Vége?

László Laura Vég és végtelenség: A narratív lezáratlanság posztmodern motívuma című első
kötete a posztmodern regényirodalom, de magának a nagybetűs „Könyv”-nek mint a legutolsó
lehetséges kultúrterméknek, a mindent magában foglaló műnek demisztifikálását végzi el.
„Egy könyv nem is kezdődik nem is végződik, legfeljebb úgy tesz” – vallja Stéphane
Mallarmé a XIX. század végén. Holott egy mű eli s kezdődik, be is fejeződik, legfeljebb úgy
tesz, mintha nem – az alábbi értekezés legalábbis emellett fog érvelni” – indul a kötet egy
olyan típusú precíz, alapos, a részletekben mégsem elvesző, könnyen követhető elméleti
áttekintésre, melynek érveit aztán egy legalább ugyanakkora terjedelmű gyakorlati áttekintés
igazolja.
A kötet elsőként kijelöli azt az irodalom- és eszmetörténeti fordulatot, ahonnan felveheti saját
fonalát: ez a huszadik század elején lejátszódó „időfordulat”, amikor a realista regényeknek
addig tulajdonított, éltetett linearitás, következetes sorrendiség, a térben és időben szerveződő
események kauzalitása, vagyis: az objektív időtapasztalat érvényét veszti. Szétszóródik, és
ebben a disszeminációban a század folyamán új és új alkotói és befogadói stratégiákat talál. A
minden Egész eltörött törésfolyamatában a nagy elbeszélések totális nézőpontja a
szubjektumba húzódik, a nyelvi jelenlét felértékelődik, és míg a szerző meghal, az olvasó
életre kel a műalkotást animáló új és új befogadói folyamatokban. Vagyis: „a szöveg nem
szavak egyetlen vonalra illeszthető sorozata, amelyek sorra átadják egyetlen jelentésüket,
mintegy a teológiai minára (azaz a Szerző-Isten ’üzeneteként’), hanem sokdimenziós tér,
amelyben sokféle írás verseng és fonódik össze, s ezek közül egyik sem eredeti: a szöveg
idézetek szövedéke, amelyek a kultúra ezernyi forrásából származnak” (Roland Barthes).
Ismerősek a posztmodern jegyek.
László Laura kötete mintha minderre törekedne választ adni anélkül, hogy expliciten
elkötelezné magát akár a posztmodern előtti kauzális, lineáris, hierachikus, lényegében zárt
rendszerelv mellett, akár a posztmodern elbeszélések játékos, véletlenszerű, végtelenbe
tendáló, lényegében nyitott rendszerelve mellett: „Ezt a köztes pozíciót voltaképpen már a
könyvem kiindulópontja is jelzi: végső soron azt kutatja, hogy az oykor mediális
sajátosságaikat tekintve is mozgásban lévő posztmodern elbeszélések képesek-e arra, hogy
mégis mutassanak bizonyos rögzítettséget, s ezáltal formaként, műformaként működjenek. A
kérdés tehát az, hogy e nyitottságban működhet-e valamiféle, a műalkotások esetében
elengedhetetlen rendszer, létezik-e benne rejtett szervezőelv.” Természetesen mindaz, ami a
posztmodern (regényelmélet) összességét jellemzi, finoman szólva is befogadhatatlan. A kötet
tehát a (műalkotás mint) egész megkérdőjeleződésének egyetemes problémájára csak implicit
választ adhat, fókuszában meghatározott dolognak kell lennie: ez a mű lezárásnak
problematikája.
Három ilyen lezárás típust különböztet meg, melyek más-más módon írják le a műalkotás
felépülésének szerkezetét. Habár egy regénynek talán nincs, a könyv médiumának
mindenképp van vége, az utolsó oldal, amit fellapozunk, a hátsó borító, amit még vásárlás
előtt elolvasunk, és a gerinc, amit megtörünk: ez a típusú fizikai vagy mediális vég a
legkönnyebben érthető, ezt nevezi a kötet ending-nek. A fin az a vég, amely a „cselekmény
megoldására, záróakkordjára” vonatkozik, amikor a hős hazatér, és a narrátor elmondja utolsó
mondatát, mielőtt a „kamera” távolodni kezd. A harmadik típusú lezárás a closure, mely a
kötet középponti kérdése is. A closure vagy lezárás az a nehezen meghatározható értelmi-
esztétikai-szerkezeti aspektusa, amely végig jelen van a regény szerkezetében, mely „mint a
művészi narratíva kritériuma túlmutat a cselekménymozzanatok szintjén”. Az a szöveg végén
születő a priori, amely meghatározta az esztétikai hatások irányát, úgy mint az értelmezés
lehetséges kereteit is.
A kötet éppen ennek a lehetőségnek a kutatása, mely bár látszólag nem mutat ki a
posztmodern regénytechnikák széleskörű és mélyreható elemzéséből, a tétje mégis nagyobb:
nem csupán a posztmodernről – érthetetlen, embertelen, hiperreferenciális, értéktagadó – és a
posztmodern által elbeszélt mítoszok – a „régi” realista regények nézőpontja hamis,
mimetikus, manipulatív és totalitáselvű – ledöntésén fáradozik, hanem a posztmodern
regényvizsgálatokon keresztül keresi a (prózai) műalkotás mint olyan lehetőségfeltételét. Azt,
egyszerűen, hogy mi tesz egy szöveget műalkotássá.
Anélkül, hogy bármelyik korszakhatárok, eszmetörténeti ellentétek által emelt
irodalomalkotási és -befogadói stratégia mellett döntene, sokkal inkább a magában álló
műalkotás sajátosságára figyel. Szükségszerű ehhez végigkövetni az „időfordulat”-tól kezdve
az orosz formalizmuson, az amerikai Új Kritikán, a Jakobson és Lévi-Strauss által fémjelzett
strukturalizmuson át azt az eszmetörténeti és irodalompolitikai hullámot, mely előbb a korai
(pl. mágikus realista), majd az antropológiai (pl. feminsita, kolonialista) posztmodern
tendenciákig vezet, vagy éppen a hipertextualitás korántsem gyümölcsöző útvesztőjébe.
Mindez benne van a könyvben. Ugyanígy, Platontól és Arisztotelészből kiindulva Szent
Ágostonon és Bergsonon át Ricœurig az időfogalmaink – mindez benne van a könyvben, hat
alapos és kritikus esettanulmánnal együtt, szavatolva, hogy az egyébként pontosan
megfogalmazott és könnyen követhető teoretikus tobzódás ne kerüljön túlsúlyba azzal
szemben, amiért nagy részben az irodalomhoz visszajárunk: a regényekért.
A szerző a recenzió megírása alatt Oláh János szerkesztői ösztöndíjban részesült
László Laura, Vég és végtelenség. A narratív lezáratlanság posztmodern motívuma,
L’harmattan, Cogito könyvek, 2022