VISKY FERENC

Egyház és hatalom

Csaknem egymást kizáró fogalmak. A feszültség feloldhatatlan, s arról sem lehet szó, hogy
valamilyen egyeztetéssel csiszoljuk az érdes felületeket. Már az elején a címbeli szavak
jelentésének misztérium jellegével kell szembesülni: valamit tudunk felőlük, de nem az egészet. Mi
az egyház? Mi a hatalom? Mi az állam mint szervezett hatalom, és mi a politika fogalmának helyes
értelmezése? Milyen összefüggés és kölcsönhatás van/lehet közöttük?

1. Mi az egyház?

A válasz a nézőponttól függ. Szociológiai megközelítésében vallásos emberek érdekszervezete, a

mindenkori társadalom strukturális függvényében és hasonlatosságában. Ha felekezeti a szempont:
nem jutunk egységes képlethez. Attól függ, ki milyen egyházmodellt olvas ki a Bibliából és/vagy a
hagyomány-rendszeréből. A római katolikus szemlélet üdvintézményként, szakramentális-
hierarchikus szervezetként értelmezi. A bizánci ortodoxia pantokratorikus szemléletű: szinte a
feltámadott Krisztus mindent átfogó győzelmi jelenléte és az igaz tan őrizője az egyház. A
reformációban s a neoprotestáns szemléletben - több-kevesebb árnyalattal - az egyház Krisztus-test s
annak igei, szakramentális, koinonikus, diakonikus fegyelmi és eszkatologikus rendje, a societas
electorum, az elválasztottak közössége. Ehhez a - talán túldogmatizált - megközelítéshez a további
mondandónk szempontjából két lényeges megjegyzés szükséges.

Az egyik ószövetségi eredetű: az Isten gyülekezete megnevezés. Erre kétféle kifejezés is van: az édah-
Jáhveh és a kahal-Jahve. A kettő együtt is szerepel: "Édah káhál"(Ex 12,6. Num 14,5). Ebben
elválaszthatatlanul jelen van mind a kultikus, mind a politikai értelemben vett gyülekezet egésze, a
jogi értelemben vett vallásos nép.

A másik, ami fontos: az evangéliumokban az "eklézsia" szó csak kétszer fordul elő, viszont több mint
százszor az apostoli levelekben, ahol háromszor kifejezetten nem vallási, hanem politikai népgyűlést
jelent. Ezzel szemben az Isten országa kifejezés (basileja) az evangéliumokban több mint százszor
fordul elő, s ennek mindössze egyharmad arányában az apostoli iratokban. Talán nem alaptalan Loisi
figyelmeztetése: "Krisztus meghirdette Isten országát, s mi megcsináltuk az egyházat."

Nem kellene-e az egyházat Isten országával társítani, noha semmiképpen sem azonosítani?
Meggondolkoztatót mond Henri de Lubach: "A keresztyén tudatnak felszabadításra lenne szüksége a
beteges negativizmus, a kínzó neurasthénia, a bénító kisebbségi érzés fojtogató hálójából." Már
csaknem félévszázaddal ezelőtt ugyanerre figyelmeztetett Kecskeméti István is az Isten országáról
szóló teológia szinte teljes hiányával kapcsolatosan. Az egyháznak ez a perspektivisztikus szemlélete
megóvhatna két túlzástól: a gőgös triumfalizmustól és az önmagába görcsölődött szektárizmustól.
Nem jelent teljes ellentétességet az,hogy még a reformáció alapelvein formálódott felekezetek
esetén sem lehet egységes egyházszemléletről beszélni. Sőt, a II. Vaticanum óta Róma sem beszél
már heretikusokról, hanem részegyházakról. Egyházon az egyetemes keresztyénségnek Krisztusban-
hívő közösségét igyekszik érteni, azt a közösséget, amely Krisztus váltsághalálának, feltámadásának
és visszatérésének jegyében leli meg önazonosságát. Az egyház a politizáló hívő számára misztérium;
ennél többet vagy kevesebbet mondani felőle túl nagy merészség lenne.

2. Mi a hatalom?

A hatalom eredetének és funkciójának felvázolásánál, akárcsak az egyház esetében, a

keresztyénségen belül is más és más szempontok érvényesülnek. A római katolikus felfogás az
arisztotelészi gondolatot vette át. A szervezett hatalom legitimációja a természetjogban, az ordo
naturalisban gyökerezik. A római katolikus egyház hatalmi struktúrájának az államhoz való viszonya
magán viseli ennek a szemléletnek alapvonásait. Egyfajta kollaborációs készséget jelentett egyrészt,
másfelől pedig maga is ki volt téve - fölösen - a hatalmi kísértésnek. Már a nyolcszázas években a
császárrá koronáztatás pápai jog, tehát a császár is a pápától nyeri a koronát, ő is alattvaló (III. Leó és
Nagy Károly császár). A pápai világuralom a XIII. század végén éri el csúcspontját, amikor már
nemcsak a császárság lett árnyékhatalommá mellette, hanem az egyház fölött is abszolút úr,
egyetlen törvényhozó, aki már ebben a korszakban nagyrészt kialakult Corpus Juris Canonici
szuverén továbbfejlesztője, megváltoztathatója, sőt értelmezője is, azaz felmentést is adhat alóla.
Szinte észrevétlen alakul ki egy szövevényes bürokratikus, kuriális szervezet. A szimbólumok szintjén
ezt tükrözi a két kard elmélete, a nap és hold jelképe ( a hold, az államhatalom, csak visszfénye az
egyházhatalomnak), tehát a pápaság magában foglalja a hűbérúr és a világfejedelem-státust is -
nemcsak Itáliában vagy Európában uralkodik, hanem az egész világ felett.

A hatalom forrását, így az államét is, a reformátori szemlélet az ember post lapsum állapotából
eredezteti, főleg az ágostoni szemlélet alapján. Szerinte a Civitas Dei és Civitas Diaboli élesen
szemben áll egymással, s az államrend a maga démonikus eredetével és természetével megütközik a
nem alulról való civitással, az egyházzal, míg végül a hatalom, az állam latrocinium magnum, az
antikrisztusi uralom eszkatologikus bestiája lesz. A reformáció tehát visszatér az őskeresztyén
biblikus szemlélethez, és elveti mind az antik, mind a reneszánsz állameszményt, az öntörvényű
autonóm, Istentől független "bilance power"-en épülő realista államszemléletet, de az idealista (az
állam az emberiség életeszméje) és a romantikus (szerves test, mintegy önálló személyiség)
államgondolatot is.

Kálvin nem szentel Instituciójában külön fejezetet a felsőbbség kérdésének. Az államról egyáltalán
nem is beszél, hanem a keresztyén embernek, illetve gyülekezetnek a hatalomhoz való
viszonyulásában tárgyalja a kérdést. Kálvin "regimentet" nevez meg. A földinek csak átmeneti jellege
van, organizált kényszer. Amennyiben védőgátja a törvénytelenségnek, vallási funkciót teljesít, de
akkor is csak jelképe az igazi rendnek. Az emberek lényegi romlottságuk miatt nem egymásért,
inkább egymás ellen, legfeljebb egymás mellett élnek. A hatalom ezért alkalmazhatja a kényszer
eszközét. Az igazi hatalom csak a bűnbánat, a hit, kegyelem és megigazítás rendjében lehet valódi. A
felsőbbség mindenestől Isten szuverenitása alatt van, és csak annyiban teljesítheti feladatát (az
evangélium oltalmazása is elsőrendű kötelessége), amennyiben szem előtt tartja Isten totális
uralmát. Az istentelen uralkodó (és hatalmi rendszer) elsősorban nem is a nép, hanem Isten ítéletes
ujjával találja szemben magát (amint erre Shakespeare drámái is figyelmeztetnek). A lutheri
szemlélet engedékenyebb a kálvininál a felsőség vonatkozásában. Kálvin szerint a polgári
adminisztrációnak semmi hatalma nincs az egyházi konzisztórium felett, míg Luther a fejedelemnek,
az Erzbischofnak, Landbischofnak rendelte alá az egyházrendet, talán az akkori politikai helyzet
kényszeréből adódóan is, de távolról sem az Il Principe machiavellista szellemében.

A középkori egyház felsőbbség-szemléletében volt egészséges látásmód is, éspedig az, hogy a
regnum gratiaenak kell uralnia a regnum naturae-t. A diktatúrák huszadik századi jelentkezésekor
ismét hangsúlyossá vált az ágostoni civitás gondolat. Nem gnosztikus, manicheisztikus és nem
neoplatonikus értelemben, hanem abban körvonalazódott, miszerint az Ige és a kard birodalma, az
egyházi és világi, a szellemi (pneumatikus ) hivatal és a világi felsőbbség hatalmi rendszere
végletesen és végzetesen összekeveredni már a földi létben sem fog. Mindmáig felbukkan az a
kísértés, hogy a felsőbbség összefogása az egyházzal a Nyugat hitbeli és szervezeti integritásának
záloga lehet. Ezt az illúziót a reformáció törte meg, korunkban a németországi Hitvalló Egyház
hangsúlyozta, amikor az egységet hitbelinek és "sákramentuminak" fogta fel. Veszedelmes
egyoldalúság a reformációt a ráció felszabadításának eszközeként értelmezni. Éppen ellenkezője
történt: "A bibliai reformátori Isten-hit a világot radikálisan megfosztotta istenségétől" (Bonhoeffer).
A bultmanni biblia-mitológiátlanítást több mint négy évszázaddal előzte meg a hatalom, az állam, a
világi reformátori mitológiátlanítása.

A totális hatalmi bálvány hátterében a szélsőségesen szekularizált és primitiven materialista

antropológia húzódik meg. Ha ugyanis az ember az abszolút idea és mérték, akkor elkerülhetetlenül
az ember, a felsőbbség, az államhatalom önmegistenítésénél kötünk ki. Az istenné fejlődő hatalom
azonban befelé robban, és önmagát pusztítja el: ideológiailag a nihilizmusba, gazdaságilag az
ökoszisztéma teljes felbomlásába, politikailag a totalitarizmus sötétségébe süllyed. Az egyesek által
még mindig kritikátlanul bálványozott francia forradalom a felszabadított ember szuverenitására
épült, s ez a hamis kiindulópont éppen azt szülte, amit elkerülni akart: "gloire" hübriszét, a modern
nacionalizmus melegágyát. A Direktórium hozta létre az államintézmény jellegű, az állammal
azonosított nemzet-gondolatot. A reformáció is megtermékenyítette, felszabadította a nemzeti
érzést, kultúrát, de ugyanakkor mindezt alárendelte Isten szuverenitásának. Így az isteni és az emberi
hatalom potenciáljában nem azonos. Az utóbbi az előbbinek van alárendelve, és identitását csak
ebben az alárendeltségben leli fel, és őrizheti meg. Az egyház regnuma nem ugorja át mintegy az
evilágit, hanem benne él, anélkül, hogy általa élne és azonosulna vele. A két polisz nem egy
vágányon halad, csak az eschatonban, az idők végén szűnik meg a kettősség. A profán és nem profán
történelem nem azonos, újabb történelemértelmezések ellenére sem.

Amint az egyház valósága a titok-jelleg pascali feloldhatatlanságát hordozza, úgy a hatalom az

egyébként szintén pascali libido dominandi titokszerűségét mindvégig megőrzi. Végső ismerete soha
sincs egészen a birtokunkban, és így folytonos vizsgálódásra köteleztetünk el mi magunk, egyházi
közösségünk és arra az államhatalmi rendszerre nézve is, amelyben élünk.

3. Mit jelent a politika az egyház számára egy államrend keretei között?

Ez a kérdéskör az egyházzal egyidős, de az utolsó félévszázadban, különösen a diktatúrák

virágkorában, majd hanyatlásában az egyházi közvélemény és sajtó központi témája lett. Azonban
helyére kell tenni a szavakat. Így talán elkerülhető a politika istenítése vagy tabuként kezelése.
Őrizkednünk kell mind a gátlástalan keblünkre öleléstől, mind annak aggályos elutasításától.

Az Ószövetség Isten uralkodása alá totálisan integrált világában a politika nem okozott külön gondot,
mert a profán és szakrális-kultikus életforma nem vált el egymástól. A Biblia ószövetségi része par
excellence történelem, politika a javából. A nép üdvössége és politikai élete fedik egymást, szinonim
valóságok. Az Ószövetség történelmi könyvei tele vannak harcok, háborúk, hadi események
(stratégiai) leírásaival. A nagyhatalmak hódítási érdekeinek központjában van a kicsi Izráel. Se szeri,
se száma pártütések, diplomáciai ügyeskedések, lázadások, elhurcoltatások, békekötések és politikai
hűtlenségek megírásának, s ezek dokumentum-értékkel követik egymást. Még a Tórában is ott van a
hadviselés törvénye, rendje, a hadifoglyokkal való bánásmód szabálya.

Izráel népének tudnia kellett politizálni. Messiás-eszményében is kifejezésre jut a hatalom. Az

eljövendő pásztor-király vasvesszővel bírja le ellenségeit, és szájának lehével öli meg a hitetlent (És
11,4). Királysága elleni minden lázadás hiábavalónak bizonyult, mert az ő felkenetése a Seregek
Urától való (Zs 2,6) Az Isten Seregek Ura: Jahve Cebáót. Izráel, "politikusai" a próféták, akik
belelátnak Izráel Istenének minden népek feletti uralmának elrejtett dolgaiba. Ezékielt a látomások
prófétájának ismerjük, pedig könyvének nagy része politikai próféciákat tartalmaz, az akkor ismert
hatalmak mindenike felé, és az ítélet visszatérő motívuma mindenütt ugyanaz. Ami népeken,
államokon végbemegy, azért van, hogy megtudják: Izráel Istene az Úr. A próféciák legelején éppen ez
az Izráel áll. A próféta politikai iránymutató is, szinte már itt is jelentkezik: a király uralkodik, de nem
kormányoz. A szövetségi hűség áldása a gazdasági, társadalmi, egészségügyi, sőt ökológiai jellegen
kívül ott van a szabadság, a nemzeti függetlenség és egység áldása (vagy - a hitszegő magatartás
esetén - átka) is. A hűtlenséggel mindig együtt jár a nemzet, a nép totális dekadenciája. Izráelre
nézve nemcsak a történelmi könyvekben, hanem magában a Tórában is jelen vannak a nép
prosperitásának kijelentés-feltételei.

A kérdés most az: lehet-e számunkra irányadó egy kb. négyezer éves nép történelmi múltja, nekünk,
akik egészen más kulturális, társadalmi, gazdasági és politikai kontextusban helyezkedünk el. Az
Újszövetség világában a választottság átminősül. Többé nemcsak egy népet (bár azt is) foglal
magában. Az egyház, az eklézsia és Isten országának korszaka következett el. Van-e ennek a minden
népből való közösségnek politikai magatartása, vagy a fiat iustitia et pereat mundus az alternatíva?
Elhangzott-e Jézus szájából politikai jellegű nyilatkozat? Mit jelent ez az egymás után elhangzott
vallomás: "az én országom nem e világból való" és: "semmi hatalmad nem volna felettem, ha nem
felülről adatott volna néked" (Jn 19,11; 18,36). Jézus ezzel az egyetlen mondatával a római
birodalom judeai exponense előtt kérdésessé teszi az egész impérium hatalmi rendszerét. És vajon az
"adjátok meg a császárnak, ami a császáré...", s ennek folytatása pusztán csak a fejadó legitimációja?
Csaknem félévszázadon át idézte a behódolt keresztyénség, az egyház a lojális állampolgárság
feltételeként. Az az ezüst dénár, ami Jézus kezébe került, sokkal többet sejtet ennél. Az érem egyik
oldalán a császár képe van s a peremén Tiberius Caesar Divi Augusti Filius Augustus felirat. Az érem
másik oldalán: Pontifex Maximus. Livia, Augustus felesége, a császári anya, isten-trónón ül, kezében
olümpiai jogar és olajág. Ő Pax istennő földi inkarnációja. Az érem tehát kettős jelentésszerkezetű:
egyrészt a császár uralmi igényének, másrészt a császár kultikus imádatának jelképe. Jézus válasza
igent mond az adóra, és nemet a császár-kultuszra. Anélkül, hogy politikai akart volna lenni,
szavában és magatartásában mégis az lett. Ugyanúgy Keresztelő János Heródes felé, Pál apostol
Félix, Festus, Agrippa felé. Az első századok keresztyénei - a szó kisoványított értelmében - nem
politizálnak ugyan, de magatartásukkal és szavukkal is a mennyei politheümájukat (méltó
magaviselet) tartják irányadónak (Fil 3,20). Az államhatalom szemében ezért ők apolitheioik. A páli
levelek a politika szót életvitelnek, keresztyén etikai magatartásnak fogják fel. "Teljes jó
lelkiismerettel szolgáltam egész életemben." A keresztyén embernek tehát egész lénye politizál,
mert a politika életének nem egy keskeny, időszakos sávja, hanem egész életrendje az.

Luther a politikát garstig Liednek, csúnya nótának nevezte. Valóban az, ha nem a megszentelt
magatartás politizál. Nemcsak csúnya nóta, de veszedelmes is. A megfizetett, Jézabel asztaláról élő
hamis próféták számára nem tűnik annak. Ők a kor ízlése, az udvar kívánalmai szerint politizálnak.
Akik sub specie aeternitatis gondolkodnak a közélet dolgairól, azok képesek felfedezni a roppant
történelmi felelősséget. A helyes politika rendezett életű embert feltételez. Így az egyén önmagában
véve is politikai tényező. Fokozott mértékben vonatkozik ez az egyházra, a gyülekezetre, akár a
kisebbségben élő felekezeti népközösségekre is.

Pál apostol szerint (Fil, 1,27) a helyes politikai magatartás normái ezek: a)Az evangéliumhoz méltó
magaviselet (politheüomai); b) A politikai magaviselet egységes közösségi gondolata az: "egy
lélekben való viaskodás" (szünathleo). Innen az atléta kifejezés is, amely az átgondolt, szervezett
felkészültségre mutat. c) A politika céltudat: "az evangélium ügyében". Ez a szó, evangélium,
örömhírt jelent, és a császár trónra lépésének az aktusára is használták; annak az örömnek a
kifejezésére, hogy van feje a polisznak, az államnak. A keresztyén tudatban az evangélium tartalma
Jézus Krisztusnak uralkodása mindenekfelett. A keresztyén politika végső konzekvenciájában a Jézus
Krisztus királyságára vonatkozik. Így az evangélium tartalma, a Krisztus élő személye sohasem lehet
eszköz jellegű. Nem Vele teszünk valamit a népért, hanem a néppel, a nemzettel teszünk valamit
Érte. Az Ige-i gondolkodásban ez a hatalom, a felsőbbség egyetlen hiteles igazolása.

Az ilyen értelmű keresztyén jelenlét - szervezetten vagy anélkül - mindig kihívást jelentett az
önimádatba esett hatalomnak a korábban említett libido dominandinak. A történelem számos
példájával igazolja: a keresztyén egyházak pneumatizálódásuk arányában jelentettek politikai
tényezőt, számítottak politikai ellenzéknek.

Egy első századokbeli Mártír aktában az eseményt így rögzíti a szerző: "Történt Maximilián császár
életében, amikor Jézus Krisztus uralkodott..." A keresztyén politikai gondolkodásnak az ebben a
mondatban tükröződő szemlélet a lényege. Minél inkább teljesíti tehát az egyház a maga új
földet/eget váró küldetését, annál inkább konstitutívabb a társadalomra nézve. Zavart okoz a politika
"megkeresztelésének" szándéka. Egyszerűen a politika és a hatalom és persze az egyház bibliai
értelméhez kell visszatérni. A keresztyén gondolat nem a részproblémákat akarja megoldani, mert a
"központi problémának" magát az embert tartja. Ez pedig nem kevesebb az emberre és az egyházra
nézve, mint részesedni, itt és most, Isten politheümájának kegyelmi rendjéből. Ennél csak jóval
kisebb hatékonysággal lehet politizálnia az egyháznak, ha lehet egyáltalán. Minden más kísérlet
beszűkíti, denaturálja, sőt eretnekszektás irányba tolja s bálványozza saját, politikainak nevezett
elgondolásait.

Ez a megállapítás kulturális hivatástudatunkra is vonatkozik. Akkor vagyunk igazán kálvini

állásponton, ha a politikát is, a hatalmat is, a világot is theatrum gloriae Deinek tekintjük. Ez a
"glória" az ember abszolút deheroizációját jelenti, s vagy a személyben kezdődik el, vagy sehol
máshol. Megújult ember nélkül nincs megújult politika (még a kisebbségi politikában sem). A politika
"megkeresztelése" helyett a politikus "megkeresztelésére" van óhatatlanul szükség. A hatalomnak és
a hatalmi rendszereknek démoni-divinizálódási folyamatát, a Hobbes-féle Leviathán sárkány-államát
egyedül az Isten népe tartóztathatja fel, vállalva a mártíromságot is akár. Közben ezzel jár legjobban
a "világ", a társadalom, mert: "átmenvén a siralom völgyén, forrássá teszik azt." (Zs. 84,7).

A világ felé nemcsak egy humán kultúr-keresztyénséget kell elfogadhatóvá tenni, hanem a
megfeszített és feltámadott Jézus Krisztust, aki emberségében és istenségében magába foglalja az
emberiséget, és Benne a mi népünket is. Ez a bonhoefferi gondolat így folytatódik: Az egyház
feladata és felelőssége nem a világ, az állam, a hatalmi rendszerek megjavítása, hanem Istennel és
Jézus Krisztusban való megbékélésre felhívás. Mert csak az isteni meghívás iránti engedelmesség
szavatol egy valláserkölcsileg is megalapozott (azaz a keresztyén antropológia értelmében fogant)
államformát.

(Utánközlés: megjelent a kolozsvári Korunk 1992. évi hatalom-számában)

Az egyházak és a nacionalizmus - Ökumenikus szempontok és feladatok -

A fenti címmel harmadik tanulmányi füzetét jelentette meg az Ökumenikus Tanulmányi Központ. A
dr. Tóth Károly ny. püspök szerkesztésében készült munka főbb témái: Keresztyén hit és
nacionalizmus, Nép és nemzet a Bibliában, Etnikumok, nemzetiségek, keresztyénség Magyarország
történetében. Az alábbiakban a füzet zárófejezetét közöljük.

( - A Szerk.)

1. Az Egyesült Nemzetek Szervezete már több mint tíz évvel ezelőtt, egy 1982-ben elfogadott
nyilatkozatában megállapította a vallási fanatizmus és a nacionalista türelmetlenség feléledése
szoros kapcsolatát. A dokumentum hangsúlyozza: "A világ sok részén a szélsőséges vallási fanatizmus
növekszik és a vallás döntő befolyást gyakorol a társadalmi és politikai életre (pl. az iszlám
fundamentalizmus). A vallás nevében sokakat sújt az erőszak és a brutalitás, amely hatalmas méretű
szenvedéseket okoz. Sok fundamentalista vallási vezető bizonyos vallások kirekesztő jellegét erősíti,
főleg az etnikai közösségekben és a kívülállókat alacsonyabb rendű emberekként minősíti. Az ilyen
vezetők azt állítják, hogy amikor konfliktus támad a nemzetközileg elfogadott emberi jogok és a
vallásos előírások között, akkor az utóbbihoz kell a híveknek tartaniuk magukat. Így a vallási tényező
igen nagy szerepet játszik a nacionalizmus fellángolásában: a vallások erősítik az etnikai csoportok
felsőbbrendűségi érzését és másokat kirekesztő szemléletét." (Theo van Boven: "Advences and
obstacles in building understanding and respect between peoples of diverses religions and beliefs" in
Human Right Quarterly, Vol. XIII. No 4., 1991. November)

A Kelet- és Közép-Európában a 80-as évek végén bekövetkezett politikai változások nemcsak

igazolják az ENSZ-nyilatkozat előrejelző megállapításait, hanem sajnos messze felül is múlják azokat.
A Budapesti Európai Protestáns Nagygyűlésnek átadott memorandumában Tőkés László püspök
rámutatott a helyzet paradox voltára: Amikor Kelet-Európában "a közeledés alapvető lehetőségei
kialakultak, e terület népei, ahelyett, hogy elfogadnák egymást, rendkívüli hevességgel és gyűlölettel
fordulnak egymás ellen. A sovinizmus és türelmetlenség szelleme lebeg a múlt romjai felett. Sajnos
az a tapasztalatunk, hogy az egységre hívó hit majdnem tehetetlenül áll e problémákkal szemben.
Bizonyos esetekben a nemzetiségi és etnikai konfliktusok egyházi téren még élesebbek, az
egyházakat magukkal ragadták a politikai és társadalmi változások".

2. A kelet- és közép-európai országokra, köztük Magyarországra is jellemző, hogy a rendszerváltást

követően két szellemi és társadalmi erő tört elemi módon felszínre; a nemzeti érzés (nacionalizmus)
és a vallásos érzés (az egyházak szerepének növekedése).

Ennek a folyamatnak jelei a nemzeti jellegű és (vallásos) keresztyén programmal jelentkező politikai
pártok sikerei a szabad választások alkalmával. Nem lehet azonban kizárólag "az ellenhatás"
törvényével magyarázni a nacionalizmust és a vallás reneszánszát Kelet-Közép-Európában. De a
jelenlegi helyzet alakulásának ezek is fontos tényezői. A vallásos és a nemzeti érzés szoros együvé
kapcsolódásának egyik oka az, hogy a hivatalos ideológia mindkettőt maradi szemléletként kezelte és
elnyomó módszerekkel vélte hatásukat korlátozni. A marxista rendszerek összeomlása után kialakult
ideológiai vákuumban természetes tájékozódási és azonosulási pontként és a közösséghez tartozás
igényeit is kielégítve jelentkezett a nemzeti, etnikai és konfesszionális egyházi azonosulás. Így még
inkább kidomborodtak nemcsak az egyház és nemzetiség, hanem az etnikum és a felekezet szoros
összefüggései is.

A nacionalizmus és a vallásos érzés újjászületése, az egyházak iránti fokozottabb érdeklődés

visszavezethető arra a kelet-európai adottságra is, hogy a társadalmi önszerveződések (civil
társadalom) elmaradása miatt az egyházi közösségek és az etnikai együvé tartozás keretei pótolták
és pótolják a társadalom önszerveződő egységeit.

3. Sokan kérdezik aggódva, mi okozta - elsőrenden a soknemzetiségű államokban bekövetkezett -

nemzeti és etnikai konfliktusok és a véres polgárháborúk kirobbanását? A két világháború
következményeként igazságtalanul kialakított államhatárok mellett egy másik okra is rá kell mutatni.
Arra, hogy a soknemzetiségű állam többsége, így a legerősebb nemzete az illető ország más
kisebbségi nemzetiségi és etnikai csoportjaira a saját identitását ráerőszakolta, mint kollektív
államhatalom. Különösen élessé vált a helyzet azokon a helyeken, ahol az államhatalmat birtokló
többségi nemzethez tartozók a helyi, más többségi nemzetiség felett kisebbségként gyakorolták a
politikai és katonai hatalmat. Ez az egyik, talán legdöntőbb oka a Jugoszláviában dúló véres
polgárháborúnak. Ugyanis a szerb kisebbség a Szerbiától távoli területeken, a helyi nemzetiségiekkel
szemben, tehát a helyi többséggel szemben fegyveres erőszakkal igyekszik fenntartani hatalmát.
(Horvátország, Bosznia, Szlovénia stb.) Hasonló helyzet alakult ki a volt Szovjetunió esetében, a Balti
államokban, vagy Grúziában és Moldáviában és a többi, még a cári Oroszország által gyarmatosított
területeken. 4. Mi a kapcsolat a nemzeti érzés (nacionalizmus) és az etnikai tudat (etnicitás) között?
Az etnicitás éppúgy, mint a nacionalizmus számos tényező összhatásának eredménye. Köztük igen
erős - ha nem a legerősebb - a vallás szerepe; az egyházak őrzik a leghatékonyabb a népszokásokat,
az anyanyelvet és a helyi hagyományokat. A szociológusok szerint az etnicitás tulajdonképpen
"kultúrnacionalizmus". Az etnikai közösség akkor politizálódik, amikor alapvető kulturális és politikai
jogaitól megfosztják és így a kultúrnacionalizmus politikai nacionalizmussá válik. Az ellenkező irányú
folyamatra is számos példával szolgál a legújabbkori történelem: a politikai autonómiától
megfosztott etnikum a kultúrnacionalizmusban él tovább.

5. A soknemzetiségű államok esetében a politikai és társadalmi képlet még tovább bonyolódik, mert
a nacionalista és etnikai feszültségek megoldását a formális parlamentális demokrácia bevezetésétől
remélték. A mereven alkalmazott demokrácia azonban önmagában nem oldhatja meg a kérdést,
mert a többségben lévő nemzetiség (lásd például Románia) éppen a többségi elv értelmében rá
akarja akaratát kényszeríteni a kisebbségben lévő etnikai és nemzeti csoportokra. A megoldás csak a
pozitiv megkülönböztetés lehet. Ez azt jelenti, hogy a nemzetiségi többség - amely a demokratikus
szabályok szerint a hatalom birtokosa - külön önszerveződési és kulturális jogokat biztosít a nemzeti
és az etnikai kisebbségeknek. A megoldás nem a nemzeti kisebbségeket asszimilálni és integrálni
akaró - egységes "nemzeti állam" -, ahol az államhatalmat egyetlen nemzetiség gyakorolja, hanem az
etnikai és a nemzetiségi szempontból semleges, toleráns állam.

6. Mindez természetesen felveti a kötődések (lojalitások) kérdését. Ellentmondás-e, kizárja-e

egymást a nemzeti közösség iránti és az állam, mint legátfogóbb politikai szervezet iránti lojalitás? Ha
az állam a különböző nemzeti és etnikai csoportok irányában demokratikus és türelmes, akkor nem.
A társadalmi élet, a különböző egymásnak nem ellentmondó, hanem egymást kiegészítő kötődések
(lojalitások) bonyolult szövevénye. (Ennek bibliai hátterét a III. fejezet taglalja.) A kisebb közösség
iránti lojalitás (lokálpatriotizmus) nem zárja ki a több, a magasabb szintű, nagyobb közöséggel
kapcsolatos lojalitásokat, beleértve az államot, sőt az egyetemes emberi érdekeket is. (Lásd Svájc.)
Ugyanez elmondható a vallási - egyházi (felekezeti) kötődések és a nemzeti lojalitás vonatkozásában
is, jóllehet ezek némelykor egybeesnek.

Mindez más formában ugyan, de hasonló élességgel jelentkezik az egyház és a nemzet, a felekezet és
a nemzet tekintetében is. Az újtestamentumi közösség alapvető vonása az, hogy nem etnikai, faji,
nemzetiségi vagy éppen osztályérdekek határozzák meg: "Krisztusban nincs többé sem zsidó, sem
görög, nincs sem szolga, sem szabad, nincs sem férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok a
Krisztus Jézusban" (Gal 3,28). Az emberi együttélés különböző kategóriáin átível a mindeneket újjá
tévő Krisztus (2Kor 5,17). Ebből adódik a kelet- és közép-európai egyházak (de nemcsak az övék)
egyik döntési nehézsége: egyrészt azonosulni akarnak népükkel, annyival is inkább, mert
történelmileg egy-egy felekezet vagy egyház sajátosan hordozza az illető népcsoport azonosságát
(lengyel-katolikus, román-, orosz-orthodox, vagy Erdélyben a magyar-református, katolikus stb.). Pál
apostol vall arról, hogy ő "zsidónak zsidóvá"Ő "mindeneknek mindenné lett" (2Kor 9,22). Másrészt
Krisztus üzenete nem elválasztó, hanem integráló erő és lebontja a választófalakat (Ef 2,14). Az
ősegyház ezért nem nemzeti, hanem területi alapon szerveződött. A Szentírás nem tagadja ugyan az
etnikai és nemzeti csoportok valóságát, de a pünkösdnek, az egyház születésének éppen az a
csodája, hogy a Szentlélek szentséges ereje legyőzvén a nemzeti különbségeket "egybegyűjte sok
népeket (ApCsel 2,11). Az Isten országáról a Kijelentésben kiábrázolódó kép a különbözőségek
egységét tükrözi (Jel 7,9). Az Isten országáról szóló örömhír (evangélium) szól "minden ágazathoz,
néphez és nyelvhez" (Jel 14,6). Ez arra kötelezi az egyházakat, hogy - miközben azonosulnak saját
etnikai és nemzeti közösségeikkel - ne csúfolják meg Istent a más etnikai, nemzeti stb. közösséghez
tartozó, Isten képére és hasonlatosságára teremtett embertársaik iránt táplált haraggal,
gyűlölködéssel és gyilkos indulatokkal. A keresztyén hit számára mindkettő fontos: a nemzeti
szolidaritás is és a más etnikai és nemzeti csoportokhoz tartozó embertársaik megbecsülése és
tisztelete is. Az egyházak a nemzetiségi azonosságok kialakulásának és megőrzésének az eszközei
voltak és ma is azok, de ugyanakkor az egyház Krisztus teste a mindeneket megbékéltető Teljesség,
hogy általa békéltessen meg önmagával mindent (Kol 1,20). Az Egyház a Biblia univerzális
látomásának is a hordozója. Korunknak ez a nagy ökumenikus kihívása: nem az etnikai és nemzeti
konfliktusok elmélyítésének, hanem az ellentétek oldásának és a megbékélésnek ökumenikus
eszközeivé kell válniok. A túlzott felekezetieskedés végső soron idejétmúlt hordozója a torz
nacionalizmus bizonyos elemeinek is, az ökumenizmus pedig az egyetemes emberi közösség
építésének eszköze akar lenni.

7. Korunkra két ellentétes, de egyidejűleg ható, igen erőteljes irányzat a jellemző. Az egyik az
egységesítés (globalizmus) erővonala, a másik a különállások feléledése (regionalizmus). A
globalizmus a világ gazdasági fejlődésében és a világméretű híradástechnikai rendszerben érvényesül
a legerősebben. A hatalmas multinacionális nemzetközi vállalatok némelykor erősebbek, mint a
nemzetállamok. A másik oldalon erősen hatnak az etnikai és nacionális függetlenségi törekvések,
amelyek alulról ostromolják a nemzetállamot. Egyrészt a társulás, másrészt az elhatárolás erői
egyszerre hatnak az egész világon. Ez a két erővonal Európában még nyilvánvalóbb, mint másutt:
Nyugat-Európa politikai és gazdasági egyesülésében, másrészt Kelet-Európa széthullásában. Ezek
Európa két része közötti nagy fáziskülönbségeket is mutatják. E két erőhatás szorításában élnek a
nemzetállamok, amelyeknek növekvő belső problémái arra utalnak, hogy a 19. században kialakult
nemzetállam és azt hordozó túlhajtott nacionalizmus mindenképpen idejét múlta és e tekintetben
elkerülhetetlenül változtatásokra, reformokra van szükség. A nemzeti szuverenitás - a belügyekbe
való be nem avatkozás elvét - úgy látszik, minden oldalról ostromolják.

8. A 20. század utolsó évtizedének egyik előremutató felismerése az, hogy a nacionalizmus olyan
kettős tartalmú eszmerendszer (bináris ideológia), amelynek egyik fele romboló (destruktív), a másik
része pedig építő (konstruktív) elemeket tartalmaz. Az egyik része a gyűlölködő, a kirekesztő, negatív
törekvés, amely szükségképpen az ellenségkép megalkotásához vezet, mivel "az önkép"
megfogalmazásának fontos tényezője az ellenségkép. Ennek a párhuzama vallási (egyházi) téren is
fellelhető, amikor a felekezet vagy egyház a másik felekezet vagy egyház tagadásában véli
meghatározhatni magát. (Pl. mi az hogy protestáns? -nem katolikus! és fordítva). A másik elem a
nemzettudat, a nemzeti érzés, a hazaszeretet, vagy a patriotizmus pozitív jellege. Ez azt követeli
meg, hogy úgy szeressük, becsüljük és tiszteljük saját nemzetünket és hazánkat, és úgy óvjuk
"önképünket", hogy közben ne tagadjuk más népek értékeit, becsületét és tiszteletét. A nemzettudat
(nacionalizmus) e kettősségéből el kell tűnnie a kirekesztő negatív elemnek és erősödnie kell a
pozitív mozzanatoknak. Ebben az értelemben hangsúlyozta az Európai Protestáns Nagygyűlés (Bp.
1992. március), hogy a keresztyén hitünk azt kívánja meg tőlünk, hogy különbséget tegyünk a
népeknek nemzeti létre irányuló legitim aspirációi és a befelé forduló nacionalizmus között. A helyes
nemzettudat kész más nemzetek és a nemzeten belüli kisebbségek elfogadására."

A kirekesztő negatív nacionalizmus (sovinizmus) csak hosszú nevelési és más folyamatok során
alakulhat át befogadó (pozitiv) nemzettudattá. Ebben a folyamatban az egyházak csak úgy tudják
vállalni a reájuk háruló nagy erkölcsi szerepet, ha maguk is ökumenikussá, azaz a más teológiák,
kegyességek és egyházi identitások iránt nyitottabbakká válnak, a sokféleség egységének nagy bibliai
látomásától vezettetve (Ézs 66,18). További része ennek az átalakulási folyamatnak az a
követelmény, hogy ne alkalmazzunk kettős mércét; egyet a határainkon túl élő, velünk azonos
kisebbségekre és ismét más mércét a határainkon belül élőkre.

9. A nemzetállam eszméje a globális és regionális nyomások következtében reformra szorul. Ugyanis

"szuverén nemzetállam" csak a külső nyomás és elnyomás alóli szabadságot, illetve felszabadulást
garantálja, de nem foglalja magában a nemzetállamon belüli emberi jogok (szabadságjogok)
garanciáját. Itt látszólag szembenállnak egymással demokrácia és nacionalizmus, amennyiben a
nemzetállam demokráciája, ha az merev és formális - ahogy fentebb láttuk -, nem garantálja
automatikusan a kisebbségi etnikai és nemzeti csoportok jogait. Feszültség jelentkezik az etnosz és a
demosz között (l. III. fej. 20. oldal). Ez utóbbi az adott állam keretein belül élő egész népet, a népek
összességét jelöli. Etnikai többség "demokratikus" uralma így nem demokrácia, hanem etnokrácia,
amely a nemzeti kisebbségek kizárásához vezet. Számukra csak négy lehetőséget biztosít: a
beilleszkedést (integráció), az azonosulást (asszimiláció), a kivándorlást (emigráció), vagy a
kipusztulást (genocidium). A jelenlegi nemzetközi jog csak az államok szuverenitásáról tud és így
tulajdonképpen lehetővé teszi az adott állam népességei egy részének, a nemzeti és etnikai
kisebbségeknek az elnyomását.

10. A népek önrendelkezési joga két sürgősen megoldásra váró kérdést vet fel:

a) egyrészt melyik az a legkisebb közösség, amely jogot formálhat az önrendelkezésre, hol van az
önrendelkezés határa;

b) másrészt a népek önrendelkezési joga nem oldja meg önmagában az etnikai és nemzeti
kisebbségek jogait. Ezt csak az alapvető emberi jogoknak a közösségi kapcsolatokat is magában
foglaló új megfogalmazása teremtheti meg. Alapvető emberi jog az adott közösség kulturális
azonosságának a megőrzése (nyelv, iskola stb.). Csak így nyerhetik el a kisebb közösségek is
közösségi jogaikat. Ezzel a nemzeti kisebbségek jogainak rendezése nem az adott állam belügye lesz,
hanem az egyetemes világközösségé, a "világ belpolitika" értelmében (Alva Myrdal).

11. Az egyetemes emberi jogok nyilatkozatának elfogadása után 45 esztendővel, az ENSZ-nek még
mindig nem sikerült az etnikai és nemzeti kisebbségek jogainak kodifikálása. Az akadályozó tényező,
amely az ENSZ-et ettől visszatartotta, saját struktúrájában keresendő, mivel az ENSZ nemzetállamok
közössége, melyek maguk is az etnikai kisebbségek panaszainak a céltáblái. Európa e tekintetben
elöljár. Az új Európai Charta (Párizs, 1990. nov. 21.) kimondja, hogy "A nemzetiségi kisebbségek
etnikai, kulturális és nyelvi, valamint vallási identitása védelemre szorul és hogy a nemzeti és etnikai
kisebbségek tagjait megilleti az a jog, hogy szabadon kifejezzék, megőrizzék és továbbfejlesszék
identitásukat minden megkülönböztetés nélkül és a törvény előtti teljes egyenlőségben". Ezt
biztosítandó az európai államok létrehoztak a Charta elfogadása után egy Konfliktus Megelőző
Központot, amelynek hatékony működéséhez az európai úgynevezett "nem kormányszintű"
szervezeteknek hozzá kell járulni. E tekintetben az "ökumenikus egyháznak"és az egyházak
ökumenikus szervezeteinek lehetőségei vannak, mert őket nem köti a mindenképpen reformra
szoruló nemzetközi jog. Az egyházak különböző ökumenikus szervezetei ezt a felelősséget
gyakorolják is legalább három formában: a jogsértések nyilvánosságra hozatalával; segítségnyújtással
és dialógusokkal.

A hagyományos nemzetállam eszménye lassan túlhaladottá válik a globális világtársadalom és az

elektronikus hírközlés korában. Sokkal inkább a "nyitott köztársaság" államformája az elérendő cél,
amely egy adott állam területén élő valamennyi állampolgárnak azonos politikai jogokat és esélyeket
biztosít és amely az államhatárokat nem szünteti ugyan meg, hanem légiesíti, azaz átjárhatóvá teszi
és így feloldja az államhatárok és a nemzetiségi határok közötti ellentmondásokat. Mindez
párhuzamos a keresztyén egyházak azon törekvéseivel, amelyek nem tagadják ugyan a felekezeti
keretek legitimitását, de a nyitottság és a kölcsönös megbecsülés szellemében az egyházak testvéri
közösségének, lelki, szellemi egységének építésével munkálják az "egy vérből teremtett emberi
nemzetség" egységét is.

12. Amit eddig leírtunk és a témáról elmondottunk, szükségképpen ahhoz a kérdéshez vezet, hogy
"mit lehet tenni tehát? Mit kell tenniök a hitüket bizonyságtevő cselekedetekkel megpecsételni
akaró, a világ iránt érzett felelősségüket gyakorló keresztyéneknek és egyházaknak? Erre a jogos
kérdésre válaszolva próbálunk néhány konkrét feladatot meghatározni:

a) Győzzük le magunkban és környezetünkben a tehetetlenség bénító érzését abban a hitben, hogy

"minden lehetséges annak, aki hisz" és "Istennél minden lehetséges" (Márk 9,23; 10,27). Erősítsük
magunkban és másokban azt a meggyőződést, hogy az emberiség e döntő korszakváltásának idején
senki sem maradhat tétlen.

b) A keresztyéneknek és az egyházaknak ki kell mozdulnia abból a szemléletből, a "lelki gettóból",

mintha a világ dolgai nem érdekelnék őket, mintha csak a "lelkiekkel" foglalkoznának, elfelejtvén,
hogy a felebaráti szeretet is "lelki dolog".

c) Láttuk a nacionalizmus és a felekezetiség közötti összefüggéseket és ezért a nagy fordulata

"metanoia", amelyre a Biblia üzenete hív bennünket, a lelkületet és gondolkodásmódot tekintve
sürgős feladat.

d) A keresztyén egyházaknak, a gyülekezeteknek vannak Istentől kapott sajátos eszközei arra, hogy a
szemléletbeli változást munkálják. Ezek: az imádság, az igehirdetés és a lelkigondozás stb.

e) A szemléletváltozás azt követeli meg, hogy találjuk meg, keressük a sajátos és az általános, a
lokális és univerzális közötti harmonikus kapcsolatot, mert mindkét szempont elválaszthatatlan része
az evangéliumi tanításnak.

f) Kezdjük a legnehezebb feladattal:próbáljuk megismerni és megbecsülni tanulni a hagyományos

ellenségnek tartott népeket, népcsoportokat! - Mindenki a maga helyén küzdjön az előítéletek ellen
a megbékélés szép imádságával is:

Uram, tégy engem békéd eszközévé,

hogy szeressek ott, ahol gyűlölnek,

hogy megbocsássak ott, ahol

megbántanak

hogy összekössek ott, ahol

széthúzás van,
hogy reménységet keltsek ott, ahol

kétségbeesés kínoz,

hogy fényt gyújtsak ott, ahol

sötétség uralkodik,

hogy örömet vigyek oda, ahol

gond tanyázik.

Oh Uram, segíts meg, ne arra törekedjem,

hogy mások vigasztaljanak,

hanem hogy én vigasztaljak,

nem arra, hogy megértsenek,

hanem arra, hogy én értsek meg másokat,

nem arra, hogy engem szeressenek,

hanem, hogy én szeressek.

Mert, aki így ad, az kap

aki elveszíti magát, az talál

aki megbocsát, annak megbocsátanak,

aki meghal, az fölébred az örök életre.

(Assziszi Ferenc imádsága)

g) Az egyházak nemzetközi szervezeteinek tagegyházaik nyomására többet kell tenniök mint eddig, a
világszervezetnek az etnikai és nemzetiségi kisebbségek jogait hivatalosan kodifikáló erőfeszítései
sikere érdekében.

h) Tudatosítsuk a szoros összefüggést egyrészt a felekezetieskedés és nacionalista gyűlölködés,

másrészt a megbékélés és az ökumenikus törekvések között.
Ökumenikus Tanulmányi Központunknak ez a füzete a maga szerény módján ezt a felelősséget
próbálja kifejezésre juttatni és gyakorolni az apostoli intés szellemében: "Ne látszatra szolgáljatok,
mintha embereknek akarnátok tetszeni, hanem Krisztus szolgáiként, az Isten akaratát lélekből,
jóakarattal szolgáljatok, mint az Úrnak és nem mint embereknek"(Ef 6,6).