A szüleimnek,

akik megtanítottak hinni abban,

hogy lányok is megmenthetik a világot

68. FEJEZET

MORATH FEKETE TORNYAI az ég felé szúrt fekete kardokként nyúltak

túl a füstölgő kohókon és a völgyben égő tábortüzeken.

Elérték az alacsonyabb felhőket, néhányuk romos volt már, félig beomlott,

néhányuk még mindig büszkén állt. Kaltain Rompier dühének és végső
tettének nyomát viselték magukon.

Dorian szélesre tárta szurokfekete szárnyát, és elkapta a vastól, rothadástól

bűzlő szelet, hogy az erőd felé forduljon. Az utazással töltött hosszú napok
alatt megtanulta, hogyan használja ki a szelet, és bár az idő nagy részében
sebes röptű rőtfarkú ölyvként szállt, reggel átváltozott közönséges varjúvá.

Csapatostul keringtek Morath felett, éppannyi károgás szállt a levegőben,

mint ahányszor a kalapácsok üllőt értek a völgyben.

Hiába szabadították a poklot északra, még mindig jó néhányan táboroztak

odalent. Katonák, boszorkányok.

Dorian a többi varjú példáját követve messzire elkerülte a wyverneket,

alacsonyan szállt, miközben egyik boszorkánykor repült el mellette a másik
után, hogy felderíteni, jelentést tenni vagy gyakorlatozni induljon. Rengeteg
vasfogú várakozott itt.

Dorian körberepülte Morath legfelső tornyait, megnézte magának az erődöt,

a völgyben összegyűlt sereget, a magasan lévő

wyvernfészkeket. Minden egyes szárnycsapással egyre súlyosabban nyomta

a szívét az, amit tizenöt kilométernyire északra elrejtett egy sziklás
kiszögellésen.

Őrültség lett volna idehozni a két kulcsot. Úgyhogy elrejtette a palakőben,

még megjelölni sem merte a helyet. Csak reménykedhetett, hogy sikerül
elkerülnie Erawan figyelmét.
Az egyik torony oldalában két frissen mosott ruhával megrakott szolgáló
lépett ki egy kis ajtón, hogy a külső lépcsőn felfelé induljanak. Fejüket
lehajtották, mintha igyekeznének figyelmen kívül hagyni az odalent
mozgolódó hadsereget. Vagy a wyverneket, amiknek üvöltése visszhangot
vert a fekete kövön.

Ott. Az az ajtó.

Dorian arrafelé repült, igyekezett elcsendesíteni a szívét, és elleplezni a

szagát – az egyetlen dolgot, ami a vesztét okozhatta.

Csakhogy egyik felette repülő vasfogú boszorkány sem vette észre a varjút,
aminek nem volt éppen varjúszaga. És a két mosónő sem kiáltott fel, ahogy
leszállt az alacsony kőkorlátra, és gondosan behúzta a szárnyát.

Egyetlen ugrással a kövön termett.

Változni kezdett, égtek az izmai és a csontjai, és a világ beszűkült,

végtelenül veszélyesebbé vált.

Innentől még nehezebb lett volna felfigyelni rá.

Dorian bajsza megremegett, csak úgy hegyezte hatalmas fülét.

Szőrös kis teste beleremegett a wyvernek üvöltésébe, mire a fogát

csikorgatta – hatalmasnak tűntek, túl nagynak apró szájához képest. A bűz
már-már émelyítővé vált.

Mindent… egyszerűen mindent érzett. A frissen mosott ruhák illatát, amit

nemrégiben vittek el itt. A vadhústól illatozó levesfélét, ami ebédidőben
beivódott a mosónő hajába. Dorian sosem gondolta, hogy az egerek
különleges állatok lennének, azonban még odafent szálló ölyvként sem
érzékelte ennyire élesen a környezetét, nem volt ennyire éber.
Végül is, az egereknek szüksége is van ezekre a kiélesedett érzékekre,
hiszen az egész világ az életükre akar törni.

Dorian vett még egy mély levegőt, mielőtt bepréselte magát a csukott ajtó
alatt. Be Morathba.

Lehet, hogy az érzékei kiélesedtek, abba azonban sosem gondolt bele,

mekkora kihívást jelent egy lépcsősor emberi lábak nélkül.

Árnyékról árnyékra futott, pornak és sötétségnek tettette magát minden

egyes elhaladó lábnál. Voltak, akiket páncél fedett, voltak, akik bakancsban
jártak, mások elnyűtt cipőt hordtak. A viselőik azonban minden alkalommal
sápadtak és nyomorultak voltak.

Boszorkányokkal, hála az isteneknek, nem futott össze.

Ahogyan valg hercegekkel és a katonáikkal sem.

Erawannal meg aztán főleg nem.

A torony, amibe befurakodott, cselédlépcsőnek adott helyet, Manon mesélt

róla Aelinnek a számtalan magyarázat egyikeként.

Neki köszönhetően követhetett Dorian egy fejben összerakott térképet, amit

az odafent töltött pár órányi körözés során pontosított.

Erawan tornya – oda megy először. És ha a valg király ott van éppen…
Akkor majd eldönti, mitévő legyen. Hogy megfizessen-e Erawannak
mindazért, amit tett, hiába intette Kaltain óva ettől.

Dorian légzése szaggatottá vált, mire elérte a csigalépcső alját, és hosszú

farkát maga köré fonva kipislantott a gyéren megvilágított folyosóra.

Kénytelen lesz átszelni az egész szintet, aztán felmenni egy másik

lépcsősoron, végig egy másik folyosón, és ha szerencséje van, végül
Erawan tornyánál köt majd ki.
Manon sosem járt odabent. Nem tudta, mi van ott. Csak annyit, hogy
folyamatosan valgok őrzik. Éppen ezért megfelelő helynek tűnt a kutatás
megkezdésére.

Dorian füle megrezzent. Senki sem járt arra épp. Szerencsére macskák sem
ólálkodtak a környéken.

Befordult a sarkon, szürkésbarna szőre tökéletesen beleolvadt a sziklás

környezetbe, ahogy végigiszkolt a padló és a fal találkozása mentén. A
folyosó végén őr strázsált, a semmibe meredt.

Hatalmasnak tűnt, hegyként magasodott a közeledő Dorian fölé.

Már majdnem odaért az őrhöz és a kereszteződéshez, amit a férfi figyelt,

amikor észrevette – a zavart, aztán a némaságot.

Még az őr is kihúzta magát, és a mögötte lévő résnyi ablak felé pillantott.

Dorian megtorpant, behúzódott az egyik árnyékba.

Semmi. Sem kiáltások, sem üvöltések, és mégis...

Az őr visszatért a posztjára, de azért végignézett a folyosón.

Dorian mozdulatlan és néma maradt, várt. Vajon rájöttek, hogy itt van? Épp
figyelmeztetik egymást?

Ennyire nem lehet könnyű, mint amilyennek tűnik. Erawan nyilván

mindenféle csapdát helyezett el, ami értesíti őt, ha ellenség hatolna be…

Sietős, könnyed léptek dobbantak a sarkon túl, és az őr odafordult.

– Mi az? – kérdezte.

A közeledő szolgáló nem lassított.

– Amilyen társaság mostanában itt időzik, ki tudja? Nem maradok, hogy

kiderítsem. – Azzal tovasietett, el Dorian mellett.
Nem valami felé sietett, hanem el onnan.

Dorian bajsza megrezzent, ahogy a levegőbe szagolt. Semmit sem érzett.

Az nem segít, ha itt várakozik a folyosón. De hogy előremenjen, hogy

kiderítse, mi folyik arrafelé... Az sem lenne kifejezetten bölcs döntés.

Egyetlen hely van, ahol talán elcsíphet valamit. Ahol az emberek mindig
pletykálnak, még Morathban is.

Úgyhogy Dorian visszafelé indult a folyosón, le egy újabb lépcsősoron. Kis

lábai alig bírták az iramot. A konyha felé szaladt, ami forrónak és vakítónak
bizonyult a hatalmas tűz fényében.

Lady Elide is itt dolgozott – ismerte ezeket az embereket. Nem a valgokat,

hanem a szolgálatukba állított halandókat. Olyanokat, akik nyilván
kitárgyalják, mi zajlik ebben az erődben. Ahogyan a résvári palotában is
tették.

És valóban ott gyülekeztek a különböző szolgálók és szakácsok.

A tágas konyha másik végéből nyíló lépcső felé fordultak.

Ahogyan a sovány, zöld szemű cirmos macska is a helyiség túlfelén.

Dorian amennyire csak tudta, összehúzta magát. Azonban az állat nem

figyelt rá, egyre csak a lépcsőre meredt. Mintha ő is tudná.

Léptek dobbantak – gyorsak, csendesek.

Két nő lépett be, kezükben üres tálcát szorongattak.

Mindketten sápadtak voltak, remegtek.

– Láttatok valamit? – kérdezte a nőktől a férfi, aki nyilván a főszakács

lehetett.

Az egyik nő a fejét rázta.

– Még nem voltak a tanácsteremben, hála az isteneknek.

A másik remegő kézzel letette a tálcát.

– De hamarosan odaérnek.

– Szerencsétek, hogy még előtte el tudtatok jönni – szólalt meg valaki. –

Még a végén titeket is felfaltak volna ebédre.

Valóban szerencsésnek mondhatták magukat. Dorian maradt még egy kicsit,

de a konyhaiak folytatták a munkát most, hogy megnyugodtak, két társuk
egy darabban visszatért.

A tanácsterem… Talán az, amiről Manon is beszélt. Ahol Erawan a

megbeszéléseit tartotta. És ha maga Erawan is arrafelé tart…

Dorian elsietett, követte a térképet, amit a Manontól kapott információk

alapján rajzolt meg. Ostobaság, hatalmas ostobaság lenne odamenni, ahol
Erawan van. Ekkora kockázatot vállalni.

Talán tényleg meg akar halni. Talán tényleg ostoba is. Mégis szerette volna
látni. Látnia kellett ezt a lényt, aki annyi mindent tönkretett. Aki be akarta
kebelezni a világukat.

Látni akarta őt, ezt a valamit, ami parancsba adta, hogy hajtsák őt rabigába,
aki lemészároltatta Sorschát is. És ha szerencséje van, talán vele is végezni
fog.

Maradhatna ebben a formában, támadhatna így. De mennyivel jobb érzés

lenne visszatérni a saját formájába, kivonni Damarist, és úgy végezni vele.
Hadd lássa Erawan a nyakán a halvány sávot, hogy tudja, ki öli meg, hogy
nem sikerült megtörnie.

Aztán megkeresi a kulcsot.

A némaság utat mutatott, talán pontosabban is, mint a térkép, amit az

eszébe vésett.
Kiürültek a folyosók. A levegő besűrűsödött, lehűlt. Mintha szivárgott
volna Erawanból a romlottsága.

Egyetlen őr sem állt a nyitott ajtó előtt, sem emberi, sem valg.

Senki sem figyelte a kámzsás alakot, aki lobogó fekete köpenyben

bevonult.

Dorian iparkodott, épp azelőtt szaladt be az alak után, hogy becsukódott

volna az ajtó. Kavarogni kezdett a mágiája, mire nyugalomra intette, arra,
hogy tekeredjen össze, mint egy támadásra kész mérges kígyó.

Egyetlen ütéssel kiteríti Erawant, aztán átváltozik, és előhúzza Damarist.

Az alak megtorpant, köpenye meglebbent, és Dorian a legközelebbi árnyék

felé iramodott – az ajtó és a padló közötti rés mellett.

A terem teljesen átlagosnak bizonyult, leszámítva a középen álló, fekete

üvegből készült asztalt. És az aranyhajú, aranyszemű

férfit, aki ott ült.

Manon igazat mondott, Erawan valóban elhagyta Perrington testét, és egy

sokkal vonzóbbat választott.

Azért az elegáns öltözék megmaradt, nyugtázta Dorian, ahogy a valg király

tökéletesen szabott szürke kabátjában és nadrágjában felemelkedett. Nem
viselt fegyvert az oldalán. A rémkulcsnak sem akadt semmi nyoma.

Dorian érezte Erawan hatalmát, a belőle szivárgó gonoszságot.

Érezte, és emlékezett is, milyen volt, amikor magában érezte ezt az erőt,
amikor a lelkét szorongatta.

Jég folyt az ereiben. Gyorsan, nagyon gyorsan kell mozdulnia.

Most azonnal kell támadnia.

– Milyen kellemes meglepetés – szólalt meg Erawan. Hangja fiatalon
csengett, és mégsem. Az eléjük tett ételekre mutatott, a gyümölcsökre és
szárított húsokra. – Csak tessék!

Dorian mágiája elcsuklott, ahogy egy holdsápadt, vékony kéz jelent meg a
fekete köpeny redői alól, hogy hátratolja a kámzsát.

A nő alatta nem tűnt gyönyörűnek, legalábbis nem a hagyományos

értelemben. Mégis, szurokfekete hajával, sötét szemével, vörös ajkával…
Lenyűgöző volt. Rabul ejtő.

Vörös ajka mosolyra görbült, kibukkantak csontfehér fogai.

Végigfutott a hideg Dorian gerincén, ahogy észrevette a sötét hajzuhatag

alól előbukkanó hegyes, csinos füleket. Tündér... A nő, Ez egy tündérnő.

Levette a köpenyét, alóla könnyű, sötétlila anyag bukkant elő, majd leült az
asztalhoz Erawannal szemben. Elegáns mozdulatait a legcsekélyebb
habozás vagy félelem sem itatta át.

– Tehát tudod, miért jöttem.

Erawan elmosolyodott, miközben leült. Előbb a tündérnőnek töltött egy

kupa bort, majd saját magának. Dorian elméjéből minden egyes gondolat
elhussant, ahogy a valg király megszólalt: – Lehetne más oka is annak,
hogy megtiszteled Morathot a jelenléteddel, Maeve?

69. FEJEZET

ORYNTH AZÓTA NEM BURKOLÓZOTT ekkora csendbe, hogy Aedion

és a terraseni udvar maradéka Theralis felé vonult.

És még akkor is volt némi zúgás az ősi városban, amit a Florine folyó
torkolata és az Agancs-hegység széle közé emeltek, Tölgyváld sűrű
rengetegétől keletre.

Akkor még ragyogtak a fehér falak.

Most foltosak, szürkék voltak, sivárak, mint az ég, ahogy Aedion, Lysandra
és a szövetségeseik keresztüllovagoltak a hatalmas nyugati fémkapun. Itt
közel két méter szélesre duzzadtak a falak, a legendák szerint Brannon az
Agancshegység óriásait kérte meg arra, hogy emeljék helyükre a hatalmas
kőtömböket.

Aedion bármit megadott volna, hogy ezek a réges-régen feledésbe merült

óriások most visszatérjenek a városba. Hogy az ősi farkastörzsek
levágtázzanak a város mögött tornyosuló csúcsok közül az elveszett
terraseni tündérekkel egyetemben. Hogy bármelyik régi mítosz előtűnjön az
idő árnyaiból, ahogyan Rolfe és a mikéniek is tették.

De tudta, hogy már elpártolt tőlük a szerencse.

Ahogy a társai is pontosan tisztában voltak vele. Még Briarcliffi Ansel is

olyan néma maradt, mint Ilias és a csendes orgyilkosai, vállát behúzta.
Azóta tartotta így magát, hogy a harcosainak feje záporozni kezdett a
soraikra, borvörös haja kifakult, léptei nehézkesnek tűntek. Aedion tudta,
mennyire elborzadt, micsoda bűntudat gyötri. Azt kívánta, bár lett volna
ideje megvigasztalni valahogy az ifjú királynőt, ne csak egy gyors
bocsánatkérésre futotta volna. De úgy tűnt, Ilias magára vállalta a feladatot,
erős, néma társként lovagolt Ansel mellett.

A város a föléjük magasodó, már-már legendás palota alatt terült el, amit
egy kiálló sziklarészen emeltek. Olyan magasra nyúlt, hogy olybá tűnt, a
legfelső tornyai keresztüldöfik az eget. A palota egykor ragyogott, nap
melengette köveit rózsák és futónövények lepték el, és minden folyosót,
minden udvart betöltött az ezernyi szökőkút dala. Régen büszke zászlók
lebegtek a lehetetlenül magas tornyokon, úgy őrizték az alattuk elterülő

hegyeket, erdőt, folyót és a Theralis-síkságot.

Azóta mauzóleummá vált.

Senki sem szólt egyetlen szót sem, miközben felfelé kaptattak a meredek,
kanyargós utakon. A komor arcú lakosok vagy megálltak bámészkodni,
vagy rohantak tovább, hogy felkészüljenek az ostromra.
Nem menekülhettek el. Hiszen mögöttük ott húzódott az Agancs-hegység,
nyugatra Tölgyváld terült el, a hadsereg pedig délről közelített. Persze,
keletre futhattak volna, át a síkságon, de mégis hova? Suriába, ahol idővel
újból rájuk találnak? A hegyek mögötti területre, ahol a tél olyan kegyetlen,
hogy állítólag egyetlen halandó sem élheti túl? Orynth népe éppúgy
csapdába esett, mint a hadseregük.

Aedion tudta, hogy ki kellene húznia magát. Hogy rá kellene vigyorognia

az emberekre – a népére –, és némi bátorságot lehelnie beléjük.

De képtelen volt rá. Egyre csak azon járt az esze, vajon hányan vesztették el
a rokonaikat, a barátaikat a folyó melletti csatában.

Az azt megelőző hetek küzdelmei során. Hogy hányan

imádkoznak még mindig, hátha a város felé igyekvő katonák sorában

felbukkan az egyik szerettük.

Az ő bűne, az ő terhe. Az ő döntései vezettek idáig. Az ő

döntései nyomán maradt hátra annyi holttest a hóban, gyakorlatilag

kikövezték a déli határra vezető utat, végig a Florine-tól.

A fehér palota minden egyes megmászott dombbal egyre csak nőtt.

Legalább ennyi megadatott – fentről fogadhatták az ellenséget.

Legalább ennyi megadatott.

Darrow és a többi lord már várta őket.

Nem a trónteremben, hanem a palota másik végében lévő tágas

tanácsteremben.

Amikor Aedion legutóbb ott járt, egy páváskodó adarlani balfék vezette a
megbeszélést, aki Terrasen alkirályának nevezte magát.

Mint kiderült, a férfi fogta a pompás holmiját, köztük a székét és a

falidíszeit is, és kereket oldott, azon nyomban, amint a királyt
meggyilkolták.
Most egy ősrégi munkapad szolgált a haditanács asztalaként, körülöttük
félig elkorhadt székek álltak a palota különféle termeiből összeválogatva.
Jelenleg épp Darrow, Gunnar , Sloane és Ironwood foglalt helyet rajtuk.
Aedion döbbenetére Murtaugh is ott volt közöttük.

Felálltak, amikor Aedion és a társai beléptek. Nem Aediont tisztelték meg

ezzel, hanem a társaságában érkezett uralkodókat.

Briarcliffi Ansel körbenézett a szörnyű teremben, éppúgy vizslatta, mint a

homályos, kopár palota többi részét, és halkan füttyentett egyet.

– Nem tréfáltatok, amikor azt mondtátok, Adarlan kifosztott titeket. – Órák,

napok óta az első szavak, amiket kiejtett.

– Az utolsó rézpénzt is elvitték – morogta Aedion, majd megtorpant az

asztal előtt.

– Hol van Kyllian? – dörrent rá Darrow.

Aedion elmosolyodott, ám a szeméig már nem ért el a gesztus.

Ren megfeszült, ő értette a mosolyban csillanó figyelmeztetést.

– Engem bízott meg azzal, hogy jöjjek előre, míg ő idevezeti a sereget. –
Hazugság.

Darrow grimaszolt, majd tekintete Rolfe-on állapodott meg, aki még mindig
felvont szemöldökkel szemlélte a leharcolt palotát.

– Ha jól sejtem, önnek tartozunk hálával a szerencsés visszavonulásért.

Rolfe a férfira vetette tengerzöld szemét.

– Így van.

Darrow ismét helyet foglalt, és a többi lord követte a példáját.

– Kihez is van szerencsém?

– Rolfe kalózkapitányhoz – felelte a kalóz szemrebbenés nélkül.

– Őfelsége armadája parancsnokához. A mikéni nép örököséhez.

A lordok egy pillanatra megmerevedtek.

– A mikéniek már réges-régen eltűntek – jegyezte meg Lord Sloane. Ám

ekkor észrevette a Rolfe oldalán lógó kardot, a tengeri sárkányt mintázó
markolatgombot. Nyilván látta a Florine-on titokban felhajózó flottát is.

– Eltűntek, de nem haltak ki – válaszolta Rolfe. – Azért jöttünk, hogy

megfizessünk egy régi adósságot.

Darrow a halántékát masszírozta. Ahogy ott nekidőlt az asztal szélének,

annyira öregnek tűnt… Annyira idősnek, amennyi valójában volt is.

– Ez esetben hálával tartozunk az isteneknek ezért.

Lysandra dühtől fortyogón megszólalt:

– Aelinnek tartoznak hálával érte.

Darrow összehúzta a szemét, mire Aedion haragja halálossá élesedett.

Azonban Darrow hangja kimerült volt, nehézkesen csengett, amikor így
szólt: – Ma nem adod ki magad senkinek, Lady Lysandra?

Lysandra Rolfe-ra mutatott, majd Anselre és Galanra. Aztán karját az

ablakok felé tárta, amin túl a tündér nemesek és csendes orgyilkosok Iliasa
az embereit ápolta a palota területén.

– Mindannyian. Mindannyian Aelin miatt jöttek. Nem miattatok. Úgyhogy

mielőtt azon gúnyolódtok, hogy nincs olyan, hogy őfelsége armadája, hadd
világosítsalak fel titeket, hogy igenis van. És nektek semmi közötök hozzá.

Darrow hosszan kifújta a levegőt, és ismét a halántékát dörgölte.

– Távozhat a teremből.

– Meg egy nagy fenéket!

Ám ekkor Murtaugh ragadta magához a szót:

– Van valaki, hölgyem, aki szeretne találkozni veled. –

Lysandra felvonta a szemöldökét, mire az idős férfi összerezzent.

– Nem szerettem volna egyes-egyedül hagyni őt Allsbrookban.

Az ablakból látta, hogy közeledtek, és alig tudtam rávenni, hogy várjon

türelemmel.

Udvarias, ravasz módja a kitörni készülő vihar elűzésének.

Aedionban felmerült, hogy azt mondja Lysandrának, maradjon csak

nyugodtan, azonban az alakváltó már el is indult, csak úgy lobogott utána
sötét haja.

Miután távozott, Aedion megszólalt:

– Minden egyes csatában a frontvonalon küzdött. Majdnem az életét adta,

hogy megküzdjön az ellenséggel. Nem láttam, hogy bármelyikőtök
megtette volna ugyanezt.

Az idős lordok undorodva felvonták a szemöldöküket. Darrow mégis

megmoccant a székében, még ha alig észrevehetően is.

Mintha Aedion fájó pontra tapintott volna.

– Nem olyan könnyű elfogadni, hogy túl öregek vagyunk már a harchoz –
szólalt meg Darrow halkan –, miközben ti, fiatalabbak az életeteket adjátok,
Aedion. – Lepillantott az Aedion oldalán függő egyszerű kardra. –
Egyáltalán nem könnyű.

Aedionban felmerült, hogy visszavág, kérdezze meg az elesetteket, hogy

szerintük harcolni könnyű-e, ám ekkor Galan herceg megköszörülte a
torkát.

– Mivel készültetek eddig az ostromra?

A terraseni lordoknak nem igazán tetszett ez a kérdezz-felelek, ám végül

csak kinyitották gyűlöletes szájukat, hogy válaszoljanak.

Egy órával később a többieket a szobájukba kísérték, majd forró fürdővel és

étellel kínálták őket, Aedion pedig Lysandra illatát követte.

Nem az északi toronyba ment, ahol a gyámleánya várta, hanem a

trónterembe. Az óriási tölgyfa ajtó résnyire nyitva állt, a két faragott,
ágaskodó szarvasbika lebámult rá. Egykor aranyozott volt a büszke
agancsaik között lobogó örök láng.

Az elmúlt egy évtizedben valaki lefejtette róla az aranyat. Vágy

gonoszságból, vagy könnyű pénzszerzési lehetőséget látott benne.

Aedion belépett az ajtón. A tágas terem régi barát szellemeként köszöntötte.

Hányszor nyavalygott amiatt, hogy szép ruhát kell öltenie, ott kell állnia a
trónok mellett, az oszlopokkal szegélyezett helyiség végében? Hányszor
kapta rajta Aelint, hogy elbóbiskolt egy-egy végtelennek tűnő, pompával
teli napon?

Akkor Terrasen összes területének zászlaja ott lógott a plafonról. Akkor

olyan fényesre suvickolták a márványpadlót, hogy látta benne a saját
tükörképét.

Akkor egy agancstrón állt az emelvényen, ősi erőt árasztva magasodott a

terem fölé. Tölgyváld halhatatlan szarvasbikáinak levetett agancsaiból
építették.

Mostanra lemészárolták, felégették a szarvasokat, éppúgy, ahogyan az

agancstrónt is a theralisi csata után.

A király azon nyomban, ott, a csatamezőn kiadta rá az utasítást.

Lysandra e mellett az üres emelvény mellett állt. Úgy bámulta a fehér
márványt, mintha látná rajta az egykor ott lévő trónt és a mellette álló
kisebbeket.

– Nem tudtam, hogy Adarlan ennyire tönkretette ezt a helyet –

szólalt meg.

Vagy megérezte őt, vagy felismerte a lépteit.

– Az alapok épek – válaszolta Aedion. – Hogy meddig még, azt nem

tudom.

Lysandra zöld szeme felé villant, kimerültség és bánat ködösítette.

– A lelkem mélyén – mondta halkan – valahol hittem benne, hogy látom

majd őt ezen a trónon ülni. – Az emelvényre mutatott, ahol az agancstrón
egykor állt. – A lelkem mélyén azt hittem, valahogy sikerül

elérnünk.

Még
ha
Morathtal
kell

szembeszállnunk is érte, még ha ott van a Zár és minden egyéb, akkor is.

Nem maradt reménysugár az arcán.

Talán ezért állt szóba vele egyáltalán.

– Én is így gondoltam – felelte Aedion éppolyan csendesen, bár a szavak

visszhangot vertek a hatalmas, üres teremben. – Én is így gondoltam.

70. FEJEZET

A TÜNDÉRKIRÁLYNŐ MORATHBA JÖTT.

Dorian nagy nehezen csendesítette a szívverését, igyekezett egyenletesen

venni a levegőt, miközben Maeve belekortyolt a borába.

– Tehát nem ismersz meg – felelte a tündérkirálynő a valg királyt

tanulmányozva.

Erawan megdermedt, kupája megállt félúton a szája felé.

– Tán nem Maeve vagy, Doranelle királynője?

Aelin. Maeve idehozta Aelint? Hogy eladja Erawannak?

Az istenekre, az istenekre…

Maeve hátravetette a fejét, és felnevetett.

– Pár évezred, és már meg sem ismered a saját sógornődet?

Dorian hálás volt, hogy aprócska, néma és jelentéktelen. Lehet, hogy

megingott volna ennek hallatán.
Erawan megmerevedett.

– Te.

Maeve elmosolyodott.

– Én.

Az arany szempár végigsöpört a tündérkirálynőn.

– Tündérbőrben. Végig ott voltál.

– Csalódott vagyok, hogy nem jöttetek rá.

Erawan erejének lüktetése végighasított Dorianen. Olyan hasonló volt...

olyan nagyon hasonló a valg herceg iszamós hatalmához.

– Tudod te, mit…

A valg király elhallgatott. Kihúzta magát.

– Akkor tulajdonképpen hálával tartozom – nyerte vissza Erawan az

önuralmát. – Ha nem árulod el a bátyámat, sosem fedezem fel ezt a
csodálatos világot. És nem állnék a meghódítása küszöbén. – Erawan
belekortyolt a kupájába. – De a kérdés akkor is áll: miért jöttél ide? Miért
feded fel magad épp most? Az ősi ellenségem… talán már nem is az
ellenségem.

– Sosem voltam az ellenséged – felelte Maeve rezzenéstelenül.

– A testvéreid viszont ellenségükké tettek engem.

– Mégis feleségül mentél Orcushoz, pedig pontosan tudtad, milyen.

– Talán inkább hozzád kellett volna mennem, amikor felajánlottad. – Apró

mosoly... Csábos és rettenetes. – De akkor még fiatal voltam. Könnyen
megvezethető.

Erawan halk nevetést hallatott, amitől Dorian gyomra felfordult.

– Egyáltalán nem voltál az. És végül ide jutottunk.

Ha Aelin itt van, ha Dorian rábukkanna, akkor talán ketten együtt

felvehetnék a harcot a valg királynő és király ellen...

– Bizony, ide jutottunk – ismételte Maeve. – Te a kontinens elsöprésének

küszöbén állsz. Én pedig segédkezet nyújtok neked ebben.

Erawan a térdére fektette a bokáját.

– Ismét kérdem: miért?

Maeve végigsimított a kupája mintáján.

– A népem elárult. Mindazok után, amit értük tettem, azok után, hogy
megvédtem őket, fellázadtak ellenem. Az összegyűjtött seregem nem volt
hajlandó hadba vonulni velem. A nemeseim, a szolgálóim többé nem
hajlandóak térdet hajtani előttem. Már nem vagyok Doranelle királynője.

– Van egy sejtésem, hogy ki áll emögött – jegyezte meg Erawan.

Sötétség lobbant a teremben, borzalmas és hideg.

– Bezártam Tűzhozó Aelint. Azt reméltem, idehozhatom neked, amikor

már… készen áll. De az őrszem, akinek a gondjaira bíztam, végzetes hibát
követett el. Elismerem, engem is megvezettek. Aelin pedig kiszabadult. És
úgy gondolta, leveleket ír néhány hatalommal bíró egyénnek Doranelle-ben.
Valószínűleg már visszajutott erre a kontinensre.

Doriant elöntötte a megkönnyebbülés.

Erawan intett.

– Anielle-ben van. Meggondolatlanul pazarolja az energiáját.

Maeve szemében fény gyúlt.

– Elvette tőlem a királyságomat, a trónomat. A leghűbb harcosaimat.

Bármiféle semlegességet vallottam idáig ebben a háborúban, bármiféle
kegyet gyakoroltam volna is felette eddig, elvesztette a jóindulatomat,
amikor a párjával együtt távozott onnan.

Tehát megtalálták. Valahogy sikerült rábukkanniuk. És Anielle... Remélheti

vajon, hogy Chaol is ott van?

Dorian legszívesebben győzedelmes üvöltést hallatott volna.

Ám ekkor Maeve így folytatta:

– Aelin Galathynius el fog jönni értem, ha téged túlél. Nem tervezem

megadni neki ezt a lehetőséget.

Erawan mosolya kiszélesedett.

– Tehát arra gondoltál, szövetséget kötsz velem.

– Csak együtt érhetjük el, hogy Brannon vérvonala végleg elbukjon. És

többé sose éledjen újra.

– Akkor miért nem ölted meg, amíg még tehetted?

– Miért tettem volna, sógor? Te nem próbáltad volna meg magad mellé
állítani?

Erawan némasága elengedő válasznak bizonyult. A valg király válasz

helyett kérdezett:

– Sok mindent kínálsz nekem, sógornőm. Tényleg azt várod, hogy minden
szavadat készségesen el is higgyem neked?

– Sejtettem, hogy bizalmatlan leszel. – Maeve szája széle felfelé görbült. –

Végül is nem maradt semmim, csak a saját erőm.

Erawan nem felelt, mintha pontosan tudná, miféle táncban vezeti őt a

királynő.

Maeve a terem közepe felé nyújtotta holdfehér kezét.

– Van még valami, amivel szolgálhatok, már ha érdekel.

Csettintett vékony ujjával, és lyuk jelent meg a terem kellős közepén.

Dorian megrettent, még összébb húzta magát az árnyékban, a porban. Meg

sem próbálta palástolni remegését, ahogy olyasfajta borzalom jelent meg a
lyuk másik oldalán, amelyet csakis valódi sötétség szülhet. Az átjáró másik
oldalán.

– El is felejtettem, hogy elsajátítottad ezt a képességet – lobbant fel Erawan

aranyszínű szeme a lény láttán, ami karmait összecsattintva meghajolt
előttük.

Egy pók.

– Ahogy arról is megfeledkeztem, hogy még hajlandóak engedelmeskedni

neked – folytatta Erawan.

– Amikor a tündérek elhajítottak – válaszolta Maeve halovány mosolyt

küldve a hatalmas pók felé –, visszatértem azokhoz, akik mindig is
hűségesek voltak hozzám.

– A stígiai pókok a saját uraikká váltak – vitatkozott Erawan. –

Továbbra sem büszkélkedhetsz sok szövetségessel.

Maeve a fejét rázta, sötét haján megcsillant a fény.

– Ezek nem stígiai pókok.

Dorian cikcakkos, hamuszürke követ látott az átjáró másik oldalán.

Hegyeket.

– Ezek a kharankuik, ahogyan a déli kontinens népe hívja őket.

A leghűségesebb szolgálólányaim.

Dorian szíve hevesebben vert, ahogy a pók ismét meghajolt.

Erawan arca hűvössé, unottá vált.

– És mi hasznom belőlük? – Az ablakon túlra mutatott, a pokolra, amit

létrehozott. – Egy egész seregnyi lényt teremtettem, amik mind hozzám
hűségesek. Nincs szükségem pár száz pókra.

Maeve még csak meg sem rezzent.

– A szolgálólányaim találékonyak, a hálóik messzire elérnek.

Elmesélik, mi minden történik a világon. Említették, mi lesz a következő

lépés a csodálatos tervedben.

Dorian megacélozta magát. Erawan megfeszült.

Maeve affektálva folytatta:

– A valg hercegnőknek gazdatestre van szüksége. Eddig nem sikerült

megfelelően erőseket találnod. A kaganátus hercegnője túlélte azt, akit
beleraktál, és ismét ura a saját testének.

Valg hercegnők. A déli kontinensen. Chaol…

– Hallgatlak – mondta Erawan.

Maeve a továbbra is meghajló pók felé mutatott az átjáróban –

az átjáróban, amit a déli kontinensre nyitott, olyan könnyedén, mintha

egyszerű ablak lenne csupán.

– Miért keresnél emberi gazdatestet a maradék hat hercegnődnek, amikor

sokkal erősebbre is szert tehetsz? És készségesebbre.

Erawan a pókra vetette aranyló szemét.

– Te és a fajtád rábólintana erre? – Az első szavai a lény felé.

A pók összecsattintotta karmait, és pislogott egyet iszonytató szemével.

– Megtiszteltetés lenne, ha bizonyíthatnánk hűségünket a királynőnk iránt.

Maeve a pókra mosolygott. Dorian összerezzent.

– Halhatatlan, erős gazdatestek – búgta Maeve a valg királynak.

– Gondolj csak bele, mennyire kibontakozhatnának a hercegnők az ő

adottságaikat felhasználva. Mind a pókok, mind a hercegnők többé
válhatnának.

Olyan borzalmassá, amit ők el sem képzelhetnek.

Erawan nem felelt, Maeve pedig csettintett, mire az átjáró és a pók eltűnt. A
királynő egy árnyék kecsességével felemelkedett.

– Hagyom, hogy végiggondold az ajánlatomat, ha ezt szeretnéd.

A kharankui k azt teszik majd, amit parancsolok nekik, és boldogan

vonulnának a zászlód alatt.

– És mit mondok a bátyámnak, ha újra látom őt?

Maeve oldalra billentette a fejét.

– Miért, azt tervezed, hogy összefutsz vele?

– Mit gondolsz, miért gyűjtöttem ezt a sereget ilyen sokáig, miért

készítettem fel ezt a világot, ha nem azért, hogy visszahívjam a
testvéreimet? Ha nem azért, hogy lenyűgözzem őket, mit vittem végbe itt?

Ha lehetősége nyílik rá, Erawan azonnal visszahozza a valg királyokat

Erileára. És ha megteszi…

Maeve az ülő királyt tanulmányozta.

– Akkor majd megmondod Orcusnak, hogy meguntam a várakozást, és nem

volt kedvem tovább várni, hogy hazatérjen a
hódításaiból. – Pókmosoly terült szét az arcán. – Szívesebben csatlakoztam
volna hozzá.

Erawan pislogott egyet – ez volt a meglepettségének egyetlen jele. Aztán

elegáns mozdulattal intett, mire az ajtó fantomszéllel kitárult.

– Gondolkozni fogok rajta, sógornőm. Amiért ilyen merész voltál, hogy

idejöttél, a vendégemként maradhatsz, míg döntésre jutok. – Két őr jelent
meg a folyosón, Dorian pedig megacélozta magát, tappancsai megfeszültek
a kövön. – Megmutatják a szobádat.

Ha túl sokáig marad ebben a teremben, azzal a lelepleződést kockáztatja, de

nem érezte a kulcsot a valg királyon. Később…

Majd később folytatja a kutatást. Elgondolkozik azon, hogyan tudna

legkönnyebben végezni a királlyal. Már ha van olyan ostoba, hogy
megkockáztatja. Egyelőre azonban…

Maeve felvette a köpenyét, magára kanyarította, Dorian pedig előresietett,

és újfent elbújt az árnyak között, miközben a tündérkirálynő kivonult.

Az őrök végigkísérték a folyosón, fel egy kanyargó lépcsősoron, az

Erawannal szomszédos toronyba. Gondosan rendezték be, tele volt fényes
tölgyfa bútorokkal, az ágynemű frissnek tűnt.

Valószínűleg ennyi maradt azokból az időkből, amikor még emberek lakták,

nem pedig borzalmak.

Ahogy az ajtó becsukódott Maeve mögött, a királynő nekidőlt a vassal

kovácsolt fának, és felsóhajtott.

– Végig ebben a szánalmas alakban szándékozol maradni?

Dorian az ajtó és a padló közötti rés felé iramodott, ám Maeve rálépett a

farkára fekete csizmás talpával.

Fájdalom hasított végig a csontjain, azonban Maeve meg sem mozdította a

lábát. Dorian mágiája fellángolt, lecsapott vele,
azonban hirtelen fekete szél kulcsolta rá karmait, és fojtogatni kezdte.
Kioltotta.

A tündérkirálynő mosolyogva nézett le rá.

– Nem kémkedsz valami ügyesen, Adarlan királya.

71. FEJEZET

DORIAN MÁGIÁJA VERGŐDÖTT, ÜVÖLTÖTT, ahogy Maeve sötét

ereje sakkban tartotta. Ha át tudna változni wyvernné, letéphetné a fejét...

Ám ekkor Maeve arcán elcsigázott, derűs mosoly jelent meg, és felemelte a

lábát Dorian szerencsétlenül járt farkáról. Aztán a mágiáját is eleresztette.

Dorian összerezzent, ahogy az a sötét, rothadó mágia végigsimított

karmaival az ő erején, megcirógatta ragyogó, nyers magját, majd köddé
vált.

Az utolsó csepp önuralmára is szüksége volt, hogy ne kezdjen öklendezni,

hogy ne érintse meg a nyakát szegélyező világos sávot, hogy
megbizonyosodjon róla, tényleg nincs már rajta rémkő gallér.

Maeve vörös ajkát továbbra is mosoly görbítette, Dorian mágiája pedig

egyre csak reszketett, ahogy továbbra is magán érezte Maeve azóta már
visszahúzódott mágiájának érintését.

Olyan erőt, amivel képes elmékbe beférkőzni, darabokra szaggatni valaki

lelkét. Egészen különleges ellenségnek bizonyult. Olyannak, akit másik
irányból kell megközelíteni. Vakmerő, ostoba irányból.

Hízelgéssel.

Úgyhogy Dorian visszaváltozott, bundája bőrré vált, mancsai kezekké.

Amikor végül emberként állt a tündérkirálynő előtt, Maeve mosolya
kiszélesedett.
– Milyen jóképű vagy!

Dorian meghajolt. Nem mert az oldalán lógó Damaris után nyúlni.

– Honnan tudtad?

– Gondolod, hogy nem ismertelek meg téged, az illatodat, az erődet Aelin

emlékein keresztül? – Maeve oldalra billentette a fejét. – De a kémem nem
jelentette, hogy érdeklődsz az alakváltás iránt.

Cyrene. Dorian elborzadt.

Maeve elindult a helyiségben, és leült az ágy lábánál álló padra, éppolyan

uralkodói mozdulattal, mintha a trónján foglalt volna helyet.

– Mit gondolsz, honnan tudták a matrónák, merre keressenek?

– Cyrene csak egyetlen napig volt a táborban – nyögte ki végül Dorian.

– Komolyan azt hiszed, hogy nincs több pók odafent a hegyekben? Mind
neki engedelmeskedtek, és persze nekem. Elég volt egyetlenegyszer
suttognia a megfelelő pókoknak, és megtaláltak. Ahogyan a vasfogúakat is.
– Maeve végigsimított a lábára simuló anyagon. – Hogy Erawan tisztában
van-e a képességeiddel, az majd kiderül. Mielőtt végeztél vele, Cyrene a
tudtomra adta, hogy eléggé... Eléggé más vagy, mint a többi.

Dorian egyáltalán nem bánta, hogy végzett a pókkal.

– De ez teljességgel lényegtelen most. Cyrene meghalt, te pedig igencsak

messze jársz Feketecsőrű Manon ölelésétől.

Dorian keze Damaris markolatára csúszott.

Maeve az ősi kardra mosolygott.

– Úgy tűnik, Terrasen királynője megtanulta, hogyan osztozzon meg

másokkal. Elképesztő gyűjteményt halmozott fel, nem igaz?

Dorian megrezzent.
Ha Maeve tudja, mi minden került Aelin birtokába…

– Azt is tudom – mondta Maeve. Szeme feneketlen, sötét veremnek tűnt.

Damaris megmelegedett Dorian tenyere alatt. – És azt is, hogy a póknak
fogalma sem volt az igazságról. – Végigmérte Doriant. – Hol vannak most,
Dorian Havilliard?

Valami éles csúszott végig Dorian elméjén. Megpróbált beférkőzni... Dorian

mágiája felzúgott. Jégfal köszöntötte a mentális karmokat. Elűzte őket.

Maeve kuncogott, Dorian pedig pislogott egyet, és rádöbbent, hogy az

egész helyiséget dér fedi.

– Drámai, de igen hatásos módszer.

Dorian rávigyorgott.

– Gondoltad, vagyok olyan ostoba, hogy beengedlek az elmémbe? – Egyik

kezét továbbra is a kardon tartotta, a másikat pedig a zsebébe csúsztatta, ha
másért nem, legalább azért, hogy elleplezze a remegését. – Vagy hogy
elmondom, hol a rejtekhelyük?

– Egy próbát megért – felelte Maeve.

– Miért nem riadóztatod Morathot? – kérdezte Dorian nyíltan.

Maeve hátradőlt, és ismét tanulmányozni kezdte.

– Te is azt akarod, amit én. Erawannál van. Ez egyfajta szövetségessé tesz

bennünket, nem igaz?

– Teljesen megőrültél, ha azt hiszed, hogy hajlandó lennék átadni neked a

kulcsokat.

– Tényleg? Te mit tennél velük, Dorian? Elpusztítanád őket?

– Te mit tennél? Leigáznád a világot?

Maeve felnevetett.
– Ó, véletlenül sem tervezek ilyen közönséges dolgokat.

Gondoskodnék róla, hogy Erawan és a bátyjai sose térhessenek vissza.

Damaris megmelegedett Dorian tenyere alatt. A királynő igazat szólt.

Legalábbis részben biztosan.

– Ilyen könnyedén elismered, hogy el akarod árulni Erawant?

– Mit gondolsz, miért jöttem ide? – kérdezte Maeve. – A népem kitaszított,

és úgy sejtettem, hamarosan úgyis felkeresed Morathot.

Damaris melege nem csappant meg, Dorian mégis így felelt:

– Nem gondolhatod, hogy elhiszem, szövetséget akartál kötni velem, és

azért jöttél ide. Hiszen láttam, hogy felajánlottad Erawannak a pókjaid
segítségét a hercegnőivel kapcsolatban.

Dorian nem akarta tudni, mire képesek a valg hercegnők. Hogy Erawan
miért nem vetette be őket idáig.

– Apró áldozat részemről azért, hogy elnyerjem a bizalmát. –

Damaris továbbra is meleg maradt. – Nem különbözünk mi ketten annyira.

És a barátodnak köszönhetően most már nincs vesztenivalóm.

Igaz, igaz, igaz.

És tessék… A lehetőség, amire eddig várt.

Elméjét jégburokban tartotta, mágiája pedig felmérte az ellenséget. Dorian

eleresztette Damaris markolatát. Hagyta, hadd lássa Maeve, hogy kezd
engedni a bizalmatlanságából.

– Aelin nagyon ért hozzá, hogy más királyságokat zúzzon szét a sajátja
megóvása érdekében.

– És ahhoz, hogy másokkal fizettesse meg a saját adósságait.

Dorian megdermedt, bár a mágiája továbbra is éberen őrködött, figyelte
Maeve sötét erejét, ahogy az az elméje köré vont pajzs mentén járkált.

– Nem ezért jöttél ide? – kérdezte Maeve. – Hogy feláldozd magad, és

Aelinnek ne kelljen? – Csettintett egyet a nyelvével. – Borzalmas pazarlás
lenne… Ha bármelyikőtöknek is meg kellene fizetnie Elena ostobaságának
az árát.

– Valóban.

Ez az igazság.

– Elmeséljem, mit fedett fel előttem Aelin, amikor bepillantást nyertem az

elméjébe?

Dorian nem nyúlt Damaris után.

– Fogságba ejtetted – morogta. – Egy nyomorult szóra sem vagyok kíváncsi

ezzel kapcsolatban!

Maeve hátrasöpörte a haját, és hümmögve így szólt:

– Aelin örül neki, hogy te vagy az – mondta. – Reméli, hogy túl későn tér
vissza. Hogy sikerrel jársz, és megkíméled őt a borzalmas döntéstől.

– Párja van, és királysága. Nem hibáztatom. – Doriannek nem kellett

teljesen megjátszania a hangjában csendülő élt.

– Nem? Neked talán nincs saját királyságod, amiről gondoskodnod kell?

Egy olyan, ami éppolyan erős és nemes, mint Terrasen? – Amikor nem
felelt, Maeve így folytatta: – Aelin már hetek óta szabad. És nem keresett
meg.

– Elég nagy ez a kontinens.

Maeve arcán mindentudó mosoly terült el.

– Ha szeretne, megtalálhatna. Mégis Anielle-be ment.

Dorian tudta, miféle játszmát űz Maeve. Mágikus fala megcsúszott, épp
csak egy hangyányit. És utat engedett.

Maeve azonnal rávetette magát, be akart férkőzni. Még át sem ért a

nyíláson, Dorian már a fogát csikorgatva ki is vetette onnan, Maeve
jégfalnak csapódott.

– Érdekesen mutatod ki, hogy szövetséget akarsz kötni velem!

Maeve halkan felnevetett.

– Csodálkozol, hogy megpróbálom?

Dorian nem felelt, csak hosszasan bámulta Maeve-et.

Eljátszotta, hogy jó alaposan megfontolja a szavait. Az udvari intrika és

nevelés minden egyes morzsájára szüksége volt ahhoz, hogy ne üljön ki
semmi az arcára.

– Gondolod, hogy ilyen könnyedén elárulnám a barátaimat?

– Árulás lenne? – gondolkozott Maeve hangosan. – Hogy más utat keresünk

neked és Aelin Galathyniusnak, hogy ne nektek kelljen megfizetni a végső
árat? Neki is végig ezt kínáltam, nem akartam, hogy fel kelljen áldoznia
magát az érzéketlen istenek miatt.

– Azok az istenek elég erős lények.

– Akkor hol vannak most? – A szobára, az erődre mutatott.

Csupán a némaság felelt. – Rettegnek. Tőlem, Erawantól. A kulcsoktól. –

Maeve arcára egy kígyó mosolya rajzolódott ki. – Tőled is félnek. Tőled, és
Tűzhozó Aelintől. Elég nagy hatalommal bírtok ahhoz, hogy hazaküldjétek
őket… Vagy a vesztüket jelentsétek.

Dorian nem felelt. Maeve szavaiban akadt némi igazság.

– Miért ne szállnál szembe velük? Miért hajolnál meg az akaratuk előtt?

Mit tettek érted eddig?
Sorscha fájdalomtól eltorzult arca jelent meg Dorian szeme előtt.

– Nincs más módja – felelte végül Dorian –, hogy véget vessünk ennek.

– A kulcsokkal véget lehetne.

Ha használnák őket, ahelyett, hogy belezárnák a kapuba.

– Bármire képesek lehetnének – folytatta Maeve. –

Elpusztíthatnák Erawant, visszaküldhetnék az isteneket az otthonukba, ha

ezt akarják. – Maeve oldalra billentette a fejét. – Átjárót nyithatnának a
nyugalom, a megpihenés világaiba.

A nőhöz, aki nyilván ott van most.

A Dorian elméje körül ólálkodó sötét, ragadozóra emlékeztető

erő elhalványult, visszahúzódott az úrnőjéhez.

Aelin is megtette már egyszer. Átjárót nyitott, hogy beszélhessen

Nehemiával. Tehát lehetséges. A Gavinnel és Kaltainnel folytatott
beszélgetései szintén ezt a feltételezést erősítették.

– Mi lenne, ha nemcsak velem kötnél szövetséget – kérdezte végül Dorian

–, hanem magával Adarlannal?

Maeve nem felelt. Mintha meglepte volna az ajánlat.

– Egy olyan szövetségre gondolok, ami túlmutat azon, hogy együtt

megkeressük a kulcsot – merengett Dorian hangosan, majd vállat vont. –
Neked nincs már királyságod, és a jelek szerint nagyon vágysz egy másikra.
Mi lenne, ha Adarlannak, nekem kölcsönöznéd az erődet? Ha a mi
oldalunkon harcolnának a pókjaid?

– Az előbb még teljesen kikeltél magadból, hogy fogságba ejtettem a

barátodat.
– Még most is ki vagyok kelve magamból. De annyira azért nem vagyok
büszke, hogy ne gondoljam végig ezt a lehetőséget is.

Királyságot akarsz? Akkor csatlakozz az enyémhez! Köss szövetséget

velem, dolgozzunk együtt, hogy megszerezzük Erawantól azt, amit
akarunk, és akkor királynévá teszlek! Egy jóval hatalmasabb terület felett
uralkodhatsz, olyan emberek felett, akik nem fognak fellázadni ellened.
Tiszta lappal kezdhetnéd.

Amikor Maeve nem felelt, Dorian az ajtónak dőlt. Róla faraghatták volna az
arisztokratikus közönyösség szobrát.

– Na és Feketecsőrű Manon? Mi van a neki tett ígéreteiddel?

– Nem ígértem neki semmit a trónommal kapcsolatban, és egyébként sem

akar tőlem semmi olyasmit. – Nem rejtette el a

szavaiban csendülő keserűséget. – Ennél sokkal viharosabb alapokra is

épültek már házasságok.

– Tűzhozó Aelin ellenségként is tekinthet rád, ha valóban ilyen módon

egyesülünk.

– Aelin nem vállalna ekkora kockázatot, nem végezne egy szövetségessel,

most azonnal legalábbis semmiképp. És rá kell majd jönnie, hogy nem
egyedül ő mentheti meg a világot. Talán még hálás is lesz, ha tényleg
annyira szeretne megmenekülni az áldozati oltártól, ahogyan állítod.

Maeve vörös ajka felfelé görbült.

– Fiatal vagy, és vakmerő.

Dorian ismét meghajolt.

– Ráadásul kifejezetten jóképű is, és hajlandó vagyok a jóhiszeműségem

zálogaként felajánlani a trónomat.

– Most azonnal kiadhatnálak Erawannak, és busásan megjutalmazna.

– Megjutalmazna... Mintha vadászkutya lennél, ami fácánt visz a
gazdájának. – Dorian felnevetett, Maeve szeme pedig megvillant.

– Te ajánlottad, hogy kössünk szövetséget, nem én. De gondolj csak bele,

mit szeretnél jobban, Maeve: térdet hajtani vagy uralkodni? – Dorian
megérintette a nyakát, épp a rajta keresztülfutó világos sávon. – Én térdet
hajtottam már egyszer, és nincs kedvem megismételni. Sem Erawan, sem
Aelin, sem senki más előtt. – Ismét vállat vont. – A nő, akit szeretek,
meghalt. A királyságom romokban hever. Mi vesztenivalóm van?

– Hagyta, hadd ütközzön ki az arcán a régi jég, a mellkasában érzett

üresség. – Én hajlandó vagyok belemenni ebbe a játszmába.

És te?

Maeve ismét némaságba burkolózott. Fantomkeze lassan Dorian elméjének

csücskeibe szivárgott.

Dorian megmutatta.

Hagyta, hadd lássa az igazságot, amit keres.

Állta azt a kutakodó érintést.

Végül Maeve kifújta az orrán a levegőt.

– A kulcsért jöttél Morathba, és menyasszonnyal távozol.

Dorian izmai majdnem elernyedtek megkönnyebbülésében.

– Mindkettő nálam lesz, amikor távozom. Méghozzá hamarosan.

– És mit javasolsz, hogyan keressük meg, amire vágyunk?

Dorian a tündérkirálynőre mosolygott. A valg királynőre.

– Azt bízd csak rám!

Órákkal később Dorian Morath legmagasabb tornyán állt, és lepillantott a

völgyet pöttyöző számtalan tábortűzre. A környező

hegyekből érkező jeges szél felborzolta hollótollait.

Végre elhallgattak a sikolyok és a morgások. Mintha még Morath

börtöneinek urai is pontos munkarend szerint dolgoznának. Dorian még
akár sötét humorral viccesnek is találta volna, ha nem tudja, mit törnek meg
és mit hoznak létre itt.

Az unokatestvére, Roland is itt kötött ki. Tudta jól, pedig soha senki nem
erősítette meg, hogy tényleg így történt. Vajon túlélte, hogy valg herceg lett
belőle, vagy végül lakomaként szolgált az itt ólálkodó borzalmak egyike
számára?

Dorian felemelte a fejét, a felhős égboltot pásztázta. A hold halovány,

elmosódott foltnak tűnt mögöttük, kevéske fénysugár, ami mintha szeretett
volna elrejtőzni Morath elől.

Veszélyes játszma ez.

Nagyon veszélyes játszmát űz.

Vajon Gavin figyeli őt most, bárhol nyugszik is? Tudja, miféle

szörnyeteggel kötött Dorian alkut?

Nem merte megidézni a királyt itt. Így, hogy Erawan ilyen közel van
hozzájuk.

Elég közel ahhoz, hogy Dorian akár rá is támadhatna. Talán ostobaság volt
nem tenni. Talán akkor lenne ostoba, ha megpróbálná, ahogy Kaltain is
figyelmeztette, hiszen azzal felfedné, mi járatban vannak itt. Erawan tele
van gallérokkal.

Dorian a szomszédos toronyra pillantott, ahol Maeve aludt.

Nagyon-nagyon veszélyes játszmát űz.

Mintha lüktetett volna az erő a Maeve melletti sötét toronyból.

A folyosó végi tanácsteremben még mindig égtek a lámpások. És a

folyosón... Mozgolódás. El-elhaladtak a fáklyák mellett. Siettek.

Dorian tudta, hogy hatalmas ostobaságot követ el, a következő

pillanatban mégis keresztülszállt a jeges levegőn. Bedőlt, majd leröppent a

folyosó egyik résnyire nyitott ablakához.

Csőrével kissé beljebb lökte az ablakot, és hallgatózott.

– Hónapok óta itt vagyok, és mégsem kíváncsi a tanácsaimra?

– Egy magas, vékony férfi viharzott végig a folyosón. El Erawan

tanácstermétől.

A folyosó másik oldalán álló ajtó és az előtte strázsáló, kifejezéstelen arcú

őrök felé.

Két alacsonyabb férfi igyekezett tartani vele a lépést. Egyikük így szólt:

– Erawan indítékai valóban kifürkészhetetlenek, Lord Vernon.

De semmit sem tesz ok nélkül. Bízzon benne!

Dorian megdermedt.

Vernon Lochan. Elide nagybátyja.

Dorian mágiája fellobbant, jég recsegett a párkányon.

A nyúlánk lord elviharzott mellette, sötét, prémes köpenye a földet söpörte.

– Már így is jócskán megbíztam benne – csattant fel Vernon.

A lord és emberei nagy ívben kikerülték a toronyba vezető

ajtót, ahogy elhaladtak mellette, befordultak a sarkon, majd eltűntek szem

elől, és ezzel együtt a hangjuk is elhalt.

Dorian körbenézett az üres folyosón. A távolabbi végében álló

tanácsteremre pillantott. A nyitott ajtóra.

Nem habozott. Nem gondolta végig még egyszer, miközben megkovácsolta

a tervét. És megkezdte a várakozást.

Erawan egy órával később bukkant fel.

Dorian szíve hangosan dübörgött, de nem mozdult a folyosóról, kihúzta

magát, és összekulcsolta a kezét a háta mögött. Éppúgy, ahogyan megjelent
az őrök előtt, amikor befordult a sarkon, miután egy elhagyatott folyosóra
repült, ott átváltozott, és megindult ide.

A valg király végignézett rajta, és megfeszült a szája.

– Ha jól emlékszem, azt mondtam, ma estére végeztünk, Vernon.

Dorian fejet hajtott, és igyekezett egyenletesen tartani a lélegzetét minden

egyes lépéssel, amit Erawan felé tett. Mágiája mozgolódni kezdett,
összerándult a felé közeledő lény borzalma láttán, de legyűrte. Olyan
mélyre száműzte, ahol Erawan nem vehette észre.

Ahogyan korábban sem figyelt fel Dorianre. Talán a benne lévő

nyers mágia a szagát is elnyomta.

– Visszatértem a szobámba – mondta fejet hajtva Dorian –, de rájöttem,

hogy van még egy kérdésem, jó uram.

Imádkozott, hogy Erawannak ne tűnjön fel, másféle ruhát visel.

Hogy oldalán félig rejtve kard lóg. Imádkozott, hogy Erawan azt gondolja,
Vernon visszatért a szobájába, átöltözött, majd visszajött.

És imádkozott, hogy eléggé hasonlítson a beszédstílusa Perranth uráéhoz

ahhoz, hogy meggyőző legyen, amit mond.

Képmutató, aljas ember, olyasvalaki, aki képes eladni az unokahúgát egy

démonkirálynak.

– Mi az? – folytatta útját Erawan a tornya felé. Egy gyönyörű

testbe bújt rémálom.

Most kell lecsapni rá. Most kell végezni vele.

Csakhogy Dorian pontosan tudta, nem ezért érkezett. A legkevésbé sem.

Fejét elhajtva, halkan ejtette ki azt az egy szót.

– Miért?

Erawan aranyló, ragyogó szeme felé villant. Manon szeme.

– Mit miért?

– Tucatnyi más vidék ura lehetnél, mégis erre esett a választásod. Miért?
Régóta gyötör már a kíváncsiság.

Erawan szeme összeszűkült, Dorian arcára azonban csakis egy talpnyaló

kíváncsisága rajzolódott ki. Vajon megkérdezte ezt már korábban Vernon?

Ostoba kockázatvállalás. Ha Erawannak feltűnik a kard az oldalán…

– A testvéreimmel le akartuk igázni ezt a világot, hogy ez is része legyen a

kincstárnak, amit megtöltöttünk. – Erawan aranyszínű haja ragyogott a
fáklyák fényében, ahogy végigsétált a hosszú folyosón. Doriannek az az
érzése támadt, hogy amikor elérnek a másik felére, a beszélgetésnek is vége
szakad majd. – Ide jöttünk, de meglepően nagy ellenállásba ütköztünk. Őket
száműzték is. Az a legkevesebb, hogy ha egyszer fogságba estem itt,
legalább megfizessek azért, amit elszenvedtünk. Úgyhogy ez a világ
tükrözni fogja a hazánkat, hogy ezzel tisztelegjek a bátyáim előtt, hogy
felkészüljek a visszatértükre.

Dorian végiggondolta, mit tud a saját vidékeik különböző

nemesi házairól, és így felelt:

– Én magam is tudom, milyen a testvéri versengés. – A szavakat

megtoldotta egy negédes mosollyal.

– Te megölted a sajátodat – felelte Erawan, aki a jelek szerint máris elunta

ezt a beszélgetést. – Én viszont nagyon szeretem a testvéreimet.

Nevetségesnek tűnt a gondolat.

Már az ajtóhoz vezető folyosó felénél jártak.

– Tényleg megtizedeled ezt a világot? Végzel mindenkivel, aki itt él?

– Csak azokkal, akik nem hajtanak térdet.

Maeve legalább szerette volna megőrizni. Ő akart uralkodni, de nem tette

volna tönkre.

– Gallért és gyűrűt kapnak majd, vagy egyszerű halál lesz a jussuk?

Erawan a szeme sarkából pillantott rá.

– Még sosem szólaltál fel a saját néped érdekében. Még az

unokahúgodéban sem, akármekkora csalódást okozott is.

Dorian eljátszotta, hogy összerezzen, és újfent fejet hajtott.

– Ismételten elnézésedet kérem ezért, uram. Okos lány.

– Úgy tűnik, olyan okos, hogy elég volt egyetlen összecsapás, máris
elijesztett.

Dorian ismét lehajtotta a fejét.

– Meg fogom keresni, ha ezt kívánod.

– Tudom, hogy már nincs nála, amit keresek, eltűnt. És ezt a veszteséget a
te számládra írom. – A rémkulcsról beszélt, ami Elide-nál volt, amit
Kaltaintől kapott.

Vajon Vernon hónapokon keresztül meghúzta magát, csak hogy elkerülje

ezt a beszélgetést? Ismét megrezzent.

– Mondd, hogyan tehetném jóvá, uram, és megteszem!

Erawan megtorpant, mire Dorian szája kiszáradt. A mágiája összegyűlt,

felkészült a harcra.

De azért a királyra nézett. Annak a lénynek a szemébe, aki annyi szenvedést

okozott már.

– A vérvonalad hasztalannak bizonyult számomra, Vernon –

jegyezte meg Erawan, kissé talán halkan. – Keressek neked más feladatot
itt, Morathban?

Dorian pontosan tudta, miféle hasznot hajthat ez a férfi.

Esdeklőn emelte fel a kezét.

– Állok szolgálatodra, jó uram.

Erawan hosszan figyelte őt. Aztán ennyit mondott:

– Elmehetsz!

Dorian kiegyenesedett, hagyta, hadd menjen tovább Erawan a torony felé.

A közömbös arcú őrök azonnal félreléptek, amikor már közel járt.

– Tényleg gyűlölöd őket? – bukott ki Dorian száján.

Erawan félig visszafordult felé.

Dorian pontosított:

– Az embereket. Aelin Galathyniust. Dorian Havilliardot.

Mindegyiküket. Tényleg gyűlölöd őket? – Miért okozol ennyi szenvedést

nekünk?

Erawan aranyszínű szeme feneketlenné vált.

– Távol tartanak a testvéreimtől – felelte. – Nem hagyom, hogy bármi az

utunkba álljon.

– Nyilván más módja is van annak, hogy ismét együtt legyetek.

Nem kell ezt a hatalmas háborút megvívni.

Erawan tekintete végigsöpört rajta, Dorian pedig mozdulatlanul tűrte,

igyekezett palástolni a szagát, megőrizni az alakját.

– Akkor hol maradna a szórakozás? – kérdezte a valg király, majd

visszafordult az ajtó felé.

– Adarlan korábbi királya kérdezett ilyesmiket? – szakadtak ki a szavak

Dorianből.

Erawan ismét megtorpant.

– Ő nem volt olyan hűséges szolgálóm, mint gondolnád. És nézd, mi lett

belőle.

– Szembeszállt veled. – Nem éppen kérdésként bukott ki a mondat.

– Sosem hajolt meg. Teljesen nem. – Dorian úgy megdöbbent, hogy a száját
is eltátotta. De Erawan már továbbindult, nem nézett vissza rá. – Sokat
kérdezel, Vernon. Túlságosan is sokat. Kezdem unni.

Dorian meghajolt, hiába volt neki Erawan háttal. Azonban a valg király
csak ment tovább, kinyitotta a torony ajtaját, ami mögött fénytelen helyiség
tűnt fel, aztán becsukta maga mögött.
Éjfélt ütött egy óra, váratlanul és hátborzongatóan, és Dorian visszafelé
indult a folyosón, másik utat keresve Maeve szobája felé.

Egy árnyékos alkóvban gyorsan átváltozott, és iszkolva haladt tovább,

egérszemével jól látott a sötétben.

Már csupán parazsak izzottak a kandallóban, amikor becsusszant az ajtó

alatt.

Maeve így szólt az ágyból a sötétben:

– Ostoba vagy.

Dorian visszaváltozott a saját testébe.

– Miért is?

– Tudom, hova mentél. Mit kerestél. – Maeve hangja keresztülkígyózott a

sötéten. – Ostoba vagy. – Amikor Dorian nem felelt, ezt kérdezte: – Meg
akartad ölni?

– Nem tudom.

– Nem élnéd túl, ha szembenéznél vele. – Könnyed, mégis határozott

szavak. Doriannek nem kellett Damaris markolatára tennie a kezét ahhoz,
hogy tudja, igazat mond. – Megint gallért rakott volna a nyakadra.

– Tudom. – Talán ki kellene derítenie, hol tartja őket a valg király, és

elpusztítani mindet.

– Nem fog működni ez a szövetség, ha folyton elszökdösöl, és

meggondolatlan kisfiúként viselkedsz – sziszegte Maeve.

– Tudom – ismételte Dorian. Üresen csengtek a szavai.

Maeve felsóhajtott, amikor nem mondott mást.

– Legalább megtaláltad, amit kerestél?

Dorian lefeküdt a tűz elé, és a feje alá húzta a karját.

– Nem.

72. FEJEZET

A TÁVOLBÓL NEM ÚGY TŰNT, mintha Morath légierejének nagy része

a Ferian-résben táborozna.

És nem úgy fest, gondolta Nesryn, mintha évek óta wyverneket

tenyésztenének itt.

Nyilván azért maradhatott rejtve a világ elől mindaz, amit a valg király itt
művelt, mert nem hagyta semmilyen egyértelmű

nyomát a vidéken.

Ahogy közelebb repültek a Rést kétoldalt közrefogó hatalmas

ikercsúcsokhoz – az egyik oldalon az Északi-Agyar, a másikon az Omega
magasodott –, amelyek elválasztották a Fehéragyar-hegységet a Ruhnn-
hegységtől, Nesryn alig látta a rajtuk felhúzott épületeket. Hasonlított egy
kicsit az Eridun-fészekre, de végső

soron egyáltalán nem olyan volt. Az Eridun-hegység tele volt mozgással,

élettel. Amit a Résben építettek, kőhíddal a teteje felé, teljes némaságba
burkolózott. Hideg volt, és sivár.

A hó félig elvakította Nesrynt, de Salkhi magasan repülve egyenesen a

csúcsok felé tartott. Borte és Arcas északról érkezett, gyakorlatilag fekete
árnynak tűntek az őket ostorozó fehérségben.

Jóval mögöttük, a Résen túl elterülő síkságon várakozott a hadsereg egy

része és a rukok. Várták, hogy Nesryn és Borte, valamint a többi felderítő,
aki kirepült, visszatérjen, és jelezze, hogy elérkezett az idő a támadásra. A
folyón az éj leple alatt keltek át, akiket a rukok már nem bírtak el,
csónakokba szálltak.
Nagyon veszélyes helyzetben voltak a Rés előtt elterülő

síkságon. Az Avery ott folyt mögöttük, gyakorlatilag bezárta őket.

A nagy része befagyott ugyan, de annyira határozottan nem volt vastag a

jégréteg, hogy átkelhessenek rajta. Ha rosszul alakul a csata, akkor sehová
sem menekülhetnek majd.

Nesryn megbökte Salkhit, hogy kerüljék meg délről az ÉszakiAgyart.

Odalent a mélyben a kavargó hó kitisztult annyira, hogy felfedjen egy
fekete építményt, ami mintha kapuként vezetett volna a hegybe.
Őrszemnek, wyvernnek nyoma sem volt.

Talán az időjárás miatt mind behúzódtak.

Délre pillantott, az Agyar-hegység felé. De nem látta a sereg másik felét,

hogy kibukkannának északról, a csúcsok között, és a nyugati bejárat felől
közelítsék meg a Rést. Sokkal veszélyesebb utazást vállaltak, mint amin ők
voltak túl.

De ha jól időzítenek, ha kicsalják a Résben táborozó csapatokat a síkságra,

épp mielőtt a többiek megérkeznek nyugatról, akkor talán összezúzhatják
Morath seregét. És ehhez még az sem kell, hogy Aelin Galathynius bevesse
az erejét. Ahogy nem lenne szükség a hitvesére és az udvarára sem.

Salkhi megkerülte az Északi-Agyart. Nesryn a távolban látta, hogy Borte

hasonlóképpen tesz az Omega körül. De az ellenségnek nyoma sem volt.

És amikor Nesryn és Borte ismét megkerülte a Ferian-rést, még nagy

merészen a két csúcs között is elröppentek, rá kellett döbbenniük, hogy ott
sem látják őket sehol.

Mintha a föld nyelte volna el az ellenséget.

A Fehéragyar-hegység teljességgel könyörtelennek bizonyult.

A vademberek, akik vezették őket, segítettek elkerülni a hegyek veszélyeit,

tudták jól, melyik szorosokat fedi majd a hó, hol lehet veszélyes jégréteg,
amin felülről könnyedén észrevehetnék őket. Chaol döbbenten nyugtázta,
milyen gyorsan haladnak, pedig ott járt a nyomukban a sereg, és hogy
három nap alatt átjutottak a hegyeken, és kiléphettek a mögöttük húzódó
lapos, hólepte síkságra.

Még sosem járt ott, pedig gyakorlatilag az övé volt. Adarlan hivatalos
határa még magában foglalta a síkság egy jó részét is az Agyar-hegység
után, csak jóval messzebbről kezdődtek a Pusztaság nevesincs területei.
Mégis olyan érzés volt, mintha a Pusztaságban járnának már,
hátborzongatóan néma, hosszan elnyúló vidékre jutottak, egy különös
síkságra, ami egészen a láthatár széléig húzódott.

Még a kaganátus sztoikus harcosai sem figyelték hosszasan a tőlük balra

elterülő Pusztaságot, miközben észak felé haladtak.

Éjszaka közelebb húzódtak a tábortüzekhez.

Mindannyian így tettek. Yrene egy kicsit szorosabban bújt hozzá esténként,
arról suttogott, milyen különös ez a vidék, milyen üres a csendje. Mintha
nem dalolna a táj, mondta néhányszor, mindig összerezzenve.

Milyen tökéletes hely arra, hogy Erawan birodalmat építsen, gondolta

Chaol, ahogy észak felé lovagolva megkerülték a jobbjukon húzódó Agyar-
hegységet. A fenébe is, még oda is adnák neki, ha a síkság mélyén építene
erődöt, és nem mozdulna onnan.

– Egynapnyi járásra vagyunk a Réstől – mondta Chaolnak az egyik

vadember, Kai, egy szokatlanul napos reggelen. – Ma éjszaka az Északi-
Agyartól délre táborozunk le, holnap reggel pedig bemegyünk magába a
Résbe.

A vademberek nem csupán az ígért terület miatt álltak melléjük. A

boszorkányok vadásztak rájuk tavasszal, egész klánok és táborok váltak
véres cafatokká. Sokakat hamuvá perzseltek, a néhány túlélő pedig egy
sötét hajú, istentelen erővel rendelkező

nőről suttogott. Chaol mérget mert volna venni rá, hogy Kaltain volt az, de
nem mondta meg a vadembereknek, hogy az a bizonyos fenyegetés már
megszűnt létezni. Hogy végül saját magát perzselte fel.

Egyébként sem számítana. Az a körülbelül kétszáz vadember, aki Anielle

óta beállt a seregbe, mind azért jött a Ferian-résbe, hogy bosszút álljon a
boszorkányokon. Morathon. Chaol azt sem említette, hogy ő is végzett
egyikükkel közel egy évvel ezelőtt.

Akár egy évtizede is lehetett volna, annyi minden történt azóta, hogy
megölte Káint, miközben Aelinnel párbajozott. Még mindig hetek voltak
hátra Yule ünnepéig – már ha túlélik addig, hogy megünnepelhessék.

Chaol a vékony, szakállas férfihoz fordult, aki a honfitársaira jellemző

köpcösség hiányát pengeéles elmével és szemmel kompenzálta: – Van itt
olyan hely, ahol ma este elrejthetünk egy ekkora sereget?

Kai a fejét rázta.

– Ilyen közel nincs. Ma leszünk kitéve a legnagyobb veszélynek.

Chaol a gyógyítók távoli kocsijára pillantott, ahol Yrene utazott, azokat a

katonákat gyógyította, akik megbetegedtek vagy megsebesültek az út során.
Azóta nem látta, hogy felébredtek, de tudta, hogy az egész napot
gyógyítással töltötte – minden egyes kilométerrel nőtt a gerincén a nyomás.

– Akkor kénytelenek leszünk imádkozni – felelte Chaol, ahogy

visszafordult az éppen alakot öltő, föléjük magasodó hegy felé.

– Az istenek errefelé nem figyelnek – jegyezte meg Kai, majd lemaradt,

hogy bevárja a saját embereit.

Chaol mellé odakaptatott egy ló, és Aelin termett mellette prémes

köpenyben, kezét Goldryn markolatán nyugtatva. Gavriel mögötte haladt,
Fenrys mellette. Előbbi a nyugati síkságot fürkészte, utóbbi a tőlük jobbra
magasodó hegycsúcsok falát.

Mindkét aranyhajú hím tündér néma maradt, miközben Aelin

homlokráncolva Kai lemaradó alakját figyelte.

– Olyan drámai alakítást nyújt, hogy könnyedén bejuthatott volna Résvár

legnevesebb színházi társulataiba.

– Micsoda dicséret ez tőled!

Aelin rákacsintott, majd megpaskolta Goldryn rubinnal díszített

markolatgombját. A kő mintha fellángolt volna válaszképp.

– Megismerem a hasonszőrűeket.

Chaol a közelgő csata ellenére is felkuncogott.

Ám ekkor Aelin így szólt:

– Rowan és a többiek jó néhány napja gyűjtik már az erejüket.

– Hátrabiccentett a válla felett Fenrys és Gavriel, majd előre, Rowan felé,

aki a kompánia elején haladt. A tündérherceg ezüsthaja éppolyan fényesnek
tűnt, mint a napsütéstől szikrázó hó körülöttük. – És én is. Gondoskodunk
róla, hogy ne essen bántódása a hadseregnek ma este. – Sokat sejtető
pillantást vetett a gyógyítók kocsija felé. – Bizonyos területeket kiemelten
őrizni fogunk.

Chaol válaszképp bólintott. Ha Aelin tudja használni az erejét, ahogyan a

társai is, akkor sokkal-sokkal könnyebb lesz megvívni ezt a csatát. A
wyvernek talán el sem jutnak majd a katonáikhoz, ha Aelin egyszerűen
kilövi őket az égből, vagy Rowan egyetlen széllökéssel eltöri a szárnyukat.
Vagy egyszerűen csak kiszippantja a levegőt a tüdejükből.

Eleget látta, ahogy Fenrys és Gavriel Anielle-ben harcolt.

Tudta, mágia nélkül is halálosak. Lorcan pedig… Chaol nem nézett hátra
oda, ahol Lorcan és Elide haladt. A sötét harcos ereje nem olyasfajtának
tűnt, amivel Chaol valaha is szembe akart kerülni.

Aelin szintén biccentett, majd előreügetett Rowan mellé.

Goldryn markolata apró napként ragyogott közben. Fenrys követte, még a

szövetségesek közepette is vigyázta a királynőt.

Gavriel azonban ott maradt, Farasha mellé irányította a lovát. A fekete

szemű kanca megnézte magának a harcos aranyderes heréltjét, de
szerencsére nem próbálta megharapni. Hála az isteneknek!

Az Oroszlán haloványan Chaolra mosolygott.

– Még nem nyílt alkalmam gratulálni.

Különös, hogy a harcos ezt mondta, hiszen a tanácskozásokon kívül nem

sok szót váltottak, de Chaol azért fejet hajtott.

– Köszönöm.

Gavriel a hó és a hegyek felé bámult, a távoli észak felé.

– Nekem nem adatott meg az, ami neked, hogy már a kezdetektől fogva ott
lehessek. Hogy lássam, ahogy a fiam férfivá érik.

Chaol is sokat gondolkozott már ezen – az Yrene méhében növekvő életen,

a gyermeken, akit felnevelnek majd. Hogy mi mindenből maradt ki Gavriel.

– Sajnálom. – Egyebet nem mondhatott.

Gavriel a fejét rázta, homokszínű szeme aranyként fénylett, még a smaragd

foltok is elővillantak a vakító napsütésben.

– Nem azért mondtam el, hogy együttérezz velem. – Az Oroszlán ránézett,

és Chaol hirtelen magán érezte Gavriel minden egyes megélt évszázadának
a súlyát. – Hanem hogy olyan tanácsot adjak, amit talán már magad is
tudsz: élvezd ki minden egyes pillanatát!
– Mindenképpen. – Ha túlélik ezt a háborút, úgy lesz. Ki fog élvezni
minden egyes másodpercet.

Gavriel úgy emelte a gyeplőt, mintha vissza akarna térni a társaihoz, ám

ekkor Chaol így szólt:

– Úgy sejtem, Aedion nem könnyítette meg, hogy belépj az életébe.

Gavriel arca megfeszült.

– Minden joga megvan ehhez.

És bár Aedion Gavriel fia, Chaol mégis így folytatta:

– Biztos vagyok benne, hogy te is tudod, de Aedion a lehető

legmakacsabb, legforrófejűbb. – Állával Aelin felé bökött, aki jóval előttük

haladt, és épp odaszólt valamit Fenrysnek, amitől Rowan kuncogott, Fenrys
pedig ugatásszerű nevetést hallatott. – Aelin és Aedion akár ikrek is
lehetnének. – Abból, hogy Gavriel nem hallgattatta el, Chaol rájött, jól
olvasott a harcos szemében megcsillanó sebből. – Gyakran mondanak
valamit, és teljesen máshogy gondolják. Aztán az utolsó leheletükig
ragaszkodnak a szavaikhoz. – Chaol a fejét rázta. – Adj egy kis időt
Aedionnak!

Amikor elérjük Orynthot, szerintem sokkal jobban örülni fog neked, mint
amennyire kimutatja majd.

– Visszaviszem a királynőjét, és egy egész hadsereget.

Szerintem még a legnagyobb ellenségét is boldogan fogadná, ha megtenné

ezt érte. – Az Oroszlán napbarnított vonásai belesápadtak az aggodalomba.
Nem a viszontlátás gondolatára, hanem amiatt, amivel a fiának északon
minden valószínűség szerint szembe kell néznie.

Chaol elgondolkozott.

– Apám egy rohadék – mondta halkan. – Már a fogantatásom óta velem

volt. De egyszer sem kérdezett olyasmit, amiket te – magyarázta. – Sosem
érdekeltem annyira, hogy megtegye. Egyszer sem aggódott miattam. Ez a
különbség.

– Ha Aedion úgy dönt, megbocsát…

– Meg fog – jelentette ki Chaol. Majd ő ráveszi Aediont.

– Miért vagy benne ennyire biztos?

Chaol alaposan megfontolta a szavait, mielőtt ismét belenézett Gavriel éles

pillantású szemébe.

– Mert az apja vagy – felelte. – És nem számít, mi történt, Aedion meg akar
majd bocsátani. – Elárulta hát a saját nagy szégyenét, amivel ő maga is
küzdött, hiába tette az apja mindazt, amit. Még a levelekkel teli láda után is
így érezte. – És Aedion is rá fog jönni, a maga módján, hogy nem Aelin
vagy Rowan miatt mentél el megmenteni Aelint, hanem miatta. És hogy
miatta maradtál velük, miatta tartasz ki a sereg mellett.

Az Oroszlán észak felé nézett, szeme megrebbent.

– Nagyon remélem, hogy igazad van.

Meg sem próbálta tagadni, hogy mindent, amit eddig tett és ezután tesz
majd, egyedül Aedionért teszi. Hogy Aedionért megy északra, a biztos
pokolba.

A harcos ismét elválni látszott tőle, de Chaolból hirtelen kibuktak a szavak:

– Bárcsak... Bárcsak olyan szerencsés lettem volna, hogy ilyen apám van,
mint te!

Meglepettség és valami sokkal mélyebb villant át Gavriel arcán.

Tetovált nyaka megmoccant, ahogy nagyot nyelt.

– Köszönöm. Talán ez a mi sorsunk… Hogy sosem olyan az apánk,

amilyenre vágyunk, mégis reménykedünk, hogy képes túllépni önmagán, az
összes hibáján.
Chaol nem mondta el Gavrielnek, hogy már így is jócskán többet tett a
kelleténél.

Gavriel halkan hozzátette:

– Igyekszem méltóvá válni a fiamhoz.

Chaol már épp azt motyogta volna, hogy Aedion jobban teszi, ha méltónak
ítéli az Oroszlánt, amikor két alak jelent meg felettük az égen. Hatalmasak
voltak, sötétek, és nagyon gyorsan mozogtak.

Chaol lekapta a hátáról az odaakasztott íjat, miközben a katonák

felkiáltottak. Gavriel már az ég felé szegezett egy nyilat, Rowan azonban
hátrakiáltott nekik: – Ne lőjetek! – Patadobogás harsant, majd Aelin és a
tündérherceg jelent meg, és utóbbi így folytatta: – Nesryn és Borte az.

A két nő néhány perc alatt leereszkedett hozzájuk, rukjukat jég fedte a

csúcsok feletti levegő hidege miatta.

– Mennyire rossz a helyzet? – kérdezte Aelin, akihez már felzárkózott

Fenrys, Lorcan és Elide is.

Borte összerezzent.

– Egyszerűen nem értjük. Egyáltalán nem.

Nesryn magyarázatba fogott, mielőtt Chaol rászólhatott volna a lányra,

hogy bökje már ki:

– Háromszor megkerültük már a Rést. Még le is szálltunk az Omegán. – A

fejét rázta. – Üres.

– Üres? – kérdezett vissza Chaol. – Egy teremtett lélek sincs ott?

A tündérharcosok összenéztek ennek hallatán.

– Néhány kohóban még ég a tűz, úgyhogy valaki csak maradt ott – vette
vissza a szót Borte –, de egyetlen boszorkányt vagy wyvernt sem láttunk.
Nem maradhattak sokan hátra, valószínűleg idomárok és tenyésztők.
A Ferian-rés kiürült. A vasfogú légió elment.

Rowan az előttük magasodó csúcsot fürkészte.

– Akkor ki kell derítenünk, mi jutott a tudomásukra.

Nesryn komoran bólintott.

– Sartaq emberei már úton vannak.

73. FEJEZET

DORIAN SZÁZ KÜLÖNFÉLE FORMÁBAN járta végig Morathot.

Egy macska csendes tappancsain sietett, csótányként iszkolt a padlón,

denevérként gerendáról lógott, és a hét nagy részét hallgatózással töltötte.
Megfigyeléssel.

Erawan továbbra sem fedezte fel az ottlétét. Talán a nyers mágia

ajándékozta meg ezzel az észrevétlenséggel – és Maeve is csak az Aelin
elméjében látottaknak köszönhetően ismerte fel.

Éjszakánként Dorian visszatért Maeve szobájába, ahol átbeszélték mindazt,

amit felfedezett. Hogy mivel segítette elő a valg királynő azt, hogy Erawan
ne figyeljen fel az apró, folyton változó lényre a folyosókon, nem említette.

A pókokat viszont biztosan áthozta. Dorian hallotta, ahogy a szolgálók

rettegve sugdolóznak a rövid életű átjáróról, amit a királynő azért nyitott,
hogy áthívjon belőlük hatot a katakombákba. Ahol majd valamilyen
borzalmas varázslat folytán magukba fogadják a valg hercegnőket.

Dorian nem tudta eldönteni, örüljön-e vagy se, hogy még nem találkozott a
két lény keresztezésével. A lesoványodott emberi testeket, puszta
porhüvelyeket ellenben látta, időről időre végigcibálták őket a folyosón.
Vacsora, sziszegték az őket hurcoló őrök a kővé váló szolgálóknak. Amivel
a csillapíthatatlan éhséget táplálják. Hogy felkészítsék őket a harcra.
Hogy mire képesek a pókhercegnők, hogy mit tesznek majd a barátaival
északon... Dorian fejében egyre csak az járt, amit Maeve Erawannak
mondott. Hogy a valg hercegnőket a terve második szakaszára tartogatja.
Talán ezzel akart gondoskodni arról, hogy véglegesen a földbe döngölje
őket, miután a seregei nagy részét már bevetette.

Mindennek köszönhetően figyelmesebben kutatott. Motiválta, egyre csak

tettekre sarkallta, még akkor is, amikor a józan ész és az ösztönei azt
sugallták, meneküljön erről a helyről. De nem tette.

Nem tehette. A kulcs nélkül semmiképp.

Néha esküdni mert volna, hogy érzi a kulcsot. Azt a borzalmas, másvilági
jelenlétet.

De hiába sietett le lépcsősorokon, futott végig ősrégi folyosókon az

iszonytató erő nyomában, csak por és árnyékok fogadták.

Gyakran visszajutott Erawan tornyához. A kulcsra zárt vasajtóhoz és az

előtte strázsáló valg őrökhöz. A kevés olyan hely egyikéhez, ahová még
nem mert beférkőzni. Voltak még egyéb átnézendő helyek is.

A föld alatti teremből áradó bűz jóval azelőtt megcsapta Dorian orrát, hogy
leröppent volna a csigalépcsőn. A gyéren megvilágított folyosó óriásinak,
nyomasztónak tűnt légyként. Aznap ez tűnt a legbiztonságosabb alaknak. A
konyhai macska vadászni indult korábban, és vasfogú boszorkányok siettek
ide-oda az erődben, készültek valamire, ami alapján Dorian úgy sejtette,
parancsot kaptak, hogy induljanak északra.

Hajnalhasadta óta kereste a kulcsot. Mindeközben Maeve lefoglalta

Erawant az erőd túlfelén, a nyugati katakombákban.

Ahol a pókhercegnők az új testüket próbálgatták.

Dorian egyszer sem hatolt még ilyen mélyre az erőd alá. Le, a raktárak alá.
A tömlöcök alá. A lépcsősorra is csak a szag alapján talált rá, ami a fenti,
teljesen átlagos ajtó alól szivárgott elő, a szag alapján, amit csakis a légy
kitűnő szaglása fedezhetett fel.
Eredménytelen kutatásai során rengetegszer elhaladt már az ajtó mellett, azt
hitte, egyszerű kamra – ma azonban közbeszólt a jó szerencse.

Dorian bevette a csigalépcső utolsó kanyarját, és majdnem lezuhant a

levegőből, ahogy a szag teljes erővel megcsapta.

Ezerszer rosszabb volt ebben a formában, ezekkel az érzékekkel.

Halál, rothadás, gyűlölet és kétségbeesés bűze lengte körbe a helyiséget.

Olyan szag, amit csakis valgok idézhetnek elő.

Sosem fogja elfelejteni. Valójában sosem tette túl magát rajta.

Fordulj vissza! – figyelmeztette suttogva az elméje. – Fordulj vissza!

A folyosót odalent csupán néhány rozsdás vastartóba helyezett fáklya

világította meg. Egyetlen őrt sem látott sehol, még a túlsó felén álló
magányos vasajtónál sem.

A bűz végigáradt a folyosón, egyértelműen az ajtó mögül származott.

Hívogatta.

Vajon Erawan védelem nélkül hagyná a kulcsot? Dorian előreküldte a

mágiáját, hogy tapogassa végig a folyosót, hátha rejtett csapdák várják.

Nem talált semmit. És amikor a mágia elérte a vasajtót, összerándult. Majd

menekülőre fogta.

Visszahúzta magába az erőt, magához ölelte.

A vasajtó réginek tűnt, tele horpadásokkal és karcolásokkal. A szélén kilenc

zár díszelgett, egyik bonyolultabb szerkezetű volt a másiknál. Ősrégi,
különös zárak.

Dorian nem tétovázott. Azonnal a kövek és a vasajtó közötti rés felé repült,
és a levegőben átváltozott. A légy szúnyoggá vált,
porszemnél alig nagyobbá. Beröppent az ajtó alatt, nem foglalkozott a
bűzzel, a vérére telepedő iszonyatos lüktetéssel.

Beletelt egy pillanatba, hogy felfogja, mit lát a durván kivésett teremben,
amit az ívelt plafonról lelógó egyetlen kis méretű

lámpás világított csupán meg. Benne zöldes láng táncolt. Nem e világi tűz.

A fény végigsiklott a helyiség közepén álló fekete kőtömbön.

Egy szarkofág darabjain.

És körülötte a hegyoldalba vájt polcokon mindenütt rémkő

gallérok csillogtak.

Csupán az aprócska, jelentéktelen test ösztönei tartották Doriant a

levegőben. Azokra támaszkodva járta körbe a fénytelen helyiséget. A
közepén álló romokat.

Erawan sírja – épp Morath alatt. Az a hely, ahová Elena és Gavin zárta őt,
hogy utána erődöt emeljenek a szarkofág fölé, amit mozdítani nem tudtak.

Ahol ez az egész elkezdődött. Ahová évszázadokkal később, az apja

elbeszélése szerint, Perringtonnal ellátogattak ifjú korukban, majd a
rémkulccsal kinyitották az ajtót és a szarkofágot, és tudtukon kívül
kiszabadították Erawant.

A démonkirály megszállta a herceget. Az apját pedig…

Dorian dübörgő szívvel hagyta maga mögött egyik gallért a másik után,
miközben körbe-körbe repkedett a helyiségben. Az apjára nem kellett
ráadni, hiszen neki nem folyt mágia az ereiben.
Erawan mégis azt mondta, hogy nem hajolt meg – teljesen legalábbis soha.
Hogy évtizedeken át harcolt ellene.

Nem gondolkozott ezen az elmúlt egy hétben. Hogy vajon az apja igazat
mondott-e utolsó pillanataiban az üvegpalota tetején. Ő

maga végzett vele, még a gallért sem okolhatta érte.

Lüktetett a feje, ahogy körbe-körbe járt a sírban. A gallérok ontották

magukból másvilági bűzüket, ugyanazt a ritmust verték, mint a szíve.

Mintha aludtak, mintha várakoztak volna.

Vajon mindegyikben herceg pihen? Vagy ezek csupán hüvelyek, amiket

meg lehet tölteni?

Kaltain figyelmeztette őt ezzel a teremmel kapcsolatban. Hogy ide fogja

hozni őt Erawan, ha elkapja. Hogy miért itt tárolja Erawan a gallérokat?
Talán egyfajta szentély ez itt, már ha létezhet ilyesmi egy valg király
számára. Talán Erawan lejár ide, hogy megtekintse, hogyan ejtették
fogságba őt, és az eszébe vésse, hogy ez többé nem fordulhat elő. Hogy
ezekkel a gallérokkal az uralma alá von mindenkit, aki megpróbálná őt
visszazárni a szarkofágba.

Dorian mágiája vergődött, türelmetlenül, eszeveszetten. Vajon van itt egy

gallér, amit külön neki tartogat? És Aelinnek?

Csak járt körbe-körbe a szarkofág és a gallérok felett. A kulcsnak nem látta

jelét.

Tudta, milyen lenne a gallér érintése a bőrén. A rémkő jeges fájdalma.

Kaltain dacolt vele. Legyőzte a benne lakozó démont.

Dorian még mindig érezte az apja térdének súlyát a mellkasán, ahogy a

márványpadlóhoz szegezte őt az üvegpalotában, ami azóta már megszűnt
létezni. Érezte a gallér sima kőfelületét, ahogy a nyakára kulcsolódott. Látta
Sorscha élettelen kezét, ahogy megpróbált még egyszer, utoljára
utánanyúlni.
Forgott vele a helyiség, lüktetett a vére.

Nem herceg, nem király.

A gallérok láthatatlan, karmos ujjakkal nyúltak utána.

Nem jobb náluk. Elkezdte élvezni mindazt, amit a valg herceg mutatott
neki. Jó embereket tépett szét, hagyta, hogy a démon a dühéből, a
haragjából táplálkozzon.

A terem örvényleni kezdett, forgott, lerántotta őt a mélybe.

Nem ember… Teljesen nem. Talán nem is akar az lenni. Talán örökké más
formában marad, talán egyszerűen csak megadja magát a...

Sötét szél söpört végig a helyiségen. Bezárta hatalmas tenyerébe, és

magával rántotta.

Dorian vergődött, némán sikoltott.

Nem vihetik el. Ne így, még egyszer ne…

Azonban a sötétség elhúzta őt a galléroktól. Ki az ajtó alatt, ki a teremből.

Egyenesen egy sápadt tenyérbe. Sötét, feneketlen szempár pillantott le rá.

Hatalmas vörös ajkak váltak szét, hogy kivillanhasson a csontfehér fogsor.

– Ostoba fiú! – sziszegte Maeve. A szavak mennydörgésként hasították

keresztül a levegőt.

Dorian lihegett, szúnyogteste szárnytól szárnyig remegett. Elég lenne

egyetlen mozdulat, és szétlapulna Maeve ujja alatt.

Megacélozta magát, várta a halált.

Azonban Maeve nem zárta össze a tenyerét. Elindult a folyosón, egyre
távolodott a bezárt teremtől, és így szólt:

– Amit odabent éreztél… Azért hagytam ott a világukat. –

Maga elé meredt, arcát árnyék sötétítette. – Minden áldott nap pontosan ezt
éreztem.

Dorian Maeve szobájának sarkában térdelt a padlón, és kiokádta a gyomra

tartalmát egy favödörbe.

Maeve a tűz melletti székből figyelte, vörös ajkát kegyetlen derű görbítette.

– Még a börtönök borzalmai után sem lettél rosszul – jegyezte meg, amikor
Dorian ismét hányni kezdett. Kimondatlan kérdés csillant a szemében.
Akkor ma miért?

Dorian felemelte a fejét, és a kabátja vállába törölte a száját.

– A gallérok… – Végigsimított a nyakán. – Nem hittem, hogy ilyen hatással

lesznek rám. Ha újra látom őket.

– Vakmerőség volt bemenned abba a terembe.

– Vajon ki tudtam volna egyáltalán jönni, ha nem találsz rám?

– Nem kérdezte, hogyan bukkant rá Maeve, hogy érezte meg, hogy

veszélyben van. Az ereje segítségével nyilván számon tartotta, hogy merre
jár.

– A gallérok semmire sem képesek gazdatest nélkül. De az a szoba tele van

gyűlölettel és fájdalommal, beleivódott az emlékük a kőbe. – Maeve hosszú
körmeit tanulmányozta. – Csapdába csalt.

Hagytad, hogy csapdába csaljon.

Hát nem szinte ugyanezt mondta Kaltain is a gallérokkal kapcsolatban?

– Nem számítottam rá.

Maeve hümmögött, pontosan tudta, hogy hazudik. De aztán így felelt:

– A gallérok az egyik legnagyszerűbb találmányai. Egyik bátyja sem volt

olyan zseniális, hogy ilyesmivel rukkoljon elő. De Erawan... Neki mindig is
pompás ötletei támadtak. – Hátradőlt a székében, és keresztbe tette a lábát.
– Csakhogy ettől arrogánssá is vált. – Biccentett Dorian felé. – Az is csak
azt bizonyítja, hogy hagyta, maradj csak apád mellett Résvárban ahelyett,
hogy idehozott volna. Azt hitte, mindkettőtöket képes lesz irányítani a
távolból. Ha óvatosabb lett volna, azonnal idehoz téged Morathba.

És munkához lát.

Dorian szeme előtt gallérok jelentek meg, ahogy mérgezett, iszamós szagot
árasztva hívogatják őt, csak rá várnak…

Ismét öklendezni kezdett.

Maeve halkan felnevetett, amitől Dorian úgy érezte, mintha végighúzta

volna a karmait a gerincén. Az önuralmán.

Dorian összeszedte magát, és Maeve felé fordult.

– Odaadtad neki a pókokat a hercegnői számára, pedig tudtad, mit élnek

majd át, tudtad, milyen érzés ebbe a csapdába esni, még ha ez náluk egy
kicsit másképpen történik is.

Hogy tehetted? – hangzott a kimondatlan kérdés. Hogy voltál képes rá,

amikor magad is tudod, milyen átélni ezt a borzalmat?

Maeve egy pillanatig hallgatásba burkolózott, és Dorian esküdni mert

volna, hogy megbánásféle suhan át az arcán.

– Csakis azért tettem, mert kénytelen voltam bizonyítani a hűségemet. – A

Dorian oldalán függő Damarisra vándorolt a pillantása. – Nem szeretnéd
ellenőrizni, igazat mondok-e?

Dorian nem érintette meg az aranymarkolatot.

– Szeretnéd, ha megtenném?

Maeve csettintett a nyelvével.

– Te tényleg más vagy, mint a többi. Vajon jutott beléd némi valg is, amikor
apád nemzett téged?

Dorian összerezzent. Nem merte erről kérdezni Damarist –

hogy vajon ember-e. Hogy számít-e ez most.

– Miért? – kérdezte Dorian, körbemutatva az erődben. – Miért csinálja ezt

az egészet Erawan?

Egy héttel korábban magát a valg királyt is megkérdezte, de még mindig

tudni akarta – tudnia kellett.

– Mert megteheti. Mert Erawan örömét leli az ilyesmiben.

– Abból, amit elmondtál, mintha ő lenne a legjámborabb a három testvér

közül.

– Így van. – Maeve végigsimított a nyakán. – Orcus és Mantyx tanított neki

mindent, amit tud. Ha visszatérnek ide, mindazok a lények, amiket Erawan
itt a hegyekben teremtett, szelíd kis báránynak fognak tűnni.

Kaltain figyelmeztetései közül legalább ezt nem vette félvállról.

A völgyön túli barlangokba nem mert elmenni. A kőoltárhoz és mindahhoz,

amit Erawan ott létrehozott.

– Sosem született gyereked? – kérdezte. – Orcustól?

– Tényleg ennyire fontos ez a jövendőbeli férjem számára?

Dorian a sarkára ült.

– Szeretném megismerni az ellenséget.

Maeve végiggondolta a szavait.

– Nem hagytam, hogy megérjen a testem, hogy gyermeket nemzhessek.

Apró lázadás részemről Orcus ellen, az első.

– És a valg hercegek és hercegnők mind a többi király leszármazottai?

– Vannak, akik igen, és akadnak, akik nem. Méltó örökös nem lépett elő.
Persze, ki tudja, mi történt az ő világukban az elmúlt évezredekben.

– Az ő világukban. Nem az övében. – A hercegek, akiket Erawan

megidézett, nem voltak kifejezetten erősek. Nyilván hatalmas bosszúságot
okoztak vele Erawannak.

– Ezért hozta el a hercegnőket?

Biccentés.

– A nők a legveszélyesebbek. De sokkal nehezebb őket gazdatestben

tartani.

Mintha felizzott volna Dorian nyakán a fehér sáv, de ezúttal megzabolázta a

gyomrát.

– Miért hagytad el a világodat?

Maeve pislogott, mintha meglepte volna a kérdés.

– Mi az? – kérdezte Dorian.

Maeve oldalra billentette a fejét.

– Hosszú-hosszú ideje már annak, hogy olyasvalakivel beszélgettem, aki

tudta, ki vagyok valójában. Olyannal, aki teljes mértékben rendelkezett a
saját elméje felett.

– Még Aelin sem volt ilyen?

Maeve állkapcsán megrándult egy izom.

– Még Tűzhozó Aelin sem. Teljesen nem tudtam behatolni az elméjébe, de
apróságokat... Bizonyos dolgokat láttatni tudtam vele.

– Miért fogtad el, miért kínoztad meg? – Milyen egyszerű

megfogalmazása mindannak, ami Eyllwe-ben és azután történt.

– Mert sosem egyezett volna bele, hogy összedolgozzon velem.

És nem védett volna meg Erawantól, a valgoktól.

– Erős vagy... Miért nem véded meg saját magad? Miért nem használod a
pókokat a saját érdekedben?

– Mert a mi fajtánk csak bizonyos dolgoktól fél. És sajnos az én

képességeim között ezek nem szerepelnek. – Maeve egyik sötét tincsével
játszadozott. – Általában magam mellett tartok egy másik tündérnőt. Egy
olyat, akinek az ereje felhasználható a valgok ellen.

Más, mint amilyen Aelin Galathyniusé. – Maeve nem árulta el, pontosan
milyen adottságról van szó, és Dorian ebből rögtön tudta, felesleges is
megkérdeznie. – Réges-rég véresküt fogadott nekem, és azóta nem is igazán
hagyott magamra. De Morathba nem mertem magammal hozni. Ha velem
jön, nehezebb lett volna meggyőzni Erawant, hogy tényleg jó szándékkal
érkeztem. – Az ujjára tekerte a tincset. – Úgyhogy, mint látod, én magam is
éppolyan védtelen vagyok Erawan ellen, mint te.

Dorian ezt a legkevésbé sem hitte el, de végül feltápászkodott a földről, és

az asztalhoz ment, ahová a vizet és az ételt rakták.

Nagyszerű választék ahhoz képes, hogy egy démonkirály kastélyában

időzött tél derekán. Töltött magának egy pohár vizet, és felhajtotta.

– Ez Erawan valódi alakja?

– Bizonyos szempontból. Mi nem olyanok vagyunk, mint a halandók és a

tündérek, a ti lelketek láthatatlan, nem látszik ki. A miénknek külön alakja
van. Aköré építjük a testünket, úgy cicomázzuk, mintha ékszert viselnénk.
Az, amit Erawanon látsz most, a kedvenc alakja.
– Hogy néz ki a lelketek alatta?

– Nem tetszene.

Dorian elnyomta a remegést, ami azzal fenyegetett, hogy végigfut az egész

testén.

– Gondolom, mi is egyfajta alakváltók vagyunk – elmélkedett Maeve

hangosan, miközben Dorian leült mellé.

Éjszakánként a földön aludt, a tűz mellett, és fél szemmel mindig a

királynőt figyelte, aki ott aludt mögötte a baldachinos ágyban. De Maeve
nem próbált rátámadni. Egyetlenegyszer sem.

– Valgnak vagy tündérnek érzed inkább magad?

– Vagyok, ami vagyok.

Egy pillanatra mintha megcsillant volna Maeve szemében az a hosszú idő,

amit megélt.

– De mi szeretnél lenni? – kérdezte óvatosan.

– Nem olyan, mint Erawan. Vagy a testvérei. Soha nem is voltam olyan.

– Ez nem éppen válasz a kérdésemre.

– Te talán tudod, mi szeretnél lenni? – Kihívás… És őszinte érdeklődés.

– Azon vagyok, hogy kitaláljam – felelte. Különös. Milyen különös, hogy

így beszélgetnek. Dorian úgy döntött, megkíméli mindkettejüket egy időre,
és megdörgölte az arcát. – A kulcs a tornyában van. Biztos vagyok benne.

Maeve szája megfeszült.

Dorian így folytatta:

– Nem tudok bejutni, legalábbis úgy, hogy ott őrködnek, semmiképp. És
körberepültem már kívülről, nincsenek ablakok, még repedések sem, amin
bemászhatnék. – Belenézett Maeve másvilági szemébe. És nem rettent
vissza tőle. – Be kell jutnunk oda. Ha másért nem, hát azért, hogy biztosan
tudjuk, tényleg ott van-e.

Egykor Maeve-nél voltak a kulcsok, tudja jól, milyen érzés.

Hogy akkor ennyire közel jutott a céljához...

– Gondolom, azt akarod, hogy én oldjam meg.

Dorian keresztbe fonta a karját.

– Nem jut eszembe senki más, akit Erawan beengedne oda.

Maeve egyetlen pislantása jelezte csupán a meglepettségét.

– Elcsábítani és elárulni egy királyt... Az egyik legócskább trükk, ahogy ti,

emberek fogalmaztok.

– El lehet egyáltalán csábítani Erawant?

Dorian esküdni mert volna, hogy undor villant fel Maeve sápadt arcán,
mielőtt így szólt:

– Igen.

Nem pazarolták az idejüket. Nem vártak.

És még Dorian sem tudta levenni a szemét Maeve-ről, ahogy a valg

királynő intett, és lila ruhája semmivé foszlott, hogy helyét egy könnyű,
lobogó fekete anyag vegye át. Gyakorlatilag csak egy köntös. Aranyszálat
szőttek a többi közé, ügyesen leplezte mindazt, amit csak az láthatott, aki
leveszi róla a ruhadarabot.

Maeve komor arccal fordult vissza a tükörtől.

– Nem fog tetszeni, aminek tanúja leszel.

Azzal magára kanyarította a köpenyét, elrejtette vonzó testét és sokat sejtető

ruháját, és kiviharzott az ajtón.

Dorian apró rovarrá vált, gyorssá, mozgékonnyá, és utánaindult, végig

Maeve sarkában maradt, ahogy a királynő

végigvonult a folyosókon. Egészen a torony aljáig meg sem álltak.

Dorian behúzódott a fekete fal egyik résébe, amikor Maeve így szólt az ajtó
előtt álló valghoz:

– Tudod, ki vagyok. Mi vagyok. Szólj neki, hogy megérkeztem.

Dorian esküdni mert volna, hogy Maeve keze megremeg kissé.

Ám ekkor az egyik őr – akit Dorian korábban még pislogni sem látott – az

ajtóhoz fordult, bekopogott, és belépett.

Néhány pillanattal később visszatért a posztjára, de nem szólt egy szót sem.

Maeve várt. Aztán léptek hangzottak fel odabentről.

És amikor az ajtó ismét kinyílt, orrfacsaró szél és kavargó sötétség áradt ki,
amitől Doriannek majdnem inába szállt a bátorsága. Erawan a kései óra
ellenére is talpig felöltözve állt.

– Holnapra már megbeszéltünk egy találkozót, sógornőm.

Maeve közelebb lépett.

– Nem a háború miatt jöttem.

Erawan megdermedt. Aztán így szólt az őreihez:

– Hagyjatok magunkra!

74. FEJEZET
AZ ŐRÖK EGYKÉNT HAGYTÁK EL Erawan tornyának bejáratát.

Amint egyedül maradtak, Maeve így szólt az ajtónyílást elálló valg

királyhoz:

– Ez tehát azt jelenti, hogy szívesen látsz? – Kissé előrenyújtotta a kezét,

amivel eddig a köpenyét fogta össze, amitől a köpeny eleje szétnyílt, és
láthatóvá vált áttetsző ruhája.
Erawan

aranyszínű
szeme
minden
egyes

porcikáján

végigsiklott. Majd az arcára nézett.

– Akár hiszed, akár nem, a bátyám felesége vagy.

Dorian pislantott egyet meglepetésében. Micsoda becsület lakozott a

férfitestbe bújt démonban!

– De nem kell, hogy az legyek – mormolta Maeve, és Dorian ekkor rájött,

miért figyelmeztette, mielőtt elindultak.

Megrázta a fejét, mire éjfekete haja aranyszínűvé vált.

Holdsápadt bőre kissé bebarnult, napcsókolta árnyalatot kapott. A szögletes

arc kissé kikerekedett, sötét szeme immár türkizaranyban játszott.

– Így is játszhatunk, ha szeretnéd.

Még a hang is Aeliné volt.

Erawan szemében tűz lobbant, mellkasa egyenetlenül emelkedett.

– Ez már tetszene? – jelent meg Maeve arcán olyan félmosoly, amilyet

Dorian eddig csak Terrasen királynőjének az arcán látott.

Undor és iszonyat hasított belé. Tudta... Tudta, hogy Erawan szemében nem
csillan valódi kéj Aelin láttán. Csakis arra vágyott, hogy felülkerekedjen
rajta, hogy fájdalmat okozzon neki.

Maeve igézete ismét megváltozott. Aranyhaja fehérré vált, türkiz szeme

lángoló arannyá.
Színtiszta, tömény, jeges düh csapott végig Dorianen most, hogy már
Manon állt a valg király előtt.

– Vagy talán ez az alak? A lehetetlenül gyönyörű? – Maeve mosolyogva

végigpillantott magán. – Ő lett volna a királynőd a háború után, a
szárnyparancsnok? Vagy csupán díjnyertes tenyészkancának szeretted
volna?

Erawan orra kitágult, és Dorian a légzésére koncentrált, a mögötte lévő

kőre, bármire, csak sikerüljön visszafojtania a mágiáját, ahogy Erawan
arcára vágy – valódi vágy – rajzolódott ki.

Ha ezzel Maeve bejuthat a toronyba…

Erawan pislogott, és a vágynak nyoma veszett.

– A bátyám felesége vagy – ismételte. – Nem számít, kinek az alakját öltöd

magadra. Ha kielégülést keresel, küldök valakit a szobádba.

Azzal becsukta az ajtót. És többé nem mutatkozott.

Maeve magával vitte Doriant a másnap reggeli találkozóra.

Dorian mezei egérként, mozdulatlanul hallgatózott Maeve köpenyének

zsebében.

– A tegnapi felhajtás után mégis elküldted, akit odaküldtem hozzád –

jegyezte meg Erawan.

Valóban, negyedóra sem telt el azután, hogy visszatértek Maeve tornyába,

amikor valaki kopogott. Egy üres arcú fiatalember állt

ott, gyönyörű volt, és hűvös. Nem herceg, hiszen egyszerű gyűrűt viselt
csupán. Csak valami leigázott halandó. Maeve elküldte, de nem
kedvességből.
Nem, Dorian tudta, hogy a férfi csakis az ő jelenléte miatt menekült meg a
szolgálattételtől. Maeve elárulta neki, mielőtt lefeküdt.

– Borban reménykedtem – felelte Maeve édeskésen –, nem felvizezett

lőrében.

Erawan kuncogott, majd papírzörgés hallatszott.

– Elgondolkoztam a szövetségünk további részletein, sógornőm.

– A megnevezés tüske volt, a tegnapi visszautasítás sebét fájdította.

– És az jutott eszembe, vajon mi egyebet kínálhatsz még. Te mégiscsak

többet nyerhetsz ezzel az egésszel, mint én. És a hat pók felajánlása
tulajdonképpen nem volt olyan hatalmas dolog, még akkor sem, ha szívesen
fogadták a hercegnőket.

Dorian a fülét hegyezte, miközben várta Maeve válaszát. A valg királynő

halkan, feszültebben felelt, mint ahogy korábban bármikor hallotta őt: – Mit
akarsz, sógor?

– Hozd el a többi kharankuit is! Nyiss átjárót, és hozd át őket ide!

– Nem mind lenne készséges gazdatest.

– Nem gazdatestnek. Katonának. Nem akarok kockáztatni. Nem lesz

második szakasza a tervnek.

Dorian gyomra felfordult. Maeve tétovázott.

– Pedig előfordulhat, te is tudod, hogy mindennek ellenére, még ha

áthozom is a kharankui kat, elbukhatsz, amikor szembenézel Aelin
Galathyniusszal. – Maeve elhallgatott. – Anielle igazolta a legsötétebb
rémálmodat. Hallottam, mi történt.

Hogy mennyi erőt idézett meg a folyó megállítására. – Maeve

hümmögött. – Tudod, azt nekem szánta. Azt az ütést. De ha megint

összeszedi az erejét, például ellened a csatamezőn... Vajon túlélnéd, sógor?
– Épp ezért lenne kulcsfontosságú, hogy a pókjaiddal indulhassak északra –
felelte Erawan.

– Végül is – mondta Maeve. – De ne feledd, hogy közösen nyerhetünk!

Pókok nélkül. Hercegnők nélkül. Még Aelin Galathynius sem tudna mit
kezdeni kettőnkkel. Elmehetünk északra, és eltörölhetjük őt a föld színéről.
A pókokat pedig megtartjuk más királyságokra. Más időkre.

Nem akarta feláldozni őket. Mintha gyengéd érzelmek fűznék azokhoz a

lényekhez, akik évezredeken át hűségesek maradtak hozzá.

– Egyébként pedig – folytatta Maeve –, tudod, milyen világok között járni.

De minden részletet még te sem ismersz.

Maeve a zsebébe dugta a kezét, és Dorian megfeszült, ahogy végigsimított a

hátán. Mintha arra figyelmeztette volna, hogy jól figyeljen most.

– És gondolom, csak akkor derül majd ki, mit tudsz még, ha már
megnyertem ezt a háborút – szólalt meg végül Erawan.

– Igen, bár hajlandó vagyok bemutatót tartani neked. Holnap, miután

felkészültem. – Ismét beállt az a borzalmas csend. Maeve így folytatta: –
Túl erősek, túl hatalmasak ahhoz, hogy olyan átjárót nyissak, amin át
tudnak kelni. Az túlságosan szétzilálná a mágiámat, ha teljes egészében át
akarnám hozni őket. De megmutathatom őket, egy pillanatra legalábbis.
Megmutathatom a testvéreidet. Orcust és Mantyxet.

75. FEJEZET

HÁLA AZ ISTENEKNEK, Darrow és Terrasen többi lordja bölcsen

kihasználta a rendelkezésre álló időt az elmúlt hónapokban, és feltöltötték
Orynth készleteit a minden egyes múló órával egyre közelebb érő ostrom
ellen.

Ételt, fegyvert, gyógyászati felszereléseket halmoztak fel, megtervezték, ki

hol tud aludni a palotában, ha esetleg a lakosok kénytelenek odamenekülni,
és több ponton megerősítették a város és a kastély falait ott, ahol az ősrégi
kő meggyengült. Aedion nem sok kivetnivalót talált a munkájukban.

Mégis, miután éjszaka összevissza forgolódott a régi palotabeli szobájában

– borzalmas volt, különös és hideg –, hajnalhasadtakor már az alacsonyabb
tornyok egyikében járt. Idefent a szél sokkal szeszélyesebbnek, jegesebbnek
bizonyult.

Magabiztos, halk léptek koppantak Aedion mögött a boltívnél.

– Épp mentem le reggelizni, amikor megláttalak idefent –

mondta Ren köszönés helyett.

Az Allsbrook udvar mindig is az Aedionéval szomszédos toronyban kapott

helyet – amikor gyerekek voltak, egyszer egy egész nyarat töltöttek azzal,
hogy jelrendszert dolgozzanak ki, és a szobájukból, lámpással tudjanak
kommunikálni.

Az volt az utolsó nyár, amit barátságban töltöttek, akkor kezdett Ren apja
rádöbbenni, hogy minden valószínűség szerint

Aedion fog majd véresküt fogadni. És akkor kezdetét vette a versengés.

Az egyik nyáron még elválaszthatatlanok és vadak voltak. A következőn

pedig folyamatosan kakaskodtak, futóversenyt rendeztek az udvarokon,
lökdösték egymást a lépcsőkön, sőt, még verekedésbe is keveredtek a
nagycsarnok előtt. Rhoe igyekezett oldani a feszültséget, de sosem hazudott
jól. Nem tagadta Ren apja előtt, hogy Aedion fog véresküt fogadni. És nyár
végére már a koronaherceg is másfelé nézett inkább, amikor két fiú ismét
verekedni kezdett a mocsokban. Nem mintha számított volna most már.

Vajon az apja, Gavriel bátorította volna, versengjen csak? Végül is, ez sem
számított. Azonban egy pillanatra Aedion próbálta elképzelni – Gavriel,
ahogy a nevelését felügyeli. Az apja és Rhoe, ahogy együtt tanítják. És
tudta, hogy Gavriel valahogy elcsitította volna a versengésüket, valahogy
úgy, ahogy a saját társaságát is összetartotta. Vajon miféle ember vált volna
belőle, ha az Oroszlán itt van? Valószínűleg Gavrielt is lemészárolják az
udvar többi részével együtt, de... De legalább itt lett volna.

Ostobaság volt ilyesmiken merengeni. Aedion az lett, aki, és az esetek

túlnyomó részében ezt cseppet sem bánta. Rhoe apaként viselkedett vele
minden tekintetben, ami számított. Még akkor is, ha Rhoe-t, Evalint és
Aelint elnézve néha csak vendégnek érezte magát.

Aedion kirázta a gondolatokat a fejéből. Nem tesz jót neki, hogy itt van,
ebben a palotában. Visszahúzza a szellemek közé.

– Ne várd, hogy Darrow olyan reggelit ad elénk, mint régen –

jegyezte meg Aedion. Nem mintha ő maga olyasmire számított, vagy akár
vágyott volna. Csak azért evett, mert a teste

megkövetelte, mert az erőt adott, és hamarosan szüksége lesz rá, a népének

szüksége lesz rá.

Ren végignézett a városon, az azon túl elterülő Theralis-síkságon. A

továbbra is üres láthatáron.

– Ma beosztom az íjászokat. És gondoskodom róla, hogy a kapunál lévő

katonák tudják, mit csináljanak azzal a forró olajjal.

– Te tudod, mit kell vele csinálni? – vonta fel a szemöldökét Aedion.

Ren felhorkant.

– Ugyan, mit kell tudni hozzá? Ráborítod a hatalmas üst tartalmát a falakra.
Kész is.

Ennél azért kicsit többről volt szó, de a semminél még ez is jobbnak tűnt.
Legalább Darrow gondoskodott róla, hogy legyen mivel harcolniuk.

Aedion imádkozott, hogy fel tudják egyáltalán használni a készleteket.

Mivel Morath boszorkánytornyokkal érkezik, könnyen meglehet, hogy még
azelőtt rommá lövik őket, hogy az ellenséges sereg egyáltalán elérné a
város két kapuját.
– Milyen jól jönne egy kis pokoltűz! – motyogta Ren. – Azzal biztos távol
tudnánk tartani őket a kapuktól.

És valószínűleg mindent meg is olvasztanának körülöttük.

Aedion szólásra nyitotta a száját, hogy egyetértését fejezze ki, de aztán

összehúzta a szemöldökét.

Szemügyre vette a síkságot, a láthatár szélét.

– Mondd már! – szólt rá Ren.

Aedion visszaterelte Rent a torony bejáratához.

– Beszélnünk kell Rolfe-fal!

Nem a déli és a nyugati kapunál bevetendő pokoltűzről volt szó.

A legkevésbé sem.

Megvárták az éj leplét, hogy Morath kémei ne szúrhassák ki a kis csapatot,

ahogy kilométerről kilométerre haladnak a Theralis-síkságon.

Fekete harcöltözetben siettek át a mezőn, ami hamarosan ismét vérben

úszik majd. Amikor elérték a megfelelő pontokat, amiket Aedion és Ren a
nappali órákban kijelölt, Aedion feltette a kezét.

A csendes orgyilkosok nevükhöz hűen viselkedtek, ahogy Ilias jelzett

nekik, és szétszóródtak. Ott volt közöttük Rolfe mikéni népének jó néhány
tagja is, ők cipelték a nehéz súlyokat.

Elsőként azonban az alakváltó látott munkához. Először hatalmas borzzá

változott, egy lónál is nagyobbá, és ügyes, erős mancsával kiforgatta a
fagyos földet.
A levegő megtelt Lysandra vérének szagával, de akkor sem hagyta abba a
munkát.

És amint megásta az első gödröt, indult is tovább a másodikhoz,

hátrahagyva a csendes orgyilkosokat és a mikénieket, hogy állítsák bele a
csapdát, aztán temessék be ismét a gödröt.

Kegyetlen szél süvített körülöttük. Mégis egész éjszaka dolgoztak, és

minden egyes percet kihasználtak. És amikor elkészültek, továbbra is
láthatatlanul visszaosontak a városba.

Morath egy nappal később jelent meg a láthatár szélén.

A palota legmagasabb tornyaiból és nyitott folyosóiról minden egyes

feléjük vonuló katonasort megszámolhattak. Egyik jött a másik után.

Lysandra bekötözött keze még mindig sebes volt attól, hogy a fagyos földet
ásta, miközben ott állt különféle szövetségeseikkel a folyosón. Evangeline
belecsimpaszkodott.

– Tizenötezer – jelentette Briarcliffi Ansel, ahogy újabb sor jelent meg.

Senki sem szólt semmit. – Húsz.

– Morath nyilván teljesen kiürült mostanra – mormolta Galan herceg.

Evangeline megremegett, és nem teljesen a hidegtől, mire Lysandra

szorosabbra vonta körülötte a karját. A folyosó falrészénél Darrow és a
többi terraseni lord halkan egymás között beszélgetett. Mintha megérezte
volna Lysandra tekintetét, Darrow összehúzott szemmel ránézett, majd a
sápadt, reszkető

Evangeline-re. Nem szólt egy szót sem, Lysandra pedig nem próbált
kedvesnek tűnni, mielőtt visszafordult a társaihoz.

– Megvan a harminc – mondta Ansel.

– Mi is tudunk számolni! – csattant fel Rolfe.

Ansel felvonta borvörös szemöldökét.

– Tényleg?

Hiába masírozott feléjük egy hadsereg, Lysandra szája széle megrezzent.

Rolfe csak a szemét forgatta, aztán visszafordult a közeledő

hadsereghez.

– Legkorábban hajnalban érkeznek majd – nyugtázta Aedion komor

arckifejezéssel.

Lysandra még nem döntötte el, milyen alakot öltsön. Hogy hol harcoljon.
Ha ilkek is repülnek a sereggel, akkor wyvern lesz, de ha közelharcot kell
vívnia, akkor… Azt még nem döntötte el.

Senki sem kérte meg, hogy legyen ott valahol konkrétan, bár Aedion szólt
neki előző este, hogy segítsen végrehajtani azt az eszelős tervet, ami ritka
kikapcsolódást nyújtott a várakozással és rettegéssel teli napok hosszú
sorában.

Persze örömmel járkált volna tovább fel-alá ahelyett, hogy szembenézzen

mindazzal, ami feléjük közeledett.

– Ötvenezer – szólalt meg Ansel ismét, és gúnyos pillantást lövellt Rolfe

felé.

Lysandra nagyot nyelt, torka megfeszült. Evangeline Lysandra oldalához

nyomta az arcát.

Aztán megjelentek a boszorkánytornyok.

Mintha hatalmas lándzsák nőttek volna ki a horizontból, ahogy alakot

öltöttek a reggeli szürke fényben. Három volt összesen, egyenlő
távolságban egymástól a sereg kellős közepén, ami továbbra sem apadt.

Már Ansel sem számolt tovább.

– Nem hittem, hogy ilyen borzalmas lesz – suttogta Evangeline, és
belemarkolt Lysandra súlyos köpenyébe. – Nem hittem, hogy ilyen
iszonyatos lesz.

Lysandra puszit nyomott a lány vörös-arany hajára.

– Nem esik majd bántódásod.

– Nem magam miatt aggódom – felelte Evangeline. – Hanem a barátaim

miatt.

A citromsárga szempárban félelem könnyei csillantak, és Lysandra letörölte

az egyiket, mielőtt visszafordult, hogy a feléjük közeledő tornyokat
figyelje. Nem volt mivel vigasztalnia a kislányt.

– Már csak percek kérdése – mormolta Aedion, mire Lysandra a hófedte

síkságra pillantott.

Az onnan előbukkanó fehér ruhás alakokra. Akiknek íján tüzes nyíl feszült.
Morath első sorai már majdnem elérték őket, ám nem a katonákra céloztak.

A fal mentén Murtaugh megragadta az ősi követ, ahogy egy alak, aki nem
lehetett más, csak Ren, kiadta a parancsot. Lángoló nyilak röppentek és
írtak le ívelt pályát, a morathi katonák pedig elbújtak a pajzsuk alatt.

A lábuk elé nem néztek.

Ahogyan a három tornyot vezető boszorkányok sem.

A lángoló nyílvesszők halálos pontossággal értek földet, hála a csendes

orgyilkosoknak, akik kilőtték őket.

Egyenesen a megásott gödrök felett futó gyújtózsinórokra céloztak. Éppen

akkor lőttek, amikor a boszorkánytornyok elhaladtak felettük.

Vakító villanások zúzták szét a sereg fekete tengerét. Aztán jött az óriási
robbanás.

Majd kőzápor érkezett, és Morath minden katonája odapördült.

Tökéletes figyelemelterelésnek bizonyult, hogy Ren, Ilias és a csendes
orgyilkosok gyalogszerrel a hótorlasz mögé rejtett hófehér lovakhoz
rohanhassanak.

Amikor már nem villant többé semmi, és elült a füst, megkönnyebbült

sóhajok szálltak fel a folyosóról.

Két boszorkánytorony épp a gödrök felett volt, amiket a Rolfe tűzlándzsáit

működtető kémiai anyagokkal és porokkal töltöttek meg, és lejtettek a föld
alá. Csak a szikra kellett, hogy meggyulladjanak.

Az a két torony most romokban hevert, eltemette a wyverneket, a lehulló

kövek pedig jó néhány katonát összezúztak.

Egy viszont épen maradt, túl korán robbant fel a gödör, amihez még csak
közelített. Az egyik wyvernt eltalálta a szomszédos toronyból lezuhanó
törmelék, és a földön hevert – vagy megsérült, vagy elpusztult.

És ez a harmadik torony most megtorpant.

Veszedelmes, mély kürtszó harsant az ellenség soraiból, és az ellenséges

sereg is megtorpant.

– Hála a rohadt isteneknek! – horgasztotta le Rolfe megkönnyebbülten a

fejét.

Azonban Aedion végig a síkságra meredt – a lóháton Orynth falai felé

vágtázó alakokra. Figyelte, hogy épségben visszatérjenek.

– Mennyi időre állítottuk meg őket? – kérdezte Evangeline.

Mindenki, még Darrow is a lány felé fordult. Senki sem tudott válaszolni.
Még megnyugtató hazugsággal sem szolgálhattak.

Úgyhogy ismét visszafordultak a síkságon összegyűlt sereg felé, aminek

most már látszottak a leghátsó sorai is.

– Százezer – jelentette be halkan Briarcliffi Ansel.

76. FEJEZET

– LEHETSÉGES... MEGMUTATNI EGY MÁSIK VILÁGOT? – faggatta

Dorian Maeve-et, amikor visszatértek a toronyszobájukba.

Maeve leült az egyik székbe, vonásai távolinak tűntek.

– Tükrökkel igen.

Dorian felvonta a szemöldökét.

– Te magad is láttad, mire képesek a boszorkánytükrök. Hogy mit tett Aelin

Galathyniusszal és Feketecsőrű Manonnal. Mit gondolsz, ki tanította meg
erre a boszorkányokat? Hát nem a tündérek! – Maeve halk nevetést
hallatott. – És szerinted hogyan látok el olyan messzire, hogy hallom, mit
mondanak a kémeim, amikor én magam Doranelle-ben vagyok? Vannak
tükrök kémkedésre, utazásra, gyilkolásra. Erawan most is felhasználja őket
a vasfogúakkal.

A boszorkánytornyokkal.

Maeve elnyújtózott a székben. A korona nélküli királynő.

– Megmutathatom, amit látni szeretne.

Dorian szólásra nyitotta a száját, majd végiggondolta az elhangzott

szavakat.

– Egy illúziót. Nem is Orcust és Mantyxet akarod megmutatni nekik!

Maeve hűvös pillantást lövellt felé.

– Egy kisebbfajta mutatvány… amíg te bemész a toronyba.

– Nem tudok bemenni.

– Világjáró vagyok – felelte Maeve. – Univerzumok között mozogtam.
Szerinted helyiségek között nem tudok?

– Terrasenbe mégsem mentél el sosem.

Maeve állkapcsa megfeszült.

– Brannon Galathynius jól tudta, hogy képes vagyok könnyedén eljutni

egyik helyről a másikra. A királysága köré épített védelmi vonalak
megakadályoztak benne.

– Tehát nem tudod odavinni Erawan seregeit.

– Nem. Csak gyalogszerrel léphetek be. Egyébként is túl sokan vannak

ahhoz, hogy olyan sokáig nyitva tartsam az átjárót.

– Erawan is tisztában van a képességeiddel, úgyhogy valószínűleg megtette

a szükséges óvintézkedéseket, hogy megvédje a saját szobáját.

– Igen, és az itt töltött időmet arra fordítottam, hogy lassan kijátsszam őket.
Nem olyan ügyesek a varázslatai, mint hiszi. – Maeve arcán önelégült,
győzedelmes mosoly terült szét.

Dorian mégis ezt kérdezte:

– Miért nem ezzel kezdtük akkor?

– Mert akkor még nem láttam úgy, hogy megéri vállalni a kockázatot. Mert
akkor még nem erőltette, hogy hozzam át a szolgálólányaimat, és csináljak
belőlük egyszerű gyalogos katonát.

– Fontosak számodra... A pókok.

– Majd megtanulod, felség, hogy a hű barát igen ritka kincs. És nem olyan
könnyű feláldozni.

– Hatot mégis feláldoztál a hercegnők számára.

– És soha életemben nem is fogom elfelejteni őket – felelte Maeve, és
valóban, mintha érzelem árnyéka suhant volna át az arcán. – De önként
vállalkoztak. Ezt mondogatom magamnak, amikor rájuk nézek, és nem

látom azokat a lényeket, akiket

ismertem. Hogy segíteni akartak nekem. – Maeve Dorian szemébe nézett. –

Nem minden valg gonosz.

– Erawan az.

– Igen – hagyta helyben Maeve, és elsötétült a szeme. – Ő és a fivérei... A

fajtánk férgese. Félelemmel és fájdalommal uralkodtak.

Élvezetüket lelték az ilyesmiben.

– Te viszont nem?

Maeve az ujja köré csavart egy tintafekete tincset. De nem felelt.

Hát jó. Dorian így folytatta:

– Tehát áttörsz az Erawan szobája köré állított védelmi vonalakon, átjárót

nyitsz nekem, amin én átmegyek, míg te eltereled a figyelmét a testvérei
illúziójával. – Dorian a homlokát ráncolta. – Amint megtalálom a kulcsot,
tudni fogja, hogy átverted. Menekülnünk kell majd.

Maeve ajka felfelé görbült.

– Úgy lesz. Menj oda, ahová a többit rejtetted.

Dorian arca kifejezéstelen maradt.

– Biztos vagy benne, hogy nem fog rájönni, csak átverés az egész?

– Orcus a bátyja. De a férjem is. Elég hihető lesz az illúzió.

Dorian átgondolta a tervet.

– Mikor kezdjük?

Napszálltakor.

Maeve azt mondta Erawannak, akkor találkozzanak. Abban a fény és

sötétség közötti rövid időszakban, amikor egyik erő átadja

a helyét a másiknak. Akkor nyitja majd meg az átjárót Doriannek is jó

néhány helyiséggel odébb.

Ahogy a nap nyugovóra tért – nem mintha látszódott volna Morath fellegei
és sötétsége mellett –, Dorian Maeve szobájának a falát bámulta.

A királynő percekkel korábban távozott, csupán búcsúpillantást vetett rá,

nem köszönt el. Kidolgozták, hogyan szöknek majd el, és mit tesznek, ha
kútba esik a terv. Minden terv szerint haladt.

És a külső, amit Dorian most magára öltött, az aranyszínű haj és szempár…

Ha Erawanon kívül bárki belépne a toronyba, azt hinné, a gazdája van ott.

Nem maradt hely félelemnek, kétségnek. Dorian nem gondolt az erőd alatti
rémkő gallérokra, a rengeteg borzalmas helyiségre és börtöncellára, amin
korábban már áthaladt. Odakint leszállt az éj.

Dorian hátralépett, ahogy a kövek sötétebbé, egyre sötétebbé és sötétebbé

váltak, majd... egyszerűen eltűntek.

Halál, rothadás és gyűlölet bűze áradt az átjáróból. Sokkal áthatóbb, mint a

jó néhány szinttel alattuk lévő sírban.

Azzal fenyegetett, hogy megrogyasztja a térdét, ám Dorian kivonta

Damarist. Összeszedte az erejét, és felemelte a bal kezét.

Ujjain halovány aranyfény ragyogott. Tűz.

Imát mormolt azoknak az isteneknek, amelyek hajlandóak voltak segíteni

rajta, és belépett az átjáróba.
77. FEJEZET

DORIAN MAGA SEM TUDTA, mit várt a valg király szobájától, de a

fekete fából faragott mennyezetes ágy, a mosdóállvány és az íróasztal nem
szerepelt kifejezetten előkelő helyen a listáján.

Semmi különöset nem látott. Nem volt lopott, ősi fegyverekkel és

ereklyékkel teli láda, bugyborgó varázsital és varázskönyv, sem vicsorgó
szörnyetegek a sarokban. Ahogyan további rémkő

gallérokat sem látott sehol.

Egyszerű hálószoba volt, semmi több.

Dorian körbenézett a kör alakú helyiségben, még a lépcsőn is lepillantott.

Egyenesen a vasajtóhoz és az előtte strázsáló őrökhöz vezetett. Nem volt
külön fülke. Sem csapóajtó.

A szekrényben egy sor tiszta ruhát talált. A fiókokban semmit –

nem bukkant rejtett zugokra.

De érezte. Azt a másvilági, iszonyatos jelenlétet. Érezte maga körül

mindenhol…

Halk hang csendült, mire megpördült.

És az ágyra nézett. Arra, amit eddig nem vett észre, ami ott feküdt az
obszidián ágynemű közt – apró, törékeny teste majdhogynem teljesen
beleveszett.

Egy fiatal nő. Arca üres volt, kifejezéstelen. Mégis Dorianre bámult.
Mintha felébredt volna.

Csinos, sötét hajú lány. Húszévesnél nem idősebb.

Gyakorlatilag Kaltain ikertestvére lehetett volna.

Epe égette Dorian torkát. És ahogy a lány felült, a lecsúszó takaró alól
csonttá soványodott, meztelen test bukkant elő, túl vékony kar, és
borzalmas, lilás seb a csuklóján... Dorian most már tudta, miért érezte a
kulcs jelenlétét itt-ott az erődben. Mintha mozgott volna. El-eltünedezett.

Két lábon járt. Követte a gazdáját. Az igába hajtóját.

A lány nyakát fekete kő ölelte.

Mégis, most ott ült a gyűrött ágynemű között. És őt nézte.

Üresen, kifejezéstelenül – fájdalomtól eltorzultan.

Dorian nem találta a szavakat. Csak a csengő némaság maradt.

Kaltain elpusztította a beleköltöző valg hercegeket, azonban a rémkő az

őrületbe kergette. Borzalmas erővel ajándékozta meg, de szétszaggatta az
elméjét.

Dorian lassan, óvatosan közelebb lépett az ágyhoz.

– Ébren vagy – szólalt meg, és igyekezett olyan vontatottan beszélni, mint a

valg király. Tudta jól, hogy a lány a gazdáját látja benne.

Pislogás.

Dorian látta, mikkel kísérletezik Erawan, miféle borzalmak történnek a

tömlöceiben. Itt pedig ez a lány, akit éheztettek, akinek karját zúzódások
tarkították, akinek ott lakozott a gonosz a karjában, a gonosz, akivel, Dorian
tudta jól, a lány megosztja ezt az ágyat…

Bátorságát összeszedve kieresztette a mágiája egy részét. Amint a lány

karjának közelébe ért, visszarettent.

Igen, ott a kulcs.

Közelebb lépett, szuggerálta a lányt, hogy ne nézzen a falon lévő átjáróra.

A fiatal nő megremegett – egészen enyhén csak.

Dorian azért fohászkodott, nehogy elhányja magát. Hogy ne csináljon
semmit, csak a lányt nézve hűvösen ráparancsoljon: – Add a karod!

A lány barna tekintete az arcát pásztázta, de azért kinyújtotta a karját.

Dorian majdnem hátratántorodott a gennyes seb, az onnan szerteszét futó

fekete erek láttán. A méreg szép lassan a lányba szivárgott. Nyilván Kaltain
sebe is éppígy nézhetett ki, és ezért maradt meg a heg még holtában is.

Dorian eltette Damarist, és kezébe vette a lány karját.

Jeges volt. Mintha jég fedte volna a bőrét.

– Feküdj le! – utasította.

A lány megremegett, de engedelmeskedett. Megacélozta magát.

Miatta.

Kaltain. Ó, az istenekre, Kaltain! Amin keresztülment…

Dorian előhúzta az oldalán lógó tőrt – azt, amit Sorreltől kapott

–, és a lány karja fölé emelte. Kaltain ugyanígy szedte ki magából, ezt

mondta Manon.

Végigsimított a mágiájával a lány karján. Hogy érzéstelenítse, hogy

csillapítsa a fájdalmat. A lány vergődni kezdett, azonban Dorian szorosan
tartotta. Hagyta, hadd járja át a lányt a mágiája. A lány felsikkantott, ívbe
feszítette a hátát, és Dorian kihasználta a hirtelen jött mozdulatlanságot,
hogy gyorsan, ügyesen lesújtson a késsel.

Három mozdulattal később – miközben a gyógyító mágia továbbra is

dolgozott a lányban, amennyire tudta, csillapította a kínját – ott volt a
kezében a véres kulcs. Tompa, gyomorforgató ereje végiglüktetett
Dorianen.

Az utolsó rémkulcs.
Dorian eleresztette a lány karját, a rémkulcsot a zsebébe süllyesztette, majd
az átjáró felé fordult.

Ám ekkor kéz kulcsolódott az övére, gyengén, remegőn.

Dorian megpördült, keze azonnal Damarisra siklott, ám csak a lány nézett

fel rá. Arcán könnyek csorogtak.

– Ölj meg! – lehelte. Dorian pislogott. – Vissza...

visszaszorítottad. Nem a kulcsról beszélt, hanem a benne lévő

démonról, döbbent rá Dorian. A gyógyító mágiájával valahogy sikerült…

– Ölj meg! – ismételte a lány, majd zokogásban tört ki. – Kérlek, ölj meg!
Damaris megmelegedett a kezében. A lány őszintén kérte.

Dorian iszonyatában még a száját is eltátotta kissé.

– Nem… Nem megy.

A lány a nyakát ölelő gallért kezdte markolászni. Mintha letéphetné

magáról.

– Kérlek! – zokogta. – Kérlek!

Nem maradt erre idő. Hogy valahogy leszedje róla a gallért.

Még csak nem is volt benne biztos, hogy egyáltalán le tudná szedni az
aranygyűrű nélkül, amit Aelin rajta használt.

– Nem megy.

Kétségbeesés és fájdalom csillogott a lány szemében.

– Kérlek! – ismételgette. – Kérlek!

Damaris meleg volt a tenyere alatt. Őszinte volt. A könyörgése teljesen

őszinte volt.
De mennie kell... Most azonnal mennie kell. Nem viheti magával. Tudta,
hogy a benne lévő lény, bármennyire sikerült is most hátraszorítania,
visszatér majd. És üvöltve közölné Erawannal, merre járnak. Hogy mit
lopott el.

A lány sírt, újra és újra belemart saját, meggyötört testébe.

– Kérlek!

Vajon kegyes tett lenne, ha megölné? Vajon rosszabb lenne, ha itthagyná

Erawannal? A valg király, a benne élő valg démon fogságában?

Damaris nem felelt a néma kérdésekre.

Ő pedig nem eresztette el teljesen a pengét, miközben a zokogó lányt

figyelte.

Manon véget vetne az életének. Felszabadítaná őt az egyetlen lehetséges

módon. Chaol magával vinné, bánná is ő a következményeket! Aelin
pedig… Dorian nem tudta, mit tenne Aelin.

Ki akarsz lenni?

Ő nem a többiek.

Ő csak... Ő csak önmaga, semmi más.

Egy olyan ember, aki ismeri a veszteséget, a fájdalmat, igen. De ugyanúgy

tudja, milyen a barátság, a boldogság.

A veszteség és a fájdalom – nem törték meg teljesen. Ezek nélkül is olyan

csodásak lennének vajon a boldogság pillanatai?

Ezek nélkül is olyan keményen harcolna, nehogy ismét megtörténhessenek?

Ki akarsz lenni?

Egy olyan király, aki méltó a koronájára. Egy olyan király, aki újjáépíti
mindazt, amit szétromboltak, mind saját magában, mind pedig a
királyságában.

A lány egyre csak zokogott, zokogott, Dorian keze pedig Damarisra siklott.

Majd reccsenés hallatszott. Csont tört.

Az egyik pillanatban a lány még sírt. A következőben feje oldalra

bicsaklott, szeme üvegessé vált.

Dorian megpördült, már épp felkiáltott volna, ahogy Maeve lépett be a

helyiségbe.

– Tekintsd nászajándéknak, felség – görbült a királynő ajka. –

Hogy megkíméltelek ettől a döntéstől.

És az arcán elterülő mosoly, a ragadozóléptek felkorbácsolták Dorian

mágiáját.

Maeve a zsebe felé biccentett.

– Szép munka!

A királynő sötét ereje Dorian elméjére vetette magát.

Még arra sem volt ideje, hogy előkapja Damarist, már bele is ragadt Maeve
sötét hálójába.

78. FEJEZET

ERAWAN SZOBÁJÁBAN VOLT, ÉS MÉGSEM.

– A kulcsot, ha kérhetem! – dorombolta Maeve.

Dorian a zsebébe csúsztatta a kezét. A kődarabra.

– Aztán elmegyünk a többiért – folytatta a királynő, majd az átjáró felé
intett, amin keresztül mindketten érkeztek. – Micsoda terveim vannak
számunkra, felség! A szövetségünk számára. A kulcsokkal örökké fiatalon
tarthatlak. És az erőddel, amivel semmi sem vetekedhet, még Aelin
Galathyniusé sem, védelmezel majd bennünket mindenkitől, aki vissza
akarna térni ebbe a világba.

Beléptek a szobájukba, és Maeve intésére az átjáró megszűnt létezni.

– Gyorsan! – ösztökélte. – Indulunk. A wyvern már vár.

Dorian megtorpant a szoba közepén.

– Nem gondolod, hogy udvariatlanság így, se szó, se beszéd távozni?

Maeve Dorian felé pördült, ám ekkor már túl késő volt.

Túlságosan késő, ahogy Maeve karmai mélyebbre süllyedtek az elméjében.

Ahogy forró, sistergő láng csapott fel azon a részen, amit védtelenül
hagyott, miközben megpróbálta csapdába csalni Doriant.

Csapda a csapdán belül. Dorian azóta dolgozott rajta, hogy meglátta őt.
Egyszerű csel volt. Megváltoztatta az elméjét, ahogyan a testét is szokta.
Maeve egyetlen dolgot láthatott csak benne, amikor bepillantást nyert.

Azt, amit látni szeretett volna: az Aelin iránti féltékenységet, neheztelést, a

kétségbeesését, a naiv ostobaságát. Hagyta, hadd teljen meg ezekkel az
elméje, hadd csalják csapdába Maeve-et. És minden egyes alkalommal,
amikor Maeve közelebb merészkedett, amikor beleesett
az

apró

csapdákba,
Dorian

mágiája

tanulmányozni kezdte Maeve-ét. Ahogyan Cyrene ellopott alakváltómágia-

magját is alaposan feltérképezte, úgy tanulta meg azt is, hogyan férkőzik be
Maeve mások elméjébe, hogyan ragadja meg őket.

Csak ki kellett várnia, hogy a királynő lépjen, hogy csapdát állítson,

melynek során örökre magához láncolhatja.

– Te…

Dorian rámosolygott, Maeve pedig többé nem szólalhatott meg.

A királynő elméjének sötét verméhez intézte szavait: Egyszer már

leigáztak. Csak nem gondoltad komolyan, hogy hagyom, hogy ismét
megtörténjen?

Maeve vergődött, de Dorian vasmarokkal tartotta. Most azonnal eressz el! –

sziszegte Maeve, és már nem a gyönyörű királynő

hangja csendült, hanem egy gonosz, hűvös lényé. Egy kiéhezett, gyűlöletes
lényé.

Öreg vagy, mint maga a föld, mégis azt hitted, tényleg elfogadnám az
ajánlatodat. Dorian kuncogott egy sort, és egy szikrával megégette Maeve-
et. A királynő felsikoltott, némán és végtelenül az elméjükben.
Csodálkozom, hogy belesétáltál a csapdámba.

Ezért megöllek!

Hacsak nem végzek veled előbb én magam. Dorian tüze élő, lélegző lénnyé
vált, körbefonta Maeve sápadt nyakát. A valóságban, ahol a testük volt.

Ártottál a barátomnak, mondta Dorian veszedelmes nyugalommal. Nem fog

nehezemre esni, hogy végezzek veled ezért.
Ilyen király akarsz lenni? Megkínzol egy védtelen nőt?

Dorian ismét felnevetett. Nem vagy te védtelen. És ha tehetném, örökre

vaskoporsóba zárnálak. Dorian az ablakra pillantott. Az odakint uralkodó
éjszakára. Indulnia kell – méghozzá most azonnal. De azért még válaszolt:
Pont az ellentéte akarok lenni annak, amilyen uralkodó te vagy. Maeve-re
mosolygott. És csakis egyetlenegy boszorkány lehet a királyném.

Valami felmordult alattuk a hegyben. Morath megremegett.

Maeve szeme még inkább elkerekedett.

Mennydörgésnél is hangosabb csattanás vert visszhangot a köveken.

Megingott a torony.

Dorian szája mosolyra görbült. Ugye nem gondoltad, hogy csakis és

kizárólag kutatással töltöttem a hosszú órákat?

Nem engedi, hogy akár csak egyetlen napig is tovább létezzen –

az a terem a rengeteg gallérral. Egyetlenegy további napig sem.

Úgyhogy ráomlasztja az egész nyomorult erődöt.

Nem volt olyan nehéz. Egy kis mágia itt-ott, és a leghidegebb jég kúszott be
Morath alapjainak repedéseibe. Megrepesztette az ősrégi követ. Apránként
haladt, hálóként terjedve ingatott meg minden folyosót és helyiséget, amit
átkutatott. Amíg végül már az erőd egész keleti oldalát egyedül ő tartotta
össze.

Egészen idáig. Amíg egy félgondolatnak engedelmeskedve a mágiája

szétáradt a repedésekben, és lesújtott rájuk.

És Morath elkezdett összeomlani.

Dorian Maeve-re mosolyogva távolodni kezdett. Egyre távolabb és távolabb

került, miközben szorosan tartotta Maeve elméjét.
A torony ismét megremegett. Maeve felsikkantott. Nem hagyhatsz itt csak
úgy! Megtalál, és akkor fogságba ejt…

Ahogyan te is fogságba ejtettél volna engem? Dorian varjúvá változott, ott

csapdosott a szobában.

Morath recsegett-ropogott, ám még azt is túlharsogta egy dühödt rikoltás,

olyan éles és másvilági, hogy még a csontjai is beleremegtek.

Mondd meg Erawannak, állt meg Dorian a párkányon, hogy Adarlanért

tettem.

Sorscháért, Kaltainért és mindazokért, akiket elpusztított.

Ahogy magát Adarlant is elpusztította.

De a teljes pusztulásból még felépítheti. Ha nem ő, akkor mások.

Talán ez lesz az első és utolsó ajándéka Adarlan számára a királyaként: a

tiszta lap, már ha túlélik ezt a háborút.

Sikoltás töltötte meg a folyosókat. Dorian megjegyezte, hol dolgoznak, hol

laknak a halandó szolgálók. Ők ép utakon menekülhetnek majd. Egészen
addig, amíg utolsó szálig ki nem jutnak.

Kérlek! – könyörgött Maeve térdre zuhanva, ahogy a torony ismét

megingott. Kérlek!

Hagynia kellene, hogy Erawan rátaláljon. Arra az életre kárhoztatni, amit

Maeve neki szánt. Aelinnek.

Maeve a térdére hajolt, elméje és ereje kalitkába zárva vergődött.

Kétségbeesetten várta a sötét királyt, akit olyan hevesen próbált elkerülni.
Vagy talán azt, hogy ráomoljon a remegő erőd.

Tudta, hogy meg fogja bánni. Hogy meg kellene ölnie. De hogy arra
kárhoztassa, amit ő maga is átélt…

Ezt senkinek sem kívánná. Még akkor sem, ha ezzel elveszítik a háborút.
Dorian nem hitte, hogy ez gyengévé tenné őt. A legkevésbé sem.

Az ablakon túl vasfogúak röppentek a levegőbe, wyvernjeik felrikoltottak,

ahogy Morath kövei mozogni kezdtek. Odalent a völgyben a hadsereg
megtorpant, hogy felnézzen a föléjük magasodó hegyre. Az arra épített,
reszkető toronyra.

Kérlek! – ismételte Maeve még egyszer. Jó néhány szinttel mélyebbről

újabb dühödt üvöltés szakadt fel Erawanból – ezúttal közelebbről.

Úgyhogy Dorian kiröppent a káoszba fulladt éjszakába.

Maeve néma, kétségbeesett kiáltása egészen a Morathra néző

hegycsúcsokig és a sziklás kiszögellésig követte, ahol a két másik

rémkulcsot rejtette a pala.

Dorian a saját nevére is alig emlékezett, ahogy a másik zsebébe dugta őket.
Most már mind a három rémkulcs súlya nyomta a vállát.

Ezután visszanyúlt az elmébe, ami továbbra is Maeve-éhez fonódott.

Egyszerű volt, csupán egy gyors vágást igényelt elmetszeni az elméjük

közötti kapcsolatot – és leválasztani Maeve-ről egy másik részt.

Elvenni tőle azt a képességet, aminek köszönhetően ide-oda utazhatott

térben. Aminek segítségével átjárókat nyitott.

Többé nem vagy világjáró, mondta, miközben nyers mágiájával Maeve-ét

formálta. És teljesen megváltoztatta. Azt ajánlom, vegyél egy pár igazán jó
cipőt.

Azzal eleresztette Maeve elméjét.

Gyűlöletes, véget nem érő sikoly érkezett csupán válaszul.

Dorian ismét átváltozott, hatalmassá és veszedelmessé, épp csak annyira,

mint egy wyverncsapat, ami északra repül, hogy felszerelést vigyen a
légierőnek.
Ebben a néhány napban, ami még hátravan, igenis Adarlan királyaként
viselkedhet. Lemoshatja róla a foltot, elűzheti a rothadást, ami szétterjedt
rajta. Hogy tiszta lappal újrakezdhessék.

Hogy az lehessen, amivé válni szeretne.

Dorian elkapott egy gyors légáramlatot, keményen, sebesen csattogott

szárnyaival.

És amikor hátranézett a haláltól bűzlő hegyre és völgyre, arra a helyre, ahol

az a rengeteg borzalom született, Dorian elmosolyodott, és ledöntötte
Morath tornyait.

79. FEJEZET

YRENE GYŰLÖLTE A FERIAN-RÉST. A gyér levegőt a két óriási csúcs

között, a sziklás talajt borító csontokat és wyvernürüléket, a bűzt, ami
minden egyes, a hegybe vájt nyílásból áradt.

De legalább üresnek bizonyult. Azt még nem tudták pontosan, ez áldás-e.

A két hadsereg megtöltötte a Rést, Hasar katonái már készülődtek rá, hogy
visszamenjenek az Averyn, és bevessék magukat Tölgyváld rengetegébe. Az
az út bizony egy örökkévalóságba telik majd, még akkor is, ha rukhin cipeli
a kocsikat és a nehezebb felszerelést. Aztán északnak indulnak az erdőn
keresztül, az Avery északi ága mentén haladó ősrégi úton.

– Add csak ide azt a kést! – szólt Yrene Lady Elide-nak, állával a
felszerelése felé bökve.

A zárt kocsi padlójára terített pokrócon öntudatlan darghan katona hevert,

homlokán hideg verejték gyöngyözött. Nem kereste fel a gyógyítókat
azután, hogy az anielle-i csatában felhasították a combját, és miután ma
reggel szó szerint lezuhant a lováról, idehozták.

Elide biztos kézzel kapta fel a vékony kést, majd Yrene felé nyújtotta.
– Magához fog térni közben? – kérdezte, ahogy Yrene az öntudatlan harcos
fölé hajolt, és szemügyre vette az elfertőződött sebet, ami olyan
undorítónak bizonyult, hogy a legtöbb ember gyomra felfordult volna tőle.

– Mély álomba ringattam a mágiámmal. – Yrene felemelte a kést. – Csak

akkor tér majd magához, amikor felébresztem.

Elide javára szóljon, hogy nem öklendezett, amikor Yrene elkezdte

kitisztítani a sebet, eltávolította az elhalt, fertőzött részeket.

– Vérmérgezésnek nincs nyoma, hála az isteneknek – jelentette Yrene,

miközben a férfi mellé kiterített vászon megtelt a levágott darabokkal. – De
azért különleges gyógyitalt kell adnunk neki, hogy biztosra menjünk.

– Nem tudod a mágiáddal átnézni? – dobta Elide az összemocskolt anyagot

a közeli szemétkosárba, hogy tisztát terítsen a helyére.

– De igen, és meg is fogom tenni – felelte Yrene, miközben ő

maga is öklendezéssel küzdött. A seb bűze megtelepedett az orrában. – De

az nem biztos, hogy elég, ha tényleg meg akar jelenni az a fertőzés.

– Úgy beszélsz a betegségekről, mintha élő, lélegző dolgok lennének.

– Bizonyos szempontból azok is – válaszolta Yrene. –

Megvannak a maguk titkai, az egyedi vérmérsékletük. Néha ki kell cselezni

őket, ahogyan bármilyen más ellenfelet.

Yrene felkapta a tükörrel ellátott lámpást az ágy mellől, és úgy igazította a

lapokat, hogy a fény az elfertőződött vágásra vetüljön.

Így megvilágítva már nem látszott további rothadó bőrfelület, úgyhogy

Yrene letette a lámpást és a kést.

– Tartottam tőle, hogy rosszabb lesz – ismerte el, és a véres seb fölé
nyújtotta a kezét.
Melegség és fény kelt életre benne, mint egy nyári emlék a jeges
hegyszorosban, és ahogy felragyogott a keze, Yrene mágiája
keresztülvezette őt a férfi testén. Végigfolyt véren, inakon és csontokon,
összeforrasztott, begyógyított, figyelte, hol fáj, hol tombol láz.
Megnyugtatta, elcsitította a testet. Eltörölt minden rosszat.

Lihegett, mire végzett, de a férfi légzése egyenletessé vált.

Felszáradt a homlokáról a verejték.

– Elképesztő – suttogta Elide, és tátott szájjal meredt a harcos immáron

gyógyult lábára.

Yrene oldalra fordult, és belehányt a szemeteskosárba.

Elide felpattant.

Ám Yrene feltartotta a kezét, míg a másikkal megtörölte a száját.

– Amilyen csodás érzés, hogy hamarosan anya leszek, az első

néhány hónap azért… nem annyira csodás.

Elide az ivóvízzel teli kancsóhoz bicegett, és töltött egy bögrével.

– Tessék! Hozhatok neked még valamit? A... a saját rosszullétedet is meg

tudod gyógyítani, vagy ahhoz valaki más kell?

Yrene belekortyolt a vízbe, elmosta a szájában maradó rossz ízt.

– A hányás azt jelzi, hogy a baba fejlődik. – Keze a hasára vándorolt. –

Nem igazán olyasmi, amit meg lehetne gyógyítani, legfeljebb az segítene,
ha egy gyógyító éjjel-nappal mellettem lenne, és megszabadítana az
émelygéstől.

– Olyan rossz? – ráncolta Elide a homlokát.

– Borzalmas időzítés, tudom. – Yrene felsóhajtott. – A legjobb ilyenkor a

gyömbér, illetve bármi, ami gyömbéres. De azt inkább megtartanám a
katonáknak, akiknek rendetlenkedik a gyomra. A borsmenta is segíthet. – A
táskája felé intett. – Van ott néhány szárított levél. Csak rakd bele az egyik
bögrébe forró vízzel, és rendben is leszek.

Mögöttük apró tűztálon gőzölgő kanna állt – nem azért, hogy teát
készítsenek, hanem hogy fertőtlenítsék az eszközöket.

Elide azonnal mozgásba lendült, Yrene pedig néma csendben várta, hogy
Perranth úrnője elkészítse a teáját.

– Meggyógyíthatom a lábadat.

Elide a kannáért nyúlva megdermedt.

– Tényleg?

Yrene megvárta, hogy a lány a kezébe nyomja a borsmentateát, majd a

csizmájára pillantva biccentett.

– Megnézhetem a sérülést?

Elide habozott, de aztán leült Yrene mellé a zsámolyra, és lehúzta a cipőjét

és a zokniját.

Yrene alaposan szemügyre vette a hegeket, az elferdült csontot.

Elide néhány nappal ezelőtt elmesélte neki, hogyan szerezte a sérülést.

– Szerencse, hogy neked sem fertőződött el – kortyolt bele Yrene a teába, és

mivel túl forrónak ítélte, letette, majd megpaskolta az ölét. Elide
engedelmeskedett, Yrene combjára tette a lábát. Yrene óvatosan
megérintette a sebhelyeket, a szétroncsolt csontot. Mágiája hasonlóképpen
tett.

Yrene lélegzete már a borzalmas sérülés láttán is elakadt. A fogát

csikorgatta, ha arra gondolt, milyen fiatal volt Elide, mennyire
elviselhetetlenül fájdalmas lehetett, ami vele történt – és hogy mindezt a
saját nagybátyjának köszönheti.
– Mi a baj? – lehelte Elide.

– Semmi... Mármint azt leszámítva, amiről már amúgy is tudsz.

Milyen kegyetlenség. Milyen iszonyatos, megbocsáthatatlan kegyetlenség.

Yrene visszahúzta a mágiáját, de nem eresztette el Elide bokáját.

– Hetekbe telne, hogy meggyógyítsam, és a jelen helyzetben szerintem

egyikünk sem tudna erre elegendő időt fordítani. – Elide biccentett. – De ha
túléljük, és szeretnéd, akkor tudok rajtad segíteni.

– Mivel járna?

– Két módja van – válaszolta Yrene, és mágiája beszivárgott Elide lábába,

könnyített a sajgó izmok terhén, csillapította a fájdalmat ott, ahol csont
tompítás nélkül csontot ért. A lány felsóhajtott. – Az első út a nehezebb. Az
kell hozzá, hogy teljesen újraépítsem a lábfejedet, a bokádat. Ez azt jelenti,
hogy minden egyes csontot szét kell törni, eltüntetni a rosszul összeforrt
részeket, majd újranöveszteni őket. Amíg dolgozom, nem tudnál lábra állni,
és bár valamennyit tudok segíteni a fájdalmon, iszonyatosan nehéz lenne a
gyógyulás. – Nem volt értelme kerülgetni az igazságot. – Három hétbe
telne, hogy szétszedjem a csontjaidat, és visszarakjam őket, de legalább egy
hónapig pihenned kellene, és újra megtanulni járni.

Elide arca elsápadt.

– És mi a másik lehetőség?

– A másik az, hogy nem meggyógyítalak, hanem gyógyírt adok, olyat,

amilyet Lorcan is adott neked, hogy csillapítsuk a fájdalmat.

De egy biztos, sosem múlik el végleg a fájdalom. Ahogy a csontjaid

összeérnek itt – érintette meg gyengéden a kérdéses pontot Elide lábfejének
felső részén, majd lent a lábujjainál –, már kialakulóban van az ízületi
gyulladás. És ahogy a csontok folyamatosan egymáshoz érnek, az ízületi
gyulladás, a fájdalom, amit akkor érzel, amikor jársz, csak erősödni fog.
Lehet, hogy pár éven belül, talán öt, de az is előfordulhat, hogy tíz, ezt
nehéz előre megjósolni, már annyira elviselhetetlen lesz a fájdalom, hogy
semmilyen kenőcs nem segít majd rajtad.

– Tehát mindenképpen meg kell gyógyítani majd.

– Rajtad

áll,
hogy

szeretnéd-e

egyáltalán,
hogy

meggyógyítsalak. Csak szerettem volna, ha tudod, milyen lehetőségek

állnak előtted. – Yrene a lányra mosolygott. – A te döntésed, hogyan
szeretnél mindezzel szembenézni.

Yrene megpaskolta Elide lábát, mire a lány leeresztette a padlóra, majd

visszavette a zokniját és a csizmáját. Ügyes, könnyed mozdulatokkal.

Yrene belekortyolt a teájába, ami mostanra lehűlt annyira, hogy megigya. A

borsmenta friss íze végigbizsergett rajta, kitisztította az elméjét és
megnyugtatta a gyomrát.

– Nem tudom, képes lennék-e újra átélni azt a fájdalmat –

mondta Elide.

Yrene bólintott.

– Az ilyesfajta sérüléseknél önmagadban is szembe kell nézni bizonyos

dolgokkal. – A kocsi bejáratára pillantott. – A férjemmel mi is egy ilyen
utat jártunk be közösen.

– Nehéz volt?

– Elképesztően. De sikerrel járt. Végigcsináltuk.

Elide elgondolkozott, majd vállat vont.

– Végül is, előbb még túl kell élnünk a háborút. Ha életben maradunk...
Akkor majd beszélünk róla.

– Rendben.

Elide homlokráncolva a kocsi plafonjára pillantott.

– Kíváncsi vagyok, mit derítettek ki odafent.

Az Omegában és az Északi-Agyarban, ahol Chaol és a többiek felkeresték a
hátramaradó tenyésztőket és idomárokat.

Yrene nem igazán volt kíváncsi a részletekre, Chaol pedig nem részletezte,
pontosan hogyan szeretnének információt kinyerni belőlük.

– Remélhetőleg megérte eljönni erre a borzalmas helyre –

motyogta Yrene, majd felhajtotta a teája maradékát. Minél előbb indulnak,

annál jobb.

Mintha az istenek csúf tréfát űztek volna vele –

mindkettejükkel. Valaki bekopogott a kocsi ajtaján, és Elide már bicegve

meg is indult, amikor Borte jelent meg. Szokatlanul komornak tűnt az arca.

– Velem kell jönnöd – zihálta Borte levegőért kapkodva. A lány mögött

Arcas várt, nyergén egy veréb ácsorgott. Falkan Ennar.

Nem azért, hogy pusztán elkísérje őket, döbbent rá Yrene, hanem hogy
védelmet nyújtson.

– Mi a baj? – kérdezte Elide.

Borte

megmoccant.
Hogy

türelmetlenségből
vagy

aggodalomból, azt Yrene nem tudhatta.

– Találtak valakit a hegyekben. Azt akarják, hogy menj oda, és döntsd el,
mi legyen vele.

Elide megdermedt. Teljességgel megdermedt.

– Kit? – faggatózott Yrene.

Borte szája megfeszült.

– A nagybátyját.

Elide elgondolkozott, vajon szóba állna-e még vele a rukhin, ha lehányja

Arcast. Mindent elkövetett, hogy a gyomortartalma ne

végezze a madár tollazatán, miközben gyorsan, meredek pályát leírva

szálltak az Omega és az Északi-Agyar között feszülő híd felé.

– Az Északi-Agyar-hegységben találtak rá – magyarázta Borte, mielőtt

felhúzta Elide-ot a nyeregbe. Falkan addigra már felröppent a kopár
szorosban. – Bujkált, megpróbálta wyvernidomárnak kiadni magát. De az
egyik valódi idomár kiadta.

Aelin királynő azonnal érted küldött, amint elfogták. Mármint a

nagybátyádat, nem az idomárt, nyilván.

Elide válaszolni sem tudott. Csak bólintott.

Vernon itt van. A Résben. Nem Morathban, az urával, hanem itt.

Gavriel és Fenrys már várta őket, amikor Arcas leszállt az Északi-Agyar

tágas nyílásában. A durván kivésett kő tátongó pofaként magasodott
föléjük, és az odabentről áradó bűztől Elide gyomra ismét felkavarodott.
Mintha rothadó hús és valami annál is rosszabb szaga keveredett volna.
Nyilván valgok, de keveredett bele gyűlölet, kegyetlenség is, és persze
mindez a szűk, levegőtlen folyosókon terjengett.

A két hím tündér némán felzárkózott mellé, ahogy belépett.

Egyelőre nem látta sem Lorcant, sem Aelint. Sem a nagybátyját.

Holtak hevertek néhány gyéren megvilágított folyosón, ahol Fenrys és

Gavriel vezette őt. A rukhin végzett velük, amikor berontottak. Egyikükből
sem szivárgott fekete vér, de mind bűzlött tőle. Mintha ez a hely
megfertőzte volna magát a lelküket.

– Idefent vannak – szólalt meg Gavriel halkan, kedvesen.

Elide keze remegni kezdett, Fenrys pedig megérintette a vállát.

– Fogva tartják.

Elide tudta, hogy nemcsak egyszerű kötéllel vagy lánccal.

Hanem minden valószínűség szerint tűzzel, jéggel, sőt, talán még Lorcan
sötét mágiájával is.

Ettől még ugyanúgy remegett, kicsinek és törékenynek érezte magát,

amikor befordultak a sarkon, és meglátták Aelint, Rowant és Lorcant egy
csukott ajtó előtt. A folyosón messzebb Nesryn, Sartaq és Lord Chaol várt.
Hagyták, hadd döntsék el Aelinék, mi legyen.

Hadd döntse el Elide, hogy mi legyen.

Lorcan komor arcára ráfagyott a düh, feneketlen szemében az éjszaka jege

csillant.

– Nem kell bemenned – szólalt meg halkan.

– Azért hoztunk ide – vette át a szót Aelin, arcán visszafojtott dühvel –,

hogy eldönthesd, mitévők legyünk vele. Vagy ha esetleg beszélni szeretnél
vele még előttünk.
Elég volt egyetlen pillantást vetni a Rowan és Lorcan oldalán függő
tőrökre, arra, ahogyan a királynő ujjai begörbültek, és Elide máris tudta,
miféle beszélgetésről lenne szó részükről.

– Mármint azelőtt, hogy kínzással kiszedtek belőle mindent, amit lehet? –

Elide nem mert Aelin szemébe nézni.

– Mielőtt megkapja, amit megérdemel – morogta Lorcan.

Elide ide-oda járatta a pillantását a szeretett hím és a királynője között. Még

sosem érezte a bicegését ennyire hangsúlyosnak, nyilvánvalónak, ahogy
közelebb lépett.

– Miért van itt?

– Ezt még nem árulta el – válaszolta Rowan. – És bár nem mondtuk meg
neki, hogy itt vagy, sejti. – Lorcanre pillantott. – A döntés a te kezedben
van, Lady Elide.

– Ettől függetlenül megölitek majd?

Lorcan vette magához a szót:

– Szeretnéd, ha megtennénk?

Hónapokkal ezelőtt azt mondta neki, hogy tegye meg. És Lorcan

beleegyezett. Ez még azelőtt volt, hogy Vernon és az ilkek

el akarták rabolni, még az előtt az este előtt, hogy inkább választotta volna a
halál ölelését, mintsem hogy visszatérjen vele Morathba.

Elide magába nézett. A többiek megtették azt a szívességet, hogy némák

maradtak.

– Szeretnék beszélni vele, mielőtt döntünk a sorsáról.

Csupán Lorcan biccentett válaszképp, mielőtt kinyitotta a mögötte lévő

ajtót.
Fáklyák lángja rebbent. Az egyik fal mellett álló munkapadot leszámítva a
helyiség üresnek bizonyult.

Elide nagybátyja súlyos vasbéklyóba verve ült egy fából faragott széken.

Előkelő ruhája viharvert volt, sötét haja kócos, mintha ellenkezett volna,
miközben megkötözték. És valóban, az egyik orrcimpáján vér sötétlett, az
orra megdagadt.

Valaki eltörte.

Elég volt egyetlen pillantást vetni a tőle jobbra álló Lorcan véres öklére,
hogy kiderüljön, ki tette.

Vernon kihúzta magát, ahogy Elide jó néhány méternyire tőle megtorpant.

Az ajtó bezárult, Lorcan és Aelin csupán néhány lépéssel lemaradva
követték. A többiek odakint maradtak a folyosón.

– Milyen előkelő társasággal utazol manapság, Elide – szólalt meg Vernon.

Az a hang… Még törött orral is, mintha karmok szántották volna fel a bőrét
a selymes, iszonytató hang hallatán.

De Elide felszegte az állát. Nem fordította el a tekintetét a nagybátyjáról.

– Miért vagy itt?

– Először hagyod, hogy az a vadállat nekem essen – szólalt meg Vernon

affektálva, és Lorcan felé biccentett –, aztán beküldöd a kedves arcú lányt,
hogy kicsalja belőlem a válaszokat? – Vernon Aelinre mosolygott. –
Ilyesfajta technikákat alkalmazol, felség?

Aelin a kőfalnak dőlt, kezét zsebre dugta. Az égvilágon semmi emberi nem
rajzolódott ki az arcára. De Elide észrevette, ahogy megmoccant a keze a
zsebében.

Vasba verve. Kékre-zöldre verve.

Csupán hetek teltek el azóta, hogy a királynő Vernon helyzetében volt. És
úgy tűnt, most is csupán a puszta akarat tartotta itt. Elide miatt állt itt,
készen arra, hogy mindent kiszedjen Vernonból.

Ez megerősítette Elide-ot is annyira, hogy így feleljen a nagybátyjának:

– Nem sok időd maradt. Azt tanácsolom, használd ki bölcsen.

– Milyen kegyetlen! – vigyorgott Vernon. – Úgy tűnik, tényleg

boszorkányvér folyik az ereidben.

Képtelen volt elviselni. Egy helyiségben lenni vele. Ugyanazt a levegőt

szívni, mint a férfi, aki mosolyogva nézte végig Elide apjának a kivégzését,
aki mosolyogva zárta be őt a toronyba egy évtizedre. Mosolygott, amikor
Kaltainhez ért, sőt, talán rosszabbat is tett, aztán megpróbálta eladni Elide-
ot Erawannak tenyészkancaként.

– Miért? – kérdezte Elide. Ez volt az egyetlen kérdés, ami eszébe jutott, ami
valóban számított. – Miért csináltad ezt az egészet?

– Mivel nem sok időm maradt, nyilván nem számít, mit válaszolok –
mondta Vernon. Ajkát apró mosoly görbítette. – Mert megtehettem – tette
hozzá. Lorcan felhördült. – Mert a testvérem, az apád egy elviselhetetlen,
kegyetlen ember volt, aki csakis azért uralkodhatott, mert előbb született,
mint én. Egy igazi harcos vadállat – fröcsögte Vernon, és Lorcanre
vicsorgott. Majd Elide-ra.

– Úgy látom, neked is az tetszik, mint anyádnak. – Gyűlölködve megrázta a

fejét. – Milyen kár! Kivételes szépség volt, tudod.

Milyen kár, hogy az életét adta őfelsége védelmében.

– Forróság áradt szét a helyiségben, de Aelin arca rezzenéstelen maradt. –

Talán akadt volna hely számára Perranthban, ha nem…

– Elég! – vágott közbe Elide halkan, ám erélyesen. Közelebb lépett

Vernonhoz. – Tehát féltékeny voltál. Apámra. Az erejére, a tehetségére. A
feleségére. – Vernon szólásra nyitotta a száját, azonban Elide felemelte a
kezét. – Még nem végeztem.

Vernon pislogott.

Elide légzése egyenletes maradt, háta egyenes.

– Nem érdekel, miért vagy itt. Nem érdekel, miféle sorsot szánnak neked.
De szeretném, ha tudnád, hogy amint kilépek ebből a szobából, többé nem
gondolok rád. Kitörlöm a nevedet Perranthból, Terrasenből, Adarlanból.
Egyetlen suttogás sem marad fenn rólad, semmiféle emlék. El fognak
felejteni.

Vernon elsápadt – de csak egy kicsit. Aztán elmosolyodott.

– Kitörlöd a nevemet Perranthból? Úgy beszélsz, mintha nem tudnád, Lady

Elide. – Amennyire csak a láncok engedték, előrehajolt. – Perranth most
már Morath kezében van. A városodat megszállták.

A szavak mellbe vágták Elide-ot, még Lorcan is élesen szívta be a levegőt.

Vernon egy macska önteltségével hátradőlt.

– Csak tessék, töröld ki a nevemet mindenhonnan! Tekintve, hogy minden

romokban hever, nem lesz olyan nehéz dolgod.

Morath elfoglalta Perranthot. Elide-nak nem kellett hátrapillantania a válla

felett, hogy tudja, Aelin szeme már-már

izzik. Sokkal rosszabb a helyzet, mint amire számítottak. Tovább kell

menniük. Amilyen gyorsan csak lehet, északra kell érniük.

Úgyhogy Elide az ajtóhoz fordult, Lorcan pedig odasietett, hogy kinyissa

előtte.
– Ennyi? – vakkantotta Vernon.

Elide megtorpant. Lassan megfordult.

– Mi egyebet mondhatnék még neked?

– Nem kérdezted a részleteket. – Egy újabb kígyómosoly. – Még nem

tanultad meg, hogyan játsszák ezt a játékot, Elide.

Elide visszamosolygott.

– Semmit sem tudnál mondani, ami érdekelne. – Lorcanre és Aelinre

pillantott, a folyosón összegyűlt társaikra. – Nekik viszont vannak még
kérdéseik.

Vernon arca olyan színt öltött, mint a megkeseredett tej.

– Itt akarsz hagyni velük, teljesen védtelenül?

– Én is védtelen voltam, amikor hagytad, hogy úgy maradjon a lábam –

felelte Elide, és egyfajta nyugalom lett úrrá rajta. – Akkor még csak gyerek
voltam, mégis túléltem. Te felnőtt férfi vagy. – Ajka újabb mosolyra
húzódott. – Meglátjuk, hogy boldogulsz.

Meg sem próbálta elrejteni a bicegését, amikor kivonult.

Elkapta Lorcan pillantását, a hím szemében büszkeség csillogott.

Egyetlen suttogás sem érkezett a hangtól, ami eddig terelgette őt. Nem
azért, mert félne, hanem... Talán nincs szüksége Anneithre, a bölcsesség
istennőjére. Talán az istennő is tudja, hogy nincs rá szükség.

Többé már nincs.

Aelin tudta, hogy Lorcan egyetlen szavára kitépné Vernon torkát. Vagy
talán előbb a csontjait törné szilánkosra.
Vagy élve megnyúzná, ahogy Rowan tette Cairnnel.

Követte Elide-ot, Perranth úrnőjét, aki felszegett állal haladt előtte, és az

uralma alá vonta a légzését. Megacélozta magát mindazzal kapcsolatban,
ami rájuk várt. Sikerülni fog. Legyőzi a keze remegését, a hátán
végigcsorgó jeges verejtéket. Kideríti, amit tudniuk kell, valahogy átvészeli
ezt a következő feladatot.

Elide megtorpant a folyosón, Gavriel, Rowan és Fenrys pedig közelebb

lépett. Nesryn, Chaol és Sartaq eltűnt, de nyilván egyetlen kiáltás is elég lett
volna ezen az iszonyatos nyomortanyán, hogy előbukkanjanak.

Az istenekre, micsoda bűz! Milyen borzalmas érzés!

Aelin az elmúlt egy órában azon tanakodott, vajon megérné-e az ép elméje

és a gyomra miatt visszaváltozni emberi alakba – hiszen micsoda áldás,
hogy az emberek annyival fejletlenebb szaglással rendelkeznek.

Elide megszólalt:

– Nem érdekel, mit csináltok vele.

– Az érdekel, hogy élve megússza? – kérdezte Lorcan halálos

nyugalommal.

Elide szemügyre vette a hímet, akinek a szívét birtokolta.

– Nem.

Helyes, bukott ki majdnem Aelinből.

– De ne húzzátok el! – tette hozzá Elide. Lorcan szólásra nyitotta a száját,

azonban Elide a fejét rázta. – Apám is így kívánná.

Gondoskodj róla, hogy megkapják a büntetésüket! – ígértette meg Kaltain

Aelinnel régen. És az Elide által elmondottak alapján Vernon előkelő helyet
foglalhatott el Kaltain listáján.

– Előbb ki kell kérdeznünk – szólalt meg Rowan. – Derítsük ki, mit tud!
– Rendben – felelte Elide. – De amikor eljön az idő, ne húzzátok el!

– Ne húzzuk el – gondolkozott Fenrys hangosan –, de fájdalmas azért lehet?

Elide arca hűvös volt, rezzenéstelen.

– A ti döntésetek.

Lorcan kegyetlen mosolya bármely szónál többet elárult Aelinnek. Ahogy a

Rowan bárdjához hasonló fegyver is, ami az oldalán ragyogott.

Aelin tenyere izzadni kezdett. Azóta izzadt, hogy megkötözték Vernont,

mióta meglátta a vasláncokat.

Aelin a mágiájáért nyúlt. Nem a dühöngő tüzért, hanem a hűsítő vízért.

Hallgatta néma dalát, hagyta, hadd folyjon keresztül rajta. És miután
megtette, rádöbbent, mit akar tenni.

Lorcan az ajtó felé lépett, azonban Aelin elébe állt.

– Kínzással semmit sem szedünk ki belőle – szólalt meg.

Erre még Elide is pislantott egyet.

– Vernon szeret játszadozni – felelte Aelin. – Hát majd én játszom vele!

Rowan szeme megrebbent. Mintha megérezte volna a verejtéket a tenyerén,

mintha tudta volna, hogy a régi módszerrel... Biztosan ki kell rohannia az
Északi-Agyar szélére hányni.

– Ne becsüld alá a csonttörés erejét – vitatkozott Lorcan.

– Lássuk, mit tudsz kiszedni belőle! – fordult felé Rowan.

Lorcan megpördült, már szólásra nyitotta volna a száját, ám Rowan

rámordult: – Itt és most eldönthetjük, miféle udvar szeretnénk
lenni. Legyünk olyanok, mint az ellenségeink? Vagy inkább találjunk más
módszert arra, hogy megtörjük őket?

Rowan Aelin szemébe nézett, tekintetében megértés csillant.

Úgy festett azonban, Lorcan szívesen vitatkozna még.

Aelin csuklóját még mindig égették a láncok, az arcát húzta a maszk,

amikor így szólt:

– Először kipróbáljuk, amit akarok. Utána még mindig megölhetitek, de

előbb azt csináljuk, amit én mondok. – Lorcan nem vitatkozott, úgyhogy
Aelin így folytatta: – Kerítsünk sört!

Aelin keresztülcsúsztatta a korsó hideg sört az asztalon, aminek a túlfelére

Vernont ültették. A láncait meglazították annyira, hogy használhassa a
kezét.

Egyetlen rossz mozdulat, és a tüze úgyis felperzseli.

Csak az Oroszlán és Fenrys volt bent a helyiségben, az ajtónál álltak.

Rowan és Lorcan felhördült, amikor meghallották, hogy kint kell

maradniuk, de Aelin kijelentette, hogy csak hátráltatnák őt idebent.

Most belekortyolt a saját korsójába, és hümmögve így szólt:

– Különös, amikor az ember kénytelen elismerni, hogy az ellenségnek jó

ízlése van sörök terén.

Vernon homlokráncolva nézte a korsót.

– Nem mérgeztük meg – mondta Aelin. – Azzal csak magunk ellen

dolgoznánk.

Vernon belekortyolt.
– Ha jól sejtem, azt gondolod, megvehetsz magadnak egy kis sörrel meg
azzal, hogy úgy teszel, mintha kocsmai haverok lennénk, és máris
elmondom, amit tudni akarsz.

– A másik módszer jobban tetszene? – Aelin halványan elmosolyodott. –

Nekem annyira nem.

– A módszerek különbözhetnek, de a végeredmény ugyanaz lesz.

– Mesélj valami érdekeset, Vernon, és talán mégsem ugyanaz lesz!

Vernon végignézett rajta.

– Ha tudtam volna, hogy ilyen királynő leszel, talán nem hódolok be

Adarlannak. – Ravasz mosoly terült el az arcán. –

Teljesen más vagy, mint a szüleid. Apád megkínzott valaha bárkit?

Aelin ügyet sem vetett a gúnyos megjegyzésre, helyette belekortyolt a

sörbe, és megforgatta a szájában, mintha azzal elmoshatná ennek a helynek
az ízét.

– Megpróbáltál hatalomhoz jutni, de elbuktál. Először Elide-tól akartad

elragadni, aztán eladtad volna őt Erawannak. Morath elfoglalta Perranthot,
és most nyilván Orynth felé tart, te viszont mégis itt vagy. Bujkálsz. – Ismét
belekortyolt az italba. – Felmerül az emberben a gondolat, hogy talán
kiestél Erawan kegyeiből.

– Talán okkal küldött ide, felség.

Aelin mágiája már letapogatta Vernont. Nehogy vas- vagy rémkő szív
dobogjon a mellkasában.

– Szerintem elhajított – dőlt hátra Aelin, és összefonta a karját.

– Már nem voltál hasznos a számára, főleg azután, hogy nem sikerült
elfognod Elide-ot, és Erawan nem akart végleg megszabadulni az egyik
talpnyalójától, de azt sem akarta, hogy duzzogjál. Úgyhogy ide küldött. –
Aelin a helyiségre, a hegyre mutatott. – A csodás Ferian-résbe.
– Tavasszal gyönyörű – felelte Vernon.

Aelin elmosolyodott.

– Mint mondtam, ha valami érdekessel szolgálsz, talán megérheted.

– Esküszöl? A trónodra? Hogy nem ölsz meg? – Vernon az Aelin háta

mögött faarccal álló Fenrysre és Gavrielre pillantott. –

Ahogy a társaid sem?

Aelin felhorkant.

– Én meg már abban reménykedtem, hogy tovább tart majd rávenni, terítsd
ki a lapjaidat! – Felhajtotta a sör maradékát. – De igen. Esküszöm, hogy
sem én, sem a társaim nem fognak megölni, ha elmondod, amit tudni
akarunk.

Fenrys megmoccant. És ezzel meg is győzte Vernont, hogy Aelin őszintén

beszél – hogy nem tervelték ki ezt az egészet.

Vernon alaposan meghúzta a sörét.

– Maeve Morathba ment – bökte ki.

Aelin hálás volt, hogy ül. Arca mindenesetre unott, kifejezéstelen maradt.

– Hogy találkozzon Erawannal?

– Hogy egyesítsék az erőiket.

80. FEJEZET

KISSÉ MEGPÖRDÜLT AELINNEL A SZOBA. Még az anyja

vízmágiájának cseppje sem hűtötte le.

Ez rosszabb, mint bármi, amire Vernontól számított.

– A seregét is magával hozta? – Hűvös, nyugodt hangja nagyon-nagyon
távolian csengett.

– Egyedül érkezett, senkit sem hozott magával.

– Nem volt vele sereg? Egyáltalán senki?

Vernon ismét belekortyolt az italba.

– Nem láttam semmit azelőtt, hogy Erawan az éjszaka közepén

wyvernháton ideküldött. Azt mondta, túl sokat kérdezősködöm, és jobban
illik hozzám ez a hely.

Erawan vagy Maeve rájött. Valahogy kitalálták. Hogy errefelé tartanak, és

idedobták elé Vernont. Hogy elárulja mindezt.

– Említették, hogy hol van Maeve hadserege?

Csak ne Terrasenben legyenek! Ha egyenesen Terrasenbe mentek…

– Nem, de azt feltételeztem, hogy a partnál hagyhatta őket, hogy várják meg
a parancsot, merre hajózzanak tovább.

Aelin legyűrte egyre erősödő émelygését.

– Azt megtudtad, mit tervez Maeve és Erawan?

– Gondolom, szembe akarnak szállni veled.

Aelin erőt vett magán, és hátradőlt a székében, arca unott, kifejezéstelen

maradt.

– Tudod, hol tartja Erawan a harmadik rémkulcsot?

– Az mi?

Nem elterelésként tette fel a kérdést.

– Fekete kő, olyan, mint ami Kaltain Rompier karjában volt.

Vernon szeme megrebbent.

– Neki is tüzes képessége volt. Már a gondolattól is kiráz a hideg, hogy mi

lenne, ha Erawan a te karodba rakná.

Aelin nem reagált.

– Szóval?

Vernon felhajtotta a sör maradékát.

– Nem tudom, volt-e neki másik, mint amit Kaltain karjába rakott.

– Volt. Van.

– Akkor nem tudhatom, hol van, nem igaz? Csak arról tudtam, amit a
ravasz unokahúgocskám ellopott.

Aelin visszafogta magát, és nem csikorgatta a fogát. Maeve és Erawan

összeállt. Dorianről, Manonról és a másik két kulcsról pedig semmi hír.

Aelin nem foglalkozott a falakkal, amik azzal fenyegettek, hogy rádőlnek, a

hátán ismét lecsorduló jeges verejtékkel.

– Miért kötött szövetséget Maeve Erawannal?

– Azon a beszélgetésen nem vettem részt. Gyorsan elküldtek ide. – Némi

düh lobbant Vernonban. – De Maeve… Valahogy hatást gyakorol Erawanra.

– Mi történt a Résben állomásozó vasfogúakkal?

– Északra hívták őket. Terrasenbe. Parancsot kaptak, hogy csatlakozzanak a

légióhoz, ami megfutamította az ellenséges sereget előbb a határnál, majd
Perranthnál.

Ó, az istenekre! Aelinnek minden egyes kiképzéssel töltött pillanatára

szüksége volt ahhoz, hogy most gondolkozni tudjon, úgy zúgott a feje.
– Százezer katona vonul Orynth felé – folytatta Vernon kuncogva. – Vajon a
tüzed elég lesz ahhoz, hogy megállítsa őket?

Aelin keze Goldryn markolatára csúszott, szíve hevesen dobogott.

– Milyen messze járnak a várostól?

Vernon vállat vont.

– Amikor a vasfogúak elmentek, pár napnyira voltak.

Aelin végiggondolta, milyen távolságot kellett megtenniük, milyen terepen,

hogy mekkora az ő hadseregük. Legjobb esetben is kéthétnyire járnak – már
ha az időjárás nem hátráltatja őket tovább. Két hét, mire átkelnek a sűrű
erdőn és az ellenséges területen.

Nem fognak időben odaérni.

– Maeve és Erawan is odamegy majd?

– Úgy sejtem. Az első csapatokkal nem indultak el, ennek a miértjébe nem
avattak be, de idővel biztosan Orynthba mennek.

És ott szembenéznek majd veled.

Kiszáradt a szája. Aelin felállt.

Vernon a homlokát ráncolta.

– Arra nem vagy kíváncsi, hogy ismerem-e Erawan gyenge pontjait, vagy
tudok-e bármiféle meglepetésről, amit számodra tartogat?

– Mindent megtudtam, amit kellett. – Aelin állával Fenrys és Gavriel felé

intett, mire előbbi ellökte magát a faltól, hogy kinyissa neki az ajtót. Utóbbi
pedig újfent meghúzta Vernon láncait.

Odaerősítette őt a székhez, kezét a karfához kötözte.

– Nem engedsz el? – csattant fel Vernon. – Hiszen mindent elmondtam,
amit tudni akartál!

Aelin kilépett a folyosóra, és azonnal látta, miféle düh tombol Lorcan arcán.
A hím minden egyes szót hallott, az esküjét is, miszerint nem hagyja, hogy
lemészárolja Vernont.

Aelin féloldalas vigyort küldött Vernon felé a válla felett.

– Azt nem mondtam, hogy elengedlek.

Vernon megdermedt.

Aelin vállat vont.

– Azt mondtam, mi nem fogunk megölni. Az nem a mi hibánk, ha nem

tudsz kiszabadulni a láncokból, nem igaz?

Vernon arcából kifutott a vér.

Aelin halkan folytatta:

– Tíz évre megláncoltad és bezártad a barátomat egy toronyba.

Lássuk, neked hogy tetszik a dolog! – Hagyta, hogy mosolya

veszedelmessé élesedjen. – Bár, miután végzünk az idomárokkal, szerintem
nem marad majd senki, aki etessen. És itasson. És hallani sem fogja senki a
sikolyaidat. Úgyhogy nem hiszem, hogy kibírod majd tíz évig. Talán... Két
napig? Háromig? Szerintem ezzel együtt tudok élni.

– Könyörgöm! – szólt utánuk Vernon, ahogy Gavriel a kilincsért nyúlt,

hogy bezárja a férfit.

– Marion megmentette az életemet – nézett Aelin Vernon szemébe. – Te

pedig örömmel meghajoltál annak, aki meggyilkolta őt. Talán még el is
mondtad Adarlan királyának, hol talál minket.

Mindannyiunkat.
– Könyörgöm! – rikoltotta Vernon.

– Talán jobb lett volna, ha megőrzöd azt a korsó sört – jegyezte meg Aelin,
majd biccentett Gavrielnek.

Vernon üvölteni kezdett a csukott ajtó mögött. Aelin elfordította a kulcsot.

Némaság telepedett a folyosóra.

Aelin belenézett Elide tágra nyílt szemébe. A mellette álló Lorcan arcára
ádáz elégedettség rajzolódott ki.

– Nem lesz gyors – nyújtotta át Aelin a kulcsot Elide-nak. A kérdés

kimondatlanul lógott közöttük a levegőben.

Vernon egyre csak üvöltött, könyörgött, hogy menjenek vissza, hogy

eresszék el.

Elide szemügyre vette a zárt ajtót. A mögötte lévő kétségbeesett férfit.

Perranth úrnője elvette a kulcsot. Majd zsebre tette.

– Ennél alaposabban is be kell zárnunk az ajtót.

– Bebizonyosodott a legrosszabb félelmünk – mondta Aelin Rowannek,

ahogy nekidőlt az Északi-Agyar egyik erkélyén a korlátnak, és lepillantott a
Rés völgyében állomásozó seregre. Oda, amerre a társai ebben a pillanatban
tartottak, mivel már véglegesen lezárták a termet, amiben Vernon
megkötözve ült.

Nekik is odafelé kellett volna már tartaniuk. De Aelin megtorpant itt.

Elidőzött egy kicsit.

Rowan a vállára tette a kezét.

– Együtt szembenézünk velük. Maeve-vel és Erawannal.

– És a százezer katona, ami Orynth felé tart?

– Együtt, tűzszívű lány – biztosította Rowan.

A hím arcán több száz évnyi kiképzés nyoma és hűvös, számító kifejezés
ült. Az a megtörhetetlen elszántság.

Aelin a párja vállára hajtotta a fejét, halántéka nekinyomódott a könnyű

páncélnak.

– Odaérünk egyáltalán? Marad még bármi addigra?

Rowan kisimította Aelin haját az arcából.

– Megpróbáljuk. Ennél többet nem tehetünk.

Egy parancsnok szavai, aki évszázadokon keresztül járt egyik harcmezőről

a másikra.

Rowan összekulcsolta a kezüket, és együtt figyelték a hadsereget odalent. A

megváltás reménysugarát, amit kínált.

Ostobaság lett volna, hogy azt a három hónapnyi kemény munkát, aminek
során egyre lejjebb szállt az erejében, a hadseregre pazarolta, ahelyett, hogy
Maeve-nek tartogatja?

Maeve-nek és Erawannak? Még ha most újra elkezdené, akkor sem lenne

ugyanaz, nem is lehetne ugyanaz.

– Ne emészd magad a „Mi lett volna, ha...?” kérdéssel! –

figyelmeztette Rowan, leolvasva az arcáról a szavakat.

Nem tudom, mitévő legyek, mondta neki némán Aelin.

Rowan csókot nyomott a feje búbjára. Együtt.

És ahogy a szél keresztülsüvített a csúcsok között, Aelin rádöbbent, hogy
talán még a párja sem kínálhat megoldást.

81. FEJEZET

– SZÁZEZER – LEHELTE REN, miközben a kezét melengette a

nagycsarnok lobogó tüzénél. Két csendes orgyilkost vesztettek a
boszorkánytornyok elpusztításáért bosszút álló morathi íjászok nyilai miatt,
de szerencsére csak ennyi veszteséggel kellett számolniuk.

Ennek ellenére komoran vacsoráztak meg. Senki sem evett igazán, hiszen
már leszállt az éj, és felgyúltak az ellenség tábortüzei. Több annál, hogy
össze tudják számolni.

Aedion a csarnokban maradt, miután mindenki más elvonult lefeküdni.

Csak Ren maradt, Lysandra is visszakísérte a továbbra is remegő
Evangeline-t a szobájukba. Hogy mit hoz a reggel, azt csak az istenek
tudhatják.

Talán az istenek megint elhagyták őket, most, hogy az egyetlen hazavezető

útjukat vaskoporsóba zárták. Vagy teljes mértékben Dorian Havilliardra
összpontosítottak.

Ren hosszan kifújta a levegőt.

– Hát ennyi, igaz? Már nem maradt senki, aki a segítségünkre siethetne.

– Nem lesz szép – ismerte el Aedion a kandallópárkánynak dőlve. – Főleg,

ha sikerül működőképes állapotba hozniuk a harmadik tornyot.

Nem nyílik több lehetőségük meglepni Morathot.

Aedion állával az ifjú lord felé intett.

– Jobb, ha pihensz egy kicsit!

– És te?
Aedion a tűzbe bámult.

– Igazi megtiszteltetés lett volna – szólalt meg Ren. – Ebben az udvarban

szolgálni. Együtt veled.

Aedion lehunyta a szemét, és nagyot nyelt.

– Bizony, igazi megtiszteltetés lett volna.

Ren vállon veregette. Léptei visszhangot vertek a csarnokban, ahogy

keresztülcsoszogott rajta.

Aedion egyedül maradt néhány percre a leégő tűz fényében, majd elindult
az ágya felé, hátha rátalál egy időre az álom.

Már majdnem elérte az északi torony bejáratát, amikor észrevette őt.

Lysandra megtorpant, kezében egy bögre gőzölgő tejnek tűnő

italt szorongatott.

– Evangeline-nek – magyarázta. – Nem tud aludni.

A lány egész nap reszketett. Úgy festett, mint aki le fogja hányni az asztalt.

– Beszélhetek vele? – kérdezte Aedion.

Lysandra kinyitotta a száját, mintha nemet akarna mondani, és Aedion rá is

hagyta volna, de az alakváltó végül bólintott.

Néma csendben sétáltak el az északi toronyhoz, majd fel, fel, egyre csak fel,
Rose régi szobájába. Nyilván Ren gondoskodott róla. Az ajtó résnyire
nyitva állt, arany fény ömlött ki a lépcső

tetejére.

– Hoztam neked tejet – jelentette be Lysandra. Szinte ki sem fárasztotta a

hosszas lépcsőzés. – És némi társaságot – tette hozzá, ahogy Aedion
belépett a kellemes szobába.
Bár évek óta nem gondozta senki, Rose szobáját nem is háborgatták a
királyi palotában – a kevés helyiség egyike, amiről ezt elmondhatták.

Evangeline szeme elkerekedett Aedion láttán, aki rámosolygott, mielőtt

leült az ágya szélére. Evangeline elvette a tejet Lysandrától, és az alakváltó
leült a matrac másik szélére. A kislány belekortyolt az italba, ujjpercei
elfehéredtek a bögrén.

– Az első csatám előtt – mesélte Aedion a lánynak – az egész éjszakát az

árnyékszéken töltöttem.

Evangeline felsikkantott.

– Te?

Aedion elvigyorodott.

– De még mennyire! Quinn, az őrség régi parancsnoka azt mondta, csoda,

hogy maradt még bennem bármi hajnalhasadtára.

Régi fájdalom öntötte el Aedion mellkasát, ahogy korábbi mentoráról és

barátjáról beszélt, arról a férfiról, akit olyan nagyra becsült. Aki még
egyszer utoljára megvetette a lábát a városon túl elterülő síkságon, ahogyan
Aedion is fogja.

Evangeline halkan felnevetett.

– Ez undi!

– Az volt, bizony – felelte Aedion, és esküdni mert volna, hogy még

Lysandra is elmosolyodik kissé. – Úgyhogy te már így is sokkal bátrabban
viselkedsz, mint én.

– Nemrég én is hánytam – suttogta Evangeline.

Aedion összeesküvő suttogással felelt:

– Jobb, mintha összekakiltad volna magad, drágám.

Evangeline olyan hangosan nevetett, hogy kénytelen volt két kézzel
megmarkolni a bögrét, nehogy kiöntse a tejet.

Aedion elvigyorodott, és összeborzolta a lány vörös-arany haját.

– Nem lesz szép látvány a csata – mondta, miközben Evangeline a forró

italt kortyolgatta. – És valószínűleg fogsz még hányni. De ne feledd, hogy
ez a félelem, amit most érzel, azt jelenti, hogy van valami, amiért érdemes
harcolnod…

Olyasvalami, amit annyira szeretsz, hogy a puszta gondolat, miszerint

elveszítheted, felér a legrosszabb rémálmoddal. – A jégvirágos ablakokra
mutatott. – Azok a rohadékok ott kint a síkságon? Nekik nincs semmi
ilyesmijük. – Megérintette Evangeline kezét, és gyengéden megszorította. –
Nekik semmijük sincs, amiért harcolhatnának. És lehet, hogy nem vagyunk
annyian, mint ők, de nekünk van mit megvédenünk. És ezért képesek
vagyunk leküzdeni a félelmünket. Harcolhatunk ellenük, a végsőkig. A
barátainkért, a családunkért... – Ismét megszorította a lány kezét. – Azokért,
akiket szeretünk... – Ekkor megkockáztatott egy pillantást Lysandra felé,
akinek zöld szemében ezüstkönnyek csillantak. – Azokért, akiket szeretünk,
felülkerekedhetünk a félelmünkön. Gondolj erre holnap! Még akkor is, ha
hányni fogsz, még akkor is, ha az egész éjszakát az árnyékszéken töltöd.
Gondolj arra, hogy van miért harcolnunk, és ez mindig győzelemre visz!

Evangeline bólintott.

– Rendben.

Aedion még egyszer összeborzolta a lány haját, majd az ajtóhoz sétált. A

küszöbön megtorpant. Lysandra smaragdként fénylő

szemébe nézett.

– Tíz éve elvesztettem a családomat. Holnap az újért fogok küzdeni, akiket

azóta szereztem.

Nem csak Terrasenért, az udvarért és a népért. Hanem a szobában lévő két

hölgyért is.
Azt akartam, hogy te legyél az.

Már majdnem kiejtette a szavakat. Majdnem elmondta Lysandrának, ahogy

az alakváltó arcára valami bánathoz és vágyakozáshoz hasonló ült ki.

De aztán Aedion kilépett a szobából, és behúzta maga mögött az ajtót.

Lysandra nem sokat aludt. Minden egyes alkalommal, amikor lehunyta a

szemét, Aedion arcát látta maga előtt, az ő szavai csengtek a fülében.

Aedion nem hitte, hogy túléli a csatát. Nem hitte, hogy bármelyikük túl
fogja élni.

Utána kellett volna mennie. Utánaszaladnia a lépcsőn.

De nem tette.

Hajnal hasadt, új nap virradt. A felkelő nap fényében tisztán látták a rájuk
váró hadsereg méretét.

Lysandra befonta Evangeline haját. A kislány most kihúzta magát, nem úgy,
mint előző nap. Ezt Aedionnak köszönhették. Az ő szavai hoztak álmot
Evangeline szemére az éjszaka folyamán.

Evangeline felszegte az állát, ahogy néma csendben a nagycsarnok felé

igyekeztek, hogy talán az utolsó reggelijüket fogyasszák el.

Már majdnem ott jártak, amikor egy idős hang csendült:

– Egy szóra!

Darrow.

Evangeline előbb fordult oda, mint Lysandra.

Az idős lord egy dolgozószobának tűnő helyiség ajtajában állt, és intett,
hogy menjenek be.

– Nem tart soká – ígérte, amikor látta, hogy Lysandrának nem fűlik a foga a
dologhoz.

Lysandra nem volt hajlandó többé kedveskedni a férfiaknak, akiknek

valójában nem akart. Evangeline kérdőn pillantott rá, Lysandra pedig
állával az idős férfi felé intett.

– Rendben.

A dolgozószobát telezsúfolták könyvekkel – halmokban álltak a falak

mentén, a padlón. Jóval több mint ezer kötet lehetett ott. A könyvek felét
azonban már alaposan megtépázta az idő.

– Orynth könyvtárának utolsó fennmaradt szent kötetei –

magyarázta Darrow, miközben a papírtól roskadozó asztal felé igyekezett,

ami egy keskeny ablak előtt állt. – Tíz évvel ezelőtt csak ezeket tudták
megmenteni a tudósmesterek.

Milyen kevés. Milyen kevés ahhoz képest, amennyi Aelin szerint egykor a
legendás könyvtárban állt.

– Kihozattam őket a rejtekhelyükről a király halála után – ült le Darrow az

asztalhoz. – Talán ostobaság volt ilyen optimistán állni a dolgokhoz.

Lysandra odalépett az egyik halomhoz, és ránézett a felső kötet címére.

Olyan nyelven írták, amit ő fel sem ismert.

– Egy fejlett, ősi civilizáció maradványa – jegyezte meg Darrow elfúlón.

És ez az apró változás a hangjában volt az, ami miatt Lysandra megfordult.

Kinyitotta a száját, hogy rászóljon, mondja el végre, amit akar, ám ekkor
meglátta, mi hever a férfi jobb keze mellett.

Egy kártyalapnál nem nagyobb kristályburokban vörösnarancs virág

ragyogott – éppúgy, ahogy az erő, ami életre keltette.
– A királyláng – lehelte, és képtelen volt megállni, hogy közelebb lépjen.

Aelin és Aedion sokat mesélt neki a legendás virágról, ami a hegyeken és a

mezőkön virágzott attól a naptól fogva, hogy Brannon betette a lábát a
kontinensre. A békét hirdették, amit magával hozott.

Az ősi napok óta egyetlenegy virágot találtak csak, olyan ritkává vált, hogy
jelnek tekintették, miszerint a vidék megáldotta az uralkodót, aki Terrasen
trónján ült éppen. Hogy a királyságra valódi béke köszöntött.

Az, ami most kristályburokban Darrow asztalán állt, Aelin szerint Orlon
uralma idején virágzott. Orlonén, aki Darrow nagy szerelme volt.

– A tudósmesterek fogták a könyveket, amikor Adarlan ránk támadt –

mesélte Darrow, és szomorúan a királylángra mosolygott.

– Én pedig ezt helyeztem biztonságba.

Az agancstrón, a korona – ezeket mind elpusztították. Egyedül ez a kincs

maradt meg, ennél értékesebbet nem is tudhatott magáénak a Galathynius-
ház.

– Gyönyörű – lépett oda Evangeline is az asztalhoz. – De nagyon picike.

Lysandra esküdni mert volna, hogy a vénember ajka mosolyféleségtől

rezzen.

– Valóban – felelte Darrow. – Ahogyan te is.

Lysandra nem számított rá, hogy Darrow hangja így ellágyul, hogy ilyen
kedvesség csendül benne. Ahogyan a következő

szavaira sem:

– Még délidő előtt ki fog törni a csata – mondta Darrow Evangeline-nek. –

És úgy látom, szükségem lesz valakire, akinek gyorsan vág az esze, és
gyorsan is tud szaladni, hogy segítsen nekem. Hogy üzeneteket vigyen a
palotában a különféle parancsnokoknak, és hogy elhozza nekem, amire
szükségem van.
Evangeline oldalra billentette a fejét.

– Azt szeretnéd, ha én segítenék?

– Ha jól sejtem, sokat gyakoroltál a harcosokkal, miközben együtt

utaztatok.

Evangeline kérdőn Lysandrára pillantott, aki biccentett gyámleányának.

Útközben megtanították Evangeline-nek a kardvívás és az íjászat alapjait.

A lány bólintott az idős lordnak.

– Valamennyire értek hozzá, de nem úgy, mint Aedion.

– Úgy kevesen értenek hozzá – felelte Darrow szárazon. – De nekem

olyasvalakire van szükségem, aki nem ismer félelmet, és biztos kézzel tud
nekem segíteni. Gondolod, hogy te vagy a megfelelő személy erre a
feladatra?

Evangeline ezúttal már nem nézett Lysandrára.

– Igen – szegte fel az állát.

Darrow halványan elmosolyodott.

– Akkor menj csak a nagycsarnokba! Reggelizz meg, és mire visszatérsz,

várni fog rád a páncél.

Evangeline szeme tágra nyílt a páncél szó hallatán, de félelemnek még csak
az árnyéka sem csillant benne.

– Menj csak! – mormolta Lysandra. – Egy perc, és én is ott leszek.

Evangeline kiszaladt, csak úgy lebegett mögötte a fonata.

Lysandra csak azután szólalt meg, hogy megbizonyosodott róla, Evangeline

tényleg lement a nagycsarnokba.

– Miért?
– Ha jól sejtem a kérdés alapján, akkor megengeded, hogy igénybe vegyem
a gyámleányod segítségét.

– Miért?

Darrow kézbe vette a királyláng kristályburkát.

– Most, hogy kiderült, kihez hűséges Nox Owen, teljességgel

hasznavehetetlen számomra, ráadásul a jelek szerint még távozott is, ki
tudja, hová, nyilván Aedion kérésére. – Darrow megforgatta a kristályt
vékony ujjai közt. – De ezt leszámítva... Egyetlen gyermeknek sem szabad
végignéznie azt, ahogy lekaszabolják a barátait. Ha lefoglalom, célt adok
neki, és egy kis hatalmat is, az még mindig jobb, mint ha bezárnánk az
északi toronyba, és minden egyes borzalmas hang és halál hallatán remegne
a félelemtől.

Lysandra nem mosolyodott el, nem hajtott fejet.

– Megtennéd ezt egy szajha gyámleányáért?

Darrow letette a kristályt.

– A gyerekek arcára emlékszem leginkább tíz évvel ezelőttről.

Még Orlonénál is tisztábban. És Evangeline arca, amikor tegnap kinézett a

seregre... Ugyanaz a kétségbeesés ült rajta, mint amit akkor régen láttam.
Lehet, hogy egy hatalmas rohadéknak tartasz, ahogy Aedion is fogalmazna,
de nem vagyok olyan szívtelen, mint gondolod. – Darrow a nyitott ajtó felé
biccentett. – Rajta fogom tartani a szemem.

Lysandra nem tudta pontosan, mit feleljen. Hogy arcon köpje-e, és közölje,
menjen a pokolba az ajánlatával.

De az Evangeline szemében csillanó fény, ahogy kiszaladt innen… Cél.

Darrow célt biztosít neki, útmutatást.

Úgyhogy elfordult a szobától, az értékes kincstártól, az ősrégi könyvektől,

amik az aranynál is többet érnek. Darrow néma, gyászoló társaitól.
– Köszönöm.

Darrow intett, hogy elmehet, és tovább folytatta az asztalán heverő papírok

tanulmányozását – de a szeme nem mozdult a sorok mentén.

A város lőréses fala megtelt katonákkal. Mindegyikük merev arcvonásokkal

figyelte az egyre közelebb vonuló sereget.

A boszorkánytorony továbbra is működésképtelen volt, hála az isteneknek.

Azonban Aedion még ilyen távolból is ki tudta venni a tönkrement kerék
megjavításán fáradozó katonák mozgását.

Persze, ha nem szereznek másik wyvernt a tegnap elpusztult helyett, akkor

biztosan nem mozdul még egy darabig.

Ettől még azért nem lesz sokkal könnyebb a mai nap. Nem, nagyon is
fájdalmas lesz.

– Nagyjából egy óra, és az íjászok lőtávolságba érnek –

jelentette Elgan. Mit számított Darrow parancsa! Igen, továbbra is Kyllian

volt a tábornok, de minden egyes jelentést, amit a barátja kapott, Aedion is
ugyanúgy hallott.

– Mondd nekik, hogy érjenek is valamit azok a lövések! Ne csak úgy

vaktában lövöldözzenek.

A Romlás ezt anélkül is tudta, hogy elismételték volna nekik. A többiek…

Ők már bizonyították a csatában, mennyit érnek, de sosem árt az
emlékeztető.

Elgan a felé a falszakasz felé sietett, amit Ren és a tündérnemesek a

legmegfelelőbbnek nyilvánítottak az íjászaik számára. Egy százezres sereg
sorait persze csak megritkíthatták valamelyest, de bődületes ostobaság
lenne csak úgy hagyni, hogy az ellenfél háborítatlanul elérje a falakat. A
védők már azelőtt megtörnének lelkileg, hogy egyáltalán szembe kellene
nézniük a halállal.

– Az meg mi? – mormolta Ren a láthatár szélére mutatva.

Ren látása élesebb lehetett a legtöbb emberénél, tekintve, hogy még Aedion
is csak egy elmosódott foltot látott a horizonton.

Eltelt egy lélegzetvételnyi idő. A sötét folt kezdett alakot ölteni, már a kék
ég volt csak mögötte.

Repült feléjük.

– Ilkek? – emelte Ren a kezét hunyorgó szeme elé, hogy leárnyékolja.

– Ahhoz túl nagy – lehelte Aedion.

A katonáktól hemzsegő sereg felett repülő csapat tisztábbá, nagyobbá vált,

ahogy közelebb ért.

– Wyvernek – jelentette Aedion. Gyomrában rettegés ült.

Hát csak rájuk szabadították végül a vasfogú légiót.

– Ó, az istenekre! – suttogta Ren.

Puszta földi ostrom ellen Orynth talán még bírta volna – pár napig, akár
hetekig is, de legalább bírták volna.

Viszont így, hogy ezernyi, vagy még több vasfogú boszorkány repült feléjük
wyverneken... Nem kellenek majd azok a pokoli tornyok ahhoz, hogy
elpusztítsák a várost, a palotát. Hogy felszaggassák a városkaput, a falakat,
és Morath hordái bezúdulhassanak.

A katonák is elkezdtek felfigyelni a wyvernekre. Kiáltások harsantak a

városfalon. Fent, a föléjük tornyosuló palotában.
Az ostrom még csak nem is lesz igazán ostrom.

Ma végük. Néhány órán belül.

Rohanó léptek tulajdonosa fékezett, majd Lysandra bukkant fel lihegve.

– Mondd, mit csináljak, hova menjek! – Smaragdzöld szeme tágra nyílt a

félelemtől… A kétségbeesett rettegéstől, a reményvesztettségtől. –
Wyvernné változhatok, megpróbálhatom visszatartani őket…

– Több mint ezer vasfogú van – felelte Aedion, és még a saját fülében is
üresen csengett a hangja. Lysandra félelme kiélesített, veszedelmessé
formált valamit benne, de nem nyúlt utána. – Nincs semmi, amit akár te,
akár mi tehetnénk.

Résvárat az a néhány tucatnyi boszorkány órák alatt bevette.

Ez a csapat…

Aedion a légzésére koncentrált, arra, hogy magasan tartsa a fejét, ahogy a

katonák elkezdtek ellépni a helyükről a falak mentén.

Elfogadhatatlanul viselkedtek.

– MARADTOK, AHOL VAGYTOK! – üvöltött rájuk. –

TARTJÁTOK A VÁROSFALAKAT, NEM FUTAMODTOK MEG!

Az elordított szavak hallatán legalább megtorpantak azok, akik úgy

festettek, mindjárt kereket oldanak. De a kardok ugyanúgy remegtek, a
félelem bűze egyre erősödött.

Aedion Lysandrához és Renhez fordult.

– Vigyük fel Rolfe tűzlándzsáit a magasabb tornyokba és épületekbe! Hátha

le tudjuk pörkölni a vasfogúakat a levegőből.

Ren tétovázása láttán Aedion ráförmedt:

– Gyerünk már!

Ren már rohant is oda, ahol a kalózok fejedelme a mikéni katonákkal állt.

– Semmi haszna nem lesz, igaz? – kérdezte Lysandra halkan.

Aedion így felelt:

– Fogd Evangeline-t, és meneküljetek! Van egy szűk alagút a palota legalsó

szintjén, ami egyenesen a hegyekbe vezet. Fogd a lányt, és meneküljetek!

Lysandra a fejét rázta.

– Mégis minek? Morath úgyis ránk talál.

A parancsnokok Aedion felé rohantak, és azóta, hogy megismerkedtek,

most először látott valódi rettegést a Romlás katonáinak szemében. Elgan
szemében.

Aedion azonban csak Lysandrával törődött.

– Kérlek! Könyörgöm! Könyörgöm, Lysandra, fussatok!

Lysandra felszegte az állát.

– A szövetségeseinket nem kéred arra, hogy meneküljenek!

– Mert a szövetségeseinkbe nem vagyok szerelmes.

Lysandra egy pillanatig csak pislogott rá.

Aztán megrándult az arca, és Aedion csak bámult rá, már nem félt a kiejtett
szavaktól. Csak a sötét légierőtől, ami egyenesen feléjük tartott, tökéletes
alakzatban repülve az ellenséges sereg végtelen sorai felett. Csak attól félt,
mit tenne a légió Lysandrával, Evangeline-nel.

– El kellett volna mondanom – folytatta Aedion elfúlón. –

Minden egyes nap azóta, hogy rájöttem, az elmúlt hónapokban végig.
Minden egyes nap el kellett volna ismételnem.

Lysandra elsírta magát, Aedion pedig letörölte a könnyeit.

A parancsnokok hamuszürke arccal, lihegve lefékeztek mellettük.

– Mi a parancs, tábornok?

Nem mondta nekik, hogy nem a tábornokuk. Pár óra múlva úgysem számít
majd, miféle rangot visel.

Lysandra azonban nem mozdult mellőle. Nem fogta menekülőre.

– Kérlek! – noszogatta Aedion.

Lysandra azonban összefonta az ujjaikat. Néma válaszként, kihívásként.

Aedion szíve meghasadt, ahogy Lysandra dacolt vele. Ahogy remegő, hideg
kezével belekapaszkodott.

Gyengéden megszorította a kezét, és nem engedte el, ahogy odafordult a

parancsnokaihoz.

– Mindenki...

– Wyvernek északról!

Az elrikkantott figyelmeztetés végigfutott a városfalon, Aedion és Lysandra

pedig lebukott, miközben a hátulról érkező támadás felé pördültek.

Tizenhárom wyvern suhant feléjük az Agancs-hegységből, egyenesen a

városfalak felé tartottak.

És ahogy Orynth felé száguldottak, ahogy a nép és a katonák üvöltve

menekültek előlük, a nap megcsillant a többit vezető

kisebb wyvernen.
Felszikrázott a szárnya, már-már élő ezüstnek tűnt.

Aedion ismerte ezt a wyvernt. Ahogy a fehér hajú lovasát is.

– NE LŐJETEK! – üvöltötte a katonáknak. A parancsnokok azon nyomban

visszhangozni kezdték az utasítást, és minden egyes felfelé szegezett
nyílvessző megdermedt.

– Hiszen ez... – lehelte Lysandra, és elengedte Aedion kezét, ahogy már-

már kábultan előrelépett. – Hiszen…

A katonák hátraugrottak a városfaltól, amikor Feketecsőrű

Manon és a Tizenhármak leszálltak hozzájuk, épp Aedion és Lysandra előtt

érve földet.

Nem az a boszorkány volt, akit Aedion legutóbb az eyllwe-i tengerparton

látott.

Nem, semmi sem maradt abból a rideg, különös teremtményből Manon

komor mosolyában. Fején elképesztő csillagkorona ült.

A csillagkorona.

Az utolsó crochan királynőé.

Lihegő, reszelős zihálás közeledett, és Aedion elfordította a fejét

Feketecsőrű Manontól, hogy Darrow-t figyelje, aki végigsietett a
városfalon, és tátott szájjal bámulta a boszorkányt és a wyvernjét, majd
Aediont, amiért nem lőtt rá… Hiszen Darrow azt hitte, egyezkedni jött a
mészárlás előtt.

– Nem adjuk meg magunkat! – sziszegte Darrow.

Feketecsőrű Asterin felnevetett Manon mellett kék wyvernjén.

És valóban, Manon ajka is hűvös derűt árasztva felfelé görbült, amikor így
felelt:
– Azért jöttünk, hogy gondoskodjunk róla, ne is kelljen, halandó.

– Akkor miért küldött ide az uratok, hogy beszéljetek velünk? –

fröcsögött tovább Darrow.

Asterin ismét felnevetett.

– Nekünk nincs urunk – válaszolta Feketecsőrű Manon, és valóban egy

királynő hangján jelentette ki mindezt, ragyogó aranyszín szemmel. – Egy
barátunk tiszteletére érkeztünk.

Doriant nem látta a Tizenhármak között, de Aedion úgy megdöbbent, hogy

rá sem tudott kérdezni, hová lett.

– Azért jöttünk – jelentette ki Manon, elég hangosan ahhoz, hogy a

városfalakon mindenki hallja a szavait –, hogy betartsuk az Aelin
Galathyniusnak tett ígéretünket. Hogy megküzdjünk azért, amit ő ígért
nekünk.

– És mi lenne az? – kérdezte Darrow halkan.

Manon ekkor elmosolyodott.

– Egy jobb világ.

Darrow elhátrált.

Mintha nem is hinné el, mi áll előtte, hogy mi veszi majd fel a harcot a
feléjük süvítő légióval.

Manon ekkor mosollyal az arcán Aedionra nézett.

– Réges-régen a crochanek Terrasen oldalán harcoltak, hogy visszafizessék

azt a hatalmas adósságot, amivel a tündérkirály Brannonnak tartoztunk,
amiért otthont biztosított számunkra.

Évszázadokon át voltunk közeli barátok és szövetségesek. – A korona

felragyogott Manon fején. – Hallottuk, hogy segítséget kértek. – Lysandra
ekkor zokogni kezdett. – És eljöttünk, hogy mellétek álljunk.

– Hányan? – lehelte Aedion, az eget, a hegyeket fürkészve. –

Hányan jöttetek?

A boszorkánykirálynő arcán büszkeség és csodálat jelent ment, és még az ő

aranyszínű szemében is ezüstkönnyek csillantak, ahogy az Agancs-
hegységre mutatott.

– Nézd meg te magad!

És ekkor megjelentek a csúcsok között.

Vörös köpenyek lebegtek a levegőben, megtöltötték az égbolt északi részét.

Annyian voltak, hogy Aedion össze sem tudta számolni őket, ahogy a
kardokat, íjakat és egyéb fegyvereket sem, amiket a hátukra erősítettek.
Seprűik egyenesen, biztosan szálltak.

Ezrek. Ezrek ereszkedtek le Orynthra. Ezrek árasztották el a várost, és

Aedion katonái tátott szájjal bámulták a vörös sereget, akik nem féltek, nem
aggódtak a horizontot sötétítő ellenséges sereg miatt. Egyesével mind
leszálltak a kiürült városfalakra.

Légierő a vasfogúak ellen.

A crochanek visszatértek.

82. FEJEZET

MINDEN EGYES CROCHAN, aki képes volt még seprűre ülni és kardot
ragadni, eljött.

Napokon keresztül szálltak sebesen észak felé a hegyek rejtekében, majd

Tölgyváld felett alacsonyan, mielőtt végül széles kört leírva idejöttek – így
kerülték el Morath figyelmét.
És még most is hihetetlennek tűnt, hogy ideértek, most, hogy Manon és a
Tizenhármak már a városfalakon ültek, az odafentről érkező crochanek
pedig leszálltak oda, ahova csak tudtak a gyilokjárókon.

És még egy órájuk is maradt. Minél északabbra értek, annál több

crochan
csatlakozott

hozzájuk.
Mintha
Manon

csillagkoronája egyfajta mágnesként vonzotta, hívta volna magához őket.

Minden egyes megtett kilométerrel egyre többen bukkantak elő

a felhők, a hegyek, az erdők közül. Fiatalok és idősek, bölcs tekintetűek és

fiatal arcúak egyaránt eljöttek.

Végül már ötezren repültek Manon és a Tizenhármak mögött.

– Megálltak – lehelte az alakváltó Aedion mellett, a harcmezőre mutatva.

Jóval odébb Morath serege valóban megtorpant.

Mintha földbe gyökerezett volna a lábuk a kétségtől, a döbbenettől.

– Nagyanyád velük van – mormolta Asterin Manonnak. –

Érzem.

– Tudom. – Manon a fiatal tábornok-herceghez fordult. – Mi majd elbánunk

a vasfogúakkal.

Aedion türkiz szeme felragyogott, akár a nap, ahogy a síkságra mutatott.

– Csak tessék, nem állunk az utatokba!

Manon ajka féloldalas mosolyra húzódott, majd állával a Tizenhármak felé

bökött.

– Mi itt maradunk a palota falain. Itt hagyom az egyik kémemet, ha esetleg

üzenni szeretnél.
Biccentett Vestának, mire a vörös hajú boszorkány ott maradt, miközben a
többiek egyesével a hatalmas, föléjük tornyosuló palota felé indultak.
Manon még sosem látott ehhez foghatót. Még a korábbi résvári üvegpalota
sem érhetett a nyomába.

Manon összes fogát kivillantva az öregemberre mosolygott, aki nemrég

sziszegve beszélt hozzá.

– Nagyon szívesen – jelentette ki, majd csattintott egyet a gyeplővel, és már

fel is röppent.

Morath megtorpant.

Mintha át akarták volna gondolni a stratégiájukat most, hogy a crochanek

előbukkantak a legendák homályából. Úgy tűnt, mégsem vadászták őket a
kihalás széléig, mint hitték.

Legalább Manon és az összegyűjtött sereg szusszanhatott egy kicsit.

És aludhattak is egy éjszakán át, még ha nem is túl kényelmesen. Amikor

egyértelművé vált, hogy Morath nem fogja

őket még aznap megtámadni, megbeszélést tartottak vacsoránál a halandó

vezetőkkel.

Ötezer crochan nem fogja megnyerni a háborút. Nem tudja megállítani a

százezer katonát. De legalább a vasfogú légiót kordában tarthatja – így nem
tudják elfoglalni a várost, nem engedhetik be a démonhordát.

Legalább addig kihúzhatják, amíg valami kisebbfajta csoda nem történik.

Hogy pontosan mi, azt Manon nem tudta. Nem merte feltenni a kérdést,
ahogyan a halandó vezetők sem.

Vajon kibírja a város, hogy százezer katona ostromolja a falakat, a kapukat?

Talán.
De ha a síkságon álló boszorkánytorony ismét működőképessé válik, akkor
semmiképp. Manon nem kételkedett benne, hogy épp javítják, és új wyvernt
kerítenek, amit befoghatnak elé. Talán ezért torpantak meg, hogy végül
bevethessék a tornyot. És elsöpörjék vele a crochaneket.

Hajnalban kiderül, mit tesznek a vasfogúak. Hogy mit tudnak addig elérni.

Manon és a Tizenhármak, valamint Bronwen és Glennis órákat töltött el

azzal, hogy beossza a crochaneket a különböző vasfogú szárnyak ellen, az
alapján, amit Manon tudott.

Hiszen ő maga alakította ki a sereget így. Ő állt volna az élükön.

És amikor ezzel végeztek, amikor a halandó vezetőkkel is megbeszéltek

már mindent, akik továbbra is komor arcot vágtak, de legalább már nem
voltak annyira halálra rémülve, Manon és a Tizenhármak szobát kerestek,
ahol nyugovóra hajthatták a fejüket.

Az óriási helyiségben égett néhány gyertya, de bútor nem akadt benne. Csak
a fekhelyek, amiket ők maguk hoztak. Manon igyekezett nem hosszasan
bámulni a sajátját, kivenni az illatot, ami minden egyes észak felé megtett
kilométerrel egyre halványodott.

Hogy merre jár Dorian, mit csinál… Manon ezen inkább nem gondolkozott.
Már csak azért sem, mert ha belegondol, biztosan délnek indul, és Morathig
meg sem áll.

Manon a fekhelyén ült a gyér fényben, a Tizenhármak körülötte, és

hallgatták a palotában uralkodó felfordulás zaját.

Az épület sírboltnak tűnt, az egykori gazdagság árnyai kísértettek minden

egyes zugban. Manon elmerengett, vajon miféle helyiség lehetett ez egykor.
Tanácsterem, hálószoba, dolgozószoba? Semmi sem utalt korábbi
funkciójára.

A mögötte álló fal hűvös kövének hajtotta a fejét, koronája a csizmája

mellett hevert.
Asterin szólalt meg először, megtörte a boszorkánykor csendjét.

– Ismerjük minden egyes harcmozdulatukat, fegyverüket. És most már a

crochanek is. A matrónák valószínűleg pánikba estek.

Manon még sosem látta a nagyanyját pánikba esni, de azért sötéten

felnevetett.

– Holnap mindenesetre kiderül. – Végignézett a Tizenhármain.

– Egészen idáig eljöttetek velem, de holnap a saját fajtátokkal kell

szembenéznetek.

Lehet,
hogy

barátokkal,

szeretőkkel,

családtagokkal kell majd felvenni a harcot. – Nagyot nyelt. – Nem

hibáztatnálak titeket, ha képtelenek lennétek rá.

– Azért jöttünk el egészen idáig – szólalt meg Sorrel –, mert mindannyian

felkészültünk arra, amit a holnapi nap hozhat.

A Tizenhármak bólintottak.

– Nem félünk – jelentette ki Asterin.

Nem, tényleg nem féltek. Elég volt belenézni a tisztán csillogó

szempárokba, és Manon maga is látta.

– Azt hittem, azért legalább néhányan mellénk állnak a Ferian-résből –

dohogott Vesta.

– Nem értik – felelte Ghislaine –, hogy mit kínálunk nekik.

Szabadságot – szabadságot attól, hogy a matrónák a pusztítás fegyvereivé

kovácsolták őket.

– Micsoda pazarlás! – morogta Asterin. Még a zöld szemű

démonikrek is bólintottak.

Ismét némaság telepedett rájuk.

Hiába csillogott tisztán a tekintetük, a Tizenhármak pontosan tudták, mire

mehet ötezer crochan a vasfogúak és az alattuk húzódó sereg ellen.
Úgyhogy Manon mindegyiküknek a szemébe nézett, és így szólt:

– Inkább repülnék veletek, mint tízezer vasfogúval. –

Haloványan elmosolyodott. – Holnap megmutatjuk nekik, miért.

A boszorkányköre elvigyorodott, veszedelmesen és harcra készen, és

tiszteletük jeleként a homlokukhoz érintették két ujjukat.

Manon viszonozta a gesztust, és fejet hajtott közben.

– Mi vagyunk a Tizenhármak – mondta. – Míg a sötétség el nem jön értünk.

Evangeline úgy határozott, nem akar Lord Daxrow-nak futkározni, inkább

crochan boszorkány lenne.

Az egyik nő még vörös köpenyt is adott a tágra nyílt szemű

kislánynak, Evangeline pedig akkor sem volt hajlandó levenni, amikor

Lysandra ágyba dugta őt. Azért segít majd Darrow-nak holnap, ígérte
Evangeline, mielőtt elnyomta az álom. De csak azután, hogy a
crochaneknek már nincs szüksége semmilyen egyéb segítségre.

Lysandra elmosolyodott ennek hallatán, hiába kellett még így is borzalmas

túlerővel szembenézniük. Feketecsőrű Manon – vagy most már talán inkább
Manon Crochan, végül is – nem kerülgette a forró kását, amikor elmondta,
ő hogyan méri fel a helyzetet. A crochanek le tudják foglalni a vasfogúakat,
talán még nyerhetnek is, ha nagyon szerencsések, de a morathi sereggel
akkor is fel kell venniük a harcot. Amint a hadsereg ismét megindul feléjük,
ugyanúgy kell védeni a falakat, mint ahogy eddig tették volna.

Lysandra képtelen volt és nem is akart elaludni az Evangeline ágya melletti

priccsen, és végül a zegzugos, ősrégi kastély folyosóin találta magát.
Micsoda otthon lehetett volna ez Evangeline-nek!

Micsoda udvar!
Talán öntudatlanul is az ő illatát követte, mindenesetre Lysandra cseppet
sem lepődött meg, amikor belépett a nagycsarnokba, és a hamvadó tűz előtt
találta Aediont.

Egyedül állt ott, és Lysandra úgy sejtette, jó régóta van ez így.

Aedion már azelőtt megfordult, hogy Lysandra egyáltalán belépett volna.

Minden egyes lépését figyelte.

Mert a szövetségeseinkbe nem vagyok szerelmes. Mindent megváltoztattak

ezek a szavak, és mégis, valójában semmit.

– Aludnod kellene.

Aedion megajándékozta egy félmosollyal.

– Ahogy neked is.

Némaság borult rájuk, ahogy egymásra meredtek.

Egész éjszaka itt tudott volna állni.

Annyi éjszakát töltött így, valamilyen állat formájában. Figyelte Aediont,

testének erőteljes vonalait, a szemében csillanó megtörhetetlen akaratot.

– Azt hittem, ma meghalunk – szólalt meg Lysandra.

– Úgy is volt.

– Még mindig haragszom rád – bukott ki belőle. – De…

Aedion felvonta a szemöldökét, olyasfajta fény villanyozta fel az arcát,

amilyet már régóta nem látott rajta.

– De mi?

Lysandra a homlokát ráncolta.

– De elgondolkozom azon, amit mondtál. Ennyi.

Aedion szája ismerős, kaján vigyorra húzódott.

– Elgondolkozol rajta?

Lysandra felszegte az állát, úgy nézett le rá, hiába tornyosult fölé Aedion.

– Igen, elgondolkozom rajta. Hogy mitévő legyek.

– Azzal kapcsolatban, hogy szerelmes vagyok beléd.

– Uhh! – Aedion tudta jól, hogy ez a magabiztos arrogancia szétzilálja majd

a védelmi vonalait. – Ha így szeretnéd nevezni.

– Miért, mi másnak kellene nevezzem? – Aedion egyetlen lépést tett felé,

hadd döntse el Lysandra, engedi-e a közeledését.

Engedte.

– Csak... – Lysandra összepréselte az ajkát. – Ne halj meg holnap! Csak

ennyit kérek.

– Hogy gondolkozhass azon, mihez kezdj a vallomásommal.

– Pontosan.

Aedion vigyora most már egy ragadozóéra emlékeztetett.

– Kérdezhetek akkor valamit?

– Nem hiszem, hogy abban a helyzetben vagy jelenleg, de legyen.

Az a farkasra emlékeztető vigyor végig Aedion arcán maradt, miközben

Lysandra fülébe suttogott:

– Ha nem halok meg holnap, megcsókolhatlak, mielőtt véget ér a nap?

Lysandra arca felhevült, ahogy elhúzódott, hátralépett egyet.

Az istenekre, hiszen képzett kurtizán! Nagyon is alaposan képzett.

Ettől az egyszerű kérdéstől valahogy mégis remegni kezdett a lába.

Összeszedte, kihúzta magát.

– Ha nem halsz meg holnap, Aedion, akkor majd elbeszélgetünk. És

meglátjuk, mi lesz.

Aedion farkasszerű vigyora még csak meg sem rezzent.

– Akkor holnap este találkozunk!

A pokol vár rájuk holnap. Talán a végzetük. De akkor sem hajlandó

megcsókolni, most semmiképpen. Nem fog ilyesfajta ígéretet tenni, ilyen
búcsút venni.

Úgyhogy Lysandra dübörgő szívvel megindult kifelé a nagycsarnokból.

– Holnap találkozunk!

83. FEJEZET

DORIAN CSAK REPÜLT ÉS REPÜLT, végig az Agyar-hegység mentén.

Jobbra tőle Tölgyváld terült el a maga téli csupaszságában, miközben ő

közel két napon keresztül egyre csak északnak szállt, nem mert megállni.

Végül talált egy tisztást az ősi fák rengetegében, és átverekedte magát az

ágakon, vastag wyvernbőrén gyakorlatilag észre sem vette a szúrásukat.
Amint havat ért, átváltozott, a mágiája rögtön megolvasztotta az ott
kanyargó, fagyott patakot.

Aztán térdre rogyott, és inni kezdett. Hatalmas, mohó kortyokban nyelte a

vizet.

Könnyebben talált ételt, mint gondolta volna. Nem kellett csapdát állítania,
nyilakat használnia ahhoz, hogy elkapja a közelben megbújó sovány nyulat.
Nem kellett kés, hogy megnyúzza. Nyársra sem volt szüksége.
Amint szomját és éhségét oltotta, felpillantott az égre, megbizonyosodott
róla, hogy nem közelít ellenség, és megrajzolta a jeleket. Csak most, még
egyszer utoljára.

Hamarosan úgyis útra kell kelnie. De ezért várhat még egy kicsit az
északnak indulás. Mintha Damaris is egyetértését fejezte volna ki. Ezúttal
rögtön megidézte azt, akit Dorian látni kívánt.

Gavin jelent meg a véres rémjelek körében, sápadtabbnak és

elmosódottabbnak tűnt a reggeli fényben, mint korábban.

– Tehát megtaláltad – jegyezte meg a király köszönés helyett. –

És micsoda felfordulást hagytál hátra Erawannak!

– Igen – csúsztatta Dorian a kezét a kabátja zsebébe. Az ott lüktető

iszonyatos erőhöz. Minden erejét össze kellett szednie ahhoz, hogy kizárja a
suttogását, miközben őrült tempóban menekült Morathból. Nem csak a
hideg levegő miatt remegett.

– Akkor minek idéztél meg engem?

Dorian a szellem szemébe nézett. Király a királyéba.

– El akartam mondani, hogy azért szereztem meg, hogy elköszönhess tőle.

Mármint Elenától. Még mielőtt elkészül a Zár.

Gavin megdermedt. Dorian nem hátrált meg a király vesébe látó pillantása
elől.

Egy pillanattal később Gavin némileg kedvesebben így szólt:

– Ezek szerint neked is búcsút kell intenem.

Dorian bólintott. Készen állt. Nem volt más választása, készen kellett állnia.

– Tehát eldöntötted? – kérdezte Gavin. – Hogy te leszel az áldozat?

– Aelin északon van – magyarázta Dorian. – Amint megtalálom, eldöntjük,
mi legyen. – Hogy ki illessze össze a három kulcsot.

Amit az illető nem élhet túl. – De azért remélem, hogy elő tud rukkolni
valami más megoldással – vallotta be. – Egy olyannal, ami Elenát is
megmentheti.

Aelin megszökött Maeve-től. Talán azt is sikerült kitalálnia, hogyan

szökjenek meg a végzetük elől.

Gavin hosszú tincseit az arcába fújta a fantomszél.

– Köszönöm – mondta a király rekedtesen. – Hogy egyáltalán eszedbe

jutott.

Mégis fájdalom csillogott a szemében. Pontosan tudta, mennyire lehetetlen

küldetésre vállalkozik Dorian.

– Sajnálom – mondta hát Dorian. – Azt, amit a Zár elkészítése kettőtök

számára jelentene.

Gavin nagyot nyelt.

– A párom már réges-régen meghozta a döntését. Mindig is fel volt

készülve rá, hogy elfogadja a következményeket, még ha én nem is.

Ahogy Sorscha is meghozta a saját döntéseit. A saját útját járta.

És most az egyszer nem fájt a lány emléke. Inkább ragyogott, egyfajta

fénylő kihívást jelentett. Hogy tegyen meg mindent. Érte és sok más
emberért. Saját magáért.

– Ne add fel olyan könnyedén az életet! – figyelmeztette Gavin.

– Azért tudok egyáltalán belegondolni, hogy elváljak Elenától, mert leéltem

vele egy életet. Egy szép életet... Olyan szépet, amire mindenki vágyik. –
Lehajtotta a fejét. – Ugyanezt kívánom neked is.

Még mielőtt Dorian hangot adhatott volna a szívébe gyűlő

szavaknak, Gavin felpillantott az égre. Sötét szemöldökét összevonta.

– Menned kell!

Szárnycsapások zaja töltötte meg a levegőt. Több ezer szárny csapása.

Úgy tűnt, a morathi vasfogú légió még az erőd összeomlása után is

összeállt. És most Orynth felé tartott. Nyilván sokkal-sokkal szívesebben
széttépték volna a barátait, mint korábban.

Dorian imádkozott, hogy Maeve ne legyen a csapattal. Hogy Erawannal

együtt Morathban nyaldossa még a sebeit. Amíg a többi borzalom is útnak
nem indul, a pókhercegnőkkel egyetemben.

De hiába közelített a sereg, Dorian csak megérintette Damaris markolatát.

– Gondoskodni fogok róla. Adarlanról. Amennyi időm maradt még, abban

megteszem. Nem hagyom magára.

A kard melegen felragyogott.

És Gavin, hiába lebegett kardként a feje felett a veszteség fájdalma,

halványan elmosolyodott. Mintha ő is érezte volna a kard melegét.

– Tudom – felelte. – Mindig is tudtam, hogy így lesz.

Damaris melege nem csappant meg.

Dorian lenyelte a torkában növekvő gombócot.

– Miután lezárjuk a rémkaput, tudok majd még efféle átjárót nyitni? –

Beszélhetünk még, kikérhetem még a tanácsodat?

Gavin halványodni kezdett.

– Nem tudom. – Halkan hozzátette: – De nagyon remélem.

Dorian a szívére tette a kezét, és mélyen meghajolt.

És ahogy Gavin eltűnt a hó és a napsütés ragyogása közepette, Dorian
esküdni mert volna, hogy a király viszonozta a gesztust.

Néhány perccel később, amikor a szárnyak eltakarták a napot, senki sem

vette észre, hogy magányos wyvern emelkedik fel Tölgyváldból, és
csatlakozik az óriási légi hadsereghez.

84. FEJEZET

EGYETLEN PÁNCÉL SEM MARADT a palota kiürült fegyvertárában.

És egyébként sem illett volna egy sem a wyvernekre.

Ami túlélte Adarlan megszállását, illetve amihez hozzájutottak a birodalom

bukása óta, azt szétosztották már, és bár Aedion herceg felajánlotta, hogy a
kovácsok fémlapokból mellvértet készítenek, Manonnak elég volt egyetlen
pillantást vetnie a leszedett ajtókra ahhoz, hogy tudja, túl nehezek lennének.
A vasfogú légió ellen a gyorsaság és a fürgeség lesz a leghatékonyabb
szövetségesük.

Ezért hát úgy indulnak majd csatába, ahogyan mindig is: egyedül a
pengéjükkel, a vasfogukkal és a vaskörmükkel, meg persze a
ravaszságukkal.

Manon az orynthi palota legmagasabb tornyának hatalmas erkélyén állt, és

miközben odalent mélyen a morathi sereg gyülekezett, ő a felkelő napot
figyelte, tudván, hogy talán most látja utoljára.

A Tizenhármak azonban, akik közül sokan az erkély korlátjának dőltek,

nem néztek keletre.

Nem, ők végig az ellenséget figyelték, akik mozgolódni kezdtek a hajnali

napfényben. Vagy a két crochant, akik Manon mellett álltak, kezükben
seprűvel, hátukon karddal.

Nem lepte meg őket, hogy Bronwen ma reggel harchoz öltözve jelent meg.
Manon azonban megdermedt, amikor Glennis is karddal, hátrafont hajjal
bukkant fel.

Már átbeszélték a részleteket. Háromszor is elismételtek mindent előző este.

És most az ősi toronyban várakoztak a felkelő

nap fényében.

Odalent a mélyben, Morath katonáktól hemzsegő sorainak közepén kürtszó

harsant.

Lassan, mintha óriási szörnyeteg ébredne mély álomból, a morathi hadsereg

megindult.

– Ideje már – motyogta Asterin Manon mellett, akinek összefont haját

bőrszalag tartotta egy helyben a homlokán.

A vasfogú boszorkányok wyvernjei a levegőbe röppentek, megküzdöttek a

páncéljuk súlyával.

Ez persze nem billenti feléjük a mérleg nyelvét, nem nyeri meg a csatát.
Nem, a vasfogúak nehezen indultak ugyan neki, de hamarosan mégiscsak
ellepték az eget. Legalább ezren voltak.

Hogy a Ferian-rés serege merre járt, Manon nem tudhatta.

Egyelőre legalábbis.

A palota tornyain, a város épületeinek tetején és a városfalakon a crochan

hadsereg emelte a seprűjét az oldalához, készen arra, hogy a levegőbe
röppenjenek.

Bronwen jelére vártak, az oldalán függő faragott kürtre. A kürt már

megrepedt, megbámult az idő múlása során, a belevésett jelek úgy
megkoptak, hogy szinte kivehetetlenné váltak.

Amint észrevette Manon pillantását, Bronwen magyarázatba fogott:

– Ereklye a régi királyságból. Telyn Vanoráé volt, egy fiatal, tapasztalatlan

harcosé, aki ott volt a háború utolsó napjain, közel ahhoz a kapuhoz, ahol
Rhiannon elesett. Az ősömé. – Végigsimított a kürtön. – Ezt a kürtöt fújta
meg, hogy figyelmeztesse a népünket, Rhiannont meggyilkolták, és
menekülniük kellett a városból. Épp csak kiadta a figyelmeztető

jelzést, amikor a kékvérű matróna lemészárolta. De a népünk így legalább

menekülhetett. Túlélhette. – Ezüstkönnyek csillantak Bronwen sötét
szemében. – Megtiszteltetés, hogy én fújhatom meg ezt a kürtöt ma. Nem
azért, hogy figyelmeztessem, hanem hogy harcra buzdítsam őket.

A Tizenhármak nem néztek ugyan Bronwen felé, de Manon tudta, jól

hallanak minden egyes szót.

Bronwen bőr mellvértjére tette a kezét.

– Telyn ma itt van. Ott dobog minden egyes crochan szívében, aki kijutott,
aki elért idáig. Ahogy mindenki más is, aki elesett a
boszorkányháborúkban, még ha nem is látjuk most őket.

Manon felidézte azt a két alakot, aki megjelent mellette, miközben a

matrónák ellen küzdött, és tudta, hogy Bronwennek igaza van.

– Értük harcolunk – folytatta Bronwen a közeledő hadseregre pillantva. –

És a jövőért, amit nyerhetünk.

– A jövőért, amit mind elnyerhetünk – jelentette ki Manon a Tizenhármak

szemébe nézve. Bár nem mosolyodtak el, az arcukon lobogó tűz mindent
elárult. Manon Glennishez fordult: – Tényleg harcolni akarsz?

Glennis bólintott, határozottan, hajthatatlanul.

– Ötszáz évvel ezelőtt anyám az uralkodói vérvonalat választotta ahelyett,

hogy a szerettei mellett harcolt volna. És bár sosem bánta meg a döntését,
meglátszott rajta annak a súlya, amit maga mögött hagyott. Én is
magammal cipeltem ezt a súlyt egész életemben. – Az idős boszorkány

előbb Bronwenre, majd

Asterinre mutatott. – Aki ma itt harcba száll, amögött mind áll valaki
láthatatlan.

Asterin aranypöttyös tekintete ellágyult kissé.

– Igen – felelte Manon másodparancsnoka, és keze a hasára vándorolt.

Nem a gyűlöletes, rávésett szó emléke miatt, vagy amiatt, amit tettek vele.

Hanem a holtan született boszorkányivadék miatt, akit Manon nagyanyja a

tűzbe hajított, még mielőtt Asterin egyáltalán a kezébe vehette volna.

Amiatt a vadász miatt, akit Asterin szeretett, úgy, ahogy vasfogú még
sosem szeretett halandó férfit, és akihez sosem ment vissza a szégyen és a
félelem miatt. A vadász miatt, aki örökké várta őt, még idős korában is.

Miattuk, az elveszített családja miatt fog harcolni ma a másodparancsnoka,

Manon tudta jól. Azért, hogy többé ne történhessen ilyesmi.

Manon is pontosan ezért fog harcba szállni ma.

– Hát eljött az idő, ötszáz év után – szólalt meg Glennis határozott, mégis
távoli hangon, mintha visszahúznák őt az emlékek. Orynth fehér falai a
felkelő nap arany fényében fürödtek. – A crochanek utolsó csatája.

És mintha ezek a szavak alkották volna valójában a jelet, Bronwen az

ajkához emelte Telyn Vanora kürtjét, és megfújta.

A többség úgy hitte, a Florine folyó egyenesen az Agancshegységből indul,

és végigfut Orynth nyugati szélén, mielőtt leér a síkságra.

A többségnek azonban fogalma sem volt, hogy az ősi tündérkirály okosan

építette meg a városát, csatornákat és föld alatti patakokat alakított ki, amik
egyenesen a városba vitték a friss vizet. Ezek épp a palota alatt folytak.

Lysandra magasra emelte a fáklyáját, és benézett az egyik föld alatti

csatornába. A sötét víz örvénylett, ahogy keresztülfolyt a kőből épült
mederben, hogy aztán kijusson a városból. Lysandra lélegzete
felhőpamacsokat formált előtte, miközben így szólt az őt elkísérő Romlás-
katonákhoz: – Amint kimegyek, zárjátok be a kaput!

Válaszképp csupán morgást kapott.

Lysandra a föld alatti folyót átszelő súlyos vaskapura nézett. A fémrácsok

olyan vastagok voltak, mint az alkarja. Lord Murtaugh javasolta ezt az
útvonalat a támadáshoz, aki még Aedionnál is többet tudott a város és a
palota alatt húzódó csatornahálózatról.

Lysandra felkészült az ugrásra, tudván, hogy a víz hideg lesz.

Több mint hideg.

De Morath már elindult, és ha nem ér oda hamarosan a helyére, akkor

könnyedén elkéshet.

– Az istenek legyenek veled! – szólalt meg a Romlás egyik katonája.

Lysandra feszülten a férfira mosolygott.

– Ahogy veletek is!

Nem gondolta át még egyszer. Fogta magát, és lelépett a kő

pereméről.

Gyorsan zuhant, de nem érte el a csatorna alját. A hideg kiszippantotta a

levegőt a tüdejéből, ám ekkor már át is változott, fény és melegség öntötte
el a testét, ahogy a csontjai megnyúltak, a bőre eltűnt. Mágiája lüktetett,
gyorsan szivárgott, hiszen rengeteget követelt ez az átváltozás, de végül
csak sikerrel járt.
Odafent, a felszín felett a Romlás elkáromkodta magát. Hogy félelmében
vagy csodálatában, az Lysandrát vajmi kevéssé érdekelte.

Csak annyira dugta ki a fejét, hogy levegőt vegyen, már meg is indult
lefelé. A hideg még ebben a formában is marónak bizonyult, a víz
homályos volt és sötét, de elkapott egy áramlatot, hagyta, hadd vigye ki az
az ősrégi csatornából.

Ki a városfalak alatt. Egyenesen a széles Florine-ba, ahol a hideg már-már

elviselhetetlenné erősödött. Vastag jégtömbök úsztak odafent, ezek rejtették
el őt az ellenséges szemek elől. Lysandra lefelé úszott a folyón, elhaladt
Morath keleti szárnya mellett, és várta a jelet.

A crochanek a levegőbe röppentek, vörös hullám söpört végig a város és a

falak felett. A déli falrészen Aedion Rennel az oldalán hátrahajtotta a fejét,
úgy figyelte, ahogy a síkság felé száguldanak.

– Szerinted tényleg fel tudják venni a harcot azzal ott? –

biccentett Ren a vasfogú boszorkányok és wyvernek közeledő

tengerére.

– Szerintem nincs más választásunk, bíznunk kell benne, hogy igen –

válaszolta Aedion, majd leakasztotta a hátáról az íját. Ren hasonlóképpen
tett.

A néma jelre a városfalon álló íjászok is kézbe vették az íjaikat.

Rolfe mikéni harcosai közöttük szétszóródva álltak a tűzlándzsáikkal,

magán
a
falon

támasztották
meg
a

fémszerkezeteket.

Morath megindult feléjük. Nem lesz már több haladék, nem jön egyéb
meglepetés. Most már kezdetét veszi a harc.

Aedion arrafelé pillantott, ahol a Florine elkanyarodott, a jéglapok vakítóan

fénylettek a reggeli napsütésben. Száműzte szívéből a rettegést. Túlságosan
kétségbeesettek voltak, túl kevesen ahhoz, hogy megtiltsa Lysandrának azt,
amit ma magára vállalt.

Hátrapillantott a válla felett, és látta, hogy a Romlás katonái harcra készen

állnak a katapultok mellett a gyilokjárókon, a tündérnemesek pedig már
használják is megcsappant erejüket, és a megfelelő helyre emelik a
hatalmas folyami sziklákat. A városfalakon a tündéríjászok figyelmesen
várták a saját jelüket.

Aedion az íja húrjára helyezett egy nyilat, karja megfeszült, ahogy

hátrahúzta az ideget.

A városfalakra gyűlt hadsereg egy emberként utánozta a mozdulatot.

– Gondoskodjunk róla, hogy érdemes legyen megénekelni ezt a csatát! –

mondta Aedion.

85. FEJEZET

MANON ÉS A TIZENHÁRMAK KILŐTTEK A LEVEGŐBE, alattuk a

crochan hadsereg mozgott sebesen, vörös hullámként zúgtak a rájuk váró
fekete tenger felé.

Választásra késztették a vasfogú légiót: az ősi ellenség vagy az új ellen

harcoljanak.
Próbára tették őket, és Manon minél korábban tudni akarta az eredményt.
Kideríteni, hány vasfogú engedelmeskedik a parancsnak, miszerint
haladjanak egyenesen előre, és hányan szegik meg, hány boszorkánynak
jelent majd túl nagy csábítást, hogy a Tizenhármak ellen harcolhat. És
próba elé állítja a matrónákat, valamint az örököseiket is, akik a légiót
vezetik.

Vajon bedőlnek a trükknek? Szétválnak, hogy körbevegyék a vasfogúakat,

vagy inkább a crochaneket támadják?

Manon és a Tizenhármak egyre magasabbra és magasabbra emelkedtek, a

két hadsereg rohamos tempóban közeledett egymáshoz.

A crochanek nem haboztak, kardjukon megcsillant a napfény, ahogy a

közeledő wyvernekre szegezték.

A vasfogúak nem gyakoroltak olyanok ellen, akik felvehetik velük a harcot.

Olyanok ellen, akik szintén a levegőben vannak, akik kisebbek és
gyorsabbak, és ott sújtanak le, ahol ők a leggyengébbek: a lovasokra. Ezt
tervezték a crochanek – a lovasokat akarták legyőzni, nem a hátasaikat.

Ehhez azonban el kellett kerülniük a csattogó állkapcsokat és a méreggel

bevont, tüskés farkakat. Ha képesek kijátszani a wyverneket, akkor is ott
vannak a feléjük repülő nyílvesszők, továbbá a képzett harcosok a
nyeregben. Nem lesz egyszerű, és nem lesz gyors.

A Tizenhármak olyan magasra emelkedtek, hogy a levegő

megritkult. Elég magasra ahhoz, hogy Manon a légi sereg hátsó sorait
is

kivehesse,
ahol

Sárgalábú
Iskra

iszonyatos,

félreismerhetetlen hatalmas wyvernje szállt.

Petrah-t nem látta sehol. Ahogyan a két életben lévő matrónát sem. Hogy ki
vette át a sárgalábú matróna helyét, ki lett főboszorkány helyette, azt
Manon nem tudta. Nem is érdekelte.

Talán a nagyanyja meggyőzte őket, hogy ne nevezzék ki Iskrát vagy valaki

mást helyette még, ezzel is tovább kövezve saját maga számára a
királynőség felé vezető utat.

Épp ahogy Manon beleszédült a magasságba, nagyjából ötven wyvern vált

le az ellenséges seregtől. Felfelé szálltak, egyenesen feléjük, mint láncukat
levetett szörnyetegek. Dicsőséget reméltek, büszkélkedni akartak azzal,
hogy ők végeztek a Tizenhármakkal.

Manon elmosolyodott.

A két hadsereg megütközött.

Manon kifújta a levegőt, és megrántotta Abraxos gyeplőjét.

Ádáz lelkű wyvernje kitárta szárnyait, ahogy íves pályát írt le –

majd zuhanni kezdett.

A világ felborult, pörögve zúgtak le, le, egyre csak lefelé, a Tizenhármakkal
a nyomukban. Átszaggatták a felhőpamacsokat, az összecsapó hadseregek
elmosódtak, a palota és a város egyre növekedett.

És amikor a vasfogúak már olyan közel jártak, hogy Manon látta,

sárgalábúak és kékvérűek, Abraxos élesen oldalra fordult, és egy
légáramlatot kihasználva egyenesen közéjük vetette magát.

A Tizenhármak alakzatba álltak Manon mögött, és faltörő

kosként keresztülvágtak a vasfogúakon.

Manon íja dalolt, ahogy egyik nyilat a másik után lőtte ki.

Amikor először fröccsent kék vér, Manonból kiveszett valami. De nem

torpant meg, egyre csak lőtt. Ahogy Abraxos is szárnyakat és nyakakat
hasított fel farkával és fogaival.

És kezdetét vette a csata.

Lysandra még a folyóban is érezte az odakint masírozó talpak dübörgését.

Az ellenség nem vette észre a fehér orrot, ami időről időre kibukkant a
Florine jégtáblái között, hogy levegőt vegyen.

Az ég elsötétült, megtelt az összecsapó wyvernekkel és crochanekkel.

Időnként egy-egy test zuhant a folyóba, vasfogú és crochan egyaránt.

Azokat a crochaneket, akik vergődtek, akik még életben voltak, Lysandra

észrevétlen a túlpartra csempészte. Hogy mit gondoltak róla, nem mondták.
Nem is maradt ott elég hosszasan ahhoz, hogy bármit is szólhassanak.
Azokat a vasfogúakat, akik a folyóba zuhantak, lehúzta az aljára, és köveket
hordott rájuk.

Minden egyes alkalommal kénytelen volt félrenézni.

Lysandra kidugta az orrát, amikor egy éles kürtszó szelte át a csatazajt. Épp
a városfalról harsant. Nem figyelmeztetésképp, hanem csatakiáltásként.

Lysandra leúszott a folyó aljára. Aztán fellökte magát, hatalmas farka

folyamatosan mozgott, hogy segítse minél gyorsabban a felszínre érni.
Előtört a jégből és a vízből, felugrott a levegőbe, majd egyenesen Morath
keleti szárnyába csapódott.

A katonák üvöltöttek, ahogy fogak, karmok és hatalmas, csapkodó farok

szélviharaként nekik esett.

Ahová a fehér tengeri sárkány elért, fekete vér fröccsent.

És amikor a katonák úrrá lettek annyira a rémületükön, hogy nyilak és

dárdák záporát zúdítsák a pókselyemmel megerősített színváltós
pikkelyekre, Lysandra megpördült, visszaugrott a mély folyóba, és eltűnt a
jég alatt. Dárdák hasítottak a türkiz vízbe, de nem értek célt, Lysandra már
száguldott is másfelé.

A tengeri sárkány – vagy talán inkább folyami sárkány – teste nem lassult.
Lysandra kihozta belőle, amit csak lehetett, a hatalmas tüdő fújtatóként
működött.

A folyó elfordult, Lysandra pedig kihasználta a lehetőséget, és ismét

kiugrott a vízből.

A katonákat annyira lefoglalta a pusztítás, amit odafent véghez vitt, hogy

nem is néztek felé, csak amikor már rájuk vetette magát.

Elég volt egyetlen pillantást vetnie a városfalakra, aminek most fekete

hullám csapódott, ahol ostromlétrák emelkedtek, nyilak röppentek és láng
lobbant, és már vissza is tért a jeges folyóba.

Fekete vér szivárgott az állkapcsáról, a farkáról és a karmairól, ahogy

visszafelé sietett. Az odafent harcoló boszorkányok árnyékot vetettek a feje
feletti jégtáblákra.

Lysandra egyre csak küzdött, a jég jelentette a páncélját.

Támadott, majd továbbállt, minden egyes támadással egyre jobban

szétzilálta a keleti szárnyat, arra késztette a katonákat, hogy
visszameneküljenek a sereg sűrűjébe a folyópartról.
A Florine türkiz vize lassan kék és fekete színezetet kapott.

Lysandra pedig újra és újra beleharapott az óriási szörnyetegbe, ami

Orynthra támadt.

A tűzlándzsákból áradó hő perzselte Aedion arcát, már-már kényelmetlenül

felhevítette a sisakját.

Apró ár volt ez persze azért, hogy a lobbanó tűz láttán a felfelé igyekvő
valg gyalogos katonák hátrálni kényszerültek a falaktól.

Ahogy az íjászaik célt értek, újabb ellenség bukkant fel. És ahol a

tűzlándzsák megolvasztották őket, csupán felperzselt föld és megolvadt
páncél maradt. De még ez sem volt elég – közel sem.

Odafent, a falakon túl vasfogúak és crochanek csatáztak.

Olyan kegyetlenül, olyan gyorsan, hogy kék ködpára lepte el az eget a

vérontástól.

Aedion nem tudta megállapítani, ki áll éppen nyerésre. A Tizenhármak is

ott harcoltak, és ahol belevetették magukat a csatába, vasfogúak és hátasuk
zuhant lefelé, összezúzták odalent a valg gyalogos katonákat, akikre
ráestek.

Vas ostromlétrák emelkedtek ismét, a városfalakat célozták meg velük. A

válaszképp fellángoló tűzlándzsák szénné égett hullaként küldték a földre
azokat, akik már rajtuk voltak. De újabb valgok igyekeztek bevenni a falat,
még a tűztől való félelem sem térítette el őket.

Aedion a legközelebbi létrához rohant, és egyik nyilat kapta elő

a másik után, rálőtt a fokokon felfelé mászó katonákra. Nyílvesszői pont a
sötét páncél rései között értek célt.

Az íjászok körülötte ugyanígy tettek, a Romlás katonái pedig felvették a

harci alapállást, várták azokat, akik először áttörik a fal elsődleges védelmi
vonalát.

A városkapuknál tűz lobbant, égett. Aedion rengeteg mikénit küldött

Orynth két falához, a falak leggyengébb pontjaihoz.

Az, hogy folyamatosan égett a tűz, mindent elárult: Morath ott támadott,
próbált bejutni.

Rolfe „Tartalékoljátok a tüzet!” parancsa félelmet ültetett Aedion

gyomrába, de továbbra is az ostromlétrával foglalkozott.

Íja megpendült, és újabb katona hullott alá. Majd még egy.

A fal egy más pontján Ren egy másik, közeli ostromlétra ellen küzdött, az ő
íja is dalolt.

Aedion megkockáztatott egy pillantást az előttük elterülő

seregre. Már jó néhányan elég közel kerültek.

Elhátrált, hagyta, hogy más íjászok vegyék át a helyét, aztán felemelte

a

kardját,
és
jelzett
a

hajítógépeknél

álló

Romláskatonáknak, valamint a tündérnemeseknek és a mellettük álló

íjászoknak.

– Most!

Fa reccsent, nyögött. Kocsiméretű sziklák szálltak át a fal felett.

Mindegyiket beolajozták, csak úgy csillogtak a napfényben, ahogy

emelkedtek a levegőben.

És amikor elérték röppályájuk csúcsát, épp, amikor zuhanni kezdtek az

ellenséges sereg felé, a tündéríjászok kilőtték lángoló nyilaikat.

Pont azelőtt érték el az olajtól csúszós sziklákat, hogy azok belecsapódtak a

földbe.

Tűz lobbant, befutott a lyukakba, amiket Aedion a sziklákba vájatott, és

elérte a belsejükbe töltött robbanóanyagot, amit megint csak Rolfe
tűzlándzsáinak értékes készleteiből kellett elvenni.

A sziklák felrobbantak, láng és kő záporozott mindenfelé.

A városfalakon lévő katonák éljeneztek a füstölgő

romhalmazban megjelenő mészárlás láttán. Nem maradt semmi, csak a

szétolvadt, összenyomott, összezúzott valg gyalogosok.

Mindenhol, ahol a hat katapult lövedéke célt ért, most felperzselt kör
díszelgett a talajon.

– Áthelyezni őket! – üvöltötte Aedion.

A Romlás már neki is feszült a kerekeknek, amik a faemelvényen álló
hajítógépeket mozgatták. Néhány másodperc múlva már másfelé mutattak,
és a tündérnemesek emelték is a helyére a következő néhány beolajozott
sziklát, amit Darrow gyűjtött össze a hosszú hetek során.

Aedion nem hagyott időt Morathnak arra, hogy összeszedje magát.

– Tűz!

Sziklák szálltak, nyomukban tüzes nyilak röppentek.

Ezúttal a városfal is beleremegett a csatatér robbanásaiba.

A katonák ismét éljenzésben törtek ki, Aedion pedig intett a Romlásnak és a

tündérnemeseknek, hogy szüntessék be a támadást. Hadd higgye Morath
azt, hogy elfogyott a muníciójuk, hogy csupán néhány szerencsés lövés
jutott nekik.

Aedion épp akkor fordult vissza az ostromlétrához, amikor az első valg

gyalogos katona feljutott a falra.

A várakozó Romlás-katonák azelőtt végeztek vele, hogy egyáltalán

letehette volna a lábát a gyilokjáróra.

Aedion lekapta a hátáról az odaerősített pajzsot, és felemelte a kardját az

ellenséges katonák hullámára várva.

Csakhogy nem valg gyalogos katona jelent meg következőként, nem az

mászott fel könnyedén a létrán.

A fiatal férfi arca rideg volt, akár a halál, fekete szemében szörnyű éhség
tombolt.

Nyakát fekete gallér ölelte.

Egy valg herceg mászott fel hozzájuk.

86. FEJEZET
– FIGYELJETEK A LÉTRÁRA! – mordult rá Aedion azokra a katonákra,
akik elhátráltak a jóképű démonherceg elől. A férfi úgy lépett ki a
városfalra, mintha csupán belépett volna egy szobába.

Nem viselt páncélt. Semmit, csupán egy karcsú testére szabott fekete
tunikát.

A valg herceg elmosolyodott.

– Aedion herceg – dorombolta a benne élő lény, miközben előhúzta kardját

az oldalán lógó fekete hüvelyből. – Már vártunk rád.

Aedion támadott.

Nem volt mágiája, semmije, amivel felvehette a harcot a herceg ereiben

folyó sötét mágiával, csakis a gyorsasága. És az ereje.

Aedion cseles mozdulatot tett a kardjával, azzal a közönséges, névtelen

karddal, és a herceg is megsuhintotta saját pengéjét – épp, amikor Aedion
az oldalának rontott a pajzsával.

Hátralökte a herceget. Nem a létra, hanem a mikéni felé, akinél a tűzlándzsa

volt...

Csakhogy a mikéni holtan hevert.

A herceg kuncogott, és sötét erővel támadt Aedionra.

Aedion lebukott, maga elé kapta a pajzsát. Mintha bármit is használna egy
ilyen erő ellen.

Sötétség ütközött fémnek, Aedion karja beleremegett az ütés erejébe.

Azonban nem jött a fájdalom, nem szivárgott el kínok között az életereje.

Aedion azonnal mozdult, és már vágott is felfelé, amit a valg herceg oldalra
ugorva kivédett. A démon szeme elkerekedett, ahogy alaposabban
megnézte a pajzsot. Majd Aediont.

– Nyomorult tündér! – sziszegte a valg herceg.

Aedion nem értette, mit jelent ez, nem is érdekelte, miközben felfogott egy
újabb támadást a pajzsával. A gyilokjáró már csúszott a fekete és vörös
vértől. Ha a közeli mikéni meghalt, hát van egy másik Ren létrájának a
közelében…

A valg herceg újra és újra lesújtott rá.

Aedion minden egyes támadást kivédett a pajzsával, a herceg ereje úgy

pattant le róla, mint vízcseppek a szikláról. És minden alkalommal
meglendítette a kardját.

Acél csattant acélnak, sötétség az ősi fémnek. Aedion haloványan érzékelte,

hogy valgok és emberek egyaránt megtorpannak, ahogy ő és a démonherceg
a városfalon csatázik.

Ügyelt, hova lép, ahogy Rhoe tanította. Ahogy Quinn, Cal Lochan tanította.
Ahogy az összes mentora és az általa mindenkinél jobban csodált harcosok
tanították. Erre a pillanatra készítették fel, amikor majd magának Orynthnak
a falait kell védenie.

Értük lendítette meg a kardját minden egyes alkalommal, miközben az

ellenfele egyik ütést mérte rá a másik után.

A valg herceg minden egyes támadásnál felszisszent, mintha dühítené, hogy

az ereje képtelen áttörni a pajzsot.

Rhoe pajzsát.

Nem volt benne semmi mágikus. Brannon sosem viselte. De az ő

leszármazottja készítette, valaki a királyok és királynők egyenes sorából,
akik őt követték, akik a saját életüknél is jobban szerették a királyságukat.
Akik csatába, háborúba vitték ezt a pajzsot, hogy megvédjék Terrasent.

És ahogy Aedion és a valg herceg a falon csatározott, ahogy az ősi pajzs

újra és újra kitartott, Aedionban felmerült, talán másfajta erő nyugszik
ebben a fémben. Egy olyan, amit valg sosem érthet meg, soha nem is fog
megérteni. Nem valódi mágia, mint amilyen Brannoné és Aeliné. Hanem
valami éppolyan erős, ha nem erősebb.

Amit a valg sosem törhet meg, mindegy, mivel próbálkozik.

Aedion kardja dalolt, és a valg herceg felüvöltött, amint Aedion elérte a

karját, és mély vágást ejtett rajta.

Fekete vér spriccelt. Aedion kapva kapott a lehetőségen, meglökte ellenfelét

a pajzzsal, majd szúrt a kardjával.

Csakhogy a herceg már várta.

Csapdát állított, a saját testét használta csaléteknek.

És ahogy Aedion nekicsapódott a valg hercegnek, a démon tőrt kapott elő a

kardövéről, és lecsapott. Épp ott, ahol Aediont egy résnyi vonalban, a
hónaljától nem messze nem fedte a páncélja, és teljesen védtelenül maradt
most, hogy kinyújtotta a karját.

A démon beledöfte a pengét, szétmarcangolta a húst, az izmot, a csontot.

Iszonyatos fájdalom vakította el Aediont, azzal fenyegetett, hogy kiszalad

az erő a kezéből, és elejti a kardját. Csakis a kiképzésének, a sok-sok évnyi
gyakorlásnak köszönhetően maradt talpon, ahogy hátraugrott, és elrántotta
magát a tőrtől.

A valg herceg kuncogott, Aedion pedig halványan érzékelte csupán, hogy a

falon továbbra is zajlik a küzdelem, hogy felkiáltanak, elhullanak a katonák,
hogy tűz lobban, miközben a herceg mosolyogva lepillantott a véres tőrre.

Érzéki szájához emelte, és megnyalta a pengét. Lenyalta róla Aedion vérét.

– Mesés! – lehelte a démon, és beleremegett az élvezetbe.

Aedion még egy lépésnyit hátrált, karja egyre csak égett, égett és égett, vér
gyűlt a páncéljába.
A herceg utánaindult.

Sötét erő támadt Aedionra, aki ismét kivédte azt a pajzsával.

Hagyta, hadd küldje a földre. A Romlás egy vasba öltözött katonáján

landolt.

Aedion éppolyan élesen kapkodta a levegőt, mint amilyen a kés pengéje

volt, amivel megszúrták.

A herceg megtorpant előtte.

– Igazi élvezet lesz belőled lakomázni.

Aedion maga fölé emelte a pajzsát, várta a csapást.

A herceg ismét a szájához emelte a tőrt, és írisze felfelé siklott.

A következő pillanatban azonban elkerekedett a szeme, ahogy nyíl hasított

keresztül a nyakán. Épp a gallér felett.

A herceg fuldokolni kezdett, és odapördült a nyíl felé, ami nem Aediontól,

hanem hátulról érkezett. Egyenesen Ren Allsbrook és a kezében tartott
tűzlándzsa irányából.

Ren rácsapott a kioldóra, és tűz lobbant.

Aedion lebukott, összehúzta magát, hogy a pajzzsal védje testét a láng elől,
ami azzal fenyegetett, hogy az ő csontjait is megolvasztja.

A világ hőséggé és fénnyé vált. Majd mindez megszűnt létezni.

Csak a csata és a haldokló emberek zaja maradt.

Aedion nagy nehezen leeresztette a pajzsát.

Ahol az imént még a valg herceg állt, ott most csupán hamu és egy fekete
rémkő gallér maradt.
Aedion lihegett, ujjai vérző oldalára vándoroltak.

– Kézben tartottam a dolgot.

Ren csak a fejét csóválta, majd megpördült, és tüzet nyitott a legközelebbi

valg katonákra.

Allsbrook ura visszafordult hozzá, és szólásra nyitotta a száját.

Csakhogy Aedion feje addigra már elködösödött, testét olyan hideg rázta,
mint korábban még soha. Aztán már nem tudott semmiről.

A csata sokkal rosszabbnak bizonyult, mint amire Evangeline számított.

Már magukba a hangokba beleremegtek a csontjai, és csak azért nem

gömbölyödött össze, mert üzeneteket kellett vinnie Lord Darrow-nak, aki a
palota egyik magasabban lévő erkélyén állt.

Lihegett, kiszáradt a szája, mire felszaladt az erkélyre. Darrow a kőkorlátnál

volt két másik terraseni lord társaságában.

– Kylliantől – nyögte ki Evangeline pukedlizve, ahogy minden alkalommal,

amikor üzenetet hozott.

Csata közben felesleges udvariaskodni, tudta ezt jól. Aelin biztosan ezt
mondta volna. De attól még minden alkalommal pukedlizett, még akkor is,
amikor már remegett a lába. Képtelen volt másképp tenni.

A palota lépcsőjén találkozott Kyllian hírvivőjével, aki ott várta most

Darrow válaszát. Evangeline ennél közelebb nem került a harchoz. Nem
mintha idefent olyan jó lett volna.
A torony falához simult, és hagyta, hogy Darrow végigolvassa a levelet. A
crochanek és a wyvernek annyival közelebb voltak itt fent. A toronyban egy
magasságba került velük, a világ elmosódott alattuk. Evangeline a jeges
kőre fektette a tenyerét, mintha abból erőt meríthetne.

Még a csatazajban is hallotta, ahogy Darrow így szól a többi lordhoz:

– Aedion megsebesült.

Evangeline gyomra elszorult, borzalmas, csuszamlós émelygés lett úrrá

rajta.

– Jól van?

A két lord ügyet sem vetett rá, Darrow azonban odapillantott felé.

– Elvesztette az eszméletét, úgyhogy bevitték az egyik épületbe a fal

közelében. A gyógyítók már dolgoznak. Amint olyan állapotba kerül,
idehozzák.

Evangeline az erkély korlátjához botorkált, mintha onnan láthatná azt a

bizonyos épületet a városfalaknál uralkodó káoszban.

Sosem volt sem bátyja, sem apja. Még nem döntötte el, minek szeretné
pontosan Aediont. És ha annyira súlyosan megsérült, hogy Darrow-nak is
írni kellett…

Kezét a hasára szorította, próbálta visszaszorítani a torkába toluló epét.

Mormolás hallatszott, majd valaki a vállára tette a kezét.

– Lord Gunnar majd elviszi a válaszomat – mondta Darrow. –

Te pedig itt maradsz velem. Lehet, hogy szükségem lesz rád.

A szavak keményen csengtek, viszont a vállán pihenő kézből gyengédség

áradt.
Evangeline csak biccentett, borzalmasan érezte magát, rosszul volt, és úgy
kapaszkodott az erkély korlátjába, mintha azzal valahogy megmenthetné
Aedion életét.

– Forró italt, Sloane! – adta ki az utasítást Darrow ellentmondást nem tűrő

hangon.

A másik lord azonnal mozdult. Evangeline nem tudta, mennyi idő telt el
ezután. Hogy mennyi időbe telt, mire a lord visszatért, és Darrow forró
bögrét nyomott a kezébe.

– Idd meg!

Evangeline engedelmeskedett, valamiféle levest kapott. Talán marhából.

Nem érdekelte.

A barátai odalent voltak. A családja, az, amit ő maga választott.

A messzeségben, a folyónál elmosódott mozgásból látta csupán, hogy

Lysandra még életben van.

Aedion sorsáról nem érkezett további hír.

Úgyhogy Evangeline a toronyban maradt a néma Darrow-val az oldalán, és

imádkozott.

87. FEJEZET

A LEHETŐ LEGGYORSABBAN HALADTAK, a kagán hadserege mégis

túl lassúnak bizonyult. Túl lassúnak és túl nagynak ahhoz, hogy időben
elérje Terrasent.

Az elmúlt egy hétben, ahogy észak felé haladtak, Aelin könyörgött

Tölgyváldnak, az Aprónépnek és Brannonnak, hogy bocsássanak meg neki,
amiért utat nyitott az erdőn keresztül, és még mindig csak Távolvég
közelében jártak, a határ sok-sok kilométerrel odébb húzódott. Onnan, ha
szerencséjük van, még tíz napba telik, mire elérik Orynthot. Ha viszont
Morath hátrahagyott egy csapatot, hogy őrizze Perranthot, akkor minden
katasztrófába torkollik.

Éppen ezért Aelin úgy döntött, nyugatról kerülik meg a várost, a Perranth-
hegységen keresztül mennek majd ahelyett, hogy a síkságot választanák,
amin jóval egyszerűbben átkelhetnének. Ha Tölgyváld oltalmában
haladnak, talán észrevétlenül Morath mögé lopózhatnak Orynthban.

Már ha marad még bármi Orynthból, mire odaérnek. Még mindig túl
messze voltak ahhoz, hogy a rukok felfedezőútra induljanak, és hírvivővel
sem akadtak össze az út során. Még az Agyar-hegység vademberei sem
ismertek ennél gyorsabb utat, akik velük maradtak, és megesküdtek, hogy
Orynthba vonulnak, hogy megbosszulják a testvéreik halálát.

Aelin nem gondolt minderre. Ahogy Maeve-re és Erawanra sem, bárhol

járjanak is. Bármit terveitek is ki.

Távolvég lesz a civilizáció első állomása, ott jutnak először hírekhez azóta,
hogy elhagyták a Ferian-rést.

Aelin igyekezett nem elidőzni ezen a gondolaton sem. Ahogy azon sem,
hogy másnap vagy egy napra rá át kell menniük Távolvégen. Hogy látni
fogja a szürke hegyeket, ahol a sóbánya van.

A hasán feküdt a priccsén – felesleges lett volna uralkodói ágyat állíttatni

valakivel kettejüknek Rowannel, amikor pár óra múlva úgyis ismét útra
kelnek –, és összerezzent a hátát égető fájdalomra.

Csupán Rowan eszközeinek zaja és a tűztálak ropogása törte meg a csendet

a sátorban.

– Ma este elkészül? – kérdezte Aelin, amikor Rowan a sós tintával teli

üvegcsébe mártotta a tűt.

– Ha nem beszélsz olyan sokat… – felelte Rowan szárazon.

Aelin felhördült, és felkönyökölt, hogy hátrapillantson rá a válla felett. Nem

látta ugyan, mit tetovál rá Rowan, de ismerte a mintát. Ugyanaz, mint ami
tavasszal került rá, Aelin szeretteinek és halálának a története, épp ott, ahol
egykor a hegek éktelenkedtek. Pontosan ott – mintha Rowan emlékezetébe
véste volna a helyüket.

De most egy másik tetoválás is díszelgett ott. Egy olyan, ami a vállán terült
szét, mintha széttárta volna szárnyait. Legalábbis ilyesmit rajzolt le neki
Rowan.

Kettejük történetét. Rowanét és Aelinét.

Egy olyan történetet, ami dühvel és bánattal kezdődött, majd valami

teljesen más lett belőle.

Aelin örült, hogy Rowan itt meg is torpant. A boldogságuknál.

Aelin a kezére fektette az állát.

– Hamarosan elérjük Távolvéget.

Rowan tovább dolgozott, de Aelin tudta, hogy minden egyes szavára figyel,
elgondolkozik, mit feleljen.

– És mit akarsz tenni?

Aelin összerezzent, ahogy Rowan megnyomott egy különösen érzékeny

pontot a gerince mentén.

– Porig égetném. Szétzúznám a hegyeket.

– Helyes. Segítek.

Apró mosoly görbítette Aelin ajkát.

– A híres harcos herceg nem azt mondaná, hogy ne pazaroljam ilyen

felelőtlenül az erőmet?

– A híres harcos herceg azt mondaná, hogy ne térj le az útról, de ha

Távolvég elpusztítása segíthet, akkor melletted lesz.
Aelin a következő néhány percben némaságba burkolózott, Rowan pedig
tovább dolgozott.

– Nem emlékszem, hogy legutóbb ilyen hosszú időbe telt volna a tetoválás.

– Azóta kibővítettem. Most teljesen másmilyet kapsz.

Aelin hümmögött, de egy időre megint elhallgatott.

Rowan egyre csak dolgozott, le-letörölte a vért, amikor kellett.

– Nem hiszem, hogy képes lennék rá – lehelte Aelin. – Nem hiszem, hogy
képes lennék egyáltalán ránézni Távolvégre, elpusztítani meg aztán főleg
nem.

– Szeretnéd, ha megtenném én? – Egy harcos nyugodt kérdése.

Megtenné érte, Aelin tudta jól. Ha megtenné, Távolvégbe repülne, és porrá

zúzná.

– Nem – vallotta be Aelin. – A felügyelők és a rabszolgák már úgy

sincsenek ott. Nincs mit elpusztítani, és nincs kit megmenteni.

Elhaladunk mellette, aztán többé nem gondolok rá. Gyáva vagyok, ha így
szeretném?

– Szerintem inkább emberi. – Rowan elhallgatott. – Vagy bármi, ami

hasonló lehet egy tündér számára.

Aelin homlokráncolva az álla alatt összefűzött ujjaira nézett.

– Mostanában inkább vagyok tündér, mint bármi más. Néha el is felejtem,

hogy mikor voltam utoljára ember.

– És ez jó vagy rossz? – Rowan keze egy pillanatra sem torpant meg.

– Nem tudom. Hiszen mégiscsak ember vagyok a lelkem mélyén, ha

eltekintünk a tündérkirálynős ostobaságtól. A szüleim emberek voltak, az ő
szüleik is emberek voltak nagyrészt, és bár Mab vérvonala bennem él
tovább... Akkor is csak ember vagyok, aki tündérré tud változni. Egy ember,
aki tündértestbe bújt.

Nem említette a halhatatlanságot. Hiszen annyi minden állt még előttük.

– Ugyanakkor – vitatkozott Rowan –, én azt mondanám, hogy ember voltál

tündérösztönökkel. Talán több is volt belőle, mint emberi. – Aelin érezte,
hogy Rowan elvigyorodik. – Korlátozó, domináns, agresszív...

– Senki sem érhet fel hozzád, ha bókolásról van szó!

Rowan nevetése forró levegőt küldött végig Aelin gerincén.

– Miért ne lehetnél egyszerre ember és tündér? Miért kellene döntened?

– Mert mindenki azt várja, hogy vagy egyik legyek, vagy másik.

– Mindig is nagy ívben tettél arra, hogy ki mit vár el.

Aelin haloványan elmosolyodott.

– Ez igaz.

A fogát csikorgatta, ahogy a tű átszúrta a bőrt a gerincénél.

– Örülök, hogy itt vagy... Hogy úgy fogom viszontlátni Távolvéget, hogy
mellettem állsz.

Hogy így kell majd szembenéznie a múltjával, a szenvedéssel, a kínzással,

ha az elmúlt néhány hónap történéseibe nem is tudott még komolyabban
belegondolni.

Rowan megtorpant, a zsibbasztó fájdalom alábbhagyott. Aztán ajkával

végigsimított a gerince tetején, épp az új tetoválás kezdeténél. Ugyanolyan
tetoválás, mint amilyet Gavriel és Fenrys is magára varrt az elmúlt pár
napban, amikor megálltak pihenni éjszakára.
– Én is örülök, hogy itt lehetek, tűzszívű lány.

Bármeddig engedik is még meg ezt az istenek.

Elide lerogyott a priccsére, és halkan felnyögött, ahogy előrehajolt, hogy

kifűzze a csizmáját. Nem volt könnyű egész nap Yrene-nek segíteni a
kocsiban, és most egyenesen mennyeinek tűnt a gondolat, hogy kenőcsöt
masszírozhat a bokájába és a lábfejébe. A munka legalább lefoglalta
kavargó gondolatait – hogy mit tett Vernonnal, hogy mi történt Perranthtal,
hogy mi vár rájuk Orynthban, hogy mit tehetnének a győzelemért.

A mellette lévő priccsről Lorcan figyelte, kezében egy félig meghámozott

almával.

– Többet kellene pihenned.

Elide legyintett, majd lerántotta előbb a csizmáját, aztán a zokniját.

– Yrene terhes, szinte óránként elhányja magát. Ha ő nem pihen, akkor én

sem fogok.

– Nem vagyok benne biztos, hogy Yrene teljesen ember. – Bár Lorcan
hangja mogorván csengett, szemében derű csillant.

Elide előhalászta a balzsammal teli dobozkát a zsebéből.

Yrene azt mondta, eukaliptusz, egy olyan növény, amiről Elide még sosem
hallott, de nagyon tetszett neki az erőteljes, mégis megnyugtató illat. A
karakteres növény mellett levendula, rozmaring és valami egyéb is került az
opálos, világos kenőcsbe.

Ruha zizegett, és Lorcan letérdelt elé, hogy a kezébe vegye Elide lábát, ami
szinte eltűnt a tenyerében, ami azt illeti.

– Majd én... – ajánlotta.

Elide annyira megdöbbent, hogy hagyta, hadd vegye el tőle Lorcan a
dobozkát, és néma csendben figyelte, ahogy Lorcan a balzsamba dugja az
ujját, majd belemasszírozza a kenőcsöt a bokájába.

Hüvelykujjával megtalálta azt a pontot, ahol csont ért csontot.

Elide felnyögött. Lorcan óvatosan, már-már tiszteletteljesen enyhítette a

fájdalmat.

Ugyanazzal a kézzel, ami egyik királyság után a másikban osztott halált. Ott
voltak a halovány hegek bizonyítékként. És most mégis úgy tartotta Elide
lábát, mintha apró madárka lenne, mintha valami szent ereklyére bukkant
volna.

Nem aludtak együtt – a priccsek túl keskenyek voltak, és Elide legtöbbször

kidőlt vacsora után. De egy sátorban éjszakáztak.

Lorcan óvatos volt, talán túlságosan is óvatos, gondolta néha Elide, amikor
magára hagyta, hogy átöltözzön, tisztálkodjon.

Aelinnek köszönhetően most is ott gőzölgött a víz a sátor sarkában.

Rengeteg fürdőt melegített fel a táborban, amivel mind a kagán
gyerekeinek, mind a gyalogos katonáknak elnyerte az örök háláját.

Lorcan hosszú simításokat és apró körkörös mozdulatokat váltogatva űzte el

a fájdalmat Elide lábából. Úgy tűnt, boldogan folytatná egész éjszaka, ha
Elide úgy kívánná.

Azonban Elide most az egyszer nem volt félálomban. És minden egyes

alkalommal, amikor Lorcan végigsimított a lábán, egyre feljebb ült, valami
felforrósodott a bensejében.

Lorcan végighúzta hüvelykujját Elide rüsztjén, mire ő halkan felnyögött.

Nem a fájdalom miatt, hanem…

Pír öntötte el az arcát, ami egyre csak forrósodott, ahogy Lorcan

felpillantott rá, és huncutság csillant sötét szemében.
Elide kissé eltátotta a száját. Majd megtaszította a hímet a vállánál.
Kőkemény izmok köszöntötték.

– Szándékosan csináltad!

Lorcan nem felelt, helyette a szemébe nézve megismételte a mozdulatot.

Annyira, elképesztően jó érzés volt…

Elide elkapta a lábfejét. Összezárta a lábát. Jó szorosan.

Lorcan félmosolyától begörbültek a lábujjai.

Ám ekkor a hím így szólt:

– Most már tényleg Perranth úrnője vagy.

Elide is tudta. Folyamatosan ezen járt az esze az utazással töltött nehéz

napokon.

– Tényleg erről akarsz beszélni?

Lorcan ismét munkához látott Elide lábfején, csodálatos, bűnös

mozdulatokkal masszírozta.

– Nem beszéltünk még róla. Vernonról.

– Mit kellene? – kérdezte Elide. Megpróbált közönyt tettetni, de csúfos

kudarcot vallott. Lorcan csak nézett rá sűrű szempillái alól. Pontosan tudta,
hogy terelni próbál. Elide felsóhajtott, és felnézett a sátor csúcsos tetejére. –
Vajon lesüllyedtem oda, ahová Vernon? Azáltal, ahogyan végül
megbüntettem?

Nem bánta meg sem az első napon, sem a másodikon. De a hosszú

kilométerek során, ahogy egyre nyilvánvalóbbá vált, Vernon meghalt,
mégiscsak ezen merengett.

– Szerintem erre a kérdésre csak te tudhatod a választ – felelte Lorcan.

Mégis megdermedtek az ujjai Elide lábán. –
Megérdemelte, már ha számít ez valamit.

Sötét ereje végigdübörgött a sátron.

– Persze hogy te így gondolod.

Lorcan vállat vont, meg sem próbált tiltakozni.

– Perranth újjáépül majd – tette hozzá. – Azután, hogy Morath megszállta.

És amit Vernon művelt vele korábban.

Ez volt a másik dolog, ami minden egyes észak felé tett lépéssel annyira
gyötörte Elide-ot. Hogy a városa, az apja és az anyja városa elpusztult.
Hogy Finnula, a dajkája is a halottak között lehet. Hogy a népe talán
szenved.

– Már ha megnyerjük ezt a háborút – mondta Elide.

Lorcan tovább folytatta a nyugtató masszázst.

– Perranth újjá fog épülni – felelte. – Gondoskodunk róla.

– Csináltál már ilyesmit? Újjáépítettél már bármilyen várost?

– Nem – ismerte el Lorcan, miközben hüvelykujjaival elűzte a fájdalmat

Elide csontjaiból. – Csak leromboltam őket. – Elide szemébe nézett,
fürkészően, nyíltan. – De szeretném megpróbálni.

Veled.

Elide látta benne, hogy ezzel valami mást is ajánl – hogy ne csak a várost
építsék fel, hanem egy egész életet. Közösen.

Hőség öntötte el Elide arcát, miközben bólintott.

– Én is – suttogta. – Ameddig csak lehet.

Mert ha túlélik is ezt a háborút, még mindig ott feszül közöttük Lorcan
halhatatlansága.
Valami összetört ennek hallatán Lorcan tekintetében, és Elide azt hitte,
mondani fog még valamit, de csak lehajtotta a fejét.

Aztán elkezdte kifűzni a másik csizmáját is.

– Mit csinálsz? – zihálta Elide.

Lorcan ügyes ujjaival – ó, az istenekre, azok az ujjak... – gyorsan kifűzte a

csizmát.

– Áztasd ki a lábad! Áztasd ki magad! Ahogy korábban is mondtam, túl

keményen dolgozol.

– Azt mondtad, többet kellene pihennem.

– Mert túl keményen dolgozol. – Állával a fürdő felé intett, miközben

lehúzta Elide-ról a csizmát, majd segített neki felállni.

– Megyek, kerítek neked valamit enni.

– De hát már ettem…

– Egyél többet!

Magára akarta hagyni, anélkül, hogy kínos helyzetbe hozná Elide-ot, amiért
meg kell kérnie rá. Ezt próbálta épp véghez vinni.

Elide mezítláb a gránitkemény vonásokra pillantott. Lerázta magáról a

köpenyét, majd a kabátját. Lorcan nagyot nyelt.

Tudta, hogy a hím hallja, ahogy hevesebben ver a szíve.

Valószínűleg minden egyes érzelmével tisztában volt az illata alapján. De

azért így szólt:

– Segítségre lesz szükségem. Hogy beüljek a kádba.

– Nem mondod… – Lorcan már-már torokhangon szólalt meg.

Elide az ajkába harapott, melle elnehezült, bizseregni kezdett.

– Még a végén megcsúszom.

Lorcan szeme végigsiklott Elide testén, de ő maga nem mozdult.

– Nagyon veszélyes dolog ez, fürdőt venni.

Elide nagy nehezen odasétált a bronzkádhoz. Lorcan néhány lépéssel

lemaradva követte, előreengedte. Hagyta, hadd irányítson ő.

Elide megtorpant a kád mellett, gőz szállt körülötte. Kihúzta az ing alját a
nadrágjából.

Lorcan minden egyes mozdulatát árgus szemmel figyelte. Elide nem volt
benne teljesen biztos, hogy lélegzik-e még egyáltalán.

Ám ekkor… Megdermedt a keze. Bizonytalanná vált. Nem Lorcan miatt,

hanem maga az esemény, az út miatt.

– Mutasd meg, mit tegyek! – lehelte.

– Mindent jól csinálsz – nyögte ki Lorcan nagy nehezen.

Elide kétségbeesett pillantást küldött felé, mire Lorcan közelebb lépett.

Ujjai Elide kihúzott ingének a széléhez értek.

– Szabad? – kérdezte halkan.

– Igen – válaszolta Elide suttogva.

Lorcan még mindig a szemét fürkészte, mintha kiolvasná belőle, mennyire

őszinte a szó. Hogy mennyire igaz.

Lassan lehúzta róla az anyagot. Hűvös levegő csókolta Elide bőrét,

libabőrössé változtatta. A mellét még mindig takarta az a ruganyos
anyagból készült alsónemű, de Lorcan továbbra is a szemébe nézett.

– Mondd el, mit szeretnél most! – szólalt meg rekedtesen.

Elide remegő kézzel végighúzta az ujját az alsóneműn.

Lorcan keze is remegett, ahogy levette róla. Ahogy felfedte Elide testét a
levegő és saját maga előtt.

Mintha teljesen elsötétedett volna a szeme, ahogy végignézett a mellén,

ahogy felfogta, milyen egyenetlenül lélegzik..

– Gyönyörű – mormolta.

Elide ajka felfelé görbült a szó hallatán.

Elég bátorságot öntött belé ahhoz, hogy Lorcan kabátja után nyúljon,
elkezdje kicsatolni, kigombolni. Végül már Lorcan mellkasa is csupasszá
vált, és Elide végigfuttatta ujjait a szoborszerűen tökéletes domborulatok
fekete szőrszálain.

– Gyönyörű – mondta most Elide.

Lorcan megremegett – hogy az önuralomtól vagy az érzelmektől, Elide nem

tudta. Az a csodás dorombolásféle átjárta őt is, ahogy ajkát a hím
mellkasához érintette.

Lorcan keze a hajához vándorolt, simogató mozdulatokkal kibontotta a

fonatát.

– Csak addig megyünk el, ameddig szeretnéd – szólalt meg.

Elide megkockáztatott egy pillantást lefelé, oda, ahol Lorcan nadrágja

megfeszült.

Kiszáradt a szája.

– Nem... Nem tudom, mit tegyek.

– Bármit teszel is, elég lesz – felelte Lorcan.

Elide felemelte a fejét, szemügyre vette Lorcan arcát.

– De mire?

Újabb félmosoly jelent meg a hím arcán.

– Arra, hogy a kedvemre tegyél.

Elide felhorkant az arrogancia hallatán, ám Lorcan ekkor a nyakához

érintette
az

ajkát.
Megfogta
Elide

oldalát,

hüvelykujjaival

végigsimított
a

bordáin.
Feljebb
nem

merészkedett.

Elide belesimult az érintésébe, és halk nyögés szakadt fel belőle, ahogy

Lorcan ajka végigsimított épp a füle alatti ponton. Aztán találkozott a
szájuk. Lorcan csókja gyengéd volt, alapos.

Elide a nyaka köré fonta a karját, Lorcan pedig felemelte őt, és nem a vízbe
tette, hanem visszavitte a mögöttük álló priccshez.

Ajka egyetlen pillanatra sem hagyta el Elide-ét.

Hazatalált. Itt, Lorcannel otthonra lelt. Olyan otthonra, amivel korábban

sosem büszkélkedhetett. Bármeddig oszthatják is meg egymással.

És amikor Lorcan a priccsre fektette, légzése éppolyan egyenetlennek

bizonyult, mint Elide-é. Megdermedt, hagyta, hadd döntsön Elide, hogy mi
következzen most, ő pedig ismét megcsókolta, és ezt suttogta: – Mutass
meg mindent!

Lorcan engedelmeskedett.

Egy kapu és egy koporsó állt előtte.

Egyiket sem választotta.

Olyan helyen állt, ami valójában nem is hely volt, körülötte köd
gomolygott, ő pedig egyre csak bámulta ezt a két dolgot. A választási
lehetőségeit.

Valaki belülről püfölte a koporsót, fojtott női sikolyok és egyre hangosabb

könyörgés szűrődött ki belőle.
A kapu pedig fekete boltívvel vezetett az örökkévalóságba – vér csorgott
lefelé az oldalán, beleivódott a sötét kőbe. Csak a vér maradt, miután a kapu
bekebelezte az ifjú királyt.

– Te sem vagy jobb nálam – jegyezte meg Cairn.

Aelin visszafordult hozzá, de nem az őt kínzó harcos állt a ködben.

Tizenketten ólálkodtak ott, alakot nem öltöttek, mégis ott voltak, ősi és
hideg lények. Egyként szólaltak meg:

– Hazug! Áruló! Gyáva!

A kő beitta a kapun csorgó vért, mintha maga a kapu falta volna fel azt, ami
a királyból maradt. Abból a királyból, aki feláldozta magát helyette. Ő
pedig hagyta, hadd tegye.

A koporsóból áradó dübörgés nem szűnt.

– Sosem nyílik, ki a láda – mondták.

Aelin pislogott egyet, és hirtelen a ládában találta magát – a kő

hideg volt, a levegő fojtogató. Pislogott egyet, és már ő püfölte a fedelét, ő

sikított és sikított vég nélkül. Pislogott egyet, és láncok húzták, maszk
simult az arcára…

Aelin gyér fényt árasztó tűztálakra ébredt, a párja fenyő- és hóillata vette
körbe. Odakint, a sátron túl szél süvített, a vászonfalak lobogtak, meg-
megduzzadtak.
Elfáradt. Olyan nagyon-nagyon fáradtnak érezte magát.

Hosszú órákon át bámulta a sötétséget, többé nem jött álom a szemére.

Aelin még Tölgyváld takarásában, a kontinensen kiapadt érként

keresztülkígyózó, lángokkal kiszélesített ősi úton is érezte Távolvég
jelenlétét. Érezte, ahogy a Ruhnn-hegység föléjük magasodik, hatalmas
falat képezve a horizont mentén.

A sereg elején haladt, és leginkább hallgatásba burkolózott, miközben eltelt

a délelőtt, majd a délután is. Rowan mellette maradt, mindig a bal oldalán,
mintha pajzsot képezhetne közte és Távolvég között, miközben ő
lángnyelveket küldött előre, amivel megolvasztotta az előttük álló ősi fákat.
Rowan szele elfojtott mindenféle füstöt, ami a közeled-tükre
figyelmeztethette volna az ellenséget.

Előző este befejezte a tetoválásokat. Egy aprócska kézi tükör segítségével

meg is mutatta Aelinnek a művét. A tetoválást, amit nekik készített.

Aelinnek elég volt egyetlen pillantást vetnie a hátán végigfutó kitárt

szárnyakra – a sólyomszárnyakra –, és megcsókolta Rowant.

Addig csókolta, amíg nyoma veszett a ruháinak, és lovagló ülésben

Rowanen találta magát. Egyikük sem bajlódott szavakkal, képtelenek is
lettek volna megtalálni a megfelelőeket.

Reggelre meggyógyult a háta, bár maradt néhány érzékeny pont a gerince

mentén, és miközben minden egyes órával egyre közelebb lovagoltak
Távolvéghez, a tinta láthatatlan súlya valahogy megerősítette.

Kiszabadult. Túlélte.

Mind Távolvéget, mind pedig Maeve-et.

És most pokoli sebességgel igyekezett északra, hogy megmentse a népét

Morathtól, még mielőtt elsöprik őket a föld színéről.
Mielőtt Erawan és Maeve odaér, hogy így tegyen.

De ettől még lehúzta őt egy súly, ami nyugat felé vonzotta.

Hogy nézzen a felé a hely felé, ahonnan olyan sokáig tartott kiszabadulnia,
még azután is, hogy testileg kijutott.

Ebéd után Elide felzárkózott mellé jobb oldalt, néma csendben lovagoltak a
fák alatt. A lány háta egyenesebbnek tűnt, mint korábban bármikor. Arca
rózsás volt.

Aelinnek volt egy sejtése, miért pirul úgy Elide, és tudta jól, hogy ha
hátranézne Lorcanre, akkor azt a kielégült, csakis a férfiakra jellemző
mosolyt látná az arcán.

De Elide egyáltalán nem úgy szólalt meg, mint egy szerelemittas leányzó.

– Miután Vernon elvitt Perranthból, azt hittem, sosem látom többé

Terrasent.

Aelin pislogott. És még a pirosság is elhalványult Elide arcán, ahogy

megfeszült a szája.

Egyedül Elide látta közülük Morathot. Egyedül ő élt ott. Ő élte túl.

– Volt, amikor én sem hittem, hogy újra látom majd – felelte Aelin.

Elide arcán látszott, hogy alaposan elgondolkozik valamin.

– Amikor orgyilkos voltál, vagy amikor rabszolga?

– Mindkettő. – És bár Elide talán pont azért jött oda mellé, hogy szóra bírja,
mégis magyarázatba fogott: – Másfajta kín volt, amikor Távolvégbe
kerültem, tudni, hogy csupán kilométerek választanak el az otthonomtól. És
hogy nem láthatom többé azelőtt, hogy eljön értem a halál.

Elide sötét szemében megértés csillogott.

– Azt hittem, meghalok ott, abban a toronyban, és senki sem emlékszik
majd rá, hogy egyáltalán léteztem.

Mindketten foglyok voltak, rabszolgák – így vagy úgy.

Mindketten láncot hordtak. És a nyomát.

Vagy legalábbis Elide. Az, hogy Aelinéi eltűntek, még mindig rettentően
gyötörte, sosem gondolta volna, hogy így fáj majd a hiányuk.

– De végül kijutottunk – jegyezte meg Aelin.

Elide odanyúlt, és megszorította Aelin kezét.

– Igen, kijutottunk.

Még ha most azt is kívánta, hogy legyen már vége. Az egésznek.

Minden egyes lélegzetét megnehezítette ez a kívánság.

Továbbra is egymás mellett haladtak, és épp amint Aelin észrevette, hogy

kettéválik előttük az út – egy olyan kereszteződés nyílik, ahol egyenesen a
sóbánya felé indulhatnának –, figyelmeztető kiáltás harsant a rukhin
soraiból, akik az erdő és a hegyek között repültek.

Aelin azonnal előkapta Goldrynt. Rowan is előhúzta a fegyverét mellette, és

az egész hadsereg megtorpant, hogy a rengeteget, az eget fürkéssze.

Épp abban a pillanatban hallotta meg a figyelmeztetést, ahogy egy sötét

árny suhant el felettük, olyan hatalmas, hogy kitakarta a napot az erdő
lombkoronája felett.

Wyvern.

Íjak nyögtek, és rukok száguldottak el mellettük, hogy üldözőbe vegyék a

wyvernt. Ha egy vasfogú felderítőcsapat kiszúrta őket…

Aelin előhívta a mágiáját. A wyvern feléjük fordult, csak nagy nehezen

látták az ágak alkotta szövevényes mennyezeten túl.
Ekkor fény villant. Visszalökte a rukhint – méghozzá teljesen ártalmatlanul.

Nem is fény. Hanem jég, reszketett, megvillant, majd lánggá vált.

Rowan is felismerte. Elüvöltötte magát, hogy ne lőjenek.

Nem Abraxos szállt le a kereszteződésben. Feketecsőrű Manon sem

bukkant fel.

Ismét fény villant. És Dorian Havilliard állt előttük, kabátja és köpenye

foltos volt, megviselt.

Aelin vágtázva indult meg felé az úton, Rowan és Elide mellette, a többiek
mögötte.

Dorian felemelte a kezét, arca halálosan komornak tűnt, pedig a szeme tágra
nyílt Aelin láttán.

Aelin ebben a pillanatban megérezte.

Hogy mi van Doriannél. A rémkulcsok.

Mind a három.

88. FEJEZET

AEDION KARJA ÉS BORDÁI ÉGTEK.

Erősebben, mint ha a tűzlándzsák perzselő tüze érte volna, erősebben, mint

Hellas égő birodalmának bármelyik bugyrában.

Akkor tért magához, amikor a gyógyító elkezdte összevarrni.

Ráharapott a bőrdarabra, amit a nő odakínált neki, majd ordított a

fájdalomtól, miközben a gyógyító összevarrta a sebet.

Mire a nő végzett, Aedion ismét elveszítette az eszméletét.

Percekkel később ébredt, legalábbis a katona szerint, akit azért állítottak
mellé, hogy figyeljen, nehogy meghaljon, és a fájdalom akkorra kissé
alábbhagyott már, ám még mindig elég élesnek bizonyult ahhoz, hogy
semmiképpen sem használhatta a kardforgató karját. Legalábbis addig,
amíg a tündéröröksége meg nem gyógyítja – gyorsabban, mint a
halandókat.

Azt is a tündérszármazásának köszönhette, hogy nem halt bele a

vérveszteségbe, hogy egyáltalán mozdítani tudta a karját, miközben
megparancsolta, adják vissza rá a páncélt, majd kibotorkált az utcára, és a
falhoz indult. Az anyja tündérszármazásának is, igen, de legfőképp az
apjáénak.

Vajon hallotta Gavriel a tengeren túl, vagy bárhol, ahol Aelint keresik, hogy
Terrasen hamarosan elesik? Vajon érdekelné egyáltalán?

Nem számított. Még ha egy része azt kívánta is, hogy az Oroszlán itt legyen
most. Rowan és a többiek is, persze, de Gavriel megnyugtató jelenléte sokat
segítene a katonákon. Talán rajta is.

Aedion a fogát csikorgatta, meg-megingott, miközben felfelé kaptatott a

vértől csúszós lépcsőfokokon a városfalra, és kerülgette a halandó és valg
holttesteket. Egy óra... Egy egész órán át kiütve hevert.

Semmi sem változott.

A valgok továbbra is elárasztották a falat, valamint a déli és nyugati

kapukat, azonban a terraseni csapatok visszatartották őket.

Odafent a crochanek és vasfogúak serege valamelyest megritkult, de nem

nagyon. A Tizenhármak távoli, vad alakulatként téptek szét mindenkit, aki
feléjük repült.

És odalent a folyónál… Vörös vér szennyezte a havas partot.

Túlságosan is sok vörös vér.

Aedion megbotlott, egy pillanatra másfelé kellett figyelnie, miközben a
katonák megadták a kegyelemdöfést a valg gyalogos katonáknak előtte.
Amikor ismét tiszta lett az út, Aedion szinte levegőhöz sem jutott, úgy
fürkészte a véres partszakaszokat.

Mindenütt katonák hevertek holtan, de... Ott! Közelebb a városfalhoz, mint

hitte.

Lysandra fehérben harcolt hóban és jégben. Vér csordogált az oldalán.

Vörös vér.

De nem húzódott vissza a vízbe. Tartotta a frontot.

Ostobaság volt – és felesleges. Sokkal hasznosabb volt, hogy korábban

meglepetésszerűen rajtuk ütött.

De Lysandra tovább harcolt, farkával gerinceket roppantott össze, hatalmas

pofája fejeket szaggatott le, épp ott, ahol a folyó a város körül kanyargott.
Aedion tudta, hogy valami nincs rendben.

És nem csak az oldalán csorgó vér miatt.

Lysandra megtudott valamit, amivel ők még nincsenek tisztában. Azzal

próbált meg jelezni nekik a falon, hogy megvetette a lábát.

Aedionnal forgott a világ, a karja és a bordái lüktetve hasogattak, miközben

a csatamezőt pásztázta. Egy egész csapatnyi katona rontott Lysandrára.
Farkának egyetlen csapásával kettétörte a dárdáikat, és magukat a
gyalogosokat is.

Ám ekkor újabb csapat próbált meg elrohanni mellette, ezúttal a folyópart

mentén.

Aedion észrevette, mi van náluk, hogy mit próbálnak közelebb cipelni, és

elkáromkodta magát. Lysandra szétzúzott egy csónakot a farkával, de a
másik csapatnyi katonát már nem érte el – náluk is volt egy csónak.

Ott termettek a jeges folyónál, a csónakjuk körül fröccsent a víz, ahogy a

folyóra hajították, Lysandra pedig már ugrott is. Épp akkor, amikor
rátámadt egy újabb csapatnyi katona, olyan sok dárdával és lándzsával,
hogy kénytelen volt felvenni velük a harcot. Így a csónak és az azt cipelő
katonák átjutottak a védelmi vonalán.

Aedion ráeszmélt, merrefelé haladnak a katonák, és üvöltve elkezdett

parancsokat osztani. Minden egyes kiáltásba beleszédült.

Azzal, hogy Lysandra kiosont a csatornahálózaton keresztül a folyóba,

meglepte az ellenséget. Azonban ezzel egy időben fel is fedte Morath előtt,
hogy más módon is be lehet jutni a városba. A lábuk alatt.

És ha átjutnak a kapun, ha bejutnak a falak mögé…

Aedion igyekezett leküzdeni az egyre növekvő ködöt a fejében, és jelezni

kezdett. Először az alakváltónak, aki a frontot tartotta odalent, aki mindent
elkövetett, hogy hősiesen visszatartsa az ellenséges csapatokat. Majd a

Tizenhármaknak, akik olyan

veszélyesen magasan szálltak a levegőben, hogy térjenek vissza a falakhoz

– és állítsák meg Morath alattomos előrehaladását, még mielőtt túl késő
lesz.

Magasan az égben, ahol a szél zúgása összekeveredett a haldoklók és

sérültek sikolyaival, Manon észrevette a tábornok jelzését, az ügyesen
kidolgozott fényjelzést, amit előző este mutatott meg neki.

Parancs, hogy siessenek vissza a falakhoz – méghozzá azon nyomban. Csak

ő és a Tizenhármak.

A crochanek feltartóztatják a vasfogúakat, de hogy elhátráljanak, hogy

otthagyják őket…

Aedion herceg ismét jelzett. Most! Most! Most!

Valami baj történt. Nagy baj.

Folyó, jelezte a herceg. Ellenség.

Manon lepillantott a mélybe. És látta, mit próbál Morath észrevétlenül

végrehajtani.

– A falakhoz! – kiáltotta a Tizenhármaknak, akik továbbra is pörölyként

zúztak szét mindent maguk körül, és a város felé fordította Abraxost,
megrántva a gyeplőt, hogy ezzel jelezze, repüljön magasan a csata fölé.

Asterin figyelmeztető kiáltása egyetlen szívdobbanásnyival később érte el

őt a kelleténél.

Alulról óriási bika rontott Abraxosnak, prédáját becserkésző

ragadozóként.

Manon tudta, ki ül rajta, ahogy a bika összeütközött Abraxosszal, és

karmait és fogait mélyen belevájta a kisebb wyvernbe.

Sárgalábú Iskra már mosolygott.

A világ megdőlt és forogni kezdett, de Abraxos, hiába üvöltött fel

fájdalmasan, a levegőben maradt, tovább vert a szárnyával.

Még akkor is, amikor Iskra bikája hátrahúzta a fejét – hogy aztán összezárja
állkapcsát Abraxos nyaka körül.

89. FEJEZET

ISKRA BIKÁJA MEGRAGADTA ŐT A nyakánál fogva, azonban Abraxos

a levegőben maradt.

Amikor Manon meglátta, hogy az erős állkapocs Abraxos nyakába mélyed,

amikor rémület és fájdalom csillant a wyvern szemében…

Manon levegőt is alig kapott. Képtelen volt gondolkozni a rátörő

rettegéstől, néhány pillanatig annyira vakítónak és émelyítőnek bizonyult,
hogy

megdermedt.

Teljességgel

megdermedt.

Abraxos, Abraxos...

Az övé. Abraxos az övé, ő pedig a wyverné, maga a Sötétség választotta ki

őket egymásnak.

Nem érezte az idő múlását, fogalma sem volt róla, mennyi idő

telt el a harapás és aközött, hogy ő ismét mozgásba lendült. Lehet, hogy

csupán egy másodperc volt, de az is lehet, hogy egy teljes perc.

Ám végül előkapott egy nyilat a szinte kiürült tegezből. A szél azzal

fenyegetett, hogy kitépi a kezéből, de az íj húrjára illesztette, és miközben a
világ forgott, forgott, egyre csak forgott, és a szél süvített körülöttük,
célzott.

Iskra bikája megrándult, ahogy beleszúródott a nyílvessző – épp csak egy

hajszálnyira a szemétől.

De csak nem engedte el Abraxost.

Egyre csak szorította a torkát, de ha elég hosszan és keményen ráharap, ha

elzárja a wyvern légútját...

Manon újabb nyilat húzott elő.

A szélirány megváltozott, épp csak annyira, hogy ezúttal a wyvern

állkapcsát találja el, és a nyíl hegye épphogy csak belefúródott a vastag
bőrrészbe.
Iskra felnevetett. Nevetett, ahogy Abraxos vergődött, és egyszerűen
képtelen volt kiszabadulni…

Manon a Tizenhármakat kereste, bárkit, aki megmentheti őket.

Aki megmenthetné Abraxost.

Hiszen ő mindenki másnál többet jelentett számára, ha a háromarcú istennő

engedné, azon nyomban helyet cserélt volna vele, tépje inkább ki az ő
torkát az az iszonytató állkapocs…

Csakhogy a Tizenhármakat széthúzták, Iskra boszorkányköre szándékosan

szétzilálta az alakzatukat. Asterin és Iskra másodparancsnoka épp
egymásnak esett vaskörmével, ahogy a wyvernjeik karmai egymásra
zárultak, és zuhantak lefelé a csatamezőre.

Manon felmérte a távolságot Iskra bikájáig, az Abraxos nyaka köré záruló

állkapcsot. Vajon mennyire tart a gyeplő szíja? Ha leugrik, és szerencséje
van, talán elvághatja a bika torkát, épp annyira, hogy leválassza őt…

Ám ekkor Abraxos szárnycsapásai lassulni kezdtek. A farka, amivel eddig

olyan hősiesen ütlegelte a bikát, megingott.

Ne!

Ne!

Ne így! Bárhogy, csak így ne!

Manon visszaakasztotta az íjat a hátára, félig dermedt ujjakkal nyúlt a

nyereg csatjai és szíjai után.

Képtelen elviselni.

Nem is hajlandó elviselni ezt a halált, Abraxos fájdalmát és félelmét előtte.

Talán zokogott. Talán sikított, ahogy Abraxos szárnymozgása ismét

megakadt.
Keresztülugrik az istenverte szélfúváson, kitépi azt a ribancot a nyeregből,
és elvágja a wyvern torkát…

Abraxos zuhanni kezdett.

Nem is zuhanni. Hanem lefelé szállt, próbált lejjebb kerülni.

Elérni a földet, és magával rántotta a bikát is.

Hogy Manon túlélje.

– KÉRLEK! – kiáltotta Manon Iskrának a csatatéren, az egész világon át. –

KÉRLEK!

Könyörögne, csúszna-mászna, ha azzal életben tarthatná Abraxost.

Az ő harcos szívű wyvernjét. Aki sokkal többször mentette meg, mint

ahányszor Manon megmentette őt.

Aki a legfontosabb módon mentette meg.

– KÉRLEK! – üvöltötte… Üvöltött szétzilált lelkének minden egyes

darabkájával.

Iskra csupán nevetett. És a bikája nem engedte el, még akkor sem, amikor
Abraxos egyre lejjebb és lejjebb húzta őket.

Manon könnyeit elragadta a szél, és végre sikerült meglazítania az utolsó

csatot is a nyergen. A két wyvern közötti távolság lehetetlenül nagynak
tűnt, de már korábban is pártolt mellé jó szerencse.

Nem érdekelte semmi. Sem a Pusztaság, sem a crochanek és a vasfogúak,

sem a koronája. Semmi sem érdekelte, ha Abraxos nincs vele.

Abraxos szárnya megfeszült, rendületlenül harcolt hatalmas, szeretettel teli

szívével, hogy lejjebb ereszkedjenek.

Manon felmérte a távolságot a bika oldaláig, és letépte a kesztyűjét, hogy

kiszabadítsa vaskörmeit. Éppolyan erősek voltak, mint bármilyen csáklya.
Manon felemelkedett a nyeregben, maga alá húzta a lábát, teste megfeszült,
hogy előreugorjon. Megérintette Abraxos gerincét, és így szólt: – Szeretlek.

Végső soron csak ez számított. Ez volt az egyetlen, ami számított most.

Abraxos vergődött. Mintha próbálta volna megakadályozni.

Manon erőt gyűjtött a lábába, a karjába, mély levegőt vett, talán most
utoljára…

És ebben a pillanatban egy üvöltő alak száguldott lefelé az égből,

gyorsabban, mint egy hullócsillag, és nekicsapódott Iskra bikájának.

A wyvern eleresztette Abraxos nyakát, aztán zuhanni, pörögni kezdtek.

Manonnak volt annyi lélekjelenléte, hogy belekapaszkodjon a nyeregbe,

hogy minden erejével fogódzkodjon, nehogy a szél elragadja őket
egymástól.

Abraxos vére felfelé szállt, ahogy zuhantak, ám a wyvern ekkor szélesre

tárta a szárnyát, és bedőlt, hogy megállítsa az esésüket.

Sikerült annyira visszanyernie az egyensúlyát, hogy Manon

visszalendülhessen a nyeregbe, és becsatolja magát. Közben odafordult,
hogy megnézze, mi történt mögötte. Hogy ki mentette meg.

Nem Asterin volt.

Nem is a Tizenhármak közül valaki.

Hanem Kékvérű Petrah.

És a kékvérű boszorkányklán örököse mögött vasfogúak csapódtak Morath

légierejének most, hogy kirontottak a felhőkből, amelyek felett eddig
észrevétlenül repültek.

Több százan voltak.

Több száz vasfogú boszorkány és wyvern vette fel a harcot a saját népével.
Petrah és Iskra szétvált, a kékvérű örökös pedig Manon felé repült,
miközben Abraxos igyekezett a levegőben maradni.

Manon még a szél zúgása, a csatazaj mellett is hallotta, ahogy a kékvérű

örökös így szól:

– Egy jobb világért.

Manon szóhoz sem jutott. Egyetlenegyet sem sikerült kipréselnie magából,

úgyhogy a városfal felé fordult, a folyót és a csatornát elválasztó rácson
bejutni próbáló ellenség irányába.

– A falak…

– Menj! – Azzal Petrah Iskrára mutatott, aki a levegőben lebegve, a száját

tátva figyelte, mi történik. Olyan hallatlan árulás és ellenszegülés tanúi
voltak, hogy a morathi vasfogúak közül is sokan teljesen megdöbbentek.
Petrah vicsorogva kivillantotta vasfogát a bágyadt napfényben. – Ő az
enyém.

Manon a városfal és Iskra között járatta a tekintetét, még egyszer

odafordult. Ha ketten vennék fel egy ellen a harcot, biztosan darabokra
szaggatnák.

– Menj már! – mordult rá Petrah. És amikor Manon továbbra is tétovázott,

Petrah hozzátette: – Keelie-ért.

A wyvernért, amit Petrah szeretett – úgy, ahogyan Manon szerette

Abraxost. Ami az utolsó leheletéig védelmezte Petrah-t, miközben Iskra
bikája lemészárolta.

Úgyhogy Manon bólintott.

– A Sötétség vonjon ölelésébe!

Abraxos a fal felé repült, szárnycsapásai egyenetlenek, légzése felszínes

volt.

Pihennie kell, gyógyítót keresni hozzá.

Manon hátrapillantott, épp akkor, amikor Petrah Iskrának csapódott.

A két örökös a föld felé zuhant, majd ismét összecsapott, a wyvernjeik is le-
lesújtottak egymásra.

Manon teljeséggel képtelen lett volna elfordulni, még ha akart volna is.

A két wyvern szétvált, majd bedőlt, tökéletes, borotvaéles kanyart vett, és

ismét összecsapott, felfelé emelkedett, ahogy farokcsapások közepette
karmaikkal összekapaszkodtak.

Iskra és Petrah egyre feljebb és feljebb szállt.

A wyvernek karmoltak, haraptak, összezárták karmaikat, csattogtatták

állkapcsukat. Maguk mögött hagyták a légbeli csatateret, felrepültek a
crochanek és vasfogúak fölé, a felhőfoszlányok közé.

Versenyt futottak, a wyvernek násztáncát gúnyolták azzal, hogy a lehető

legmagasabbra emelkedtek, majd egyként zuhantak le a föld felé.

A vasfogúak felhagytak a harccal. A crochanek megdermedtek a levegőben.

Még odalent a csatamezőn is felnéztek a morathi katonák.

A két örökös egyre magasabbra, magasabbra és magasabbra emelkedett. És

amikor elérték azt a magasságot, ahol a wyvernek már nem jutottak elég
levegőhöz, összezárták karmaikat, és fejjel lefelé zuhanni kezdtek a talaj
felé.

Manon előbb vette észre a csapdát, mint Iskra.

Abban a pillanatban észrevette, amikor Petrah elszakadt tőlük.

Aranyhaja lebegett a szélben, ahogy előhúzta a kardját, és wyvernje körözni

kezdett.

Szoros, tökéletes köröket írt le Iskra és a bikája körül, ahogy azok zuhantak.

Olyan szorosakat, hogy Iskra bikájának nem maradt elég helye, hogy kitárja
a szárnyát.
És amikor mégis megpróbálta, Petrah wyvernje ott termett, farkával
odacsapott, pofájával odakapott. És amikor mégis megpróbálta, Petrah
kardja ott termett, szétvagdosta a hátast.

Iskra ekkor döbbent rá.

Miközben zuhantak, zuhantak, egyre csak zuhantak, Petrah körözött

körülöttük, olyan gyorsan, hogy Manonban felmerült, a kékvérű örökös
gyakorlással tölthette az elmúlt hónapokat, erre a bizonyos pillanatra
készült.

Hogy bosszút álljon azért, amit Iskra vele és Keelie-vel tett.

Mintha az egész világ megdermedt volna.

Petrah és a wyvernje körözött, csak körözött, és Iskra wyvernjéből vér szállt

felfelé. Az állat minden egyes zuhanással töltött méterrel egyre jobban
kétségbeesett.

Azonban Petrah sem kérte a wyvernjét, hogy tárja ki a szárnyát. Nem húzta
meg a hátasa gyeplőjét, hogy bedöntse a wyvernjét.

– Hagyd ott! – lehelte Manon. – Döntsd be most!

Petrah nem tette. A két wyvern égboltról aláhulló sötét csillagként zuhant
tovább a föld felé.

– Elég! – vakkantotta Iskra.

Petrah válaszra sem méltatta.

Ekkora sebességnél már semmiképpen nem dőlhettek be.

Hamarosan Petrah-nak sem sikerülhet. Ő is összezúzza magát, Iskrával

együtt.

– Elég! – Iskra utasítása éles kiáltássá vált a félelemtől.

Manonban semmiféle együttérzést nem ébresztett. Az égvilágon semmilyet.

A föld egyre közeledett hozzájuk, kegyetlenül, keményen.

– Azt mondtam, elég legyen, te őrült ribanc!

Már csupán hatvan méter választotta el őket a talajtól. Aztán harminc.

Manon levegőt sem kapott.

Tizenöt méter.

És ahogy a föld mintha emelkedni kezdett volna, hogy végre elérjék

egymást, Manon olyan tisztán hallotta Petrah Iskrához intézett szavát,
mintha maga a szél repítette volna el őket hozzá.

– Keelie-ért!

Petrah wyvernje kitárta a szárnyait, és keményebben bedőlt, mint amilyet

Manon wyverntől valaha is látott.

Felfelé röppent, a szárnya széle épp végigkarcolta a jeges földet, mielőtt

visszarepült a levegőbe.

Iskra és a bikája pedig a földbe csapódott.

Manon beleremegett a csattanásba, ami végigmennydörgött a világon.

Iskra és a bikája többé nem mozdult.

Abraxos fájdalmasan felnyögött, mire Manon dübörgő szívvel megpördült a

nyeregben.

Iskra meghalt. A sárgalábú örökös meghalt.

Nem érzett olyan boldogságot, mint kellett volna. Hiszen mindeközben az

ellenség a városfal védtelen rácsát támadta.

Úgyhogy megcsattintotta a gyeplőt, és Abraxos már repült is a városfal felé.

Sorrel és Vesta mellette termett, és Asterin is gyorsan
felzárkózott mögéjük hátulról. Alacsonyan repültek, a légi csatatér alatt,
ahol most már vasfogú küzdött vasfogúval a vasfogú-crochan párharc
mellett. Arrafelé haladtak, ahol a folyó elérte a várost.

A csónak már ott volt. A kis rácstól nyilak záporoztak az ellenségre, az őrök
kétségbeesetten igyekeztek visszatartani őket.

A morathi katonákat teljesen lefoglalta a célpontjuk maguk előtt, fel sem

pillantottak egészen addig, amíg Abraxos rájuk nem támadt.

Vére ott szivárgott a levegőben Manon mellett, miközben földet értek, és

Abraxos már utánuk is nyúlt karmaival, fogaival és farkával. Sorrel és Vesta
foglalkozott a többivel, és a csónak hamarosan darabokra tört.

Csakhogy ez még nem volt elég. Közel sem.

– A kövek! – lehelte Manon, és a folyó túlpartja felé irányította Abraxost.

A wyvern megértette. Manon szíve úgy megfeszült, hogy már fájt, amiért
így terhelnie kell, de a wyvern keresztülszállt a folyón, és visszacipelte
magával az egyik hatalmas sziklát. A Tizenhármak megértették a tervet, és
gyors, magabiztos mozdulatokkal követték.

Abraxos minden egyes szárnycsapása lassabb volt, mint a legutolsó.

Méterenként veszített a repülési magasságából, ahogy átvágtak a folyón.

De csak átért, épp akkor, amikor egy újabb csapatnyi morathi katona próbált
meg beférkőzni a kis, védtelen csatornába. Manon gyorsan belevágta a
sziklát a vízbe, mielőtt még elérhették volna a céljukat. A Tizenhármak is
hasonlóképpen tettek, a csobbanások végigvisszhangzottak a városfalon.

Újra és újra elismételték a mozdulatot, és minden egyes út a folyón át

lassabbnak bizonyult az előzőnél.

De végül csak felhalmozták a sziklákat, áttörték a vízfelszínt.

Aztán magasabbra emelkedtek, és végül már nem lehetett hozzáférni a

csatornához. Épp elég nagyra építették a gátat ahhoz, hogy elzárják a
bejáratot, de ne segítsenek vele a túlparton gyülekező katonáknak.
Abraxos légzése nehézkessé vált, feje lekonyult.
Manon
megfordult
a

nyeregben,
hogy

szóljon
a

másodparancsnokának, elég lesz ennyi szikla, de Asterin már egy lépéssel

előtte járt. A másodparancsnok felmutatott a föléjük magasodó városfalra.

– Menj már be!

Manon nem vesztegette az idejét vitával. Megrántotta Abraxos gyeplőjét, és

átrepültek a városfalon. A wyvern vére csak úgy záporozott az alattuk
harcoló katonákra.

Abraxos sikeresen feljutott a palota gyilokjárójára, mielőtt elszivárgott

minden ereje.

Mielőtt nekicsapódott a falnak, és megcsúszott. A csattanás visszhangot

vert Orynthban.

Magának a palotának csapódott neki, szárnya elernyedt, és Manon

gyógyítóért üvöltve már szabadította is ki magát a nyeregből.

Sokkal mélyebb volt a seb a nyakán, mint Manon gondolta.

És még így is harcolt érte. Így is odafent maradt.

Manon a mély harapásnyomra szorította a kezét, a vér úgy szivárgott

keresztül az ujjain, mint víz a megrepedt gáton.

– Jön a segítség! – nyugtatta Abraxost. Hangja reszelősen, megtörten

csengett. – Jönnek már!

A Tizenhármak leszálltak, és Sorrel berohant a palotába, nyilván azért,

hogy ha kell, a saját kezével rángassa ki a gyógyítót, és hirtelen már
tizenegy pár kéz szorította le Abraxos nyaksebét.
Elállították a vérzést. Egyként nyomták, hogy odabent tartsák az értékes
vért, amíg elő nem kerül a gyógyító.

Manon képtelen volt rájuk nézni, képtelen volt bármi egyebet tenni, mint
lehunyni a szemét, és imádkozni a Sötétséghez, a háromarcú anyához,
ahogy kezét a vérző sebre szorította.

Sietős léptek hangzottak fel a palota várfalának kövein, és Sorrel Manon

mellett termett, hogy ő is odanyomja a kezét a sebre.

A vele érkező idősebb nő lepakolta a holmiját, és szólt, hogy továbbra is

szorítsák le a sebet.

Manon nem válaszolt, nem mondta el, hogy úgysem mennek sehová.
Egyikük sem.

Akkor sem, ha az égben és odalent a földön továbbra is dúlt a harc.

Lysandra alig kapott levegőt, minden egyes szárnycsapás nehezebbnek

bizonyult az előzőnél, miközben arrafelé sietett, ahová Feketecsőrű Manon
és a boszorkányköre leszállt a palota falán.

Ő maga is wyvernné változott, kihasználta a lázadó vasfogúak érkezését,

akik elvonták a sereg figyelmét, de kezdte megérezni, hogy így felhasználta
az összes varázserejét. És a harc, a sebek, amiket még ő sem tudott
begyógyítani…

Lysandra észrevette, hogy két alak egy ismerős aranyhajú harcost cipel
felfelé a kastély lépcsőjén, amikor végre odaért a várfalhoz.

A boszorkányok azonnal felé fordultak.

Ekkor Lysandra összeszedte minden erejét, és még egyszer átváltozott,

kényszerítette a testét, hogy öltsön emberi alakot. Még

szinte fel sem húzta a nadrágot és az inget, amit a várfalnál hagyott, amikor
Ren Allsbrook és a Romlás egyik katonája felért hozzájuk a félig öntudatlan
Aedionnal.

Túl sok vér fedte.

Lysandra feléjük rohant, nem foglalkozott erős bicegésével, a bal lábát, a

jobb vállát hasogató fájdalommal. Végigrohant a várfalon, ahol a gyógyító
a sérült Abraxosszal foglalkozott, a Tizenhármak pedig vérben úszva
ügyeltek rá.

– Mi történt? – fékezett le Lysandra Aedion előtt, aki nagy nehezen

felemelte a fejét, hogy komoran rámosolyogjon.

– Egy valg herceg – felelte Ren, akit szintén vér borított, arca pedig
belesápadt a kimerültségbe.

Ó, az istenekre!

– Nem élte túl – felelte reszelősen Aedion.

Ren ráripakodott:

– Te pedig nem pihentél eleget, te ostoba barom! Szétszaggattad az

öltéseket!

Lysandra végigfuttatta a kezét Aedion arcán, homlokán.

– Keressünk neked gyógyítót…

– Már látott – nyögte Aedion. Lábát a földre tette, és igyekezett megállni

rajta. – Azért hoztak fel, hogy pihenjek.

Mintha már maga a gondolat is teljességgel nevetséges lett volna.

Ren elengedte Aedion vállát.

– Ülj le, mielőtt elesel, és bevered a fejed a kőbe! – Lysandra hajlott rá,
hogy helyeseljen, de ekkor Ren így folytatta: – Visszamegyek a falra.

– Várj!
Ren odafordult hozzá, ám Lysandra addig nem szólalt meg, amíg a Romlás
katonája le nem ültette Aediont a palota falához.

– Várj! – ismételte, amikor Ren szólásra nyitotta a száját.

Lysandra szíve dübörgött, gyomrából émelygés tört fel.

Füttyentett, mire Feketecsőrű Manon és a Tizenhármak odanéztek. Intett

nekik, pedig iszonyatosan fájt a karja.

– Megsérültél! – mordult fel Aedion.

Lysandra rá sem hederített, miközben a boszorkányok közeledtek feléjük.

Annyi kiontott vér fedte őket!

– Abraxos túléli? – kérdezte Manontól.

A

boszorkánykirálynő

aprót

bólintott,
aranyszeme

fénytelennek tűnt.

Lysandra már arra sem volt képes, hogy megkönnyebbüljön.

Hiszen azért repült ide ilyen kétségbeesetten, hogy figyelmeztesse őket

valamire. Lenyelte a torkába toluló epét, és a harcmezőre mutatott. A
csatatér sötét, ködös szívére.

– Megjavították a boszorkánytornyot. És errefelé tart. A két szememmel

láttam. Boszorkányok gyűlnek a tetején.

Teljes némaság borult rájuk.

És mintegy válaszképp, a torony felzúgott.

Nem feléjük, hanem az ég felé céloztak vele. Fény villant, mennydörgésnél

is hangosabb robbanást hallottak, majd az égbolt egy része kiürült.

Ahol korábban vasfogúak csatáztak, lázadók és hűségesek egyaránt, ahol az

imént még crochanek repültek közöttük, most nem maradt semmi.

Csupán hamu.

Lysandra elcsukló hangon folytatta, miközben a torony továbbindult,

egyenesen Orynth felé.

– Le akarják rombolni a várost.

Manon kezét és karját Abraxos vére fedte, úgy bámulta a csatamezőt. Azt a
helyet, ahol nemrég még vasfogúak és crochanek

harcoltak az ellenséges sereggel, most pedig... Egyszerűen nyomuk veszett.

A nagyanyja minden egyes állítása igaznak bizonyult a

boszorkánytornyokkal kapcsolatban.
És most nem Kaltain és az ő árnyéktüze, hanem vasfogú boszorkányok
szolgáltatták a lövések erejét.

Fiatal vasfogú boszorkányok, akik felajánlották saját magukat.

Akik megadták magukat, miközben beléptek a torony tükörrel bélelt

közepébe.

Egy közönséges Megadás húsz-harminc boszorkánnyal végzett volna

körülötte. Talán többel is, ha idősebb és erősebb boszorkányról lett volna
szó.

De ha a Megadást a boszorkánytükrök erősítik fel… Egyetlen lövés, és a

palota romhalmazzá válik. Még egy, talán kettő, és Orynth is hasonló sorsra
jut.

Vasfogúak gyülekeztek a toronynál, veszedelmes fal tartotta távol a

crochaneket és a lázadó vasfogúakat.

Néhány crochan megpróbált áttörni a vonalukon.

Vörös köpenyes testük darabokban hullott a földre.

Petrah most már visszatért a boszorkányköréhez, ő is megpróbálta elérni a

tornyot. Hogy ledöntse.

Vasfogú boszorkányok áradata tartotta vissza őket.

A torony közeledett. Egyre közelebb és közelebb ért hozzájuk.

Hamarosan lőtávolságba ér. Még néhány perc, és elég közel lesz ahhoz,
hogy a lövés elérje a palotát. Hogy eltörölje a sereget, az ellenállás utolsó
bástyáját – mégpedig örökre.

Nem marad túlélő. Nem lesz második esély.

Manon Asterinhez fordult, és halkan így szólt:

– Szükségem van egy másik wyvernre.

A másodparancsnoka rámeredt.

– Szükségem van egy másik wyvernre! – ismételte Manon.

Abraxos nem tudott ismét a levegőbe lendülni. Még órákon, napokon

keresztül röpképtelen lesz.

– Senki sem juthat túl a vasfogúak falán – szólalt meg rekedten Aedion
Ashryver.

Manon kivillantotta a fogát.

– Én igen. – Az alakváltóra mutatott. – Te oda tudsz vinni.

– Nem! – vicsorgott Aedion.

Csakhogy Lysandra is a fejét rázta, zöld szemében bánat és kétségbeesés

ült.

– Nem megy… Minden erőmet felhasználtam. Ha lenne még egy óránk…

– Öt percünk van! – csattant fel Manon. A Tizenhármakhoz pördült. – Erre

készültünk. Szét tudjuk verni az ellenséges sereget.

Átjutunk rajtuk. Szétromboljuk azt a tornyot!

A boszorkányok ekkor összenéztek. Mintha kimondatlan beszélgetés zajlott

volna le közöttük, ami során megegyezésre jutottak.

A Tizenhármak a wyvernjeikhez indultak. Sorrel megszorította Manon

vállát, miközben elhaladt mellette, majd felmászott a hátasára. Már csak
Asterin állt Manon előtt.
A

másodparancsnoka,
az

unokatestvére,
a

barátja

elmosolyodott, szeme csillagfénnyel ragyogott.

– Élj, Manon!

Manon pislogott.

Asterin erre szélesebben mosolygott, homlokon csókolta Manont, és

suttogva megismételte:

– Élj!

Manon nem számított az ütésre.

Asterin olyan erősen, olyan pontosan gyomorszájon vágta, hogy hirtelen a

levegő is kiszorult a tüdejéből. Térdre esett.

Levegőért küzdött, fel akart állni, miközben Asterin odaért Narene-hez,

felszállt a kék nőstényre, és megfogta a gyeplőt.

– Vidd haza a népünket, Manon!

Manon ekkor megértette. Hogy mire készülnek.

A lába nem engedelmeskedett, ahogy a teste sem, miközben igyekezett

talpra kászálódni.

– Ne! – nyögte reszelésen.

Csakhogy Asterin és a Tizenhármak már a levegőbe röppentek.

Már felvették az alakzatot, faltörő kost képeztek, ami olyan jól bevált
korábban. A csatamező felé száguldottak. A közeledő

boszorkánytorony felé.
Manon nagy nehezen a várfal széléhez kúszott, és felhúzta magát. A kőre
dőlt, zihálva igyekezett levegőt préselni a tüdejébe, hogy ő is felszállhasson,
hogy előkerítsen egy crochant, akitől elveheti a seprűt…

Csakhogy nem volt ott semmiféle boszorkány. Semmiféle seprű.

Abraxos továbbra is öntudatlanul hevert.

Manon halványan érzékelte, hogy az alakváltó és Aedion herceg odalép

mellé, Lord Rennel egyetemben. Halványan érzékelte, miféle némaság
borul a palotára, a városra, a falakra.

Mindannyian a közeledő boszorkánytornyot figyelték, a benne gyülekező

végzetet.

A Tizenhármakat, akik odafelé száguldottak, magával a széllel és a halállal

dacoltak.

Vasfogú boszorkányok fala emelkedett a torony előtt, elzárva az útjukat.

Száz várta a tizenkettőt.

A boszorkánytoronyban, ami mostanra elég közel járt ahhoz, hogy Manon

lássa, mi zajlik a legfelső szint nyitott boltíve alatt, ifjú boszorkány lépett az
üreges belső felé fekete köntösében.

Arrafelé, ahol Manon nagyanyja állt, és az üregre mutatott.

A Tizenhármak az útjukat álló ellenséghez értek, és nem lassítottak.

Manon olyan erősen a kőbe vájta az ujjait, hogy megroppantak vaskörmei.

A fejét rázta, ahogy valami darabokra hullott a mellkasában.

Szilánkosra törött, miközben a Tizenhármak a vasfogú ostromzárba

csapódtak.

Tökéletesen csinálták. Még sosem sikerült ilyen hibátlanra.

Halálos falanxként, nyílegyenesen törtek át az ellenséges vonalakon.
Egyenesen a torony felé repültek.

Másodpercek. Csupán másodpercek maradtak, míg a fiatal boszorkány

megidézi és rájuk szabadítja a Megadás fekete, robbanásszerű erejét.

A Tizenhármait átvágtak a vasfogúakon, szétszéledtek, oldalra nyomták

őket.

Utat nyitottak a toronyhoz, hogy Asterin előreröppenhessen a legfelső

szintre.

Imogen volt az első.

Aztán Lin.

Majd Ghislaine, wyvernjét teljesen körbevette az ellenség.

Aztán Thea és Kaya, együtt, ahogy mindig.

Aztán a zöld szemű démonikrek, nevettek közben. Utána a kémek, Edda és

Briar, akiktől még akkor is záporoztak a nyilak.

Még így is eltalálták a célpontjukat.

Aztán Vesta, aki dühödten üvöltött az ég felé.

Majd Sorrel. Sorrel, aki tartotta a megtisztított légi ösvényt Asterin

felé,

kőkemény
falat

képezett
Manon

másodparancsnokának, aki a torony felé szállt. Olyan falat, amin a

vasfogúak áradata újra és újra megtört.

A toronyban a fiatal boszorkányt fekete ragyogás vette körbe, már csupán

lépések választották el az üregtől.

Manon mellett Lysandra és Aedion összekapaszkodott. Készen a néhány

szívdobbanásnyira lévő végre.

Ekkor Asterin ott termett. A nyílt tér felé száguldott, a torony felé, amiért a
Tizenhármak az életükkel fizettek. Azzal, hogy még egyszer, utoljára
csatába indultak.

Manon nézte, nézte, egyre csak nézte, és úgy rázta a fejét, mintha meg nem
történtté tehetné, ahogy Asterin lerántotta magáról a bőrruhát, az inget.

Felállt a nyeregben, már nem szorították a csatok, és kezében tőrrel

egyenesen a torony felé suhantak a wyvernnel.

Manon nagyanyja ekkor fordult meg. Elfordult az üregtől, a serdülőtől, aki

épp beugrott volna, hogy mindannyiukat elpusztítsa.

Asterin elhajította a tőrt.

A penge tökéletes utat írt le.

Egyenesen a serdülő boszorkány hátába mélyedt, aki elterült a kövön.

Egylépésnyire a torony belsejétől.

Asterin előhúzta ikerkardjait az oldalán lógó hüvelyekből, és a toronyba

csapódott a wyvernjével. Az egész világon visszhangot vert, ahogy csont
tört a kövön.

Ám Asterin addigra már ugrott is. Íves pályát írt le a levegőben, kardját
magasra emelte, miközben a wyvernje lefelé hullott.
Narene összezúzta a testét a becsapódáskor.

Manon ekkor kezdett el sikítani.

Véget nem érően, szavak nélkül sikított, ahogy az a valami a mellkasában, a

szívében darabokra hullott.

Ahogy Asterin földet ért a torony nyitott, íves felső szintjén, és a kardját
lendítette, amikor boszorkányok rontottak rá, hogy megöljék. Mintha
fűszálak lettek volna csupán. Mintha köd gomolygott volna csak Asterin
körül, ahogy egyiket a másik után vágta le. Egyenesen előre haladt, a
matróna felé, aki belevéste Asterin hasába a szót, ami most olyan élesen
látszott a bőrén.

TISZTÁTALAN

Pörgött, forgott, mindenen keresztülhasított a pengéje, ahogy Asterin

karddal utat vágott magának Manon nagyanyja felé.

A feketecsőrű boszorkányklán főboszorkánya a fejét rázva hátrálni kezdett.

Szája megmozdult, mintha csak azt mondaná:

– Asterin, ne...

Csakhogy Asterin addigra már odaért.

És nem sötétség, hanem fény – fény ragyogott fel Asterinből, vakító és

tiszta, mint a havon megcsillanó napfény.

Fény robbant elő belőle, ahogy Asterin belekezdett a Megadásba.

Ahogy a Tizenhármak mind, majdnem tökéletes kört alkotva a torony körül,

szétzúzottan mind elkezdték Megadni magukat.

Fény. Mindegyikükből fény tört elő. Ragyogtak.

Az a fény, ami a lelkükből áradt, ádáz szívükből, ahogy átadták magukat az

erőnek. Ahogy lángra lobbantak.
Ahogy Asterin a földre vitte a feketecsőrű matrónát, Manon nagyanyja nem
volt több apró árnyéknál a fényárban. Csupán gyűlölet- és emlékfoszlány
volt, ahogy Asterin felrobbant.

Ahogy a Tizenhármak mind Megadták magukat, és apró darabokra

szaggatták saját magukat és a boszorkánytornyot.

90. FEJEZET

MANON A VÁRFAL KÖVÉRE ROGYOTT, és nagyon-nagyon sokáig

nem mozdult.

Nem hallotta azokat, akik hozzászóltak, akik megérintették a vállát. Nem

érezte a hideget.

A nap magasra hágott, majd süllyedni kezdett.

Valamikor lefeküdt a kőre, és a falhoz gömbölyödött. Amikor felébredt,

szárny fedte, és meleg lélegzet fújt át a feje felett, ahogy Abraxos
szunyókált.

Nem maradtak szavak. Semmi, csak a csengő némaság.

Manon talpra kászálódott, kibújt a szárny alól, ami eddig pajzsként védte.

Hajnal hasadt.

És ahol egykor a boszorkánytorony állt, ahol a hadsereg volt, most csupán

felperzselt föld maradt.

Morath visszahúzódott. Jócskán visszahúzódott.

A város és a falai még mindig álltak.

Manon Abraxos oldalára tette a kezét, hogy felébressze.

Repülni nem tudott, egyelőre még nem, úgyhogy együtt sétáltak.

Le a várfal lépcsőjén. Ki a palota kapuján, az alattuk elterülő

város utcáira.

Nem érdekelte, hogy mögé szegődtek. Egyre többen és többen.

Az utcák vérrel és törmelékkel teltek meg, megcsillant rajtuk a nap aranyló

fénye.

Manon nem érezte a nap melegét az arcán, ahogy kisétáltak a déli kapun, az
azon túl elterülő síkságra. Nem érdekelte, hogy valaki kinyitotta előttük a
kaput.

A mellette lépdelő Abraxos odébb lökött egy halom valg katonát, utat
nyitott neki. Mindazoknak, akik követték őket.

Némaság uralkodott. Mind Manonban, mind a síkságon.

Némaság, üresség.

Manon átvágott a dermedt csatamezőn. Nem állt meg, amíg el nem érte a
robbanás középpontját. Amíg egyenesen a szívében állt már.

Semmi sem maradt a toronyból. Ahogy azokból sem, akik benne, körülötte
voltak. Még a kövek is megolvadtak.

Semmi sem maradt a Tizenhármakból, a bátor, nemes wyvernjeikből.

Manon térdre rogyott.

Hamu rebbent, libegett, éppolyan könnyűnek bizonyult, mint a hópelyhek,

ahogy az arcán folyó könnyekhez tapadtak.

Abraxos odaült mellé, farkával körbefonta őt, ahogy Manon a térdére hajolt,
és zokogott.

Ha a háta mögé néz, látta volna Glennist. És Bronwent.

Kékvérű Petrah-t.
Aedion Ashryvert, Lysandrát és Ren Allsbrookot.

Galan herceget, Rolfe kapitányt és Briarcliffi Anselt, valamint Iliast és a

tündérnemeseket.

Ha hátranéz, látta volna a fehér virágokat a kezükben.

Elgondolkozott volna, mégis hogy szerezték a tél derekán.

Ha a háta mögé néz, látta volna a mögéjük gyűlt embereket.

Olyan sokan voltak, hogy egészen a város kapujáig elért a soruk.

Látta volna, hogy halandók állnak a crochanek és a vasfogúak mellett.

Mind azért jöttek, hogy megemlékezzenek a Tizenhármakról.

De Manon nem nézett hátra. Még akkor sem, amikor a vezetők, akik vele
jöttek, akik elkísérték egészen idáig, elkezdték letenni virágukat a
felperzselt, véres földre. Még akkor sem, amikor az ő

könnyük is csorogni kezdett, és lehullott a hamvakra a tiszteletük jele mellé.

Nem szólaltak meg. Ahogyan az utánuk érkezők sem.

Néhányuknál virág volt, sokaknál viszont kő, azt helyezték el.

Akiknél egyik sem volt, azok személyes holmikat hoztak, hogy azzal
adózzanak. Végül teljesen beterítették a robbanás helyét, mintha virágoskert
nőtt volna a vérmezőre.

Glennis végig vele maradt.

És amikor magukra maradtak a néma csatamezőn, Manon dédanyja a

vállára tette a kezét. Hangja valahogy távolian csengett, ahogy így szólt: –
Híd kell, fény kell. Ha olvad a vas, ha virágok sarjadnak a véráztatta
földből, amikor a föld tanúbizonyságot tesz, akkor térjetek haza!
Manon nem hallotta a szavakat. Nem vette észre, hogy már Glennis is
visszatért a háta mögött magasodó városba.

Manon órákon át térdepelt a harcmezőn Abraxosszal az oldalán. Mintha így

velük lehetne még egy kicsit, a Tizenhármakkal.

És a messzeségben, a hófedte hegyeken túl egy egykor pompás város előtti

puszta síkságon virág sarjadt.

91. FEJEZET

DORIAN EL SEM HITTE – reménykedni sem mert abban, ami most a

szeme elé tárult.

Egy idegen hadsereg vonult északnak. Egy olyan hadsereg, amit

gyerekkorától kezdve tanulmányozott. Ott voltak a kagán gyalogos katonái
és a darghan lovasság. Felettük szárnytengert alkotva legendás rukok
szálltak, mesésen, büszkén.

A sereg elejét célozta meg, olyan közel ment, amilyen közel csak tudott, és
azon gondolkozott, vajon a kagán melyik gyereke jött el. Vajon velük van-e
Chaol. Hogy ez a csodálatos hadsereg azt jelenti-e, hogy a barátja minden
nehézség ellenére is sikerrel járt.

Ekkor vették észre a rukok.

Üldözőbe vették, ő pedig jelezni kezdett, ahogy egyre közelebb ért a

sereghez. Reménykedett benne, hogy megtorpannak majd.

Ám ekkor leszállt a kereszteződésben. És meglátta őket.

Meglátta őt.

Aelint, ahogy felé vágtázik. Oldalán Rowannel és Elide-dal, mögötte a

többiekkel.
Maeve úgy hitte, Aelin Terrasenbe indult. És így is volt, a kagán hadserege
kísérte.

Aelin mosolya azonnal lehervadt, ahogy a közelébe ért. Mintha megérezte

volna, mi van nála.

– Hol van Manon? – kérdezte.

– Terrasenben – felelte Dorian kissé lihegve. – És ha minden jól alakult, a

crochanek is vele vannak.

Aelin szólásra nyitotta a száját, szeme elkerekedett, ám ekkor egy másik

lovas vágtázott végig az úton.

És a világ elcsendesült.

A lovas lefékezett, ahogy mögötte egy gyönyörű nő is, akit Dorian csak az
aranyló jelzővel illethetett.

De Dorian csak a lovast bámulta. Azt, ahogyan tartotta magát, ahogy ült a
nyeregben.

És amikor Chaol Westfall leugrott a lóról, és az utolsó néhány lépést futva

tette meg Dorian felé, Adarlan királya könnyezni kezdett.

Chaol nem rejtette el a könnyeit, a remegést, ami úrrá lett rajta, amikor
Doriannek csapódott, és megölelte a királyát.

Senki sem szólt egy szót sem, pedig Chaol tudta jól, mind ott vannak.
Tudta, hogy Yrene ott áll mögötte, és velük együtt sír.

Chaol csak ölelte a barátját, a testvérét.

– Tudtam, hogy menni fog – szólalt meg Dorian rekedtesen. –

Tudtam, hogy valahogy sikerrel jársz. Mindenben.

A hadsereg. A tény, hogy a saját lábán áll.

Chaol még jobban magához szorította Doriant.

– Neked is van mit mesélned!

Dorian elhúzódott, arca komorrá vált.

Az ő története, döbbent rá Chaol, nem olyan boldog, mint a sajátja.

De még mielőtt a Dorian cipelte borzalom rájuk szakadhatott volna, Chaol

hátramutatott Yrene-re, aki szintén leszállt a lováról, és most a könnyeit
törölgette.

– A nő, akinek mindezt köszönhetjük – intett Chaol a lábára, arra utalva,

hogy képes állni, járni, majd az utat betöltő

hadseregre. – Yrene Towers. A Torre Cesme gyógyítója. És a feleségem.

Yrene meghajolt, Chaol pedig esküdni mert volna, hogy egy pillanatra
bánat sötétíti Dorian szemét. Ám ekkor a királya a tenyerébe vette Yrene
kezét, és felhúzta őt a meghajlásból. És bár mosolyába még mindig vegyült
némi szomorúság, Dorian így szólt: – Köszönöm!

Yrene elvörösödött.

– Nagyon sokat hallottam már rólad, felség.

Dorian kacsintott, felsejlett az, aki egykor volt.

– Remélem, csupa rosszat!

Yrene felnevetett, és az arcára kirajzolódó boldogság láttán –

amiről Chaol tudta jól, mindkettejüknek szól – Chaol ismét beleszeretett.

– Mindig is szerettem volna egy húgot – jegyezte meg Dorian, és
megcsókolta Yrene mindkét orcáját. – Üdvözöllek Adarlanban, Lady
Yrene!

Yrene mosolya ellágyult – elmélyült, ahogy a hasára tette a kezét.

– Akkor nyilván nagy örömmel tölt majd el, hogy hamarosan nagybácsi
leszel.

Dorian hátrapördült. Chaol bólintott, képtelen volt szavakba önteni a szívét

megtöltő érzelmeket.

Ám Dorian mosolya elhalványodott, amikor arrafelé fordult, ahol Aelin

most egy fának dőlt, oldalán Rowannel és Elide-dal.

– Tudom – szólalt meg Aelin, és Chaol azonnal rájött, hogy nem a

terhességről beszélnek.

Dorian lehunyta a szemét, Chaol pedig a királya vállára tette a kezét, mert
tudta, hogy súlyos dolgot fog most megosztani velük.

– Megszereztem a harmadikat Morathból – jelentette ki Dorian.

Chaol térde megroggyant, Yrene pedig azonnal ott termett, és átkarolta a

derekát.

A rémkulcsok.

Chaol Dorianhez fordult:

– Mind a három nálad van?

Dorian biccentett.

Rowan egyetlen pillantást vetett a társaira, akik azonnal indultak is, hogy
gondoskodjanak róla, a seregből senki se halljon a beszélgetésükből semmit
ezek után.

– Belopóztam Morathba a harmadikért – folytatta Dorian.

– Az istenekre! – lehelte Aelin. Chaol csupán pislantott egyet.

– Az még a könnyebbik része volt – sápadt el Dorian. A kagán gyerekei

tűntek fel a sereg mélyéről, mire Dorian Nesrynre mosolygott.
Majd
biccentett
a

nemeseknek.

Később

bemutatkoznak egymásnak.

– Maeve is ott volt – fordult vissza Dorian Aelinhez.

Lángok táncoltak Aelin ujjhegyein, ahogy Goldrynt markolta.

A penge mintha beitta volna a tüzet, felragyogott a rubin.

– Tudom – mondta halkan.

Dorian felvonta a szemöldökét. Aelin megrázta a fejét, és intett, hogy

folytassa, miközben a tündérek visszatértek.

– Maeve rájött, hogy ott vagyok, és... – Dorian felsóhajtott, majd minden
szép sorjában elmesélt.

Amikor a végére ért, Chaol hálás volt, hogy Yrene átkarolja a derekát.
Némaság borult rájuk, sűrű és feszültséggel teli. Dorian elpusztította
Morathot.

– Úgy sejtem – ismerte be Dorian –, hogy mind Erawan, mind Maeve

túlélte
Morath

összeomlását.

Valószínűleg
csak

feldühítettem vele őket.

Chaol továbbra is csodálta a barátját, a többiek meg a szemüket

meresztették.

– Szép munka! – jelentette ki Lorcan, ahogy tetőtől talpig szemügyre vette a

király. – Nagyon is szép munka!

Aelin elismerően füttyentett.

– Bár a saját szememmel láthattam volna! – mondta Doriannek fejcsóválva.

Aztán Rowanhez fordult. – Tehát a nagybátyád és Essar mégis sikerrel járt.
Kihajították Maeve-et.

A tündérherceg felhorkant.

– Mondtad, hogy határozottan fogalmaztál. Hinnem kellett volna neked. –

Aelin meghajolt. Chaolnak halvány fogalma sem volt, miről beszélnek, de
Rowan már folytatta is: – Maeve már nem lehet tündérkirálynő, hát keríteni
akar magának egy másik trónt.

– Ribanc! – sziszegte Fenrys. Chaol hajlott rá, hogy egyetértsen vele.

– Tehát bebizonyosodott a legrosszabb félelmünk – pillantott Sartaq herceg

a testvéreire. – A valg király és királynő egyesítette erőit. – Biccentett Elide
felé. – A nagybátyád igazat mondott.

– Viszont Maeve-nek nincs hadserege – emlékeztette őket Dorian. – Csak a

saját ereje maradt.

Nesryn összerezzent.

– A pókhercegnők is katasztrofálisnak bizonyulhatnak.

Chaol Yrene-re pillantott, a nőre, akinek a testében a valgok elleni

leghatalmasabb fegyver lapult.
– Mikor hagytad el Morathot? – kérdezte Rowan.

– Három nappal ezelőtt – válaszolta Dorian.

Rowan Aelinhez fordult, aki hamura vált arccal a fának dőlve maradt.
Chaolban felmerült, hogy talán azért nem mozdul, mert őt sem tartaná meg
a lába.

– Legalább tudjuk, hogy Erawan még nincs Terrasenben.

– A vasfogú csapata viszont előbb indult – tájékoztatta őket Dorian.

– Tudjuk – felelte Chaol. – Már majdnem Orynthnál vannak.

Dorian a fejét rázta.

– Az lehetetlen. Nem sokkal utánam indultak. Csodálom, hogy nem láttátok

őket a Ruhnn-hegység felett repülni.

Néma csend.

– Még nincs Orynthnál a teljes vasfogú hadsereg – mondta Aelin halkan.

Túl halkan.

– Több mint ezret számoltam abban a seregben, amivel én repültem –

magyarázta Dorian. – Soknál katonák is voltak, mind valg.

Chaol lehunyta a szemét, és Yrene néma biztatásképp megszorította a kezét.

– Úgyis tudtuk, hogy túlerőben lesznek a rukhinnal szemben –

jegyezte meg Nesryn.

– Semmi sem marad Terrasenből, amit a rukhin megvédhetne –

dörgölte Kashin herceg az állát. – Még akkor sem, ha a crochanek előttünk

érkeznek.

Terrasen királynője erre végre ellökte magát a fától.

– Két választásunk maradt – jelentette ki, és bár iszonyatos pokol várt rájuk,
hangja magabiztosan csengett. – Továbbhaladunk

észak felé, amilyen gyorsan csak tudunk. Amint Terrasenbe érünk, kiderül,
van-e miért harcolni még. Talán én magam is el tudok bánni jó néhány
wyvernnel.

– És a másik választási lehetőség? – kérdezte Hasar hercegnő.

Aelin arca komor volt.

– Nálunk van a három rémkulcs. Itt vagyok én. Most azonnal véget
vethetek ennek. Vagy legalábbis kivonhatom Erawant az egyenletből,
mielőtt ránk talál, visszalopja a kulcsokat, és az uralma alá hajtja ezt a
világot, és a többit is.

Rowan megrezzent, majd a fejét rázta. Aelin azonban feltartotta a kezét.

Erre még a tündérherceg is megdermedt.

– Nem egyedül az én döntésem.

És ekkor Chaol rádöbbent, hogy valóban királynő áll előtte, nem pedig az
orgyilkos, akit néhány kilométernyire innen kirángatott a sóbányából. Még
csak nem is az a nő, akit aztán Résvárban látott.

Dorian kihúzta magát.

– Hanem az enyém is.

Aelin lassan, nagyon lassan ránézett. Chaol megfeszült. Aelin hangja

vészjóslóan halkan csengett, ahogy beszélni kezdett Dorianhez: –
Megszerezted a harmadik kulcsot. A te szereped ennyiben ki is merült.

– Meg a nagy büdös francokat! – villant meg Dorian zafír szeme. –

Ugyanaz a vér, ugyanaz az adósság folyik az én ereimben is.

Chaol ökölbe szorította a kezét, miközben az ellen küzdött, hogy

megszólaljon. Úgy tűnt, Rowan is ugyanezt teszi, ahogy a két uralkodó
megütközött.
Aelin arca rezzenéstelen maradt – távoli.

– Ennyire szeretnél meghalni?

Dorian nem hagyta magát.

– Miért, te?

Némaság. Teljes és tökéletes némaság uralkodott a tisztáson.

Aztán Aelin vállat vont, mintha nem világok súlya nyomná a vállukat.

– Függetlenül attól, hogy ki teszi vissza a kulcsokat a kapuba, a sors közös.

Úgyhogy egyként kell döntenünk. – Felszegte az állát.

– Folytassuk a háborút, reménykedjünk benne, hogy időben elérjük

Orynthot, aztán pusztítsuk el a kulcsokat? Vagy semmisítsük meg a
kulcsokat most, és aztán mentek északnak? – Elhallgatott. Borzalmas volt a
csend, elviselhetetlen. – De már nélkülem.

Rowan remegett. Hogy az önuralomtól vagy a rettegéstől, azt Chaol nem

tudta megmondani.

Aelin továbbra is tökéletes nyugalommal így szólt:

– Szeretnék szavazást kezdeményezni.

Szavazás.

Rowan még életében nem hallott ekkora ostobaságot!

Még ha részben ragyogott is a büszkeségtől, amiért Aelin az itt és mostot

választotta arra a pillanatra, hogy kezdetét vegye az új világ, amit ígért.
Egy olyan világ, ahol nem kevesek kezében összpontosul a hatalom, hanem
sokakéban. Itt kezdődik, ezzel a húsba vágóan fontos kérdéssel. Ezzel az
elviselhetetlen sorssal.

Mindannyian továbbsétáltak az úton, és Rowannek feltűnt, hogy

kereszteződésben állnak. Hogy Dorian, Aelin és Chaol áll a

középpontján, csupán néhány kilométernyire a sóbányától. Ahol annyi

minden elkezdődött, kicsit több mint egy évvel ezelőtt.

Tompa zúgás uralta Rowan fejét, ahogy egyre hevesebbé vált a vita.

Tudta, hogy térdre kellene hullania Dorian előtt, és köszönetet mondani,

amiért megszerezte a harmadik kulcsot. Ugyanakkor gyűlölte is a királyt.

Gyűlölte az utat, amire ezer évvel ezelőtt kényszerítették őket.

Gyűlölte, hogy ilyen döntést kell meghozniuk, amikor már annyit

küzdöttek, annyi mindent feláldoztak.

Kashin herceg így szólt:

– Százezer fős sereg ellen vonulunk, talán még többen is vannak. Ez a szám
nem változik akkor sem, ha lezárjuk a rémkaput. Szükségünk lesz a
Tűzhozóra, hogy átvágjunk rajtuk.

Hasar hercegnő a fejét rázta.

– De előfordulhat, hogy a sereg összeroppan, amint Erawan eltűnik. Ha

levágjuk a szörny fejét, annyi a testének is.

– Ez elég nagy kockázat – feszült meg Chaol állkapcsa. – Lehet, hogy segít,
ha eltávolítjuk Erawant a játszmából, de az is lehet, hogy nem. Hatalmas a
hadsereg, tele valgokkal, akik szívesen átvennék a helyét, lehet, hogy meg
sem tudnánk őket állítani.

– Akkor miért nem használjuk a kulcsokat? – vetette fel Nesryn. – Miért

nem visszük őket északra, hogy használjuk őket, elpusztítsuk a sereget,
és…
– A kulcsokat nem lehet használni – vágott közbe Dorian. –

Azzal elpusztítanánk azt is, aki használja. Nem is vagyunk benne teljesen
biztosak, hogy egy halandó képes lenne ellenállni ekkora erőnek. –
Biccentett Aelinnek, aki némán, figyelmesen hallgatta őket, miközben
Rowannek az utolsó csepp önuralmára is szüksége volt, hogy ne okádja ki a
gyomra tartalmát. – Már az is mindent felemésztene, ha vissza kellene rakni
a kapuba. – Feszülten hozzátette: – Egyikünk belehalna.

Rowan tudta, hogy vitatkoznia kellene, üvölteni.

Dorian így folytatta:

– Ezért kellene nekem megtenni.

– Nem! – bukott ki a szó Chaolból... És Aelinből. Az első szava azóta, hogy

vitatkozni kezdtek.

Fenrys volt az, aki halálosan halkan Chaolhoz fordult:

– Jobban szeretnéd, ha a királynőm halna meg, mint ha a királyod?

Chaol megmerevedett.

– Azt szeretném, ha egyik barátom sem halna meg. Azt szeretném, ha nem
történne meg ez az egész.

Még mielőtt Fenrys vicsorogva válaszolhatott volna, Yrene közbevágott:

– Szóval amikor elkészül a Zár, és lezárjuk vele a rémkaput, az istenek

eltűnnek?

– Nem kár értük! – motyogta Fenrys.

Yrene azonban megfeszült annak hallatán, hogy a hím ilyen könnyedén

lemondana róluk, és a szívére tette a kezét.

– Én szeretem Silbát. Nagyon is. Ha eltűnik ebből a világból, akkor az erőm

is megszűnik létezni? – Az összesereglettekre mutatott.
– Nem hinném – felelte Dorian. – Ilyen árról legalábbis nem volt szó.

– Mi van a világ többi istenével? – ráncolta a homlokát Nesryn.

– A kaganátus harminchatjával. Ők talán nem istenek? Őket is elküldenénk,

vagy csak ezt a tizenkettőt?

– Talán a mi isteneink másfélék – merengett Hasar.

– Akkor ők nem segíthetnek? – kérdezte Yrene. Fájdalom sötétítette

aranyszínű szemét, ahogy az őt megáldó istennőre gondolt. – Ők nem
tudnának közbeavatkozni?

– Valóban működnek egyéb erők is a világon – érintette meg Dorian

Damaris markolatát. Az igazság istene, az, aki megáldotta Gavin kardját. –
De úgy gondolom, ha ezek az erők a segítségünkre lehetnének ebben az
ügyben, akkor már megtették volna, ami tőlük telik.

Aelin toppantott.

– Csak az időnket pocsékoljuk, ha isteni közbeavatkozásra várunk! És most

nem erről van szó. – Égő tekintetét Dorianre függesztette. – És nem is az a
vita tárgya, hogy ki fizesse meg az árat.

– Miért? – bukott ki Rowanből a halk kérdés, mielőtt még visszafoghatta

volna magát.

A párja lassan felé fordult.

– Mert nem. – Éles, jeges szavak. Dorianre pillantott, Adarlan királya épp
szólásra nyitotta a száját. Ráförmedt: – Nem!

Dorian ismét meg akart szólalni, ám Rowan ekkor elkapta a pillantását.

Farkasszemet néztek, hogy Dorian kiolvashassa a tekintetéből a szavakat.
Majd máskor. Majd máskor megvitatjuk!

Ha észrevette is Aelin néma szóváltásukat, ha felfigyelt is Dorian apró

biccentésére, nem mutatta. Csupán ennyit mondott:
– Nincs időnk erre a parttalan vitára!

Lorcan biccentett.

– Minden egyes pillanatban, amikor nálunk van mindhárom kulcs, azt

kockáztatjuk, hogy Erawan ránk talál, és végül megkapja, amire vágyik.
Vagy Maeve – tette hozzá a homlokát ráncolva. – De még ennek tudatában
is északnak mennék, hogy Aelin átvághasson Morath légióin.

– Nézzétek tárgyilagosan! – morogta Aelin. Körbenézett. –

Tegyetek úgy, mintha nem ismernétek. Tegyetek úgy, mintha nem lennék
senki és semmi számotokra. Mintha fegyver lennék. Most vetnétek be, vagy
inkább később?

– De nem az vagy – mondta Elide halkan. – Nagyon sok ember számára

nem.

– A kulcsok visszakerülnek a kapuba – jelentette ki Aelin kissé hűvösen. –

Ha nem most, akkor később. És velük együtt én is odaveszek. Arról hozunk
döntést, hogy ez most történjen meg, vagy néhány hét múlva.

Rowan egyszerűen nem bírta. Képtelen volt még egy szót végighallgatni.

– Nem!

Megint mindenki megdermedt.

Aelin kivillantotta a fogát.

– Olyan nincs, hogy nem csináljuk végig!

– Majd elrejtjük őket megint – mondta Rowan. – Erawan több ezer évre
elvesztette őket. Megismételhetjük. – Yrene-re mutatott.

– Ő egyedül is el tudná pusztítani Erawant.

– Arról szó sem lehet! – dörrent rá Aelin. – Yrene várandós…

– Képes vagyok rá – lépett el Yrene Chaol mellől. – Ha van rá mód, meg
tudom csinálni. Talán a többi gyógyító is segíthet...

– Több ezer valg lesz, akit elpusztíthatsz vagy megmenthetsz, Lady

Westfall – jelentette ki Aelin továbbra is ridegen. – Erawan még azelőtt
végezhet veled, hogy egyáltalán hozzáérnél.

– Miért csak te áldozhatod fel az életedet ezért, más miért nem?

– vitatkozott Yrene.

– Nem én hordok gyermeket a szívem alatt.

Yrene lassan pislantott.

– Hafiza talán képes lenne…

– Nem vagyok hajlandó „mi lenne, há”-kkal meg „talán”-okkal foglalkozni!

– jelentette ki Aelin olyan hanghordozással, amit Rowan ritkán hallott tőle.
Egy királynő hangján. – Szavazunk!

Most. Visszarakjuk a kulcsokat a kapuba most rögtön, vagy menjünk

tovább Terrasenbe, és utána csináljuk, ha meg tudjuk állítani a sereget?

– Erawant megállíthatjuk – erősködött Yrene, akit a legkevésbé sem

hatottak meg a királynő szavai. Nem félt a haragjától. –

Tudom, hogy így van. A kulcsok nélkül is megállíthatjuk.

Rowan hinni akart neki. Még soha életében nem akart úgy semmit, mint
elhinni Yrene Westfall szavait. Chaol Dorianre pillantott, úgy tűnt, ő is ezt
szeretné.

Azonban Aelin Hasar hercegnőre mutatott.

– Mire szavazol?

Hasar Aelin szemébe nézett. Végiggondolta.

– Én azt mondom, csináljuk most.

Aelin Dorianre mutatott.

– Te?

Dorian megfeszült, arcán még mindig ott tombolt a befejezetlen vita. Mégis
így felelt:

– Csináljuk most.

Rowan lehunyta a szemét. Szinte alig hallotta, ahogy a többi uralkodó és

szövetséges is leadta a szavazatát. A fák vonalához sétált, hogy futásnak
eredhessen, ha tényleg hányni fog.

Aelin ekkor így szólt:

– Te vagy az utolsó, Rowan.

– Nemmel szavazok. Sem most, sem később nem akarom.

Aelin szeme hűvössé vált, távolivá. Épp olyanná, mint amilyen még
Ködvárban volt.

– Akkor hát eldőlt – jegyezte meg Chaol halkan. Szomorúan.

– Hajnalban elkészítjük a Zárat, és visszatesszük a kulcsokat a kapuba –

nyugtázta Dorian.

Rowan egyre csak a párját bámulta. Azt a nőt, akiért egyáltalán még
lélegzett.

– Te mire szavazol, Aelin? – kérdezte Elide halkan.

Aelin elszakította a pillantását Rowantől, akit mintha jeges szél korbácsolt

volna a párja tekintetének hiányától.

– Nem számít.
92. FEJEZET

AELIN NEM ÁRULTA EL A TÖBBIEKNEK, hogy nem csak arról szólt

ez a szavazás, hadd döntsék el a világ sorsát ők, mint a benne élő

szabad népek képviselői. Hanem arról is, hogy valaki más döntsön helyette.
Hogy valaki más válassza meg az utat.

Aznap este Távolvégnél táboroztak le, a sóbánya öt kilométernyire sem volt

tőlük.

Rowan felállíttatta az uralkodókat megillető sátrat. Az uralkodói ágyat.

Aelin nem evett a többiekkel. Szinte hozzá sem nyúlt az ételhez, amit
Rowan az asztalra tett. Még mindig ott állt előtte a kihűlt sült nyúl, ahogy a
hasztalan, rémjelekkel teli könyveket böngészte.

– Nem fogadom el ezt az egészet – szólalt meg Rowan az asztal túlsó

oldaláról.

– Én viszont igen.

A szavak színtelenül, élettelenül buktak ki belőle.

Amilyen ő is lesz, még mielőtt teljesen felkel a nap. Aelin becsukta az

ősrégi kötetet.

Már csupán napok választották el őt Terrasen határától. Talán azzal a

feltétellel kellett volna beleegyeznie abba, hogy most csinálják, hogy előbb
odamennek Terrasenbe. Inkább terraseni földön történne, mint Távolvég
mellett.

Csakhogy minden egyes múló nap kockázatot jelentett.

Borzalmas kockázatot.
– Még soha életedben nem törődtél bele semmibe – morgott Rowan.
Felpattant, és megtámaszkodott az asztalon. – És most hirtelen hajlandó
vagy rá?

Aelin nyelt egyet, sajgott a torka.

Végignézett a könyveken, amiket már háromszor elolvasott, mindhiába.

– Mégis mit kellene tennem, Rowan?

– A pokolba kívánni az egészet! – csapott Rowan az asztalra, megzörgetve

a tányérokat. – Mondd, hogy menjenek a fenébe a terveikkel, a jóslataikkal
meg a sorsaikkal, és majd te megírod a sajátodat! Csinálj bármit, bármit,
csak ezt ne!

– Erilea népei kinyilatkoztatták az akaratukat.

– A pokolba azzal is! – vicsorgott Rowan. – Majd a háború után kezdetét

veheti a szabad világ. Válasszák csak meg a saját nyomorult királyaikat és
királynőiket, ha úgy akarják!

Aelin is felmordult.

– Egy pillanattal sem akarom tovább viselni ezt a terhet! Nem akarok
választani, hogy aztán kiderüljön, hibáztam, amikor elodáztam!

– Tehát te is ellene szavaztál volna. Elmentél volna Terrasenbe.

– Mit számít? – ugrott fel Aelin. – A többi szavazat nem mellettem szólt.
Ha elmondtam volna, hogy el akarok menni Orynthba, hogy még egyszer
utoljára harcolhassak, azzal csak megrendítem őket.

– A te halálod közeleg. Csak kell legyen beleszólásod.

Aelin kimutatta a foga fehérjét.

– Ez a sorsom. Elena megpróbált kimenteni. És nézd, mi lett a vége! A

dühödt istenek csapata megesküdött, hogy végez halhatatlan lelkével.
Amikor elkészül a Zár, amikor lezárom a kaput, még egy életnek véget
vetek a sajátom mellett.

– Elena ezer évig létezett, élőként és holtában lélekként. Már megbocsáss,

ha magasról szarok rá, hogy eljött számára a vég, amikor te csak húsz évet
kaptál.

– Miatta értem meg egyáltalán azt a húszat.

Még húszat sem. Sok-sok hónap volt még hátra a születésnapjáig. Tavaszig,
amit ő már nem ér meg.

Rowan fel-alá járkált, a szőnyeg elnyelte a léptei zaját.

– Ez az egész az ő hibája! Miért kellene egyedül viselned a

következményeit?

– Mert mindig is az én vállamat kellett, hogy nyomja a súly.

– Baromság! Ugyanúgy lehetett volna Dorian is. Hajlandó is rá.

Aelin pislogott.

– Elena és Nehemia azt mondta, Dorian nem áll készen rá.

– Dorian bement Morathba, aztán élve kisétált, szemtől szemben állt

Maeve-vel, és végül összeroppantotta az egészet.

Szerintem pont ugyanúgy készen áll, mint te.

– Nem hagyom, hogy feláldozza magát helyettem.

– Miért?

– Mert a barátom. Mert képtelen lennék együtt élni magammal, ha

hagynám.

– Azt mondta, megteszi, Aelin.

– Nem tudja, mit akar. Szinte még maga mögött sem hagyta a borzalmakat,
amik érték.

– És te? – vitatkozott vele Rowan. A legkevésbé sem hatotta meg Aelin

érvelése. – Felnőtt férfi. Képes meghozni a saját döntéseit. Mi is
meghozhatjuk, nem kell úgy tenned, mintha minden rajtad múlna!

Aelin kivillantotta a fogát.

– Már megszületett a döntés!

Rowan összefonta a karját.

– Akkor ott leszek melletted. Együtt csináljuk.

Aelinben megállt az ütő.

– Nem fogod egyedül elkészíteni a Zárat – folytatta Rowan.

– Nem. – Aelin keze remegni kezdett. – Arról szó sem lehet!

– Ki mondja?

– Én mondom! – Aelin levegőt sem kapott a gondolattól, hogy Rowan

számára eljöhet a vég. – Ha lehetséges lenne, Elena elmondta volna. Az én
vérvonalamból kell valakinek megfizetnie az árat.

Rowan szólásra nyitotta a száját, de aztán felfigyelt az Aelin arcára kiülő, a

szavaiban csendülő igazságra. A fejét rázta.

– Megígértem,
hogy

találunk

más

módot,
amivel

megfizethetjük ezt az adósságot... Együtt.

Aelin végignézett a szétdobált könyveken. Semmi – a könyvek, a

reménysugár, amit szolgáltattak, végül semmit sem eredményeztek.

– Nincs más lehetőség – túrt bele a hajába. – Nincs más lehetőségem –

javította ki magát.

Nem maradt kijátszatlan lapja, nagy meglepetése. Erre nem.

– Akkor ne csináljuk meg holnap! – erősködött Rowan. –

Várjunk! Megmondjuk a többieknek, hogy előbb elmegyünk Orynthba.

Talán a királyi könyvtárban van valamilyen…

– Mi értelme van szavazásra bocsátani valamit, ha aztán nem foglalkozunk

az eredménnyel? Eldöntötték, Rowan. Holnap vége.

A szavak üresen, émelyítően csengtek benne.

– Hadd keressek más módot! – Rowan hangja elcsuklott, de továbbra is fel-

alá járkált. – Fogok találni más módot, Aelin…

– Nincs más mód. Hát nem érted? Ez az egész – sziszegte Aelin karját
kitárva – azért van, hogy életben maradj. Hogy mind életben maradjatok.

– És a te életeddel fizetünk érte. Hogy enyhíts valamilyen szűnni nem akaró

bűntudatot.

Aelin rácsapott az egyik kupacnyi ősrégi könyv tetejére.

– Szerinted én meg akarok halni? Szerinted nekem olyan könnyű, felnézni

az égre, és azt gondolni, hogy talán most látom utoljára? Rád nézni, és
azokon az éveken merengeni, amik nem adatnak meg?
– Nem tudom, mit akarsz, Aelin – vicsorgott Rowan. – Nem mondhatnám,
hogy teljesen őszinte voltál.

Aelin szíve mennydörgésszerűen dübörgött.

– Azt akarom, hogy vége legyen, vagy így, vagy úgy. – Keze ökölbe szorult.
– Azt akarom, hogy vége túl legyünk rajta!

Rowan a fejét csóválta.

– Tudom. És tudom, min mentél keresztül, hogy a doranelle-i hónapok

során a poklok poklát jártad meg, Aelin. De nem adhatod fel. Most nem.

Aelin szeme szúrt.

– Ezért tartottam ki. Pontosan ezért. Hogy visszatehessem a kulcsokat a

kapuba. Amikor Cairn darabokra szaggatott, amikor Maeve minden
ismerőset elvett tőlem, egyedül azért nem törtem meg, mert tudtam, hogy ez
múlik a túlélésemen. Hogy ha elbukok, akkor mind meghaltok. – Légzése
egyenetlenné vált, kapkodóvá. – És azóta voltam olyan átkozottul ostoba,
hogy azt hittem, talán mégsem kell megfizetnem ezt az árat, hogy talán
látom még Orynthot. Hogy talán Dorian megcsinálja helyettem. – Aelin a
földre köpött. – Miféle ember vagyok én? Hogy rettegéssel töltött el,
amikor ma megérkezett?

Rowan szólásra nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de Aelin elcsukló

hangon közbevágott.

– Egy pillanatra elhittem, hogy megmenekülhetek. És amint így történt, az

istenek azonnal ideküldték Doriant. Mondd, hogy nem szándékos volt!
Mondd, hogy az istenek, vagy bármiféle erők uralják is ezt a világot, nem
azt ordítják éppen, hogy nekem kell elkészítenem a Zárat!

Rowan hosszasan bámult rá, mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt. Majd

így szólt:

– Mi van, ha ezek az erők nem azért vetették Doriant az utadba, hogy

egyedül fizesd meg az adósságot?
– Nem értem.

– Mi van, ha összehoztak titeket? Hogy ne kelljen választani, hanem

megoszthassátok a terhet. Egymással.

Mintha még a tűztálak is megdermedtek volna.

Rowan szeme izzott, ahogy tovább győzködte.

– Aznap

szétrobbantottátok
az

üvegpalotát,
amikor

megfogtátok egymás kezét, amikor egyesítettétek az erőtöket…

Még sosem láttam ilyesmit. Képesek voltatok összeolvasztani az erőtöket,

eggyé válni. Ha a Zár egy teljes személyt követel, miért nem adtok egy
felet? Mindketten egy felet, hiszen mindkettőtök ereiben Mala vére folyik!

Aelin lassan lerogyott a székébe.

– Nem tudhatjuk, hogy beválik-e.

– Még mindig jobb, mint ha lehajtott fejjel odasétálnál a saját kivégzésedre.

Aelin felmordult:

– Mégis hogy kérhetnék tőle ilyesmit?

– Úgy, hogy ez nem egyedül a te terhed. Dorian is tisztában van ezzel.

Elfogadta. Mert a másik megoldás az, hogy elveszítünk

téged. – A Rowan szemében tomboló düh megtört, ahogy a hangja is. – Ha

tehetném, magamra vállalnám helyetted.

Ekkor Aelin szíve is megrepedt.

– Tudom.

Rowan térdre hullott előtte, fejét az ölébe hajtotta, és átkarolta a derekát.

– Nem bírom elviselni, Aelin. Egyszerűen nem.

Aelin beletúrt Rowan hajába.

– Ezer évet akartam veled – vallotta be halkan. – Gyerekeket szerettem
volna tőled. Együtt akartam átkelni veled a másvilágra.

Könnyei Rowan hajába csorogtak. A hím felemelte a fejét.

– Akkor harcolj meg érte! Csak még egyszer. Harcolj meg ezért a jövőért!

Aelin Rowan arcát tanulmányozta, az oda kirajzolódó életet.

Mindazt, amit kínált neki.

Mindazt, amiben talán neki is része lehet.

– Kérnem kell tőled valamit.

Doriant Aelin hangja ébresztette felszínes álmából. Felült a priccsen.

Tekintve, hogy néma csend uralkodott a táborban, nyilván az éjszaka
közepén járhattak.

– Mit?

Rowan ott őrködött Aelin mögött, figyelte a fák alatt táborozó hadsereget.
Dorian elkapta a hím smaragd pillantását – és meg is találta benne a választ,
amit keresett.

A herceg betartotta korábbi néma fogadalmát.

Aelin nyelt egyet.

– Együtt – szólalt meg elcsukló hangon. – Mi lenne, ha együtt készítenénk

el a Zárat?

Dorian azelőtt megértette Aelin tervét, a kétségbeesett reménykedését, hogy

elmagyarázta volna neki a részleteket. A legvégén Aelin hozzátette: –
Sajnálom, hogy ilyesmire kell kérjelek.
– Én sajnálom, hogy nekem nem jutott eszembe – felelte Dorian, és talpra
ugrott, felhúzta a bakancsát.

Rowan most feléjük fordult. Várta a választ, pedig pontosan tudta, mit fog
mondani Dorian.

– Igen – felelte Dorian mindkettejüknek.

Aelin lehunyta a szemét, és Dorian nem tudta volna megmondani, hogy

megkönnyebbülésében vagy a bűntudattól. A királynő vállára tette a kezét.
Nem akarta tudni, miféle vita vezetett Rowan és Aelin között oda, hogy
végül beadta a derekát, hogy elfogadta ezt a lehetőséget. Ahhoz, hogy Aelin
igent mondjon erre...

Aelin kinyitotta a szemét, amiben most már csak komor elhatározás

csillogott.

– Most csináljuk – jelentette ki rekedten. – Még mielőtt felkelnek. Még

mielőtt búcsúzni kellene.

Dorian biccentett.

– Szeretnéd, ha Chaol ott lenne? – kérdezte Aelin.

Dorian arra gondolt, hogy nemet mond. Hogy megkíméli a barátját egy
újabb búcsútól, hiszen olyan boldogság ült most az arcán, olyan béke
rajzolódott ki rá.

Mégis így felelt:

– Igen.

93. FEJEZET

NÉGYEN LÉPDELTEK NÉMÁN A FÁK KÖZÖTT. Végig az ősrégi úton

a sóbányához.
Ez volt az egyetlen hely, amit az őrszemek nem figyeltek.

Aelin gyomra minden egyes lépéstől egyre jobban háborgott, gerince

mentén lassan verejték ült ki. Rowan egyre szorította a kezét,
hüvelykujjával simogatta.

Itt, ezen a borzalmas, üres helyen, ami annyi szenvedésnek volt már tanúja
– itt néz szembe a sorsával. Mintha valójában sosem szabadult volna ki.

A sötétség leple alatt a hegyek, amikbe a sóbányát vájták, szinte csak

árnyékoknak tetszettek. A haláltábort körbevevő hatalmas fal fekete foltnak
tűnt.

Nyitva hagyták a kaput, az egyik szárnyat csupán félig tartották a zsanérok.

Talán a felszabadult rabszolgák próbálták meg leszaggatni kifelé menet.

Aelin erősebben szorította Rowan ujjait, ahogy elhaladtak a boltív alatt, és

beléptek a bánya szabadtéri részére. Ott, középen állt a facölöp, amin
megkorbácsolták. A legelső napján, aztán olyan sok további napon.

És ott, a tőle balra fekvő hegyben... Ott voltak az aknák. Azok a koromsötét
aknák, ahová belökték.

A felügyelők épületei sötétbe burkolóztak. Üresen tátongtak.

Az utolsó csepp önuralmára is szüksége volt, hogy ne nézzen le a

csuklójára, ahol egykor a béklyók nyomát hordta. Hogy miközben a hátán
hideg verejték csorog végig, ne gondoljon arra, már ott sincsenek meg a
sebhelyek. Csak Rowan tetoválása a hibátlan bőrfelületen.

Mintha ez az egész csupán álom lett volna – egy rémálom, amit Maeve
talált ki.

Nem kerülte el Aelin figyelmét a helyzet iróniája. Mostanra már kétszer

szabadult fogságból – és mind a kétszer ugyanott kötött ki. Ideiglenes
szabadságban. A perceit számlálva.

Goldrynt a sátorban hagyta. Ott, ahová mennek, nem sok hasznát venné.
– Nem hittem, hogy újra látjuk majd ezt a helyet – mormolta Dorian. – Így
meg aztán főleg nem.

A király határozottan lépdelt előre, arca komornak tűnt, ahogy megragadta

Damaris markolatát. Készen arra, hogy köszöntsön bármit, ami rájuk
leselkedhet itt.

A fájdalmat, amiről Aelin pontosan tudta, hogy jönni fog.

Nem, végül is sosem szabadult ki teljesen, nem igaz?

Az udvar közepén torpantak meg. Elena elmagyarázta, hogyan készítse el a

Zárat, hogyan tegye vissza a köveket a kapuba. Bár nem lesz semmiféle
mágikus jelenet, nem fenyegeti majd őket semmi, Aelin máshol akart lenni.
Messze mindenkitől.

Chaol arca sápadtnak tetszett a holdfényben.

– Mit tehetünk?

– Csak legyetek itt – felelte Aelin. – Az pont elég.

Ezért tudott egyáltalán megmaradni itt, ezen a gyűlöletes helyen.

Ránézett a kérdő tekintetű Dorianre, és bólintott. Felesleges pazarolni az

idejüket.

Dorian megölelte Chaolt, és váltottak néhány szót, olyan halkan, hogy

Aelin nem hallotta, miről beszélnek.

Aelin elkezdte belevésni a rémjelet a porba, elég nagyot ahhoz, hogy

Doriannel beleállhassanak. Kettő lesz majd egymáson: a nyitás és a zárás.

A lezárás és a kinyitás.

Ezeket tanulta meg először. Ő maga is használta.

– Nincs édes búcsú, hercegnő? – kérdezte Rowan, miközben Aelin a

rémjelet rajzolta a lábával.
– Túl drámainak tűnik – felelte Aelin. – Még hozzám képest is.

Ám ekkor Rowan megállította, pedig még csak a második szimbólum

felénél tartott. Felemelte a fejét.

– Még amikor… Amikor ott leszel is – szólalt meg, és fenyőzöld szeme

olyan fényesen csillogott a holdfényben –, veled vagyok. –

Kezét Aelin szívére fektette. – Itt. Itt vagyok veled.

Aelin saját tenyerét Rowan mellkasához érintette, és mélyen beszívta a hím

illatát a tüdejébe, a szívébe.

– Ahogy én is veled vagyok. Mindig.

Rowan megcsókolta.

– Szeretlek – suttogta Rowan Aelin szájára. – Gyere vissza hozzám!

Aztán Rowan elhátrált, és a befejezetlen jelektől egylépésnyire megtorpant.

Aelint a hideg rázta most, hogy már nem érezte Rowan illatát, melegét. De
kihúzta magát. Egyenletesen lélegzett, miközben az emlékezetébe véste
Rowan arcvonásait.

Dorian fénylő szemmel lépett a jelekre.

– Fejezd be az utolsót, amikor végeztünk – mondta Aelin Rowannek.

A hercege, a párja bólintott.

Dorian előhúzott egy összehajtogatott vásznat a kabátjából, majd kinyitotta.

Két fekete kődarab hevert benne. És Orynth amulettje.

Aelin gyomra felfordult, ahogy a másvilági erő a térde megrogyasztásával

fenyegette. De azért elvette Doriantől Orynth amulettjét.

– Gondoltam, te szeretnéd kinyitni – jegyezte meg Dorian halkan.

Itt, ahol annyit szenvedett, ahol annyi mindent átélt, itt, ezen a helyen, ahol
annyi minden elkezdődött.

Aelin a tenyerében tartotta az ősi amulettet, hüvelykujjaival végigsimított

az aranyozott széleken. Egy szívdobbanásnyi időre visszakerült a folyó
menti birtok kellemes szobájába, ahol az anyja rábízta az amulettet.

Aelin végigsimított a hátuljára vésett rémjelen. A rúnák, amik a gyűlöletes

sorsról meséltek: Névtelen az ár.

Annyi évszázadon át állt itt. Figyelmeztetés Brannontól, és egyben

megerősítés is. Az áldozatukkal kapcsolatban. Aelin áldozatával
kapcsolatban.

Brannon dühöngve dacolt az istenekkel, megjelölte az amulettet, és

rengeteg nyomot hagyott hátra neki, hogy egy nap rábukkanjon.
Hogy

megértse.
Mintha
ezzel
valahogy

szembeszállhatna a sorsával. Ostobaság ebben reménykedni.

Aelin megfordította az amulettet, és végigsimított az örök életű

szarvasbikán is, ami az elejét díszítette.

Ajándékba kapta az időt. Végig meg voltak számlálva a percei.

Az amulettet lezáró arany elolvadt a kezében, sziszegve hullott a jeges

porba. Aelin egyetlen mozdulattal eltekerte, majd széthúzta az amulett két
felét.

Megcsapta a harmadik kulcs földöntúli, hívogató bűze. Olyan nyelveken

suttogott, amelyek nem léteztek Erileában, és soha nem is fognak.

Aelin Dorian kinyújtott tenyerébe pottyantotta a harmadik rémkődarabot.

Összekoccant a másik kettővel, és mintha a hang az örökkévalóságig, az
összes világig elért volna.

Dorian megremegett, Chaol és Rowan összerezzent.

Aelin zsebre tette az amulett két felét. Terrasen egy darabkája, amit
magával visz. Bárhová tartanak is.

Még egyszer belenézett Rowan szemébe. És látta az ott kirajzolódó

szavakat. Gyere vissza hozzám!

Ezeket a szavakat, ezt az arcot is magával viszi. Még ha a Zár mindent

felemészt is, ez megmarad majd. Ez örökké megmarad.

Aelin torka elszorult, de nagyot nyelt. Elszakította a pillantását Rowan

átható tekintetétől. Majd végighasította a tenyerén a bőrt.

Aztán Dorianén is.

A csillagok mintha közelebb húzódtak volna, a hegyek átkukucskáltak
Aelin és Dorian válla felett, ahogy harmadszorra is megmozdította a kést,
végig az alkarján. Mély és széles sebet ejtett, a bőr könnyedén szétvált.

Ha meg akarja nyitni a kaput, akkor neki magának kell a kapuvá válnia.

Erawan már elkezdte, Kaltain Rompiert akarta kapuvá változtatni – nem

megőrzésre tette a karjába a rémkulcsot, hanem hogy felkészítse a testét a
többi kőre. Hogy élő rémkapuvá változtassa őt, amit aztán az irányítása alá
vonhat.

Kaltaint már egyetlen kődarab is elpusztította. Hogy mindhármat beletegye

a saját…

Aelin Ashryver Galathynius vagyok, és nem félek.

Nem félek.

Nem félek.

– Készen állsz? – lehelte Aelin.

Dorian biccentett.

Aelin vetett még egy utolsó pillantást a csillagokra, észak urára, aki néhány
kilométerrel odébb Terrasent vigyázta, majd elvette a kődarabokat Dorian
kinyújtott tenyeréből.

És ahogy Doriannel megfogták egymás véres kezét, ahogy mágiájuk

fellobbant körülöttük, és összefonódott, vakítóan és örökkévalón, Aelin
belenyomta a három rémkulcsot a karján tátongó sebbe.

Rowan a lába egyetlen mozdulatával lezárta a rémjelet a jeges földön.

Épp ahogy Aelin a karjára fektette a tenyerét, és a saját testébe zárta a
három rémkulcsot, miközben másik kezével Dorianét markolta.

Be kell válnia. Nyilván ezért keresztezte egymást az útjuk, ezért talált Aelin
és Dorian egymásra immáron másodszor ugyanazon a helyen. Egyéb
eshetőséget nem volt hajlandó elfogadni. Másképp el sem engedte volna.

Rowan nem kapott levegőt. Biztos volt benne, hogy a mellette álló Chaol
sem.

És bár Aelin és Dorian még mindig ott állt, fejüket felszegték, pedig
érezte
a

bennük

munkálkodó

félelmet,
arcuk

kifejezéstelenné vált. Üressé.

Nem lobbant fény.

Nem robbant mágia.

Aelin és Dorian csak állt, összekulcsolt kézzel, és előremeredt.

Üresen. Vakon. Dermedten.

Máshol jártak.

Itt maradtak ugyan, de mégis máshol jártak. Mintha a testük csupán

porhüvely lenne.

– Mi történt? – lehelte Chaol.

Aelin keze lehullott onnan, ahol egykor még a karját markolta, most
élettelenül lógott az oldalán. Kilátszott a nyílt seb. A fekete kődarabok
benne.
Rowan

mellkasában

megnyúlt
valami

szövevényes,

nélkülözhetetlen. Pattanásig feszült.

A párok köteléke.

Rowan kezét a mellkasára kapva hirtelen előrelépett.

Ne! A kötelékük vergődött, mintha gyötrelem, rémület kínozta volna.

Rowan Aelin nevével az ajkán megtorpant.

Aztán térdre hullott, ahogy az Aelin karjában lévő három rémkulcs

felszívódott a királynő vérében.

Mint harmat a napfényben.

94. FEJEZET

AHOGY EGYKOR VOLT, ÚGY LETT MOST ISMÉT.

A kezdet, a vég és az örökkévalóság, a fény, az élet örvénylett közöttük, egy

kettéhasított vérvonal két fele között.

Köd gomolygott, ellepte a szilárd talajt a lábuk alatt. Talán csak illúzió –
hogy az elméjük elviselje azt, ahová kerültek. Azt a helyet, ami nem hely
volt, egy rengeteg ajtóval teli teremben.

Több ajtó volt ott, mint ahányat meg tudtak volna számolni.

Akadt, ami levegőből készült, mások üvegből, megint mások lángból,

aranyból és fényből.

Mindegyik mögött egy új világ ragyogott fel, egy új világ hívogatta őket.
De ők nem mozdultak, ott maradtak a mindenség kereszteződésében.

Olyan testben álltak ott, a rengeteg ajtó között, ami valójában nem az ő
testük volt, és az erejük elszivárgott, tócsába gyűlt előttük. Összeolvadt,
eggyé vált, fény és teremtés gömbjeként lebegett a levegőben.

Minden egyes parázs, ami az egyre növekvő gömbbe, az alakot öltő Zárba
került, örökké elveszik. Többé már nem tér vissza beléjük.

Kiszáradó kutakká váltak. Ami többé sosem telik meg.

Egyre több és több szakadt fel belőlük minden egyes lélegzettel.

Teremtés és pusztítás.

A gömb forgott, felszíne kavargott, zsugorodni kezdett.

Olyanná vált, amilyenné ők akarták, arannyá és ezüstté. A Zár, ami örökre

lezárja majd ezt a végtelen sok ajtót.

Egyre többet adtak az erejükből, a Zár egyre többet követelt tőlük.

És végül már fájt.

Aelin volt, és mégsem.

Aelin volt, mégis végtelen, a világok összessége, a...

Ő Aelin.

Igenis Aelin.

És azzal, hogy magába fogadta a kulcsokat, beléptek a valódi rémkapun.

Egyetlen lépéssel, gondolattal, kívánsággal bármelyik világhoz
hozzáférhetnének. Bármilyen lehetőség nyitva állna előttük.

Mögöttük boltív húzódott. Egy olyan boltív, amiből fenyő- és hóillat kell,
hogy áradjon.

A Zár lassan készült, fény változott fémmé, arannyá és ezüstté.

Dorian lihegett, állkapcsa megfeszült, ahogy a mágiájuk egyre csak

áramlott és áramlott a Zárba. Hogy többé sose térjen vissza.

Iszonyatos volt. Olyan kín, amilyet korábban sosem érzett.

Ő Aelin. Aelin, és nem azok a holmik, amiket a karjába nyomott, nem ez az

elképzelhetetlen hely. Ő Aelin, Aelin, és azért jött ide, hogy megtegyen
valamit, azért jött ide, mert megígérte, hogy megtesz valamit...

Visszafojtotta kitörni készülő sikolyát, ahogy az ereje egyre csak fogyott,

mintha lefejtették volna a húst a csontjairól. Éppúgy ahogyan Cairn tette,
méghozzá élvezettel. De őt is túlélte.

Megszökött Maeve karmaiból. Túlélte mindkettejüket. Hogy most

megtehesse ezt. Hogy idejöhessen.

De tévedett.

Képtelen elviselni. Képtelen megbirkózni vele, a veszteséggel, a kínnal, az

egyre növekvő tébollyal, ahogy rádöbbent az eddig nem látott igazságra:
Többé nem hagyják el ezt a helyet. Egyébként sem marad belőlük

semmi.

Felolvadnak,

ködpárává

válnak,
ami

összekeveredik a körülöttük gomolygó köddel.

Dorian még életében nem élt át ekkora kínt. Ő maga foszlott szét
szálanként.

Elena azt mondta Aelinnek, nem számít, milyen formát ölt a Zár. Lehet
madár, kard vagy akár virág is, ennek a helynek, ennek a kapunak nem
számít. De az elméjük, már ami megmaradt belőle, ahogy szertefoszlottak,
ismerős alakot kölcsönzött neki, egy olyat, aminek a legtöbb értelmét látták.
Elena szeme született meg ismét – maga a Zár.

Aelin sikítani kezdett. Egyre csak sikított és sikított.

Dorian mágiája kiszakadt arról a szent, tökéletes helyről, ami benne létezett.

Belehalnak, hogy elkészítsék a Zárat. Mindketten belehalnak.

Kétségbeesetten reménykedtek benne, hogy mindketten élve távoznak majd.

És ha nem hagyják abba, ha nem vetnek véget neki, akkor egyikükből sem
marad semmi.

Próbálta megmozdítani a fejét. Elmondani neki. Elég!

A mágiája elszakadt tőle, a Zár megzabolázhatatlan erővel mindet magába

szippantotta. Kielégíthetetlen éhséggel falta fel őket.

Elég! Próbált megszólalni. Elhúzódni.

Aelin most már zokogott – fogcsikorgatva zokogott.

Hamarosan. Hamarosan a Zár mindent elragad. És a pusztítás végső

pillanata lesz majd a legkegyetlenebb, a legfájdalmasabb mind közül.
Vajon az istenek a szemük láttára pusztítják el Elena lelkét?

Vajon adódik majd lehetősége, hogy segítsen rajta, ahogy Gavinnek ígérte?
Tudta a választ.

Elég! Elég!

– Elég!

Dorian hallotta a szót, és egy pillanatig nem ismerte fel a hangot.

Ám ekkor egy férfi jelent meg az egyik lehetetlen, mégis létező

ajtóban. Egy hús-vérnek tűnő férfi, amilyenek ők is voltak, mégis reszketve

pislákolt a teste körvonala.

Az apja.

95. FEJEZET

Az APJA ÁLLT OTT. A férfi, akit utoljára az üvegpalota hídján látott, és

mégsem ő.

Kedvesség rajzolódott ki az arcára. Emberség.

És bánat. Olyan iszonyatos, fájdalommal vegyes szomorúság.

Dorian mágiája megrebbent.

Még Aeliné is lelassult meglepetésében, az áradat patakká változott,

folytonos, kínzó szipolyozássá.

– Elég! – lehelte a férfi feléjük tántorogva, és a Zár elkészítését tápláló

vakító, tiszta erőhullámra pillantott.

– Nem állíthatjuk meg – felelte Aelin.

Dorian apja a fejét rázta.

– Tudom. Ha egyszer elkezdődött, nem lehet megállítani.

Az apja.

– Nem – mondta Dorian. – Nem lehetsz itt.

A férfi lepillantott – Dorian oldalára. Ahol talán kard függött.

– Talán nem te idéztél meg?

Damaris. A karddal az oldalán lépett be a rémjelkörbe. Az ő

világukban, az ő valóságukban legalábbis ott függött még.

A kard, ami egy névtelen istent szolgált, a jelek szerint úgy gondolta, egy
igazsággal még szembe kell néznie. Még eggyel, mielőtt minden véget ér.

– Nem – ismételte Dorian.

Más nem jutott eszébe, ahogy végignézett az apján, a férfin, aki olyan
borzalmas dolgokat művelt mindannyiukkal.

Az apja megadóan felemelte a kezét.

– Fiam – lehelte.

Doriannek nem volt mondanivalója számára. Gyűlölte a férfit, aki most, a

vég és a kezdet pillanatában eljött.

Az apja ekkor Aelinre nézett.

– Hadd csináljam én! Hadd fejezzem be én!

– Micsoda? – szakadt ki Dorianből a szó.

– Nem vagy kiválasztott – felelte Aelin, de hangjában már nem csendült

ridegség.
– Névtelen az ár – mondta a király.

Aelin megdermedt.

– Névtelen az ár – ismételte az apja. Az idős boszorkánya figyelmeztetése,

a kárhozatról szóló véset Orynth amulettjének a hátulján. – Fattyú jelét
viseled, így Névtelen vagy, de hát nem igaz ez rám is? – Ide-oda járatta
közöttük tágra nyílt szemét. – Hogy hívnak engem?

– Ez nevetséges! – szűrte Dorian a fogai között. – A neved…

De ahol névnek kellett volna lennie, ott most üres lyuk tátongott.

– Téged... – lehelte Aelin. – A neved... Hogy lehet, hogy nincs neved, hogy
nem tudjuk?

Dorian dühe elpárolgott. A mágiája, a lelke elszakításának fájdalma

másodlagossá vált, ahogy az apja így szólt:

– Erawan elvette. Kitörölte a történelemből, a népek emlékezetéből. Ősi,

borzalmas varázslattal, olyan hatalmassal., hogy csak egyetlenegyszer
használhatta. Mindezt azért, hogy én legyek a leghűségesebb szolgálója.
Még én sem tudom a nevemet, már nem. Elvesztettem.

– Névtelen az ár – mormolta Aelin.

Dorian ekkor ránézett. A férfira, aki az apja volt. Alaposan megnézte.

– Fiam! – suttogta az apja. És szeretet rajzolódott ki az arcára...

Szeretet, büszkeség és bánat.

Az apja, akit éppúgy megszálltak, mint őt, aki a saját módján próbálta
ugyan megmenteni őket, de kudarcot vallott. Az apja, aki mindent elvett
tőle, de sosem hajolt meg Erawannak – teljesen soha.

– Gyűlölni akarlak – szólalt meg Dorian elcsukló hangon.

– Tudom – felelte az apja.

– Mindent elpusztítottál. – Dorian könnyei megállíthatatlanul folytak. Aelin
megszorította a kezét.

– Sajnálom – lehelte az apja. – Mindent nagyon sajnálok, Dorian.

És ahogy az apja kiejtette a nevét... Még sosem hallotta tőle így.

El kellene küldenie. Belöknie valami pokoli világba. Ezt kellene tennie.

A lelke mélyén Dorian mégis tudta, valójában ki miatt rombolta porig

Morathot. Hogy ki miatt temette el a gallérokkal teli, gyűlöletes sírt.

– Sajnálom – ismételte az apja.

Doriannek nem volt szüksége Damarisra, hogy tudja, őszintén beszél.

– Hadd fizessem meg én az adósságot! – lépett közelebb az apja.

– Hadd fizessem meg én, hadd tegyem meg! Hát nem folyik az én ereimben
is Mala vére?

– Neked nincs mágiád, nem úgy, mint nekünk – vitatkozott Aelin szomorú
tekintettel.

Az apja Aelin szemébe nézett.

– Van elég... Épp elég folyik a véremben. Ahhoz, hogy segítsek.

Dorian hátrapillantott a válla felett, a boltívre, ami Erileába vezetett.

Haza.

– Hagyjuk, hadd tegye – mondta, bár a szavak nem a kívánt jegességgel

buktak ki a száján. Csak kimerültség, ólomsúly csendült bennük.

– Egyébként is így terveztem, még a vég előtt – mondta Aelin halkan

Dorian apjának.
– Akkor hát nem leszel egyedül – felelte az apja. Aztán rámosolygott. A
király, az apa, aki lehetett volna. Aki mindig is volt, hiába történt vele az,
ami. – Hálás vagyok... Hogy ismét láthattalak. Még egyszer utoljára.

Dorian nem tudott mit mondani. Nem találta a szavakat. Aztán Aelin
odafordult hozzá, és arcán könnyek csorogtak, ahogy így szólt: –
Egyikünknek uralkodnia kell.

És még mielőtt Dorian megérthette volna, még mielőtt rádöbbent volna,

miféle ígéretet tett, Aelin kitépte a kezét az övéből.

És belökte a mögöttük lévő átjáróba. Vissza a saját világukba.

Dorian üvöltve zuhant hátra.

És még mielőtt a rémkapu ködös világa eltűnt, Dorian látta, hogy Aelin
megfogja az apja kezét.

96. FEJEZET

ROWAN ÓRÁKON ÁT NEM MOZDULT, miközben Aelin és Dorian

mellett álltak, és figyelték, ahogy a semmibe merednek. Chaol sem moccant
meg.

Telt-múlt az éjszaka, a csillagok áthaladtak a gyűlöletes, rideg hely felett.

Aztán Dorian megfeszült, levegőért kapkodott – és térdre hullott.

Aelin továbbra sem mozdult. Állva maradt, egyszerűen csak eleresztette

Dorian kezét.

Rowan lelke megdermedt.

– Ne! – nyögte Dorian reszelősen, és Aelin felé mozdult, próbálta ismét

megragadni a kezét, csatlakozni hozzá.

Csakhogy a seb Aelin kezén már bezárult.

– Ne, ne! – üvöltötte Dorian, és Rowan ekkor megértette.

Rádöbbent, mint tett Aelin.

Hogy mi volt az utolsó játszmája, az utolsó hazugsága.

– Mi történt? – kérdezte Chaol, miközben talpra húzta Doriant.

A király zokogott, lecsatolta az oldaláról az ősi kardot, és messzire hajította.

Damaris tompán puffant a földön.

Rowan csak bámulta Aelint.

A párját, aki hazudott neki. Aki mindannyiuknak hazudott.

– Nem volt elég... hogy ketten mentünk. Mindkettőnket elpusztított volna –

sírt Dorian. – De Damaris valahogy megidézte

az apámat, aki... átvette a helyemet. Felajánlotta, hogy a helyembe lép,

úgyhogy Aelin... – Dorian visszaugrott volna, hogy megragadja Aelin
kezét, de már kilépett a rémjelkörből.

És a jelek most visszatartották.

Fal zárta körbe Aelint.

A kötelék egyre nyúlt, vékonyodott.

– Ők ketten... fogják bevégezni – mondta Dorian remegve.

Rowan szinte alig hallotta a szavait.

Tudnia kellett volna. Tudnia kellett volna, hogy ha a terv kudarcba fullad,
Aelin sosem áldozná fel egy barátját. Még ezért sem. Még a saját jövőjéért
sem.
Aelin tudta, hogy Rowan megpróbálná visszatartani őt a Zár elkészítésétől,
ha megemlíti ezt az eshetőséget, ha bevallaná, mit tenne, amikor elszabadul
a pokol. Csak azért egyezett bele Dorian segítségébe, hogy ő maga
odajusson. Valószínűleg akkor is elengedte volna Dorian kezét, ha nem
jelenik meg a fiú apja.

Hiszen újra és újra azt kívánta, bár lenne már vége. Figyelnie kellett volna a
szavaira.

Chaol megragadta Doriant, és az ifjú lord halkan, szomorúan Rowanhez

fordult:

– Sajnálom.

Aelin hazudott.

Az ő tűzszívűje hazudott.

És most kénytelen lesz végignézni a halálát.

Aelin az ellensége kezét fogva ismét szabadon eresztette a mágiáját.

Hagyta, hadd zubogjon ki belőle dühödten.

A névtelen király erejét össze sem lehetett hasonlítani Dorianével. De épp

elég volt, ahogy a férfi mondta. Épp elég ahhoz, hogy kisegítse.

Aelin sosem akarta, hogy Dorian elpusztítsa magát ezért. Csak hogy adjon
hozzá épp eleget. Aztán amúgy is visszalökte volna őt Erileába. Hogy
egyedül fejezhesse be.

Hogy megfizessen tízévnyi önzésért, azért a tíz évért, amit Terrasentől

távol, meneküléssel töltött.

A kín zsibbasztó zúgássá vált. Még az idős király is lihegett a fájdalomtól.

Már közel jártak. Az aranyhurkok és – körök megszilárdultak a Záron.

De még mindig nem volt elég. Ahhoz, hogy lezárják ezt a helyet, hogy
lezárják az összes világot.

Sosem bocsát majd meg neki.

A párja.

El kellett érnie, hogy Rowan elengedje őt, hogy elfogadja. Nem lett volna
képes végigcsinálni, eljönni ide, ha Rowan könyörög, hogy ne tegye, ha úgy
sírt volna, ahogy ő is zokogni akart, amikor még egyszer utoljára
megcsókolta.

Gyere vissza hozzám! – suttogta.

Tudta, hogy Rowan várni fog. Addig vár majd a visszatértére, amíg át nem
kerül a másvilágra. Várni fogja, hogy visszatérjen hozzá.

Aelin mágiája kiszakadt belőle, egy olyan létfontosságú és mélyen nyugvó

darabka, hogy felkiáltott és megingott. Csak a király szorításának
köszönhette, hogy nem esett el.

A Zár már majdnem elkészült, Elena szemének két egymást érő

köre majdnem teljessé vált.

Aelin mágiája vergődött, könyörgött, hogy hagyja abba. De nem tehette.

Nem tette.

– Már nincs sok hátra – ígérte a király.

Aelin odapillantott, és látta, hogy mosolyog.

– Üzenetet hoztam neked – mondta halkan. Körvonalai elmosódtak, ahogy

az utolsó csepp ereje is elszivárgott belőle. De még ekkor is mosolygott.
Úgy tűnt, békére lelt. – A szüleid.

Annyira nagyon büszkék rád. Megkértek, hogy mondjam el, nagyon

szeretnek. – Már-már láthatatlanná fakult, szavai nem voltak hangosabbak a
szél suttogásánál. – És hogy már megfizettél, tűzszívű lány.
Azzal szertefoszlott. A Zár az utolsó cseppjét is felitta.

Véglegesen kitörölte a létezők sorából.

Aelin szinte nem is érezte az arcán csorgó könnyeket, ahogy térdre rogyott.
Ahogy egyre többet és többet adott át a mágiájából, saját magából. Aelin
Ashryver Galathynius va...

Fojtogató sikoly tört fel belőle, ahogy a Zár teljesen elkészült.

Ahogy a Zár ismét összeállt, éppolyan tapinthatóan, mint Aelin teste.

Ahogy Aelin mágiája teljesen odaveszett.

97. FEJEZET

MOZDULNI IS ALIG TUDOTT. Gondolkozni.

Eltűnt. Ahol egykor fény és élet áramlott benne, ott most nem maradt
semmi.

Egyetlen parázs sem. Csupán egy cseppnyi víz.

Aelin abba kapaszkodott, védelmezte, ahogy tizenkét alak jelent meg

mögötte az átjáróban. Beléptek a helyek helyére, a végtelenség
kereszteződésébe.

– Bevégeztetett hát – szólalt meg a sokarcú, és a lebegő Zár felé közelített.

Intett szellemszerű, folytonosan változó kezével, mire a Zár Aelin felé
lendült. Az ölében landolt, aranylott és csillogott.

– Idézd meg a világunkat, te lány! – mondta az, akinek hangjában acél és

sikolyok csendültek. – Hadd menjünk végre haza!

Törjön össze végleg. Küldje haza őket, zárja le a kaput. A lénye utolsó
darabkáját kell feláldoznia hozzá, az utolsó cseppet, hogy működésbe hozza
a Zárat, és lepecsételje vele a kaput. Aztán ő is eltűnik.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hely, ami már régen hamuvá
égett, de valaha ott élt egy fiatal hercegnő, aki szerette a királyságát...

– Most! – parancsolt rá az, akinek hangja a hullámok zaját idézte. – Eleget

vártunk már!

Aelin nagy nehezen felemelte a fejét. Hogy ránézzen a ragyogó alakokra. A

másik világból származó lényekre.

És közöttük, közéjük zárva, mintha fogva tartanák…

Elena szeme tágra nyílt. Fájdalom csillogott benne.

Aki szerette a királyságát...

Egyikük Aelin felé csettintett kísérteties ujjaival.

– Elég legyen ebből!

Aelin felnézett rá, az istennőre, aki az imént hozzá beszélt.

Felismerte a hangját. Deannáét.

Némán tanulmányozta őket. Megtalálta azt, aki a ragyogó hajnalt idézte, a

tűz szívét.

Mala nem nézett rá. Ahogy Elenára, a saját lányára sem.

Aelin elfordult a Tűzhozótól. És ahogy megszólalt, nem intézte szavait

konkrétan egyikükhöz sem:

– Alkut szeretnék kötni veletek.

Az istenek megdermedtek.

– Alkut? – sziszegte Deanna. – Alkut merészelsz kérni?

– Én meghallgatnám – jegyezte meg az, akinek hangjában kedvesség és

szeretet csendült.
A karjában lévő holmi megvonaglott, mire Aelin előhívta azt, amire a
lények vártak.

Az átjárót a saját világukba. A zöld tájat bearanyozó napfény már-már

vakítónak tetszett. Mind odapördültek, néhányan felsóhajtottak a látványra.

Aelin így folytatta:

– Kössünk alkut. Még mielőtt betartjátok a rátok eső részt.

A szavak távolian csengtek, nehezen és fájdalommal telin.

Mégis kinyögte őket valahogy.

Az istenek megtorpantak. Aelin egyedül Elenát nézte.

Haloványan elmosolyodott.

– Megesküdtetek, hogy magatokkal viszitek Erawant. Hogy elpusztítjátok –

mondta Aelin, mire az, akinek a hangja maga volt a halál, felé fordult.
Mintha eszébe jutott volna, hogy valóban megígértek egy ilyen felháborító
dolgot.

– Szeretnék alkut kötni – ismételte Aelin. És valahogy sikerült felemelnie a

karját, amiben az örökkévalóság lakozott. – Erawan lelkét Elenáéért.

Erre Mala is felé fordult. És rámeredt.

Aelin ismét megtörte a csendet.

– Hagyjátok Erawant Erileában. De cserébe hagyjátok itt Elenát is. Hadd

maradjon a lelke a másvilágon, azokkal, akiket szeret.

– Aelin – suttogta Elena, és ezüstkönnyek csorogtak végig az arcán.

Aelin az ősi királynőre mosolygott.

– Már így is megfizettük az adósságot.

Aelin azt akarta, hogy vitassák meg – a barátai. Nemcsak azért
indítványozott szavazást, hogy megszabaduljon a választás terhétől, hanem
hogy az ő szájukból is hallja, képesek egyedül legyőzni Erawant. Hogy
Yrene Towers talán el tudja pusztítani.

Hogy most alkut köthessen, cserét ajánlhasson, és ne kelljen teljességgel

megpecsételnie a sorsukat.

– Ne tedd! – könyörgött Elena. Majd a rideg, rezzenéstelen istenekhez

fordult. – Ne fogadjátok el!

– Hagyjátok itt, és menjetek! – mondta nekik Aelin.

– Aelin, kérlek! – tört ki zokogásban Elena.

Aelin elmosolyodott.

– Időt nyertél nekem. Hogy élhessek. Hadd nyerjek most én is neked

valamit.

Elena két kezével eltakarta az arcát, és sírt.

Az istenek összenéztek. Majd Deanna mozdult, olyan kecsesen, mint

szarvasbika a rengetegben.

Aelin kifújta a levegőt, a térdére hajolt, ahogy az istennő

Elenához lépett.

Csakis ő. Nem hagyja, hogy bárki mást feláldozzanak a végső

feladat során, csakis őt.

Deanna a tenyerébe vette Elena arcát.

– Reménykedtem benne, hogy így lesz.

Majd összenyomta két kezét, Elena fejével együtt.

Fény lobbant Mala irányából, figyelmeztetésképp, fájdalommal telin, ahogy
Elena szeme tágra nyílt. Ahogy Deanna megszorította.

És ekkor Elena meghasadt. Ezernyi csillogó darabra tört, amelyek egyre

halványodtak, ahogy aláhulltak.

Aelin sikolya elhalt a torkában, képtelen volt felállni, ahogy Deanna

megtörölte szellemszerű kezét, és így szólt:

– Nem alkudozunk halandókkal. Többé már nem. Tartsd csak meg Erawant,
ha úgy kívánod!

Majd az istennő átlépett a saját világába vezető ajtón.

Aelin arra a helyre meredt, ahol néhány szívdobbanással korábban még

Elena állt.

Nem maradt semmi.

Még izzó parázs sem, amit visszaküldhetett volna a másvilágra, a párjának,

akit maga mögött hagyott.

Az égvilágon semmi sem maradt.

98. FEJEZET
KEZDETT ELSZAKADNI.

A párok köteléke.

Rowan a térdére hajolt, lihegett, kezét a mellkasára szorította, ahogy a

kötelék egyre inkább szétroncsolódott.

Belekapaszkodott, körbeölelte a mágiájával, a lelkével, mintha azzal

megakadályozná, hogy Aelin, bárhol jár is éppen, olyan helyre távozzon,
ahová nem mehet utána.

Nem volt hajlandó elfogadni. Sosem fogadja el ezt a sorsot.

Soha. Dorian és Chaol szavai távolian csengtek. Nem érdekelte, miről

beszélnek.

A kötelékük szakadozott.

És az égvilágon semmit sem tehetett azon kívül, hogy belekapaszkodik.

Az istenek egyesével átléptek az átjárón a saját világukba.

Nem viszik magukkal Erawant.

Nem... Nem csinálnak semmit.

Aelin mellkasa üressé vált, lelke kihunyt, és még ez is.

Még ez is…

Aelin a ködös talajt kaparta, ami valójában nem is talaj volt, ahogy az
utolsó is eltűnt. Amíg végül már csak egy maradt.
A fény és láng oszlopa. Ott ragyogott a gomolygó ködben.

Mala megtorpant a világa kapujában.

Mintha visszaemlékezett volna.

Mintha Elenára, Brannonra emlékezett volna, arra, aki előtte térdepelt. A

vérére. Arra, akire az ereje szállt. Az örökösére.

– Zárd le a kaput, Tűzhozó! – mondta Mala halkan.

De a fény úrnője még mindig nem mozdult.

Aelin fejében egy nő hangja csendült távolian.

Gondoskodj

arról,

hogy

megkapják

büntetésüket!

Mindannyian. Meg fogják kapni, esküdött Kaltainnek.

Hazudtak.

Elárulták Elenát és Erileát, éppúgy, ahogy magukat is árulás áldozatának

hitték.

A zöld, napfényben fürdő világuk megremegett.

Aelin nyögve feltápászkodott.

Nem bárány ő, amit feláldozhatnak! Nem áldozat a közjó oltárán! És még
nem végzett.

Aelin Mala lángoló tekintetébe nézett.

– Gyerünk! – mondta Mala halkan.

Aelin elnézett mellette, arra a csodás világra, ahová olyan régóta szerettek
volna visszatérni. És rádöbbent, hogy Mala tudja – látja, miféle gondolatok
kavarognak a fejében.

– Nem állítasz meg?

Mala csupán kinyújtotta a kezét.

Izzó erő magja feküdt benne. Egy lehullott csillag.

– Vedd csak el! Az utolsó ajándékom a vérvonalamnak. – Aelin esküdni

mert volna, hogy Mala elmosolyodik. – Azért, amit érte ajánlottál. Azért,
hogy küzdöttél érte. Mindannyiukért.

Aelin tántorogva tette meg azt a néhány lépést az istennőig, az erőig, amit a
tenyerén nyújtott át neki.

– Én emlékszem – mondta Mala halkan, és a szavakban egyszerre csendült

öröm, fájdalom és szeretet. – Én emlékszem.

Aelin elvette az erő apró magját a tenyeréből.

A napfelkeltét zárta egyetlen magocskába.

– Amikor vége, zárd le a kaput, és gondolj az otthonodra! A jelek utat

mutatnak majd.

Aelin pislogott, csak így jelezhette a zavarodottságát, miközben az erő

egyre csak nőtt, nőtt, növekedett benne, befoltozta a törött részeket,
megtöltötte az ürességet.
Mala ismét kinyújtotta a tenyerét, és most képet látott rajta. A tetoválást a
saját hátán.

Az új tetoválást, a kitárt szárnyakat, a Rowannel közös történetét az ősi

nyelven a tollak között.

Mala csettintett, és szimbólumok emelkedtek ki belőle. Ott lapultak a

szavak, a tollak között.

Rémjelek.

Rowan rémjeleket rejtett el a tetoválásában.

Rémjelekkel tetoválta őt tele.

– A hazavezető út – mondta Mala, és a kép elhalványult. – A hozzá vezető.

Rowan sejtette valahogy. Hogy egyszer idejut. Azért kérte Aelint, tanítsa
meg rájuk, hogy aztán megtehesse ezt az óvintézkedést.

És amikor Aelin hátrapillantott, a saját világába vezető átjáróra, valóban

érezte őket. Mintha a rémjelek, amiket titokban rátetovált, kötelet alkottak
volna. Ami összekötötte az otthonával.

Életvonal az örökkévalóságba.

Még egy utolsó átverés.

Újabb suttogást hallott, egy emléktöredéket, amit egy résvári tetőn élt át. Mi
lesz, ha megyünk előre, és csak a szörnyű vég vár ránk?

Akkor az még nem a vége lesz.

Az erő egyre csak áradt, áramlott Aelinbe. Ajka felfelé görbült.

Ez még nem a vége. És még nem végzett.

Ők viszont igen.
– Egy jobb világért! – mondta Mala, majd átlépett a sajátjába.

Egy jobb világ.

Egy olyan világ, ahol nincsenek istenek. Ahol senki sem szövi a sorsukat.

Egy szabad világ.

Aelin odalépett az istenek világába vezető átjáróhoz. Oda, ahol Mala most a
csillámló fűszálak között sétált, és már-már napfénynek tűnt.

A fény úrnője megtorpant, karját búcsúintésre emelte.

Aelin elmosolyodott, és meghajolt.

A távolban, a dombokon az istenek megtorpantak.

Aelin mosolya vigyorrá torzult. Veszedelmessé és dühödtté.

És egy pillanatra sem hervadt le az arcáról, ahogy megtalálta a világot, amit

keresett. Ahogy belenyúlt abba a végtelen, borzalmas erőbe.

Egykor rabszolga, bábu volt csupán. Többé soha.

Értük nem. Értük soha.

Az istenek üvölteni kezdtek, rohanni felé, ahogy Aelin lyukat ütött az

égboltjukon.

Egyenesen abba a világba vezetett, amit csupán egyetlenegyszer látott

eddig. Amikor véletlenül átjárót nyitott oda egyik éjszaka egy kőpalotában.
Távoli csaholás, vonyítás hallatszott a sivár, szürke pusztaságból.

Átjáró a pokoli világba.

Kinyitotta az ajtót.
Aelin még mindig mosolygott, amikor bezárta az istenek világába vezető
portált.

És magukra hagyta őket, miközben a fülében csengtek dühödt, rémült

kiáltásaik.

Még mindig megmaradt a végső feladat, az, hogy örökre lezárja a kaput.

Aelin kinyitotta a tenyerét, és szemügyre vette a Zárat, amit elkészített.

Hagyta, hadd lebegjen a ködös, ajtókkal teli terem közepére.

Nem félt. Kinyitotta a tenyerét, és erő áramlott ki rajta.

Mala utolsó ajándéka. És lázadása.

Ezernyi robbanó nap ereje tört elő Aelin tenyeréből.

Zárj! Csukódj! Lakatolj!

Csakis és kizárólag ezt akarta. Bezáródásra kényszerítette, ahogy

felajánlotta a saját erejét.

De nem az utolsó darabkáját.

Már így is megfizettük az adósságot.

Az otthon térképe, a térkép, ami az univerzumok nyelvén íródott,

hazavezeti majd.

Több, több, egyre csak több. De nem mind.

Mindet nem adja fel. A saját lényét nem.

Nem hódol be.

Ezt az utolsó cseppjét nem veszik el.

Nem adja át.

Fény áradt keresztül a Záron, ami prizmaként törte meg, és a végtelen

számúnak tetsző ajtók felé lövellte.

Lezárta, lepecsételte, becsukta őket. A mindenhová vezető

átjárók most megszűntek létezni.

Őt viszont nem pusztítják el. Ezt nem veszik el.

Gyere vissza hozzám!

Mala ereje egyre csak áradt, árad ki belőle, át a Zárba.

Nem nyernek. Nem vehetik el – nem kapják meg őt.

Nem hajlandó megadni magát.

Aelin most már sikított. Sikított és üvöltött, ahogy szembeszállt velük.

Fény lövellt a mögötte lévő átjáróba is. Azt is elkezdte lezárni.

Élni fog. Igenis élni fog, és mindenki elmehet a pokolba!

Egy jobb világban. Istenek, sorsok nélkül.

Egy olyan világban, amit ők hoznak létre.

Aelin egyre csak üvöltött és üvöltött, a hang végigvisszhangzott az összes

világon.

Nem győzik le. Ezt nem vehetik el, ezt a legalapvetőbb darabkáját. A
lelkéét.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hely, ami már régen hamuvá
égett, de valaha ott élt egy fiatal hercegnő, aki szerette a királyságát...

A királysága. Az otthona. Újra látni fogja.

Még nincs vége.

Mögötte az átjáró lassan lezárult.

Nem sok esélye maradt, gyakorlatilag semennyi. Nem szántak neki

menekülést – ahogy azt sem hitte senki, hogy elér erre a pontra, és még
mindig lélegezni fog.

Aelin a szívéhez emelte a kezét, és megérintette a mellkasát.

Valójában ennek az ereje számít, mondta az anyja olyan nagyon régen. Nem
fontos, hol vagy, milyen messzire kerülsz, ez mindig hazahúz.

Nem számít, hol van.

Hogy milyen messzire kerül.

Még akkor sem, ha az ismert világokon túl jár.

Aelin begörbítette az ujjait, tenyerét a mellkasára szorította, oda, ahol a

szíve zakatolt. Ez mindig hazahúz.

Az Erileába vezető átjáró már majdnem bezárult.

Világjáró. Utazó.

Mások is megtették már. Neki is sikerülni fog. Megtalálja a hazavezető utat.

Már nem Megjövendölt Királynő. Hanem a Világok Között Járó Királynő.

Nem adja meg magát némán.

Nem félt.

Aelin kitépte magából az erőt. Azt, ami megmaradt Mala ajándékából. Azt,
amivel egy egész világot elpusztíthatott volna. És a Zár felé hajította. Az
utolsó darabka. A legvégső.

Aztán Aelin átugrott a kapun.

99. FEJEZET

ZUHANT.

Zuhant, hajították.

A rémkapu bezárult mögötte, mégsem jutott haza.

Ahogy bezárult, minden világ egybeért.

Ő pedig keresztülzuhant rajtuk.

Egyik világon a másik után. Vízi világokon, jeges világokon, sötétséggel

teli világokon.

Keresztülhasított rajtuk, gyorsabban, mint egy hullócsillag, gyorsabban,

mint maga a fény.

Haza.

Haza kell jutnia…

Fénnyel teli világok, olyan világok, amiknek a tornyai az égig értek, néma
világok.

Olyan nagyon sok.

Rengeteg világ létezett, mindegyik csodálatos volt, mindegyik értékes és

tökéletes, és hiába zuhant, egyszerűen összetört a szíve a látványtól.

Haza. A hazavezető út…

Aelin a kötelet kereste, a köteléket a lelkében. Azt, amit Rowan a bőrébe

tetovált.

Gyere vissza hozzám!

Aelin egyik világba zuhant a másik után.

Túl gyorsan.

Túl gyorsan eléri majd a sajátját, és nem fog tudni megállni.

De képtelen volt lassítani. Nem tudott megállni.

Pörgött, bukfencezett, ahogy egyik világot hagyta maga mögött a másik

után.

Valójában ennek az ereje számít. Nem fontos, hol vagy, milyen messzire
kerülsz, ez mindig hazahúz.

Aelin felüvöltött, a lénye felragyogott az égbolton.

A kötelék erősebbé vált. Szorosabbá. Magához rántotta őt.

Túl gyors. Valahogy le kell lassítania...

Magába nyúlt, abba, ami még megmaradt, és erőt keresett, amivel

lelassíthatja a száguldását.

Keresztülzuhant egy világon, ahol óriási várost építettek egy folyó

kanyarulatába, amelynek épületei lehetetlenül magasak voltak, és egyre
csillámlottak a fényben.

Keresztülzuhant egy olyanon, ami megtelt esővel, zölddel, széllel.

Üvöltve igyekezett lelassítani.

Átzuhant egy óceánokkal teli világon, ahol semmiféle szárazföldet nem

látott.

Közeledett. Olyan közel volt már az otthona, hogy szinte érezte a fenyő és a
hó illatát. Ha elhibázza, ha elhalad mellette…

Keresztülszáguldott egy világon, ahol a hósipkás hegycsúcsok felett

csillagok ragyogtak. Az egyik hegyen szárnyas hím állt az utolsó
hónapjaiban járó, terhes nő mellett, épp a csillagokat bámulták. Tündérek.

Tündérek voltak, de nem az ő világából.

Kinyújtotta a kezét, mintha úgy jelezhetne nekik, mintha valahogy

segíthetnének neki, pedig nem volt más, csupán egy láthatatlan
energiaszemcse…

A leírhatatlanul gyönyörű szárnyas hím odakapta a fejét, ahogy Aelin

keresztülzuhant a csillagos égbolton.

Felemelte a kezét, mintha köszönteni akarta volna.

Sötét erő csapódott belé, olyan, mint egy enyhe nyári éjszaka.

Nem támadott – lassította.

Falat, pajzsot képezett, amit Aelin átszakított.

De csak lelassította. A szárnyas hím ereje lelassította őt, épp eléggé.

Aelin egyetlen suttogás nélkül tűnt el a hím világából.

És megérkezett.

Ott volt a fenyő és a hó, a saját kontinensének kígyózó gerince, Tölgyváld

rengetege a jobbján, a Pusztaság a balján. A rengeteg különböző nép és lény
világa.

Látta mindet, egyszerre voltak ismerősek és idegenek, egyszerre harcoltak

és éltek békében, kiterjedt városokban és a vadon mélyén rejtőzve. Olyan
sokan voltak, és mind megmutatkoztak előtte. Erilea.

Aelin belevetette magát. Megragadta a köteléket, és felüvöltött, ahogy húzta

magát. Le Erileába.
Haza.

Haza.

Haza.

Ez még nem a vége. Még nem végzett.

Puszta akarattal próbálta magát, a világot rávenni, hogy álljon meg. Épp
amikor a rémkapu és vele együtt az összes ajtó mennydörgésszerű robajjal
becsapódott.

Aelin pedig visszazuhant a saját testébe.

A rémjelek szertefoszlottak a sziklás talajon, ahogy a nap felkelt Távolvég

felett.

Rowan Aelin előtt térdelt, készült a párja utolsó lélegzetvételeire, a végre,

ami reményei szerint valahogy őt is magával ragadja.

Ez lesz az ő vége is. Amikor Aelin meghal, ő is meghal.

De aztán megérezte. Ahogy a nap felkelt, megérezte a szétzilált

kötelékükön keresztülszáguldó energialöketet.

A hő és fény robbanását, ami összeforrasztotta a szálakat.

Levegőt sem mert venni. Nemhogy reménykedni.

Még akkor sem, amikor Aelin térdre rogyott ott, ahol korábban a rémjelek
voltak.

Rowan azonnal ott termett, Aelin erőtlen teste után kapott.

Szívdobbanás visszhangzott a fülében, a lelkében.

Aelin mellkasa emelkedett és süllyedt. Lassan kinyitotta a szemét.

Dorian és Chaol könnyeinek illata elmosta a távolvégi sóét, ahogy Aelin

felnézett Rowanre, és elmosolyodott.

Rowan magához ölelte, és hullani kezdtek a könnyei a felkelő

nap fényében.

Erőtlen kéz ért a hátához, végigsimított a tetováláson. Mintha kétségbeesett,

vad reménnyel követte volna végig az odarejtett jeleket.

– Visszajöttem – szólalt meg Aelin reszelős hangon.

Melege volt, de valahogy mégis fázott. Idegennek tűnt a saját teste.

Aelin felült, és felnyögött a csontjait kínzó fájdalom miatt.

– Mi történt? – kérdezte Dorian, akit Chaol tartott meg a derekánál fogva.

Aelin tölcsért formázott két kezéből maga előtt. Apró láng lobbant fel
benne.

Semmi több.

Rowanre nézett, majd Chaolra és Dorianre. Mindannyian nyúzottnak tűntek

a felkelő nap fényében.

– Eltűnt – mondta halkan. – Az erő. – Megfordította a kezét, a láng

végigkúszott rajta. – Csak parázs maradt.

Nem szóltak semmit.

Aelin azonban elmosolyodott. Mosolyogva fogadta, hogy most már nincs

benne kút, nem tombol a lángtenger. Ami megmaradt…
Hatalmas ajándék volt, igen, de semmi elképesztő.

Csupán az maradt, amit Mala adott neki, hálából Elenáért.

De…

Aelin magába nyúlt, a lelkének egy részébe.

A mellkasára fektette a kezét. Érezte, ahogy a szíve lüktet a tenyere alatt.

A tündérszíve. Az ár.

Átadta magát. Az életét.

Az emberi életét. A halandóságát. Az megsemmisült, porrá hamvadt a

világok között.

Többé nem változik át. Csupán ez a test maradt, ez az alakja.

Ezt el is mondta a többieknek. Ahogyan minden egyebet is, ami történt.

És amikor a végére ért, amikor Rowan továbbra is ölelte, Aelin még

egyszer kinyújtotta a kezét, hogy lássa.

Talán ez is Mala végső ajándékához tartozott. Hogy megőrizhette azt a

részét, ami most a tenyerében formálódott – a vízcseppet.

Az anyja erejét.

Amit Aelin a végsőkig mentett, amitől még akkor sem akart megválni,
amikor már szinte mindent felemésztett a Zár, a rémkapu.

Aelin kinyújtotta a másik kezét is, amiben aztán láng lobbant.

Egy teljesen átlagos erő. Többé már nem volt Tűzhozó.

De attól még ugyanúgy Aelin maradt.

100. FEJEZET
AEDIONT
KYLLIAN
ENYHE
RÚGÁSA
ÉBRESZTETTE
még

hajnalhasadás előtt.

Nyögve nyújtózott ki a nagycsarnokban felállított priccsen, körülötte még

mindig félhomály uralkodott. Jó néhány katona aludt mindenfelé,
szuszogásuk megtöltötte a termet.

Aedion hunyorogva pillantott a kis lámpásra, amit Kyllian fölé tartott.

– Mennünk kell! – figyelmeztette Kyllian elcsigázott, karikás szemmel.

Egyikük sem festett valami jól. Nem is érezték magukat a legjobban.

De legalább életben voltak. Egy hét telt el azóta, hogy a Tizenhármak

feláldozták magukat és visszaszorították Morath áradatát, és még mindig
életben voltak. A boszorkányok egy teljes napnyi pihenést váltottak meg
nekik. Egyetlenegy napot, aztán Morath ismét Orynth falait ostromolta.

Aedion a vállára kanyarította a nehéz prémes köpenyt, amit eddig

takaróként használt, és összerezzent, ahogy lüktető fájdalom öntötte el a bal
karját. A saját ostobaságából szerezte a sérülést, amikor egyetlen pillanatra
nem figyelt a pajzsára, és az egyik valg gyalogos katona megvágta.

De legalább nem bicegett. Legalább a valg hercegtől szerzett sebe

begyógyult.

A vállára kapta a pajzsot, majd felmarkolta a kardját, és az övére

függesztette, miközben átvágtak az alvó, kimerült katonák alkotta
labirintuson. Elég volt biccentenie csupán Kylliannek, aki erre rögtön a
városfal felé igyekezett.

Aedion viszont balra fordult, miután maga mögött hagyta a nagycsarnokot,

az északi tornyot vette célba.
Magányos, hideg séta vezetett abba a szobába, amit keresett.

Mintha az egész palota sírbolttá változott volna.

Halkan bekopogott a torony tetejéhez közeli szoba faajtaján, ami azonnal

kinyílt, majd becsukódott. Lysandra még azelőtt kiosont a folyosóra, hogy
Evangeline megmoccanhatott volna az ágyában.

Aedion gyertyájának remegő fényében a Lysandra arcán húzódó árnyak

élesebbnek, mélyebbnek tűntek. Egy hete harcolt napkeltétől napnyugtáig.

– Kész vagy? – kérdezte Aedion halkan, miközben visszafordult a

lépcsőhöz.

Egyfajta szokássá vált, hogy felkísérte Lysandrát minden egyes este, majd
reggelenként eljött érte. A hosszú, borzalommal teli napok egyetlen
fénypontja. Néha Evangeline is melléjük szegődött, elmesélte, mi történt
vele, míg Darrow üzeneteit és ügyeit intézte.

Máskor kettesben lépdeltek egymás mellett.

Lysandra némaságba burkolózott, kecses léptei minden egyes megtett

lépcsőfokkal egyre inkább elnehezültek.

– Reggeli? – kérdezte Aedion a lépcsősor aljához közeledve.

Biccentés. A tojás és szárított hús helyett már csak zabkása és forró leves
maradt. Két éjszakával ezelőtt Lysandra wyvernformában kirepült, miután
véget értek a harcok aznapra, majd egy órával később mindkét karmában
egy-egy szarvasbikával tért vissza.

Az értékes hús túlságosan is gyorsan elfogyott.

Elérték a torony lépcsőjének alját, és Aedion az ebédlő felé fordult, amikor

Lysandra kezét a karjára téve megállította. Aedion odafordult hozzá a
félhomályban.

Lysandra, akinek gyönyörű arcára hihetetlen fáradtság rajzolódott ki,

egyszerűen csak átkarolta a derekát, és a mellkasához nyomta a fejét. Olyan
erősen nekidőlt, hogy Aedion letette a gyertyáját egy közeli párkányra, és
szorosan magához ölelte.

Lysandra elernyedt, és még jobban rátámaszkodott. Mintha már

kibírhatatlanul húzta volna a kimerültség súlya.

Aedion megtámasztotta állát Lysandra feje búbján, és belélegezte

folytonosan változó illatát.

Lysandra szíve ott dübörgött Aedioné mellett, ahogy végigfuttatta kezét az

alakváltó gerincén. Hosszú, nyugtató mozdulatokkal simogatta.

Nem osztották meg az ágyukat.

Nem is tehették volna sehol. De ez, hogy így ölelkeztek...

Lysandra kezdeményezte, azon az estén, amikor a Tizenhármak feláldozták

magukat. Pontosan itt állította meg őt, és hosszú perceken keresztül ölelte
Aediont. Amíg a fájdalom és a kétségbeesés elcsitult a lelkében annyira,
hogy képes legyen felmászni a toronyba.

Lysandra elhúzódott, de nem bontakozott ki teljesen az öleléséből.

– Készen állsz?

– Kezdünk kifogyni a nyilakból – fordult Kékvérű Petrah Manonhoz a

hajnalhasadás előtti kékesszürke fényben. Épp a palota egyik tornyában,
hirtelenjében kialakított fészken vágtak át.

– Talán érdemes lenne hátrahagyni az egyik kisebb boszorkánykört, hogy

készítsenek még.
– Rendben – hagyta rá Manon, miközben a még mindig ismeretlennek tűnő
wyverneket pásztázta, akik mellett Abraxos pihent. A hátasa már ébren volt.
Magányosan, hűvösen bámulta a harcmezőt a város falain túl. A felperzselt
földrészt, amit még a hó sem tudott teljesen elfedni.

Manon maga is órákon át meredt arrafelé. Szinte képtelen volt átrepülni

felette a mindennapos, végtelenségbe nyúló harcok során.

A mellkasa, a teste üressé vált.

Csak azért nem gömbölyödött össze a fészek egy zugában, hogy aztán
többé ki se tegye onnan a lábát, mert mozgásban maradt, mert megvoltak
ezek a mindennapos mozdulatok, amiken keresztül kellett vergődnie.

Mozgásban kellett maradnia. Muszáj volt.

Ha nem teszi, hasznavehetetlenné válik.

Nem érdekelte, hogy mennyire látszik rajta. Briarcliffi Ansel megkereste őt

előző este a nagycsarnokban. A vörös hajú harcos leült mellé a padra,
borszínű szeme végigsiklott az ételen, amihez Manon alig nyúlt hozzá.

– Sajnálom – szólalt meg Ansel.

Manon a szinte érintetlen tányérra meredt.

Az ifjú királynő körbenézett a komor csarnokon.

– Elvesztettem a katonáim nagy részét – mondta. Szeplős arca teljesen

elsápadt. – Még mielőtt megérkeztél volna. Morath lemészárolta őket.

Manonnak erőt kellett vennie magán, hogy Ansel felé fordítsa a fejét. Hogy
belenézzen a királynő fájdalomtól terhes tekintetébe.

Pislogott egyet, ennél többet nem tudott kisajtolni magából.

Ansel Manon kenyeréért nyúlt, lecsípett belőle egy darabot, és megette.

– Megosztozhatunk rajta. A Pusztaságon. Ha megtöröd az átkot.

A hosszú asztal mentén jó néhány boszorkány megmerevedett, de nem
néztek feléjük.

Ansel így folytatta:

– Tiszteletben tartom a Boszorkánykirályság régi határait, a többit viszont

megtartom. – A királynő felemelkedett, és magával vitte Manon kenyerét. –
Csak azért mondom, hogy végiggondolhasd, ha egyszer úgy alakul.

Aztán magára hagyta, visszavonult a megmaradt katonáihoz.

Manon nem bámult utána, de a szavak, az ajánlat ott lebegett a levegőben.

Hogy megosztozzanak a területen, hogy visszafoglalja, ami egykor az övék

volt, de nem az egész Pusztaságot... Vidd haza a népünket, Manon!

Folyamatosan ezek a szavak csengtek a fülében.

– Neked sem kell kijönni a harcmezőre – mondta most Kékvérű

Petrah, miközben megérintette a wyvernje oldalát. – Segíthetsz a

többieknek. Pihenhetsz.

Manon rámeredt.

Hiába halt meg két matróna, és velük együtt Iskra is, hiába maradt távol
Petrah anyja, a vasfogúak sorai valahogy mégis rendezettek maradtak.
Lefoglalták Manont, Petrah-t és a crochaneket.

Minden egyes nap kevesebben és kevesebben hagyták maguk mögött a

csatamezőt.

– Mások sem pihennek – felelte Manon hűvösen.

– De mindenki más el tud aludni – vitatkozott Petrah. Amikor Manon a

szemébe nézett, Petrah rezzenéstelen tekintettel így folytatta: – Gondolod,
hogy nem látom, egész éjszaka ébren fekszel?

– Nincs szükségem pihenésre.

– A kimerültség éppolyan halálos lehet, mint bármilyen fegyver. Ma pihenj,

aztán holnap újra kirepülsz velünk!

Manon kivillantotta a fogát.

– Amennyire én tudom, nem te vagy a vezetőnk.

Petrah még csak a fejét sem hajtotta le.

– Akkor harcolj, ha azt szeretnéd. De gondold végig, hány élet múlik rajtad,
és ha elesel, mert a fáradtságtól figyelmetlenné válsz, akkor mindannyian
viselni fogják a következményeit.

Bölcs tanács volt. Alaposan megfontolt szavak.

Manon mégis kipillantott a harcmezőre, ahol a fekete tenger épp kivehetővé

vált. Nagyjából egy óra, és a csontdobok ismét megszólalnak, aztán kiújul a
háború üvöltő zaja.

Manon képtelen lett volna megállni. Nem volt hajlandó rá.

– Nem pihenek.

Megfordult, hogy felkeresse Bronwent a crochaneknél. Ő

legalább nem bombázta ilyen nevetséges ötletekkel. Még ha Manon

pontosan tudta is, hogy Glennis Petrah pártját fogná.

Petrah felsóhajtott, és a hang végigkaristolta Manon gerincét.

– Akkor találkozunk a harcmezőn.

A nap közepére a háború harsogása és dörrenései távoli zümmögéssé
csitultak Evangeline fülében. Hiába korbácsolta őket

a jeges szél, verejték csörgött a hátán a sokrétegnyi, vastag ruha alatt, ahogy
kezében levéllel ismét felrohant a várfalra vezető

lépcsősoron. Darrow és a többi idős lord éppúgy állt, ahogy az elmúlt két
hétben: a palota falai mentén, az alattuk elterülő

városon túl zajló csatát figyelték.

Az üzenet Bronwentől érkezett, a hírvivő crochan lába szinte alig érintette a

földet, amikor leröppent az égből, hogy átadja neki.

Evangeline már megtanulta, hogy a vasfogúak és a crochanek ritkán

jelentenek bármit is az embereknek. Hogy a crochan katona megtalálta őt,
hogy tudta, ki ő... Inkább a büszkeség repítette Evangeline-t felfelé, majd
keresztül a várfalon Lord Darrow-hoz, mintsem a félelem.

A Murtaugh mellett álló Lord Darrow már nyújtotta is ki a kezét, amikor

Evangeline csúszkálva lefékezett.

– Óvatosan! – figyelmeztette Murtaugh. – A jég veszélyes lehet.

Evangeline biccentett, pedig esze ágában sem volt hallgatni a tanácsra.

Még most sem, pedig előző nap lezúgott a lépcsőn, ám szerencsére senki
sem látta.

Az hiányzott volna csak, hogy Lysandra meglássa! Elég lett volna egyetlen
pillantást vetnie az Evangeline lábát és karját csúfító kék-zöld foltra, máris
bezárta volna a toronyszobába.

Lord Darrow elolvasta az üzenetet, majd homlokráncolva a városra

pillantott.

– Bronwen azt üzeni, Morath ostromtornyot visz a nyugati kapuhoz. Egy-

két órán belül elérnek minket.
Evangeline elnézett a városfalon túl dúló káosz mellett, ahol Aedion, Ren és
a Romlás olyan hősiesen küzdött, és a légi csatatér alatti földrészt figyelte,
ami felett boszorkány ütközött meg boszorkánnyal, és Lysandra wyvern
alakban repült.

És valóban, hatalmas alak közeledett feléjük.

Evangeline gyomra összerándult.

– Az… Az is boszorkánytorony?

– Egy ostromtorony teljesen más – mordult Darrow a rá jellemző módon. –

Hála az isteneknek!

– Attól még halálos lehet – tette hozzá Murtaugh. – Csak teljesen

másképpen. – Az idős férfi összevont szemöldökkel Darrow-ra nézett. –
Lemegyek.

Evangeline pislogott egyet. Az idős lordok közül senki – senki –

nem ment még a frontvonalra.

– Hogy figyelmeztesd őket? – kérdezte Darrow óvatosan.

Murtaugh megpaskolta a kardja markolatát.

– Aedion és Ren így is alig bírja. Meg persze Kyllian, ha továbbra is azzal
akarod áltatni magadat, hogy ő vezeti a sereget.

– Murtaugh a legkevésbé sem hajtott fejet a megmerevedő

Darrow előtt. – Majd én foglalkozom a nyugati fallal. Meg azzal az

ostromtoronnyal. – Evangeline-re kacsintott. – Nem lehetünk mind bátor
hírvivők, nem igaz?

Evangeline mosolyt kényszerített az arcára, pedig lassan úrrá lett rajta a

rémület.

– Szeretnéd, ha... Ha figyelmeztetném Aediont, hogy ott leszel?

– Majd elmondom neki én magam – válaszolta Murtaugh, és összeborzolta
Evangeline haját, ahogy elhaladt mellette. – Csak óvatosan a jégen! –
figyelmeztette ismét.

Darrow meg sem próbálta megállítani Murtaugh-t, ahogy maga mögött

hagyta a várfalat. Lassan. Olyan lassúnak, idősnek és sérülékenynek tűnt.
Mégis felszegte az állát. Kihúzta magát.

Darrow arca megfeszült, amikor Murtaugh eltűnt a szemük elől.

– Vén bolond! – jegyezte meg, ahogy aggodalommal teli pillantását ismét

az előttük dúló csatára függesztette.

101. FEJEZET

TÖBBÉ MÁR NEM EMBER.

Aelin lehelete minden egyes lépéssel csikorgott a fülében – a most már

véglegesen hegyes, halhatatlan fülében –, ahogy visszafelé sétáltak a
táborozó sereghez. Rowan mellette maradt, átkarolta a derekát.

Egyetlenegyszer sem engedte el azóta, hogy visszajött.

Azóta, hogy világokon kelt át.

Még mindig látta őket. Még most, hogy némán lépkedett a fák alatt, és a
sötétség átadta a helyét a hajnalt megelőző szürkés fénynek, még most is
maga előtt látott minden egyes világot, amin keresztülzuhant.

Talán örökké maga előtt látja majd őket. Talán ő az egyetlen ezen és a többi
világon, aki tudja, mi található az őket elválasztó láthatatlan falakon túl.
Hogy mennyi élet lakozik, virágzik.

máshol. Hogy hányan szeretnek, gyűlölnek és kaparják ki maguknak

kínkeservesen a jogot, hogy éljenek.
Olyan sok világ! Több, mint amennyibe egyáltalán bele tudna gondolni.
Vajon örökké kísértik majd az álmait? Hogy bepillantást nyerhetett beléjük,
de nem fedezheti fel őket? Vajon gyökeret ver majd a szívében ez a vágy?

Tölgyváld ágai csontszerű rácsozatot formáztak a fejük felett.

Mintha egy ketrec rácsai borultak volna föléjük.

Éppolyan ketrecé, mint amilyen a teste, ez a világ lehet számára.

Aelin lerázta magáról a gondolatot. Hiszen él! Életben van, pedig halottnak
kellene lennie. Még akkor is, ha a halandó énje elpusztult. Szétolvadt.

Egyre közelebb értek a tábor külső széléhez, és Aelin lepillantott a kezére.

Hűvös volt – mintha hideg mardosta volna.

Mindenféle szempontból megváltozott.

A rukhinhoz érve Dorian így szólt:

– Mit fogsz nekik mondani?

Az első néhány szó, ami azóta elhangzott közöttük, hogy elindultak

visszafelé.

– Az igazat – válaszolta Aelin.

Végül is ennél többet nem nyújthatott számukra azok után, amit véghez vitt.

Dorianhez fordult:

– Sajnálom, ami apáddal történt.

A hűvös szél kisöpörte Dorian tincseit a homlokából.

– Én is – felelte kezét Damaris markolatán pihentetve.

Mellette Chaol némaságba burkolózott, de időről időre azért odapillantott a

királyra. Vigyázni fog Dorianre. Ahogyan végső
soron mindig is tette, gondolta Aelin.

Elhagyták az első néhány rukot, a madarak fürkész szemmel figyelték őket.

Lorcan, Fenrys, Gavriel és Elide a sátrak szélénél várta őket.

Chaol és Dorian mormolt valami olyasmit, hogy összeszedik a kagán

gyerekeit, és elváltak tőlük.

Aelin Rowan mellett maradt, ahogy odamentek az udvara tagjaihoz. Fenrys

tetőtől talpig végigvizslatta, kitágult orrlyukakkal

szaglászta. Botladozva előrelépett, arcára rémület ült ki. Gavriel csupán

elsápadt.

– Megtetted, igaz? – zihálta Elide.

Mégis Lorcan volt az, aki felelt, megmerevedve, mintha érezte volna,
miféle változás ment végbe Aelinben.

– Nem... Te nem vagy már ember.

Rowan figyelmeztetésképp felmordult. Aelin csak végignézett rajtuk,

azokon, akik annyit adtak már, akik úgy döntöttek, követik őt ide, de
továbbra is kard lebegett a fejük felett. Győzelmet aratott, mégis teljesen
kudarcot vallott.

Erawan itt maradt. Ahogy a serege is.

És már nincs többé Tűzhozó, nincsenek rémkulcsok, nincsenek istenek,

akik a segítségükre lehetnének.

– Elmentek? – kérdezte Elide halkan.

Aelin biccentett. Majd később elmagyarázza. Mindannyiuknak.

Istengyilkos. Ez lett belőle. Egy istengyilkos. De nem bánta. A legkevésbé

sem.

Elide Lorcanhez fordult:

– Érzel… érzel valami változást? – Most, hogy már nem vigyázta őket
egyetlen isten sem.

Lorcan felnézett a fákra, mintha az összefonódó ágakból kiolvashatná a

választ. Mintha ott keresné Hellast.

– Nem – ismerte be.

– Mit jelent az, hogy már nincsenek itt? – gondolkozott Gavriel hangosan,
ahogy a nap első sugarai elkezdték bearanyozni szőke haját. – Van most egy
pokolbéli világ, aminek trónja üresen áll?

– Túl korán van még az ilyen filozofikus baromságokhoz –

vágta rá Fenrys, és félmosolyt vetett Aelinre, de a tekintete komor maradt.

Szemrehányás ült benne. Nem a döntése miatt, hanem mert kihagyta őket.
Fenrys mégis próbálta könnyedén venni.

Pusztulásra ítéltetett – az az imádni való farkasvigyor talán az utolsó napjait

éli.

Talán mind az utolsó napjaikat számlálják. És ennek ő az oka.

Rowan kiolvasta a gondolatot a szeméből, az arcából.

Megszorította a derekát.

– Keressük meg a többieket!

A kagán egyik mesés harci sátrában Dorian a saját maga által gyújtott tűz
felé nyújtotta a kezét.

– Jobban is alakulhatott volna ez a megbeszélés.

Chaol a tűz másik oldalán ült, Yrene-t az ölébe húzta, és most a felesége
hajfonatának végével játszadozott.

– Az biztos.

Yrene a homlokát ráncolta.

– Nem értem, hogy volt képes itt maradni, nem faképnél hagyni mindenkit,
hogy rohadjanak meg ott, ahol vannak. Nekem biztos nem ment volna.

– Sose becsüld alá a bűntudat erejét, ha Aelin Galathyniusról van szó –

felelte Dorian, majd mélyet sóhajtott. A megidézett tűz megrebbent.

– Lezárta a rémkaput – vonta össze Yrene a szemöldökét. – Az a

legkevesebb, hogy hálásak legyenek érte.

– Ó, nyilván hálásak is – vette át a szót Chaol, aki szintén felhúzta a

szemöldökét. – De ettől még Aelin megígért valamit, és aztán
homlokegyenest az ellenkezőjét tette.

Valóban. Dorian sem tudta pontosan, mit gondoljon Aelin döntéséről. És

arról, hogy végül elmondta nekik, elcserélte Elenára Erawant. Aztán az
istenek átverték őt.

Mire Aelin elpusztította őket.

– Jellemző – jegyezte meg Dorian. Humorosnak szánta a szót, de nem járt

sikerrel. Részben még mindig úgy érezte, hogy ott van, a helyek helyén.

Főleg, hogy egy részét feladta.

A tegnap még feneketlen kútnak tűnő mágia most már nagyon komoly
korlátokkal rendelkezett. Igen, továbbra is elképesztő

tehetségről beszélhetett, de valószínűleg soha többé nem lesz már képes

üvegpalotákat és ellenséges várakat lerombolni.

Még nem tudta pontosan, megkönnyebbülést hoz-e ez a tudat.

Annál legalább több maradt neki, mint amennyi Aelinnek. Úgy hangzott,
ajándékba kapta azt, ami maradt. A saját mágiáját teljes egészében
felhasználta. Ami megmaradt, az Mala ajándéka volt, aminek segítségével
lezárhatta a kaput – és megbüntethette az isteneket, akik mindkettejüket
elárulták.

Dorian még mindig rosszul volt a gondolattól. Még mindig a fogát

csikorgatta az emléktől, hogy Aelin kihajította őt arról a helyről, ami nem is
volt igazán hely. Nem azért, mert így döntött, hanem mert az apja…

Majd később gondol az apjára.

Vagy inkább soha.

A névtelen apjára, aki végül csak eljött érte.

Chaol nem faggatta róla, nem erősködött. Dorian tudta, hogy ha készen áll
majd rá, hogy megbeszélje vele, a barátja ott lesz számára.

– Aelin nem ölte meg Erawant – mondta Chaol. – De legalább nem tudja
áthozni a bátyjait. Ahogy a kulcsokkal sem pusztíthat el

minket. Legalább ennyi megadatott. És ezt Aelinnek...

mindkettőtöknek köszönhetjük.

Nem lesz több gallér. Nem lesz több terem egy sötét erőd alatt, ahol
tárolhatja majd őket.

Yrene végigsimított Chaol barna haján, és Dorian igyekezett leküzdeni a

látványra a mellkasát marcangoló fájdalmat. Olyan szabadon áramlott
közöttük a szerelem.

Nem neheztelt Chaolra azért, mert rálelt a boldogságra. De attól még

ugyanúgy belevájt a fájdalom minden egyes alkalommal, amikor együtt
látta őket. Minden egyes alkalommal, amikor megpillantotta a Torre
gyógyítóit, és azt kívánta, bár Sorscha is eljutott volna hozzájuk.

– Tehát csak félig mentettétek meg a világot – nyugtázta Yrene.

– Még mindig jobb, mintha semmi sem történt volna.

Dorian erre elmosolyodott. Már így is nagyon szerette a barátja feleségét. Ő

maga is elvette volna, ha úgy alakul.

Még ha a gondolatai észak felé szálltak is, egy aranyszemű

boszorkányhoz, aki mellett örökösen ott ólálkodott a halál, mégsem félt

tőle. Vajon gondol rá? Felmerül benne a kérdés, mi történhetett vele
Morathban?

– Aelinnel még mindig van mágiánk – mondta Dorian. – Nem úgy, mint
korábban, de még mindig maradt valamennyi. Nem vagyunk teljesen
tehetetlenek.

– Elég ahhoz, hogy felvegyétek a harcot Erawannal? – kérdezte Chaol.

Bronzszínű szemében elővigyázatosság csillant. Hiszen pontosan tudta a
választ. – Vagy legyőzzétek Maeve-et?

– Majd valahogy megoldjuk – jelentette ki Dorian. És imádkozott, hogy

tényleg így legyen.

Csakhogy már nem maradt isten, akihez imádkozhatott volna.

Elide fél szemmel végig Aelint figyelte, miközben a királynő

sátrában fürdőztek. A másikkal pedig a behozott csodás meleg vizet.

Amit az övé melletti kádban ülő nő tartott melegen.

Mintha így lázadt volna a borzalmas megbeszélés után, amit a kagán

gyerekeivel tartottak Aelin váratlan visszatérése után.

Győzedelmes
visszatérése

után.

Persze

csak

néhány

szempontból lehetett annak tekinteni.

Egy fenyegetést kiiktatott. A másikkal viszont nem tudott mit kezdeni.

Ügyesen leplezte, de Aelinnek is megvoltak a maga ismérvei.

Teljesen mozdulatlanná vált, fejét ragadozóként biccentette oldalra.

Ahogyan ma reggel is. Tökéletes mozdulatlanságba merevedett, miközben
kikérdezték, kritizálták, üvöltöztek vele.

A királynő azóta nem burkolózott ilyen némaságba, hogy megszökött

Maeve-től.

És nem a borzalmak miatt hajtott fejet, hanem a bűntudat miatt. A rettegés,

a szégyen miatt.

Elide javasolta, hogy vegyenek fürdőt, azért merültek el most közel vállig a
magas, hosszú kádakban. Így legalább Rowan herceg felrepülhetett, hogy
messzire szálljon, és levezesse a dühe egy részét. Aelin pedig
összeszedhette magát.

Elide egyébként is fürdőzni szeretett volna ma reggel. Bár az igaz, hogy

más társat képzelt el hozzá.

Nem mintha Lorcan tudott volna róla. Csókot nyomott Elide halántékára,
majd elindult a reggelben – csatlakozott Fenryshez és Gavriel-hez, akik
felkészítették a sereget az indulásra. Hogy továbbhaladjanak észak felé.
Aelin lemosta hosszú haját, a dús tincsek a testére tapadtak. A tűztálak
fényében a királynő hátára tetovált minta már-már élő, fekete folyóként
hullámzott.

– Szóval még mindig maradt mágiád? – bukott ki Elide-ból a kérdés.

Aelin türkiz pillantása a lány felé vándorolt.

– Meleg a vized?

Elide felhorkant, és végighúzta ujjait a vízben.

– Igen.

– Akkor inkább arra vagy kíváncsi, pontosan mennyi maradt.

– Tudhatom egyáltalán?

– Nem hazudtam a megbeszélésen – mondta Aelin, továbbra is üresen

csengő hangon. Akkor csak állt ott, és hagyta, hogy Hasar hercegnő üvöltve
tegye fel a kérdéseit, hogy Sartaq herceg elégedetlenül ráncolja a homlokát.
– Valahogy így... – Felemelte a karját, és egymás fölé emelte a két kezét,
nagyjából harminc centi lehetett közöttük. – Korábban itt volt az alja –
mozgatta meg az alul lévő kezének ujjait. Aztán feljebb emelte a kezét, és
már csak öt centi választotta el a másiktól. – Most pedig itt van.

– Kipróbáltad?

– Érzem. – Mindannak ellenére, amit tett, türkiz szemében súlyos teher

csillogott. Komorság. – Még sosem éreztem korábban az alját. Főleg
anélkül, hogy keresnem kellett volna egyáltalán. – Aelin a vízbe hajtotta a
fejét, és lemosta a hajáról a habot és az olajokat. – Nem valami lenyűgöző,
igaz?

– Engem sosem érdekelt, van-e mágiád vagy nincs.

– Miért? Mindenki mást érdekelt. – Élettelen kérdés. Igen, amikor gyerekek

voltak, sokan rettegtek attól, miféle mágia jutott Aelinnek. Hogy mi lesz
majd belőle.
– Nem a mágiád határoz meg – felelte Elide.

– Nem? – Aelin a kádnak támasztotta a fejét. – Szerettem a mágiámat.

Imádtam.

– És az emberlétet? – Elide tudta, hogy nem lenne szabad ilyesmit

kérdeznie, mégis kicsúszott a száján.

Aelin a szeme sarkából pillantott rá.

– Lehetek ember a lelkem mélyén, ha emberi testem már nincsen?

Elide elgondolkozott a kérdésen.

– Azt hiszem, ezt csak te döntheted el.

Aelin hümmögött, majd megint lebukott a víz alá. Amikor feljött, Elide így
szólt:

– Félsz? Attól, hogy szembenézz Erawannal a csatában?

Aelin magához ölelte a térdét, tetoválása megfeszült a hátán.

Hosszan hallgatott.

– Attól félek, hogy nem érünk oda időben Orynthhoz – felelte végül. – Ha
Erawan úgy dönt, hogy odavonszolja magát, majd foglalkozom vele.

– És Maeve? Mi van, ha ő is Erawannal tart?

De Elide erre már tudta a választ. Meghalnak. Mind meghalnak.

Kell hogy legyen valami módja annak, hogy mindkettejüket legyőzzék.

Anneith most már nem segíthet rajta. És talán egyébként is eljött az ideje,
hogy inkább saját magára támaszkodjon. Még akkor is, ha ennél sokkal
jobban is időzíthették volna ezt.

– Mennyi kérdésed van, Perranth úrnője!

Elide elpirult, és a szappanért nyúlt, hogy lemossa a karját.

– Sajnálom.

– Érted most már, miért nem tehettél nekem véresküt?

– A hím tündérek is folyton vitatkoznak veled.

– Igen, de tetszik, hogy nem köt hozzám ilyesmi. – Halkan felsóhajtott. –

Erre már nincsenek terveim.

– Mire?

– Nem gondoltam, hogy túlélem a Zárat. A kaput. Hogy ténylegesen

uralkodnom kell majd. Élnem. Úgy tűnik, idegen területre tévedtem.

Elide elgondolkozott ezen. Majd lehúzta az ujjáról az aranygyűrűt. Silba

gyűrűjét, nem Maláét.

– Tessék! – nyújtotta át a gyűrűt a másik kádhoz, miközben szappanhab

csöpögött az ujjairól.

Aelin pislogva nézte a gyűrűt.

– Miért adod ezt nekem?

– Mert valószínűbb, hogy te fogsz majd szembenézni Erawannal vagy

Maeve-vel.

Aelin nem vette el.

– Jobban szeretném, ha nálad maradna.

– Én pedig azt szeretném, ha nálad lenne – vitatkozott Elide, és

rezzenéstelenül állta a királynő pillantását. Halkan megkérdezte: –

Hát nem adtál még eleget, Aelin? Mi lenne, ha egyszer mi is tehetnénk

valamit érted?
Aelin lepillantott a gyűrűre.

– Kudarcot vallottam. Ezt te is érted, ugye?

– Visszatetted a kulcsokat a kapuba. Az nem kudarc. És még ha kudarcot

vallottál volna is benne, akkor is odaadnám neked ezt a gyűrűt.

– Tartozom annyival édesanyádnak, hogy gondoskodom róla, túléld ezt az

egészet.

Elide mellkasa összerándult.

– Azzal tartozol anyámnak, hogy élsz, Aelin. – Közelebb hajolt, és

gyakorlatilag Aelin arcába nyomta a gyűrűt. – Vedd el! Ha az én kedvemért
nem, hát legalább érte!

Aelin ismét a gyűrűre meredt. Majd elvette.

Elide próbált nem hangosan felsóhajtani, amikor a királynő az ujjára húzta.

– Köszönöm – mormolta Aelin.

Elide már épp válaszolni akart volna, amikor kinyílt a sátornyílás lapja, és
jeges szél érkezett Bortéval egyetemben.

– Engem nem hívtatok fürdőzni? – kérdezte a ruklovas, és drámai

pillantással, homlokráncolva méregette a királynőt.

Aelin szája felfelé görbült.

– Azt hittem, a rukhin túl kemény ahhoz, hogy fürdőzgessen.

– Láttad te, milyen gondosan ápolják a férfiak a hajukat?

Szerinted ehhez nem kell megszállottan tisztán tartani? – Borte átvágott a

kagán sátrán, majd lehuppant a királynő kádja mellett álló székre. Úgy tűnt,
a legkevésbé sem zavarja, hogy Aelin és Elide meztelen.
Elide-nak az utolsó csepp önuralmára is szüksége volt, hogy ne takarja el
magát. Aelin elől nem kellett, ő a másik kádban ült, és elég magas volt a
széle ahhoz, hogy ne lássák egymást. De mivel Borte így feléjük került…

– Elmondom, mit gondolok én – jelentette ki Borte, és a végénél fogva

hátravetette az egyik fonatát.

Aelin haloványan elmosolyodott.

– Hasar házsártos és rideg. Sartaq hozzászokott már az ilyen

körülményekhez, nem érdekli. Kashin próbálja a legjobbat kihozni
mindenből, mert olyan iszonyúan kedves, de azért mindannyian idegesek
egy kissé, hogy tízezer katona felé masírozunk, és valószínűleg még több
érkezik majd, ráadásul Erawant sem tudtuk kivonni az egyenletből.
Ahogyan Maeve-et sem. Úgyhogy most dühösek. Kedvelnek téged, de azért
felkapták a vizet.

– Ezt én is sejtettem – felelte Aelin szárazon –, amikor Hasar ostoba

tyúknak hívott.

Elide-nak akkor is szüksége volt az önuralma utolsó morzsáira is, hogy ne

vesse rá magát a hercegnőre. És a hím tündérekből, az istenekre, még
Lorcanből is feltörő morgás alapján Elide tudta, hogy nekik is éppolyan
nehéz dolguk van.

Aelin csak oldalra billentette a fejét, miközben a hercegnőt nézte, és

elmosolyodott. Ahogyan most is mosolygott.

Borte legyintett Aelin szavai hallatán.

– Hasar szerint mindenki ostoba tyúk. Semmivel sem vagy rosszabb

helyzetben másoknál. – Aelin erre ismét elmosolyodott.

– De nem azért jöttem, hogy erről beszéljünk. Rólad és rólam akartam

néhány szót ejteni.

– A kedvenc témám – kuncogott fel Aelin halkan.

Borte elvigyorodott.
– Életben vagy. Kijutottál. Mind azt hittük, hogy odaveszel. –

Még az ujját is elhúzta a nyaka előtt a hatás kedvéért, mire Elide

összerezzent. – Sartaq valószínűleg engem jelöl majd ki az egyik szárny
vezetésére a csatában. Persze ilyesmire akadt már példa a múltban. Jól
teljesítettem. – Borte vigyora kiszélesedett. – De én a te szárnyadat akarom
vezetni.

– Nekem nincs szárnyam.

– Akkor kivel indulsz majd csatába?

– Eddig még nem jutottam el – vonta fel Aelin a szemöldökét.

– Tekintve, hogy eddig azt hittem, meg fogok halni.

– Hát, ha majd eljutsz odáig, akkor számíts rá, hogy ott leszek feletted az
égen. Az hiányozna csak, hogy halálra unjam magam a csatában.

Csak a rukhin egy lobogó tekintetű lovasa merne attól félni, hogy halálra
unja majd magát, amikor százezer katona ellen állnak ki.

Még mielőtt Aelin megszólalhatott volna, vagy Elide megkérdezhette volna

Bortétól, hogy a rukok készen állnak-e rá, hogy felvegyék a harcot a
wyvernekkel, a ruklovas magukra hagyta őket.

Amikor Elide Aelinre pillantott, látta, hogy a királynő arcán komor

kifejezés ül.

Aelin a sátorlapok felé biccentett.

– Esik a hó.

– Napok óta folyton esik a hó.

Aelin jól hallhatóan nyelt egyet.

– Ez északi hó.

A vihar olyan hevesen támadt rá a táborra, hogy Nesryn és Sartaq kénytelen

volt egész napra és éjszakára kiadni a parancsot, miszerint a rukok nem
mozdulhatnak.

Mintha az, hogy pár napja áthaladtak a terraseni határon, hivatalosan is

kitette volna őket a kegyetlen télnek.

– Megyünk tovább északra – merengett Kashin a tűz mellett heverve Hasar

óriási sátrában.

– Mintha lenne más választásunk! – vágta rá Hasar forralt borát

kortyolgatva. – Eddig már eljöttünk. Akkor már elmehetünk egészen
Orynthig.

Nesryn egy alacsony pamlagon ült Sartaqkal, és továbbra is azon

elmélkedett, mégis mit keres ő ezeken a megbeszéléseken.

Mit keres ő a kagán gyerekei mellett, a kagán örökösének oldalán.

Katun. Mintha minden egyes lélegzetvételét, mozdulatát ez a szó húzta

volna le.

– Nem ez az első eset, hogy a népünk ilyen nehézségekkel néz szembe –

jegyezte meg Sartaq. – Most is szembenézünk majd velük.

Sartaq sokáig fennmaradt éjszakánként az elmúlt hetekben, hogy a

kaganátus korábbi harcosainak és vezetőinek beszámolóit, naplóit olvassa.
Egy egész ládányit magukkal hoztak a kaganátusból, pontosan e célból. A
többségüket már olvasta korábban, mesélte Sartaq. De sosem árt
felfrissíteni az ember emlékezetét.

Nesryn nem panaszkodott, ha ezzel esélyük nyílhat legyőzni tízezer katonát.

– Ha nem enyhül a vihar, akkor egyáltalán nem fogunk szembenézni velük

– pillantott Hasar felvont szemöldökkel a sátor lezárt lapjára. – Csak érjek
vissza egyszer Anticára, többet nem megyek sehova!

– Hol a kalandvágy, nővérem? – mosolyodott el Kashin haloványan.

– Biztos nem ott, ahol a pokol is befagy – morogta Hasar.

Nesryn halkan felnevetett, Sartaq pedig átkarolta a vállát.

Ösztönös, gondtalan mozdulattal.

– Megyünk tovább – jelentette ki Sartaq. – Egészen Orynth falaiig.

Megesküdtünk rá, és nem fogjuk megszegni az adott szavunkat.

Nesryn már csak ezért a kijelentéséért is beleszeretett volna.

Néma hálával nekidőlt, kiélvezte a melegét.

– Akkor imádkozzunk – mondta Kashin –, nehogy ez a vihar annyira

lelassítson minket, hogy aztán ne maradjon semmi Orynthból, amit
megvédhetnénk.

102. FEJEZET

KIÜRÍTETTÉK AZ EGYIK KISEBB TERMET a nagycsarnok közelében

a ravatalozáshoz.

Annyi gyertya világította meg a helyiséget, amennyit csak erre a célra

áldozni tudtak, az ősi kövek táncoló fényben fürödtek az asztal mentén,
amire lefektették.

Lysandra az ajtóban állt, onnan nézte a terem másik végében fekvő, lepellel
letakart testet.

Ren ott térdelt előtte, fejét lehajtotta. Órák óta nem mozdult.

Azóta, hogy hírt kaptak, Murtaugh elesett.

Lekaszabolták a valg gyalogos katonák, miközben próbálta
megakadályozni, hogy az egyik ostromtorony segítségével beáramoljanak a
városfalra.

Katonák sokasága kísérte Murtaugh-t vissza a városfalról.

Lysandra odafent szállt a boszorkányokkal azután, hogy Morath ismét

kiadta a parancsot, pihenjenek meg, és még ott is hallotta Ren sikolyát.
Látta, ahogy végigrohan a gyilokjárón, és meg sem áll a városon végigcipelt
holttestig.

Aedion is pillanatokon belül ott termett. Ő tartotta meg Rent, ahogy az ifjú
lord zokogott, és félig ő cipelte el ide, hiába ejtettek rajta is újabb sebeket.

A herceg is itt maradt. Kezét Ren vállán nyugtatva virrasztott vele végig.

Lysandra is eljött Evangeline-nel. Ölelte a döbbent, síró kislányt, és

megvárta, amíg Evangeline odasétál Murtaugh holttestéhez, hogy csókot
leheljen a homlokára. Amennyire a lepel alatt kivehető volt azok után, amit
a valgok műveltek vele.

Épp akkor kísérte ki a gyámleányát a teremből, amikor Darrow és a többiek

megérkeztek.

Lysandra nem nézett Darrow-ra, egyikükre sem, akik nem merték megtenni
azt, amit Murtaugh igen. A halála, mint kiderült, feldühítette a falon
harcolókat. Felborították az ostromtornyot.

Szerencsés győzelem, amiért súlyos árat fizettek.

Lysandra segített Evangeline-nek megfürödni, gondoskodott róla, hogy

meleg ételt kapjon, majd ágyba dugta, csak utána tért vissza.

Aedion még mindig Ren mellett állt, kezét még mindig a térdelő lord vállán
pihentette.

Úgyhogy ő is ott maradt, az ajtónál. Ő is virrasztott, míg az ereje kútja

ismét megtelt, míg a sebei apránként összeforrtak.
Aedion mormolt valamit Rennek, és visszahúzta a kezét.

Lysandra elmerengett, vajon ez volt-e az első néhány szó, amivel az elmúlt

órák csendjét megtörték.

Aedion ekkor odafordult hozzá, és pislogott. Üresnek tűnt.

Összetörtnek. Kimerült, gyászolt, és olyan súlyt cipelt, amit Lysandra látni

sem bírt rajta.

Még a szokásos magabiztos léptei is csupán vánszorgásnak tűntek most.

Lysandra követte, és csupán egyetlenegyszer pillantott vissza oda, ahol Ren

még mindig fejét lehajtva térdelt.

Milyen borzalmas némaság vette körbe.

Lysandra felzárkózott Aedion mellé, aki az ebédlő felé indult.

Ilyen későn már nem sok étel maradhatott, de Lysandra kerít majd valamit.
Mindkettejüknek. Ha kell, vadászni is elmegy.

Kinyitotta a száját, hogy ezt Aedionnak is elmondja.

Csakhogy Aedion arcán könnyek csorogtak, áttörtek a vér, a kosz rétegén.

Lysandra megtorpant, és őt is megállásra késztette.

Aedion nem nézett a szemébe, miközben Lysandra letörölte előbb az egyik,

majd a másik orcájáról is a könnyeket.

– Ott kellett volna lennem a nyugati falon – csuklott el Aedion hangja.

Lysandra tudta, hogy semmilyen szó nem vigasztalhatná meg.

Úgyhogy ismét letörölte Aedion könnyeit, azokat a könnyeket, amiket

csakis itt, ezen az árnyas folyosón hullatna, azután, hogy mindenki lefeküdt
már aludni.
És amikor Aedion továbbra sem nézett a szemébe, Lysandra a tenyerébe
vette az arcát, és felemelte a fejét.

Egy szívdobbanásnyi ideig, egy örökkévalóságig bámulták egymást.

Lysandra egyszerűen nem bírta azt az ürességet, a gyászt az arcán. Képtelen

volt elviselni.

Lábujjhegyre állt, és ajkát Aedionéhoz érintette.

Egy rebbenésnyi csók, az élet ígérete a halál közepette.

Elhúzódott, azonban Aedion arca ugyanolyan nyúzottnak tűnt, mint

korábban.

Úgyhogy újra megcsókolta. És az ajkától alig elválva suttogni kezdett:

– Jó ember volt. Bátor és nemes. Ahogyan te is. – Harmadszorra is

megcsókolta. – És amikor véget ér a háború, bármi történjék is,

én itt leszek melletted. Akár ebben az életben, akár a következőben,

Aedion.

Aedion lehunyta a szemét, mintha belélegezné a szavait.

Mellkasa emelkedett, széles válla megremegett.

Aztán kinyitotta a szemét, amiben most tiszta türkiz lángok égtek, az a

rengeteg bánat, düh és a halállal való viaskodás fűtötte.

Aedion egyik kezével megragadta Lysandra derekát, a másikkal a hajába

túrt, majd hátrahajtotta Lysandra fejét, és az övéhez nyomta az ajkát.

A csók végigperzselt Lysandra folyton változó csontjain, mire átkarolta

Aedion nyakát, és szorosan magához vonta.

Kettesben voltak a sötét, néma folyosón, halál uralta a közeli harcmezőt,

Lysandra mégis átadta magát ennek a perzselő
csóknak, Aedionnak, és képtelen volt visszafojtani a feltörő

nyögést, ahogy Aedion nyelve végigsimított az övén.

A hang teljesen elvette Aedion eszét, megperdítette mindkettejüket, és a

falhoz nyomta Lysandrát, aki ívbe feszítette magát, kétségbeesetten érezni
akarta Aedion hozzá simuló testét.

Aedion a szájába nyögött, az eddig a derekát tartó keze most a csípőjére

siklott, hogy felkapja, és nekinyomhassa az ölét, épp ott, ahol Lysandrának
is szüksége volt rá.

Aedion elszakította a száját az övétől, és felfedezőútra indult a nyakán, az

állkapcsán, a fülén. Lysandra a nevét lehelte, végigsimított izmos hátán,
hullámzott az érintése alatt.

Még. Még. Még.

Még ebből az életből, ebből a tűzből, hogy felégethessék az összes

árnyékot.

Még Aedionból.

Lysandra keze Aedion mellkasára siklott, belemarkolt a kabátjába, a meleg

bőrt kereste alatta. Aedion továbbra is a fülét harapdálta, fogával
végigkarcolta az állkapcsa vonalát, majd egy újabb, mély csókkal ismét
birtokba vette a száját, amitől Lysandra megint felnyögött.

Csoszogó léptek hallatszottak a folyosón, és szándékos köhintés, mire

Aedion megdermedt.

Hangosak... Nyilván túlságosan hangosan lehettek…

Bár Aedion nem mozdult, Lysandra azért leeresztette a lábát, amivel eddig a
derekát kulcsolta. Az őr a szemét lesütve elhaladt mellettük.

Méghozzá igen sietősen.

Aedion végig a férfit fürkészte, tekintetében semmiféle emberi nem csillant.
Inkább tűnt csúcsragadozónak, aki végre megtalálta a zsákmányát.

Nem, nem zsákmány. Aedion mellett soha.

Hanem a társa. A párja.

Amikor az őrszem befordult a sarkon, és nyilván rohant, hogy mindenkinek

elmesélje, mit szakított félbe épp az imént, amikor Aedion ismét odahajolt
hozzá, hogy megcsókolja, Lysandra gyengéden az ajkához érintette a kezét.

– Holnap – mondta halkan.

Aedion felmordult – de nem úgy tűnt, mintha dühös lenne.

– Holnap – ismételte Lysandra, arcon csókolta, és ellépett tőle.

– Éld túl a holnapi napot, harcold végig, és akkor... Folytatjuk.

Aedion kissé zihált, szemében gyanakvás csillant.

– Szánalomból tetted? – kérdezte összetörten, boldogtalanul.

Lysandra végigsimított Aedion borostás arcán, és újra az övéhez nyomta az

ajkát. Ismét megízlelte.

– Azért tettem, mert elegem van ebből a rengeteg halálból. És mert

szükségem volt rád.

Aedion halk, fájdalmas hangot hallatott, úgyhogy Lysandra még egyszer

megcsókolta. Még végig is simított a nyelvével az ajka mentén. Aedion
kinyitotta a száját, aztán ismét egymásba gabalyodtak, fogak, nyelvek,
kezek fedezték fel egymás, érintették, ízlelték a másikat.

Végül Lysandra nagy nehezen ismét ellépett Aediontól, és már éppúgy

zihált, mint a herceg.
– Holnap, Aedion – lehelte.

– Még három napra elegendő nyilunk van az íjászok számára, ha

takarékoskodnak, akkor talán négyre – mondta Lord Darrow, miközben
karba tett kézzel a lajstromot szemlélte.

Manonnak nem volt különösebb baja az öregemberrel – egy része csodálta,

milyen vasmarokkal irányít. De kezdték untatni a minden este összehívott
haditanácsok.

Főleg, hogy egyre rosszabb és rosszabb híreket osztottak meg egymással.

Előző nap eggyel többen álltak a teremben. Akkor még Lord Murtaugh is itt
volt.

Mára csupán az unokája maradt, vöröslő szemmel. Kísértetre emlékeztetett.

– Az élelmiszerraktár? – kérdezte Aedion az asztal túlfeléről. A tábornok-

herceg is látott már szebb napokat. Ahogyan mind. A teremben lévő minden
egyes arcon ugyanaz az üres, nyúzott kifejezés ült.

– Legalább egy hónapra elegendő élelmünk van – válaszolta Darrow. – De

az mit sem számít, ha nem lesz, aki megvédje a falakat.

Rolfe kapitány lépett oda az asztalhoz.

– A tűzlándzsák már a végüket járják. Ha szerencsénk van, holnap még

kitartanak.

– Akkor azzal is takarékoskodunk – jelentette ki Manon. – Csak akkor

használjátok, ha egy magasabb rangú valg mászik fel a városfalra!

Rolfe biccentett. Egy újabb férfi, akit Manon akaratlanul is csodált – bár a
hetyke viselkedése elég idegesítő tudott lenni.

Milyen nehezen állta meg, hogy ne nézzen a terem csukott ajtajára! Ahol
Asterinnek és Sorrelnek kellett volna várnia. Őt védelmeznie.
Helyettük Petrah és Bronwen állt ott. Nem az új másod- és
harmadparancsnokaként,

hanem

saját

csoportjuk

képviselőjeként.

– Tegyük fel, hogy bírjuk még nyilakkal négy napig – ragadta magához a
szót Briarcliffi Ansel, akinek homlokát mély barázdák szabdalták. – A
tűzlándzsák pedig három napig, ha takarékoskodunk velük. Mi lesz, miután
ezekből is kifogyunk?

– A hajítógépek még működnek – felelte az egyik ezüsthajú tündérnemes.

A nőnemű.

– De azok arra vannak, hogy messzebb, a harcmezőn okozzanak kárt –

vitatkozott Galan herceg, akinek szeme Aedionéhoz hasonlóan Aelinét
idézte. – Nem közelharcra.

– Akkor marad a kardunk – nyugtázta Aedion rekedtesen. – A bátorságunk.

Manon

pontosan

tudta,

hogy

utóbbi

is
igencsak

megfogyatkozott.

– A vasfogúakat kordában tudjuk tartani – mondta Manon –, de a falakon

már nem tudunk segédkezni.

Valóban, mintha apadni nem látszó árral hadakoztak volna.

– Ez hát a vég akkor? – kérdezte Ansel. – Négy vagy öt nap múlva tálcán
nyújtjuk át a nyakunkat Morathnak?

– Az utolsó emberig harcolunk! – morogta Aedion. – A legeslegutolsóig!

Még Lord Darrow sem vitatkozott vele. Így hát berekesztették a gyűlést, és
mindenki ment a saját dolgára.

Nem maradt már mit megvitatni. Néhány nap múlva varjak pompás
lakomájává válnak.

103. FEJEZET

A VIHAR AZ EGÉSZ HADSEREGNEK MEGÁLLJT PARANCSOLT.

Az, első reggelen olyan hevesen tombolt, hogy Rowan csupán néhány
lépésnyire látott el. A rukok nem szállhattak fel, és csak a legszívósabb
felderítőket küldték ki, őket is lent a földön.

Így hát a sereg nem mozdult. Nyolcvan kilométerre sem jutottak Terrasen
határától. Egy hétre jártak Orynthtól.

Ha Aelin még mindig a teljes erejével bírna…

Nem a teljes erejével. Már nem, emlékeztette magát Rowan, miközben a

tábori sátrukban ült, a párja, felesége és királynője pedig mellette foglalt
helyet az alacsony pamlagon.
Aelin teljes ereje most... Rowan nem is tudta pontosan. Talán annyi lehetett,
mint Ködvárban volt. Amikor még mindig visszafogta magát. Nem olyan
kevéssel bírt, mint amikor megérkezett, de nem is annyival, mint amikor
lángokkal vette körbe egész Doranelle-t.

Határozottan nem maradt elég ahhoz, hogy szembenézzen Erawannal, és

győzedelmesen kerüljön ki az összecsapásból.

Ugyanez vonatkozott Maeve-re is.

Nem érdekelte. Magasról tett rá, hogy Aelinbe egy nap ereje szorult, vagy
egyetlen parázs sem maradt.

Neki ez egyébként sem számított soha.

Odakint süvített a szél, a sátor is beleremegett.

– Mindig ilyen borzalmas? – kérdezte Fenrys, ahogy homlokráncolva a

reszkető sátorlapokat figyelte.

– Igen – felelte kórusban Elide és Aelin, majd ritkán látható mosoly terült
szét az arcukon.

Csoda, hogy ilyen mosolyt láthattak Aelin ajkán.

Elide-é azonban rögtön le is hervadt, ahogy folytatta:

– Ez a vihar napokig is eltarthat. Közel egyméteres hó is maradhat utána.

Lorcan a tűztál mellett felhördült.

– Ha egyszer vége a havazásnak, akkor bajlódhatunk azzal. A katonák

elveszítik a lábujjaikat és az ujjaikat a hideg és a nyirkosság miatt.

Aelin mosolya teljesen lefagyott az arcáról.

– Amennyit csak tudok, elolvasztok.

Tényleg megteszi majd. Ha kell, a kiégés szélére sodorja saját magát. Ha
összedolgoznak, ha egyesítik erőiket, Rowan mágiájának a segítségével
talán utat olvaszthatnak. Melegen tarthatják a sereget.

– Az Orynthhoz érő sereg akkor is kimerült lesz – jegyezte meg Gavriel az

állát dörgölve.

Hányszor látta Rowan, ahogy észak felé bámul, a fia felé, aki Orynth-ban
harcol? Nyilván azon járt az esze, életben van-e még Aedion.

– Képzett katonák – vágta rá Fenrys szárazon. – Megoldják.

– Ha kerülőt teszünk, akkor csak még jobban kifárasztjuk őket

– mondta Lorcan.

– A legutóbbi információink alapján Perranth Morath kezébe került –

vitatkozott Rowan. Elide arca fájdalmasan összerezzent ennek hallatán. –
Nem kockáztathatjuk meg, hogy túl közel kerüljünk hozzá. Akkor
valószínűleg konfliktusba keveredünk velük, még később érünk Orynthba,
és még a katonák száma is megfogyatkozik.

– Ezerszer átnéztem már a térképeket. – Gavriel felvont szemöldökkel

arrafelé nézett, ahol az asztalra fektetve hevertek.

– Nem vezet más út Orynthba, ha el akarjuk kerülni Perranthot.

– Talán mellénk szegődik a szerencse – vetette fel Fenrys –, és ez a vihar az

egész északi területet sújtja. Talán lefagyasztja Morath seregének egy
részét.

Rowan nem hitte, hogy ennyire szerencsések lennének. Volt egy olyan
sejtése, hogy bármiféle szerencsét tudhattak is a magukénak, azt már
teljesen felhasználták a mellette ülő nőre.

Aelin komor és fáradt pillantást vetett rá. Rowannek fogalma sem volt,
milyen érzés lehet. Mindenét feladta. A halandó énjét, a mágiáját. Rowan
tudta jól, hogy az előbbi miatt olyan nyúzott, fájdalmas a tekintete. Hogy
idegennek érzi magát a saját testében.
Az előző estét Rowan azzal töltötte, hogy ismét közelebb hozza Aelint a
saját testének bizonyos részeihez. És a sajátjához.

Hosszasan időzött ezzel. Egészen addig abba sem hagyta, amíg Aelin
szeméből eltűnt az a zavaros pillantás, amíg már vonaglott alatta, lángolt,
ahogy ő mozgott benne. Rowan nem fojtotta el a könnyeit, még akkor sem,
amikor gőzzé váltak, még mielőtt Aelin testéhez értek volna. Aelin arcán is
könnyek csorogtak, ezüstös fényt kaptak a lángok közt, ahogy Aelin
magához szorította őt.

Mégis, amikor ma reggel az állkapcsa vonalát, a nyakát csókolgatva

felébresztette, Aelin szemébe visszatért az a megviselt pillantás. És ott is
maradt.

Előbb a sebhelyei. Aztán a halandó, emberi teste.

Elég. Már eleget adott! És Rowan tudta, hogy még többet akar adni.

A rukhin egyik őrszeme bekiáltott a királynőért a sátornyílásból, mire Aelin

halkan engedélyt adott a belépésre.

Azonban az őrszem csak bedugta a fejét, szeme tágra nyílt. Hó fedte a

csuklyáját, a szemöldökét, a szempilláit.

– Felség! Királyi fenségek – javította ki magát Rowanre pillantva. Rowan

nem javította ki, hogy ő legfeljebb Öméltósága, annál több nem is lesz
soha. – Jöjjenek! – Az őrszem lihegett, lélegzete gomolygott a sátorlapok
között beszivárgó jeges levegőben. – Mindannyian!

Percek alatt magukra kapták a melegebb ruhájukat és egyebeket, amikkel a

hó és a szél ellen védekezhettek.

Aztán lassan átvágtak a havon, az őrszem vezette őket a félig eltemetett

sátrak között. Még a fák sem nyújtottak igazi menedéket.

Amikor a tábor szélére értek, elvakította őket a kavargó hó.

Elfedte azt, amire az őrszem mutatott, amikor így szólt:

– Nézzék!

Aelin megbotlott Rowan mellett. Rowan azonnal odakapott, hogy

megtartsa.

Csakhogy

Aelin

valójában

nem

megbotlott.

Hanem

előrelendült, mintha oda akarna rohanni.

Végre Rowan is megpillantotta azt, amit a párja. Hogy ki lépett ki a fák

közül.

Szinte teljesen beleveszett a hóba fehér bundája. Egészen láthatatlanná vált

volna, ha nem lobog aranyszínű láng büszke, hatalmas agancsai között.

Észak ura.

És a lábánál, körülötte mindenütt… Az aprónép.

Aelin szempilláira hó tapadt, és apró hang szakadt fel belőle, ahogy a

legközelebbi lény begörbítette ujjait, intett nekik. Mintha csak azt akarná
mondani: Kövessetek!

A többiek némán tátották a szájukat a mesés, büszke szarvas láttán, ami

eljött, hogy üdvözölje őket.

Hogy hazavezesse Terrasen királynőjét.

Ekkor a szél suttogni kezdett, ám nem olyan dalt dalolt, mint amit Rowan
általában hallani szokott.

Nem, ez most olyan hang volt, amit mindannyian hallottak, ahogy elhaladt
mellettük.

Pusztulás fenyegeti Orynthot, Brannon örököse. Sietned kell!

Rowant olyan hideg rázta ki, aminek semmi köze nem volt a levegő
hőmérsékletéhez.

– A vihar... – nyögte Aelin, a hó elnyelte a szavakat.

Sietned kell! Utat mutatunk neked, gyorsat, észrevétlent.

Aelin megdermedt. Így felelt a hangnak, ami olyan ősi volt, mint a fák,
idős, mint a közöttük heverő kövek:

– Hiszen már annyiszor segítettetek rajtam!

Te pedig rengeteget feláldoztál, Brannon örököse. Mi, akik emlékszünk rá,

tudjuk, hogy ő maga is így döntött volna, ha teheti.

Tölgyváld sosem feledi Brannont, sem az örökösét.

Aelin kihúzta magát, a fákat fürkészte, a havat hordó szelet.

Driád. Ezt a szót kereste Rowan. Driád. Fában lakozó szellem.

– Mi az ára? – kérdezte Aelin, ezúttal hangosabban.

– Komolyan kíváncsi vagy rá? – motyogta Fenrys. Rowan rávicsorgott.

Aelin azonban megmerevedve várta a driád válaszát. Tölgyváld hangjáét, az

aprónépét és a lényekét, akik régóta gondozták már.

Egy jobb világ, felelte végül a driád. Számunkra is.

A hadsereg lázas mozgolódásba fogott, ahogy menetre készült –

versenyt futni az idővel észak felé.

Aelin

azonban

berángatta

Rowant

sátrukba.
A
könyvhalomhoz, amit Chaol és Yrene magával hozott a déli kontinensről.

Végigfuttatta ujját a címeken, keresett, kutatott.

– Mit csinálsz? – kérdezte a párja.

Aelin ügyet sem vetett a kérdésre, és hümmögött, amikor végre rábukkant a

könyvre. Átlapozta, de csak óvatosan, nehogy elszakítsa az ősrégi lapokat.

– Lehet, hogy ostoba tyúk vagyok – motyogta, miközben odafordította

Rowan felé a könyvet, hogy megmutassa a kérdéses lapot –, de legalább
van választási lehetőségem.

Rowan szemében fény táncolt. Engem is bevonsz a legújabb

cselszövésedbe, hercegnő?

Aelin elvigyorodott. Már csak az hiányzik, hogy úgy érezd, kihagylak.

Rowan oldalra billentette a fejét.

– Akkor igyekeznünk kell!

Aelin a sátron túl készülődő hadsereg zaját hallgatva bólintott.

Aztán munkához látott.

104. FEJEZET

AEDION ZIHÁLVA DŐLT AZ OSTROMLOTT VÁROSFALNAK, a

verejték és a vér gyorsan megfagyott rajta. Figyelte, ahogy az ellenséges
sereg visszahúzódik a táborába éjszakára.
Beteg vicc volt, kegyetlen kínzás, hogy Morath minden egyes
naplementekor visszavonult. Mintha valamiféle emberi döntés lett volna
részükről, mintha az odalent harcoló rengeteg katona nagy részét megszálló
démonoknak fényre lett volna szüksége.

Aedion pontosan tudta, miért adta ki ezt az utasítást Erawan.

Hogy miért kellett lefárasztani őket nap nap után, hogy miért kellett inkább
megtörni őket ahelyett, hogy dühödten, dicsőn halhassanak meg.

Erawan nem puszta győzelmet, hódítást akart, hanem teljes megadást. Hogy
könyörögjenek, legyen már vége, hogy végezzen velük, uralkodjon felettük.

Aedion fogcsikorgatva bicegett végig a gyilokjárón. A fény gyorsan

fogyatkozott, a hőmérséklet rohamos tempóban csökkent.

Öt napig húzták.

A tartalékaik, amikről azt hitték, három vagy négy napig tartanak majd csak
ki, egészen máig elegendőnek bizonyultak.

Egészen mostanáig.

A fal mentén az egyik mikéni lángnyelvet küldött a valg felé, amelyik még
mindig próbálta megmászni az ostromlétrát. Ahol a láng perzselt, ott
démonok hullottak alá.

Rolfe a tűzlándzsát forgató nő mellett állt, arcát éppúgy vér és verejték

fedte, mint Aedionét.

Fekete páncélkesztyűs kéz kapaszkodott meg a városfal azon részén, ahol

Aedion épp elhaladt, fogódzkodót keresett.

Aedion szinte oda sem nézve ütött ősrégi pajzsával. Üvöltés, majd elhaló
kiáltás hirdette, hogy a magányos katona visszabucskázott a földre.

Rolfe komoran rámosolygott, amikor Aedion megállt előtte. A páncélja

ezernyi kő súlyával húzta lefelé. Odafent crochanek és vasfogúak repültek
vissza lassacskán a városba, vörös köpenyük a seprűre borult, a wyvernek
szárnya rendszertelenül vert. Aedion addig fürkészte az eget, amíg meg
nem pillantotta a lovas nélküli wyvernt, akit mindennap, minden éjszaka
keresett.

Lysandra is észrevette őt, ezért bedőlt, és lassú, fájdalmas ereszkedésbe

kezdett a városfal irányába.

Annyi halott. Minden egyes nap nőtt a számuk. Az elveszett életek minden
egyes lépésnél ólmos súllyal húzták Aedion lábát.

Semmit sem tehetett, hogy helyrehozza – valójában az égvilágon semmit.

– Az íjászok kifogytak – mondta Aedion Rolfe-nak köszönés helyett,

miközben Lysandra feléjük tartott. Szárnyait, mellkasát mások és a saját
vére szennyezte. – Nem maradt több nyíl.

Rolfe állával a mikéni harcos felé bökött, aki még mindig egyenetlen,
köpködő tüzet szított tűzlándzsájával.

Lysandra leszállt, egy villanással átváltozott, és azonnal Aedion mellett

termett, aki magához húzta a pajzsot tartó karjával. Egy gyengéd, gyors
csókkal üdvözölték egymást. Az egyetlen dologgal, amit Aedion esténként
várt.

Néha, miután bekötözték őket, és ettek valamit, ennél többet is kapott.

Gyakran meg sem mosakodtak, csak kerestek maguknak

egy árnyas zugot. És akkor nem maradt más, csak ő, Lysandra a maga
tökéletességében, az apró hangok, amiket akkor hallatott, amikor Aedion
megnyalta a nyakát, amikor kezével lassan, olyan nagyon lassan felfedezte
minden egyes porcikáját. Hagyta, hadd irányítson Lysandra, hadd mutassa
meg, mondja el neki, meddig szeretne elmenni. Az utolsó lépést azonban
nem tették meg, egyelőre még nem.

Így maradt valami, amiért élhettek – ebben egyeztek meg szótlanul.

Lysandra valgok vérétől bűzlött, Aedion mégis csókot lehelt a halántékára,
mielőtt visszafordult Rolfe-hoz. A kalózok fejedelme komoran rájuk
mosolygott.

Pontosan tudta ő is, hogy az utolsó néhány napjukat élik. Az utolsó néhány
órájukat.

A mikéni harcos ismét bevetette a tűzlándzsát, és az ott lévő

valg a sötétségbe hullott – nem maradt belőle más, mint megolvadt csont és
lebegő ruhafoszlányok.

– Ez volt az utolsó – jegyezte meg Rolfe halkan.

Beletelt egy szívdobbanásba, hogy Aedion rádöbbenjen, nem az aznapi

utolsó ellenséges katonára vonatkozott a kijelentés.

A mikéni harcos hangos, fémes koppanással tette le a tűzlándzsát.

– A tűzlándzsák kifogytak – nyugtázta Rolfe.

Sötétség lepte el Orynthot, olyan sűrű, hogy még a palota lángjai is

beleremegtek.

Evangeline a várfalon állt a néma Darrow-val az oldalán, és figyelte, ahogy

a katonák visszafelé vánszorognak a falakról, az égboltról.

Csontdobok harsantak.

Szívdobbanások, mintha a síkságon lévő hadsereg egyetlen hatalmas,

ébredező szörnyeteget alkotna, ami arra készül, hogy felfalja őket.

Általában csak napkeltétől napnyugtáig verték a dobokat, túlharsogták vele

a csatazajt. Hogy most megint belekezdtek, amikor a nap épp eltűnt...
Evangeline gyomra összerándult.
– Holnap – mormolta Lord Sloane Darrow mellett. – Vagy holnapután.
Akkorra vége.

És nem ők aratnak győzelmet. Evangeline pontosan tudta.

Darrow nem szólt semmit, Lord Sloane pedig a vállára tette a kezét, majd
elindult befelé.

– Mi történik a legvégén? – szedte össze Evangeline a bátorságát, hogy

megkérdezze Darrow-t.

Az öregember a várost figyelte, az iszonytató sötétséggel teli harcmezőt.

– Vagy megadjuk magunkat – felelte rekedtesen –, és Erawan

rabszolgasorba taszít mindannyiunkat, vagy addig harcolunk, amíg bele
nem halunk mind.

Milyen kemény, durva szavak. De Evangeline szerette ezt Darrow-ban –

hogy nem szépített az igazságon előtte.

– Ki dönti majd el, hogy mit csinálunk?

Darrow szürke szeme immár Evangeline arcát fürkészte.

– Ránk hárul majd ez a feladat, Terrasen lordjaira.

Evangeline bólintott. Ellenséges tábortüzek gyúltak, a lángok mintha a

csontdobok lüktetését visszhangozták volna.

– Te hogyan döntenél? – kérdezte Darrow halkan, óvatosan.

Evangeline elgondolkodott. Még soha senki nem kérdezett tőle ilyesmit.

– Nagyon szeretnék Caraverre-ben élni – ismerte be Evangeline. Tudta,

hogy Darrow nem ismeri el a területet, de végtére is, ez nem számított most.
– Murtaugh megmutatta a folyókat és a hegyeket is a közelben, az erdőket,
a dombokat. – Fájdalom mardosta a mellkasát. – Láttam a kertet a ház
mellett, és szerettem volna megnézni, milyen tavasszal. – Elszorult a torka.
–
Szerettem volna, ha ott élhetek. Ha ezt itt... Ha egész Terrasent az
otthonomnak hívhatom.

Darrow nem felelt, Evangeline pedig a várfalra tette a kezét, és most

nyugatra nézett, mintha elláthatna egészen Allsbrookig és az árnyékában
húzódó aprócska területig. Caraverre-ig.

– Számomra mindig is ezt jelentette Terrasen – folytatta Evangeline, inkább

csak úgy magában beszélve. – Mióta Aelin felszabadította Lysandrát, és
felajánlotta, hogy csatlakozzon az udvarához, Terrasen az otthont jelentette.
Egy olyan helyet, ahol...

Ahol nem élhetnek olyanok, akik bántottak minket. Ahol nem számít, ki
kicsoda, honnan jött és miféle rangot visel, békében élhet. Ahol kertünk
lehet tavasszal, és nyáron úszhatok a folyóban.

Ez korábban sosem adatott meg. Mármint nem volt otthonom. És szerettem

volna, ha Caraverre, ha Terrasen lehet az. – Evangeline az ajkába harapott.
– Úgyhogy én azt mondanám, harcoljunk. A végsőkig. Az otthonomért,
még ha nem olyan régóta mondhatom is annak. Én harcolnék.

Darrow olyan hosszasan hallgatott, hogy Evangeline végül felnézett rá.

Még sosem látott a szemében ilyen szomorúságot, mintha a sok-sok megélt

év súlya ütközött volna most ki benne.

Darrow csak ennyit mondott:

– Gyere velem!

Evangeline követte őt, elhagyták a várfalat, és beléptek a palota melegébe.

Végigkövették a számtalan kanyargós folyosót, és meg sem álltak a
nagycsarnokig, ahol a túlságosan szerény vacsorát szolgálták fel. Az egyik
utolsó vacsorájukat.

Senki sem pillantott fel a tányérjából, ahogy Evangeline és Darrow elhaladt

a kimerült, sebesült katonákkal teli hosszú asztalok mellett.
Darrow sem nézett rájuk, egyenesen az ételre várók sorához ment.
Aedionhoz és Lysandrához, akik egymásba karolva várták a sorukat.
Ahogyan már korábban is lennie kellett volna – ők ketten, együtt.

Aedion észrevette Darrow közeledtét, és megfordult. A tábornok teljesen

elcsigázottnak tűnt.

Tehát ő is tudta. Hogy a holnapi vagy a holnaputáni napjuk lesz az utolsó.

Lysandra halvány mosolyt küldött Evangeline felé, és ő

tudta, hogy Lysandra is pontosan tisztában van ezzel. Hogy azért

megpróbálja majd kijuttatni őt valahogy még a vereség előtt.

Még ha Evangeline ebbe sosem egyezne bele, akkor is.

Darrow leoldotta az övéről a kardot, és Aedionnak nyújtotta.

Némaság gyűrűzött végig a termen a kard láttán. Aedion kardja láttán.

Orynth kardja láttán.

Darrow kettejük között tartotta, a régi csont markolatgomb csillogott.

– Terrasen az otthonod.

Aedion nyúzott arca kifejezéstelen maradt.

– Azóta az, hogy idejöttem.

– Tudom – felelte Darrow a kardra pillantva. – És sokkal vitézebbül

védelmezted, mint amit bármelyik, itt született fiunktól várhatunk. Jóval túl
azon, amit bárki az észszerűség határain belül kérhet. Zokszó, félelem
nélkül tetted, és nemes szívvel szolgáltad a királyságodat. – Ismét Aedion
felé nyújtotta a kardot. – Bocsáss meg egy büszke öregembernek, aki
hasonlóképpen akart tenni!

Aedion eleresztette Lysandra vállát, és elvette a kardot.

– Életem legnagyobb megtiszteltetése volt, hogy ezt a királyságot

szolgálhattam.
– Tudom – ismételte Darrow, és előbb Evangeline-re pillantott, majd
Lysandrára emelte a tekintetét. – Egy nagyon bölcs személy nemrégiben azt
mondta nekem, hogy Terrasen nem puszta hely, hanem egy eszmény.
Otthon a vándorlóknak, azoknak, akiknek arra van szükségük, hogy valahol
tárt karokkal fogadják őket. – Fejet hajtott Lysandra előtt. – Hivatalosan is
elismerem Caraverre-t és határait, és téged mint úrnőjét.

Lysandra ujjai megtalálták és megszorították Evangeline-éit.

– A küszöbünkön összegyűlt ellenséggel szemben tanúsított rendíthetetlen

bátorságodért, mindazért, amit ennek a városnak és királyságnak a
védelmében tettél, elismerem Caraverre-t, ami immáron örökké a tiéd. –
Darrow ide-oda járatta a tekintetét Lysandra és Aedion között. – Születendő
gyermekeid megöröklik, ahogyan utánuk az ő örököseik is.

– Evangeline az én örökösöm – jelentette ki Lysandra elfúlón, és meleg

kezét Evangeline vállára tette.

Darrow haloványan elmosolyodott.

– Ezzel is pontosan tisztában vagyok. De szeretnék még egy dolgot

mondani ezen a mai estén, ami talán a legutolsó számunkra.

– Evangeline felé biccentett. – Sosem született gyermekem, és nem is

fogadtam örökbe senkit. Megtiszteltetés lenne, ha egy ilyen bölcs, bátor
fiatal hölgyet nevezhetnék ki az örökösömnek.

Tökéletes némaság telepedett rájuk. Evangeline pislantott –

majd ismét csak pislogni tudott.

Darrow így folytatta a döbbent csendben:

– Úgy szeretnék szembenézni az ellenségeimmel, hogy tudom, a

birtokaimnak, ennek a királyságnak a szíve tovább ver majd Evangeline-
ben. Hogy nem számít, miféle árnyak gyűlnek körénk, Terrasen mindig
tovább él olyasvalakiben, aki anélkül megérti a lényegét, hogy meg kellene
tanítani rá. Aki magán viseli a legnemesebb jegyeit. – Lysandrára mutatott.
– Már ha egyetértesz ezzel.

Azzal, hogy a gyámleányává fogadja őt… és valódi nemes kisasszonnyá

tegye. Evangeline megszorította Darrow kezét, aki viszonozta a gesztust.

– Nos… – Lysandra pislogott, majd fénylő szemmel Evangeline-re nézett. –

Nem az én döntésem, nem igaz?

Úgyhogy Evangeline Darrow-ra mosolygott.

– Nagyon örülnék neki.

Egész éjszaka verték a csontdobokat.

Hogy miféle új borzalmakat szabadítanak majd rájuk hajnalban, Manonnak

fogalma sem volt.

Abraxos mellett ült a fészeknek kinevezett toronyban, együtt bámulták a

végtelen fekete tengert.

Hamarosan vége. Aelin Galathynius kétségbeesett reménye kihunyóban

volt.

Vajon el tud menekülni bárki a városból azután, hogy betörnek? De mégis

hova mehetnének? Vajon megállíthatják-e még Erawant azután, hogy
megtelepszik rajtuk az árnyéka?

Dorian... Dorian képes lenne rá. Ha sikerült megszereznie a kulcsokat. Ha

túlélte.

Talán meghalt. De az is lehet, hogy épp feléjük igyekszik, nyakán fekete

gallérral.

Manon Abraxos meleg bőrére hajtotta a fejét.

Nem fogja hazavinni a népét. Nem tudja majd elvezetni őket a Pusztaságba.

Holnap... Kegyetlen, öreg csontjaiban pontosan érezte, hogy a város

másnap végül el fog esni. Nem maradt semmilyen fegyverük, csak a
kardjuk és az ellenállásuk. Az pedig csak addig tart majd ki, amíg rájuk
nem ront ez a végtelennek tűnő hadsereg.

Abraxos megmozdította a szárnyát, hogy megvédje őt a széltől.

– Szerettem volna látni – szólalt meg Manon halkan. – A Pusztaságot. Csak

egyetlenegyszer.

Abraxos fújt egyet, és gyengéden meglökte őt a fejével. Manon

végigsimított az orrán.

És hiába uralta sötétség a harcmezőt, Manon látta maga előtt –

az élénkzöld dombos vidéket, ami egészen a viharos szürke tengerig ért. A

ragyogó várost a partján, felette seprűn és wyvernháton repülő

boszorkányokat.

Hallotta

boszorkányivadékok nevetését az utcákon, a népük rég elfeledett dalait a

szél szárnyán. Látta a tágas, nyitott teret tele zöld, buja növényzettel.

– Szerettem volna látni – suttogta Manon ismét.

105. FEJEZET

VÉR ZUHOGOTT A HARCMEZŐRE.

Vér és nyilak, annyi, hogy Lysandra szinte észre sem vette, ahogy
belefúródnak az oldalába, a szárnyába.
Morath takarékoskodott. Egészen mostanáig.

Hajnalban nyílzáport zúdítottak rájuk, akkorát, hogy olybá tűnt,

páncélkesztyűs kéz visz be halálos csapást nekik. Lysandra nem akarta
tudni, hány crochan hullott alá, hiába igyekeztek a lázadó vasfogúak a
wyvernek testével védelmezni őket.

A többség azért feljutott a levegőbe – és már várta is őket a vasfogú légió

támadása.

Odalent Morath olyasfajta sietséggel mozgolódott, amit Lysandra korábban

nem látott tőlük. Fekete tenger csapódott a városfalnak, és időről időre
áttört felette.

Az ostromlétrák gyorsabban érkeztek, mint ahogy le tudták volna őket

dönteni, és még alig kelt fel a nap, de már ostromtornyok közelítettek.

Lysandra nekirontott egy vasfogúnak – a homlokát átfonó festett bőrszalag

alapján egy feketecsőrűnek –, és kirántotta őt a nyeregből, majd kitépte a
wyvernje torkát.

Egy. Egyetlenegy az eget elborító légióból.

Lebukott, újabb célpontot választott.

Majd újabbat. És újabbat. És még így sem volt elég.

A vasfogú légió az elmúlt hetekben csupán harcolt velük, most viszont

szabályosan rájuk rontottak. Méterenként szorították vissza őket Orynth
falaihoz.

És sem Lysandra, sem a crochanek, sem pedig a lázadó vasfogúak nem

tehettek ellene az égvilágon semmit.

Így hát boszorkányok vesztették életüket.

És odalent, a városfalon különböző királyságok katonái estek el.

Kétségbeesett

szövetségük

utolsó

óráiban,

végső

összecsapásban.

Manon reszelősen kapkodta a levegőt, kardforgató karja sajgott.

Újra meg újra összegyűltek, majd nekirontottak a vasfogú légiónak.

Újra meg újra visszalökték őket. Vissza, Orynth felé. A falak felé.

A crochanek vonalai megtörtek. Még a lázadó vasfogúak is hibákat vétettek

repülés közben.

Hogy lehet, hogy harcoltak, egyre csak harcoltak, és mégis ide jutottak? A
Tizenhármak az életüket adták. Manon mellkasa üresnek tűnt, a csatazaj
távoli zúgás volt csupán a fejét megtöltő

némasághoz képest. Mégis ide jutottak.

Ha így folytatják, napszálltára eltapossák őket. Ha nem változtatnak

taktikát, semmi sem marad belőlük hajnalra. Elég megmaradt szétzilált
lelkéből ahhoz, hogy ezt elfogadhatatlannak tartsa. Hogy dühvel fogadjon
egy ilyen véget.
Kénytelenek lesznek visszavonulni a városfalra. Összegyűlni, és
kihasználni az Orynth, a mögötte húzódó hegyek nyújtotta

előnyöket. Minél tovább maradnak a nyílt égbolton, annál veszélyesebbé

válik számukra.

Manon lekapta a kürtöt az oldaláról, és kétszer megfújta.

Crochanek és vasfogúak fordultak felé, szemük tágra nyílt döbbenetükben.

Manon ismét megfújta a kürtöt.

Visszavonulni! – zengte a kürt. – Visszavonulni a városba!

A város nyugati kapuja megrázkódott.

Ahol egykor szövevényes, ősi metszetek díszítették az óriási vaslapokat, ott

most horpadások és vérfoltok csúfították a kaput.

Mennydörgésszerű robaj visszhangzott végig a városon, a hegyeken és

Aedionon is, aki lihegve harcolt a kapu feletti falrészen, és megkockáztatott
egy pillantást másfelé, mint ahol a legutóbbi ellenfele állt. Összeszedte a
bátorságát, és megnézte, mi maradt a faltörő kos legutóbbi támadása után.

Katonák töltötték meg a kapuhoz vezető utat, és még többen gyülekeztek a

mögötte húzódó utcákon. Amennyit csak nélkülözni tudtak a falakon.

Hamarosan. A nyugati kapu hamarosan megadja magát. Több ezer év után

most végül ledől.

A vér csúszóssá tette Orynth kardját a kezében, az ősrégi pajzson megalvadt

már.
Az emberek menekülni kezdtek a palota irányába. Azok a bátor lelkek, akik
egészen idáig a városban maradtak, és reménykedtek a túlélésben, most
gyermekeikkel a karjukban menekültek a palotába, ami a végső bástya lesz
Morath hordái ellen. Bármeddig tartson is majd ki.

Talán csak órákig fogják bírni.

Manon kiadta az utasítást a visszahúzódásra, a crochanek és a vasfogúak

leszálltak a falra a még biztosan tartó déli kapunál.

Néhányan

csatlakoztak

küzdelemhez,

mások

pedig

visszatartották a nyomukban érkező légi sereget.

A nyugati kapu ismét megrázkódott, befelé dőlt, a fa, a fém és a láncok,

amikkel megerősítették, kezdték megadni magukat.

Aedion érezte, hogy ellenség tör védtelenül hagyott baljára, és felemelte

végtelenül nehéz pajzsát. Ám egy lovas nélküli wyvern elkapta a katonát, és
széttépte, a maradványokat pedig lehajította a városfalról.

Lysandra egy villanással ott termett mellette, és lekapta a ruhát, a kardot és

a pajzsot egy elesett csendes orgyilkosról.

– Mondd, hova küldjem Manont és a többieket, akik a városban vannak! –

zihált Lysandra, túlságosan is. Karján seb húzódott, mindenütt vér folyt, de
mintha észre sem vette volna.
Aedion igyekezett rálelni arra a rideg, számító énjére, ami keresztülvezette
őt más csatákon, egyéb alkalmakkor, amikor majdnem vereséget
szenvedtek. Csakhogy ez itt nem egy majdnem vereség volt.

Ez valódi vereség, színtiszta, brutális megsemmisülés.

Mészárlás.

– Aedion! – Eszeveszett könyörgésként bukott ki a neve Lysandra száján.

Egy valg katona rontott nekik, mire Aedion köldöktől orrig felhasította,
elég volt egyet suhintania Orynth kardjával. Lysandra már-már
rezzenéstelen tekintettel tűrte, hogy fekete vér spriccel az arcára.

A nyugati kapu meghajlott, csikorgott a vas, ahogy kezdett szétfeszülni.

Mennie kellett – le oda, hogy ő irányítsa a csapatot a kapunál.

Ahol majd eljön az ő személyes, végső összecsapása is. Ahol utoléri a vég,
miközben azt a helyet védi, aminél semmit sem szeret jobban ezen a
világon. Ez a legkevesebb, amit megtehet, hiszen annyi harcos vesztette
életét – neki, az ő döntéseinek köszönhetően. A legkevesebb, hogy ő is
életét adja Terrasenért.

Olyan halált hal, amit érdemes lesz megénekelni. Olyan véget ér, amiről a
tűz körül mesélnek majd.

Ha Erawan új világa csupa sötétség lesz, akkor csak létezhet majd láng is.

A morathi vasfogú légió nekirontott lázadó nővéreinek. A kimerült

crochanek leszálltak a kövekre, vizet döntöttek magukba, számba vették a
sérüléseiket. Mély levegőt vettek az utolsó küzdelem előtt.

Valg katonák ugrottak át a városfalon, egymás után érkeztek meg a

gyilokjáróra.

Aedion Lysandrához hajolt, és még egyszer utoljára megcsókolta a nőt,

akinek a feleségének, a párjának kellett volna lennie.
– Szeretlek.

Bánat rajzolódott ki Lysandra gyönyörű arcára.

– Én is téged. – A nyugati kapura mutatott, majd a katonákra, akik az utolsó

csapást várták. – A végsőkig?

Aedion felemelte a pajzsát, megforgatta Orynth kardját a kezében, és

kirázta ujjaiból a merevséget.

– Megtalállak – ígérte. – Bármilyen élet következzen is ezután.

Lysandra bólintott.

– Minden életben.

Együtt fordultak a kapuhoz vezető lépcső felé. A rájuk váró halál

öleléséhez.

Kürtszó hasított keresztül a levegőn, a csatán, a világon.

Aedion megdermedt.

Arrafelé pördült, ahonnan a kürtöt hallotta, délről. Morath katonáktól

hemzsegő seregén túlról. A fekete tengeren túlról, a széles Theralis-síkságot
szegélyező dombok felől.

A kürt újra és újra felharsant, ellenállásról üvöltött.

– Ez nem morathi kürt – lehelte Lysandra.

Aztán felbukkantak. A dombok szélénél. Az aranypáncélos harcosok sora,

gyalogos és lovas katonák egyaránt. Egyre több és több jelent meg, széles
vonalat alkottak a legközelebbi domb szélénél.

Az eget a láthatár szélén hatalmas, páncélos madarak töltötték meg,

hátukon lovasok. Rukok.
És előttük, kardját az ég felé emelve, miközben még egyszer felharsant a
kürt, és a penge markolatgombját díszítő rubin egy kisebbfajta nap fényével
izzott…

A sereg legelején, Észak urának hátán Aelin közeledett.

106. FEJEZET

ÉSZAK URA ÉS AZ APRÓNÉP Tölgyváld ősi, elfeledett ösvényein, a

Perranth-hegységen

keresztül

vezette

őket.

Gyorsan,

magabiztosan, a végítélettel versenyt futva rohantak észak felé.

Gyakorlatilag pihenő nélkül haladtak. Minden feleslegesnek ítélt

felszerelést maguk mögött hagytak.

A ruklovas felderítők nem mertek előrerepülni, attól féltek, Morath kiszúrja

őket. Attól féltek, elveszítik a meglepetés erejét.

Hat napig meneteltek, Aelin elöl, az óriási hadsereg mögötte.

Barátságtalan vidék simult ki előttük. Kisebb folyók fagytak be, hogy

áthaladhassanak rajtuk. Fák óvták őket a szakadó hótól.

Tegnap még éjszaka is utaztak. És amikor hajnal hasadt, Észak ura letérdelt
Aelin mellé, és felajánlotta, hogy a hátára veszi.

Nyereg nem volt rá, soha nem is engedné, nem is lenne rá szükség. Akit a
hátára vesz, Aelin tudta jól, sosem esik le róla.
Voltak, akik letérdeltek, amikor elhaladt előttük. Még Dorian és Chaol is
fejet hajtott.

Rowan egy izzó szemű darghan lovon ülve csak bólintott.

Mintha számított volna rá, hogy végül ott köt ki, a sereg élén vágtázik majd
Orynth határáig.

Aelin a fejére vette a háborús koronát, és magára öltötte az Anielle-ben

talált páncélt is, majd felkötötte mindazt a felesleges fegyvert, amit Fenrys
és Lorcan nélkülözni tudott.

Yrene, Elide és a gyógyítók hátul maradnak majd egészen addig, amíg a

rukok Orynthba nem tudják vinni őket. Dorian és Chaol fogja vezetni az
Agyar-hegység vademberei alkotta jobbszárnyat, a kagán gyerekei a
balszárnyat, Sartaq és Nesryn pedig a rukokat irányítja az égbolton. Aelin,
Rowan, Fenrys, Lorcan és Gavriel harcol majd középen.

A hadsereg vonala kiszélesedett, ahogy elérték az Orynthhoz közeli

dombokat, azokat a dombokat, amik a Theralis-síkságra juttatják őket, és
ahonnan az első pillantást vethetik majd a városra.

Aelin szíve zakatolt, miközben Észak ura biztos léptekkel felkaptatott

vele

az

egyik

dombra,

legmagasabbra,

legmeredekebbre mind közül, és tíz éve először megpillanthatta Orynth

városát.
Iszonytató, lüktető némaság zúgott végig rajta.

Ahol egykor csodás fehér város csillogott a folyó, a síkság és a hegyek

között…

Ott most füst szállt, káosz és rettegés uralkodott. A Florine türkiz vize
megfeketedett.

A falaknak rontó, a felettük szálló óriási hadsereg mennydörgése, maga a

mérete…

Aelin fel sem fogta. Hogy Morath hadserege ekkora lesz. Hogy milyen
kicsinek, becsesnek tűnik majd előtte Orynth.

– Majdnem áttörték a nyugati kaput – mormolta Fenrys, aki tündérlátásával

könnyedén felmérte a részleteket.

A kaganátus hadserege legyezőként terjedt szét körülöttük, végig a

dombokon. A hamarosan lefelé zúduló hullám tajtékává váltak. Még a
darghan katonák is tétovázni tűntek, lovaik fészkelődtek, ahogy felmérték
az őket a várostól elválasztó hadsereget.

Rowan arca komor volt. Komor, félelem mégsem ült rajta, miközben
végigmérte az ellenséget.

Annyira sokan voltak. Olyan nagyon sok katona. És felettük a vasfogú

légió.

– A crochanek a városfalon harcolnak – jegyezte meg Gavriel.

Valóban, még Aelin is ki tudta venni vörös köpenyüket.

Feketecsőrű Manon tartotta a szavát.

Ahogyan ő is tartani fogja.

Aelin a kezére pillantott, arra a részre, amit most páncélkesztyű

fedett. Ahol sebhelynek kellett volna húzódnia.

Megígérem, hogy függetlenül attól, milyen messzire megyek, és milyen árat
kell fizetnem érte, ha hívtok, mert a segítségemre van szükségetek, akkor
eljövök.

Nem lesz idő beszédet tartani. Nem lesz idő lelket önteni a mögötte
felsorakozó katonákba.

De készen álltak. Ahogyan ő is.

– Fújd meg! – adta ki Aelin a parancsot Lorcannek, aki az ajkához emelte a

kürtöt, és engedelmeskedett.

A hadsereg soraiban a kaganátus hírnökei válaszképp szintúgy megfújták

kürtjeiket. Végül már egyetlen hatalmas kürtszó szállt Orynth irányába.

Ismét megfújták a kürtöt.

Aelin előhúzta Goldrynt a hátára akasztott kardhüvelyből, és megemelte

pajzsát, miközben a kardot az ég felé szegezte.

Mágiájának töredéke keresztülhasított a markolatgomb rubinján, és az

felizzott.

A darghan katonák előreszegezték szuldjukat, fa reccsent, lószőr lobogott a

szélben.

Odébb Hasar hercegnő és Kashin herceg szintén az ellenséges seregre fogta

a dárdáját. Dorian és Chaol is elővonta és felemelte a kardját.

Rowan ugyancsak előhúzta a kardját, másik kezében pedig a bárdját

tartotta.

Arcát

mintha
kőből

faragták

volna.

Rendíthetetlennek tűnt.

A kürtök harmadszorra és egyben utoljára felharsantak, hangjuk

csatakiáltásként szállt keresztül a véres síkságon.

Észak ura felágaskodott, még magasabbra emelte Goldrynt, fel az ég felé,

Aelin pedig egy tűzhullámmal felvillantotta a rubint – megadta a jelet,
amire a mögötte felsorakozó hadsereg várt.

Terrasenért. Minden Terrasenért történt.

Észak ura visszatette patáit a földre, és az agancsai közti örök láng fényesen
lobogott, ahogy vágtázni kezdett. A hadsereg Aelin mellett és mögött
szintén lefelé indult a domboldalon, minden egyes lépéssel falták a
távolságot Morath hátsó soraiig.

Orynth felé száguldottak.

Hazafelé.

Félelmet nem ismerve, haragtól fűtve rohamozták meg a csatateret.

A fehér szarvason ülő királynő nem rettent vissza, hiába közelítettek

rohamtempóban a rájuk váró légió felé. Csupán megpörgette kardját a
kezében – egyszer, majd még egyszer, és magához húzta pajzsot tartó kezét.

A mellette száguldó halhatatlan harcosok sem tétováztak, szemüket az

előttük álló ellenségre függesztették.

Egyre gyorsabban és gyorsabban szálltak, a kaganátus lovasai ott vágtáztak

Aelin mellett, kialakították a sereg arcvonalát, majd tartották az alakzatot,
ahogy odaértek Morath hátsó soraihoz.

Az ellenség feléjük fordult. Dárdáikat rájuk szegezték, az íjászok rohantak,

hogy felvegyék a megfelelő pozíciót.

Fájdalmas lesz a találkozás. Sokan még azelőtt elhullanak majd, hogy

egyáltalán odaérnének.

De az arcvonalnak oda kell jutnia. Nem törhetnek meg.

Parancs harsant az ellenséges sorokból.

– Íjászok!

Íjhúrok nyögtek, a nyilak célpontokat kerestek.

– Tűz!

Hatalmas vasnyilak takarták ki a napot, a száguldó lovasságot vették célba.

Ám ekkor az aranyló, barna és éjfekete rukok bukórepülésbe kezdtek, egyre

csak zuhantak lefelé az égből, olyan szorosan egymás mellett, hogy
szárnyuk összeért. És útját állták a föld felé hulló nyilaknak, felfogták a
támadás nagyját, hogy megvédjék az alattuk száguldó hadsereget.

Rukok hullottak alá.

Még a támadást vezető királynő is sírt dühében és bánatában, ahogy a

madarak és lovasaik a földre zuhantak. Felette fiatal lovas hallatott
csatakiáltást, miközben magasra emelt pajzsával egyik nyilat fogta fel a
másik után.

Az arcvonaluk nem szakadozhatott fel.

Vasfogú boszorkányok és wyvernek fordultak feléjük, a rukok felé, akik

védtelenül hagyott hátuk felé szálltak.

A városban, Orynth falain fehér hajú királynő üvöltött:

– Előre! Előre! Előre!

Kimerült boszorkányok röppentek a levegőbe seprűn és wyvernen egyaránt,

kardjukat előreszegezve. A légi hadsereg eleje felé iramodtak, akik most a
rukok felé fordultak. Össze akarták préselni a vasfogú légiót.

A földön Morath dárdát, lándzsát, kardot és mindenféle fegyvert fogott a

feléjük dübörgő lovasságra.

De ez sem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy megállítsák őket.

Ekkor ugyanis szélből, lángból, a legsötétebb halálból álló pajzs állta

útjukat – belehasított a morathi sereg arcvonalába.

Elsöpörte a harcra készen álló katonákat. Felfedte azokat, akik még fel sem
emelték a fegyverüket.

Rést ütött Morathon, hogy az aranyló hadsereg egy árhullám erejével

beléjük csapódhasson.

107. FEJEZET

ROWAN BIZTOSAN, DE ZIHÁLVA SZEDTE A LEVEGŐT, miközben

keresztülhasított a valg katonák sorain, és sikolyok szálltak körülötte. A
közelben Aelin és Észak ura harcolt, ők is átvágtak Morath hadseregének
egy kisebb csapatán. Hemzsegtek a katonák, de sem a királynőt, sem a
szarvast nem rettentették vissza.

Aelin tüze, akármilyen kevés maradt is belőle, folyamatosan visszaverte a

támadásokat a vakfoltjain.

A darghan lovasság visszaszorította Morathot, felettük rukok és wyvernek

ütköztek meg egymással.

Tollas és pikkelyes ragadozók zuhantak le a földre.

Borte még mindig ott harcolt a királynő felett, védelmezte őt a
vasfogúaktól, akik észrevették a fehér szarvast, ami zászlóként hirdette
hollétüket a feketeség tengerében, és nekirontottak volna.

Borte mellett a jegyese vigyázta, másik felén pedig Falkan Ennar, ruk
formájában ügyelt rá.

Rowan darghan lova rettenthetetlen maradt, miközben ő maga bal kezével

megsuhintotta daloló bárdját. Valg fejek bucskáztak le, ám Rowan már oda
is vágott a következő ellenfélnek a kardjával.

Nem sok esélyük volt, még a tervükkel sem. De ha sikerül felszabadítani a

várost, összegyűlni és tartalékokat felhalmozni, még mielőtt Erawan és
Maeve megérkezik, akkor talán még nyerhetnek is.

Merthogy Erawan és Maeve biztosan eljön. Valamikor idejönnek majd, és

Aelin szembe akar nézni velük. Rowan még csak véletlenül sem
szándékozott engedni, hogy egyedül tegye.

Aelinre pillantott, aki előrébb jutott már, az arcvonal széthúzódott, morathi

katonák jártak közöttük. A közelében kell maradnia. Semmiképp sem
hagyhatja magára.

Crochan száguldott el Rowan mellett, majd felfelé röppent, fel, fel,

egyenesen egy vasfogú boszorkány wyvernjének védtelenül maradt
hasához.

A boszorkány felemelt karddal elsuhant alatta, gyorsan és kegyetlenül

támadott.

Miután elhaladt, vér zuhogott alá.

A bestia felnyögött, szárnyát kitárta, Rowan pedig szelet küldött hozzá. A

wyvern hatalmas döndüléssel a morathi katonákba csapódott, amitől még az
ő nyavalyás lova is megbokrosodott.

Miután a wyvern szárnya többé nem mozdult, miután Rowan visszanyerte

uralmát a lova felett, és levágta a felé rohanó katonákat, ismét Aelint
kereste.

Csakhogy a párja már nem volt a közelében.

Nem, arany-ezüst látomásként száguldott előre, olyan messzire jutott, hogy

már szinte alig látta. Gavriel sem volt a környéken.

Fenrys azonban Rowan jobb oldalának közelében harcolt, Lorcan a balján –

sötét, halálos szél hasított előre a kardjával egyetemben.

Egykor alig voltak többek rabszolgáknál, egy olyan királynőt szolgáltak, aki
rászabadította őket a világra. Együtt egész hadsereget vertek szét, városokat
romboltak porig.

Akkoriban nem érdekelte, maga mögött hagyja-e azokat a távoli

csatamezőket. Nem érdekelte, elesnek vagy túlélik-e azok a királyságok.
Parancsot kapott, amit végrehajtott.

De itt, ma... Aelin nem parancsolt nekik semmit, csakis és kizárólag a

legelső utasítása volt érvényben, amit akkor adott nekik, amikor
engedelmességet fogadtak: hogy védjék meg Terrasent.

És most ezt tették. Együtt sikerre juthatnak, ismét egy csapatként.

Megharcolnak ezért a királyságért – és az új udvarukért. Az új otthonukért.

Látta mindezt Fenrys szemében, ahogy kardját mélyre nyomva kettéhasított

egy katonát. Látta a jövőképet Lorcan dühödt arcán, ahogy a harcos
mágiával és pengével szétszaggatta az ellenséges vonalakat.

Egy csapatot alkottak, ám annál jóval többek voltak. Testvérek

– a mellette küzdő harcosok a testvérei. Végig vele maradtak. És most sem

hátrálnak meg.

Ez éppannyira megacélozta Rowant, mint az, amikor a továbbra is jóval

előttük harcoló párjára gondolt. Oda kell jutnia hozzá, a közelében maradni.
Ahogy mindannyiuknak. Orynth sorsa múlik rajta.
Többé már nem voltak rabszolgák. Nem dühöngtek megtörten.

Otthon. Ez lesz az otthonuk. A jövőjük. Együtt, közösen.

Morathi katonák hullottak el előtte. Néhányan egész egyszerűen

menekülőre fogták, amikor felfogták, ki közelít feléjük.

Talán Maeve pont ezért gyűjtötte össze őket. Ám sosem volt képes teljesen
kihasználni a bennük rejlő potenciált, a valódi erejüket. Ő béklyóval és

fájdalommal irányított. Fel nem foghatta,

még csak eszébe sem jutott, hogy a dicsőség és a vagyon csupán egy
bizonyos pontig juttatja el őket.

Azonban egy valódi otthon és egy olyan királynő, aki hímként látja őket,
nem pedig fegyverként... Ezekért megéri harcolni. És semmiféle ellenség
nem állhat az útjukba.

Rowan Lorcannel és Fenrysszel az oldalán, fogcsikorgatva hajtotta a lovát

Aelin felé, belevetette magát a káoszba és a halálba, ami megállás nélkül,
egyre csak tombolt és tombolt körülöttük.

Aelin hazatért.

Kiszabadult Maeve fogságából, és eljött.

Aedion alig hitte el. Még akkor sem, amikor a saját szemével látta a vele
együtt harcoló hadsereget. Még akkor sem, amikor észrevette, hogy Chaol
és Dorian vezeti a jobbszárnyat, előretörnek az Agyar-hegység
vadembereivel, és a király jéggel tarolja le az ellenséget.

Chaol Westfall nem hagyta cserben őket. Valahogy rávette a kagánt, hogy
küldje el – a jelek szerint – a serege nagy részét.
Csakhogy a sereg nagyon lassan haladt Orynth felé, még mindig a Theralis-
síkság túlsó felén jártak.

Morath továbbra is támadta Orynth két kapuját. A déli kitartott. Azonban a

nyugati kezdte megadni magát.

Lysandra wyvernné változott, és beállt Feketecsőrű Manon és a crochanek

utolsó, kétségbeesett támadásába a vasfogú légió ellen, remélve, hogy össze
tudják zúzni őket úgy, hogy a rukok a másik oldalról nyomják az ellenséget.
Az alakváltó most ott harcolt, beleveszett a csatába.

Úgyhogy Aedion lerohant a nyugati kapuhoz, ajkán csatakiáltás harsant,

ahogy az emberei a vaskapuhoz engedték. Az ellenség épp láthatóvá vált az
elváló lemezek között. Amint a kapu kinyílik, végük.

Aedion kimerült lába remegett, karja megfeszült, de tartotta magát.

Ameddig csak levegőt tud venni.

Aelin eljött. És ez épp elég volt.

Dorianből előtört a mágia, lekaszabolta a rájuk törő katonákat.

Chaollal az oldalán, körülöttük az Agyar-hegység vadembereivel utat

nyitottak Morath seregében. Kardjuk döfött és felfelé szántott, a levegő
égett a torkukban.

Még sosem járt csatában. Nem is kívánta megismételni az élményt. A

káosz, a zaj, a vér, a lovak panaszos nyihogása...

De nem félt. És Chaol sem tétovázott mellette, ahogy lováról

összeroppantotta a katonákat. Fogcsikorgatva vágott utat magának.

Adarlanért – azért, amit a királysággal tettek, azért, amivé válhat.

Ez a szó visszhangzott minden egyes zihálva kapkodott levegővel.
Adarlanért.

Morath hadserege állt előttük, még mindig elválasztotta őket Orynth

ostromlott várfalától.

Dorian nem gondolt arra, hányan maradtak ott. Csak a kezében tartott
karddal és pajzzsal törődött. Damaris már vérben fürdött, méghozzá a
mágiának köszönhetően, amivel a suhintásokat megtámogatta. Nem fog
átváltozni – egyelőre még nem. Majd csak akkor, ha a fegyverek és a

mágiája kezd csődöt mondani. Még

sosem harcolt más alakban, de megpróbálja. Wyvernként vagy rukként

próbát tesz majd.

Valahol felette Feketecsőrű Manon szállt. Nem mert felnézni olyan

hosszasan, hogy az ezüstfehér haj vagy a pókselyemmel megerősített szárny
csillanását kutassa.

A Tizenhármak közül senkit sem látott. A felette elzúgó crochanek közül

sem ismert fel senkit.

Úgyhogy Dorian harcolt tovább, testvérével, bajtársával az oldalán.

Majd csak a nap végén kezd el számlálni. Ha túlélik. Ha elérik a városfalat.

Majd csak akkor számlálják meg a halottakat.

Nem létezett más, csak Aelin ostromlott városa, az ellenség előtte és az ősi
kard a kezében.

Ostromtornyok közelítettek a falakhoz, három csoportosult a déli kapunál,

mindegyik hemzsegett a katonáktól.
Még mindig túl távol járt ahhoz, hogy elérhesse őket. Akár csak a
mágiájával.

Azzal a mágiájával, ami már így is kezdett apadni az ereiből, sebesen,

mulandón.

Nyoma sem volt már a végtelenül mély kútnak. Kénytelen volt tartalékolni,
a lehető legügyesebben kihasználni az erejét.

És az elmúlt tíz év kiképzésein tanultakra támaszkodni. Soksok évig

működött orgyilkosként, mielőtt megtanulta uralni az erejét.

Nem volt nehéz ismét előhívni ezeket a képességeket. Vért ontani

Goldrynnel, egyszerre több katonával küzdeni, majd végül maga mögött
hagyni őket, hadd vérezzenek el.

Észak ura viharként tombolt alatta, fehér bundáját vörös és fekete

szennyezte.

Az agancsai között égő örök láng még csak meg sem rezzent.

Odafentről az égből vér hullott alá, boszorkányok, wyvernek és rukok

egyaránt estek el és küzdöttek tovább.

Borte még mindig Aelint védelmezte, az útjába állt minden egyes

vasfogúnak, aki bukórepülésbe kezdett felé.

A percek órákká váltak, vagy talán inkább az ellentéte történt.

A nap a legmagasabb pontjára vándorolt az égbolton, majd ereszkedni

kezdett, az árnyékok megnyúltak.

Rowan és a többiek szétszéledtek a harcmezőn, ám egy-egy jeges fuvallat

elárulta Aelinnek, hogy a párja még mindig harcol, még mindig végigküzdi
magát az ellenséges sorokon. Még mindig próbálja utolérni őt.

Orynth lassacskán közelebb került. A falak távoli pontból föléjük

tornyosuló építménnyé váltak.
Az ostromtornyok elérték a falakat, a katonák számolatlanul özönlöttek a
várfalra.

A kapuk azonban tartottak.

Aelin felemelte a fejét, hogy utasítást adjon Borténak és Yerannak,

pusztítsák el azokat az ostromtornyokat.

Épp időben ahhoz, hogy észrevegye, amint hat vasfogú boszorkány és

wyvernje csapódik a rukoknak.

Szétlökték Bortét, Falkant és Yerant, rukok és wyvernek vijjogtak, ahogy

földre zuhantak és gurultak.

A vasfogúak megtisztították az utat egy hatalmas wyvern előtt, ami

egyenesen Aelin felé száguldott.

Aelin tűzfalat küldött a levegőbe, ahogy a wyvern kitárta karmait, hogy

elragadja őt és Észak urát.

A wyvern bedőlt, felemelkedett, majd ismét lecsapott.

Észak ura felágaskodott, tartotta magát a feléjük tartó wyvern ellen.

Aelin azonban leugrott a hátáról, és kardlapjával ráhúzott az oldalára. Torka

úgy sajgott már az üvöltéstől, hogy képtelen lett volna elmondani, amit
akart. Menj!

Észak ura lehajtotta a fejét, ahogy a wyvern egyenesen felé száguldott.

Aelinnek nem maradt elég mágiája ahhoz, hogy hamuvá porlassza a bestiát.

Úgyhogy a szarvast vette körbe az erejével. És feltartott pajzzsal és karddal

ellépett a tűzgömbtől.

Várta a becsapódást, minden apró részletet szemügyre vett a wyvern

páncélján, kifigyelte, hol a leggyengébb, hogy hova szúrjon, ha sikerül
kivédenie a csattogó állkapcsot.
Forrón áradt ki a dögszag a wyvern szélesre tárt pofájából.

Majd porba hullott a feje.

Nem is hullott, inkább csapódott.

Merthogy eltalálta egy óriási, tüskés farok. És a wyvernnek, amihez

tartozott, smaragdként tündöklött a szeme.

Aelin leguggolt, ahogy a lovas nélküli wyvern a tátott szájú vasfogú

boszorkány felé fordult, ami még mindig lefejezett hátasán ült.

A zöld szemű wyvern egyetlen faroksuhintással felnyársalta a boszorkányt

a tüskéire, majd áthajította a testét a csatamezőn.

Majd fény villant, ragyogott. És most már szellemleopárd rohant Aelin felé,
aki szintén futásnak eredt.

Átkarolta a felágaskodó leopárdot, hatalmas testének súlyától majdnem a

földön kötött ki.

– Szép volt, barátom! – nyögte ki nagy nehezen Aelin Lysandrát ölelve.

Kürtszó harsant a városból – kétségbeesett segélykiáltás.

Aelin és Lysandra Orynth felé pördült. A három ostromtorony felé, melyek

a déli kapu mentén húzódó falrészeknél álltak.

Smaragdzöld szempár fonódott össze a türkiz-arannyal.

Lysandra farka megmozdult.

Aelin elvigyorodott.

– Mehetünk?
Aelin mellé kell jutnia.

Egy egész csatatér választotta el őket egymástól, ahogy Rowan az

ellenséget mészárolva Aelin felé tartott. Fenrys és Lorcan sem maradt el
tőle.

A fájdalom tompa zúgássá szelídült a fülében. Már rég nem tudta, hány
sebet ejtettek rajta. Egyedül azért emlékezett rájuk egyáltalán, mert az egyik
nyílvessző vasvége beletört a vállába, amikor kirántotta.

Ostoba, hirtelen hiba volt.

A
vasdarab

elegendőnek

bizonyult

ahhoz,

hogy

megakadályozza az átváltozását, így nem repülhetett Aelinhez.

Nem mert megállni annyi időre, hogy kihalássza, hemzsegtek körülöttük az

ellenséges katonák. Úgyhogy folytatta a küzdelmet, a többiekkel az oldalán.
Lovaik merészen, félelmet nem ismerve haladtak előre, egyre nagyobb
területen vetették meg a lábukat, azonban Aelint sehol sem látta.

Csakis Észak urát, ahogy keresztülszáguldott a csatamezőn Tölgyváld

irányába.

Mintha felszabadították volna.

Fenrys arcát fekete vér pöttyözte, ahogy odakiáltott hozzá:

– Hol van?

Rowan a csatateret figyelte, dübörgött a szíve. Azonban a mellkasában

feszülő kötelék erősen, a tűz fényével izzott.

Lorcan előremutatott. A déli kapu melletti városfalszakaszra.

A szellemleopárdra, ami széttépte a morathi katonákat, és a lobbanó

lángokra, amik a küzdelmét kísérték a mellette rohanó, aranyba öltözött
harcossal egyetemben.
A falat pusztító három ostromtorony felé tartottak.

A tornyok oldalát nem fedte semmi, így Rowan mindent látott, ami odabent
történt.

Látta, ahogy Aelin és Lysandra felrohan a rámpán, ahogy szintenként

cafatokra szabdalja az ott lévő katonákat. Ahol az egyik életben hagyott
valakit, ott a másik lesújtott. Ahol az egyik lecsapott, a másik védelmezte.

Egészen a torony tetejéig küzdötték magukat, a majdnem legfelül álló

hajítószerkezethez.

Katonák kiáltottak, akadtak, akik leugrottak a toronyból, ahogy Lysandra

beléjük mart.

Mindeközben Aelin a hajítógép kerekekkel ellátott aljára erősített fokoknak

feszült, és nyomni kezdte.

Megfordította. El Orynthtól, el a palotától.

Pontosan úgy, ahogy Aelin elbeszélése alapján Sam Cortland is tette a

Koponya-öbölben. A katapultot úgy alkották meg, hogy forgatható legyen.
Rowan eltűnődött, vajon az ifjú orgyilkos mosolyog-e épp – mosolyog-e
annak láttán, hogy Aelin más állásba forgatja a hajítógépet.

Úgy, hogy végül a bal oldalán álló ostromtoronyra nézzen.

A második toronyra vörös hajú nő küzdötte át magát. A harmadik, és

egyben utolsó ostromtorony felé forgatta az ottani hajítógépet.

Briarcliffi Ansel.

Ansel kardja megvillant, mire a katapult működésbe lépett, és áthajította a

sziklát, ami benne volt. Épp abban a pillanatban, amikor Aelin is lesújtott
Goldrynnel az előtte lévő katapultra.
Két ugyanolyan szikla szelte át a levegőt.

Hogy aztán a szomszédos toronyba csapódjon.

Vas nyögött, fa törött.

És a két torony dőlni kezdett. Hogy Briarcliffi Ansel hova menekült a

pusztítás elől, azt még Rowan sem látta.

Hiszen Aelint figyelte, aki továbbra is az első ostromtorony tetején maradt,

ráugrott a katapult kinyújtott karjára, ami az alant húzódó csatatér fölé
nyúlt. Ráüvöltött Lysandrára, aki ismét átalakult, és az ugró szellemleopárd
immáron wyvernként emelkedett a levegőbe.

Egyik karmos lábával a hajítógép karját, a másikkal Aelint kapta el.

Lysandra egyetlen erőteljes szárnylendítéssel letépte az odaerősített

katapultot a toronyról. Majd megpördült, és az utolsó ostromtorony felé
hajította.

Ami így a földre zuhant. Egyenesen a déli kaput bevenni próbáló morathi
katonákra.

A három tündérharcos tágra nyílt szemmel pislogott.

– Hát ott van Aelin – jegyezte meg Fenrys.

Salkhi végig a levegőben maradt. Ahogy Sartaq és Kadara is.

Nesrynnek csak ennyi maradt meg, csupán ezzel foglalkozott, ahogy egyik
wyvernnel küzdöttek meg a másik után.

Sokkal rosszabbul teljesítettek a csatában, mint várta. Hiába voltak gyorsak

és rettenthetetlenek a rukok, a wyvernek hatalmasnak bizonyultak.
Farkukon a tüskékről méreg csöpögött.
A lovasaik pedig lélektelenek voltak, akik könnyedén elpusztították a
hátasaikat, ha azzal a rukot is letaszították az égből.

De már közel jártak. A kaganátus serege egyre közelebb és közelebb

nyomult az ostrom alatt tartott, harcban égő, megviselt Orynthhoz. Ha
továbbra is megtartják ezt a lépéselőnyt, akkor akár még a falhoz is
szoríthatják őket, ahogyan Anielle-ben is.

Mindenesetre gyorsan kell cselekedniük. Az ellenség elárasztotta mindkét

kaput, mindenáron be akarták törni őket. A déli kapu tartott, a nemrégiben
még azt támadó ostromtornyok már romokban hevertek.

Azonban a nyugati kapu… Az bizony nem marad sokáig zárva.

Salkhi a harcok fölé röppent, hogy szusszanjon egyet, Nesryn pedig

összeszedte a bátorságát, és megsaccolta, nagyjából hányan vannak a
levegőben a rukhinból. Még a crochanekkel és a lázadó vasfogúakkal
kibővítve is alulmaradtak Morath létszámával szemben, azonban a rukhin
legalább kipihent volt. Készen állt, lelkesen fogadta a csatát.

Végül nem a túlélő ruklovasok száma miatt akadt el Nesryn lélegzete.

Hanem annak láttán, ami hátulról közelített.

Nesryn bukórepülésbe kezdett. Sartaq és Kadara felé iramodott, akik

repülés közben épp kitépték egy wyvern torkát.

A herceg lihegett, mindenütt kék és fekete vér fedte, ahogy Nesryn

felzárkózott mellé.

– Add ki a parancsot! – üvöltötte túl Nesryn a csatazajt, a szél süvítését. –

Irány a városfal! A déli kapu!

Sartaq összehúzta szemét a sisak alatt, mire Nesryn hátramutatott.

Második sötét sereg közelített, egyenesen Perranth irányából, ahol minden
bizonnyal eddig rejtőztek.

A morathi sereg másik fele. Vasfogú boszorkányokkal és wyvernekkel

egyetemben.

Az egész csata csapdának bizonyult. Ide akarták csalni őket, hogy ennek a
seregnek a legyőzésére fordítsák az energiájukat.

A többiek pedig mögéjük osonnak, és csapdába ejtik őket Orynth falai előtt.

A nyugati kapu végül megadta magát.

Aedion készen állt a pillanatra, amikor a faltörő kos sikerrel járt, amikor vas
csikorgott, ahogy a kapu kinyílt. Hirtelen morathi katonák leptek el
mindent.

Aedion falanxot alakított ki korábban, a katonák összeérő

pajzsokkal álltak egymás mellett.

De még ez sem volt elég. A Romlás semmit sem tehetett, hogy

megakadályozza a csatatérről bezúduló tömeget, képtelenek voltak
visszanyomni őket az úton, amelyen érkeztek, hiába adtak bele mindent.
Még a falakon állókat irányító Ren sem tehetett semmit, képtelen volt
megfékezni az őket elborító árt.

Be kell zárniuk a kaput. Valahogy mindenképpen vissza kell zárniuk.

Aedion levegőt is alig kapott, szerencse, hogy a lábai megtartották.

Figyelmeztető kürtszó harsant. Morath második hadsereget küldött. Minden

egyes katonájuk sötétségbe burkolózott.

Valg hercegek – méghozzá rengeteg. Morath már várta ezt a pillanatot.

– A déli kapu tiszta! – üvöltötte túl Ren a csatazajt. – Akit csak tudnak,
behoznak a városfalon túlra!

Hogy összegyűljenek, és együtt vehessék fel a harcot a második ellenséges

hadsereggel. Csakhogy a nyugati kapu tárva-nyitva állt, morathi katonák
hemzsegtek mindenütt – így semmiképpen sem járhatnak sikerrel.

Valahogy mindenképpen vissza kell zárni azt a kaput. Aedion és a Romlás

szúrt, vágott, falat képezett, amin a morathi ár megtört. De még ez sem lesz
elegendő.

Wyvern rontott ugyanis a kapu felé, átrepült a talaj felett, ahogy feléjük
tartott. Aedion várta a becsapódást, hogy az a hatalmas test teljesen
tönkretegye a kaput.

Azonban a bestia megtorpant, és összenyomta a katonákat hatalmas

testével, épp a kapu boltíve előtt.

Elállta az utat. Barikádot képezett a nyugati kapu előtt.

Méghozzá nem véletlenül, döbbent rá Aedion, amikor aranyhajú harcos

ugrott le a wyvern nyergéből, amiből még mindig ott lógott a halott
vasfogú, elmetszett torkából kék vér csorgott le a bestia oldalán.

A harcos feléjük rohant, egyik kezében kardot fogott, másikkal tőrt kapott
elő. Aedion felé sietett, tetőtől talpig végigmérte őt.

Az apja.

108. FEJEZET

MORATH KATONÁI BELEVÁJTAK AZ ELHULLOTT, útjukat álló

wyvernbe, átmásztak rajta. Megtöltötték a boltívet, az utat.

Aranypajzs tartotta őket vissza. De nem sokáig.

Az alatt az idő alatt, amennyit Gavriel nyert nekik, a Romlás meghúzhatta
kiürülő vizestömlőit, felkaphatta elejtett fegyvereit.

Aedion lihegett, megtámaszkodott a kapuhoz vezető út falán.

Gavriel pajzsa mögött dühöngve hemzsegett az ellenség.

– Megsebesültél? – kérdezte az apja. Ezek voltak az első szavai.

Aedion nagy nehezen felemelte a fejét.

– Megtaláltad Aelint – mondta válasz helyett.

Gavriel vonásai ellágyultak.

– Igen. És lezárta a rémkaput.

Aedion lehunyta a szemét. Legalább ennyi megadatott.

– Erawannal is végzett?

– Nem.

Aedionnak nem kellett tudnia a részleteket, miért nem halt meg a

nyomorult. Hogy mi ment félre.

Ellökte magát a faltól, de megszédült. Apja a könyökénél fogva megtartotta

őt.

– Pihenned kell!

Aedion kirántotta a kezét Gavriel szorításából.

– Mondd ezt azoknak a katonáknak, akik már elestek!

– Hamarosan te is el fogsz – válaszolt az apja olyan éllel, amilyet korábban

még sosem hallott tőle –, ha nem pihensz egy percet.

Aedion a hímre meredt. Gavriel farkasszemet nézett vele.

Semmi badarságnak, semmi vitának nem maradt hely. Az Oroszlán nézett
vele szembe.

Aedion csak a fejét rázta.

Gavriel aranypajzsa megtörni látszott a valgok rohama alatt.

– Be kell csuknunk a kaput – jelentette ki Aedion a kapu két nyitott, falhoz

szorított, ám sértetlen szárnyára mutatva. A morathi gyalogos katonák
elállták az útjukat, továbbra is igyekeztek átjutni Gavriel pajzsán. – Vagy
biztosan elárasztják a várost, mielőtt összeszedhetnénk magunkat.

Felesleges a városba menekülni, ha a nyugati kapu tárva-nyitva áll.

Az apja követte a tekintetét. A katonákra pillantott, akik továbbra is

igyekeztek átjutni a védelmi vonalán. Áradatukat szivárgássá csillapította a
wyvern, amit olyan gondosan épp előttük vágott le.

– Akkor becsukjuk – jelentette ki Gavriel komor mosollyal. –

Együtt.

Az utolsó szó inkább kérdésnek tűnt, halk volt, és bánatos.

Együtt. Mint apa és fia. Két harcos.

Gavriel – az apja. Hát eljött.

És ahogy a homokszínű szempárba nézett, Aedion tudta, hogy az apja nem

Aelinért tette mindezt, nem is Terrasenért.

– Együtt – ismételte Aedion reszelősen.

Nem csak ezt az akadályt győzik le, nem csak ebből a csatából kerülnek

ki

győztesen.
Hanem

minden

egyében

is

felülkerekednek, minden egyebet túlélnek. Együtt.

Aedion esküdni mert volna, hogy egyfajta boldogság és büszkeség ragyog

fel Gavriel szemében. Boldogság, büszkeség és bánat, súlyos és ősrégi.

Aedion visszasietett a Romláshoz, és intett az egyik katonának maga

mellett, hogy adjon helyet Gavrielnek. Egyetlen erőteljes támadás, és
bezárhatják a kaput. A kint lévő hadsereg majd a déli kapunál jön be, és
valahogy csak összeszedik magukat, mielőtt ez az új ellenséges hadsereg
eléri a várost. De a nyugati kaput meg kell tisztítaniuk és be kell zárniuk.
Méghozzá véglegesen.

Apa és fia együtt teszi majd. Együtt győzedelmeskednek.

Ám amikor az apja nem állt mellé, Aedion megpördült.

Gavriel egyenesen a kapuhoz ment. A pajzsa aranyló széléhez, ami most

egyre távolabb és távolabb tolódott. Azzal együtt tolta vissza az ellenséges
katonákat, pedig minden egyes szívdobbanással egyre nehezebben tartotta.
Végigment az úton. Ki a boltív alatt.

Ne!

Gavriel rámosolygott.

– Zárd be a kaput, Aedion! – mondta az apja.

Azzal eltűnt a kapu mögött. Az aranyló pajzs elvékonyodott.

Ne!
A szó kitörni készülő sikolyként erősödött Aedion torkában.

Azonban a Romlás katonái már rohantak is a kapuhoz.

Nekiveselkedtek, hogy bezárják.

Aedion szólásra nyitotta a száját, rájuk akart üvölteni, hogy álljanak le.
Hogy megállni, megállni, megállni!

Gavriel felemelte kardját és tőrét, aranyként ragyogott a lemenő nap

fényében. A kapu bezárult mögötte. Ő pedig kint rekedt.

Aedion mozdulni sem tudott.

Még sosem állt meg, folyton mozgásban volt. Most mégsem tudott segíteni
a katonáknak, akik fát, láncokat és fémet hordtak a nyugati kapu elé.

Gavriel itt maradhatott volna. Maradhatott volna, hátratolhatta volna a

pajzsot annyira, hogy bezárják a kaput. Itt maradhatott volna…

Aedion ekkor futásnak eredt.

Túl lassan. Léptei túl lassúnak bizonyultak, teste túl nagynak és súlyosnak,
ahogy átverekedte magát az emberein. Ahogy a falra vezető lépcső felé
igyekezett.

Aranyfény villant a csatamezőn.

Majd kihunyt.

Aedion gyorsabban rohant, torkát zokogás fojtogatta, átugrott, átbotorkált

az elesett katonákon, mind a halandókon, mind a valgokon.

Végül feljutott a falra. A széléhez rohant.

Ne! Szíve ezzel az egy szóval vert.

Aedion lemészárolta az útjába kerülő valgot, mindenkit, aki átmászott az

ostromlétrán.
A létra. Leküzdhetné magát rajta, kijuthatna a csatamezőre, elérhetné az
apját…

Aedion olyan erősen sújtott le az előtte álló valg katonára, hogy annak feje
lebucskázott a saját vállán.

Végre a fal széléhez ért. Lebámult a kapu előtti részre.

A faltörő kos szilánkosra törött.

Valgok hevertek körülötte egymás hegyén-hátán. Épp a kapu előtt. A

wyvern környékén.

Olyan sokan, hogy a nyugati kapu hozzáférhetetlenné vált.

Olyan sokan, hogy a kapu biztonságba került – a nyílt sebet elszorították.

Meddig állt vajon ott, mozdulni képtelen? Csak állt ott, és az égvilágon
semmit sem tett, miközben az apjának ezt köszönhették?

Először az aranyszínű hajat vette észre.

Ott, az egymásra halmozott valg tetemek magas dombja előtt. A kapu előtt,
amit bezárt nekik. A város előtt, amit megmentett.

Aedion iszonyatos, hirtelen jött mozdulatlanságba merevedett.

Már nem hallotta a csatazajt. Nem látta a körülötte, felette dúló háborút.

Nem látott semmit, csak az elesett harcost, aki üveges szemmel meredt a
sötétedő égboltra.

Tetovált torkát kitépték. Kardját továbbra is a kezében szorította.

Gavriel.
Az apja.

A morathi sereg visszahúzódott a lezárt nyugati kaputól.

Visszavonult, és hátrahúzódott az előretörő sereghez. A morathi sereg

másik feléhez.

Rowan lábát olyan súlyos vágás csúfította, hogy bicegve járt, a vállát nem
érezte a belefúródott nyílvessző beletört vashegyétől, de azért széthasította
egy menekülő katona arcát. Fekete vér spriccelt, de Rowan már mozgásba
lendült, a nyugati kapu felé igyekezett.

Ahol minden olyan elképesztő mozdulatlanságba dermedt.

Már épp indult volna, amikor észrevette, hogy Aelin Ansellel együtt a távoli
déli kapu felé küzdi magát, azok után, hogy lerombolták az azt ostromló
tornyokat. A hadsereg nagy része a megmentett kapu felé sietett most, a
kagán hadserege versenyt futott az idővel, hogy a városfalon belülre
kerüljön, még mielőtt bezárnák.

Legfeljebb egy órájuk maradt, és Morath rajtuk üt – és akkor kénytelenek

lesznek becsukni a déli kaput is, kizárva mindenkit, akit aztán majd a falnak
szorítanak.

A nyugati kapu végleg zárva marad. Az elhullott wyvern és a hullahegyek

körülötte gondoskodnak róla, ahogyan bármiféle belső megerősítés is.

Rowan látta, hogy percekkel korábban aranyfény villant.

Odafelé igyekezett, átkozta a vasdarabot a karjában, amitől képtelen volt

átváltozni. Fenrys és Lorcan elvált tőle, hogy levadásszák azokat a morathi
gyalogos katonákat, akik rá akarnának támadni a déli kapu felé
menekülőkre. Odafent a rukok gyógyítókat szállítottak, és persze Elide-ot
és Yrene-t is, pánikszerűen száguldottak a város irányába.

Meg kell találnia Aelint. Mozgásba lendíteni a tervüket, még mielőtt túl
késő lenne.
Nagyon pontosan sejtette, kivel masírozik feléjük az a sereg. És nem volt
hajlandó hagyni, hogy Aelin egyedül nézzen szembe vele.

De ez a feladat... Rowan tudta, mi vár rá. Tudta, mégis odaindult.

Gavrielre a nyugati kapu előtt akadt rá, körülötte holttestek alkotta halmok
magasodtak.

Gyakorlatilag falat képezett a kapu és a rájuk leselkedő

ellenséges sereg között.

A fény minden egyes pillanattal halványodott. A hátramaradó morathi

katonák és vasfogúak az erősítés felé siettek.

A kagán hadserege igyekezett minél többel végezni, miközben a déli kapu

felé rohantak.

De be kellett jutniuk a városba. Bármilyen módon.

Felállították az ostromlétrákat, amik csupán percekkel vagy órákkal

korábban dőltek le, és a kagán serege felmászott a falon.

Néhányan sérült társaikat cipelték a hátukon.

Rowan mágiája alig volt több némi szellőnél, és a fogát csikorgatva tűrte a
lába és a válla lüktetését, miközben félrerángatta a morathi gyalogos
katonát, aki félig elterült Gavrielen.

Évszázadokig élt, éveket töltöttek együtt háborúban, bejárták a világot – és

most mindennek vége szakadt. Nem maradt semmi, csak a merev test, a
maga mögött hagyott porhüvely.

Rowan térde azzal fenyegetett, hogy megadja magát alatta.

Egyre többen és többen másztak felfelé a városfalon, rendezetten, de

lélekszakadva siettek az átmeneti menedékbe.

Folytatniuk kell. Folytatni tovább. Gavriel is ezt akarná. Ezért adta az életét.
Rowan mégis lehajtotta a fejét.

– Remélem, békére leltél, testvérem. És hogy a túlvilágon megtalálod őt

újra.

Rowan előregörnyedt, és a combját hasogató fájdalom miatt nagyot nyögve

az ép vállára kapta Gavrielt. Majd mászni kezdett.

Fel az ostromlétrán a nyugati kapu mellett. Fel a falra. Minden egyes lépés
nehezebbnek bizonyult, mint az előző. Minden egyes lépés a barátja
emlékét jelentette, a királyságokat, amiket közösen láttak, az ellenségeket,
amik ellen harcoltak, a csendes pillanatokat, amiket soha, semmilyen
dalban nem énekelnek majd meg.

Ezt viszont meg fogják énekelni – azt, hogy az Oroszlán Orynth nyugati
kapuja előtt esett el, a várost és a fiát védve. Ha túlélik a

mai napot, ha valahogy túlélik, a bárdok biztosan erről dalolnak majd.

Bár káosz uralkodott mindenhol, ahogy a kaganátus katonái és a darghan

lovasság a város felé igyekezett, amikor Rowan Gavrielt cipelve lelépdelt a
városfalra vezető lépcsőn, mindenki elnémult.

Csak nagy nehezen tudott hálásan, megkönnyebbülten biccenteni a nyúzott,

véres Endának és Sellene-nek, akik épp zihálva álltak az unokatestvéreik
körében a katapultok maradványainál. A vére, a rokonai – csakhogy a
vállán heverő

harcos, Gavriel ugyanúgy a családtagja volt. Még akkor is, ha erre csak
később jött rá.

A vállát nyomó lehetetlen, ocsmány teher minden egyes lépéssel nőtt,

ahogy Aedion felé haladt, aki a lépcső aljánál állt, Orynth kardját lógatva a
kezében.

– Bent maradhatott volna – szólalt meg Aedion, amikor Rowan óvatosan

letette Gavrielt a legalsó lépcsőfokokra. – Bent maradhatott volna.
Rowan elesett barátjára pillantott. A legközelebbi barátjára. Aki annyi
háborút, annyi veszélyt megjárt már vele. Aki éppúgy megérdemelte ezt az
új otthont, mint ők mindannyian.

Rowan lecsukta Gavriel semmibe meredő szemét.

– A túlvilágon találkozunk.

Aedion aranyszínű haja vértől és izzadságtól volt csatakos, a kezében

szorongatott ősi kardot vér szennyezte. Katonák haladtak el mellette, lefelé
tartottak a várfalra vezető lépcsősoron, azonban Aedion csak az apját
figyelte. A véres kősziklát a háború folyamában.

Aedion végül elindult az utcán. A könnyek és az üvöltés majd később jön.

Rowan követte.

– Fel kell készülnünk a csata második felére – jegyezte meg Aedion

rekedten. – Vagy nem éljük túl az éjszakát.

Enda és Sellene már lehullott kőtömböket cipelt mágiája segítségével a

nyugati kapu elé. A kövek remegtek, de végül csak engedelmeskedtek.
Rowanben ennyi erő sem maradt.

Megfordult, hogy visszamásszon a falra, és nem mert hátranézni – pedig

tudta, hogy a katonák beljebb viszik Gavriel holttestét a városba. Valahová,
ahol biztonságban lehet.

Elhunyt. A barátja, a testvére elhunyt.

– Őméltósága! – Lihegő, vérfoltos ruklovas állt a várfalon. A láthatárra

mutatott. – A nagyját sötétség fedi, de felbecsültük, mekkora hadsereg
közelít. – Rowan megacélozta magát. – Legalább húszezer fő. – A ruklovas
nagyot nyelt. – Tele vannak valgokkal, és láttunk hat kharankuit is.

Nem kharankuit.

Hanem hat valg hercegnőt, akik megszállták őket.

Rowan át akart változni. A teste nem engedelmeskedett.

A fogát csikorgatva lehámozta a válláról a páncélt, és a seb felé nyúlt.
Csakhogy az már bezárult. És benne ragadt a vasdarab is.

Nem tudott átváltozni, nem tudott Aelinhez repülni. Bárhol járt is a párja
épp.

El kell jutnia hozzá. Meg kell keresnie Fenryst és Lorcant, aztán Aelin után
kell menniük. Még mielőtt túl késő lesz.

Ám ahogy leszállt az éj, kivonta a tőrét, és a vállán összeforrt sebhez

emelte, Rowan tudta jól, hogy talán már így is elkéstek.

Bár az istenek már nem voltak ott, Rowan mégis imádkozott.

Végig imádkozott, miközben fájdalom öntötte el, ahogy sebet ejtett a

vállán. Azért, hogy időben elérje Aelint.

Eddig életben maradtak, hiába minden akadály, még az ősi jövendölésekkel

is szembeszálltak. Rowan mélyebbre nyomta a kést, a vállába fúródott
vasdarabot kereste.

Sietnie kell, igyekezni.

109. FEJEZET

CHAOL HÁTA MEGFESZÜLT, fájdalom hasított végig a gerince mentén.

Hogy a sok-sok órányi harctól vagy attól, hogy a felesége a palota falain
belül gyógyított, azt nem tudhatta.

Nem is érdekelte, ahogy Doriannel együtt a déli kapu felé vágtáztak, be

Orynthba. Alig voltak többek két egyszerű lovasnál a száguldó hadsereg
kellős közepén. Igyekeztek összeszedni magukat, hogy felvehessék a harcot
a feléjük vonuló újabb hadsereggel.

Hamarosan leszáll az est. Morath nem vár majd hajnalig.

Borzalmas felhőre emlékeztető feketeség lebegett felettük.

Hogy mi repült, mi osont a sötétségben, hogy mi várt rájuk…

Dorian gyakorlatilag a nyeregre hanyatlott. Hátán pajzs, Damaris a

hüvelyében az oldalán.

– Pont úgy nézel ki, ahogy én érzem magam – nyögte ki nagy nehezen
Chaol.

Dorian zafír pillantása felé vándorolt, a fájdalmas űrt villanásnyi derű

színezte.

– Tudom, egy királynak ki kell húznia magát – dörgölte meg véres, koszos
arcát. – De egyszerűen képtelen vagyok ilyesmivel foglalkozni.

Chaol komoran elmosolyodott.

– Ennél nagyobb gondunk is van jelenleg.

Sokkal nagyobb.

A palota felé igyekeztek, épp felfelé indultak a domboldalon, ami egészen a

kapuig vitte volna őket, amikor kürtszó harsant a harcmezőn.

Figyelmeztetés.

A domboldalról tisztán látták. Hogy mitől kaptak újult erőre a menekülő

katonák.

Morath felgyorsított.

Mintha rájöttek volna, hogy a zsákmányuk az utolsókat rúgja, és nem

akartak volna időt biztosítani számukra ahhoz, hogy összeszedjék magukat.

Chaol Dorianre pillantott, és visszafordították lovaikat a városfal felé. A

kagán katonái hasonlóképpen tettek, lefelé iramodtak a dombon, amin eddig
felfelé kaptattak.
Vissza a városfalra. Ahol hamarosan ismét elszabadul a pokol.

Aelin egy elpusztult wyvernnek dőlt, és kiitta a tömlőjében lévő víz

maradékát.

Mellette Briarcliffi Ansel összeszorított fogakkal lihegett, ahogy a gyógyító

összehúzta a seb szélét. Valaki csúnya, mély vágást ejtett Ansel karján.

Elég súlyosat ahhoz, hogy fegyvert sem tudott fogni. Úgyhogy megálltak,
épp akkor, amikor a csata menete megváltozott, és az ellenség Orynth falai
felé igyekezett.

Aelin szédült, mágiájából alig maradt valami, végtagjait ólmos súly húzta.
A csatazaj még mindig ott zúgott a fülében.

Alvadt vér és sár fedte őket, így senki sem ismerte fel egyik királynőt sem,
ahogy térdre buktak a déli kapu közelében.

Katonák rohantak el mellettük, igyekeztek bejutni a városba, mielőtt a

sarkukban loholó ellenség utoléri őket.

Csak egy perc. Egyetlen perc, hogy ismét lélegzethez jusson.

Aztán tovább rohannak a déli kapuhoz. Be Orynthba.

Haza.

Ansel elkáromkodta magát, és megingott, mire a gyógyító gyorsan

kinyújtotta a kezét, hogy megtámogassa.

Nem jó ez így. A legkevésbé sem.

Aelin tudta, mi és ki vonul feléjük.

Lysandra jó ideje visszatért már a levegőbe, ismét csatlakozott a lázadó

vasfogúakhoz és a crochanekhez. Hogy merre járt Rowan és a többiek,
Aelin nem tudhatta. Már órákkal, napokkal, egész életekkel korábban
elvesztette őket.

De Rowan biztonságban volt – a párok köteléke ennyit elárult neki. Nem

szerzett halálos sebet. És a véreskü alapján azt is tudta, hogy Fenrys és
Lorcan is lélegzik még. Hogy ezt elmondhatja-e a többi barátjáról is, arról
fogalma sem volt. Nem is akarta tudni, egyelőre még nem.

A gyógyító végzett Ansellel, és amikor felé fordult, Aelin felemelte a kezét.

– Menj, segíts olyasvalakinek, akinek szüksége van rá! – mondta

rekedtesen.

A gyógyító nem tétovázott, azonnal szaladt is tovább, a sikolyok felé vetette

magát.

– Be kell jutnunk a városba – mormolta Ansel, és fejét az állat vassal

megerősített bőréhez nyomta. – Még mielőtt bezárják a kaput.

– Igen – hagyta helyben Aelin, és igyekezett erőt gyűjteni kimerült lábába,

hogy feltápászkodjon. Hogy megnézze, milyen messze jár a legutóbbi, őket
összezúzni készülő hadsereg.

A terv! Hiszen tervet kovácsolt erre az eshetőségre.

Mindannyiuknak volt egy terve.

Csakhogy az idő ellene dolgozott. Talán a szerencséje az elpusztított

istenekkel együtt elszivárgóit.

Aelin nagyot nyelt, pedig kiszáradt a szája, és nyögve talpra kászálódott. A

világ megingott, de ő állva maradt. Valahogy sikerült elkapnia az egyik
elhaladó darghan lovas kantárját, hogy megálljt parancsoljon neki.

Hogy vigye magával a félig öntudatlan, vörös hajú királynőt, aki még
mindig a földön hevert.

Ansel szinte nem is ellenkezett, amikor Aelin felnyomta őt a katona mögé a

nyeregbe.
Aelin csak állt az elhullott wyvern mellett, és a barátját figyelte, amíg az át
nem ért a déli kapun. Be Orynthba.

Aelin lassan a sötétség egyre növekvő árja felé fordult.

Halálra ítélte őket.

Mögötte a déli kapu csikorogva bezárult.

A döndülés végigvisszhangzott a csontjain.

Az odakint ragadt katonák pánikba esve üvöltöttek, ám ekkor parancsok

harsantak. Hogy álljanak alakzatba. Készüljenek a csatára.

Menni fog. Át tudja alakítani a tervet.

Még mindig az eget fürkészte, a fehér farkú sólymot kereste.

Sehol sem látta.

Helyes. Helyes, ismételgette magában.

Aelin egy szívdobbanásnyira lehunyta a szemét. Kezét a mellkasára tette.

Mintha az megacélozná, felkészítené arra, ami a közelgő sötétség mélyén
várakozik.

Katonák kiabáltak, ahogy ismét csatasorba álltak, hangjukba a sebesültek, a

haldoklók sikolyai vegyültek, és mindenütt szárnycsapások mennydörögtek.

Aelin mégsem mozdult, még ott időzött egy pillanatig a városa kapuja előtt.
Az otthona előtt. Kezét a mellkasához szorította, hogy érezze az odabent
dübörgő szívét, hogy érezze az elmúlt tíz év minden útjának porát, amit
azelőtt járt végig, hogy visszatért ide.

Ezért a pillanatért tette. Ebből az okból tette.

Úgyhogy még egyszer, utoljára elsuttogta magának. A történetet.

A saját történetét.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hely, ami már régen hamuvá
égett, de valaha ott élt egy fiatal hercegnő, aki szerette a királyságát...

Yrene csupán percekre állt meg két gyógyítás között. Mágiája erőteljesen,
ragyogóan áramlott, nem halványította el az sem, hogy már órák óta
dolgozott.

De most megállt, meg akarta nézni, mi történt. Hallotta, hogy a katonáik,

akiknek már a markában volt a győzelem, most a városfalhoz menekülnek.
Elide-dal mindketten kirohantak a várfalra. A lány egész nap vele volt,
segített neki.

Elide arcára fájdalmas kifejezés ült ki, ahogy felfelé igyekeztek a várfalra,
de nem panaszkodott. Perranth úrnője végignézett a zsúfolt téren, valakit,
valamit keresett. Tekintete megállapodott egy idős férfin és egy elképesztő
vörös-arany hajú gyereken mellette. A férfihoz időről időre hírvivők
szaladtak, majd rohantak tovább.

Vezető volt – valaki, aki a többieket irányította, döbbent rá Yrene jóval

Elide után, aki már feléjük bicegett.

Az idős férfi feléjük fordult, ahogy közeledtek, és összerezzent, amikor

meglátta Elide-ot.

Yrene nem foglalkozott a bemutatkozással, tekintete a csatamezőre tévedt.

A hadseregre – az újabb hadseregre –, ami feléjük vonult, és félig

sötétségbe burkolózott. Hat kharankui vezette.

A kagán katonái a falaknál gyülekeztek, egy részük a városon belül, a

többiek pedig odakint. A déli kapu bezárult.
Nem elég. Még csak véletlenül sem voltak elegen ahhoz, hogy felvegyék a
harcot a feléjük masírozó új, pihent sereg ellen. A soraiban hemzsegő
lények ellen, amiket Yrene épphogy csak ki tudott venni. Valg hercegnők –
valg hercegnők jártak közöttük.

Chaol. Hová lett Chaol...

Elide az öregemberrel beszélt.

– Nem győzhetünk le ennyi katonát – jelentette ki Elide. Yrene még sosem

hallotta őt így beszélni. Parancsolóan és ridegen. Elide a csatamezőre
mutatott. A sötétségre, szent istenek, arra a sötétségre, ami átvonult rajta.

Yrene-t kirázta a hideg.

– Tudod, mi az ott? – kérdezte Elide, egészen halkan. – Mert én igen.

Az öregember csupán nyelt egyet.

Yrene ekkor rádöbbent. Hogy mi jár abban a sötétségben. Hogy ki van ott.

Erawan.

A nap utolsó sugarai is eltűntek, a vérfoltos hó kékes fényben tündöklött.

Fény villant mögöttük, mire a kislány megpördült, torkából zokogás tört

elő, ahogy egy döbbenetesen szép nő jelent meg előttük véresen,
leharcoltan. Ruhaként egy köpenyt kanyarított meztelen testére, még csak
meg sem remegett a hidegben.

Alakváltó. Kitárta a karját, és magához ölelte a kislányt.

Lysandra, Chaol így nevezte őt. Aelin udvarának egyik hölgye.

Falkan Ennar ismeretlen unokahúga. Lysandra az idős férfihoz fordult:

– Aedion és Rowan kiadta az utasítást, Darrow. Mindenkinek menekülnie

kell, aki csak tud.
Az öregember – Darrow – a csatamező felé bámult. Szóhoz sem jutott az
egyre közelebb és közelebb érő hadsereg láttán.

Két alak bontakozott ki az élén.

Akadálytalanul sétáltak a városfal felé, sötétség gomolygott körülöttük.

Erawan. Az aranyhajú fiatal férfi. Akkor is felismerné, ha vak lenne.

Mellette pedig sötét hajú, világos bőrű nő lépkedett, köpenye fantomszéllel

lebegett körülötte.

– Maeve – lehelte Lysandra.

Ekkor sikolyok törtek ki körülöttük. A félelem, a kétségbeesés sikolyai.

Maeve és Erawan eljött. Hogy személyesen felügyeljék Orynth elestét.

A városfal felé közelítettek, mögöttük sötétség gyülekezett, óriási hadsereg

bontakozott ki. Lábak csattogtak a sötétségben.

Olyan lényeké, amik felfalják az életet, a boldogságot.

Ó, az istenekre!

– Lord Darrow! – szólalt meg Elide élesen, parancsolón. – Vezet ki

valamiféle út a városból? Valamilyen rejtett kijárat a hegyekbe, amin a
gyerekek és az idősek elmenekülhetnek?

Darrow elszakította tekintetét a közeledő valg királyról és királynőről.

Szemében tehetetlenség és kétségbeesés ült. Elcsuklott tőlük a hangja,

ahogy így felelt:

– Olyan nincs, amin időben elmenekülhetnének.

– Mondd, merre van! – szólt rá Lysandra. – Hogy legalább

megpróbálhassák. – Megragadta a lány karját. – Hogy Evangeline
elmenekülhessen.
Vereség. Ami diadalmas győzelemnek tűnt, most teljes vereséggé válik.
Mészárlássá.

Amit maga Maeve és Erawan vezet majd, akik most már csupán száz
méterre járhattak a várostól.

Már csak az ősi kövek és a vas állt köztük és Orynth között.

Darrow tétovázott. Teljesen megriadt. Az öregember megrendült.

Ám ekkor Evangeline a kapura mutatott, Maeve és Erawan felé.

– Nézzétek!

És ott volt ő.

A leszálló éj sötétedő kékjében, a kiújuló hóesésben Aelin Galathynius

jelent meg a lezárt déli kapu előtt.

Erawan és Maeve előtt.

Kiengedett haja aranyló zászlóként lobogott a szélben, a fény utolsó sugara

a napnyugtakor leszálló sötétségben.

Némaság borult a környékre. Még a sikolyok is abbamaradtak, ahogy

mindenki a kapu felé fordult.

Aelin nem rettent vissza. Nem futamodott meg a valg királynő

és király elől, akik megtorpantak, mintha élvezetüket lelték volna

a magányos alak látványában, aki egyedül merészelt szembenézni velük.

Lysandrából fojtott zokogás tört elő.

– Nem… Nem maradt mágiája. – Az alakváltó hangja elcsuklott.

– Nem maradt semmije.

Aelin mégis felemelte a kardját.

A penge lángba borult.

Egyetlen lángnyelv a gyülekező sötétség ellen.

Egyetlen fénysugár az éjszakában.

Aelin felemelte a pajzsát, mire az is lángba borult.

Fényesen izzott, rendíthetetlenül lobogott. Egy ősrégi alak született most

újjá.

Kiáltás harsant a várfalon, a városban, végig a városfal gyilokjáróin.

A királynő végül csak hazatért.

A királynő eljött, hogy a kaput védelmezze.

110. FEJEZET

AELIN ASHRYVER WHITETHORN GALATHYNIUSNAK HÍVJÁK.

És nem fog félni.

Maeve és Erawan megtorpant. Ahogy a harcra kész hadsereg is mögöttük, a

pöröly utolsó csapása, amivel szétzúzzák Orynthot.

Aelin ereiben csupán parázslott már a mágia.

De ők ezt nem tudhatták.

Remegő keze azzal fenyegetett, hogy elejti a fegyvereit, de jó erősen

megkapaszkodott bennük. Szorosan tartotta őket.

Egyetlen lépést sem.

Egyetlen lépést sem tehetnek Orynth felé innentől kezdve.

Maeve elmosolyodott.

– Milyen hosszú utat jártál be, Aelin.

Aelin csupán feljebb emelte Goldrynt. Belenézett Erawan aranyló szemébe.

A férfi szeme megvillant, ahogy felismerte a kardot. Ahogy

visszaemlékezett rá.

Aelin kivillantotta a fogát. Még fényesebbé varázsolta a kardot ölelő lángot.

Maeve a valg királyhoz fordult.

– Kezdhetjük akkor?

Ám Erawan Aelinre nézett. És tétovázott.

Már nem maradt sok hátra. Hamarosan rádöbbennek, hogy az Erawant

habozásra késztető erő már a múlté.

De nem azért maradt odakint, a kapu előtt, hogy legyőzze őket.

Hanem hogy időt nyerjen.

Azokért, akik hőn szeretett városában vannak. Hogy elmenekülhessenek, és

holnap még küzdhessenek.

Hazatért.

Ennyi elég is volt.

Ezek a szavak visszhangoztak minden egyes lélegzetvételében.

Kiélesítették a látását, megacélozták a gerincét. Lángkorona lobbant a feje

tetején, elpusztíthatatlanul izzott.

Kettejükkel szemben véletlenül sem győzedelmeskedhetne.

De nem könnyíti meg a dolgukat. Az egyiket magával viszi, ha teheti. Vagy
legalább annyira lelassítja őket, hogy a többiek véghez vihessék a tervüket,
hogy valahogy vagy megállítsák, vagy legyőzzék őket. Még akkor is, ha
mindkét végkifejlet valószínűtlennek tűnt. Reménytelennek.

Ezért maradt itt. Hogy megadja számukra ezt a halovány reménysugarat.

Erőt öntsön beléjük a további küzdelemhez.

Ha csupán ennyit tudott is tenni Erawan és Maeve ellen, végül emelt fővel
léphet át a túlvilágra. Nem kell szégyenkeznie azok előtt, akiket tűzszívével
annyira szeret.

Így hát Aelin meghajolt Erawan előtt, és színlelt bátorságának utolsó

cseppjeit is összekaparva így szólt:

– Találkoztunk már néhányszor, de még sosem a valódi alakunkban. –

Rákacsintott. Remegett a térde, de akkor is rákacsintott. – Akármilyen
csinos is ez a külső, azért hiányolom Perringtont. Még ha csak egy kicsit is.

Maeve orrlyukai kitágultak.

Erawan azonban derűsen összehúzta a szemét.

– Gondolod, a sors akarta úgy, hogy összetalálkoztunk Résvárban, mégsem

ismertük fel egymást?

Milyen könnyed szavak egy ilyen iszonyatos, romlott mocsoktól. Aelin

nagy nehezen vállat vont.

– Sors, vagy inkább a szerencse? – A harcmezőre mutatott, megostromlott

városára. – Ez sokkal nagyszabásúbb színtér a végső

összecsapáshoz, nem gondolod? Sokkal méltóbb hozzánk.

– Elég legyen ebből! – sziszegte Maeve.

Aelin felvonta a szemöldökét.

– Életem legutóbbi évében, vagy akár elmúlt tíz évében, ha úgy tetszik, erre
a pillanatra készültem. – Csettintett egyet a nyelvével.

– Bocsáss meg, de szeretném kiélvezni! Egy röpke pillanatnál azért tovább

beszélgetnék legnagyobb ellenfelemmel.

Erawan kuncogott, és a hang végigkaristolta a csontjait.

– Még a végén felébred bennünk a gyanú, hogy az időt húzod, Aelin

Galathynius.

Aelin a háta mögött húzódó városfal felé intett.

– Minek? A kulcsok elpusztultak, ahogy velük együtt az istenek is. –

Mosolyt villantott feléjük. – Ezt persze tudod, nem igaz?

Erawan arcáról erre leolvadt a derű.

– Tudom.

Halál, micsoda iszonytató halál csendült a hangjában.

Aelin ismét vállat vont.

– Igazából szívességet tettem.

– Ne hagyd, hogy ennyit beszéljen! – mormolta Maeve. – Most azonnal

véget vethetünk ennek.

Aelin felnevetett.

– Még a végén felébred bennem a gyanú, hogy félsz, Maeve!

Mindenféle késlekedéstől. – Ismét Erawan felé fordult. – Az istenek azt

tervezték, hogy magukkal vonszolnak. Hogy széttépnek. – Aelin félmosolyt
küldött felé. – Megkértem őket, hogy ne tegyék. Hogy te meg én
összecsaphassunk végül.

– Hogy élted túl? – követelt választ Maeve.

– Megtanultam, hogyan kell megosztozni – dorombolta Aelin.

– Annyi idő után végül sikerült.

– Hazudsz! – förmedt rá Maeve.

– Lenne egy kérdésem hozzátok – járatta Aelin a pillantását a két sötét

uralkodó között, akiket csak a kavargó hó választott el tőle. – Ti
megosztjátok majd a hatalmat? Most, hogy mindketten itt ragadtatok? –
Lángoló pajzsával Maeve-re mutatott. – Amennyire én tudom, leghőbb
vágyad volt hazaküldeni őt. És kisebbfajta gyógyítóhadsereget gyűjtöttél
Doranelle-ben, hogy amint lehet, elpusztítsd.

Erawan lassan pislantott egyet.

Aelin elmosolyodott.

– Mi lesz most azzal a rengeteg gyógyítóval, Maeve? Ezt megbeszéltétek

már?

Sötétség kavargott Maeve ujjai körül.

– Eleget tűrtem már ezt a cseverészést!

– Én viszont még nem – lobbant tűz Erawan arany szemében.

– Helyes – vágta rá Aelin. – Ugye tudod, hogy a foglya voltam?

Hónapokon át. Meglepődnél, ha tudnád, mennyi mindent hallottam. A

férjéről, a bátyádról. A kastélyában lévő könyvtárról és arról, hogy mennyi
érdekességet megtanult Maeve a világjárásról. Ezt a tudást is megosztod
majd vele, Maeve, vagy ez nem szerepel az alkutokban?

Kétség. Lassan kétség felhősítette Erawan tekintetét.

Aelin tovább ütötte a vasat:

– Maeve meg akar tőled szabadulni. Azt akarja, hogy megszűnj létezni. Mit
mondott, amikor eltűnt a legutolsó rémkulcs is? Hadd találjam ki! Azt, hogy
Adarlan királya belopózott Morathba, megölte a lányt, akit élő kapuként
akartál használni, elpusztította az erődödet, ő pedig épp időben érkezett
ahhoz, hogy megpróbálja megakadályozni, de nem járt sikerrel. Tudtad,
hogy hosszú-hosszú napokon át összedolgoztak? Próbálták elvenni tőled a
kulcsot?

– Szemenszedett hazugság – csattant fel Maeve.

– Az lenne? Elismételjek néhány dolgot, amit az itt jelen lévő

Lord Erawannal közös, magántermészetű találkozóidon mondtál?

Olyasmiket, amiket én Adarlan királyától tudok?

Erawan mosolya kiszélesedett.

– Mindig is jó érzéked volt a drámai hatáskeltéshez. Talán a sógornőmnek

igaza van, és mégis hazudsz.

– Talán igen, talán nem. De szerintem sokkal érdekesebb, hogyan próbált

meg hátba támadni az új szövetségesed, mint bármiféle hazugság, amivel én
előállhatok.

– Mi is megosszunk veled egy igazságot akkor? – kérdezte Maeve dalolva.

– Szeretnéd tudni, ki ölte meg a szüleidet? Hogy ki végzett Lady
Marionnal?

Aelin megmerevedett.

Maeve Erawanra intett.

– Nem ő volt. Még csak nem is Adarlan királya. Nem, egy alacsony rangú
valg herceget küldött. Annyira sem érdekelte, hogy ő maga végezze el a
piszkos munkát. Úgy gondolta, nem kell fontosabb személyt kijelölnie erre
a feladatra.

Aelin a királynőre meredt. Majd a valg királyra.

Végül felvonta a szemöldökét.

– Megpróbálsz kihozni a sodromból? Több ezer éves vagy, és csak ennyivel
tudsz előrukkolni? – Aelin felnevetett, és Erawanra szegezte Goldrynt.
Esküdni mert volna, hogy a démon hátrébb húzódott a lángoló kardtól. –
Tudod, szánlak téged. Hogy összeláncoltad magad ezzel a halhatatlan
borzalommal. – Megszívta a fogát. – És amikor Maeve hátba támad, akkor
is sajnálni foglak téged egy kicsit, azt hiszem.

– Látod, miket mond? – sziszegte Maeve. – Ebben mindig is nagyon

tehetséges volt, hogy elterelje a figyelmünket, hogy összevissza locsogjon,
miközben…

– Igen, persze! De ahogy már mondtam, nálatok a lépéselőny.

Nem maradt semmi, amivel megállíthatnálak titeket.

– Leszámítva saját magadat – jegyezte meg Erawan.

Aelin a mellkasához kapta a pajzsot.

– Igazán hízelgő, hogy így vélekedsz. – Felvonta mindkét szemöldökét. –

Bár azt hiszem, az a kétszáz gyógyító, aki odabent van a városban, kicsit
megsértődne azért, hogy őket így semmibe veszed. Főleg, hogy olyan
szorgosan űzték ki a valg katonákat a megszállt halandókból.

Erawan megdermedt. Szinte alig észrevehetően.

– Vagy ez is csak hazugság lenne? – elmélkedett Aelin. –

Kockázatos vállalkozás lenne azért belépni a városba. Az én városomba,

tulajdonképpen. Kideríteni, hogy ki vár rád. Úgy hallottam, nagyon
igyekeztél nyáron megölni az egyik barátomat.

Silba örökösét. A helyedben én sokkal nagyobb hangsúlyt fektettem volna

rá, hogy végezzek vele. Mert most itt van. Egészen idáig jött, hogy
szembeszálljon veled, és visszafizesse a tartozást. – Aelin tüze felizzott,
ahogy Erawan ismét tétovázni látszott. –

Maeve persze tudta. Tudja, hogy a gyógyítók itt vannak, és csak rád várnak.
Hagyná, hadd vessék rád magukat. Kérdezd meg, hol a baglya, a
gyógyítója, akit magához láncolt, hogy megvédje tőled saját magát.

– Ne hallgass rá, micsoda ostobaság! – fröcsögte Maeve.

– Még alkut is kötött. Megkíméli az életüket, ha megszabadítják tőled. –

Aelin Orynth felé intett Goldrynnal. – Amint belépsz a városba, csapdába
esel. Te és az összes kis valg barátod. És végül csak Maeve marad, a
Mindenség Úrnője.

Maeve árnya szökőárként borult föléjük.

– Megelégeltem ezt az egészet, Aelin Galathynius!

Aelin tudta, hogy Maeve Erawan nélkül is rájuk törne. Ha kell, nélküle is
folytatná.

A sötét király Maeve-re pillantott, és a jelek szerint ő is rádöbbent erre.

Maeve sötét haja lebegett körülötte.

– Hol van Adarlan királya? Váltanék vele néhány szót! –

Fortyogó, veszedelmes düh áradt lüktetve a királynőből.

Aelin vállat vont.

– Valahol harcol. Valószínűleg eszébe sem jutsz. – Oldalra billentette a

fejét. – Azért ügyes erőfeszítés, Maeve, hogy megpróbálod más mederbe
terelni a beszélgetést. – Visszafordult Erawanhoz. – A gyógyítók odabent
várnak rád. Menj, derítsd ki, igazat mondok-e! Persze, akkor már túl késő
lesz.

Kétség. Tényleg kétség villant Erawan tekintetében. Épp csak egy

hajszálnyi. De csak kinyílt az az ajtó.

És most már Yrene-en múlik, Yrene-en és a többieken, hogy megragadják-e

a lehetőséget.
Aelin nem akarta ezt kérni, nem akart ilyesfajta tervet kovácsolni. Senkit
sem akart belerángatni ebbe.

Viszont bízott bennük. Yrene-ben, a barátaiban. Bízott bennük, hogy

sikerrel járnak. Amikor ő már nem lesz. Megbízott bennük.

Maeve előrelépett.

– Remélem, kiélvezted az elmúlt néhány percet. – Kivillantotta túlságosan

fehér fogait, és hűvös eleganciájának utolsó cseppje is szertefoszlott. Még

Erawan is pislogott egyet meglepetésében. És

újfent tétovázni látszott. Mintha azon gondolkozna, vajon Aelin igazat

szólt-e. – Remélem, szórakoztatott az ostoba fecsegésed!

– Végtelenül – hajolt meg Aelin gúnyosan. – Remélem, még inkább

szórakoztatni fog, amikor eltöröllek a föld színéről. – Arcát az ég felé
fordítva felsóhajtott. – Az istenekre, micsoda látvány lesz!

Maeve kinyújtotta a kezét, sötétség kavargott begörbített ujjai között.

– Nem maradtak már istenek, akik végignézhetnék. És nem maradt egyetlen

isten sem, aki a segítségedre siethetne, Aelin Galathynius.

Aelin elmosolyodott, Goldryn fényesebben izzott.

– Én magam is isten vagyok.

Azzal rájuk vetette magát.

Rowan épp akkor szedte ki magából a vasdarabot, amikor Maeve és Erawan

megérkezett.

Amikor Aelin odaállt eléjük Orynth falai előtt.

Mágiája csupán pislákolt az ereiben, de kezét vérző karjára szorította, és
rohanni kezdett a déli kapu felé. Erőnek erejével kényszerítette a testét
gyógyulásra.

Szúrt a hús, ahogy a seb összeforrt – csakhogy túl lassan. Olyan átkozottul
lassan.

Megtört szárnnyal nem tudott volna repülni, pedig biztosan átváltozott

volna most, ha teheti. Egyik tömböt hagyta el a másik után, rohant keresztül
a városon, ami az otthona lehetett volna, egyenesen a déli kapu felé.

Oda kell érnie Aelinhez.

Figyelmeztető kiáltás szállt a gyilokjárón, amitől ösztönösen felemelte a

pajzsát. De csak egy ostromlétra csapódott a falnak a feje feletti falrészen.

Morathi katonák kezdtek özönleni rajta, egyenesen a kagán katonáinak és a

Romlás harcosainak várakozó pengéibe. Túl sokan voltak.

Felettük vasfogúak ütköztek meg crochanekkel – a vasfogúak mind számos

morathi katonát cipeltek. Ledobták őket a várfalra, az utcákra.

Emberi sikolyok szálltak. Bent a városban is sikítani kezdtek.

Menekülni.

Már nem sok választotta el Rowant a déli kaputól – Aelintől.

Csakhogy közben rémülettel, fájdalommal teli sikolyok harsantak.

Családok. Gyerekek.

Otthon. Ez lenne az otthona. Már így is az, ha Aelin mellette van. Úgyhogy
megvédi.

Rowan elővonta a kardját, a bárdját.

Tűz lobban a falon túl, aranyba vonta a várost. Puszta parázsnál nem
maradhatott több Aelinben. Már halottnak kellene lennie úgy, hogy
Erawannal és Maeve-vel vette fel a küzdelmet. Mégis dühödten lángolt a
tüze. A párok köteléke erős maradt.

Fehérség villant mellette, és Fenrys termett ott, bundáját vér fedte, ahogy
rámordult a városfalon átözönlő katonákra. Az egyik a közelébe
merészkedett, és elég volt meglendítenie hatalmas mancsát ahhoz, hogy
szétcincálja a gyalogost.

Egyetlen csapás – majd fekete széllökés érkezett. Lorcan.

Egy szívdobbanásnyi időre megtorpantak. Mindkét hím kérdőn nézett rá.

Pontosan tudták, merre van Aelin. Hogy mi volt a terv.

Újabb láng lobbant a falon túl.

Csakhogy közben ártatlanok sikoltottak a városban… Aelin sosem

bocsátaná meg neki, ha magukra hagyná őket.

Úgyhogy Rowan felemelte a fegyvereit. És a sikolyok felé fordult.

– Esküt tettünk a királynőnknek, az udvarnak – morogta, miközben felmérte

a városfalakon átszökkenő katonákat. – És nem fogjuk megszegni.

Hiába csatázott a városkapu előtt a vidék három legerősebb teremtménye, a

háború sodrát még ez sem állíthatta meg.

Morath elárasztotta őket, és a kaganátus hadserege odafordult, hogy még

egyszer felvegye velük a küzdelmet. Hogy szembenézzenek az újabb
borzalmakkal, a csattogó állkapcsú, velőtrázóan vonyító szörnyekkel, a
felettük szálló ilkekkel. A valg hercegnőknek egyelőre nyoma sem volt.
Azonban Elide pontosan tudta, hogy odakint ólálkodnak. Morath kiürítette a
legsötétebb bugyrait is, hogy végső megsemmisülést hozzanak.
És a síkságon, a kapu előtt tűz és a leszálló éjnél is feketébb sötétség csapott
össze.

Elide nem tudta, hova nézzen – a két hadsereg csatájára vagy arra, ahol
Maeve és Erawan küzdött Aelinnel.

Yrene ott maradt mellette, ahogyan Lord Darrow, Lysandra és Evangeline is

együtt figyelte velük az eseményeket.

Fény lobbant, majd válaszképp sötétség hulláma érkezett.

Aelin tüzes förgeteggé vált Maeve és Erawan között, gyorsan, kegyetlenül

harcoltak.

Nem maradt mágiája. Még mielőtt a rémkapu elragadta tőle az erejét, talán
szembenézhetett volna mindkettejükkel, és még úgy is

győztesen kerül ki. De most, hogy ilyen csekély ereje maradt, és egész nap
használta a csatatéren…

Maeve és Erawan azonban erről nem tudott.

Nem tudták, hogy Aelin csupán védekezik, nem támad. Hogy ezt az
elnyújtott táncot nem látványosságnak szánja, hanem időt nyer vele
számukra.

Odalent, a falon túl elterülő sötétségben katonák hullottak egymás után. A

városfalon pedig, ahogy ostromlétrák törték meg a védelmi vonalát, Morath
rontott be Orynthba.

De Aelin még mindig tartotta a kaput Erawan és Maeve elől.

Egyetlen lépésnyi térnyerést sem engedélyezett nekik. Aelin Galathynius

utolsó önfeláldozása Terrasenért.

Abban a pillanatban, amikor rádöbbennek, hogy Aelinben nem maradt

semmi, vége. Bármiféle élvezetet lelnek is ebben a felszínes kis képesség-
és erőfitogtatásban, azon nyomban elpárolog majd.
Hol vannak a többiek? Merre jár Rowan, Lorcan, Dorian?

Fenrys és Gavriel? Hol vannak, hogyhogy nem tudják, mi zajlik a

városkapu előtt?

Lysandra kapkodta a levegőt. Az alakváltó az égvilágon semmit sem

tehetett ellenük. Ha Aelin segítségére siet, akkor elárulja Erawannak és
Maeve-nek, hogy a királynő megtéveszti őket.

Nem suttogott halk hang Elide vállánál. Többé már nem. Többé sosem
hallja majd a suttogást, sosem mutat már irányt neki az a bölcs hang.

Nézd! – mormolta neki mindig Anneith. Láss!

Úgyhogy Elide a csatateret pásztázta, a várost, a valg uralkodókkal

csatározó királynőt.

Aelin semmit sem tett ok nélkül. Azért ment ki oda, hogy időt nyerjen
nekik. Hogy lefárassza a valg uralkodókat, ha csak egy kicsit is. De Aelin
nem győzhetett.

Egyetlenegy ember maradt csupán, aki felülkerekedhetett rajtuk.

Elide szeme Yrene-re vándorolt. A gyógyító hamura vált arccal figyelte

Aelint.

A királynő sosem kérné ezt. Sosem kérné őket, Yrene-t erre.

De lehetőséget biztosít számukra. Már ha szeretnék, már ha Yrene szeretné

ezt megragadni.

Yrene észrevette, hogy figyeli, és elszakította tekintetét a harcmezőről.

– Mi az?

Elide Lysandrára pillantott. Majd a városfalra, az ott villanó jégre és lángra.

És végre pontosan látta, mit kell tenniük.

111. FEJEZET

NESRYN NEM SZÁMOLT AZ ILKEKKEL. Hogy milyen pusztítást hoz

már néhány tucatnyi is.

Fürgék és veszedelmesek voltak, végigsuhantak Morath katonáktól

hemzsegő sorai felett. Feketén, mint a leszállt éjszaka, türelmetlenül várták,
hogy szembeszállhassanak a rukokkal.

Sartaq utasítást adott, hogy használjanak fel minden egyes lángoló

nyílvesszőt, amit csak találnak. Az egyikből áradó hő

megperzselte Nesryn ujjait, ahogy célpontot választott a sötétben, és lőtt.

A láng keresztülhasított az éjszakán, egyenesen az ilk felé, ami épp bele

akart marni egy darghan lovasba. A nyílvessző célba ért, az ilk rikoltása
még Nesryn füléig is elért. A darghan lovas mélyre döfte a szuldját, mire az
ilk visítása abbamaradt. Szerencsés, merész mozdulat volt.

Nesryn már kereste is az újabb nyilat, a tűzgyújtáshoz szükséges

eszközöket, amikor a darghan lovas elesett.

Nem halt meg – az ilk nem halt meg, csak eljátszotta a halálát.

A gyönyörű ló fájdalmas nyerítése megrengette az éjszakát, ahogy karmok

hasították fel a szügyét. Még egy vágás, és már a lovas mellkasán is seb
tátongott.

Nesryn a kovakövet kereste, hogy meggyújtsa a nyílhegyet fedő

olajos rongyot.
Az ilkek fent és lent is támadtak a csatatéren. Mind a lovasság, mind a
rukhin katonái elhullottak.

És a harcmező végében, mintha csak a nagy belépőjüket várnák, azt, hogy

lecsaphassanak arra, ami megmarad, újfajta sötétség bújt meg.

A valg hercegnők. Az új kharankui testükben. Erawan utolsó meglepetése.

Nesryn célpontot választott, és kilőtte a nyílvesszőt, majd Sartaqot kereste.

A herceg egy rukhincsapatot vezetett, ami behatolt az ellenség arcvonala
mögé. A megviselt Borte, Falkan és Yeran kísérte.

Egy kétségbeesett, végső támadás.

Amit valószínűleg egyikük sem él majd túl.

Yrene nehezen szedte a levegőt, torka elszorult, egész testében érezte szíve
vad ritmusát, ám mégsem vette át felette az uralmat a félelem, mint
ahogyan arra számított. Még nem.

Lysandra ruk formájában leszállt a városfalra, elég ügyesen ahhoz, hogy

Yrene és Elide gyorsan leugorjon róla. Épp oda, ahol Chaol és Dorian
harcolt, és kétségbeesetten igyekezett visszatartani a falakra mászó
valgokat.

Persze ez volt a legkisebb bajuk. Hiszen ilkek közeledtek, szabdaltak szét

mindenkit, aki az útjukba került.

Silba óvja meg mindannyiukat!

Chaol vette észre először. Szeme elkerekedett, színtiszta pánik öntötte el.

– Menj vissza a palotába!

Yrene azonban nem engedelmeskedett. És ahogy Dorian megfordult, így

szólt a királyhoz:
– Szükségünk van rád, felség!

Chaol ellökte magát a faltól, erősen bicegett.

– Menj vissza a palotába!

Yrene ezúttal sem vett róla tudomást. Ahogy Dorian sem, miközben
kivégzett egy valgot maga előtt, áttaszította a démont a falon, majd Yrene-
hez sietett.

– Mi az?

Elide a déli kapura mutatott. A tűzre, ami fel-felvillant a támadó

sötétségben.

Dorian vérfoltos arca teljesen elsápadt.

– Nem maradt semmije.

– Tudjuk – felelte Elide megfeszülő ajakkal. – Épp ezért van szükségünk

rád.

Chaol előbb megértette, mit terveznek, mint a király. Mert ekkor odapördült
Yrene-hez, pajzsa és kardja ott lógott az oldalán.

– Nem teheted!

Elide gyorsan, lényegre törően elmagyarázta merész, őrületbe hajló

ötletüket. Perranth úrnőjének ötletét.

Yrene igyekezett visszafojtani a remegését. Próbált nem reszketni, amikor

felfogta, hogy tényleg meg fogják csinálni.

Elide felmászott az alakváltó bőrrel borított hátára, és intett a királynak,

hogy kövesse. Dorian javára szóljon, hogy nem tétovázott.

Chaol azonban a véres kőre hajította kardját és pajzsát, és a tenyerébe vette

Yrene arcát.
– Nem teheted! – ismételte elfúló hangon. – Egyszerűen nem!

Yrene Chaoléra tette a kezét, és összeérintette a homlokukat.

– Te vagy a boldogságom! – mondta neki.

A férje, a legdrágább barátja lehunyta a szemét. Valgvér bűze és fém szaga

áradt belőle, ám alatta mégis ott volt a saját illata. Az otthoné.

Chaol végül kinyitotta a szemét, ragyogott a bronzszín.

Élettel telin. Annyira tele élettel. Bizalommal, megértéssel és büszkeséggel.

– Menj, mentsd meg a világot, Yrene! – suttogta, majd csókot lehelt a

homlokára.

Yrene hagyta, hogy a bőrébe ivódjon a csók, a védelem, a szeretet jele, amit
a pokolba és azon túl is magával visz majd.

Chaol odafordult az alakváltón ülő Dorianhez és Elide-hoz, és a vonásait

lágyító szeretet hévnek és elszántságnak adta át a helyét.

– Vigyázz rá! – mondta Chaol. Talán az egyetlen utasítás, döbbent rá Yrene,

amit valaha is adni fog a királyának. A királyuknak.

Épp ezért szerette. Ebből tudta olyan nagyon pontosan, hogy a méhében
növekvő gyermekben soha, egyetlen pillanatra sem fogalmazódik meg majd
kétség, vajon szeretik-e.

Dorian fejet hajtott.

– Az életem árán is. – Azzal a király kezet nyújtott, hogy felsegítse Yrene-t
Lysandra hátára. – Adjunk bele mindent!
Manon mellkasa minden egyes lélegzetvételnél égett, de Abraxos
megállíthatatlanul hasított keresztül a csatatéren.

Olyan sokan voltak! Túl sokan. És az újfajta borzalmak, amiket Morath

rájuk szabadított, köztük az ilkek…

Sikolyok és vér töltötte meg az eget. Crochanek, vasfogúak és rukok –

hiszen valóban, azok rukok! – küzdöttek az életben maradásért.

Bármiféle reménysugarat jelentett is Aelin Galathynius a győzelemre, az

most veszni látszott.

Manon és Abraxos szétzúzta a vasfogú védvonalat, majd bukó repülésbe

kezdett, hogy széttépje az ilkeket és a gyalogos katonákat. Szélhasító ólmos
súlyként húzta a kezét. Már nem tudta megkülönböztetni a verejtéket a
vértől.

Terrasen királynője eljött, egy egész sereget hozott magával, és még az sem
lesz elég.

Lorcan tudta, hogy Maeve eljött. A csontjaiban érezte a jelenlétét, azt a

sötét, iszonytató dalt a világban. Egy valg dalát.

A városfal túlsó oldalán harcolt Whitethornnal és Fenrysszel, miközben

Aedion olyan kegyetlenül vetette magát egyik katonáról a másikra, amiről
Lorcan pontosan tudta, csakis mély, borzalmas gyász fűtheti.

Gavriel meghalt. Azért adta az életét, hogy a fia és a többiek bezárhassák a

nyugati kaput.

Lorcan elfojtotta a fájdalmat, ami a gondolatra elöntötte a mellkasát. Az

Oroszlán nincs többé. Melyikük lesz a következő?
Fény villant a falon túl. Elnyelte a sötétség. Túl gyorsan, túl könnyedén.

Aelin megőrült. Nyilván teljesen elment az esze, ha azt hiszi, felveheti a

harcot nemcsak Maeve-vel, hanem Erawannal is.

Rowan megdermedt. Egy valg katona bizonyára le is rohanta volna, ha

Lorcan nem hajít el egy tőrt, egyenesen a démon pofájába.

Rowan biccentett Lorcannek és Fenrysnek, majd átváltozott, és a sólyom

már repült is át a fal felett.

Lorcan Fenrysre pillantott. A hím teleszívta a tüdejét levegővel.

Tudta, hogy változóban vannak a dolgok a falon túl. Hogy eljött az idő.

– Együtt teszünk pontot a végére! – vicsorgott, és ő is átváltozott, majd

fehér farkasként leugrott a gyilokjáróról, egyenesen az alant húzódó utcára.
És már rohant is a kapu felé.

Lorcan a palotára pillantott, ahonnan, tudta jól, Elide figyeli őket.

Néma búcsút intett, ami a szívéből megmaradt, azt mind elküldte a széllel
annak a nőnek, aki megmentette őt mindenféle szempontból, ami számított.

Aztán ő maga is futásnak eredt a kapu felé – a sötét királynő

felé, aki veszélybe sodorta mindazt, amire Lorcan most már vágyott,
amiben reménykedett. Igen, remény gyúlt a szívében.

Rájött, hogy valami jobbat is kínálhat az élet. Valaki jobbat.

És ha kell, kardját forgatva adja az életét, hogy megvédje.

Táncot jártak, olyat, amit Aelin egész életében gyakorolt.

Nem csak a kardsuhintásokat, a pajzsa emelkedését. Hanem a vigyort is,
ami egyetlen pillanatra sem hervadt le az arcáról, hogy minden egyes sötét
támadást felfogott. Újra és újra és újra rá kellett döbbennie, hogy kik a
táncpartnerei.

Amikor előreléptek, Aelin lángot küldött feléjük. Nem hagyta, hogy a saját
kétségei megmutatkozzanak, nem rágódott azon, vajon tudják-e, hogy a
tüze főleg szín és fény.

Mert kikerülték. Elugrottak előle.

Várták, hogy mélyre nyúljon, hogy bevigye a végső csapást, amire

számítottak.

És bár a tüze visszaverte a sötétséget, bár Goldryn lángoló dalnak bizonyult

a kezében, tudta, hogy hamarosan megtörik az erejük.

A kulcsok megsemmisültek. Ahogyan a Tűzhozó is.

Többé nem lesz szükségük rá. Nem kell majd leláncolni, legfeljebb ha meg
akarják kínozni.

Mindkét végkifejlet lehetségesnek tűnt. A halál és a szolgasors is.

De már nincs több kulcs, Erawan nem tud több rémkövet létrehozni,
ahogyan valgokat sem beengedni ebbe a világba, hogy megszálljanak
másokat.

Aelin előreugrott Goldrynnel, egyenesen Erawanra célzott, miközben

felemelt pajzsával Maeve támadását védte ki. Lángot küldött az oldalukhoz,
hogy közelebb terelje őket.

Erawan visszaverte, Maeve azonban megtorpant. Megtorpant, ahogy Aelin

lihegve elugrott.

Vér fémes íze telepedett meg a szájában. A közelgő kiégést jelezte.

Maeve figyelte, ahogy Aelin tüze megolvasztja a havat, és felfedi a

Theralis-síkság száraz füvét. Ami a nyári hónapokban fodrozódó zöld
tenger szokott lenni, most saras, vértől iszamós pusztaság volt.

– Ahhoz képest, hogy istennek képzeled magad – jegyezte meg Maeve,

elsőként törve meg a csendet azóta, hogy percekkel,

órákkal vagy akár egy egész örökkévalósággal ezelőtt táncra perdültek –,

nem igazán akarsz lesújtani ránk.

– A jelképeknek hatalmas ereje van – zihálta Aelin, és mosolyogva

megpörgette Goldrynt a kezében. A láng sziszegve hasított keresztül a
levegőn. – Nem olyan hatásos, ha túl gyorsan lesújtok rátok. – Aelin
összeszedte utolsó csepp hetyke arroganciáját is, és Erawanra kacsintott. –
Azt akarja, hogy fárasszalak le. Hogy kimerítselek, és akkor a gyógyítók a
palotában könnyedén elbánhatnak veled.

– Elég! – Maeve rátámadt, Aelin pedig felemelt pajzsának lángjával védte

ki az ütést.

Épphogy csak. A csontjaiban, a vérében érezte a becsapódás erejét.

De még csak össze sem rezzent, úgy küldött lángnyelvet Maeve felé, ami
elől a sötét királynő eltáncolt.

– Csak várd ki a végét, hamarosan úgyis csapdát állít neked!

– Hazudik és ostoba is – fröcsögte Maeve. – Éket akar verni közénk, mert

tudja, hogy együtt legyőzhetjük.

Maeve körül ismét sötét erő gyülekezett.

A sötét király Aelint fürkészte égő, aranyló pillantásával, majd

elmosolyodott.

– Valóban. Hiszen…

Elhallgatott. Aranyszemét Aelin fölé szegezte. A háta mögött lévő kapu és

fal fölé. Valamire, ami magasan szállt a levegőben.
Aelin nem mert odanézni. Nem mert ilyen hosszan másfelé figyelni.
Reménykedni.

Erawan szeme ekkor felragyogott. Felragyogott – méghozzá dühvel és talán

egy csipetnyi félelemmel.

Maeve felé fordult.

– Gyógyítók vannak abban a palotában.

– Persze! – csattant fel Maeve.

Erawan mégis megdermedt.

– Ezek itt képzett gyógyítók. Tele erővel.

– Egyenesen a Torre Cesméből érkeztek – biccentett Aelin nagy komolyan.

– Ahogy ezt már korábban is mondtam.

Erawan egyre csak Maeve-et bámulta. És ismét kétség suhant át az arcán.

Ezután Aelinre pillantott. A tüzére, a kardjára. Aelin biccentett.

– Ha igazat szólt, neked véged! – sziszegte Erawan Maeve-nek.

És még mielőtt Aelin akár csak egyetlen parazsat is megidézhetett volna,

sötét, inas alak bontakozott ki az Erawan mögötti sötétségből, és felkapta
őt. Egy ilk.

Aelin nem próbálta arra pazarolni az erejét, hogy lelője őket, hiszen az ilk
képes volt ellenállni a mágiának. Hiszen Maeve végig Erawant figyelte,
ahogy a szörny felrepítette őt a levegőbe. Át a város felett.

Két valg uralkodóval nézett szembe, már rég meg kellett volna halnia. Aelin
pontosan tudta, hogy a királynő ellen is meg vannak számlálva a percei. De
ha Yrene, ha a barátai képesek elbánni Erawannal…

– Tehát ketten maradtunk – húzódott Maeve ajka a rá jellemző

pókmosolyra. Azoknak az iszonytató lényeknek a mosolyára, amik most
rávetették magukat Orynthra.

Aelin új fent felemelte Goldrynt.

– Pontosan így is terveztem – jelentette ki. Igazat mondott.

– Csakhogy én ismerem a titkodat, Tűz Örököse – dalolta Maeve, és ismét

lecsapott rá.

112. FEJEZET

AZ ORYNTHI PALOTA LEGMAGASABB TORNYÁNAK TETEJÉN, az

alant elterülő világra néző széles erkélyen a gyógyító ismét kieresztette az
erejét.

Fehér ragyogás hasított keresztül az éjszakán, vakító fénnyel árasztotta el a

torony köveit.

Jelzőtűzként égett, kihívást intézett a sötét király ellen, aki odalent harcolt
Aelin Galathyniusszal.

Itt vagyok, dalolta az ereje az éjszakában. Itt vagyok.

Erawan pedig válaszolt rá.

Dühe, félelme, gyűlölete átitatta a szelet, ahogy egy ilk hosszúkás

végtagjaiban megérkezett. Rámosolygott a fiatal gyógyítóra, akinek kezén
tiszta fény ragyogott, mintha már a nyelvén érezné a vérét. Mintha már
élvezhetné, hogy elpusztíthatja, amivel a gyógyító szolgálhat, a tehetséget,
amivel megáldották.

Elég volt megjelennie, a palotában sikítva menekültek az emberek.

Nem a megtestesült halál volt ő, annál sokkal rosszabb. Egy majdnem

ugyanolyan ősi és már-már hasonlóképp hatalmas entitás.
Az ilk végigsöpört a torony felett, és ledobta őt az erkély kövezetére.
Erawan egy macska kecsességével ért földet, szinte alig lihegett, ahogy
kiegyenesedett.

És elmosolyodott.

– Nem hittem, hogy megteszed – jegyezte meg Maeve. Sötét ereje köré
gyűlt, miközben Aelin levegőért kapkodott. Fájdalom hasított a derekába,
ami most felfelé kúszott a gerince mentén, és le a lábába. – Hogy ennyire
ostoba vagy, és visszateszed a kulcsokat a kapuba. Mi történt azzal a csodás
látomással, amit egyszer megmutattál nekem, Aelin? Ahogy ebben a
városban álltál, és a téged istenítő nép a nevedet kiáltotta? Túlságosan
unalmasnak tűnt, hogy így magasztaljanak?

Aelin minden egyes lélegzetvétellel igyekezett összeszedni magát, Goldryn

még mindig fényesen lángolt.

Hadd beszéljen csak! Fecsegjen csak kárörvendően. Minden egyes

másodperc, amikor pihenhet, amikor visszanyerheti az ereje akár csak
töredékét, áldás.

Erawan bekapta a csalit, hagyta, hadd fészkelje be magát az elméjébe a

kétség magja, amit elhintett. Aelin tudta jól, hogy csupán idő kérdése, és
megérzi Yrene erejét. Már csak azért imádkozott, hogy Yrene Towers
készen álljon a fogadására.

– Mindig is abban reménykedtem, hogy te meg én valóban egyenlő

feleknek bizonyulunk majd bizonyos szempontból –

folytatta Maeve. – Hogy te Erawannál jobban átérzed, milyen a valódi

hatalom. Hogy mit jelent birtokolni. Mekkora csalódás, hogy a lelked
mélyén valójában teljesen átlagos szeretnél lenni.
A pajzs elviselhetetlenül nehézzé vált. Aelin nem mert hátranézni, hogy
kiderítse, hova ment Erawan. Hogy mit tesz épp.

Érezte Yrene erejének villanását, reménykedett benne, hogy talán

jelzés, csalétek, de azóta nem történt semmi. Viszont legalább Erawant

elcsalták vele. Már ez is elég volt.

Maeve körül gomolygott a sötétség.

– A Megjövendölt Királynő többé nem létezik – csettintett a valg királynő a

nyelvével. – Már nem vagy több koronás orgyilkosnál. Teljesen átlagos
mágikus adottságokkal.

Két ugyanolyan, kegyetlen csapás hasított Aelin felé mindkét oldalról.

Egyik kezével felkapta a pajzsát, a másikkal megforgatta Goldrynt, és

felizzó tűzzel kivédte a támadást.

A pajzs megremegett, Goldryn azonban biztosan égett.

Ám Aelin már érezte. Azt az ismerős, vég nélküli fájdalmat. Az árnyakat,

amik felfalni készültek őt.

Egyre közeledtek. Felemésztették az erejét.

Maeve az égő kardra pillantott.

– Milyen okos, hogy átitattad a kardot az erőddel. Nyilván még azelőtt,

hogy mindent átadtál a rémkapunak.

– Óvintézkedés arra az esetre, ha nem térek vissza – zihálta Aelin. – Olyan

fegyver, amivel le lehet győzni a valgokat.

– Majd meglátjuk.

Maeve megint rátámadt.

És megint.
Hátranyomta Aelint a láthatatlan határvonalhoz, amit köztük és a déli kapu
között húzott.

Maeve előrelépett, sötét haja és köpenye lebegett.

– Két dolgot tagadtál meg tőlem, Aelin Galathynius. A kulcsokat, amiket

kerestem. – Újabb csapás szállt keresztül a levegőn Aelin felé. Ezúttal
épphogy csak ki tudta védeni a tüzével.

– És a nagyszabású párbajt, amire ígéretet kaptam.

Sötétség robbant elő Maeve-ből, mintha kinyitotta volna az erejét eddig

lezáró láda tetejét.

Aelin lesújtott Goldrynnel, a penge tüze biztosan égett. Ám még ez sem

bizonyult elegendőnek. Ahogy Aelin újabb lépésnyit hátrált, az egyik sötét
csáp rávágott a lábára.

Képtelen volt visszafojtani a torkából feltörő sikolyt. Elesett, a pajzsa

lezuhant a jeges sárba.

Csak a kiképzésének köszönhette, hogy továbbra is szorosan markolta

Goldrynt.

Csakhogy ekkor iszonyatos, csuszamlós erő kezdte nyomni az elméjét.

– Ébredj!

A világ megpördült. A havat tűzfény váltotta fel. A talajt vaslemez.

Tovább kígyózott a nyomás a fejében, Aelin pedig a térdére hajolt. Nem

volt hajlandó engedni neki. Valódi – ez a csata, a hó és a vér, ez a valóság.

– Ébredj, Aelin! – suttogta Maeve.

Aelin pislogott. És vasládában találta magát, Maeve hajolt épp a nyitott

teteje fölé. Mosolygott.

– Megérkeztünk – mondta a tündérkirálynő.

Nem tündér. Valg. Maeve valg...

– Álmodtál – simított végig Maeve egyik ujjával a maszkon, ami továbbra

is az arcát fojtogatta. – Milyen különös, messzire repítő

álmok, Aelin.

Nem. Nem, hiszen mindaz megtörtént. Aelin nagy nehezen felemelte a

fejét, hogy végignézzen magán. A rövid vászonruhán és a túlságosan
lesoványodott testén. A sebhelyein.

Még mindig ott voltak. Nem tüntették el őket. Nem növesztettek új bőrt.

– Csinálhatjuk könnyedén – folytatta Maeve, miközben gyengéd,

szeretetteljes mozdulatokkal félresimította Aelin haját.

– Mondd el, hol vannak a rémkulcsok, fogadj véresküt, és akkor a láncok,

az álarc, ez a láda... Mind azonnal eltűnik.

Még hozzá sem kezdtek. Ahhoz, hogy szétszedjék őt.

Az egész csak álom volt. Egyetlen hosszú rémálom. A kulcsok továbbra is

szabadon vannak, a Zár nem készült el.

Álmodott, amíg errefelé hajóztak. Bárhol jártak is éppen.

– Hogy döntesz, unokahúgom? Megkíméled a saját életedet?

Megadod magad nekem?

Nem adod fel!

Aelin pislogott.

– Könnyebb, nem igaz? – elmélkedett Maeve hangosan, és alkarjával

megtámaszkodott a koporsó szélén. – Itt maradni. És akkor nem kell
meghoznod ezeket a borzalmas döntéseket. Így mások viselik a terhet. Ők
fizetik meg az árat. – Mosolyféleség rajzolódott ki az arcára. – A lelked
mélyén ez kínoz. Hogy szabad akarsz lenni.
Szabadság – hiszen ismerte. Nem igaz?

– Ettől félsz a leginkább. Nem tőlem, Erawantól vagy a kulcsoktól. Hanem

hogy a saját szabadságvágyad emészt majd fel, hogy nem akarod sem a
koronádat, sem az erődet. Annyira megkeserít majd, hogy fel sem ismered
majd saját magadat. – Maeve mosolya szertefoszlott. – Szeretnélek
megkímélni ettől.

Mellettem szabad lehetsz, Aelin, úgy, ahogyan álmodban sem gondoltad

volna. Esküszöm.

Eskü.

Esküt tett. Terrasennek. Nehemiának. Rowannek.

Aelin lehunyta a szemét, kizárta a fölé hajoló királynőt, a maszkot, a

láncokat, a vasládát.

Nem igazi.

Ez nem a valóság.

Vagy mégis?

– Tudom, hogy fáradt vagy – folytatta Maeve kedvesen, hízelegve. – Egyre

csak adtál és adtál és adtál, és még úgy sem volt elég. Sosem lesz elég
számukra, nem igaz?

De, igen. Bármit tett is eddig, bármit tesz is majd a jövőben, sosem lesz
elég. Még ha megmenti is Terrasent, Erileát, akkor is adnia kell, még, még.
Már most kezdte összezúzni a gondolat súlya.

– Cairn – szólalt meg Maeve.

Magabiztos léptek hangzottak fel a közelben. Nekicsattantak a kőnek.

Remegés futott végig Aelinen, fékezhetetlen, kéretlen. Ismerte ezt a járást,

ezt a…
Cairn gyűlöletes, gúnyosan vigyorgó arca jelent meg Maeve mellett. Most
már ketten tanulmányozták.

– Mivel kezdjünk, felség?

Nem először ejtette ki ezeket a szavakat. Hiszen már annyiszor végigjárták

ezt a táncot.

Epe tolult a torkába. Képtelen volt úrrá lenni a remegésén.

Tudta, mit tesz majd Cairn, hogyan kezdi majd. A fájdalom emléke örökké
megmarad.

Cairn végigsimított a koporsó szélén.

– Valamit sikerült megtörnöm benned, nem igaz?

Elentyának nevezlek, vagyis „megtörhetetlen szellemnek”.

Aelin végigsimított fémbe zárt ujjaival a tenyerén. Ahol a sebhelynek

kellene húzódnia. Ahol húzódott is. Ahol örökké ott lesz, akkor is, ha többé
már nem láthatja.

Nehemia... Nehemia mindent feláldozott Eyllwe-ért. Pedig…

Pedig őt is húzta a döntéseinek súlya. Ő is szeretett volna megszabadulni a

tehertől.

Mégsem gyengült el. Egyetlen pillanatra sem.

Cairn szemügyre vette Aelin leláncolt testét, azt kereste, hol lásson
munkához. Élesebben vette a levegőt, ahogy úrrá lett rajta a vágy.

Aelin ökölbe szorította a kezét. Vas csikorgott.

Megtörhetetlen szellem.

Nem adod fel!

Ha kell, újra elviseli. Megteszi. Minden egyes borzalmas órát, minden
kínzó fájdalmat.

Fájni fog, ő sikít majd, de akkor is szembenéz vele. Túléli.

Arobynn nem törte meg. Ahogy Távolvég sem.

Most sem fogja ez a nyomorult lény!

Remegése alábbhagyott, teste megdermedt. Várt.

Maeve pislogott. Egyetlenegyszer.

Aelin mély levegőt vett – élesen, nyugodtan.

Nem akarta, hogy vége legyen. Egyáltalán nem.

Cairnt elragadta a szél. Vele együtt eltűntek a láncok is.

Aelin felült a koporsóban. Maeve hátrébb lépett.

Aelin körbenézett az illúzióban, amit Maeve olyan mesterien szőtt. A

kőtermet, a tűztálakat, a kampót fürkészte a plafonon. A kőoltárt. A nyitott
ajtót, a mögötte zúgó folyót.

Mindent megnézett. Szembenézett a fájdalmat és kétségbeesést jelentő

hellyel. Heget hagyott rajta, foltot, de nem hagyja, hogy ez határozza meg.

Hiszen az ő története nem sötétségről szól.

Nem ez lesz a története. A részévé válik ez a hely, ez a félelem, de nem ez

alkotja majd a történet egészét. Nem ez lesz az o története.

– Hogy lehetséges ez? – kérdezte Maeve.

Aelin tudta, hogy ott húzódik körülöttük a világ és a csatatér, mégis maradt
még egy kicsit a kőteremben. Kimászott a vaskoporsóból.

Maeve csak bámult rá.

– Ennél okosabb is lehettél volna – jegyezte meg Aelin, és a maradék
parázs fényesen felizzott benne. – Te, aki annyira féltél a fogságtól, és
mindezt azért tetted, hogy elkerüld. Több eszed is lehetett volna, mintsem
hogy csapdába ejtesz. Tudhattad volna, hogy valahogy kiszabadulok.

– Hogy lehetséges ez? – kérdezte Maeve ismét. – Hogy nem törtél meg?

– Mert nem félek – jelentette ki Aelin. – Téged az Erawantól, a testvéreitől

való félelem vezérelt, az is pusztított el. Már ha volt egyáltalán valaha
bármi értékes, amit el lehetett pusztítani.

Maeve felszisszent, Aelin pedig kuncogott.

– Aztán féltél Brannontól. Tőlem. Nézd, mi lett a vége! – Aelin a helyiségre

mutatott, az azon túli világra. – Ez maradt csupán számodra Doranelle-ből.
Ez az illúzió.

Maeve ereje végigmorajlott a termen.

Aelin ajka feljebb húzódott, kivillantak a fogai.

– Ártottál a páromnak. Annak a nőnek, akiről elhitetted vele, hogy a párja.

Meggyilkoltad Lyriát, és megtörted Rowant.

Maeve haloványan elmosolyodott.

– Igen, és minden egyes pillanatát élveztem.

Aelin viszonozta a királynő mosolyát.

– Elfelejtetted, mit mondtam neked azon az eyllwe-i tengerparton?

Amikor Maeve csak pislogott, Aelin támadásba lendült.

Tűzpajzzsal félrelökte Maeve-et, majd kék lángból álló dárdát hajított felé.

Maeve sötét fallal védte ki a támadást, ám Aelin továbbra is támadott, újra

és újra és újra lesújtott. Ott csengett közöttük a szó, amit Eyllwe-ben
morgott Maeve-nek: Megöllek!
És tényleg meg fogja tenni. Azért, amit Maeve vele, Rowannel és Lyriával,
Fenrysszel és Connall-lel és még annyi mindenkivel tett, kitörli őt mindenki
emlékezetéből.

Egy fél gondolattal ismét a kezében termett Goldryn, a penge lángolva

dalolt.

Még ha az utolsó leheletébe kerül, akkor is ezért küzd majd haláltusája

során.

Maeve minden egyes ütését hárította, ahogy izzón, dühödten

keresztülsüvítettek a termen.

Az oltár meghasadt. Majd szétmállott.

A plafonra erősített kampó olvadt fémmé vált, sziszegve csöpögött a

kövekre.

Aelin elsöpörte azt a helyet, ahol régen Fenrys ült, ahová a láthatatlan
láncok szegezték őt.

Aelin újra és újra Maeve-re támadt, előhívta a benne izzó utolsó parazsakat
is, hiába gyöngyözött verejték a homlokán.

A vaskoporsó felhevült, vörösen izzott. Csak itt, ebben az illúzióban

történhetett ez meg.

Maeve ismét fogságba akarta ejteni.

Azonban a királynő lesz az, aki nem éli túl ezt az összecsapást.

Aelin megpördült, hátralökte Maeve-et. Egyenesen a füstölgő

koporsó felé.

Lépésről lépésre kényszerítette őt hátra. Odaterelte.

Sötétség süvített végig a termen, kivédte a tüzes nyílvesszőket, amik

Maeve-et támadták, és a királynő megkockáztatott egy pillantást a válla
felett a háta mögött váró izzó sors felé.

Maeve arca a hullasápadtnál is fehérebbé vált.

Aelin reszelősen felnevetett, felemelte Goldrynt, és még egyszer, utoljára

összegyűjtötte erejét.

Ám ekkor mozgást észlelt a szeme sarkából – jobbra.

Elide.

Elide állt ott, arcán rémület uralkodott. Figyelmeztetően nyújtotta kezét

Aelin felé.

– Vigyázz…

Maeve fekete csápot küldött Perranth úrnője felé.

Ne...

Aelin odaugrott, tűz hasított Elide felé, hogy kivédje azt a végső

támadást. Egy szívdobbanással később már rá is ébredt, mekkora hibát

vétett. Akkor, amikor keze átsiklott Elide testén, és a barátja eltűnt.

Illúzió. Maeve átverte egy illúzióval, ő pedig védtelenül maradt,

kiszolgáltatottá vált...

Aelin visszafordult Maeve felé, ismét fellángolt a tüze, ám elkésett.

Árnyékujjak kulcsolódtak a nyakára. Mozdíthatatlanul.

Örökkön-örökké.

Aelin megfeszült, levegőért kapkodott, ahogy a kezek egyre csak szorították

és szorították…

A terem szétolvadt. A talpa alatt a kövek sárrá és hóvá változtak, a folyó

zúgását felváltotta a csatazaj. Egyik pillanatról a másikra váltottak illúzió és
valóság között. A meleg levegő helyén csípős szél kerekedett, az élet átadta
helyét a biztos halálnak.

Aelin lángra lobbantotta a kezét, a nyakára szoruló árnyat támadta vele.

Maeve lihegve állt előtte, köpenye lebegett a levegőben.

– Elmondom, mi fog történni, Aelin Galathynius.

Árnycsóvák hasítottak Aelin felé, törtek, zúztak, és semmilyen láng,

semmilyen vasakarat nem tarthatta vissza őket. Egyre szorosabban fogták
körbe, kiszorították belőle a szuszt, és még sikítani sem tudott.

Aelin tüze elhamvadt.

– Véresküt fogadsz nekem. Aztán mi ketten helyrehozzuk azt, amit

elrontottál. Te és Adarlan királya helyrehozzátok, amit műveltetek. Lehet,
hogy már nem vagy Tűzhozó, de azért még látom hasznodat.

Hóval csókolt szél süvített el Aelin mellett. Ne!

Újabb fény villant Aelin mögött, mire Maeve megdermedt.

Az árnyak ismét fojtogatni kezdték, és Aelin ívbe feszült, ahogy néma

sikoly tört fel belőle.

– Talán azt kérdezed most magadtól, miért merült fel egyáltalán bennem

gondolat,

hogy

beleegyezel.

Hogy

mivel
fenyegethetnélek. – Maeve halk nevetést hallatott. – Pontosan azzal, amit
meg akarsz védeni, azt fogom elpusztítani, ha ellenállsz. Azt, ami a
legfontosabb számodra. És amikor ezzel végeztem, térdre borulsz előttem.

Ne, ne...

Sötétség lüktetett Maeve-ből, Aelin látása elmosódott.

Jég csókolta szél verte vissza.

Épp annyira, hogy lélegzethez jusson. Hogy felemelje a fejét, és lássa a

tetovált kezet, ami érte nyúlt. Érte – hogy felsegítse őt.

Rowan.

Mögötte két másik alak jelent meg. Lorcan és Fenrys, utóbbi farkas
formájában.

A csapat, ami aznap nem állt meg Ködvárban, hogy segítsen neki – most
azonban igen.

Rowan továbbra is felé nyújtotta a kezét, egy pillanatra sem ingott meg az
elhatározása, és végig Maeve-et figyelte, miközben kimutatta a foga
fehérjét, és rámordult.

Mégis Fenrys volt az, aki először támadott. Aki végig erre a pillanatra, erre
a lehetőségre várt.

Agyarait elővillantva, szőrét felborzolva támadt Maeve-re.

Egyenesen a királynő sápadt nyakát célozta meg.

Aelin fészkelődött, Rowan pedig figyelmeztetően felkiáltott, ám elkéstek.

A fehér farkas beleveszett a bosszúvágyba, a dühbe, ahogy Maeve felé

ugrott.

Sötét ostor csattant.

Fenrys fájdalomkiáltása végigvisszhangzott Aelin csontjain, még mielőtt a
farkas a földre zuhant volna. Vér szivárgott a sebből

– mély vágás csúfította a pofáját.

Olyan gyorsan történt minden. Alig több mint egy szempillantás alatt.

Rowan és Lorcan ereje fellángolt, le akartak sújtani. Fenrys nagy nehezen

talpra kászálódott. A sötétség ismét rátámadt.

Megint végighasított az arcán. Mintha Maeve pontosan tudta volna, hol

támadjon rá.

Fenrys ismét elesett, vér pöttyözte a havat. Fény villant, majd Fenrys
visszaváltozott tündérformába. Amit Maeve az arcával művelt…

Ne. Ne...

Aelin nagy nehezen beszívott annyi levegőt, hogy krákogva megszólaljon:

– Fuss!

Rowan ekkor rápillantott. A figyelmeztetés miatt.

Épp, amikor Maeve ismét lesújtott.

Mintha eddig tartalékolta volna az erejét, mintha rájuk várt volna. Erre itt.

Sötétség fonta körbe a párját. Lorcant és Fenryst.

Mágiájuk fellángolt, úgy világította meg a sötétséget, mint villám az előtte

úszó felhőt. Ám még ez sem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy
kiszabaduljanak Maeve karmából. Jég és szél korbácsolta újra meg újra.
Brutális, precíz ütésekkel.

Maeve ereje nőttön-nőtt.

A jég és a szél alábbhagyott. A többiek mágiája is megszűnt létezni a

sötétségben. Mintha elnyelte volna őket.
És ekkor üvölteni kezdtek.

Rowan üvölteni kezdett.

113. FEJEZET

ERAWAN LIHEGVE KÖZELEDETT.

– Gyógyító! – lehelte. Iszonytató ereje fekete auraként áradt belőle.

A gyógyító elhátrált, közelebb lépett az erkély korlátjához. A sötét király

követte őt, vadászként cserkészte be rég vágyott áldozatát.

– Tudod, mióta kereslek már? – Aranyhaja lebegett a szélben.

– Tudod egyáltalán, mire vagy képes?

A gyógyító habozott, nekiütközött a mögötte futó korlátnak, ami mögött

végtelenül mély szakadék húzódott.

– Mit gondolsz, hogy tettünk egyáltalán szert a kulcsokra? –

Utálatos, borzalmas mosoly terült szét a király arcán. – Az én világomban is

létezik a fajtád. Mi nem gyógyítónak használjuk őket, hanem hóhérnak.
Halált hozó hajadonok. Képesek gyógyítani, ugyanakkor képesek annak
ellentétére is. Fel tudják bomlasztani az élet szövetét. A világokét. –
Erawan elvigyorodott.

– Úgyhogy fogtuk a fajtádat. Velük oldottuk fel a rémkaput. Az ő

segítségükkel téptünk ki három darabot belőle. Maeve sosem jött rá, és soha
nem is fog. – Erawan zihálása egyre erősödött, minden egyes felé tett
lépéssel. – Mindegyikre szükségünk volt, hogy kivájjuk a kulcsokat a
kapuból, a fajtám összes gyógyítójára. De veled, a te képességeiddel…
Egymagad is elég leszel hozzá, hogy újra megtegyem. És most, hogy a

kulcsok ismét a kapuban

vannak… – Újabb mosoly. – Maeve azt hiszi, azért jöttem ide, hogy
meggyilkoljalak, hogy elpusztítsalak. A kis tűzkirálynőd ugyanígy
gondolja. Fel nem foghatja, hogy én csak meg akartalak találni. Még Maeve
előtt. Még mielőtt bármi bajod eshetne. És most, hogy rád leltem... Milyen
jól szórakozunk majd, Yrene Towers!

Újabb lépést tett felé. De csak egyetlenegyet.

Erawan megdermedt. Mozdulni próbált, mindhiába.

Ekkor lepillantott az erkély kövezetére. A véres jelre, amire rálépett, mert

túlságosan lekötötte a zsákmánya ahhoz, hogy lepillantson.

A rémjelre. Amivel helyben lehetett tartani valamit. Csapdába ejteni.

Az ifjú gyógyító rámosolygott, és a fehér fény a keze körül semmivé

foszlott, ahogy szeme aranyból zafírrá változott.

– Nem Yrene vagyok.

Erawan felkapta a fejét, amint Lysandra ruk formájában, Yrene-nel a

karmai között megkerülte a tornyot, aminek eddig a másik oldalán rejtőzött.

Erawan ereje egyre nőtt, ám Yrene már ragyogott, fényesen, mint a távoli
hajnal.

Lysandra kinyitotta a karmait, és óvatosan leejtette Yrene-t az erkély

kövezetére. A gyógyítóból csak úgy áradt a fény, ahogy egyenesen Erawan
felé szaladt.

Dorian visszaváltozott a saját testébe, gyógyító fény áradt belőle is, ahogy
körbevette az Erawant foglyul ejtő rémjelet. A toronyajtó kipattant, és Elide
rontott ki rajta, épp akkor, amikor Lysandra átváltozott, és a szellemleopárd
néma mancsán ért földet az erkélyen.

Úgy tűnt, Erawan azt sem tudja, merre nézzen. Dorian olyan erősen
megütötte a gyógyítófénnyel, hogy elvesztette az egyensúlyát. Lysandra
ráugrott a sötét királyra, és a kövezethez szegezte. Elide Damarisszal a
kezében átszúrta Erawan hasát, és a kövek közé vájta a pengét alatta.

Erawan felüvöltött. Ám ez a hang semmi sem volt ahhoz képest, ami akkor
szakadt fel belőle, amikor Yrene elérte. Két keze csillagként fénylett, ahogy
a mellkasához nyomta.

A világ lelassult, forogni kezdett.

Yrene mégsem félt.

Egyáltalán nem félt, miközben vakítóan fehér fény lövellt ki belőle, és

egyenesen Erawanba hasított.

A király megfeszült, élesen felrikoltott, azonban Damaris odaszegezte a

földhöz, az ősi penge jottányit sem engedett.

Erawan sötét ereje összegyűlt, árhullámot alkotott, hogy elsöpörje a világot.

Yrene nem hagyta, hogy megérintse akár őt, akár a többieket.

Remény.

Remény fénylik benne, ezt mondta Chaol. Remény növekszik a méhében.

Egy szebb jövőé. Egy szabad világé.

A remény vezérelte azt a két nőt a kontinens két végében tíz évvel ezelőtt.
Remény késztette arra Yrene anyját, hogy felkapja a kést, és végezzen a
katonával, aki élve felperzselte volna Yrene-t.

Remény vezérelte Marion Lochant, amikor az életét áldozta, hogy egy ifjú
trónörökös megmenekülhessen.
Két nő, akik sosem ismerték egymást, két nő, akiket a világ átlagosnak
tartott. Két nő, Josefin és Marion, akik a reményt választották a sötétséggel
szemben.

Két nő, akik lehetővé tették, hogy végül eljöjjön ez a pillanat.

Akik lehetőséget biztosítottak számukra, hogy megharcoljanak a jövőért.

Yrene miattuk nem félt. A gyermek miatt, akit a szíve alatt hordott.

A miatt a világ miatt, amit Chaollal közösen építenek majd a gyerek

számára – ezért nem félt cseppet sem.

Lehet, hogy az istenek már nincsenek itt, maga Silba sem, Yrene mégis
esküdni mert volna, hogy érzi a meleg, gyengéd kezek útmutatását. Hogy
együtt nyomják a vergődő Erawan mellkasát, aki ezernyi sötét nap fényével
igyekezett szétszaggatni őt.

Yrene ereje mindegyiken keresztülhasított.

Belevájt, belemart, szétszaggatta Erawant, a benne vonagló férget.

A parazitát. A fertőzést, ami életen, erőn, boldogságon élősködött.

Yrene messziről, a távolból érezte, hogy átjárja a fény, hogy hevesebben

ragyog, mint délidőben a nap. Tudta, hogy a sötét király alatta nem más,
mint egy verem teli tekergőző kígyókkal, amik próbálják megharapni őt,
igyekeznek megmérgezni a fényét.

Felettem nincs hatalmad, mondta Yrene Erawannak. A testnek, ami az

élősködők élősködőjét rejtette.

Széttéplek! – sziszegte Erawan. És a gyermekkel kezdem a...

Elég volt egyetlen gondolat, és Yrene ereje még fényesebben ragyogott.

Erawan üvöltött.
Teremtés és pusztítás hatalma. Ez rejlett Yrene-ben.

Életadó. Világteremtő.

Yrene apránként felégette őt. A végtagjainál kezdte, úgy haladt befelé.

És amikor a mágiája lelassult, Yrene kinyújtotta a kezét.

Nem érezte a szúrást, ahogy tenyerén szétnyílt a bőr. Szinte meg sem érezte,
ahogy bőrkeményedéses kéz kulcsolódik az övére.

Amikor azonban Dorian Havilliard ereje beleáramlott, Yrene felsikkantott.

Felsikkantott, és csillagfénnyé változott, melegséggé, erővé és örömmé.

Yrene ereje maga volt az élet. A tiszta, hamisítatlan élet.

Dorian majdnem térdre rogyott, ahogy összefonódott az ő

mágiájával. Szántszándékkal, örömmel adta át az erejét Yrene-nek.

Erawan ott hevert előttük a földön. Felnyársalva.

A démonkirály üvöltött.

Örülnie kellene. Örülnie kellene a fájdalom láttán, a sikoly hallatán. Tudva,

hogy most már biztosan itt a vég.

Adarlanért, Sorscháért, Gavinért és Elenáért. Dorian értük engedte, hogy az

ereje keresztülfolyjon Yrene-en.

Erawan vergődött, összegyűjtötte az erejét, hogy áttörjön az áthatolhatatlan

fényfalon.
Dorianből mégis a következő szavak buktak ki:

– A neve.

Yrene teljes mértékben a feladatra koncentrált, még csak nem is pillantott

felé.

Erawan azonban, hiába üvöltött, mégis Dorianre nézett.

A démonkirály szemében izzó gyűlölet a teljes világot felemészthette volna.

Dorian pontosított:

– Apám neve. – Nem csuklott el a hangja. – Elvetted.

Eddig fel sem fogta, hogy tudni akarja. Hogy mennyire iszonyatosan
szüksége van rá.

Szánalmas, gerinctelen ember, sziszegte Erawan. Ahogyan te is...

– Mondd el a nevét! Add vissza!

Erawan felnevetett ordítás közben. Nem.

– Add vissza!

Yrene most ránézett, szemében kétség csillant. A mágiája megdermedt –

csupán egyetlen pillanatra.

Ekkor Erawan ugrott, kitört belőle az ereje.

Dorian visszaverte, és a démonkirály felé ugrott. Damaris felé.

Erawan sikolya azzal fenyegetett, hogy megrepeszti a palota köveit, ahogy

Dorian mélyebbre nyomta benne a pengét. És megforgatta. Ahogy
beleeresztette az erejüket.

– Mondd el a nevét! – zihálta összeszorított fogain keresztül. A másik

kezébe kapaszkodó Yrene figyelmeztetően mormolt valamit.
Dorian alig hallotta.

Erawan ismét felnevetett, fulladozott kettejük egyesített ereje alatt.

– Számít egyáltalán? – kérdezte Yrene halkan.

Igen. Dorian nem tudta, miért, de igenis számított.

Az apját eltörölték a túlvilágról, a létezés minden egyes síkjáról, de a nevét

még azért visszaszerezheti.

Ha másért nem, hát azért, hogy megfizesse az adósságot. Ha másért nem,

hát azért, hogy végre némi békét hozzon a férfinak.

Erawan ismét rájuk támadt. Dorian és Yrene visszaverte.

Most. Most kell csinálniuk.

– Mondd el a nevét! – hörögte Dorian.

Erawan mosolyogva nézett fel rá. Nem.

– Dorian! – figyelmeztette Yrene. Izzadságcsepp gördült le a halántékán.

Már nem sokáig tudta lefogni Erawant. És hogy kockára tegye Yrene
épségét...

Dorian ereje végigfutott a pengén. Damaris markolata felizzott.

– Mondd el...

A sajátod.

Erawan szeme tágra nyílt, ahogy kibuktak a száján a szavak.

Ahogy Damaris előhúzta belőle. Dorian azonban nem a kard erején

csodálkozott…

Az apja neve…
Dorian.

Elvettem a nevét, sziszegte Erawan, vergődött, ahogy a szavak kibuktak

belőle Damaris miatt. Eltöröltem. Egyszer mégis emlékezett rá.
Egyetlenegyszer. Akkor, amikor a kezébe vett téged.

Könnycsepp siklott végig Dorian arcán az elviselhetetlen igazság hallatán.

Talán az apja a tudta nélkül rejtette el benne a nevét, az Erawannal

szembeni ellenállás végső magvát. És épp erről az ellenállásról nevezte el a
fiát, titokban megjelölve a férfit, aki ott küzdött a démon uralma alatt. Aki
sosem adta fel a küzdelmet.

Dorian. Az apja neve.

Dorian eleresztette Damaris markolatát.

Yrene zihálni kezdett. Most – most kell véghez vinniük.

A valg király ott hevert ugyan előtte, Dorian mellkasában mégis engedett a
nyomás. Begyógyult egy seb.

Dorian így szólt Erawanhoz, miközben könnyei a mágiájuk melegétől

párologtak:

– Megsemmisítettem az erődödet. – Kegyetlen mosolyra húzódott az ajka. –

És most téged is meg foglak.

Ekkor bólintott Yrene-nek.

Erawan szeme szénként izzott fel. És Yrene ismét ráeresztette a mágiájukat.

Erawan semmit sem tehetett. Az égvilágon semmit, ahogy a nyers mágia

Yrene erejével egyesülve világteremtővé vált.
Az egész város, a síkság vakítóan felragyogott. Úgy fénylett, hogy Elide és
Lysandra kénytelen volt eltakarni a szemét. Még Dorian is lehunyta a
sajátját.

Yrene ekkor megpillantotta.

Hogy mi lakozik Erawan bensejében.

A torz, gyűlöletes lényt odabent. Öreg volt, dühödt és sápadt, mint a halál.
Sápadt, hiszen egy örökkévalóságot töltött napfény nélkül, teljes
sötétségben.

Még sosem érte az ő fénye, ami most felperzselte a holdfehér, ősrégi húst.

Erawan vonaglott, összerándult a benne lévő hely talaján.

Szánalmas, jelentette ki Yrene.

Aranyszem villant, tele dühvel és gyűlölettel.

Yrene azonban csak mosolygott, és a szívébe idézte az anyja szép arcát.

Megmutatta neki.

Azt kívánta, bár tudná, hogy nézett ki Elide anyja, hogy Marion Lochant is
megmutathassa Erawannak.

A két nőt, akikkel végzett, akár személyesen tette, akár nem, és még csak
eszébe sem jutottak többet.

A két anyát, akiknek a lányuk iránt érzett szeretete és a jobb világba vetett
reménye hatalmasabbnak bizonyult, mint bármilyen erő, amihez Erawan
hozzáférhetett. Hatalmasabbnak, mint bármilyen rémkulcs.

Erawan előtt ott ragyogott Yrene anyjának képe, a hibáé, amiről sosem
tudta, hogy elkövette, miközben Yrene ökölbe szorította a kezét.

Erawan felüvöltött.
Yrene szorosabbra fonta az ujjait, és a távolból érezte, hogy a valóságban is
ökölbe szorul a keze. Érezte, ahogy a körmei a tenyerébe vájnak.

Nem foglalkozott Erawan könyörgésével. A fenyegetőzéseivel.

Csak szorította a kezét. Egyre erősebben és erősebben.

Amíg Erawan nem maradt több puszta sötét lángnál az öklében.

Még erősebben ökölbe szorította a kezét, és a sötét láng kihunyt.

Yrene úgy érezte, zuhanni kezd, visszabucskázott a saját testébe. És

valóban zuhanni is kezdett, nekiesett Lysandra bundás testének, keze
kicsúszott Dorianéből.

Dorian azonnal a keze után kapott, hogy visszaállítsa a kapcsolatot, de már

nem volt szükség rá.

Sem az ő erejére, sem Yrene-ére.

Erawan aranyszínű szeme üvegesen meredt a felettük húzódó éjszakai

égboltra, teste elernyedt az erkély kövezetén.

Bőre beszürkült, majd sorvadni, oszlani kezdett.

Elrothadt benne az élet.

– Égesd el! – szólalt meg rekedtesen Yrene. Keze a hasára siklott, és

válaszként örömteli lüktetést érzett, fény lobbant.

Dorian nem habozott. Tűz lángolt, felemésztette az oszló holttestet előttük.

De semmi szükség nem volt rá.

Még mielőtt a ruhák hamuvá porladtak volna, Erawan szétmállott. Nem

maradt más, csupán megereszkedett hús és éles csontok.

Dorian azért csak elégette.

Néma csendben figyelték, ahogy a valg király hamuvá porlad.

Téli szél söpört végig a torony erkélyén, és messzire, nagyon messzire vitte
mindazt, ami maradt belőle.

114. FEJEZET

MEGHALT.

Aelin meghalt.

Élettelen testét Orynth kapujára tűzték, haját tövig nyírták.

Rowan a kapu előtt térdelt, Morath serege ott özönlött mellette. Ez nem
lehet a valóság. Nem történhetett meg. Mégis nap melengette az arcát. A
halál bűze töltötte meg az orrát.

A fogát csikorgatta, erőnek erejével próbált kiszabadulni, kitörni erről a

helyről. Ebből a valóra vált rémálomból.

Mégsem változott semmi.

Gyengéd, finom kéz simított végig a vállán.

– Ezt az egészet magadnak köszönheted, ugye tudod? – csendült egy

dallamos női hang.

Rowan ismerte ezt a hangot.

Sosem feledi.

Lyria.

Ott állt mögötte, Aelint fürkészte. Maeve sötét páncélját viselte, barna haját
hátrafonta, hogy ne lógjon finom vonású, csinos arcába.

– Tulajdonképpen ő is neked köszönheti, ami vele történt –

merengett tovább a párja, vagyis az, akit egy hazugság miatt annak hitt.

Halott. Lyria meghalt, Aelinnek kellett volna túlélnie…

– Őt választanád helyettem? – förmedt rá Lyria, gesztenyebarna szemében

érzelmek kavarogtak. – Ilyen hímmé váltál hát?

Rowan képtelen volt megszólalni, nem találta a megfelelő

szavakat, hogy magyarázattal szolgáljon, bocsánatért esedezzen.

Aelin meghalt.

Rowan nem kapott levegőt. De nem is akart.

Connall rávigyorgott.

– Mindennek te vagy az oka, ami velem történt.

Fenrys ott térdepelt a doranelle-i verandán, a palotában, amiről azt remélte,

soha többé nem kell látnia, és igyekezett leküzdeni a torkába toluló epét.

– Sajnálom.

– Sajnálod. De változtatnál rajta? Hajlandó voltál feláldozni, hogy

megkapd, amit akarsz?

Fenrys a fejét rázta, de az hirtelen már egy farkasé volt – egy olyan testhez
tartozott, amit egykor olyan nagyon szeretett, amire annyira büszke volt.
Farkassá vált, és már nem tudott beszélni.

– Mindent elvettél tőlem, amit akartam – folytatta az ikertestvére. –

Mindent. Meggyászoltál egyáltalán? Számított egyáltalán?
El kell mondania neki – el kell mondania az ikertestvérének mindent, amit
akar, mindent, amit szeretne a tudomására juttatni.

Csakhogy a farkas nyelvével nem formálhatta meg az emberek, a tündérek

nyelvének szavait. Nem volt hangja.

– Miattad haltam meg – lehelte Connall. – Miattad szenvedtem.

És ezt sosem felejtem el.

Kérlek! A szó égette a nyelvét. Kérlek...

Képtelen volt elviselni.

Azt, hogy Rowan ott térdel, hogy üvölt.

Fenrys a sötét égbolt felé fordulva zokogott.

Lorcan pedig... Lorcan néma csendben állt, szeme üvegessé vált, ahogy
valami elmondhatatlan borzalmat látott maga előtt.

– Látod, mire vagyok képes? – hümmögte Maeve mintegy magában. –

Képtelenek felvenni ez ellen a harcot.

Rowan hangosabban üvöltött, nyakán az inak kidudorodtak.

Minden erejével küzdött Maeve ellen.

Aelin képtelen volt elviselni. Egyszerűen nem bírta.

Ez nem illúzió, nem álomkép.

Ez, a fájdalmuk igenis valóságos.

Maeve végül csak bevetette a valg képességeit. Ugyanazt a pokolbéli erőt,

amivel a valg hercegnők is rendelkeznek.

Ugyanazt, amit ő is elszenvedett. Amit a tüzével győzött le.

Csakhogy nem maradt már tűz, amivel segíthetett volna a többieken. Nem
maradt semmi az égvilágon.

– Valóban nem maradt semmi, amit cserére ajánlhatnál –

jegyezte meg Maeve. – Csakis te magad.

Bármit, csak ezt ne. Bármit, csak ezt ne…

– Nem vagy te semmi.

Elide állt előtte. A távolban tornyok magasodtak, annak a városnak a

tornyai, amit Lorcan még sosem látott a saját szemével, ami az otthona
lehetett volna. Szél tépte Elide sötét haját, éppolyan hideg, mint a szemében
táncoló fény.

– Egy fattyú, egy senki – folytatta Elide. – Komolyan azt hitted, hogy
elkötelezném magam melletted?

– Azt hiszem, talán te vagy a párom.

Elide felhorkant.

– A párod? Miért gondolod, hogy egyáltalán méltó vagy bármi ilyesmire

mindazok után, amit tettél?
Nem lehet valóságos. Ez nem a valóság… És mégis, a rideg vonások, a
távolságtartás…

Ezt érdemli. Ez jár neki.

Maeve a három hímet figyelte, akik egykor a rabszolgái voltak, és most

teljesen elvesztek sötét hatalmában, ahogy az feltépte elméjüket,
megragadta az emlékeiket. Felnevetett.

– Milyen szomorú, ami Gavriellel történt. De legalább hősi halált halt.

Gavriel...

Maeve Aelin felé fordult.

– Nem tudtad? – csettintett a nyelvével. – Az Oroszlán többé nem bömböl,

életét adta, hogy megvédje a kölykét.

Gavriel meghalt. Aelin kiérezte a Maeve szavaiban csendülő

igazságot. Hagyta, hogy lyukat üssön a szívén.

– Úgy tűnik, őt nem menthetted meg – folytatta Maeve. – De őket még

igen.

Fenrys felsikoltott. Rowan elnémult, zöld szeme üressé vált.

Bármit látott is, borzalmasabb volt annál, hogy üvöltsön, hogy sírjon.

Fájdalom. Elmondhatatlan, elképzelhetetlen fájdalmat éreztek.

Amilyet korábban ő maga is – sőt, talán rosszabbat.

De…
Nem hagyott időt Maeve-nek. Még csak a fejét sem fordíthatta el, ahogy
Aelin felkapta Goldrynt maga mellől a földről, és a királynő felé hajította.

Két centin múlott csak, hogy eltalálja, a valg királynő elfordult, a penge
pedig mélyre fúródott a hóban, ami gőzölgött ott, ahol földet ért. Goldryn
még mindig lángolt.

Aelinnek csupán ennyi kellett.

Támadásba lendült, tüze keresztülhasított a világon.

De nem Maeve-et támadta.

Hanem Rowant, Fenryst és Lorcant. A láng nekicsapódott a válluknak,

keményen, mélyen beléjük mart.

Felperzselte őket. Megjelölte.

Aelin meghalt. Meghalt, ő pedig cserben hagyta.

– Alantas hím vagy – jelentette ki Lyria, miközben a kaput tanulmányozta,

amin Aelin teste ringatózott. – Megérdemled.

Azok után, amit velem tettél, megérdemled.

Aelin meghalt.

Rowan nem akart tovább élni ezen a világon. Egyetlen szívdobbanásnyit

sem.

Aelin meghalt. Ő pedig…

Fájdalom hasított a vállába. Aztán égni kezdett.

Mintha valaki megjelölte volna. Izzó vassal.

Lánggal.
Lepillantott, de nem látott sebet, Lyria tovább beszélt:

– Szenvedést hozol azokra, akiket szeretsz.

A szavak távolian csengtek. Másodlagosnak tűntek az égő

sebhez képest. Ami ismét felizzott. Fantomseb, emlék...

Nem emlék. Nem emlék, hanem mentőkötél a sötétségben. Az illúzióban.

Horgony.

Ahogyan ő is lehorgonyozta őt korábban, amikor kirántotta a valg herceg

markából.

Aelin.

Rowan keze ökölbe szorult maga mellett. Aelin, aki éppúgy szenvedett,
mint ő. Akinek békés életet mutattak, és mégis őt választotta, úgy, ahogy
volt, mindazért, amin keresztülmentek.

Illúziók... Csupán illúziók voltak.

Rowan a fogát csikorgatta. Érezte az elméje köré fonódó erőt.

Ami fogva tartotta.

Mély morgás tört fel belőle.

Ez nem az első eset – nem most teszi ezt először. Nem most tör be először
az elméjébe. Próbálja kicsavarni a gondolatait, elvenni tőle a
legfontosabbat. Aelint.

Többé nem veheti el tőle.

Lorcan felüvöltött, ahogy a jel átégette a józan gondolatait, Elide gúnyos
szavait, Perranth képét, az otthonét, amire annyira vágyott, és talán sosem
pillanthatja meg.

Üvöltött, mire a világ megremegett. Hóvá változott, sötétséggé és csatává.

És Maeve-vé. Ott állt előttük, sápadt arca hamuszínűvé vált.

Ereje ismét rávetette magát, egy lecsapó párduc…

Elide most egy hatalmas, fényűző ágyon feküdt, ráncos kezével felé nyúlt.
Keze megöregedett, tele az élet nyomaival, a kék erek finoman behálózták,
ahogyan Doranelle-t az a rengeteg folyó.

És az arca…

Sötét szeme hályogossá vált, arcát mély ráncok barázdálták.

Megritkult haja hófehérré fakult.

– Ez elől az igazság elől nem menekülhetsz el – krákogta. –

Kardként lebeg a fejünk felett.

Elide halálos ágya. Azt látta maga előtt. És a kéz, ami a lányét érintette –
fiatal maradt. Lorcan megőrizte a fiatalságát.

Epe tolult a torkába.

– Kérlek! – kapta kezét a mellkasához, mintha úgy megakadályozhatná,

hogy darabokra hulljon.

Enyhe, lüktető fájdalom válaszolt.

Elide reszelősen szedte a levegőt. Képtelen volt végignézni, egyszerűen…

A mellkasába mélyesztette a kezét. A fájdalmat kereste.

Az élet... Az élet csupa fájdalom. Fájdalom és öröm. Öröm, mert ismerik a

fájdalmat.

Látta Elide arcán. Minden egyes vonásán, az öregség összes jelén. Minden
egyes ősz hajszálban. A leélt életet – a közösen leélt életet. Azért fájt
annyira, mert olyan csodás volt.

A sötétség oszlani látszott. Lorcan a vállán égő sebbe nyomta a kezét. Elide
fájdalmas köhögése darabokra szaggatta őt, mégis a szívébe fogadta,
minden egyes pillanatát. Mindazt, amit a jövő

hozhat.

És már nem félt tőle.

Connall meghalt. Újra meg újra.

A veranda padlóján hevert, vére az alattuk zúgó ködös folyó felé csörgött.

Ez a végzet az ő végzete kellett volna, hogy legyen.

Ha a veranda széléhez sétálna, egyenesen a zúgó folyóba, vajon észrevenné

valaki, hogy eltűnt? Ha a testvérével a karjában leugrana, vajon gyors halált
biztosítana számára a folyó?

Nem érdemelt gyors halált. Azt érdemelte, hogy lassan, fájdalmasan

elvérezzen.

A büntetése, a jól megérdemelt jutalma azért, amit a testvérével tett. Amiért

hagyta, hogy az élete az övének az árnyékába szoruljon, amiről tudta,
mindig is az árnyékában maradt, és valójában nem próbálta meg megosztani
vele a fényt.

Valami felperzselte, hevesen, szűnni nem akarón. Mintha valaki egy

kemencébe nyomta volna a vállát.

Megérdemelte. Örömmel fogadta.

Remélte, hogy végez vele.

Fájdalom. Pont az, amitől annyira rettegett, hogy a fejükre hozza, ami ellen
egyre csak harcolt.

Égő húsuk szaga szúrta az orrát, Maeve pedig halkan felnevetett.

– Pajzs lett volna, Aelin? Vagy próbáltál véget vetni a szenvedésüknek?

Rowan ott térdelt Aelin mellett, keze megrebbent a borzalomra, amit maga
előtt látott, végighúzta elejtett bárdján.

Fenyő, hó és a vér fémes szaga keveredett, felemelkedett Aelinhez, ahogy

Rowan tenyerén szétnyílt a bőr ettől az apró mozdulattól.

– Húzhatjuk egész nyugodtan – folytatta Maeve. – Egészen addig, amíg

Orynth romokban nem hever.

Rowan üveges szemmel maga elé meredt, tenyeréből vér csöpögött a hóra.

Ujjai alig észrevehetően begörbültek.

Intés volt, túl apró ahhoz, hogy Maeve észrevegye. Hogy bárki észrevegye
– Aelinen kívül. Néma nyelven osztoztak, testük így kommunikált
egymással attól a pillanattól fogva, hogy összetalálkoztak abban a poros
varese-i sikátorban.

Az ellenállás legapróbb jele. Ahogyan egyszer Maeve-vel is szembeszállt

doranelle-i trónja előtt.
Fenrys ismét felzokogott, Maeve pedig felé pillantott.

Aelin végighúzta a kezét Rowan bárdján, a fájdalom suttogásként terjedt

szét a testében.

A párja megremegett, küzdött az elme ellen, ami ismét megszállta az övét.

– Micsoda pazarlás! – fordult vissza hozzájuk Maeve. – Hogy ezek a

pompás hímek elhagyták a szolgálatomat, és végül egy olyan királynő
mellett kötöttek ki, akinek szinte semennyi erő

nem jutott.

Aelin megfogta Rowan kezét.

Ajtó nyílt közöttük. Ajtó vissza saját magába, hozzá.

Rowan ujjai az övére kulcsolódtak.

Aelin halkan felnevetett.

– Lehet, hogy nekem nincs mágiám – felelte –, a páromnak viszont van.

Rowan az ajtó túloldaláról várta, hogy lecsapjanak, és talpra rántotta Aelint,

ahogy az erejük, a lelkük összeforrt.

Rowan ősi, dühödt mágiájának ereje mellbe vágta. Jég és szél perzselő
lángokká változott.

Aelin szíve dalolt, üvöltött, ahogy Rowan ereje beleáramlott. A párja

biztosan állt mellette. Rendíthetetlenül.

Rowan elmosolyodott – hevesen, vadul, veszedelmesen. Feje tetején

tűzkorona gyúlt, éppolyan, mint Aelinén.

Egyként fordultak Maeve felé.

Maeve felszisszent, ismét gyűjteni kezdte sötét erejét.

– Rowan Whitethornnak nincs akkora ereje, mint neked volt egykor.

– Lehet, hogy neki nincs – szólalt meg Lorcan egy lépéssel mögülük, tiszta,
szabad tekintettel –, de nekünk együtt már igen.

Aelinre pillantott, kezét a mellkasát csúfító vörös égési sebhez érintette.

– És ha saját magunkat nem is számolom – folytatta Aelin, miközben a

kiontott vérével, a sajátjával és Rowanével jelet rajzolt a hóba –, nekik
aztán tényleg rengeteg van.

Fény lobbant a lábuknál, mire Maeve ereje fellángolt – ám elkésett vele.

Az átjáró kinyílt. Épp úgy, ahogyan a rémjel ígérte a könyvben, amit Chaol
és Yrene hozott magával a déli kontinensről.

Pontosan oda, ahová Aelin tervezte. Abba a világba, amit akkor pillantott
meg, amikor visszafelé zuhant a rémkapun keresztül.

Ahová Rowannel néhány napja elmentek, amikor kipróbálták ezt az átjárót.

Az erdei völgy holdfényben fürdött, vastagon fedte a hó.

Különös, ősrégi fák álltak ott, még Tölgyváld fáinál is idősebbek.

Olyan fák, amiket csak Terrasentől északra, az azon túl fekvő

területen találhattak.

Csakhogy Maeve nem a fák láttán dermedt meg. Nem, őt az a temérdek

ember rettentette meg, akiknek páncélja és fegyvere ott csillogott a súlyos
bundák alatt. Közöttük lónagyságú farkasok morogtak. Akiken harcosok
ültek.

Egyik átjáró nyílt a másik után a harcmezőn. Ott, ahol Rowan és a társai a
saját vérükből rajzolták meg őket harc közben. Azért, hogy ezzel a
varázslattal most megnyithassák őket. Ezzel a paranccsal. És minden egyes
átjáró mögött ugyanaz a rengeteg ember jelent meg. Egy egész hadsereg.
– Hallottam, hogy ide akarsz jönni – fordult Aelin Maeve-hez, miközben
Rowan ereje ott dalolt a vérében. – Hallottam, hogy kharankui hercegnőket
akarsz magaddal hozni. – Aelin elmosolyodott. – Úgyhogy arra gondoltam,
én is elhozom a barátaimat.

Egy hatalmas ezüstfarkason lovagló alak lépett át először az átjárón. És

hiába fedte bunda a nő súlyos páncélját, még úgy is látszott hegyes füle.

– Nem sikerült teljesen kiirtani a terraseni tündéreket –

jelentette ki Aelin. Lorcan erre elvigyorodott. – Új otthont találtak a Farkas

törzsnél. – Merthogy a farkasokon emberek is ültek.

Ahogyan arról a legendák is beszámoltak. – És tudtad, hogy bár sokan

Brannonnal érkeztek, volt egy egész nemzetségnyi tündér, akik a déli
kontinensről jöttek? Szerintem előled menekültek.

Sajnos azt kell, hogy mondjam, egyikük sem szível téged különösebben.

Egyre több és több tündér és farkason ülő harcos lépett át az átjárón,

felemelt fegyverrel a kezében. Mögöttük egy egész sereg sorakozott,
ameddig a szem ellátott.

Maeve elhátrált. Egyetlen lépésnyit.

– De tudod, kiket utálnak még nálad is jobban? – mutatott Aelin Goldrynnel

a csatamezőre. – Azokat a pókokat. Nesryn Faliq elmesélte, hogy az őseik
harcoltak velük a déli kontinensen. Hogy menekülniük kellett előled,
amikor próbáltad leláncolni a gyógyítóikat, aztán meg kellett küzdeniük a
kis barátaiddal.

Mindezt nem feledték el, amikor Terrasenbe jöttek. Az igazság egy része
elveszett, elhomályosodott, de azért még emlékeztek rá. És megtanították a
gyerekeiknek is. Kiképezték őket.
A tündérek és a farkasaik az átjárón túl most a kharankuihibridekre
függesztették tekintetüket, amik végül csak kiléptek a síkságra.

– Mondtam nekik, hogy veled én magam végzek – folytatta Aelin, mire

Rowan kuncogott egy sort –, de a pókok... Ó, a pókokat megkaphatják ők.
Szerintem régóta várnak már a lehetőségre. Ahogy a vasfogúakkal is le
akarnak számolni. A jelek szerint a sárgalábúak nem bántak kesztyűs kézzel
azokkal, akik állatformában ragadtak az elmúlt tíz évben.

Aelin lángja fellobbant. Nem is kellett ennél több.

Jelzett azoknak, akik egyetlen dolgot kértek tőle, amikor Aelin könyörgött,
hogy harcoljanak velük, hogy csatlakozzanak hozzájuk ebben a végső
csatában. Haza akartak menni. Vissza akartak térni Orynthba egy évtizednyi
bujkálás után.

Aelin lángja végigtáncolt a harcmezőn. És az elveszett terraseni tündérek,

valamint a híres Farkas törzs, akik befogadták és megvédték őket,
keresztülrontottak az átjárókon. Egyenesen Morath mit sem sejtő sorai
közé.

Maeve holtsápadttá vált. Arca még inkább hamura vált, ahogy mágia izzott,
hasított át a levegőn, és a pókhercegnők elhullottak, meglepett sikolyukat
aszterionpengék fojtották el.

Rowan megszorította a kezét, ahogy Aelin felnézett rá. Fenryst figyelte. A

sötét erőt, amivel Maeve még mindig sakkban tartotta.

A hím továbbra is elterült a hóban, néma könnyei véget nem érően

csorogtak. Szétmarcangolt arca vérben fürdött.

Rowan dübörgő erejének segítségével Aelin a szívéből, a lelkéből kifutó

szálakat kereste.

Nézz rám! – visszhangzott néma parancsa a véreskün keresztül Fenrys felé.

Nézz rám!
– Gondolom, most szeretnétek velem színpadiasan végezni –

mondta Maeve neki és Rowannek, miközben egyre csak gyűlt körülötte

sötét ereje. – Ti ketten, akiknek a legtöbb szenvedést okoztam.

Nézz rám!

Fenrys szétmarcangolt arcából vér szivárgott, de ránézett, szeme vakon

kereste az övét. És kezdett kitisztulni – még ha nagyon lassan is.

Aelin négyszer pislogott. Itt vagyok, melletted vagyok.

Nem érkezett válasz.

– Felfogjátok egyáltalán, mi az, hogy valaki valg királynő? –

kérdezte Maeve, akinek arcán diadalmas kifejezés ült, hiába rontottak ki a

csatatérre körülötte a rég elveszett tündérek és a farkason lovagló harcosok.
– Hatalmas és végtelen vagyok, mint a tenger. Erawan és a fivérei az erőm
miatt akartak engem. – Maeve mágiája borzalmas aurát képezett körülötte.
– Istengyilkosnak képzeled magad, Aelin Galathynius? Ők nem voltak
többek hiú lényeknél, akik ebben a világban ragadtak. Nem voltak többek

olyan lényeknél, akikhez a ti emberi agyatok képtelen volt felérni.

– Felemelte a karját. – Én vagyok isten!

Aelin Fenrysre pislogott, Rowan ereje gyűlt az ereiben, készen az első és

talán egyetlen csapásra, amit bevihetnek majd. Lorcan ereje is gyülemlett az
övék mellett. Aelin mégis újra meg újra Fenrysre pislogott, akinek szeme
még mindig félig üvegesnek tetszett.

Itt vagyok, melletted vagyok.

Itt vagyok, melletted vagyok.

Ezt üzente neki a királynő. A titkos, néma nyelvükön. A kín

elmondhatatlanul hosszú óráiban ezt ismételgették egymásnak.

Hogy nincsenek egyedül.

Hogy sem ő nem volt egyedül, sem a királynő.

A doranelle-i veranda és az Orynthot körbevevő véres hó összemosódott,

felvillant.

Itt vagyok, melletted vagyok.

Maeve állt ott. Előtte Aelin és Rowan, lángolt bennük a mágia.

Lorcan köré árnyékot rajzolt sötét ereje. És tündérek – rengeteg tündér és

farkas, néhányan rajtuk – áradtak ki a csatamezőre a levegőbe szaggatott
lyukakon át.

Tehát bevált. Az őrületbe hajló terv, amit akkor akartak csak bevetni,
amikor ténylegesen elszabadul a pokol, amikor már nem marad semmi
egyéb a tarsolyukban.

Maeve ereje mégis egyre sűrűsödött.

Aelin végig őt figyelte, mentőkötelet dobott felé. Kihúzta a vérben fürdő

verandáról. Bele a fájdalomtól remegő testbe. Az égő, lüktető archoz.

Itt vagyok, melletted vagyok.

Fenrys azon kapta magát, hogy visszapislog. Egyetlenegyszer csupán.

Igen.

És amikor Aelin szeme ismét megmozdult, megértette.

Aelin Rowanre pillantott. A párja már mosolygott. Sejtette, mi vár rájuk.

– Együtt – mondta Aelin halkan.

Rowan hüvelykujjával végigsimított az övén. Szeretetteljesen, búcsúzóan.

Aztán kitört belőlük a mágia.

Fényesen izzó láng hasított Maeve felé.

Ám a sötét királynő számított rá. Sötét ikerhullámok írtak le íves pályát,

hogy rájuk vessék magukat.

Csakhogy fekete szélpajzs állította meg, verte vissza őket.

Aelin és Rowan egy mérges kígyó sebességével sújtott le ismét.

Tűznyilak és – dárdák záporoztak Maeve-re, annyi, hogy a királynő

kénytelen volt hátrálni egy lépést. Majd még egyet.

Lorcan is támadta oldalról, így Maeve még hátrébb húzódott.

– Szerintem – lihegte Aelin, túlharsogva a benne zúgó csodálatos mágiát, a

Rowannel közös, félbeszakíthatatlan dalukat –

nem nekünk okoztad a legtöbb szenvedést.

Lorcan velük együtt támadott, felváltva ütlegelték Maeve-et.

Előbb tűzzel, aztán éjfekete halállal.

Maeve összevonta sötét szemöldökét.

Aelin lángfalat vetett felé, és még hátrébb tolta Maeve-et.

– Neki… Na, neki aztán van elszámolnivalója veled!

Maeve szeme tágra nyílt, ahogy megpördült.

Csakhogy nem bizonyult elég gyorsnak.

A legkevésbé sem.

Fenrys eltűnt ugyanis onnan, ahol eddig térdelt, majd ismét felbukkant –
méghozzá Maeve mögött.

Goldryn fényesen izzott, ahogy keresztüldöfte.

Egyenesen a királynőben dobogó sötét szívet.

115. FEJEZET

MAEVE SÖTÉT VÉRE A HÓRA ZÁPOROZOTT, ahogy térdre hullott, és

a mellkasán keresztülhasító lángoló kard felé kapott.

Fenrys megkerülte, otthagyta benne a kardot, amivel felnyársalta, és Aelin

mellé sétált.

Aelin és Rowan körül parázs szállt a levegőben, ahogy odaléptek a

királynőhöz.

Maeve a fogát kivillantva felszisszent, miközben mindhiába próbálta

kihúzni magából a pengét.

– Húzd ki!

Aelin Lorcanre pillantott.

– Van valami mondanivalód?

Lorcan komoran elmosolyodott, és végignézett a pókokat sírba küldő

tündéreken és a farkasokon lovagló harcosokon.

– Éljen soká a királynő! – A nyugati tündérkirálynő.

Maeve felmordult, és a hang nem emlékeztetett olyasmire, ami tündérből
vagy emberből szakadhat fel. Csakis egy valgból. Tiszta, hamisítatlan valg
morgás volt.

– Nézzenek oda, ki hagyott fel a színjátékkal! – jegyezte meg Aelin.

– Bárhová elmegyek, ahová száműznél – forrt Maeve-ben a düh. – Csak

húzd ki belőlem!

– Bárhová? – kérdezte Aelin, majd elengedte Rowan kezét.

Mintha jéghideg tó vizébe hajították volna, ahogy a párja mágiája, ereje

megszűnt létezni számára.

Csakhogy maradt neki is rengeteg.

Nem mágia, az többé sosem lesz annyi, mint amennyi volt, hanem egy
annál hatalmasabb, mélyebb erő.

Tűzszívű lány, így becézte az anyja.

Nem az ereje miatt. Ezt a becenevet egyáltalán nem az ereje miatt kapta.

Maeve ismét sziszegett, a pengét markolászta.

Aelin ujjai lángba borultak, ahogy Maeve felé nyújtotta a kezét.

– Azért jöttél, hogy elmenekülj a férjed elől, akit nem szerettél.

A világból, amit nem szerettél.

Maeve

megdermedt,

Aelin

kezét
figyelte.

Az

új

bőrkeményedéseket

rajta.

Összerezzent

fájdalmasan

összerezzent, ahogy a penge kettéhasította a szívét, de meg nem ölte.

– Igen – lehelte Maeve.

– Ezt a világot viszont szereted. Erileát szereted.

Maeve sötét szeme Aelint fürkészte, majd Rowant és Lorcant, csak utána
válaszolt.

– Igen. Úgy, ahogyan bármit szeretni tudok.

Aelin továbbra is felé nyújtotta a kezét. Kimondatlan ajánlat lengte körbe.

– És ha úgy döntök, száműzlek, akkor elmész oda, ahová határozunk. És

többé sosem ártasz nekünk, sem senki másnak.

– Igen! – csattant fel Maeve. Arca megvonaglott a szívét keresztüldöfő örök

pengétől. A királynő leszegte a fejét, és lihegve megragadta Aelin kinyújtott
kezét.

Aelin közelebb lépett. És Maeve ujjára csúsztatott valamit.

Majd belesúgott a fülébe:

– Akkor menj a pokolba!

Maeve hátrarándult, de túl későn.

Túl későn, mert ekkor már aranygyűrű – Silba gyűrűje, Athril gyűrűje –
csillogott az ujján.

Aelin visszahátrált Rowan mellé, miközben Maeve sikítani kezdett.

Csak sikított és sikított a sötét égbolt, a csillagok felé.

Maeve nem azért akarta a gyűrűt, hogy az megvédje a valgoktól. Nem,

hiszen ő maga is valg. Azért akarta, nehogy másvalaki kezébe kerüljön.

Elide azonban nem azért adta Aelinnek, hogy elpusztítson vele egy valg
királynőt. Hanem hogy megvédje Aelint. És Maeve ezt sosem értheti meg –
azt az ajándékot és erőt, amit a barátság jelent.

Aelin tudta, hogy csak ennek köszönheti, az előtte térdelő

királynő nem vált tükörré számára. Hogy ez mentette meg őt és ezt a

királyságot.

Maeve vergődött, Goldryn lángolt, éppúgy, ahogyan az ujján a gyűrű.

Védelmet jelentett a valgok ellen. Őket pedig megmérgezte.

Maeve felrikoltott, olyan hangosan, hogy a világ is beleremegett.

Ők pedig csak álltak ott a hóesésben, és rezzenéstelen vonásokkal figyelték

őt.

Végignézték a halálát mindazokért, akiket elpusztított.

Maeve összerándult, saját magát kaparta. Halvány bőre pattogzani kezdett,

mint egy régi festékréteg.

Kivillant a lény a bűbáj alól. A test alól, amit magára varázsolt.

Aelin Rowanre nézett, majd Lorcanre és Fenrysre, szemében néma kérdés
csillogott.

Rowan és Lorcan bólintott. Fenrys csak pislantott egyet, szétmarcangolt

arca továbbra is vérzett.

Úgyhogy Aelin odalépett a sikító királynőhöz, a benne lévő

lényhez. Mögé sétált, és kirántotta belőle Goldrynt.

Maeve a hóba és sárba dőlt, azonban a gyűrű továbbra is pusztította őt

belülről.

Maeve felnézett sötét, gyűlölettel teli szemével, ahogy Aelin felemelte

Goldrynt.

Aelin csupán rámosolygott.

– Majd úgy teszünk, mintha az utolsó szavaim dalba illőek lettek volna.

Azzal megsuhintotta a lángoló kardot.

Maeve szája még mindig sikolyra nyílt, ahogy feje a hóba hullott.

Fekete vér spriccelt, és Aelin ismét megmozdult, ezúttal keresztülszúrta

Goldrynt Maeve koponyáján. Bele a földbe.

– Égesd el! – szólalt meg Lorcan rekedtesen.

Rowan meleg, erős keze ismét Aelinére kulcsolódott.

És amikor felnézett rá, a hím arcán könnyek csorogtak.

Nem az előttük heverő valg királynő miatt. Még csak nem is azért, amit
Aelin tett.

Nem, a hercege, a férje, a párja délre nézett. A csatatérre.

És még amikor erejük eggyé vált, ahogy Aelin hamuvá és múló emlékké
perzselte Maeve-et, Rowan akkor sem szakította el tekintetét a
csatamezőtől.

Ahol egyik sornyi valg katona hullott térdre a másik után a tündérek, a
farkasok és a darghan lovasság között.

Ahol a rukok döbbenten verdestek szárnyukkal, miközben ilkek hullottak

alá az égből, mintha hirtelen megállt volna bennük az ütő.

A messzeségben jó néhány velőtrázó sikoly harsant – majd hirtelen el is

hallgatott.

Egy egész hadsereg omlott össze a csata közepén, épp, amikor lesújtottak
volna.

Kifelé hullámzott a hatás, az összeomlás, a dermedtség. Végül az egész

morathi sereg mozdulatlanul hevert a földön. Az odafent harcoló vasfogú
sereg ráeszmélt, mi történik, és dél felé fordultak, menekülőre fogták a
rukhin és a boszorkányok elől, akik most üldözőbe vették őket.

Az elesett hadsereget körbelengő sötétséget magával ragadta a szél.

És Aelin ekkor rájött, mi történt. Hogy hova ment Erawan.

Hogy ki végzett vele.

Így hát Aelin kirántotta a kardját a hamukupacból, ami egykor Maeve volt.
Magasra emelte, az éjszakai égbolt, a csillagok felé, és győzedelmes
kiáltása megtöltötte az egész világot. A név, amit elüvöltött,
végigvisszhangzott a csatamezőn, a városban lévő

katonák között, akik ismételni kezdték, míg végül már egész Orynth azt
dalolta. Míg végül elérte a felettük ragyogó Észak urát is, akinek többé már
nem kellett hazavezetnie őt.

Yrene!

Yrene!
Yrene!

116. FEJEZET

CHAOL ARRA ÉBREDT, hogy meleg, gyengéd kezek simítanak végig a

homlokán, az arcélén.

Ismerte ezt az érintést. Akkor is azonnal felismerte volna, ha megvakul.

Az egyik pillanatban még a gyilokjárón harcolt. A következőben elragadta

őt a sötétség. Bármiféle erő hullámzott is végig Yrene-en, az nem csupán a
gerincét gyengítette el, hanem az eszméletét is elvette.

– Nem tudom, kiabálni kezdjek-e, vagy sírni – nyögte, ahogy kinyitotta a

szemét, és látta, hogy Yrene ott térdel mellette. Egy pillanat alatt felmérte a
környezetüket, valamiféle lépcsősoron voltak, az egyik forduló alsó fokán
terült el. A közelben boltíves átjáró nyílt a jeges éjszakába, azon túl tiszta,
csillagos eget látott.

Wyvernt egyet sem.

És mindenütt ujjongás zengett. Győzedelmes, vad ujjongás.

Egyetlen csontdob sem harsant. Sem morgás, üvöltés.

Az arcát simogató Yrene rámosolygott. Szemében könnyek csillogtak.

– Kiabálj nyugodtan, amennyit csak szeretnél! – mondta, és az egyik

könnycsepp végigcsorgott az arcán.

Chaol azonban csak a száját tátotta, amikor végre felfogta, pontosan mi

történt. Hogy mire használt fel Yrene olyan hirtelen rengeteg erőt.

Hogy mit tett a mellette térdelő, elképesztő nő.

Hogy miért harsogják az ő nevét. Hogy miért harsogja a hadsereg, Orynth
egész népe az ő nevét.

Örült neki, hogy a földön ül.

Pedig a legkevésbé sem döbbentette meg, hogy Yrene véghez vitte a

lehetetlent.

Chaol átkarolta a felesége derekát, és a nyakába fúrta az arcát.

– Tehát vége – lehelte a bőrére, és egyszerűen képtelen volt megfékezni a

remegést, ami úrrá lett rajta, a megkönnyebbülés, az öröm és a rettegés
emlékének a keverékét.

Yrene csak végigsimított a haján, a hátán, és Chaol érezte, hogy mosolyog.

– Igen, vége.

Csakhogy a nő, akit a karjában tartott, a benne növekvő

gyermek…

Erawannak vége, ahogyan a seregének és az általa jelentett fenyegetésnek

is. Sőt, Maeve-nek is.

Azonban az élet, döbbent rá Chaol, az élet bizony csak most kezdődik.

Nesryn el sem hitte. Az ellenség egyszerűen csak…

összecsuklott. Még a kharankui hibridek is.

Éppolyan hihetetlennek tűnt, mint az, hogy a tündérek és a farkasok egyszer

csak megjelentek a világba szaggatott lyukakon keresztül. Az eltűnt
hadsereg, akik habozás nélkül Morathra vetették magukat. Mintha pontosan
tudnák, hova és hogyan sújtsanak le. Mintha észak ősi legendáiból léptek
volna elő.
Nesryn a vérben fürdő városfalon ült, figyelte, ahogy a rukhin és a
szövetséges boszorkányok a vasfogúakat üldözik a láthatár felé. Velük lett
volna ő is, ha nem éktelenkedik karmolásnyom Salkhi szeme körül. Ha
nincs az a rengeteg vér.

Levegőt is alig kapott, hogy gyógyítóért sikítson, amikor leszállt róla.

Úgy zihált, hogy leszállni alig tudott, mégis végig mormolt a madárnak. Az
a rengeteg vér, és milyen mélyen futott az ilk őrszem karmolása! Nem
csillogott ugyan méregtől, de…

– Megsérültél? – Sartaq. A herceg szeme tágra nyílt, arcán vérfoltok

éktelenkedtek, ahogy tetőtől talpig végigmérte Nesrynt.

Mögötte Kadara lihegett a városfalon, tollazata éppolyan véresnek

bizonyult, mint a lovasa.

Sartaq megragadta Nesryn vállát.

– Megsérültél?

Még sosem látott Sartaq arcán ilyen pánikot.

Nesryn az immár mozdulatlanul heverő ellenségre mutatott, képtelen volt

szóhoz jutni.

Másoknak nem voltak ilyen problémái. Egyetlen szó, egyetlen név zengett
fel újra és újra körülöttük. Yrene!

Gyógyítók siettek fel a városfalra, hogy kezelésbe vegyék a rukokat,

Nesryn pedig engedélyezett magának annyit, hogy átkarolja Sartaq derekát.
Hogy páncélos mellkasához nyomja az arcát.

– Nesryn. – Neve egyszerre volt kérdés és parancs. Nesryn azonban csak

ölelte. Egy hajszálon múlott. Egy hajszálon múlt csupán a teljes vereség.

Yrene! Yrene! Yrene! – üvöltötték a katonák és a város népe.

Sartaq végigsimított Nesryn csatakos haján.

– Ugye tudod, mit jelent a győzelem?

Nesryn felemelte a fejét, szemöldöke összeszaladt. Mögöttük Salkhi

türelmesen tűrte, hogy a gyógyító mágiája beforrassza a szeme körüli sebet.

– Remélhetőleg egy kiadós alvást – felelte.

Sartaq felnevetett, és csókot nyomott a halántékára.

– Azt jelenti – lehelte a bőrére –, hogy hazamegyünk. Hogy hazajössz...

velem.

És bár csak az imént ért véget a csata, halottak és sebesültek hevertek még
körülöttük, Nesryn elmosolyodott. Haza. Igen, hazamegy vele a déli
kontinensre. Mindahhoz, ami ott várja őket.

Aelin, Rowan, Lorcan és Fenrys addig várt odakint a városkapu előtt, amíg
meg nem bizonyosodtak róla, hogy az elesett hadsereg többé nem kel már
fel. Amíg a kagán harcosai be nem léptek az ellenséges katonák közé, hogy
megbökdössék, megszurkálják őket.

Az égvilágon semmiféle reakció nem érkezett.

De nem fejezték le őket. Nem választották el a fejüket a nyakuktól, hogy

pontot tegyenek a csata végére.

Azokat semmiképp sem bántották, akiken fekete gyűrű vagy gallér volt.

Azokat nem, akiket a gyógyítók talán még megmenthettek.

Holnap. Majd holnap foglalkoznak ezzel.

A hold épp a legmagasabb pontján tündöklött, amikor némán megegyeztek,

hogy eleget láttak, és Erawan hadserege többé nem kel már fel. Miután már
a rukok, a crochanek és a lázadó vasfogúak is eltűntek az éjszakában a légi
sereget üldözve.

Aelin ekkor fordult Orynth déli kapuja felé.

Ami ekkor, mintegy válaszképp kinyílt, hogy üdvözölje.

Kitárta két szárnyát.

Aelin Rowanre pillantott, koronájuk továbbra is fényesen izzott. Kézen

fogta a párját.

Minden egyes csontjában érezte a szíve dübörgését, ahogy előrelépett.

Orynth felé. Az otthona felé.

Lorcan és Fenrys is megindult mögöttük. Utóbbi sebeiből még mindig vér

szivárgott lefelé az arcán, de nem hagyta, hogy akár Aelin, akár Rowan
meggyógyítsa. Azt mondta, emlékeztetőt akar.

Nem merték megkérdezni, mégis mire akar emlékezni – egyelőre még nem.

Aelin felszegte az állát, kihúzta magát, ahogy odaértek a kapu boltívéhez.

Mindkét oldalon katonák álltak.

Nem a kagán katonái, hanem terraseni nők és férfiak páncélban. Közöttük

egyszerű lakosok is felbukkantak, arcukon döbbenet és öröm táncolt.

Aelin a kapu küszöbére nézett. Az ősrégi, ismerős kövekre, amiket most

frissen kiontott és alvadt vér borított.

Apró lángot küldött végig rajtuk. Az ereje maradékát.

Amikor a tűz eltűnt, a kövek ismét tisztán ragyogtak. Újonnan.

Ahogy a várost is újjáépítik majd, még nagyszerűbbé, még csodásabbá

teszik. Ismét a tudás és a fény fellegvárává válik majd.
Rowan ujjai erősen az övéire kulcsolódtak, de Aelin nem nézett a párjára,
miközben átlépték a küszöböt, és áthaladtak a kapun.

Nem, Aelin csak a népét nézte, akik szélesen, szabadon mosolyogtak,

miközben ő belépett Orynthba, majd ujjongásban törtek ki, hogy végre
hazatért.

117. FEJEZET

AEDION EGÉSZEN ADDIG HARCOLT, amíg az előtte álló ellenséges

katona térdre nem hullott, mintha hirtelen megállt volna benne az ütő.

Azonban a fekete gyűrűt viselő férfi nem halt meg.

Csakis a benne lévő démon.

És amikor a számtalan különböző nemzetiségű katona örömujjongásban tört

ki, amikor elterjedt a hír, miszerint a Torre Cesme egyik gyógyítója
legyőzte Erawant, Aedion egyszerűen hátat fordított a városfalnak.

Szag alapján kereste meg. Még halálában is megmaradt az illata, utat

mutatott Aedionnak, aki végigsétált a romos utcákon, az ünneplő, zokogó
emberek tömkelege között.

Magányos gyertya égett az üres kaszárnyabeli szobában, ahol egy asztalra

fektették a testét.

Ott térdelt le hát Aedion az apja előtt.

Hogy milyen soká térdelt ott fejet hajtva, nem tudta volna megmondani. De
a gyertya szinte teljesen csonkig égett már, amikor az ajtó nyikorogva
kinyílt, és ismerős illat szállt a helyiségbe.

Egy szót sem szólt, ahogy nesztelen léptekkel odasétált hozzá.

Csak átváltozott, és letérdelt mellé.

Lysandra nekidőlt, Aedion pedig átkarolta, szorosan magához vonta.

Együtt térdeltek, és Aedion tudta jól, hogy Lysandra gyásza éppolyan

valóságos, mint az övé. Tudta, hogy gyászolja Gavrielt, ahogyan Aedion
vesztesége is fájdítja a szívét.

Mindazokért az évekért, amiket nem kaphattak meg az apjával.

Az évekért, amikről rádöbbent, hogy igenis vágyik rájuk, a történetekért,

amiket hallani szeretett volna, a hímért, akit meg akart ismerni. És most már
sosem lesz rá lehetősége.

Vajon Gavriel tudta ezt? Vagy úgy esett el, hogy azt hitte, a fia az égvilágon
semmit sem akar tőle?

Képtelen volt elviselni ezt a lehetséges igazságot. Kibírhatatlan súllyal

húzta volna. Amikor a gyertya kihunyt, Lysandra felemelkedett, és őt is
magával húzta.

Aedion némán megfogadta, hogy pompás temetést rendeznek.

Minden egyes tisztességet, minden egyes királyi felségjelvényt megad majd

neki, amit csak a csata után talál. A királyi temetőben helyezi majd végső
nyugalomra az apját, Terrasen hősei között.

Ahol ő maga is szeretne majd nyugodni egy nap. Mellette.

Ez volt a legkevesebb, amit megtehetett. Hogy biztosítsa, az apja tudja a

túlvilágon.

Kiléptek az utcára, és Lysandra megtorpant, hogy letörölje Aedion

könnyeit. Hogy csókot leheljen az arcára, majd a szájára.

Szeretetteljes, gyengéd mozdulatokkal.

Aedion átkarolta, és szorosan magához vonta őt a csillagok alatt, a hold

fényében.

Hogy meddig álltak ott az utcán, nem tudta volna megmondani.

Ám amikor valaki megköszörülte a torkát a közelben, elváltak egymástól,
és a hang forrása felé fordultak.

Fiatalember állt ott, harmincévesnél nem idősebb.

Lysandrára meredt.

Nem hírvivő volt, és nem is katona, de a rukhin súlyos ruházatát viselte.

Egyfajta higgadt elhatározás áradt belőle, céllal érkezett, és nyúlánk
testében néma erő lüktetett, ahogy nagyot nyelt.

– Te vagy... Te vagy Lady Lysandra?

Lysandra oldalra billentette a fejét.

– Igen, én.

A férfi közelebb lépett, Aedion pedig leküzdötte a vágyat, hogy maga mögé
tolja Lysandrát. Hogy kardot rántson a férfi ellen, akinek szürke szeme most
elkerekedett – és benne könnyek csillantak.

Aki Lysandrára mosolygott, szélesen és örömmel telve.

– Falkan Ennar vagyok – mutatkozott be kezét a mellkasára téve.

Lysandra arcán továbbra is óvatosság, zavar ült.

Falkan mosolya azonban nem hervadt le.

– Nagyon-nagyon régóta kereslek már.

És ekkor Falkan könnyek közepette elmondta neki.

Hogy a nagybátyja. Falkan az ő nagybátyja.

Az apja sokkal idősebb volt Falkannál, de amióta csak tudomást szerzett

Lysandra létezéséről, kereste őt. Tíz évig kutatta halott bátyja magára
hagyott gyermekét, amikor csak tudott, eljött Résvárba. Sosem gondolta
volna, hogy neki is megadatott ez a képesség, és talán nem fog hasonlítani a
bátyjára.

De Nesryn Faliq megtalálta őt. Vagy inkább egymásra bukkantak. És együtt

kibogozták a szálakat, ezt a véletlent a hatalmas világban.

És kereskedői vagyonát ráhagyná, ha Lysandra is beleegyezik.

– Amit csak szeretnél – mondta Falkan. – Többé sosem kell nélkülöznöd.

Lysandra sírt, arcára színtiszta boldogság rajzolódott ki, ahogy tárt karokkal
Falkanra vetette magát, és szorosan magához ölelte.

Aedion némán figyelte őket, és a szíve belesajdult. Mégis örült

– és mindig is örülni fog, ha Lysandra bármiféle fénysugarat talál az

életben.

Azonban Lysandra ekkor elhúzódott Falkantól. Még mindig ragyogó

mosoly ült az ajkán, csodásabb, mint a felettük húzódó éjszakai égbolt.
Aztán összefűzte ujjait Aedionéival, és jó erősen megszorította, amikor
végül felelt mindarra, amit a nagybátyja elmondott neki: – Már mindenem
megvan, amire szükségem van.

Órák teltek el azóta, hogy Erawan szertefoszlott, és Dorian még mindig ott
ült az erkélyen, egyszerűen nem fért a fejébe.

Arra a pontra meredt, arra a sötét foltra a kövezeten, ahonnan Damaris állt
ki. Csupán ennyi maradt.

Az apja neve. A saját neve. Magán érezte a súlyát, de nem állíthatta, hogy
felettébb kellemetlen.
Dorian megmozgatta véres ujjait. Mágiájából alig maradt valami, nyelvén
vért ízlelt. Közeledett a kiégés. Még sosem történt meg vele korábban.
Végül is ideje hozzászokni.

Dorian remegő lábbal kirántotta Damarist a kövek közül. A penge

ónixfeketévé vált. Végighúzta ujját a vércsatornán, és rádöbbent, hogy ezt a
foltot bizony sosem moshatja majd le róla.

Maga mögött kellett hagynia a tornyot. Megkeresni Chaolt. A többieket.

Segíteni a sebesülteken. Az odakint a síkságon, öntudatlanul heverő
katonákon. Akiket nem szálltak meg, azok már menekülőre fogták,
nyomukban a különös, hirtelen előbukkanó tündérekkel, az óriási
farkasokkal és azok lovasaival.

Mennie kellene. Maga mögött hagyni ezt a helyet.

Mégis a sötét foltot bámulta. Mindazt, ami megmaradt.

Tízévnyi szenvedés, kín és félelem, és csak ez a folt maradt utána.

Lassan megforgatta a kardot a kezében.

Nehezebbnek bizonyult, mint korábban. Az igazság kardja.

Végül mi lett az igazság? Mi az igazság most?

Erawan azért tette ezt, azért mészárolt le és taszított szolgasorba annyi

embert, hogy újra láthassa a fivéreit. Le akarta igázni a világukat,
megbüntetni, ugyanakkor szeretett volna ismét együtt lenni a testvéreivel.
Több ezer év telt el, Erawan mégsem feledte a két bátyját. Hiányolta őket.

Vajon ő is megtette volna ugyanezt Chaolért? Hollinért? Ő is elpusztított

volna egy egész világot, csak hogy rájuk leljen?

Damaris fekete pengéjén nem csillant fény. Egyáltalán nem csillogott.

Dorian ujjait az aranymarkolatra kulcsolva így szólt:

– Ember vagyok.
Megmelegedett a kezében.

A pengére pillantott. Gavin pengéjére. Egy olyan kor ereklyéjére, amikor

Adarlan békés és gazdag ország volt.

És újra az lesz.

– Ember vagyok – ismételte a csillagoknak, amelyek most már ott

tündököltek a város felett.

A kard ezúttal már nem felelt. Mintha tudta volna, hogy nincs rá szükség.

Szárnycsapások mennydörögtek, majd Abraxos szállt le az erkélyre. Rajta

fehér hajú lovas.

Dorian földbe gyökerezett lábbal állt és pislogott, miközben Feketecsőrű

Manon leszállt. A boszorkány végignézett rajta, majd az erkély kövezetét
szennyező foltra pillantott.

Arany tekintete összefonódott Dorianével. Fáradt volt, gondterhes – mégis

ragyogott.

– Helló, hercegfiú! – lehelte.

Dorian ajka mosolyra húzódott.

– Helló, boszi!

A Tizenhármakat kereste Manon mögött, Feketecsőrű Asterint, aki most

nyilván a csillagok felé fordulva hallat diadalmas üvöltést.

Manon halkan így szólt:

– Nem fogod megtalálni őket. Sem ezen az égen, sem semelyik másikon.
Dorian szíve megszakadt, ahogy megértette. Újabb űr keletkezett a
mellkasában a gondolatra, hogy elvesztették azt a tizenkét harcos, kiváló
boszorkányt. Olyan űr, amit sosem feled majd, aminek örökké tisztelettel
fog adózni. Némán átszelte az erkélyt.

Manon nem hátrált el tőle, ahogy átkarolta.

– Sajnálom – lehelte Dorian a hajába.

Manon bizonytalan, lassú mozdulatokkal emelte kezét Dorian hátához.

Végül csak megérintette, és megölelte őt.

– Hiányoznak – suttogta Manon remegve.

Dorian erre csak szorosabban ölelte, és hagyta, hadd támaszkodjon rá

Manon olyan hosszan, ameddig csak szeretne.

Miközben az alattuk húzódó város ünnepelt, Abraxos a síkság felperzselt

része felé meredt, a párja irányába, aki sosem tér már vissza hozzá.

Aelin Rowannel az oldalán kaptatott fel Orynth meredek utcáin.

A nép megtöltötte ezeket az utcákat, kezükben gyertya égett.

Fényük folyót alkotott, tüzet, ami hazafelé vezette.

Egyenesen a palota kapujához.

Ahol Lord Darrow állt, és mellette Evangeline. A lány ragyogott a

boldogságtól.

Darrow arca jéghideg volt. Éppolyan kőkemény, mint a város mögött

magasodó Agancs-hegység, ahogy elállta az útjukat.

Rowan mély morgást hallatott, amit aztán Fenrys is visszhangzott egy

lépéssel mögöttük.
Aelin azonban elengedte a párja kezét, lángkoronájuk kihunyt, ahogy
egyedül megtette a palota bejáratától elválasztó néhány lépést. Darrow-hoz.

Némaság borult az arany fényben fürdő utcára.

Nem engedi majd be. Itt, a világ figyelő tekintete előtt kihajítja majd.
Lekever neki egy utolsó, megszégyenítő pofont.

Ám ekkor Evangeline megrángatta Darrow ruhájának ujját –

mintha csak emlékeztetni akarná valamire.

Ez mintha beszédre késztette volna az öregembert.

– Ifjú gyámleányom és én úgy hallottuk, hogy amikor szembenéztél

Erawannal és Maeve-vel, már nem sok maradt a mágiádból.

– Így igaz. És nem is lesz már sokkal több soha.

Darrow a fejét csóválta.

– Miért?

Nem az érdekelte, miért lett oda a mágiája. Hanem hogy miért ment ki
mégis szembenézni velük, amikor csupán parazsak maradtak már az
ereiben.

– Terrasen az otthonom – felelte Aelin. Ez az egyetlen válasz lakozott a

szívében.

Darrow elmosolyodott – még ha csupán haloványan is.

– És valóban. – Fejet hajtott. Majd teljesen meghajolt. –

Üdvözöllek – mondta, majd miközben felemelkedett, hozzátette: –

, felség!

Aelin ekkor Evangeline-re pillantott, aki továbbra is ragyogott a

boldogságtól.

Szerezd vissza tőlük a királyságomat, Evangeline!

Ezt a parancsot adta a lánynak sok-sok hónappal ezelőtt.

És fogalma sem volt róla, hogyan csinálta. Hogy mivel változtatta meg az
idős lordot, aki mellettük állt. Darrow most mégis a kapura mutatott, a
palotára mögötte.

Evangeline Aelinre kacsintott, mintegy megerősítésképpen.

Aelin erre felnevetett, kézen fogta a kislányt, és bevezette Terrasen fényes

jövőjének ígéretét a palotába.

Minden egyes ősrégi, viharvert folyosó visszarántotta őt a múltba. A

lélegzete is elállt tőlük, csorogni kezdtek a könnyei.

Annak az emlékére, amilyenek voltak. Hogy milyenné váltak most,

szomorúvá, megviseltté. És a gondolatra, hogy milyenek lesznek majd
ismét.

Darrow az ebédlő felé vezette őket, hogy ételt és frissítőt vegyenek

magukhoz egy ilyen csata után – már amit persze az éjszaka kellős közepén
találhattak.

Aelinnek azonban elég volt egyetlen pillantást vetnie arra, hogy ki várja őt a
nagycsarnok megkopott pompájában, és megfeledkezett az éhségéről, a
szomjúságáról.

Az egész teremre némaság borult, ahogy Aedion felé rohant, és olyan

hevesen rávetette magát, hogy az unokatestvére vele együtt
hátratántorodott.
Végre hazatértek, végre együtt lehetnek itthon.

Haloványan érzékelte, hogy Lysandra odalép Rowanhez és a többiekhez

mögöttük, de nem fordult meg. Saját boldogságtól csengő nevetése elhalt
ugyanis, ahogy megpillantotta Aedion megviselt, fáradt arcát. Az oda
kirajzolódó bánatot.

Egyik tenyerébe vette Aedion arcát.

– Sajnálom.

Aedion lehunyta a szemét, Aelin kezéhez hajtotta a fejét, szája

megremegett.

Aelin nem hozta szóba az Aedion hátán lévő pajzsot – az apja pajzsát.
Fogalma sem volt róla, hogy Aedionnál van.

Helyette halkan így szólt:

– Hol van?

Aedion némán kivezette őt az ebédlőből. Végig a palota, az ő

palotájuk kanyargós folyosóin, egyenesen egy apró, gyertyafénnyel

megvilágított helyiségbe.

Gavriel egy asztalon feküdt, gyapjútakaró fedte testét, amiről Aelin tudta
jól, szétmarcangolták. Csak jóképű arca látszott, ami még halálában is
nemes és gyengéd maradt.

Aedion megállt az ajtóban, miközben Aelin odasétált a harcoshoz. Tudta,

hogy Rowan és a többiek is ott várnak vele, hogy a párja Aedion vállára
teszi a kezét. Hogy Fenrys és Lorcan fejet hajt.

Aelin megállt az asztal előtt, amire Gavriel holttestét fektették.

– Várni akartam a véresküvel, hogy előbb a fiad fogadhassa meg

– szólalt meg. Halk hangja visszhangot vert a köveken. – De most

felajánlom, Gavriel. Tiszteletteljesen, hálásan felajánlom a véresküt
számodra.

Könnyei a harcost fedő takaróra hullottak, és az egyiket letörölte, mielőtt

kivonta a tőrt az oldalán lógó hüvelyből. Kihúzta Gavriel karját a lepel alól.

Penge villant, és felhasította vele Gavriel karját. Csupán kissé megduzzadt,

nem kezdett el folyni a vére. Aelin mégis megvárta, míg egyetlen vércsepp
hullik alá a kőre. Aztán felhasította a saját karját is, ujjait a vérbe mártotta,
és három cseppnyit Gavriel szájába csöpögtetett.

– Tudja meg az egész világ – folytatta Aelin elcsukló hangon –, hogy

becsületes hím vagy. Hogy kiálltál a fiad mellett, e mellett a királyság
mellett, és segítettél megvédeni. – Csókot lehelt a hideg homlokra. –
Véreskü köt hozzám. És eszerint is fogunk végső

nyugalomra helyezni itt. – Aelin ellépett tőle, ám egyszer még végigsimított

az arcán. – Köszönöm.

Nem maradt egyéb, amit mondhatott volna.

Amikor megfordult, látta, hogy nem csak Aedion arcán csorognak könnyek.

Otthagyta őket. A hím tündérek csapatát, a testvériséget, akik most a saját

módjukon akartak búcsút venni.

Fenrys, akinek véres arcát azóta sem látta gyógyító, letérdelt az asztal
mellé. Egy szívdobbanással később Lorcan ugyanígy tett.

Aelin akkor érte el az ajtót, amikor Rowan is térdre borult. És énekelni

kezdett az ősi nyelven – a gyász szavaival, amelyek olyan régiek és szentek
voltak, mint maga Terrasen. Ugyanazokat az imákat énekelte most, mint
amiket a tetoválásának készítése közben.
Rowan tiszta, mély hangja megtöltötte a helyiséget. Aelin belekarolt
Aedionba, és hagyta, hadd dőljön neki az unokatestvére, miközben
visszasétáltak a nagycsarnokba.

– Darrow „felségnek” nevezett engem – szólalt meg Aelin némi hallgatás

után.

Aedion vöröslő szeme a lány felé siklott. És ekkor fény gyúlt benne, alig
látható.

– Kezdjek aggódni?

Aelin ajka mosolyra húzódott.

– Bennem is pontosan ugyanez fogalmazódott meg.

Milyen sok boszorkány! Rengeteg boszorkány töltötte meg a palota

folyosóit, vasfogú és crochan egyaránt.

Elide őket fürkészte, miközben a gyógyítóknak segített a nagycsarnokban.

A sötét urat és a sötét királynőt legyőzték –

sebesültek azonban maradtak még. És mivel volt még ereje, segíteni akart
rajtuk, ahogyan csak tudott.

Ám amikor egy fehér hajú boszorkány bicegett be a csarnokba, és egy sérült

crochan lógott ernyedten közte és egy másik boszorkány között, akit nem
ismert fel… Elide már félig keresztül is szelte a termet, ahol gyermekkora
annyi boldog napját töltötte, mire rádöbbent, hogy egyáltalán megmozdult.

Manon megtorpant a láttán.

Átadta a sebesült crochant a bajtársának. De nem lépett közelebb.

Elide még azelőtt észrevette az arcára kirajzolódó bánatát, mielőtt elérte

volna. Hogy az aranyszínű szempár fénytelen, benne fájdalom csillan.
Megdermedt.

– Melyikük?

Manon nagyot nyelt.

– Mindegyikük.

A Tizenhármak mind. Az összes harcos, csodás boszorkány.

Meghaltak.

Elide

szívéhez

kapta

kezét,

mintha

azzal

megakadályozhatná, hogy meghasadjon.

Ám ekkor Manon átszelte a kettejüket elválasztó távolságot, és bár

megviselt, véres arcán gyász ült, Elide vállára tette a kezét.

Vigasztalóan.

Mintha a boszorkány időközben megtanulta volna, hogyan tegyen ilyesmit.

Elide szeme szúrni kezdett, látása elmosódott, Manon pedig letörölte a

kibuggyanó könnycseppet az arcáról.
– Élj, Elide! – mondta a boszorkány, mielőtt ismét kivonult volna a
teremből. – Élj!

Manon eltűnt a zsúfolásig telt teremben, fonata ide-oda lengett.

Elide pedig azon gondolkozott, vajon neki szólt-e egyáltalán ez a parancs.

Lorcanre órákkal később, Gavriel holtteste mellett virrasztva talált rá.

Amikor meghallotta, zokogásban tört ki a hím miatt, aki olyan kedvesen

bánt vele. És abból, ahogy Lorcan Gavriel előtt térdelt, tudta, hogy a hím is
ugyanezt tette az imént.

Lorcan megérezte őt az ajtóban, és feltápászkodott, fájdalommal teli, lassú

mozdulatokkal, amilyet csak a valóban kimerültektől látni. Őszinte bánat
rajzolódott ki az arcára. Gyász és megbánás.

Elide kitárta a karját, Lorcanből pedig sóhajtás szakadt fel, ahogy magához
húzta őt.

– Úgy hallottam – mormolta a hajába –, hogy neked köszönhetjük Erawan

vesztét.

Elide kibontakozott az ölelésből, és kivezette őt a bánattal és gyertyafénnyel

teli helyiségből.

– Yrene-nek – felelte, és addig meg sem állt, amíg rá nem bukkantak egy
csendes zugra az ünneplő városra néző ablakok közelében. – Nekem csak
eszembe jutott.

– Ha nem jut eszedbe, mind Erawan szörnyeinek a gyomrában végezzük.

Elide a szemét forgatta, hiába történt mindaz, ami, hiába várt rájuk mindaz,
ami.

– Akkor csapatmunka volt. – Az ajkába harapott. – Perranth...

Hallottál valamit Perranthról?

– Pár órája ruklovas érkezett. Ugyanaz történt ott is, mint itt.

Erawan halála után a várost tartó katonák vagy összeestek, vagy

elmenekültek. A lakosok visszavették az uralmat, de akiket megszálltak,
azoknak gyógyítóra lesz szüksége. Holnap odavisznek egy csapatnyit, hogy
munkához lássanak.

Elide

térde

majdnem

felmondta

szolgálatot

megkönnyebbülésében.

– Hála Anneithnek érte! Vagy Silbának, végül is.

– Már egyikük sincs itt. Köszönd inkább magadnak!

Elide legyintett, mire Lorcan megcsókolta.

– Hát ezt miért kaptam? – lehelte Elide, amikor elhúzódott.

– Kérd, hogy maradjak itt! – mondta Lorcan felelet helyett.

Elide szíve hevesebben dobogott.

– Maradj itt! – suttogta.

Fény, olyan gyönyörű fény lobbant a hím sötét szemében.

– Kérd, hogy menjek veled Perranthba!

Elide hangja elcsuklott, de nagy nehezen csak kinyögte:

– Gyere velem Perranthba!

Lorcan bólintott, mintegy válaszképp, és Elide még életében nem látott

szebbet a mosolyánál.

– Kérd, hogy vegyelek feleségül!

Elide ekkor sírni kezdett, pedig közben nevetett.

– Elveszel feleségül, Lorcan Salvaterre?

Lorcan erre a karjába kapta, és csókokkal borította Elide arcát.

Mintha valami végső, leláncolt része végre felszabadult volna.

– Meggondolom még.

Elide nevetett, és rácsapott a vállára. Aztán ismét felnevetett, ezúttal

hangosabban.

Lorcan letette.

– Mi az?

Elide szája remegett, ahogy igyekezett elfojtani a nevetését.

– Csak az, hogy... Perranth úrnője vagyok. Ha elveszel feleségül, fel kell
venned a családnevemet.

Lorcan pislogott.

Elide tovább nevetett.

– Lord Lorcan Lochan?

Tényleg nevetségesen hangzott így kimondva.

Lorcan megint pislantott, majd hahotázni kezdett.

Elide még életében nem hallott ilyen boldogságtól zengő

hangot.

Lorcan ismét a karjába kapta, és megperdítette őt.

– Büszkén viselem majd életem minden egyes nyomorult napján – lehelte a

hajába. Amikor végül letette, mosolya eltűnt.

Helyette végtelen gyengédség rajzolódott ki az arcára, ahogy hátrasimította

Elide haját, és a füle mögé tűrt egy tincset. – Feleségül veszlek, Elide
Lochan. És büszkén nevezem majd magam Lord Lorcan Lochannek, még
akkor is, ha az egész királyság

röhögésben tör is ki, amikor meghallja. – Gyengéden, szeretetteljesen

megcsókolta. – És miután összeházasodunk – suttogta –, összekötöm az
életemet a tiéddel. Hogy soha, egyetlen napot se kelljen egymás nélkül
töltenünk. Hogy soha, de soha többé ne legyünk egyedül.

Elide a kezébe temette az arcát, és zokogott, hogy Lorcan így felajánlotta a

szívét, hogy lemondana a halhatatlanságáról érte.

Értük.

Azonban Lorcan megragadta a csuklóját, és gyengéden lefejtette a kezét az

arcáról. Mosolya bizonytalannak tűnt.

– Már ha szeretnéd – mondta.

Elide átkarolta a nyakát, érezte, hogy dübörög Lorcan szíve összeérő

mellkasuk alatt, és hagyta, hogy a hím melege a csontjaiig hatoljon.

– Mindennél jobban szeretném – suttogta.

118. FEJEZET
YRENE LEROGYOTT A HÁROMLÁBÚ, támlátlan székre a
nagycsarnokban uralkodó káosz közepette. Ismerős volt a történet, még ha a
környezet kissé más is – egy újabb hatalmas csarnokból lett ideiglenesen
kórterem. Már közeledett a hajnal, ő a többi gyógyítóval mégis
fáradhatatlanul dolgozott. Akik épp elvéreznek, semmiképp sem élhették túl
nélkülük.

Emberek, tündérek, boszorkányok, Farkasok... – Yrene még sosem látott

ennyi különböző népet egy helyen.

Elide is visszatért valamikor, és hiába vették körbe őket a sebesültek,

ragyogott a boldogságtól.

Yrene úgy sejtette, mindannyiuk arcán ugyanez a mosoly ül.

Bár az övé kezdett lehervadni már az elmúlt pár órában, ahogy egyre jobban
kimerült. Miután végzett Erawannal, pihenőre kötelezték, és várnia kellett,
amíg visszanyerte az erejét annyira, hogy ismét munkához láthasson.

Egyszerűen képtelen volt egy helyben ücsörögni. Főleg úgy, hogy minden
alkalommal, amikor lehunyta a szemét, azt a lényt látta, ami Erawan
bőrében bújt meg. Igen, többé már nem térhet vissza, mégis… Mégis azon
járt az esze, vajon elfelejti-e valaha. A sötét, iszamós érzést, amivel
beborította. Órákkal korábban képtelen volt megállapítani, hogy az
öklendezés az emlékétől fogta el, vagy a méhében növekvő baba miatt.

– Legjobb lenne, ha megkeresnéd a férjedet, és végre ágyba bújnál –

bicegett oda hozzá Hafiza homlokráncolva. – Mikor aludtál utoljára?

Yrene felemelte a fejét – sokkal súlyosabbnak tűnt, mint néhány perccel

korábban.

– Gondolom, akkor, amikor te. – Két nappal ezelőtt.

Hafiza csettintett egyet a nyelvével.

– Végeztél a sötét úrral, gyógyítod a sebesülteket... Csoda, hogy még nem

vesztetted el az eszméletedet, Yrene.
Már a határán járt, ám a Hafiza hangjában csendülő rosszallás megacélozta
a gerincét.

– Tudok még dolgozni!

– Utasítalak, hogy keresd meg azt a jóképű férjedet, és feküdj le aludni! A

méhedben növekvő gyermek miatt.

Uh! Ha a gyógyítómester így fogalmaz…

Yrene nyögve feltápászkodott.

– Kíméletlen vagy.

Hafiza csak vállon veregette.

– A jó gyógyítók tudják, mikor pihenjenek. A kimerültség rossz döntéseket

hoz magával. És a rossz döntésekért…

– Életekkel fizetünk – fejezte be helyette Yrene. A magas, boltíves plafon

felé emelte a tekintetét. – Sosem hagyod abba a tanítást, igaz?

Hafiza ajka vigyorra húzódott.

– Ilyen az élet, Yrene. Folyton tanulunk. Még az én koromban is.

Yrene már régóta gyanította, hogy a gyógyítómester a tanulás szeretetének

segítségével őrizte meg lelki fiatalságát ennyi éven át.

Visszamosolygott a mentorára.

Mire Hafiza tekintete ellágyult. Merengővé vált.

– Addig maradunk, ameddig csak szükség van ránk, amíg a kagán katonáit
haza nem viszik. Lesz, akit hátrahagyunk, hogy foglalkozzon a hátramaradó
sérültekkel, de néhány hét múlva indulunk.

Yrene torka elszorult.

– Tudom.

– Te viszont – folytatta Hafiza, és megfogta a kezét – nem jössz velünk.

Yrene szeme szúrt, de csak elsuttogta a válaszát:

– Nem, nem fogok.

Hafiza megszorította Yrene ujjait, keze meleg volt. Erős, mint az acél.

– Akkor új örököst kell keresnem magamnak.

– Sajnálom – suttogta Yrene.

– Mégis mit? – kuncogott Hafiza. – Szerelemre leltél, boldogságra, Yrene.

Ennél többet nem is kívánhatnék számodra.

Yrene letörölte a kiszökő könnycseppet.

– Csak... Nem akarom, hogy azt érezd, elpocsékoltad az idődet...

Hafiza felkacagott.

– Elpocsékoltam az időmet? Yrene Towers… Yrene Westfall. –

A vénséges vén asszony erős, idős kezébe vette Yrene arcát. –

Hiszen mindannyiunkat megmentettél.

Yrene lehunyta a szemét, miközben Hafiza csókot lehelt a homlokára.

Áldásképp és búcsúzóul.

– Itt maradsz – folytatta Hafiza rendíthetetlen mosollyal. – De még ha egy

egész óceán választ is majd el, ez itt összeköt minket.

– Megérintette a mellkasát, épp a szíve felett. – És nem számít, hány év

telik el, a Torréban mindig otthonra lelsz. Mindig.

Yrene a saját szíve fölé emelte a kezét, és bólintott.

Hafiza megszorította a vállát, majd elfordult, hogy visszasétáljon a
betegeihez.

Yrene azonban utánaszólt:

– Mi lenne, ha…

Hafiza felvont szemöldökkel megfordult.

– Igen?

Yrene nyelt egyet.

– Mi lenne, ha miután letelepedtem Adarlanban, és megszültem ezt a

babát... Ha amikor eljön a megfelelő időpont, akkor létrehoznám a saját
Torrémat itt?

Hafiza oldalra billentette a fejét, mintha a szavak ütemét hallgatná, ahogy

visszhangot vernek a szívében.

– Az északi Torre Cesme.

Yrene így folytatta:

– Adarlanban. Résvárban. Egy új Torre, hogy visszanyerjük mindazt, amit

Erawan elpusztított. Hogy tanítsuk a gyerekeket, akiknek talán fogalmuk
sincsen róla, hogy milyen képességeik vannak, és azokat, akik már velük
születnek.

Hiszen az a rengeteg tündér, akik most beszivárogtak a harcmezőről,

azoknak a gyógyítóknak a leszármazottai, akik a Torre asszonyait az
erejükkel megajándékozták – olyan nagyon régen. Talán ismét segítenének.

Hafiza ismét elmosolyodott.

– Nagyon tetszik az ötlet, Yrene Westfall.

Azzal a gyógyítómester visszasétált a gyógyítás és fájdalom zűrzavarába.

Yrene viszont nem mozdult, keze enyhén dudorodó hasára siklott.

És elmosolyodott – szélesen, megállíthatatlanul –, ahogy jövőkép

rajzolódott ki előtte, fényes, mint a közelgő hajnal.

Közeledett a napfelkelte, Manon szemére mégsem jött álom.

Nem keresett olyan helyet, ahol megpihenhet, hiszen crochanek és

vasfogúak sebesültek meg, és még nem számolta össze teljesen, hányan
élték túl a csatát. A háborút.

Űr tátongott benne ott, ahol egykor tizenkét lélek izzott hevesen.

Talán ezért sem feküdt még le, pedig tudta, hogy Dorian minden
valószínűség szerint kerített fekhelyet. Ezért időzött még mindig a
fészekben. Abraxos ott szunyókált mellette, ő pedig egyre csak bámulta a
néma csatamezőt.

Vajon ott marad a felperzselt föld, miután elcipelik a holttesteket, megolvad

a hó, és eljön a tavasz? Vajon örökké így marad, jelezve, hol estek el?

– A végére jutottunk a számolásnak – jelentette Bronwen. A crochan

Glennisszel együtt lépett ki a toronyba vezető

lépcsőházból, Petrah-val a sarkukban.

Manon megacélozta magát, majd néma kérdésként intett.

Rossz hírt kapott. De ennél rosszabb is lehetett volna.

– Holnap összeszedjük a halottakat – szólalt meg halkan Manon. – És

amikor felkel a hold, elégetjük őket.
Ahogy az a crochaneknél és a vasfogúaknál is szokás. Másnap telihold lesz,
az Anya Méhe. Nagyszerű hold ahhoz, hogy elégessék az embert. Hogy
akkor térjen vissza a háromarcú istennőhöz, és újjászülethessen abban a
méhben.

– És utána? – kérdezte Petrah. – Mi lesz utána?

Manon Petrah, Glennis és Bronwen között járatta a tekintetét.

– Mit szeretnétek csinálni?

Glennis halkan így felelt:

– Hazamenni.

Manon nagyot nyelt.

– Te és a crochanek akkor távoztok, amikor csak…

– A Pusztaságba – pontosított Glennis. – Együtt.

Manon és Petrah összenézett.

– Nem lehet – mondta Petrah.

Bronwen ajka felfelé görbült.

– Dehogynem.

Manon pislogott. És újfent csak pislogni tudott, amikor Bronwen felé

nyújtotta az öklét, majd kinyitotta.

Tenyerén halványlila virág hevert, olyan picike, mint Manon

hüvelykujjának a körme. Gyönyörű és törékeny.

– A crochanek egy csapata most ért csak ide, egy kicsit elkéstek, de ők is
hallották a csatára hívást, és eljöttek. Egészen a Pusztaságból.

Manon egyre csak a lila virágot bámulta.

– Magukkal hozták ezt is. A Boszorkányváros előtti síkságról.

A sivár, véráztatta síkságról. Arról a földről, amin egyetlen virág sem nyílt,
nem volt ott semmiféle élet, csak fű, moha és…

Manon látása elmosódott, mire Glennis megfogta a kezét, és Bronwenéhez

húzta, hogy a boszorkány Manon tenyerébe ejthesse a virágot.

– Csak közösen vethetünk véget az átoknak – suttogta Glennis.

– Híd kell! Fény kell!

Híd a két nép között, épp olyan, amilyenné Manon is vált.

Fény – a Tizenhármak is fényt árasztottak utolsó pillanataikban, azzal

robbantak fel, nem sötétséggel.

– Ha olvad a vas – mormolta Petrah.

A Tizenhármak megolvasztották azt a tornyot. Benne a vasfogúakat. És

egyúttal saját magukat is.

– Ha virágok sarjadnak a véráztatta földből – folytatta Bronwen.

Manon térde megroggyant, ahogy kinézett a harcmezőre. Oda, ahová azt a

rengeteg virágot tették a véres romokra, ahol a Tizenhármakat utolérte a
végzetük.

Glennis szólalt meg most:

– Amikor a föld tanúbizonyságot tesz…

A csatamező, ahol annyi különböző királyság és nép uralkodója és tagja

tette tiszteletét. Hogy tanúbizonyságot tegyen a Tizenhármak mellett, és
tisztelettel adózzon az emlékük előtt.

Némaság borult rájuk, amit Manon tört meg reszkető hangon, suttogva,
miközben azt a picike, hihetetlenül értékes virágot tartotta a tenyerében: –
Akkor térjetek haza!
Glennis fejet hajtott.

– Az átok megtört. És egy népként térünk haza.

Megtört az átok.

Manon csak bámult rájuk, légzése szaggatottá vált.

Aztán felébresztette Abraxost, és néhány szívdobbanással később már a

nyeregbe is kapaszkodott. Nem magyarázkodott, nem búcsúzott,
egyszerűen csak kiröppentek a múló éjszakába.

Wyvernjét a felperzselt föld felé irányította a csatamezőn.

Egyenesen a szívéhez.

És könnyek között, mégis mosolyogva, örömében és bánatában nevetve

Manon a földre helyezte azt az értékes virágot a Pusztaságról.

Hálából és szeretetből.

Hogy tudják, hogy Asterin tudja ott, abban a létsíkban, ahol kéz a kézben
sétál a vadászával és a gyermekével, hogy sikerrel jártak.

Hogy hazamennek.

Aelin szeretett volna aludni, de képtelen volt rá. Nem foglalkozott azokkal,
akik szobát, ágyat ajánlottak neki a palotában uralkodó káoszban.

Helyette Rowannel a nagycsarnokba mentek, hogy a sebesültekkel

beszéljenek, hogy felajánlják a segítségüket azoknak, akiknek a legnagyobb
szüksége volt rá.
A terraseni elveszett tündérek, a hatalmas farkasaik és a befogadó emberi
törzs is éppúgy beszélni akart vele, mint Orynth lakói. Hamarosan kiderül,
hogyan találták meg a Farkas törzset egy évtizeddel ezelőtt, hogyan
olvadtak be közéjük a hegyek és az azon túl fekvő területek vadonjában. Az
egész világ megtudja majd.

Gyógyítóik megtöltötték a nagycsarnokot, összedolgoztak a Torre

asszonyaival. Mind a déli kontinens népének leszármazottai voltak, és a
jelek szerint ugyanazok tanították is őket.

Többtucatnyi tettre kész gyógyító, mindegyiknél létfontosságú ellátmány.

Könnyedén felvették a Torréból érkezők ritmusát.

Mintha évszázadok óta ezt csinálták volna.

És amikor az ember és tündér gyógyítók kitessékelték őket, Aelin

bolyongani kezdett.

Végigjárt minden egyes folyosót és szintet, bepillantott a szellemekkel és

emlékekkel teli szobákba. Rowan némán, biztosan lépkedett mellette.

Szintről szintre jártak, egyre feljebb jutottak.

Már majdnem az északi torony tetején jártak, amikor hajnalodni kezdett.

A reggel kegyetlenül hidegnek bizonyult, főleg a világ fölé magasodó

toronyban, azonban látszott, hogy tiszta nap áll előttük.

Fényes.

– Hát itt történt – biccentett Aelin az erkély kövezetét csúfító fekete foltra.
– Itt lelte halálát Erawan egy gyógyító keze által. – Felvonta a szemöldökét.
– Remélem, le tudjuk mosni.

Rowan felhorkant. Amikor Aelin hátrapillantott a válla felett, a szél a haját

lobogtatta, és látta, hogy Rowan összefont karral az ajtónak dől.

– Komolyan mondom – erősködött Aelin. – Undorító lenne, ha itt maradna

ez a mocsok. Ezen az erkélyen szeretnék napozni.
Teljesen tönkretenné.

Rowan kuncogott, ellökte magát az ajtótól, majd az erkély korlátjához

sétált.

– Ha nem jön le, terítünk majd rá szőnyeget.

Aelin felnevetett, és odaállt hozzá, nekidőlt Rowan meleg testének,

miközben a napfény bearanyozta a csatateret, a folyót, az Agancs-
hegységet.

– Most már láttál minden egyes folyosót, szobát és lépcsősort.

Mit gondolsz az új otthonodról?

– Kicsit szűkös, de valahogy majd csak megleszünk – válaszolt Rowan.

Aelin oldalba könyökölte, és a közeli nyugati torony felé intett áliával. Míg
az északi torony magasra nyúlt, addig a nyugati szélesen terült el. Óriási
volt. A tetején iszonyatos mélység fölé nyúlva elfalazott sziklás kert
csillogott. A király kertje.

Vagyis most már a királynőé, gondolta Aelin.

Nem maradt más, csak a tüskék és a hó. Aelin azonban emlékezett még rá,
hogy milyen volt, amikor még Orlonhoz tartozott. A rózsákra, a lecsüngő
lilaakácok szövevényére, a szökőkutakra, amiknek vize egyenesen a kert
széle felé folyt, hogy aláhulljon a nyílt térben, az almafára, aminek virágai
tavasszal hókupacokra emlékeztettek.

– Eddig eszembe sem jutott, milyen kapóra jön majd Fürgének

– jegyezte meg a titkos magánkerttel kapcsolatban. Ahová csakis a királyi

család tagjai léphetnek be. Olykor csakis a király vagy a királynő. – Nem
kell majd leszaladnia a torony lépcsőjén minden alkalommal, amikor
pisilnie kell.

– Biztos vagyok benne, hogy az őseid a kutyák vizelési szokásait tartották

szem előtt, amikor megépítették.
– Én azt tartottam volna! – morogta Aelin.

– Azt el is hiszem! – vigyorgott Rowan. – De elmagyaráznád, hogy miért

nem ott vagyunk épp, hogy miért nem alszunk?

– A kertben?

Rowan megpöckölte Aelin orrát.

– A kert mögötti lakosztályban. A hálószobánkban.

Aelin gyorsan az erkély másik végére húzta Rowant. Hiába volt megviselt a
palota nagy része, a királyi hálószoba egészen jól átvészelte az elmúlt
időszakot. Nyilván az adarlani udvar sleppjéből használta valaki.

– Ki akarom takaríttatni, eltüntetni onnan Adarlant, mielőtt ott alszom –

vallotta be Aelin.

– Ó!

Aelin mélyet lélegzett, beszívta a reggeli levegőt.

Előbb hallotta, érezte meg őket illat alapján, mint ahogy megpillanthatta
volna. És amikor megfordultak, látták, hogy Lorcan és Elide lép ki a torony
erkélyére, nyomukban Aedionnal, Lysandrával és Fenrysszel. Ren
Allsbrook is felbukkant mögöttük, tétova léptekkel, óvatos pillantással.

Honnan tudhatták, merre találják őket, miért jöttek, Aelinnek fogalma sem
volt. Fenrys sebei végre összehúzódtak, de most két ugyanolyan, vöröslő
sebhely szabdalta az arcát homloktól állig.

Mintha észre sem vette volna – vagy egész egyszerűen nem érdekelte.

Aelin arra is felfigyelt, hogy Lorcan keze végig Elide hátán pihen. És hogy
mennyire ragyog a lány arca.

Aelin sejtette, mitől villanyozódott fel úgy Elide. Még Lorcan sötét
szemében is fény gyúlt.
Ettől még elkapta Lorcan tekintetét. És figyelmeztető pillantást lövellt felé,
ami elárult mindent, amit szóban nem fejezett ki: ha összetöri Perranth
úrnőjének a szívét, élve felperzseli. Aztán meghívja Feketecsőrű Manont,
hogy süssön vacsorát az égő

holttestén.

Lorcan a szemét forgatta, amit Aelin beleegyezésnek vett, és a többiek felé

fordult:

– Aludt közületek bárki?

Csak Fenrys emelte fel a kezét.

Aedion szemöldökét felhúzva a köveket csúfító fekete foltra nézett.

– Letakarjuk szőnyeggel – magyarázta Aelin.

Lysandra felnevetett.

– Remélem, valami giccsessel!

– Rózsaszínben és lilában gondolkozom. Virágokkal hímezve.

Erawan imádta volna.

A hím tündérek tátott szájjal néztek rá, Ren pedig pislogott.

Elide a nyakát behúzva kuncogott.

Rowan ismét felhorkantott.

– Legalább nem fogunk unatkozni az udvarban.

Aelin a mellkasához kapta a kezét, maga volt a megtestesült felháborodás.

– Te tényleg amiatt aggódtál, hogy unalmas lesz?

– Az istenek segítsenek! – morogta Lorcan, mire Elide belekönyökölt.

Aedion Renhez fordult. Az ifjú lord még mindig a bejáratnál állt, mintha
azon gondolkozna, felhúzza-e a nyúlcipőt.

– Most még menekülhetsz. Aztán magával ránt a vég nélküli bohózat.

Ren szeme összefonódott Aelinével. Kutatón nézett rá.

Aelin hallott Murtaugh-ról. Tudta, hogy nem most jött el az ideje annak,
hogy megemlítse. Ren szemét fájdalom felhősítette.

Úgyhogy nyíltan nézett rá. Őszintén. Melegen.

– Mindig szívesen látunk másokat is a bohózatunkban –

jegyezte meg Aelin, mintegy láthatatlan kezet nyújtva.

Ren ismét végigmérte.

– Mindent feladtál, mégis visszajöttél ide. Mégis harcoltál.

– Mindent Terrasenért tettem – felelte Aelin halkan.

– Igen, tudom – mondta Ren, akinek sebhelye olyan határozottan

kirajzolódott a felkelő nap fényében. – Most már értem. – Halovány
mosolyt küldött Aelin felé. – Azt hiszem, egy ilyen háború után rám fér
némi bohózat.

– Egyszer még megbánod, hogy ezt mondtad – motyogta Aedion.

Aelin azonban meghajolt.

– De még mennyire, hogy meg fogja! – Rávigyorgott az összesereglett

hímekre. – Esküszöm, hogy nem untatlak titeket könnyesre. Királynői
szavamat adom.

– És mi lesz az, amivel nem fogsz minket halálra untatni? –

érdeklődött Aedion.
– Újjáépítünk – felelte Elide. – Hosszas újjáépítésekbe fogunk.

– És kereskedelmi megállapodásokat kötünk – tette hozzá Lysandra.

– Kitanítjuk az új nemzedék mágiahasználóit – folytatta Aelin a sort.

A hímek erre ismét pislogni kezdtek.

Aelin oldalra billentette a fejét, és visszapislogott rájuk.

– Talán nincs mit átadnotok? – Csettintett egyet a nyelvével. –

Hárman igazi matuzsálemek vagytok. Ennél azért többet vártam a mogorva

vénségektől.

A hímek orrlyuka kitágult.

Aedion elvigyorodott, Ren pedig bölcsen összeszorította a száját, mielőtt ő

is hasonlóképpen tett volna.

– Négyen – vitatkozott Fenrys. – Négyen vagyunk matuzsálemek.

Aelin felvonta a szemöldökét.

Fenrys elvigyorodott, amitől széthúzódtak a sebhelyei.

– Vaughan még mindig ott van valahol. És most már szabad.

Rowan keresztbe fonta a karját.

– Többé nem kapják el.

Fenrys vigyora ekkor mindentudóvá vált. A síkságon táborozó tündérekre,

farkasokra és emberekre mutatott.

– Van egy olyan érzésem, hogy valaki odalent nagyon pontosan tudja, merre
keressük. – Aelinre pillantott. – Már ha szívesen fogadnál még egy
mogorva vénséget az udvarodban.
Aelin vállat vont.

– Ha meg tudod győzni, miért is ne?

Rowan erre elmosolyodott, és az eget kezdte pásztázni, mintha láthatná ott

szárnyalni régi barátját.

Fenrys rákacsintott.

– Megígérem, hogy ő nem lesz olyan gyászos, mint Lorcan. –

Elide rácsapott a karjára, mire Fenrys feltartott kézzel, nevetve odébb

ugrott.

– Kedvelni fogod – ígérte Aelinnek. – Minden hölgy kedveli –

tette hozzá, és rájuk kacsintott, Aelinre, Lysandrára és Elide-ra.

Aelin felnevetett, és hangja könnyedebbnek, szabadabbnak tetszett, mint

bármi az utóbbi időben, majd az ébredező királyság felé fordult.

– Jobb világot ígértem mindenkinek – mondta némi hallgatás után

ünnepélyesen. – Úgyhogy kezdjük azzal.

– Kezdjük a legkönnyebbel – jegyezte meg Fenrys. – Ezt már szeretem!

Aelin rávigyorgott.

– Tetszett ez a szavazzunk a rémkulcsokról dolog a múltkor.

Úgyhogy összehozunk még pár olyat.

Némaság. Majd Lysandra törte meg a csendet:

– Mégis miről szavazzunk?

Aelin vállat vont, és a zsebébe süllyesztette a kezét.

– Mindenféléről.
Aedion felvonta a szemöldökét.

– Például a vacsoráról?

Aelin a szemét forgatta.

– Igen, a vacsoráról. Tanács által helybenhagyott vacsora lesz.

Elide köhintett.

– Szerintem Aelin komoly dolgokra gondolt. A királyság irányításával

kapcsolatban.

– De hát te vagy a királynő – vitatkozott Lorcan. – Mégis miről kellene

szavazni?

– Az embereknek is kell, hogy legyen beleszólása abba, hogyan irányítjuk

őket. A politikai döntésekbe, amik rájuk is hatással vannak. Nekik is kell
legyen beleszólásuk, hogyan építjük újjá ezt a királyságot. – Aelin felszegte
az állát. – Királynő leszek, és a gyerekeim... – Arca felhevült, ahogy
Rowanre mosolygott. – A gyerekeink – tette hozzá némileg gyengédebben
– is uralkodni fognak. Egy nap majd. De Terrasennek is kell, hogy legyen
beleszólása. Minden egyes területnek, függetlenül attól, hogy milyen lord
uralja éppen, hallatnia kell a hangját. Olyasvalaki által, akit a nép választ
meg.

A hím tündérek összenéztek. Rowan így szólt:

– Volt egyszer egy királyság keleten. Nagyon régen. Ők is ilyesmikben

hittek. – Büszkeség csillant a szemében, fényesebben, mint a hajnal. – A
béke és a tudás fellegvára volt. Jelzőfény a világ egy távoli, erőszakkal teli
részében. Amint újjáépítjük Orynth könyvtárát, megkérdezzük a tudósokat,
mit tudnak még elmondani róluk.

– Vagy akár mi magunk is felvehetjük velük a kapcsolatot –

javasolta Fenrys. – Hátha valamelyik tudósuk vagy vezetőjük eljönne ide.

Hogy segítsen nekünk. – Vállat vont. – Én szívesen megcsinálom.
Odautazom, ha szeretnéd.
Aelin tudta, hogy Fenrys komolyan gondolja, hogy szívesen utazna
képviselőjükként. Talán így fel tudná dolgozni mindazt, amit látott, amit
elszenvedett. Talán így megbékélne a testvére halálával. Saját magával.
Aelin úgy sejtette, az arcát csúfító sebhelyek elhalványulnának, ha Fenrys
úgy akarná.

Aelin bólintott.

És bár nagyon szívesen elküldte volna Fenryst bárhová, ahová a hím menni
szeretett volna…

– A könyvtárat? – bukott ki belőle.

Rowan erre elmosolyodott.

– És a Királyi Színházat.

– De hát itt nem volt színház, nem úgy, mint Résvárban.

Rowan mosolya kiszélesedett.

– Hát most lesz!

Aelin leintette.

– Tényleg emlékeztetnem kell, hogy bár megnyertük a háborút, a kincstár

azért nincs dugig arannyal?

Rowan átkarolta Aelin vállát.

– Tényleg emlékeztetnem kell, hogy mivel lefejezted Maeve-et, ismét

doranelle-i herceg vagyok, és hozzáférek a vagyonomhoz és a
birtokaimhoz? És mivel kiderült, hogy Maeve szélhámos volt, a vagyona
fele a tiéd... A másik fele pedig a Whitethornoké?

Aelin lassan pislogott. A többiek elvigyorodtak. Még Lorcan is.

Rowan megcsókolta.

– Egy új könyvtár és Királyi Színház – mormolta a szájára. –

Vedd úgy, hogy ezt ajándékozom neked mint páromnak, tűzszívű

lány.

Aelin elhúzódott, hogy Rowan arcát fürkéssze. Hogy leolvassa róla az

őszinteséget és a meggyőződést.

Majd átkarolta, és a világosodó égboltra nevetve könnyekben tört ki.

Rengeteg találkozót tart majd aznap, határozta el Aelin, ahogy a

gyakorlatilag üres, poros helyiségben állt, és a szövetségeseire mosolygott.
A barátaira.
A
kék-zöld

foltos,

sebekkel

teli

Briarcliffi

Ansel

visszamosolygott.

– Az alakváltód jól hazudott – jegyezte meg. – Szégyellem magam, hogy

nem láttam át a csaláson.

Galan herceg, aki éppolyan rossz bőrben volt, felnevetett.

– Nekem mentségemre szóljon, hogy sosem találkoztunk még.

– Fejet hajtott Aelin előtt. – Úgyhogy örülök, hogy megismerhetlek,

kuzinom!

Aelin a helyiségben álló egyetlen bútordarabnak, egy félig elkorhadt

asztalnak dőlt, és a hercegre vigyorgott.

– Én láttalak már téged egyszer, messziről.

Galan Ashryver szeme felragyogott.

– Gondolom, az még a korábbi foglalkozásod idején volt, és köszönöm,

hogy nem öltél meg.

Aelin kuncogott, Rolfe pedig a szemét forgatta.

– Igen, kalózkapitány?

Rolfe intett tetovált kezével, körme alatt még mindig vér éktelenkedett.

– Nincs hozzáfűznivalóm.

Aelin vigyorgott.

– Te vagy a mikéni nép örököse – mondta. – Az ilyen kisstílű

civakodások méltóságodon aluliak már.

Ansel felhorkantott, mire Rolfe rámeredt.

– És mi a terved számukra? – kérdezte Aelin.

Az egész udvarnak vele kellett volna lennie, de amikor elküldte Evangeline-

t, hogy hívja össze a szövetségeseit, végül úgy döntött, hagyja őket pihenni.
Rowan elment végre megkeresni Endymiont és Sellene-t. Utóbbi nagy
horderejű információt tud majd meg a saját jövőjével kapcsolatban.
Doranelle jövőjével kapcsolatban.

Rolfe vállat vont.

– Majd eldöntjük, merre menjünk. Hogy visszatérjünk-e a Koponyaöbölbe,

vagy... – Összehúzta tengerzöld szemét.

– Vagy? – kérdezte Aelin édesdeden.

– Vagy építsük-e újjá az otthonunkat Iliumban.

– Miért nem te magad döntöd el? – érdeklődött Aelin.

Rolfe intett tetovált kezével.

– Az életüket kockáztatták ebben a háborúban. Nekik kell eldönteniük,
mihez akarnak kezdeni vele most, hogy túlélték.

– Bölcs döntés – csettintett Aelin a nyelvével. Rolfe megdermedt, de aztán

elernyedt, amikor észrevette az Aelin tekintetéből sugárzó melegséget. Ő
azonban ekkor már Ilias felé fordult, az orgyilkos felé, akinek páncélja
behorpadt, tele volt karcolásokkal. – Szóltál akár egyetlen szót is a háború
alatt?

– Nem – felelte helyette Ansel. A Néma Mester fia az ifjú királynőre nézett.
És állta a pillantását.

Aelin pislogott egyet kettejük láttán. Semmi ellenségesség, semmi félelem.

Esküdni mert volna, hogy Ansel elpirul.

Aelin megkegyelmezett régi barátjának, és így szólt az összegyűltekhez:

– Köszönöm.

Ismét felé fordultak.

Aelin nagyot nyelt, és a szívére tette a kezét.

– Köszönöm, hogy eljöttetek, amikor erre kértelek titeket.

Köszönöm Terrasen nevében. Az adósotok vagyok.

– Mi voltunk a te adósaid – vitatkozott Ansel.

– Én ugyan nem – motyogta Rolfe.

Aelin rávigyorgott.

– Milyen jól szórakozunk majd, te meg én! – Végignézett a szövetségesein,

akik bár harcban megfáradtak és nyúzottak voltak, még mindig biztosan
álltak a lábukon. Mindannyian megálltak a lábukon. – Szerintem tényleg
nagyon jól fogunk szórakozni.
Délben Aelin felkereste Manont a boszorkányok egyik fészkében. Abraxos
a csatamezőt bámulta.

Oldalát és szárnyait kötszer pöttyözte. A korábbi parancsnokot

gyakorlatilag beborította.

– A crochanek és a vasfogúak királynője – szólalt meg Aelin köszönésképp,

és halkan füttyentett, mire Manon lassan felé fordult. Aelin a körmét
piszkálta. – Nem semmi.

Azonban a felé forduló boszorkány arcán...

Kimerültség látszott. Gyász.

– Hallottam – mondta Aelin halkan, és leeresztette a kezét, de nem lépett

közelebb.

Manon nem szólt semmit, és a hallgatása mindent elárult, amit Aelin tudni
akart.

Nem, Manon nincs jól. Igen, teljesen tönkretette őt, ami történt. Nem, nem
akar róla beszélni.

Így hát Aelin csupán ennyit mondott:

– Köszönöm.

Manon egy bólintásfélével reagált. Úgyhogy Aelin a boszorkányhoz sétált,

majd el mellette. Egyenesen Abraxoshoz, aki ott ült, és Theralist bámulta. A
felperzselt földrészt.

Aelin szíve megfeszült a látványra. A wyvern, a föld, a mögötte álló

boszorkány láttán. De leült a wyvern mellé. Végigsimított az állat fején.
Abraxos a kezéhez dörgölőzött.

– Emléket állítunk – mondta Abraxosnak és Manonnak. – Ha szeretnétek,

ott, azon a ponton építjük fel. Hogy soha senki ne feledhesse, miféle
áldozatot hoztak. Hogy kinek köszönhetjük.
Szél dalolt a toronyban, üresen, csípősen. Majd léptek alatt zizegett a
szalma, és Manon is leült melléjük.

Aelin azonban nem szólt többet, nem kérdezősködött. És amikor Manon

rájött, hogy nem fog, megereszkedett a válla, lehajtotta a fejét. Ahogy más
mellett talán sosem tette volna. Mert más nem érthette meg azt a terhet, ami
az ő kettejük vállát nyomta.

A két királynő némán bámulta a felperzselt földet. És az azon túl sarjadó

jövőt.

119. FEJEZET

TÍZ NAPBA TELT MINDENT ELINTÉZNI.

Tíz nap alatt ürítették ki a tróntermet, sikálták végig az alsóbb szinteken a

folyosókat, kerítettek megfelelő ételt és szakácsokat.

Tíz nap alatt takarították ki az uralkodói lakosztályt, találtak megfelelő

ruhát, és díszítették fel a tróntermet királynői pompájába.

Örökzöld füzérek lógtak a padokról és a gerendákról, és ahogy Rowan a

trónterem emelvényén állt, és az összesereglett tömeget figyelte, el kellett
ismernie, hogy Lysandra lenyűgöző munkát végzett. Gyertyák lángja
lobbant mindenütt, és friss hó hullott előző éjszaka, elfedve a csata után
ottmaradt sebeket.

Aedion mocorgott Rowan mellett, Lorcan és Fenrys pedig egyenesen előre

nézett.

Mindannyian megmosakodtak, megfésülködtek, és olyan ruhát viseltek,

amiben herceghez méltóan festettek.

Rowan nem szerette az ilyesmit. Ezüstszállal szőtt zöld kabátja bizonyult a

legkevésbé praktikus holminak, amit valaha felöltött.

Legalább az oldalán ott lógott a kardja, míg a másikon Goldryn.

Szerencsére a jelek szerint Lorcan is éppolyan kényelmetlenül érezte magát
fekete ruhájában, mint ő. Ha bármi mást viselnél, ugratta Aelin Lorcant, a
feje tetejére állna a világ. Úgyhogy feketében, mintha temetésre jönnél!

Lorcan a szemét forgatta. Azonban Rowan látta Elide arcát, amikor kiszúrta
őt Lysandrával néhány pillanattal korábban a trónterem melletti folyosón.
Látta a lány arcára kirajzolódó szerelmet és vágyat, amikor végignézett
Lorcanen az új ruhájában.

És arra gondolt, hogy hamarosan esküvőt szervezhetnek ebben a teremben.

Rowan a szintén terraseni zöldbe öltözött Aedionra pillantott, és

haloványan elmosolyodott. Két esküvőt is, valószínűleg még mielőtt
beköszönt a nyár. Függetlenül attól, hogy sem Lysandra, sem Aedion nem
említett ilyesmit.

Az utolsó vendégek is beszállingóztak a zsúfolásig telt terembe, és Rowan

körbenézett az első néhány sorban ülő uralkodókon és szövetségeseken.
Briarcliffi Ansel folyton-folyvást mocorgott szintén vadonatúj nadrágjában
és kabátjában, Rolfe pedig a pad támlájára fektette a karját mögötte, és
vigyorogva figyelte, milyen kellemetlenül érzi magát a királynő. Ilias a
népe fehér, redős ruháját viselve ült Ansel másik oldalán, teljes, zavartalan
nyugalomban. Egy sorral előrébb Galan felszegett állal foglalt helyet
hercegi öltözékében. Rákacsintott Rowanre, amikor belenézett Ashryver
szemébe.

Rowan csupán fejet hajtott a fiatalember előtt. Ahogy aztán a saját

unokatestvérei, Enda és Sellene előtt is, akik a folyosóhoz közel ültek.
Utóbbi jó néhány órán keresztül nem tudott felállni, amikor Rowan
elmagyarázta neki, hogy most már ő Doranelle királynője. A keleti
tündérkirálynő.

Ezüsthajú unokatestvére nem új címéhez méltóan öltözött ma –

Endához hasonlóan azt vette fel, ami leginkább épségben maradt a

csatában.
Mekkora változás vár Doranelle-re! Rowan tudta jól, hogy képtelenség
lenne megjósolni, mi minden lesz másképpen ezentúl.

A Whitethorn család uralkodik majd, Mora vérvonala végre visszakapja a

trónt, azonban most már rajtuk, Sellene-en múlik, miképpen kormányozzák
a birodalmat. Hogy miképpen változnak a tündérek most, hogy már nem
uralkodik felettük sötét királynő.

Az még nem derült ki, hány tündér marad majd itt, Terrasenben. Hogy
hányan kívánják itt megalapozni az életüket, ebben a háború sújtotta
királyságban, hogy hányan választják az újjáépítés kemény éveit a könnyű,
gazdag lét helyett. A tündérharcosok, akikkel az elmúlt két hétben
találkozott, nem szóltak egy szót sem, ám sokakon látta, hogy vágyakozva
pillanatnak az Agancs-hegység, Tölgyváld irányába. Mintha ők maguk is
hallották volna a vadon széllel érkező, hívó szavát.

Persze akadtak mások is, azok a tündérek, akik itt éltek Terrasen eleste
előtt. Akik eljöttek, amikor Aelin kétségbeesetten könyörgött nekik, és most
hazatértek a Farkas törzs hajlékai között elrejtett otthonaikba az Agancs-
hegységen túli vidéken, hogy felkészüljenek a visszaútra. Hogy végre
hazatérhessenek Terrasenbe. Talán néhány farkast is magukkal hoznak
majd.

Ő azon fog munkálkodni, hogy ez a királyság méltó legyen a visszatértükre.

Méltó mindazok számára, akik itt élnek, legyenek emberek, tündérek vagy
boszorkányok. Hogy olyan hatalmas királysággá váljanak, mint egykor
voltak – vagy még annál is nagyszerűbbé. Éppolyan csodássá, mint amilyen
messze délen terül el a Keskeny-tenger túlpartján, bizonyítva, hogy igenis
létezhet birodalom békében, jólétben.

A kagán gyerekei rengeteget meséltek nekik az elmúlt napokban a saját

birodalmukról – a politikájukról, a különböző

népekről. Ők most együtt ültek a trónterem másik felében Chaollal és

Doriannel. Yrene és Nesryn is ott foglalt helyet, mindketten csodás
ruhában, amiről Rowan azt feltételezte, kölcsönbe kapták. Hiszen nem
voltak nyitva üzletek, és senkinek sem maradt semmiféle raktárkészlete.
Csoda, hogy egyáltalán tiszta ruha jutott mindannyiuknak.
Legalább Manon nem foglalkozott azzal, hogy kicicomázza magát, a bőrből
készült boszorkányruháját viselte. A csillagkorona azért ott pihent a fején,
fénybe vonta Kékvérű

Petrah-t és Bronwen Crochant, akik a két oldalán foglaltak helyet.

Aedion nagyot nyelt, mire Rowan a nyitott ajtóra pillantott.

Aztán oda, ahol most Lord Darrow állt az üres trón mellett.

Nem rendes trón volt – csak egy nagyobb, szebb szék, amit a rengeteg
borzalmas közül választottak ki.

Darrow is a nyitott ajtó felé meredt, arca rezzenéstelen maradt.

Szeme mégis fénylett.

Trombitaszó harsant.

Négy hangjegynyi jelzés. Amit háromszor ismételtek el.

Megnyikordultak a padok, ahogy mindenki az ajtó felé fordult.

Az emelvény és egy festett faparaván mögött zenészek kis csapata

ünnepélyes dallamot játszott. Nem olyan csodás, hatalmas zenekar, mint
ami egy ilyen eseményhez dukálna, de a semminél mégis több.

Nem mintha számított volna.

Hiszen ekkor Elide jelent meg orgonalila ruhában, sötét, befont haját
szalagok alkotta füzér díszítette. Minden egyes lépést bicegve tett meg, és
Rowan tudta, hogy azért, mert megkérte Lorcant, ne könnyítse meg a
járását. A saját két lábán akart végiglépdelni a padok közötti hosszú
folyosón.

Perranth úrnője egyenes tartással, kecsesen sétált el az emelvényig, kezében

magyalcsokrot szorongatott. Perranth úrnője

– és egyben Aelin egyik udvarhölgye. Legalábbis a mai napra.

Aelin koronázására.

Elide már félúton járt, amikor Lysandra is belépett zöld bársonyruhájában.

Morajlás futott végig a termen. Nemcsak elképesztő szépsége, hanem a
lénye miatt is.

Az alakváltó, aki megvédte a királyságukat. Aki segített legyőzni Erawant.

Lysandra felszegett állal sétált el a padok mellett, és még Aedion is

felemelte a fejét, amikor meglátta őt. Caraverre úrnőjét.

Ezután Evangeline jelent meg, vörös-arany haját zöld szalagok díszítették,

és ragyogott, sebhelyei szélesre húzódtak a színtiszta boldogságtól. Arran
ifjú úrnője. Darrow gyámleánya. Aki valahogy megolvasztotta az idős férfi
szívét annyira, hogy meggyőzze Terrasen többi lordját, engedjenek.

Hogy fogadják el, Aelin a jogos trónörökös.

Két nappal ezelőtt kapták meg a dokumentumokat.

Mindannyian aláírták.

Elide a tróntól jobbra állt meg. Aztán Lysandra, majd Evangeline is

elfoglalta a helyét mellette.

Rowan szíve hangosan dübörgött, ahogy mindenki az immár kiürült

folyosót figyelte. Ahogy a zene egyre hangosabban és hangosabban
harsogott, ahogy Terrasen dala csendült.

És amikor a dal elérte a tetőpontját, amikor a világ fejedelmi, rendíthetetlen

hanggá vált, megjelent ő.

Rowan térde megroggyant, ahogy mindenki felállt.

Aelin fodrozódó, habkönnyű zöld-ezüst ruhát viselt, aranyhaját kibontotta.

Megtorpant a trónterem bejáratánál.

Rowan még sosem látott hozzá fogható szépséget.

Aelin végignézett a hosszú folyosón. Mintha mérlegelt volna minden egyes,
az emelvényhez vezető lépést.

Ami hazavezeti. Mintha vele együtt az egész világ megdermedt volna, ott
várt volna a küszöbön.

Aelin felragyogott, fényesebben, mint odakint a hó, felszegte a fejét, és

megkezdte végső útját hazafelé.

Minden egyes megtett lépés, minden egyes út idevezetett.

A barátai, a szövetségesei arca elmosódott, ahogy elhaladt mellettük.

A rá váró trón felé. A korona felé, amit Darrow a fejére tesz majd.

Minden egyes lépés végigvisszhangzott a talajon. Aelin parazsakat idézett,

ott izzottak ruhájának lebegő uszálya mögött.

Remegett a keze, mire erősebben szorította az örökzöldekből álló csokrot.

Örökzöld – ez jelképezte Terrasen örök uralmát.

A trónhoz vezető minden egyes lépés rémisztőnek tűnt, mégis hívogatta.

Rowan jobboldalt állt, fogai kivillantak heves vigyorának köszönhetően,

amit, kiképzés ide vagy oda, nem tudott elfojtani.

Aedion baloldalt állt. Fejét felszegte, arcán könnyek csorogtak, oldalán

Orynth kardja lógott.

Miatta mosolyodott el Aelin. A gyerekek miatt, akik egykor voltak,

mindazért, amit elvesztettek.

Amit most visszaszereztek.

Aelin elhaladt Dorian és Chaol mellett, és biccentett nekik.

Rákacsintott Briarcliffi Anselre, aki a kabátja ujjával szárította fel a

könnyeit.

Aztán Aelint már csupán három lépcsőfok választotta el az emelvénytől, és

Darrow odasétált hozzá.

Amit az idős lord előző este elmagyarázott, azt Aelin újra és újra, órák
hosszat gyakorolta egy poros lépcsősoron: felment azon a három
lépcsőfokon, és letérdelt a legfelsőre.

Uralkodása idején most először és utoljára térdel le.

Az egyetlen dolog előtt, ami előtt hajlandó térdet hajtani.

A koronája előtt. A trónja előtt. A királysága előtt.

A teremben mindenki állva maradt, hiába intett nekik Darrow, hogy

leülhetnek.

Aztán felhangzottak a szavak az ősi nyelven. Szent, régi szavak buktak elő
tökéletesen Darrow szájából, aki annyi évtizeddel ezelőtt maga koronázta
meg Orlont.

Terrasen szolgálatába ajánlod életedet, testedet, lelkedet?

Mire Aelin szintén az ősi nyelven válaszolt, úgy, ahogyan azt előző este
Rowannel addig gyakorolták, amíg már ólmos súly húzta a nyelvét.
Terrasennek ajánlok mindent, ami vagyok, mindent, ami felett rendelkezem.

Akkor tégy esküt!

Aelin szíve hevesen vert, és tudta, hogy Rowan pontosan hallja, de fejet
hajtott, és így szólt: Én, Aelin Ashryver Whitethorn Galathynius halhatatlan
lelkemre esküszöm, hogy védelmezni, gondozni és tisztelni fogom Terrasent
mostantól fogva életem utolsó napjáig.

Úgy legyen, felelte Darrow, és kinyújtotta a kezét.

Nem Aelin, hanem Evangeline felé, aki zöld bársonypárnával a kezében
előrelépett.

Azon pihent a korona.

Adarlan elpusztította az agancstrónt. Megolvasztotta a koronáját.

Úgyhogy újat készíttettek. Az elmúlt tíz napban, azt követően, hogy

eldöntötték, itt fogják megkoronázni a világ előtt, kerítettek

egy aranymíves mestert, hogy készítsen koronát a wendlyni buckákból

lopott arany maradékából.

Összefonódó pántokkal, mintha agancsok lennének, hogy azok tartsák a

drágakövet a közepén.

Nem valódi drágakövet persze, annál sokkal értékesebbet.

Darrow maga nyújtotta át Aelinnek.

A megmunkált kristályt, amibe az Orlon idején nyíló királylángot zárták.

A virág még a korona fénylő fémje mellett is rubinként ragyogott, szédítő

látványt nyújtott a délelőtti fényben, ahogy Darrow felemelte a koronát a
párnáról.

Az emelvény mögötti ablakokon beáradó fénysávba emelte.

Nem véletlenül döntöttek úgy, hogy ebben az időpontban tartják meg a

ceremóniát, akkor, amikor így süt ide a nap. Hogy maga Mala áldhassa
meg.

És bár a fény úrnője többé nem létezett már, Aelin esküdni mert volna, hogy
meleg kéz érintését érzi a vállán, ahogy Darrow a nap felé emeli a koronát.

Esküdni mert volna, hogy mind ott állnak mellette, azok, akiket tűzszívével
annyira szeretett. Azok, akiknek a történetét most a bőrére tetoválva viselte.
És ahogy a korona süllyedni kezdett, Aelin megfeszítette a fejét, a nyakát, a
szívét, és felragyogott az ereje. Azokért, akik nem érhették meg, azokért,
akik harcoltak, az egész világért, akik figyelő szemüket rájuk vetették.

Darrow a fejére tette a koronát, ami súlyosabbnak bizonyult, mint amire

Aelin számított.

Aelin lehunyta a szemét, hagyta, hogy a vállára nehezedjen a súly, ami

egyszerre volt teher és áldás.

– Állj fel – szólalt meg Darrow –, Aelin Ashryver Whitethorn Galathynius,

Terrasen királynője!

Aelin visszanyelte a zokogását. És bár hangosan dübörgő szíve azzal

fenyegetett, hogy kiugrik a helyéről, Aelin lassan felállt.

Darrow szürke szeme fénylett.

– Éljen soká a királynő!

És ahogy Aelin megfordult, kiáltás futott végig a termen, visszhangot vert

az ősrégi köveken, hogy aztán kifusson az összegyűlt városlakókhoz a
palotán kívül.

– Éljen Aelin! Terrasen királynője!

Amikor Rowan ajkáról, Aedionéról hallotta, majdnem térdre rogyott, de

azért csak elmosolyodott. Felszegte az állát, és mosolygott.

Darrow a rá váró trónra mutatott, arra az utolsó két lépésre.

Amint leül, vége a ceremóniának.

De előbb még…

Aelin balra fordult. Aedion felé. És halkan, mégis jól hallhatóan így szólt:

– Ez téged illet attól a naptól fogva, hogy megszülettél, Aedion herceg.

Aedion megdermedt, ahogy Aelin felhúzta fátyolkönnyű

ruhájának ujját, felfedve alkarját.

Aedion válla megremegett a könnyek erejétől.

Aelin sem tartotta vissza hát a sajátjait, ahogy remegő ajakkal feltette a
kérdést:

– Véresküt fogadsz nekem?

Aedion térdre hullott előtte.

Rowan némán átnyújtott neki egy tőrt, de Aelin megdermedt, miután a karja
fölé emelte.

– Akkor is küzdöttél Terrasenért, amikor más nem tette.

Minden nehézséggel szembenéztél, akkor is kitartottál, amikor úgy tűnt,

nem maradt már remény, végig harcoltál ezért a királyságért.

Értem. Ezekért az emberekért. Esküszöl, hogy továbbra is így teszel,

egészen az utolsó lélegzetvételedig?

Aedion fejét lehajtva lehelt választ:

– Igen. Ebben az életben, és minden másikban is szolgállak téged. És

Terrasent.

Aelin Aedionra mosolygott, az érme másik oldalára, és sebet ejtett a karján,

majd odanyújtotta neki.

– Akkor igyál, herceg! És üdvözöllek!

Aedion gyengéden megfogta a karját, és a sebhez érintette az ajkát.

És amikor száján a vérrel elhúzódott, Aelin rámosolygott.

– Azt mondtad, az egész világ előtt akarsz véresküt fogadni –

mondta olyan halkan, hogy csak Aedion hallja. – Hát most megkaptad!

Aedion fuldokló nevetést hallatott, majd felállt, kitárta a karját, és jó erősen

magához szorította, mielőtt visszahátrált a helyére a trón mellett.

Aelin Darrow-ra nézett, aki még mindig várakozón állt ott.

– Hol is tartottunk?

Az idős lord halványan elmosolyodott, és a trónra mutatott.

– A ceremónia utolsó lépése.

– Aztán végre ebéd! – motyogta Fenrys sóhajtva.

Aelin elfojtotta a mosolyát, és megtette azt a két lépést a trónig.

Miután megfordult, hogy leüljön, ismét megdermedt.

Megdermedt, ugyanis apró alakok dugták be a fejüket a trónterem ajtaján.

Aelinből halk sikkantás szakadt fel, mire mindenki odafordult.

– Az aprónép! – mormolták az emberek, voltak, akik még el is húzódtak,

amikor a kis alakok susogó szárnnyal, csillogó pikkelyekkel végigsiettek a
padok árnyékában.

Egyikük az emelvényhez ment, és hosszú, zöld ujjaival letette ajándékukat

Aelin lába elé.

Egy második koronát.

Mab koronáját.

Ami korábban a nyeregtáskájában volt – bárhová került is a csata után. Úgy

tűnt, hozzájuk. És nem hagyták, hogy ismét elvesszen. Nem hagyták, hogy
elfeledkezzen róla.

Aelin felvette a lába elé helyezett koronát, és tátott szájjal figyelte a padok
árnyékába gyűlő aprónépet, akik egyszer sem pislogtak sötét, tágra nyílt
szemükkel.

– A nyugati tündérkirálynő – jelentette be Elide halkan, ám ennek ellenére

mindenki hallotta.

Aelin ujjai megremegtek, szíve csordultig telt, már-már fájt, ahogy

szemügyre vette az ősrégi, csillogó koronát. Aztán az aprónépre nézett.

– Igen – mondta nekik. – Titeket is szolgálni foglak. Életem utolsó napjáig.

Azzal Aelin meghajolt előttük. A már-már láthatatlan nép előtt, akik

annyiszor megmentették őt, és cserébe sosem kértek semmit.

Észak ura előtt, aki ugyanúgy túlélte mindazt, ami történt, ahogyan ő. Aki
sosem feledte el. Őket is szolgálni fogja, ahogy Terrasen minden egyes
alattvalóját.

Az emelvényen mindenki más is meghajolt. Majd a trónteremben is.

Ám az aprónép addigra már eltűnt.

Úgyhogy Aelin az aranyból, kristályból és ezüstből készítettre helyezte

Mab koronáját, és az ősi korona tökéletesen illett a másik mögé.

Ekkor Aelin végre elfoglalta a trónját.

Húzta őt, befészkelte magát a csontjai mellé ez az újfajta teher.

Nem volt többé orgyilkos. Nem volt többé csökönyös hercegnő.

És amikor Aelin felemelte a fejét, hogy szemügyre vegye az éljenző

tömeget, amikor elmosolyodott, Terrasen királynője, a nyugati
tündérkirálynő olyan fényesen ragyogott, akár egy csillag.
A szertartásnak azonban nem volt vége. Még nem.

Ahogy megszólaltak a harangok, jelezve, hogy megkoronázták, a város

összegyűlt népe örömujjongásban tört ki.

Aelin elindult, hogy köszöntse őket.

Lement a palota kapujához, udvara és barátai pedig követték, ahogyan a

trónteremben összegyűltek mind. És amikor megállt az óriási, díszes, zárt
kapunál, ami mögött a város és a világ várta őt, Aelin feléjük fordult.

Mindazok felé, akik eljöttek vele, akiknek azt köszönhették, hogy megérték
a mai napot, a harangok boldog kongását.

Magához intette az udvarát.

Majd Dorianre és Chaolra mosolygott, Yrene-re, Nesrynre, Sartaqra és a

társaikra. És őket is előrehívta.

Mindannyian homlokráncolva sétáltak oda hozzá.

A megkoronázott, ragyogó Aelin pedig csak ennyit mondott nekik:

– Gyertek velem! – A háta mögötti kapura mutatott. –

Mindannyian.

Ez nem csak egyedül az ő napja. A legkevésbé sem.

És amikor egyikük sem mozdult, Aelin előrelépett. Megfogta Yrene

Westfall kezét, és előrehúzta. Aztán Feketecsőrű Manont is.

Elide Lochant. Lysandrát. Evangeline-t. Nesryn Faliqot. Bortét, Hasart és

Briarcliffi Anselt.

Minden egyes nőt, aki vele harcolt, akár az oldalán, akár a távolban. Akik
mind a vérüket ontották, áldozták, és sosem vesztették el a hitüket, hogy ez
a nap eljöhet.
– Gyertek velem – ismételte Aelin, mire a hímek és a férfiak is követték –,
barátaim!

Még mindig zúgtak a harangok, ahogy Aelin biccentett a palota kapujában

strázsáló őröknek.

A kapu végül kitárult, és az összegyűlt nép üvöltése olyan hangosnak

bizonyult, hogy akár maguk a csillagok is beleremeghettek.

Egyesével sétáltak ki az ujjongó városba.

Az utcákra, ahol az emberek táncoltak és énekeltek, ahol sírtak és a

szívükhöz kapták a kezüket, amikor meglátták az integető

felvonulást, a mosolygó uralkodókat, harcosokat és hősöket, akik

megmentették a királyságukat, a vidéküket. Örömfény gyúlt a szemükben
újonnan megkoronázott királynőjük láttán.

Egy új világ várt rájuk.

Egy jobb világ.

120. FEJEZET

KÉT NAPPAL KÉSŐBB NESRYN FALIQ még mindig az egészen

hajnalig tartó bál fáradalmait nyögte.

De micsoda ünneplésben volt részük!

Semmi olyan pompásban, mint amit a déli kontinensen tapasztalhattak, ám

a nagycsarnokot megtöltő boldogság és nevetés, a lakoma és a tánc…
Nesryn tudta, sosem feledi, amíg csak él, emlékezni fog rá.

Még akkor is, ha halála napjáig nem piheni ki.

Még mindig fájt a lába attól a rengeteg tánctól, és látta, hogy egy órája,
reggelinél Aelin és Lysandra is emiatt zsörtölődik.
A királynő is táncolt – és olyan látványt nyújtott, ami szintén örökké
megmarad Nesrynben.

Az első táncot Aelinnek kellett vezetnie, és ő a párját hívta magához

partneréül. Mind a királynő, mind a társa átöltöztek a mulatságra, Aelin
arannyal szőtt fekete ruhát viselt, Rowan pedig ezüsttel hímzett feketét. És
micsoda párost alkottak ketten a táncparketten!

A királynőt mintha megdöbbentette volna – ugyanakkor a jelek szerint

nagyon élvezte is –, amikor a tündérherceg keringőre hívta, és egyetlen
lépést sem vétett. Annyira boldog lett tőle, hogy még lángkoronát is
varázsolt mindkettejüknek.

Ezzel kezdődött.

És maga a tánc… Nesryn nem találta a szavakat arra a gyorsaságra,

kecsességre, amivel táncoltak. Most először, mint királynő és társa. Minden
mozdulatuk kérdés és válasz volt, és amikor a zene felgyorsult, Rowan
pörgette, döntötte, forgatta Aelint, akinek fekete szoknyája fellibbent
annyira, hogy kilátsszon a lába, az arany cipellője.

Olyan gyorsan mozgott a lába, hogy parazsak izzottak fel a cipő

sarka alatt. Követték lebegő ruháját.

És amikor a keringő győzedelmes véget ért, megtorpantak –

tökéletesen, hirtelen. Majd a királynő Rowan nyaka köré fonta a karját, és

megcsókolta.

Nesryn még mindig mosolygott, ha erre gondolt, hiába fájt a lába,

miközben a poros teremben állt, ami a kagán gyermekeinek tanácstermévé
vált, és hallgatta, mit beszélnek.

– A gyógyítómester szerint még öt nap, és minden katonánk készen áll –

tájékoztatta Kashin herceg a testvéreit. És Doriant, akit szintén meghívtak a
mai tanácskozásra.
– Akkor indultok haza? – kérdezte Dorian, és némi szomorúság vegyült a
mosolyába.

– A többség – felelte Sartaq, hasonlóképp bánatosan.

Merthogy barátság szökkent szárba, hiába tombolt körülöttük a háború.

Valódi barátság szövődött, ami most kénytelen lesz átívelni az őket újfent
elválasztó óceánon.

Sartaq Dorianhez fordult:

– Azért kérettünk ide ma, mert szokatlan kérésünk van feléd.

Dorian felvonta a szemöldökét.

Sartaq összerezzent.

– Amikor

Ferian-résben

jártunk,

néhány

ruklovas

wyverntojásokat talált. Otthagyták őket, nem gondoskodtak róluk

többé. Vannak, akik itt szeretnének maradni. Hogy vigyázzanak rájuk. Hogy
kiképezzék őket.

Nesryn pislogott, éppúgy, ahogyan Dorian is. Neki senki sem szólt erről.

– Azt... Azt hittem, a rukhin sosem hagyja el a fészkét – bukott ki

Nesrynből.
– Ezek fiatal ruklovasok – felelte Sartaq mosolyogva. –

Kéttucatnyi csupán. – Visszafordult Dorianhez. – De könyörögtek, hogy

kérjem az engedélyedet, hadd maradjanak, amikor mi hazautazunk.

Dorian elgondolkozott.

– Miért is ne. – Szemében fény csillant, ahogy eszébe jutott valami, amit
egy időre most félretett. – Igazából megtiszteltetés lenne.

– Csak ne hagyd, hogy hazahozzák a wyverneket! – zsémbelt Hasar. – Soha

többé nem akarok wyvernt látni!

Kashin megpaskolta a nővére fejét, mire Hasar a fogát csattogtatta.

Nesryn kuncogott, de azonnal abba is hagyta, amikor észrevette, hogy

Dorian rá is szomorúan mosolyog.

– Azt hiszem, megint elveszítem a palotaőrségem parancsnokát

– mondta Adarlan királya.

Nesryn fejet hajtott.

– Nos... – Nem számított erre a beszélgetésre. Legalábbis nem most rögtön.

– De örülni fogok – folytatta Dorian –, hogy királynét nevezhetek

barátomnak.

Nesryn elpirult. És még vörösebbé vált, amikor Sartaq vigyorogva

kijavította Doriant:

– Nem királyné lesz. Katun.

Nesryn összerezzent, mire Sartaq Doriannel együtt felnevetett.

Aztán a király szorosan magához ölelte.

– Köszönöm, Nesryn Faliq! Mindent, amit tettél.

Nesryn torka túlságosan elszorult ahhoz, hogy megszólaljon, úgyhogy

válasz helyett csak megölelte Doriant.

És amikor a király magukra hagyta őket, amikor Kashin és Hasar korai ebéd
keresésére indult, Nesryn Sartaqhoz fordult, és megint összerezzent.

– Katun? Komolyan?

Sartaq sötét szemében tűz égett.

– Megnyertük a háborút, Nesryn Faliq. – Magához húzta. –

Úgyhogy most hazamegyünk.

Nesryn még életében nem hallott ilyen csodás szavakat.

Chaol a kezében szorongatott levélre meredt.

Egy órája érkezett, és még mindig nem nyitotta ki. Nem, csak elvette a
hírvivőtől – az Evangeline irányítása alatt álló rengeteg gyerek egyikétől –,
és visszahozta a szobájába.

Leült az ágyra, a megviselt helyiségben gyertyafény imbolygott, és

egyszerűen képtelen volt feltörni a vörös viaszpecsétet.

Elfordult a kilincs, és Yrene lépett be, fáradtan, ám fénylő

tekintettel.

– Aludnod kellene már.

– Ahogy neked is – felelte Chaol, és jelentőségteljes pillantást lövellt Yrene

hasára.
Yrene csak legyintett, éppolyan könnyedén, mint ahogyan elhessegette a
megmentő és az Erilea hőse titulusokat. Éppolyan könnyedén, ahogy
elhessegette az ámulattal teli pillantásokat és könnyeket, amik mellett
elhaladt.

Úgyhogy Chaol mindkettejük helyett büszke volt. Elmondja majd ő a

születendő gyermeküknek, milyen bátor, milyen elképesztő tettet hajtott
végre az anyja.

– Hát ez a levél? – kérdezte Yrene, és megmosta előbb a kezét, majd az

arcát az ablak melletti kancsó vizében.

Az üvegen túl elterülő város némaságba burkolózott –

elszunnyadt a hosszas építkezés után. Még az Agyar-hegység vademberei is

maradtak segíteni, és Chaol megfogadta, hogy a kedvességük elnyeri méltó
jutalmát. Már megnézte, hol tudná kibővíteni a nekik átadott területet – és
az Anielle és közöttük megszületett békét.

Chaol nyelt egyet.

– Anyámtól jött.

Yrene megdermedt, arcáról víz csöpögött.

– A... Miért nem nyitottad még ki?

Chaol vállat vont.

– Tudod, nem vagyunk mind olyan bátrak, hogy sötét urakkal nézzük
szembe.

Yrene a szemét forgatta, megtörölte az arcát, aztán lehuppant Chaol mellé

az ágyra.

– Szeretnéd, ha előbb én olvasnám el?

Chaol szerette volna.

A fene vigye el, bizony ezt szerette volna. Némán átnyújtotta a levelet.

Yrene nem szólt semmit, miközben kinyitotta a lezárt papirost.

Arany szeme végig-végigfutott a tintával rótt szavakon. Chaol ujjával a

térdén dobolt. Több esze volt annál, mintsem hogy fel-alá járkálással
próbálkozzon a gyógyítással töltött hosszú nap után.

Épphogy csak visszaért ide a botjával, és lerogyott az ágyra.

Yrene a nyakához kapta a kezét, ahogy megfordította a levelet, és elolvasta

azt, ami a hátulján állt.

Amikor felemelte a fejét, arcán könnyek csorogtak. Visszaadta Chaolnak a

levelet.

– Jobb, ha te magad olvasod el.

– Csak mondd el! – Majd később elolvassa. – Csak… Csak mondd el, mi áll
benne!

Yrene megtörölte az arcát. Ajka megremegett, ám szemében öröm csillant.

Színtiszta öröm.

– Az áll benne, hogy szeret téged. Hogy hiányoztál neki. Hogy ha nem
bánnánk, szeretne velünk élni. Ahogyan az öcséd, Terrin is.

Chaol a levélért nyúlt, és átfutotta a szöveget. Egyszerűen nem hitte el.

Csak akkor, amikor ő maga is elolvasta, hogy...

Attól a pillanattól fogva szeretlek, hogy megtudtam, ott növekedsz a

méhemben.

Nem fojtotta vissza a könnyeit.

Apád közölte, mit művelt a neked írt leveleimmel. Én pedig közöltem vele,
hogy nem térek vissza Anielle-be.

Yrene a vállára hajtotta a fejét, miközben Chaol a sorokat falta.

Hosszúra nyúltak az évek, ahogy közöttünk a távolság is, írta az anyja. De
miután letelepedtél a feleségeddel, a gyermekeddel, szeretnélek
meglátogatni. Annál tovább is maradni, Terrinnel együtt. Már ha részedről
is rendben lenne.

Aggodalmas, óvatos szavak. Mintha az anyja sem hitte volna igazán, hogy
beleegyezik majd.

Chaol elolvasta a levél többi részét is, és nagyot nyelt, ahogy elért az utolsó
sorokig.

Annyira nagyon büszke vagyok rád! Mindig is az voltam, mindig is az

leszek. És remélem, minél hamarabb újra látlak.

Chaol letette a levelet, megtörölte az arcát, és a feleségére mosolygott.

– Nagyobb házat kell majd építenünk – jelentette ki.

Yrene vigyorában ott ragyogott minden, amiben csak reménykedhetett.

Másnap Dorian felkereste Chaolt és Yrene-t a néhány szinttel lejjebb

helyezett kórteremben. Előbbi a kerekesszékében ült, úgy segített a
feleségének ellátni a sérült crochaneket. Intett nekik, hogy kövessék.

Szó nélkül engedelmeskedtek, nem kérdeztek semmit. Végül Manonnál

kötöttek ki, a fészekben. Épp Abraxost nyergelte fel a reggeli repüléshez.
Mindennap kirepült, már-már megszokássá vált számára, és Dorian tudta
jól, hogy ez éppúgy szolgálja a gyász féken tartását, mint a rend
fenntartását.

Manon megdermedt, ahogy rájuk nézett, szemöldökét összehúzta. Pár napja

találkozott már Chaollal és Yrene-nel. A találkozó csendes volt, de
egyáltalán nem hűvös, függetlenül attól, milyen rosszul alakult, amikor
Chaol megismerkedett a boszorkánnyal. Yrene csak megölelte őt, Manon
pedig mereven átkarolta, és amikor elváltak, Dorian esküdni mert volna,
hogy Manon arcának sápadtsága, komorsága kissé megenyhült.

– Hová mész, amikor mindenki útnak indul? – kérdezte Dorian a

boszorkánykirálynőt.

Manon aranyszínű szeme végig az ő arcát pásztázta.

Eddig nem merte megkérdezni tőle.

Nem mertek még erről beszélni. Ahogyan az apja nevét, a saját nevét sem
ejtette ki. Még nem.

– A Pusztaságba – felelte végül Manon. – Hogy kiderítsem, mit lehet tenni.

Dorian nagyot nyelt. Hallotta már a boszorkányokat, vasfogúakat és

crochaneket egyaránt erről beszélni. Érezte, hogy egyre idegesebbek, egyre
izgatottabbak.

– És utána?

– Nem lesz olyan, hogy utána.

Dorian rámosolygott, titkos, mindentudó mosollyal.

– Nem lesz?

– Mit akarsz? – kérdezte Manon.

Téged, bukott ki Dorianből majdnem. Mindenestől.

Ám végül így felelt:

– A rukhin egy része Adarlanban marad, hogy kiképezze a wyvernfiókákat.

Szeretném, ha ők alkotnák az új légi hadseregemet. És szeretném, ha te és a
többi vasfogú segítenétek nekik.
Chaol köhintett, és pillantásában egyértelműen kirajzolódtak a ki nem ejtett
szavak: Nekem mégis mikor akartál erről szólni?

Dorian a barátjára kacsintott, majd visszafordult Manonhoz.

– Menj el a Pusztaságba! Építsétek újjá, amit kell. De gondold azért

végig… Hogy esetleg visszatérsz. Ha nem az én főparancsnokomnak, akkor
legalább azért, hogy kiképezd őket. – Némileg halkabban hozzátette: – És
hogy időről időre beköszönj.

Manon rámeredt.

Dorian igyekezett nem úgy festeni, mint aki épp visszafojtja a lélegzetét,
mint akiben nem csupán néhány perccel ezelőtt született meg az ötlet a
kagán gyermekeinek termében, frissen, ropogósan.

Manon így felelt:

– Wyvernháton csak pár nap választja el a Pusztaságot Résvártól. –

Szemében óvatosság csillant, ugyanakkor...

Ugyanakkor mintha mosolyra húzódott volna az ajka. – Szerintem Bronwen

és Petrah át tudja venni az irányítást, ha néha otthagyom őket. Hogy
segítsek a rukhinnak.

Dorian kiolvasta az ígéretet a szeméből, abból a mosolyféleségből.

Mindketten gyászoltak még, bizonyos részek szilánkosra törtek bennük, de
ebben az új világban... Talán meggyógyulhatnak. Együtt.

– Össze is házasodhatnátok – jegyezte meg Yrene, mire Dorian

hitetlenkedve

odakapta

fejét.

–
Könnyebb

lenne

mindkettőtöknek, nem kellene ezt a színjátékot folytatni.

Chaol tátott szájjal meredt a feleségére.

Yrene vállat vont.

– És erős köteléket alkotna a két királyság között.

Dorian tudta, hogy vöröslik az arca, amikor visszafordult Manonhoz. Már

buktak volna ki belőle a bocsánatkérő, tagadó szavak.

Ám ekkor Manon Yrene-re vigyorgott, ezüstfehér haját meglebbentette egy

szellő, mintha egyesített népéhez húzná, akik hamarosan nyugatnak
indulnak. Vigyora elhalványult, ahogy felszállt Abraxosra, és kezébe vette a
gyeplőt.

– Majd meglátjuk – felelte Feketecsőrű Manon, a crochanek és a vasfogúak

nagykirálynője, aztán wyvernjével felröppent az égbe.

Chaol és Yrene civakodni és nevetni kezdett, ahogy mindig is szoktak,

Dorian azonban a fészek széléhez sietett. Figyelte a fehér hajú lovast és az
ezüstszárnyú wyvernt, ahogy egyre távolodnak a láthatár felé száguldva.

Dorian elmosolyodott. És jó ideje most először úgy érezte, hogy igenis

várja a következő napot.

121. FEJEZET

ROWAN TUDTA, hogy ez a nap nehéz lesz majd Aelin számára.

Mindannyiuk számára, hiszen olyan közel kerültek egymáshoz az elmúlt

hetekben, hónapokban.
Egy héttel Aelin koronázása után ismét összegyűltek. Ezúttal nem azért,
hogy ünnepeljenek, hanem azért, hogy búcsút vegyenek egymástól.

Tiszta, napfényben fürdő reggel köszöntött rájuk, mégis kegyetlen hideg

uralkodott. Ahogyan az is lesz még jó darabig.

Aelin előző este arra kérte őket, maradjanak még. Hogy várják ki a téli
hónapok végét, és induljanak útnak tavasszal. Rowan tudta, hogy Aelin is
tisztában van vele, valószínűleg nem fogják teljesíteni a kérését.

Úgy tűnt, néhányan hajlandóak végiggondolni, de végül Rolfe-ot

leszámítva mind úgy határoztak, hogy elhagyják Orynthot.

Mégpedig a mai napon – egyként. A négy égtáj felé repíti majd őket a szél.
A vasfogúak és a crochanek még napfelkelte előtt távoztak, gyorsan,
csendesen. Nyugatnak indultak, ősi otthonuk irányába.

Rowan ott állt Aelinnel a palota udvarán, és érezte a párján végigfutó

bánatot, szeretetet és hálát, miközben Aelin őket figyelte. A kagán gyerekei
és a rukhin is elbúcsúztak már, Borte vonakodott a leginkább, és Aelin
hosszasan ölelte Nesryn Faliqot.

Suttogtak valamiről, és Rowan tudta, mit ajánl neki Aelin:

barátságot, még ha több ezer kilométer választja is majd el őket egymástól.

Két ifjú uralkodónő, akik hatalmas birodalom felett rendelkeznek.

A gyógyítók is elindultak velük együtt, néhányan lóháton a darghannal,

mások kocsikban, megint mások a rukhinnal. Yrene Westfall zokogott,
ahogy még egyszer, utoljára átölelte a gyógyítókat, a gyógyítómestert.
Aztán a férje karjában zokogott tovább hosszasan, miután elmentek.

Ezután Briarcliffi Ansel indult haza az emberei maradékával.

Aelinnel csipkelődtek egy sort, majd nevettek, aztán sírtak, és megölelték

egymást. Újabb kötelék, ami a távolság ellenére is nehezen törik majd meg.

Következőnek a csendes orgyilkosok távoztak, Ilias mosolyogva nézett

Aelinre, miközben kilovagolt.
Aztán Galan herceg köszönt el, akinek hajóit Ravi és Sol vigyázta, és előbb
hozzájuk indult, Suriába, csak utána térhetett haza Wendlynbe. Galan
megölelte Aediont, és kezet fogott Rowannel, utána pedig Aelinhez fordult.

Rowan felesége, párja, királynője így szólt a herceghez:

– Eljöttél, amikor arra kértelek. Anélkül, hogy bármelyikünket ismerted

volna. Tudom, hogy elmondtam már, de örökké hálás leszek.

Galan rávigyorgott.

– Régi adósságot fizettem meg ezzel, kuzinom. Méghozzá nagyon szívesen.

Aztán ő is kilovagolt az embereivel együtt. Az összegyűjtött szövetségesek

közül csak Rolfe maradt velük a téli hónapokra, immáron Ilium uraként. És
persze Falkan Ennar, Lysandra nagybátyja, aki szerette volna kideríteni, mi
mindent tud az unokahúga az alakváltásról. Talán egy saját
kereskedőbirodalmat is létre akart hozni – és segíteni a külkereskedelmi
megállapodások megkötésében, amire igen hamar szükségük lesz.

Egyre többen és többen intettek búcsút a téli napsütésben, és végül már csak
Dorian, Chaol és Yrene maradt.

Yrene átölelte Elide-ot, ígéretet tettek, hogy gyakran írnak majd

egymásnak. Yrene Lorcannek bölcsen csak biccentett, aztán Lysandrára,
Aedionra, Renre és Fenrysre mosolygott, és végül Rowanhez és Aelinhez
lépett.

Továbbra is mosolyogva járatta közöttük a tekintetét.

– Amikor közeledik az első gyermeketek születése, küldjetek értem, és

eljövök. Hogy segítsek a szülésnél.

Rowan nem találta a szavakat, az őt elöntő hála azzal fenyegetett, hogy

megrogyasztja a vállát. A tündérgyerekek születése... Bele sem gondolt.
Inkább átölelte a gyógyítót.

Aelin és Yrene egy pillanatig farkasszemet nézett.

– Messzire jutottunk Innishtől – suttogta Yrene.

– De már nem vagyunk elveszettek – felelte Aelin, szintúgy suttogva.

Hangja elcsuklott, ahogy megölelték egymást. A két nő, akiken a világuk
sorsa múlt. Akik megmentették azt.

Mögöttük Chaol a szemét törölgette. Rowan a nyakát behúzva ugyanígy

tett.

Gyorsan vett búcsút Chaoltól, szorosan megölelték egymást.

Dorian némileg tovább búcsúzkodott, elegánsan és kitartóan, és még Rowan

is nehezen szólalt meg, úgy elszorult a torka.

Aztán Aelin Dorian és Chaol elé állt, Rowan pedig hátralépett Aedion,
Fenrys, Lorcan, Elide, Ren és Lysandra mellé. Az újonnan megalakult
udvar mellé, ami megváltoztatja majd az egész világot.

Ami újjáépíti azt.

Hagyták, hadd vegyen búcsút a királynőjük azoktól, akiktől a legnehezebb.

Aelin úgy érezte, percek óta egyre csak sír.

Azonban ez az elválás, ez a végső búcsú...

Aelin Chaolra és Dorianre nézett, és zokogásban tört ki. Kitárta a karját, és

sírt tovább, ahogy megölelték egymást.

– Szeretlek titeket – suttogta. – És történjék bármi, sodródjunk bármilyen

messzire egymástól, ez sosem változik meg.

– Látjuk még egymást – felelte Chaol, ám az ő hangja is könnyektől

terhesen csengett.
– Együtt – lehelte Dorian remegve. – Együtt újjáépítjük a világot.

Aelin egyszerűen képtelen volt elviselni a mellkasában a nyomást. Mégis

elhúzódott, és rámosolygott a barátai könnyáztatta arcára, ahogy kezét a
szívéhez emelte.

– Köszönöm mindazt, amit értem tettetek.

Dorian fejet hajtott.

– Nem hittem volna, hogy valaha is ilyesmit hallok tőled.

Aelin reszelősen felnevetett, és meglökte Doriant.

– Most már király vagy. Méltóságodon aluliak az ilyen beszólások.

Dorian vigyorgott, és megtörölte az arcát.

Aelin Chaolra mosolygott, és a mögötte várakozó feleségére.

– Mindenben boldogságot kívánok! – mondta Chaolnak.

Mindkettejüknek.

Chaol bronz szemében elképesztő fény csillogott, olyan, amilyet Aelin

korábban sosem látott.

– Látjuk még egymást – ismételte Chaol.

Aztán Doriannel a lovaik felé fordultak, a palota kapuján túli fényes nap
felé. A délen fekvő királyságuk felé. Ami most romokban hevert ugyan, de
örökké nem lesz így.

Örökké semmiképp.

Aelin hosszasan hallgatott ezután, Rowan pedig ott maradt mellette, követte
őt a várfalra, hogy együtt figyeljék, ahogy Chaol, Dorian és Yrene
végiglovagol a feldúlt Theralis-síkságon keresztülfutó úton. Egészen addig
álltak ott, amíg a barátaik el nem tűntek a láthatár szélén.
Rowan végig átkarolta Aelint, belélegezte az illatát, ahogy a párja a vállára
hajtotta a fejét.

Nem foglalkozott az enyhe fájdalommal, ami az előző este, Aelin

segítségével elkészített tetoválás mentén kínozta. Gavriel neve díszelgett ott
immáron az ősi nyelven. Pontosan úgy, ahogyan egykor az Oroszlán is
magára tetováltatta elesett harcosainak nevét.

A törékeny békét kötő Fenrys és Lorcan szintén újabb tetoválással

gazdagodott, gyakorlatilag követelték, hogy nekik is készítsenek egyet,
amikor rájöttek, mire készül Rowan.

Aedion azonban másfajta mintát kért Rowantől. Ő azt szerette volna, ha a

szíve felett díszelgő terraseni csomóra tetoválja rá Gavriel nevét.

Aedion némaságba burkolózott, míg Rowan dolgozott – olyan csendben ült,

hogy Rowan mesélni kezdett neki. Az Oroszlán egyik története követte a
másikat. A közös kalandokról beszélt, a tájakról, amiket együtt bejártak, a
háborúkról, amiket megvívtak.

Aedion nem szólalt meg, miközben Rowan mesélt és dolgozott, de a belőle

áradó gyász illata mindent elárult.

Valószínűleg sok-sok hónapon át körbelengi majd még.

Aelin mélyet sóhajtott.

– Ha megígérem, hogy holnap dolgozom az újjáépítésen –

kérdezte végül –, akkor tölthetem azzal a mai nap hátralévő részét, hogy
szánalmas féregként zokogok az ágyban?

Rowan felvonta a szemöldökét, boldogság öntötte el, zabolátlanul és

csillogóan, mint ahogy folyó zubog lefelé a hegyoldalon.

– Szeretnéd, ha kerítenék tortát és csokoládét, hogy teljes legyen az

élmény?

– Ha találsz valahol ilyesmit…

– Elpusztítottad a rémkulcsokat és megölted Maeve-et. Valahol csak találok
neked egy kis édességet.

– Ahogy egyszer te is mondtad, csapatmunka volt. Lehet, hogy a torta és a

csokoládé beszerzése is annak bizonyul majd.

Rowan felnevetett, és csókot lehelt Aelin feje búbjára. És egy hosszú

pillanatig kiélvezte, hogy megteheti. Hogy itt állhat mellette, ebben a
királyságban, ebben a városban, ebben a palotában, ahol otthont teremtenek
majd.

Már látta is maga előtt: a régi pompájukba visszaállított folyosóikat, a

síkságot és az előttük húzódó, csillogó folyót, a hívogató Agancshegységet.

Hallotta a dalt, amit Aelin hoz majd a városba, a gyerekek kacaját az

utcákon. A folyosókon. A királyi hálószobában.

– Mi jár a fejedben? – pillantott fel rá Aelin.

Rowan csókot nyomott Aelin ajkára.

– Hogy itt lehetek. Veled.

– Rengeteg munka vár ránk. Vannak, akik szerint éppolyan megterhelő,

mint elbánni Erawannal.

– Soha semmi nem lesz olyan megterhelő.

Aelin felhorkant.

– Ez igaz.

Rowan közelebb húzta magához.

– Az járt a fejemben, milyen hálás vagyok. Hogy túléltük. Hogy rád

találtam. Hogy hiába ez a rengeteg munka, egyetlen pillanatát sem bánom,
mert mellettem vagy.

Aelin a homlokát ráncolta, szemébe könnyek szöktek.

– Borzalmas fejfájás fog kínozni ettől a rengeteg sírástól, és csak ráteszel
egy lapáttal.

Rowan felnevetett, és ismét megcsókolta.

– Királynőhöz méltó problémák!

Aelin hümmögött egy sort.

– Ha mást nem, legalább azt elmondhatom, hogy magam vagyok a

megtestesült uralkodói kecsesség.

Rowan ott kuncogott Aelin szájánál.

– És alázat. Azt ne felejtsük ki.

– Ó, igaz! – karolta át Aelin a nyakát. Rowan vére felhevült, hatalmasabb

erő tombolt benne annál, mint amit bármilyen isten vagy rémkulcs
megidézhetett volna.

De azért elhúzódott, épp annyira, hogy Aelinéhez érinthesse a homlokát.

– Menjünk a szobádba, felség, hogy nekiláthass királyi fetrengésednek!

Aelin megremegett a nevetéstől.

– Most már inkább valami egyébre vágyom.

Rowan felmordult, és Aelin fülét, nyakát harapdálta.

– Helyes. Mert én is.

– És holnap? – kérdezte Aelin elfúlón, ahogy megdermedtek, és egymásra

néztek. Egymásra mosolyogtak. – Segítesz nekem holnap újjáépíteni ezt a
királyságot, ezt a világot?

– Holnap, és minden azt követő napon is. – Az ezernyi áldott év minden

egyes napján, amiben együtt lehet részük. És még azon túl is.
Aelin ismét megcsókolta, és kézen fogta, hogy keresztülvezesse a palotán.

Az otthonukon.

– A világ végéig? – lehelte Aelin.

Rowan követte, ahogyan egész életében tette, már jóval azelőtt is, hogy
egyáltalán megismerkedtek volna, mielőtt a lelkük megszületett volna.

– A világ végéig, tűzszívű lány. – Rápillantott a szeme sarkából.

– Van egy ötletem, mit építsünk újjá legelőször.

Aelin elmosolyodott, és maga a végtelenség nyílt meg előttük, ragyogóan,

tündöklően és csodásan.

– Majd holnap elmondod.

EGY JOBB VILÁG

A KEGYETLEN TELET SZELÍD TAVASZ VÁLTOTTA FEL.

Végigdolgozták a végtelen, hóval teli hónapokat. Újjáépítették Orynthot,

kereskedelmi megállapodásokat kötöttek, olyan királyságokkal vették fel a
kapcsolatot, amelyekkel száz éve már senki. Az elveszett terraseni tündérek
visszatértek, magukkal hoztak jó néhány farkason lovagló harcost is, és
azonnal belevetették magukat az újjáépítésbe. Ahogyan az a többtucatnyi
doranelle-i tündér is, akik úgy döntöttek, maradnak, még azután is, hogy
Endymion és Sellene hazatért a saját birodalmába.

Aelin esküdni mert volna, hogy az egész kontinensen visszhangoznak a

kalapácsütések, annyi nép és vidék született most újjá.

És nem akadt olyan ország, ami keményebben dolgozott volna, mint Eyllwe
délen. Hatalmas veszteségeket szenvedtek, mégis fennmaradtak – mégsem
törtek meg. Aelin életének egyik legboldogabb levele

volt
az,

amit

Nehemia

szüleinek

fogalmazhatott. Remélem, hamarosan találkozhatunk, írta. És közösen

helyrehozhatjuk ezt a világot.

Igen, felelték. Nehemia is így kívánná.

Aelin hónapokon át az íróasztalán tartotta a levelet. Nem a sebhely kellett a

tenyerére, hanem a holnap ígérete. Az ígéret, hogy a jövő éppolyan csodás
lesz, mint amilyennek Nehemia megálmodta.

És amikor végül beköszöntött a tavasz az Agancs-hegységben, a világ

zölddé, arannyá és kékké változott, a palota mocskos kövei megtisztultak és
ott ragyogtak a város felett.

Aelin nem tudta pontosan, miért ébredt együtt a hajnallal.

Hogy mi késztette arra, hogy kibújjon Rowan karja alól, amit a párja
álmában tett rá. Rowan továbbra is aludt, hiszen rettenetesen elfáradt –
ahogy mindannyian minden egyes estére.

Mindketten kimerültek, ahogy az udvaruk is, mégis boldogok voltak. Elide

és Lorcan – utóbbi immár Lord Lorcan Lochan, ami végtelenül
szórakoztatónak bizonyult Aelin számára – egy hete visszament Perranthba,
hogy ott építsék újjá a várost most, hogy a gyógyítók az utolsó valgok által
megszállt embert is meggyógyították.

Három hét múlva azonban visszatérnek majd. És velük fog tartani a többi
lord is, akik hazatértek birtokaikra, amikor a tél kissé megenyhült. Három
hét múlva mindenki idegyűlik Orynthba. Aedion és Lysandra esküvőjére.

Aedion többé már nem wendlyni herceg, hanem valódi terraseni lord.
Aelin elmosolyodott erre a gondolatra, miközben magára húzta a köntösét,
és belebújt gyapjúval bélelt papucsába. Bár kitavaszodott már, a reggelek
még mindig hűvösnek bizonyultak.

Fürge is a tűz előtt feküdt párnázott ágyán, szorosan összegömbölyödött. A

jelek szerint éppúgy kimerült, mint Rowan.

Még csak a szemét sem nyitotta ki.

Aelin betakarta Rowan meztelen testét, és rámosolygott, amikor a hím még

csak meg sem rezzent. Sokkal jobban szerette a kétkezi újjáépítést – órákon
át javította az épületeket és a városfalat –, mint az udvari szarakodást,
ahogy ő nevezte. Tehát bárminek jobban örült, mint annak, ha kénytelen
volt szép ruhát húzni.

Azt azért megígérte neki, hogy táncol vele Lysandra és Aedion esküvőjén.
Milyen meglepő, hogy ilyen ügyesen táncol a párja! De csak kivételes
alkalmakkor, figyelmeztette a koronázása után.

Aelin kiöltötte a nyelvét, hátat fordított az ágynak, és a széles erkélyre

vezető ajtóhoz lépett, ahonnan kilátás nyílt a városra és az előtte húzódó
síkságra. Ez volt Aelin reggeli szokása – kimászott az ágyból, elhaladt a
függöny mellett, és kilépett az erkélyre, hogy mélyen beszívja a reggeli
levegőt.

Végignézett a királyságán, a királyságukon, hogy lássa, túlélték.

Hogy lássa a nyári zöldellést, hogy érezze az Agancshegység felől érkező

fenyő- és hóillatot. Néha Rowan is csatlakozott hozzá, némán ölelte őt,
amikor a történtek súlya túlságosan lehúzta Aelint. Amikor az elvesztett
emberi formája fantomvégtagként kísértette. Máskor, azokon a napokon,
amikor tiszta tekintettel, mosolyogva ébredt, Rowan átváltozott, és
kiröppent a hegyi széllel, végigszáguldott a város, Tölgyváld vagy az
Agancs-hegység felett. Imádta, mindig így tett, amikor gondterhelt vagy
őszintén boldog volt.

Aelin tudta jól, hogy mostanában az utóbbinak köszönhetik a repüléseket.

És ezért örökké hálás lesz. Azért a fényért, azért az élettel teli csillogásért
Rowan szemében.

Ugyanazért a fényért, amiről tudta jól, az ő szemében ragyog.

Aelin a súlyos függöny után nyúlt, és az erkély kilincséért tapogatózott.

Még egy utolsó mosolyt küldött Rowan felé, majd kilépett a reggeli
napfénybe és hűvös szélbe.

Megdermedt, keze elernyedt az oldalán, ahogy meglátta, mit hozott a

hajnal.

– Rowan! – suttogta.

Az ágynemű zizegéséből tudta, hogy Rowan azonnal felébredt.

Felé sietett, menet közben húzta fel a nadrágját.

Aelin azonban nem fordult meg, amikor a párja kirontott az erkélyre. Hogy
aztán neki is földbe gyökerezzen a lába.

Némán bámultak maguk elé. Harangok zúgtak fel, kiáltások harsantak.

De nem félelemből. Hanem meglepetésükben.

Aelin a szájához emelte a kezét, és körbenézett a világ e széles szeletén.

A hegyi szellő letörölte a könnyeit, dalt hozott magával, ősit és csodásat.

Tölgyváld szívéből érkezett. A föld szívéből.

Rowan összefonta ujjaikat, és döbbenten suttogni kezdett:

– Neked, tűzszívű lány. Ez itt mind csak neked.

Aelin ekkor elsírta magát. Hullani kezdtek a könnyei a szívében gyúló

boldogságtól, ami fényesebben izzott, mint bármilyen mágia valaha.

Merthogy minden egyes hegyoldalon, Tölgyváld zöld lombjai alatt, a

Theralis-síkság teljes egészén királyláng virágzott.
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Nem könnyű befejezni egy olyan sorozatot, amin (szó szerint) fél életemben
dolgoztam. És az is éppolyan nehéznek bizonyul, hogy rendesen köszönetet
mondjak mindenkinek, aki szerepet játszott abban, hogy ez az álmom
valóra váljon.

Azt hiszem, a szüleimmel kell kezdenem, akiknek ezt a könyvet ajánlom, és

akiknek olvasás iránti szeretete rám is átragadt. Köszönöm, hogy minden
egyes este olvastatok nekem gyerekként, hogy sosem mondtátok, túl nagy
vagyok már a tündérmesékhez, és hogy arra biztattatok, kövessem az
álmaimat.

Mindez nem jöhetett volna létre az én félelmet nem ismerő, drága

ügynököm, Tamar Rydzinski nélkül. Tamar: huszonkét éves, publikálatlan
íróként kötöttél velem szerződést, és akkor is hittél ebben a sorozatban,
amikor senki más. Megtiszteltetés számomra, és örömmel tölt el, hogy
együtt dolgozhattunk az elmúlt tíz évben – köszönöm, hogy a bajnokom
voltál, az én tündérkeresztanyám, és ami a legfontosabb, a barátom.

A sorozat megírása során több fantasztikus szerkesztővel is együtt

dolgozhattam. Margaret Miller: köszönöm, hogy kockázatot vállaltál ezzel a
könyvvel, és hogy az évek során rengetegszer rátapintottál a lényegre, és
nagyszerű szerkesztői útmutatást biztosítottál számomra. A közös
munkának köszönhetően jobb íróvá váltam. Michelle Nagler és Cat Onder:
köszönöm a támogatásotokat, az éleslátásotokat és a kedvességeteket. Laura
Bernier: köszönöm azt a rengeteg segítséget a Tower of Dawn – A hajnal
tornyával kapcsolatban, szuper volt együtt dolgozni rajta.

Bethany Strout: baromi hálás vagyok a Kingdom of Ash –

Felperzselt királyságával kapcsolatos csodás, alapvető fontosságú

visszajelzéseiddel kapcsolatban. A segítségeddel sikerült olyasmit kihozni
ebből a könyvből, amire valóban büszke lehetek. És Kamilla Benko: nem
dolgoztunk még olyan sokat együtt, de már eddig is nagyon élveztem!
Lynette Noni: köszönöm, köszönöm, köszönöm a regénnyel kapcsolatos,
őrületbe hajlóan zseniális megjegyzéseidet, hogy többször is elolvastad, és
hogy még az utolsó pillanatban is észrevettél benne dolgokat. Annyira
örülök, hogy sok-sok évvel ezelőtt összetalálkoztunk Ausztráliában.

Köszönet illet mindenkit a Bloomsburynél, aki most vagy a múltban olyan

fáradhatatlanul dolgozott ezeken a könyveken: Cindy Loh, Cristina Gilbert,
Kathleen Farrar, Nigel Newton, Rebecca McNally, Emma Hopkin, Lizzy
Mason, Erica Barmash, Emily Ritter, Alona Fryman, Alexis Castellanos,
Courtney Griffin, Beth Eller, Jenny Collins, Phoebe Dyer, Nick Parker, Lily
Yengle, Frank Bumbalo, Donna Mark, John Candell, Yelena Safronova,
Melissa Kavonic, Oona Patrick, Liz Byer, Diane Aronson, Kerry Johnson,
Christine Ma, Linda Minton, Chandra Wohleber, Jill Arnack, Emma Saska,
Donna Gauthier, Doug White, Nicholas Church, Claire Henry,
LucyMacKay-Sim, Elise Burns, Andrea Kearney, Maia Fjord, Laura Main
Ellen, Sian Robertson, Emily Moran, Ian Lamb, Emma Bradshaw, Fabia
Ma, Grace Whooley, Alice Grigg, Joanna Everard, Jacqueline Sells, Tram-
Anh Doan, Beatrice Cross, Jade Westwood, Cesca Hopwood, Jet Purdie,
Saskia Dunn, Sonia Palmisano, Catriona Feeney, Hermione Davis, Hannah
Temby, Grainne Reidy, Kate Sederstrom, Hali Baumstein, Charlotte Davis,
Jennifer Gonzalez, Veronica Gonzalez, Elizabeth Tzetzo. Szívem mélyéről
köszönöm, hogy megszülethetett ez a sorozat. Imádlak benneteket mind!

Köszönöm a Laura Dail Literary Agency csapatának: igazi fenegyerekek

vagytok, és szeretlek titeket! Giovanna Petta és Grace Beck: annyira
köszönöm a segítségeteket! Jon Cassir és a CAA csapat: köszönöm, hogy
ilyen fantasztikus veletek dolgozni, és hogy nektek köszönhetően mindig
csodás otthonra lelnek a könyveim. Maura Wogan és Victoria Cook:
köszönöm, hogy ilyen ász jogászcsapatot alkottok. David Arntzen:
köszönöm az elmúlt évek útmutatását és kedvességét. Cassie Homer:
köszönöm, hogy te vagy a lehető legjobb asszisztens a világon! Talexi:
köszönöm a mesés borítókat!

Mélyről jövő, hatalmas köszönet illeti az összes csodálatos külföldi

kiadómat: Bosznia: Sahinpasic, Brazília: Record, Bulgária: Egmont,
Csehország: Albatros, Dánia: Tellerup, Észtország: Pikoprit, Finnország:
Gummerus, Franciaország: Editions du Seuil, Görögország: Psivhogios,
Grúzia:

Palitra,

Hollandia:

Meulenhof/Van Goor, Horvátország: Fokus, Izrael: Kor’im, Japán:

Villagebooks,

Kína:

Honghua

Culture,

Korea:

Athena,

Lengyelország: Wilga, Litvánia: Alma Littera, Magyarország:

Könyvmolyképző,

Németország:
DTV
Junior,

Norvégia:

Gyldendal, Olaszország: Mondadori, Oroszország: Azbooka Atticus,

Portugália: Marcador, Románia: RAO, Spanyolország: Santillana &
Planeta, Svédország: Modernista, Szerbia: Laguna, Szlovákia: Slovart,
Szlovénia: Ucila International, Taiwan: Sharp Point Press, Thaiföld:
Nanmee Books, Törökország: Dogan Kitap, Ukrajna: Vivat. Szorítok, hogy
egy nap mindannyiótokkal személyesen is találkozhassak!

Biztosan nem jutok el idáig, ha nincsenek a legelső olvasóim, a Fictionpress

közösség. Mégis hogy fejezhetném ki a hálámat mindazért, amit tettetek? A
karakterek és a világ iránti szeretetetek bátorított arra, hogy kiadási
lehetőséget keressek.

Köszönöm, hogy végig velem maradtatok!

Az idáig vezető út egyik legjobb része az a rengeteg barát, akire közben

szert tettem. Köszönöm, és végtelenül szeretlek titeket: Louisse Ang, Steph
Brown, Jennifer Kelly, Alice Fanchiang, Diyana Wan, Laura Ashforth,
Alexa Santiago, Rachel Domingo, Jessica Reigle, Jennifer Armentrout,
Christina Hobbs, Lauren Billings és Kelly Grabowski. Charlie Bowaternek:
írói karrierem egyik fénypontja volt, hogy megismerhettelek, és lenyűgöző

alkotásaid számtalan módon inspirálnak. Köszönöm azt a rengeteg kemény

munkát (és hogy igazi zseni vagy)!

A családomnak: Köszönöm a rendíthetetlen szereteteteket.

Messzebb juttatott, mint hinnétek. Az anyósomnak és apósomnak, Lindának

és Dennisnek: köszönöm, hogy így gondoskodtatok rólam és Joshról az
elmúlt hónapokban (na jó, legyünk őszinték, az elmúlt tizennégy évben!), és
hogy ilyen csodás és önzetlen nagyszülők vagytok.
És persze neked is köszönöm, drága olvasóm! Szívem minden hálájával
köszönök mindent. Nélküled mindez nem jöhetett volna létre. Még vagy
ezer oldalt tudnék írni arról, hogy mennyire hálás vagyok és leszek is
örökké. De végül csak azt tudom mondani, hogy remélem, bármiről
álmodsz is, teljesül. Remélem, hogy teljes szíveddel kergeted majd azokat
az álmokat, remélem, hogy mindaddig dolgozol értük, amíg be nem
teljesülnek, nem számít, mennyire esélytelennek tűnnek. Higgy magadban,
még akkor is, ha úgy tűnik, a világ nem hisz! Menni fog. Igenis sikerülni
fog!

Szorítok érted.

Annie-nek, az én négylábú társamnak és (másik) legjobb barátomnak:

Mellettem ültél (…vagy az ölemben, a kanapén, a lábamnál), míg ezeket a
könyveket írtam. Ha tudnék, végtelen mennyiségű nyulas jutalomfalatot
vennék neked azért a feltétel nélküli szeretetért, amit irántam tanúsítottál –
és azért a rengeteg boldogságért, amit okoztál. Örökkön örökké szeretni
foglak, kiskutyám!

Joshnak, a férjemnek, a carranam omnak , a páromnak: Mit is

mondhatnék? Közel olyan régóta ismerlek, mint amióta ezeken a
könyveken dolgozom – és micsoda út áll mögöttünk! Minden egyes nap
boldogan és hálásan ébredek, amiért együtt járhattuk végig. Köszönöm,
hogy így gondoskodtál rólam, hogy a legjobb barátom vagy, hogy
megnevettetsz, és magaddal húzol, amikor úgy érzem, képtelen vagyok
továbbmenni. Nélküled nem sikerült volna, és annyira izgatott vagyok,
hatalmas áldásnak élem meg, hogy tovább folytathatjuk együtt az utunkat.

És végül Tarannak: végig te voltál a cél, pajti. Bár nem tudtam, egész
életemben feléd tartottam. Tökéletes vagy, csodálatos, az én büszkeségem.
Ezekre a korai hónapokra nem fogsz emlékezni, de valahogy tökéletes
időzítésnek érzem, hogy pont akkor tettem pontot ezeknek a könyveknek a
végére, amikor megérkeztél. Az életem egy fejezete valóban lezárul, és
kezdődik a következő.

Most, hogy ez előtt a válaszút előtt állok, szeretném, hogy tudd, bármerre
visz is az utad, Taran, remélem, végig boldogság, csodák és szerencse kísér
majd. Remélem, bátorság, együttérzés és kíváncsiság fog vezérelni.
Remélem, nyitva tartod a szemed és a szíved is, és mindig a járatlan utat
választod majd. De főként azt remélem, hogy tudod, nem számít, milyen
utat jársz be, milyen messzire visz, én mindig szeretni foglak. A világ
végéig.