Agatha Christie

A Listerdale
rejtély

HUNGALIBRI Kiadó
Budapest
A mű eredeti címe: THE LISTERDALE MYSTERY
FONTANA/COLLINS, 1976

© Agatha Christie
Hungarian translation © Németh Zoltán és Varga István

ISBN 963 9021 15 6

ISBN 963 85556 1 0 Ö

Kiadja a HUNGALIBRI
Könyvkiadó és Könyvterjesztő Kft.
Felelős kiadó: a Hungalibri ügyvezető igazgatója
Főszerkesztő: Szujó Béla
Felelős szerkesztő: Kustos Mária
Műszaki szerkesztő: Bán Ferenc
A borítót készítette: Baráz Klára
Készült a Budapest-Print Nyomdában.
Felelős vezető: a Budapest-Print ügyvezető igazgatója
Tipărit la Imprimeria de Vest R.A., Oradea
 LISTERDALE REJTÉLY

Mrs. St. Vincent összeadta a számokat.

Közben egyszer vagy kétszer felsóhajtott, és kezével megsimította fájó homlokát.
Mindig is utálta a számtant. Szerencsétlenségére úgy tűnt, hogy az élete mégis teljes
mértékben a matematikától függ. Aprócska kiadások szüntelen összesítésétől,
melyek eredménye mindig meglepte és megriasztotta.
Ez biztosan nem lehet annyi! Újra elvégezte az összeadást. Felfedezett ugyan egy
aprócska filléres hibát, de különben helyes volt a számítása.
Mrs. St. Vincent újra felsóhajtott. Most már valóban elviselhetetlenné fokozódott a
fejfájása. Felpillantott, mert kinyílt az ajtó, és a lány, Barbara lépett a szobába.
Barbara St. Vincent csinos lány volt. Örökölte az anyja törékeny alakját és büszke
fejtartását. A szeme azonban nem kék színű volt, hanem sötét, és szája is más
formájú volt, meglehetősen vonzó, kissé lefelé görbülő vörös ajkak.
– Oh, mama – kiáltotta. – Még mindig azokkal a szörnyű régi számlákkal
bűvészkedsz. Inkább dobd a tűzbe valamennyit!
– Tudnunk kell, hányadán állunk – válaszolta Mrs. St. Vincent bizonytalanul.
A lány megvonta a vállát.
– Mindig ugyanúgy állunk – felelte szárazon. – Átkozottul szűkösen. Az utolsó
fillérig kiköltekezve, mint általában.
Mrs. St. Vincent felsóhajtott.
– Szeretném, ha… – kezdte, de aztán abba is hagyta.
– Keresnem kell valami munkát – jelentette ki határozottan Barbara. – Még pedig
minél hamarabb. Végtére is elvégeztem azt a gyors- és gépíró tanfolyamot. Így aztán
benne vagyok abban az egy millió lányban, akik közül választhatnak. „Mennyi
gyakorlattal rendelkezik?” „Gyakorlatom ugyan nincsen, de…” „Oh, akkor
köszönjük, viszlát. Részünkről a szerencse.” Hát ez így sajnos nem megy. Valami
más munkát kell találnom. Bármiféle munkát.
– Ne siesd el, drágám – kérlelte az anyja. – Várj még vele egy kicsit.
Barbara az ablakhoz lépett és kinézett rajta. Távolba révedő szemei azonban nem
láttak el a túloldali szürke házsorig.
– Néha már szinte sajnálom, hogy Amy unokanővérem tavaly télen elvitt magával
Egyiptomba – mondta kimérten. – Oh, milyen jól éreztem magam… Életemben talán
először és utoljára, jól éreztem magam… oh, de pompás volt! Annyira felkavart az
egész. Úgy értem, hogy… visszatérni ide…
Kezével körbe mutatott a helyiségen. Mrs. St. Vincent szemével követte a
mozdulatot és feljajdult. A szoba jellemző példája volt az olcsó bérű bútorozott
lakásoknak. Poros kukoricavirág, mutatósan díszes bútorzat, ízléstelen, foltokban
fakuló tapéta. Itt-ott megmutatkoztak a jelei annak, hogy a bérlők személyisége
igyekezett felülmúlni a háztulajdonosét. Egy-két szép, bár törött vagy csorba és így
tulajdonképpen értéktelen porcelán, hímzett terítő a heverő háttámláján. A falon
lévő akvarell, mely egy – húsz évvel ezelőtti divatnak megfelelően öltözött – lányt
ábrázolt, akár Mrs. St. Vincent-ről is készülhetett volna.
 – Nem is zavarna ennyire – folytatta Barbara – ha nem ismertünk volna semmi
mást. De ha Ansteys-re gondolok…
Hirtelen elharapta a mondatot, mivel nem volt biztos benne, hogy be tudná
fejezni. A drága szeretett otthonuk, mely évszázadokon át a St. Vincent család
tulajdonát képezte, és ami jelenleg idegen kézben van.
– Ha apa nem bocsátkozik kockázatos üzleti vállalkozásba… és nem vesz fel
kölcsönt…
– Kedvesem – mondta Mrs. St. Vincent –, apád sosem volt az a kimondott
üzletember.
Olyan kedvesen, ugyanakkor megkérdőjelezhetetlen határozottsággal mondta
mindezt, hogy Barbara odalépett hozzá, futó csókot lehelt az arcára, miközben
csendesen suttogta: – Szegény, jó mama. Inkább nem is mondok semmit sem.
Mrs. St. Vincent már újra felvette a tollat és az íróasztal fölé hajolt, amikor a lánya
váratlanul megszólalt:
– Anya, Jim Masterton ma reggel azt üzente… hogy szeretne átjönni, mert
beszélni kíván velem.
Mrs. St. Vincent leejtette a tollat és élés tekintetet vetett a lányára.
– Ide? – kérdezte hitetlenkedve.
– Ami azt illeti, a Ritzbe nem hívhattam meg ebédre – horkant fel Barbara.
Anyja azonban továbbra is boldogtalannak látszott. Mérhetetlen undorral az
arcán, újra körülnézett a szobában.
– Végül is igazad van – mondta Barbara. – Undorító egy hely. Afféle hivalkodó
szegénység! Milyen előkelően hangzik… egy fehérre meszelt vidéki házikó, kopott,
szép mintázatú terítők, rózsatálak, koronás Derby teáskészlet, amit maga mosogat el
az ember. Ilyesmi áll a könyvekben. A való életben viszont a hivatali élet alsó fokáról
induló gyermekkel kezdődik és elhanyagolt gazdaasszonyok, a lépcsőházban
tekergő maszatos kölykök, no meg a lakótársak, akik félig-meddig a társadalom
számkivetettjei. Heringet zabálnak és így tovább…
– Pedig hát… – kezdte Mrs. St. Vincent – valójában már-már ott tartunk, hogy
még ezt a kis odút sem tarthatjuk fenn tovább.
– Ami nappali és egyúttal közös hálószoba mindkettőnk számára… szörnyűség! –
vette át a szót Barbara. – Nem beszélve a tálalószekrényről Rupert lakrészében. Ha
pedig Jim látogatóba jön, abban a nyomasztó társalgóban kell fogadnom, ami tele
van aggatva cirmos cicákat ábrázoló falvédőkkel, meg pletykás vénasszonyokkal,
akik a szemüket meregetik ránk, és fújnak meg köhécselnek ránk. De még milyen
félelmetes torokhangú a köhögésük!
Hirtelen csend lett.
– Barbara – szólalt meg végül Mrs. St. Vincent. – megtennéd… úgy értem…
hajlandó lennél…
Kissé elpirulva abbahagyta.
– Felesleges finomkodnod, anyus – mondta Barbara. – Manapság már kiment a
divatból a finomkodás. Gondolom, arra céloztál, hogy menjek férjhez Jimhez?
Tudod, az a helyzet, hogy nyomban a nyakába borulnék, ha feleségül kérne. De
sajnos erős a gyanúm, hogy eszében sincs ilyesmit tenni.
– Oh, Barbara, drágám!
– Nos, egész más dolog volt ott látni engem Amy unokanővéremmel, a legjobb
társaságban forgolódni (amint a romantikus regényekben szokás). Nem csoda, ha
megtetszettem neki… de ha most idejön, és ebben a környezetben talál. Tudod ő
olyan jópofa srác, rendkívül kedves, már-már régimódias. Ezt kedvelem benne…
leginkább. Ansteysre és a falura emlékeztet – ahol ugyan száz évvel régebbi minden,
de mégis olyan… olyan… Oh, nem is tudom… olyan illatos, mint a levendula.
A lány kissé szégyenkezve nevetett leplezetlen lelkesedése miatt. Mrs. St. Vincent
viszont nyugodt egyszerűséggel mondta ki véleményét:
– Azt szeretném, ha férjhez mennél Jim Mastertonhoz. Elvégre ő is közülünk való.
Ráadásul szerencsés is, bár ez engem nem érdekel túlzottan.
– Engem viszont annál inkább – jelentette ki Barbara. – Mert már szinte betege
vagyok ennek a sok szűkölködésnek.
– No de Barbara, ez nem indokolja…
– Ne hidd, hogy csak ezért. Szó sincs róla! Tényleg akarom. Oh, anyus, hát nem
látod, hogy tényleg akarom?
Mrs. St. Vincent mérhetetlenül boldogtalanak látszott.
– Annyira szeretném, ha megfelelő környezetben találkozna veled, drágaságom –
mondta vágyakozva.
– Oh, majd csak rendeződnek a dolgok – vigasztalta Barbara. – Felesleges emiatt
aggódnunk. Próbáljunk inkább jókedvűen szembenézni a helyzettel! Nyugodj meg,
anyukám!
A lány anyja fölé hajolva, könnyed csókot lehelt a homlokára, majd elhagyta a
szobát. Mrs. St. Vincent felhagyott a matematikai számítgatással és letelepedett a
kényelmes heverőre. Gondolatai úgy forogtak körbe-körbe, mint egy ketrecbe zárt
mókus.
Ilyenkor az embernek azt kell mondania, ami biztosan elnyeri a másik tetszését.
Elvégre a külsőségek is elriaszthatnak egy férfit. Majd megtudja, milyen édes, drága
kislány Barbara. A fiatalok különben is igen könnyedén alkalmazkodnak a
környezetükhöz. Rupert is egészen más már, mint amilyen volt. Nem mintha azt
szeretném, hogy a gyermekeim gőgösek legyenek, erről szó sincs. Abba viszont
tényleg belebetegednék, ha Rupert eljegyezné annak a borzalmas
dohánykereskedőnek a lányát. Pedig ami igaz, az igaz, nagyon is helyes lány
lehetne. De nem illik hozzánk. Jaj, milyen nehéz ez az egész! Szegény kis Babs. Ha
tehetnék érte valamit… bármit! De honnan juthatnánk pénzhez? Hiszen már
mindenünket eladtuk, hogy Rupert elindulhasson. Ezt már tényleg nem tudjuk
felvállalni.
Csak hogy elterelje valamivel a figyelmét, Mrs. St. Vincent felemelte a Morning
Postot és végignézte az első oldalon lévő hirdetéseket. A többségüket már kívülről
tudta. Emberek, akik vagyon után áhítoztak, mások, akiknek volt vagyonuk, de –
persze csak papíron – megakartak szabadulni tőle, megint mások, akik fogsort
akartak vásárolni (mindig is csodálkozott rajta, hogy vajon mi célból), és ismét csak
mások, akik szőrmét vagy ruhaneműt akartak eladni, és akiknek felettébb optimista
elképzeléseik voltak az árakat illetően.
Az egyik hirdetés hirtelen megragadta a figyelmét. Újra meg újra elolvasta a
nyomtatott sorokat.
„Kizárólag jó családból származó személyek részére kiadó egy kis ház Westminsterben.
Kiválóan berendezve, olyan egyének számára, akik valóban gondját viselnék. Csupán névleges
bérleti díj fejében. Ügynökök kíméljenek!”
Meglehetősen szokványos hirdetés volt ez. Az asszony igen sok hasonlót olvasott
már… illetve csak majdnem hasonlót. A névleges bérleti díj volt az, ami megragadta
a figyelmét.
 Továbbra is zavart és nyugtalan lévén, úgy döntött, hogy elmenekül nyomasztó
gondolatai elől. Ezért aztán nyomban feltette a kalapját és autóbusszal elment a
hirdetésben megadott címre.
Ott nyomban kiderült, hogy egy ingatlan ügynökségről van szó. Nem afféle új,
feltörekvő cégecskéről… hanem igazi patinás, békebeli cégről. Félszeg mozdulattal
húzta elő az újságból kitépett hirdetést, hogy a részletek iránt érdeklődjön.
Az ott lévő ősz hajú, idős úr, elgondolkodva simogatta az állát.
– Igen, pontosan. A hirdetés pontos, madame. A Cheviot Place 7-es szám alatt álló
házról van benne szó. Óhajtja megtekinteni? Ha kívánja, szívesen adok egy írásos
engedélyt.
– Ha lehet, előbb inkább a bérleti díj iránt érdeklődnék – jegyezte meg Mrs. St.
Vincent.
– No igen, a bérleti díj. Nos, a pontos összeget ugyan pillanatnyilag nem ismerjük,
de megnyugtathatom, hogy tényleg csak névleges lesz.
– Jó, jó, ám a névlegesről alkotott vélemények erősen eltérhetnek – vágta rá Mrs.
St. Vincent.
Az idős úr elnevette magát.
– Igen, ez egy régi trükk… egy régi, szakállas trükk. Ám a szavamat adom rá,
hogy ebben az esetben szó sincs efféle trükkökről. A bérleti díj két vagy három
guinea lehet hetente, több semmiképpen.
Végül Mrs. St. Vincent úgy határozott, hogy kér egy írásos megtekintési
engedélyt. Persze nem azért, mintha bármiféle esélye lenne, hogy
megengedhetnének maguknak egy ilyen helyet. Mindössze arról van szó, hogy
nagyon szeretné megnézni. Csak kell lennie valami komoly hátrányának, ha egyszer
ilyen olcsón kínálják.
A szíve mégis nagyot dobbant, amikor odaérve a Cheviot Place 7 szám elé,
feltekintett az épületre. A ház olyan volt, mint egy ékszer. Anna királynő kori
stílusban és tökéletes állapotban! A komornyik nyitott neki ajtót, aki ősz hajával és
kis oldalszakállával, egy püspök töprengő nyugalmát árasztotta. Tényleg olyan,
mint egy kedves, jóindulatú püspök, vélte Mrs. St. Vincent.
Kegyes jóakarattal vette át a megtekintési engedélyt.
– Természetesen megmutatom önnek a házat, madame, ami mellesleg akár máris
beköltözhető.
Ő haladt elől, kinyitogatta az ajtókat, miközben fennhangon közölte a soron
következő helyiség rendeltetését.
– Íme a nappali, ez pedig a fehér dolgozószoba, erre parancsoljon, madame, a
szépítkezőfülke következik.
Maga volt a tökély… egy megvalósult álom. A teljes bútorzat korabeli, kissé
ugyan kopottas, de szerető gonddal politúrozott darabokból lett összeválogatva. A
régi szőnyegek színe is megfakult már, mégis puhák és gyönyörűek maradtak
Minden szobában friss virágokkal teli vázák álltak. A ház hátsó oldala a Green
Parkra tekintett. Az egész helyből a régi világ varázsa áradt.
Mrs. St. Vincent szeme könnybe lábadt, és alig tudta visszatartani, hogy sírva ne
fakadjon. Pontosan olyan volt, mint Ansteys… Óh… Ansteys…
Kíváncsi volt, vajon a komornyik észrevette-e benne dúló érzelmi vihart. Mert ha
igen, akkor kellő gyakorlattal rendelkezett ahhoz, hogy ne mutassa ki észrevételét.
Kedvelte ezeket az öreg cselédeket. Jól és biztonságban érezhette magát az ember a
társaságukban. Szinte olyanok voltak, mint a jó barátok.
 – Gyönyörű szép az egész ház – suttogta szinte áhítattal. – Minden csodálatos.
Nagyon örülök, hogy megnézhettem.
– A saját részére lenne, madame?
– A magam, a fiam és a lányom számára szeretném. De attól félek…
Hirtelen abbahagyta, félbeszakítva a mondatot. Annyira vágyott rá… annyira
szerette volna.
Ösztönösen megérezte, hogy a komornyik megértette. Rá sem nézett, amikor
közömbös személytelenséggel megjegyezte:
– Madame, történetesen tudomásom van arról, hogy a tulajdonos mindenekelőtt
megfelelő bérlőt keres ehhez az ingatlanhoz. Számára a bérnek nincs jelentősége. Azt
akarja, hogy olyasvalaki lakjon a házban, aki valóban gondozza és megbecsüli.
– És aztán meg tudnám becsülni – suttogta Mrs. St. Vincent. Megfordult, hogy
távozzon. – Köszönöm, hogy körbe kalauzolt – mondta udvariasan.
– Ez a kötelességem, madame.
A komornyik egyenes tartással, illendően állt az ajtóban, figyelve, amint az
asszony elindult az utcán. Mrs. St. Vincent pedig azt gondolta magában: „Tudja, és
biztosan sajnál. Ő is afféle régi bútordarab. Jobb szeretné, ha én költöznék ide… és
nem valami közönséges munkás vagy gombkészítő. A mi fajtánk már kihalóban van
ugyan, de legalább összetartunk.
Végül úgy döntött, hogy nem is megy vissza az ügynökségre. Ugyan mire volna
jó? A bérleti díjat még csak-csak ki tudná fizetni valahogy… de gondolni kell a
személyzetre is. Egy ilyen házban feltétlenül szükség van rájuk.
Másnap reggel egy levél hevert a tányérja mellett. Az ingatlanügynökségről
érkezett. Felajánlották a Cheviot Place 7-es számú ház bérletét hat hónapra, heti két
guineáért. A levél így folytatódott: „Szíveskedjék tudomásul venni azt a tényt, hogy a
személyzet a házban marad, a tulajdonos költségére. Ez csakugyan egyedülálló ajánlat.”
Valóban az volt. Annyira megdöbbentette a dolog, hogy nem tudott ellenállni, és
hangosan felolvasta a levelet. Aztán persze kérdések özönével árasztották el, neki
pedig el kellett mesélnie az előző napi látogatása történetét.
– Titkolózó kis mamácska – ujjongott Barbara. – Valóban olyan gyönyörű hely?
Rupert viszont megköszörülte a torkát és valóságos jogászi keresztkérdésekkel
ostromolta.
– Szerintem valami bűzlik ebben az egészben. Ha engem kérdeztek, biztosra
veszem, hogy nem egészen tiszta az ügy. Határozottan gyanúsnak találom.
– Nos, akkor az én reggeli főtt tojásom is van olyan gyanús – replikázott Barbara a
homlokát ráncolva. – Ejnye! Miért berzenkedsz egy szimpla apróhirdetés ellen? Ez
jellemző rád, Rupert. A semmiből is képes vagy titokzatos bűnügyet kreálni.
Nyilván azoktól a félelmetes detektívregényektől van, amiket olvasni szoktál.
– De hát ez a bérleti díj valóságos vicc! Ráadásul a Cityben naponta hallani efféle
furcsa dolgokról – érvelt a fiatalember fontoskodva. – Szóval én akkor is azt
mondom, hogy ez nagyon gyanús ügy.
– Ostobaság! – torkolta le Barbara. – Az a ház egy olyan emberé, aki tele van
pénzzel. Kedves számára a hely, így tehát azt akarja, hogy rendes emberek lakjanak
benne, amíg ő távol van. Csakis valami ilyesmiről lehet szó. Így a pénz valószínűleg
egyáltalán nem fontos a számára.
Rupert az anyjához fordult. – Mit is mondtál, mi a pontos cím?
– Cheviot Place hetes szám.
 – Nahát! – Rupert hátra lökte a széket. – Szavamra ez egyre izgalmasabb! Akkor
ez a ház Lord Listerdale-é. Innen tűnt el.
– Biztos vagy benne? – kérdezte Mrs. St. Vincent kétkedve.
– A legteljesebb mértékben. Számos háza van még London szerte, de ebben lakott.
Aztán egy este elsétált otthonról azzal, hogy a klubjába megy, és többé nem látta
senki sem. A mindentudók azt suttogják, hogy Kelet-Afrikába szökött, és más ehhez
hasonlókat terjesztenek, de biztosat senki sem tud. Még az is előfordulhat, hogy
meggyilkolták abban a házban. Ugye azt mesélted, hogy az épületben sok a
faburkolat?
– I… igen – dadogta erőtlenül Mrs. St. Vincent – de…
Rupert azonban nem hagyta szóhoz jutni az anyját. Rendületlen lelkesedéssel
folytatta.
– Szóval faburkolat! Hát tessék, ez az! Biztosan van valahol valami titkos kamra.
Szépen begyömöszölték oda a holttestet, és azóta is ott van. Persze lehet, hogy előtte
bebalzsamozták.
– Jaj, Rupert, kedvesem, ne beszélj már ilyen sületlenségeket! – torkolta le az
anyja.
– Ennyire nem lehetsz ütődött – csatlakozott hozzá Barbara is. – Úgy látszik, túl
sokat foglalkoztál az utóbbi időben annak a hidrogénszőkének a fényképével.
Rupert méltatlankodva pattant fel. Kamaszkorából adódó nyúlánksága és
sutasága még inkább kihangsúlyozta robbanékonyságán mellyel tudtára adta
megváltoztathatatlan elhatározását a többiekkel.
– Hát akkor béreld csak ki azt a házat, mama! Én pedig majd a végére járok ennek
az ügynek. Meg fogjátok látni!
Azzal Rupert úgy elviharzott, mintha attól tartana, hogy elkésik a hivatalból.
A két nő pillantása találkozott.
– Tényleg kibérelhetjük, anya? – suttogta reszkető hangon Barbara. – Oh, bárcsak
megtehetnénk!
– Tudod, hogy a személyzet élelmezéséről is gondolkodni kellene – válaszolta
Mrs. St. Vincent elkeseredetten. – Nem vitatom, persze, hogy szeretne az ember ott
lakni… akár velük is, de mégis ez az, ami visszariaszt. Elvégre az ember sokkal
könnyebben elboldogul… bizonyos értelemben… ha magára van utalva.
Sajnálattal nézett Barbarára, a lány pedig bólintott.
– Tudod mit, gondoljuk meg a dolgot alaposan – mondta végül az asszony.
Igazából azonban már döntött. Látva a csillogást a lánya szemében, ezt gondolta
magában: „Jim Mastertonnak megfelelő környezetben kell találkoznia vele. Itt a soha
vissza nem térő alkalom… egy csodálatos lehetőség. Ki kell használnom!”
Leült és megírta válaszlevelét az ügynökségnek, melyben közölte, hogy elfogadja
az ajánlatukat.
–*–
– Quentin, honnan vannak ezek a liliomok? Nekünk igazán nem telik ilyen
drágára.
– A King's Cheviot-ról küldték, madame. Régi bevett szokás ez már nálunk.
A komornyik eltávozott, Mrs. St Vincent pedig megkönnyebbülten sóhajtott fel.
Ugyan mi lenne velük Quentin nélkül? Annyira megkönnyít mindent. „Olyan ez az
egész, mint egy gyönyörű álom. Tudod, hamarosan felébredek, és rádöbbenek, hogy
csak álmodtam mindezt. Milyen boldog vagyok itt… Már két egész hónapja, és úgy
elsuhant, mint a szél.” – gondolta.
Csakugyan hihetetlenül kellemes volt itt az élet. Közben Quentin bebizonyította,
hogy ő a Cheviot Place 7 korlátlan ura. – Ha rám bízza a dolgokat, madame, mindent
rendben fog találni –, szokta mondani megszokott tisztelettudó modorában.
Hetente bemutatta St. Vincent asszonynak a háztartási könyveket, s a végösszegek
rendre meglepően alacsonyak voltak. Csupán két másik cseléd volt a háznál, egy
szakács meg egy szobalány. Ők is kellemes modorúak voltak és kifogástalanul látták
el a munkájukat. De egyértelműen Quentin vezette a háztartást. Időnként baromfi-
vagy vadétel jelent meg az asztalon, aggodalommal töltve el Mrs. St. Vincentet.
Quentin azonban megnyugtatta. Lord Listerdale vidéki birtokáról, King's Cheviot-
ról küldték vagy Yorkshireből. „Mindig ez volt a szokás, madame.”
Mrs. St. Vincent azonban egyre kételkedett benne, hogy az eltűnt Lord Listerdale
helyeselné a cseléd szavait. Magában hajlott a gondolatra, hogy Quentin
tulajdonképpen kisajátította korábbi ura hatalmát. Nyilvánvalóan kedvét lelte új
gazdáiban és a szemében semmi sem lehetett elég jó a számukra.
Mivel Rupert szavai felkeltették Mrs. St. Vincent kíváncsiságát, amikor a
következő esetben beszélt az ingatlanügynökkel, megkockáztatott egy tétova
megjegyzést Lord Listerdale-t illetően. Az ősz hajú úr nem késlekedett a válasszal.
Igen, Lord Listerdale valóban járt Kelet-Afrikában. Az utóbbi tizennyolc hónapot
ott töltötte.
– Meglehetősen furcsa ember volt az ügyfelünk – mondta széles mosollyal. –
Talán emlékszik is rá, hogy nem mindennapi módon távozott Londonból. Egy árva
szót sem szólt róla senkinek. Még a Scotland Yard is foglalkozott az esettel. Aztán
szerencsére maga Lord Listerdale adott hírt magáról Kelet-Afrikából. Ügyvédi
meghatalmazással az unokaöccsét, Carfax ezredest bízta meg az ügyei intézésével.
Ma is ő foglalkozik Lord Listerdale dolgaival. Nos, ettől függetlenül magam is
furcsállom egy kissé ezt az ügyet. Elképzelhető egyébként, hogy a lord – mindig is
lelkes utazó lévén – még évekig nem tér vissza Angliába. Máskor is előfordult már
ilyesmi.
– Nyilván nem lehet még túl öreg – vélte St. Vincent asszony, hirtelen
emlékezetébe idézve a markáns, Erzsébet korabeli tengerészre hasonlító, szakállas
arcot, melyet egy képes magazinban látott valahol.
– Középkorú – bólintott az ősz hajú úr. – Debrett szerint ötvenhárom éves.
Később Mrs. St. Vincent felidézte a beszélgetést Rupertnek, mintegy okulásul.
A fiát azonban továbbra sem sikerült meggyőznie.
– Részemről még furcsábbnak tartom az egészet, mint valaha – jelentette ki
makacsul. – Ugyan ki ez a Carfax ezredes? Nem érdekes, hogy éppen akkor került
reflektorfénybe, amikor valami történt Listerdale-lel? Az a Kelet-Afrikából érkezett
üzenet valószínűleg hamisítvány. Majd szépen eltelik vagy három esztendő, aztán
Carfax ezredes bejelenti a lord halálhírét és felveszi a címét. Elvégre már jelenleg is
jogosult a vagyon kezelésére. Szóval változatlanul furcsállom az egészet.
A ház előnyeit azonban nagylelkűen még ő sem tagadta. Szabadidejében viszont
egyre a faburkolatot kopogtatta és bonyolult méréseket végzett a feltételezett titkos
helyiség lehetséges elhelyezkedését kutatva. Lassanként aztán mégiscsak kezdett
lelohadni a Lord Listerdale titokzatos eltűnése iránti heves érdeklődése. Mint ahogy
a dohánykereskedő hidrogénszőke lánya is egyre kevésbé foglalkoztatta. Mindez
talán az időjárás változásának lehetett a következménye.
 Barbara is tökéletesen elégedett volt az új lakás nyújtotta lehetőségekkel.
Jim Masterton eljött, sőt mi több, gyakori látogatóvá vált. Pompásan megértették
egymást Mrs. St. Vincent-nel is, és egy szép napon olyasmit mondott Barbarának,
amivel alaposan meglepte.
– Ugye tudod, hogy ez a ház nagyszerű környezet az édesanyád számára?
– Az édesanyám számára?
– Úgy bizony. Olyan, mintha egyenesen neki építették volna. Remekül beillik.
Tudod, érdekes ez a ház. Van benne valami természetfeletti, szinte kísérteties.
– Lassan már te is úgy beszélsz, mint Rupert – csipkelődött Barbara. – A testvérem
szentül meg van győződve róla, hogy a gonosz Carfax ezredes megölte Lord
Listerdale-t, és a padló alá rejtette a holttestét.
Masterton elnevette magát.
– Csodálom Rupert detektív lelkesedését. Én azonban nem ilyesmire gondoltam.
Szerintem inkább valami megmagyarázhatatlanul furcsa van itt a levegőben.
Három hónapja laktak a Cheviot Place-en, amikor Barbara sugárzó arccal sietett
az anyjához.
– Jimmel eljegyeztük egymást. Igen… tegnap este. Oh, mama! Olyan ez mintha
egy tündérmese válna valóra.
– Jaj, drágaságom! Olyan boldog vagyok… annyira boldog!
Anya és lánya szoros öleléssel kapcsolódott össze.
– Tudod-e, hogy Jim majdnem úgy kedvel téged is, mint engem? – kérdezte
Barbara végül pajkos kacagással.
Mrs. St. Vincent arca elpirult.
– Bizony ám – folytatta a lány kitartóan. – Azt remélted, hogy ez a gyönyörű ház
megfelelő környezet lesz számomra, de mint kiderült, valójában jobban illik hozzád.
Rupert meg én kissé kirívunk ebből a képből, te viszont tökéletesen beleillesz.
– Ugyan már, ne beszélj butaságokat, drágám!
– Ez egyáltalán nem butaság. Határozottan érezhető itt valamiféle elvarázsolt
kastélyszerű légkör, ahol te töltöd be az elvarázsolt hercegnő szerepét, Quentin
pedig a… nos… ő a jóságos varázsló.
Mrs. St. Vincent csengő kacagással ismerte el az utóbbi állítás igazát
Rupert tőle szokatlan nyugalommal vette tudomásul a nővére eljegyzésének hírét.
– Sejtettem, hogy előbb-utóbb várható lesz valami efféle – jelentette ki bölcs
tudálékossággal.
Barbarának Jimmel volt találkája, így Rupert egyedül ebédelt az anyjával.
Quentin letette eléjük a bort, aztán nesztelenül távozott.
– Furcsa öreg madár – mondta Rupert, a becsukott ajtó felé intve a fejével. –
Tudod, van benne valami szokatlan, valami…
– Gyanús? – szakította félbe Mrs. St. Vincent sejtelmes mosollyal.
– Nahát, anya, hogy találtad ki, mit akarok mondani? – tudakolta Rupert teljes
komolysággal.
– Hiszen ez a szójárásod, drágám. Szerinted szinte minden gyanús. Nemegyszer
hangoztattad, hogy úgy véled, Quentin eltette láb alól Lord Listerdale-t és a padló
alá rejtette.
– A faburkolat mögé – javította ki Rupert. – Mindig elhibázod kissé a dolgokat,
mama. Egyébként már módosítottam az álláspontomat. Ugyanis érdeklődtem
Quentin felől, és mint kiderült, akkoriban lent volt King's Cheviot-ban.
 St. Vincent asszony rámosolygott a fiára, majd felállt az asztaltól és felment a
nappaliba. Valahogy eléggé elhúzódott Rupert felnőtté válása.
Most első ízben mégis azon kapta magát, hogy elgondolkodik, vajon mi
késztethette arra Lord Listerdale-t, hogy ilyen váratlanul hagyja el Londont?
Valaminek csak kell lennie e mögött, ami megindokolja ezt a hirtelen döntését. Még
akkor is ezen töprengett, amikor Quentin belépett, kezében a kávés tálcával, s az
asszonyból önkéntelenül kikívánkozott a kérdés:
– Ugye hosszú ideje van már Lord Listerdale-nél, Quentin?
– Igenis, madame, huszonegy éves fiatalemberként kerültem a házba. Még a néhai
lord idejében. Harmadik lakájként kezdtem.
– Akkor nyilván jól ismerte Lord Listerdale-t. Tulajdonképpen milyen ember?
A komornyik kissé elfordította a tálcát, hogy az asszony könnyebben hozzáférjen
a cukorhoz, miközben nyugodt, érzéstelen hangon válaszolt.
– Lord Listerdale igen önző gentleman volt, madame, aki egyáltalán nem törődött
másokkal.
Felvette a tálcát és kivitte a szobából. Mrs. St. Vincent pedig ott maradt ülve,
kezében a kávéscsészével és értetlen, töprengő arckifejezéssel. Valami furcsaság
ütötte meg a fülét a komornyik szavaiban, a mondanivaló értelmén túl. Egy
pillanattal később villámcsapásként hasított agyába a felismerés.
Quentin a „volt” szót használta az imént a lorddal kapcsolatban, nem pedig a
jelen időt. Akkor viszont nem gondolhat másra… azt kell hinnie… Megkísérelte
összeszedni magát. Lassan már ő is olyan képzelődő lesz, mint Rupert. Hiába
igyekezett elhessegetni a gondolatot, valami elűzhetetlen lehangoltság kerítette
hatalmába. A továbbiakban ettől a pillanattól számította a gyanakvása ébredését.
Miután Barbara boldogsága és jövője biztosítottnak látszott, ideje volt, hogy a saját
gondjaival is foglalkozzon, melyek minden igyekezete ellenére, Lord Listerdale
titokzatos eltűnéséhez kapcsolódtak. Vajon mi lehet az igazság? Bármint is van,
Quentinnek valamit tudnia kell a dologról. Érdekes volt az a mondata… „igen önző
gentleman volt… egyáltalán nem törődött másokkal”. Vajon mi bújhat meg e szavak
mögött? Úgy beszélt, mint valami bíró, elfogulatlanul, részrehajlástól mentesen.
Vajon volt-e valamiféle szerepe Quentinnek Lord Listerdale eltűnésében? Aktív
részese lenne a komornyik valami itt lejátszódott tragédiának? Nevetséges feltevés!
De hát Rupert feltételezése is annak tűnt egy ideig, miszerint gyanúra ad okot az az
ügyvédi meghatalmazást tartalmazó, Kelet-Afrikából érkezett levél.
Hiába törte a fejét, Quentinről semmiféle komolyabb gonoszságot nem lehetett
elképzelni. Quentin jó és rendes… ismételgette magában újra meg újra. Úgy
mondogatta ezt, mint valami gyermekversikét. Quentin jó és rendes, de tud valamit!
Soha sem hozta szóba többé a komornyik előtt a gazdáját. Úgy tűnt, egészen meg
is feledkeztek már erről a témáról. Rupertnek és Barbarának is meg voltak a maguk
gondjai, így ők sem beszéltek róla.
Augusztus vége felé járt az idő, amikor St. Vincent asszony halvány sejtése
egyszerre valóságossá kristályosodott. Rupert rövid szabadsága alatt túrára ment az
egyik barátjával, akinek oldalkocsis motorkerékpárja volt. Távozása után tíz nappal,
Mrs. St. Vincent – aki éppen levélírással volt elfoglalva – döbbenten látta, hogy a fia
valósággal beront a nappaliba.
– Rupert! – szaladt ki száján a csodálkozó felkiáltás.
– Tudom, anya, arra számítottál, hogy csak három nap múlva jövök haza. De
közbejött valami. Tudod a barátomat, Andersont egyáltalán nem érdekelte, hogy
merre megyünk, így aztán azt javasoltam neki, hogy ruccanjunk le King's Cheviot-
ba…
– De miért éppen King's Cheviot-ba?
– Ugyan anya, nagyon jól tudod, hogy mindig éreztem valami gyanúsat az ottani
dolgokkal kapcsolatban. Szóval úgy gondoltam, nem árt körülszimatolni azon az
ódon helyen. Nem mintha arra számítottam volna, hogy tényleg találok valamit…
mindössze körbeszaglásztam egy kissé… amint mondani szokás.
Igen, gondolta az asszony. Rupert e pillanatban csakugyan erősen hasonlít egy
kutyához. Ösztönétől vezérelve, szorgosan és elégedetten kutatni körös-körül,
valami homályos, meghatározhatatlan dolog után.
– Már csak nyolc-kilenc mérföldnyire voltunk onnan, és éppen egy falun
hajtottunk keresztül… amikor megpillantottam őt.
– Ki az az „ő”?
– Hát Quentint… Éppen egy kis házba ment be. Nem hiába mondogattam én,
hogy itt bűzlik valami, állapítottam meg magamban. Leparkoltunk a
motorkerékpárral, aztán visszasiettem. Bezörgettem az ajtón, és ő nyitotta ki
személyesen.
– Ezt nem értem. Hiszen Quentin nem is volt távol…
– Mindjárt rátérek, anya. Ha végighallgatnál és nem szakítanál félbe
minduntalan… Szóval Quentin volt, de mégsem volt Quentin, na érted már, mire
gondolok?
De Mrs. St. Vincent láthatóan nem értette, így tehát alaposabban meg kellett
magyaráznia a rejtélyt.
– Külső ránézésre Quentin volt az, de nem a mi Quentinünk. Szóval az igazi
ember volt az.
– Rupert!
– Figyelj csak ide! Eleinte magam sem értettem a dolgot, ezért meg is kérdeztem:
„Maga Quentin, ugye?” Az öreg lakáj pedig azt válaszolta: – „Eltalálta uram, ez a
nevem. Miben lehetek a szolgálatára?” Nos, ekkor döbbentem rá, hogy ő még sem a
mi komornyikunk, noha rendkívüli módon hasonlít rá. A kinézése, sőt még a hangja
is. Feltettem néhány kérdést, aztán minden megvilágosodott előttem. Az öregúrnak
halvány fogalma sem volt arról, hogy milyen gyanús események zajlanak a háta
mögött. Ő valóban Lord Listerdale komornyikja volt, míg nyugdíjba nem vonult.
Azt a kis házat pedig a gazdája ajándékozta neki, nem sokkal azelőtt, hogy a
feltételezés szerint Lord Listerdale Afrikába távozott. Érted már, mire megy ki a
dolog? Ez az ember csaló… és eljátssza Quentin szerepét, a saját érdekében.
Elképzelésem szerint aznap este bejött a városba és eljátszotta, hogy egy inas King's
Cheviot-ból. Ezért Lord Listerdale hajlandó volt fogadni. Ezt követően megölte és
holttestét a faburkolat mögé rejtette. Egy ilyen régi házban egész biztosan kell lennie
valami titkos helyiségnek…
– Oh, ne lovald már bele magad megint ebbe a rögeszmébe – szakította félbe
hevesen Mrs. St. Vincent. – Ez már elviselhetetlen. Elárulnád, hogy miért tette volna?
… Erre lennék kíváncsi… hogy miért? Gondolj csak bele… ha ilyesmit tett, amit
egyébként egy pillanatig sem tudok elhinni… nos, indokold meg, hogy mi értelme
lett volna az egésznek?
– Igazad van – bólintott Rupert. – Az indíték tényleg nagyon fontos tényező.
Éppen ezért kérdezősködtem, és megtudtam, hogy Lord Listerdale számos ház
tulajdonosa volt. Továbbá az elmúlt két nap során kiderítettem, hogy minden
ingatlanát bérbe adták, gyakorlatilag az elmúlt tizennyolc hónap során, hozzánk
hasonló embereknek, csupán névleges bérért – és azzal a feltétellel, hogy a
személyzet a helyén maradjon. Quentin… illetve az az ember, aki Quentinnek nevezi
magát, minden esetben ott volt egy ideig komornyikként. Ebből úgy tűnik, mintha
szépen összegyűjtötték volna az értékeket – ékszereket és okmányokat Lord
Listerdale ingatlanairól. Meglehet, hogy egy egész banda közreműködéséről van
szó, de az is előfordulhat, hogy egyedül ez a Quentin nevű fickó tette. Ez már…
Mrs. St. Vincent nehezen szánta rá magát, hogy félbeszakítsa.
– Rupert! Hallgass már egy pillanatra! Teljesen megszédítesz. Miféle
képtelenségeket hordasz itt össze… bandákról meg értékekről?
– Oh, szó sincs semmiféle sületlenségről – védekezett Rupert. – Az a helyzet, hogy
Lord Listerdale valamikor megsértette ezt a Quentin. Az eredeti komornyiktól
hallottam egy hosszú történetet egy bizonyos Samuel Lowe nevű férfiről, aki
segédkertészként dolgozott a lordnál, ráadásul körülbelül olyan magas és olyan
felépítésű, mint Quentin. Tehát ez az ember valami miatt megharagudott Listerdale-
ra…
Mrs. St. Vincent-nak az már sok volt.
„Egyáltalán nem törődött másokkal”. Visszhangoztak fülébe a komornyik szavai.
Vajon mit akar jelenteni, az a nyugodt, érzelemmentes hang? Egyre ez motoszkált az
agyában.
Annyira lekötötték a saját gondolatai, hogy már nem is figyelt Rupertre. Pedig a
fia sietve magyarázott valamit – amiből anyja egy szót sem értett –, aztán a
fiatalember kirohant a szobából.
Az asszony ekkor döbbent rá a valóságra. Hová ment Rupert? Mit akar tenni?
Nem hatoltak a tudatáig a fia utolsó szavai. Talán a rendőrségre ment. Akkor
pedig…
Hirtelen elhatározással megnyomta a csengőt. Quentin a tőle megszokott
gyorsasággal és pontossággal jelent meg.
– Csengetni méltóztatott, madame?
– Igen. Jöjjön be és csukja be az ajtót!
A komornyik engedelmeskedett, Mrs. St. Vincent pedig egy pillanatig szótlanul
várakozott, miközben kíváncsian méregette a férfit.
Agyában pedig vadul kergetőztek a gondolatok: Olyan kedves volt hozzám…
senki sem tudja, hogy mennyire kedves. Ezt még a gyerekek sem érthetik meg.
Szóval Rupertnek ez a fantazmagóriája elejétől a végéig marhaság. Másrészt
viszont… ha jobban belegondolunk… mégis csak lehet… igen, lehet benne valami.
De hogyan dönthetné el bárki? Mikor ez az ember azt sem tudja, hogy mi igaz és mi
nem… Ami engem illet, akár az életemet is rá merném… igen, rá merném tenni arra,
hogy… hogy rendes ember.
Az asszony elpirult, majd remegő hangon megszólalt.
– Quentin, Mr. Rupert épp az imént tért vissza. Odalenn járt King's Cheviot-ban…
és az egyik közeli faluban…
Szünetet kellett tartania, hogy legalább valamelyest palástolja a rátörő heves
elérzékenyülését.
– Összetalálkozott… valakivel – folytatta kimért hangon, miután úgy ahogy
összeszedte magát. Magában viszont arra gondolt: Már… figyelmeztették. Ki tudja
hogyan, de az biztos, hogy figyelmeztették.
 Alig néhány pillanatig tartó bizonytalanság után ugyanis Quentin már ismét
maga lett a megtestesült, rendíthetetlen nyugalom. Szemei azonban figyelmesen,
élesen vizslatták az asszony arcát. A nő olyasvalamit fedezett fel a tekintetében, amit
ezt megelőzően sosem tapasztalt. Ezek a szemek most első ízben egy férfi szemei
voltak, és nem egy szolgáé.
A férfi némi habozás után megszólalt, de most már a hangja is teljesen
megváltozott.
– Miért mondta ezt el nekem, Mrs. St. Vincent?
Mire az asszony válaszolhatott volna, felpattant az ajtó és Rupert lépett a
helységbe, egy tisztes külsejű idősebb férfi kíséretében. Az utóbbi rövid
oldalszakállat viselt, és amolyan jóságos püspöki kinézése volt. Quentin!
– Tessék, most már magad is láthatod – mondta Rupert. – Itt az igazi Quentin.
Mostanáig odakint várakozott a taxiban. Quentin, arra kérem, nézze meg ezt az
embert és mondja meg… ugye Ő Samuel Lowe?
Micsoda diadalmas pillanat volt ez Rupert számára, ám rövid életűnek bizonyult,
mivel szinte azonnal valami zavart érzett. Mert amíg az igazi Quentin szégyenkezve,
kényelmetlenül izgett-mozgott, addig a másik Quentin láthatóan cseppet sem
zavartatta magát, sőt vidám, derűs mosolyra húzódott a szája.
Barátságosan vállon veregette zavartan álldogáló képmását.
– Nincs semmi baj, Quentin. Azt hiszem, itt az ideje, hogy lerántsuk a mi kis
titkunkról a leplet. Mondja csak meg nyugodtan, hogy ki vagyok.
A tisztes külsejű idegen összeszedte magát.
– Ez az úr – mondta kissé- szégyenkezve – a gazdám. Lord Listerdale, sir.
–*–
A következő pillantok váratlan események egész sorát zúdították az addig oly
magabiztos Rupert vállára. Valósággal megroggyant a döbbenetes felfedezéstől. Még
akkor is tátva volt a szája a csodálkozástól, amikor érezte, hogy valaki karon fogva
az ajtó felé vezeti. Aztán egy barátságos hang szólalt meg mellette.
– Minden rendben van, fiam. Végtére is megúsztuk csonttörés nélkül, de most, ha
nincs ellenére, szeretnék néhány szót váltani az édesanyjával. Egyébiránt ügyes
munkát végzett azzal, hogy kiderítette a kilétemet.
Aztán csak állt odakinn a pihenőn, a csukott ajtót bámulva. Az igazi Quentin is ott
toporgott mellette, s hogy valamivel levezesse a zavarát, némi magyarázatot fűzött a
történetekhez.
Ezalatt a szobában Lord Listerdale szemben állt Mrs. St. Vincent-nal.
– Hát akkor hadd magyarázzam meg… ha tudom! Egész életem során ördögien
önző voltam… és egy szép napon ráébredtem erre a bűnömre. Úgy véltem, itt az
ideje, hogy változtassak önző életfogásomon. És miután mindig is bolond fantaszta
voltam, hát ehhez is fantasztikus módon láttam hozzá. Eleinte a legkülönfélébb
furcsa alapítványoknak küldözgettem pénzösszegeket, majd úgy éreztem, hogy
nekem magamnak is tennem kell valamit… valami személyes jótéteményt. Mindig is
sajnálatot éreztem azok iránt, akik nem koldulhatnak, akiknek csendben kell
szűkölködniük… az elszegényedett nemesekre gondolok. Meglehetősen sok ingatlan
van a tulajdonomban. Az a gondolat fészkelte be magát az agyamba, hogy kiadom a
házaimat olyan embereknek… akik rászorulnak, de kellően értékelik is egyben.
Fiatal pároknak, akiknek ez a segítség megkönnyíti az életben való elindulást, vagy
gyermekes özvegyeknek, akik hasonlóan súlyos nehézségekkel küzdenek. Quentin
mindig is többet jelentett számomra egyszerű komornyiknál. Igazából a barátom.
Egyetértésével és a segítségével elhatároztam, hogy kölcsönveszem a személyiségét.
Mindig is voltak színészi adottságaim. Tulajdonképpen egy este a klubomban
támadt az ötletem, s amikor hazamentem, egyenesen Quentinhez siettem és
megbeszéltem vele a dolgokat. Később rájöttem, hogy az eltűnésem nagy zűrzavart
keltene, ezért aztán elintéztem, hogy Kelet-Afrikából érkezzen tőlem egy levél.
Ebben részletes, mindenre kiterjedő utasításokkal láttam el Maurice Carfaxot, az
unokaöcsémet. Hát, ennyi lenne a történet dióhéjban.
Elbizonytalanodva hagyta abba, segélykérő pillantásokat vetve Mrs. St. Vincent
felé. Az asszony egyenesen állt, tekintete rezzenéstelenül állta a férfiét.
– Kedves gondolat volt – mondta végül az asszony. – Valóban elég szokatlan, de
annál inkább becsületére válik. Nagyon… nagyon hálás vagyok érte. Ám
természetesen be kell látnia, hogy… ezek után nem maradhatunk tovább.
– Számítottam erre a reagálásra – válaszolta a lord. – A büszkesége tiltakozik az
ellen, hogy olyasmit fogadjon el, amit jótékonyságnak nevezne.
– Miért, talán nem az? – kérdezte a nő határozottan.
– Nem – hangzott a felelet. – Mert cserébe én is kérnék valamit.
– És pedig mit?
– Mindent. – A férfi hangjából most érződött ki első ízben, hogy hozzászokott a
parancsoláshoz.
– Huszonhárom éves koromban – folytatta a lord – beleszerettem egy lányba és
feleségül vettem. Egy évvel később meghalt. Azóta nagyon magányos vagyok.
Mindig is szerettem volna megtalálni… azt a bizonyos nőt… az álmaim hölgyét…
– Én lennék az? – kérdezte az asszony alig hallhatóan. – Hiszen olyan öreg
vagyok… és olyan hervadt…
A férfi felkacagott.
– Maga öreg? Hiszen fiatalosabb bármelyik gyerekénél. Inkább én vagyok öreg, ha
már erről van szó.
Most a nőn volt a kacagás sora, aki egy kissé maga is csodálkozott ezen.
– Maga? Maga még mindig egy piperkőc fiatalember.
Azzal a lord felé nyújtotta a kezét. A férfi pedig boldogan fogadta el a feléje
nyújtott kezet.
 FÜLEMÜLE VILLA

– Viszlát, drágám.
– Viszlát, szívem.
Alix Martin ott állt az egyszerű kiskapunak dőlve, elnézte férje távolodó alakját,
amint a falu felé ballagott az úton.
A kanyarulathoz érve eltűnt a szemei elől, de Alix továbbra is ugyanúgy állt.
Elmerengve simította hátra arcába hulló dús barna hajfürtjeit, míg szeme álmatagon
révedt a távolba.
Alix Martin nem volt valami gyönyörű nő, a szó szoros értelmében még szépnek
sem lehetett volna mondani. Arcáról is lerítt, hogy túl van már az ifjúságán. Ám e
pillanatban annyira letisztultak és ellágyultak az a r c vonásai, hogy még a régi
hivatalbéli kollégái is csak nehezen ismerték volna fel. Miss Alix King ügyes,
szorgalmas, fiatal nő volt, bár kissé talán csiszolatlan modorú, viszont
tagadhatatlanul tehetséges és egyenes.
Alix kijárta az élet nehéz iskoláját. Tizennyolc éves korától, harminchárom
esztendős koráig – azaz tizenöt éven át –, a gyors- és gépírónői béréből tartotta el
magát, sőt hét éven át még a béna édesanyját is. A megélhetésért folytatott küzdelem
során keményedtek meg egykoron lányos arcvonásai.
Igaz, közben némi románc is elegyedett a mindennapok szürkeségébe – bizonyos
vonatkozásban – Dick Windyforddal, az egyik munkatársával. Mint a nők általában,
szívében tisztában volt a helyzettel, anélkül, hogy ezt bármiféle jellel elárulta volna.
Kifelé tehát csupán barátoknak tűntek, semmi többnek. Dick is hasonló cipőben járt,
mint ő: szűkös keresetéből nehezen gondoskodhatott az öccse iskoláztatásáról.
Pillanatnyilag tehát egyikük sem gondolhatott házasságra.
Aztán bekövetkezett a váratlan fordulat, mely megszabadította a lányt a
mindennapos munka taposómalmától. Egy távoli unokatestvére elhalálozott és
Alixre hagyta a pénzét. A néhány ezer font szép kamatot fialt évente. Ez jobb életet,
szabadságot és függetlenséget biztosíthatott Alixnek. Sőt egyúttal a várakozásuk
végét is jelenthette Dickkel.
A fiú azonban nem várt módon fogadta a megváltozott körülményeket. Eddig
sem fejtette ki szavakkal Alixnek az iránta érzett szerelmét, most pedig még inkább
visszahúzódott a csigaházába. Valósággal kerülni kezdte a lányt, morózussá, már-
már rosszindulatúvá vált. Alix gyorsan megértette a változás okát. Most, hogy
vagyonos nő lett belőle, Dicket visszatartja a férfiúi büszkesége attól, hogy ilyen
körülmények között kérje feleségül. Ez persze cseppet sem ingatta meg a fiú iránt
érzett szerelmét, sőt valójában már azon elmélkedett, hogy talán neki kellene
megtenni az első lépést, amikor a sors, immár másodszor is közbeavatkozott.
Egy baráti társaságban összeismerkedett Gerald Martinnal. A fiatalember rögtön
beleszeretett, és egy hét múltán már el is jegyezték egymást. Alix mostanáig azt
tartotta magáról, hogy nem egykönnyen lesz szerelmes, ezúttal viszont magával
ragadta a szenvedély.
 Ezzel a lépésével viszont – ha akaratlanul is – sikerült felszítania korábbi
lovagjának az érdeklődését. Dick Windyford haragtól remegve, dühtől tajtékozva
állított be hozzá.
– De hiszen ez az ember teljesen idegen számodra! Nem tudhatsz róla semmit
sem.
– Elég annyit tudnom, hogy szeretem.
– Ugyan honnan tudhatnád… egy hét alatt?
– Akadnak még, akiknek nem szükséges tizenegy esztendő ahhoz, hogy
rádöbbenjenek a szerelmükre! – vágott vissza Alix feldühödve.
A fiatalember arcából kifutott a vér.
– Azóta szeretlek, mióta csak megismertelek. Azt reméltem, hogy te is hasonlóan
érzel irántam.
Alix őszintén válaszolt.
– Mostanáig magam is azt hittem, – ismerte be. – De az csak azért volt, mivel nem
ismertem az igazi szerelmet.
Dicket azonban nem lehetett meggyőzni. Felváltva kért, könyörgött,
fenyegetőzött. Megfenyegette Geraldot, aki úgymond a helyére lépett. Alix
csodálkozva tapasztalta, micsoda vulkán rejtőzik ennek a fiatalembernek a szolid,
tartózkodó külseje alatt, akiről mostanáig azt hitte, hogy tökéletesen ismeri.
Ezen a napsütötte délelőttön, amint ott támaszkodott n házikó kapujában,
gondolatai újra a körül a beszélgetés körül jártak. Alig egy hónapja házasodtak össze
és idillikusan boldognak érezte magát. A férje mindennél többet jelentett számára,
most azonban a pillanatnyi távolléte során mintha mégis némi aggódás vegyült
volna ebbe a háborítatlan boldogságba. Aggodalmának pedig Dick Windyford volt
az oka.
Már háromszor álmodta ugyanazt a férjhezmenetele óta. A környezet váltakozott
ugyan, de az álom lényege mindig ugyanaz maradt. Látta amint a férje holtan
fekszik és Dick Windyford ott áll felette. Alix kétségtelenül és biztosan tudta, hogy
Dick keze mérte a férjére a halálos csapást.
Bármily szörnyű is volt az álom, még szörnyűbbnek érezte, amikor felébredt.
Álmában ugyanis teljesen természetesnek és megváltoztathatatlannak tűnt a dolog.
És ő… Alix Martin még örült is a férje halálának, sőt mi több, hálásan nyújtotta kezét
a gyilkos felé, még az is előfordult, hogy megköszönte neki. Álma minden esetben
egyformán ért véget; Dick Windyford az erős karjaiba ölelte.
–*–
Férjének ugyan nem tett említést az álmairól, titokban azonban sokkal jobban
felkavarta, mint ahogy magának bevallotta. Talán valami figyelmeztetés akar lenni?
A sors intő ujja, hogy tartsa távol magát Dick Windyfordtól?
Alixet a házból kihallatszó éles telefoncsengés riasztotta fel elmélyedéséből.
Besietett a villába és felvette a kagylót. Hirtelen úgy megszédült, hogy a falnak
kellett támaszkodnia.
– Mit mondott, kivel beszélek?
– Mi van veled, Alix? Olyan furcsa a hangod, alig ismertem meg. Dick vagyok.
– Óh! – sóhajtotta Alix. – Óh, honnan… honnan beszélsz?
– A Traveller's Arms fogadóból… ugye így hívják? Vagy nem tudnál a falubéli
kocsma létezéséről? Szabadságon vagyok, és leruccantam ide egy kis pecázásra.
Remélem, nincs kifogásod ellene, ha este, vacsora után meglátogatlak benneteket?
 – Ne gyere! – vágta rá Alix élesen. – Nem szabad eljönnöd!
A vonalban csend támadt, majd Dick kimért hangja hallatszott.
– Bocsáss meg, kérlek – mondta kedveszegetten. – Ha nem akarod, igazán nem áll
szándékomban zavarni…
Alix sietve félbeszakította. Dick most nyilván furcsállja a viselkedését. Ami
valóban különös is. Úgy látszik, idegkimerültségben szenved.
– Tudod… mindössze arról van szó, hogy ma estére már elígérkeztünk valahová –
sietett a magyarázattal az asszony, és tőle telhetően igyekezett minél természetesebb
hangon beszélni. – Nem tudnál inkább… mondjuk holnap eljönni vacsorára?
Dick figyelmét nyilván nem kerülte el a nő hangjából hiányzó közvetlenség.
– Nagyon köszönöm – válaszolta változatlan kimértséggel – de rövidesen
továbbindulok. Illetve minden attól függ, hogy megjön-e az egyik cimborám, vagy
sem. Hát, viszlát, Alix. – Némi szünet után, jóval érzelmesebb hangon, sietve
hozzátette: – Sok szerencsét, drágám.
Alix megkönnyebbülten tette helyére a kagylót.
Nem szabad idejönnie – mondogatta magában. – Nem szabad idejönnie. Ó,
milyen bolond vagyok! Ha belegondolok ebbe a lehetetlen helyzetbe. Csak annak
örülök, hogy nem jön el.
Felkapott az asztalról egy viseltes szalmakalapot és újra kiment a kertbe. Közben
megállt, hogy vessen egy pillantást a veranda felett bevésett névre: FÜLEMÜLE
VILLA.
– Hát nem érdekes név? – mondta egyszer Geraldnak, még a házasságukat
megelőzően. A férfi jót derült a dolgon.
– Te kis tősgyökeres városlakó – válaszolta Gerald szeretetreméltó kedvességgel. –
Erősen kétlem, hogy valaha is hallhattad volna a fülemüle énekét. De ugyanakkor
örülök is neki. Mert az tudnod kell, hogy a fülemüle kizárólag a szerelmeseknek
énekel. Lesz még alkalmunk nyári estéken fülemülefüttyben gyönyörködni itt a
házikónk előtt.
És Alix elpirult a boldogságtól, mert felidézte magában, milyen örömmel
hallgatták a ház kapujában a madárdalt.
A Fülemüle villát Gerald fedezte fel. Kitörő örömmel sietett Alixhez. Rátalált erre
a meghitt fészekre, erre az egyedülálló drágakőre. Ilyen lehetőség csak egyszer
adódik az ember életében. Amikor Alix megpillantotta, őt is magával ragadta a hely
varázsa. Igaz, ugyan, hogy elég elhagyatott környezetben állt a villa… jó két
mérföldnyire voltak a legközelebbi településtől… de ez a házikó akkor is maga volt a
csoda, ódon külsejével, remek komfortjával, fürdőszobával, melegvízrendszerrel,
villanyvilágítással, sőt még telefonnal is. Nem csoda, ha mindketten a megszerzése
mellett döntöttek.
Aztán amint az már lenni szokott, ekkor jöttek az akadályok. A gazdag
tulajdonosnak ugyanis – aki egy hirtelen szeszélytől vezérelve felépítette ezt a
tündéri villácskát –, esze ágában sem volt kiadni. Legfeljebb az eladásról volt
hajlandó tárgyalni.
Gerald Martinnak elég jelentős jövedelme volt ugyan, ám mivel a pénzét már
korábban lekötötte, így nem juthatott hozzá. Legfeljebb ezer fontot tudott össze
kaparni, a tulajdonos viszont háromezret kért. Alix viszont már döntő elhatározásra-
jutott, mivel a házacska és környezete teljességgel rabul ejtette a szívét. Ő egyébként
is könnyebben hozzájuthatott a tőkéjéhez, lévén, hogy kötvényekben tartotta. Így
aztán a vagyonkája felét a villa megvásárlására fordította. A Fülemüle Villát tehát
végre a sajátjuknak tudhatták, és Alix soha, egyetlen pillanatra sem bánta meg az
elhatározását. A személyzet ugyan egyáltalán nem rajong az efféle vidéki
magányért, így nem csoda, ha pillanatnyilag egyáltalán nem is rendelkeztek
személyzettel – maga Alix viszont annyira vágyódott a saját háztartás után, hogy
valósággal élvezte a mindennapos főzőcskézést, no meg a ház körüli munkát.
Egyedül a színpompás virágokban gazdag kert gondozására sikerült keríteniük
egy idős férfit, aki heti két alkalommal ballagott fel a faluból.
Alix gondolataiba merülve befordult a ház sarkánál, é s a laposan elcsodálkozott,
mivel éppen a szóban forgó öreg kertészt vette észre a virágágyak között
szorgoskodni. Meglepetésének az volt az oka ; hogy az öreggel a keddi és pénteki
napokban állapodtak meg, ma pedig szerda volt.
– Nahát, George, mit csinál ma itt? – kérdezte a nő a serényen dolgozó férfi felé
közeledve.
Az öregember nevetve egyenesedett fel és megbökte elnyűtt kalapja peremét.
– Sejtettem, hogy meg fog lepődni az asszonyság. De tuggya pénteken ünnepség
lesz az uradalomban, és aszontam magamba’, mondok, talán nem veszi rossz néven
Mr. Martin meg a jó naccsasszonv, ha eccer szerdán teszem tiszteletemet péntek
helyett.
– Persze, persze, rendben van – mondta Alix. – Remélem, jól szórakozik majd az
ünnepségen.
– Az már biztos – válaszolta George kertelés nélkül. – Nincs is anná' jobb, mikor
az emberfia annyit ehet, ami belefér, és közben tuggya, hogy még fizetnie se köll
érte. Ezek az uradalmi mulatságok mindig jót tesznek az ember bélésének. Osztán
arra is gondútam, hogy benézek az asszonysághoz, mielőtt még elutazik, es
kitudakolom, milyen szegélyvirágot látna szívesen az ösvények mellett. Elvégre
most még nyilván nem tuggya megmondani, hogy meddig lesz oda, ugye?
– De hiszen én nem utazom el!
George csak bámult.
– Akkó' nem utazik föl hónap Londonba?
– Eszembe sincs. Mitől támadt ez a gondolata?
George a település felé biccentett a fejével.
– A zúrral találkoztam odalenn a faluba. Ő monta nekem, hogy hónap mindketten
Londonba utaznak, és, bizonytalan, hogy mikó' gyünnek vissza.
– Badarság – kacagott Alix. – Nyilván félreértette.
Am mégis csak eltöprengett azon, hogy mit mondhatott Gerald, ami ilyen furcsa
tévedésre késztette az öreget. Ugyan miért mernie ő Londonba? Őszintén szólva egy
cseppet sem vágyott már Londonba.
– Gyűlölöm Londont! – Szaladt ki a száján hirtelen.
– Ühüm – dünnyögte George békésen. – Akkó' biztos félreérthettem. Ámbátor
asszem elég érthetően beszét. Én csak örülök, ha itt maradnak. Magam se igen
szoktam utazgatni, főként nem Londonba. Igasság szerint még sose köllött
odamennem. Túl sok ott az autó… ez a legnagyobb gond manapság. Ha eccer az
emberfia szert tesz egy ojjan kerekes micsodára, akkor oda a nyugalma. Mr. Ames –
akié ez a házacska vót –, szóval ő is ojjan kedves, békés úr vót, míg nem kerített
egyet. Osztán még egy hónapja se vót meg a járgánya, máris pénzé tette ezt a házat.
Peig ha tudná, mi csomó pézt kötött rá. Vízvezeték meg a villany mindenütt, még a
hálószobába is. Meg is montam neki: „Ablakon kidobott péz vót, sose látja viszont.”
Ő meg csak aszt hajtogatta váltig: „Kétezer fontot az utolsó pennyig bármikor
megkapok ezért a házért.” És most má' biztosra veszem, hogy meg is kapta.
– Sőt, háromezret kapott – válaszolta Alix mosolyogva.
– Kétezret – tartott ki George az állítása mellett. – Másró' se pletykáltak akkoriba.
– Ez a villa akkor is háromezerbe került – jelentette ki Alix.
– A hölgyek sose igazodnak ki a számokon – dünnyögte George különösebb
meggyőződés nélkül. – Nehogy aszt álliccsa nekem az asszonyság, hogy Mr.
Amesnek vót képe maga elé állni és szégyentelenül háromezret kérni ezér a portáér'!
– Nem velem alkudott meg az árban – világosította fel Alix –, hanem a férjemmel.
George újra a virágágyás fölé hajolt.
– Akkó is csak kétezer vót az ára! – mormogta az orra alatt csökönyösen.
–*–
Alix nem vette magának a fáradságot, hogy folytassa a vitát a kertésszel. Helyette
inkább odasétált az egyik távolabbi virágágyáshoz és szedett egy szép csokorravalót.
Már éppen elindult a ház felé illatos terhével, amikor a mellette lévő virágágyban
egy kis zöld tárgyra lett figyelmes a levelek között. Lehajolt és felvette, mert
megismerte a férje zsebkönyvét.
Kinyitotta a noteszt és érdeklődve futotta át a feljegyzéseket. Már a házaséletük
kezdetén feltűnt neki, hogy az érzelgős, bár elég hirtelen természetű Geraldnak
furcsa erénye a módszeres alaposság és gondosság. Rendkívül kényes volt arra,
hogy az étel pontos időben kerüljön asztalra, az előtte álló napot pedig mindig
óramű pontossággal tervezte meg.
Az asszony kíváncsian lapozgatott a noteszban és elkerekedő szemmel olvasta a
május 14-i bejegyzést: „Szt. Péter Székesegyház, esküvő Alixszel,~14.30.”
– Kis butuskám – mormogta magában Alix, tovább lapozva. Aztán hirtelen
megtorpant.
„Június 18, szerda”… Nahát, de hiszen ez ma van!
Erre a napra Gerald gondos, precíz kézírásával csupán egy rövidke bejegyzés állt:
„Este 9 óra.” Semmi egyéb. Vajon mit tervezhet Gerald este 9 órára? – töprengett
Alix. Magában elmosolyodva arra gondolt, hogy ez is afféle történet lehetne,
amilyeneket gyakorta szokott olvasgatni. Ha így van, akkor a napló rövidesen
valami szenzációs felfedezéssel szolgál majd számára. Például egy másik nő neve
lesz benne. Céltalanul lapozgatott tovább a noteszben. Időpontok, megbeszélésekre,
üzleti tárgyalásokra vonatkozó rejtélyes megjegyzések, de csupán egyetlenegy női
név… a sajátja.
Végül jobb híján a zsebébe csúsztatta a noteszt és virágaival visszafelé indult a
házba, amikor egyszerre valami meghatározhatatlanul kellemetlen érzése támadt.
Dick Windyford szavai visszhangoztak a fülébe. Úgy tűnt, mintha a fiatalember ott
állna mellette, és elismételné, amit akkor mondott: „De hiszen ez az ember teljesen
idegen számodra! Nem tudhatsz róla semmit sem.”
És neki volt igaza. Ugyan mit tud a férjéről? Gerald negyven éves. Egy negyven
esztendős férfinek nyilván akadtak már nők az életében…
Alix türelmetlenül megborzongott. Nem szabad utat engednie az efféle
gondolatoknak. Pillanatnyilag sokkal fontosabb dologról kell döntenie. Beszámoljon-
e a férjének Dick Windyford telefonhívásáról, vagy sem?
Még az is előfordulhat, hogy Gerald máris összefutott vele a faluban. Ebben az
esetben a férje biztosan megemlíti, ha hazatér, akkor pedig már késő lesz
magyarázkodni. De akkor mi lenne a helyes megoldás? Alix agyában kezdett
gyökeret verni a meggyőződés, hogy az lenne a legokosabb, ha nem hozná szóba a
dolgot.
Ha elújságolja a férjének, ő bizonyára felveti a javaslatot, hogy hívják meg Dick
Windyfordot a Fülemüle Villába. Akkor pedig rákényszerül, hogy elmondja Dick
ajánlkozását, meg azt is, hogy ő keresett kifogást a látogatás megakadályozására. És
mit mondana, ha Gerald rákérdezne, hogy miért tette? Árulja el neki az álmát? A
férje nyilván kinevetné – sőt mi több, rájönne, hogy Alix olyasminek tulajdonít
fontosságot, ami őt nem is érdekli.
Végül Alix szégyenkezve úgy döntött, hogy nem szól egy szót sem. Ez volt az első
eset, hogy elhallgatott valamit a férje elől, és valósággal rosszul érezte magát a
gondolatától.
–*–
Amikor röviddel ebédidő előtt Gerald hazatért a faluból, az asszony a konyhába
sietett és a zavarát leplezendő, úgy tett, mintha teljesen lefoglalná az ebéd
elkészítése.
Nyomban világossá vált, hogy Gerald nem találkozott össze Dick Windyforddal.
Alix megkönnyebbülést és zavart érzett. Most már egyértelműen a délelőtti
események eltitkolása mellett döntött.
Alixnek csak este jutott eszébe a zsebkönyv, amikor az egyszerű vacsorát
követően ott üldögéltek a tölgyfapados nappaliban, a szélesre tárj ablaknál, a
virágillattól balzsamos alkony levegőjét élvezve.
– Van nálam valami, amit a virágok közé ejtettél – mondta és huncut kacagással
Gerald ölébe dobta a noteszt.
– A kertben találtad?
– Úgy bizony, és most már minden titkodat ismerem.
– Ártatlan vagyok – bizonygatta Gerald a fejét rázva.
– Na és mi volt a szándékod ma este kilenc órakor?
– Ó, hát erről van szó!… – A férfi elbizonytalanodott egy pillanatra, majd
elmosolyodott, mintha remekül szórakozott volna valamin. – Találkát terveztem egy
különlegesen gyönyörű lánnyal, Alix. Barna hajú, kék szemű, és különös
ismertetőjele, hogy feltűnően hasonlít rád.
– Nem értem – mondta Alix mókás komolysággal. – Kihagyod a lényeget.
– Ugyan, dehogy, szó sincs róla. Az az igazság, hogy emlékeztetőül írtam fel,
mivel néhány negatívot szeretnék előhívni ma este, és jó lenne, ha segítenél.
Gerald Martin lelkes amatőrfotós volt. A fényképezőgépe ugyan kissé régimódi
volt, de remek optikával rendelkezett, és a fotóit maga szokta előhívni a
sötétkamrának berendezett kis pincehelyiségben.
– És pontban kilenc órakor kell hozzákezdeni – tréfálkozott Alix.
Gerald kissé ingerültnek tűnt.
– Drágaságom – magyarázkodott idegesen –, az a leghelyesebb, ha előre
megtervezett időbeosztás szerint él az ember, mert akkor nem kell kapkodni, és
mindenre jut idő.
Alix néhány percig csendben ülve figyelte a férjét, aki a széken hátradőlve
dohányzott. Fejét hátravetette, így élesen kirajzolódtak simára borotvált, határozott
arcvonásai a sötétedő háttér előtt. És a nőt ekkor hirtelen valami ismeretlen forrásból
fakadó pánik kerítette hatalmába, ami oly hevességgel tört rá, hogy felkiáltott,
mielőtt visszafojthatta volna:
– Ó, Gerald, bárcsak többet tudhatnék rólad!
A férje csodálkozva fordult feléje.
– Ugyan, drága Alix, hiszen mindent tudsz már rólam. Beszéltem neked a
northumberlandi gyermekkoromról, a Dél-Afrikában eltöltött éveimről, meg a
legutóbbi tíz sikeres esztendőről, amikor Kanadában éltem.
– Na persze, az üzlet!… – korholta a férfit Alix. Gerald váratlanul felkacagott.
– Tudom már, mi jár az eszedben… a szerelmi ügyeimre gondolsz. Ti nők, már
csak ilyenek vagytok. Az intim dolgokon kívül, semmi sem érdekel benneteket.
Aliz érezte, hogy kiszárad a szája, amint alig érthetően mormogta: – Elvégre
bizonyára voltak… szerelmi ügyeid… És ha tudnám… úgy értem…
Újra hallgatásban mélyedtek néhány percre. Gerald Martin töprengő arcán a
határozatlanság jelei látszottak. De amikor ismét megszólalt, már komollyá vált,
nyoma sem maradt a korábbi tréfás modorának.
– Szerinted okos dolog az ilyesmit firtatni, Alix?… Olyan, mint egy Kékszakáll
kamrája utáni tudakozódás… Persze, hogy akadtak nők az életemben, eszemben
sincs letagadni. Különben sem hinnéd el, ha az ellenkezőjét állítanám. Arra viszont
akár a becsületszavamat is adhatom neked, hogy egyikük sem jelentett számomra
annyit, mint te.
A férfi hangjából kiérződő őszinteség valamelyest megnyugtatta a csendesen
figyelő asszonyt.
– Lehiggadtál végre, Alix? – kérdezte mosolyogva a férfi, miközben mosolyogva
nézett végig a feleségén. – Nem értem, mi ütött beléd, hogy egész este ilyen
ostobaságokon töröd a fejed.
Alix felállt és nyugtalanul járkált fel-alá.
– Magam sem tudom – válaszolta –, olyan ideges voltam egész nap.
– Különös – dünnyögte Gerald csendesen, mintha csak magában beszélne. –
Felettébb különös.
– Mi ebben a különös?
– Ugyan már, kedvesem, ne húzd fel rögtön az orrod. Csupán azért furcsállottam,
mert rendszerint csendes és kiegyensúlyozott szoktál lenni.
Alixnek sikerült mosolyt erőltetni az arcára.
– Ma minden valósággal összeesküdött a bosszantásomra – ismerte be. – Még az
öreg George is a fejébe vett valami nevetséges ostobaságot, hogy Londonba utazunk.
Ráadásul köti az ebet a karóhoz, hogy tőled hallotta. .
– Hol találkoztál vele? – kérdezte Gerald élesen.
– Péntek helyett ma jött kertészkedni.
– Átkozott vén bolond! – fakadt ki dühösen Gerald.
Alix csodálkozva meredt rá. Férjének valósággal vonaglott az arca haragjában.
Soha sem látta még ilyen dühösnek. Végül George látva az asszony megdöbbenését,
megpróbált úrrá lenni az idegein.
– Akkor is átkozott vén bolond! – ismételte meg nyomatékosan.
– De mit mondtál neki, amiből erre következtetett?
– Én? Nem mondtam neki semmit sem. Legalábbis… Ja igen, most már
emlékezem! Tréfából azt mondtam neki, hogy „Nincs csodálatosabb a Londoni
pirkadatnál”, ő most nyilván félreértette és komolyan vette. De remélem,
felvilágosítottad a tévedéséről?
 A férfi látható feszültséggel várta felesége válaszát.
– Természetesen, de tudod milyenek az ilyen öregek, ha egyszer a fejükbe
vesznek valamit… nemigen lehet őket eltántorítani tőle.
Azért, hogy ezt bebizonyítsa, elbeszélte George csökönyösségét a villa vételárára
vonatkozóan.
Gerald hosszasan hallgatott, végül kimérten megszólalt:
– Amesszel kétezer font készpénzben alkudtunk meg, a harmadik ezret pedig
biztosítékként kérte. Valószínűleg innen adódhat a félreértés.
– Minden bizonnyal – értett egyet Alix.
Aztán felpillantott az órára és játékosan rámutatott.
– Úgy látom, indulnunk kellene, Gerald. Öt perccel máris túlléptük a tervezett
időpontot.
Gerald Martin arcán nagyon furcsa mosoly jelent meg.
– Meggondoltam magam – jelentette ki csendesen. – Ma este már képtelen lennék
fényképezéssel foglalkozni.
Bizony különös dolog a női lélek. Amikor azon a szerdai estén Alix lefeküdt,
elégedettnek és nyugodtnak érezte magát. Átmenetileg veszélybe került boldogsága
megszilárdult és ígéretesebbnek tűnt, mint eddig bármikor.
Másnap estére azonban rádöbbent, hogy bizonyos titkos erők az aláásásával
próbálkoznak. Dick Windyford nem telefonált újra, ennek ellenére úgy érezte, hogy
az ő hatására történik az egész. Többször is eszébe jutottak szavai: „De hiszen ez az
ember teljesen idegen számodra! Nem tudhatsz róla semmit sem.” Ezt követően a
férje arca bukkant fel az emlékezetében, oly élesen, akár egy fénykép, amit
megkérdezi tőle: „Szerinted okos dolog az ilyesmit firtatni, Alix?… Olyan, mint egy
Kékszakáll kamrája utáni tudakozódás…” Vajon mire célozhatott ezzel?
Mintha valami fenyegető figyelmeztetés bújt volna meg a szavai mögött.
Olyan volt, mintha azt sugallná: „Jobban teszed, ha nem vájkálsz a múltamban,
Alix, mert csúnya meglepetésben lehet részed, ha folytatod.”
Péntek reggelre Alix eljutott odáig, miszerint meg volt győződve arról, hogy
Gerald életében létezett egy másik nő is – egy úgynevezett Kékszakáll kamra –, amit
nagy gonddal próbál eltitkolni előle. A lassan ébredő féltékenysége most már
hevesen mardosta.
Talán egy nővel akart találkozni azon az estén kilenc órakor? A fényképelőhívási
meséje pedig a szorult helyzetben kitalált mentség lett volna?
Három nappal ezelőtt még habozás nélkül megesküdött volna rá, hogy
tökéletesen ismeri a férjét. Most viszont úgy tűnt számára, hogy egy idegen, akiről
nem tud semmit. Eszébe jutott az érthetetlen dühkitörése az öreg George ellen, ami
teljességgel ellentétes volt szokásos, higgadt természetével. Aprócska dolog csupán,
de ékes bizonyítéka annak, hogy igazából még sem ismeri azt az embert, akihez
feleségül ment.
Pénteken érdekessé vált a hétvégi bevásárlás a faluban. Délután Alix felajánlotta,
hogy ő majd elintézi, Gerald végezze csak a dolgát a kertben. Nem kis
csodálkozására azonban a férje hevesen elutasította a tervét, ragaszkodva ahhoz,
hogy maga menjen a faluba, Alix pedig maradjon otthon. Az asszony végül
engedett, de meglepte és megriasztotta a férfi állhatatos csökönyössége. Vajon miért
kell a férjének megakadályoznia, hogy ő lemenjen a faluba?
Egyszerre agyába villant az esetleges magyarázat, ami érthetővé tehette az egész
homályos ügyet. Bár Gerald nem hozta szóba a dolgot, de nyilván mégis
összetalálkozott Dick Windyforddal. Elvégre a házasságuk eddigi időtartama alatt
mélyen szunnyadó női féltékenysége is csak mostanában ütötte fel a fejét.
Előfordulhat, hogy Gerald is hasonló cipőben jár. Lehetséges, hogy mindenáron meg
akarja akadályozni, hogy újra találkozzon Dick Windyforddal. Ez a magyarázat
annyira egybevágott a tényekkel, és oly megnyugtatóan hatott Alix felkavart
lelkivilágára, hogy szinte örömmel fogadta.
Mire azonban eljött a teaidő, visszatért a nyugtalansága és a lehangoltsága. Heves
kísértéssel vívódott, ami Gerald távozása óta kínozta. Végül is azzal a kifogással
próbálta megnyugtatni a lelkivilágát, hogy ideje kitakarítani a férje szobáját. Fogta a
portörlő rongyot, hogy legalább megőrizze a háziasszonyi teendők látszatát.
– Ha biztos lehetnék – ismételgette magában. – Ha meggyőződhetnék róla…
De hiába nyugtatgatta magát azzal, hogy ha létezett is bármiféle áruló jel, azt a
férje már nyilván réges-régen megsemmisítette volna. Ezzel szemben azt az érvet
hozta fel, hogy a férfiak a túlzott szentimentalizmusukból eredően, gyakran a
legegyértelműbb bizonyítékokhoz is makacsul ragaszkodnak.
Végül tehát Alix engedett a csábításnak. A szégyentől égő arccal, kapkodva
kutatta át a levélcsomókat és okiratokat, majd a fiókok következtek, sőt végül még a
férje ruháinak zsebeit is kiforgatta. Csupán két fiók fogott ki rajta, a sublót alsó fiókja
és az íróasztal jobb oldali kis fiókja. Ezeket ugyanis zárva találta. Ekkorra azonban
Alixnek már sikerült megszabadulnia a szégyenérzetétől. Szentül meg volt
győződve arról, hogy ezeknek a fiókoknak valamelyikében rátalálhat a bizonyítékra,
ami igazolja az általa elképzelt, férje korábbi életében jelentős szerepet játszó nő
létezését.
Eszébe ötlött, hogy Gerald könnyelműen a földszinten lévő kis asztalkán hagyta a
kulcsait. Sietve felhozta és egymás után megpróbálta a kulcsokat. A harmadik kulcs
beleillett az íróasztal fiókjába. Alix izgatott türelmetlenséggel rántotta ki. Előbb egy
csekk-könyvet talált, aztán egy szalaggal összekötött levélcsomóra bukkant.
Az asszony levegő után kapkodva oldozta ki a szalagot. Sötétvörös pír terjedt szét
az arcán, visszadobta a leveleket, majd helyére tolta és bezárta a fiókot. Mert saját
leveleire sikerült rábukkannia, melyeket ő írt még a házasságukat megelőzően
Gerald Martinnak.
Ezután a sublótfiók következett, de ezt már inkább csak megnyugtatásképpen
akarta kinyitni, hogy biztos legyen benne, miszerint semmit sem hagyott ki. Igazából
egyáltalán nem remélte, hogy megtalálja, amit keres.
Legnagyobb sajnálatára Gerald kulcscsomójának egyetlen kulcsa sem illett a
kérdéses fiókba. Ő azonban nem riadt vissza a végső akadálytól, hanem gyorsan
bejárta a többi szobát és minden kulcsot összeszedett, amit csak lehetett. Legnagyobb
megelégedésére, a vendégszoba szekrényének kulcsa éppen beleillett a fiókba. Ott
azonban nem volt semmi, csupán egy csomó piszkos és megsárgult újságkivágás.
Alix megkönnyebbülten sóhajtott fel. Azért belenézett az újságkivágásokba,
hiszen kíváncsi volt rá, vajon mi érdekelhette annyira Geraldot, hogy megtartsa a
poros köteget. Csaknem valamennyi cikket amerikai újságból ollózták ki, nagyjából
hét évvel korábbi évfolyamokból, és egy megrögzött csaló és bigámista, Charles
Lemaitre bűnperével foglalkoztak. Lemaitre-t azzal gyanúsították, hogy végzett
nőáldozataival. Az általa bérelt egyik ház padlózata alatt egy csontvázra bukkantak,
és az általa „feleségül vett” nők többségéről soha többé nem hallottak.
Lemaitre hallatlan ügyességgel védekezett az ellene felhozott vádakkal szemben,
az Egyesült Államok legkiválóbb ügyvédéinek segítségével. Skóciában minden
valószínűség szerint „A vád nem bizonyított” verdikt született volna. Amerikában
viszont a fővádpontban „nem bűnös”-nek találtatott, ellenben a többi vádpontban
vétkesnek találták, így hosszú fegyházbüntetésre ítélték.
Alix maga is emlékezett még rá, mekkora riadalmat okozott ez az ügy akkoriban.
Hát még az a szenzáció, amit Lemaitre szökése keltett, úgy három esztendővel
később. Soha többé nem sikerült újra elfogni. Az akkori brit sajtó naponta cikkezett a
férfi vonzó személyiségéről, s a női nemre gyakorolt rendkívüli hatásáról. Máskor
pedig a törvényszéken tanúsított heves kitöréseivel, harsány tiltakozásával, valamint
hirtelen fizikai összeroppanásaival szolgáltatott kiváló témát az újságírók hadának.
Kínzó rosszulléteit és rohamait egyesek a szívgyengeség jeleinek tulajdonították, míg
a józanabb ítélőképességűek a vádlott színészi képességével magyarázták.
Az egyik újságkivágáson Alix fényképet is talált a bigámista bűnözőről, és
érdeklődve vette szemügyre. A fotó hosszú szakállú, tudálékos kinézésű úriembert
ábrázolt.
Kinek az arcvonásaira emlékezteti ez a fotó? Villámcsapásként hasított belé a
megdöbbentő felismerés: a képen ábrázolt férfi magára Geraldra hasonlított. A
szempár és a homlok, szakasztott olyan, akár az övé. Meglehet, hogy éppen ezért
őrizte meg ezeket az újságkivágásokat. Az asszony tekintete a kép melletti sorokra
tévedt. A vádlott zsebkönyvében bizonyos időpontok szerepeltek, írta a cikk, melyek
valószínűleg rémtettei elkövetésének pillanatait jelölik. A végső bizonyítékot egy nő
vallomása szolgáltatta, aki a bal csuklóján, közvetlenül a tenyere alatt lévő anyajegy
alapján azonosította a vádlottat.
Alix kezéből kihulltak az újságkivágások. A férje bal csuklóján, közvetlenül a
tenyere tövében, volt egy aprócska anyajegy…
–*–
Úgy megszédült, hogy valósággal forgott vele a szoba.
Később, amikor már újra logikusan tudott gondolkozni, különösnek találta, hogy
milyen döbbenetes gyorsasággal jött rá az igazságra. Gerald Martin azonos Charles
Lemaitre-rel! Egyetlen szempillantás alatt tisztult ki előtte a kép. Összefüggéstelen
gondolattöredékek viharzottak az agyában, hogy azután, mint egy kirakós játék
darabkái beilleszkedjenek a helyükre.
A házért fizetett összeg… az ő pénze… csakis az övé, a férjére bízott kötvényekből
származott. Most döbbent rá a visszatérő álma valódi jelentésére is. Valahol az
öntudata legmélyén, mindig is félt Gerald Martintól, és menekülni próbált tőle. Ezért
tudat alatt Dick Windyfordnál keresett menedéket és oltalmat. Ezért tudta ilyen
könnyedén, kétkedés és habozás nélkül elfogadni az igazságot. Őt szemelte ki
Lemaitre a következő áldozatának. Lehetséges, hogy hamarosan…
Elfojtott sikoly tört fel a torkából, amint újra eszébe jutott valami. „Szerda este 9
óra.” A pince, ahol játszi könnyedséggel felszedhető a kövezet! Máskor is megtette
már, hogy pincébe temette el az áldozata hulláját. És szerda estére tervezte az
egészet. Sőt mi több, előre le is rendezi módszeresen – tiszta őrület! Illetve még sem
az, hiszen teljességgel logikus. Elvégre Gerald minden elfoglaltságáról precíz
feljegyzéseket készített, már pedig számára a gyilkosság ugyanolyan üzleti
foglalatosságnak számít, mint bármi más.
De mi mentette meg tegnap? Mi lehetett az, ami megmentette? Netán megszánta a
férje és meggondolta magát az utolsó pillanatban? Nem! Máris eszébe villant a
válasz… az öreg George.
 Most már megértette a férje féktelen dühkitörését is. Nyilvánvalóan jó előre
előkészítette a talajt azzal, hogy mindenkinek elújságolta, akivel csak találkozott,
hogy másnap Londonba mennek. Ekkor George váratlanul beállított dolgozni,
megemlítette Alixnek a londoni utazást, ő pedig cáfolta a dolgot. Ilyen körülmények
között persze már túl kockázatos lett volna tegnap este végezni vele, hiszen az öreg
George elkotyoghatja a beszélgetésüket. Micsoda szerencsés megmenekülés volt ez!
Hiszen ha nem tesz neki említést erről a jelentéktelen eseményről… Alix
megborzadt.
Aztán olyan mozdulatlanná meredt, mintha kővé dermedt volna. Meghallotta a
kapu nyikorgását. A férje hazatért.
Alix még mereven állt egy pillanatig, majd lábujjhegyen az ablakhoz lopakodott
és a függöny mögül kilesett.
Igen, a férje jött meg. Mosolyogva dúdolgat magában egy kis dalocskát. Kezében
pedig egy tárgyat szorongatott, melynek láttán a halálra rémült asszony szíve
csaknem megállt. Egy vadonatúj ásó volt az.
Alix ösztönösen rádöbbent a valóságra. Ma este fog megtörténni…
De talán nincs még veszve minden. Gerald folytatva a dúdolgatást, a villát
megkerülve, a hátsó udvarra igyekezett.
Alix nem vesztegette az időt, lerohant a lépcsőn és ki a házból. Amint azonban
kilépett az ajtón, a férfi már jött is a túloldalról.
– Hello – mondta –, hová, hová ilyen sietősen?
Az asszony elkeseredetten próbált olyan nyugodtnak látszani, amennyire csak
lehetséges. A pillanatnyi lehetőséggel ugyan nem sikerült élnie, de ha kellő
óvatossággal viselkedik és nem kelti fel Gerald gyanakvását, akkor talán még
megúszhatja. Talán máris…
– Csak lesétálok az ösvény végéig, meg vissza – válaszolta. Ez a magyarázat
azonban még önmaga számára is gyengének és nevetségesnek tűnt.
– Helyes – bólintott Gerald –, akkor én is veled tartok.
– Ne… kérlek, Gerald. Olyan idegesnek érzem magam… és a fejem is fáj… inkább
egyedül mennék.
A férfi érdeklődve vizsgálgatta. Alix úgy érezte, mintha egy pillanatra a
gyanakvás fénye tűnt volna fel a tekintetében.
– Mi van veled, Alix? Halálsápadt vagy és reszketsz.
– Semmiség – próbált határozottnak tűnni és mosolyt erőltetett az arcára. – Kissé
szaggat a fejem. Ez a séta biztosan jót fog tenni.
– Felőlem mondogathatod, hogy ne jöjjek veled – jelentette ki Gerald könnyed
nevetéssel. – Ha tetszik, ha nem, elkísérlek.
Alix nem mert tovább tiltakozni. Hiszen ha gyanút fog, hogy ő rájött…
Erősen koncentrálva igyekezett visszatérni a megszokott kerékvágásba.
Ugyanakkor látnia kellett, hogy a férje többször rápillant, és furcsa
oldalpillantásokkal méregeti, alighanem érzi, hogy valami nincs rendben. Tehát
mégsem sikerült teljesen eloszlatni a gyanakvását.
Miután visszatértek a villába, Gerald javasolta, hogy pihenjen le egy kicsit, majd
kölnivizet hozott és bedörzsölte vele a halántékát. Mint mindig, most is maga volt az
odaadó férj mintaképe. Nem csoda, ha Alix oly tehetetlennek érezte magát, mintha
összekötözött kézzel-lábbal került volna csapdába.
Gerald egyetlen pillanatra sem hagyta magára. Még a konyhába is elkísérte és
segített bevinni az egyszerű hidegtálat, amit az asszony már korábban elkészített.
Alix úgy érezte, mintha gombóc lenne a torkában, mégis rákényszerítette magát,
hogy egyék, sőt megkísérelt vidámnak és gondtalannak látszani. Egyedül volt ezzel
a férfival, mérföldekre minden lehetséges segítségtől, teljességgel kiszolgáltatva.
Csakis abban reménykedhetett, hogy talán sikerül elaltatnia a férje gyanúját, s
akkor magára hagyja néhány pillanatra. Ennyi idő elég is lenne, hogy eljusson a
hallban lévő telefonig és segítséget kérjen. Most már csakis ebben reménykedhetett.
Némi reménnyel kecsegtetett az is, amikor eszébe jutott, hogy Gerald tegnap
egyszer már felhagyott a tervével. Talán ha füllentene neki, és azt mondaná, hogy
Dick Windyford meglátogatja őket ma este…
A szavak már az ajkán voltak, amikor hirtelen meggondolta magát. Ezt az embert
még egyszer nem lehet rábírni a terve elhalasztására. Hiszen annyira átüt a tettetett
nyugalmán az izgatott elhatározottság, hogy Alix már-már abba betegedett bele.
Ezzel csak siettetné a gonosztett elkövetését. Gerald azonnal megölné, aztán szép
nyugodtan felhívná Dick Windyfordot, azzal a mesével, hogy a feleségének sajnos
váratlanul el kellett utaznia. Ó, bárcsak mégis eljönne Dick Windyford ma este. Ó, ha
Dick…
Kétségbeesett töprengése eredményeképpen váratlanul új ötlet villant a nő
agyában. Óvatosan a férjére pillantott a szeme sarkából, mintha attól félne, hogy az a
gondolataiban olvas. Terve megformálásával egy-időben visszatért a bátorsága is.
Olyan tökéletes természetességgel viselkedett, amin maga sem győzött csodálkozni.
Főzött egy kávét és kivitte a verandára, ahol gyakorta elüldögéltek kellemes
estéken.
– Ami azt illeti – szakította meg a csendet váratlanul Gerald –, hamarosan
nekiláthatnánk annak a képelőhívásnak.
Alix egész testében megborzongott, majd könnyedén válaszolt:
– Nem tudnád egyedül megcsinálni? Eléggé megviseltnek érzem magam ma este.
– Nem fog sokáig tartani – ígérte a férfi magában mosolyogva. – Sőt, biztosra
veszem, hogy utána már nyoma sem lesz a fáradtságodnak.
Úgy tűnt, hogy még mulattatják is a szavai. Alix összerázkódott. Bele kell vágnia,
különben soha nem tudja véghezvinni a tervét.
Felállt.
– Telefonálnom kell a mészárosnak – közölte egykedvűen. – Maradj csak
nyugodtan.
– A mészárosnak? Most, ilyenkor este?
– Nem a hentesüzletet hívom, te butus, hanem a lakását. Holnap szombat lévén,
szeretném, ha felhozna nekünk néhány szép hússzeletet, még mielőtt az összes
elfogyna. Olyan rendes a kisöreg, bármit megtesz, amire kérem.
Azzal gyorsan bement a házba, betéve maga mögött az ajtót. De már hallotta is
maga mögött Gerald hangját: – Ne csukd be az ajtót!
A nő viszont készen volt a válasszal: – Nem szeretném, ha bejönnének a
szúnyogok. Utálom, amikor a fülembe zümmögnek. Netán attól tartasz, hogy
flörtölök a mészárossal, te butus?
Egyenesen a készülékhez sietett, felkapta a kagylót és a Traveller's Arms számát
tárcsázta. Azonnal kapcsolták.
– Mr. Windyfordot keresem! Ott van még? Beszélhetnék vele?
A szíve majd kiugrott a helyéről. Az ajtó feltárult és a férje belépett a hallba.
– Ejnye, Gerald, miért zavarsz ilyenkor – mondta a nő bosszankodva. –
Tudhatnád, hogy utálom, amikor hallgatóznak, ha telefonálok.
 A férfi azonban nevetett egy jót és ledobta magát az egyik székbe.
– Biztos, hogy a mészárost hívtad? – kíváncsiskodott tréfásan.
Alix el volt keseredve, ez terve is kudarcba fulladt. Még egy pillanat és Dick
Windyford odajön a telefonhoz. Vajon érdemes-e megkockáztatni, hogy segítségért
kiáltson a készülékbe?
Aztán miközben izgalmában megnyomta majd elengedte a kagylón lévő kis
gombot, mely lehetővé tette, hogy a vonal másik végén hallják, vagy ne hallják a
hangot – vagyis a mikrofon átkapcsoló gombját – újabb ötlet villant az agyába.
„Ez bizony nehéz lesz” – állapította meg magában.
„De nincs más választásom. Alaposan meg kell gondolnom, hogy mit mondok,
mert ha tévedek… Remélem, képes leszek rá. Sikerülnie kell!”
Ebben a pillanatban meghallotta Dick Windyford hangját a kagylóban.
Alix vett egy mély lélegzetet, majd lenyomta a gombot és határozott hangon
megszólalt.
– Itt Mrs. Martin beszél, a Fülemüle villából. Megkérném, hogy jöjjön ide
(elengedte a gombot) holnap reggel hat szép szelet hússal, (újra lenyomta a gombot)
Nagyon fontos (elengedte a gombot). Hálásan köszönöm, Mr. Hexworthy, remélem
nem veszi zokon, amiért ilyen későn telefonálok, de tudja ez a hús (ismét lenyomta a
gombot) élet-halál kérdése (elengedte). Tehát akkor megbeszéltük… igen, holnap
reggel (lenyomta) amilyen gyorsan csak lehetséges…
Helyére tette a kagylót, aztán pihenve a férje felé fordult.
– Szóval ilyen bájcsevegést szoktál folytatni a mészárossal? – kérdezte Gerald.
– Tipikus női adottság – vágta rá Alix könnyedén. Pedig egész testében reszketett
az izgalomtól. Úgy tűnt, Gerald semmit sem gyanított a mesterkedéséből. Dick pedig
bizonyára akkor is el fog jönni, ha semmit sem értett az egészből.
Átsétált a nappaliba és felkapcsolta a villanyt. Gerald követte őt.
– Furcsa, hogy milyen jó kedved lett hirtelen – jegyezte meg, miközben
érdeklődve tanulmányozta az asszonyt.
– Nem csoda, – hangzott a válasz. – Elmúlt a fejfájásom.
Leült a megszokott székére és rámosolygott a férjére, aki a szemközti széket
foglalta el. Megmenekült! Még csak nyolc óra huszonöt perc volt. Dick bőven
ideérhet kilenc óra előtt.
– Nem mondhatnám, hogy túlságosan jó volt ez a ma esti kávé – panaszkodott
Gerald. – Túl kesernyésnek éreztem.
– Egy újabb fajtát próbáltam ki. De ha nem ízlett, drágám, megígérem, hogy
többet nem főzök belőle.
Alix elővette a kézimunkáját és horgolni kezdett. Gerald pedig elolvasott pár
oldalt a könyvéből, majd felpillantva az órára letette a könyvet.
– Fél kilenc. Ideje, hogy lemenjünk, és hozzákezdjünk a fotóelőhíváshoz.
A kézimunka kicsúszott Alix kezéből.
– Ó, ne menjünk még! Várjunk kilenc óráig.
– Nem, nem kedveském… fél kilenc van. Ezt az időpontot jelöltem meg. Ennyivel
is korábban pihenhetsz le.
– Én inkább várnék kilenc óráig.
– Tudod, hogy mennyire ragaszkodom a pontossághoz. Gyerünk, Alix. Egy
perccel sem várok tovább.
Az asszony felnézett rá, miközben érezte, hogy elborítják a páni rémület hullámai.
Most már lehullott az álarc. Gerald keze remegett, szemében az izgalom fénye
csillogott, nyelvével egyre a kiszáradt ajkát nyalogatta. Már meg sem próbálta
elrejteni az izgatottságát. Alix arra gondolt: „Íme az igazság… képtelen tovább
várni… olyan, mint aki megőrült.”
A férfi odaugrott hozzá, vállon ragadta és talpra rántotta.
– Na gyerünk, kedveském, különben leviszlek erővel.
Bár a hangja vidáman csengett, leplezetlen vadság érződött benne, ami
megrémítette Alixet. Rettenetes erőfeszítéssel kiszakította magát a férfi szorításából
és reszketve a falhoz hátrált. Teljességgel elhagyta az ereje. Elmenekülnie
lehetetlen… már semmit sem teliéi… Gerald pedig fenyegetően közeledik feléje.
– Itt az idő, Alix…
– Ne… ne!
Sikoltozva, tehetetlenül nyújtotta előre kezeit, hogy távol tartsa a férfit.
– Várj… Gerald… valamit el kell mondanom… be kell vallanom valamit…
A férfi megtorpant.
– Bevallani? – tudakolta kíváncsian.
– Igen, be kell vallanom. – Hadarta sietve, ami az eszébe ötlött. Elszántan
folytatta, nehogy elveszítse a férje nehezen felkeltett érdeklődését. Mert Gerald arca
máris lenéző kifejezést öltött.
– Bizonyára egy régi szeretőről lesz szó – horkant fel gúnyosan.
– Dehogy – mondta Alix. – Valami egészen másról. Szerintem te… inkább
bűncselekménynek neveznéd.
Nyomban megállapíthatta, hogy sikerült eltalálnia a megfelelő hangot. Lekötötte
és fogva tartotta Gerald figyelmét. Ezt látva még inkább összeszedte magát. Csak így
remélhette, hogy ő kerekedik felül.
– Jobban teszed, ha visszaülsz – mondta csendesen.
Maga is odalépett a székéhez és leült. Még a kézimunkáját is felvette. Látszólagos
nyugalma mögött azonban lázas gondolkodás rejlett, hiszen a kiagyalt történetnek
oly valódinak kell tűnnie, hogy lekösse a férfi figyelmét a segítség megérkezéséig.
– Ugye meséltem már neked – kezdte óvatosan –, hogy tizenöt éven át gyors- és
gépírónőként dolgoztam. Nos, ez nem teljesen igaz, mivel közben volt két
megszakítás is. Az első huszonkét éves koromban történt. Megismerkedtem
akkoriban egy idősebb férfival, aki szép kis vagyonnal rendelkezett. Belém szeretett
és feleségül kért. Beleegyeztem és összeházasodtunk. – A nő némi szünet után
folytatta. – Rávettem, hogy kössön életbiztosítást, melynek én lettem a
kedvezményezettje.
Alix figyelmét nem kerülte el a férje arcán látható élénk érdeklődés, így
megerősödött önbizalommal folytatta.
– A háború alatt egy kórházi gyógyszertárban dogoztam, ahol a legkülönfélébb
ritka gyógyszerekkel és mérgekkel foglalkoztam.
Újabb hatáskeltő szünet következett. Mert a férje most már fokozott figyelemmel
és éberséggel hallgatta. Elvégre egy megrögzött gyilkos érdeklődését mi más
kelthetné fel jobban, mint egy gyilkosság. Alix erre alapozta a tervét, és nem is
csalódott. Titokban az órára sandított. Még huszonöt perc volt hátra kilencig.
– Létezik egy különleges méreg… ránézésre jelentéktelen fehér pornak tűnik. De
egyetlen csipetnyi belőle a biztos halált jelenti. Te mennyire vagy jártas a mérgek
terén? – kérdezte félénken. Mert ha kiderül, hogy Geraldtól nem idegen a
toxikológia, akkor kényes talajra tévedt.
 – Nem különösebben – válaszolta Gerald. – Az igazat megvallva, keveset tudok
róluk.
Alix megkönnyebbülten sóhajtott fel.
– De azért a hyoscinról csak hallottál? Nos, ez is hasonló hatású drog, csak éppen
lehetetlenség kimutatni a jelenlétét. Így bármelyik orvos kiadja a halotti
bizonyítványt, szívbénulást állapítva meg a halál okaként. Szóval elloptam egy
kisebb mennyiséget ebből az anyagból és jól eldugtam.
Tartott némi szünetet, hogy erőt gyűjtsön a folytatáshoz.
– Gyerünk, mondd már tovább – sürgette Gerald.
– Nem, attól tartok, most nem vagyok képes elmondani. Majd inkább máskor.
– Most azonnal! – toppantott a férfi türelmetlenül. – Hallani akarom!
– Ahogy akarod. Szóval már egy hónapja voltunk házasok. Igazán rendes voltam
az én idős férjecskémhez. Kedves, odaadó felesége voltam. Nem csoda, ha a
legnagyobb elismerés hangján nyilatkozott rólam minden ismerősének. A
szomszédaink is tudták, milyen ideális feleség vagyok, még a kávéját is magam
készítettem el, minden áldott este. Egy alkalommal, amikor csak mi voltunk otthon
kettesben, beletettem egy csipetnyit a csészéjébe abból a halálos méregből…
Alix ismét szünetet tartott, közben gondosan belefűzte a fonalat a tűbe. Ő, aki
soha életében nem színészkedett, ezzel az alakításával a világ legzseniálisabb
színésznőivel vetekedhetett volna. Tökéletes átéléssel játszotta el a hidegvérű
méregkeverő gyilkos szerepét.
– Egész békésen zajlott le, nem sokat szenvedett. Én meg csak ültem és figyeltem.
Amikor hörögni kezdett és levegő után kapkodott, még az ablakot is kinyitottam.
Később nyöszörgött, hogy nem tud megmozdulni. Aztán kiszenvedett.
Mosolyogva fejezte be… Már háromnegyed kilenc volt. Most már minden
pillanatban ideérhet…
– Mekkora összegre szólt az életbiztosítás? – kérdezte Gerald.
– Kétezer font körül. Szerencsét próbáltam vele a tőzsdén, de az ebül szerzett pénz
ebül veszett el. Visszatértem hát az irodai munkakörömbe, de most már egy
pillanatig sem álltattam magam azzal, hogy tartósan ott is maradjak. És csakugyan,
hamarosan összeismerkedtem egy másik férfival. Az irodában a lánynevemet
használtam, így nem derült ki, hogy már voltam férjnél. Ő fiatalabb volt, mint az
elődje, ráadásul kimondottan jóképű és vagyonos is. Szép csendesen
összeházasodtunk Sussexben. Nem sikerült rávennem, hogy életbiztosítást kössön,
viszont természetesen a javamra végrendelkezett. Akár csak az első férjem, ő is
szerette, ha én készítem el a kávéját.
Alix önkéntelenül elmosolyodott és szerényen hozzátette: – Nagyon finom kávét
főzök.
Aztán tovább folytatta.
– Számos ismerősünk volt a faluban, ahol laktunk. Képzelheted, mennyire
sajnáltak, amikor a férjem egy este, vacsora után váratlanul szívrohamot kapott és
meghalt. Nem rajongtam túlzottan a helyi orvosért. Bár kétlem, hogy gyanakodott
volna rám, viszont meglepődött a férjem hirtelen halálán. Ki tudja miért, talán
megszokásból mentem vissza ezúttal is az irodába. A második férjem után mintegy
négyezer font maradt rám. Ezúttal eszemben sem volt tőzsdézni. Inkább
kötvényekbe fektettem a pénzemet. És akkor történt… de hát ezt már úgy is tudod.
Hirtelen félbeszakították. Gerald Martin bíborvörös arccal, fuldokolva emelte felé
reszkető mutatóujját.
 – A kávé… Istenem! A kávé!
Alix csak nézte.
– Most már értem, mitől volt olyan keserű! Te ördög! Szóval megismételted a
bevált trükködet!
Gerald ujjai görcsösen markolászták a szék karfáját. Látszott, hogy összeszedi az
erejét, hogy rávesse magát az asszonyra.
– Megmérgeztél!
Alix a kandallóhoz hátrált. Rémületében már szóra nyílt az ajka, hogy bevallja az
igazat… de a torkán akadt a szó. Egy pillanat még, és a férfi ráveti magát. Az
asszony összeszedte erejét és felkészült a legrosszabbra. Rezzenéstelenül, kihívóan
állta a férje tekintetét.
– Úgy van – mondta. – Megmérgeztelek, és már mutatkozik is a méreg hatása.
Már képtelen vagy felállni a székedből… moccanni sem tudsz.
Még néhány pillanatnyi kitartás csupán… ha addig ott tudná marasztalni…
Ah! Mi volt ez? Mintha lépések közelednének az út felől! Aztán kapunyikorgás. A
léptek már a villa előtti ösvényen közelednek. Nyílik a bejárati ajtó.
– Képtelen vagy megmozdulni – ismételte az asszony.
Aztán elsiklott mellette, kirohant a szobából, hogy egyenesen Dicky Windyford
karjaiba ájuljon.
– Istenem! Alix! – kiáltotta a fiatalember.
Azzal a mellette álló férfihez fordult, egy megtermett, rendőregyenruhás alakhoz.
– Menjen, nézze meg, mi van a másik szobában. – Szegény Alix – suttogta Dick. –
Szegény drágaságom! Mit művelt veled?
Alix szempillája megrezdült, ajkai a fiatalember nevét suttogták. Dicket a rendőr
érintése térítette magához töprengéséből.
– Semmi más nincs abban a szobában, uram csak egy széken ülő férfi. Úgy néz ki,
mintha szörnyen megrémült volna valamitől, és…
– Igen?
– Nos, uram… az a férfi halott.
Meglepetten figyeltek fel Alix hangjára, mely úgy hangzott, mint ha álmában
beszélt volna, a szemei még mindig le voltak-hunyva.
– És akkor – rebegte, mintha idézné valamiből –, akkor meghalt…
 A LÁNY A VONATON

– Hát ez a nagy helyzet! – állapította meg George Rowland lehangoltan, miközben

felpillantott annak az épületnek az impozáns, szürke homlokzatára, amit épp az
imént hagyott el.
Lényegretörő tömörséggel úgy lehetne megfogalmazni, hogy a Pénz hatalmát
képviseli… a Pénz hatalmát, William Rowland személyében, aki nem volt más, mint
a fent említett George nagybátyja. George röviddel ezelőtt elkövette azt a
könnyelműséget, hogy meglehetősen szabadon fejezte ki magát vele szemben.
Röpke tíz perccel később, az ígéretes jövő és üzleti karrier előtt álló ifjú George, a
családi vagyon leendő örököse, nem várt hirtelenséggel a munkanélküliek népes
seregének oszlopos tagjává vált.
– Ráadásul ebben a ruhában még segélyért sem folyamodhatok – állapította meg
Mr. Rowland borúlátóan. – Ahhoz pedig, hogy költeményeket faragjak és házalva
árusítsam őket két pennyért (vagy amennyit hajlandó rászánni, hölgyem)
egyszerűen nincs elég tehetségem.
Az igazat megvallva, George csakugyan a szabóművészet egyik remekművét
viselte. Szokásához híven, most is kellő gondossággal öltözködött. Salamon és a
rétek lilioma tehát igazán nem illettek Georgehoz, de hát végtére is az ember nem
élhet meg kizárólag a ruházatából… hacsak nem rendelkezik kellő gyakorlattal e
téren… Már pedig Mr. Rowlandnek mély fájdalommal tudatára kellett ébrednie e
tényeknek.
– És az egész amiatt a rohadt múlt esti műsor miatt van – kesergett.
Az a bizonyos rohadt múlt esti műsor a Covent Gardenben rendezett bál volt,
ahonnan Mr. Rowland meglehetősen kései órában tért haza… Sőt, az igazat
megvallva… inkább már a korai órában… és lényegében még azt sem merte volna
teljes határozottsággal állítani, hogy egyáltalán emlékezett a hazatérésre. Rogers, a
nagybátyja inasa – aki igazán segítőkész fickó volt – bizonyára sokkal
aprólékosabban be tudott számolni az eseményről. A másnapi iszonyatos fejfájása –
amit több csésze erős tea sem tudott ellensúlyozni –, valamint az a tény, hogy fél tíz
helyett, tizenkét óra előtt öt perccel ért be a hivatalba, már előrevetette a katasztrófa
árnyékát. Az idősebb Rowland, aki huszonnégy éven át elnéző rokon módjára
mindig megbocsátott és fizetett, mint a katonatiszt, váratlanul taktikát változtatott és
új oldaláról mutatkozott be. George válaszainak következetlensége (ami nem csoda,
hiszen úgy sajogott és lüktetett a feje, mintha a középkori inkvizíció valamelyik
rafinált kínzóeszközét próbálták volna ki rajta) még jobban kihozta a sodrából.
Tudniillik William Rowland rendkívül igényes és alapos férfiú volt. Így aztán
megelégedett néhány odavetett röpke, tömör szócskával, majd a továbbiakban ügyet
sem vetve az unokaöccsére, ismét nekilátott valami perui olajmező kiaknázási
tervezet tanulmányozásának, melyben a korhely rokon tapintatlanul félbeszakította.
George Rowland pedig miután letörölgette cipőjéről a nagybátyja hivatalának
porát, peckesen kilépett London városába. George gyakorlatias fickó lévén,
mindenekelőtt leszögezte magában, hogy egy kiadós ebéd elengedhetetlenül
szükségeltetik a helyzet megfelelő áttekintéséhez. Tehát jól megebédelt. Ezt
követően a családi villa felé irányította lépteit. Rogers nyitott ajtót. Az inas arcán a
begyakorolt önuralom eredményeként, a csodálkozás legcsekélyebb jelét sem
lehetett felfedezni, hogy George-ot ebben a szokatlan órában látja.
– Jó napot, Rogers! Arra kérném, hogy csomagolja össze a holmimat. Ugye
megteszi? Eltávozom innen.
– Igenis, uram. Csupán rövid látogatásról van szó?
– Hosszabb időtartamról, Rogers. Még ma délután folyamán a gyarmatokra
indulok.
– Valóban, uram?
– Igen. Persze, ha éppen indul megfelelő hajó. Ismeri valamelyest a hajójáratokat,
Rogers?
– Melyik gyarmatra tervezi a látogatást, uram?
– Különösebben egyikhez sem ragaszkodom. De bármelyik megteszi. Legyen,
mondjuk Ausztrália. Mit szól az ötlethez, Rogers?
Az inas diszkréten köhécselt.
– Nos, uram, mindössze annyit tudok róla biztosan, hogy mindenki számára
elegendő hely van ott, aki nem veti meg a munkát.
Mr. Rowland csodálkozással vegyes kíváncsisággal meredt rá.
– Teljességgel világos, amit mondott, Rogers. Jómagam is pontosan erre
gondoltam. Nem megyek Ausztráliába… ma legalábbis semmiképpen. Inkább
kerítsen nekem egy földrajzi atlaszt. Választunk valami közelebbit.
Rogers behozta a kért kötetet. George véletlenszerűen felütötte és gyorsan
belelapozott.
– Perth… túlságosan távoli… Putney Bridge pediglen… túl közel van. Ramsgate?
Még a neve sem tetszik. Reigate ugyancsak hidegen hagy. Nahát… milyen érdekes
felfedezés? Tényleg létezik egy Rowland's Castle nevű hely. Hallott már róla Rogers?
– Ha a feltevésem nem csal, akkor a Waterloo Pályaudvarról indul vonat arrafelé.
– Micsoda fantasztikus fickó maga, Rogers, hogy mindent tud. Oh, Rowland's
Castle! Igazán kíváncsi lettem rá, miféle hely is lehet.
– Őszintén szólva uram, nem valami jelentős helység.
– Annál jobb, Rogers, így legalább kevesebb riválissal kell számolnom. Az ilyen
kis csendes vidéki falvacskákban rengeteg feudális szellemmel találkozhat az
emberfia, akik nyilván kitörő lelkesedéssel fogadnák az utolsó Rowland-ot. Még
azon sem csodálkoznék, ha egy hét múltán megválasztanának polgármesterré.
Hangos csattanással becsukta az atlaszt.
– A kocka el van vetve. Rogers, csomagoljon be a kis bőröndbe, jó? Üdvözletem
küldöm a szakácsnőnek is, és ha megengedi, kölcsönveszem a macskát. Tudja, Dick
Whittingtont. Ha az ember Lord Mayor óhajt lenni, igazán lényeges a macska.
– A legmélyebb sajnálatom, uram, de a macska pillanatnyilag nem jöhet szóba.
– Hogyhogy?
– Nyolc kiscicája van. Ma reggel érkeztek.
– Ne mondja! Azt hittem, hogy Péternek hívják.
– Magam is így voltam vele, uram. Jókora meglepetést okozott
valamennyiünknek.
– Íme a gondatlan keresztelés és a csalóka nem esete, ugyebár? Akkor hát
kénytelen-kelletlen, macska nélkül kell útra kelnem. Mindenesetre haladéktalanul
csomagoljon össze, jó?
– Igenis, uram. Máris, uram.
 Rogers némi tétovázás után valamivel beljebb merészkedett a szobába.
– Már megbocsásson a merészségemért, uram, de én az ön helyében nem venném
túlságosan a szívemre, bármit is mondott Mr. Rowland ma reggel. Az az igazság,
hogy a múlt este a város által adott vacsorapartin vett részt, és…
– Ne is folytassa – szakította félbe George. – Máris megértettem.
– És miután olyan jól érezte magát…
– Persze, persze. Képzelem, milyen nehéz éjszaka lehetett ez a maga számára,
Rogers, mind a kettőnkkel, ugyebár? De szilárd elhatározásom, hogy történelmi
nemzetségem bölcsőjénél, a Rowlandnak ősi kastélyában kitüntetem magam… ez jól
hangzik majd egy esetleges ünnepi beszédben, nemde? Ha valami komolyabb ételt
készítenének, értesítsen táviratilag, vagy egy diszkrét hirdetés formájában, és
nyomban visszajövök. Most pedig… amint Wellington mondotta volt a történelmi
csata előestéjén… „Irány Waterloo!”
A Waterloo pályaudvar igazán nem tűnt szépnek, sőt még derűsnek sem ezen a
délutánon. Mr. Rowland talált ugyan egy vonatot, amely eljuttathatta őt az úti
céljához, ám ez teljességgel közönséges, jelentéktelen, mindennapos szerelvény
volt… és egyáltalán nem tolakodtak az emberek, hogy rajta utazhassanak. Mr.
Rowland a szerelvény elején lévő első osztályú kocsiba váltott jegyet. A metropolis
fölé valami magmagyarázhatatlan módon sűrű köd telepedett, mely hol
felemelkedett, majd újra alászállt. A peron egészen elhagyatott volt, csupán a
mozdony asztmás köhécselése törte meg a csendet.
Aztán váratlanul, viharos gyorsasággal kezdték követni egymást az események.
Az első felvonást egy lány megjelenése vezette be. Valósággal feltépte a vagon
ajtaját és beugrott, felriasztva Mr. Rowland-et valamiből, amit már kis híján
szundikálásnak lehetett nevezni és rákiáltott. – Ó! Rejtsen el kérem!… Ó! Bújtasson el
valahová!
George valójában a tettek embere volt… nem érdekes, hogy miért, a lényeg; tenni
és meghalni stb. Az efféle vasúti kocsikban csupán egyetlen elfogadható búvóhely
létezik… még pedig az ülés alatt. A lány tehát röpke hét másodperc alatt bemászott
oda, George pedig hanyagul eléje állította a bőröndjét, így takarva el a rejtekhelyet.
Hamarosan egy haragos arc jelent meg a fülke ablakánál.
– Az unokahúgom! Odabent van magánál. Engedje ki az unokahúgomat!
George kissé kifulladva pihent a sarokban, mélyen az esti újság félkettes
kiadásának sportrovatába temetkezve. Olyan ember mozdulatával ejtette az ölébe az
újságot, mint aki egész máshol jár gondolatban.
– Miben lehetek a segítségére, uram? – érdeklődött türelmesen.
– Hol az unokahúgom? Mit csinált vele?
Hasonló helyzetekben mindig célravezetőbb a támadás, mint a védekezés. George
tehát nyomban támadásba lendült.
– Mi az ördögöt akar? – kiáltotta, élethűen utánozva a saját nagybátyja modorát.
A másik tétovázott egy pillanatig, mivel meghökkentette George váratlan
hevessége. Kövérkés férfiú lévén, úgy fújtatott, mintha futott volna. Tüskésre nyírt
haja és bajusza egyaránt Hohenzollernt utánozta, kiejtése határozott torokhangú
volt, a merev testtartása pediglen arról árulkodott, hogy sokkal otthonosabban
érezhette magát egyenruhában, mint civilben. George veleszületett ellenérzést táplált
a külföldiek iránt… de főként a németes küllemű idegenekkel szemben.
– M- az ördögöt akar, uram? – Ismételte meg haragra gerjedve.
– Láttam, hogy ide szállt fel a lány – mondta a másik. – Mit csinált vele?
 George félre dobta az újságot és elszántan kihajolt az ablakon.
– Szóval így állunk, mi? – üvöltötte. – Zaklatunk másokat! Csakhogy ezúttal rossz
lóra tett uraságod. Épp a ma reggeli Daily Mailben olvastam a maga üzelmeiről.
Peronőr, peronőr, jöjjön ide gyorsan!
A tiszteletre méltó közeg, akinek a hangos szóváltás már eleve felkeltette a
figyelmét, sietős léptekkel igyekezett feléjük.
– Peronőr, igyekezzen már! – követelőzött Mr. Rowland olyan határozottsággal,
ami mindig kihívja az alacsonyabb néposztályba tartozók csodálatát. – Ez a fickó
zaklatni merészel engem. De ha úgy jobban tetszik, feljelentem zsarolási kísérletért.
Azt állítja, hogy elrejtettem itt az unokahúgát. Úgy tudom, hogy valóságos banda
működik, mely külföldiekből szerveződött a gyanútlan brit állampolgárok
megzsarolására specializálták magukat. Már éppen itt az ideje, hogy nyakon csípjék
őket. Távolítsa el innen, jó? Egyébiránt itt a névjegyem, ha szükséges.
A peronőr egyik emberről a másikra nézett, aztán gyors elhatározásra jutott.
Helyzetéből adódóan lenézte a külföldieket, ugyanakkor elismeréssel és tisztelettel
tekintett az első osztályon utazó, kifogástalanul öltözött angol úrra.
Kezét a bajkeverő külföldi vállára helyezte.
– Kövessen, kérem! – mondta. – Erre legyen szíves!
Erre a nem várt fordulatra az idegent cserbenhagyta angol nyelvtudása és heves
szóáradtban tört ki az anyanyelvén.
– Most már elég! – ripakodott rá a peronőr. – Távolodjon el a szerelvénytől, mert a
vonat azonnal indul!
A forgalmista a sípjába fújt, majd meglendítette a jelzőzászlaját, mire a vonat egy
rándulással elindult és hamarosan kigördült a pályaudvarról.
Míg el nem hagyták a peront, George ott maradi figyelőállásban. Akkor behúzta
fejét az ablakból és felemelte az álcázó bőröndöt.
– Most már minden rendben van. Kijöhet – mondta megnyugtatóan.
A lány kimászott az ülés alól.
– Ó! – lihegte. – Hogyan köszönjem meg magának?
– Szóra sem érdemes. Örömömre szolgált, hogy segíthettem – válaszolta George
könnyedén.
Megnyugtatóan a lányra mosolygott, aki viszont különös arckifejezést vágott,
mintha furcsállt volna valamit, amihez nem volt hozzá szokva. Egy pillanattal
később meglátta magát a szemben levő keskeny tükörben és döbbenten sóhajtott fel.
Erősen kétségesnek tűnt, hogy a vasúti takarító személyzet minden nap
kisepregetett volna az ülések alatt. Részint ez ellen szólt a hely félreeső volta, de az is
meglehet, hogy a hazatérő vándormadár módjára odatalált az összes por és
koromszemcse. Eddig George-nak nemigen volt arra ideje, hogy tüzetesebben
szemügyre vegye a lányt. Részint, mivel oly váratlanul érkezett, aztán pedig
nyomban el kellett rejtőznie. Szóval csak remélhette, hogy csinos és jól öltözött nő
lapul meg az ülés alatt. Most viszont azt kellett látnia, hogy a lány kis piros kalapja
formátlanná gyűrődve, félrecsúszva ül a fején, az arcán pedig vastag csíkokban
díszelgett a piszok.
– Ó! – szakadt fel belőle a kiáltás.
Gyorsan matatni kezdett a kézitáskájában, miközben George egy hamisítatlan
gentleman viselkedéséhez illő merevséggel bámult kifelé az ablakon és nem lankadó
érdeklődéssel szemlélte a Temzétől délre levő londoni utcákat.
– Hogy köszönjem meg magának? – szólalt meg a lány újra.
 George ezt a beszélgetés folytatása kezdeményezéseként könyvelte el,
visszafordult az ablaktól és türelmesen újra nyugtatgatta a lányt, ezúttal azonban
már jóval több kedvesség rejlett a hangjában.
A lány ugyanis valóságos szépség volt. George meg is állapította magában, hogy
soha életében nem látott még ilyen gyönyörű lányt. Nem csoda hát, ha még
közvetlenebbé vált a modora.
– Szerintem egyenesen csodálatos volt, amit értem tett – bizonygatta a lány
lelkesen.
– Ugyan dehogy. A legkézenfekvőbb csel volt a világon. Mint már volt
szerencsém említeni, örömömre szolgált, hogy a segítségére lehettem – dünnyögte
George.
– Csodálatosan viselkedett – szögezte le a lány kihangsúlyozva a szavakat.
Kevés kellemesebb dolog létezik az életben, mint amikor az ember által valaha is
látott legszebb lány mélyen a szemébe nézve azt mondja, hogy csodálatosan
viselkedett. Nem csoda, ha George is úgy örvendett ennek, mint bárki más tette
volna a helyében.
Ezután azonban kínos szünet következett. Úgy tűnt, a lány tudatára ébredt annak,
hogy a megjelenése még némi magyarázatra szorulna. Kissé elpirult az arcocskája.
– Az egészben az a legkellemetlenebb – mondta idegesen –, hogy sajnos még
megfelelő magyarázattal sem szolgálhatok.
Sajnálatra méltóan, félszegen pillantott fel George-ra.
– Tehát nincs rá magyarázata?
– Sajnos nincsen.
– Ez egyszerűen csodálatos! – jelentette ki Mr. Rowland lelkesen.
– Bocsánat, nem értettem.
– Azt mondtam, hogy egyenesen csodálatos. Pontosan úgy, mint azokban a
regényekben, amelyek egész éjjel ébren tartják az embert. Az első fejezetben mindig
azt mondja a hősnő, hogy „nem tudom megmagyarázni”. A könyv végén persze
mindent megmagyaráz, és nincs semmiféle valós oka annak, hogy miért ne tehetné
meg ugyanezt már az első fejezetben… ha csak az nem, hogy tönkretenné a
történetet. El sem tudom mondani, mennyire örülök neki, hogy bekerülhettem egy
igazi regénybe… Szinte hihetetlen, hogy a valóságban is létezik ilyesmi. Remélem,
valami rendkívüli fontosságú okmányhoz és a Balkán Expresszhez kapcsolódik a
dolog. A magam részéről a Balkán Expresszre szavaznék.
A lány tágra nyílt, gyanakvó tekintettel bámult rá.
– Miért éppen a Balkán Expresszt említette? – kérdezte élesen.
– Remélem, nem vádol indiszkrécióval – vonult védelembe sietve George. – Netán
azon utazott a nagybácsikája?
– A bácsikám… – kezdte a lány, majd némi szünet után megismételte. – A
bácsikám…
– Úgy bizony – segítette ki George együttérzéssel. – Magam is rendelkezem egy
nagybácsikával. Szóval senkit sem lehet felelősségre vonni a bácsikája miatt. Én a
magam részéről, a természet kis csökevényének tekintem a sajátomat.
A lányból kitört a nevetés. Aztán újra megszólalt, és George csak most figyelt fel
az alig észrevehető idegenes kiejtésre. Egészen eddig angolnak vélte.
– Magának olyan szokatlanul lelkesítő a személyisége, Mr…
– Rowland. A barátaim számára pedig George.
– Engem Elizabeth-nek hívnak…
 Hirtelen elhallgatott.
– Nekem tetszik az Elizabeth név – mondta George, hogy átsegítse a lányt
pillanatnyi zavarán. – De őszintén remélem, hogy nem becézik Bessie-nek, vagy
valami hasonló szörnyűségnek?
A lány a fejét rázta.
– Nos, miután ilyen szépen összeismerkedtünk – folytatta George rendületlenül. –
Ideje rátérnünk a lényegre. Ha felállna egy pillanatra, Elizabeth, lekefélném a kabátja
hátát.
A lány engedelmesen felállt, George pedig eleget tett az ígéretének.
– Köszönöm, Mr. Rowland.
– George. A barátaim számára George, maradjunk ennyiben, soha többé nem
törhet be csak úgy a csinos kis üres fülkémbe, nem bújhat be az ülés alá, nem
hazudhat a nagybácsikájának, ha most visszautasítja a barátságomat. Világos?
– Köszönöm, George.
– Így már jobban hangzik.
– Most már megfelelően nézek ki? – tudakolta Elizabeth, hátranézve a bal válla
felett.
– Nagyon is… ó! Nagyon… nagyon is jól néz ki – hebegte George, miközben
acélos erővel igyekezett uralkodni magán.
– Tudja, olyan hirtelen történt az egész – magyarázkodott a lány.
– Az nem kifejezés.
– Szóval észrevett bennünket a taxiban, ezért bemenekültem a pályaudvarra és
felugrottam ide… Mert tudtam, hogy ott lohol a közvetlenül a nyomomban.
Egyébiránt hová megy ez a vonat?
– Rowland's Castle-be – közölte büszkén George. A lány értetlenül meredt rá.
– Na persze nem közvetlenül, jó néhány állomás és megállóhely van még addig,
de bízom benne, hogy azért éjfél előtt odaérünk. A régi South-Western igazán
megbízható járatnak számított… elég lassú, de pontos… szóval őszintén remélem,
hogy a Southern Vasútvonalon tiszteletben tartják a régi hagyományokat.
– Nem is tudom, hogy el akarok-e, menni Rowland's Castle-be.
– Ezt sértésnek tekintem. Van fogalma, hogy milyen szép hely?
– Szóval maga már járt ott?
– Nem éppen. De jó néhány más hely is akad, ahová elmehet az ember, ha
Rowland's Castle nem nyeri el a tetszését. Itt van mindjárt Woking, Weybridge vagy
Wimbledon. A vonat egész biztosan megáll egyik vagy másik helyen.
– Értem – válaszolta a lány. – Végtére is leszállhatok valamelyik állomáson, aztán
bérkocsival visszamehetek Londonba. Még ez tűnik a legideálisabb megoldásnak.
Miközben beszélt, a vonat lassítani kezdett. Mr. Rowland esdeklő tekintettel
meredt a lányra.
– Ha bármiben segíthetek…
– Nem, komolyan. Már eddig is sokat tett.
Némi hallgatás után a lány hirtelen kitört.
– Úgy sze… szeretném megmagyarázni. Én…
– Ó, az ég szerelmére, nehogy megtegye! Ezzel mindent elrontana. De tényleg,
nem segíthetnék mégis valamiben? Például elvinném a titkos iratokat Bécsbe… vagy
valami effélét. Hiszen mindig vannak titkos iratok. Szóval adjon nekem egy
lehetőséget.
 A vonat megállt. Elizabeth kecsesen kiugrott a peronra, majd megfordulva, az
ablakon át válaszolt.
– Komolyan segíteni szeretne? Csakugyan megtenne nekünk valamit?… Nekem…
– A világon bármit megtennék magáért, Elizabeth.
– Még akkor is, ha nem adnék rá magyarázatot?
– Ki törődik ilyen apróságokkal!
– Azt sem bánja, ha… veszélyes dolog?
– Minél veszélyesebb, annál jobb.
Pillanatnyi tétovázás után úgy tűnt, hogy a lány elhatározta magát.
– Hajoljon ki az ablakon! Vigyázzon, ne olyan feltűnően! Nézzen végig a peronon.
– Mr. Rowland lázas buzgalommal igyekezett eleget tenni ennek a körülményesen
teljesíthető utasításnak. – Látja azt a világos kabátot viselő férfit, aki éppen most száll
fel a vonatra? Kis sötét szakálla van. Kövesse őt és próbálja kideríteni, hogy hová
igyekszik.
– Ennyi az egész? – szaladt ki a kérdés Mr. Rowland száján. – És aztán mit…?
A lány félbeszakította.
– A későbbiekben majd megkapja a további utasításokat. Egyelőre figyelje őt…
erre pedig nagyon vigyázzon! – Azzal egy kis, lepecsételt csomagocskát nyomott a
kezébe. – Úgy vigyázzon rá, mint az életére. Mert ez a kulcsa mindennek.
A vonat már indult is tovább. Mr. Rowland ott maradt az ablaknál és figyelte,
amint Elizabeth magas, karcsú alakja eltűnik a peronon. A férfi görcsösen
szorongatta kezében a kis, lepecsételt csomagocskát.
Az utazás további része monoton eseménytelenséggel telt. A vonat lassan
zakatolt, amint mondani szokás, minden görbe fánál megállt, George pedig minden
állomáson kikandikált az ablakon, nehogy a szakállas fickó észrevétlenül leszálljon
valahol. Néhányszor, amikor a szerelvény hosszabb ideig vesztegelt egy-egy
nagyobb állomáson, le is szállt és a peronon fel-alá sétálva meggyőződött róla, hogy
a megfigyelt férfiú a vonaton van.
A vonatnak Portsmouth-ban volt a végállomása, és a fekete szakállas utas ott
szállt le. Egy kis másodosztályú szállodába ment, ahol kibérelt egy szobát. Mr.
Rowland hasonlóképpen cselekedett.
Szobájuk ugyanazon a folyosón helyezkedett el, mindössze két ajtó választotta el
őket. Ez a megoldás megfelelőnek tűnt George számára. Nem rendelkezett ugyan
tapasztalatokkal hogyan kell észrevétlenül egy személyt követni, de mindent
megtett azért, hogy jól végezze a dolgát, és megszolgálja Elizabeth belé vetett
bizalmát.
Ebédnél George a megfigyelt férfi közelében kapott asztalt. A helyiség korántsem
volt zsúfolt. Az étkező vendégek többségét George kereskedelmi ügynöknek nézte,
csendes, tiszteletreméltó emberek, akik jó étvággyal fogyasztották az ebédjüket.
Csak egyetlen vörösbarna hajú, bajuszos férfi rítt ki közülük, mivel ő valamiképpen
nyugtalannak látszott. Úgy tűnt, felkeltette az érdeklődését George személye, mert
az ebéd befejeztével meghívta egy italra, majd egy biliárdpartit javasolt. George
viszont észrevette, hogy a fekete szakállas férfi felöltötte a kabátját és kalapját, ezért
udvariasan elutasította a meghívást. A következő pillanatban már kint lépkedett az
utcán, újabb tapasztalatokkal gazdagodva az észrevétlen személyi követés
vonatkozásában. Meglehetősen hosszú és fárasztó lábmunka következett… ráadásul
teljességgel hiábavalónak tűnt. Miután vagy négy kilométernyit kóborolt
Portsmouth utcáin, a férfi visszatért a szállodába, szorosan a nyomába az egyre
inkább elbizonytalanodó George-zsal. Csak nem szerzett tudomást valahogy a
követett férfi a jelenlétéről? Miközben a hallban álldogálva ezen elmélkedett, nyílt a
szálló bejárati ajtaja és az alacsony, vörösbarna hajú emberke lépett be rajta.
Nyilvánvalóan ő is a városban járhatott.
George hirtelen arra lett figyelmes, hogy az irodából egy szépséges hölgy a nevén
szólítja.
– Mr. Rowland, kérem? Két úr óhajt beszélni önnel. Két külföldi úr. A folyosó
végén lévő kis társalgóban várják.
George enyhén meglepődve lépett be a társalgóba. A két férfi, aki ott ült, most
felegyenesedett, majd szertartásosan meghajolt.
– Mr. Rowland? Biztosra veszem uram, hogy nem szükséges bővebb fejtegetésbe
bocsátkozni a kilétünket illetően.
George alaposan végigmustrálta a két férfit. Kettőjük közül a beszélő volt az
idősebb, szürkülő hajú, elegáns úr, aki kifogástalanul beszélt angolul. Társa magas,
enyhén pattanásos képű fiatalember volt, szőke, teutonos külsővel, amit cseppet sem
tett vonzóbbá az ádáz arckifejezése.
Némi megkönnyebbüléssel állapította meg, hogy egyik látogató sem azonos azzal
az idősebb úrral, akivel a Waterloo Pályaudvaron volt alkalma találkozni.
– Kérem, uraim, foglaljanak helyet. Örvendek az ismeretségnek. Parancsolnak
netán egy italt?
Az idősebb férfi elhárító mozdulatot tett a kezével.
– Köszönjük, Lord Rowland… nem kérjük. Csupán néhány pillanatig
szándékozunk maradni… mindössze addig, míg választ kapunk néhány
kérdésünkre.
– Milyen kedves önöktől, hogy nemesi rangra emeltek – jegyezte meg George. –
Sajnálom, hogy visszautasítják az italkínálatomat. Egyébiránt mi lenne az a fontos
kérdés?
– Lord Rowland, ön egy bizonyos hölgy társaságában hagyta el Londont. Ide
viszont már csak egyedül érkezett. Elárulná kérem, hogy hol van az a hölgy?
George felállt.
– Nem értem a kérdést – mondta hűvösen, és amennyire tőle telt, igyekezett
regényhőshöz illően beszélni. – Abban a tiszteletben részesültem, uraim, hogy jó
estét kívánhatok önöknek.
– Dehogy nem érti! Nagyon is jól érti! – kiáltotta közbe váratlan hevességgel a
fiatalember. – Mit művelt Alexával?
– Csillapodjék, uram – dünnyögte a másik. – Nagyon kérem, csillapodjon le.
– Biztosíthatom önöket – mondta George –, hogy nem ismerek ilyen nevezetű
hölgyet. Nyilván valami félreértésről lehetett szó.
Az idősebb férfi éles tekintettel vizsgálgatta.
– Ez aligha valószínű – mondta végül szárazon. – Vettem magamnak a bátorságot
és megnéztem a szállodai bejelentőkönyvet. Ön úgy jelentkezett be, mint Mr. G.
Rowland, a Rowland's Castle-ből.
George elvörösödött.
– Ez csak… aprócska tréfa volt részemről – magyarázkodott erőtlenül.
– Kissé gyengécske kifogás. Nézze, ne kerülgessük a forró kását. Hol van
őfelsége?
– Ha Elizabethre gondolnak…
A fiatalember újabb dühös kitöréssel ugrott talpra.
 – Tiszteletlen disznó! Hogy merészel ilyen hangnemben beszélni róla?
– Mint nyilván ön is pontosan tudja – mondta a másik vontatottan – Anasztázia
Sophia Alexandra Heléna Olga Elizabeth, Cantóniai nagyhercegnőről van szó.
– Ó! – nyögte Mr. Rowland a csodálkozástól bénultan.
Kétségbeesve igyekezett felidézni emlékezete sötét zugaiból mindazt, amit
Cantóniáról, a kis balkáni királyságról valaha is hallott. Úgy rémlett neki, hogy
valami forradalomféle lehetett arrafelé.
Megpróbált visszatérni a régi kerékvágásba.
– Alighanem ugyanarra a személyre gondolunk – jelentette ki vidáman. – Csak én
egyszerűen Elizabethnek szólítom.
– Ezért a sértésért fizetnie kell! – Horkant fel a fiatalember dühödten. – Hajlandó
velem megverekedni?
– Verekedni?
– Párbajozni.
– Soha sem párbajozom – jelentette ki Mr. Rowland határozottan.
– Miért nem? – érdeklődött kelletlenül a másik.
– Mert attól félek, hogy esetleg megsérülhetek.
– Aha! Nos, ha így áll a dolog, akkor legalább az orrát fogom érte meghúzni.
A fiatalember hevesen előrelendült. Nem lehetett tisztán látni, hogy pontosan mi
is történt, de a támadó hirtelen egy félkört írt le a levegőben, majd súlyos puffanással
terült el a földön. Kábultan tápászkodott fel, miközben Mr. Rowland kedvesen
mosolygott.
– Mint már említettem – jegyezte meg – mindig is tartottam a sérülésektől. Ezért
arra gondoltam, hogy nem árt, ha elsajátítom a jiu-jitsu alapjait.
Rövid csend állt be. A két idegen némi kételkedéssel figyelte a kedves
fiatalembert, mintha váratlanul rádöbbentek volna, hogy valami veszélyes
tulajdonság bújik meg a közvetlen, udvarias modora mögött.
A fiatalember teuton holtsápadt volt az idegességtől.
– Ezt még megbánja – sziszegte.
Az idősebb férfi azonban megőrizte a méltóságát.
– Ez az utolsó szava, Lord Rowland? Nem hajlandó tájékoztatni berniünket
őfelsége hollétéről?
– Miután jómagam sem tudok róla, így bajosan tehetném.
– Nem várhatja tőlem, hogy el is higgyem.
– Attól tartok, uram, hogy ön hitetlenkedő természetű.
A másik csak a fejét rázta, miközben ezt morogta: – Ezzel még koránt sincs
lezárva az ügy. Még hallani fog rólunk. – Ezt követően a két férfi eltávozott.
George gondterhelten simított végig a homlokán. Az események őrült iramban
követték egymást. Most már egyértelművé vált, hogy belekeveredett egy első
osztályú európai botrányba.
– Ebből még akár egy újabb háború is kerekedhet – dünnyögte magában
reménykedve George, miközben a fekete szakállas férfit igyekezett megkeresni.
Nagy megkönnyebbülésére rá is talált az üzletkötő szoba egyik sarkában. George
a szemközti sarokban telepedett le. Vagy három perccel később a szakállas felállt és
távozott, nyilván azért, hogy nyugovóra térjen. George természetesen követte és
látta, amint belép a szobájába, becsukva maga mögött az ajtót. George
megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Magam is rászorulok már némi pihenésre – rebegte. – Nagyon is rám fér.
 Ám aztán különös gondolat kezdte kínozni. Mi van akkor, ha tegyük fel, a fekete
szakállas kiszúrta, hogy George a nyomába szegődött? Ez esetben könnyen lehet,
hogy az éjszaka folyamán szépen lelép, miközben George az igazak álmát alussza.
Néhány pillanatnyi tépelődés után Mr. Rowland kieszelte a módját, miképpen
küzdheti le ezt a nehézséget. Lefejtette az egyik zokniját, s ily módon egy
meglehetősen hosszú, szürke színű gyapjúszálat kapott. Ezt követően óvatosan
kiosont a szobájából, a gyapjúszál végét ragasztószalaggal az idegen ajtajának
távolabbi félfájára ragasztotta, majd a folyosón és a saját ajtaján át bevezette a
szobájába a fonalat. Ott aztán egy kis ezüstcsengőt kötött a fonal másik végére… A
csengőcske még az előző esti kiadós szórakozás emlékei közé tartozott.
Elégedetten szemlélte a művét. Ha a fekete szakállas fickó megpróbálna elhagyni
a szobáját, George-zsot nyomban felriasztja a megszólaló csengettyű.
Miután a szükséges óvintézkedéseket megtette, a fiatalember azonnal lefeküdt.
Előbb azonban még gondosan a párnája alá rejtette a lánytól kapott csomagocskát.
Érdekes módon egy ideig még elkerülte őt az álom. Jobb híján töprengeni kezdett
páratlan eseményei felett. Gondolatait valahogy így lehetne összegezni:
– Anasztázia Sophia Marie Alexandra Olga Elizabeth. Várjunk csak, egyet
valószínűleg kihagytam! Azért kíváncsi lennék rá…
Most már kezdte zavarni, hogy nem érti a helyzetet. Mi az ördög lehet az egész
ügy hátterében? És miféle kapcsolat lehet a nagyhercegnő szökése, a lepecsételt
csomag meg a fekete szakállas fickó között? Különben is, ki vagy mi elől menekül a
nagyhercegnő? Tudják vagy sejtik ezek az idegenek, hogy a lepecsételt csomag az ő
birtokában van? Vajon mit tartalmazhat?
Ezen gondolatokkal, zavartan, hiszen nem sikerült közelebb jutnia a
megoldáshoz, végül Mr. Rowland-et elnyomta az álom.
Halk csilingelésre ébredt. Az álmából felriadó ember nemigen képes azonnali
cselekvésre. Így nem csoda, ha neki is másfél perc kellett, mire tisztába jött a
helyzettel. Akkor viszont felugrott, papucsba bújt, rendkívüli óvatossággal
kinyitotta az ajtót és kiosont a szobájából. A folyosó távolabbi végében halványan
mozgó árnyék mutatta, hogy merre ment a megfigyelt férfi. Amennyire tőle telt,
George zajtalanul a nyomába eredt. Éppen időben ért oda, hogy lássa, amit a fekete
szakállas eltűnik a fürdőszobában. Ez bizonyos rejtjeles dolognak tűnt, annál is
inkább, mivel a saját szobájával szemben is volt egy fürdőszoba. George közelebb
lopakodott a nyitott ajtóhoz és belesett a résen. A férfi a kád oldalánál térdelt és a
mögötte lévő lemezzel babrált valamit. Körülbelül öt percig tartott a foglalatossága.
Amikor felegyenesedett, George gyorsan visszavonult. Már saját ajtajának
biztonságos árnyékából figyelte, amint a másik visszatér a szobájába.
– Nagyszerű – állapította meg magában George. – Holnap majd utánanézünk a
fürdőszoba titkának.
Mikor lefeküdt, megnyugvásul a párna alá csúsztatta a kezét, és az értékes
csomagocska után tapogatózott. A következő pillanatban pánikszerűen dobálta
szanaszét az ágyneműt. A kis csomag eltűnt!
Másnap egy roppant elkeseredett George fogyasztotta a sonkás tojásból álló
reggelijét. Kudarcot vallott Elizbeth-nél. Hagyta, hogy a lány által a gondjaira bízott
értékes csomagot elrabolják tőle. A „Fürdőszoba titkának leleplezése”
nyomorúságosan csekély tett lesz ehhez képest. Igen, George kétségtelenül hagyta,
hogy bolondját járassák vele.
 Reggeli után visszaballagott a szobájába. A folyosón egy zavartnak látszó
szobalány álldogált.
– Valami baj van. kedveském? – érdeklődött George udvariasan.
– Az úr, aki ezt a lakosztályt béreli, fél nyolcra kért ébresztőt, de hiába kopogok
neki, nem válaszol, az ajtó pedig be van zárva.
– Ne mondja – csodálkozott George.
Érdekes módon kellemetlen érzés lett úrrá rajta. Berohant a szobájába. Ám
bármiféle tervet forgatott eddig a fejében, az elébe táruló látvány, egy pillanat alatt
félresöpörte. Az öltözőasztalkán ugyanis ott hevert a kis csomagocska, amit a múlt
éjjel elloptak tőle.
George felemelte és alaposan szemügyre vette. Igen, kétségtelenül ugyanaz volt, a
pecsétet azonban feltörték. Némi tétovázás után kibontotta. Végtére is, ha már
mások láttak a tartalmát, nem látta okát, hogy miért ne láthatná ő is. Különben pedig
az is lehetséges, hogy elvitték a tartalmát.
A papírborításból egy kis kartondobozocska került elő, olyasféle, amit az
ékszerészek szoktak használni. George kinyitotta. Benne, vattába ágyazva egy
közönséges arany jegygyűrű feküdt.
Kivette és megvizsgálta. Nem volt rajta felirat… semmi jel, ami alapján
megkülönböztethették volna bármely másiktól. George hangos nyögéssel temette
kezébe az arcát.
– Ez az egész olyan, mint egy rémálom – motyogta az orra alatt. Kész őrület.
Semmi értelme az egésznek.
Hirtelen egészbe jutott, mit mondott az imént a szobalány. Tekintete az ablak előtt
húzódó széles párkányra esett. Rendes körülmények között eszébe sem jutott volna
ilyesmivel próbálkoznia, de oly kíváncsi és olyan dühös volt, hogy fittyet hányt a
veszélyre. Kimászott az ablakpárkányra és néhány pillanattal később már belesett a
fekete szakállú férfi szobájának nyitott ablakán. A szoba üresnek látszott. Kissé
távolabb egy tűzoltólétra húzódott. Ezzel világossá is vált, hogy a szakállas milyen
úton távozhatott.
George beugrott az ablakon. Az eltűnt férfi holmijai még ott hevertek szanaszét a
szobában. Előfordulhat, hogy akad közte valami, ami választ adhat a fiatalember
kérdéseire. Kutatását egy kopott utazótáska tartalmának átvizsgálásával kezdte.
Egy hang állította meg a keresgélés közben… bár meglehetősen csendes hang
volt, de minden kétséget kizáróan a szobából hallatszott. George pillantása a jókora
ruhásszekrényre esett. Talpra ugrott és feltépte az ajtaját. Abban a pillanatban egy
férfi pattant ki belőle, és amikor a fiatalember megragadta, mindketten a földre
zuhantak. Az idegen komoly ellenfélnek látszott. George minden próbálkozása
hatástalannak bizonyult vele szemben. A fiatalember csak akkor pillantotta meg
ellenfele arcát, amikor teljesen kimerülten abbahagyták a küzdelmet. Az alacsony,
vörösbarna hajú, bajuszos emberrel verekedett.
– Ki az ördög maga? – ripakodott rá George.
A másik válaszul előhúzott egy névjegyet és átnyújtotta a fiatalembernek, aki
hangosan elolvasta.
– Jarrold detektívfelügyelő a Scotland Yardtól.
– Úgy van, uram. Most pedig nem ártana, ha szépen elmondana nekem mindent,
amit erről az ügyről tud.
 – Mondjak el mindent? – dünnyögte George gondterhelten. – Nos, felügyelő úr,
lehetséges, hogy igaza van. De nem keríthetnénk erre sort valamivel kellemesebb
körülmények között?
Egy csendes sarokba vonultak, ahol George feltárta a lelkét, Jarrold felügyelő
pedig élénk érdeklődéssel hallgatta.
– Egyetértek magával, uram, valóban nagyon különös történet – jegyezte meg a
felügyelő, miután George befejezte a történetet. – Sok részlet van, amelyekben én
sem ismerem még ki magam, de néhány ponton felvilágosíthatom. Jómagam
Mardenberg nyomát követve jutottam ide (aki nem más, mint a maga fekete szakállú
barátja). Akkor kezdtem őt figyelni, amikor maga felbukkant és felkeltette a
gyanakvásomat. Eleinte magát sem tudtam hová tenni. Ezért tegnap este, amikor
elhagyta a szobáját, éltem az alkalommal, beosontam, és kivettem a csomagocskát a
párnája alól. Miután kibontottam, rájöttem, hogy nem maga az én emberem. Így az
első adandó alkalommal visszajuttattam a dobozkát a szobájába.
– Valamelyest már ez is érthetőbbé teszi a dolgokat – mondta George
elgondolkodva. – Úgy tűnik, hogy egész idő alatt bolondot csináltam magából.
– Ezt igazán nem mondanám, uram. Sőt, ahhoz képest, hogy kezdő, igazán
nagyszerűen viselkedett. Az imént azt mondta, hogy ma reggel bement a
fürdőszobába és elvitte, ami oda volt elrejtve, ugyebár?
– Pontosan. De az csak egy vacak kis szerelmeslevél volt, – kiáltotta George
dühösen. – Az ördögbe is, különben sem állt szándékomban beleütni az orromat a
szerencsétlen fickó magánéletébe.
– Vethetnék egy pillantást arra a levélre, uram?
George kihúzott a zsebéből egy összehajtogatott levelet és átadta a felügyelőnek,
aki szétnyitotta.
– Első ránézésre valóban szerelmeslevélnek tűnik, de ha az ember jobban
szemügyre veszi, és az „i” betűk pontjait egy vonallal összeköti, akkor bizony
egészen más eredményekre jut. Mert akármi legyek, uram, ha ez nem a
Porsthmouth-i kikötő védelmi terve.
– Micsoda?
– Úgy bizony. Nem véletlenül tartjuk szemmel már jó ideje ezt az urat, de
mostanáig sikerült túljárnia az eszünkön. Ugyanis egy nőt bízott meg a piszkos
munka elvégzésével.
– Egy nőt? – hebegte George elhaló hangon. – Hogy hívják azt a nőt?
– Számos néven ismeretes, uram. Leginkább Csillogó szemű Betty néven vált
hírhedté. Figyelemre méltó, sőt mondhatnám kifogástalan külsejű hölgy.
– Csillogó szemű Betty – ismételte George. – Köszönöm, felügyelő úr.
– Már megbocsásson, uram, de elég rosszul néz ki.
– Hát voltam már jobban is. Mi több, tényleg kutyául érzem magam. Azt hiszem,
az lesz a legjobb, ha az első vonattal visszatérek Londonba.
A felügyelő az órájára pillantott.
– Tudomásom szerint a legközelebbi vonat egy lassú személy lesz. Jobban tenné,
ha megvárná az expresszt.
– Mit számít az – mondta sötéten George. – Annál aligha lehet lassúbb, mint az a
vonat, amivel tegnap érkeztem.
Miután megváltotta jegyét – természetesen ismét egy első osztályú kocsiba –,
George unalmában átfutotta a napi híreket. Aztán hirtelen megdermedt
felegyenesedett ültében és az előtte levő újságcikkre meredt.
 „A tegnapi nap folyamán romantikus esküvőre került sor Londonban. Lord
Roland Gaigh, exminiszter márkijának második fia, nőül vette Cantoniai Anasztázia
nagyhercegnőt. A ceremónia a nyilvánosság kizárásával, szigorú titoktartás mellett
zajlott le. A nagyhercegnő, a Cantoniában történő zavargásokat követően Párizsban
élt nagybátyjával. Lord Roland-del akkor ismerkedett meg, és akkor mélyült el a
kapcsolatuk, amikor a lord a Cantoniai Brit Nagykövetség titkáraként
tevékenykedett.”
– Hát ez már…
Mr. Rowland-nek semmi sem jutott eszébe, ami elég erős jelző lett volna az
érzelmei szavakba öntéséhez. Még akkor is csak bámult maga elé a semmibe, amikor
a vonat megállt egy, kisebb állomáson, ahol felszállt egy hölgy és leült a vele
szemben lévő ülésre.
– Jó reggelt, George – köszöntötte kedvesen.
– Jóságos ég! – tört fel George-ból a kiáltás. – Elizabeth!
A lány rámosolyodott. Ha lehet, ezúttal még szeretetre méltóbbnak tűnt, mint
valaha.
– Idehallgasson! – ripakodott rá George a fejét fogva. – Az Isten szerelmére, csak
annyit áruljon el nekem, hogy kicsoda maga? Anasztázia nagyhercegnő vagy a
Csillagszemű Betty?
A lány csodálkozva nézte.
– Egyik sem. Elizabeth Gaigh a nevem. Most már mindent elmondhatok, de
mindenekelőtt a bocsánatát szeretném kérni. Nos, mindennek az az oka, hogy
Roland (így hívják a fivéremet), fülig szerelmes volt Alexa…
– A nagyhercegnőre gondol?
– Igen, így szólítja a család. Szóval, mint már említettem, Roland fülig szerelmes
volt belé, ő pedig nemkülönben Rolandbe. Nos így állt a helyzet, amikor kitört a
forradalom. Alexa Párizsba emigrált, és már éppen ki akarták tűzni az esküvő
időpontját, amikor becsapott villám. Odaérkezett az öreg Stürm, a kancellár, és
mindenáron magával akarta vinni Alexát, valósággal kényszerítve, hogy ahhoz a
szörnyű pattanásos alakhoz, Karl herceghez, az unokatestvéréhez menjen
feleségül…
– Azt hiszem, volt szerencsém találkozni vele – vágott közbe George.
– Alexa utálja Karlt és ezt meg is mondta a kancellárnak. Erre a nagybácsikája, az
öreg Usric herceg kerek perec megtiltotta neki, hogy találkozzon Roland-del. Így
aztán Londonba szökött, én pedig szintén odautaztam, hogy találkozzam vele.
Táviratoztunk Rolandnek, aki Skóciában tartózkodott. Ám a döntő pillanatban,
amikor elindultunk az Anyakönyvi Hivatalba taxival, szembe jött velünk egy másik
taxi, amelyben nem más ült, mint az öreg Usric herceg. Természetesen a nyomunkba
eredt. Szörnyű pánikba estünk, hiszen nem tudtuk mitévők legyünk. Ha utolér
bennünket, biztos borzalmas jelenetet rendez, mivel igazából neki kellett volna
vigyáznia Alexára. Ekkor támadt az a remek ötletem, hogy cseréljünk ruhát
Alexával. Manapság az ember gyakorlatilag úgy sem lát többet egy lányból, csak az
orra hegyét. Felvettem Alexa piros kalapját meg a barna felöltőjét, ő pedig belebújt
az én szürke kabátomba. A taxit a Waterloo pályaudvarra irányítottuk, ahol aztán
kiugrottam belőle és berohantam a pályaudvar peronjára. Az öreg Usric éles
logikával követte a piros kalapot, mit sem törődve a taxiban kuporgó másik utassal.
Én meg persze ügyeltem rá, nehogy láthassa az arcomat. Hát így történt, hogy
szabályosan bemenekültem a maga fülkéjébe, és rábíztam magam a nagylelkűségére.
 – Most már világos – bólogatott George. – Innentől már értem a dolgot.
– Remélem. Mindenesetre szeretnék magától bocsánatot kérni. Remélem nem
vette túlságosan a szívére a történteket. Tudja tisztán látszott magán, hogy annyira
vágyik egy kis igazi kalandra… mint a regényekben, hogy képtelen voltam ellenállni
a kísértésnek. Szóval csak úgy találomra kiválasztottam egy tenyérbe mászó képű
alakot a peronon, és megkértem magát, hogy kövesse. Ráadásul magára bíztam a
csomagocskát.
– Amiben egy jegygyűrű volt.
– Igen. Mi vettük meg a gyűrűt Alexával, mivel Roland csak közvetlenül a
házasságkötés előtt ért vissza Skóciából. Persze azzal is tisztában voltam, hogy mire
én visszaérek Londonba, addigra már nem lesz rá szükség… gondoltam, majd csak
megoldják valahogy, legfeljebb egy függönykarikát vagy más ehhez hasonlót
húznak egymás ujjára.
– Értem – mondta George. – így utólag olyan egyszerűnek… és kézenfekvőnek
tűnnek a dolgok, ha az ember már ismeri a hátterüket. Megengedi, Elizabeth?
Azzal lehúzta a lány bal kezéről a kesztyűt és megkönnyebbülten sóhajtott fel,
amikor megpillantotta a csupasz gyűrűsujját.
– Nincs semmi vész – jelentette ki. – Végtére is attól ez a gyűrű még nem vész
kárba.
– Ó! – kiáltott fel Elizabeth. – De hiszen még semmit sem tudok, magáról.
– Nem elég, ha tudja, hogy milyen kedves és rendes vagyok? – válaszolta George.
– Különben is, jómagam is csak néhány perce szereztem tudomást arról, hogy magát
Lady Elizabeth Gaigh-nek hívják.
– Ejha, George, magát aztán igazán nem lehet sznobizmussal vádolni.
– Pedig ha tudná, mekkora sznob vagyok. Mindig is az volt a dédelgetett álmom,
hogy György király egyszer kölcsönözzön tőlem fél koronát a hétvégéig. Ha pedig a
nagybácsikámra gondolok, arra… akitől az anyagi jólétem függ… Na őt lehet csak
kiköpött sznobnak nevezni igazán. Ha megtudja, hogy a házasságunkkal nemesi
címet viszek a családba, nyomban üzlettársává fogad.
– Ejha, George, hát olyan rettenetesen gazdag?
– Elizabeth, csak nem anyagias?
– Már hogyne volnék az. Imádom a költekezést. Másrészt viszont az apámra
gondoltam. Van öt gyönyörű, kékvérű lánya, nem csoda, ha egy gazdag vő után
áhítozik.
– Hm – dünnyögött George. – Szóval ez is egyike lesz azon házasságoknak,
amelyek a mennyben rendeltetnek el, s itt a Földön köttetnek. Mit szólnál hozzá, ha
leköltöznénk Rowland's Castlebe? Biztosan polgármesterré választanának, ha te
leszel a feleségem. Ó, Elizabeth, drágaságom, lehet, hogy felrúgjuk a társasági
szabályokat, de itt helyben meg kell csókoljalak!
 ÉNEKELD EL A HAT PENNY DALÁT

Sir Edward Palliser, K.C. a Queen Anne köz 9. szám alatt lakott. A Queen Anne
köz tulajdonképpen egy cul-de-sac, azaz zsákutca volt. Messze távol a huszadik
század forgatagától, a Westminster szívében, sikerült megőriznie békés, óvilági
hangulatát. A hely tökéletesen illett Sir Edward Palliserhez.
Sir Edward egyike volt kora legkiválóbb bűnügyi jogászainak. Most, hogy immár
nem gyakorolta foglalkozását a törvényszéken, azzal foglalatoskodott, hogy egy
páratlan kriminalisztikai könyvtárat gyűjtött össze. Ő volt a „Hírhedt bűnözők
visszaemlékezései” című kötet szerzője is.
Ezen a bizonyos estén Sir Edward ott ült a könyvtárszoba kandallója előtt, finom
feketekávét kortyolgatva és a fejét csóválta Lombroso egyik műve felett elmélkedve.
Mily kiváló elmélet, és mennyire idejét múlt.
Egyszerre nyílt az ajtó, és a vastag, puha szőnyegen szinte nesztelenül közeledett
felé az inasa. Diszkrét meghajlással mormogta: – Egy ifjú hölgy óhajtja látni, sir.
– Egy ifjú hölgy?
Sir Edward elcsodálkozott, és magában megállapította, hogy itt valami igen
furcsa, a megszokott eseményektől merőben eltérő dolog történik. Aztán az eszébe
villant, hogy talán az unokahúga, Ethel lehet a látogató… de mégsem, hiszen akkor
Armour így jelentette volna be.
Óvatosan tovább érdeklődött.
– A hölgy nem mondta meg a nevét?
– Nem, uram, mindössze annyit mondott, miszerint biztosra veszi, hogy ön
fogadni méltóztatik őt.
– Bocsássa be – döntött Sir Edward Palliser a kíváncsiság kellemes incselkedését
érezve.
Harminc év körüli, magas, sötét hajú nő lépett be. Kitűnő szabású fekete kabátkát
és szoknyát viselt, aranyos kis kalappal. Kinyújtott kézzel lépett Sir Edwardhoz,
arcán érdeklődő felismerés tükröződött. Armour visszavonult, zajtalanul csukva be
az ajtót maga mögött.
– Sir Edward… ugye megismer? Magdalen Vaughan vagyok.
– Oh, hát persze – bólintott a férfi, melegen megszorítva a feléje nyújtott kezet.
Most már tökéletesen emlékezett rá. Az a hazafelé tartó út Amerikából a Siluric
fedélzetén! Ez a bájos gyermek… Hiszen alig valamivel volt idősebb egy
gyermeknél. Ő pedig diszkrét, idősödő világfi módjára szerelmet vallott neki,
emlékezett vissza. Hiszen oly imádnivalón fiatal volt ez a lány… oly érdeklődő…
telve csodálattal vegyes hősimádattal… szóval valósággal rabul ejtette a hatvan felé
közeledő férfi szívét. A visszaemlékezés még több melegséget lopott a kézszorításba.
– Rendkívül kedves magától, hogy felkeresett. Mindenekelőtt foglaljon helyet.
Odahúzott egy karosszéket a lány számára, miközben könnyedén, folyamatosan
csevegve, egész idő alatt azon törte a fejét, hogy vajon mi késztethette erre a
látogatásra. Amikor a férfi befejezte a beszédet, csend ereszkedett rájuk.
A lány ujjai görcsösen szorították- a szék karfáját, aztán ellazult a szorítása,
megnedvesítette az ajkát és… hirtelen megszólalt.
 – Sir Edward… segítsen rajtam!
A férfi meglepetten, gépiesen mormolta:
– És pediglen?
A lány sokkal élénkebb tónusban folytatta.
– Ön annak idején azt mondta, ha bármikor segítségre lenne szükségem… vagy
ha bármit is tehet értem… akkor számíthatok a jóindulatára.
Igen, csakugyan ő mondta ezeket. Olyan szavak, melyekkel az ember könnyen
dobálózik… főként az elválás pillanatában. Még arra is emlékezett, hogy elcsuklott a
hangja… miközben a lány kacsóját az ajkához emelte.
„Ha bármiben a segítségére lehetek… ne feledje, mert én komolyan gondolom…”
Persze, persze, könnyedén ígérget az ember efféléket… de csak a legritkább
esetben kerül sor arra, hogy az embert a szaván fogják és számon kérjék az ígéretét!
Ráadásul biztosan nem… mennyi is?… kilenc vagy tíz év elteltével. Futó pillantása
végigsiklott a nő alakján… Még most is nagyon csinos lány volt, de már tovatűnt
belőle az, ami őt annak idején annyira elbájolta… az érintetlen ifjúság frissessége.
Egy fiatalember talán most sokkal érdekesebbnek találta volna az arcát, mint ő
annak idején… Sir Edward viszont nyomait sem érezte annak a forró
érzéshullámnak, ami annyira hatalmába kerítette annak az Atlanti-óceáni utazásnak
a végén.
Mindenekelőtt óvatos, hivatalos arckifejezést öltött, majd meglehetősen
tartózkodó hangnemben szólalt meg:
– Természetesen, drága hölgyem. Örömömre szolgál, ha tehetek valamit az
érdekében, amennyiben módomban áll… bár sajnos kétlem, hogy ez sokat jelentene
a jelenlegi időkben.
Hiába igyekezett ügyesen előkészíteni a visszavonulás útját, úgy tűnt, hogy a lány
észre sem vette. Ahhoz a fajtához tartozott, aki csak egy dologra koncentrál
egyszerre, és pillanatnyilag teljes mértékben a saját problémája kötötte le. Sir
Edward legutóbbi szavait is úgy kezelte, mint az ígért segítség garanciáját.
– Rettenetes bajban vagyunk, Sir Edward.
– Vagyunk? E szerint férjezett?
– Dehogy… magamra és a fivéremre gondoltam. Ja, és ami azt illeti, Williamre és
Emilyre is. Mindjárt megmagyarázom. Van… azaz volt egy nagynénikém, Miss
Crabtree. Talán olvasott is a borzalmas eseményről az újságban. Megölték…
meggyilkolták.
– Ah! – Sir Edward arcán megújuló érdeklődés tükröződött. – Körülbelül egy
hónappal ezelőtt történt, ugye?
A lány bólintott.
– Valamivel még annál is kevesebb… három hete.
– Persze, már emlékszem rá. Fejbe vágták a saját házában, és nem kapták el a
tettest.
Magdalen Vaughan ismét bólintott.
– Valóban nem fogták el a gyilkost… sőt kétlem, hogy valaha is elfognák. Tudja…
szerintem nem is létezik olyan személy, akit elkaphatnának.
– Micsoda?
– Bizony… épp ez a legborzasztóbb az egészben. Az újságokban erről persze egy
szó sincs. A rendőrség viszont ebben a hiszemben van. Tudomásuk szerint, azon az
estén senki sem jött a házba.
– Úgy érti…?
 –…hogy csakis négyünk közül valamelyik lehet a tettes – fejezte be a lány a férfi
által megkezdett mondatot. – Biztosan így kellett lennie. De nem tudják, melyikünk
tette… sőt mi magunk sem tudjunk melyikünk lehetett… Nem tudjuk. Napról-napra
ott ülünk, gyanakodva figyeljük egymást és tépelődünk. Ó, bár csak valami kívülálló
követte volna el… de érthetetlen, hogyan tudott volna…
Sir Edward egyre fokozódó érdeklődéssel meredt rá.
– Úgy érti, hogy a családtagokat gyanúsítják?
– Igen, erre gondoltam. A rendőrség persze nem mond semmit sem. Kedvesek és
türelmesek valamennyiünkkel. De fenekestől felforgatták az egész házat,
mindannyiunkat kihallgattak, Marthát többször is… és miután nem tudnak rájönni,
hogy ki lehetett, így nem mozdulnak. Úgy félek… olyan rettenetesen félek…
– Ej, drága gyermekem. Gondolja csak át újra, biztosra veszem, hogy csak
eltúlozza a dolgot.
– Nem, nem. Négyünk közül kellett tennie valamelyikünknek… ez egészen biztos.
– Elmondaná valamivel részletesebben, hogy ki az a négy személy, akikről beszél?
Magdalen egyenes testtartással ült és sokkal nyugodtabban folytatta.
– Nos, itt vagyok jómagam és az ikertestvérem, Matthew. Lily nagynénénk, a
nagyanyánk húga volt. Tizennégy éves korunk óta éltünk vele. Aztán ott van még
William Crabtree, Miss Crabtree unokaöccse… a fivére gyermeke. Ő is ott élt a
feleségével, Emilyvel együtt.
– Támogatta őket?
– Többé-kevésbé. Williamnek volt ugyan némi pénzecskéje, de mivel beteges, így
otthon kellett maradnia. Ő amolyan csendes, álmodozó fajta. Szent meggyőződésem,
hogy képtelen lenne… Ó! Szörnyűség még rágondolni is!
– Nos, ami azt illeti, még távolról sem vagyok tisztában a körülményekkel. Éppen
ezért, ha nem veszi zokon, arra szeretném kérni, hogy világítsa meg nekem egy kissé
a tényeket.
– Hogyne, természetesen… Mindent elmondok magának. Az egész a szemünk
előtt történt… Még most is tisztán látom magam előtt. Tudja éppen teáztunk, aztán
szétszéledtünk, és ki-ki ment a maga dolgára. Én egy ruhát varrtam, Matthew, aki
mellesleg újságírással foglalkozik, valami cikket gépelt, William pedig a
bélyeggyűjteményét rendezgette. Csak Emily nem jött le teázni. Fejfájás-csillapító
port vett be, és lepihent. Szóval ott voltunk valamennyien, dolgoztunk vagy
lefoglaltuk magunkat valamivel. Aztán amikor Martha fél nyolckor lement, hogy
megterítsen a vacsorához, ott találta Lily nagynénit… holtan. A feje… oh! Micsoda
szörnyűség… teljesen össze volt zúzva.
– Gondolom, az eszközt – amivel fejbe vágták – megtalálták?
– Valóban. Egy súlyos papírnehezékkel tették, ami rendesen ott hevert az ajtó
mellett lévő asztalkán. A rendőrségen megvizsgálták, hogy vannak-e rajta
ujjlenyomatok, de egyetlen egyet sem találtak, mivel tisztára törölgették.
– És mi volt az első benyomásuk?
– Eleinte természetesen arra gondoltunk, hogy valami betörő lehetett. Ugyanis a
ruhásszekrény néhány fiókja ki volt húzva, mintha kerestek volna valamit. Így nem
csoda, ha betörőre gyanakodtunk. Aztán megérkezett a rendőrség… és
megállapították, hogy már legalább egy órája halott. Marthát kezdték faggatni, hogy
ki járt a házban, ő pedig megmondta nekik, hogy senki sem. Ráadásul minden ablak
belülről volt bezárva és semmi jel sem utalt erőszakos behatolásra. Azután nekünk
tették fel a kérdéseiket…
 A hangja hirtelen elakadt, keble gyors ütemben emelkedett és süllyedt. Riadt, kérő
tekintettel kereste Sir Edward pillantását, tőle várva megnyugtatást.
– Egyébiránt kinek származott haszna a nagynénje halálából?
– Erre egyszerű felelni. Mindannyiunknak egyformán. A vagyonát ugyanis négy
egyenlő részre osztva hagyta ránk.
– A birtoka mekkora értéket képvisel?
– Az ügyvéd szerint, az örökösödési adó levonása után, mintegy nyolcvanezer
fontot.
Sir Edward kissé elcsodálkozva meresztette tágra a szemét.
– Ez bizony igen csak tisztességes summa. „Gondolom tisztában voltak a
nagynénje vagyonának nagyságával?
Magdalen a fejét rázta.
– Ellenkezőleg… jókora meglepetést okozott valamennyiünknek. Lily nagynéni
mindig rendkívül takarékos háztartást vezetett. Mindössze egy cselédet tartott és
sokat törődött a gazdálkodással.
Sir Edward gondolatokba mélyedve bólogatott. Magdalen kissé előre hajolt a
székén.
– Nos, segíteni fog nekem?… Ugye megteszi?
Szavai kellemetlen sokkoló hatást gyakoroltak Sir Edwardra, éppen abban a
pillanatban, amikor már csak az érdekessége miatt, kezdte volna érdekelni az ügy.
– Kedves ifjú hölgyem… mit tehetnék én? Ha ki akarja kérni egy jó ügyvéd
tanácsait, természetesen szívesen megadom a nevét az egyik…
A lány közbevágott.
– Ó, nem erről van szó! Azt szeretném, ha személyesen nekem segítene… mint
igazi jó barát.
– Ez nagyon kedves magától, de…
– Arra kérem, hogy jöjjön el hozzánk. Azt akarom, hogy kérdéseket tegyen fel.
Azt akarom, hogy nézzen körül és alkossa meg a saját ítéletét.
– De drága ifjú…
– Hadd emlékeztessem az ígéretére. Bárhol… bármikor… azt igére, ha segítségre
szorulnék…
Pillantását kérőn, s egyúttal bizalommal kapcsolta a férfi tekintetébe. Sir Edward
pedig szégyent és különös meghatottságot érzett. Szörnyen zavarta a lány
magabiztossága, az a szent meggyőződés, mellyel vakon hitt az ő tíz évvel ezelőtt
tett könnyelmű ígéretében. Számos olyan férfi létezik, akik nem ragadtatták
magukat ilyen… már- már közhelyszerű szent esküdözésre… de ha tették is, mily
kevesen lehetnek, akiktől számon kérték…
Mind erőtlenebb próbálkozásokat tett a segítségkérés elhárítására: – Biztosra
veszem, hogy sok hozzáértő jobb tanácsot adhatna, mint én.
– Az igaz, hogy sok barátom van (a férfi nem győzött csodálkozni a lány naiv
önbizalmán), de egyiküknek sincs túl sok sütnivalója, nem úgy, mint magának, aki
nagy tapasztalatokkal rendelkezik az emberek kihallgatása terén. A sokéves
gyakorlatával pedig biztosan meg tudja állapítani…
– Mit állapítok meg?
– Hát azt, hogy ártatlanok-e, vagy bűnösök.
Sir Edward szája keserves mosolyra húzódott. Azzal hízelgett magának, hogy
rendszerint valóban meg tudta állapítani. Ám előfordult az is, hogy a
magánvéleménye nem egyezett az esküdtekével, a vádlott bűnösségét illetően.
 Magdalen egy ideges mozdulattal hátratolta homlokáról a kalapját, pillantását
körbehordozta a helyiségen, aztán megszólalt.
– Milyen nagy csend van itt. Nem vágyik néha valami zajra?
A zsákutca! A lány akaratlanul kiejtett tétova szavai érzékeny ponton érintették.
Igen, egy zsákutca, de mindig létezett kiút… amerről jött… a világba visszavezető
út… Valami megmozdult benne, hevesen és fiatalosan. Ennek a lánynak az egyszerű
bizalma a természete legérzékenyebb pontján fejtette ki hatását… bár a problémája
egészen más jellegű… az inkább a benne élő, született kriminalistát érdekelte.
Kíváncsi lett azokra az emberekre, akikről a lány beszélt, látni akarta őket. Meg
akarta formálni a saját ítéletét.
Csupán ennyit mondott: – Ha valóban meg van győződve arról, hogy hasznára
lehetek… de feltétlenül tartsa szem előtt, hogy nem ígérek semmit sem.
Arra számított, hogy a lány túláradó örömmel fogadja a beleegyezését, ő azonban
megőrizte a nyugodtságot.
– Tudtam, hogy megteszi. Mindig is igazi barátként gondoltam magára. Eszerint
már most eljön velem?
– Nem. Azt hiszem sokkal hasznosabb lesz, ha holnap látogatok oda. Megadná
nekem Miss Crabtree ügyvédjének a nevét és címét? Néhány kérdést szeretnék neki
feltenni.
A lány leírta és átadta Sir Edwardnak. Aztán felállt és meglehetősen félénken
megszólalt:
– Én… én igazán hálás vagyok. Viszlát.
– És a maga címe?
– Ó, milyen ostoba vagyok. Chelsea, Palatine Walk 18.
–*–
Másnap délután három órakor Sir Edward Palliser ígéretéhez híven, kényelmes,
kimért léptekkel közeledett a Palatine Walk 18 felé. Időközben utánanézett néhány
dolognak. Aznap reggel a Scotland Yardon járt, ahol a parancsnokhelyettes régi
barátja volt. Beszélt a néhai Miss Crabtree ügyvédjével is. Tudakozódása
eredményeképpen már világosabban látta a körülményeket. Miss Crabtree furcsa
módját választotta anyagi ügyei intézésének, ugyanis egyáltalán nem használt csekk-
könyvet. E helyett az volt a szokása, hogy ha pénzre volt szüksége, írt az
ügyvédjének, aki öt fontosokban gondoskodott számára a kért összegről. A kért
összeg pedig mindig ugyanannyi volt: háromszáz font, évi négy alkalommal. Miss
Crabtree aztán egy négykerekűvel ment el a pénzért, mivel ezt tartotta a
legbiztosabb közlekedési eszköznek. Máskülönben soha sem hagyta el a házat.
A Scotland Yardon megtudta, hogy a pénzügyi kérdést igen gondos vizsgálat alá
vetették. Mint kiderült, Miss Crabtree számára már erősen közeledett a következő
összeg megigénylése, mivel az előzőleg felvett háromszázat már elköltötték… vagy
csaknem elfogyott. Erre a kérdésre azonban nehezen lehetett egyértelműen
válaszolni. A háztartási kiadások ellenőrzésekor mindenesetre az derült ki, hogy
Miss Crabtree negyedévenkénti kiadása jóval alatta szokott maradni háromszáz
fontnak. Másrészt viszont megvolt az a szokása, hogy a rászoruló barátainak, illetve
rokonainak szokott küldeni néhány öt fontos bankjegyet. Így nem derült ki, hogy a
halála időpontjában mennyi pénz lehetett a házban. Elég az hozzá, hogy egy árva
pennyt sem találtak.
 Sir Edward gondolatai e pont körül kalandoztak, miközben a Palatine Walk felé
közeledett.
A ház ajtaját (nem az alagsori ajtót) egy alacsony termetű, idősebb, ijedt tekintetű
asszony nyitotta ki előtte. A kis előtér bal oldaláról nyíló, nagy tágas helyiségbe
vezették, ahol Magdalen fogadta. Most sokkal jobban látszottak rajta az
idegfeszültség jelei, mint előző este.
– Azt kérte tőlem, hogy tegyek fel néhány kérdést. Ezért hát eljöttem – mondta Sir
Edward mosolyogva, miközben kezet fogtak. – Mindenekelőtt arra lennék kíváncsi,
hogy ki látta utoljára a nagynénjét, és pontosan hány órakor?
– Már befejeztük a teázást… öt órakor. Martha beszélt vele utoljára. Aznap
délután ugyanis kifizette a kereskedőket, az adatokat bevezette a hitelkönyvbe és
bevitte Lily nagynéninek a visszajárót meg a számlákat.
– Maga bizalommal van Martha iránt?
– Ó, teljes mértékben. Ha jól tudom… már legalább harminc éve volt Lily
nagynéni mellett. Igazi becsületes lélek.
Sir Edward bólintott.
– Még egy kérdés. Mrs. Crabtree, az unokatestvére felesége miért vett be fejfájás-
csillapító port?
– Valószínűleg azért, mert fájt a feje.
– Nos, ez stimmel, bizonyos vonatkozásban. De volt valami különösebb oka
annak, hogy megfájdult a feje?
– Hát, tényleg volt valami. Az ebédnél elég komoly jelenetre került sor. Emily igen
feszült és ideges természetű. Gyakran előfordult, hogy összevitatkoztak Lily
nagynénivel.
– Tehát az ebédnél is összeszólalkoztak?
– Igen. Lily nagynéninek szokása volt, hogy időnként belekötött különféle
apróságokba. Ezúttal is egy semmiséggel kezdődött az egész… aztán a végén már
csaknem egymás torkának estek… Emily fűt-fát kiabált rá, amit bizonyára nem
gondolt komolyan… hogy távozik a házból és soha többé nem jön vissza… meg,
hogy irigyelnek tőle minden falatot, amit csak elfogyaszt… meg ehhez hasonló
ostobaságokat. Lily nagynéni pedig a fejéhez vágta, hogy az lesz a legjobb, ha minél
előbb összepakol és eltakarodik a férjével együtt. De az egésznek igazából nincs
különösebb jelentősége.
– Mr. és Mis. Crabtree nem tudott volna összepakolni és elmenni?
– Ó, nem csak azért. Igazából William kedvelte Emily nénit.
– Úgy tűnik, hogy az a nap az összezördülések napja lehetett, nemde?
Magdalen kissé elpirult.
– Ezzel rám céloz? A szóváltásra, hogy manöken akartam lenni?
– A nagynénje nem egyezett volna bele?
– Nem.
– Miért akart mindenáron manöken lenni, Miss Magdalen? Annyira vonzónak
találja azt a pályát?
– Nem éppen, csak bármi jobb lenne, mint itt élni továbbra is.
– Igen, akkor ez volt a helyzet. De most már csinos kis jövedelemre számíthat,
ugyebár?
– Ó, persze, most már teljesen más a szituáció.
A lány a lehető legtermészetesebb módon ismerte el a tényt.
 Sir Edward elmosolyodott, de nem feszegette tovább a dolgot. E helyett azt
kérdezte: – És a testvére? Neki is volt vitája?
– Matthewnak? Ó, dehogy.
– Eszerint tulajdonképpen senkiről sem lehet azt állítani, hogy érdekében állt
volna, hogy a nagynénje eltűnjön az útból.
A férfi figyelmét nem kerülte el a lány arcán átsuhanó szomorúság.
– Megfeledkeztem róla, hogy meglehetősen sok pénze van, ugye? – mondta
közömbösen.
– Azért még mindig jól jön.
– Hát, igen… – sóhajtott fel a lány. – Nagy megkönnyebbülés.
Tehát Magdalen még mindig nem ért semmit sem! Sir Edward gyorsan témát
változtatott.
– Az unokatestvérei és a bátyja itthon vannak?
– Igen, szóltam nekik, hogy jönni fog. Mindannyian annyira szeretnénk, ha
segítene! Ó, Sir Edward… annyira remélem, azt fogja kideríteni, hogy másként van,
mint a jelek mutatják… hogy egyikünknek sincs köze ehhez a szörnyűséghez… hogy
mégis valami kívülálló tette.
– Csodákra nem vagyok képes. Megpróbálhatom kideríteni az igazságot, de nem
változtathatom olyanná, amilyennek szeretné.
– Nem tud csodát művelni? Pedig úgy éreztem, hogy mindenre képes…
mindenre.
Magdalen eltávozott, a férfi pedig zavart töprengésbe mélyedt. Vajon mire
célozhatott ezzel? Netán valamiféle védelmi vonalat akar nekem sugallni? De kinek
a megóvására?
Tépelődéséből egy ötven év körüli férfi belépése riasztotta fel. Erőteljes testalkatú,
de kissé hajlott tartású ember volt. Ruházata gondozatlan, a haja hanyagul lesimítva.
Kellemes természetűnek, de kissé határozatlannak látszott.
– Sir Edward Palliser? Üdvözlöm önt, Magdalen küldött. Nagyon kedves magától,
hogy megpróbál rajtunk segíteni. Bár a magam részéről kétlem, hogy bármit is
sikerülne kideríteni. Úgy értem, hogy bajosan kapják el a fickót.
– Eszerint maga is hajlik arra a gondolatra, hogy valami külső behatoló… netán
egy betörő lehet a tettes?
– Pontosan, annak kellett lennie. A családunkból senki sem lehetett. Az efféle
fickók pedig igen ügyesek manapság, úgy másznak, akár a macskák, és kedvük
szerint mászkálnak ki-be.
– Ön hol tartózkodott, Mr. Crabtree a tragédia időpontjában?
– A bélyegeimmel foglalatoskodtam… odafent a kis nappaliban.
– És nem hallott semmit sem?
– Nem, de ha nagyon elmerülök a szenvedélyemben, akkor se látok, se hallok.
Tudom, hogy elég buta dolog tőlem, de hát ez már csak így van.
– Az említett nappali e felett a helyiség felett van?
– Nem, a hátsó részen.
Ismét nyílt az ajtó és egy apró termetű, szőke nő lépett be. Kezei szinte remegtek
az idegességtől. Egész lényéről lerítt a nyugtalanság és az izgalom.
– William, miért nem vártál meg? Hiszen megkértelek rá, hogy várj…
– Sajnálom, drágám, megfeledkeztem róla. Sir. Edward Palliser… a feleségem.
 – Örvendek, Mrs. Crabtree. Remélem, nem veszi zokon, amiért idejöttem, hogy
feltegyek néhány kérdést. Tudom, hogy mindannyian alig várják, hogy fény
derüljön az igazságra.
– Természetesen. A magam részéről azonban semmit sem tudok mondani, ugye
William? Ledőltem egyet aludni… és csak Martha sikoltozására riadtam fel.
A nő kezei csillapíthatatlanul remegtek.
– Merre van a szobája, Mrs. Crabtree?
– Éppen felettünk. De semmit sem hallottam… hogyan is hallhattam volna, hiszen
aludtam.
Ennél többet nem lehetett kiszedni az asszonyból. Nem tudott semmit… nem
hallott semmit… aludt. Úgy tűnt, hogy mindezt egy megfélemlített nő
csökönyösségével- ismételgeti. Sir Edward mégis tisztában volt vele, miszerint
könnyen lehet… hogy tényleg ez az igazság.
Végül a házaspár elnézését kérve közölte, hogy Marthának is szeretne feltenni
néhány kérdést. William Crabtree készséggel vállalta, hogy lekíséri a konyhába. A
hallba érve, Sir Edward csaknem beleütközött egy magas fiatalemberbe, aki a
bejárati ajtó felé igyekezett.
– Mr. Matthew Vaughan?
– Igen… de sajnos e pillanatban nem érek rá. Találkozóm van…
– Matthew! – Hallatszott a lépcső tetejéről a nővére hangja. – Ó, Matthew, hiszen
megígérted…
– Tudom, nővérkém, de most tényleg nem megy. Feltétlenül találkoznom kell egy
fickóval. Különben sem értem, mi haszna van, ha folyton felemlegetjük ezt az
átkozott históriát. Épp eleget szenvedtünk a rendőrség zaklatásától. Torkig vagyok
már ezzel az egész üggyel.
A bejárati ajtó hangos csattanással vágódott be mögötte. Mr. Matthew Vaughan
eltávozott.
Sir Edwardot bevezették a konyhába. Martha éppen vasalással foglalatoskodott. A
férfit látva megdermedt a kezében a vasaló. Sir Edward becsukta maga mögött az
ajtót.
– Miss Vaughan kért meg rá, hogy segítsek neki – közölte. – Remélem, nincs
ellenvetése, és válaszol néhány kérdésemre?
Martha ránézett, aztán megrázta a fejét.
– Tudom, mire gondol, uram. De ne közöttük keresse a tettest, mert nem ők
követték el ezt a szörnyűséget. Ezeknél az uraknál és hölgyeknél rendesebbet
bajosan találhatna.
– Ebben egy pillanatig sem kételkedem. De mint bizonyára tudja, ez még semmit
sem bizonyít.
– Talán nem, uram. A törvény elég furcsa dolog. Ám mégis van bizonyíték… a
maga értelmezése szerint, uram. Mivel egyikük sem követhette volna el a tudtom
nélkül.
– Ez azért mégis csak…
– Nem beszélek a levegőbe, uram. Hallgasson csak és figyeljen…
A fejük felett hangos recsegés hallatszott.
– A lépcső, uram. Valahányszor csak fel vagy lemegy rajta valaki, a lépcső
iszonyúan recseg. Hiába próbál bármilyen óvatosan lépkedni rajta az ember.
 Mrs. Crabtree ledőlt az ágyába pihenni, Mr. Crabtree az átkozott bélyegeivel
ügyködött, Miss Magdalen szintén odafent varrogatott, tehát ha bármelyikük lejött
volna a lépcsőn, feltétlenül meghallottam volna. De nem jött le egyikük sem.
Határozott magabiztossága, mellyel beszélt, jó benyomást tett a jogászra. Azt
gondolta magában: Íme egy jó tanú. A szavának súlya van.
– Lehet, hogy mégsem vette észre.
– Ugyan kérem, feltétlenül meghallottam volna, még akkor is, ha úgymond nem
tudatosul bennem. Mint ahogy maga is észreveszi, ha egy ajtó becsukódik, amikor
kimegy rajta valaki.
Sir Edward más oldalról is próbálkozott.
– Jó, hármukról már ejtettünk szót, de van egy negyedik személy is, Mr. Matthew
Vaughan. Ő is odafent volt?
– Nem, ő idelent tartózkodott a kisszobában. A szomszédos helyiségben és gépelt.
Innen tisztán lehetett hallani. Az írógépe szinte megállás nélkül kopogott. Pillanatnyi
szünet nélkül, uram, erre akár meg is esküszöm. Még idegesített is az a ronda
monoton kopogás.
Sir Edward hallgatott egy pillanatig.
– Ugye maga talált rá a holttestre?
– Igenis, uram, én találtam rá. Ott feküdt és csupa vér volt a haja. És semmi mást
nem hallottam Mr. Matthew írógépének egyhangú kattogásán kívül.
– Ha jól tudom, biztosra veszi, hogy senki sem jött be a házba?
– Uram, a tudtom nélkül hogyan jöhetett volna be bárki is? A csengő itt szól, és
csak egyetlen egy bejárati ajtó van.
Sir Edward mélyen a nő szemébe nézett.
– Ugye maga kedvelte Miss Crabtree-t?
Az asszony arcán meleg, összetéveszthetetlen ragyogás jelent meg.
– Így igaz, uram. Ami Miss Crabtree-t illeti… hát jó, most már nyugodtan
beszélhetek róla. Tudja, lánykoromban egyszer bajba kerültem és Miss Crabtree
mellém állt… Mikor túl voltam az egészen, visszavett a szolgálatába. Nem csoda,
hogy akár az életemet adtam volna érte… Tényleg megtettem volna.
Martha szavait hallva, Sir Edward biztosan tudta, hogy a nő komolyan beszél.
– Tehát a maga tudomása szerint, senki sem jött az ajtóhoz?
– Senki sem jöhetett.
– Az imént úgy mondtam, hogy a maga tudomása szerint. De mi van akkor, ha
teszem azt Miss Crabtree várt valakit… és személyesen nyitott ajtót az illetőnek…
– Ó! – úgy tűnt, hogy ezt a lehetőséget Martha egyáltalán nem vette számításba.
– Elvégre ez is előfordulhatott, nemde? – nógatta Sir Edward.
– Csakugyan előfordulhatott… de egyáltalán nem valószínű. Úgy értem…
Ez az eshetőség nyilvánvalóan váratlanul érte a nőt. Kár is lett volna tagadnia,
mégis megkísérelte. Vajon miért? Mert tudta, hogy az igazság valahol másutt
keresendő? Mégis ez lenne a helyzet? A ház négy lakójának egyike a gyilkos? És ezt
a bűnöst igyekszik fedezni Martha? Hallotta a lépcső recsegését? Valaki lesurrant, és
Martha tudja, hogy ki volt az? Már pedig Sir Edward meg volt győződve Martha
becsületességéről. Ezért aztán tovább firtatta a dolgot, miközben élesen figyelte a nő
minden rezdülését.
– Abban tehát egyetértünk, hogy Miss Crabtree megtehette, ugye? Annak a
szobának az ablaka, ahol ő tartózkodott, az utcára néz. Bárkit is várt, megláthatta az
érkezőt, mire kiment a hallba, hogy beengedje az illető nőt vagy férfit. Sőt az is
meglehet, nem akarta, hogy bárki is meglássa az illetőt.
Martha zavartnak látszott, végül kényszeredetten felelte: – Nos, lehetséges, hogy
igaza van, uram. Bár én a magam részéről sosem gondoltam erre. Hogy egy urat várt
volna… végtére is lehetséges.
Úgy tűnt, mintha valami előnyös oldalát fedezte volna fel a gondolatnak.
– Ugye maga látta utoljára élve az áldozatot?
– Igenis, uram. Miután leszedtem a teáskészletet, odavittem hozzá a
hitelkönyveket, a visszajáró pénzzel együtt.
– Öt fontos bankjegyekben szokta odaadni magának a pénzt?
– Igen, általában egy öt fontos bankjegyet adott, uram – felelte Martha
meghökkenve. – Mert a kiadások nemigen tettek ki öt fontot. Amennyire lehetett,
igyekeztem takarékoskodni.
– Hol tartotta a pénzét?
– Nem tudom pontosan, uram. Lehetséges, hogy magával hordta… a fekete
bársony táskájában. De tarthatta a hálószobája valamelyik lezárt fiókjában is. Mindig
nagyon gondosan elzárta a dolgait, viszont hajlamos volt rá, hogy elveszítse a
kulcsokat.
Sir Edward bólintott.
– Azt nem tudja, hogy mennyi pénze lehetett… úgy értem, öt fontos
bankjegyekben?
– Nem, uram, fogalmam sincs, hogy mennyi lehetett a pontos összeg.
– Nem említett olyasmit, amiből arra következtethetne, hogy esetleg várt volna
valakit?
– Nem, uram.
– Egészen biztos benne? Fel tudná idézni, mit mondott, mikor bevitte neki a
hitelkönyveket?
– Hát – töprengett Martha –, olyasmit mondott, hogy a hentes egy csaló gazember,
meg hogy egy font teával többet rendeltem a kelleténél. Szóba hozta, hogy micsoda
lehetetlenség Mrs. Crabtree-től, hogy nem szereti a margarint. Majd zsörtölődni
kezdett, mert nem tetszett neki az egyik hat pennys, amit visszahoztam neki… ez
már az újabb fajta, amin tölgyfa levelek vannak… azt hajtogatta, hogy biztosan
hamis pénz… nem kis erőfeszítésembe került, mire sikerült meggyőznöm. Akkor
meg rákezdte, hogy a halkereskedő is tonhalat küldött hering helyett, mire
megmondtam neki, hogy direkt én kértem így… nos, ha jól emlékszem, ennyi volt az
egész, uram.
Martha beszéde nyomán Sir Edward előtt lassan kibontakozott a meggyilkolt lady
személyisége.
Csak úgy odavetőlegesen megjegyezte: – Ugye elég nehéz lehetett elnyerni egy
ilyen kukacoskodó gazdaasszony tetszését?
– Hát bizony kissé házsártos volt szegény drágám, de mivel igen ritkán hagyta el
a házat, ilyen bezárt körülmények között csak kellett neki valami szórakozás. Kissé
valóban fogához verte a garast, de amellett mégis jószívű volt… soha sem ment el
koldus az ajtóból üres kézzel. Szóval a házsártossága mellett meleg szívű nő volt.
– Igazán örülök, Martha, hogy legalább egy olyan személy akad, aki
meggyászolja.
Az idős cselédnek valósággal elakadt a lélegzete.
 – Úgy érti… ó, de hiszen mindnyájan szerették… tényleg… a szívük mélyén. Bár
időnként összeszólalkoztak vele, de az valójában semmit sem jelentett.
Fentről recsegés hallatszott, Sir Edward felemelte a fejét.
– Ez Miss Magdalen. Most jön lefelé.
– Honnan tudja? – kérdezte hirtelen a nőtől.
Az idős asszony elpirult. – Megismerem a lépteit – mormolta.
Sir Edward sietve elhagyta a konyhát. Marthának igaza volt. Magdalen éppen
leért az alsó lépcsőre. Reménykedő pillantással nézett a férfira.
– Még nem mondhatnám, hogy túl messzire jutottam volna – adta meg a választ
Sir Edward a kérdő tekintetre, majd hozzátette: – Nem tudja véletlenül, hogy miféle
leveleket kapott a nagynénje a halála napján?
– Még mindig együtt van valamennyi. A rendőrség természetesen már átnézte
őket.
Átvezette a férfit a nagy, tágas nappaliba, kinyitott egy fiókot és kivett belőle egy
ódivatú ezüstcsatos, nagy, fekete bársonytáskát.
– Ez a nagynéni táskája. Most is pontosan úgy van benne minden, mint amikor a
halála napján eltettem.
Sir Edward megköszönte, aztán kiborította a táska tartalmát az asztalra. Nem
csalódott, amikor arra számított, hogy egy furcsa idős hölgy kézitáskájának
jellegzetes tartalma kerül a szeme elé.
Egy kupacban hevert előtte néhány furcsa ezüstpénz, két gyömbérdió, három
újságkivágás Joanna Southcott dobozáról, egy jelentéktelen nyomtatott versike a
munkanélküliekről, egy Old Moore Almanach, egy nagy darab kámfor, néhány
szemüveg továbbá három levél. Az elsőt szálkás betűkkel írta valaki, aki „Lucy
unokatestvéredként” írta alá. A második egyszerű elismervény volt egy javításra
átvett óráról. A harmadik pedig kérvény valami jótékonysági intézménytől.
Sir Edward gondos alapossággal átvizsgált mindent, majd visszapakolt a táskába,
aztán egy sóhajtás kíséretében átadta Magdalennek.
– Köszönöm, Miss Magdalen. Attól tartok, ez sem sokkal vitt minket előbbre.
Felállt, majd miután meggyőződött róla, hogy az ablakból jól rá lehet látni a
bejárati ajtó lépcsőjére, megfogta Magdalen kezét.
– Máris távozik?
– Igen.
– De azért minden rendben lesz, ugye?
– Senki nem merne ilyen könnyelmű kijelentést tenni, aki valaha is kapcsolatban
állt a törvénnyel – válaszolta józanul Sir Edward, azzal elindult.
Gondolataiba temetkezve sétált végig az utcán. A rejtvény fel volt adva… de még
korántsem oldotta meg. Valami még hiányzott… valami apróság. Ami
megvilágítaná a homályt.
Egy kéz nehezedett a vállára, mire döbbenten riadt fel a gondolataiból. Matthew
Vaughan áll előtte kissé kifulladva.
– Magát üldözöm, Sir Edward. Bocsánatot szeretnék kérni, amiért fél órája olyan
modortalanul viselkedtem. Sajnos attól tartok, nem a legkedvezőbb oldalamról
mutatkoztam be. Igazán rendes dolog magától, hogy időt szakít erre az ügyre.
Kérem, tegye fel bátran a kérdéseit, bármire vonatkozzanak is. Ígérem, ha bármiben
a segítségére lehetek…
Sir Edward hirtelen dermedten torpant meg. A tekintete nem Matthew-t kereste…
hanem az utca túloldalára szegeződött. Matthew kissé zavarodottan ismételte meg:
 – Szóval, ha bármiben a segítségére lehetek…
– Máris sikerrel járt, kedves barátom – jelentette ki Sir Edward. – Azzal hogy pont
ezen a helyen állított meg, felhívta a figyelmemet valamire, amit különben észre sem
vettem volna.
Az utca túloldalán, a velük szemben lévő kis vendéglőre mutatott.
– „A huszonnégy fekete varjúhoz”? – kérdezte Matthew értetlenül.
– Pontosan.
_ Elég különös cégér… de szerintem egészen tűrhetően főznek.
– Nem vállalkozom a kísérletezés kockázatára – jelentette ki Sir Edward. – Miután
távolabb vagyok a csecsemőkoromtól, mint maga, barátom, ezért valószínűleg
jobban emlékszem az altatódalokra. Van például egy, ami szinte klasszikusnak
számít a maga nemében. Ha jól idézem, valahogy így szól: „Énekeld el a hat penny
dalát, egy marék rozs, meg huszonnégy fekete varjú, kuglófba sütve”… és így
tovább. A folytatás már nem fontos számunkra. Hirtelen sarkon fordult.
– Most meg hová megy? – kérdezte Matthew Vaughan meglepetten.
– Vissza a házukba, barátom.
Csendben baktattak egymás mellett. Matthew Vaughan időnként értetlen
pillantásokkal méregette a társát. Miután bementek a házba, Sir Edward egyenesen a
fiókhoz sietett, kivette belőle a bársonytáskát és kinyitotta. Matthew-ra pillantott,
mire a fiatalember bár láthatóan vonakodva, de elhagyta a szobát.
Sir Edward kiborította az asztalra az ezüst aprópénzt. Rápillantott, aztán bólintott.
Az emlékezete nem csalt.
Felállt és csengetett, miközben a markába rejtett valamit.
A csengetésre Martha lépett be.
– Ugye azt mondta nekem, Martha, hogy egy kis kellemetlensége volt a néhai
úrnőjével az egyik új hat pennys miatt?
– Igenis, uram.
– Ej! Azért nagyon furcsállom, Martha, hogy az aprópénz között nincsen új hat
pennys. Két hat pennyst találtam, de azok régiek.
Az asszony értetlenül bámult rá.
– Érti már, hogy mit jelent ez? Valaki járt a házban azon az estén… méghozzá
olyasvalaki, akinek az úrnője odaadta azt a hat pennyst… szerintem valószínűleg
ezért adta cserébe…
Azzal gyors kézmozdulattal a nő felé nyújtotta a munkanélküliekről szóló
ügyetlen versikét.
Elegendő volt közben egy pillantást vetnie az arcára.
– A játszma véget ért, Martha… remélem, érti, hogy mindent tudok. Jobban teszi,
ha önként elmondja az egészet.
Az asszony lerogyott egy székre… az arcán valósággal patakzott a könny.
– Igaz… igaz… a csengő nem szólt rendesen… Mivel nem voltam benne biztos,
gondoltam, az lesz a legjobb, ha megyek és megnézem. Épp akkor értem az ajtóhoz,
amikor leütötte. Ott volt előtte az öt fontosokból álló köteg az asztalon… amiatt
tette… mivel az asszonyom engedte be, azt hitte, hogy egyedül ő van idehaza. Még
sikoltani sem tudtam. Szinte megbénultam… és amikor megfordult… láttam, hogy a
fiam az…
– Mindig is züllött volt. Pedig annyi pénzt adtam neki, amennyit csak tudtam.
Már kétszer ült börtönben. Biztosan most is azért jött, hogy meglátogasson. Aztán
Miss Crabtree észrevette, hogy nem megyek ajtót nyitni, hát ő maga ment oda. A
fiam nyilván meglepődött és előhúzta azt a munkanélküliekről szóló versikét. Mivel
az asszonyom jó szívű volt, behívta és adott neki egy hat pennyst. A bankjegyköteg
meg egész idő alatt ott hevert az asztalon, mint amikor visszaadtam neki az
aprópénzt. Ben fiamat pedig megszállta az ördög, az úrnőm mögé került és leütötte.
– Mi történt azután? – akarta tudni Sir Edward.
– Ó, uram, hát mit tehettem volna? Hiszen mégis csak az én húsom és vérem. Az
apja gonosz ember volt, és Ben sajnos a nyomdokaiba lépett… de akkor is az én fiam.
Kiengedtem és visszamentem a konyhába, hogy a szokott időben megterítsek
vacsorára. Most nyilván arra gondol uram, hogy mekkora aljasságot követtem el.
Pedig annyira igyekeztem, hogy ne hazudjak, amikor kikérdezett.
Sir Edward felállt.
– Szerencsétlen asszony – suttogta megértően. – Nagyon sajnálom magát. De ettől
még a törvénynek igazságot kell szolgáltatni, ugye tudja?
– Valahová vidékre menekült, uram. Nem tudom, hogy hol bujkál.
– Talán van rá némi esély, hogy a fia elkerülje az akasztófát, de ne tápláljon túlzott
reményeket. Most pedig küldje be hozzám Miss Magdalent.

– Ó, Sir Edward, milyen rendes magától… milyen nagyszerű ember maga –

áradozott Magdalen, miután a férfi befejezte rövid előadását. – Mindannyiunkat
megmentette. Hogyan hálálhatnám meg valaha is?
Sir Edward rámosolygott és gyengéden megveregette a kezét. Valóban nagyszerű
férfiú volt. Visszaemlékezett a kis Magdalen gyermekes bájára ott a Siluric-on. Egy
üde, tizenhét éves virágszál… csodálatos! Ami persze azóta már teljességgel eltűnt
belőle.
– Egy támaszra lenne szüksége – jegyezte meg a férfi.
– Akkor egyenesen magához fordulok majd.
– Ne, nehogy! – kiáltotta Sir Edward riadtan. – Pontosan ez az, amit nem
szeretnék. Keressen inkább egy fiatalabb embert.
Ügyes taktikával gyorsan megszabadult a hálás családtól, felszabadult sóhajjal
leintett egy taxit és beszállt.
Mostanra még a lány harmatos, tizenhét éves bája is kétségesnek tűnt előtte.
Még egy napon sem lehet említeni, vagy összehasonlítani egy gondosan
összeválogatott kriminalisztikai könyvtárral.
Időközben a taxi befordult a Queen Anne közbe. Az ő zsákutcájába.
 EDWARD ROBINSON FÉRFIASSÁGA

„Bill hatalmas karjainak egyetlen lendületével a magasba emelte, majd mellére ölelte a
lányt, aki mély sóhajjal csókra nyújtotta ajkát. Olyan csókra, amilyenről Bill még csak nem is
álmodott.”
Mr. Edward Robinson letette az „Amikor a szerelem a király” című könyvet és
kibámult a metró ablakán. A szerelvény éppen Stamford Brookon száguldott át.
Edward Robinson Billre gondolt. Bill igazi, százszázalékos férfi volt, a nőnemű
regényolvasók imádatának tárgya. Edward természetesen irigyelte őt a kidolgozott
izomzatáért, kissé darabos stílusáért, jó külsejéért és hatalmas vágyáért. Újra
kinyitotta a könyvet és elolvasta a büszke Bianca márkinő leírását. (Ő volt az, aki
csókra nyújtotta az ajkát.) Oly csábító és ellenállhatatlan volt a szépsége, hogy az
erős férfiak tekebábok módjára dőltek ki mellőle, elkábulva a vigasztalan
szerelemtől.
– Na persze – dünnyögte magában Edward –, az efféle bezsongás teljes
képtelenség. Csupa sületlenség, de azért mégis kíváncsi lennék…
Tekintete megtelt vágyódással. Vajon létezik még a világon olyasmi, mint kaland
és romantika? Egyáltalán vannak-e ellenállhatatlan szépségű nők? És van-e olyan
heves szerelem, melytől lángolva hamvad el az ember?
– A valóságos élet bizony egészen más – állapította meg Edward. – Én is csak úgy
élem le az életem, mint a hozzám hasonló fickók többsége.
Az elmélkedést tovább folytatva megállapította, hogy összességében szerencsés
fiatalembernek tarthatja magát. Kitűnő állása van… egy virágzó vállalat
tisztviselőjeként. Továbbá egészséges, senkit sem kell eltartania, és eljegyezte
Maudot.
Ám Maud puszta gondolatára árny suhant át az arcán. Nyíltan ugyan sosem
ismerte volna be, de valahogy tartott Maudtól. Pedig szerette őt… igen… Azóta sem
feledte el, micsoda izgalom vett rajta erőt a lány olcsó (négy font tizenegy pennys)
blúzából kikandikáló hófehér nyaka láttán, az első találkozásuk alkalmával. Edward
egyik barátjával moziba ment, és a zsöllyéje éppen a lányé mögött volt. Barátja, aki
ismerte a lányt, bemutatta őket egymásnak. Ahhoz semmi kétség sem férhetett, hogy
Maud nagyon jó nő volt. Csinos, okos, valóságos hölgy, és mindig, mindenben igaza
volt. Ahhoz a fajtához tartozott, amelyről mindenki úgy vélekedett, hogy kiváló
feleség válik belőle.
Edward töprengeni kezdett, hogy vajon Bianca márkinőből is olyan kiváló feleség
válna-e? Valahogy kételkedett ebben. Bajosan tudta elképzelni a csábító Biancát,
amint vörös ajkával, ringó csípőjével, unatkozva felvarrja a férfias Bill leszakadt
gombjait.
Ő bezzeg ideális, boldog házasságban él majd együtt Maudjával. Milyen józan
gondolkodású nő…
De valahogy mégis jobb szerette volna, ha a lány nem lenne olyan… szóval éles
nyelvű. Mintha állandóan készen állna arra, hogy „nekiugorjon.”
Persze erre is csak a büszkesége és a józan gondolkodása késztette. Maud mindig
túlérzékeny volt. Általában Edward is elég érzékeny volt, de csak időnként…
Például azt szerette volna, ha idén karácsonykor házasodnak össze. Maud viszont
azt hajtogatta, hogy sokkal jobb lenne várni még egy ideig… akár egy-két évig is.
Edward fizetése nem volt túl magas. Egyszer drága gyűrűt vásárolt a lánynak, aki
felháborodva rábírta, hogy vigye vissza, és cserélje ki egy olcsóbbra. Annyi kitűnő
tulajdonsággal bírt, hogy Edward néha már azt kívánta, bárcsak több hibával és
kevesebb erénnyel rendelkezne. Éppen a túlzott erénysége volt az, ami Edwardot
elkeseredett tettekre késztette.
Például…
Elpirult a bűntudattól. El kellene mondania neki… mégpedig minél előbb. Hiszen
máris furcsán viselkedik az eltitkolt bűne miatt. Holnap veszi kezdetét karácsony
három napos ünnepe. Szenteste, Karácsony napja és másnapja. Maud azt javasolta,
hogy menjen át hozzájuk és töltse náluk az ünnepet, ő azonban nevetségesen
ügyetlenül – ami persze nyomban felkeltette a lány gyanakvását – elhárította a
meghívást… előadott egy hosszú, kitalált történetet egy vidéki barátjáról, akinek
már régen elígérkezett, hogy ott tölti a karácsonyt.
Persze szó sem volt vidéki barátról. Csupán a hazugsága miatti bűntudattól
pironkodott.
Három hónappal ezelőtt, több, százezer más fiatalemberhez hasonlóan, Edward
Robinson is elindult az egyik hetilap által meghirdetett vetélkedőben. Tizenkét női
nevet kellett elrendezni a népszerűségük sorrendjében. Edwardnak ragyogó ötlete
támadt. Ha a saját véleményére hagyatkozna e tekintetben, akkor egész biztosan
veszítene… ezt már kitapasztalhatta más hasonló vetélkedők során. Először tehát
leírta a neveket a saját elképzelése szerinti sorrendben, azután pedig újra
rendszerezte őket, még pedig úgy, hogy felváltva vett egy nevet a listája tetejétől,
egy másikat pedig az aljáról.
Az eredményhirdetésnél kiderült, hogy Edwardnak nyolcat sikerült eltalálnia a
tizenkettőből, és ezzel elnyerte az 500 fontos első díjat. Bár ezt az eredményt
könnyen a szerencse számlájára is lehetne írni, Edwardot mégis megerősítette azon
hitében, hogy a sikert kizárólag a „szisztémájának” köszönhette. Természetesen
rendkívül büszke volt önmagára.
Ezt követően felmerült a kérdés, hogy mihez kezdjen az 500 fontjával. Maud
véleményével kérdezetlenül is tisztában volt. A lány azt javasolná, hogy fektesse be
valamibe. Csinos fészekalja tojást jelentene a jövőre nézve. Magában elismerte, hogy
Maudnak tökéletesen igaza lenne e tekintetben. De pénzt nyerni egy vetélkedőn.
Egészen más érzés, olyasmi, ami a világon semmihez sem hasonlítható.
Ha örökölte volna ezt az összeget, akkor Edward természetesen kötelességtudóan
kötvényeket vásárolt volna belőle, vagy takarékba teszi. Az a pénz azonban, amihez
egy tollvonással, egy hihetetlenül szerencsés véletlen folytán jutott az ember, éppen
olyan besorolás alá esik, mint egy gyerek zsebpénze… ami csakis az ő sajátja… amit
úgy költhet el, ahogy neki jól esik.
A hivatalba menet naponta elhaladt egy csillogó üzlet mellett, melynek
kirakatában ott pompázott az elérhetetlennek tűnő álom, egy kis kétüléses
autómobil, hosszú, fényes motorházzal, melyen ott díszelgett az ár: 465 font.
– Ha gazdag lennék – szokta mondogatni Edward nap mint nap, amint elhaladt
előtte. – Ha gazdag lennék, nyomban megvennélek.
És most itt van… ha nem is lett gazdag… de van annyi pénze, hogy valóra váltsa
az álmát. Az az autó, az a fényes, lenyűgöző csoda az övé lehet, ha rászánja magát és
valóban megveszi.
 Beszélni akart Mauddal a pénzről. Ha elmondja neki, máris bebiztosítja magát a
kísértés ellen. Tudta, hogy Maud szörnyülködésével és elutasításával sosem lenne
mersze szembeszállni és ragaszkodni az őrült ötletéhez. A sors azonban úgy hozta,
hogy maga Maud döntötte el a kérdést. Moziba vitte a lányt… és amikor az egyik
legdrágább helyre váltott jegyet, Maud kedvesen, de határozottan közölte vele, hogy
vétkes könnyelműséggel szórja a pénzt… Csak úgy kidobni három és hat pennyt,
kettő és négy helyett, mikor az ember ugyanolyan jól lát az olcsóbb helyről is, mint a
drágábbról.
Edward csendes magába roskadással hallgatta a korholást. Maud pedig meg volt
elégedve, hogy sikerült hatást gyakorolnia a vőlegényére. Végtére is
megengedhetetlen, hogy Edward hozzászokjon az efféle extravagáns költekezéshez.
Szerette ezt a fiút, és már ráérzett a hibáira, gyengeségeire… Úgy érezte, rá vár a
feladat, hogy a helyes irányba terelje. Elégedetten szemlélte csúszómászószerű
meghunyászkodását.
Mert Edward valóban csúszómászó mozdulatokat tett. A lány szemrehányására
reagálva hajlongott, de éppen ebben a pillanatban jutott el arra a döntő
elhatározására, hogy csak azért is megveszi álmai autóját.
– Az ördögbe is! – mondta magában Edward. Egyszer életemben azt teszem, amit
igazán szeretnék. Tartsa csak meg Maud az elveit magának!
Így történt, hogy másnap reggel szépen besétált az előkelő üvegpalota csillogó,
lakkozott portékái közé és játszi könnyedséggel – ami még őt is meglepte – megvette
az autót. Úgy tűnt, a világ legegyszerűbb dolga autót vásárolni.
Azóta négy nap telt el. Külsőleg nyugodtnak látszott, belülről viszont szinte
extázisban tobzódott. Maudnak természetesen egy árva szót sem szólt. Négy napon
át, az ebédidejében oktatták a gyönyörű remekmű kezelésére. Edward szorgalmas
tanulónak bizonyult.
Holnap, karácsony napján leruccan a járgánnyal vidékre. Maudnak egyszer már
hazudott, és újra hazudni fog neki, ha szükség úgy hozza. Testileg-lelkileg az új
tulajdon rabszolgájává vált. Autója jelentette számára mindazt az eddig nélkülözött
kalandot és romantikát, ami után annyira vágyakozott. Holnap útnak indul,
száguldva a metszően hideg levegőben, maga mögött hagyva London mocskát és
lüktetését… csak ki, ki a szabadba…
E pillanatban Edward szinte poétává lett, bár erről sem vett tudomást.
Holnap…
Ismét lepillantott a kezében tartott könyvre…
„Amikor a szerelem a király”. Hangos nevetéssel zsebre vágta a kötetet. Úgy tűnt,
mintha teljesen összekeveredett volna az autója, Bianca márkinő vörös ajkával és Bill
csodálatos erejével. Holnap…
Bár az időjárás rendszerint csalfa nőként szokott viselkedni azokkal szemben, akik
bizton számítanak rá, Edwarddal szemben azonban kegyes volt.
Csillogó dérrel, sápadtkék éggel és rózsaszín-sárgás napsütéssel az álmai napját
nyújtotta neki. Nem csoda hát, ha Edward kalandvágyó derűvel, merész
ügyességgel hajtott kifelé Londonból. Csupán a Hyde Park Cornernél akadt némi
kellemetlensége, a Putney hídnál pedig kis híján balesetet okozott. Bizony tiltakoztak
a fogaskerekek, és gyakorta csikorogtak a fékek, nem csoda, ha más járművek
vezetői sűrűn szidalmazták Edwardot. De gyakorlatlansága dacára sikerült
komolyabb zűr nélkül megúsznia, és hamarosan egy olyan kellemes, széles úton
találta magát, ami minden autósnak osztatlan örömet képes okozni. Ezen az úton
egészen gyér volt a forgalom, így Edward zavartalanul élvezhette uralmát a csillogó
gépjármű felett. Valósággal megrészegült a sebesség mámorától ebben a felségesen
gyönyörű, hideg, fehér világban.
Élvezetes nap. Megállt egy ódivatú fogadónál ebédelni, aztán később egy
másiknál teázni. Erősen vonakodva kanyarodott vissza hazafelé… vissza Londonba,
Maudhoz, az elkerülhetetlen magyarázkodáshoz…
Mély sóhajjal rázta le magáról a nyomasztó gondolatot. Elvégre holnap is ráér
még ezzel foglalkozni. A mai nap még az övé. Ugyan mi lehetne ennél
csodálatosabb? Átszáguldani a sötétségben, az utat kutató fényszórók sugárkévéivel.
Ez volt a legpompásabb az egészben!
Úgy ítélte meg, hogy túl késő van már megállni vacsorázni. Úgy tűnt, hosszabb
időbe telik visszaérni Londonba, mint gondolta. Éppen nyolcat ütött az óra, amikor
áthajtott Hindheadon és kiért Devill's Punch Bowl (Az ördög Puncsostálja)
peremére. Holdvilágos éjszaka volt, s a két napja hullott hó még nem olvadt el.
Megállította a kocsit és a semmibe bámult. Ugyan, mit számít, ha éjfélig nem ér
vissza Londonba? Mit számít, ha soha nem érne vissza? Nem fog erőszakkal
elszakadni ettől a csodás látványtól.
Kiszállt a kocsiból és odasétált a peremre. Egy ösvény kanyargott lefelé, hívogató
közelségben. Edward nem tudott ellenállni a kísértésnek, és a következő fél órán át
szinte önkívületben kószált a havas vidéken. Még képzeletben sem találkozott ehhez
hasonlóval. Ezt is a remek kis kocsijának köszönheti, amely hűségesen várja őt az út
szélén.
Felkaptatott az emelkedőn, beült a kocsijába és gázt adott. Még most is az imént
felfedezett csodálatos természeti szépség hatása alatt állt. Úgy érezte, a köznapi
ember életében csak egyetlen egyszer adatik meg az ilyesmi.
Végül felhagyva az ábrándozással, benyúlt a kesztyűtartóba, ahová korábban
begyömöszölt egy tartalék sálat.
A sál azonban nem volt ott. A kesztyűtartó üres volt. Illetve még sem volt teljesen
üres… valami súlyos, szilárd tárgyat érintett a keze… mintha kavicsok lennének.
Edward mélyebbre nyúlt az üregbe és a következő pillanatban leesett állal meredt
maga elé, mint akinek elment az esze. Mert a tárgy, amit az ujjain csüngve a kezében
tartott, nem volt más, mint egy gyémánt nyaklánc. A holdfény száz szikrát csiholt
belőle.
A fiatalember kimeredt szemekkel bámult, de az ékszer létezéséhez nem férhetett
semmi kétség. Egy gyémánt nyakláncot forgatott az ujjai között, ami testvérek között
is megérhetett vagy százezer fontot (annál is inkább, mivel szép nagy kövekből állt).
És egy ilyen páratlan ékszert csak úgy, nemtörődöm módon otthagyott valaki a
kocsija kesztyűtartójában.
De vajon ki tehette oda? Mert amikor a városból elindult, még egész biztosan nem
volt ott. Talán jöhetett oda valaki, míg ő az imént a hóban sétált és odarejtette. De
miért tette? Miért éppen az ő kocsiját szemelte ki? Netán tévedésből tette oda a
nyaklánc tulajdonosa? Sőt… sőt még az is meglehet, hogy a nyaklánc lopott holmi.
Ehhez hasonló gondolatok sokasága kavargott Edward agyában, amikor a teste
egyszer csak megfeszült és valósággal megdermedt. Ez nem az ő autója volt.
Nagyon hasonlított az övéhez, igen. Az is ugyanilyen ragyogó skarlátos
színárnyalatú… vörös, akár Bianca márkinő ajka. Ugyanilyen hosszú és fényes
motorháza volt, de ezer egyéb apró jelből Edward egyértelműen megállapította,
hogy ez nem lehet az ő kocsija. Ennek az autónak itt-ott már megkarcolódott a
csillogó felülete, és más helyeken is a használat halvány, de eltéveszthetetlen
nyomait viselte. Ez esetben viszont…
Edward nem sokat tétovázott, hanem sietősen nekilátott, hogy megforduljon a
kocsival. Ám az efféle hirtelen kanyarodások nem tartoztak az erősségei közé. Amint
hátramenetbe kapcsolt, hirtelen elvesztette a fejét és rossz irányba fordította a
kormányt. Ráadásul a gázpedált és a féket is összekeverte, ami csaknem tragikus
következményekkel járt. Végül nagy nehezen csak sikerült végrehajtani a kényes
manővert, és a kocsi csendesen zúgva újra felkapaszkodott a dombra.
Edwardnak eszébe jutott, hogy egy másik kocsi is várakozott ott, csak valamivel
távolabb. Akkor nem is fordított rá különösebb figyelmet. A sétájából másik
ösvényen tért vissza, mint amin elindult a völgykatlanba. Ez a másik ösvény
közvetlenül az autó mögött bukkant elő, így nem csoda, ha ő a saját kocsijának vélte.
Valójában pedig az a másik autó volt.
Tíz percen belül újra odaért arra a helyre, ahol első ízben parkolt. Most azonban
egyáltalán semmiféle kocsi nem állt az út szélén. Bárkié is lehetett ez az autó, a
tulajdonosa bizonyára Edwardéval távozott… mivel valószínűleg őt is félrevezette a
hasonlóság.
Edward elővette a zsebéből a gyémánt nyakláncot és zavartan morzsolgatta az
ujjai között. Most mitévő legyen? Robogjon el a legközelebbi rendőrőrszobáig?
Mesélje el a történetet, szolgáltassa be a nyakláncot és adja meg a saját kocsija
rendszámát?
De ami azt illeti, mi volt a kocsija rendszáma? Edward gondolkodott, töprengett,
de hiába törte a fejét, még ha az élete függött volna tőle, akkor sem tudott volna
visszaemlékezni rá. Valami jeges balsejtelem kezdte gyötörni. Alighanem
sültbolondnak hinnék a rendőrőrszobán. Egy nyolcas is volt az autója
rendszámában, erre biztosan emlékezett. De hát végtére is lényegtelen…
legalábbis… bizonytalan zavartsággal meredt a gyémántokra. És ha a végén még azt
hiszik róla… de hát ez elképzelhetetlen… de mi van, ha mégis… ha mégis ráfogják,
hogy lopta a kocsit? Elvégre, ha az ember jobban belegondol, melyik épeszű rendőr
hinné el, hogy valaki egy autó nyitott kesztyűtartójába csak úgy beledob egy ilyen
értékes gyémánt nyakláncot?
Edward kiszállt és a kocsi hátuljához lépett. Az autón lévő rendszám XR-10061
volt. A puszta tényen kívül, miszerint bizonyára nem az eredeti rendszámot viselte a
jármű, semmi többet nem tudott belőle kiokoskodni. Ezt követően nekilátott és
módszeresen átkutatta az autó minden zegét-zugát. A kesztyűtartóban, ahol a
gyémánt nyakláncot találta, még valamire rábukkant, egy papírszeletke volt, amire
néhány szót írt valaki. Az autó reflektorfényében Edward elég könnyen kisilabizálta.
„Találkozzunk Greane-ben, a Salter's Lane sarkán, tíz órakor.”
Edward számára nem volt ismeretlen a Greane helységnév. Egy hirdetőoszlopon
látta aznap korábban. Na jó, elmegy abba a Greane nevű faluba, megkeresi a Salter's
Lane-t és találkozik azzal a személlyel, aki ezt az üzenetet írta. Akkor aztán szépen
beszámolhat neki a történtekről. Ez így sokkalta ígéretesebbnek tűnt, mintha
bolondot csinál magából a helyi rendőrőrszobán. Szinte örömmel indult el. Végtére
is, ez az egy igazi kaland. Olyasmi, ami nem minden nap történik meg az emberrel.
A gyémánt nyaklánc különösen izgalmassá és titokzatossá tette a dolgot.
Némi nehézség árán sikerült eltalálnia Greane-be. A Salter's Lane meglelése sem
ment zökkenőmentesen, de miután két háznál is érdeklődött, végül sikerrel járt.
 Ennek ellenére, néhány perccel a megjelölt idő után ért oda, és hajtott végig
óvatosan a keskeny utcácskán, feszülten figyelve a bal oldalt, ahol, mint
felvilágosították, a Salter's Lane elágazik.
Az utca hirtelen elkanyarodott, és amikor odaért, egy alak bukkant fel a
sötétségből.
– Végre! – kiáltott feléje egy női hang. – Alaposan megvárattál Gerald!
Miközben beszélt, a lány a fényszórók fény körébe lépett, Edwardnak pedig
valósággal elállt a lélegzete. A leggyönyörűbb teremtés állt előtte, akit valaha is
látott.
Egészen fiatalka volt még, a haja éjfekete, ajkai pedig csodálatosan vörösek. A
bunda, amit viselt, szétnyílt, így Edward láthatta, hogy a lány estélyi ruhát visel…
Olyan testhez tapadó, lángszínű ruha volt, melyben jól kirajzolódott tökéletes alakja.
Nyakán pompás gyöngysor ékeskedett.
A lány a hirtelen döbbenet felkiáltását hallatta:
– Nahát! Hiszen maga nem is Gerald!
– Nem bizony – vágta rá Edward sietve. – Mindjárt megmagyarázom. – Azzal
előhúzta zsebéből a gyémánt nyakláncot és a lány felé nyújtotta. – Edward a nevem,
és…
De tovább nem jutott, mert a lány összecsapta a kezeit és közbevágott.
– Edward, hát persze! Olyan bolond vagyok. Csak ez az idióta Jimmy azt mondta
a telefonba, hogy Geraldot küldi a kocsival. Milyen rendes tőled, hogy eljöttél. Majd
belehaltam, úgy vártam, hogy láthassalak. Ne felejtsd el, hogy hat éves korom óta
nem találkoztam veled. Látom a nyakláncot rendben megkaptad. Rakd csak vissza a
zsebedbe. Esetleg erre járhat a helyi rendőr és megláthatja. Brrr, rettenetesen hideg
volt itt várakozni! Hadd üljek be!
Edward, mint az álomban, kinyitotta az ajtót és a lány könnyedén ott termett
mellette. Bundája a fiatalember arcát súrolta és valami könnyű, finom illat, mint eső
után az ibolyáé, hatolt az orrába.
Semmi terve nem volt egyáltalán. Gondolkodás nélkül, egy pillanat alatt
átengedte magát a kalandnak. Elvégre a lány szólította Edwardnak… mit számít, ha
nem ő az a bizonyos Edward? Úgy is meg fogja tudni hamarosan. Addig meg hadd
folytatódjon a játék. Sebességbe kapcsolt és elindult.
A lány hirtelen felkacagott. A nevetése épp oly csodálatos volt, mint jómaga.
– Mindjárt észrevettem, hogy nem vagy valami gyakorlott sofőr. Gondolom nem
valami sokat autókázhattál erre felé.
Kíváncsi lennék, hol az ördögben lehet az errefelé – gondolta Edward. Hangosan
viszont csak ennyit mondott: – Hát nem túl sokat.
– Az lesz a legjobb, ha odaengedsz a volánhoz, majd én vezetek – javasolta a lány.
– Elég körülményes kivezető utat találni ezeken a tekervényes mellékutcákon a
főútra.
A férfi örömmel cserélt helyet vele. Hamarosan olyan sebességgel és biztonsággal
száguldottak az éjszakában, ami titkon kiváltotta Edward elismerését. A lány
ránézett.
– A sebesség megszállottja vagyok. Te is szereted? Tudod, hogy egy cseppet sem
hasonlítasz Geraldra? Aligha hinné rólatok bárki is, hogy testvérek vagytok. Sőt
igazából egyáltalán nem olyan vagy, mint amilyennek elképzeltelek.
– Nem csodálom – válaszolta Edward. – Én amolyan teljességgel hétköznapi fickó
vagyok, ugye erről van szó?
 – Ugyan, dehogy vagy hétköznapi… ellenkezőleg. Csak nem tudtalak hová tenni.
Egyébként jobban van már a szegény öreg Jimmy? Biztosan nagyon szenvedett.
– Oh, Jimmy remekül van – válaszolta Edward.
– Te könnyen beszélsz… elvégre nem te ficamítottad ki a bokádat. Egyébként
mindent elmesélt neked?
– Egy szót sem szólt, nem tudok semmiről sem. Szeretném, ha felvilágosítanál.
– Nos, úgy ment a dolog, mint a karikacsapás. Jimmy a barátnője szoknyáját
viselve odaosont a bejárati ajtóhoz. Én meg vártam pár percet, aztán felmásztam az
ablakba. Agnes Larella cselédje ott volt, és éppen azzal foglalatoskodott, hogy
előkészítse Agnes ruháját, az ékszereit, meg ami vele jár. Aztán odalentről hangos
kiabálás hallatszott, belobbantak a petárdák és mindenki tüzet kiabált. Erre a cseléd
persze kirohant, én meg beugrottam, felkaptam a nyakláncot és egy szemvillanás
alatt már újra kinn termettem. Aztán gyorsan el onnan, vissza Punch Bowlhoz.
Menet közben bedobtam a nyakláncot a járgány kesztyűtartójába meg a cetlit, amire
felírtam, hogy hol lehet felszedni engem. Aztán rohantam a szállodába, hogy
csatlakozzam Lousie-hez, de előtte persze megszabadultam a hócipőmtől. Így aztán
tökéletes az alibim. A csajnak fogalma sincs róla, hogy egyáltalán távol voltam.
– És mi történt Jimmyvel?
– Erről többet kell tudnod, mint nekem.
– Nem kötött mindent az orromra – vágta rá Edward könnyedén.
– Nos, az történt, hogy az általános kavarodásban beleakadt a lába a szoknyájába
és sikeresen kificamította a bokáját. Szegényt úgy kellett kivinni a kocsihoz. Larella
sofőrje vitte haza. Képzeld csak el, mi történik, ha a sofőr véletlenül belenyúl a
kesztyűtartóba!
Miközben Edward a lánnyal együtt nevetett, az agya szélsebesen dolgozott.
Most már többé-kevésbé megvilágosodott előtte a helyzet. A Larella név is
ismerősnek tűnt számára… Azon nevek közé tartozott, amelyek egyet jelentettek a
nagy vagyonnal. Tehát ez a lány, meg egy Jimmy nevű ismeretlen fickó kifundálták,
hogy ellopják a nyakláncot, és sikerült is nekik. Ám közben Jimmynek kificamodott
a bokája és Larella sofőrjének jelenlétében, nem volt alkalma belenézni a kocsi
kesztyűtartójába, mielőtt telefonon érintkezésbe léphetett volna a lánnyal…
előfordulhat, hogy nem is állt szándékában. Az viszont csaknem bizonyos, hogy
Gerald, a másik ismeretlen, az első adandó alkalommal megtenné. És akkor aztán
megtalálja Edward sálját.
– Remekül haladunk – jelentette ki a lány.
Egy vonat suhant el mellettük. London külvárosában jártak. Aztán valósággal
cikáztak a sűrű forgalomban. Edward szíve a torkában dobogott. A lány
kifogástalanul, de kockázatosan vezetett.
Negyedórával később egy rideg téren álló impozáns épület előtt fékezett le.
– Az lesz a legjobb, ha megszabadulunk néhány ruhadarabunktól, mielőtt tovább
megyünk a Ritsonba – mondta a lány.
– A Ritsonba? – ámult el Edward. Szinte áhítattal ejtette ki a híres night club
nevét.
– Persze, Gerard ezt se említette neked?
– Nem – vágta rá Edward mérgesen. – Láthatod, nem vagyok úgy öltözve.
A lány a homlokát ráncolta.
– Hát semmit sem mondott meg neked? Na mindegy, valahogyan majd csak
elintézzük. Most már mindenképpen végig kell csinálnunk ezt a dolgot.
 Egy kövérkés lakáj nyitott ajtót, majd nyomban félreállt, hogy beengedje őket.
– Mr. Gerald Champneys kereste telefonon őladységét. Nagyon szeretett volna
önnel beszélni, de nem hagyott üzenetet.
Meghiszem azt, hogy nagyon szeretett volna vele beszélni – dünnyögte magában
Edward. – Akárhogy is, most már legalább tudom a saját nevemet. Edward
Champneys. De ki lehet ez a lány? Őladységének szólítják. Akkor meg miért
akarhatott ellopni egy nyakláncot? Valami bridzsadósság lenne?
Egyik-másik regényben, amit időnként olvasni szokott, a gyönyörű és neves
hősnőt, szinte mindig a kétségbeesésbe hajszolta a bridzsadósság.
A termetes lakáj elvezette Edwardot és rábízta egy sima modorú inas gondjaira.
Amikor negyedórával később a hallban csatlakozott a vendéglátójához, már egy
pompás Savile Row márkájú esti öltözetben feszített, ami kifogástalanul illett rá.
Oh, egek! Micsoda éjszaka!
Természetesen kocsival hajtottak a Ritsonhoz. Mint mindenki más, Edward is
olvasta a Ritsonban történt botrányokról szóló újságcikkeket. Egyedül csak attól
tartott, hogy előbb-utóbb felbukkanhat valaki a mulatóban, aki személyesen ismeri
az igazi Edward Champneyst. Hiszen a Ritsonban annyian megfordulnak. Azzal
próbálta magát megnyugtatni, hogy az igazi Edward Champneys bizonyára
külföldön tartózkodhatott néhány éven át.
Egy kis asztalhoz ültek a fal mellett, és koktélt rendeltek. Koktélt! Az egyszerű
Edward számára az élet kvinteszenciáját jelentette ez az eleddig sosem élvezett ital.
A lány ezzel szemben csodálatosan hímzett vállkendőjébe burkolózva, unott arccal
kortyolgatta a magáét. Aztán hirtelen mozdulattal lecsúsztatta válláról a kendőt és
felugrott.
– Irány a táncparkett!
A kevés dolog közül az egyik, amihez Edward igazán értett, történetesen éppen a
tánc volt. Néha, amikor Mauddal a Palais de Dance parkettjére léptek, a
gyakorlatlanabbak megálltak és ámulták-bámulták őket.
– Csaknem megfeledkeztem róla – szólalt meg a lány hirtelen. – Hol a nyaklánc?
A férfi felé nyújtotta a kezét, Edward pedig teljesen összezavarodva elővette a
zsebéből, és átadta neki. Legnagyobb megrökönyödésére a lány jeges nyugalommal
a nyakára csatolta, aztán mámorosan rámosolygott.
– Most pedig – szólt lágyan – táncoljunk.
Végiglejtettek a parketten és a Ritsonban még nem láttak ennél tökéletesebb
táncospárt.
Miután visszatértek az asztalukhoz, egy kissé pityókás hangulatban lévő idősebb
úr lépett hozzájuk és megszólította Edward társnőjét.
– Ah, Lady Noreen, maga mindig csodásan táncol! Bizony, bizony. Folliot
kapitány is a körünkben van ma este?
– Jimmyt sajnálatos baleset érte… kificamította a bokáját.
– Ne mondja? Hogy történhetett?
– Még magam sem ismerem a részleteket.
A lány kacagva újra felállt és tovalibbent.
Edward követte, közben vadul kavarogtak a gondolatai. Most már azt is tudta,
hogy ki az a nő. Lady Eliot személyesen, a közismert Lady Noreen, az a hölgy, akiről
talán a legtöbbet beszélnek Anglia szerte. Ünnepelték a szépségéért és csodálták a
merészségéért… az Arany ifjak társaságának vezéralakja. Alig néhány hete, hogy
bejelentették az eljegyzést James Folliot kapitánnyal, a Királyi Lovasság
parancsnokhelyettesével.
De mi a helyzet a nyaklánccal? Még mindig nem értette a nyaklánc szerepét.
Márpedig feltétlenül meg kell tudnia az igazat, még azon az áron is, hogy
megkockáztatja a leleplezését.
Miután egy újabb kiadós táncot követően ismét leültek, fel is tette a kérdést.
– Noreen, elárulnád, hogy mire ment ki ez az egész? – tudakolta. –
Megtudhatnám, hogy mire volt jó?
A lány álmatagon elmosolyodott, tekintete a távolba révedt, még mindig annyira
hatalmában tartotta az iménti tánc varázsa.
– Lehet, hogy nem lesz könnyű megértened. Tudod, az ember néha belefárad az
egyhangúságba… folyton ugyanaz. A kincskeresés szórakoztató mulatság volt egy
darabig, de aztán újra visszatért minden a megszokott kerékvágásba. A „betörés” az
én ötletem volt. Ötven font részvételi díj, és minden alkalommal sorsot húzunk.
Ismered a szabályokat? A betörést három napon belül kell végre hajtani, és a
tettesnek legalább egy óra hosszat nyilvános helyen viselnie kell a zsákmányt,
különben elveszítette a fogadást, és ez esetben száz font büntetést köteles fizetni.
Balszerencsénkre Jimmy kificamította a bokáját, a nyereményt viszont egész biztosan
besöpörjük.
– Értem – mondta Edward mély sóhajjal. – Most már világos.
Noreen hirtelen felállt és a vállkendőjébe burkolózott.
– Elvinnél valahova a kocsival? Mondjuk le a dokkokhoz, vagy valami ehhez
hasonló szörnyein izgalmas helyre. De várj csak egy pillanatig… Jobb volna, ha ez
nálad lenne, azt mégsem szeretném, ha netán meggyilkolnának érte.
Kart karba öltve sétáltak ki a Ritsonból. Az autót egy sötét, keskeny
mellékutcában parkolták le. Éppen befordultak a sarkon, amikor egy kocsi húzott a
járda mellé és egy fiatalember ugrott ki belőle.
– Hála az égnek, Noreen, csakhogy végre megtaláltalak! – kiáltotta. – Alaposan
benne vagyunk a pácban. Képzeld az a kétbalkezes Jimmy eltévesztette az autót.
Rossz járgányba szállt és most csak a Jó Isten a tudója, hogy hol lehet a gyémánt
nyaklánc. Szóval pokoli zűrbe kerültünk.
Lady Noreen értetlenül bámult rá.
– Ezt meg hogy érted? Hiszen megvannak a gyémántok… épp most adtam oda
Edwardnak.
– Edwardnak?
– Hát neki – mutatott a lány a mellette álló fiatalemberre.
– Na most aztán én vagyok pokoli zűrben – vonta le az ésszerű következtetést
Edward. – Tízet egy ellen, hogy az itt nem más, mint Gerald testvér.
A jövevény meglepetten bámult rá.
– Mit akar ez jelenteni? – kérdezte vontatottan. – Edward ugyanis Skóciában van.
– Oh! – kiáltott fel a lány Edwardra merevedve. – Oh! – Az arca hol elpirult, hol
elsápadt.
– Eszerint akkor… – kezdte halkan –… akkor maga d akkor te afféle…?
Edward egyetlen pillanat alatt értékelte a helyzetet. Úgy vette észre, mintha a lány
tekintetében csodálat ragyogna… csakugyan lehetséges volna, hogy… elnyerte a
csodálatát? Most álljon neki magyarázkodni? Hogyan pottyant ebbe az ügybe? Csak
semmi ügyetlenkedés! Most már végig kell játszania a komédiát.
Színpadias mozdulattal meghajolt.
 – Mindenekelőtt hadd köszönjem meg önnek, Lady Noreen életem
leggyönyörűbb estéjét – kezdte a legsimulékonyabb útonálló modorában.
Közben gyors pillantása végigsiklott a másik kocsin, amiből az imént érkezett
fiatalember kiszállt. Skarlátszínű autómobil, csillogó krómozással. Az ő kocsija!
– Továbbá szeretnék jó éjszakát kívánni.
Azzal egyetlen ugrással a kocsijában termett, lába máris a gázpedált taposta. Az
autó előre lendült. Gerald bénultan állt, a lány viszont nem veszítette el a hidegvérét.
Amint a jármű elsuhant mellette, felkapaszkodott rá. A kocsi meglódult, vakon
bekanyarodott a sarkon, aztán lefulladt a motorja. Noreen még mindig lihegve az
erőfeszítéstől, Edward karjára tette a kezét.
– Szépen kérlek, add ide nekem… Oh, muszáj odaadnod! Tudod, hogy vissza kell
juttatnom Agnes Larellának. Kérlek, légy sportszerű… Hiszen oly gyönyörű estét
töltöttünk együtt… táncoltunk… jó barátok voltunk. Volna szíved megtagadni
tőlem?… Tőlem?
Íme egy olyan nő, akinek a szépségétől megrészegül az ember. Mert ha egyáltalán
létezik ilyen nő, akkor ő az…
Edward különben is alig várta már, hogy megszabadulhasson a nyaklánctól, ami
tulajdonképpen mennyei segítséget nyújtott egy jó tetthez. Előhúzta a zsebéből és
belepottyantottá a lány feléje nyújtott tenyerébe.
– Haverok voltunk – suttogta.
– Ah! – A lány tekintetében furcsa láng gyúlt… majd felizzott.
Aztán váratlanul a férfi felé hajolt. Edward egy pillanatig a karjaiba szorította és
az ajkuk egymásra talált…
Aztán a lány kiugrott az autóból, és a skarlátszínű jármű fékevesztett lendülettel
száguldott tova.
Romantika!
Kaland!
–*–
Karácsony napján éppen delet harangoztak, amikor Edward Robinson belépett a
Claphamben lévő ház parányi nappalijába a hagyományos karácsonyi üdvözléssel.
Maud, aki éppen a karácsonyi koszorút rendezgette, hűvösen fogadta.
– Jól töltötted az időd azzal a vidéki barátoddal? –puhatolózott.
– Nézd – kezdte Edward. – Hazudtam neked. Egy vetélkedőn nyertem ötszáz
fontot, és egy autót vettem belőle. Nem mondtam el neked, mivel tudtam, hogy csak
veszekednél miatta. Szóval megvettem a kocsit, és erről nincs mit tárgyalni. Ez az
egyik dolog. A másik pedig… nem áll szándékomban évekig itt tétlenkedni. A
kilátásaim elég ígéretesek, ezért azt szeretném, ha a jövő hónapban
összeházasodnánk, érted?
– Oh! – szaladt ki bizonytalanul Maud száján.
Ő lenne az?… Lehetséges, hogy ő az?… Edward beszél vele ilyen fölényes,
ellentmondást nem tűrő hangnemben?
– Szóval beleegyezel? – tette fel a kérdést Edward. – Igen vagy nem?
A lány ámulva meredt rá. Tekintetéből tisztelet és csodálat tükröződött. Ez a
pillanat valósággal megrészegítette Edwardot. Elillant a lány türelmes, anyás
modora, mellyel eddig a kétségbeesésbe hajszolta.
 Ugyanúgy nézett rá, mint tegnap éjjel Lady Noreen. De Lady Noreen már a távoli
múlt letűnt alakjának számított a romantika világába, Bianca márkinővel
egyetemben. Ami itt, most történik, az a valóság. Számára itt az igazi nő.
– Igen vagy nem? – ismételte meg a kérdést, egy lépéssel közeledve Maud felé.
– I… igen – dadogta a lány. – De, oh, Edward, mi történt veled? Olyan vagy,
mintha kicseréltek volna.
– Lehetséges – felelte Edward. – Tudod, huszonnégy órán át férfi voltam és nem
egy csúszómászó féreg… és Istenemre mondom, megérte!
Csaknem úgy ölelte karjaiba a lányt, ahogy Bill, a superman tette volna.
– Szeretsz, Maud? Mondd meg nekem, szeretsz?
– Oh, Edward! – sóhajtotta Maud. – Imádlak…
 BALESET

–…Merem állítani… ez ugyanaz a nő… semmi kétség!

Haydock kapitány nagyot sóhajtva nézett a barátja türelmetlen, energikus arcába.
Jobban szerette volna, ha Evans nem ilyen magabiztos és diadalmaskodó.
Hajóskapitányként eltöltött hosszú évei alatt a vén tengeri medvének volt ideje
megtanulni, hogy messze elkerülje az olyan helyzeteket, amelyek nem keresztezik az
érdekeit. Barátjának, Evans nyugalmazott rendőrfelügyelőnek viszont eltérő volt az
életfilozófiája. „A kapott információk alapján cselekedni” – ez volt a kezdeti
időszakának mottója, amit a későbbiekben úgy igyekezett tökéletesíteni, hogy
személyesen igyekezett begyűjteni az információkat. Evans felügyelő tehát
rendkívül eszes, mindig tettre kész rendőrtiszt volt, aki teljes joggal érdemelte ki a
magas rendfokozatát. Foglalkozása terén nélkülözhetetlen ösztöne még jelenleg is
rendületlenül működött tovább, annak ellenére, hogy már nyugállományba vonult a
rendőrség kötelékeiből, letelepedve álmai vidéki házikójában.
– Kifogástalan az arcmemóriám – hangzott az önelégült kijelentés. – Ez a nő
minden kétséget kizáróan Mrs. Anthony. Úgy bizony, Mrs. Anthony. Hiába hívják
jelenleg Mrs. Merrowdene-nek, azonnal tudtam, hogy kiről van szó. Haydock
kapitány idegesen mozgolódott. Evanshez hasonlóan Merrowdene-ék is a közvetlen
szomszédai voltak, és cseppet sem volt ínyére ez a cause célébre, mellyel barátja
azonosította egy a múltban nagy port felverő bűncselekmény elkövetőjét.
– Hiszen oly régen történt… – próbálta tétován lebeszélni.
– Kilenc esztendeje – vágta rá Evans, majd pontosított. – Kilenc esztendeje és
három hónapja. Emlékszel még az ügyre?
– Csak egész halványan.
– Anthonyról kiderült, hogy arzénfogyasztó volt – folytatta Evans. – Ezért aztán a
nőt felmentették.
– Ugyan miért ítélték volna el?
– Való igaz, semmi ok sem lett volna rá a világon. A bizonyítékok alapján más
ítélet nem is születhetett. Abszolút korrekt eljárás volt.
– Akkor semmi probléma – vágta rá Haydock. – Nem is értem, miért foglalkozunk
vele.
– Ki foglalkozik vele?
– A jelek szerint úgy tűnik, hogy te.
– Szó sincs róla.
– Ezt az ügyet végérvényesen lezárták – summázta a kapitány. – Ha Mrs.
Merrowdene-t az élete egyik szerencsétlen szakaszában gyilkosság vádjával bíróság
elé állították, akkor is az a lényeg, hogy felmentették…
– Rendszerint nem szokták szerencsétlennek tartani a felmentett vádlottakat –
vetette ellen Evans.
– Jól tudod, mire gondolok – mérgelődött Haydock kapitány. – Elégedjünk meg
azzal, hogy az a szegény asszony már túljutott azon a megrázó tortúrán, és ne
keverjük fel újra.
Evans nem válaszolt.
 – Ugyan már, Evans, ez a nő ártatlan volt. Ezt magad is elismerted az imént.
– Nem azt mondtam, hogy ártatlan volt, hanem azt, hogy felmentették.
– A kettő ugyanaz.
– Nem minden esetben.
Haydock kapitány, aki éppen a pipáját verte ki a széke oldalán, megállt, és
érdeklődő arckifejezéssel egyenesedett fel.
– Hohó, hohó! Hát innen fúj a szél! – mondta. – Szerinted tehát nem volt ártatlan.
– Ezt nem állíthatom olyan határozottan. Nem tudhatom egész biztosan. Anthony
arzént szedett, amit a felesége szerzett be neki. Aztán egy szép napon túl nagy dózist
vett be. A kérdés az, hogy az ő hibája volt-e, vagy a felesége tehet róla? Mivel erre
senki sem tudott egyértelmű választ adni, így az esküdtszék igen helyesen, kétsége
jeléül, a nő javára döntött. Az eljárás minden részletében helyesen zajlott le, magam
sem találtam benne hibát. Ettől függetlenül jó volna biztosan tudni.
Haydock kapitány figyelme ismét a pipája felé fordult.
– De végtére is ez – mondta vontatottan – már nem a mi dolgunk.
– Ebben nem vagyok olyan biztos…
– De mégis csak…
– Figyelj csak rám egy pillanatra! Ugye emlékszel még rá, mikor Merrowdene a
minap este a laboratóriumban kísérletezgetett…
– Persze. Még említette is az arzén jelenlétét kimutató Marsh-tesztet. Azt mondta,
hogy te nyilván tisztában vagy vele, elvégre a szakmádba vág. Jót derült is rajta. De
ez sem jelent semmit, mert ha gyanakodna valamire, akkor gondosan elkerülné ezt a
témát…
Evans közbevágott.
– Szóval szerinted nem hozza szóba, ha tud róla. Mióta házasok ők? Ugye azt
mondtad, hat esztendeje? Nos, akármibe le merném veled fogadni, miszerint
Merrowdene-nak a leghalványabb sejtelme sincs arról, hogy a felesége azonos a
hírhedt Mrs. Anthonyval.
– És ha rajtam múlik, nem is fogja megtudni soha – vágta rá Haydock kapitány
elszántan.
Evans elengedte a füle mellett a barátja szavait, és kitartóan folytatta.
– A leglényegesebb ponton szakítottál félbe. Ugyebár Merrowdene a March
tesztet követően felhevített a kémcsőben egy bizonyos anyagot, a fémes üledéket
vízben oldotta, aztán ezüst-nitrát hozzáadásával kicsapatta. Ez volt az úgy nevezett
klorátteszt. Jól áttekinthető, könnyen végrehajtható kísérlet. Én azonban puszta
véletlenségből, a következőket olvastam az asztalon fekvő nyitott szakkönyvből: „A
H2SO4 lebontja a klorátokat, Cl4O2 keletkezése mellett. Mivel a hevítésnél heves
robbanás történik, ezért az anyag hűvös helyen tárolandó, és igen csekély
mennyiségben használandó.”
Haydock a barátjára meredt.
– Na és aztán, mit akarsz ezzel mondani?
– Máris rátérek. A foglalkozásom során is végeztünk efféle teszteket… de azok a
tesztek a gyilkosságok felderítését célozták. A tényeket összegezzük – gondosan
mérlegelve valamennyit, és addig boncolgatjuk őket, míg a tévedés valamennyi
lehetőségét ki nem zártuk, ami a tanúk esetleges elfogultságából vagy
pontatlanságából adódik. Az egész eljárás rendkívül bonyolult, sőt egyúttal
veszélyes is. Egy gyilkos ugyanis ritkán elégszik meg egy bűnténnyel. Adj neki elég
időt, ügyelve arra, hogy ne vetődjön rá gyanú árnyéka sem, és előbb-utóbb újabb
gyilkosságot fog elkövetni. Ha teszem azt, elfogunk egy férfit – akiről nem
tudhatjuk, hogy megölte-e a feleségét, vagy sem –, még a bűnjelek sem szólnak
egyértelműen ellene – mi lehet ilyenkor a teendő? Először is kukkantsunk bele a
pasas múltjába – amennyiben úgy találjuk, hogy már több felesége is volt, ráadásul
valamennyien elhunytak – nos, akkor már kijelenthetjük, hogy itt valami bűzlik.
Magunkban persze már tudjuk is! No nem törvényes értelemben mondom, világos,
ugye? Csupán morális bizonyságról beszélek. És ha az ember egyszer már tudja,
akkor rátérhet a bizonyítékok begyűjtésére.
– Na és?
– Térjünk a lényegre. A dolgunk tehát akkor egyszerűbb, ha a gyilkosnak már van
múltja, amit vizsgálatnak vethetünk alá. De mi a helyzet abban az esetben, ha tegyük
fel, az első gyilkosság alkalmával fogjuk el a tettest? Akkor a tesztünktől hiába
várunk eredményt. Amennyiben viszont a gyanúsítottat felmentik… és más néven
kezd új életet, akkor érdekes helyzettel kerülünk szembe. Hiszen felmerül a kérdés,
vajon újabb gyilkosságra vetemedik-e az emberünk, vagy sem?
– Hátborzongató még rágondolni is.
– Még ezek után is az a véleményed, hogy nem a mi dolgunk?
– Miért változtatnék az álláspontomon? Szerintem semmi okod kételkedni Mrs.
Merrowdene ártatlanságában.
A nyugdíjas felügyelő némi hallgatás után lassan folytatta a párbeszédet.
– Mint már említettem, a múltjában nem találtunk semmi kivetnivalót. Ez azonban
nem egészen fedi a valóságot. Volt egy nevelőapja. A lány tizennyolc éves korában
szerelmes lett egy fiatal fickóba – a nevelőapja pedig törvényes jogával élve,
meghiúsította az egybekelésüket. Nem sokkal később a lány sétálni ment a
nevelőapjával egy veszélyes, sziklás partszakaszon, tragikus baleset történt. Úgy
látszik a lány nevelőapja túl közel ment a szakadék széléhez… megcsúszott,
lezuhant és belehalt a sérülésébe.
– Te pedig nyilván úgy véled…
– Baleset történt. Baleset! Anthony arzén-túladagolása sem volt egyéb, mint
baleset. Nem is lett volna belőle bírósági ügy, ha rá nem jönnek, hogy másik férfiú
lapít a háttérben – aki veszélyt szimatolva, persze szépen eloldalgott. A jelek szerint
az asszonykának őt nem sikerült olyan ügyesen meggyőzni az ártatlanságáról, mint
az esküdtszéket. Egy szó, mint száz, Haydock, cseppet sem lennék meglepve, ha
ennek a nőnek a környezetében újabb… baleset történne!
A vén tengeri medve megvonta a vállát.
– Kilenc év telt el azóta. Ugyan miért kellene mostanában újabb „balesettől”
tartani, aminek te tituláltad?
– Egy szóval sem állítom, hogy mostanában. Én úgy gondolom, hogy előbb-utóbb.
Majd akkor, ha kellő motiváció párosul a gyilkolási hajlamhoz. – Haydock kapitány
megvonta a vállát.
– Ami azt illeti, gőzöm sincs, minként akarod ezt megelőzni.
– Nos, őszintén szólva még magam sem tudom – ismerte be Evans sajnálkozva.
– Részemről hagynám a fenébe az egészet – szögezte le Haydock kapitány. –
Semmi jó sem sülhet ki abból, ha az ember mások magánügyébe üti az orrát.
A jó tanács azonban süket fülekre talált a nyugalmazott felügyelőnél. Ő türelmes,
ám határozott ember volt, aki kitartott az elvei mellett. Miután elköszönt a barátjától,
lesétált a faluba, s közben valami sikeres akció lehetőségén törte a fejét. Éppen betért
a postára néhány bélyeget vásárolni, amikor valósággal beleütközött töprengésének
tárgyába, George Merrowdene-be. A hajdani kémia professzor alacsony, álmatag
kinézetű férfiú volt, amolyan galamblelkű, szórakozott emberke. Felismerte és
kedvesen üdvözölte a másikat, majd lehajolt, hogy összeszedje a leveleket, melyeket
az imént az összeütközés következtében a földre ejtett. Evans is lehajolt és ő
bizonyult gyorsabbnak, felkapta a leveleket és bocsánatkérés kíséretében átadta a
professzornak.
Közben a pillantása önkéntelenül a levelekre siklott, és már a legfelső boríték
címzése is megerősíteni látszott a gyanakvását. Az egyik közismert biztosítótársaság
nevét olvasta rajta.
A nyugdíjas felügyelő máris elhatározta magát. A nyíltszívű George Merrowdene
el sem tudta képzelni, minek köszönhető, hogy ő és az egykori felügyelő együtt
sétálnak a faluban, és még kevésbé tudta volna megmagyarázni, hogy miként
terelődött a társalgás éppen az életbiztosításra.
Evansnek természetesen nem okozott különösebb nehézséget, hogy a kívánt
mederbe terelje a beszélgetést. Végül Merrowdene önként, saját akaratából
kottyantotta ki a várt felvilágosítást, miszerint épp most kötött életbiztosítást a
felesége javára. A végén még Evans véleményét is kikérte az érintett
biztosítótársaságot illetően.
– Sajnos egyik-másik üzleti vállalkozásom balul ütött ki, s emiatt gyérebben
csordogálnak a jövedelemforrásaim – magyarázta a professzor. – Így aztán, ha ne adj
Isten, történne velem valami, a feleségem roppant nehéz anyagi helyzetbe kerülne.
Ezzel az életbiztosítással viszont elhárítottam a veszélyt.
– A felesége nem ellenezte az ötletet? – kérdezte odavetőleg Evans. – Elvégre
egyik-másik asszony nem rajong az ilyesmiért, mivel úgy vélik, hogy balszerencsét
okoz.
– Oh, Margaret sokkal gyakorlatiasabb asszony annál – válaszolta Merrowdene
mosolyogva. – És cseppet sem babonás. Sőt, ha jól emlékszem, eredetileg éppen az ő
ötlete volt. Tudja, zavarta őt, hogy sokat nyugtalankodtam miatta.
Ezzel Evans birtokába jutott az annyira kívánt információnak. Rövidesen
elköszönt a professzortól és baljóslatú ábrázattal távozott. Néhány héttel a halála
előtt a néhai Mr. Anthony is kötött életbiztosítást a felesége javára.
Mivel nyomozóként hozzászokott, hogy az ösztöneire támaszkodjon, így ezúttal is
teljesen biztos volt magában. Ám az már egészen más kérdés, hogy miként vigye
dűlőre a dolgot. Nem vértől csepegő kézzel akarta letartóztatni a gyilkost, jobban
szerette volna megelőzni a készülő bűntettet, és ez egész más, jóval nehezebb
feladat.
Egész nap gondterhelten törte a fejét. Délután a falu főterén a Primrose Szövetség
Fesztiválját tartották és Evans is részt vett a különféle vetélkedőkön: a pénz-
dobáláson, egy sertés súlyának megbecsülésén, a kókuszdió-hajításon, de még játék
közben sem tűnt el arcáról a töprengő kifejezés. Sőt, a későbbiekben fél koronát
fizetett Zárának, a kristálygömbös jósnak, miközben magában mosolygott, mert
eszébe jutott, hogy a szolgálati ideje során milyen sokszor kezdeményezett eljárást a
jósnők, jövendőmondók ellen.
Oda se nagyon figyelt a jósnő magas éneklő hangjára, míg egy mondat befejezése
kizökkentette és felébresztette a figyelmét.
–…és rövidesen… egészen rövid időn belül, élethalál dolgában kell döntenie…
Egy személy életéről vagy haláláról fog határozni.
– Kifejtené részletesebben? – kérte Evans.
 – Egy fontos döntésről van szó… el kell döntenie valamit. De nagyon óvatosnak
kell lennie… nagyon, nagyon óvatosnak… mert ha hibázik… ha csak a legcsekélyebb
hibát elköveti…
– Mi lesz akkor?
A jósnő teste megremegett. Evans tisztában volt azzal, hogy se füle, se farka az
egész halandzsának, mégis nagy hatást tett rá a jóslat.
– Figyelmeztetnem kell, hogy nem hibázhat. Mert világosan látom, hogy mi lenne
egy esetleges hiba eredménye: a halál…
Furcsa. Átkozottul furcsa. Halál. Furcsa, hogy éppen ezt emlegeti a jósnő.
– Amennyiben tehát hibázok, annak halálos következménye lesz. Erre gondolt?
– Pontosan.
– E szerint akkor – mondta Evans, miközben felállt és odanyújtotta a jósnőnek a
fél koronát – gondosan ügyelnem kell arra, hogy ne hibázzak, ugye?
Meglehetősen könnyed hangnemben beszélt, de amint elhagyta a sátrát, mereven
összeszorította az ajkait. Mondani könnyű… ám annál nehezebb megtenni. Már
pedig nem szabad meginognia. Végtére is egy élet, egy sebezhető emberi élet múlik
rajta.
És senki sincs, aki segítségére lehetne. A távolabb álldogáló barátjára, Haydockra
esett a pillantása. Ezúttal rá sem számíthat. „Ne avatkozzunk mások
magánügyeibe”, ez volt Haydock jelmondata. Ezt a mottót viszont erre az esetre
nem lehet alkalmazni.
Haydock kapitány egy nővel társalgott. Miután elköszöntek egymástól, az
asszony Evans felé indult. A felügyelő most már felismerte benne Mrs. Merrowdene-
t. A férfi gyorsan határozott és elállta az asszony útját.
Mrs. Merrowdene igen csinos nő volt. A homloka magas és sima, barna szemei
éleken csillogtak, kiemelve ártatlan arckifejezését. Középen elválasztott, vállaira
omló hajával egy olasz madonnára emlékeztetett. Meglehetősen mély zengésű,
álmatag hangja volt.
Kihívó, elégedett mosollyal mérte végig Evanst.
– Egy pillanatra azt hittem, hogy maga Mrs. Anthony… pardon, Mrs.
Merrowdene – szólította meg a férfi félszegen.
Természetesen tudatosan hibázott, miközben merőn figyelte az asszony
reakcióját. Látta, amint a szemei elkeserednek, hallotta gyorsuló lélegzését. A
tekintete azonban továbbra sem árult el semmit az érzelmeiről. Rezzenéstelen
büszkeséggel nézett szembe a felügyelővel.
– A férjemet keresem – szólalt meg csendesen. – Nem látta valahol?
– Arra felé sétált, amikor utoljára láttam.
Egymás mellett lépdeltek a jelzett irányban, s közben csendesen, kellemesen
csevegtek. A felügyelő csodálata egyre nőtt az asszony iránt. Micsoda higgadt
teremtés! Micsoda önuralom! Rendíthetetlen biztonsággal tartja magát. Az biztos,
hogy figyelemreméltó nő… ráadásul nagyon veszélyes. A legcsekélyebb kétség sem
férhetett hozzá… ez az asszony igen veszélyes.
Továbbra is zavarban volt, annak ellenére, hogy az első lépésével elégedett volt.
Elvégre a nő tudomására hozta, hogy felismerte. Ezzel óvatosságra készteti, és
elriaszthatja attól, hogy elhamarkodottan cselekedjen. Igen ám, de ez még nem oldja
meg a Mr. Merrowdene-nel kapcsolatos problémáját. Ha legalább figyelmeztetni
tudná valahogyan…
 Az alacsony emberke éppen a pénzdobás során nyert porcelánbabát szemlélgette
szórakozottan, amikor odaléptek hozzá. A felesége megkérdezte, mit szólna hozzá,
ha hazamennének, mire a férfi lelkes egyetértését fejezte ki. Mrs. Merrowdene a
felügyelőhöz fordult:
– Nem jönne velünk egy békés teázgatásra, Mr. Evans?
A férfi úgy érezte, hogy valami rejtett kihívás érződik az asszony hangjából.
– Nagyon jól esne, köszönettel elfogadom a meghívást, Mrs. Merrowdene.
Hármasban indultak tovább, miközben közömbös, hétköznapi dolgokról
társalogtak. Melegen sütött a nap, gyengéd szellő fújdogált, békés nyugalom honolt
mindenütt.
– A szobalányunk is kimenőt kapott a fesztiválra, – magyarázta Mrs.
Merrowdene, miután megérkeztek a bájos, ódon házacskához. Az asszony átment a
szobájába, levetette a kalapját, majd visszatért, hogy feltegye a teavizet a kis ezüst
kannába. A tűzhely melletti polcról levett három kis csészét, és ugyanannyi
csészealjat.
– Egészen különleges kínai teát fogyasztunk – tájékoztatta az asszony – és ezekből
az ugyancsak kínai csészécskékből isszuk.
Hirtelen elhallgatott, belenézett az egyik csészébe, aztán mérges kifakadással
kicserélte.
– George… igazán nem kellene ezt csinálnod… olyan kellemetlen szokás. Már
megint ezeket a csészéket használtad.
– Igazán sajnálom, drágám – dadogta a professzor bocsánatkérően. – De hát pont
megfelelő a méretük. Már rendeltem ilyen kisméretű edényeket, de még nem
érkeztek meg.
– Egy szép napon még mindannyiunkat megmérgezel – fenyegette félig-meddig
komolyan a felesége. – Mary ráakad a csészékre a laboratóriumban, idehozza és
elmulasztja kimosni, hacsak nem túl mocskosak. A minap például kálium-cianidot
tartottál az egyikben. George, ez tényleg iszonyúan veszélyes!
Merrowdene bosszankodni kezdett.
– Mary semmit sem hozhat ki a laboratóriumból. Ott semmihez sem szabad
hozzányúlnia.
– De sok esetben ott hagyjuk a csészéket, amikor a laborban teázunk. Honnan
tudhatná ő, hogy melyik csésze hová való? Gondolkodj már egy kissé logikusan,
drágám!
A professzor sértődötten bevonult a laboratóriumba, miközben az orra alatt
dünnyögött valamit. Mrs. Merrowdene pedig mosolyogva forró vizet öntött a teára,
majd elfújta a lángot a kis ezüstkarma alatt.
Evans értetlenül szemlélte a jelenetet. Aztán mégis felébredt benne valami
halvány sejtelem. Úgy tűnt, hogy Mrs. Merrowdene az imént valami rejtélyes okból
fellebbentette a fátylat a szándékáról. Így történne a következő „baleset”? És
mindezt azért hozta szóba, hogy idejében gondoskodjék az alibijéről? Mégiscsak
butaság lenne tőle, mivel azelőtt még…
Hirtelen majd elállt a lélegzete. Az asszony kitöltötte a teát a három csészébe. Az
elsőt odatette Evans elé, a másodikat maga elé helyezte, a harmadikat pedig a
kandalló mellett álló asztalkára, mely mellett ott volt a szék, melyen a férje szokott
ülni. Miközben az utolsó csészét letette a kis asztalra, különös mosolygás bujkált a
szája szegletében. Ezzel a mosollyal leplezte magát.
A felügyelő most már biztos volt a dolgában!
 Csakugyan rendkívüli ez a nő – és milyen veszedelmes. Nem húzza, halogatja a
dolgot, még a felkészülésre sem vesztegeti az idejét. Már ma délután… éppen ezen a
délután… ráadásul pont őt szemelte ki tanúnak. A nő merészségétől elállt a
lélegzete.
Ügyesen kieszelte… de még milyen fenemód ügyesen. Ő pedig hiába próbálkozik,
semmit sem fog tudni bebizonyítani. Az asszony nyilván arra számít, hogy
Evansben nem ébred fel a gyanú „oly hirtelen” történik majd az egész. Ez az asszony
ugyanolyan villámgyorsan cselekszik, ahogy gondolkodik.
A felügyelő vett egy mély lélegzetet és előrehajolt.
– Mrs. Merrowdene, hogy őszinte legyek, én elég furcsa fickó vagyok. Mit szólna
hozzá, ha megkérném, hogy teljesítse egy különös kérésemet?
Az asszony kérdő pillantásában nyoma sem látszott a gyanakvásnak.
Evans felügyelő felállt, elvette az asszony előtt lévő csészét, és odasétált vele az
asztalkához, ahol kicserélte a másikkal, amit aztán odavitt és letett az asszony elé.
– Szeretném, ha azt inná meg.
Tekintetük keresztezte egymást. A nő pillantása rezzenéstelen, kiismerhetetlen
volt. De lassan minden szín kifutott az arcából.
Kinyújtotta a kezét és felemelte a csészét, Evans lélegzet-visszafojtva figyelt. Mi
van, ha mégis tévedett?
Mrs. Merrowdene ajkához emelte a csészét… majd a döntő pillanatban
összerázkódott, előrehajolt és az egyik páfrány cserepébe öntötte a tartalmát. Aztán
hátradőlt és kihívó pillantással mérte végig a férfit.
A felügyelő mély, megkönnyebbült sóhajjal ült vissza a helyére.
– Nos? – érdeklődött az asszony.
A hangja megváltozott. Gúnyosabb… kihívóbb lett. A férfi viszont higgadt, józan
hangon válaszolt.
– Maga igazán értelmes nő, Mrs. Merrowdene. Így biztosra veszem, hogy
megértjük egymást. A múlt eseményei… nem ismétlődhetnek meg újra. Őszintén
remélem, hogy érti, mire gondolok.
Az asszony higgadt, kifejezéstelen hangon beszélt. A felügyelő elégedett
bólintással nyugtázta. Ez is azt bizonyítja, hogy okos nő, nem akarja, hogy
felakasszák.
– Hadd ürítsem csészémet a maga és a férje hosszú életére – mondta Evans
jelentőségteljesen, azzal ajkához emelte a csészét és kiszürcsölte a teáját.
Hirtelen megváltozott az arca, iszonyúan eltorzultak a vonásai… megpróbált
feltápászkodni… üvölteni… Egész teste megfeszült… az ábrázata bíborszínűvé vált.
Visszazuhant a székébe, a teste elernyedt… már csak a lábai vonaglottak görcsösen.
Mrs. Merrowdene előrehajolva figyelte. Az ajkán mosolygás suhant át. Halkan,
szinte gyengéden szólt a felügyelőhöz.
– Végzetes hibát követett el, Mr. Evans. Abban a tévhitben ringatta magát, hogy
George-ot akarom megölni… Mekkora baklövés volt magától… micsoda ostobaság!
Pár pillanatig némán ült, a halott férfira meredve, a harmadikra, aki megpróbálta
keresztezni az útját, hogy elválassza attól a férfitől, akit szeretett.
Aztán ismét elmosolyodott. Most jobban hasonlított a madonnára, mint valaha.
Aztán hangosan felkiáltott:
– George, George!… Oh, gyere már ide! Attól tartok, szörnyű baleset történt!…
Szerencsétlen Mr. Evans…
 JANE MUNKÁT KERES

Jane Cleveland összehajtogatta a Daily Leader lapjait, majd felsóhajtott. Mély, a

legbelsőbb énjéből fakadó sóhaj volt ez. Aztán rápillantott az asztal márványlapjára,
a pirítóson trónoló főtt tojásra, meg a kis csésze teára. Nem azért tette, mintha nem
lett volna éhes. Ez távol állt a valóságtól, Jane ugyanis rendkívül éhes volt. Úgy
érezte, hogy pillanatok alatt be tudna kebelezni akár másfél fontnyi bifszteket sült
burgonyával, s ha lehet, franciababbal. Aztán az egészet leöblítené valami tüzes
borocskával – sokkal inkább, mint holmi teával.
De a hozzá hasonló labilis pénzügyi helyzetben lévő fiatal nőknek nem áll
módjukban válogatni. Jane még szerencsésnek mondhatta magát, hogy módjában
állt főtt tojást rendelni egy csésze teával. Abban viszont már cseppet sem lehetett
biztos, hogy másnap is képes lesz ugyanerre. Nem túl valószínű, hacsak…
Ismét a Daily Leader hirdetései felé fordította a figyelmét. Őszintén szólva Jane a
munkanélküliek népes táborához tartozott, és ez a helyzet lassan már kritikussá vált.
Az osztályon aluli éttermet vezető elegáns hölgy máris gyanakvó pillantásokkal
kezdte méregetni történetünk ifjú hősnőjét.
– Mindennek dacára – mondta magában Jane, miközben méltatlankodva húzta fel
a szemöldökét, ami szokásává vált az utóbbi időben – én akkor is intelligens vagyok,
csinos és iskolázott. Mi egyebet várhatna még az embertől bárki is?
A Daily Leader álláshirdetései szerint a következőkre lett volna kereslet: nagy
szakmai gyakorlattal rendelkező gyors- és gépírónőre, pályázat útján kiválasztandó
üzlethálózati igazgatóra, természetesen bizonyos befektethető tőkével,
csirkefarmhoz részvényesre (némi tőke természetesen ehhez is szükségeltetett), no
meg számtalan szakácsra, cselédre meg szobalányra – de főleg szobalányra.
– Végtére is azt sem bánnám, ha szobalányként kellene megkeresnem a
kenyeremet – folytatta az elmélkedést Jane. – Csakhogy úgy fest a helyzet, hogy
megfelelő gyakorlat híján senki nem alkalmazna. Beállíthatnék valahová, mint egy
ambiciózus fiatal fruska… de ami azt illeti, az ilyen igyekvő lánykának bagóval
szúrják ki a szemét fizetés gyanánt.
Újabb mély sóhaj kíséretében ismét maga elé tette az újságot és egészséges fiatal
szervezetének minden hevességével megrohamozta a főtt tojást.
Miután az utolsó falatot is lenyelte, lapozott egyet az újságban, majd a
„Rászorulók” és „Személyes” rovatot kezdte tanulmányozni, miközben a teáját
kortyolgatta. Mindig a „Rászorulók” rovatába vetette az utolsó reményét. Egy női
hirdető elfogadható árat fizetett használt ruhákért. A „hölgyek” ruhatárát saját
lakásukon vizsgálják át, közölte a hirdetés. Akadtak urak, akik „MINDENT veszek –
de főként FOGSORT” jeligével hirdettek. De akadtak rangos hölgyek, akik nevetséges
összegért kínálgatták a bundájukat, mivel külföldre utaznak. De hirdetett ebben a
rovatban szorult helyzetbe került egyházfi, keményen robotoló özvegy, obsitos
katonatiszt egyaránt. Valamennyien pénzt szerettek volna szerezni, ötven és kétezer
font között. És ekkor Jane tekintete hirtelen megakadt egy hirdetésen, betette a
teáscsészét és újra elolvasta a hirdetést.
 – Minden bizonnyal kell lenni benne valami trükknek – mormogta magában. – Az
efféle hirdetéseknek mindig van valami rejtett trükkje. Tehát nem árt az óvatosság.
Ám ettől még…
Jane Cleveland figyelmét a következő apróhirdetés keltette fel:

„Keresünk egy olyan huszonöt és harminc év közötti fiatal hölgyet, akinek a

szeme sötétkék, haja világos-szőke, szempillája és szemöldöke fekete, az orra egyenes,
termete karcsú, magassága százhetven centiméter körüli, arcmimikája átlagon felüli,
és beszéli a francia nyelvet. Amennyiben úgy érzi, hogy megfelel a
követelményeinknek, akkor du. 5 és 6 között keressen fel bennünket az Endersleigh
Street 7 szám alatt, ahol a számára előnyös információkkal várjuk.”

– Íme Rafinált Gwendolen, avagy miként rontatnak meg a fiatal leánykák –

dünnyögte Jane az orra alatt. – Az bizonyos, hogy nagyon óvatosan kell eljárni.
Végtére is számos változata lehet egy efféle dolognak. Azért mégis kíváncsi lennék
rá… Mindenesetre leltározzuk fel saját kínálatomat.
Késedelem nélkül neki is látott.
– Huszonöt és harminc év közötti nőt keresnek – jómagam huszonhat vagyok.
Sötétkék szem, ez stimmel. Világosszőke haj… fekete szempilla és szemöldök, ez is
adott. Egyenes orr? Iiigen… éppenséggel rá lehet fogni, hogy viszonylag egyenes.
Szóval nem görbe és nem is pisze. Az alakom karcsú… sikerült megőriznem a
karcsúságomat. A magasságom ugyan csak százhatvannyolc centi, de végtére is
viselhetek magas sarkú cipőt. Hogy milyen az arcmimikám?… Hát nem valami
csodás, viszont jó hangutánzó vagyok, és angyali tökéllyel beszélek franciául, illetve
úgy, mint egy született francia. Összességében tehát, ha úgy vesszük, minden
követelménynek megfelelek. Szóval elájulhatnak a gyönyörtől, amint megjelenek.
Rajta, Jane Cleveland, menj, láss és győzz!
Jane immár megszilárdult elhatározással kitépte a hirdetést és a kézitáskájába
csúsztatta. Aztán újult önbizalommal a hangjában kérte a számláját.
Öt óra előtt öt perccel Jane-t már az Endersleight Street környékén láthatjuk
viszont. Az Endersleight Street igazából csak egy kis utcácska volt, két széles sugárút
közé ékelődve, az Oxford Cirkusz szomszédságában. Szürke, de tiszteletet
parancsoló környék volt ez.
A hetes számú ház semmiben sem különbözött a többi szomszédos épülettől.
Mintha csupa irodaházból állt volna az egész utca.
Amint Jane körülnézett, nyomban rá kellett döbbennie, hogy koránt sem ő az
egyetlen kék szemű, szőke hajú, egyenes orrú, karcsú, huszonöt és harminc közötti
lány London szerte. Úgy tűnt, a város tele van hasonló paraméterű lányokkal, mivel
legalább negyvenen vagy talán ötvenen is tolongtak az Endersleight Street 7 számú
ház előtt.
– Szóval ilyen nagy a konkurencia – állapította meg Jane. – Akkor jó lesz mielőbb
beállni a sorba.
Így is tett, és éppen idejében, mert máris három újabb lány bukkant fel az utca
sarkán. Jane azzal próbálta lekötni magát, hogy alaposan szemrevételezte a
közvetlen szomszédait, a hirdetés kritériumainak szempontjából. Elégedetten
nyugtázta, hogy mindegyiküknél sikerült valami eltérést találnia – szőke szempillát
fekete helyett, szürke szemet kék helyett, természetes szőkeség helyett
mesterségeset, az orrok egészen széles skálájú kollekcióját, no meg olyan termetű
lányokat, akiket csak a legnagyobb jó indulattal lehetett volna karcsúnak nevezni.
Így aztán érthető, ha Jane egyre jobb kedvre derült.
– A jelek szerint ugyanolyan jó esélyekkel indulok, mint bármelyik jelentkező –
mormogta magában. – Most már igazán kíváncsi vagyok, hogy mire megy ki az
egész. Remélem, valami klassz szépségverseny.
Közben a sor lassan, de folyamatosan araszolt előre. Aztán egyszerre csak a ház
belsejéből is megindult a lányok szembe jövő áramlata. Némelyikük a vállát
vonogatta, mások csak mosolyogtak.
– Nem feleltek meg – állapította meg Jane titkos kárörömmel. – Remélem, nem
töltik be a helyet, mielőtt rám kerülne a sor.
A várakozók oszlopa rendületlenül haladt előre. Egyesek ideges pillantásokat
vetettek a zsebtükrükbe, mások az orrukat púderezték, de sokan használtak
ajakrúzst is.
Kár, hogy nincs egy valamivel csinosabb kalapom – mondta magában Jane
lehangoltan.
Aztán végre ő is sorra került. A ház kapuja mögött egy üvegajtó következett,
melyen a Messrs. Cuthbertsons felirat állt. A jelentkezők egymás után léptek be ezen
az ajtón. Most Jane-re került a sor.
Az ajtó mögött egyféle külső iroda volt, bizonyára a tisztviselők számára. A túlsó
végén újabb üvegajtó várta a hirdetésre jelentkező lányok sokaságát. Jane-t ezen át
egy kisebb helyiségbe irányították. Hatalmas íróasztal terpeszkedett benne, mely
mögött egy középkorú, éles szemű férfiú ült, kifejezetten dús, idegesnek tűnő
bajusszal. A férfi tekintete végigsiklott Jane-n, aztán a szoba bal oldalán lévő ajtóra
mutatott.
– Kérem, várakozzon odabent – mondta recsegő, érdes hangon.
Jane engedelmeskedett. A helyiségben, ahová belépett, már többen várakoztak. Öt
lány üldögélt ott, mereven bámulva egymást. Jane nyomban rájött, hogy átjutott az
első rostán és ettől sokkal jobban kezdte érezni magát. Magában el kellett ismernie,
hogy ez az öt lány, akár csak ő maga, maradéktalanul megfelelt a hirdetés
követelményeinek.
Telt, múlt az idő. E közben a lányok sora áthaladt a külső irodán. A többségüket
elutasították, és a folyosó túloldalán lévő másik ajtón át távozhattak, de néha-néha
egy-egy új kiválasztott is érkezett, a válogatott gyülekezők számát növelve. Fél hétre
már tizennégy lány szorongott a szűk helyiségben.
Jane hangok mormogását hallotta a belső irodából, aztán megjelent az ajtóban egy
külföldies kinézésű úr, akit a katonás bajusza miatt „ezredesnek” nevezett el
magában.
– Ha nincs ellenükre, hölgyeim, most egyenként szeretnék elbeszélgetni egy kicsit
önökkel – mondta. – Mégpedig érkezési sorrendben.
Így Jane-re természetesen hatodikként került sor. Újabb húsz percnyi várakozás
után szólították. Az „ezredes” háta mögött összekulcsolt kezekkel állt. Néhány
gyorsan feltett kérdéssel ellenőrizte a francia nyelvtudást, majd megmérte a
magasságát.
– Könnyen lehet, mademoiselle – közölte franciául –, hogy magára esik a
választás. Ez persze még nem biztos, csak lehetséges.
– Megkérdezhetném, hogy pontosan miről is volna szó?
A férfi megvonta a vállát.
 – Ezt egyelőre még nem árulhatom el. De ha maga lesz a végső kiválasztott, akkor
majd megtudja.
– Ez eléggé titokzatosan hangzik – vélte Jane. – Kétlem, hogy bármit is elvállalnék
anélkül, hogy tudnám, miről is van szó. Legalább annyit áruljon el, hogy a
színpaddal kapcsolatos-e a dolog?
– A színpaddal? Egyáltalán nincs vele összefüggésben.
– Oh! – szaladt ki Jane ajkán a csodálkozás felkiáltása. A férfi egész idő alatt
éberen figyelte.
– Maga értelmes nőnek tűnik. De vajon bízhatunk-e a diszkréciójában?
– Remélem, vagyok olyan diszkrét, mint amilyen intelligens – hallatszott Jane
higgadt válasza. – Hallhatnék valamit a várható jövedelemről?
– Nos, az összeg… amit egyetlen napért fizetünk, akár a kétezer fontot is elérheti.
– Ejha! – suttogta Jane elhalóan, annyira megdöbbentette a hallott összeg
nagysága.
Az „ezredes” újra beszélni kezdett.
– Egy másik ifjú hölgyet is kiválasztottam már. Mindketten egyformán
alkalmasnak tűnnek a feladatra. De a többiek közül is lehetnek még, akikkel eddig
nem beszéltem. A továbbiakra vonatkozóan megkapja tőlem az utasításokat.
Egyébként ismeri a Harridge's Hotelt?
Jane-nek újra elakadt a lélegzete. Ki ne ismerné Angliában a Harridge's Hotelt? A
híres szállodát, mely ugyan szerényen bújt meg a Mayfair egyik mellékutcájában,
mégis nemesek sokasága, sőt királyi családok tagjai látogatták. Éppen aznap reggel
olvasott az Osztravai Pauline nagyhercegnő odaérkezéséről. Állítólag egy nagy üzlet
megnyitására jött, az orosz menekültek megsegítésére, és természetes a Harridge's-
ben szállt meg.
– Természetesen – válaszolta Jane az „ezredes” kérdésére.
– Nagyon helyes. Menjen oda és keresse Streptitch grófot. Küldje fel neki a
névjegyét… van névjegye?
Jane előhúzott egyet a kézitáskájából. Az „ezredes” átvette tőle, és parányi „P”
betűt írt az egyik sarkába, majd visszaadta a lánynak a névjegyét.
– Ez a biztosíték, hogy a gróf fogadja. Ebből fogja tudni, hogy én küldtem. A
végső döntés már rajta múlik… és még valaki máson. Amennyiben úgy határoz,
hogy magára esik a választás, akkor ismerteti magával a feladat körülményeit, s
aztán már csak magán múlik, hogy elfogadja-e, vagy visszautasítja az ajánlatot.
Rendben lesz így?
– Nekem tökéletesen megfelel – válaszolta Jane.
Csak miután kiért az utcára, akkor fejezte be a mondatot. – Legalábbis addig,
amíg rá nem jövök a benne lapuló csalafintaságra. Mert egész biztos rejlik valami a
háttérben. A semmiért nem adnak ennyi pénzt. Alighanem valami bűntényről lehet
szó. Csakis ilyesmi lehet mögötte.
Jane-t feldobta a gondolat, mivel nem érzett semmi kivetnivalót egy szerényebb
bűnténnyel szemben. Az utóbbi időben az újságok oldalai tele voltak a különböző
női banditák eredményes akcióival. Már Jane fejében is megfordult a gondolat, hogy
ezt az utat választja, ha semmi más nem sikerülne.
Növekvő izgalommal lépett be a Harridge's előkelő csarnokába, miközben egyre
nagyobb szükségét érezte egy szép, új kalapnak.
Bátorságát összeszedve odalépett a recepcióhoz, előhúzta a névjegyét és a tőle
telhető legnagyobb határozottsággal közölte, hogy Streptitch gróffal óhajt beszélni.
Úgy érezte, hogy a recepciós meglehetős érdeklődéssel méri végig. Mindenesetre
elvette a névjegyét, és halk suttogással kiadott rövid utasítás kíséretében – amiből
Jane egy szót sem értett – továbbítana az egyik szállodainassal. Az inas rövidesen
visszatért és megkérte Jane-t, hogy kövesse. Felmentek a liften, aztán végig egy
folyosón, végül egy jókora dupla ajtó előtt álltak meg, ahol a szállodainas
bekopogott. Egy pillanattal később Jane egy tágas teremben találta magát, egy szőke
szakállú, vézna termetű férfival szemben, aki vékony ujjai között tartotta a
névjegyét.
– Miss Jane Cleveland – olvasta vontatottan. – Jómagam pedig gróf Streptitch
vagyok.
Hirtelen szétnyitotta az ajkait, feltárva két egyenletes, fehér fogsort. Ez feltehetően
mosoly akart lenni, a férfi arckifejezéséből azonban teljességgel hiányzott minden
érzelem.
– Tehát a hirdetésünkre jelentkezett – folytatta a gróf. – És a jó Kranin ezredes
küldte hozzám.
Szóval csakugyan ezredes – állapította meg Jane, aki tökéletesen elégedett volt a
következtetését illetően és bólintott.
– Ha megengedi, feltennék néhány kérdést.
Meg sem várva a lány beleegyezését, egész sor kérdést intézett Jane-hez.
Érdeklődése sokban hasonlított Kranin ezredes faggatózásához. Úgy tűnt, a lány
válaszai kielégítően hatnak rá, mert egyszer-kétszer bólintott közben.
– Arra kérném mademoiselle, hogy lassan sétáljon el az ajtóig, majd vissza.
– Talán azt akarják, hogy manöken legyek, – gondolta Jane, miközben eleget tett a
kérésnek. – De egy manökennek aligha fizetnének kétezer fontot. Ennek ellenére
mégis jobban teszem, ha egyelőre nem kérdezősködöm.
Sterptitch gróf összevonta a szemöldökét és idegesen dobolt az asztalon fehér
ujjaival. Aztán hirtelen felpattant, kitárta a szomszédos szoba ajtaját és néhány szót
váltott valakivel, aki eddig nyilván ott várakozott.
Miután visszatért a székéhez, egy alacsony, középkorú nő jelent meg az ajtóban,
becsukva maga mögött. A kövér és kifejezetten csúnya asszony, meglehetősen fontos
személyiség benyomását keltette.
– Nos, Anna Michaelovna – szólította meg a gróf. – Mi a véleménye?
A hölgy olyan alapos tanulmányozásnak vetette alá Jane-t, mintha a lány egy
panoptikum viaszfigurája lett volna. Köszönéssel viszont nem fárasztotta magát.
– Azt hiszem, megfelelő – mondta ki végül a szentenciát. – Bár a szó szoros
értelmében vett valóságos hasonlóság meglehetősen csekély. Az alakja még a
hajszíne viszont tökéletes, jobb, mint az eddigiek közül bármelyiké. Magának mi a
véleménye, Fjodor Alexandrovitch?
– Egyetértek önnel, Anna Michaelkovna.
– Beszél franciául?
– Méghozzá kitűnően.
Jane kezdte egyre kellemetlenebbül érezni magát. Mivel úgy tűnt, hogy e két
ember közül egyiknek sem jut eszébe, hogy emberi lénynek tekintse.
– De vajon bízhatunk-e a diszkréciójában? – kérdezte a hölgy, miközben mereven
bámulta a lányt.
– A hölgy Poporensky hercegnő – közölte Sterptitch gróf Jane-nel franciául. – És
az iránt érdeklődik, hogy hajlandó-e biztosítani bennünket a diszkréciójáról?
Jane a hercegnőnek címezte a válaszát.
 – Amíg nem kaptam magyarázatot arra nézve, hogy pontosan miről is volna szó,
addig semmit sem ígérhetek.
– Más sem mondhatna egyebet az ő helyében – jegyezte meg a hercegnő. – Egész
intelligensnek tűnik a kicsike, Fjodor Alexandrovitch… illetve jóval intelligensebb,
mint az eddigiek. Mondja csak, kicsikém, ugyanilyen bátor is?
– Ezt nem tudhatom – válaszolta Jane értetlenül. – Nem rajongok érte
különösebben, ha bántanak, de azért el tudom viselni.
– Ah! Nem erre gondoltam. Az érdekelne, hogy miként viszonyul a
veszélyhelyzetekhez?
– Óh! – kiáltotta Jane. – Veszély, az jöhet! Kedvelem a kockázatos szituációkat.
– No és milyen az anyagi helyzete? Szeretne sok pénzhez jutni?
– Próbálják csak ki – vágta rá Jane érezhető lelkesedéssel.
Streptitch gróf és Poporensky hercegnő pillantása találkozott, aztán szinte
egyszerre bólintottak.
– Elmondhatom neki, hogy miről van szó, Anna Michaelovna? – érdeklődött a
férfi.
A hercegnő a fejét rázta.
– Inkább ne, ezt őfelsége személyesen kívánja megtenni.
– Szerintem szükségtelen… cseppet sem tartom bölcs dolognak.
– Egyértelműen ez az utasítása. Amint maga végzett vele, be kell vezetnem hozzá
a lányt.
Sterptitch megvonta a vállát. Láthatóan nem volt megelégedve, de azt is észre
lehetett venni, hogy nem kíván szembeszállni a paranccsal. Jane-hez fordult.
– Poporensky hercegnő bemutatja magát Pauline nagyhercegnő Őfelségének.
Nincs mitől tartania.
Jane-nek eszébe sem volt félni. Sőt örömmel töltötte el a gondolat, hogy rövidesen
bemutatják egy valódi, eleven nagyhercegnőnek. Jane-ben nyoma sem volt a
szocialista érzelemnek. Pillanatnyilag még a kalapja állapota miatti aggodalmáról is
megfeledkezett.
Poporensky hercegnő mutatta az utat. Totyogó járásában – még az erősen
hízásnak indult testalkata ellenére is – sikerült megőriznie némi előkelőséget.
Áthaladtak a szomszédos szobán, ami valamiféle előtér gyanánt használtak, aztán a
hercegnő bekopogtatott a szemközti falon levő ajtón. Bentről egy hang válaszolt a
kopogtatásra, mire a hercegnő kinyitotta az ajtót és belépett, Jane pedig szorosan a
nyomában haladt.
– Madame, engedje meg, hogy bemutassam Miss Jane Clevelandet – mondta a
hercegnő komoly hangon.
A fiatal hölgy, aki a szoba túlsó végében ült egy széles karosszékben, felugrott és
odarohant hozzájuk. Egy-két pillanatig átható pillantásokkal méregette Jane-t, aztán
vidáman felkacagott.
– De hiszen ez csodálatos, Anna! – lelkendezett. – Álmomban sem mertem volna
hinni, hogy ilyen jól sikerül a dolog. Lássuk csak, hogy festünk egymás mellett.
Megfogta Jane karját és magával vonszolta a falra erősített, földig érő tükörhöz.
– Látja? – kiáltotta örömmel. – Tökéletes a hasonlóság!
És valóban, amint Jane első ízben rápillantott Pauline nagyhercegnőre, kezdte
sejteni, mire megy ki a játék. A nagyhercegnő is fiatal nő volt, legfeljebb egy-két
évvel lehetett idősebb Jane-nél. Pontosan olyan árnyalatú volt a szőke haja, mint az
övé, és ugyanolyan karcsú az alakja is. Talán egy picivel lehetett nála magasabb.
Most, hogy így egymás mellett álltak, egészen feltűnő volt a köztük levő hasonlóság,
ami még az apróbb részletekben is megnyilvánult.
A nagyhercegnő úgy tapsikolt, mint egy vidám, fiatal fruska.
– Ennél jobb már nem is lehetne – jelentette ki elégedetten. – Anna kérem,
gratuláljon a nevemben Fjodor Alexandrovitch-nak. Kiváló munkát végzett.
– Ami azt illeti, Madame – mormogta a hercegnő csendesen –, ez az ifjú hölgy
még azt sem tudja, hogy mit kívánunk tőle.
– Ja, igaz – mondta a nagyhercegnő valamelyest higgadtabban. – Erről egészen
megfeledkeztem Rendben van, máris tájékoztatom. Most pedig hagyjon magunkra,
Anna Michaelovna.
– De Madame…
– Azt mondtam, hagyjon magunkra!
Dühösen toppantott a lábával, ám Anna Michaelovna ennek ellenére is csak
vonakodva hagyta el a szobát. A nagyhercegnő leült és kegyesen intett Jane-nek is,
hogy foglaljon helvét.
– Kifejezetten fárasztóak ezek az idős hölgyek – jegyezte meg Pauline. – De az
ember néha rájuk van szorulva. Anna Michelovna még mindig használhatóbb a
többinél. Szóval Miss… ja igen, Miss Jane Cleveland. Elragadó neve van, de maga is
tetszik nekem. Nagyon szimpatikus. Első ránézésre el szoktam dönteni, hogy
szimpatikusnak találok-e valakit, vagy sem.
– Ez nagyon okos dolog öntől, Madame – mondta Jane, aki most szólalt meg első
ízben.
– Mert tényleg okos vagyok – szögezte le Pauline higgadtan. – Most pedig
feltárom, hogy miről is volna szó. Nem mintha túl sok magyarázatra lenne szükség.
Talán ismeri is Ostrova történetét. Gyakorlatilag a családom minden tagját
megölték… lemészárolták őket a kommunisták. Valószínűleg én vagyok az utolsó
életben maradott. Én pedig nő lévén, nem ülhetek a trónra. Maga talán azt hiszi,
hogy volna rá esélyem, pedig lehetetlen, mert amint megpróbálok rá kísérletet tenni,
nyomban meggyilkolnának. Elég faramuci helyzet, nem? Ezeknek a vodka áztatta
agyú vadaknak soha sem volt arányérzékük.
– Értem – mondta Jane, mert úgy érezte, hogy ideje hallatnia a hangját.
– Így aztán többnyire visszavonultan élek… olyan helyeken, ahol kellő
elővigyázattal öveznek. De időről-időre részt kell vennem néhány nyilvános
ünnepségen. Például az itt tartózkodásom idején is meg kell jelennem néhány félig-
meddig nyilvános eseményen, csak úgy, mint a visszaúton Párizsban. Tudja,
Magyarországon van egy jókora birtokom, ahol csodálatosan lehet sportolni.
– Valóban? – kérdezte Jane.
– Oh, a sport fantasztikus! Imádom. És… bár ezt nem volna szabad elkotyognom,
mégis elmondom, mivel olyan szimpatikus az arca… Szóval odaát nagy terveink
vannak… amelyeket a legnagyobb csendben… na, nyilván ennyiből is megérti. A
lényeg, hogy mindent felborítana, ha az elkövetkező két hét során megölnének.
– De hát itt van a rendőrség… – kezdte Jane.
– A rendőrség? Oh, igen, bizonyára a helyzet magaslatán állnak. Azonkívül
nekünk is vannak… ügynökeink. Tehát meg van az esélye, hogy figyelmeztetnek
egy esetleges merényletkísérletre, de az is lehet, hogy nem.
Megvonta a vállát.
– Kezdem már érteni – mondta Jane vontatottan. – Ön azt szeretné, ha átvenném a
szerepét, ugye?
 – Csupán bizonyos alkalmakkor – vágta rá élénken a nagyhercegnő. – Mindig
kéznél kell lennie, a közelemben. Érti? Előfordulhat, hogy az elkövetkező napon akár
kétszer, háromszor, sőt négyszer is szükségem lesz magára. Erre a szerepcserére
csakis nyilvános megjelenéseim esetében kerülhet sor. Mivel természetesen
semmiféle magánjellegű dologban nem képviselhet.
– Ez természetes – mondta Jane egyetértve.
– Biztosra veszem, hogy jól fogja végezni a dolgát. Agyafúrt ötlet volt Fjodor
Alexandrovitchtól, hogy erre a hirdetésre gondolt, ugye?
– De mi lesz akkor, ha teszem azt meggyilkolnak? – tudakolta Jane.
A nagyhercegnő megvonta a vállát.
– Ez a szerepcsere magára nézve tagadhatatlanul kockázatos. Bár a titkos
információnk szerint inkább el akarnák rabolni, és nem akarnak azon nyomban
meggyilkolni. De, hogy őszinte legyek… nem kizárt egy pokolgépes merénylet sem.
– Értem – bólintott Jane.
Megpróbálta Pauline könnyed modorát utánozni, miközben nagyon szerette
volna, ha végre rátérek az ügy anyagi részére, de nem tudta, miként hozhatná szóba
a dolgot. Végül Pauline oldotta meg a kérdést.
– Természetesen jól megfizetjük – közölte nyíltan. – Már kiment a fejemből, hogy
Fjodor Alexandrovitch pontosan mekkora összeget javasolt. Ha jól emlékszem
frankról vagy koronáról esett szó.
– Kranin ezredes mintegy kétezer fontot emlegetett – mondta Jane.
– Ja, tényleg, csakugyan, most már én is emlékszem rá – vágta rá Pauline
felvillanyozva. – Remélem, elég lesz?
– Vagy inkább háromezret szeretne?
– Nos hát – mondta Jane –, ha önöknek mindegy, akkor inkább maradjunk a
háromezernél.
– Látom már, hogy nincs híján üzleti érzéknek – állapította meg a nagyhercegnő
kedvesen. – Magam is szeretnék ilyen lenni, de sajna egyáltalán nem értek a
pénzhez. Hiába, mindenem meg van, amire vágyom, ennyi az egész.
Mily egyszerű és csodálatraméltó gondolkodásmód volt ez Jane számára.
– De mint már említettem, ez a szerepcsere természetesen sok veszélyt rejt
magában – ismételte Pauline elgondolkodva. – Bár úgy látom, hogy ön nem valami
sokat törődik az efféle veszedelemmel. Magam is hasonlóképpen vagyok ezzel.
Remélem, nem tart gyávának azért, mert azt kívánom, hogy a helyemre álljon?
Tudja, Ostrova számára létfontosságú, hogy férjhez menjek és legalább két fiú
utódot szüljek. Azután már nem számít, hogy mi is történik velem.
– Értem – válaszolta Jane.
– És egyetért velem?
– Igen – vágta rá Jane határozottan. – Egyetértek.
Pauline tapsolt néhányat, mire Poporensky hercegnő késedelem nélkül megjelent.
– Mindenről részletesen tájékoztattam, Anna – közölte a nagyhercegnő. –
Hajlandó megtenni, amit várunk tőle és háromezer font jár neki érte. Mondja meg
Fjodornak, hogy készítse a szükséges okmányokat. Valóban nagyon hasonlít rám,
ugye? Bár ha jobban megnézem, valamivel még csinosabb is nálam.
A hercegnő kitotyogott a szobából és kisvártatva Streptitch gróffal tért vissza.
– Mindent elrendeztünk, Fjodor Alexandrovitch – mondta a nagyhercegnő.
A gróf meghajolt.
 – Mindenesetre kíváncsi lennék rá, hogy alkalmas lesz-e a szerep eljátszására? –
kérdezte, miközben kétkedve mustrálgatta Jane-t.
– Ezt máris bebizonyíthatom önnek – vágta rá a lány habozás nélkül. – Megengedi
madám – folytatta a nagyhercegnőhöz intézve a kérdést.
Az utóbbi vidáman bólintott. Jane felegyenesedett.
– Hát ez igazán pompás, Anna – kezdte. – Álmomban sem hittem volna, hogy
ilyen tökéletesen sikerül a dolog. Lássuk csak, hogy mutatunk egymás mellett?
És amint korábban Pauline tette, a tükör elé vonszolta a másik lányt.
– Na, látják, milyen tökéletes a hasonlóság?
Szavaival, modorával és mozdulataival tökéletesen sikerült utánoznia Pauline
viselkedését. Még a hercegnő is helyeslően bólogatott és elismerően dünnyögte:
– Valóban nagyszerű – örvendezett –, az emberek többségét egész biztosan
megtévesztené.
– Maga igazán nagyon ügyes – jelentette ki elismerően Pauline. – Én bizony senkit
sem tudnék utánozni, kivéve saját magamat.
Ezt Jane el is hitte. Már észrevette, hogy Pauline igen határozott egyéniségű fiatal
nő.
– Anna, önre bízom a részletek elrendezését – folytatta a nagyhercegnő. – Kísérje
őt a hálószobámba és próbálja fel néhány ruhámat. Rendben van, Jane?
Azzal kecses bólintással elbocsátotta őket, és Jane elvonult Poporensky hercegnő
kísértében.
– Őfelsége ezt fogja viselni a jótékonysági bál megnyitóján – magyarázta az idős
hölgy, miközben felemelt egy merészen dekorált fekete-fehér ruhakreációt. – Erre
három nap múlva kerül sor. Lehet, hogy éppen ott lesz rá szükség, hogy átvegye a
szerepét. A pontos részleteket még nem tudjuk, mivel még nem kaptuk meg a
szükséges információkat.
Anna sürgetésére Jane levetette a saját, kopott ruháját és felpróbálta a
ruhakölteményt. Oly tökéletesen illett rá, hogy a másik sűrű bólogatással fejezte ki
elismerését.
– Csaknem tökéletes… mindössze egy árnyalatnyival hosszabb a kelleténél, mivel
magácska pár centiméterrel alacsonyabb őfelségénél.
– Ezen igazán könnyedén lehet segíteni – jegyezte meg gyorsan Jane. –
Megfigyeltem, hogy a nagyhercegnő alacsony sarkú cipőt visel. Ha rajtam hasonló,
de magasabb sarkú cipő lenne, ez tökéletesen kiegyenlítené a különbséget.
Anna Michaelovna megmutatta neki azt a cipőt, amit a nagyhercegnő ehhez a
ruhához rendszerint viselni szokott. Gyíkbőrből készült, keresztpántos topánka volt.
Jane alaposan szemügyre vette, majd azt mondta, hogy rendeljenek egy hasonló
párat, de magasabb sarokkal.
– Mégis jobb lenne talán, ha valami más színű anyagból készült ruhát viselne,
mint őfelsége. Akkor, ha esetleg hirtelen kellene helyet cserélnie vele, kevésbé lenne
feltűnő.
Jane elgondolkodott egy pillanatig.
– Mit szólna esetleg valami lángvörös színű anyaghoz? Aztán viselhetnék egy
sima üvegből készült szemüveget. Ez teljesen elváltoztatná a külsőmet.
Mindkét javaslatát örömmel fogadták, majd elmélyedtek a további részletek
megtárgyalásában.
 Jane néhány órával később száz fontnyi bankjeggyel és egy utasítással hagyta el a
szállodát. Abban állapodtak meg, hogy miután beszerzi a szükséges holmikat,
szobát bérel a Blitz Hotelben, mint a New Yorkból érkezett Miss Montresor.
Két nap múlva Streptritch gróf kereste fel a hotelszobájában.
– Micsoda átalakulás – mondta elismerően, miközben meghajolt a lány előtt.
Jane csúfondárosan viszonozta a meghajlást. Élvezte az új ruháit, és a hirtelen jött
„fényűző” életet.
– Milyen pompás ez az egész! – sóhajtotta. – De a látogatásból arra következtetek,
hogy rövidesen munkába kell állnom és kiérdemelni a béremet.
– Úgy bizony. A kapott értesüléseink szerint egyre valószínűbbnek tűnik, hogy a
jótékonysági bálról hazafelé jövet, megkísérelik elrabolni őfelségét. Mint tudja, a
bálra az Orion Házban kerül sor, ami úgy tíz mérföldnyire van Londontól. Őfelsége
kénytelen lesz személyesen megjelenni a bálon, lévén az esemény szervezője,
Anchester grófnője személyes ismerőse. A tervem tehát a következő.
Jane figyelmesen végighallgatta, amint a gróf ismertette vele az elképzeléseit.
Azután feltett néhány kérdést, végül pedig kijelentette, hogy tökéletesen
megértette a szerepét.
Másnap a főváros tiszta időre, ragyogó napsütésre ébredt… az időjárás tehát a
kegyeibe fogadta a Londoni Szezon egyik jelentős társadalmi eseményét, az Orion
Házban sorra kerülő jótékonysági bál megnyitóját, melyet Anchester grófnője
szervezett az országba érkezett Osztrovai menekültek megsegítésére. A bált
jótékonysági árveréssel kötötték egybe, amelyből befolyt hasznot szintén a
menekültek kapták.
A bizonytalan angliai időjárásra való tekintettel, az árverésre is már ötszáz
esztendeje az Anchesteri sarlók birtokában lévő Orion Ház tágas termeiben kerül
sor. Különféle gyűjteményeket kölcsönöztek, sőt száz társasági hölgy jelentette be
bájos ajándékát e nemes célra: valamennyien kivettek egy gyöngyszemet a
nyakláncukból, amit a holnapi árverésen egyenként fognak elárverezni. Ezen kívül
még számos egyéb látványosság és szórakoztató program várja az érdeklődőket.
Jane már kora reggel Miss Montresor szerepében tetszelgett. Lángvörös színű
ruhát viselt, bájos kis piros kalappal. A lábán magas sarkú gyíkbőr cipő pompázott.
Pauline nagyhercegnő megérkezése jelentette az esemény egyik fénypontját.
Felkísérték a díszemelvényre, ahol az ilyenkor szokásos rózsacsokorral köszöntötte
egy kisgyermek. A nagyhercegnő rövid, meleg hangú beszéddel köszönte meg a
szívélyes fogadtatást, majd megnyitotta az eseményt. Pauline-t Streptich gróf és
Poporensky hercegnő kísérte.
A Jane által is felpróbált, merész kivágású fehér, fekete mintázatú ruhát viselte,
kis fekete kalappal, peremén fehér sastoll díszítéssel. Arcát jótékony módon félig
eltakarta a kalapka díszfátyla. Jane elmosolyodott magában.
A nagyhercegnő végigjárta a bazárt, minden asztalnál megállt, vásárolt néhány
apróságot és mindenkihez, egyaránt kedves volt. Aztán láthatóan készülni kezdett a
távozásra.
Ekkor már Jane is felkészült, hogy átvegye a szerepét. Váltott néhány szót
Poporensky hercegnővel, majd megkérte, hogy vezessék oda a nagyhercegnőhöz.
– Ah, igen! – lelkendezett tiszta hangon Pauline. – Megjegyeztem a nevét Miss
Montresor. Ha az emlékezetem nem csal, ön az az amerikai újságírónő, aki oly sokat
tett a népem ügyéért. Örömmel adok egy rövid interjút az újságja számára. Nyilván
akad itt valami olyan hely, ahol zavartalanul beszélgethetünk.
 Azonnal egy kis szalont bocsátottak a nagyhercegnő rendelkezésére és Streptitch
gróf máris indult, hogy odavezesse Miss Montresort. Miután megtörtént, ismét
visszavonult, Poporensky hercegnő pedig átvette a helvét, hogy segítsen a gyors
ruhacserében.
Röpke három perccel később már újra nyílt a szalon ajtaja és megjelent a
nagyhercegnő, arca elé emelve a csodálatos rózsacsokrot.
Kecses meghajlások kíséretében néhány francia búcsúszóval elköszönt Lady
Anchestertől, majd távozott, hogy elfoglalja helyét a rá várakozó gépkocsiban
Poporensky hercegnő oldalán. Az autó elindult.
– Nos – mondta Jane –, most már csak arra leszek kíváncsi, hogyan boldogul Miss
Montresor.
– Rá senki sem fog felfigyelni. Így szép csendesen el tud tűnni.
– Minden bizonnyal – értett egyet Jane. – Ugye jól csináltam?
– Ó hogyne, tökéletesen játszotta a szerepét.
– És a gróf miért nem jött velünk?
– Maradnia kellett. Elvégre valakinek csak kell ügyelnie őfelsége biztonságára.
– Remélem, nem bombamerényletet terveznek ellenünk – mondta némi
félelemmel a hangjában Jane. – Hé! Mit jelentsen ez? Hiszen lekanyarodunk a
főútról!
Valóban, az autó egyre növekvő sebességgel száguldott egy mellékúton.
Jane felpattant a helyéről és fejét kidugva az ablakon, kérdőre vonta a
gépkocsivezetőt. De az csak nevetett és tovább fokozta a sebességet. Jane
visszaroskadt a helyére.
– A kémek tehát igazat mondtak – jelentette ki nevetve. – Eddig pontosan úgy
történt minden, ahogy előre jelezték. Azt hiszem, minél tovább sikerül
fenntartanunk a látszatot, annál biztosabb lesz a nagyhercegnő helyzete.
Mindenképpen időt kell nyernünk, hogy visszatérhessen Londonba.
Jane furcsa módon egyre jobb kedvre derült a veszélyérzet hatására. Egy
pokolgépes merénylet gondolata megrémítette, az efféle kalandot viszont szívesen
fogadta játékos ösztöne.
Az autó hamarosan éles csikorgással lefékezett. Egy férfi ugrott fel a hágcsóra
revolverrel a kezében, és ráförmedt a két nőre.
– Emeljék fel a kezüket!
Poporensky hercegnő nyomban felemelte a kezeit, Jane azonban csak lenézően
meredt a támadóra és a keze az ölében maradt.
– Kérdezze meg tőle, hogy mit jelentsen ez az arcátlanság – fordult franciául
szólva a társnőjéhez.
Mielőtt azonban a hercegnő megszólalhatott volna, a férfi közbevágott és valami
idegen nyelvű szóáradatot zúdított rájuk.
Mivel Jane egy árva szót sem értett az egészből, így csupán megvonta a vállát és
hallgatásba mélyedt. A gépkocsivezető is kiszállt a kocsiból és csatlakozott a
társához.
– Na, hajlandó már leereszkedni hozzánk ez az illusztris hölgyemény? – kérdezte
vigyorogva.
Jane kiszállt a kocsiból, közben elővigyázatosan az arca elé emelte a virágcsokrot.
Poporensky hercegnő ott volt szorosan a nyomában.
– Legyen szíves és jöjjön velünk az előkelő hölgyike.
 Jane ügyet sem vetett a férfi gunyorosan sértő modorára. Saját jószántából indult
el egy alacsony, omladozó épület felé, amely úgy száz méternyire lehetett az autótól.
Az utca amolyan zsákutca volt, mely a láthatóan gondozatlanul álló ház
kapubehajtójánál végződött.
A férfi közvetlenül a két nő mögött haladt, továbbra is fenyegetően rájuk fogva a
fegyverét. Amint elindultak egy lépcsőn lefelé, elsietett mellettük és kinyitott egy
balra néző ajtót. Egy ürességtől kongó helyiségbe léptek, ahol egy asztalon és két
széken kívül semmi sem volt.
Jane az asztalhoz lépett és leült az egyik székre, Anna Michaelovna pedig követte
példáját. A férfi becsapta utánuk az ajtót és elfordította a zárban a kulcsot.
Jane felállt, az ablakhoz sétált és kinézett rajta.
– Ezen ugyan ki tudnék ugrani, de aligha jutnék messzire – jegyezte meg. –
Pillanatnyilag az a legokosabb, ha itt maradunk és megpróbáljuk a saját hasznunkra
fordítani a helyzetet. Kíváncsi vagyok rá, hogy adnak-e valami ennivalót?
Jó félórával később választ kapott a kérdésére. Egy nagy tál gőzölgő levest hoztak
be és két darab száraz kenyér kíséretében letették eléjük az asztalra.
– Láthatóan nem kívánnak luxus körülményeket biztosítani az arisztokrácia
számára. – jegyezte meg Jane derűsen, miután ismét becsukták és rájuk zárták az
ajtót. – Maga kezdi, vagy én?
Poporensky hercegnő borzongva utasította el még a gondolatát is az előttük lévő
ételnek.
– Hogy is tudnék enni?! Ki tudja, milyen életveszélybe kerülhetett volna az
úrnőm?
– Oh, ő egész biztosan jól van – biztosította Jane. – Én most már inkább magam
miatt aggódom. Nyilván sejti, hogy ezek a fickók egy cseppet sem fognak örülni, ha
kiderül, hogy nem a megfelelő személyt tartják fogva. Sőt ami azt illeti, még nagy
kellemetlenségeink is lehetnek belőle. A magam részéről továbbra is igyekszem
eljátszani az utált nagyhercegnő szerepét, ameddig csak lehetséges, valamint alszom
egy jót, amint alkalom adódik rá.
Ezzel szemben a hercegnő mély hallgatásba merült.
Mivel Jane éhes volt, az utolsó cseppig kikanalazta a levesét. Bár az íze elég furcsa
volt, de forró és laktató.
Aztán egyre jobban elálmosodott. Úgy tűnt, hogy Poporensky hercegnő
csendesen sírdogál mellette. Jane megpróbált a lehető legkényelmesebben
elhelyezkedni a kényelmetlen ülőalkalmatosságon és az asztalra hajtotta a fejét.
Elnyomta az álom.
–*–
Jane hirtelen felriadt. Valahogy olyan érzése támadt, hogy már túlságosan hosszú
ideje alszik. A fejét nehéznek érezte és zúgott.
Aztán egyszerre csak észrevett valamit, amitől nyomban felébredt és egykettőre
magához tért.
A lángvörös színű ruha volt rajta.
Felült és körülnézett. Igen, továbbra is az elhagyatott ház szobájában volt. Minden
pontosan úgy volt körülötte, mint mielőtt elaludt, két dolog kivételével. Az első,
hogy Poporensky hercegnő már nem ült ott a másik széken. A második pedig a saját,
megmagyarázhatatlan ruhacseréje volt.
 – Csak nem álmodtam az egészet – morfondírozott Jane, – elvégre nem lehetnék
itt, ha álmodtam volna.
Kipillantott az ablakon, és ettől újabb jelentős ténnyel lett okosabb. Mert amikor
elalváshoz készülődött, a nap még besütött az ablakon. Mostanra viszont a ház
széles árnyékot vetett a napsütötte behajtóra.
Eszerint a ház kétségkívül nyugati fekvésű – állapította meg. – Délután volt
amikor ledőltem aludni. Most tehát kétségkívül másnap reggel van. A levesben
egész biztosan altatónak kellett lennie. Ezért aztán… oh, nem is tudom. Olyan
őrültségnek tűnik az egész.
Felállt és az ajtóhoz ment. Érdekes módon, nem volt bezárva. Átkutatta az egész
házat, ami csendes volt és kongott az ürességtől.
Jane lüktető homlokára szorította a kezét és megpróbált gondolkodni.
Később egy gyűrött újságot pillantott meg az ajtó előtt. A rikító főcímen megakadt
a tekintete.
„Amerikai banditanő Angliában!” – kezdte olvasni – „A vörös ruhás lány vakmerő akciója.
Szenzációs rablás az Orion Ház jótékonysági bálján!”
Jane kitámolygott a napfényre és a lépcsőre roskadva, egyre táguló szemekkel és
egyre világosodó értelemmel kezdte olvasni a cikket, mely röviden ismertette a
tényeket.
Közvetlenül Pauline nagyhercegnő távozása után, három férfi és egy vörös ruhás
nő fegyvert rántott, és sikeresen kirabolta az egész társaságot. Egyebek között
elrabolták a száz gyöngyszemet is, majd egy gyors versenyautóval kereket oldottak.
Mostanáig még nem sikerült a nyomukra bukkanni.
Az újság, késő esti kiadás lévén, a lapzárta rovatában még egy rövid tudósítást
közölt arról, hogy a „Vörös ruhás banditanő” a Blitzben foglaltatott szobát, mint a
New Yorkból érkezett nyiss Montresor.
– Na, ebbe aztán jól belecsöppentem – állapította meg Jane –, nyakig ülök a
pácban. Pedig kezdettől fogva sejthettem, hogy valami nincs rendjén ebben a
dologban.
Aztán újra megdöbbentette valami. Egy különös hang szólalt meg. Egy férfihang,
mely rövid időközönként, sűrűn ismételgette ugyanazt a szót.
– A pokolba! – hallotta. – A pokolba! – Aztán újra. – A pokolba!
Jane megborzongott a hang hallatán, annál is inkább, mivel pontosan kifejezte a
saját érzéseit is. Lerohant a lépcsőn, melynek aljában egy fiatalember feküdt, és
éppen azon igyekezett, hogy felemelje a földről a fejét. A legcsinosabb férfiarc tárult
Jane elé, amit valaha is látott. Kissé szeplős volt ugyan és a kifejezése is elég
értetlennek tűnt.
– A pokolba is, szétmegy a fejem! – nyögte a fiatalember. – A pokolba is, ez már…
Aztán hirtelen elhallgatott és Jane-re meredt.
– Bizonyára álmodom – nyögte erőtlenül.
– Én is azt hittem – mondta Jane –, de mindketten tévedtünk. Mi történt a fejével?
– Valaki alaposan kupán vágott. Még szerencse, hogy elég kemény a kobakom.
Fájdalmas grimasszal sikerült ülő helyzetbe emelkednie.
– Remélem, rövidesen újra visszanyeri az agyam a működőképességét: Amint
látom, még mindig ugyanott vagyok.
– Egyáltalán hogy került ide? – tudakolta Jane kíváncsian.
– Ez bizony elég hosszú történet. De ami önt illeti, izé… maga nem az a
hogyishívják nagyhercegnő?
 – Nem, nem az vagyok. A nevem egyszerűen csak Jane Cleveland.
– Ne mondja azt, hogy csak úgy egyszerűen – kérte a fiatalember, miközben
leplezetlen csodálattal bámult a lányra.
Jane elpirult.
– Ne hozzak magának egy kis vizet vagy valamit? – kérdezte habozva.
– Valami tényleg nem ártana – értett egyet vele a fiatalember. – Főleg ha egy kis
whisky akadna ebben a házban.
Jane legnagyobb igyekezete ellenére sem talált whiskyt, így a fiatalembernek
vízzel kellett beérnie. Kortyolt belőle egy nagyot, aztán kijelentette, hogy máris
sokkal jobban érzi magát.
– Elmeséljem a kalandjaimat, vagy inkább maga mondja el a saját történetét? –
kérdezte.
– Talán kezdje maga – javasolta a lány.
– Az én történetem nem túl hosszadalmas. Úgy kezdődött, hogy történetesen
véletlenül felfigyeltem rá, hogy a nagyhercegnő alacsony sarkú cipőben ment be a
szalonba és magas sarkúban jött ki. Ezt persze meglehetősen furcsának találtam.
Nem szeretem a rendellenes dolgokat.
Ezért aztán motorkerékpáron követtem a kocsit. Láttam, amint beviszik magukat
a házba. Vagy tíz perccel később egy nagy versenyautó száguldott ide. Egy vörös
ruhás lány szállt ki belőle, három férfi társaságában. Alacsony sarkú cipő volt rajta,
na mondom, eddig stimmel. Bementek a házba. Később kijött Miss Alacsonysarok
fehér-feketébe öltözve, és azzal a vén angóra macskával, meg egy szőke szakállas,
magas bakkecskével elhajtottak az első járgánnyal. A többiek közvetlen utánuk a
versenyautóval távoztak. Azt hittem, mindannyian elhúzták a csikót és éppen azon
igyekeztem, hogy bejussak valahogy azon az ablakon és kimentsem magát, amikor
hátulról fejbe kólintottak. Hát ez minden, amit elmondhatok, most pedig magán a
sor.
Jane részletesen beszámolt a történtekről.
– Iszonyatos szerencsém, hogy maga követett – fejezte be. – Hiszen megértheti,
micsoda szörnyű pácban lennék különben. A nagyhercegnő tökéletes alibivel
rendelkezne. Elvégre jóval a rablás előtt eltávozott a rendezvényről, és a saját
kocsijával Londonba hajtatott. Ugyan ki adna hitelt az én fantasztikus, mesébe illő
történetemnek?
– Hát alighanem az egész életét rááldozhatná, míg egy olyan balekot találna –
válaszolta a fiatalember mély meggyőződéssel.
Annyira belemerültek a társalgásba, hogy teljességgel megfeledkeztek a
környezetükről. Így aztán kissé döbbenten kapták fel a fejüket, amikor diszkrét
köhécselést hallottak. Egy magas, szomorkás ábrázatú férfit pillantottak meg, a ház
falának támaszkodva. Az idegen feléjük biccentett a fejével üdvözlése jeléül.
– Nagyon érdekes – vélekedett.
– Kicsoda maga? – tudakolta Jane.
A szomorkás ábrázatú férfiú szeme kissé felcsillant. – Farrell detektívfelügyelő
vagyok – közölte csendesen. – Lankadatlan érdeklődéssel hallgattam mind a fiatalúr,
mind az ifjú hölgy történetét. Szó, ami szó, valóban elég nehezen tudtunk volna
hitelt adni a történetnek, egy-két csekélység azonban gyökeresen megváltoztatja a
helyzetet.
– Például?
 – Nos, épp ma reggel értesültünk róla, hogy a valódi nagyhercegnő Párizsban
megszökött a sofőrjével.
Jane levegő után kapkodott.
– Továbbá arról is volt tudomásunk, hogy ez az amerikai „banditanő” ideérkezett
és számítottunk rá, hogy előbb-utóbb felbukkan valami módon. De megígérhetem,
hogy rövidesen elcsípjük őket. Most pedig elnézésüket kérem egy pillanatra.
Azzal felrohant a házba vezető lépcsőn.
– Nahát! – Jane minden felháborodását belesűrítette ebbe az egyetlen szóból álló
kifakadásba. – Ennek ellenére páratlanul ügyes dolog volt magától, hogy észrevette
a cipők közötti különbséget. – folytatta hirtelen egészen más hangnemben.
– Ugyan, szó sincs róla – válaszolta a fiatalember. – Hogy úgy mondjam, a cipész
mesterség árnyékában cseperedtem fel. Apám nem más, mint a híres cipőkirály.
Mindig az volt a szíve vágya, ha folytatnám a családi hagyományt… továbbá
megnősülni, családot alapítani, meg ami vele jár. Na, nem volt határozott kiszemeltje
a számomra, csak úgy általánosságban, a cipőgyártó dinasztia folytonosságának
fenntartása miatt. Nekem viszont művészi ambícióim voltak. – Nagyot sóhajtott.
– Sajnálatos – mondta Jane kedvesen.
– Hat éven át próbálkoztam több-kevesebb sikerrel. Nos, az lett a vége, hogy egy
vacak piktor lett belőlem. Még szerencse, hogy elég béketűrő a természetem, így
aztán hagytam a fenébe az egészet, sarokba vágtam az ecsetet meg a palettát, és
hazatértem amolyan tékozló fiú módjára. Odahaza aztán apám egy egész
elfogadható állással várt.
– A munka nagyon fontos dolog – értett egyet a fiúval okosan Jane. – Remélhetem,
hogy szerez nekem valami munkát a cipészetben?
– Ennél kedvezőbb ajánlatom is lenne… amennyiben nem utasítja vissza.
– Oh, és pedig?
– Most ne foglalkozzunk ezzel, majd később részletesen is kifejtem. Tudja az az
igazság, hogy egészen tegnapig nem találkoztam olyan lánnyal, akit az érzésem
szerint szívesen feleségül vennék.
– Tegnapig?
– Igen, a jótékonysági bálon pillantottam meg őt… és egyedül csak őt láttam attól
a pillanattól fogva!
Merész pillantással méregette Jane-t.
– Milyen szépek azok a szarkalábak, – jegyezte meg Jane kitérőleg, elpirult arccal.
– Az nem szarkaláb, hanem farkasbab. – válaszolta a fiatalember.
– Nem olyan lényeges különbség – vélte Jane.
– Csakugyan nem – értett egyet a fiú, és közelebb húzódott a lányhoz.
 EGY GYÜMÖLCSÖZŐ VASÁRNAP

– Ejha, ez egyenesen csodálatos! – lelkendezett Miss Dorothy Pratt immár

negyedszer. – De szeretném, ha most láthatna az a vén macska! Ó, meg a Jamese!
A „vén macska”, akit ezzel a sértő kifejezéssel illettek, Miss Pratt nagyrabecsült
alkalmazója, Mrs. Mackenzie Jones volt, aki merev előítélettel bírt a szobalányhoz
illő keresztnévről és így a Dorothy nevet a Miss Pratt által lenézett Jane névre
cserélte fel.
Miss Pratt társa nem sietett válaszolni – amire jó oka volt. Ha az ember
negyedkézből vásárol egy Mini Austint, kerek húsz fontért, és most ül benne
másodízben, akkor jobban teszi, ha teljes figyelmét a vezetés feladatára koncentrálja,
kezét-lábát a pillanat diktálta kényszerhelyzeteknek megfelelően használva.
– Ej… ha! – rikkantotta Mr. Edward Palgrove, miközben heves fékcsikorgással
megállította a járgányt egy olyan kritikus helyzetben, ahol még a tapasztalt
gépkocsivezetőknek is égnek állt volna a haja.
– Ami azt illeti, nem vagy valami beszédes hangulatban a társaságomban! – tette
szóvá Dorothy.
Mr. Palgrove-ot megkímélte a válaszadástól az a tény, hogy pillanatnyilag éppen
harsányan és cifrán szidalmazta őt a mellettük elhaladó autóbusz vezetője.
– Ezt az arcátlanságot! – sopánkodott Miss Pratt hátrafordulva.
– Kíváncsi lennék, mit szólna hozzá, ha neki is ilyen fékje lenne – dühöngött a
kedvese.
– Valami nem stimmel vele?
– Naná, akár ítéletnapig nyomhatod, akkor is hatástalan marad – felelte Mr.
Palgrove.
– Ugyan már, Ted, húsz fontért nem várhatja el az ember, hogy minden
tökéletesen működjön. Vedd tekintetbe, hogy itt ülünk egy igazi járgányban és
vasárnap délután kifelé robogunk a városból, mint bárki más!
Újabb csikorgó, recsegő hang hallatszott.
– Ejha! – rikkantotta Ted diadalmasan elpirulva. – Egyre jobban sikerül a
sebességváltás.
– Valami fantasztikusan vezetsz! – lelkendezett Dorothy leplezetlen csodálattal.
A lány elismerésétől felvillanyozva Mr. Palgrove megkísérelte, hogy fékezés
nélkül átszáguldjon a Hammersmith Broadway-n, amiért az ott szolgálatot teljesítő
rendőr szigorú feddésben részesítette.
– Ami azt illeti – háborgott Dorothy, miközben szabályosan sikerült
rákanyarodniuk a Hammersmith hídra – szörnyű beképzeltek ezek a mai rendőrök.
Civilizáltabban kellene fellépniük, nem is szólva a beszédmodorukról.
– Valójában nem is ezen az úton akartam menni – mondta Edward
kedveszegetten. – A nyugati főútra akartam rákanyarodni, ahol lehet száguldozni
egy kicsit.
– Hogy megbírságoljanak – morgott Dorothy. – Ez történt a minap a gazdámmal
is. Öt fontot gomboltak le róla.
 – Végtére is, nem olyan kukacos a rendőrség – mondta Edward nagyvonalúan. –
Sőt, főként inkább a gazdagokat szúrják ki maguknak. Kivételezésről szó sem lehet.
Felháborít a gondolat, hogy ezek a felfuvalkodott pénzeszsákok csak úgy lazán
beballagnak egy autószalonba, és szemrebbenés nélkül kipengetik egy Rolls-Royce
árát. Hallatlan arcátlanság. Elvégre mi is vagyunk olyan jók, mint ők, nem?
– Nem is beszélve az ékszerekről – vette át a szót Dorothy mély sóhajok
kíséretében. – Azok a mesésen gazdag Bond streeti üzletek! Telis-tele gyémánttal,
gyöngyökkel, meg egy csomó, méregdrága csecsebecsével. A magam részéről akár
egy Woolworth gyöngysorral is beérném.
Elszontyolodva meditált a szegénység problémáján, így Edward teljes figyelmét a
vezetésre összpontosíthatta. Ennek köszönhették, hogy szinte zökkenőmentesen
sikerült átjutniuk Richmondon. A rendőrrel történt szóváltás amúgy is megtépázta
Edward érzékeny idegrendszerét. Most tehát a legcélszerűbb vezetési technikát
választotta: kiszemelt egy kocsit a forgalomban, és szinte vakon követni kezdte.
Ily módon egyszer csak egy árnyas vidéki úton találták magukat, olyanon, amire
még sok gyakorlott autós is nehezen talált volna.
– Mit szólsz, milyen ügyesen jöttem ki a csúcsforgalomból? – pöffeszkedett
Edward, aki természetesen teljes mértékben kisajátította a diadalt.
– El vagyok ragadtatva! – áradozott Miss Pratt. –Nézd csak! Ott az út szélén áll
egy gyümölcsárus!
Úgy is volt, az útpadkán kis vesszőből font asztalka állt, rajta gyümölcsös
kosarak, mellette pedig egy táblácskán a következő felirat:
FOGYASSZANAK TÖBB GYÜMÖLCSÖT!
– Mennyibe kerül? – érdeklődött Edward morcosan, miután a kézifék heves
ráncigálásával sikerült elérnie a kívánt eredményt.
– Gyönyörű a földieprem – áradozott az árus, egy meglehetősen rossz külsejű,
sunyi tekintetű fickó. – Vegyen belőle a kisasszonynak! Frissen szedett, érett
gyümölcs. A cseresznye is szép, ropogós. Talán egy kosárka cseresznyét a
kisasszonynak?
– Valóban szépnek látszik – mustrálgatta Dorothy.
– Egyenesen gyönyörű – dicsérte a portékáját reszelős hangon az árus. – Ez a
kosárka egész biztos szerencsét hoz a kisasszonynak. – Végül Edward is választ
kapott a kérdésére. – Mindössze két shilling, uram, nevetségesen olcsó. Maga is
annak fogja találni, hát még ha megtudja, mi van a kosárkában.
– Alig várom, hogy megkóstolhassam – mondta Dorothy.
Edward beletörődő sóhajjal kifizette a két shillinget, miközben gyors költségvetést
készített magában: hamarosan megállnak valahol teázni, aztán tankolni is kell…
cseppet sem lesz olcsó kiruccanás ez a vasárnapi furikázás. Mindig ez a vége, ha
lányokkal kirándul az ember! Minden kell nekik, ami csak a szemük elé kerül.
– Köszönöm, uram – mondta a kellemetlen külsejű gyümölcsárus. – Sokkal többet
ér az a kosárka cseresznye, mint amennyit fizetett a csemegéért.
Edward tövig nyomta a gázpedált, mire a Mini Austin úgy ugrott neki a
cseresznyeárusnak, mint egy megvadult elzászi vadászkutya.
– Bocsánat – szabadkozott Edward. – Kiment a fejemből, hogy sebességben
hagytam.
– Óvatosabb is lehetnél, drágám – rótta meg Dorothy. – Kis híján elgázoltad!
Edward lenyelte a választ. Jó fél mérföldnyivel arrébb, egy patak partján ideális
pihenőhelyre bukkantak. Az Austint leparkolták az út szélén, és a párocska
cseresznyét csipegetve letelepedett a vízparton. Mellettük ott hevert a korábban
vásárolt vasárnapi újság.
– Írnak a lapban valami érdekeset? – szólalt meg végül Edward, miközben
kényelmesen elnyúlt a partmenti dús fűben, kalapját a szemébe húzva, hogy ne
tűzzön bele a nap.
Dorothy átfutatta a főcímeket.
– A bánatos asszony rendkívüli története. A múlt hét során huszonnyolc ember
fulladt a vízbe. Egy tapasztalt pilóta halálos légibalesetéről érkezett jelentés.
Megdöbbentő ékszerrablás. Nyoma veszett egy ötvenezer fontot érő rubin
nyakláncnak. Oh, Ted! Képzeld csak el, ötvenezer font! – A lány folytatta az olvasást.
– A nyaklánc huszonegy platinába foglalt ékkőből áll, és postán küldték Párizsból.
Megérkezéskor csupán néhány kavicsot találtak a csomagban, az ékszernek nyoma
veszett.
– Csak a postán lophatták el – mondta ki Edward a szenitenciát. – A francia posta
szerintem szörnyen működik.
– De jó volna egyszer egy olyan nyakláncot látni! – lelkendezett Dorothy. – Olyan
a színe, mint a vér… úgy is nevezik a színét: galambvér. Kíváncsi lennék rá, milyen
érzés lehet, ha egy ilyen páratlan ékszer pompázik az ember nyakán!
– Nos, nem valószínű, hogy valaha is alkalmad lesz megtudni, kedvesem –
élcelődött Edward.
Dorothy dacosan felkapta a fejét.
– De miért nem, hiszen oly jó lenne. Némelyik lánynak egyik pillanatról a másikra
úgy felível a csillaga. Még akár színpadra is kerülhetnék.
– A tisztességes lányok sosem viszik semmire sem – közölte kiábrándítóan
Edward.
Dorothy szóra nyitotta a száját, hogy visszavágjon, de aztán erőt vett magán. –
Kérek még pár szem cseresznyét! – mormogta lehangolva.
– Bár már így is többet ettem belőle, mint te – mondta. – Tudod mit, osszuk el a
maradékot és… odanézz!… Mi a csoda van itt a kosárka fenekén?
Miközben beszélt, előhúzott a kosárból… egy hosszú, csillogó, vérvörös
ékkövekből álló láncot.
Mindketten csodálkozva bámulták. – Ez tényleg a kosárban volt? – dadogta végül
Edward, amikor szóhoz jutott.
Dorothy bólintott.
– A legalján… a gyümölcs alatt. Szótlanul meredtek egymásra.
– Szerinted hogy kerülhetett ide?
– A leghalványabb elképzelésem sincs róla. Mindenesetre nagyon furcsa Ted,
pláne azok után, hogy épp az imént olvastuk azt a cikket az újságban… a rubinokról.
Edward felkacagott.
– Csak nem képzeled, hogy ötvenezer fontot szorongatsz a markodban?
– Én csupán megjegyeztem, hogy nagyon furcsa. Platinába foglalt rubinok. Úgy
tudom, a platina is pont olyan tompán ezüstös fém… mint ez. És a kövek is hogy
szikráznak, hát nem gyönyörű a fényük? Kíváncsi vagyok, vajon hány darab lehet? –
A lány számolni kezdte. – Ted, én mondom, éppen huszonegy darab.
– Lehetetlen!
– De bizony. Pontosan annyi, amennyit az újság írt. Oh, Ted, nem gondolod,
hogy…
 – Igazán nem valószínű – dünnyögte tamáskodva. – Csak van rá mód, hogy
eldöntse az ember… például megkarcolunk vele egy üveglapot…
– Azt a gyémánttal szokták. De Ted, neked nem tűnt fel, milyen furcsa fickó volt
az a csúf képű fickó… aki a gyümölcsöt árulta? És mintha még viccelődött volna
vele… hogy jóval többet kapunk a pénzünkért, mint amennyit egy kosárka
gyümölcs ér.
– Jó, tegyük fel, hogy így van, de nézd a másik oldalát is a dolognak, Dorothy.
Miért pottyantott volna az ölünkbe csak úgy több mint ötvenezer fontot?
Miss Pratt elszontyolodva csóválta a fejét.
– Semmi értelmét nem látom az egésznek – ismerte be –, ha csak nincs a
nyomában a rendőrség.
– A rendőrség? – sápadt el kissé Edward.
– Persze. Hiszen itt áll az újságban: „…a rendőrség már a tettes nyomában van.”
Edward gerincén jeges borzongás futott végig.
– Nagyon nem tetszik ez nekem, Dorothy. Képzeld csak el, mi lesz, ha a rendőrség
a mi nyomunkba ered!
Dorothy tátott szájjal meredt rá.
– De hát mi semmit sem követtünk el, Ted. Csupán rátaláltunk a kosárban.
– Gondolj csak bele, milyen ostobán és hihetetlenül hangzana, ha ezt a történetet
előadnánk! Aligha venné be bárki is.
– Hát nem nagyon – ismerte el Dorothy. – Oh, Ted, komolyan azt hiszed, hogy ez
ugyanaz? Olyan, akár egy tündérmese.
– Nekem más a véleményem, egyáltalán nem hangzik tündérmesének. Épp
ellenkezőleg, szerintem ez olyan történet, amelynek a hősét tizennégy évre rács
mögé küldik Dartmoorba, miután igazságtalanul elítéltek.
Dorothy azonban rá sem hederített. Felcsatolta az ékszert a nyakára, a
kézitáskájából elővette a zsebtükrét és kedvtelve vizsgálgatta a hatást.
– Olyan, mint egy hercegnő ékszere – rebegte szinte kábultan az elragadtatástól.
– El sem tudom hinni – tört ki hevesen Edward. – Egész biztos, hogy utánzat.
Nem lehet más, csak utánzat.
– Persze, drágaságom – válaszolta Dorothy, akit továbbra is teljesen lekötött a
tükörképe. – Nagyon valószínű.
– Ennyi véletlen egybeesés lehetetlen.
– A galambvér szín… – suttogta Dorothy.
– Abszurdum. Állítom, hogy képtelenség. Idefigyelj, Dorothy! Figyelsz egyáltalán
arra, amit mondok, igen vagy nem?
Dorothy végre letette a tükröt, de amint a fiú felé fordult, ujjai kitartóan
simogatták a nyaklánc rubinjait.
– Na, milyen vagyok? – kérdezte kacéran.
Edward csak bámult rá, az iménti ingerültségéről teljesen megfeledkezett. Sosem
látta még ilyennek Dorothyt. Egy fajta diadalmasság, valami uralkodói szépség
sugárzott belőle, ami teljességgel új volt számára. A hit, hogy egy ötvenezer fontot
érő ékszert visel a nyakán, merőben új nővé változtatta Dorothy Prattot. Oly felséges
gőggel nézett le Edwardra, mintha ő lett volna Kleopátra, Semiramis és Zenobia
egyszemélyes nőalakja.
– Cso… csodálatos vagy – dadogta Edward alázatosan.
Dorothy felkacagott, de még a nevetése is megváltozott.
 Edward megpróbálta összeszedni magát. – Nézd, valamit tennünk kell. Be kell
szolgáltatnunk a rendőrségen, vagy ilyesmit.
– Ostobaság! – kiáltotta Dorothy felháborodva. – Nem te magad mondtad az
imént, hogy nem hinnének nekünk? Egész biztosan rács mögé dugnának, amiért
elloptad.
– De… de hát mi egyebet tehetnénk?
– Például megtarthatnánk. – közölte az újdonsült Dorothy Pratt.
Edward döbbenten meredt a lányra.
– Megtarthatnánk? Te meghibbantál!
– Elvégre találtuk, nem? Miért kellene nekünk tisztába lenni az értékével? Szépen
megtartjuk és viselni fogom.
– A rendőrség meg lecsap ránk.
Most már Dorothy is átgondolta a dolgot.
– Rendben van – mondta végül. – Akkor eladjuk! Az árából vehetsz magadnak
egy Rolls-Royce-ot, sőt ha akarod, akár két Rolls-Royce-ot is. Én meg veszek egy
klassz gyémánt fejdíszt, meg néhány gyűrűt.
Edward leesett állal meredt a lányra. Dorothyt elragadta a hév.
– Itt a soha vissza nem térő alkalom… csak rajtad áll, hogy ne szalaszd el.
Ölünkbe pottyant életünk nagy lehetősége, hogy mindent megkaphassunk, amit
csak akarunk. Hát semmi bátorság nem szorult beléd, Edward Palgrove?
Végül Edward is visszanyerte a hangját.
– Szóval azt mondod, hogy adjuk el? Az nem lenne olyan egyszerű dolog. Minden
ékszerész tudni szeretné, honnan jutottunk hozzá egy ilyen értékes darabhoz.
– Nem kell feltétlenül ékszerészhez vinni. Egyetlen detektívregényt sem olvastál
még, Ted? Elég, ha megkeresel vele egy „orgazdát”.
– Ugyan már, honnan ismerhetnék én orgazdát? Én becsületes nevelésben
részesültem.
– Attól még férfi lehetnél a talpadon – replikázott Dorothy. – Elvégre egy férfinek
mindenhez értenie kell.
Edward a lányra meredt. Dorothy azonban fenséges hajthatatlansággal állta a
pillantását.
– Ezt nem hittem volna rólad – makogta erőtlenül a fiú.
– Én meg azt nem hittem volna, hogy ilyen kevés bátorság szorult beléd.
Mindketten elhallgattak, végül Dorothy felállt.
– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha hazamegyünk – mondta könnyedén.
– Ezzel a bármivel a nyakadban?
Dorothy levette a nyakláncot, áhítattal rápillantott, aztán belepottyantottá a
kézitáskájába.
– Nézd – mondta Edward –, az volna a legjobb, ha ideadnád nekem.
– Szó sincs róla.
– Már pedig ide fogod adni. Mint már említettem, én becsületes nevelésben
részesültem, kislány.
– Felőlem élhetsz tovább becsületesen. Ezzel pedig nem kell foglalkoznod.
– Oh, add már ide! – mérgelődött Edward. – Tudod mit? Legyen, ahogy akarod.
Kerítek egy orgazdát. Jól mondod, ez az életünk nagy lehetősége. Végtére is
tisztességes úton jutott a birtokunkba… két shillingért vásároltuk. Ez sem nagyobb
szemétség, mint amit az úriemberek csinálnak nap mint nap a régiségüzletekben és
még büszkék is rá.
 – Na látod! – sikkantotta Dorothy. – Oh, Edward, úgy örülök, csodálatos vagy!
Odaadta a fiúnak a nyakláncot, ő pedig a zsebébe csúsztatta. Elégedett
büszkeséget érzett, valóságos ördögfiókának érezte magát. Fellelkesedve indította el
újra az Austint. Olyan izgatottak voltak, hogy még a teáról is megfeledkeztek.
Hallgatásba mélyedve hajtottak vissza Londonba. Az egyik útkereszteződésnél egy
rendőr lassan a kocsijuk felé lépett, mire Edward szíve kis híján kiugrott a helyéről
izgalmában.
Végül csodálatos módon, minden különösebb bonyodalom nélkül sikerült
hazaérniük.
Edward kalandvágytól átfűtött hangon köszönt el Dorothytól.
– Csak azért is véghezvisszük ezt a bulit. Ötvenezer font! Annyit ér!
Edward éjszaka széles útjelző nyilakról és Dartmoor börtönrácsairól álmodott.
Elgyötörten, nyomott hangulatban ébredt és már egész korán talpon volt. Most
elindulhat orgazdát keresni… pedig a leghalványabb elképzelése sem volt róla, hogy
miként lásson hozzá!
Az irodában figyelmetlenül végezte a munkáját, és mire elérkezett az ebédidő,
már két komoly megrovást is gyűjtött á főnökétől.
Honnan az ördögből kerítsen az ember orgazdát? Talán Whitechapel külkerülete
lenne a megfelelő környék, ahol ilyen alakokat találhat az ember… vagy inkább
Stoneyben próbálkozzon?
Éppen visszatért az irodába, amikor telefonhoz hívták. Dorothy volt a vonalban
kétségbeesetten zokogva.
– Te vagy az, Fed? Gyorsan kell beszélnünk, mert az asszonyom bármelyik
percben betoppanhat, és akkor le kell tennem. Oh, Ted, remélem semmit sem
csináltál még?
Edward tagadóan válaszolt.
– Hallgass rám, Ted, nem is szabad belebonyolódnunk! Szörnyű éjszakám volt,
álmatlanul hánykolódtam egész éjjel. Egyre csak a Biblia tanításán rágódtam, ami
úgy szól, hogy „Ne lopj!” Tegnap nyilván nem lehettem eszemnél – különben nem
kértelek volna arra… Szóval az a lényeg, hogy ne tégy semmi jóvátehetetlent,
megígéred kedvesem?
Meglehet, hogy Mr. Palgrove érzett némi felszabadultságot. Ha így is volt, eszébe
sem jutott beismerni.
– Megígértem neked, hogy keresek valami megoldást, akkor meg is teszem –
jelentette ki olyan határozottsággal, amit még az acélos tekintetű superman is
megirigyelhetett volna.
– Oh, Ted drágám, értsd meg, hogy nem szabad! Jaj, Istenem, jön az asszonyom!
Figyelj rám, Ted, az öreglány ma este vacsorára hivatalos. Akkor ellógok és
találkozhatunk. Szóval ne tégy semmit addig, míg meg nem tárgyaltuk a dolgot.
Találkozzunk nyolckor, rendben? Persze, a sarkon, ahol szoktunk. – A lány hangja
hirtelen angyali suttogásra váltott. – Igenis, asszonyom. Bizonyára téves számot
hívtak! A Bloomsbury 0234-et keresték.
Miután Edward hat órakor eltávozott az irodából, a hírlapárus standján rikító
főcímen akadt meg a pillantása:
„A SZENZÁCIÓS ÉKSZERRABLÁS LEGÚJABB FEJLEMÉNYEI.”
Sietve vett egy újságot. A metrón szerencséje volt, talált egy ülőhelyet.
Kényelmesen elhelyezkedett és kinyitotta a lapot. Hamarosan rátalált a keresett
cikkre.
 Miközben olvasta, halkan füttyentett.
– Ejha… ez t nevezem…!
Aztán egy másik, szomszédos cikken akadt meg a szeme. Miután azt is elolvasta,
hagyta, hogy kicsússzon a kezéből az újság.
Pontban nyolc órakor ott toporgott a találkahelyen. Dorothy sápadtan, kifulladva,
de csinosan érkezett, hogy csatlakozzon hozzá.
– Remélem, semmit sem csináltál még, Ted,
– Semmit a világon – Azzal kihúzta zsebéből a rubin nyakláncot. – Nyugodtan
felveheted.
– D E , Ted…
– A rendőrség már megtalálta a nyakláncot… sőt a tolvajt is. Most pedig olvasd el
ezt! – Azzal odatartott a lány orra elé egy újságcikket. Dorothy olvasni kezdte:
„PÁRATLAN ÚJ REKLÁMSZENZÁCIÓ!
Zseniális reklám újdonsággal rukkolt ki az „Anglia Ötpennys Üzlethálózata”
elnevezésű cég, hogy bebizonyítsa versenyképességét a híres Woolworth Áruházzal
szemben. A tegnapi nap folyamán, és a jövőben minden vasárnap gyümölcsös
kosarak sokaságát értékesítik. Minden ötvenedik kosárka egy-egy szép
ékszerutánzatot rejt, különböző színű kövekkel. A nyakláncok értéke valójában jóval
magasabb, mint amit a gyümölcskosár képvisel. Nem csoda hát, ha a tegnapi nap
folyamán hatalmas népszerűségnek örvendett a „FOGYASSZANAK TÖBB
GYÜMÖLCSÖT” akció. A felirat minden bizonnyal hasonló feltűnést kelt majd a
jövő vasárnap is. Ezúton gratulálunk az Anglia Ötpennys Üzlethálózatnak a páratlan
ötletért és sok szerencsét kívánunk a „Vásárolj Brit Árut” mozgalomban elért
sikerükhöz.”
– Nahát – mondta Dorothy.
Aztán rövid szünet után megismételte. – Nahát!
– Úgy ám – mondta Edward. – Teljességgel egyetértek veled.
Egy mellettük elsiető férfi egy szórólapot nyomott Edward markába.
„Egy erényes nő még a rubinoknál is sokkal értékesebb!”
– Parancsolj! – mondta Edward. – Remélem, ettől jobb kedvre derülsz.
– Nem is tudom, – dünnyögte Dorothy tamáskodva, Valahogy nem is nagyon
akaródzik erényes nőnek tűnni.
– Nehogy elbízd magad, mert egyáltalán nem tűnsz annak – nevetett Edward. –
Mit gondolsz, miért az én kezembe nyomta a szórólapot az a pasas? Mert ezzel a
rubinsorral a nyakadban, egy cseppet sem tűnsz erényes nőnek.
Most már Dorothy is felkacagott.
– Hogy te milyen kedves tudsz lenni az emberhez, Ted – mondta. – Tudod mit,
menjünk el moziba.
MR. EASTWOOD KALANDJA

Mr. Eastwood felpillantott a mennyezetre, majd le a padlóra. Aztán a padlóról

lassan felfelé vándorolt a tekintete a jobb oldali falra. Végül hirtelen szilárd
elhatározással ismét az előtte álló írógépre összpontosította a figyelmét.
A patyolatfehér papírlapot csupa nagybetűvel írott cím csúfította el, ami így szólt:
„A MÁSODIK UBORKA REJTÉLYE.”
 Igazán hangzatos cím. Anthony Eastwood méltán érezhette úgy, hogy ez a cím
mindenkinek a figyelmét nyomban felkelti, aki csak elolvassa. „A második uborka
rejtélye”, vajon miről szólhat, töprengenek majd. Egy uborkáról? A második
uborkáról? Feltétlenül el kell olvasnom ezt a történetet. Aztán izgalomba hozza és
lenyűgözi az olvasókat az a játszi könnyedség, mellyel a detektívregény írás mestere
feszülten izgalmas cselekményt szőtt ezen egyszerű zöldség köré.
Idáig rendben is lett volna a dolog, hiszen csakúgy, mint bárki más, Anthony
Eastwood is pontosan tudta, hogy milyennek kellene lennie a történetnek… az
egészben csupán az volt a zavaró, hogy semmiképpen sem tudott zöldágra vergődni
vele. Minden regény két lényeges elemből áll: az egyik a cím, a másik a
cselekmény… a többi már nem egyéb, mint egyszerű rutinfeladat. Néha már maga a
cím sugallja a cselekményt, s aztán már elegendő a kedvező széljárásra bízni magát
az embernek… ez esetben viszont továbbra is csak a cím árválkodott a lap tetején,
cselekménynek pedig se híre, se hamva.
Anthony Eastwood tekintete újra valami inspiráció után kalandozott a
mennyezeten, a padlón, aztán a tapétán, de továbbra sem jutott az eszébe semmi
sem.
– A hősnőnek Szonya lesz a neve – szögezte le magában Anthony, hogy siettesse a
dolgokat. – Szonya vagy esetleg Dolores… a bőre sápadt, elefántcsont színű… persze
nem valami betegség következtében… a szeme pedig olyan lesz, mint a feneketlen
tó. A főhőst pedig George-nak, esetleg Johnnak fogják hívni… valami rövid angol
neve lesz. Aztán a kertész… mert úgy gondolom, hogy egy kertésznek is kell lennie
a történetben. Elvégre csak bele kell vonni valahogy azt az átkozott uborkát a
cselekménybe… szóval a kertész lehetne, mondjuk egy skót, aki szokatlanul
pesszimista a korai fagyokat illetően.
Ez a módszer időnként bevált, de úgy tűnt, hogy ma reggel ez sem segít. Anthony
ugyan tisztán látta maga előtt Szonyát, George-ot, meg a komikus kertészt, ám azok
még sem mutattak semmi hajlandóságot a cselekvésre, hogy segítsenek a gondja
megoldásában.
– Végtére lehetne akár banán is – gondolta Anthony elkeseredetten. – Vagy
fejeskáposzta, esetleg brüsszeli kelbimbó… brüsszeli kelbimbó, na hogy hangzik?
Valójában persze a rejtjeles megnevezése lenne a lopott kötvényeknek… s itt lépne a
cselekménybe egy gonosz belga báró.
Egy pillanatra úgy tűnt, mintha derengeni kezdett volna a fény, de aztán újra
kihunyt. A belga báró nem akart materializálódni, ráadásul Anthonynek hirtelen
eszébe villant, hogy a fejeskáposzta meg a korai fagy nem férnek meg egymással.
Úgy tűnt, hogy ez a szomorú tény le is húzza a redőnyt a skót kertész elmés
megjegyzése felett.
– Oh, az ördögbe is! – Fakadt ki Mr. Eastwood.
Felugrott és felkapta a Daily Mailt. Előfordulhat, hogy valaki érdekes módon
halálozott el, s az izzadó író jobb híján ebből meríthet valami ötletet. Ám az újság
ezen a reggelen kizárólag politikai és külföldi tárgyú cikkekkel volt tele. Mr.
Eastwood megvetően dobta félre az újságot.
Egy pillanattal később felvett egy regényt az asztalról, lehunyta a szemét, aztán az
ujjával rábökött az egyik lapra. A sors által ily módon kijelölt szó a „birka” volt. És
ekkor, mintegy varázsütésre, az egész történet megdöbbentő ragyogással
bontakozott ki Mr. Eastwood agyában. Egy csinos lány… akinek a vőlegénye elesett
a háborúban, a fájdalomba beleőrülve legelteti birkáját a skót hegyekben… a regény
csúcspontja egy titokzatos találkozás a halott kedvessel… birka és holdfény, akár egy
giccses kép… a lány holtan fekszik a hóban, két ember lábnyomai vezetnek hozzá…
Gyönyörű történetnek ígérkezett. Anthony sóhajtva, szomorú fejcsóválással tért
magához az elmélkedéséből. Sajnos pontosan tudta, hogy a kiadója nem lelkesedik
az efféle történetekért… lehetnek akármilyen gyönyörűek. A kiadója olyan
történetekhez ragaszkodott, és olyan regényeket várt tőle (mellesleg gavallérosan
megfizetett érte), amelyek sötét, titokzatos nőkről szóltak, akik szíven szúrva
végezték, a fiatal főhőst pedig igaztalanul gyanúsították. Később persze váratlanul
fény derült a titokra és a bűntett elkövetését a lehető legkevésbé gyanús személyre
bizonyították rá – persze korántsem cáfolhatatlan bizonyítékok alapján… szóval
igazából valami ilyesfélének kellene lennie „A MÁSODIK UBORKA REJTÉLYE”
című remekműnek.
– Ámbár – töprengett Anthony, – tíz az egyhez le merném fogadni, hogy a
szerkesztő megváltoztatná ezt a csattanós címet valami marhaságra, mint például:
„A legőrültebb gyilkosság”, persze anélkül, hogy kikérné a véleményemet. Oh, ez az
átkozott telefon! Mindig a legrosszabbkor tud megszólalni.
Mérgelődve odasietett és felkapta a kagylót. Az elmúlt óra során már kétszer is
kizökkentette a csengésével… előbb téves hívás volt, másodszor pedig ebédre
próbálta elcsalni egy szeszélyes társasági dáma, akivel már régen szakított, de a
hölgy egyszerűen képtelen volt beletörődni a kudarcba.
– Halló! – mordult bele a kagylóba.
Simogatóan lágy női hang válaszolt, némi idegenes akcentussal.
– Te vagy az, kedvesem? – kérdezte a hang csendesen.
– Hát szóval… hm… nem is tudom – válaszolta óvatosan Mr. Eastwood. – Kivel
beszélek?
– Én vagyok az, Carmen. Figyelj rám, kedvesem! Üldöznek… veszélyben
vagyok… azonnal ide kell jönnöd! Hidd el, élet-halál kérdése!
– Már elnézését kérem – próbált szabadkozni Mr. Eastwood. – De attól tartok,
hogy rossz…
Ám a női hang közbevágott még mielőtt befejezhette volna a mondatot.
– Madre de Dios! Már itt is vannak! Ha rájönnek, mit tettem, biztosan megölnek!
Ne hagyj cserben! Siess azonnal! Értsd már meg, hogy a halálomat jelenti, ha nem
jössz. Tudod, Kirk Street 320. És a jelszó uborka… csitt…
A vonal másik végéről hallotta a vonal bontását jelentő jellegzetes kattanást.
– Úgy látszik, visszavonhatatlanul el vagyok átkozva – jelentette ki Mr. Eastwood
elképedve.
Odaballagott a dohányszelencéjéhez és gondosan megtömte a pipáját.
– Ez csak a tudatalattim furcsa megnyilvánulása lehetett – állapította meg
morfondírozva. – Különben hogyan mondhatta volna éppen azt, hogy uborka?
Nagyon rejtélyes az egész dolog. Elvégre épp azt mondta, hogy uborka, vagy nem?
Nyugtalanul sétálgatott fel s alá.
Kirk Street 320. Kíváncsi vagyok rá, mire megy ki ez az egész. A nő meg nyilván
azt várja, hogy mikor jelenik meg az a fickó, akit eredetileg fel akart hívni.
Mindenesetre érdekel, mi rejlik az egész mögött. Szóval Kirk Street 320. A jelszó
pedig uborka… Oh, ez képtelenség, abszurdum… csakis a túlfeszített agy
hallucinációja lehet.
Rosszindulatú pillantást vetett az írógépre.
 – Nagyon szeretném tudni, hogy mire vagy jó tulajdonképpen? Mert egész
délelőtt csak legeltettem rajtad a szemem, és mindent nekem kell megoldani. Egy író
az életből meríti a regényei cselekményét… az életből, érted? Most éppen azon
vagyok, hogy kidolgozzak egyet. Már indulok is.
Azzal a fejébe csapta a kalapját, szeretettel végignézett a felbecsülhetetlen értékű
régi zománcfestmény-gyűjteményén, aztán eltávozott a lakásból.
A Kirk Street, amint a londoniak többsége ismeri, egy hosszú, kanyargós utca,
telis-tele antik holmikat árusító üzletekkel, ahol mindenféle hamis portékát kínáltak,
csillagászati árakon. Akadtak itt még ódon fémedényt és üvegárut kínáló butikok,
valamint omladozó ószeres és használtruha-kereskedések.
A cégtábla szerint, a 320-as szám alatt régi üvegedények értékesítésével
foglalkoztak. A kirakatot és a boltot szinte túlcsordulásig elárasztották a
legkülönfélébb üvegportékák. Anthony csak a legnagyobb óvatossággal lépkedhetett
a középső polcok mellett, melyeken borosüvegek és egyéb üvegedények sorakoztak,
miközben a feje felett üvegcsillárok hintáztak csilingelve. A bolt hátsó részében egy
vénasszony üldögélt. Serkedő bajuszát bármelyik serdülő legény megirigyelhette
volna.
Meglehetősen nyers, parancsoló modorban förmedt rá Anthonyre: – Mi kéne, ha
vóna?
Anthony tapasztalatlan fiatalember lévén, hogy zavarát leplezze, a régi
üvegpalackok áráról kezdett érdeklődni.
– Negyvenöt shilling féltucatja.
– Oh, valóban? – bólogatott Anthony. – Azok a holmik is nagyon szépek. Mibe
kerülnek?
– Naná hogy szépek, elvégre eredeti antik Waterfordok. Párját megkaphatja
mondjuk tizennyolc guinea-ért.
Mr. Eastwood érezte, hogy önmagát hozza kényelmetlen helyzetbe. A végén még
vesz is valamit az öregasszony vad tekintetétől hipnotizálva. Még sem tudta
rászánni magát, hogy eltávozzon az üzletből.
– Hát az? – kérdezte egy gyertyatartóra mutatva.
– Harmincöt guinea.
– Ejha! – füttyentett Anthony sajnálkozva. – Ez több, mint amennyit rá tudnék
szánni.
– Tulajdonképpen mit akar venni? – kérdezte a vénasszony. – Valami
nászajándékot?
– Pontosan eltalálta – vágta rá Anthony, megragadva a felkínált magyarázatot. –
Csakhogy nagyon nehezen találok megfelelőt.
– Szóval így áll a dolog – rikácsolta az anyóka, miközben feltápászkodott. – A
szép, antik üvegholmi nem divatos manapság. Ellenben volna itt néhány
likőrösüveg… meg egy csodálatos likőrös készlet, ami még egy menyasszonynak
is…
A következő tíz perc valóságos kínszenvedéssé vált Anthony számára. A banya
valósággal a markában tartotta, miközben az üveggyártás szinte minden
elképzelhető alkotását felvonultatta előtte. Mr. Eastwood egyre jobban kiábrándult.
– Gyönyörű, gyönyörű – hajtogatta gépiesen, miközben letett egy nagy, potrohos
flaskát, amire az anyóka nyomatékosan felhívta a figyelmét. Egyszerre sietősen
megkérdezte: – Ha nem tévedek, van telefon az üzletben, nemde?
 – Itt nincsen, de épp a bolttal szemben találja a postahivatalt, ott van nyilvános
telefon. De még nem mondta meg, mit szól ehhez a hasas üvegbutykoshoz… vagy
ezekhez a gyönyörű készletekhez?
Anthony nem lévén nő, így teljességgel gyakorlatlan volt a művészet azon
ágában, hogy miként lehet elhagyni egy üzletet vásárlás nélkül.
– Azt hiszem, akkor járok a legjobban, ha megveszem a likőröskészletet –
dünnyögte lehangoltan.
Még viszonylag ez tűnt ugyanis a legcsekélyebb dolognak. Valósággal rettegett
tőle, hogy esetleg egy gyertyatartóval a hóna alatt kell távoznia.
Szomorú szívvel fizetett, de aztán, miközben a vénasszony már a készletet
csomagolta, egyszerre visszatért a bátorsága. Elvégre mi történhet? Legfeljebb
valamiféle különcnek fogja tartani az anyóka, és különben is, ki az ördögöt érdekli,
hogy mit gondol?
– Uborka – mondta hirtelen tisztán és határozottan. A vén szipirtyó váratlanul
felfüggesztette a csomagoló tevékenységét.
– Hm? Mit mondott?
– Nem mondtam semmit sem – hazudta kihívóan Anthony.
– Oh! Pedig úgy hallottam, mintha azt mondta volna, hogy „uborka”.
– Valóban ezt mondtam – jelentette ki szilárdan Anthony.
– Nahát – krákogott a vénasszony. – Hát miért nem ezzel kezdte? Csak az időt
pocsékoltam. Menjen be azon az ajtón, aztán fel a lépcsőn. Ő odafent várja magát.
Anthony álmatagon belépett a jelzett ajtón, majd felkaptatott az iszonyúan
mocskos lépcsőn, melynek végén egy nyitott ajtó, parányi nappali szobácskát tárt
elé.
Odabent, egy széken ülve, arcán a kíváncsi várakozás kifejezésével, az ajtónyílást
figyelve egy lány ült.
De micsoda lány! A bőre valóban olyan elefántcsont sápadtságú volt, mint
amilyenről Anthony gyakorta írni szokott. És a szemei! Micsoda szemek! Azt már az
első pillantásra megállapíthatta, hogy a lány nem angol. Egzotikus, idegen légkör
rebegte körül, ami ruhájának drága egyszerűsége ellenére egyértelműen
megmutatkozott
Anthony kissé restelkedve torpant meg a küszöbön. Úgy festett, hogy elérkezett a
magyarázkodás pillanata. A lány azonban örömteli kiáltással felpattant és a karjaiba
vetette magát.
– Hát eljöttél?! – kiáltotta. – Oh, eljöttél! Legyenek áldottak az összes szentek, és
áldott légyen a Szent Szűz!
Anthonynek nem volt szokása kihagyni a kínálkozó lehetőségeket, így most is
boldogan osztozott a lány lelkesedésében. A lány végül kibontakozott a karjaiból és
bájos szemérmességgel pillantott fel az arcába.
– Soha nem ismertelek volna fel – jelentette ki. – Tényleg nem.
– Csakugyan? – kérdezte elbizonytalanodva.
– Bizony, még a szemed is egészen más… és tízszer olyan jóképű vagy, mint
gondoltam.
– Valóban?
Magában pedig a következőket mondta Anthony: – Csak nyugi, fiacskám, őrizd
meg a hidegvéred. A helyzet váratlanul kedvezőre fordult, de azért még ne veszítsd
el a fejed.
– Megcsókolhatlak még egyszer?
 – Hát persze – jelentette ki Anthony lelkesen. – Ahányszor csak tetszik.
Újabb kellemes közjáték vette kezdetét.
– Azért igazán kíváncsi lennék, hogy kinek tarthat igazából? – töprengett
Anthony. – Csak most nehogy felbukkanjon az igazi fickó az ég szerelmére! Milyen
csodálatos nő!
A lány hirtelen elhúzódott tőle és egy pillanatra a félelem kifejezése ült az arcára.
– Nem követtek miközben idejöttél?
– Nem.
– Vigyázni kell velük, mert nagyon ravaszak ám. Te nem ismered őket annyira,
mint én. Borisz egy gazember.
– Rövidesen elintézem Boriszt.
– Te valóságos oroszlán vagy… igen, valóságos oroszlán. Ami pedig őket illeti…
bandita valamennyi. Idehallgass, sikerült megszereznem! Pedig megöltek volna, ha
rájönnek. Nagyon féltem… nem tudtam mitévő legyek, ezért aztán rád gondoltam…
Pszt, mi volt ez?
Lentről az, üzletből valami zaj hallatszott. A lány intett neki, hogy maradjon ott,
ahol van, aztán lábujjhegyen kiosont a lépcsőhöz. Sápadt arccal és riadt tekintettel
tért vissza.
– Madre de Dios! A rendőrség! Már jönnek is felfelé! Van késed? Revolvered?
Vagy valami?
– Drága kislány, azt azért mégsem várhatja el tőlem, hogy csak úgy megöljek egy
rendőrt!
– Oh, hát megőrültél? Elment az eszed! Ezek elvisznek és felakasztanak téged!
– Mit csinálnak? – szakadt fel Mr. Eastwood melléből a kérdés, miközben valami
iszonyúan kellemetlen érzés futott végig a gerincén.
A lépcső felől lépések zaja hallatszott.
– Mindjárt ideérnek! – suttogta a lány. – Tagadj le mindent, ez az egyetlen esélyed.
– Ez cseppet sem fog nehezemre esni – ismerte el Mr. Eastwood suttogva.
A következő pillanatban két férfi toppant be a helyiségbe. Bár civil ruhát viseltek,
hivatalos tartásuk azonban hosszú szakmai gyakorlatról árulkodott. Az
alacsonyabbik, egy kis sötét emberke, szerény szürke szemekkel szólalt meg
elsőként.
– Conrad Fleckman, letartóztatom önt Anna Rosenburg meggyilkolásáért. –
Jelentette ki határozottan. – Figyelmeztetem, hogy bármit mond, bizonyítékként
felhasználható ön ellen. Itt a letartóztatási parancs, és jól teszi, ha ellenállás nélkül
engedelmeskedik.
A lány torkát fojtott sikoly hagyta el. Anthony pedig kényszeredett mosollyal
lépett előre.
– Maguk tévednek, tiszt úr – mondta udvariasan. – Engem Anthony Eastwoodnak
hívnak.
A két detektívre szemmel láthatóan nem volt hatással a kijelentése.
– Ezt majd később ráérünk tisztázni – vágta rá a másik, aki most szólalt meg
először. – A lényeg, hogy velünk kell jönnie.
– Conrad – jajdult fel a lány. – Conrad, ne hagyd, hogy magukkal hurcoljanak!
Anthony a detektívekre meredt.
– Remélem, azt azért megengedik, hogy elbúcsúzzak az ifjú hölgytől?
 A két nyomozó – várakozásával ellentétben – engedelmesen elindult az ajtó felé.
Anthony az ablaknál lévő sarokba vonta a lányt és csendes gyorsasággal hadarni
kezdett.
– Idefigyeljen! Az imént szóról szóra az igazat mondtam. Én nem Conrad
Fleckman vagyok. Amikor ma reggel felhívott… szóval bizonyára rossz, vagyis téves
számot adtak meg magának. Anthony Eastwood a nevem. Voltaképpen azért jöttem
el a hívására… szóval, eljöttem, mert…
A lány hitetlenkedve meredt rá.
– Maga nem Conrad Fleckman?
– Nem.
– Oh! – sikoltotta a lány kiábrándultan. – Én pedig csak úgy letegeztem, sőt meg is
csókoltam!
– Igazán helyénvaló szokás – nyugtatta meg Mr. Eastwood. – Még az ókori
keresztények hozták gyakorlatba ezeket a dolgokat. Kedves hagyomány. Most pedig
figyeljen ide! Elmegyek ezekkel a fickókkal, és rövidesen bebizonyítom a
személyazonosságomat. Magát közben nyugton hagyják, és ez idő alatt
figyelmeztetheti a drágalátos Conrádját. Aztán…
– Igen?
– Maradjunk talán… ennyiben. A telefonszámom Northwestern 1743… és
ügyeljen rá, nehogy mellétárcsázzon.
A lány elbűvölő pillantást vetett rá, félig könnyezve, félig mosolyogva.
– Nem felejtem el… igazán nem fogom elfelejteni. –Akkor minden rendben van.
Viszlát… Illetve azt akarom még mondani…
– Igen?
– Az ókori kereszténységre visszatérve… eggyel több már igazán nem számítana,
ugye?
A lány a férfi nyaka köré fonta a karjait. Ajkuk futólag érintette egymást.
– Tetszel nekem… igen, határozottan megkedveltelek. Erről ne feledkezz meg,
bármi történjék is, jó?
Anthony vonakodva kibontakozott a lány öleléséből és a fogvatartói felé
közeledett.
– Készen vagyok követni önöket. Remélem, ezt az ifjú hölgyet nem fogják tovább
zaklatni?
– Szó sincs róla, vele nincs semmi gond – válaszolta udvariasan az alacsonyabbik
detektív.
Rendes fickók a Scotland Yard emberei – vélekedett magában Anthony, miközben
követte a két férfit a keskeny lépcsőn.
A vénasszonynak nyoma sem volt az üzletben, viszont Anthony nehézkes
lélegzés neszeit hallotta az egyik hátsó ajtó irányából, amiből arra következtetett,
hogy a banya valószínűleg ott lapít, éberen lesve az események alakulását.
Miután kiértek a Kirk Street szürkeségébe, Anthony vett egy nagy levegőt és az
alacsonyabbik detektívhez fordult.
– Most pedig, felügyelő úr… mert gondolom, felügyelői rangban van, ugye?
– Eltalálta, uram. Verrall detektívfelügyelő vagyok. A társam pedig Carter
detektívőrmester.
– Szóval felügyelő úr, úgy vélem, hogy eljött az ideje a z értelmes beszédnek és a
meghallgatásának is. Nem vagyok az a Conrad hogyishívják, akit maguk keresnek.
Mint már említettem, a nevem Anthony Eastwood, s a foglalkozásomra nézve író
volnék. Amennyiben veszik a fáradtságot és elkísérnek a lakásomra, könnyedén
meggyőzhetem önöket a személyazonosságomat illetően.
Lehetett valami Anthony természetes viselkedésében, ami gondolkodóba ejtette a
detektíveket. Legalábbis Verrall arcán most futott át első ízben a bizonytalanság
kifejezése.
Úgy tűnt, hogy Cartert már valamivel nehezebb lesz meggyőznie.
– Na jó tegyük fel, hogy nem lódít – vágott közbe felhorkanva. – De akkor miért
szólította az ifjú hölgy is „Conrad”-nak az imént?
– Nos, az már egy egészen más dolog. Minden további nélkül hajlandó vagyok
elismerni, miszerint… izé… hm… személyes okból úgy állítottam be magam a hölgy
előtt, mintha én lennék az a Conrad nevű fickó. Személves ügyről van szó, értik?
– Jól kitalált történetecske, ugye? – fordult a társához Carter. – Nem, nem, uram,
velünk kell jönnie. Állítsd le azt a taxit, Joe!
A detektív leintett egy arra haladó taxit, s a három férfi beszállt. Anthony úgy
döntött, hogy tesz még egy utolsó kísérletet. Verrall felé fordult, mivel úgy vélte,
hogy a két detektív közül nála van több esélye.
– Nézze, tisztelt felügyelő úr, mi gondjuk lehetne abból, ha feljönnének a
lakásomba, és meggyőződnének róla, hogy igazat beszélek-e vagy sem? A taxi addig
várhat a kapuban… ez csak méltányos ajánlat, nem? Öt percnél nem jelentene több
kerülőt.
Verrall szigorúan mérte végig.
– Na jó, rendben van, legyen, ahogy akarja. Bármilyen furcsán hangzik, de
valahogy mégis úgy vélem, hogy talán igazat mond. Nem szeretnék pojácát csinálni
magunkból az őrszobán azzal, hogy esetleg nem a megfelelő embert tartóztatjuk le.
Hadd halljam a pontos címét!
– Brandenburg Mansions negyvennyolc.
Verrall előrehajolt és megismételte a címet a taxisofőrnek. A három férfi csendben
ült, míg elérkeztek az úticéljukig. Carter ugrott ki elsőként, Verrall pedig intett
Anthonynek, hogy kövesse.
– Szeretnénk elkerülni mindennemű kellemetlenséget – szólalt meg
figyelmeztetően, miközben ő maga is kiszállt. – Ezért azt javaslom, hogy menjünk be
úgy, mintha barátok lennénk. Mintha Mr. Eastwood néhány cimborája társaságában
térne haza.
Anthony a maga részéről rendkívül hálásan fogadta az ötletet, és percről-percről
javult a Bűnügyi Nyomozó Hivatalról alkotott véleménye.
A ház előcsarnokában szerencsére összefutottak Rogers-szel, az épület portásával.
Anthony megállt.
– Ah, jó estét Rogers – köszöntötte közömbösen.
– Jó estét, Mr. Eastwood – viszonozta tisztelettel az üdvözlést a portás.
Kedvelte Anthonyt, aki példát mutatott a lakóknak közvetlenségből, amit a
szomszédai bizony nem minden esetben követtek.
Anthony már az alsó lépcsőfokra tette a lábát, amikor újra megtorpant.
– Ami azt illeti, Rogers – folytatta hasonlóan közömbös tónusban –, mennyi ideje
is lakom már itt? Csak azért kérdem, mivel támadt némi vitám a dologról a
barátaimmal.
– Lássuk csak, uram, hát most már kis híján négy esztendeje lesz, hogy hozzánk
költözött.
– Lám, lám, magam is pontosan így gondoltam.
 Anthony diadalmas pillantást vetett a két detektívre.
Carter dörmögött valamit a bajusza alatt, Verrall viszont szélesen elvigyorodott.
– Ez mind szép, de még édeskevés – jegyezte meg. – Talán menjünk fel, jó?
Anthony kinyitotta a lakása ajtaját. Örömmel jutott eszébe, hogy az inasa,
Seamark éppen kimenős. Elvégre minél kevesebb tanúja van ennek a
tragikomédiának, annál jobb.
Az írógép pontosan ugyanúgy állt, ahogy hagyta.
Carter odaballagott az íróasztalhoz és elolvasta a papírlapon álló címet.
„A MÁSODIK UBORKA REJTÉLYE”
– Ezt nevezem címnek – jelentette ki gunyorosan.
– A készülő regényem címe – adta meg a választ Anthony egykedvűen.
– Újabb jó pontot szerzett, uram – mondta Verrall felcsillanó szemmel biccentve a
fejével. – Ami azt illeti, miről szól ez a történet?
Miben rejlik „A második uborka rejtélye”?
– Na, most jól megfogott – ismerte be Anthony. – Ugyanis éppen ez a második
uborka az egész, probléma okozója.
Carter érdeklődve méregette Anthonyt, majd megrázta a fejét és jelentőségteljesen
megkopogtatta a homlokát.
– Meghibbant ez a szerencsétlen fickó – sziszegte jól hallhatóan.
– Most pedig, uraim – mondta Mr. Eastwood katonás hangnemre váltva –
Munkára fel! Itt vannak a nekem címzett levelek, a takarék betétkönyvem, kiadói
értesítések. Ennél is többet kivannak?
Verrall megvizsgálta a papírokat, melyeket Anthony a kezébe nyomott.
– Ami engem illet, uram – mondta végül tiszteletteljes hangnemre váltva –,
részemről nem kívánok ennél többet. Engem tökéletesen meggyőzött, de nem
vállalhatom magamra a felelősséget a szabadon bocsátásért. Bár egyértelműnek
tűnik, hogy néhány éve itt lakik Mr. Estwoodként, de ettől még fennállhat a
lehetősége, hogy Conrad Fleckman és Mr. Eastwood egy és ugyanaz a személy, Ezért
alaposan át kell kutatnunk a lakást, levenni az ujjlenyomatait és telefonálnom kell a
főkapitányságra.
– Ez bizony elég zsúfolt programnak tűnik – jegyezte meg Anthony. – Ettől
függetlenül hadd nyugtassam meg, miszerint szívesen vállalom minden bűnös
titkomat, amire csak rá tudja tenni a kezét.
A felügyelő, detektív létére különösen humánus ember lévén, szélesen
elvigyorodott.
– Ha megkérhetem, uram, menjen hátra a kisszobába Carterrel, amíg elvégzem itt
a munkámat.
– Éppenséggel megtehetem – felelte Anthony vonakodva –, de nem lehetne
másképpen lerendezni ezt a dolgot?
– És pedig?
– Vonuljunk át magával, továbbá szódával és whiskyvel felszerelkezve a
kisszobába, és hárítsa az őrmester kollégájára a kutatás nehéz munkáját.
– Ha önnek így jobban tetszik…
– Jobban tetszene.
Magára hagyták Cartert, aki a foglalkozásához illő gyakorlottsággal látott hozzá
az íróasztal átfésüléséhez. Miután elhagyták a dolgozószobát, hallották, hogy
telefonon tárgyal a Scotland Yarddal.
 – Nem is olyan rossz – dünnyögte Anthony, miközben kényelmesen
elhelyezkedve, és maga mellé készítve a szódát és a whiskyt, hogy jó vendéglátó
módjára eleget tegyen Verrall felügyelő minden óhajának. – Netán igyak előbb én,
hogy bebizonyítsam, a whisky nincs megmérgezve?
A felügyelő elmosolyodott.
– Ez valóban nem tartozik a megszokott esetek közé – ismerte be. – Viszont vegye
tekintetbe, hogy rengeteg furcsasággal találkoztunk már a munkánk során. Ami azt
illeti, már szinte első pillanattól fogva tisztában voltam azzal, hogy tévedtünk. De
ettől még az embernek muszáj továbbra is a megszokott formaságok szerint eljárni,
és nem térhet el a hivatalos előírásoktól, nemde?
– Szerintem is igaza van – ismerte el Anthony némi sajnálkozással. – Az őrmester
viszont cseppet sem tűnik barátságosnak irányomban.
– Pedig Carter őrmester kitűnő koponya. Nem lehet csak úgy egykönnyen
félrevezetni.
– Ezt már magam is észrevettem – értett egyet Anthony. – Egyébként, felügyelő
úr, ellenkezik a szabályzattal, hogy némi tájékoztatást kaphassak a saját
személyemet illetően?
– Ezt hogy értsem, uram?
– Elvégre érthető, hogy fenemód gyötör a kíváncsiság. Ki az ördög volt az az
Anna Rosenburg és miért öltem meg őt?
– Holnap mindent részletesen elolvashat a lapokban az ügyről, uram.
– Holnapra már akár magam lehetek a tegnap tízezer esztendejével…, – idézte
Anthony. – Komolyan, felügyelő úr, igazán kielégíthetné a jogos kíváncsiságomat.
Tegye félre a hivatali titoktartást és világosítsa meg az elmémet ebben az ügyben.
– Ez teljességgel szabálytalan lenne.
– Ugyan már, kedves felügyelő úr, hiszen már-már jóbarátok lettünk, nemde?
– Hát jól van, uram, legyen az óhaja szerint. Anna Rosenburg egy német zsidónő
volt, aki Hampsteadben lakott. Évről-évre gazdagabb lett, annak dacára, hogy nem
volt semmiféle hivatalos jövedelme.
– Nálam ez pont fordítva van – panaszkodott Anthony. – Van ugyan hivatalos
jövedelmem, mégis egyre szegényebb és szegényebb leszek. Talán jobban menne, ha
én is Hampsteadben laknék. Sokszor hallottam már, hogy Hampstead igazán derűs
környék.
– A nő korábban használtruha kereskedő volt… – folytatta Verrall.
– Ez bizonyos fokig megvilágítja a dolgokat – szakította félbe Anthony. –
Valamikor magam is árultam használt egyenruhát a háború után… nem a khaki
színűt, hanem azt a másik fajtát. Jól emlékszem, az egész lakás dugig volt
értékesítésre váró aranysújtásos, vörös nadrágokkal. Végül egy kövér fickó jött egy
Rolls-Royce-szal, pepita zakóban, szolgával a nyomában, aki majd megszakadt a
ruhászsákok súlya alatt. Egy font tízet kínált az áruért. A végén, amikor ráadásként
beígértem egy vadászkabátot meg pár Zeiss távcsövet, sikerült feltornáztatnom vele
az összeget két fontra. Aztán intett, a szolga belapátolta a cuccot a zsákokba, a kövér
pedig a kezembe nyomott egy tíz fontos bankjegyet, hogy váltsam fel.
A felügyelő folytatta: – Vagy tíz évvel ezelőtt, néhány spanyol politikai menekült
érkezett Londonba… többek között egy bizonyos Don Fernando Ferrarez is, a fiatal
feleségével és gyermekével. Koldusszegények voltak, ráadásul az asszonyt valami
betegség kínozta. Anna Rosenburg felkereste őket a lakhelyükön, és érdeklődött,
hogy van-e valamijük, amit pénzzé tehetnének. Don Fernando éppen nem
tartózkodott odahaza, a felesége pedig úgy döntött, hogy megválik a gyönyörűen
hímzett spanyol kendőjétől, amit a férjétől kapott ajándékba, közvetlenül a
Spanyolországból való elmenekülésüket megelőzően. Miután Don Fernando
hazatért, éktelen haragra gerjedt, amikor meghallotta, hogy a feleség eladta a kendőt,
és megpróbálkozott a visszaszerzésével, de sikertelenül. Nagy nehezen rátalált
ugyan a kérdéses használtruha-kereskedő nőre, de mint kiderült, az már továbbadta
a kendőt egy asszonynak, akinek még a nevét sem tudta. Don Fernandot
mérhetetlenül lesújtotta az eset. Két hónappal később a nyílt utcán leszúrták és
belehalt sérülésébe. Ettől az időtől kezdve lett gyanúsan sok pénze Anna
Rosenburgnak. Az elkövetkező tíz év során, nem kevesebb, mint nyolc alkalommal
törtek be a házába. Négy esetben megzavarták a behatolókat, így nem vittek el
semmit sem, a másik négy alkalommal pedig mindig volt valamiféle hímzett kendő
is a zsákmány között.
A felügyelő tartott némi szünetet, majd Anthony türelmetlen unszolására,
engedelmesen tovább folytatta a történetet.
– Egy héttel ezelőtt, egy Franciaországi zárdából ideérkezett Don Fernando fiatal
lánya, Carmen Ferrarez. Első dolga az volt, hogy felkeresse Anna Rosenburgot
Hampsteadben, ahol szemtanúk állítása szerint igen heves jelenet zajlott le közte és
az idős nő között. A lány távozáskor mondott szavait tisztán hallotta a szolgák
egyike.
„Még mindig magánál van!” – kiabálta Carmen Ferrarez. „Ezen gazdagodott meg
az évek során… de komolyan mondom magának, hogy végül ez hozza majd magára
a balszerencsét. Nincs hozzá erkölcsi joga és felvirrad még az a nap, amikor azt fogja
kívánni, bárcsak soha nem látta volna meg az Ezer Virág Kendőjét.”
Három nappal később Carmen Ferrarez titokzatos módon eltűnt a szállodából,
ahol tartózkodott. A szobájában egy nevet és címet találtak… Conrad Fleckman
nevét, továbbá egy férfi írásos üzenetét, aki régiségkereskedőnek mondta magát, és
az iránt érdeklődött, hogy a lány hajlandó lenne-e megválni egy bizonyos hímzett
kendőtől, ami tudomása szerint a birtokában van. A feljegyzésen megadott cím
hamisnak bizonyult.
Világos, hogy a kendő áll az egész rejtély középpontjában. Tegnap reggel Conrad
Fleckman felkereste Anna Rosenburgot. Bezárkóztak egy óra hosszáig, vagy még
annál is tovább, és amikor a férfi eltávozott, Anna Rosenburgot ágyba kellett
fektetni, olyan sápadt volt, és annyira megviselte a beszélgetés. Ennek ellenére
kiadta az utasítást, hogy amennyiben a férfi ismét felkeresné, mindenképpen
engedjék be hozzá. Az elmúlt estén az asszony felkelt, kilenc óra tájban eltávozott
hazulról és nem tért vissza. Ma reggel átszúrt szívvel találtak rá, a Conrad Fleckman
által megjelölt házban. És mit gondol, mit találtak mellette a padlón?
– A kendőt? – suttogta Anthony. – Az Ezer Virág Kendőjét?
– Valami sokkalta rettenetesebbet. Olyasvalamit, ami magyarázatot ad a kendő
egész rejtélyes ügyére és fellebbenti a fátylat a rejtett értékéről… Bocsásson meg, azt
hiszem, hogy a főnök… Rögtön visszajövök…
Kintről valóban csengetés hallatszott. Anthony amennyire tőle telt, elfojtotta a
kíváncsiságát és türelmetlenül várta a felügyelő visszatérését. A saját helyzetét
illetően, már sokkal megkönnyebbültebb volt, mint korábban. Hiszen amint
ujjlenyomatot vesznek tőle, nyomban egyértelműen kiderül a tévedés.
Akkor még az is előfordulhat, hogy Carmen felhívja…
 Az Ezer Virág Kendője! Milyen különös történet!… Olyan történet, melybe
pontosan illeszkedik a lány csodálatos sötét szépsége.
Carmen Ferrarez…
Minden akaraterejét össze kellett szednie, hogy felébredjen az álmodozásából. Hol
időzik ilyen sokáig ez a felügyelő? Felállt és kinyitotta az ajtót. A lakásban furcsa
csend honolt. Lehetséges volna, hogy eltávoztak? Aligha mehettek el egyetlen szó
nélkül.
Kibaktatott a szomszédos szobába. Üres volt… ugyanúgy a nappali is. Furcsán
üres! Rendetlen, meg-kopasztott látvány fogadta mindenütt. A lakást teljességgel
kirabolták. Minden értékes tárgynak lába kelt, már pedig Anthonynak kiváló érzéke
volt az efféle apró dolgok összegyűjtéséhez.
Anthony hangos nyögéssel egy székhez támolygott, és arcát a két tenyerébe
temetve beleroskadt. Arra riadt fel, hogy újra megszólalt a bejárati ajtó csengője.
Kinyitotta az ajtót és Rogers állt vele szemben.
– Már megbocsásson, uram – szabadkozott Rogers, – de azok a gentlemanek úgy
gondolták, hogy esetleg szüksége lehet még valamire.
– Miféle gentlemanek?
– Hát a két barátja, akikkel hazajött, uram. Segítettem is nekik a csomagolásban,
amennyire tőlem telt. Még szerencse, hogy volt két jó ládám a pincében, amit
odaadhattam nekik – folytatta szemét lesütve. – Amennyire tőlem telt, felsöpörtem a
szalmát, uram.
– Eszerint itt csomagolta be a holmit? – nyögte Anthony.
– Igenis, uram. Talán nem ez volt a szándéka, uram? A magasabbik úriember
utasított rá, uram. Hiszen láttam, milyen mélyen elmerültek a beszélgetésbe a másik
úrral a kis szobában. Nem akartam megzavarni.
– Nem én beszéltem neki – mondta Anthony. – Ő beszélt nekem… legyen
átkozott.
Rogers diszkréten köhécselt.
– Igazán nagyon sajnálom, uram, amiért szükségből erre a megoldásra kellett
fanyalodnia.
– Szükségből?
– Hát, hogy meg kellett válnia az apró kincseitől, uram.
– Micsoda?! Ja, persze. Ha, ha! – Nevetett sanyarúan, szinte kínjában. – Nyilván
eltávoztak már, ugye? Ezek a bizonyos… barátaim…
– Oh, persze, uram, már jó ideje. Magam raktam be a ládákat a taxiba, aztán a
magasabb úr újra feljött, majd mindketten lesiettek és azonnal el is hajtottak…
Elnézést kérek, uram, csak nincs valami baj?
Rogers kérdése teljességgel jogos volt. Az Anthony által hallatott panaszos nyögés
bárkiben felébresztette volna a szánalmas kíváncsiságot.
– Bizony, Rogers baj van bőségesen, noha egyértelműen látszik, hogy magát nem
lehet érte hibáztatni. Most hagyjon magamra, mert sürgősen telefonálnom kell.
Néhány perccel később Anthony, Driver felügyelőt szórakoztatta a nem
mindennapi történettel. Driver felügyelő, aki jegyzetfüzetével a kezében szemben ült
vele, unszimpatikus embernek tűnt, és /Anthony véleménye szerint / egyáltalán
nem úgy nézett ki mint egy valódi felügyelő. Valójában inkább színpadiasnak tűnt,
újabb döbbenetes példáját szolgáltatva a mesterkéltségnek a természetes felett
aratott diadalának.
Anthony a története végére ért. A felügyelő becsukta a jegyzetfüzetét.
 – Nos? – kérdezte Anthony izgatottan.
– Olyan világos, mint a nap – jelentette ki a felügyelő. – A Patterson banda követte
el. Egész sereg hasonlóan ügyes bűntettet hajtottak végre az utóbbi időben. A banda
három főből áll: egyikük nagy darab szőke fickó, aztán egy alacsony sötét férfi, meg
egy lány…
– A lány is?…
– Persze. Fekete hajú, és nagyon szép. Rendszerint ő szokta a csalétek szerepét
játszani.
– Egy… egy spanyol lány?
– Még akár annak is mondhatja magát. De különben Hampsteadben született.
– És én még milyen vidám helynek tartottam – szűrte a fogai között Anthony.
– Mint már említettem, az ügy a napnál is világosabb – ismételte a felügyelő,
miközben távozáshoz készülődve felállt a helyéről. – Szépen felhívta magát
telefonon, és előadott egy tündérmesét – abban bízva, hogy ráharap, és
mindenképpen elmegy oda. Így juthatott el az öreg Gibson anyóhoz, aki szívesen
bocsátja rendelkezésére a lakását olyanoknak, akik nem kívánnak a nyilvánosság
előtt találkozni – természetesen szerelmespárokra gondolok, ugye világos. Az
öregasszony semmiféle kapcsolatban sem áll a bűnözőkkel. Maga tehát szépen
odamegy, ők meg elkísérik ide, és miközben egyikük előad egy jól kifundált mesét, a
másik kirámolja az értékeket. Ez a Patterson banda tökéletesen kidolgozott
módszere.
– És mi lesz a holmimmal? – kérdezte dühösen Anthony.
– Természetesen minden tőlünk telhetőt megteszünk azért, hogy visszaszerezzük;
uram. De Pattersonék rendkívül ügyesek.
– Azt veszem észre! – válaszolta Anthony elkeseredve.
Alighogy a felügyelő eltávozott, újra megszólalt az ajtócsengő. Anthony
kinyitotta. Egy fiatal küldönc állt a küszöbön, csomaggal a kezében.
– Egy csomagot hoztam, uram.
Anthony meglepődött, hiszen nem várt semmiféle csomagot sem.
Bevitte a csomagot a nappaliba és felvágta a zsineget.
A dobozban a likőröskészlet volt!
– Az ördög vinné el! – dühöngött Anthony.
Aztán észrevette, hogy az egyik pohárka fenekén parányi művirág, egy rózsa
lapul. A gondolatai visszatértek a Kirk streeti hátsószobába.
„Tetszel nekem… igen, határozottan megkedveltelek. Erről ne feledkezz, meg,
bármi is történjék, jó?
A lány szóról szóra ezt mondta. „Bármi is történjék”… vajon erre gondolt…
Anthony kihúzta magát és nyelt egy nagyot.
– Ez igazán nem lesz nehéz – alapította meg. Tekintete az írógépre tévedt és
határozott arckifejezéssel leült.
A MÁSODIK UBORKA REJTÉLYE
Az arcán újra álmodozó kifejezés jelent meg. Az Ezer Virág Kendője. Vajon mit
találhattak a holttest mellett? Mi lehetett az a rettenetes dolog, mi az egész rejtélyre
magyarázatul szolgált?
Persze szó sincs róla, hogy létezne ilyesmi, hiszen csupán egy kitalált mesével
traktálták, hogy lekössék a figyelmét és a mesemondó az Ezeregy éjszaka szakállas
trükkjét használta fel, a legizgalmasabb ponton félbeszakítva a történetet. De ettől
függetlenül miért ne létezhetne az a rettenetes dolog, ami a rejtély magyarázatául
szolgál? Esetleg valóra is válhatna. Ha valaki nem sajnálja a fáradságot és
elgondolkozik rajta.
Anthony kihúzta az írógépből a papírlapot és újat tett bele. Aztán lekopogta a
címet:
A SPANYOL KENDŐ REJTÉLYE
Néhány pillanatig töprengve meredt a papírra.
Aztán sebesen gépelni kezdett…
 AZ ARANYLABDA

George Dundas töprengve álldogált London belvárosában.

Körülötte mindenütt ott nyüzsgött a munkások és pénzcsinálók mindent elborító
áradata. A kifogástalanul öltözött, élesre vasalt nadrágot viselő George azonban
észre sem vette őket. Ő szorgosan törte a fejét, hogy mihez is kezdjen.
Ugyanis valami történt! George és a gazdag nagybácsikája között, (Ephraim
Leadbetter, a Leadbetter and Gilling cégtől) olyasmire került sor, amit az alsóbb
körökben „szóváltásnak” szoktak nevezni. Az igazsághoz tartozik azonban, hogy a
szóváltás oroszlánrésze Mr. Leadbetter szájából hangzott el. Szinte véget nem érően
áradt belőle a keserű méltatlankodás és egyáltalán nem zavartatta magát amiatt,
hogy szakadatlanul ismételgette önmagát. Szépen kimondani, ami az ember szívén
fekszik, aztán elfeledni; ez igazán nem tartozott Mr. Leadbetter erényei közé.
Pedig igazán hétköznapi téma szolgáltatott okot az összezördülésre… Egy
fiatalember vétkes ostobasága, sőt megátalkodott gonoszsága, mellyel csak úgy
képes lenne eltűnni egy napra a hét közepén, anélkül, hogy kellő indokot adna a
kimaradásra. Miután Mr. Leadbetter minden sértést az unokaöccse fejéhez vágott,
ami csak eszébe jutott (néhány válogatott szidalmat többszörösen is), végül
elhallgatott, vett egy mély lélegzetet, és megkérdezte George-tól, hogy miért akarja
elkövetni ezt az elvetemültséget.
George velősen csak annyit válaszolt, hogy szükségét érzi egy kis
kikapcsolódásnak. Természetesen a szabadsága terhére.
És mire való a szombat délután, meg a vasárnap? – akarta tudni Mr. Leadbetter. –
A nemrégiben ünnepelt Pünkösdről nem is beszélve, no meg augusztus egész
haváról, amikor a bank zárva fog tartani.
George az válaszolta, hogy őt hidegen hagyja a szombat délután, a vasárnap, sőt a
bankszünet is. Ellenben feltétlen szükségét érzi egy független napnak, amikor
elzarándokolhat valami olyan helyre, ahol megszabadulhat a kínzó érzésétől, hogy
fél London lakossága ott nyüzsög körülötte.
Mr. Leadbetter ezt követően harsányan kijelentette, hogy ő egészen mostanáig
minden tőle telhetőt megtett elhalt húga fiának boldogulása érdekében… és senki
sem róhatja fel, hogy nem adta meg neki a lehetőséget. E pillanattól fogva azonban
egyértelművé vált, hogy hasztalan volt minden igyekezete. Ami pedig a jövőt illeti,
tőle akár öt független napja is lehet George-nak hetente, ráadásul a szombat meg a
vasárnap is, hogy azt tehessen, amit csak akar.
– Kétség sem férhet hozzá, fiam, hogy feldobták neked a korlátlan lehetőségek
aranylabdáját – mondta Mr. Leadbetter költői képzelete végső hasonlatával. – Csakis
rajtad múlt, hogy nem sikerült elkapnod.
Mire George azt válaszolta, hogy épp e pillanatban csípte el azt a bizonyos
sporteszközt. Ezt követően Mr. Leadbetter hirtelen fordulattal szitkozódásra cserélte
fel a költészetet, és távozásra szólította fel az unokaöccsét.
Nos ezért kényszerült George meditációra: vajon meglágyul-e a nagybátyja szíve,
vagy sem. Érez-e még valami titkolt vonzódást George iránt, vagy már csak hűvös
megvetést?
 És ebben a pillanatban megszólalt mellette egy hang: – Halló!
Egy skarlátvörös túrakocsi húzott melléje a járdaszegélyhez. Nem más ült a
volánnál, mint Mary Montresor, a csodálatos szépségű és népszerű társasági dáma.
(A leírás azon képes magazinokból származik, amelyek havonta legalább négy
alkalommal közölték le a fényképét.) A hölgy szélesen rámosolygott George-ra.
– Álmomban sem hittem volna, hogy egy magányosan ácsorgó ember ennyire
hasonlíthat egy szigetre – mondta Mary Montresor. – Nincs kedve beszállni?
– Semmire sem vágyom jobban – vágta rá George habozás nélkül, azzal már be is
ült a lány mellé.
A nagy forgalom miatt csak lassan haladhattak.
– Máris elegem lett a belvárosból – jelentette ki a Mary Montresor. – Csak az imént
jöttem ide egy kissé körülnézni. De már megyek is vissza Londonba.
George, a maga részéről, anélkül, hogy fárasztotta volna magát a lány földrajzi
tévedésének kiigazításával, kijelentette, hogy az ötlet nagyszerű. Időnként lassan
araszolgattak, ám amint Mary Montresor lehetőségét érezte, nyomban magasabb
sebességre kapcsolt. Bár egy ideig George meglehetősen optimistának tűnt abban a
vonatkozásban, hogy az ember csak egyszer halhat meg, de később kezdett másként
vélekedni. Mindennek ellenére úgy döntött, hogy jobban jár, ha nem ő
kezdeményezi a beszélgetést. Elvégre semmiképpen sem árthat, ha a szép autó
gyönyörű sofőrje teljes mértékben a vezetésre összpontosítja a figyelmét.
Így aztán a lány szakította meg a csendet, még pedig éppen abban a pillanatban,
amikor élesen bekanyarodtak a Hyde Park Cornernél.
– Volna kedve hozzá, hogy feleségül vegyen? – kérdezte közömbösen.
George-nak hirtelen elakadt a lélegzete, bár ezt az a hatalmas autóbusz is
okozhatta, mely úgy tűnt, hogy ellenséges szándékkal közeledik feléjük. Ennek
ellenére büszke lehetett a gyors válaszára.
– Boldogan – vágta rá könnyedén.
– Nos – folytatta Mary Montresor bizonytalanul –, előfordulhat, hogy egy szép
napon sort keríthet rá.
Az autó minden különösebb galiba nélkül ráfordult az egyenes útra, és a
következő pillanatban, a Hyde Park Corner metróállomásnál George új óriás
hirdetményeket pillantott meg. SÚLYOSBODÓ POLITIKAI HELYZET, hirdette az
egyik, mellette pedig: EZREDES A VÁDLOTTAK PADJÁN. Valamivel arrébb: A
TÁRSASÁGI DÁMA HERCEGNŐ LESZ, közvetlenül mellette pedig: EDGEHILL
HERCEGE ÉS MISS MONTRESOR.
– Mi ez az egész Edgehill hercegével? – tudakolta George azonnal.
– Ja, Bingo meg én? Eljegyeztük egymást.
– De hiszen… épp az imént említette, hogy…
– Oh, arra gondol? – mondta Mary Montresor. – Tudja, még nem döntöttem el,
hogy kihez menjek feleségül.
– Akkor meg miért jegyezte le vele magát?
– Csupán azért, hogy megtudjam, képes vagyok-e rá. Úgy festett, hogy mindenki
félelmetesen nehéz dolognak tartja az ilyesmit, de mint kiderült, cseppet sem az.
– Viszont Bingo számára ez… hm… elég kellemetlen lehet – hebegte George, erőt
véve a zavarán, hogy csak úgy becenevén szólít egy valódi herceget.
– Egy cseppet sem – felelte Mary Montresar. – Bingónak csak hasznára válik, ha
ugyan egyáltalán létezik valami, ami használ neki… amiben erősen kételkedem.
Eközben George az említett hirdetmény jóvoltából újabb felfedezést tett.
 – Hát persze, kupanap van Ascotban. Sejthettem volna, hogy magának ma oda
kell mennie.
Mary Montresor felsóhajtott.
– Ellenkezőleg, szerettem volna egy napnyi kikapcsolódást – mondta tétován.
– Nahát, én is épp ez után áhítoztam – kiáltotta örömmel George. – Aminek az lett
az eredménye, hogy a bácsikám szépen kirúgott, és most aztán koplalhatok.
– Ez esetben házasodjunk össze – javasolta Mary, – az én évi húszezres
jövedelmem hasznukra válhat, nemde?
– Némi otthoni kényelmet feltétlenül biztosít – értett egyet George.
– Ha már az otthonról van szó – mondta Mary –, ruccanjunk le vidékre és
kötessünk valami kellemes helyet, ahol boldogan éldegélhetünk.
Egyszerű és csábító ötletnek tűnt. Áthajtottak a Putney hídon, s a Kingston
átjáróhoz érve, Mary elégedett sóhajjal taposott a gázpedálra. Szélsebesen hagyták
maguk mögött a várost. Úgy jó félórával később, egyszer csak Mary hirtelen
felkiáltással kinyújtotta a karját.
Az előttük húzódó dombtetőn egy olyan ház állt, amit az ingatlanügynökök
„óvilági csodaként” szoktak jellemezni. (Ez persze csak a legritkább esetben szokott
megfelelni a valóságnak.) De próbálják elképzelni, hogy a legtöbb vidéki ház leírása
egyszer igaz valósággá válik és akkor talán fogalmat alkothatnak a szóban forgó
házról.
Mary éppen a fehér kapu előtt fékezett le.
– Hagyjuk itt a kocsit és nézzünk körül. Ez lesz a mi házunk!
– Kifejezetten a mi házunknak való – értett egyet vele George –, bár úgy tűnik,
mintha pillanatnyilag valaki más lakna benne.
Mary egyetlen kézlegyintéssel elintézte a ház jelenlegi lakosságát.
Kart karba öltve sétáltak fel a kanyargós behajtón. A ház. közelről még
hívogatóbbnak tűnt.
– Most szépen odamegyünk és bekukucskálunk minden ablakon.
George ellenkezett.
– Gondolja, hogy akik itt laknak…
– Ugyan ki törődik velük? Elvégre ez a mi házunk… ők csak valamiféle véletlen
folytán laknak itt. Emellett gyönyörű idő van, tehát nyilván nincsenek is itthon.
Amennyiben pedig mégis rajtakapna bennünket valaki, majd azt fogom mondani…
azt mondom… szóval azt hittem, hogy ez Mrs… Mrs. Pardonstenger háza és
szörnyen sajnálom, hogy tévedtem.
– Ez elég kétes magyarázatunk tűnik, de hát legyen – mondta George a vállát
vonogatva.
Belestek hát az ablakokon és megállapították, hogy a ház ízlésesen van
berendezve. Éppen a dolgozószobánál tartottak, amikor a hátuk mögött a kavicson
lépések csikordultak, és sarkon fordulva a legrendíthetetlenebb komornyikkal
találták szemben magukat.
– Oh! – szaladt ki Mary száján a meglepett felkiáltás, de a következő pillanatban
már a legbájosabb mosolyával folytatta: – Idehaza van Mrs. Pardonstenger? Éppen
azt néztem, hogy nincs-e a dolgozószobában.
– De igen, madame, Mrs. Pardonstenger itthon tartózkodik – válaszolta a
komornyik. – Szíveskedjék erre fáradni, kérem!
Az egyedüli dolgot tették, amit tehettek: követték a komornyikot. Közben George
azt latolgatta, vajon mekkora valószínűsége lehet annak, hogy ez az esemény
bekövetkezzék. Végül arra az eredményre jutott, hogy egy ilyen névvel, mint
Pardonstenger, körülbelül egy a húszezerhez lehet a valószínűség. A társa suttogva
szólt hozzá.
– Bízza csak rám, minden rendben lesz.
George szíves-örömest bízta a lányra a dolgot, mivel úgy vélekedett, hogy a
kényes szituációk megoldása női ravaszságot igényel.
A komornyik bevezette őket a nappaliba, majd alig hogy távozott nyomban utána
újra nyílt az ajtó és egy peroxidozott hajú, testes hölgy lépett be rajta. Megállt előttük
és várakozóan hordozta végig rajtuk élénk tekintetét.
Mary Montresor egy lépést tett feléje, majd jól megjátszott csodálkozással
megtorpant.
– Nahát! – kiáltott fel meglepetést színlelve. – De hiszen maga nem is Amy!
Micsoda váratlan meglepetés! – szólalt meg egy határozott hang.
Mrs. Pardonstenger mögött egy hatalmas termetű, buldogpofájú fickó jelent meg,
fenyegetően összehúzott szemöldökkel. George agyába villant, hogy életében nem
látott még ilyen visszataszító emberszabásút. A fickó becsapta az ajtót, és neki
vetette a hátát.
– De még milyen váratlan meglepetés! – ismételte meg vicsorogva. – Ám, úgy
gondolom, hogy átláttunk a kisded játékukon! – Azzal hirtelen előrántott valamit,
ami nagyon úgy nézett ki, mint egy kapitális méretű revolver. – Fel a kezekkel! Azt
mondtam, fel a kezekkel! Motozd meg őket, Bella!
George detektívregény olvasás közben gyakorta eltöprengett azon, hogy milyen
érzés lehet, amikor megmotoznak valakit. Hát most megtudta. Bella (alias Mrs. P)
elégedetten állapította meg, hogy sem ő, sem Mary nem rejteget magánál semmiféle
gyilkos fegyvert.
– Nagyon okosnak hitték magukat, ugye? – Vicsorgott az emberszabású. – Szépen
idejönnek, aztán megjátsszák az ártatlant. Csakhogy ezúttal tévedtek… és ez a
tévedésük végzetes. Őszintén szólva erősen kétlem, hogy a barátaik meg a rokonaik
valaha is viszontlátnak magukat. Nocsak, próbálkozunk, próbálkozunk? – förmedt
rá George-ra, amint az megmoccant. – Nem ajánlom! Mihelyt egy gyanús
mozdulatot tesz, nyomban lepuffantom!
– Legyen óvatos, George! – kérlelte remegő hangon Mary.
– Az leszek – válaszolta George átérezve a helyzet komolyságát. – Nagyon óvatos
leszek.
– Most pedig indulás! – vezényelte a férfi. – Nyisd ki az ajtót, Bella! Maguk pedig
emeljék jó magasra a kezüket a fejük fölé. A hölgy is… úgy ám! Úgy vigyázzanak,
hogy szorosan a nyomukban leszek. Nyomás előre, át a hallon, aztán fel a lépcsőn…
Termesztésen engedelmeskedtek. Ugyan mi mást tehettek volna? Mary magasra
emelt kézzel lépkedett a lépcsőn felfelé. George követte. Mögöttük battyogott a
hatalmas fickó, kezében a revolverrel.
Mary felért a lépcsőn és elfordult a sarok felé. Ugyanakkor George teljesen
váratlanul hatalmasat rúgott hátrafelé. A jól kiszámított rúgás testközép tájon érte az
emberszabásút, aki hanyatt zuhanva legurult a lépcsőn. George egyetlen
szemvillanásnyi idő alatt megperdült és utána vetette magát, rátérdelve a
mellkasára. Jobb kezével felkapta a revolvert, amit a másik zuhanás közben elejtett.
Bella rémülten felsikoltott, és kihátrált az egyik oldalajtót borító nehéz függönyön.
Mary holtsápadt arccal rohant le a lépcsőn.
– George, csak nem ölte meg?
 A férfi teljesen mozdulatlanul feküdt. George föléhajolt.
– Kétlem, hogy megöltem volna – mondta sajnálkozva, – de remélem, eléggé
kikészült.
– Hála Istennek! – kapkodott a lány levegőért.
– Szép tiszta munka – állapította meg George érthető elismeréssel adózva a saját
lábtechnikájának. – Nem hiába tanultam sokat egy jó öreg öszvértől. Hm, mit
parancsol?
Mary görcsösen kapaszkodott a karjába.
– Tűnjünk el innen! – kiáltotta lázasan. – Gyorsan tűnjünk el innen!
– Ha lenne valami, amivel megkötözhetnénk ezt a fickót – mondta George, akit
közben a saját terve foglalkoztatott. – Talán keríthetne valami kötelet vagy zsineget.
– Nem, képtelen vagyok megtenni – nyögdécselte Mary. – Jöjjön inkább és
tűnjünk el innen, kérem… kérem… úgy félek!
– Nincs mitől félnie – vágta rá George férfias arroganciával. – Hiszen itt vagyok.
– Drága George, kérem… az én kedvemért! Nem szeretnék ebbe belekeveredni.
Kérem, menjünk innen!
A magával ragadó mód, mellyel elsuttogta, hogy „az én kedvemért”, megingatta
George határozottságát. Engedte, hogy a lány kivonszolja a házból, aztán lerohantak
a behajtón, a kapu előtt álló kocsihoz. Mary erőtlenül megszólalt. – Vezessen inkább
maga. Úgy érzem, hogy pillanatnyilag képtelen lennék rá. – Ezért aztán George ült a
volánhoz.
– De így nem tudjuk meg, hogy mi rejlik az egész mögött – morfondírozott. – A jó
ég tudja, miféle gazemberségen törheti a fejét az, a rusnya fickó. Ha akarja, nem
vonom be az ügybe a rendőrséget… inkább majd jómagam fogok megpróbálkozni
vele. Elvégre miért ne deríthetném ki én a dolgot?
– Ne, George, nem akarom, hogy megtegye!
– Belebonyolódtunk egy ilyen első osztályú kalandba, és elvárná tőlem, hogy
meghátráljak? Nem én, még az életem árán sem!
– Álmomban sem hittem volna magáról, hogy ilyen vérszomjas – panaszkodott
Mary könnyes szemmel.
– Őszintén szólva egy cseppet sem vagyok vérszomjas. Csak felhergelt annak az
átkozott fickónak a tenyérbe mászó ábrázata… no meg az ágyú nagyságú stukkere,
amivel fenyegetett bennünket. Épp azon töprengtem, hogy… miért nem sült el a
revolver, amikor lerúgtam a lépcsőn?
Rálépett az autó fékpedáljára, aztán kihalászta a revolvert a kesztyűtartóból,
ahová az imént becsúsztatta. Alaposan megvizsgálta, aztán füttyentet.
– Nahát, megáll az ember esze! Ez a mordály meg sincs töltve. Ha én ezt tudtam
volna… – A gondolataiba temetkezve szünetet tartott. – Mary, azt hiszem egy igen
furcsa ügy kellős közepébe csöppentünk.
– Ezzel magam is tisztában vagyok. Épp ezért kérlelem, hogy hagyja a csodába az
egészet.
– Soha – vágta rá George eltökélten. Mary szívszaggatóan felsóhajtott.
– Értem – rebegte –, tehát el kell mondanom magának. És az egészben az a
legrosszabb, hogy fogalmam sincs róla, hogyan fogja fogadni.
– Ezt meg hogy értsem…? Mit kell elmondania?
– Szóval az az igazság… – a lány máris rövid szünetet tartott. – Úgy vélem, hogy a
lányoknak manapság fel kell készülniük… ragaszkodniuk kell ahhoz, hogy alaposan
megismerjék a férfiakat, akikkel találkoznak.
 – Igazán? – szaladt ki George száján a kérdés, bár egy árva szót sem értett az
egészből.
– És a legfontosabb dolog egy lány számára, hogy miként viselkedik egy férfi
vészhelyzetben… van-e kellő lélekjelenete… megfelelő bátorsága… milyen gyors az
észjárása. Ezek olyan tulajdonságok, melyeket nemigen tudhat meg az ember… vagy
csak akkor, amikor már túl késő. Elvégre előfordulhat, hogy csak többéves házasság
után kerülnek vészhelyzetbe. Szóval a nő csak annyit tud a férfiről, akihez hozzá
akarja kötni az életét, hogy jó táncos és ügyesen tud taxit keríteni az esős éjszakában.
– Ez a két dolog is igen hasznos tulajdonság – mutatott rá George.
– Persze, de azért az embert mégis csak érdekli, hogy a fiúja valóban legény-e a
talpán.
– A nagy, nyílt, széles rónaságon, hol a férfi, az igazi férfi… – idézte George
elmélázva.
– Pontosan. De miután itt nálunk, Angliában nincsenek nyílt, széles rónaságok,
hát az ember kénytelen létrehozni egyet mesterségesen. Nos, ezt tettem az imént.
– Úgy érti…
– Úgy értem, hogy az a ház, ahol az imént voltunk, történetesen az én házam.
Tudatosan kerültünk oda, és nem véletlenül. Az a nagy darab fickó pedig… az az
ember, akit kis híján megölt…
– Igen?
– Ő Rube Wallace… a filmszínész. Profi bunyósokat szokott alakítani, bizonyára
látta már a vásznon. Egyébként igazán kedves, gyengéd ember. Én kértem fel erre a
szokatlan szerepre. Bella pedig a felesége. Ezért rémültem meg annyira, hogy netán
megölte. A revolver pedig természetesen azért nem volt megtöltve, mivel színpadi
kellék. Oh, George, nagyon a szívedre vetted? – A lány most tegezte le első ízben.
– És én vagyok az első páciens, akit… khm… így próbára tettél?
– Ugyan, dehogy! Lássuk csak… kilenc és fél delikvensre kerítettem sort eddig.
– Ki volt az a bizonyos fél? – tudakolta George kíváncsian.
– Bingo – hangzott Mary hűvös válasza.
– És rúgott úgy valamelyik, mint az öszvér?
– Nem… egyikük sem. Akadt olyan, aki kiabálni próbált és volt, aki azonnal
megadta magát, de mindannyian hagyták, hogy felkísérjék az emeletre,
összekötözzék és betömjék a száját. Nekem aztán persze „valahogy” sikerült
kiszabadulnom a kötelékeimből… úgy, mint a krimikben… utána őket is
kiszabadítottam és megszöktünk, mivel a ház akkor már üres volt.
– Tehát senkinek sem jutott eszébe az öszvér trükk, vagy valami hasonló?
– Nem.
– Ebben az esetben megbocsátok – jelentette ki George nagylelkűen.
– Köszönöm, George – mondta Mary engedelmesen.
– Valójában – folytatta George – már csupán egyetlen kérdést kell tisztáznunk.
Még pedig azt, hogy hová menjünk most? Tehát az a kérdés, hogy melyiket
választod, a Lambeth Palotát, a Doctor's Commonst, vagy van valami egyéb
kívánságod?
– Most miről beszélsz?
– Hát az engedélyről. A különleges engedélyről, elvégre minden valószínűség
szerint szükségünk lesz rá. Túlságosan hajlamos vagy arra, hogy eljegyezd magad
egy férfivel, aztán azonnal felcsípj egy másikat, hogy vegyen feleségül.
– Nem kértem, hogy vegyél feleségül.
 – Már hogyne kérted volna. Méghozzá a Hyde park Corneren. Bár nem pontosan
az a hely, ami részemről egy ilyen ajánlathoz kiszemeltem volna, de tartsuk
tiszteletben egymás hóbortjait.
– Nem kértelek fel semmi effélére. Csupán viccből megkérdeztem, hogy hajlandó
lennél-e feleségül venni. De egyáltalán nem gondoltam komolyan.
– Ugyan kérem; ha megkérdezném egy ügyvéd véleményét, biztosan azt
mondaná, hogy érvényes ajánlat volt. Ráadásul magad is jól tudod, hogy feleségül
akarsz jönni hozzám.
– Eszembe sincs!
– Nem-e, kilenc és fél kudarc után?! Gondolj csak bele, miféle biztonságérzetet
nyújtana egy olyan férfi mellett leélni az életedet, aki bármiféle vészhelyzetben
cserben hagyna!
Úgy tűnt, mintha Mary ellenállását megtépázták volna George hathatós érvei. De
aztán összeszedte magát, és ellentmondást nem tűrően kimondta, amit gondolt: –
Senkihez sem megyek férjhez addig, amíg térden csúszva nem járul elém!
George ránézett. Mary imádnivaló volt, ám George a rúgáson kívül egyéb öszvér
tulajdonságokkal is rendelkezett, így legalább ugyanolyan határozottsággal adta
meg a feleletet:
– Szerintem térden csúszni egy nő előtt, nagyon megalázó dolog. Ezért eszemben
sincs megtenni.
– Milyen kár – búgta elbűvölő hangon Mary.
Így hajtottak vissza Londonba. George kitartott az álláspontja mellett, és makacs
hallgatásba burkolózott. Mary arcát pedig eltakarta a kalapjának pereme. Amint
elhaladtak a Hyde Park Corner mentén, halkan odasúgta:
– Nem tudnál mégis elém járulni a térdeden? Csak egy kicsit!
George röviden válaszolt: – Nem!!!
Valóságos supermannek érezte magát. Tudta, hogy a lány csodálja a viselkedése
miatt. Ugyanakkor gyanította, hogy szerencsétlenségére, a lány is rendelkezik
bizonyos öszvér tulajdonságokkal. Hirtelen lefékezte az autót.
– Bocsáss meg egy pillanatra. – mondta.
Kiugrott a kocsiból és visszarohant egy gyümölcsös bódéhoz, amit épp az imént
hagytak maguk mögött. Olyan gyorsan visszatért, hogy a sarki rendőr, aki már
elindult feléjük, hogy megkérdezze, mi ez a hirtelen leállás a forgalom kellős
közepén, oda sem ért hozzájuk.
Miközben George tovább hajtott, egy szép almát dobott Mary ölébe.
– Fogyassz több gyümölcsöt – mondta. – Ez is szimbolikus.
– Szimbolikus?
– Persze. Annak idején Éva almát adott Ádámnak, manapság pedig Ádám adja
Évának. Érted már?
– Nagyjából – válaszolta Mary meglehetősen bizonytalanul.
– Hová vigyelek? – kérdezte George tartózkodóan.
– Haza, kérlek.
A Grosvenor Square felé vették az irányt. George arca teljességgel kifejezéstelen
maradt, amikor kiugrott a kocsiból, majd megkerülte, hogy kisegítse a lányt. Mary
még tett egy utolsó tétova kísérletet.
– Drága George… nem tudnád mégis megtenni? Csak a kedvemért?
– Soha – válaszolta George.
 És abban a pillanatban megtörtént. Elcsúszott és hasztalanul próbálva megtartani
az egyensúlyát, elhasalt a járdán. Aztán ott térdelt a sárban a lány előtt. Mary
felsikoltott örömében és összecsapta a tenyerét.
– Drága George! Most már a feleséged leszek. Máris mehetsz a Lambeth Palotába
és elintézheted a formaságokat a Canterbury érsekkel.
– Igazán nem akartam – tiltakozott George hevesen. – Egy ál… azaz… banánhéjon
csúsztam el. – Magyarázkodott és egyúttal magasra emelte az igazát bizonyító
banánhéj maradványt.
– Ne is törődj vele – mondta Mary. – Az a lényeg, hogy megtörtént. Amikor
vitatkoztunk, és a szememre hánytad, hogy én tettem az ajánlatot, azzal vágtam
vissza, hogy csakis akkor megyek hozzád feleségül, ha térden csúszva jössz elém. És
megtörtént emiatt az átkozott banánhéj miatt! Ugye áldott banánhéjat akartál
mondani az imént?
– Valami olyasmit – nyögte George.
–*–
Aznap délután fél hatkor a titkárnője közölte Mr. Leadbetterrel, hogy az
unokaöccse telefonált, mert találkozni szeretne vele.
Nyilván azért jött, hogy elismerje az igazamat – vélte magában Mr. Leadbetter. –
Meglehet, hogy kissé keményen bántam vele, de csakis az ő jól felfogott érdekében
tettem.
Utasítást adott, hogy amint az unokaöccse megérkezik, nyomban bocsássák a
színe elé.
George fülig érő szájjal lépett be.
– Mindössze néhány szót szeretnék váltani veled, bácsikám – kezdte. – Ma reggel
nagyon igazságtalanul viselkedtél velem szemben. Csupán az érdekelne, hogy
amikor olyan korú voltál, mint én jelenleg, és egy rokonod jóvoltából az utcára
kerültél volna, vajon képes lettél volna arra, hogy negyed tizenkettő és fél hat között
szert tegyél évi húszezres jövedelemre? Mert én ezt tettem!
– Úgy látom, megőrültél fiam.
– Nem őrült vagyok, hanem ügyes. Feleségül veszek egy gyönyörű, gazdag lányt,
aki egy herceget kosarazott ki a kedvemért.
– Képes vagy elvenni egy lányt a pénzéért? Ezt azért nem gondoltam volna rólad.
– Helyesen is tetted. Mert soha sem mertem volna megkérni a kezét, ha… egy
szerencsés sorsfordulat folytán… nem ő kér meg engem. Bár a későbbiek folyamán
nagyon úgy tűnt, hogy meggondolja magát, de sikerült lebeszélnem róla. És
bácsikám, tudod, hogy történt az egész? Mindössze két penny ügyes befektetésével,
és a sors aranylabdájának még ügyesebb elkapásával.
– Mire kellett a két penny? – tudakolta Mr. Leadbetter pénzügyi érdekeltségétől
hajtva.
– Egy banánra… egy zöldségesbódéból. Senkinek sem jutott volna eszébe a banán.
Egyébként hol szerezheti be az ember a házassági engedélyt? A Doctor's
Commonban vagy a Lambeth palotában?
 A RÁDZSA SMARAGDJA

James Boridnak komoly erőfeszítésébe került, hogy figyelmét újra a kezében lévő
kis, sárga könyvecskére összpontosítsa. A kötet borítóján egyszerű, de tetszetős cím
ékeskedett: „Szeretné-e, ha jövedelme évi 300 fonttal emelkedne?” A kiadvány ára egy
shilling volt. James éppen befejezte két oldalnyi rövid leírás áttanulmányozását,
melyek olyasmiket javasoltak, hogy nézzen mélyen a főnöke szemébe, alakítson ki
dinamikus személyiséget és igyekezzen az eredményesség légkörét sugározni.
Azután hétköznapibb témák következtek. „Itt a nyíltság, s egyben a diszkréció ideje” –
tudatta vele a kis sárga könyvecske. „ Az erős férfi nem igyekszik mindent kifecsegni,
amiről tudomást szerez.” James becsukta a könyvecskét, felemelte a fejét, és tekintete
végigsiklott az óceán végtelen kékjén. Az a szörnyű gyanú ébredt benne, miszerint ő
aligha tartozhat az erős férfiak sorába. Elvégre egy erős férfi ura lenne a jelenlegi
helyzetnek és nem áldozata. Ezen a reggelen James immár hatodszor ismételte el az
aggályait.
A szabadságát töltötte. Méghogy a szabadságát! Ha, ha! Gúnyos kacaj. Végtére is
ki beszélt rá, hogy a divatos tengerparti helyre, Kimpton-on-Sea-re jöjjenek? Ki bírta
rá az olyan költekezésre, amit nem engedhetne meg magának? Grace. Ő pedig
boldogan értett egyet a tervvel. Rávette őt, hogy idejöjjenek, és mi lett az eredménye?
Miközben ő itt van ebben a jellegtelen penzióban, jó másfél mérföldnyire a
tengerparttól, addig Grace, akinek szintén egy ilyesféle penzióban kellett volna
megszállnia, (persze nem ugyanebben… elvégre James köreiben igen szigorú
illemszabályok voltak érvényben) hihetetlenül cserbenhagyta, és nem kisebb helyen
szállt meg, mint a közvetlenül a tengerpartra épült Esplanade Hotelben.
Úgy látszik, hogy ott vannak a barátai. Barátok! James újabb gúnykacajt hallatott.
Gondolatban visszapergette azt a békés három esztendőt, amíg Grace-nek tette a
szépet. Milyen rendkívüli örömmel töltötte el a lányt, amikor első ízben felfigyelt rá!
Ez persze még azt megelőzően történt, hogy Messrs Bartles kalapszalonjának dicső
magasába emelkedett volna a High Streeten. Abban a régi szép időben még James
irányította a dolgok folyását, mostanára viszont… hajaj! A nő kezdte hordani a
nadrágot. Mert Grace olyan személyiség volt, akit a „megéri a pénzét” kifejezéssel
szoktak illetni. Egyre beképzeltebb lett. Bizony így van… mintha a fellegekben járt
volna. Egy verseskötetből valami zavaros költemény töredék villant James agyába:
„Köszönet s hála az égnek, a jó ember szerelméért.” Grace körül viszont semmi
effélét nem lehetett felfedezni. Kényelmesen éldegélt az Esplanade Hotelben, és
édeskeveset törődött a jó ember szerelmével. Valójában egy jellemtelen idiótára,
bizonyos Claud Sopworth-ra pazarolta a figyelmét, egy olyan férfiúra, akinek James
meggyőződése szerint nem volt semmiféle erkölcsi értéke.
James a lábát szilárdan megvetve, dühödten meredt a horizontra. Kimpton-on-
Sea. Mi a fene bírhatta rá, hogy pont egy ilyen helyre jöjjön? Ez a környék főként a
gazdagok és divatimádók kedvelt helye volt, két nagy szállodájával és több mérföld
hosszan húzódó mutatós nyaralósorával. Ezek a nyaralók divatos színésznők,
gazdag zsidók, s az angol arisztokrácia gazdagon nősült tagjainak birtokában voltak.
Egy kisebb bútorozott villa heti bérleti díja még a huszonöt guineát is elérte. A
nagyobbak díja pedig már a csillagos eget verdeste. James szobájának ablaka éppen
egy ilyen nyaralóra nyílt. A villa tulajdonosa Lord Edward Campion, a híres
sportember. A ház most is zsúfoltságig telt illusztris vendégkoszorúval, közöttük a
mesésen gazdag Maraputna Rádzsájával. James épp aznap reggel olvasott egy
terjedelmes cikket a helyi lapban. A cikk részletesen beszámolt a rádzsa indiai
birtokainak nagyságáról, a palotáiról, csodálatos ékszergyűjteményéről, különös
tekintettel az egyik híres smaragdjára, ami a lelkes újságíró véleménye szerint
galambtojás nagyságú. A városban nevelkedett Jamesnek ugyan csak homályos
elképzelései voltak a galambtojás méretét illetően, de ettől még meglehetősen
kedvező benyomást keltett benne.
– Ha nekem lenne egy olyan smaragdom – mérgelődött James ismét a horizontra
bámulva –, megmutatnám Grace-nek.
Persze csak egy vágyakozó fantáziadús gondolat volt ez, de James már a puszta
kimondásától is sokkal jobban érezte magát. Váratlanul nevetést hallott a háta
mögött, és amint megfordult, Grace-szel találta szemben magát. De ott volt vele
Clara Sopworth, Alice Sopworth és Dorothy Sopworth is, továbbá… hajajj Claud
Sopworth. A lányok egymásba karolva vihogtak feléje.
– Nahát, olyan furcsán nézel, mintha idegenek lennénk – kiáltotta Grace tréfásan.
– Csakugyan? – hebegte James.
Úgy érezte, kitalálhatott volna valami szellemesebb visszavágást is. Elvégre aligha
keltheti az ember jópofa személyiség benyomását egyetlen félig-meddig helyeslő szó
használatával. Mélységes utálattal mérte végig Claud Sopworthot.
Claud Sopworth ugyanis olyan választékosan volt öltözve, mint egy zenés
komédia hőse. Szóval James rendkívüli módon vágyott arra a pillanatra, amikor a
tengerparton egy lelkesen bóklászó kóbor kutya Claud makulátlan fehérségű
flanellnadrágjára ugrik a homokos mellső lábaival. Ő maga, egy sötétszürke, jobb
napokat látott, némi javításra szoruló nadrágot viselt.
– Hát nem csodálatos ez a levegő? – lelkendezett Clara mélyet sóhajtva. – Ugye
mennyire fel tudja dobni az embert? Azzal minden ok nélkül vihogni kezdett.
– Az ózontól van – vette át a szót Alice Sopworth. – Tudod, az is olyan jó, mint a
tonik. – És ő is felvihogott.
James magában ezt gondolta:
– Jól össze kéne koccantani az ostoba fejeteket. Mi értelme van ennek az állandó
vihorászásnak? Pláne, amikor nem mondtak semmi nevetségeset.
A makulátlan Claud bágyadtan mormolta:
– Talán fürödhetnénk egyet, vagy túl fárasztó lenne?
A fürdés ötletét kitörő lelkesedéssel fogadták. Végül James is csatlakozott a
társasághoz. Némi ravaszsággal sikerült rávennie Gracet, hogy maradjon le egy
kissé.
– Nézd – panaszkodott –, mióta itt vagyunk, alig látlak.
– Szerintem sokkal jobb, ha így együtt vagyunk valamennyien – mondta Grace –,
különben is bármikor átjöhetsz hozzánk a szállóba ebédelni, bár ami azt illeti…
Kritikus pillantással pásztázta végig James öltözetét.
– Azt hiszem drágám, hogy valamivel több gondot fordíthatnál a megjelenésedre
– mondta ki Grace nyíltan. – Láthatod, hogy mindenki milyen félelmetesen elegáns
erre felé. Nézd csak meg például Claud Sopworth-ot.
– Már megnéztem – közölte James gúnyosan. – És megállapítottam, hogy nála
tökéletesebb szamarat még életemben nem láttam.
Grace feldühödött.
 – Semmi szükség sincs rá, hogy kritizáld a barátaimat, James. Egyáltalán nem vall
jó modorra. Pontosan úgy öltözködik, mint bármely más gentleman a szállóban.
– Bah! – legyintett James. – Tudod, mit olvastam nemrégiben a „Társadalmi
rovatban”? Azt, hogy valamelyik gróf… már nem is emlékszem, hogy melyik grófság
ura, de az a lényeg, hogy egy gróf Anglia legrosszabbul öltözött embere.
– Hát aztán – vonta meg a vállát Grace –, de ne feledkezz meg arról a lényeges
tényezőről, hogy ő akkor is egy gróf.
– Csakugyan? – méltatlankodott James. – Ami azt illeti, egy szép napon még
belőlem is lehet gróf, nemde? Na jó, mondjuk nem pont gróf, de valami
nemesember.
Azzal rácsapott a zsebében lapuló sárga könyvecskére és hosszú névsort idézett a
királyság azon nemesei közül, akik sokkal mélyebbről kezdték az életüket, mint ő,
James Bond. Grace azonban ezen is csak vihogott.
– Ne légy már olyan gyerekes, James – mondta kacarászva. – Nézz a tükörbe, és
képzeld el magad, mint mondjuk Kimpton-on-Sea őrgrófját!
James dühvel vegyes elkeseredéssel meredt a lányra. Az már bizonyos, hogy
Kimpton-on-Sea klímája alaposan megártott Grace-nak.
A kimptoni strand egy hosszú egyenes homoksáv mentén húzódott. Egész sor
kabin és öltöző sorakozott itt egyenes vonalban, jó másfél mérföldnyi hosszúságban.
A társaság egy hat kabinból álló rész előtt állapodott meg. A fülkék mindegyikén
impozáns felirat hirdette: „Kizárólag az Esplanade Hotel vendégei számára fenntartva.”
– Meg is érkeztünk – rikkantotta vidáman Grace –, de sajnos attól tartok, hogy te
nem jöhetsz velünk, James. Át kell menned oda, a nyilvános kabinokhoz. Majd a
tenger hullámai között találkozunk. Szia!
– Viszlát! – válaszolta James félszegen és elbaktatott a jelzett irányba.
Valamivel távolabb tucatnyi düledező fülke álldogált álmosan, szemben az
óceánnal. Egy kiöregedett tengerész felügyelt rájuk, egy kék, perforált
papírtekerccsel a kezében. Átvette a királyság váltópénzét Jamestől, leszakított egy
kék bilétát a tekercsből, odavetett neki egy törölközőt, aztán a válla felett hátra
bökött a hüvelykujjával.
– Álljon sorba! – mondta borízű hangon.
James ekkor döbbent rá a versengés tényére. Rajta kívül számos más emberben is
felvetődött a gondolat, hogy a tenger habjai között keressen felüdülést. Nem elég,
hogy minden kabin el volt foglalva, ráadásul mindegyik előtt tekintélyes hosszúságú
sor várakozott elszántan méregetve egymást.
James beállt a legrövidebbnek látszó sor végére és várakozó álláspontra
helyezkedett. A kabin bejárata kinyílt és egy gyönyörű, fürdőruhás, fiatal nő
bukkant fel, oly ráérősen igazgatva fején a fürdősapkáját, mint aki akár az egész
délelőttjét erre a fontos tevékenységre áldozhatja. Nagy sokára leballagott a vízhez
és álmosan letottyant a homokba.
– Ez így nem lesz jó – állapította meg magában James, és haladéktalanul átpártolt
egy másik sor végére.
Jó öt percnyi várakozás után valami mocorgás zaja hallatszott a kabinból. Nagy
sóhajok és nyögések közepette kinyílt a kabinajtó és négy gyermek jelent meg a
szülei társaságában. Maga a kabin oly szűk volt, hogy valamiféle csalóka
bűvésztrükknek tűnt, hogy ennyien elfértek benne. A következő pillanatban oly
egyszerre, hogy a célfotó sem dönthetett volna közöttük, két nő ugrott a sátor
bejáratához.
 – Már megbocsásson, kérem – mondta az egyik nő kissé lihegve.
– Ugyan miért kellene megbocsátanom? – vágta rá a másik fiatal nő szikrázó
szemekkel.
– Azért, mert legalább tíz teljes perccel előbb itt voltam, mint magácska – hadarta
az első hölgy emeltebb hangnemben.
– Én pedig jó negyedórával, ezt bárki tanúsíthatja – replikázott a második nő
kihívóan.
– Nocsak, nocsak! – szól közbe a kivénhedt tengerimedve, közelebb lépve a
veszekedőkhöz.
Mindkét fiatal nő éles hangon bizonygatta tovább a maga igazát. Amikor
kifogytak a szavakból és az érvekből, a tengerész a második fiatal nőre bökött a
hüvelykujjával.
– A magáé – közölte kurtán.
Azzal méltóságteljesen elvonult, oda sem figyelve a leszavazott első nő
méltatlankodására. Természetesen fogalma sem volt az igazságról, nem is érdekelte,
hogy melyikük érkezett elsőnek, de amint a sajtótájékoztatókon mondani szokás, a
bírói döntés megfellebbezhetetlen volt.
James savanyú ábrázattal megérintette az öreg tengerimedve karját.
– Idefigyeljen, kérdezhetnék valamit!
– Hogyne, uram, kérdezzen csak!
– Maga szerint meddig kell várnom, hogy kabinhoz jussak?
A tengerész egykedvű pillantást vetett a sorban állók tömegére.
– Talán egy órát, de lehet, hogy másfelet. Nem tudnám pontosan megmondani.
Ebben a pillanatban James megpillantotta Grace-t és a Sopworth lányokat, amint
könnyed futással rohantak a víz felé a tengerparti homokfövényén.
– A mindenit! – mérgelődött magában James. – A mindenségit!
Újra megveregette az öreg tengerész vállát.
– Nem kaphatnék valahol másutt egy fülkét? Mi van azokkal a kabinokkal arra
feljebb? Egytől-egyig üresnek látszanak.
– Azok a kabinok – közölte öntelten a vén tengerimedve – magántulajdonban
vannak.
Azzal, miután a kérdést megválaszolta, odébb is állt. James pedig azzal a dühítő
érzéssel távozott, hogy becsapták. Otthagyta a várakozók csoportját és dühösen
lement a partra. Ez már több a soknál! Ez már túl megy minden határon! Ádáz
tekintettel méregette a csinos kis fürdőkabinokat, miközben elhaladt mellettük.
Ebben a pillanatban vált Független Liberálisból, vörösen izzó Szocialistává. Ugyan
miért lehet a gazdagoknak külön fürdőkabinjuk, és miért fürödhetnek akkor, amikor
csak akarnak, anélkül, hogy várakozniuk kellene a tömegben? Ez a mi rendszerünk
velejéig romlott – állapította meg James lehangoltan.
A tenger felől éles női sikongás hallatszott. Grace hangja! A lányok egymást
spriccolták le vízzel. A sivalkodásukat túlharsogta az ütődött Claud Sopworth
hahotázása.
– A mindenséget! – Csattant fel James és olyasmit tett, amit eddig sohasem csinált,
csak regényekben olvasott róla: nevezetesen a fogait csikorgatta dühében.
A sétabotját forgatva dühösen hátat fordított a tengernek, majd megállva,
koncentrált gyűlölettel meredt a „Sasfészek, Buena Vista, és Mon Desir” feliratú
táblácskát viselő kabinokra. Úgy látszik, Kimpton-on-Sea elitjének szokásai közé
tartozott, hogy becenévvel illések a fürdőkabinjaikat. A „Sasfészek” egyszerűen
ostobaságnak tűnt James szemében, a Buena Vista pedig meghaladta a
nyelvismeretét. A harmadik név pontatlanságának megértéséhez azonban
elegendőnek bizonyult még a hiányzó francia nyelvtudása is.
– Mon Desire – dünnyögte James. – Vicces rágondolni, hogy az lehetett.
És ebben a pillanatban észrevette, hogy míg a többi fürdőkabin ajtaja zárva van,
addig a „Mon Desir” ajtaja tárva-nyitva áll. James elgondolkodó tekintete
végigpásztázta a partot. Ezt a szakaszt főként nagycsaládos anyák foglalták el, akiket
teljességgel lekötött a csemetéik gondos felügyelete. Még csak tíz óra lévén, túl korai
időpont ahhoz, hogy Kimpton-on-Sea arisztokráciája fürdésre gondoljon.
– Még az ágyban zabálják a gombás fürjet, amit akár tetszik, akár nem, ezüsttálcán
szolgál fel nekik a rizsporos lakáj. Fúj! Déli tizenkettő előtt egyikük sem tolja le ide a
képét – gondolta James.
Ismét a tenger felé tekingetett. Mintegy parancsszóra, jól begyakorolt zenei
motívum gyanánt felhangzott Grace éles sikongatása, majd válaszul Claud
Sopworth hahotázása.
Odaóvakodott a „Mon Desir” ajtajához, és belépett a helyiségbe.
Egy pillanatra megrettent, amint megpillantotta a fogason függő különféle
ruhadarabokat, de aztán megnyugodott. A kabint ugyanis kettéválasztották. A jobb
oldali részen egy sárga női szvetter függött a fogason, egy megviselt panamakalap és
egy pár strandpapucs társaságában. A bal oldali részen egy kopott flanelnadrág, egy
pulóver és egy tengerészsapka jelezte a nemek elválasztásának tényét. Három
perccel később már a vízben lubickolt. Fújtatva, bugyborékolva egy
professzionálisnak tűnő, ám rendkívül rövid távú úszásféleséget produkált… feje a
víz alatt volt, karjai a tenger hullámait kavarták… ez ám a stílus!
– Oh, csakhogy itt vagy! – lelkendezett Grace. – Már attól féltem, hogy sosem érsz
ide, amilyen sokan várakoznak kabinra.
– Tényleg? – mondta James.
Szeretetteljes odaadással gondolt a sárga könyvecskére, mely sok egyéb jó tanács
mellett a következőt tartalmazta: „Az igazi férfi szükség esetén legyen képes a
diszkrécióra.” Ettől még a jó kedve is visszatért valamelyest. Egészen odáig ment,
hogy a kedvesen, de egyúttal határozottan figyelmeztette Claud Sopworth-ot, aki
éppen a helyes karcsapás rejtelmeibe próbálta beavatni Gracet.
– Nem, nem teljesen rosszul csinálod, öregfiú. Majd én mindjárt megmutatom
neki.
Olyan magabiztos hanghordozással beszélt, hogy Claud zavarában visszavonult.
Az egészben csupán az volt a sajnálatos, hogy a diadala rövid életűnek bizonyult. A
brit vizek hőmérséklete ugyanis nemigen készteti hosszabb ideig tartó lubickolásra a
fürdőzőket. Grace-nak és a Sopworth lányoknak máris elkékült az arca és vacogott a
foga. Hamarosan partnak vették az irányt, James pedig magányosan ismét
visszavonulhatott a „Mon Desir”-be. Határozott elégedettséggel dörzsölte le magát a
törölközőjével, majd felvette az ingét. Úgy érezte, hogy sikerült dinamikus
személyiség módjára viselkednie.
Aztán a rémülettől szinte megdermedve hirtelen megtorpant. Odakintről lányos
hangok szűrődtek be, de egészen másfélék, mint Grace-é és a barátnőié. James egy
pillanattal később rádöbbent a riasztó valóságra: a „Mon Desir” jogszerű
tulajdonosai megérkeztek. Könnyen lehet, hogy amennyiben James már teljesen
felöltözött volna, akkor sorsába beletörődve várta volna az érkezésüket és
megpróbált volna elfogadható magyarázattal szolgálni. Így azonban pánikba esve
cselekedett. A „Mon Desir”ablakait szerény sötétzöld függönyök borították. James
elkeseredetten az ajtóhoz ugrott és megragadta a kilincset. Így odakint hiába
próbálták lenyomni.
– Szóval mégis be van zárva – szólalt meg egy lányos hang. – Pedig mintha Peg
azt mondta volna, hogy nyitva van.
– Nem, Woggle mondta.
– Akkor Woggle ütődött – mérgelődött a másik lány. – Most hülyeség miatt
kutyagolhatunk vissza a kulcsért.
James távolodó léptek zaját hallotta. Hosszú, mély sóhaj szakadt fel a tüdejéből.
Elszánt sietséggel magára kapkodta a többi ruhadarabját és pár pillanattal később
már hanyag léptekkel, az ártatlanság békés légkörét árasztva ballagott a parton.
Grace és a Sopworth lányok jó negyedórával később csatlakoztak hozzá. A délelőtt
hátralévő része ártatlan szórakozással, kődobálással, homokba rajzolgatással és
könnyed tréfálkozással tolt. Aztán Claud az órájára pillantott.
– Ideje ebédelni – jelentette ki. – akár indulhatunk is.
– Farkaséhes vagyok! – kiáltotta Alice Sopworth.
A többi lány kórusban zengte, hogy ők is szörnyen éliesek.
– Te is jössz, James? – érdeklődött Grace.
Erre James felhúzta az orrát és sértődötten válaszolt.
– Jobb, ha nem megyek, elvégre számodra nem megfelelő az öltözékem – mondta
dühösen. – Ha már ilyen szőrszálhasogató vagy, jobban teszem, ha a magam útját
járom.
Ez pedig Grace számára is indokot szolgáltathatott volna a felháborodásra, de úgy
látszik, a tengerparti levegő viszonylag kedvező hatással volt rá. Így egyszerűen
csak annyit válaszolt:
– Nagyon helyes. Ahogy jónak látod. Akkor majd délután találkozunk.
Azzal faképnél hagyta a döbbenten, értetlenül álló Jamest.
– Nos – dünnyögte a fiatalember – akkor nincs más hátra, mint előre…
Kényelmesen besétált a városba. Kimpton-on-Sea-ben két kávéház létezett,
mindkettő zajos, zsúfolt és meleg. Jamesnek, akár a fürdőkabinoknál, itt is ki kellett
várnia a sorát. Sőt, ezúttal még a kelletténél is tovább kellett várakoznia, mivel egy
nagyszájú matróna, aki éppen vele egy időben érkezett, a leghatározottabban
meggátolta abban, hogy előtte a helyiségben bárhol megüresedő ülőhelyet el merje
foglalni. Végül – nem csekély nehézségek árán – sikerült szert tennie egy helyre az
egyik asztalkánál. A szomszéd asztalnál, közvetlenül a bal fülénél, három kócosra
tupírozott hajú lány csúfolta meg harsány elszántsággal az egyik olasz operát. Még
szerencse, hogy James nemigen tartozott a zenerajongók népes táborába. Így aztán
zsebre dugott kézzel, magába merülve tanulmányozta az étlapot, miközben a
következő motoszkált az agyában:
– Hiába választok bármit, a felszolgáló biztosan azt fogja felelni, hogy elfogyott.
Az én formám már csak ilyen.
Miközben a zsebében kotorászott, valami furcsa tárgy került a kezébe. Olyasmi
volt, mint egy kavics, mint egy nagy, kerek kavics.
– Hogy az ördögbe kerülhetett egy kődarab a zsebembe? – töprengett James.
Éppen a markába vette, amikor a pincérnő odalépett az asztalhoz.
– Sülthalat kérnék hasábburgonyával – mondta James.
– A sülthalunk elfogyott – mormolta a pincérnő gépiesen, álmatag tekintetét a
mennyezetre szegezve.
 – Akkor sült marhahúst kérek – próbálkozott James.
– A marhasült is elfogyott.
– Létezik egyáltalán valami olyan étel, ami egyaránt szerepel a konyhájukban és
ezen az átkozott étlapon? – érdeklődött James.
A pincérnő sértődötten bökött sápadtszürke ujjával a birkapörköltre. James
beletörődött a megváltoztathatatlanba és rendelt egy adag birkapörköltet. Miközben
továbbra sem tudott beletörődni a kávéházak üzleti módszerébe, kihúzta kezét a
zsebéből és továbbra is a követ markolva, kinyitotta a tenyerét és közömbös
pillantást vetett a markában lévő tárgyra.
Aztán hirtelen a megdöbbenés lett úrrá rajta. Minden más gondjáról
megfeledkezve, dülledt szemekkel bámult maga elé. A kezében tartott tárgy nem
kavics volt, hanem… minden kétséget kizáróan… egy smaragd… egy óriási, zöld
smaragd. James szörnyülködve bámulta. Nem, mégsem lehet smaragd… biztosan
valami színes üveg. Ekkora smaragd nem is létezik, hacsak nem… Nyomtatott
szöveg táncolt James szeme előtt. „Maraputa rádzsája – a híres galambtojás
nagyságú smaragd.” Lehetséges, hogy ez volna az?… Ez lenne az említett smaragd?
Közben a pincérnő megérkezett a rendelt birkapörkölttel. James ujjai görcsösen
markolászták a követ. A gerincén hol forró, hol pedig jeges borzongás futkározott.
Olyan érzése támadt, hogy szörnyű csávába keveredett. Hiszen ha valóban ez az a
bizonyos smaragd… De vajon tényleg ez lenne az? Könnyen lehet. Óvatosan
szétnyitotta az ujjait és izgatottan meredt a tenyerében megbúvó kőre. James nem
értett különösebben a drágakövekhez, ám a kő gyönyörű, mély izzása meggyőzte
arról, hogy a valódi smaragdot tartja a kezében. Rákönyökölt az asztalra és a
semmibe meredő tekintettel dőlt előre. Az előtte lévő tányéron lassanként kihűlt a
birkapörkölt. Alaposan át kell gondolnia ezt a dolgot. Mitévő legyen, ha ez
csakugyan a Rádzsa smaragdja? Elsőként a „rendőrség” villant James eszébe. Őt úgy
nevelték, hogy amennyiben az ember valami értékes dolgot talál, forduljon vele a
rendőrséghez.
Igen ám, de… hogy a pokolba kerülhetett ez a smaragd a nadrágzsebébe? A
rendőrségen kétségtelenül feltennék ezt a kérdést. Már pedig erre a kellemetlen
kérdésre még maga sem tudta a választ. Csakugyan, hogy a fenébe került az ékkő a
nadrágzsebébe? Gondterhelten bámult lefelé a lábára, mígnem valami különös érzés
kerítette hatalmába. Most már tüzetesen megnézte. Hát persze! Az egyik régi
flanelnadrág nagyon hasonlít a másik használt szürke flanel nadrágra, és Jamesnek
határozottan az az érzése támadt, hogy nem a saját nadrágját viseli. A felfedezés
megdöbbentő erejétől valósággal elkábulva dőlt hátra a széktámlának. Most már
kezdte kapiskálni, hogy mi is történhetett. Miközben fejvesztett sietséggel, minél
előbb igyekezett kikerülni a fürdőkabinból, véletlenül elcserélte a nadrágját. Most
már arra is emlékezett, hogy a sajátját egy hasonlóan használt nadrág mellé
akasztotta. Igen, ez mindent tökéletesen megmagyaráz. Csupán egy valamire nem
talált magyarázatot: hogy mi az ördögöt kereshetett ott egy több százezer fontot érő
smaragd? Minél tovább törte a fejét ezen a rejtélyen, annál különösebbnek tűnt. A
rendőröknek pedig hiába is próbálná bemagyarázni…
Nehéz ügy, kétségtelenül nagyon nehéz ügy. Példának okáért felhozhatják ellene,
hogy jogtalanul behatolt valakinek a fürdőkabinjába. Ez persze aligha számíthat
komoly törvénysértésnek, de mégis lekötötte a gondolatait.
– Hozhatok még valamit, uram?
 Ismét a pincérnő állt előtte, és egyértelműen nézett az érintetlen birkapörköltre.
James sietősen kiszedett egy kevéskét a tányérjára és a számláját kérte. Miután
megkapta, fizetett és távozott. Amint tanácstalanul ácsorgott az utcán, egyszerre a
szomszédos város esti lapjának hirdetése tűnt a szemébe. James feszülten olvasta az
újság főcímeinek egyikét, mely azt az egyszerű, de a maga nemében szenzációs tényt
tudatta a világgal, hogy „ELLOPTÁK A RÁDZSA SMARAGDJÁT” – Istenem! –
sóhajtott James és erejét vesztve egy oszlopnak támaszkodott. Miután valamelyest
sikerült összeszednie magát, előhalászott egy pennyt és vett egy újságot.
Rövidesen rátalált a keresett cikkre, elvégre az ilyen helyi lapok nem dúskálnak a
szenzációban, sőt az efféle jelentős esemény kifejezetten ritkaságnak számít. Az első
lapon ott rikított a nagybetűs főcím. „Szenzációs betörés Lord Edward Campionnál. Lába
kelt a híres, történelmi smaragdnak. Maraputna Rádzsájának mérhetetlen veszteség.” A
kevés, ám egyszerű tényből a következők derültek ki. Előző este Lord Edward
Campion vendégül látta néhány barátját. Mivel a rádzsa meg akarta mutatni az
ékkövet a jelenlévő hölgyek egyikének, elment érte, és ekkor fedezte fel az eltűnését.
A rendőrséget értesítették, eddig azonban nem jutottak eredményre. James kezéből
kihullott az újság. Még mindig nem értette, miképpen kerülhetett a smaragd egy
fürdőkabinban lévő használt flanel nadrág zsebébe. Arra azonban rájött, hogy a
rendőrség egyértelmű gyanakvással fogadná a történetet. Akkor meg mi az ördögöt
tegyen? Itt áll Kimpton-on-Sea főutcáján, egy királyi váltságdíjjal felérő lopott
zsákmánnyal a zsebében, miközben a környék egész rendőrsége teljes gőzzel
nyomoz az eltulajdonított drágakő után. Végül arra a következtetésre jutott, hogy
két lehetőség közül választhat. Első lehetőség: Egyenesen a rendőrségre megy, és
beszámol a történtekről… de valljuk be, James szörnyen tartott ettől a lehetőségtől.
Második lehetőség: Valamilyen módon meg kell szabadulnia a smaragdtól. Átvillant
az agyán, hogy esetleg csinálhatna egy csinos kis csomagocskát, és egyszerűen
visszaküldhetné a Rádzsának. De aztán megrázta a fejét, mivel rengeteg hasonló
tárgyú detektívregényt olvasott már. Pontosan tudta, miként lát munkához a
mesterdetektív a nagyítóüvegével, meg a többi ehhez hasonló ügyes eszközzel. Egy
ilyen hozzáértő, ügyes detektívnek elég kézbe venni James csomagját, s egy órán
belül már mindent tud a feladó koráról, foglalkozásáról, szokásairól, de még a külső
megjelenéséről is. Ezután már csak röpke órák kérdése, hogy a nyomára
bukkanjanak. Hirtelen egy meglepően egyszerű terv bontakozott ki James agyában.
Ebédidő lévén, ilyenkor nyilván viszonylag elhagyatott a tengerpart. Szépen
visszamegy a „Mon Desir”-be, felakasztja a nadrágot oda, ahol találta és elhozza a
sajátját. Úgy gondolta, hogy miközben visszaszerzi a nadrágját és kicseréli a
másikkal, még némi magánnyomozást is végezhet. Az ötletet tett követte.
Leballagott a tengerpartra és egyenesen a vén tengerimedve felé irányozta a lépteit,
akit igen helyesen, a kimeríthetetlen kimptoni hírforrásnak tartott.
– Már megbocsásson – kezdte udvariasan James, – de úgy tudom, hogy az egyik
barátomnak, Mr. Charles Lamptonnak van itt a parton egy fürdőkabinja. Ha jól
emlékszem „Mon Desir”-nek hívják.
A kivénhedt tengerész egyenes derékkal üldögélt a székén, pipájával a szájában,
szemeivel a tengerre meredve. Igazított egyet a pipáján, aztán válaszolt, anélkül,
hogy a tekintetét egy milliméternyire elfordította volna a horizonttól.
– A „Mon Desir” köztudomásúan a Lord Edward Campion tulajdona. Erről Mr.
Charles Lamptonról viszont még sosem hallottam, nyilván csak nem régiben
költözhetett ide.
 – Köszönöm – mondta James, és eltávozott.
A hallottak mélyen megdöbbentették. Maga a Rádzsa egész biztosan nem
csúsztatta a zsebébe a smaragdot, hogy aztán megfeledkezzen róla. James fejét
csóválta, mert ez az elmélet természetesen nem felelt meg a kívánalmainak. Az
viszont nyilvánvalónak tűnt, hogy a tolvaj csakis a házban lévők közül kerülhetett
ki. Maga az egész szituáció néhány kedvenc regényére emlékeztette Jamest.
Az előzetes elhatározását azonban nem változtatták meg az újonnan szerzett
információk. Eddig minden játszi könnyedséggel ment. A part, mint ahogy remélte,
gyakorlatilag elhagyatott volt. Ugyancsak szerencse, hogy a „Mon Desir” ajtaja
ezúttal is nyitva állt. Egyetlen pillanat elegendő volt arra, hogy beosonjon. James
éppen leakasztotta a fogasról a saját nadrágját, amikor egy mögötte megszólaló hang
arra késztette, hogy villámgyorsan sarkon forduljon.
– Most elkaptalak! – mondta a hang.
James tátott szájjal bámult. A „Mon Desir” ajtajában egy jól öltözött idegen férfi
állt. Negyven év körüli, éles, sólyomtekintetű ember volt.
– Most elcsíptelek, jómadár! – ismételte az idegen.
– Ki… kicsoda maga? – dadogta James.
– Merrilees detektívfelügyelő vagyok a Yardról – közölte a férfi határozottan. – És
felszólítom, hogy adja át a smaragdot!
– A… a smaragdot?
James megpróbált időt nyerni.
– Azt mondtam, nem? – emelte rá a tekintetét Merrilees felügyelő.
Határozott és hivatalos volt a modora. James megkísérelte összeszedni magát.
– Fogalmam sincs róla, hogy miről beszél – mondta megjátszott
méltatlankodással.
– Dehogy nincs, barátocskám, nagyon is jól tudja.
– Egyszerű tévedés lehet az egész – keresett kibúvót James. – Könnyedén meg
tudom magyarázni. – Feszülten várakozott.
A másik arcán mélységes unalom látszott.
– Mindig ezt mondják – mormogta szárazon a Scotland Yard detektívje. – Nyilván
csak úgy felszedte, amint itt a strandon sétálgatott, hm? Ez is egy fajta magyarázat.
Sőt kissé hasonlított is ahhoz a magyarázathoz, amit ő akart adni, ismerte el
James, de azért továbbra sem tett le róla, hogy időt nyerjen.
– Különben is, honnan tudjam, hogy valóban az, akinek mondja magát? –
kérdezte aztán erőtlenül.
Merrilees egy pillanatra kihajtotta a zakója gallérját és egy jelvényt mutatott a
fiatalembernek. James kidülledt szemekkel bámult a plecsnire.
– Most már remélem, kezdi belátni, mekkora kutyaszorítóba került – folytatta a
másik szinte gyengéden. – Maga kezdő… ezt rögtön észrevettem. Ez volt az első
munkája, ugye?
James bólintott.
– Gondoltam. Most pedig fiacskám, odaadja a smaragdot szépszerével, vagy meg
kell motoznom?
James visszanyerte a hangját.
– Ni… nincs nálam.
– A szállásán hagyta? – kérdezte Merrilees. James ismét bólintott.
– Nos – mondta a detektív –, akkor szépen elmegyünk érte együtt.
Azzal belekarolt Jamesbe.
 – Nem szeretnék lehetőséget adni egy esetleges szökésre – magyarázta
könnyedén. – Tehát elmegyünk a szállására, ahol átadja nekem azt a követ.
James rezignáltan kérdezte.
– És ha megteszem, akkor elenged? – kérdezte remegő hangon.
Merrilees kissé zavartnak tűnt.
– Az az igazság, hogy már tudjuk, miképpen lopták el a követ – magyarázta. –
Ismerjük a hölgy szerepét is, aki benne volt a buliban. Már most amennyire csak
lehetséges… szóval a Rádzsa nem kívánja nagydobra verni az ügyet. Tudja,
milyenek ezek a bennszülött uralkodók…
James, aki egy cause célébre-n kívül semmit sem tudott a bennszülött
uralkodókról, az egyetértés komoly kifejezésével, hevesen bólogatott.
– Ez az eljárás persze szöges ellentétben áll a szabályzattal – magyarázta a
detektív –, de maga szabad lesz, mint a madár.
James ismét bólintott. Az Esplanaden végigsétálva, beértek a városba. James
ugyan megkísérelt eltérni az iránytól, a másik azonban nem lazított a szorításán.
James hirtelen tétovázni kezdett és motyogott valamit. Merrilees pedig élesen
rámeredt, aztán elnevette magát. Éppen a rendőrség mellett haladtak el, és nem
kerülte el a figyelmét, hogy James milyen fájdalmas pillantásokat vet rá.
– Előbb még megadom magának a lehetőséget – mondta tréfásan.
És abban a pillanatban váratlan dolog történt. James megragadta a másik férfi
karját és hangosan, teli torokból felüvöltött.
– Segítség! Tolvaj! Segítség! Tolvaj!
Egy pillanat alatt egész kis tömeg gyűlt köréjük. Merrilees megpróbált
kiszabadulni James szorításából.
– Elkaptam ezt az embert! – kiabálta James. – Elkaptam, amikor kizsebelt.
– Miről beszél? Maga megőrült! – ordította a másik. Egy rendőr kezelésbe vette az
ügyet. Mr. Merrileest és Jamest bekísérte a rendőrségre, ahol az utóbbi elismételte a
panaszát.
– Az imént kizsebelt ez az ember – magyarázta izgatottan. – A jegyzetfüzetemet a
jobb zsebébe tette, ide!
– Mondom, hogy őrült ez a fickó – dörmögte a másik. – Könnyen
meggyőződhetnek róla és arról is, hogy minden szava hazugság.
Egy felügyelő intésére a rendőr határozott mozdulattal Merrilees zsebébe nyúlt,
kihúzott belőle valamit és meglepetten, lélegzetvisszafojtva emelte fel.
– A rézangyalát! – szaladt ki a felügyelő száján, kizökkenve hivatalos
kimértségéből. – Ez úgy fest, mint a Rádzsa smaragdja.
Merrilees még a többieknél is hitetlenebbül bámult.
– De hát ez borzasztó – hadarta. – Szörnyűség! Nyilván ez az ember dugta a
zsebembe, miközben egymás mellett jöttünk. Jól kitervelt gazemberség.
Merrilees határozott személyisége megingatni látszott a felügyelő álláspontját.
Most Jamesre terelődött a gyanakvás. Odasúgott valamit a rendőrnek, mire az
kisietett a helyiségből.
– Most pedig uraim, mondják el, hogy mi is történt tulajdonképpen – kérte a
felügyelő –, de csak szépen sorjában, ha kérhetem.
– Természetesen – vette át a szót James. – Odalent sétálgattam a tengerparton,
amikor ez az úr megszólított, és úgy viselkedett, mintha valahonnan régről
ismernénk egymást. Nekem ugyan nem rémlett, hogy bármikor is találkoztam volna
vele, de udvariasságból nem mondtam ellent neki. Így aztán együtt folytattuk a
sétát. Mindenesetre kezdettől fogva gyanakodtam rá, aztán amikor ideértünk a
rendőrség elé, egyszer csak megéreztem, hogy a zsebembe nyúlnak. Karon ragadtam
és segítségért kiáltottam. Ennyi az egész.
A felügyelő Merrilees felé fordította a tekintetét.
– Most magán a sor, uram.
Úgy tűnt, hogy Merrilees némi zavarral küszködik.
– Az imént hallott történet elég közel jár az igazsághoz, csupán a lényegében van
különbség. Ugyanis nem én kerestem az ismeretségét, hanem ő próbált
megszabadulni a smaragdtól: miközben beszélgettünk, egy óvatlan pillanatban a
zsebembe csúsztatta.
A felügyelő letette a tollat.
– Nos, így is jó – mondta türelmét vesztve. – Pár percen belül ideér egy úr, aki
majd segítségünkre lesz abban, hogy tisztázzuk ezt az ügyet, és a dolog végére
járjunk.
Merrilees összevonta a szemöldökét.
– Részemről nemigen tudok tovább várni – mormogta előhúzva a zsebóráját. –
egy fontos találkozóra kell sietnem. Remélem, a felügyelő úr nem ad alapot egy
olyan nevetséges feltételezésnek, hogy ellopom a smaragdot, s aztán a lopott ékkővel
a zsebemben sétafikálok?
– Abban egyetértek magával, uram, hogy ez csakugyan nem valószínű –
válaszolta a felügyelő. – Mégis arra kérem, hogy várjon néhány percig, míg az ügy
egyértelműen tisztázódik. Óh! Őlordsága már meg is érkezett!
Egy magas, negyven év körüli férfi lépett az irodába. Kopottas nadrágot és
megviselt pulóvert viselt.
– Mi akar lenni ez az egész, felügyelő úr? – érdeklődött. – Az üzenet szerint
megkerült a smaragd. Hát ez csodálatos! Kiváló munka. És ezek az emberek itt?
A pillantása Jamesre tévedt, majd Merrileesen pihent meg a tekintete. Az utóbbi
eddig oly határozott személyisége most hirtelen összezsugorodott és valósággal
elpárolgott.
– Nahát! Jones! – kiáltott fel Lord Edward Campion.
– Ön ismeri ezt az embert, Lord Edward? – kérdezte a felügyelő éles hangon.
– Természetesen ismerem – mondta Lord Edward szárazon. – Az inasom, aki egy
hónapja került az alkalmazásomba. A Londonból kiküldött kollegájuk gyanakodott
is rá, ám a smaragdot nem találta a holmijai között.
– Nem is találhatta, mivel a kabátzsebében lapult – jelentette ki a felügyelő. – Ez
az úriember vezetett a nyomára bennünket – mutatott Jamesre.
A következő pillanatok azzal teltek, hogy többen melegen gratuláltak Jamesnek és
a kezét szorongatták.
– Kedves barátom – áradozott Lord Campion. – Szóval azt mondja, hogy
kezdettől fogva gyanakodott rá?
– Igen – válaszolta James. – És csak azért kellett kieszelnem ezt az egész
zsebtolvajlási históriát, hogy valamiképpen bekerüljön a rendőrségre.
– Well, hát ez egyenesen csodálatos – örvendezett Lord Edward. – Egyszerűen
csodálatos. Feltétlenül el kell jönnie hozzám. Tudja mit, ebédeljen nálam, ha még
nem ebédelt. Bár két óra lévén, elég késő van ebédelni… Nos, túl van már az
ebéden?
– Nem – válaszolta James. – Még nem ebédeltem… viszont…
 – Szót se többet… egy árva szót se többet – szakította félbe Lord Edward. –
Képzelheti, hogy a Rádzsa milyen hálásan mond köszönetet, amiért visszaszerezte a
smaragdját. Arról nem is beszélve, hogy jómagam is hallani szeretném ezt az
érdekes történetet.
Ekkor már a rendőrség előtt lévő lépcsőn álltak.
– Ami azt illeti – mondta James –, úgy vélem, az lenne a leghelyesebb, ha
elmondanám önnek a teljes igazságot.
És elmondta. Őlordsága pedig kitűnően szórakozott rajta.
– Ez a legjobb sztori, amit életemben hallottam – jelentette ki. – Most már mindent
értek. Nyilván úgy történhetett, hogy amint Jones megszerezte a követ, gyorsan
lerohant a fürdőkabinhoz, mivel tudta, hogy amint a dolog kiderül, a rendőrség
alaposan át fogja kutatni a házat. Abban bízott, hogy ahhoz a régi nadrághoz, amit
időnként horgászás alkalmával szoktam felvenni, nem nyúl senki sem, így majd a
későbbiek folyamán biztonságosan kiveheti belőle az ékkövet. Képzelem, mennyire
megdöbbent, amikor ma odament érte és hűlt helyét találta. Amint aztán maga
megjelent, nyomban ráeszmélt, hogy csakis ön vihette el a smaragdot. Azt azonban
még most sem értem, miből sikerült rájönnie, hogy nem valódi detektívvel áll
szemben!
„Az igazi férfi” – villant James agyába – „mindig tisztában van azzal, hogy mikor
lehet nyílt és mikor kell diszkrétnek lennie.”
Lekicsinylően elmosolyodott, miközben az ujjai lassan végigsiklottak a kabátja
gallérjának belső oldalán, s egy pillanatra megpihentek a kevéssé ismert Merton
Park Szuper Kerékpáros Klub kis ezüst jelvényén. Elég meglepő véletlen, hogy ez a
Jones nevezetű fickó is éppen ennek e klubnak a tagja, de ha egyszer ez a valóság…
– Halló, James!
Megfordult. Grace és Sopworth lányok kiabáltak neki az utca túloldaláról. James
Lord Edwardhoz fordult.
– Megbocsátana egy pillanatra?
Átsietett az úttesten a lányokhoz.
– Éppen moziba igyekszünk – közölte Grace. – Gondoltam, esetleg eljöhetnél te is.
– Sajnálom – válaszolta James –, de éppen Lord Edward Campionhoz vagyok
hivatalos ebédre. Igen, ő az a férfi ott abban a kényelmes régi ruhában. Szeretne
bemutatni Maraputna Rádzsájának.
Azzal James udvariasan megemelte a kalapját és újra csatlakozott Lord
Edwardhoz.
 HATTYÚDAL

I.
Londonban tizenegy óra volt, amikor egy májusi délelőttön Mr. Cowan kitekintett
az ablakon. Mögötte a Ritz Hotel kissé túlcicomázott, előkelő lakosztályának nappali
szobája terült el. A szóban forgó lakosztályt Mme Paula Nazorkoff részére adták ki.
A híres opera-csillag éppen mostanában érkezett Londonba. Mr. Cowan, aki a
madame első számú gazdasági szakértőjének számított, most arra várt, hogy a hölgy
fogadja. Az ajtó kinyílt, mire gyorsan odanézett, de csak Miss Read lépett be, Mme
Nazarkoff sápadt arcú, kitűnő modorú titkárnője.
– Oh, hát maga az, kedveském – szólította meg Mr. Cowan. – A Madame még
nem kelt fel, hm?
Miss Road a fejét rázta.
– Pedig arra kért, hogy tíz óra körül jöjjek – mondta Mr. Cowan –, már egy órája
várok rá.
De nem látszott rajta sem türelmetlenség, sem csodálkozás. Mr. Cowan már régen
hozzászokott a művészi temperamentum szélsőségeihez. Magas, simára borotvált
arcú férfi volt, kissé testes, az öltözéke pedig túlzottan is makulátlan. A haja fénylő
kékesfekete, a fogsora pedig feltűnően fehér. Beszéd közben az „s” betűt kissé
pöszén ejtette ki, ami ugyan még nem mondható selypítésnek, de félelmetesen közel
áll hozzá. Nem volt szükség különösebb képzelőerőre ahhoz, hogy az ember arra a
végkövetkeztetésre jusson, miszerint az apját valószínűleg Cohennek hívták. Ebben
a pillanatban kinyílt a nappali túlsó végén lévő ajtó és egy csinos, francia szobalány
sietett át a helyiségen.
– Felkelt már a Madame? – érdeklődött Cowan reménykedve. – Mi jót tud nekem
mondani, Elise?
Válaszul Elise az ég felé emelte kezeit.
– A Madame olyan ma reggel, mint tizenhét ördög. Semmi sem tetszik neki. A
monsieur által küldött gyönyörű sárga rózsákra is azt mondta, hogy New Yorkban
tökéletesen megfelelne, de itt Londonban dőreség ilyet küldeni neki. Hisztizett, hogy
Londonban egyedül a piros rózsa illendő, azzal kinyitotta az ajtót és kihajította a
sárga rózsacsokrot a folyósóra, ahol trés comme il faut eltalált vele egy urat, egy
katona gentlemant, aki persze joggal méltatlankodott.
Cowan a felvont szemöldökén kívül semmiféle érzelemnyilvánítást sem
tanúsított. Viszont előhúzott a zsebéből egy kis noteszt és beleírta: „vörös rózsa”.
Elise kiszáguldott a másik ajtón, Cowan pedig újra az ablak felé fordult. Vera
Read leült az íróasztalhoz, hozzálátva a levelek felbontásához. Vagy tíz perc telt el
így csendben, majd kivágódott a hálószoba ajtaja és Paula Nazorkoff beviharzott a
nappaliba. Hatására azon nyomban megváltozott minden és mindenki. A helyiség
valahogy kisebbnek tűnt, Vera Read még színtelenebbnek látszott, mint addig,
Cowan pedig visszavedlett jelentéktelen mellékszereplővé.
– Ah, gyermekeim – mondta a primadonna –, csak nem késtem el?
Magas termetű volt; és az énekesnőknél nem ritka módon, kövérkés testalkatú. De
a karjai és lábai még karcsúak, a nyaka pedig, mint valami gyönyörű oszlop. Sötét,
izzóvörös haja nagy csigákban omlott alá a nyakára. Ha volt köze hajfestékhez, az
eredmény kétségkívül megérte a fáradozást. Nem volt már fiatal nő, közel járt a
negyvenhez, s bár az arcvonásai még bájosnak tűntek, a bőre már egyre
petyhüdtebbé vált, csillogó sötét szemei körül pedig sűrűsödtek a szarkalábak. A
nevetése gyermeteg, az emésztése akár egy struccé, a vérmérséklete, mint az ördögé,
egyszóval a kora legnagyobb drámai szopránjának tartották. Kertelés nélkül
Cowanhoz fordult.
– Megtette már, amire kértem? Elvitte végre azt a borzalmas angol pianinót és
bedobatta a Temzébe?
– Szereltem magának egy másikat – felelte Cowan, odamutatva a sarokba, ahol
egy zongora állt.
Nazorkoff odarohant és felemelte a tetejét.
– Egy Erard – állapította meg –, ez már jobbnak tűnik. Na lássuk csak!
Egy arpaggióban felcsendült a gyönyörű szoprán, kétszer végig trillázott a skálán
fel és le, majd lágy futammal fel egy magasabb hangra, kitartotta úgy, hogy egyre
erősebbé vált a hangerő, aztán újra ellágyult, míg végül elhalt a csendben.
– Ah! – sóhajtotta Paula Nazorkoff naiv elégedettséggel. – Milyen csodálatos
hangom van! Még itt Londonban is gyönyörű a hangom.
– Ez így igaz – értett egyet a primadonnával Cowan szívből jövő csodálattal. –
Fogadni merek, hogy London ugyanúgy imádni fogja, mint New York.
– Úgy gondolja? – kérdezte az énekesnő.
Az ajkai körül játszadozó finom mosoly arról árulkodott, hogy számára az effajta
bókok közhely számba mennek.
– Biztosra veszem – folytatta Cowan.
Paula Nazorkoff lehajtotta a zongora tetejét, és azzal a lassú, hullámzó mozgással
sétált az asztalhoz, ami oly hatásosnak bizonyult a színpadon.
– Well, well – mondta –, akkor térjünk a tárgyra. Minden szerződés itt van,
barátom?
Cowan néhány iratot vett elő, a székek egyikére helyezett irattartóból.
– Lényegében semmi sem változott – jegyezte meg. – Ötször lép fel a Covent
Gardenben, háromszor a Toscaban és kétszer az Aidában.
– Aida! Fúj! – berzenkedett a primadonna. – Kimondhatatlanul fárasztó lesz. A
Tosca már egészen más dolog.
– Ah, igen – mondta Cowan. – A Toscát valósággal önre szabták.
Paula Nazorkoff kihúzta magát.
– Én vagyok a legnagyobb Tosca a világon – jelentette ki magától érthetően.
– Ez így igaz – értett egyet vele Cowan – senki sem mérhető önhöz.
– Gondolom, „Scarpia” szerepét Roscari fogja énekelni, ugye?
Cowan bólintott.
– És Emilie Lippi.
– Micsoda? – visította Nazorkoff. – Lippi, az az undorító, ugató kis béka?! Brek,
brek, brek! Nem fogok vele énekelni, megharapom vagy kikaparom a szemét.
– Ejnye, ejnye – próbálta csitítgatni Cowan.
– Merem magának állítani, hogy az a korcs kutya nem is énekel, hanem vonít.
– Nos, majd meglátjuk, majd meglátjuk – ismételgette Cowan, aki jóval okosabb
volt annál, minthogy vitába bocsátkozzon a heves vérű énekesnővel.
– És ki énekeli Cavaradossit? – kérdezte Nazorkoff.
– Az amerikai tenor, Hensdale.
 A nő bólintott.
– Csinos kis fiú, szépen énekel.
– És egyik alkalommal Barrére is énekli, azt hiszem.
– Ő igazi művész – mondta Madame nagylelkűen. – De hogy a brekegő béka
Lippi legyen Scarpia! Fúj… nem énekelek vele.
– Bízza csak rám – mondta Cowan megnyugtatóan. Megköszörülte a torkát, és
újabb iratköteget vett elő.
– Egy különleges koncertet is szeretnének rendezni az Albert Hallban.
Nazorkoff arca grimaszra rándult.
– Tudom, tudom – mondogatta Cowan sietve. – De mindenki így tesz.
– Na jól van, legyen – egyezett bele Nazorkoff –, biztosan telt ház lesz és egy rakás
pénzt hoz a konyhára. Ecco!
Cowan tovább lapozgatott az iratokban.
– Aztán van itt még egy egészen különleges ajánlat – mondta –, Lady
Rustonburytől. Azt szeretné, hogy menjen oda és énekeljen.
– Rustonburybe?
A primadonna összevont szemöldökkel próbált visszaemlékezni valamire.
– Valamikor régen, elég régen olvastam már ezt a nevet, egy város, vagy falu,
ugye?
– Pontosan, egy csinos kis helység Hertfordshire-ben. Ami pedig Lord
Rustonbury kastélyát illeti, eredeti, hamisítatlan, ódon feudális székhely,
kísértetekkel, családi képtárral, titkos járatokkal és egy pazar magánszínházzal.
Valósággal ömlik oda a pénz és rendszeresen rendeznek privát előadásokat. A lady
azt szeretné, ha egy teljes opera kerülne színre, nevezetesen a „Pillangó”.
– A „Pillangó”?
Cowan bólintott.
– Szép összeget fizetnének érte. Elsődlegesen persze a Covent Garden
kívánságának kell eleget tenni, de még utána is megérné anyagilag. Minden
valószínűség szerint jelen lesz valaki a királyi családból is. Szóval kitűnő reklámot
jelentene.
A Madame felemelte a még mindig gyönyörű állát.
– Szükségem van nekem egyáltalán efféle reklámra?
– Az embernek soha sem lehet túl sok a jóból – érvelt kihívóan Cowan.
– Rustonbury – mormogta az énekesnő –, hol is láttam…?
Hirtelen felugrott a nappali közepén álló asztalhoz rohant és lapozni kezdett a
rajta heverő képes magazinok egyikében. Hirtelen tétován megállt a keze az egyik
lapnál, aztán hamarosan hagyta a padlóra csúszni a magazint és lassú léptekkel
visszatért a székéhez. Váratlan hangulatváltozáson esett át, szinte teljesen
kicserélődött a személyisége. Higgadt, szinte komor lett a modora.
– Állapodjon meg mindenben Rustonburyvel. Szeretnék ott énekelni, de egy
feltétellel… Az opera a Tosca legyen.
Cowan csodálkozva nézett rá.
– Ez nem lesz egyszerű dolog… egy magánműsor keretében. Hiszen tudja, a
díszletek meg az egyéb kellékek miatt.
– A Tosca vagy semmi.
Cowan élesen a primadonnára nézett. Úgy tűnt, hogy amit látott, az meggyőzte,
mert kurtán bólintott és felállt.
– Meglátom, hogy mit tehetek – mondta csendesen.
 Nazorkoff is felegyenesedett. Sokkal izgatottabbnak tűnt, mint rendesen, amit az
is igazolt, hogy igyekezett megmagyarázni a döntését, ami más esetben nem
tartozott a szokásai közé.
– Tudja, hogy ez a legnagyobb szerepem, Cowan. Úgy adom elő, ahogy egyetlen
más primadonna sem lesz rá képes soha.
– Kétségkívül kiváló alakítás – ismerte el Cowan. – Bár tavaly Jeritza is óriási
sikert aratott vele.
– Jeritza! – kiáltotta az énekesnő kipirult arccal. Azzal hosszasan ecsetelte a
férfinek a Jeritzáról alkotott véleményét.
Cowan, aki megszokta már, hogy énekesnek becsmérlő véleményét hallgassa a
kollégáikról, közömbös arccal bámult maga elé, míg véget nem ért a pocskondiázás;
aztán kitartóan hozzáfűzte:
– Akárhogy is van, ő azért mégis csak hason fekve énekli végig a „Vissi D’Arte”-
ot.
– És miért ne tenné? – vágta rá Nazorkoff hevesen. – Ugyan mi akadálya lenne?
Én viszont akár hanyatt fekve is eléneklem, úgy, hogy a lábammal a levegőben
kalimpálok közben.
Cowan kimért komolysággal csóválta a fejét.
– Erősen kétlem, hogy ez használna a hírnevének – jegyezte meg. – Hiszen tudja,
milyen hatással van az ilyesmi a közvéleményre.
– Egy szó mint száz, senki sem tudja úgy elénekelni a „Vissi D’Arte”-ot, mint én –
mondta ellentmondást nem tűrően Nazorkoff. – Mint tudja, egy zárdai kórusban
énekeltem… és a jó nővérek tanítottak meg rá, már jó néhány évvel ezelőtt. Egy
kórista, vagy inkább angyal hangján előadva, minden érzéki vágy mellőzésével.
– Ez való igaz – ismerte el Cowan. – Már volt alkalmam magától hallani és tényleg
csodálatos.
– Ezt nevezik művészetnek – folytatta a primadonna. – Aminek bizony meg kell
fizetni az árát. Szenvedni, tűrni kell, és végül nem csupán a tudásra tesz szert az
ember, hanem az erőre is, melynek segítségével képes lesz visszatérni. Vissza,
egyenesen a kezdethez, és ezáltal visszanyerheti a gyermeki szív elvesztett
szépségét.
Cowan most már érdeklődve figyelte. Az énekesnő valahová a távolba révedt. A
férfi megborzongott furcsán üres tekintetétől és a szemében bujkáló mélységtől. A
nő ajkai szétnyíltak és halkan suttogott néhány szót, mintegy önmagának. A férfi
alig hallotta.
– Végre – rebegte. – Végre… oly sok év után.
 II.
Lady Rustonbury ambiciózus, művészetkedvelő nő volt, és mindkét tulajdonságát
megfelelő keretek között tartva, teljes sikerrel gyümölcsöztette. Szerencsésnek
mondhatta magát abban a tekintetben is, hogy a férje nem volt nagyravágyó típus, és
a művészet sem érdekelte különösebben, így nem jelentett akadályt az asszony
számára. Rustonbury Earlje jól megtermett, darabos férfiú volt, akit a lótenyésztésen
kívül semmi más nem érdekelt. Ettől függetlenül csodálta a feleségét, boldog volt
mellette, sőt büszkén vallotta, hogy gazdagsága révén asszonya minden elképzelését
megvalósíthatja. A magánszínházát még a nagyapja építtette, csaknem száz évvel
ezelőtt. Ez jelentette Lady Rustonbury legkedveltebb játékát… a magánszínpadon
nemrégiben például előadtak egy Ibsen drámát, de eljátszották már itt az
ultramodern irányzat egy darabját, telis-tele válással meg narkóval, de műsorra
tűztek egy költői fantáziajátékot is, kubista díszletekkel. Lady Rustonbury rendre az
előkelő társaság krémjét látta vendégül ezeken az előadásokon, és aki csak valamit
számított Londonban, biztos lekocsizott oda, hogy részt vegyen rajta.
Mme Nazorkoff és társasága közvetlenül ebéd előtt érkezett meg. Mint már híre
ment, a fiatal, új amerikai tenor, Hensdale fogja énekelni „Cavaradossi” szerepét
Scarpia alakítására pedig a híres olasz bariton, Roscari kapott felkérést. Az előadás
költsége csillagászati volt, ezzel azonban senki sem törődött. Paula Nazorkoff
szokatlanul felhőtlen hangulatban volt, elbűvölő közvetlenséggel bánt mindenkivel,
mintha maga lenne a nemzetközi művészet megtestesítője. Cowan kellemesen meg
is lepődött ezen, és buzgón fohászkodott, hogy továbbra is így alakuljon minden.
Az ebédet követően a társaság tagjai kivonultak a színházba, hogy
szemrevételezzék a díszleteket és a különféle berendezéseket. A zenekart
természetesen Anglia egyik legnevesebb karmestere, Mr. Samuel Ridge fogja
vezényelni. Úgy tűnt tehát, hogy minden zökkenőmentesen halad, de furcsa módon
éppen ez a tény zavarta Mr. Cowant. Ő sokkal otthonosabban érezte magát a
megszokott zűrzavaros légkörben, így most ez a szokatlanul békés környezet
kifejezetten zavarólag hatott rá.
– Minden olyan átkozottul simán és gördülékenyen megy – dünnyögte magában
Cowan. – Még a Madame is olyan, mint a tejszínnel táplált macska, túlságosan is
kezes. Úgy érzem, valami lóg a levegőben.
Valaminek történnie kell.
Talán éppen az opera világával való hosszú kapcsolatának következményeképpen
Mr. Cowanban kifejlődött egy afféle hatodik érzék, így joggal hihette, hogy be fog
igazolódni az előérzete. És este, röviddel hét óra előtt be is következett. Elise, a
francia szobalány rohant oda hozzá rendkívül feldúltan.
– Oh, Mr. Cowan, jöjjön gyorsan, nagyon kérem, jöjjön gyorsan!
– Mi a baj? – förmedt rá Cowan dühösen. – A Madame felhúzta az orrát? Kitört
rajta a hisztéria, ugye?
– Nem, nem a Madame-ról van szó… Signor Roscari rosszul van… haldoklik!
– Haldoklik? Oh, siessünk!
Cowan rohant a lány nyomában, aki a haldokló olasz szobájába vezette. Az
alacsony termetű férfi az ágyán feküdt, vagy inkább heves görcsök sorozatában
vonaglott, ami akár komikus látványnak is tűnhetett volna, ha nem ilyen súlyos a
helyzet. Paula Nazorkoff aggódó arccal hajolt föléje, majd futólag üdvözölte Cowant.
 – Ah! Hát itt van végre! Szegény Roscari rettenetesen szenved. Biztosan valami
romlott ételt evett.
– Meghalok! – nyöszörögte a kis emberke. – Szörnyű, kínzó fájdalmaim vannak…!
Jaj!
A teste újabb görcsbe rándult, és kezeit a hasára szorítva, ide-oda vonaglott az
ágyon.
– Azonnal orvosért kell küldeni – jelentette ki Cowan.
Amint az ajtó felé indult, Paula megállította.
– Az orvos már úton van, és mindent megtesz majd ezért a szerencsétlen
szenvedőért. Ez már elintézett dolog. Roscari azonban ma este biztosan nem tud
énekelni.
– Soha sem fogok már énekelni, meghalok! – hörögte az olasz.
– Nem, szó sincs haldoklásról – próbálta megnyugtatni Paula. – Ez csak
valamilyen emésztési zavar lehet. A lényeg viszont az, hogy ilyen állapotban
képtelen lesz énekelni.
– Megmérgeztek!
– Igen, ezek kétségkívül ételmérgezési tünetek – mondta Paula. – Elise, maradjon
vele, amíg az orvos ideér!
Az énekesnő intett Cowannak, és együtt távoztak a szobából.
– Most mitévők legyünk? – kérdezte.
Cowan reménytelen csüggedtséggel rázta a fejét. Annyira előre haladt már az idő,
hogy képtelenség lett volna Londonból keríteni valakit Roscari helyére. Lady
Rustonbury, akit szintén az imént tájékoztattak neves vendégének rosszullétéről,
sietve igyekezett feléjük a folyosón és csatlakozott hozzájuk. Számára – akárcsak
Paula Nazorkoffnak – a Tosca sikere volt a legfontosabb.
– Ha legalább kéznél volna valaki… – esdekelt a primadonna.
– Ah! – kiáltott fel hirtelen Lady Rustonbury. – Hát hogyne lenne! Bréon.
– Bréon?
– Persze, biztosan ismeri, Edouard Bréon, a híres francia bariton. Itt lakik a
közelben, éppen az e heti „Vidéki Házak” közölt egy képet a villájáról. Ő a mi
emberünk.
– Az ég akarta így! – kiáltott fel Nazorkoff. – Bréon mint Scarpia. Jól emlékszem
rá, éppen ez a szerep volt az egyik legnagyobb alakítása. De úgy tudom, hogy már
visszavonult, nem?
– Énekelni fog – állította Lady Rustonbury. – Bízza csak rám!
És mivel a tettek asszonya volt, azonnal kocsiba ült.
Tíz perccel később M. Eduard Bréont egy izgatott grófnő zavarta meg a
visszavonultságában. Mert ha Lady Rustonbury egyszer a fejébe vett valamit, akkor
nem egy könnyen lehetett tőle eltántorítani és M. Bréonnak hamarosan be kellett
látnia, hogy nem tehet egyebet, mint hogy engedelmeskedik. Jómaga alacsony sorból
származott, onnan emelkedett fel egészen a hivatása csúcsára, olyan magasságra,
hogy most már egy szinten kezelték a grófokkal és hercegekkel. Ez a tény
természetesen mélységes elégedettséggel töltötte el. Mióta azonban visszavonult az
óvilági angol birtokára, valamiképpen mégis elégedetlenséget érzett. Hiányolta a
rajongást, az elismerést, ráadásul a vidéki brit nép sem fogadta be olyan könnyen,
mint ahogy a véleménye szerint megillette volna. Így aztán módfelett elbűvölte és
hízelgőnek találta Lady Rustonbury kérését.
 – Természetesen mindent megteszek, ami szerény személyemtől telik – jelentette
ki mosolyogva. – Bár mint nyilván tudja, hosszú ideje nem énekeltem már közönség
előtt. Még csak tanítványokat sem vállaltam, mindössze egyet-kettőt, azt is kivételes
szívesség gyanánt. De hát… miután Signor Roscari ilyen szerencsétlenül járt és
indiszponált…
– Szörnyű csapás ez számunkra – bizonygatta Lady Rustonbury.
– Nem mintha olyan jelentős énekes lenne – jegyezte meg Bréon.
Azzal hosszasan taglalta a ladynek az igazi operaénekes jellemzőit. Ebből az
derült ki, hogy Edouard Bréon visszavonulása óta nem akadt hozzá hasonló
kiválóságú bariton.
– Mme Nazorkoff fogja énekelni Tosca szerepét – közölte Lady Rustonbury –
Megkérdezhetem, hogy ismeri-e őt?
– Soha nem volt alkalmam találkozni vele – válaszolta Bréon. – Viszont egy
alkalommal New Yorkban hallottam énekelni. Nagy művész… kitűnő drámai
érzékkel megáldva.
Lady Rustonbury nagy megkönnyebbülést érzett… elvégre az ember soha nem
tudhatja ezeknél az énekeseknél… valósággal féltékenyek egymásra és utálják
egymást.
Mintegy húsz perccel később már újra ott volt a kastély halljában és diadalmasan
integetett a kezével a francia énekesre mutatva.
– Ezt elintéztem – ujjongott nevetve. – A drága M. Bréon olyan kedves és
szolgálatkész volt, hogy ezzel örökre lekötelezett.
Erre persze mindenki a francia énekes köré gyűlt, akit valósággal feltüzelt a
hálájuk és elismerésük. Edouard Bréon már közel járt ugyan a hatvanhoz, de még
mindig vonzó személyiségnek számított a nagydarab, kreolbőrű, jóképű férfi.
– Hadd lássam. – mondta Lady Rustonbury. – Hol van, Madame…? Oh, hát itt
van!
Paula Nazorkoff ugyanis nem vett részt a francia általános ünneplésben.
Csendesen üldögélt egy magas támlájú tölgyfaszéken, a kandalló árnyékában. A tűz
természetesén nem égett, hiszen meleg volt az este. Ráadásul az énekesnő egy
hatalmas pálmalevél legyezővel hűsítette magát. Oly magányosnak és
elhagyatottnak tűnt, hogy Lady Rustonbury már attól tartott, hogy megsértődött.
Odavezette a franciát az énekesnőhöz. – M. Bréon azt mondja, hogy még sosem
volt alkalma találkozni Madame Nazorkoffal.
Paula Nazorkoff egy utolsó széles legyintéssel letette a pálmalevelet és a francia
felé nyújtotta a kezét, aki megfogta és fölé hajolt. A primadonna ajkáról halk sóhaj
rebbent fel.
– Madame – mondta Bréon –, még soha sem énekeltünk együtt, és ez az én
koromban valóságos büntetésnek számít. A sors azonban kegyes volt hozzám, és a
megmentésemre sietett.
Paula halk kacajt hallatott.
– Ön hízeleg nekem, M. Bréon. Annál is inkább, mivel én még csak egy szegény
kis ismeretlen énekesnőcske voltam, a lábainál heverve, amikor ön a csúcson volt. A
maga Rigolettója egyszerűen páratlan… micsoda művészet, micsoda tökély! Senki
még a nyomába sem léphet.
– Ajaj! – bólogatott Bréon tettetett sajnálkozással. – Az én napom sajnos már
leáldozott. Scarpia, Rigoletto, Radames, Sharpless, hányszor, de hányszor énekeltem
ezeket a szerepeket, de most már… sajnos nincs tovább.
 – De igen, méghozzá ma este.
– Igaz, Madame… erről megfeledkeztem. Ma este.
– Sokszor énekelte a Toscát – mondta Nazorkoff tapintatlanul –, de velem még
soha sem.
A francia meghajolt.
– Számomra megtiszteltetés – mondta csendesen. –Kiemelkedő szerep, Madame.
– Mert nem csupán énekesnőt kíván az előadótól, hanem színésznőt is – szólt
közbe Lady Rustonbury.
– Ez valóban így van – értett egyet Bréon. – Emlékszem, egyszer még
fiatalemberként elmentem a milánói színházba. A jegy mindössze néhány lírába
került, de azon az estén oly csodás éneket hallottam, amilyet csak a New York-i
Metropolitan Operában hallhat az ember. Egy egészen fiatal lány énekelte a Toscát,
és úgy adta elő, akár egy angyal. Míg élek, nem felejtem el a hangja ártatlan
tisztaságát, amellyel elénekelte a „Vissi D'Arte-et”. Csupán a drámai erő hiányzott
belőle.
Nazorkoff bólintott.
– Erre majd később visszatérünk – duruzsolta egészen halkan.
– Úgy bizony. Ez a fiatal lány… akit mellesleg Bianca Capellinek hívtak…
páratlan karriert futhatott volna be. Ugyanis érdekelni kezdett a pályafutása. A
közbenjárásommal exkluzív szerződésekre nyílt volna lehetősége, de ő ostoba volt…
sajnálatosan ostoba.
A férfi megvonta a vállát.
– Miért volt ostoba?
Lady Rustonbury huszonnégy éves, karcsú, nagy és kék szemű lánya, Blanche
Amery tette fel a kérdést. A francia udvariasan azonnal feléje fordult.
– Hajaj! Mademoiselle, összeszűrte a levet valami alacsony származású fickóval,
akiről kiderült, hogy a Camorra tagja volt. Összetűzésbe került a rendőrséggel és
emiatt halálra ítélték. A lány pedig engem keresett fel, hogy mentsem meg a
kedvesét.
Blanche Amery tágra nyílt szemekkel nézett rá.
– És megtette? – kérdezte lélegzet-visszafojtva.
– Ej, Mademoiselle, hát mit tehettem volna? Pláne egy idegen országban?
– Nem voltak összeköttetései? – kérdezte Nazorkoff halk zengő hangján.
– Ha lettek volna is, kétlem, hogy igénybe kellett volna vennem őket. A férfi nem
volt arra érdemes. A lányért viszont megtettem, ami a módomban állt.
Bréon szája hamiskás mosolyra húzódott, az angol lány pedig úgy vette észre,
mintha a mosolya mögött valami visszataszító bújna meg. Úgy érezte, hogy a férfi
szavai távolról sem fejezik ki a gondolatait.
– Megtette, amit tudott – mondta Nazorkoff. – Kedves volt magától. A lány pedig
bizonyára nagyon hálás volt érte, ugye?
A francia vállat vont.
– A férfit kivégezték – mondta –, a lány pedig kolostorba vonult. Eh, voilá! A világ
szegényebb lett egy énekesnővel.
Nazorkoff halkan felkacagott.
– Mi oroszok igazán furcsa nép vagyunk – jegyezte meg könnyedén.
Blanche Amery éppen Cowant figyelte, amíg az énekesnő beszélt, és így
észrevette, hogy a hirtelen csodálkozás kifejezése költözik az arcára. Az ajkai már
kissé szétnyíltak, nyilván szólni akart, de aztán Paula figyelmeztető pillantásának
engedelmeskedve ismét szorosan összezáródtak.
A komornyik jelent meg az ajtóban.
– Menjünk vacsorázni, – mondta Lady Rustonbury felállva. – Szegénykéim,
mennyire sajnálom magukat. Azért borzasztó lehet, hogy éneklés előtt mindig
koplalniuk kell. De megígérhetem, hogy utána nagyon finom vacsora lesz.
– Már nagyon várjuk – mondta Paula Nazorkoff. – Utána!

III.
A Tosca első felvonása éppen a végéhez közeledett a színházban. A hallgatóság
kezdett mozgolódni, csevegni. A királyi vendégek bájosan, és kegyesen ültek az első
sor három bársonyszékén. Mindenki suttogott, duruzsolt a szomszédjához és az volt
az általános vélemény, hogy az első felvonásban Nazorkoff nemigen nőtt fel a
hírnevéhez. A közönség többsége nem jött rá, hogy éppen ebben nyilvánult meg az
énekesnő művészete, aki az első felvonásban igyekezett kímélni a hangját és
önmagát. Toscából egyfajta könnyű, jelentéktelen figurát csinált, aki csak játszik a
szerelemmel, miközben kokettesen féltékeny és kihívó. Bréon, bár a hangja már
valóban túl volt a legdicsőbb korszakán, még most is csodálatos figurának tűnt a
cinikus Scarpia szerepében. Scarpiából jóképű, csaknem kedves figurát varázsolt,
mindössze felületesen jelezve a külső alatt megbúvó csalárd rosszindulatot. A
zárórészben viszont – az orgonával és körmenettel amikor Scarpia a gondolataiba
temetkezve áll és rosszindulatú tervén töpreng, hogy miképpen szerezze meg
Toscát, Bréon csodálatos alakítást produkált.
Most éppen felemelkedett a függöny a második felvonáshoz. A szín, Scarpia
lakása.
Ezúttal Tosca belépőjénél Nazorkoff nyomban tanújelét adta művészetének. Egy
halálra rémült nő állt ott valóban, a páratlan színész biztonságával játszva szerepét.
Ahogy könnyedén köszöntötte Scarpiat, s a nemtörődömsége, ahogy mosolyogva
válaszolgatott neki! Ebben a jelenetben Paula Nazorkoff halálos nyugalommal
játszott a szemével és mosolygós, de érzéstelen arccal mozgott. Csak a Scarpiára
vetett szikrázó pillantásai árulkodtak az igazi érzelmeiről. És így folytatódott a
történet, a kínzókamra jelenet, Tosca nyugalmának szertefoszlása és teljes megadása,
amikor Scarpia lábaihoz rogyva, hasztalanul könyörög kegyelemért. A primadonna
teljesítménye még az agg zeneszakértőt, Lord Leconmere-t is megindította, a
mellette ülő külföldi nagykövet pedig elismerően súgta a fülébe:
– Ma este Nazorkoff felülmúlja önmagát. Nem létezik még egy nő, aki a
színpadon hasonló átéléssel tudna játszani, mint ő.
Leconmere bólintott.
És most Scarpia megnevezte az árat, mire Tosca megborzadva menekül tőle az
ablakhoz. Aztán a távolból dobpergés hallatszik, és Tosca kimerülten veti magát a
heverőre. Scarpia fölémagasodva idézi fel, hogy miként állítják fel az akasztófát…
azután csend, majd ismét a távoli dobpergés hangja hallik. Nazorkoff ernyedten
fekszik a heverőn, feje csaknem a padlóra csüng, arcát eltakarja a hosszan leomló haj.
Aztán a vágy és az utolsó húsz perc idegfeszültségének finom kontrasztjaként
magasan és kristálytisztán felcsendül a hangja, amint Cowannak mondta, egy kórista
vagy egy angyal hangja.
– Vissi d'arte, vissi d'arte, no feci mai male ad anima viva. Con man furtiva quante
miserie conobbi, aiutai.
 Egy csodálkozó, mit sem értő gyermek hangja volt. Azután újra térdre roskad és
esdekel, egészen Spoletta belépőjének pillanatig. Akkor Tosca kimerülten feladja,
Scarpia pedig kimondja tragikus, kétértelmű szavait.
Spoletta távozik. Ekkor következik a drámai pillanat, amikor Tosca egy pohár bort
emelve reszkető kézzel, megpillantja az asztalon heverő kést, és a háta mögé rejti.
Bréon feláll, jóképű, komor, izzik a vágytól. – Tosca, finalmente mia! – Aztán a
villámgyors késszúrások, majd Tosca bosszúszomjas sziszegése hallatszik:
– Qesto e il bacio di Tosca! („Így csókol Tosca.”)
Nazorkoff sosem játszotta még ilyen átéléssel Tosca bosszúját. Az utolsó,
elsuttogott heves „Muori dannato” után egy furcsa, halk hang töltötte be a színházat:
– Or gli perdono! („Most már megbocsátok neki!”)
Lágy, halotti dallam kezdődött, miközben Tosca a ceremóniához készülődött,
gyertyákat helyezve a férfi fejének két oldalához, feszületet a mellére, aztán még
utoljára megáll az ajtóban és visszanéz. Távoli dobpergés hallik, majd lehull a
függöny.
Ezúttal valódi lelkesedésben tör ki a közönség, de csak rövid ideig tart az ováció.
Valaki ugyanis kirohan a függöny mögül és Lord Rustonburyvel beszél. A lord
feláll, majd néhány pillanatnyi tárgyalás után megfordul és int Sir Donald
Calthorpnak, aki kiváló orvos hírében áll. A hír szinte futótűzként száguldott végig a
nézőközönségen. Valami történt, egy baleset, valaki súlyosan megsérült. Az egyik
énekes megjelent a függöny előtt és közölte, hogy Mr. Bréont sajnálatos baleset
érte… emiatt az operát félbe kell szakítani. Újabb suttogás a közönség soraiban,
Bréont leszúrták. Nazorkoff olyannyira átélte a szerepét, hogy elvesztette a fejét és
valóban leszúrta a partnerét. Lord Leconmere, miközben a nagykövet barátjával
társalgott, egyszerre könnyed érintést érzett a karján. Amikor megfordult, Blanche
Amery szemével találkozott a tekintete.
– Nem baleset volt – mondta a lány. – Biztos vagyok benne, hogy nem volt
véletlen. Ön is hallotta azt a történetet, amit Bréon mesélt közvetlenül ebéd előtt egy
olasz lányról? Az a lány Paula Nazorkoff volt. Közvetlenül utána mondott valamit
arról, hogy ő orosz. Akkor feltűnt nekem, hogy Mr. Cowan elcsodálkozik rajta.
Lehet, hogy orosz nevet vette fel, de ő nagyon is jól tudta, hogy igazából olasz.
– De drága Blanche-om – mondta Lord Laconmere.
– Biztosan merem állítani – jelentette ki Blanche nyomatékosan.
– Egy képes magazin van a szobájában, éppen annál a lapnál kinyitva, ami M.
Bréont ábrázolja az angliai házában. Tehát már akkor tudott róla, mielőtt idejött
volna. Gondolom, nyilván beadott valamit annak a szegény kis olasznak, amitől
mérgezési tünetei lettek.
– De miért? – kiáltotta Lord Leconmere. – Miért?
– Hát nem értik? Megismétlődött Tosca története. A férfi Itáliában megkívánta a
lányt, ám az hűséges maradt a szerelmeséhez. Amikor az bajba került, a lány
felkereste csábítóját, hogy megpróbálja megmenteni szerelmesét. A férfi úgy tett,
mintha módjában állna megmenteni őt, ehelyett azonban hagyta meghalni a
vetélytársát. És most végre elérkezett a bosszúállás pillanata. Hát nem hallották,
amint azt sziszegte: „Én vagyok Tosca?” Mert láttam Bréon arcán, hogy amint a nő
ezt kimondta, már rájött… felismerte őt!
Paula Nazorkoff fehér hermelinköntösbe burkolózva, mozdulatlanul ült az
öltözőjében. Kopogtattak az ajtón.
– Tessék – mondta a primadonna. Elise lépett be zokogva.
 – Madame, Madame, Bréon halott! És…
– Igen?
– Hogy mondjam meg, Madame? Két úr van itt a rendőrségtől. Önnel akarnak
beszélni.
Paula Nazorkoff teljes magasságban felegyenesedett.
– Kimegyek hozzájuk – mondta csendesen. Kikapcsolva a nyakán lévő gyöngysort
és a francia szobalány kezébe helyezte.
– Ez a tiéd, Elise. Rendes lány vagy. Ahová most megyek, ott nem lesz szükségem
ékszerekre. Ugye érted, Elise? Soha többé nem énekelem már a Toscát.
Egy pillanatra még megállt az ajtóban és úgy futtatta végig tekintetét az öltözőn,
mintha a húsz éves karrierjére nézne vissza.
Aztán egy másik opera utolsó sorát mormolta a fogai között:
„La commedia e finita!”
 TARTALOM

LISTERDALE REJTÉLY

FÜLEMÜLE VILLA

A LÁNY A VONATON

ÉNEKELD EL A HAT PENNY DALÁT

EDWARD ROBINSON FÉRFIASSÁGA

BALESET z 150 JANE MUNKÁT KERES

EGY GYÜMÖLCSÖZŐ VASÁRNAP

MR. EASTWOOD KALANDJA

AZ ARANYLABDA

A RÁDZSA SMARAGDJA

HATTYÚDAL