. Álmában elmúlt az éjszaka, szép, világos reggel lett, s annyi cukor és csokoládé
került elő a cipőből, hogy az asztalt is telerakhatta volna vele. Milyen boldog volt álmában,
istenem, milyen boldog! A fák és a csillagok mondogatták is egymásnak: Csak föl ne ébredjen,
míg ki nem tavaszodik…
De véget ért az álom, és véget ért az éjszaka, s a szegény ember csodálkozva látta magán a
köpenyt és a csizmát. S mikor zsebébe nyúlt, azt hitte, a tündérek játszanak vele, azok
töltötték meg ennyi jóval a zsebeit. Hát még mekkora lett csodálkozása, mikor a cukor és a
mogyoró mind pénzzé változott zsebeiben.
Csengő aranypénz lett valamennyiből, s most már vehetett házat, ruhát magának, s olyan lett az
egész élete, mint egy álom. Úgy nevetett megint, mint gyerekkorában. Mikulás bácsi boldogan
hallgatta a nevetést. S a tündérek a jó öreget, miért jött vissza mezítláb a földről. Mikulás
bácsi nem felelt, csak szelíden belemosolygott hófehér szakállába.

https://jujoboro.blogspot.com/
 DECEMBER 6.
Szent Miklós legendája

Egyszer Miklós püspök éppen esti sétájára indult. Így tette ezt már régóta, nap, mint nap. Az
egyik szűk utcácskában állt egy szegényes házikó, ismerte is az öreg pap a ház gazdáit. Három
szép lányka lakott ott az édesapjával. Hát, ahogy a püspök odaért ehhez a házhoz, nagy sírás-
rívás, hangos vita zaja hallatszott ki az ablakon. Meghökkenve állt meg, még sosem hallott innen
ilyet.
– Istenem, bocsásd meg bűnömet, csúf dolog a hallgatózás, de csak meg kell tudjam, mi a baj! –
gondolta magában, azzal megállt az ablak alatt, és erősen figyelt.
– Jaj, apám, adj el engem rabszolgának, ismernek az emberek, tudják, hogy jó, dolgos,
szorgalmas lány vagyok! Megvesznek majd jó pénzért, nem kell éhezned a testvéreimmel – sírt
a legöregebb leány.
– Apám, ne hallgass rá! Vőlegénye van. Menjen férjhez a nővérem. Engem adj el, bírom a
munkát, tudja mindenki! – zokogta a középső.
– Csitt, apám, ne hallgass rájuk! Én vagyok a legfiatalabb. Értem adják a legtöbb pénzt, engem
adj el! Jó rabszolga leszek. Talán sok év múlva majd ki is válthatom magam. Utánam nem sír
senki – hallotta Miklós püspök a legfiatalabb leánykát.
Azt már nem hallotta az öreg püspök, mit mondott a lányok apja, mert hosszú piros ruhájában
szaladt visszafelé a kolostorba, ahogy csak a lába bírta. Gyorsan előkotort a padlódeszka alól
egy ládikát, és kinyitotta. A szegényeknek félrerakott pénzt gyűjtötte abban a ládikóban,
azokat az aranyakat, melyeket jólelkű adakozóktól kapott. Remélte, elég lesz ahhoz, hogy
megmentse a három lányt a rabszolgaságtól. Miklós püspök hosszan bámulta a pénzkupacot,
majd tologatni, rakosgatni kezdte az érméket. Három lány. Három kupac arany. De hogy adja
oda? Aztán eszébe jutott a megoldás. Mindhárom kupacot belerakta egy-egy bőrzacskóba.
Megvárta, míg beesteledett, és olyan késő nem lett, hogy már senki sem járt az utcán, és akkor
a három pénzeszacskóval a piros ruhája alatt visszament a városba.
Egész úton örvendezett magában, és hamarosan megérkezett a házhoz. Egyik ablakban sem
világított gyertya, mindenki aludt odabent. Miklós püspök hozzálátott, hogy véghezvigye a
tervét. Kihúzta a zacskókat a ruhája alól, majd az egyik nyitott ablakon át bedobta a házba az
elsőt, aztán a másodikat, végül a harmadikat is, és gyorsan visszasietett a kolostorba.
Másnap reggel a család három zacskót talált a földön. Vajon hogy kerülhettek ezek ide? Ki
hozhatta őket? És mi lehet bennük? Az első két kérdésre egyikük sem tudta meg a választ, a
harmadikra azonban mindjárt feleletet kaptak, amikor kinyitották a zacskókat.
– Dicsőség Istennek! – kiáltotta az apa. – Imáink meghallgatásra találtak! Együtt maradhat a
családunk! Csoda, valódi csoda! Senki nem tudja, hogyan derült ki az igazság. Talán a szomszéd
árulta el, aki mindig az ablakból leskelődött, hogy piros ruhában járt valaki a sötét utcán, vagy
valaki más látta, amint az öreg püspök ajándékokat dobált be a házba.
A lányok mindenesetre szépen sorban férjhez mentek, éltek boldogan, lett sok gyerekük. Sose
éheztek többé, és még az unokáik is áldották Miklós püspököt. Ők mesélték nekem is, hogy a jó
püspök lelkét angyalok vitték a mennyországba. De Miklós püspök azóta sem feledkezik meg
senkiről. Gondoljátok csak el, hány ablakon röpíti be az ajándékait esztendőről esztendőre!

https://jujoboro.blogspot.com/
 DECEMBER 7.
A három fenyő

Három fenyőfa állt egy dombtetőn.

A legnagyobbik fa szép és egyenes volt, erős, messze nyúló ágai voltak. A kisebbik fenyő nem
volt olyan terebélyes, de napról napra fejlődött és növekedett. A harmadik fenyő azonban
igazán kicsi volt, vékony törzsű és egészen alacsony.
- Bárcsak olyan nagy és erős lennék, mint a Legnagyobb fenyő. - sóhajtotta ez a kicsike fa.
Nagyon hideg tél volt ebben az esztendőben. A földet belepte a hó. Karácsony közeledett.
- Bárcsak eljönne értem Télapó, és elvinne karácsonyfának! - sóhajtott a Legnagyobb fenyő.
- Bárcsak engem vinne! - mondta a Kisebbik fenyő.
- Bárcsak engem választana! - kívánta a Harmadik Fácska.
Egy napon fázós kismadár jött szökdécselve feléjük. Megsérült a szárnya, s ezért nem tudott
repülni.
- Kérlek Legnagyobb fenyő, itt maradhatnék az ágaid közt? - szólította meg félénken a
kismadár a fát.
- Nem lehet! - mondta a Legnagyobb fenyő - Nem használhatok madarakat az ágaim közt, mert
éppen karácsonyfának készülök.
- Pedig úgy fázom - panaszolta a kismadár, a Legnagyobb fenyő azonban nem is válaszolt. Így
hát a törött szárnyú kismadár odább ugrált a Kisebbik fenyőhöz.
- Kedves Kisebbik fenyő megengednéd, hogy itt maradjak az ágaid között? - kérdezte.
- Nem! - felelte a Kisebbik fenyő. - Nem ringathatok semmiféle madarat az ágaim között, mert
hátha éppen most vinne el valaki karácsonyfának.
Ekkor szegény didergő kismadár tovább ugrált a Harmadik Fácskához.
- Drága kicsi fenyő, itt maradhatnék az ágaid között? - kérdezte.
- Hogyne maradhatnál kismadár - felelte a Harmadik Fácska. - Búj csak egészen hozzám. Majd
megmelegítelek, amennyire csak tőlem telik.
A kismadár felugrott a Harmadik Fácska ágai közé, ott nyomban el is aludt. Hosszú idő múlva a
Harmadik Fácska édes, halk csengettyűszót hallott. A hangok egyre közeledtek, már egészen
ott hallatszottak a dombon. Elhagyták a Legnagyobb fenyőt, elhaladtak a Kisebbik fenyő előtt
is, de amikor a Harmadik Fácska elé értek, elhallgattak. Mind a három fácska látta az apró
csengettyűket. Egy rénszarvas húzta szép, kicsi szánkón csüngtek, amelyből most kiszállott az
utasa.
- Télapó vagyok- mondta - karácsonyfát keresek egy nagyon kedves kicsi gyermek számára…
- Vigyél engem! - kiáltotta a Legnagyobb fenyő.
- Engem vígy! - ágaskodott a Kisebbik fenyő.
A Harmadik Fácska azonban meg sem szólalt.
- Te nem szeretnél eljönni? - kérdezte tőle a Télapó.
- Dehogynem! Nagyon szeretnék - felelte a Harmadik Fácska - De hát itt kell maradnom, hogy
vigyázzak erre a beteg kismadárra. Éppen elaludt.
- Kicsike fa - mondta a Télapó - te vagy a legszebb fácska a világon! Téged viszlek magammal.
Azzal gyöngéden kiemelte őt a földből, olyan óvatosan, hogy az ágai közt megbúvó kismadár fel
sem ébredt. Aztán szánkójába állította a csöpp fenyőt a kismadárkával együtt, majd maga is
beült mögéjük. És a kicsi szánkó ezüstös csengettyűszóval tovasuhant velük a karácsonyi
havon…

https://jujoboro.blogspot.com/
 DECEMBER 8.
A karácsonyvirág legendája

Mindenki a templomba igyekezett.

A kicsiny mexikói városka valamennyi lakója misére sietett. Karjuk ajándékokkal volt megrakva
– gyümölcsökkel, zöldségekkel és édességekkel –, hiszen karácsony este volt, és mindnyájan
kedveskedni akartak valamivel a Kisjézusnak.
Manuel csak nézte, amint elhaladtak mellette. Figyelte, ahogy nevetnek. Hallgatta, ahogy
énekelnek. Nézte, ahogy együtt örvendeznek és vigadoznak.
Velük örülni azonban nem tudott, hanem keserű könnyeket törölt le az arcáról.
Manuel ugyanis utcagyerek volt – egy szegény, nincstelen árva, aki semmit sem adhatott a
Kisjézusnak.
Próbált koldulni, de az emberek kinevették. - Még hogy a Kisjézusnak kéred! – gúnyolódtak
rajta. – Ismerjük a fajtádat! Tudjuk, hogy magadnak tartanád meg!
Az is megfordult a fejében, hogy lop valamit. Na de lopni? Éppen a Kisjézusnak? Az bizonyára
rosszabb lenne, mint ha semmit sem visz.
Így inkább távolt maradt a többiektől.
Amikor aztán mind becsoszogtak a templomba, és becsukódott mögöttük a templomajtó,
Manuel odalopakodott egy nyitott ablakhoz, és bekukkantott.
Olyan szép volt minden – a gyertyák, a díszek és az ajándékok!
Több száz volt belőlük a Kisjézus és édesanyja szobra körül! De minél tovább nézelődött, annál
jobban elszomorodott.
Végre aztán térdre borult és imádkozni kezdett: - Drága Kisjézus! Én más vagyok, mint azok
ott a templomban. Nekem nem telik ajándékokra. Úgyhogy kérlek, fogadd el az imámat és a
könnyeimet! Sajnos semmi mást nem adhatok neked karácsonyra.
Manuel keservesen sokáig sírt és imádkozott, de amikor letörölte a könnyeit és kinyitotta a
szemét, mit látott?
Egy virág nőtt ki a lába előtt a földből, melyet könnyei záporával öntözött!
Úgy ragyogott, akár a csillag Betlehem egén, a levelei pedig vöröslöttek, mint a vér.
- Csoda történt! – kiáltotta Manuel, s azzal tövestől kirántotta a virágot a földből, és beszaladt
vele a templomba.
- Nézzétek! – kiabálta, ahogy végigfutott a sorok között. – Ide nézzetek! Most már én is tudok
mit adni a Kisjézusnak!
Egyesek sutyorogni és morgolódni kezdtek.
Rossz szemmel nézték, hogy valaki megzavarja az istentiszteletet. Ám amikor megpillantották
a virágot, zúgolódás helyett álmélkodni kezdtek.
- Ez valóban csoda – állapította meg a pap. – Soha nem láttam még ilyen virágot.
Manuel virága, ami égig szálló imából és könnyekből nőtt, azóta az egész világon az ünnep dísze.
Mexikóban „karácsonyvirágnak” hívják. Hozzánk is került belőle, nálunk „mikulásvirág” a neve..

https://jujoboro.blogspot.com/
 DECEMBER 9.
A csillagruha

Volt egyszer egy lányka; apja is, anyja is meghalt, s ő maga olyan nagy szegénységbe jutott,
hogy már nem volt egyebe, mint az egy szál rajta való ruhája meg a kezében egy darabka
kenyér.
Gondolta szegény lányka, ha már nincs senkije, semmije, mit időzzék a faluban; elindult hát,
neki a világnak, az egy szál rajta való ruhában, kezében a darabka kenyérrel.
Ahogy megy, mendegél az országúton, szembejön egy öregember, meglátja a lányka kezében a
kenyeret, és azt mondja:
– Jaj, édes lelkem, három napja nem ettem, rettentően éhes vagyok, kérlek, szánj meg egy
darabka kenyérrel!
A lánykának megesett a szíve az éhes öregemberen, és odaadta neki a kenyerét. Ment tovább,
egyszer csak lát az út mentén egy didergő kisfiút. Azt mondja a kisfiú:
– Jaj, kérlek, szánj meg engem, látod, majd megfagyok itt a hidegben, legkivált a fejem fázik.
A lányka odaadta a kendőjét a kisfiúnak, és ment tovább. Ahogy ment, mendegélt,
szembetalálkozott egy anyókával.
– Jaj, édes lányom – mondja az anyóka –, látod, milyen keserves sorsra jutottam, már egy
rongyos ruhám sincs, amivel a testemet befedhetném.
A lányka megszánta az anyót, levetette a ruháját, ráadta az anyókára, és ment tovább.
Ahogy megy, mendegél, talál az útfélen egy öreg koldust; mutatja az öreg koldus a lábát:
– Jaj, édes lányom, látod, hogy feltörte a talpamat ez a köves út, menni se bírok tovább, csak
ülök itt az útfélen a fagyban.
A lányka megszánta a koldust, levetette gyorsan a cipőjét, és nekiadta. Mezítláb ment tovább,
de már így, cipő nélkül, ruha nélkül szégyenkezett tovább az úton menni, letért hát, be egy
erdőbe. Közben beesteledett, leszállt a sötétség. Ment a lányka az erdőben, egyszer csak
hallja, hogy valaki sír, siránkozik a fák közt:
– Jaj nekem, boldogtalannak, egy árva ingem nem sok, annyim sincsen, nincs semmim amivel fázó
testemet betakarhatnám!
A lányka nem is nézte, ki az, mi az; gyorsan lehúzta magáról az egy szál inget, amije még volt,
és odaadta a szegény siránkozónak.
„Úgyis sötét van, nem lát senki, ellehetek ing nélkül is” – gondolta.
Azzal fölpillantott a magasba és látta, hogy egyik csillag a másik után gyullad ki az égen. Aztán
mintha az ég megmozdult volna, mintha egy kicsit megrázta volna magát, és a következő
pillanatban elkezdtek zizegve hullani a csillagok, és ahogy hullottak, mindjárt össze is fonódtak,
és a lányka, aki mindenét elosztotta, egyszerre csak ott állt tetőtől talpig fényesen, zizegő,
csillogó csillagruhában. A derekán pedig csillagkötény volt, és a csillagkötény zsebében egy
halomnyi csillagokból való drágakő; és a kislány soha többé nem látott ínséget, holta napjáig
gondtalanul élt a csillagpénzből.

https://jujoboro.blogspot.com/
 DECEMBER 10.
A kis fa

Hol volt hol nem volt, volt egyszer egy apró fácska egy magas hegycsúcson.
A kis fa arról álmodozott, mi lesz majd belőle, ha megnő.
Éjjel a fácska vágyakozva nézett a csillagokra, amelyek úgy szikráztak fölötte, akár a gyémánt
és kiabált nekik:
– Szeretnék kincsesláda lenni! Beborítva arannyal, és telve gyönyörű drágakövekkel. Én leszek
a legcsodálatosabb kincsesláda az egész világon!
Múltak az évek. Eső jött, aztán napsütés, és a kis fa egyre nagyobbra és egyre magasabbra
nőtt.
Egy szép napon egy favágó ballagott fel a hegyoldalon. Megpillantotta fát, és azt mondta:
– Csodálatos ez a fa! Éppen erre van szükségem.
És a fa eldőlt a fényesen csillogó fejsze csapásai alatt.
– Most lesz belőlem szép kincsesláda – gondolta a fa -, csodás kincseket kapok majd.
Egy asztalos műhelyében kötött ki. De az asztalos nem gondolt kincsesládára.
Gyakorlott keze alól egy jászol került elő.
A szép fa nem gyémánttal és drágakövekkel lett tele, hanem fűrészporral és szénával az éhes
állatok számára.
Sok – sok nap telt el és sok – sok éjszaka.
A fa már majdnem elfelejtette egykori álmát, amikor egy éjjel angyalok szálltak és egy fénylő
csillag gyúlt ki éppen a fölött az istálló fölött, amelyikben a jászol állt.
Vándorok érkeztek és egy fiatal nő fektette gyermekét a jászol puha szalmájára.
– Bárcsak jobb helyet készíthetnék neki! – sóhajtott fel a férfi, aki mellette volt.
Az anya megszorította a kezét és mosolygott. A fényes csillag rásütött a fényes és erős fára.
– Ez a jászol a legjobb hely neki! – mondta az asszony.
És a fa tudta, hogy teljesült az álma, kincsesláda lett belőle.
Benne volt a világ legnagyobb kincse.

https://jujoboro.blogspot.com/
 DECEMBER 11.
Devecsery László: Cinegekarácsony

A kis cinege szomorúan sírdogált az ágon. Odaröppent hozzá a mamája.

― Miért sírsz, kis cinegelányom?
— Hogyne sírnék, hogyne rínék, mikor olyan rossz nekünk, madaraknak. Bezzeg jó az
embereknek! Készülnek a karácsonyra, s lesz nekik csodálatos karácsonyfájuk.
— Majd odarepülünk az ablakokhoz ― és megcsodáljuk. S nézd, itt, az erdő szélén mennyi
karácsonyfa álldogál. Ez mind a miénk: az állatoké! A szép fehér hó fel is díszíti nekünk.
— Én… mégis… igazit szeretnék…!
Eljutott a híre a cinegelányka szomorúságának a többi madárhoz is. Megsajnálták. Összedugták
a fejüket.
A hangos cserregésre és csörrögésre a szundikáló mókusok is felébredtek. Nagy mérgesen
néztek ki az odúból. Ám amikor a madarak nekik is elmondták, miről beszélgetnek, mindjárt
megbékéltek. Sőt!
— Mi is segítünk!
S megkezdődött a nagy, titokzatos, a legtitkosabb erdei készülődés.
Cinegepapa a faluba repült szomorú leánykájával. Ott figyelték, hogyan készülődnek az
emberek az ünnepre.
Közben a többiek sem tétlenkedtek!
A mókusok szalagot kötöttek minden mogyoróra és dióra. A verebek apró almácskákat hoztak.
A búbospacsirta aranyszínűre festett mákgubókkal érkezett. Cinegemama szalmavirágot
szerzett a piacon. Gyönyörű füzért készített belőle. Bagolyapó világító festékkel kente be a
fenyőtobozokat. Ezek helyettesítik majd a gyertyákat.
A madarak és a mókusok a cinegetanya mellett a legszebb fenyőfát díszítették fel. Lett is
öröm, amikor a cinegelányka visszatért. A csodálkozástól szólni is alig tudott:
— Ez… ez… ez az… enyém? Az én igazi karácsonyfám? Köszönöm, köszönöm, köszönöm!
— Boldog karácsonyt! ― felelték a madarak és a mókusok.

https://jujoboro.blogspot.com/
 DECEMBER 12.
Karácsonyi történet

Egy magányos férfi utazott le egy vidéki kisvárosba. Barátai hívták, hogy ne töltse egyedül a
szentestét. Az utolsó vonattal érkezett. Már erősen szürkült, alig járt valaki az utcákon. Az
egyik kirakat előtt észrevett egy kopott ruhás kisfiút. Nagy, vágyódó szemei egy kis
Betlehemre szegeződtek. A férfi megszólította:

- Ezt szeretnéd megvenni?

A fiú bólintott, de nem vette le szemeit a kirakatról.
- Nem is lehet drága - folytatta a férfi.
A kisfiú kihúzta kezét a zsebéből, tíz krajcáros csillogott benne.
,- Ezt az előbb találtam, de ezért nem adnak semmit.
A férfi elkérte a pénzt, s a fény felé tartotta.
,- Hallod-e, ez nem közönséges pénz, bizonyára az angyalok ejtették el.

A gyerek csodálkozva nézett a férfira.

- Gyere, menjünk be az üzletbe...- és megfogta a hideg kis kezét. Bent már senki sem volt, csak
az idős kereskedő. Udvarias mosollyal szólt:
- Éppen zárni készülök.
A férfi hunyorított a szemével:
- Akkor a legjobbkor jöttünk. Kis barátom egy rendkívüli pénzt talált. Az angyalok vesztették
el. Azt veheti rajta, amit csak akar.
Ezzel ismét ráhunyorított a kereskedőre, és az megértette. Kezébe vette, megvizsgálta a
pénzt. Aztán sugárzó arccal mondta:
- Micsoda szerencse, te aztán jó fiú lehetsz. Válaszd ki hát, amit szeretnél.

A gyerek először a kereskedőre, azután az ismeretlen férfira nézett. Mindkettő tekintetéből

biztatást olvasott ki. Erre rámutatott a kirakatban csillogó Betlehemre:
- Ezt szeretném.
A kereskedő szépen becsomagolta, szaloncukrot is adott hozzá. A gyermek boldogan hagyta el a
boltot.

Az ismeretlen férfi ekkor elővette pénztárcáját, s fizetni akart.

- Szó sincs róla, uram, szólt a kereskedő. Ma este nekem is karácsonyom van. Az a Jézus, akit
ma ünnepelünk, figyelmeztetett bennünket: Amit egynek tesztek a legkisebbek közül, azt
nekem teszitek.
A két férfi egymás szemébe nézett és kezet szorított.
Mindketten tudták, hogy ebben a pillanatban született meg a szívükben a kis Jézus.

https://jujoboro.blogspot.com/
 DECEMBER 13.
Kaestner: Mire való a csönd?

A magányosan élő szerzetes remetéhez egyszer emberek jöttek. Megkérdezték tőle:

- Mire való, hogy életed nagy részét itt töltöd el csöndben és magányban?
A remete éppen azzal foglalatoskodott, hogy vizet mert egy ciszternából, az esővíz
összegyűjtésére szolgáló mély kútból. Fölfigyelt a kérdésre, s munka közben odaszólt a
látogatóknak:
- Nézzetek bele a ciszternába! Mit láttok?
Az emberek kíváncsian körülvették a szerzetest, és próbáltak beletekinteni a mély kútba:
Nem látunk semmit - mondták kisvártatva.
A remete abbahagyta a vízmerítést, pár pillanatnyi csöndet tartott. A látogatók feszülten
figyeltek rá, mozdulni sem mertek:
- Most nézzetek bele a kútba egyenként, csöndesen. Mit láttok?
A látogatók érdeklődéssel hajoltak egyenként a kút fölé, s felkiáltottak:
- Saját arcunkat látjuk a kútban!
- Bizony, amíg zavartam a vizet - mondta a remete -, nem láttatok semmit. De a csöndben és a
nyugalomban megismeritek önmagatokat.
A látogatók megértették a remete tanítását.

https://jujoboro.blogspot.com/
 DECEMBER 14.
Varga Katalin: Téli lakoma

Tél lett. Vastag hótakaró borította a földet. Az erdei állatok éheztek és fáztak.
Mit tett a kis sün? Tüzet rakott. Sütni való tököt vett elő. A tököt felvágta, magvait kikaparta,
húsát kis darabokra vágta. A tökdarabokat megsütötte. A tökmagot megpörkölte.
Mit tett ezután a kis sün? Hócipőt húzott, bundát öltött, és a fejét bekötötte a kockás
sáljával. Az illatozó sült tök-darabokat tálcára rakta, és kiült az odúja elé.
– Itt a finom, forró, mézízű eledel! – rikkantotta.
A vidám kínálgatásra odasereglettek az állatok:
a róka, a farkas, a vadkan és a két fia, az őz, a borz és a nyúl.
– A hangos sürgés-forgásra felébredt barlangjában Medve Pál.
– Brumma, brumma! Mi lehet ez? – indult a lakomázók felé.
Hű, de megörült a jó ételnek! Hat darabot falt fel belőle. Mikor vége lett a lakomának,
örömében meghívta magához a kis sünt téli vendégnek.
A kis sün beköltözött Medve Pálhoz.
Pipázgattak, dominóztak és hozzá pörkölt tökmagot rágtak.

https://jujoboro.blogspot.com/
 DECEMBER 15.
Hárs László – Pehelyke

Fent a tündértiszta légben, fent a légben, fent a kékben, lebbenve a szelek szárnyán,
tündökölve, mint szivárvány, forgó táncuk ott kerengték a hófehér hópehelykék. Mindannyian
habfehérek, de köztük is a legfehérebb a pirinyó Pehelyke volt, mint egy pici kobold. Lebbenő
volt könnyű tánca, csengettyű a kacagása, jégfodros a hóruhája - kis Pehelyke, hó csudája.

S a kis pelyhek keringéltek, esőcseppel nem cseréltek, éjjel a hold ezüst tükrén, nappal a nap
arany taván nézegette lenge táncát, hóruháját mind valahány. Ám alattuk egyszer éjjel a felhők
úgy váltak széjjel, mint a nyíló függöny szárnya, s feltűnt a föld sötét árnya. Kedve elszállt
Pehelykének, elhalkult a kristályének, nem is táncolt akkor többet, úgy megszánta ő a földet,
mert mély árnyékban forogva oly sötét és oly mogorva. Félreült és gondolkodott: mit tehetne ő,
hogy boldog s fehér legyen lent a föld is! Ha tíz éjet ébren tölt is, kieszeli, mit tegyen, s hozzá
is fog iziben. Vajon egy vagy tíz éj telt-e, amíg végül kieszelte, de egy éjen, mint az álom,
elindult kék holdsugáron, és addig ment, mendegélt, míg a sötét földre ért, színt vinni a téli
éjbe, az emberek életébe.

Amint lengett és leszállott, öt-hat kicsi gyerek állt ott, játszani közébük állott s a legkisebb
felkiáltott: "Itt az első fehér hó már!" Ámde szebb volt minden szónál, s édesebb, mint a
méhek méze, a keringő, kergetődző, első hónak örvendező kisgyerekek nevetése. Kergették,
mint fehér lepkét, dédelgették fehér leplét, űzték, mint egy szikrát vető kicsi fehér csillagot,
s kis Pehelyke örömében ragyogott meg csillogott.

Hogy elfáradt végül ennyi játék után, megpihenni leszállott egy embervállra. Ámde alig pihegett
s üldögélt egy keveset, egy kemény kéz lefricskázta. Pehelykének semmire sem volt többé
ereje, arra se, hogy lengedezzen vagy másik vállat keressen, libbent kettőt, libbent hármat, s
mint az őszi száradt-fáradt sárga levél, leszállt végre erőtlenül az útfélre. Kis Pehelyke az
útszélen feküdt, úgy, mint tavaly télen, s beragyogta a mély estét. Kézbe többé ki se fogta s
nem göngyölte bársonytokba, mint a gyémánt kényes testét. Ámde aki rápillantott, mintha
mesebeli hangot hallott volna, lágy zenét, rámosolygott: "Ó, be szép és megható, itt az első
tiszta hó!"

Kis Pehelyke lesepert kristályteste ott hevert, s tündökletes sugarát szórta egész éjen át, míg
egy cipő, mint a végzet, arra jött és reálépett. Szétolvadt szép hóruhája, ott feküdt csúf sárrá
válva, bús latyakban, szennyes lében, feketén a feketében...

De a rosszban is van jó, arra járt a Fagyanyó. Pehelykét ölébe vette, jeges kézzel dédelgette,
kristályruhát adott rája, majd a szél szárnyára kapta, s magasba felringatta. S fent a légben,
fent a kékben, fent a tiszta messzeségben, lebbenve a szélnek szárnyán, tündöklőn, mint a
szivárvány, táncuk ismét csak kerengték a csillogó hópehelykék. Mindannyian szép fehérek, de
köztük a legfehérebb Pehelyke volt, senki más, csupa tiszta csillogás. Fent fehér lett, mint a
tejhab, míg a földön sárrá olvadt! Kis Pehelyke mégsem bánta, hogy magát nagy útra szánta,
titkon mégis örvendezett, hogy elhagyta a kék eget, s a földre szállt, ahol láttán a mosolygás
úgy virult ki, mint a tündöklő szivárvány. Aki fent él a magasban, annak bizony mosolyogni nem
szokása. S hogy a mosolyt újra nézze, újra lássa, az első hó ezért jön el évről évre, zsenge
magok, kis gyerekek s tiszta szívek örömére.

https://jujoboro.blogspot.com/
 DECEMBER 16.
Mester Györgyi: A legkisebb cinke

Picinke volt a legkisebb a madártestvérek között. Cinke mama már tojáskorában is nagyon óvta,
mert attól félt, az apró tojás valamerre elgurul a fészekben, eltűnik a szeme elől, akkor pedig
nem tudja a testével melengetni, és tán ki sem kel a fióka.
Nyáron remekül elvoltak a kis madarak. Csak csiviteltek, torkoskodtak, hol a levegőben fogták
el a rovarokat, hol a fűből kapták fel azokat a csőrükbe. Egyszóval csodásan telt a nyár.
Mindenki boldog volt, jóllakott és elégedett.
A nyárt követő átmeneti, hűvös őszi időt azonban hamarosan felváltotta a zord tél. A bogarak
nem járták már kerge táncukat a levegőben, és a zúzmarás fűből nem lehetett szemernyi
élelmet sem felcsipegetni. A cinkecsalád éhezett.
Amikor épp nem a magas koronájú, lombtalanná kopaszodott nyárfa ágain gubbasztottak, néha-
néha kiröpültek a házak irányába, hogy az ég felé bodorodó kéményfüstben kicsit
felmelegedjenek.
Picinke is így tett, amikor egy hosszabb repülőútja során, valami megcsillant a szeme előtt. Egy
kertes ház ablakából világított ki az utcára a sziporkázó, tarka fényesség. Leszállt az
ablakpárkányra és befelé bámult. Az üvegen túl, a szobában, hatalmas zöld fenyő
terpeszkedett. De nem ám olyan egyszerű, mint odakinn a parkban, hanem talpig díszben
pompázott. Tarka üvegégők, csillogó gömbök, kacskaringózó girlandok ékítették.
Picinke egészen belefeledkezett a látványba. Ekkor azonban két kíváncsi gyermekarc
közeledett az ablakhoz, amitől megijedt, szárnyra kapott, és huss, már ott se volt.
Másnap, szokásos melegedő körútján, megint csak ellátogatott az ablakon átcsillanó, fényes
karácsonyfához. A fa most is lenyűgözte, ám egyszer csak észrevette, valaki néhány
kölesszemet tett ki a párkányra. Mivel éhes volt, mohón nekilátott, és gyorsan felcsipegette a
magokat. Az evésből felpillantva, váratlanul ismét szembe találta magát a gyermekszemekkel,
amelyek mosolyogva és érdeklődéssel figyelték őt. Az ablak nem nyílt ki, senki nem bántotta
Picinkét, így hát nem sietett a táplálkozással. Befejezvén az evést, egy kicsit még
gyönyörködött a pompás fában, majd útra kelt.
Csak otthon, miután didergő testvérei közé letelepedett, jutott eszébe, hogy ő jól lakott, de a
családja továbbra is éhezik. Szinte szégyellte magát, hogy annyira elkápráztatta a csodálatos
karácsonyfa, és csak behabzsolta a kölesszemeket, a szeretteire nem is gondolt.
A következő napon sem tudott ellenállni a kíváncsiságának. Vajon megvan-e még a varázslatos
szépségű fa? Egyenesen odarepült, és meglepődve látta, a kölesszemeket, vékony
zsinórvonalban, valaki végig szórta az ablakpárkányon. Szemenként vette csőrébe a magokat,
hogy minél tovább élvezhesse az evést, amikor egyszer csak elfogyott az összes ennivaló.
Elszomorodott, hogy megint mohó volt, nem jutottak eszébe sem a mamája, sem éhes
testvérkéi, amikor a párkány széléről egy közeli faágon lógó aprócska faépítmény vonta magára
a figyelmét. Egy házikó volt, négy kis oszloppal, takaros tetővel, de a legszebb mégis az volt
benne, hogy a padlóját sok-sok kölesszem borította!
Picinke azonnal útra kelt, és ahogy csak aprócska szárnyától tellett, röpült a családjáért.
Elcsivitelte nekik, hogy élelmet talált, kövessék őt, és már fordult is vissza. A faágra
felfüggesztett házikót ellepték a sárga-fekete szárnyú cinkék, és boldogan csipegették az
olajos magvakat, amitől aztán felmelegedve, még sokáig gyönyörködtek a csodaszép fenyőfában.
Az ablak túloldalán pedig a madáretetőt elkészítő apuka, meg a kölesszemekről gondoskodó
gyerekek örültek a boldog cinkék látványának. És ettől vált igazán teljessé a karácsony, a
szeretet ünnepe.

https://jujoboro.blogspot.com/
 DECEMBER 17.
A négy gyertya

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer négy gyertya. Olyan nagy volt a csend
körülöttük, hogy tisztán lehetett érteni, amit egymással beszélgettek.
Azt mondta az első :
- ÉN VAGYOK A BÉKE! De az emberek nem képesek életben tartani. Azt hiszem, el fogok
aludni. - Néhány pillanat múlva már csak egy vékonyan füstölgő kanóc emlékeztetett a
hajdan fényesen tündöklő lángra.
A második azt mondta:
- ÉN VAGYOK A HIT! - Sajnos az emberek fölöslegesnek tartanak. Nincs értelme tovább
égnem. - A következő pillanatban egy enyhe fuvallat kioltotta a lángot.
Szomorúan így szólt a harmadik gyertya:
- ÉN A SZERETET VAGYOK! Nincs már erőm tovább égni. Az emberek nem törődnek velem,
semmibe veszik, hogy milyen nagy szükségük van rám. - Ezzel ki is aludt.
Hirtelen belépett egy gyermek. Mikor meglátta a három kialudt gyertyát, felkiáltott:
- De hát mi történt? Hiszen nektek égnetek kéne mindörökké! - Elkeseredésében
hirtelen sírva fakadt.
Ekkor megszólalt a negyedik gyertya:
- Ne félj! Amíg nekem van lángom, újra meg tudjuk gyújtani a többi gyertyát.
ÉN VAGYOK A REMÉNY!
A gyermek szeme felragyogott. Megragadta a még égő gyertyát, s lángjával új életre
keltette a többit.
- Add, Urunk, hogy soha ki ne aludjon bennünk a remény! Hadd legyünk eszköz a
kezedben, amely segít megőrizni gyermekeink szívében a hit, remény, szeretet és béke
lángját!!!

https://jujoboro.blogspot.com/
 DECEMBER 18.
Babber lovaggá válik

Babber – mint oly sok kisfiú – nagyon szerette a lovagos történeteket. A nagypapája sokszor
mesélt neki csillogó kardot viselő vitézekről, akik paripájukon vágtázva bátran megvívnak a
sárkányokkal, és védelmezik a gyengébbeket.
Babber áhítattal hallgatta a meséket. Ha felnő, bizony ő is lovag lesz!
Miután beköszöntött a tél, Babber – ahogyan a többi kisgyerek is – nagyon várta a karácsonyt.
– Hányat kell még aludni? – faggatta anyát nap mint nap, és az anyukája türelmesen
számolgatott vele.
– Már csak egy alvás van hátra, ebéd után, és jön a szenteste – válaszolta anya egyik reggel.
– Végre itt a karácsony! – ujjongott Babber.
Délután sétálni indult apával. Mire hazaértek, besötétedett. A lakásban varázslatos
karácsonyfa és színpompás papírba burkolt ajándékok fogadták Babbert. Izgatottan kezdte
bontogatni a csomagokat. A legnagyobb dobozból hintaló és fakard került elő. Babber nagyon
örült a meglepetésnek.
– Hurrá! Most már én is igazi lovag lehetek! Van kardom és lovam! – kiáltott. – Mostantól
Babber lovag a nevem – fordult a családjához. Babber felkapta a kardot, majd a hintalóra
pattant.
– Megvédek minden királylányt, megvívok a sárkányokkal! – jelentette ki harciasan.
– Hol találsz királylányokat és sárkányokat? – kérdezte apa.
– Azt még nem tudom – bizonytalanodott el Babber. – De megtalálom őket – tette hozzá
elszántan.
A következő napokban lelkesen hintalovazott, a kardot pedig szinte le sem tette.
Sose lehet tudni, mikor lesz rá szüksége! De hiába állt készenlétben: sehol egy megvédeni való
királylány, sehol egy legyőzendő sárkány. Babber elszontyolodott.
– Hogyan legyek így lovag? – szomorkodott.
Egyik nap nagymama és nagypapa meglátogatták Babbert. Ebéd után, alvás előtt ezúttal a
nagypapája mesélt, természetesen hős lovagokról. Amikor Babber felébredt, anyukája és
apukája vidáman mutattak ki az ablakon. – Nézd csak! Esik a hó!
Babber kíváncsian kilesett. Hatalmas hópelyhek hullottak fentről. Fehérség borított mindent: a
fákat, a bokrokat, a háztetőket, az utcát.
– Menjünk ki! – kérte Babber lelkesen, és anya már vette is elő a vastag, meleg ruhát.
Amikor kiléptek, Babber két fehér alakot pillantott meg az udvaron. Az egyiknek szoknyája
volt, a másiknak meg három feje.
– Mik ezek? – nézett nagyot Babber.
– Nahát! – ámult el anya is. – Ha jól látom, a szoknyás egy hókirálylány, a háromfejű meg
hósárkány. Hogy kerültek ide?
Babber nagymamája rejtélyesen mosolygott. Ő aztán csuda titkokat ismerhet!
– Ki tudja, talán manók építették… De az a fontos, hogy végre megmenthetsz egy királylányt
a sárkánytól, mint az igazi lovagok! – kacsintott nagymama Babberre.
Babbernek fülig szaladt a szája örömében. Apa hűséges fegyverhordozóként segített, hozva a
hintalovat és a farkardot. Babber ráült paripájára, felemelte kardját, és könnyedén legyőzte a
háromfejű hósárkányt. A királylány megmenekült, mellette csupán nagy kupac hó emlékeztetett
a rémisztő ellenfélre. Babber úgy érezte, ezzel vált valóban lovaggá.
A győzelemért járó jutalom ezúttal nem fele királyság, hanem szánkózás volt. Babber lovag ezt
egyáltalán nem bánta, hiszen nagyon szeretett szánkózni.
Különösen akkor, amikor az apukája húzta. Ahogyan most is.

https://jujoboro.blogspot.com/
 DECEMBER 19.
A vízhordó és a cserépedény

Kínában egy vízhordónak volt két nagy cserépedénye. Annak a botnak egy-egy végén lógtak,
amit a nyakában hordott. Az egyik edényen volt egy repedés, míg a másik tökéletes volt, és
mindig egy teljes adag vizet szállított. A pataktól a házig tartó hosszú séta végén a megrepedt
edény már csak félig volt vízzel. Két teljes évig ment ez így: a vízhordó csak másfél edény vizet
szállított a házába.
Természetesen a tökéletes edény büszke volt teljesítményére, hiszen feladatát jól
teljesítette. De szegény törött cserép szégyellte a tökéletlenségét, és nyomorultul érezte
magát, hogy csak fele annyit tudott teljesíteni.
Két év keserűség után egyik nap megszólította a vízhordót a pataknál:
- Szégyellem magam, mert a víz szivárog egész úton hazafelé.
A vízhordó így válaszolt a cserépedénynek:
- Észrevetted, hogy virágok az ösvényen csak a te oldaladon nőnek, s nem a másik cserép
oldalán? Ez azért van így, mert én mindig tudtam a hibádról és virágmagot szórtam az
ösvénynek erre az oldalára. Minden nap te locsoltad őket, amíg visszasétáltunk. Két éve
leszedem ezeket a gyönyörű virágokat, hogy az asztalt díszítsem velük. Ha te nem lennél olyan,
amilyen vagy, akkor ez a gyönyörűség nem ragyogná be a házamat.

https://jujoboro.blogspot.com/
 DECEMBER 20.
Aranyosi Ervin: A szívek szabója

Élt egy szabómester, szíveket foltozott.
Hozzá a sok ember, sok-sok munkát hozott.
Mert a szép szívüket sok sérelem érte,
s bár a szabó bérét vastagon megkérte,
ki sem látszott sajnos, a temérdek munkából,
s a szabóműhelytől egy nap sem volt távol.
Nagyon unta pedig e monoton munkát.
Mindig csak ugyanaz! Hidd el, te is unnád!
Kíváncsi lett tehát, a szívet mi bántja,
mi okozza vesztét, mért romlik el pántja?
Hová lesz belőle a sok tiszta érzés,
mért ül ki színére megszakadás, vérzés.
Miért változik meg mesés dobbanása,
s amikor kiürül, a csend koppanása
mért okoz fájdalmat, úgy hogy belé szakad,
ez a sok fájdalom, vajon miből fakad?
Egy napon úgy döntött, utána jár végre,
miért fáj a sok szív, miért hullik vére.
Letette a munkát, bezárta a boltot,
s indult, hogy megnézze, a szív mért nem boldog.
Álruhában járta végig a világot,
feljegyezte sorban, amit útján látott.
Sok magányos szívvel hozta össze sorsa,
amiből hiányzott a szeretetmorzsa.
A hit, a bizalom elfogyott belőlük,
szeretetlenséget láthatott csak tőlük.
Haraggal és dühvel, méreggel bélelték,
nem csoda, párjukat sehogyan sem lelték.
Irigység és önzés, félsz uralta őket,
látott férfiakat, hitet vesztett nőket,
a szívük mélyéről, a szeretet hiányzott,
szomorúság, bánat mételye virágzott.
Nem aludt éjszaka, s mit hozott a reggel?
Körülvette magát sok-sok kisgyerekkel.
Árva kis lelkeket fogadott magához,
és ekképpen kezdett újra a dolgához.
Minden megfoltozott szívhez járt egy gyermek,
aki akkor boldog, ha reá figyelnek.
Hitte hogy a jó szív csak azon fog múlni,
képes-e gazdája a gyermektől tanulni.
Mert a kisgyerekek tiszta szívvel élnek,
szeretetet adnak, ölelést cserélnek,
mosollyal, hálával gyógyítják a szívet,
tőlük lesz boldogabb, nyíltabb a tekintet.
És Ők nem csak adnak, szeretetet várnak!
Otthonban, és szívben meleget csinálnak.
Örömmel lelkedet szép fehérre festik,
s meggyógyul a szíved, ha figyelsz rá estig.
Mert, ha az emberek megtanulnak adni,
és begyógyult szívük képes befogadni,
mikor egész évben van öröm-ajándék,
s nem csak karácsonykor ébred fel a szándék,
akkor szív-szabóra soha nem lesz szükség,
szeretettel telve a szép szívek büszkék.
Végre, a jósággal telik meg világunk,
mikor egész évben csupa jót kívánunk!
.

Mind a pénzt hajszolta, s jónak lenni féltek,

bezárták szívüket, s mind maguknak éltek.
Kedves ölelésben sohasem volt részük,
elromlott motorjuk, legfontosabb részük.
És a szabó tudta, szükségük van másra,
nem csak szívcserére, vagy kijavításra:
a sok embert inkább tanítani kéne,
a szeretet tudása mindükre ráférne.

https://jujoboro.blogspot.com/
 DECEMBER 21.
Mester Györgyi: Karácsonyi mese

Egészen december közepéig nem esett egy szem hó sem. Ugyanakkor a nagyon hideg
reggelek miatt félő volt, a szántóföldeken elvetett mag kifagy, és a következő évben soha
nem látott éhínség sújtja a falut.
Azután, egyik napról a másikra, mégis csak elkezdett havazni. A szegényes viskókat
egyformává varázsolta a hófehér paplan. Mindegyiket óvón betakarta, megszépítette,
egyenlővé tette őket a földesúri kastéllyal.
A gyerekek örültek legjobban a késve beköszöntő télnek, hógolyóztak, szánkóztak, élvezték
a friss, tiszta levegőt.
A kis falut erdő ölelte körül, azonban abban csak tölgy, bükk, gyertyán és berkenye nődögélt,
még csak véletlenül se fordult elő fenyő. Ott volt azonban már a nyakukon a karácsony, és
amíg eddig, minden évben, a környék leggazdagabb embere adott a falunak egy fenyőfát, ez
az idén elmaradt.
Meghalt ugyanis a jóságos öreg földesúr, s utódja, a fia már úgy gondolkodott: ugyan miért is
áldozna drága fenyőiből egyet is a szegények karácsonyára? Inkább eladja a vastag
vaskerítéssel körbevett kertjében nevelt kis fenyőket valami gazdag kereskedőnek, aki
búsásan megfizeti azok árát.
Pár nappal karácsony előtt, mindenki úgy gondolta, a falu nem fenyővel üli meg az ez évi
ünnepet. De hát nem rajtuk múlott. Ha valami nem adatik meg, azzal nincs mit tenni.
Egyedül József, a falu asztalosa hitte azt, hogy mindenen lehet segíteni. Ő legalábbis,
megpróbálja. Fiatal házas volt, decemberre várták első gyermeküket. Úgy remélte, ilyen
családi boldogság mellett, gyermekük első karácsonyát, nem ülhetik meg fenyőfa nélkül.
Önkéntes száműzetésbe vonult hát, elbarikádozta magát a műhelyében, és két álló napig elő
se jött. Csak dolgozott. Hogy min, azt még a felesége se tudta, pedig ő naponta háromszor
kopogtatott be Józsefhez az ennivalóval. Azután csak előkerült József. Egy magasba nyúló,
lepedővel letakart dolgot hozott ki a műhelyéből, s azzal egyenest a templomba sietett.
Csak a plébános úrnak volt hajlandó megmutatni, ő mivel is járul hozzá a karácsony
ünnepléséhez. De kérte, karácsony napjáig tartsák titokban. Másnap aztán, karácsony napján,
csak úgy tódultak az emberek a templomba.
Ami mindenkinek legelőször is a szemébe tűnt, az oltár mellett letakart csúcsos holmi. A
szentmise megkezdődött, és lekerült a lepel arról a furcsa valamiről is. Hát egy fenyőfa volt.
Egy fából barkácsolt, művészien kifaragott, zöldre festett karácsonyfa. Az ágak végén
tartóban gyertyák álltak, és volt még a fán színes, erdei bogyókból font koszorú, dió, meg
apró piros alma, és pattogatott kukorica apró fehér gömbjei. A gyertyákat meggyújtották, s
a lecsurgó viasz olybá tette a fácskát, mintha olvadó hó lepte volna el az ágait. Szép volt úgy,
ahogy volt.
Mindenki boldog volt, mert ez a fából készült kis fenyő elhozta számukra a karácsony
örömét, békéjét.
Soha többé nem szorultak a gazdag földesúr adományára. Megvolt a maguk saját fenyője,
ami szebb volt, és maradandóbb minden más, gazdagon díszített karácsonyfánál.

https://jujoboro.blogspot.com/
 DECEMBER 22.
Magyar legendamese: A jószívű királyfi

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királyfi.

Egyszer elszekerezett a szegény ember háza előtt. Hát, csak elbámulta magát,
amikor meglátta a sok gyermeket, és látta, hogy olyan rongyosak, mint a koldusok.
Rögtön
megkérdezte: – Kié ez a sok gyermek, te szegény ember?
–Mind az enyém – felelte a szegény ember. Azt mondta erre a
királyfi:
–Hallod-e, te szegény ember, gyere ide, adok neked pénzt, öltöztesd fel ezeket a
gyermekeket!
Csakugyan kapott a szegény ember egy zacskó pénzt. Azzal mindjárt
elment, megvette a sok ruhát. Először felöltöztette a legnagyobbikat, aztán a másodikat,
aztán a következőt, és úgy haladt lefelé: szép sorban mindenki kapott valamit, de a
legkisebbiknek már nem jutott semmi.
Pár nap múlva megint arra járt a királyfi, hát a legkisebbik gyermek éppen akkor fordult ki a
kapun. Nézi a királyfi, látja ám, hogy erősen rongyos.
Előhívatja a szegény embert. Azt kérdezi:
– Hát, te szegény ember, nem vettél ruhát a gyermekeknek?
– Vettem én – azt mondja –, de a legkisebbiknek már nem jutott semmi.
–Jól van – szólt a királyfi –, itt van ez a zacskó pénz, ez most már elég lesz. A szegény ember
megint elvette a pénzt, el is vásárolta az egészet. Amikor
hazakerült, összehívta a gyermekeket, hogy felöltöztesse őket. Most a legkisebbikkel kezdte
az öltöztetést, és így haladt felfelé. Öltözködtek, de a legnagyobbik fiú gúnya nélkül maradt:
nem volt elég a vásárolt ruha.
Egy hónap múlva jött a királyfi harmadszor is, és látja ám, hogy a legnagyobb fiú szinte
rongyokban van.
–Ej, te szegény ember, hát mit csináltál azzal a pénzzel? – kérdezte mindjárt a
királyfi.
–Ruhákat vettem, kedves királyfi, de most a legkisebbiken kezdtem el az
öltöztetést, és csak ennyire futotta. A
legnagyobbnak már nem jutott.
Gondolkozott a királyfi, mit lehetne tenni. Egyszer csak magához intette a
legnagyobbik gyermeket.
–Állj mellém, hadd lássam, mekkora vagy! Ott szépen egymás mellé
álltak.
– Te mindjárt akkora leszel, mint én, a ruhám már éppen rád illene
– mondta a királyfi.
Mindjárt nekifogott és levetette a ruháját. Szépen odaadta a
fiúnak, vegye magára. Így a szegény ember minden gyermeke fel volt öltöztetve.
Urasan, jó ruhába valamennyi. Ha a királyfi le nem vetkezett volna, az én mesém is
tovább tartott volna, de a jószívű királyfi levetkezett és a mesém bevégeztetett.

https://jujoboro.blogspot.com/
 DECEMBER 23.
Devecsery László: Angyal-manó

Volt egy angyal: picike, A szobában fa álldogál:

teste, szárnya: kicsike. üde zöld, mely mégis kopár,
Mi lehetett a neve? szomorúan, dísztelenül,
Azt nem tudja senkise’! szegénységtől meztelenül…

– A kulcslyukon besurranok,
Angyal-manó: így becézték,
szerencse, hogy pici vagyok!
még a széltől is megvédték;
Amit mondott, meg is tette,
de hiába cseperedett,
a szeretet röpítette.
egy cseppet sem növekedett.
Angyal-varázs, angyal-pálca,
Az angyalnak mi a dolga? angyal-csoda szállt a fára:
A mi manónk azt gondolta: lett belőle karácsonyfa,
karácsonykor örömszerző feldíszített karácsonyfa…
feladata a legelső.
A fa alatt sok-sok játék,
Jó gondolta, jól sejtette, örömhozó szép ajándék!
közeledett a szenteste. Énekszó szállt fel az égbe,
Minden angyal messze szállott, fel a havas messzeségbe.
szebbé tették a világot.
Angyal-manó fürgén surrant,
– Viszek én is boldogságot, ajtó résén el is illant…
örömosztó vidámságot! Szíve megtelt boldogsággal,
Angyal-manó így tűnődött, örömszerző vidámsággal.
míg víg kedvvel készülődött.
Magában meg gondolkodott:
Röppent erre, röppent arra, – Milyen jó, hogy kicsi vagyok,
nézett balra, nézett jobbra: ügyesebb is, mint a nagyok!
karácsonyfák tündököltek, .
mit angyalok díszítettek.

Majdnem el is szomorodott,
ám valamit megpillantott:
faluszéli öreg házban
apró fenyő állt magában.

Odarepült, be is nézett,
sírást hallott, nem beszédet.
Kisgyermekek sírdogáltak,
hisz örömet nem találtak…

https://jujoboro.blogspot.com/
 DECEMBER 24.
Linda Jennings: Pásztorok a hegyen

Betlehem mellett, a hegyoldalban pásztorok őrizték a nyájat.

A hideg téli éjszakák nagyon hosszúra nyúltak. A pásztorok a tűz köré húzódtak, a farkasok és
a tolvajok ellen pedig őrszemet állítottak.
Ezt az éjszakát valami különös, izgatott várakozás töltötte be.
Talán a Betlehem felé vándorló sok ember miatt, vagy mert a bakacsin égen sosem látott
fénnyel sziporkáztak a csillagok.
Hirtelen nagy fényesség támadt a magasban, nagyobb és erősebb, mint akármelyik csillag
ragyogása.
A pásztorok rémülten vetették magukat a földre. Még a fejüket is eltakarták.
– Ne féljetek – szólalt meg egy hang fölöttük. – Jó hírt hozok.
Az egyik pásztor vigyázva felemelte a fejét. Csodálatos, fényes angyalt látott. Ő beszélt
hozzájuk.
– Keljetek föl, és induljatok! Betlehemben, egy istállóban ma éjszaka megszületett az Isten fia.
A pásztorok talpra szöktek, és meglepetten látták, hogy az ég tele van angyalokkal.
Énekkel és imával köszönte meg Istennek az angyalok kara, hogy elküldte fiát a földre.
Mikor az angyalok eltűntek, a számadó azt mondta a többieknek:
– Induljunk! Menjünk be a városba, és keressük meg a gyermeket! Angyalok jelentették a hírt,
nem kételkedhetünk benne. Megszületett az Isten fia.
A pásztorok sietve indultak lefelé a hegyről. A legfiatalabb felkapott egy újszülött bárányt.
– Ajándékot kell vinnünk a gyermeknek – mondta.
Könnyen megtalálták az istállót. József lámpája messzire világított az éjszakában.
Fénye kirajzolta a jászol fölé hajoló párt. A jászolban ott feküdt a gyermek.
A pásztorok köréje gyűltek, és csodálták, milyen békésen alszik.
Most csak alszik, de majd mindnyájunk megváltója lesz.

https://jujoboro.blogspot.com/