4.

Connie Willis
MÉG A KIRÁLYNŐ IS
A védelem indítványát tanulmányoztam, melyben az alperes az eljárás
megszüntetését kérvényezte; amikor hirtelen megszólalt a telefon.
– Ez az általános szignál – nyúlt a készülékért Bysshe, az
ügyvédjelöltem. – Biztos a vádlott lesz az. A börtönből tilos egyéni
dallamokat használni.
– Nem, most nem – mondtam. – Ez az anyám.
– Ő – emelte fel a kagylót Bysshe. – Miért nem használja a saját
szignálját?
– Mert tudja, hogy nem szeretnék vele beszélni. Nyilván rájött, mit
művelt Perdita.
– Az ön lányát hívják Perditának, ugye? – kérdezte, és kezével befogta
a kagylót. – Ő az, akinek van egy kislánya?
– Nem, az Viola. Perdita a kisebbik lányom. Neki diliflepnije van.
– Miért, mit csinált?
– Belépett a Biciklistákhoz.
Bysshe értetlenül nézett rám, de nem volt hozzá hangulatom, hogy
felvilágosítsam őt a dolgokról. Ám ahhoz sem, hogy Anyával beszéljek.
– Pontosan tudom, hogy Anya mit fog szólni. Azt kérdezi majd, hogy
miért nem mondtam el neki, aztán meg tudni akarja, hogy mit óhajtok
tenni ez ügyben, pedig semmit se tehetek, hisz ha tehetnék valamit, már
nyilvánvalóan rég megtettem volna.
Bysshe megrémült.
– Mondjam neki azt, hogy önnek épp tárgyalása van?
– Nem – nyúltam a kagylóért. – Előbb vagy utóbb úgyis beszélnünk
kell. – Elvettem a kagylót és beleszóltam: – Szia, Anya.
– Traci – mondta Anya drámai hangon. – Perdita Biciklista lett.
– Tudom.
– Miért nem szóltál róla nekem?
– Szerintem ez Perdita dolga.
– Perdita – horkant fel – sose mondaná el! Jól tudja, hogy megvan a
magam véleménye. Gondolom, már értesítetted Karent.
– Karen nincs itthon. Irakban van. – Szerencse a szerencsétlenségben,
hogy Iraknak, mely korábban még saját magát is kész lett volna
elpusztítani, most az a legfőbb vágya, hogy elismert tagja lehessen a
világközösségnek, így az anyósom a világnak pont azon a részén
tartózkodik, ahol olyan rossz a telefonhálózat, hogy nyugodtan
hazudhatok: én próbáltam őt hívni, de nem tudták kapcsolni és mindezt
Anyának is el kell hinnie.
A Nők Egyenlősége számtalan megaláztatástól és istencsapástól
szabadított meg minket, mint például a Szaddamhoz hasonló uralkodók
Irakban, de az anyósoktól sajnos nem, úgyhogy csaknem elégedett voltam
Perditával, amiért ilyen jól időzített – egy ritka pillanat, amikor nem
kívántam őt a pokolba.
– Mit csinál Karen Irakban? – kérdezte Anya.
– A palesztin államról tárgyal.
– Közben pedig az unokája tönkreteszi az életét – váltott azonnal témát.
– Szóltál Violának?
– Már mondtam, Anya. Szerintem Perdita dolga, hogy maga mondja el
mindannyiótoknak.
– Hát, nem mondta el. És ma reggel felhívott Carol Chen, az egyik
paciensem, és tudni akarta, hogy mit titkolok előle. Azt se tudtam, miről
beszél.
– Honnan jött rá Carol Chen?
– A saját lányától, aki tavaly majdnem belépett a Biciklistákhoz. Őt a
családjuk beszélte le róla – mondta Anya vádlón. – Carol meg volt róla
győződve, hogy mi, az orvosok felfedeztük az ammenerol valamilyen
szörnyű mellékhatását, amit nem hoztak nyilvánosságra. Nem hiszem el,
hogy nem szóltál nekem, Traci.
Én meg azt nem hiszem el, hogy nem hagytam Bysshe-nek: mondja azt,
hogy tárgyalásom van, gondoltam.
– Mondtam, Anya. Szerintem ez Perdita dolga. Végül is, ez az ő
döntése.
– Ó, Traci! – emelte fel a hangját Anya. – Ezt nem gondolhatod
komolyan!
Amikor a Nők Egyenlősége után először legyintett meg minket a
szabadság szele, álmokat dédelgettem, hogy minden meg fog változni –
hogy vége a diszkriminációnak, a feminizmusnak, hogy nincsenek többé
azok a savanyú nők, akik mindenestől kitörölnék a nyelvből az összes
férfi-előtagú szót.
Persze semmi se változott. A férfiak most is több pénzt keresnek, az
anyám pedig nyugodtan mondhatja: „Ó, Traci!” olyan hangnemben, hogy
azonnal csecsemőnek érzem magam.
– Még hogy az ő döntése! – mondta Anya. – Azt akarod mondani, hogy
csak úgy félreállsz, és hagyod, hogy a lányod megtegye élete legnagyobb
baklövését?
– Mi mást tehetnék? Huszonkét éves, és tudtommal ép az elméje.
– Ha épelméjű lenne, nem csinálná ezt. Meg se próbáltad lebeszélni
róla?
– Hogyne próbáltam volna, Anya.
– És?
– Semmit sem értem el vele. Fejébe vette, hogy Biciklista lesz.
– Nos, az lehetetlen, hogy ne tehessünk semmit. Szerezz valami
végzést, vagy bérelj fel egy átprogramozót, vagy pereld be a Biciklistákat,
amiért kimossák az ember agyát. Bíró vagy, lennie kell valamilyen
törvénynek, amit előszedhetsz…
– Van egy csokor törvény, Anya, amit a polgári szabadságjogoknak
neveznek, és mivelhogy épp ezek a törvények tették lehetővé a Nők
Egyenlőségét, aligha lehet felhasználni Perdita ellen. A döntése a
szabadsághoz való jog összes kritériumának megfelel: önálló, felnőtt
személy hozta meg, senki mást nem sért…
– De mi van az én praxisommal? Carol Chen már biztos benne, hogy a
váltó rákot okoz.
– Bármilyen hatás, ami a praxisodat érinti, csak közvetett hatásnak
minősül. Mint a passzív dohányzás. Nem tudjuk felhasználni. Ha tetszik,
ha nem, Anya, Perditának minden joga megvan hozzá, hogy megtegye,
amit akar, nekünk pedig semmiféle jogunk nincs beleavatkozni. Egy
szabad társadalom azon alapszik, hogy tudomásul vesszük a másik
véleményét, és békén hagyjuk egymást. Tartsuk hát tiszteletben Perdita
jogát, hogy meghozza a saját döntéseit.
Ezt valóban így is gondoltam. Kár, hogy amikor Perdita felhívott, egy
szót se említettem erről. Mindösszesen annyit mondtam ugyanazzal a
hanghordozással, mint az anyám, hogy: „Ó, Perdita!”.
– A te hibád, ha tudni akarod – mondta Anya. – Én mondtam, hogy ne
engedd meg neki kitetováltatnia magát a váltója fölé. És ne beszélj nekem
a szabad társadalomról. Mit ér a szabad társadalom, ha hagyja, hogy az
unokám tönkretegye az életét? – ezzel lecsapta.
Visszaadtam a kagylót Bysshe-nek.
– Igazán tetszett az, ahogyan arról beszélt az imént, hogy tiszteletben
tartja a lánya döntéshez való jogát – mondta, és fölsegítette a taláromat. –
És hogy nem avatkozik bele az életébe.
– Gyűjtse össze nekem az átprogramozásra vonatkozó precedenseket –
dugtam a karom a talár ujjába. – És nézze meg, hogy vádolták-e már a
Biciklistákat a szabad akarat megsértésével: agymosás, megfélemlítés,
erőszak.
 A telefon megszólalt, ismét az általános dallam.
– Halló, tessék – kérdezte óvatosan Bysshe.
A hangja hirtelen barátságosabb lett. – Egy pillanat. – A kagylóra tette
a kezét. – Ez a lánya, Viola.
Átvettem a kagylót. – Szia, Viola.
– Most beszéltem a Nagyival – mondta. – Nem fogod elhinni, mit
csinált Perdita megint. Belépett a Biciklistákhoz.
– Tudom – mondtam.
– Tudod? És nekem meg nem szóltál? Ez nem igaz. Soha nem mondasz
nekem semmit.
– Úgy gondoltam, Perdita dolga; hogy ő maga mondja el – mondtam
fáradtan.
– Most viccelsz? Amúgy se mond el nekem semmit. Amikor meglett a
szemöldök-beültetése, csak három hét múlva szólt, és amikor meg a
lézeres tetoválását csináltatta, azt egyáltalán el se mondta. Twidge mondta
meg. Fel kellett volna hívnod. Szóltál már Karen nagyinak?
– Bagdadban van – válaszoltam.
– Tudom – mondta Viola – Felhívtam.
– Ó, Viola, ugye nem!
– Veled ellentétben, Anyu, én hiszek benne, hogy a családot értesíteni
kell az őket érintő ügyekben.
– Mit mondott Karen? – kérdeztem, miközben a múló sokk utáni
zsibbadtság vett rajtam erőt.
– Nem tudták kapcsolni. Szörnyű odaát a hálózat. Beszéltem valakivel,
aki nem is tudott angolul, aztán megszakadt a vonal. Amikor újra
próbálkoztam, azt mondták, hogy az egész város túl van terhelve.
Köszönöm, sóhajtottam. Köszönöm, köszönöm, köszönöm.
– Karen nagyinak joga van tudni, Anya. Gondolj arra, hogy milyen
hatással lehet ez Twidge-re. Szerinte Perdita tök jó fej. Amikor Perdita
megcsináltatta a szemöldök-beültetését, Twidge LED-eket ragaszott a
saját szemöldökére, alig tudtam leszedni őket. Mi van, ha Twidge is be
akar lépni a Biciklistákhoz?
– Twidge még csak kilenc éves. Mire abba a korba jut, hogy megkapja
a váltóját, Perdita már rég kilépett. – Remélem, tettem hozzá magamban.
Perditának már másfél éve megvan a tetoválása, de semmi jelét nem
mutatja, hogy megunta volna. – És amúgy is, Twidge-nek több esze van.
– Ez igaz. Ó, Anya, hogy tehette ezt Perdita? Nem beszélgettetek arról,
hogy az egész milyen szörnyű?
 – De igen – mondtam. – Meg hogy kényelmetlen. És gusztustalan. És
fájdalmas. De semmit nem hatott rá. Azt mondta, szerinte jó buli lesz.
Bysshe a karórája üvegét kocogtatta, és azt tátogta: – Tárgyalás van.
– Buli! – kiáltotta Viola. – Mikor látta ő azt, hogy min mentem
keresztül akkoriban? Komolyan, Anya, néha azt hiszem, hogy teljesen
megbuggyant. Nem tudod beszámíthatatlannak nyilváníttatni és bezáratni,
vagy valami ilyesmi?
– Nem – próbáltam egy kézzel összehúzni a talár cipzárját. – Viola,
mennem kell. Elkések a tárgyalásról. Attól félek, semmit se tehetünk,
hogy megakadályozzuk őt. Perdita egy értelmes felnőtt.
– Értelmes! – válaszolt Viola. – Világít a szemöldöke, Anya. A karjára
Custer utolsó hadállása van lézerezve.
Bysshe-nek adtam a kagylót. – Mondja meg Violának, hogy holnap
beszélünk. – Felhúztam a talár cipzárját. – Aztán hívja fel Bagdadot, és
érdeklődje meg, várhatóan meddig szünetel a telefon. – Elindultam a
tárgyalóterem felé. – És hogyha akad még „általános” hívás,
bizonyosodjon meg róla, hogy helyi, mielőtt beleszól.
Bysshe nem tudta elérni Bagdadot – amit jó jelnek vettem –, az
anyósom pedig nem hívott. Anya persze igen, még a délután, hogy
megkérdezze, vajon a lobotómiát engedélyezik-e a törvények.
Másnap újra telefonált. Épp egy óra közepén tartottam, amin a
szabadsághoz való jogról volt szó, s pont azt magyaráztam, hogy egy
szabad társadalom polgárának vele született joga, hogy hülyét csináljon
magából. Nem vették a lapot.
– Azt hiszem, ez az édesanyja – suttogta Bysshe, amint átnyújtotta
nekem a telefont. Megint az általános szignált használja. De a hívás most
helyi. Megnéztem.
– Szia, Anya – szóltam a kagylóba.
– Minden meg van szervezve – így Anya. – Együtt fogunk ebédelni
Perditával a McGregor’s étteremben. Ez a Tizenkettedik utca és a Larimer
sarkán van.
– Éppen egy óra közben vagyok – mondtam.
– Tudom, nem is tartalak fel. Csak szólni akartam, hogy most már ne
aggódj. Mindent elintéztem.
Ez nagyon gyanúsan hangzott. – Mit intéztél el?
– Meghívtam Perditát egy közös ebédre velünk, az előbb mondtam. A
McGregor’s-ba.
– Ki az a „velünk”, Anya?
– Ó, csak a család – mondta Anya ártatlanul.
 – Te meg Viola.
Nos, úgy látszik, az átprogramozót elfelejtette. Legalábbis egyelőre. –
Mire készülsz, Anya?
– Ugyanezt kérdezte Perdita is. Miért, egy nagymama már meg se
hívhatja az unokáit ebédre? Fél egyre légy ott.
– Bysshe-nek meg nekem háromra a bíróságra kell érnünk.
– Ó, akkorra rég végzünk. És jöjjön veled Bysshe is. Hogy megmondja,
hogy fest a dolog a férfiak szemszögéből.
Ezzel letette.
– Sajnálom, de ma velem kell, hogy ebédeljen – fordultam Bysshe-hez.
– Bocsánat.
– Miért? Mi fog történni?
– Fogalmam sincs.
Mialatt a McGregor’s felé tartottunk, Bysshe elmondta, hogy mi
mindent talált a Biciklistákkal kapcsolatban. – Ez nem egy szekta.
Nincsen kapcsolatuk egyetlen vallással sem. Úgy tűnik, hogy valamilyen
Nők Egyenlősége előtti női csoportosulásból alakultak ki – pillantott a
jegyzeteibe Bysshe, – ámbár a szálak elvezetnek a függetlenségpárti
mozgalmakhoz, a Wisconsini Egyetemhez és a Modern Művészetek
Múzeumához is.
– Hogyan?
– A csoportok vezetőit „docenseknek” nevezik. A filozófiájuk mintha
egyfajta keveréke lenne a Nők Egyenlősége előtti radikális
feminizmusnak és a nyolcvanas évekbeli „vissza a természetbe”
primitivizmusának. Mind floratariánusok és nem hordanak cipőt.
– Meg váltót se – tettem hozzá. A kocsink lefékezett a McGregor’s
előtt, mi pedig kiszálltunk. – Ítélték már el őket manipuláció vagy
befolyásolás miatt? – reménykedtem.
– Nem. Egy rakás polgári pert találtam, ahol csak az egyes tagokat
támadták, és kivétel nélkül mindet a Biciklisták nyerték meg.
– A szabadsághoz való jog miatt.
– Aha. És volt egy büntetőper is, az egyik tagot a családja megpróbálta
átprogramoztatni. Az átprogramozót húsz évre ítélték, a család meg
tizenkettőt kapott.
– Ezt mindenképp említse meg Anya előtt – nyitottam ki az ajtót.
Az étteremben vadszőlő indák tekeredtek mindenre, még a pultokra is,
az asztalokat pedig ezerféle kerti veteménnyel beültetett ágyások
választották el egymástól.
 – Perdita javasolta – vezetett Anya Bysshe-t meg engem egy sor
vöröshagyma mellett az asztalunkhoz. – Sok dolgot mesélt, többek közt
hogy a Biciklisták mind floratariánusok.
– Perdita már itt van? – kerültem ki egy uborkaágyást.
– Még nincs – Anya a rózsabokron túlra mutatott. – Ott az asztalunk.
Az asztal nem volt más, mint egy fonott alkalmatosság egy eperfa
tövében. Viola és Twidge az asztal túloldalán foglalt helyet, egy babbal
körbefuttatott lugas mellett. Az étlapot tanulmányozták.
– Te mit csinálsz itt, Twidge? – kérdeztem. – Miért nem vagy az
iskolában?
– Ott vagyok – válaszolta, és magasra emelte az LCD kijelzős
írótábláját. – Ma távtanulok.
– Úgy gondoltam, okos dolog, ha ő is itt van ezen a megbeszélésen –
magyarázta Viola. – Végül is, nemsokára neki is lesz váltója.
– Kensy, a barátnőm azt mondja, hogy neki nem lesz. Mint Perditának.
– mondta Twidge.
– Biztos vagyok benne, hogy mire itt lesz az ideje, meg fogja gondolni
magát. És Perdita is meg fogja. Bysshe, miért nem ül Viola mellé?
Bysshe szófogadóan arrébb csúszott a lugas mellett, és egy fonott
székbe ült az asztal végében. Twidge átnyúlt Viola előtt és odaadta neki az
étlapot. – Ez egy szuper étterem – mondta. – Nem kell cipőt venni –
mutatta meg szemléltetésképpen csupasz lábfejét. – Hogyha pedig
megéhezek amíg várni kell, csak leszedek valamit innen – Twidge
megfordult a székében, lecsípett két zöldbabot, az egyiket Bysshe-nek
adta, a másikba pedig beleharapott. – Amúgy fogadok, hogy Kensy nem
fogja. Kensy szerint a váltó sokkal jobban fáj még a fűzőnél is.
– Kevésbé fáj, mintha nem lenne – nézett rám Viola egy „na-mostmár-
látod-mit-csinált-a-húgom?” pillantással.
– Traci, átülhetnél Violával szembe – mondta Anya. – És Perditát majd
melléd ültetjük, ha megjön.
– Ha megjön… – kételkedett Viola.
– Egy órára mondtam neki – ült le anya az asztal innenső oldalán.
Úgyhogy ki tudjuk dolgozni a stratégiánkat, mire ideér. Beszéltem Carol
Chennel…
– Akinek a lánya tavaly majdnem Biciklista lett – magyaráztam meg
Bysshe-nek és Violának.
– Ő mesélte, hogy akkor összegyűlt a családjuk, mint mi most, és
egyszerűen lebeszélték a lányt a dologról, aki végül is úgy döntött, hogy
nem lesz Biciklista. – Anya körbepillantott. – Tehát mi is ezt fogjuk tenni
Perditával. Szerintem először elmagyarázhatnánk neki, mit jelent a Nők
Egyenlősége, és hogy az azt megelőző elnyomás sötét napjai…
– Énszerintem – vágott közbe Viola, – inkább megpróbálhatnánk
rávenni, hogy előbb álljon le az ammenerollal pár hónapig, mint hogy
leszedesse a váltóját. Már ha egyáltalán eljön. Amit persze nem fog.
– Miért nem?
– Te eljönnél? Úgy értem, ez itt olyan, mint az inkvizíció. Leül ide,
közben meg mindenki magyaráz neki. Perdita lehet hogy megőrült, de
nem idióta.
– Ez aligha az inkvizíció – nézett Anya idegesen az ajtó felé. – Biztos,
hogy Perdita… – hallgatott el hirtelen, fölállt, és átgázolt a spárgáson.
Megfordultam, és félig arra számítottam, hogy Perdita az, világító
ajkakkal vagy tetoválással az egész testén, de nem láttam át az ágakon.
Arrébb hajtottam egy pár levelet.
– Perdita az? – hajolt előre Viola.
Kinéztem a bokor mögül. – Ó, Uram – mondtam.
Az anyósom közeledett felénk, rajta selyem abaja és a fején fekete
jármülke. A ruhája hullámzott, a szeme pedig villogott ahogy átvágott egy
tökkel befolyt földhalmon. Anya csaknem felnyársalt a szemével, s
elésietett, letaposva pár retket.
Violához fordultam. – Karen nagymamád van itt – néztem rá vádlón. –
Azt mondtad, hogy nem tudták kapcsolni.
– Nem is – mondta. – Twidge, ülj át oda. És tedd le az írótábládat.
A rózsabokor mögül baljós zizegés hallatszott, mintha a levelek
rémületükben elszáradtak volna, s megérkezett az anyósom.
– Karen! – próbáltam örömteli hangon megszólalni. – Te meg mi a
csudát keresel itt? Azt hittem, Bagdadban vagy.
– Visszajöttem, ahogy tudtam, miután megkaptam Viola üzenetét –
mondta, s közben mérgesen nézett mindannyiunkra. – Ez meg ki? –
mutatott Bysshe-re. – Viola új élettársa?
– Dehogy! – mondta rémülten Bysshe.
– Hadd mutassam be, az ügyvédjelöltem, Bysshe Adams-Hardy.
– Twidge, miért nem vagy iskolában?
– Ott vagyok – mondta Twidge. – Távtanulok – emelte fel a tábláját. –
Látod? Matek.
– Látom – meredt most rám. – Tehát az ügy komolysága megkívánja,
hogy a dédunokámat elrángassátok az iskolából, és hogy jogi támogatást
szerezzetek, de ahhoz mégsem tartjátok eléggé fontosnak, hogy engem
értesítsetek. Természetes, hisz te sosem mondasz el nekem semmit, Traci.
 Hatalmas ruhája szinte örvény lett, ahogy beült a székbe az asztalfőn, s
ez ki is mondta a halálos ítéletet a brokkolis cserépre az asztalon, számos
bükkönyvirággal és levéllel egyetemben. – Egészen tegnapig semmit se
kaptam meg Viola segélykéréséből. Viola, többet ne üzenj Hasszánnal.
Gyakorlatilag egy szót se tud rendesen angolul. El kellett vele
fütyültetnem a szignálodat. A dallamot felismertem, de a telefon-hálózat
túl volt terhelve, úgyhogy hazarepültem. A tárgyalások közepén, hozzá
kell tegyem.
– Hol tartanak a tárgyalások, Karen nagyi? – kérdezte Viola.
– Rendkívül jól haladnak. Izrael fél Jeruzsálemet a palesztinoknak adta,
és megegyeztek a Golan-fennsík ideiglenes megosztásáról is. – Egy
pillanatra haragosan rám nézett. – Ők tudják, milyen fontos a
kommunikáció – fordult újból Violához. – Szóval, mi is a bajuk veled,
Viola? Nem szimpatikus nekik az új élettársad?
– Én nem vagyok az élettársa – ellenkezett Bysshe.
Gyakran csodálkozom, hogy is lehet az, hogy az anyósom egyáltalán
diplomata lett, és hogy vajon mit is csinálhat a szerbek meg a katolikusok
meg az észak- és dél-koreaiak meg a protestánsok meg a horvátok közti
tárgyalások folyamán. Mindig pártoskodik, elhamarkodott
következtetéseket von le, félreért mindent, amit az ember mond, vagy oda
sem figyel. És mégis, elérte, hogy Dél-Afrikának Mandela-párti kormánya
lett, és valószínűleg ráveszi a palesztinokat, hogy megünnepeljék a Jom
Kippurt. Talán, mert mindenkit erőszakosan maga alá gyűr. Vagy talán a
feleknek össze kell állniuk, hogy megvédjék magukat – őtőle.
Bysshe még mindig ellenkezett. – Még csak nem is találkoztam
Violával egészen a mai napig. Csak egy párszor beszéltünk telefonon.
– Valamit csak csinálnod kellett – mondta Karen Violának. – Világos,
hogy a fejedet akarják.
– Nem az enyémet – mondta Viola. – A Perditáét. Belépett a
Biciklistákhoz.
– A Biciklistákhoz? Csak azért hagytam ott a West Bank-i
tárgyalásokat, mert ellenzitek, hogy Perdita belépett egy kerékpáros
klubba? Hogy fogom én ezt elmagyarázni Irak miniszterelnök-
asszonyának? Nem fogja érteni, de én se értem. Hogy egy bicikliklub!
– A Biciklisták nem bicikliznek – köhintett Anya.
– Ők menstruálnak – mondta Twidge.
Legalább egy percnyi halálos csönd következett, s közben arra
gondoltam, hogy most végre megtörténik. Az anyósom meg én ugyanazon
az oldalon fogunk állni egy családi vitában.
– Tehát az egész hűhó azért van, mert Perdita leveteti a váltóját? –
mondta Karen végül. – Már nagykorú, nem? Erről szól a szabadsághoz
való jog. Ezt neked tudnod kéne, Traci. Te vagy a bíró.
Ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.
– Vagyis te csak úgy elfogadod, hogy Perdita húsz évet akar
visszaugrani a Nők Egyenlősége előtti időkbe? – kérdezte Anya.
– Szerintem ez nem ilyen vészes – mondta Karen. – A Közel-Keleten is
vannak váltóellenes csoportok, de senki se veszi őket komolyan. Még az
iraki nők se, pedig azok még mindig fátylat hordanak.
– Perdita komolyan veszi.
Erre Karen csak legyintett ruhájának hatalmas ujjával. – Ez csak egy
trend, egy hóbort. Mint a szupermini, vagy az a szörnyű digitális
szemöldök. Egy pár nő persze behódol az ilyen ostoba divatnak egy rövid
ideig, de ettől még nem fogja mindenki a fiókba hajítani a nadrágját és
nem fog újra tűzős kalapot hordani, példának okáért.
– De Perdita… – kezdte Viola.
– Ha Perdita menstruálni akar, azt mondom, hadd csinálja. A nők jó pár
ezer éven át tökéletesen elvoltak váltó nélkül is.
Anya az asztalra ütött. – A nők elvoltak az többnejűséggel, a kolerával
meg a fűzővel is – mondta, és minden szónál lecsapott az öklével. – De
attól még nem kell ezt vissza is kívánni] Perditának pedig nem fogom
megengedni, hogy…
– Jut is eszembe, hol van az a szegény gyermek? – vágott közbe Karen.
– Bármelyik percben itt lehet – válaszolt Anya. – Meghívtam ebédre,
úgyhogy tudunk vele beszélni.
– Ha! – kiáltott fel Karen. – Szóval rá akarod kényszeríteni, hogy ne
tegye? Nos, én ebben nem óhajok részt venni. Én inkább türelmesen
meghallgatom, ő mit mond. „Tisztelni a másikat”, ez az egyik
legfontosabb dolog, de úgy látszik ezt mind elfelejtettétek. Tisztelet és
megértés.
Egy virágmintás köpenyt viselő, mezítlábas fiatal nő megállt az
asztalunknál. A bal karjára egy piros sál volt kötve, kezében pedig egy
halom rózsaszínű mappát tartott.
– Épp ideje volt – rántotta ki az egyiket a nő kezéből Karen. – Szörnyű,
ahogy maguknál kiszolgálnak. Már itt ülök tíz perce – ütötte fel a mappát.
– Fogadok, hogy nincs Scotch sem.
– A nevem Evangeline – mondta a fiatal nő. – Én vagyok Perdita
docense – s ezzel visszavette Karentől a mappát. – Sajnos, Perdita nem
tud most jelen lenni, de megkért engem, hogy jöjjek el helyette, és
magyarázzam el önöknek a Biciklista filozófiát.
Leült mellém egy fonott székbe.
 – A Biciklisták, azaz a Biológiai Ciklus Társaságának tagjai a
szabadság elkötelezettjei mondta. – Például a mesterséges dolgoktól való
tartózkodásé, a női testet befolyásoló gyógyszerektől és hormonoktól
mentes szabadságé és a patriarchális férfiuralommal szembeni
függetlenségé, mely mindezeket előírja számunkra. Mint bizonyára már
tudják, mi nem viselünk váltót.
A piros sálra mutatott a karján. – Helyette ezt hordjuk, szabadságunk és
nőiségünk jelképeként. Ma azért van rajtam, hogy hirdesse:
termékenységem ideje ismét elérkezett.
– Ilyen nekünk is volt – mondta Anya – csak nekünk a szoknyánk
hátulján.
Felkacagtam.
A docens haragosan nézett rám. – Az, hogy a férfiak önkényesen uralni
akarják a nők szervezetét, már jóval az úgynevezett „Nők Egyenlősége”
előtt elkezdődött, amikor a kormány szabályozni kezdte az abortuszt és a
magzati jogokat, amikor megjelentek a termékenységet befolyásoló
különféle tudományos felfedezések, és végül amikor bevezették az
ammenerolt, mely végképp megszüntette a nők természetes biológiai
ciklusát. Ezek mind egy jól kitervelt folyamat lépcsőfokai, melynek célja,
hogy a patriarchális férfirezsim irányítása alá vonhassa a nők testét, és
ezáltal a személyiségüket is.
– Minő érdekes gondolatmenet! – kiáltott fel Karen.
Érdekes volt, meg kell hagyni. Az igazat megvallva az ammenerolt nem
azért fejlesztették ki, hogy megszüntesse a menstruációt. Úgy fedezték fel,
hogy egy gyógyszer után kutattak, mely képes elbánni a rosszindulatú
daganatokkal. Csak később, véletlenül derült ki, hogy a méhen belül
abszorbáló hatást is kifejt.
– Azt akarja mondani – szólt Anya, – hogy a férfiak kényszerítenek rá a
nőket, hogy váltót hordjanak? Hiszen nekünk kellett érte megküzdenünk,
hogy az Egészségügyi Minisztérium jóváhagyja az ammenerolt!
Ez igaz. Sem a béranyaság kérdése, sem a magzati jogok vagy az
abortusz ügye nem tudta egyesíteni a nőket. Ám annak a lehetősége, hogy
ne kelljen menstruálni, megtette. A nők gyűléseket szerveztek, petíciókat
nyújtottak be, szenátorokat segítettek a győzelemhez és
törvénymódosításokat fogadtak el. A nőket kiátkozta az egyház, voltak,
akik börtönbe is kerültek – mind, mind a Nők Egyenlőségének nevében.
– Épp a férfiak ellenezték az egészet – vitatkozott Anya egyre vörösebb
fejjel. – Meg a vallási normák, meg az egészségügyi termékeket gyártó
iparosok, meg a Katollkus Egyház…
– Mert tudták, hogy akkor bele kéne menniük, hogy nők is lehessenek
papok – mondta Viola.
 – Ami így is lett – adtam hozzá.
– A Nők Egyenlősége nem tett senkit egyenlőbbé – kiáltotta a docens. –
Csak elvette az élet természetes ritmusát, mely magának a nőiségnek a
forrása.
Előrehajolt, és leszakított egyet az asztal alatt növő százszorszépekből.
– Mi, Biciklisták, megünnepeljük a menzesz kezdetét és örülünk a
testünknek – emelte fel a virágot. – Mikor egy Biciklista „virágba borul”,
ahogy mi ezt hívjuk, akkor csokrokkal, versekkel és dalokkal tisztelgünk
előtte. Aztán megfogjuk egymás kezét, és elmondjuk egymásnak, mi az,
amit a legjobban szeretünk a saját menzeszünkben.
– A folyadék-visszatartást – mondtam.
– Vagy a havi három napot, amit egy villanypárnával az ágyban töltesz
– szólt Anya.
– Szerintem az idegesség a legjobb – vélekedett Viola. – Amikor
leálltam az ammenerollal, hogy vállalhassam Twidge-t, voltak napok,
mikor egyenesen attól rettegtem, hogy a fejemre esik egy űrállomás.
Miközben Viola beszélt, egy szalmakalapot és kertésznadrágot viselő
középkorú nő lépett az asztalunkhoz, és megállt Anya széke mellett. –
Nekem hangulati kilengéseim voltak – szólalt meg. – Az egyik percben
még vidám voltam, aztán hirtelen olyan lettem, mint Lizzie Borden.
– Ki az a Lizzie Borden? – kíváncsiskodott Twidge.
– Megölte a szüleit – válaszolta Bysshe. – Egy baltával.
Karen, a docenssel egyetemben rájuk meredt. – Nem a matekot kellene
írnod, Twidge?
– Mindig azon gondolkodtam, hogy vajon Lizzie Bordennek PMS-e
volt-e – mondta Viola, – és hogy ez volt-e az oka, hogy…
– Nem – szögezte le Anya. – Az még a tampon meg az aszpirin előtt
volt. Vagyis a jogos emberölés nyilvánvaló esete.
– Ez a komolytalanság aligha megoldás – mondta Karen szúrós
szemmel. – Maga a pincérnő? – kérdeztem sietve a szalmakalapos nőt.
– Igen – válaszolta, és elővarázsolt egy tálcát a kertésznadrág zsebéből.
– Kaphatnánk valamilyen bort? – érdeklődtem.
– Igen. Pitypang-, gólyahír- és kankalin-borral szolgálhatunk.
– Mindet kérjük.
– Mindegyikből egy üveggel?
– Jó lesz – mondtam. – Ha már hordójuk nincs.
– A mai ajánlatunk: görögdinnye-saláta és choufleur gratinée –
mosolygott ránk a pincérnő.
 Karen és a docens nem mosolygott vissza.
– A karfiolt önök választhatják ki a szemben lévő ágyasból. A
floratariánus ajánlatunk mára hirtelen sült liliom-bimbó köröm virág
vajjal.
Mialatt mindannyian rendeltünk, egy rövid időre békesség lett.
– Én a bükkönyt kérem mondta a docens, – és egy üveg rózsavizet.
Bysshe Violához hajolt. – Bocsánat, ha nagyon rémüldöztem, amikor a
nagymamád megkérdezte, hogy az élettársad vagyok-e – mondta.
– Semmi baj – válaszolt Viola. – Karen nagyi tényleg ijesztő tud lenni.
– Szóval csak azt akarom, hogy nehogy azt gondold, hogy nem is
kedvellek. Mert így van. Mármint az, hogy kedvellek.
– Szójaburger nincs? – kérdezte Twidge.
Ahogy a pincérnő távozott, a docens szétosztotta a rózsaszín mappákat,
amiket magával hozott. – Ezek majd elmagyarázzák, mi a Biciklisták
gyakorlati filozófiája – adott át nekem is egyet, – és hasznos
információkat nyújtanak a havi ciklusról. – Adott egyet Twidge-nek is.
– Ez olyan, mint azok a füzetek, amiket még a felső tagozatban kaptunk
– pillantott Anya a saját mappájába. – „Különleges Ajándék”, így hívták,
és tele volt képekkel, rajtuk teniszező és mosolygó kislányok, hajukban
rózsaszín szalag. Sima ügy: átlátszó megtévesztés.
Ebben igazat adtam neki. Ráadásként a mappában megtaláltam
ugyanazt a képet a petevezetékekről, amire még iskoláskoromból
emlékeztem. Ez a kép mindig a szörnyet juttatta az eszembe a Nyolcadik
utas a halálból.
– Fúj – fintorodott el Twidge. – Ez undorító.
– Írjad a matekodat – utasította Karen.
Bysshe elsápadt. – A nők régebben tényleg szoktak így, szóval izé…?
A bor előállt, én pedig mindenkinek töltöttem egy jó pohárnyival. A
docens elhúzta a száját, és megrázta a fejét. – A Biciklisták nem élnek
mesterséges stimulánsokkal, sem hormonokkal, melyeket a férfi
patriarchátus erőltet a nőkre, hogy engedelmes szolgákká tegyék őket.
– Meddig tart a menstruáció? – kérdezte Twidge.
– Örökké – válaszolt Anya.
– Négy-hat napig – mondta a docens. – Ott áll a füzetkében.
– Nem úgy értem, az élet végéig, vagy mi?
– A nők átlagosan tizenkét évesen menstruálnak először, és ötvenöt
évesek, amikor ez megszűnik.
 – Nekem tizenegy évesen jött először – szólt a pincérnő, amint egy
virágcsokrot igazgatott előttem. – Az iskolában.
– Nekem azon a napon volt utoljára, amikor az Egészségügyi
Minisztérium engedélyezte az ammenerolt – mondta Anya.
– Háromszázötvenhat osztva huszonnyolccal – számolt hangosan
Twidge, és a táblájára írt –, szorozva negyvenhárom évvel. – Fölnézett a
tábláról. – Az ötszázötvenkilenc menstruáció.
– Ez biztos nem annyi – hitetlenkedett Anya, s elvette a táblát Twidge-
től. – Legalább ötezer.
– És mindegyik aznap kezdődik, amikor kirándulni indulsz – szólt
Viola.
– Vagy amikor esküvőd van – adta hozzá a pincérnő.
Anya számolni kezdett a táblán.
Kihasználtam a fegyverszünetet, és mindenkinek töltöttem még egy kis
pitypangbort.
Anya letette a táblát. – Gondoltátok volna, hogy öt napos periódussal
számolva, majdnem háromezer napon keresztül menstruálnánk? Az több,
mint nyolc év.
– És köztük ott van a PMS – mondta a pincérnő, csokrokat cipelve.
– Mi az a PMS? – kérdezte Twidge.
– A férfiak orvosi intézményeiben premenstruációs szindrómának
nevezték a hormonszint természetes változásait, mely a menstruáció
kezdetét jelzi – magyarázta a docens.
– Ezt az enyhe és teljesen normális hullámzást a férfiak mentális
betegségként kezelték. – Támogatást remélve Karenre nézett.
– Én mindig a hajamat vagdostam – mondta Karen.
A docens zavarba jött.
– Egyszer teljesen lenyírtam az egyik oldalon – folytatta Karen. – Bob
havonta el is dugta az ollókat. Meg a kocsi kulcsát is. Ha piros lámpát
kaptam, azonnal bőgni kezdtem.
– Nem puffadtál fel? – kérdezte Anya, és újabb pohár pitypangbort
töltött neki.
– Úgy néztem ki, mint Orson Welles.
– Ki az az Orson Welles? – kérdezte Twidge.
– Az önök szavai is jelzik, hogy a patriarchátus a nőkre erőszakolja az
önutálat érzését – jegyezte meg a docens. – A férfiak befolyásolják a
nőket, hogy azt gondolják: a menstruáció gonosz és tisztátalan. Vannak
például nők, akik a menzeszt „átoknak” nevezik, mert már teljesen
behódoltak a férfiak ítéleteinek.
– Én csak azért hívtam átoknak, mert úgy éreztem, hogy egy
boszorkány megátkozott – visszakozott Viola. – Mint a Csipkerózsikában.
Mindenki ránézett.
– Igen, így hívtam – ismerte el. – Más okot nem tudtam kitalálni arra,
hogy miért történik velem ez a szörnyűség. – Visszaadta a mappát a
docensnek. – De ma se tudok.
– Szerintem szörnyen bátor dolog volt tőled – mondta Bysshe Violának,
– hogy leálltai az ammenerollal Twidge miatt.
– Szörnyű is volt – bólintott Viola. – El sem tudod képzelni.
Anya sóhajtott egyet. – Amikor elkezdődött a periódusom,
megkérdeztem az anyukámat, hogy vajon Annette-nek is van-e.
– Ki az az Annette? – kérdezte Twidge.
– Egy muskétás egérlány – válaszolt Anya, majd Twidge értetlen
tekintetét látva hozzátette: – A tévéből.
– Holovetítő – segített Viola.
– A Miki Egér Klub – mondta Anya.
– A vetítőt Miki Egér Klubnak hívták? – hitetlenkedett Twidge.
– Az elnyomás sötét napjai voltak azok bizony – tettem hozzá.
Anya rosszallóan nézett rám. – Annette volt minden kislány példaképe
– magyarázta Twidge-nek. – Göndör volt a haja, cicije is volt, rakott
szoknyája mindig ki volt vasalva, én meg el se tudtam róla képzelni, hogy
köze legyen egy ilyen piszkos és közönséges dologhoz. Mr. Disney sose
hagyta volna. Ha pedig Annette-nak nincs, akkor én se akartam. Úgyhogy
meg is kérdeztem az anyukámat…
– Mit mondott? – vágott közbe Twidge.
– Azt mondta, hogy minden nő menstruál – válaszolta Anya. – Én pedig
azt kérdeztem tőle, hogy „Még a királynő is, Angliában?” Ő erre azt
mondta, hogy „Még a királynő is.”
– Tényleg? – csodálkozott Twidge. – De hát olyan öreg!
– Ő most már nem menstruál – bosszankodott a docens. – Mondtam
neked, a menopauza ötvenöt éves korban jelentkezik.
– Aztán jönnek a hőhullámok – szólalt meg Karen, – a csontritkulás,
meg a bajusz az ajkaid fölött, hogy úgy nézel ki, mint Mark Twain.
– Ki az a… – kérdezte Twidge.
– Maguk csak a rosszindulatú férfi propagandát hajtogatják – szakította
félbe a docens, egyre pirosabb arccal.
 – Tudjátok, mit gondoltam? – hajolt Karen cinkosan közel Anyához. –
Talán lehet, hogy a falklandi háborúnak Maggie Thatcher menopauzája
volt az oka.
– Ki az a Maggie Thatcher? – kérdezte Twidge.
A docens, immár olyan vörösen, mint a sálja, felállt az asztaltól. –
Teljesen világos, hogy nincs semmi értelme magukkal beszélni. Magukat
mind befolyásolta a patriarchátus. Összeszedte a mappáit. – Mind vakok,
egytől egyig! Még azt sem veszik észre, hogy egy összeesküvés áldozatai
tettek, aminek célja, hogy megfosszon a biológiai identitástól, a nőiség
lényegétől. A Nők Egyenlősége senkit se tett egyenlővé. Csak a
rabszolgaság új formája.
– Még ha ez mind igaz is – válaszoltam, – ha tényleg létezik egy
összeesküvés, hogy a férfiak igába hajtsanak minket, nos, akkor is
megérte.
– Látod, igaza van – mondta Karen Anyának. – Tracinek teljesen igaza
van. Bizonyos dolgokat megéri feladni valami másért cserébe. Még a
függetlenséget is, és az, hogy megszabadulhassunk a ciklusunktól,
mindenképpen ilyen dolog.
– Áldozatok! – kiáltott fel a docens. – Elvették a nőiségüket, és még
csak nem is törődnek vegye! – Ezzel elviharzott, letaposva egy sor
kardvirágot meg néhány földre hullott gyümölcsöt.
– Tudjátok, mit utáltam legjobban a Nők Egyenlősége Előtt? – töltötte
ki Karen az utolsó csöpp pitypangbort a poharába. – A gumibugyit.
– Én meg azokat a kezdetleges tamponokat – fűzte tovább Anya. – Sose
fogok belépni a Biciklistákhoz – mondta Twidge.
– Helyes – válaszoltam.
– Kérhetek valami édességet?
Odaintettem a pincérnőt, Twidge pedig cukrozott violákat rendelt. –
Kér még valaki desszertet? – kérdeztem. – Vagy még egy kis
kankalinbort?
– Szerintem nagyszerű, ahogy mind segíteni próbáltok a húgodnak –
hajolt Bysshe közelebb Violához.
– Meg azok a Modess-féle reklámok, az első tisztasági betétek egyike –
mondta Anya. – Emlékeztek? Gyönyörű nők szatén és brokát estélyiben,
hosszú, fehér kesztyűkben, a kép alá meg az volt írva, hogy: „Modess,
csak neked, hisz…” Én meg azt hittem, a Modess az valamilyen parfüm.
Karen felvihogott. – Én azt hittem, hogy valami pezsgőmárka! – Talán
jobb, ha nem rendelünk több bort – mondtam.
 Másnap reggel, mihelyst az irodámba léptem, megszólalt a telefon, az
általános dallamon.
– Karen visszament Irakba, ugye? – kérdeztem Bysshe-t.
– Aha – válaszolta. – Viola azt mondta, hogy volt valami galiba akörül,
hogy a West Bank területére tegyék-e Disneylandet, vagy ne.
– Mikor telefonált Viola?
Bysshe elpirult. – Nem telefonált. Vele, meg Twidge-el reggeliztem.
– Ó. – Felvettem a kagylót. – Fogadjunk, hogy Anya az, és el akarja
rabolni Perditát. Halló!
– Evangeline vagyok, Perdita docense – mondta a hang a telefonban. –
Remélem, most boldogok. Sikerült ráerőltetniük Perditára, hogy alávesse
magát az elnyomó patriarchátusnak.
– Tényleg? – kérdeztem.
– Nyilvánvaló, hogy átprogramozást alkalmaztak, tehát, csak hogy
tudja: pert fogunk indítani – ezzel letette. A telefon azonnal megszólalt,
újabb általános.
– Mi értelme van az egyéni dallamoknak, ha senki sem használja? –
emeltem fel a kagylót.
– Szia, Anyu – köszönt Perdita. – Gondoltam, tudni akarod, hogy
meggondoltam magam a Biciklistákat illetően.
– Igazán? – mondtam, s megpróbáltam nem ujjongani.
– Kiderült, hogy egy ilyen piros sál-izét hordanak a karjukon, és ez
eltakarja Ülő Bika lovát.
– Ez tényleg baj – mondtam.
– Hát, ez még nem minden. A docensem mesélt az ebédről. Karen
nagyi tényleg azt mondta, hogy igazad van?
– Azt.
– Egy fenét! Ezt nem hiszem el. Mindegy, szóval a docensem elmondta,
hogy nem akartátok megérteni, milyen nagyszerű dolog a menstruáció, és
hogy csakis a negatív oldaláról voltatok hajlandók beszélni, mint például
a puffadás, a görcsök meg a nyűgösség. Erre én megkérdeztem, hogy
„Miféle görcsök?”, és ő erre azt válaszolja, hogy „A menstruációs vérzés
gyakorta fejfájást és rossz közérzetet okoz”, én meg csak nézek, hogy
„Vérzés? Nekem vérzésről nem szólt senki!” Mért nem szóltál, hogy vér
is van a dologban, Anya?
Én szóltam, de úgy gondoltam, bölcsebb, ha most hallgatok.
– És azt sem említetted, hogy fájdalmas is. Meg persze a hormonszint-
ingadozások! Bolond, aki ezt vállalni akarja, mikor nem is kell! Hogy
bírtátok ki, míg jött a Nők Egyenlősége?
– Az elnyomás sötét napjai voltak – válaszoltam.
– Azt elhiszem! Hát, szóval kiléptem, a docensem meg irtó dühös. De
én megmondtam neki, hogy az embernek joga van a szabadsághoz, és
hogy tiszteletben kell tartania a döntésemet. Ennek ellenére azért még
mindig floratariánus akarok lenni, és nem szeretném, ha megpróbálnál
lebeszélni róla.
– Eszemben sincs – mondtam.
– Tudod, ez az egész a te hibád, Anyu! Ha erről a fájdalom-dologról
még az elején szólsz, minden másként alakul. Violának van igaza! Soha
nem mondasz el nekünk semmit!

Fordította: Bartók Zsolt

„Even the Queen” by Connie Willis
© 1992 by Bantam Doubleday Dell Magazines
 Damon Knight
EGY, KETTŐ, HÁROM…
Azimuth Backfiler nemrégiben megjelentetett emlékiratai megdöbbentő
bepillantást nyújtanak egy kevéssé ismert lángelme életébe. Egy
excentrikus és kísérletező kedvű tanárember gyermekeként Azimuth
hétéves korára elvégezte az MIT-t, és kilencesztendősen már le is
doktorált. Még tinédzserként föltalálta a gőzerejű számszeríjat, a 360
napos naptárt és az ehető írógépet.
Harmincévesen, miután kedvtelésből megfejtette a Bölcsek Köve, az
életelixír és az egyesített térelmélet titkát, Backfiler figyelmét az idő felé
fordította.
– Gondoljuk csak meg! – mondta magának. – A hagyományos elmélet
szerint az idő is egy dimenzió, amiben meghatározott sebességgel és
irányban mozoghatunk, s utunk közben az egész kézzel fogható
univerzum folyton megtestesül előttünk, majd mögöttünk megszűnik
létezni. Ez igen pazarló és rendkívül valószínűtlen folyamat lenne.
Hát nem valószínűbb – folytatta –, hogy a világegyetem mind időben,
mind térben folyamatosan létezik a maga végtelenségében, és mozgásunk
az időskála mentén csupán tudatunk terméke? Azonban, ha így van, miért
volna lehetetlen visszafelé utaznunk e dimenzióban? Nyilvánvaló, hogy az
időmúlás tapasztalásának mozgatórugója az entrópiaszint növekedése; ha
tehát fölfedeznék vagy megalkotnék egy leválasztott szegmenst, amelyben
az entrópiaszint növekedne, az szükségszerűleg egy ellentétes irányú
mozgást vonna maga után az időtengely mentén.
Backfiler ennek megfelelően épített egy jókora, árnyékolt kamrát, és
megtöltötte a legkülönfélébb élőlényekkel – fákkal, bokrokkal,
rovarokkal, férgekkel, csigákkal és baktériumokkal –, hiszen köztudott,
hogy a szerves organizmusok dacolnak legeredményesebben az
entrópiával. Az entrópia a fizikusok meghatározása szerint a
rendezetlenség fokozódása, olyan, mint amikor egy autóból az idők
folyamán egy kupac rozsda lesz; az élő szervezetek azonban ennek pont a
fordítottjára képesek, vagyis mintha egy kupac rozsdából növesztenének
működő autót.
Az egyesített térmechanika agyafúrt alkalmazásával, amit egy tétlen
estén ötlött ki, elzárta a kamrát mindenféle külső behatástól, aztán
elszánta magát, hogy személyesen lép be oda, egy saját tervezésű
védőöltözetet viselve, pontosan egy héttel az építmény elkészülte után.
Így aztán meg sem lepődött, amikor az elhatározásának megszületését
követő pillanatban meglátta magát kilépni az ajtón.
A második Azimuth, miután levette védőruháját, átadott neki egy egy
héttel későbbre datált Wall Street Journalt, majd leült Azimuth kedvenc
foteljébe, keresztbe tette a lábát, és rágyújtott Azimuth kedvenc pipájára.
Azimuth 1 (talán legjobb lesz, ha ezentúl így nevezzük) azonnal az
értékpapír-árfolyamokhoz lapozott, memorizálta az emelkedéssel zárt
részvények nevét, és telefonon utasításokat adott brókerének.
Filozófusunk célja ezzel természetesen nem az volt, hogy tovább
növelje már amúgy is hatalmas vagyonát, hanem hogy fényt derítsen
sikeres idővisszafordításának bizonyos paralogikus következményeire.
Azimuth 2-t magára hagyva visszavonult számos laboratóriumának
egyikébe, és hat napig ki sem mozdult onnan. Ez idő alatt kidolgozta egy
örökmozgó, egy regényíró-automata és egy csirkezsírral működő motor
tervét.
A hetedik napon visszatért s kamrához, kezében a Wall Street Journal
egy példányával, amibe külön nyomatott egy olyan értékpapír-listát, ami
szerint a valóságban emelkedő részvények árfolyama esett, a valójában
esőké pedig emelkedett.
Védőöltözetében belépett a kamrába, ahol olyan szorosan vette körül a
növényzet, hogy a következő hét napban semmi mást nem tehetett, mint
meditált a tér görbült természetén és a Nagy Bumm lehetséges okain. A
hét végére kidolgozott és memorizált egy elméletet egy újfajta
számrendszerben elvégezhető transzcendentális műveletekről. Amikor
letelt a megszabott idő, kilépett a csarnokból, és érdeklődve vette észre,
hogy odakint két Azimuth is várja őt.
Egyikük – akit nevezzünk ezentúl Azimuth 3-nak –, nemrég bújt ki
védőöltözetéből, és épp a Journal egy példányát adta át Azimuth 2-nek.
Filozófusunk is kihámozta magát súlyos szkafanderéből, s átadta újságját
hasonmásának, miközben egy újabb Azimuth lépett elő a csarnokból.
Azimuth 3 kihasználta a zűrzavart, megkaparintva a kedvenc fotelt és a
kedvenc pipát, de alig néhány perc múlva a szoba már annyira megtelt
méltatlankodva lökdösődő Azimuthokkal, hogy az ajtóhoz legközelebb
állók kiszorultak a folyosóra, majd át a többi laboratóriumba. Mivel
azonban félórán belül azok is dugig lettek, az Azimuthok tovább
terjeszkedtek, előbb az udvarra, aztán a kapun át ki az utcára. Mint azt
már korábban megjegyeztük, az időkamra védve volt mindenféle külső
behatástól, ennélfogva hiába is fontolgatták volna megsemmisítését,
belülre pedig senki nem juthatott az immár folyamatosan érkező újabb
Azimuthoktól.
Több mint harmincan a repülőtéri busz megállójában várakoztak,
mások, mivel helyesen kiszámították, hogy nekik már hely úgysem jutna,
szétszéledtek az utcákon, és megpróbáltak taxit fogni vagy autóstoppal
eljutni úti céljukhoz. Kora délutánra a legkülönbözőbb módokon mintegy
háromezer Azimuth érte el a bostoni repteret és váltott jegyet magának
háromezer tökéletesen azonos hitelkártyával a legközelebbi járatra,
bármilyen irányba. Újabb ezrek a pályaudvart lepték el, dugókat okozva a
környező utakon. Várakozás közben minden Azimuth számításokat
firkált, papírját előtte álló hasonmása hátán kiterítve. Mindannyiuk
számára gyorsan világossá vált, hogy hibát követtek el – vagyis nem ők,
hanem az eredeti Azimuth: azáltal, hogy Azimuth 2-nek egy hamisított
Wall Street Journalt nyomott a kezébe, olyan feltételes hurkot hozott létre,
ami az Azimuthoknak végtelen sorozatát generálta.
Ha úgy vesszük, hogy három másodpercenként jelenik meg egy új
Azimuth, akkor a nap végére már 28.800-an lennének, nem számítva az
eredetit, az első hét végére pedig már 201.600-an. A világ ennyi
univerzális géniuszt még el tudna tartani, sőt, létezésükből tán hasznot is
húzhatna, de ha év végéig senki nem állítja le a folyamatot, az már
10.512.000 Azimuthot jelent, ami komoly terhet róna a bolygó
élelmiszertermelésére, nem beszélve a lakáshelyzetről és a laboratóriumi
munkabeosztásról.
Amikor a sajtó egyik képviselője interjút készített vele a bostoni
repülőtéren, egy Azimuth így fogalmazott:
– A problémában nem kis kihívás rejlik, hiszen az időhurokba
beavatkozni a priori lehetetlen, csakúgy, mint visszamenni a hurok
kialakulását megelőző pillanatba az általam alkalmazott módszerrel,
elvégre azt a kamrát nem építhettem meg tényleges megépülténél
korábban.
Eddig érthető? Nos, ebből az következik, hogy dilemmánkból egyetlen
kivezető út van, ha fölfedezünk egy másik módszert az idő irányának
megfordítására, esetleg egy mesterséges féregjárat létrehozásával. De még
ha ez lehetségesnek bizonytól is, nehéz lesz ilyet beindítani a bolygó
felszínén, anélkül, hogy megbolygatnánk a kéreg felső rétegeit,
ennélfogva le kell szögeznem, az előkészítés munkálatai akár egy évnél is
hosszabb időt vehetnek igénybe. Mindazonáltal, amint a terv valósággá
válik, természetesen…
Ebben a pillanatban egy pukkanás kíséretében eltűnt, s példáját követte
a többi Azimuth is az eredeti kivételével, akit még balul elsült kísérlete
előtt meglátogatott egy hasonmása, és figyelmeztette, tegyen le
szándékáról. Ez a látogató (nevezzük, mondjuk, Azimuth 10.512.000-nek)
aztán visszaugrott mesterséges féregjáratába, amely elszállította
otthonába, egy évvel a jövőbe. Tettének eredményeként Azimuth 1
baklövésének semmiféle katasztrofális következménye nem vált valóra, és
az egészről nem is tudott senki, amíg az elbűvölően szerény tudós
napvilágra nem hozta a történetet emlékirataiban, melyet ezúton is ajánlok
szíves figyelmükbe.

Fordította: Németh Attila

„Azimuth 1, 2, 3…” © 1982 by Damon Knight
 Somogyi György
QUETZALCOATL
– Meglepő, hogy az embert azon ősi vágya, hogy egyenlő lehessen az
istenekkel, milyen messzire vitte el. Így van, Elias?
Sikerült, gondolta a férfi a földön fekve. Sikerült.
– Ne csapd be magad, Elias. Látlak ugyan a múltban. Látom egész
eddigi életedet. És látlak a jelenben is. Ám a jövőben… ott nem vagy
sehol. Sehol.

Az este ugyanolyan borzalmas volt, akár a többi este. Elias a fogát

mosta, amikor meghallotta a kiabálást.
– Eeeeeeeeeeliiiiaaas! Drágám, kapcsold le a villanyt, ha kijössz!
A férfi, szájában még a fogkefével, felmordult.
– Óh, b’meg! A villanyt! Persze hogy…
A szobatükrön reklámok szaladtak át, úgy, hogy a férfi egy pillanatra
szemben találta magát egy gyönyörű, monokinis nővel, aki kacér
mosollyal próbálta meg rábeszélni a legújabb borotvahabra.
Elias J. Smith megállt fogmosás közben, és rámeredt a nőre.
– Eeeeeeeeeeeliiiiaaas! Mikor leszel kész? Kapcsold már le a villanyt!
A hang a szobából jött, és úgy csikorgott, akár egy rosszul megolajozott
ajtó nyekergése. Vagy inkább úgy, mintha az ember a kését végighúzza a
tányérján. Elias elfordult a tükörtől, köpött egyet, majd nagyot sóhajtott.
Mikor lesz már vége? Soha. A legnagyobb baj az, gondolta tovább, hogy
a gondolatoknak igazuk van. Soha. Nem válhat el Lindától. Nem válhat…
– Eeeeeeeeeeeliiiiaaas! Ha bejössz, hozd be a magazint! Sieeeesssss
mááááár!
A férfi keze egy pillanatra görcsösen ráfonódott a borotvára. Aztán
ernyedten elengedte.
Nem lehet! Egyből végeznének velem. Csak arra várnak, mikor hibázik
valaki, és máris végeznek vele. A népességcsökkentés legjobb módszere.
Válás nincs, én megölöm Lindát, ők kinyírnak engem, és máris mínusz
kettő a végeredmény. Elemi matematika.
– Eeeeeeeeeeeeliiiiias! Hozd már azt az újságot!
– Igen, drágám.
 Kilépett a kis lyukból, ami a fürdőszoba funkcióját töltötte be, és
bement a szobába.
– A villany? – kérdezte Linda.
– Mindjárt – felelte a férfi.
– Elfelejtetted, igaz? – csikorogta a nő vádlón.
De Elias gyorsabban távozott a szobából, mint ahogy a kérdés elhagyta
Linda száját. Legalább pár másodpercig nem kell egy légtérben
tartózkodnia a sárkánnyal. Ám ez az idő hamar lejárt. Túlságosan is
hamar.
– A magazin? Hol a magazinom?
Újabb értékes másodpercek. Pedig az idő már nem számított nekik.
Legalább is így kellett volna lennie.

Elias J. Smith első tesztje.

Neve: Elias Joseph Smith Életkora: 45 év

Biogenetikai kártyáján szereplő várható életkora: 150 év
Foglalkozása: hivatalnok
Családi állapota: nős, felesége Linda Smith
Tulajdonosa egy egyszobás lakásnak

– Mondja csak, Elias, mióta is dolgozik nálunk?

– Tizenöt éve, Igazgató úr.
Az Igazgató úgy bámult Elias Smithre, mintha valamiféle különös
állatfajtához tartozna. Ha jobban belegondolunk, futott át a férfi agyán az
abszurd gondolat, az igazgató számára ő, aki hivatalnok, valóban nem
több, mint egy furcsa állatfajta. Az Igazgató valószínűleg már akkor a
Vállalatot vezette, amikor Eliasnak ezt a ritka nevet választotta
nyilvánvalóan háborodott anyja, aki nem tudni, hogyan jutott hozzá a
gyerekfogamzási engedélyhez. Talán az apja miatt kapta meg, aki egészen
a Mayflowerig vissza tudta vezetni a származását? És az Igazgató, milyen
borzasztó a gondolat, még akkor is a vállalatot fogja vezetni, amikor Elias
J. Smith halott testét elporlasztják. Még 100 év. Ám ki akar Lindával még
100 évig együtt lenni?
– Ön is kitöltötte az előmeneteli tesztet. – Az Igazgató néha szóba
elegyedett az alkalmazottakkal. Mesélik, hogy néhány labilis
kishivatalnokot a beszélgetések után speciális idegmegerősítő kezelésre
kellett beszállítani, mert egész egyszerűen összeomlottak.
Az Igazgató hangja genetikailag volt fenyegetőre állítva, így egy
szimpla ténymegállapítással is megfagyaszthatta a vért az
alkalmazottakban. De Elias védve volt az efféle mágia ellen. Immúnis
volt. Mégis köszönhetek neked valamit, Linda gondolta mosolyogva.
– Mit mosolyog, Elias? – kérdezte az Igazgató.
– Semmit, Igazgató úr. Igen, én is kitöltöttem a tesztet. – Mint ahogy
tettem azt 15 éve minden egyes kibaszott alkalommal, tette hozzá
gondolatban.
– Elfogadták a jelentkezését, Elias. Várja a második forduló. – Majd
pár másodperc szünet után kelletlenül hozzátette. – Gratulálok.
– Köszönöm, Igazgató úr! – hálálkodott Elias. – Köszönöm!
Azt, hogy van is mihez, már csak magában tette hozzá, de így is
legalább olyan jól esett neki, mintha hangosan kimondta volna.
Az előmeneteli teszt volt az egyetlen lehetőség ahhoz, hogy kilépjen
kasztszerű munkájából. Évente egyszer a Társaság összes alkalmazottja
jelentkezhetett bizonyos meghirdetett állásokra, ám hogy valóban valaha
is felvettek volna valakit, arról senki sem tudott. Elias úgy gondolta, hogy
az egész csak hangulatjavításra szolgál, mégsem tudta megállni, hogy
évről évre ne jelentkezzen a tesztre. Ám hogy megvetését jelezze, és azt,
hogy mennyire komolytalannak tartja ezt az egészet, minden egyes évben
Igazgatói posztra pályázott, és a tesztkérdésekre hasraütés-szerűen
válaszolt. Az idén viszont annyira elege volt már Lindából, a piti kis
munkákból, amit zsebpénzért végez a Társaság számára, hogy jobban
átolvasta az ajánlatok listáját. És megakadt a szeme az egyik munkalapon.
Isteni munkalehetőség! – Így szólt a címe. Magas kereseti lehetőségek!
Izgalom, kalandok, utazás – így folytatódott. Utazás! UTAZÁS!!! Elias
szíve olyan hangosan dobbant egyet, hogy rögtön ijedten felnézett a
papírok közül, és szemével a többieket figyelte, vajon meghallották-e az
égzengésszerű robajt. Szerencsére nem, mindenki a papírokkal volt
elfoglalva.
Valószínűleg valami piszkos ügynöki munka, gondolta, de a fenébe isi
Kit érdekel? És Elias Smith életében először komolyan vette a
tesztkérdéseket, még tíz perccel tovább is bent maradt, hogy mindegyikre
őszintén és hatásosan válaszoljon.
Otthon pedig nem mondta el. Mit ért volna el vele?

Elias J. Smith második tesztje. A beszélgetés

 – Elias J. Smith. Foglaljon helyet, kérem!
– Az asztal túlsó oldalán ülő három férfi közül a középső szólalt meg
elsőként, és kínálta hellyel.
– Köszönöm – mondta Elias, és zavartan leült.
– Elias, tudnia kell, hogy a beszélgetést rögzítjük. Kezdhetjük?
A férfi bólintott, és közben vadul járt az agya. Nem hibázhatok, ezt
gondolta. Aztán meg: nem hibázhatok, mert csak arra várnak. Készen
állok, bármi legyen is.
– Elias. Hisz ön Istenben? – A bal szélső, legidősebbnek látszó férfi
kérdezett elsőként.
A férfi agya rémülten felsikoltott. Csapda, vigyázz!!!
– Nem! – Elias előrehajolt, és hogy félelmét leplezze, lassan, szinte
szótagolva ejtette ki a szavakat. – Nem hiszek Istenben.
A három férfi jelentőségteljesen összenézett.
– Jó válasz. Nagyon jó válasz, ígéretes válasz.
Elhallgattak, és vizsgálódva nézték Eliast, aki megpróbált nyugodtan,
fészkelődés nélkül visszanézni. Egy perc telt el így, miközben Eliasnak
egyre hevesebben vert a szíve. Aztán a három férfi szemmel láthatóan
elégedetten folytatta a beszélgetést.
– Elias. Hallott már az aztékokról? Az azték népről? – Most a középső
férfi szólította meg.
– Nem. Még nem hallottam – válaszolt óvatosan Elias.
– Semmi baj. Nos, az aztékok egy népcsoport volt Dél-Amerikában.
Váratlanul bukkantak elő a dzsungelből, és hatalmas birodalmat
alapítottak, melynek központja a mai Mexikóváros helyén terült el.
Hihetetlenül erős és gazdag birodalom volt ez, melyet egy istenkirály
kormányzott. A nemzet sorsa felett azonban egyre gyakrabban döntöttek a
papok, véres isteneik parancsaira hivatkozva. Több százezres seregükkel
könnyedén igázták le a szomszédos népeket, és amikor a spanyolok
megérkeztek egy bizonyos Hernan Cortés vezetésével, már egy több mint
húszmilliós virágzó birodalom urai voltak. Cortésnek azonban sikerült a
lehetetlen, és legyőzte az aztékokat. Egy kérdés, Elias: ön szerint
mennyien voltak a végül sikeres spanyolok?
Elias megvakarta a fejét. Fogalma sem volt, mi lehet a helyes válasz.
– Kétmillióan? – Csak tipp volt, de alighogy kimondta, máris
megbánta. Rossz tipp.
Bűnrossz tipp. Kinyitotta a száját, hogy bocsánatot kérjen tudatlansága
miatt, és hogy nyilvánvalóan kisebb számot mondott a valós adatnál. Ám
a bal oldali férfi megelőzte.
– Rosszul tippelt, Elias. Bűnrosszul. Éppen hogy ötszázan voltak.
Ötszáz spanyol, szemben egy egész birodalommal. És mégis sikerült
nekik. Lehetetlennek tűnik, nem igaz? És tudja, Elias, miért sikerülhetett
nekik?
– Fogalmam sincs – válaszolta.
– Azért tudott ötszáz spanyol katona meghódítani egy húszmilliós
birodalmat, mert azt hitték róluk, hogy istenek.
– Istenek? – döbbent meg Elias. – Már hogy milyen istenek?
– Egészen pontosan egy istent, az őket egykor tanító, majd elhagyó
Quetzalcoatl-t ismerték fel a spanyolokban az aztékok. És ezért nem
szálltak velük szembe, csak amikor már késő volt. Akkorra a spanyolok,
akik természetesen nem voltak istenek, és azt sem tudták, hogy ki ez a
Quetzalcoatl, fellázították az aztékok által leigázott indián törzsek
többségét, és segítségükkel eltörölték a birodalmat. Szép kis mese, nem
igaz, Elias? Ám nemcsak szép, hanem tanulságos mese is.
– Valóban tanulságos. – Elias válasza közben egyfolytában
gondolkozott. Vajon miért mondják el ezeket neki? Mi köze neki ezekhez
az aztékokhoz! Mi köze hozzá?
– Tehát Elias, most pedig beszéljünk az állásról. Amit eddig hallott,
ahhoz kellett, hogy jobban megértse szándékainkat. Ha jobban megérti
őket, ön is jobban tud azonosulni vele, ha a szükség úgy hozná. – A
középső férfi szúrósan meredt Eliasra. – Természetesen köztünk marad
mindaz, amit eddig hallott, és ne legyenek kétségei, megvannak az
eszközeink, hogyha…
A mondat itt félbe maradt, de Elias pontosan tudta, hogy a kimondatlan
szavak mit jelentenek számára. Hálás volt érte, hogy nem kellett hallania,
mi vár rá, ha esetleg eljárna a szája. Persze elég volt elképzelnie, de most
nem tette, hanem inkább arra koncentrált, hogy megértse, mit várnak el
tőle.
A félbeszakadt mondat egy darabig ott lebegett a levegőben. Az utána
támadt csend aztán elűzte.
– Mint bizonyára tudja, Elias, a világ a túlnépesedés problémájával
küzd. – A jobb oldali férfi kezdett beszélni. – A problémára igazából egy
megoldás akad, persze ez is inkább csak távolabbi terv, mégpedig a
kolonizáció. A világűr meghódítása. Más bolygók benépesítése. A
probléma csak az, hogy azok a bolygók, amelyek alkalmasak az emberi
életre, az esetek már többségében foglaltak. Valakik már laknak rajtuk.
Őslakosok. Bennszülöttek. Primitív civilizációk.
Elias feszülten figyelt. Úgy tűnt számára, mindjárt rátérnek, mi az igazi
állásajánlat.
 – Ezeket a primitív civilizációkat természetesen könnyedén le tudnánk
győzni. Fegyvereink alkalmasak lennének akár egy egész bolygó
sterilizálására. Csakhogy egy ilyen fegyver bevetése esetén a bolygó az
emberiség számára is lakhatatlanná válna. Marad tehát a jól bevált háború.
Ám a Kongresszus – Eliasnak feltűnt, hogy a férfi a szó kimondása
közben elfintorodik –, ez a szánalmasan erkölcsös társaság sohasem
engedélyezné a háborút egy primitív civilizáció ellen. Egy népirtás nem
méltó az emberiséghez, így nyüszögnének. Nem beszélve a számtalan
jogvédőről és civil szervezetről. És a média is egyből a torkunknak
ugrana. Ekkor jutott eszünkbe Quetzalcoatl.
Mindjárt kibökik, gondolta Elias. Mindjárt.
– Tulajdonképpen nem ő jutott eszünkbe – magyarázta tovább a
középső férfi. – Végignéztük a történelem hódításait, és Cortésé volt a
legszimpatikusabb. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy marketing
szempontból az ő tevékenysége a leginkább eladható. Kevés véráldozattal
jár, és a siker garantált. Ám a sikerhez elengedhetetlen, hogy a közeli-
távoli jövőben elindított csapataink hasonló fogadtatásban részesüljenek a
meghódítandó bolygókon. Bizonyára sejti már, Elias, mi, illetve ki az, aki
hiányzik a tervből.
– Egy isten – nyelt nagyot Elias.
– Pontosan. Egy isten.

Egy évvel később Elias már készen állt az indulásra. Kemény év volt
mögötte. Nagyon kemény. Nyelveket tápláltak bele, mintha egy gép lenne,
izmokat fejlesztettek nála, trükkökre tanították. Trükkös szerkezetek
kezelésére. No meg harcra is. Túlélésre. Elias állta a sarat, és mindvégig a
jutalomra gondolt. Mert nagy volt a jutalom. Hatalmas. Isten lehet belőle.
És nem utolsósorban otthagyhatja Lindát. Ám a kiképzés alatt néhányszor
elbizonytalanodott. Miért engem választottak, kérdezte magától ilyenkor.
Olyan különleges lennék? A válaszokat persze még felvételkor megkapta,
éppen csak emlékeztetnie kellett rá magát. A középső férfi mondta el neki.
– Nem, Elias, maga egyáltalán nem különleges. Teljesen átlagos. De a
tesztje meglepően jól sikerült. Emellett maga a vizsgálatok alapján
roppant tanulékony. Menekülni akar. Jól fogja bírni a magányt. Könnyen
teremt kapcsolatot. Az eltűnése nem fog feltűnni senkinek. A sajtónak a
legkevésbé. És ami még nagyon fontos. Kellő hatalomvágy munkál
önben, Elias. Egy magasabb beosztású ember, teszem azt egy Igazgató,
nem tudna isten lenni. De nem ám? Ellenben ön, Eliasl Higgye el,
tökéletes isten lesz önből.
És Elias boldogan hitte. Erre gondolt akkor is, amikor űrhajója elindult
a Hetes szektor, a 352-es bolygó felé. És nyilván ugyanebben hitt az a
további ezer ember, akik további ezer bolygó felé indultak a Vállalat, és
az emberiség hosszú távú stratégiájának érdekében.

A járvány

– T’ziii, t’ziii! – kiabált az egyik lény. – Urr t’ziii!

Idegen, idegen! Ezt jelezte a rémült hang. Elias megérkezett. Más
körülmények között valószínűleg végeztek volna vele, de jelenleg a
városlakók egy kanalat nem tudtak volna felemelni. Halálos betegek
voltak valameny-nyien.
Elias egy hatásos mennydörgéssel jelezte érkezését, megvoltak hozzá a
gépei, mielőtt odasétált a primitív városfalhoz. Felemelte a kezét, és
elkiáltotta magát.
– Békével jöttem! Én meggyógyítalak benneteket. – Természetesen a
városlakók nyelvét használta.
– Ki vagy te? – kiáltott le valaki a városfalról. – Nem olyan vagy, mint
mi. Mégis beszélsz a nyelvünkön. Valamiféle démon vagy?
– Nem vagyok démon – válaszolt Elias. – Az égből jöttem. Azért
küldtek, hogy meggyógyítsalak benneteket. Ha végeztem, elmegyek.
Ezután türelmesen várt. Tudta már, mi következik. Ez a tizedik város
volt, és a lények egy rövid szertartás után kinyitják neki a városuk
kapuját. Ekkor ő belép, és szétszórja a gyógyító port a szélben. Vagy
belekeveri a kútba. Előtte persze majd ő is megízleli a port, és persze nem
lesz tőle semmi baja. Ezután elsőként valamelyik vezető iszik a vízből. Ez
tetszett Eliasnak. Itt elsőként mindig a vezér áll a próbatétel elé. És csodák
csodája, a vezér pár óra alatt meggyógyul, elmúlik gyengesége.
Megitatják asszonyait is.
Ők is meggyógyulnak. Mindenki meggyógyul. És éppen abban a
pillanatban, amikor Eliasnak hálát mondanának, éppen akkor, amikor
Eliast pajzsra emelnék, egy nagy villanással eltűnik a szemük elől. Irány a
következő megfertőzött város.
Alighogy végiggondolta ezeket, már nyílt is a kapu. Elias
elmosolyodott. Isten vagyok, gondolta. És Lindát végleg kitörölte az
emlékezetéből.

A második eljövetel
 Tíz évvel később Elias egy dombon állt, és a lényeket nézte. Tudott
arról, hogy mekkora tisztelet övezi. Tudott róla, hogy gyakran emlegetik a
Magas Gyógyítót. Hogy visszavárják. És most eljött az ideje, hogy újra
megjelenjen előttük. Az elmúlt tíz évet hibernációs álomban töltötte, amit
azután kezdett el, ahogy elküldte a jelentését a Földre. Miután megkapta a
további tájékoztatást, hosszú, álomtalan alvás vette kezdetét.
Ám most újra leszállók a földre, gondolta Elias. Most majd kiderül, mit
ért a tíz évvel ezelőtti hókuszpókusz.
A feladat egyszerű volt. A területet ebben az évben soha nem látott
szárazság sújtotta, Elias pedig vizet hoz nekik az égből. Vizet keres a
sziklákban. Eltérít távoli, vékonyan csordogáló patakokat, hogy a közeli
kiszáradt folyómeder újra megteljen vízzel. Ám ez még így is kevés lehet.
Elias tudta, hogy kevés lehet, ezért volt még a tarsolyában valami. Egy
szokatlanul szárazságtűrő növény magvai voltak nála, ami elég lesz, hogy
a lények e területen épült városai kihúzzák addig, amíg újra el nem ered
az eső. Az előrejelzések szerint ez öt év múlva jön el.
Elias nagyot sóhajtott, és elindult lefelé, a völgybe.
– A Gyógyító! Itt a Gyógyító! – kiabálták az őt meglátó lények.
Már nem idegen volt. És ahogy köré gyűltek, ahogy áhítatos
rajongással megérintették ruháját, megborzongott. Sikerülni fog, gondolta
magában. A megérkezéssel járó érzés túlságosan is mámoros volt Elias
számára. Túlzottan emelkedett.
Miközben vizet hozott, meggyógyított néhány beteget is. A vezér pedig
a legnagyobb tisztelettel fogadta, még ágyasait is felkínálta Eliasnak, aki
mosolyogva utasította vissza a megtiszteltetést.
Elmondta a lényeknek, hogy a neve Elias. Elias, a Földlakó. Ez a terv
szerinti neve volt.
Elmagyarázta a papoknak, hogy valószínűleg öt év múlva lesz csak
vége a szárazságnak. Egészen pontosan akkor, ha az a fényes csillag a
nyár első napján északkeleti irányban jelenik meg az égbolton.
A papok csak hümmögtek, meg a vállukat vonogatták. Ezek nem
tudják, mi az az északkelen irány, jutott eszébe Eliasnak.
És megmutatta nekik az iránytű használatát.
A papok és a vezér leborultak eléje.
Viszlát hét év múlva, gondolta Elias, amikor egy villanással eltűnt a
szemük elöl.
Így sétált végig a nagyobb városokon, általános tisztelettel övezve. Híre
sokszor megelőzte, és volt, ahol már eleve Elias, a Földlakóként
üdvözölték. Volt, ahol áldozatot mutattak be neki.
 Aztán Elias egyszer csak a végére ért a világnak, és visszavonult a
bolygókörüli pályán keringő űrhajójára, és megfogalmazta a jelentését.
Majd lefeküdt, és öt évig háborítatlanul aludt, miközben a magok, amiket
átadott, egész városokat tartottak életben.

A templomok is felépültek hét év alatt

Az eső pontosan ekkor érkezett meg, amikorra Elias megjósolta.

Eredetileg a gépek 78%-os pontossággal mondták, hogy akkor fog esni,
ha a 2565-ös csillag a horizonton északkeleti irányban kel fel. Mivel a
prognózis nem érte el a 95%-os pontosságot, elvileg nem közölhette volna
a lényekkel a lehetőséget. Meg kell őriznie a tévedhetetlenség látszatát.
Elias úgy gondolta, hogy prognózis helyes lesz. Érezte. Hitte. És most,
hogy jóslata beigazolódott, saját sikereként ünnepelte. És amikor újra
elindult már megszokott kőrútjára, azt akarta, hogy a lények vele
ünnepeljenek. Azt akarta, hogy őt ünnepeljék.
A Vállalattól kapott üzenet is a küldetés folytatására biztatta.
Végigpásztázta a világokat, és a városokban lázas tevékenységet
észlelt. Hatalmas épületek nőttek ki a földből, míg Elias aludt. Munkások
ezrei dolgoztak a már szinte kész épületmonstrumokon, szobrokat
faragtak, köveket csiszoltak, díszítéseket készítettek. Elias ráközelített az
egyikre, és mámoros meghatottsággal ismerte fel önmagát az egyik
szoborban. Végignézte a többi épületet is, és rádöbbent, hogy az ő
tiszteletére emelték őket.
A Terv megvalósulni látszott. Egész más volt a terv, míg csak
beszéltünk róla, gondolta Elias, és egész más így, ahogy látom
templomaimat.
Izgalommal indult neki újabb missziójának, mint ahogy az előző
alkalmakkor is volt benne izgalom. Mégis valami mást is érzett, ahogy
leereszkedett kis leszállókabinjával egy kietlen tisztásra.
Elias még nem tudta pontosan, mi az, de határozottan kellemes érzet
volt.

A templomok szerte a világokon tárt kapukkal várták istenüket. Az

épületek hasonlóak voltak mindenhol, bár természetesen akadtak
eltérések. De a legtöbb templom kétszintes volt. Az alsó szint a hívek
részére készült, itt végezték az áldozatokat is Elias, a Földlakó papjai, míg
a felső rész az isten lakóhelyének volt kialakítva. Amikor Elias valahol
megjelent, a papok ragaszkodtak hozzá, hogy a templomban lakjon, ahol
megkapott mindent, amit csak kívánt. Miközben megszállt egy
templomban, a lények fényes szertartásokat tartottak, ismeretlen növények
magjaiból nyert olajat kevertek össze titokzatos, erős illatú füvekkel,
azokat égették, köszönetük jeléül állatokat vágtak le, és vérükből és
húsukból készítettek áldozati étkeket. Hangos énekekkel köszöntötték
Eliast, az istent, aki megszabadította őket betegségtől, szárazságtól, aki
enni adott nekik, amikor úgy tűnt, az éhhalál fenyeget, és akinek
köszönhetően könnyebbé vált a távolabbi városokkal a kereskedelem.
Elias pedig élvezte a helyzetet.
Minden városban tovább maradt egy kicsit. Minden városban kicsivel
több áldozatot fogadott el, minden városban egy kevéssel tovább szívta be
az áldozati füstöt. És minden alkalommal egy kicsit erősebbek lettek a
hallucinációi.
Az alsó szinten folyamatosan égtek az olajjal kevert füvek, és a füst
felszivárgott Elias, az isten lakóhelyének légterébe. Elias először azt vette
észre, hogy nincs szüksége alvásra. Aztán egyre nagyobb lett a szobája.
Egyre könnyebben nevetett, ahogy lentről meghallotta az áldozati állat
panaszos hördülését. Indulatosabb lett, amikor nem fogadták, legalábbis
Elias szerint, igazi istennek járó tisztelettel. Megjegyezte azoknak a
városoknak a nevét, ahol nem érezte a teljes elfogadást. Nem adott annyi
tudást azoknak a városoknak, ahol nem bántak vele illendően.
Elias megharagudott.
Amikor végzett körútjával, visszament az űrhajóra, és leadta a
jelentését. A válasz megérkeztéig pedig nem az adatokat elemezte, nem
pihent, nem újabb küldetésen törte a fejét. Elias visszatért abba a városba,
ahol sok évvel ezelőtt először megjelent, és felment a legnagyobb
templom felső szintjére.
Ábrándozott.
Amikor megérkezett a válasz, sokáig ingatta a fejét. Ezt nem tehetik
meg, gondolta. Nekem még dolgom van itt. Hiszen én vagyok az istenük.
Nem megyek vissza – ezt az üzenetet küldte. – Még nem.
És újra megjelent a Nagy Templomban.

A Háború pedig vad volt és véres

A városok listáját átadta a papoknak. A templomban folyamatosan égett

a tűz, folyamatosan áradt a füst, és Elias folyamatos kábulatban élt. Egy
alkalommal, amikor valamelyik híve túl közel lépett hozzá, a valóságban
tíz méterre sem közelítette meg, Elias előrántotta fegyverét, és lelőtte.
 – Áldozat – borultak elé a hívek egész testükben remegve.
Elias pedig nevetett.
Majd felszaladt a lépcsőkön szobájába, és onnan még éjjel
visszaszökött a leszállókabinhoz.
Három hónap sem telt el azóta, hogy megtagadta a visszatérést a
Földre. Elias nem számított semmilyen meglepetésre. Mi történhetett ez
alatt a három hónap alatt, ezt kérdezte magától, amikor kis kabinja
elhagyta a bolygó légterét. Ugyan, mi?
Elias egy héten át, egyre fokozódó pánikban kereste űrhajóját.
Többször megkerülte a bolygót. A számításait böngészte és hibák után
kutatott. A pályaadatokat elemezte kitartóan, ám a bolygó körüli űr olyan
kihalt volt, mint amilyen Elias elméje lett, ahogy rádöbbent az igazságra.
Kábultan vezette vissza kabinját a Nagy Templomhoz, és
megváltásként merült újra a füstbe.
A Városok közben a háborúra készültek. Seregek szerveződtek,
fegyvereket gyártottak. Elias pedig az ágyában feküdt és a vöröslő ködöt
figyelte. A ködből kavargó árnyalakok születtek, feléje nyúltak, és
suttogva nevén nevezték.
– Quetzalcoatl! – Így szólították. – Taníts minket! Mutasd magad isteni
valódban. Mutasd magad.
Elias kiabálni kezdett. Nem úgy kiabált, mint egy ember, nem is úgy,
mint egy isten. Inkább vonyított, akár egy farkaskutya. Szájával
csücsörítve, hosszan, panaszosan elnyújtva vonyított, mint ahogy a kutyák
éneklik a holdat.
A vöröslő alakok hátrahőköltek, mintha Elias valamiképp
megfenyegette volna őket. Majd újra a fekvő isten felé mozdultak.
– Elias, Földlakó! – A hangok suttogva érkeztek hozzá. A hangoknak
színük volt. Főleg vörös és fekete hangok voltak, a vér és pernye színével.
– Elias! Az első csata egy győztes csata volt. A foglyokat neked áldozzuk.
A lelkük a tiéd lesz. Segíts nekünk, hogy a többi csatát is megnyerjük, és
további áldozatokkal szolgáljunk téged.
– Áldozatok? – Elias csodálkozva figyelte a szájából tekergő színeket. –
Miért is ne? Kimondtam már a nevemet? Imádjátok már?
– Elias vagy, a Földlakó! – A ködalakok leborultak, és eltűntek a térdig
érő füstben.
Elias mosolygott.
– Quetzalcoatl. Szólítsatok… – de nem tudta végigmondani.
Az alakok felpattantak.
 – Az ellenség! Az idegen isten! A bűnös városok istene! Pusztuljon, aki
őt imádja!
A hangok képpé rendeződtek, ahogy a színek elfoglalták helyüket Elias
előtt. Egy templomot látott, amely nem hasonlított Elias templomára, és
ahol a földre borult lények hangosan kántálták az imádott nevet.
QUE-TZAL-COATL!
– Kik ezek? – nyögte Elias. – Kik ők? Hol imádják Quetzalcoatlt? Hol
kántálják a nevét?
– A bűnös városokban, akiknek régi-új istene ő – válaszolta a füst
hangja. – Azoknak a városoknak az istene, akiket a te parancsodra majd
porrá zúzunk, elpusztítunk, leigázunk. Azoknak a városoknak az istene,
ahol téged nem fogadtak el. Nem imádtak. Ezért bosszút állunk rajtuk, és
e városok lakóit a te oltárodon áldozzuk fel, és Elias, a Földlakó
dicsőségét hirdetik halálukkal.
Elias megborzongott. A füst közelebb húzódott. Hirtelen egy alak vált
ki belőle, de olyan élesen, olyan határozott sziluettel, akár egy festett
háttér előtt álló háromdimenziós bábu. Elias maga is azt hitte róla, hogy
bábu, és lassan felkelt, hogy megérintse. Még sosem látott ilyen bábut.
Magas volt, magasabb, mint Elias, aki pedig maga is legalább két fejjel
volt magasabb a lényeknél. Furcsamód leginkább egy emberre hasonlított.
Kis szakállt viselt, a kezére pedig egy kígyó tekeredett, mozdulatlanul. A
kígyó feje mögötti részén apró tollak meredeztek.
A bábu oly hirtelen mozdult meg. Valódi lenne?, gondolta Elias, és
kíváncsian figyelte, ahogy a kézen tekergő kígyó valószínűtlenül
hatalmasra nyitja a száját, és elnyeli a földön kavargó füstöt. Elias mintha
hallott volna egy halk, távoli sikolyt, de az is lehet, hogy újra hallucinált.
Az alak Elias felé fordult.
– Ki vagy? – menny dörögte.
– Elias vagyok, a Földlakó, e város istene. Ki vagy te?
– Még sohasem láttalak errefelé – mondta az alak, mintha meg sem
hallotta volna a kérdést. – Mutasd meg nekem igazi lényed.
És kinyújtotta tollas kígyót viselő kezét.
Elias egy pillanatra rettenetes fájdalmat érzett. Testét láng borította,
szívét mintha jeges fagy fogná marokra, elméje helyét pedig a sötét űr
vette át. Az egész ugyan nem tartott tovább egy-két másodpercnél, de
Elias úgy érezte, a világ végéig tartja fogva a szorítás.
Aztán vége lett.
Túléltem, gondolta Elias. Látta, hogy a füstből támadt alak, a
megelevenedett bábu szája megmozdul, és mond valamit, de nem hallott
szavakat. Túléltem hát. Sikerült. Sikerült.
 A kígyó újra kitátotta száját, még hatalmasabbra, mint az előbb. Elias
lassan újra látni kezdte a hangokat.
– …nem vagy sehol. Sehol. Tudd meg, Elias, hogy mi, istenek,
évezredenként ha egyszer látogatjuk meg világainkat. Ha hívnak
bennünket. De most a Földdel kivételt teszek. Elmegyek világodra.
Megnézem egykori templomaim. Megnézem, mi van az én kedves, valaha
engem imádó, rég nem látott azték népemmel.
A füstbábukígyó lecsapott. Elias felsóhajtott.
Nem is baj, Quetzalcoatl. Én is isten vagyok. Majd a világossággal
együtt ébredek.
 Zoran Živković
A CSILLAGÁSZ
I.
Meg kellett szöknie a kolostorból.
Tulajdonképpen egyáltalán nem kellene itt lennie, soha nem is akart
szerzetessé válni, mondta is apjának, de ő kérlelhetetlen volt, mint mindig,
az anyjának pedig nem volt bátorsága szembeszállni, noha tudta, hogy fia
képességei és tehetsége miatt mást érdemelne. A szerzetesek az első
pillanattól fogva rosszul bántak vele, megverték, megalázták, a
legmocskosabb munkákat végeztették vele, de amikor elkezdődtek az
éjszakai látogatásaik, úgy döntött, ezt nem tűri tovább.
Szökésre adta a fejét, nyomában a keménykötésű, megvadult
szerzetesbanda, magasra emelt fáklyákkal és fölcsippentett csuhákkal,
ocsmányul üvöltözve, biztosan abban, hogy nem tud megszökni előlük. A
lábát már ólomsúlyúnak érezte, ahogy megpróbálta elérni a kolostor
kapuját, amely mintha minden megtett lépéssel egyre jobban távolodott
volna.
Amikor már majdnem utolérték, a szerzetesek megtorpantak, mintha
sóbálvánnyá váltak volna. Trágár szavaik rémült jajveszékeléssé
változtak. Reszkető kézzel hányták a keresztet, és előre mutogattak, ahol ő
nem látott semmit, csak a szélesre tárt kapu szárnyait, és mögötte a
csillagfényes éjszakai égboltot. A kapu már nem távolodott tőle, és ő
egyszerre ismét könnyűnek és gyorsnak érezte magát.

Végtelen megkönnyebbülést érzett, amikor a hatalmas kapubejáró

boltíve alá ért. Tudta, hogy már nem érhetik utol, hogy sikerült
megszöknie. Kilépett, a csillagok alá, de lába nem szilárd talajra ért,
ahogyan annak történnie kellett volna. Valami puhára és ragacsosra lépett,
és süllyedni kezdett, akár az élő homokba. Karjával hadonászott, de nem
sikerült semmiben megkapaszkodnia.
A szörnyű bűzről jutott eszébe, mibe is eshetett bele. Egy mély gödör
volt ez a kolostor falai alatt, amelybe, a málladozó faajtókon át, a
szakácsok naponta a leolt állatok felhasználásra már alkalmatlan belső
részeit dobták. A kegyetlen papok gyakran fenyegették a rémült fiút azzal,
hogy ő is ott végzi majd, ha nem elégíti ki ferde hajlamaikat. A gödör
ugyan nem lehetett a szent hely bejárata előtt, de ez a szentségtörés valami
miatt nem tűnt neki se furcsának, se illetlennek.
Teste gyorsan merült alá a duzzadó belek között, és amikor már a
válláig ért a bűzös massza, hatalmába kerítette a rémület. Még néhány
pillanat, és elnyeli ez a sikamlós forróság. Tehetetlenül, elkeseredve, az ég
felé emelte tekintetét, és a fáklyák távoli fényében egy meztelen, szikár
alakot pillantott meg, ahogy a gödör szélén gubbasztva, kárörvendően
vihogva őt szemlélte.
Nem látta, hogy szarva vagy farka lett volna, de eme jegyek nélkül is
biztos volt abban, hogy kit lát; megértette, immár túl későn, kitől is
rémültek meg a szerzetesek.
Ösztönösen elfordult a vizslató tekintet elől, azt kívánta, bárcsak minél
előbb elnyelné a nyákos lé, bárcsak elrejtőzhetne alatta. A vér és a bűz
már nem okoztak nála hányingert, hanem épp ellenkezőleg, az egyetlen,
így a legkedvesebb menekülési lehetőséget nyújtották minden végzetek
legszörnyűbbike elől.
És valóban, ahogy alámerült a folyékony masszába, kiderült, hogy az
nem is a kidobott disznó-, birka- és kecskebelsőségek tengere, ahogy az
addig tűnt, hanem maga a meleg és puha anyaöl. Összegömbölyödött,
térdét az állához húzta, miközben végtelen béke szállta meg. Itt nem
bánthatta senki, biztonságban, védve érezte magát.
De a mennyei látomásnak nem adatott meg, hogy sokáig fönnmaradjon.
A démoni tekintet kihegyezett árként hatolt át az idegen zsigereken, és
elérte apró, összegömbölyödő lényét. Megkísérelt még mélyebbre bújni
előle az anyaméh belsejébe, egészen a legaljára, de üldözője nem adta föl.
A vékony hártya, amely körbefogta az oltalmazó közeget, elpattant abban
a pillanatban, amikor menekülés közben hátával hozzáért – és kipottyant a
valós világba.
Követte őt, az álomból előbújva, a továbbra is átható tekintetű szempár.
Nem láthatta őket a vaksötétben, de légies érintésüket mégis érzékelni
tudta. Egy szempillantás alatt magához tért, és megállapította, hogy nincs
egyedül a cellában. Nem hallotta, mikor léphettek be, pedig a cella ajtaja
iszonyatosan csikorgott, mert nyilván már évek óta senki se tartotta
szükségesnek, hogy megolajozza a sarokvasakat. Furcsa volt ez a mély
álom; a kivégzés előtti éjszakán csak a legmegátalkodottabb gonosztevők
tudnak elaludni, akiknek nincs lelkiismeret-furdalásuk, akiket nem
aggaszt a közeli halál gondolata, és ő nyilván nem tartozott közéjük.
Kissé fölemelte a fejét, és körülnézett. Noha megérezte, hogy nincs
egyedül, a szíve mégis nagyot dobbant, amikor egy termetes alak
körvonalait pillantotta meg, aki a szemben álló priccs deszkáján ült. Ha a
megvasalt ajtó résein át nem szűrődött volna be a folyosón égő fáklyák
gyönge fénye, remegő fénycsíkot vetve az alak fekete ruhájára, észre se
vette volna, így is csak az ölében összekulcsolva heverő halovány kezét
tudta világosan kivenni, a feje nem látszott, mintha nem is létezne.
Zavartan tűnődött, ki is lehet ez az alak. Egy pap, minden bizonnyal.
Csak egy pap látogathatja meg a halálraítélteket a vésztő-helyre való
indulás előtt. Már elérkezett volna az a pillanat? Fölnézett a rozsdás
vasráccsal védett, magasan álló ablakra, de ott még csak nyomát se látta a
pirkadásnak. Az éjszaka sötét volt, holdtalan, az ablaknyílást a cella
sötétjétől alig egy árnyalatnyival világosabb téglalapnak látta.
Tudta, hogy csak virradat után viszik a máglyára, ezért tanácstalanul
bámult a mozdulatlan alakra. Miért van már itt? Csak nem fogják még a
bámészkodó csőcselék megjelenése előtt meggyújtani a máglyát? De
ennek nem sok értelme lett volna. Hiszen épp az oktalan tömeg számára
rendezték meg az eretnekek nyilvános kivégzését, hogy a legmeggyőzőbb
módon mutathassák meg neki, mi vár rá, ha szembe merészel szállni a
vallással. Az elítéltek látványa – akiket odakötöttek vagy odavasaltak az
oszlophoz, és szörnyű haláltusájukat vívják, miközben a lángnyelvek
nyalogatják testüket – valóban riasztó, még a legelszántabbakat és
leginkább lázadásra hajlamosakat is elriasztja az eretnekségtől.
Vagy ez még egy utolsó kísérlet arra, hogy rávegyék, mondjon le
fölfedezéséről? Az egyháznak, természetesen, ez lenne a legjobb
végkifejlet, de neki nem állt szándékában megtenni ezt a lépést. Pont
ellenkezőleg. Most adja föl, amikor már itt a vég? Ha erről van szó, hiába
is próbálkoznak.
– Valami rosszat álmodott – szólalt meg a láthatatlan fej.
A hangja ismeretlen volt. Nem találkozott vele se a kihallgatásokon, se
a tárgyaláson.
Lágynak tűnt, de ez lehet csapda is. Volt alkalma alaposan megismerni
a szerzetesek képmutatását. A legtöbb gondja éppen azokkal volt, akik
belátónak és előzékenynek látszottak, hogy aztán hirtelen megmutassák
könyörtelen arcukat is.
– Miből gondolja? – kérdezett vissza az elítélt, kinyújtóztatva
elzsibbadt tagjait a rongyos, piszkos pokrócon, amely ágyneműjét
képezte.
– Láttam, hogy nyugtalanul rángatózott álmában.
– Mit is láthatott volna ebben a vaksötétben?
– A szem egy idő után alkalmazkodik a sötétséghez, és akkor már jól
lehet látni.
– Minden szem más és más. Vannak olyanok, amelyek
alkalmazkodnak, mások meg nem. Én azért jutottam ide, mert nem voltam
hajlandó alkalmazkodni a sötétséghez.
Az ölbe ejtett kéz ujjai összekulcsolódtak, és az elítélt észrevette, hogy
azért tűntek neki kísértetiesen haloványnak, mert fehér kesztyű van rajtuk.
Ez a viselet az egyház főpapjainak öltözékéhez tartozik, ami annyit jelent,
hogy nem egy közönséges pap ül vele a cellában, akiket az elítéltek
máglyára kísérésére szoktak odarendelni. Tehát még nem érkezett el a
pillanat.
 – Úgy véli, hogy máglyája fényével majd elűzi a sötétséget? – A hang
nem volt cinikus, inkább sajnálkozónak tűnt.
– Óh, Ön nagyon is jól tudja, hogy az egyháznak nem a máglya volt a
célja. Egy kikényszerített lépés volt ez, miután mindent megtettek, hogy
rábírjanak az együttműködésre.
– Az állapotából ítélve nem mondanám, hogy mindent megtettek. Nem
úgy fest, mint akit alaposan megdolgozott az inkvizíció.
– Merthogy nem vagyok boszorkány. Engem nem arra kellett rábírni,
hogy beismerjem az értelmetlen vádakat. Én nem tagadtam a
bűnösségemet. Ezért az egész kihallgatás egy baráti győzködéshez
hasonlított a leginkább, noha, nyilván a nyomaték kedvéért, a háttérben
ott volt az összes megnyomorító, vágó-, daraboló- és zúzószerszám és
gépezet. De még csak meg se fenyegettek velük, a használatuk szóba se
került. Nem kínoznak meg olyanokat, akik kincset érő szövetségessé
válhatnak. Mire is hasonlítana, ha a király asztronómusa egy nyomorék
vagy vak személy lenne?
– Még azután se, hogy a szövetség végképp lehetetlenné vált? Az
inkvizíció nemigen dicsekedhet a megbocsátás és a könyörületesség
erényével.
– A türelem és az ravaszság erényével annál inkább. Az ítélet
megszületett, de engem még nem égettek meg. Van még idő. Az utolsó
pillanatig nem tesznek le arról, hogy megnyerjenek saját ügyüknek.
Egyébként pedig, Ön ezért van itt, ha nem csalódom.
A folyosó túlsó végén valami mozgás támadt, majd egy zár nyikorgása
hallatszott, és valaki fájdalmasan felnyögött, miközben bedobták a
cellájába, mint egy zsákot. Az inkvizíció leginkább éjszaka működött. A
fő kihallgatóterem a pincében volt, ahonnan, a vastag falak ellenére,
időnként iszonyatos üvöltések hallatszottak, eltüntetve a többi
bebörtönzött akaratának és kitartásának utolsó megmaradt részecskéjét is,
akik arra vártak, hogy őket is levigyék a kínzókamrába. A távolodó őrök
egyike valamit mondott a másiknak, mire az hangosan fölnevetett.
Mennydörgésszerű röhögése még sokáig visszhangzott a folyosó kőfalai
között.
– És Ön, természetesen, nem tesz engedményt? – szólalt meg ismét a
hang a sötétből, miután a zaj elült.
– Természetesen.
– Vajon mi ennek az igazi oka?
– Ezt hogy érti?
– Ön semmiképpen nem egy együgyű idealista, aki azért keveredett
bele mindebbe, mert nem érti, hogyan működik a világ, és milyen erők
mozgatják. Ellenkezőleg. Mindaz, amit eddig megtett, gondosan
kiterveltnek tűnik. Olyan tüzet gyújtott, amelyet csak Ön tud eloltani.
Hatalmas leleményességre van szükség, hogy egy ilyen tapasztalt
intézmény agyán túljárjon, hogy – ahogy Ön mondja – megkösse a kezét.
Meg a fanatikusok bátorságára – aminek a döntő pillanatokban az
idealisták mindig szűkében vannak –, hogy készek legyenek elmenni a
végsőkig, minden áron. Ön, természetesen, tart attól a fájdalomtól, amely
a máglyán várja, de mégis föllép majd rá, mert így okozhatja a legtöbb
kárt az egyháznak. Mit vétett Önnek az egyház, hogy így megorrolt rá?
Az elítélt megmozdult a kemény priccsen, hogy fölüljön, és közben
egész hátában érezte a zsibbadást. A lassú mozdulat közben eszébe jutott
álmának egyik jelenete. Úgy látta maga előtt, mintha valóság lenne, noha
mozdulatlan volt, mint valami szörnyű kép: a szerzetesek eltorzult arcát
látta, ahogy az ő apró, tehetetlen alakja felé nyúltak.
– Nem korai még az utolsó kenet föladása?
– Nem azért vagyok itt, hogy meggyóntassam.
– Óh, igen, majdnem elfelejtettem. Azért van itt, hogy meggyőzzön:
gondoljam meg magam. De ha valóban hisz abban, amit az imént
mondott, akkor be kell látnia, hogy lehetetlent kér tőlem.
– Belátom.
– Akkor miért vesztegeti az idejét?
A válasz késett. A sötét ruhás alak fölemelte fél kezét, és valamiért
odanyúlt a sötétbe, majd egy pillanat múlva a kéz visszatért a folyosóról
beszűrődő halvány fénycsík sugarába: egy karcsú fekete pálcát tartott,
egyik végén faragott fehér figurával.
– Nekem aztán végtelen sok időm van. – A hangja fojtottabbnak,
távolibbnak tűnt.
– De nekem nincs. Az én óráim meg vannak számlálva.
– Így van. Hamarosan Önért jönnek, hogy elvezessék a máglyára, de
előtte még fölkínálják a lehetőséget, hogy fogadja el az egyház ajánlatát,
amelyet Ön, mint ahogy azt már megbeszéltük, el fog utasítani. Noha ez
tulajdonképpen teljesen mindegy.
– Nem mindegy. Ha kötélnek állok, minden reményem elvész.
– Nem vész el. A baj már akkor megtörtént, amikor közzétette a
fölfedezését, és ezt már nem lehet jóvátenni. A pillangószárnyak
lebbenését akkor kellett volna megakadályozni, mielőtt vihart kavarnak.
Még ha az egyház őszinte szövetségesévé válna, akkor is csak gyöngíteni
lehetne fölfedezése romboló erejét.
– Ön komolyan azt hiszi, hogy ez elegendő ahhoz, hogy eltántorítson
döntésemről? Azt hittem, valami meggyőzőbbet fog kitalálni.
 – Nem áll szándékomban semmiről lebeszélni. De ez a dolgok állása.
Az eretnekség magja termékeny talajra hullt. Se máglyahalála, se a
bűnbánata nem fogja eltántorítani követőit. Terjeszteni fogják a tiltott
tanokat, továbbépítik majd. Ha egyszer útjára indul, akkor egy ilyen
áradatot nem lehet megállítani, noha az inkvizíció mindent megtesz majd
a megfékezésére. Ön kieresztette a szellemet a palackból, és az soha nem
fog visszatérni börtönébe. Az egyház majd idővel belátja ezt a tényt, de
akkor már késő lesz.
Az elítélt kimeresztette a szemét, hogy a vaksötétben megpillantson
valamit a rejtőzködő arcból, de nem járt sikerrel, noha pupillája teljesen
kitágult.
– Nem méltatlan dolog egy egyházi embertől, hogy ennyire nem hisz
annak jövőjében?
– Miért gondolja, hogy én egyházi ember vagyok?
A mély csönd leple ereszkedett a cellára. Eltelt néhány hosszú pillanat,
mielőtt az elítélt megértette, miről is van szó. Sok éjszakát töltött a cella
magányában, és mindig hallani lehetett valamilyen zajt: nyögést
valamelyik szomszéd cellából, a rozsdás sarokvasak csikorgását, az őrök
beszélgetését, a pincéből kiszűrődő fojtott jajkiáltásokat, az egerek és
patkányok neszezését, a deszka-priccs pattogását, a külvilág távoli zajait.
Most mindez titokzatos módon eltűnt.
– Kicsoda Ön? –, szánta rá magát végül arra, hogy megtörje ezt a síri
csöndet. A sötétség néma maradt, és az elítélt hirtelen ismét magán érezte
azt az átható tekintetet, amely álmában kísérte. – A Sátán? – A saját
hangját is alig hallotta, így nem volt benne biztos, vajon tényleg
kimondta-e a kérdést, vagy csak gondolt rá.
– És ez miért zavarná Önt? – A hang lágysága ugyanolyan maradt. – Ha
én vagyok a Sátán, akkor azonos oldalon állunk. Közös ellenségünk van.
– Miért… miért jött ide? Mit akar tőlem? – Kísértésbe esett, hogy
keresztet vessen, de még mielőtt megtette volna, úgy érezte, illetlen dolog
lenne.
– Nem akarok semmit. Ellenkezőleg. Egy ajándékot hoztam. A
szövetségünk egyfajta zálogát. Egy utazást.
– Egy utazást?
– Ne aggódjon, nem fogja elhagyni ezt a cellát, és idejében vissza fog
térni, még mielőtt Önért jönnének.
– Milyen utazás lesz az, ha nem hagyom el ezt a cellát?
– Az egyetlen lehetséges utazás az adott körülmények között: időutazás.
Az elítélt hunyorogni kezdett. Mindez tulajdonképpen nem is történik
meg vele. Még alszik. A hasonló látomások után érkező ébredés azonban
nem következett be. Kezét arcához emelte, és megcsípte magát. A
fájdalom valódi volt. Szinte túlzottan az.
– Nem akarok… sehova… menni.
– Pedig tetszeni fog Önnek. Egészen biztosan. A jövő az Ön számára
kellemes meglepetéseket tartogat.
– A jövő?
– Az. Közel háromszáz évvel a jelen után.
– Minek mennék én a… jövőbe?
– Mindenekelőtt kíváncsiságból. Vagy nem érdekli, hogy valóban
sikerült-e túljárni az egyház eszén? Noha magabiztosnak tűnik, azért
minden bizonnyal van Önben egy szemernyi kétely. Ha mégis hiábavaló
az áldozat?
– De hiszen azt mondta, nem az. Hogy a tanítványaim…
– Az imént még nem érezte túlzottan hihetőnek a szavaimat. Egyébként
meg miért hinne a Sátán szavában, még akkor is, ha azonos oldalon
állnak?
– De mivel győzhetne meg engem a jövő? Mit fogok ott látni? – Már a
kérdés föltevése közben ostobának érezte magát. Könnyedén
belerángatták ebbe a lehetetlen, őrült beszélgetésbe. Mi történt a híresen
éles elméjével? Vagy talán megbolondult? Hallotta, hogy ez időnként
megtörténik a máglyahalálra ítélteknél. A félelem el tudja venni az ember
józan eszét.
– Talán inkább azt kérdezze, mit nem lát majd. Elsősorban nem lesz itt
ez a kolostor a hegycsúcson. Illetve a falai állnak még majd, de már
nyoma se lesz a sötét, nyirkos celláknak, a fáklyák kormozta folyosóknak
és a pincében lévő kínzókamrának.
– Lerombolják a kolostort?
– Nem, dehogy. Csak más célokra használják majd.
– Milyen célokra lehet használni egy kolostort?
A választ rövid csönd előzte meg, amely mintha tétovázást,
gondolkodást jelzett volna. – Föltételezem, hogy az én segítségem nélkül
is fölismerné, noha minden bizonnyal… furcsának találja majd. De jobb,
ha fölkészítem. Nem lesz túl sok ideje, és a jövő el tudja kábítani az
embert. Abban a korban, amelyet meg fog látogatni, ennek a kolostornak
a helyén egy csillagvizsgáló áll majd.
Tudta, hogy valamit mondania kellene, hogy ezt várják tőle, de nem
tudott megszólalni. Hangszálai megrezdültek, zavaros kérdések hangjai
formálódtak rajtuk, de torka összeszorult, nem tudott rajta átpréselődni
egyetlen hang se. Csak bámult maga elé, a semmibe, tátott szájjal.
 A végtelen csöndben, amely rájuk borult, a fehér kesztyű a térdei közé
állította a pálcát, és eltűnt a fekete köpeny ráncai között. Valamit
keresgélt, majd egy kerek, lapos tárgyat vett elő. A tárgy vésett, domború
tetején arany fények csillantak. A fehér kesztyű hüvelykujja a tárgy
széléhez nyúlt, és fölpattintotta annak tetejét.
A kéz az elítélt felé közelített, de ő mozdulatlan maradt. Nem
határozatlanság kerítette hatalmába. A torkát szorongató görcs most egész
testét megbénította. Szeretett volna megmozdulni, valamit tenni, bármit,
nem maradhatott az idők végezetéig ilyen görcsös mozdulatlanságban, de
izmai fölmondták a szolgálatot.
– Mielőtt elindulna, elmondanék még valamit, ami bizonyára jólesik
majd Önnek. A csillagvizsgáló az Ön nevét viseli majd.
A mozdulat, amellyel a fölkínált óra felé nyúlt, nem az ő akaratából
történt. Úgy tűnt neki, hogy valaki más veszi át a Sátán ajándékát, hogy ő
maga csak egy megfigyelő, akinek viszont figyelmeztetnie kellene a
hebehurgya bűnöst, hogy ne tegye azt, amit éppen tesz, hogy ez maga a
téboly, de az a valaki úgyse hallgatna rá, a lelke már elveszett, így aztán,
tulajdonképpen, minden mindegy, nincs már számára segítség.
A számlap vakítóan fehér volt. Világítótorony volt a cella sötétjében,
amely magához vonzza a tengerészek pillantását; gyertyafény, amely
hívogatja a zümmögő repülőt; csillag, amely csábítja a teleszkóp
üvegszemét. A vakító fehérségben két cifra mutató állt, egyenes szöget
bezárva, egy nagy L betűt formázva.
II.
Szemrebbenés nélkül nézte a fénylő felületet, és elmulasztotta
megfigyelni a változásokat. Valami fölszikrázott a cellában, eltűntek a
látomásoknál áttetszőbb árnyak, a szemben lévő priccsen ülő szellemalak
szertefoszlott a nemlétezésbe. Figyelmét hirtelen a magasan álló rácsos
ablakon váratlanul betűző nappali világosság vonta magára.
Nincs-e még korán ehhez, tűnődött, tekintetét a fény felé emelve. De a
csodák ideje még csak most kezdődött. Alig pislantott egyet, és az ablak
által határolt négyszögben ismét sötétség volt. A benne lakozó
asztronómus szólni akart, hogy megkérdőjelezze a szemmel láthatót, de a
gyermek erősebb hangja belefojtotta a szót, hisz a gyermek nem
foglalkozik azzal, hogy vajon valami lehetséges-e vagy sem, ha csodálatos
az, amit lát.
Sok rövid világosság és sötétség váltotta egymást, mielőtt a kisfiú
megelégelte volna ezt az egyhangú kaleidoszkópot, teret engedve végre a
tudósnak, hogy az elbíbelődjön a titok megoldásával. Természetesen csak
egyetlen magyarázat létezett. De ahhoz, hogy azt elfogadja, a
lehetetlennek szinte vallásos tisztelettel határos elfogadására lett volna
szükség.
A szeme előtt felgyorsulva váltakozott a nappal és az éjszaka, de ő nem
merte magában föltenni azokat a kérdéseket, amelyeket az értelme diktált.
Ezt a jogát akkor veszítette el, amikor elfogadta a feléje nyújtott órát.
Egyébként is, miért lenne fontos az, hogy hogyan? Ha ez a módja a
jövőbe való utazásnak, ám legyen.
Végül elfárasztotta a kőkeretben fölvillanó kékesszürke és fekete képek
hipnotikus váltakozása. Körülnézett maga körül – és első pillantásra úgy
tűnt, hogy megtorpant az eszeveszett rohanás az időn át. Semmi se
mozdult, minden állandónak tűnt, változatlannak. De aztán belátta, hogy
ez csak a látszat. Itt nem történhettek olyan gyors változások: a kolostor
falait úgy építették, hogy ellenálljanak a századoknak.
A cellában azonban voltak kevésbé tartós anyagból készült tárgyak is.
Elbűvölte a szeme elé táruló kép: a szemben álló priccs deszkája először a
hosszantartó nedvesség hatására lassan megduzzadt, majd elrepedve
kihullott a helyéről és lassanként szétmállott, alaktalan halomba hullva a
kőpadlón.
Fölpattant a saját fekhelyéről, amikor eszébe villant, hogy azokra a
deszkákra is ugyanez a sors vár, amelyeken éppen ül. És valóban, azok is
rothadó fűrészporrá omlottak. Ő maga azonban semmit sem érzett: ha
eszébe nem jut a deszka, még most is ott ülne a semmin, a levegőben. Az
ajtó fája jóval vastagabb volt, de végül az is megadta magát az
enyészetnek. Először a vasalatok hullottak le, majd megereszkedtek a
sarokvasak, repedések keletkeztek, egyre mélyebbek, majd lyukak, hogy
végül már semmi se akadályozza meg abban, hogy kilépjen a folyosóra. A
cella nem volt már börtön. De a küszöb túloldalán sötétség formájában
várt rá a szabadság, mert már senki nem gyújtott fáklyát.
A szabadságra gondolva eszébe jutottak azok a rabok, akik utána voltak
a cella foglyai. Az időn át suhanva természetesen nem láthatta őket, de
néha támadt olyan tétova benyomása, hogy valaki még van rajta kívül a
helyiségben. A nappalokat fölváltó sötétségvillanások alkalmával mintha
látott volna a szemben álló fekhelyen valami púpot, de mindez rövidebb
ideig tartott annál, hogy alaposabban megnézhette volna magának. A
nappalokat jelentő villanásokat időnként megzavarta egy-egy vibráló
árnyék, talán mozdulat-sejtés, de annyira megfoghatatlan volt, mint amit a
szeme sarkával lát az ember.
A mennyezet egy lélegzetvételnyi idő alatt tűnt el. Az egyik pillanatban
még ott volt, a másikban pedig már nyoma se látszott, mintha egy óriás
fölemelte volna a kolostor tetejét. Ugyanezzel a mozdulattal eltűntek a
válaszfalak is, úgyhogy csak a nagy várfalak maradtak meg, nyílások
nélkül.
A nappalok és éjszakák gyors váltakozása összehasonlíthatatlanul
izgalmasabb volt most, hogy a feje fölé borult az egész égbolt, mint
amikor csak az égnek egy szeletkéjén szemlélhette. Mintha a végtelen Űr
gyorsan suttogott volna valamit a fülébe…
De nem volt lehetősége a rejtvényfejtésre. Ugyanolyan varázslatos
módon, ahogyan eltűnt, a tető ismét megjelent, csak éppen újabb
formában. Egy hatalmas zárt térben találta magát, egy masszív kupola
alatt. Ilyen teteje csak a katedrálisoknak volt, de ez nem székesegyház
volt, mert azoknak a kupoláján nincs széles rés, amely átszelné az egész
tetőt, és még kevésbé van bennük egy hatalmas, a résen a magasba
kémlelő cső.
Nem is értette meg azonnal, hogy az utazás véget ért, mert mindez
lassítás nélkül, hirtelen történt. Tekintetét az ég látható ívén nyugtatta, de
csak sok szívdobbanásnyi idő után vette észre, hogy nem váltakozik már a
nappali világosság és az éjszakai sötétség. A megállapodó éjszakai
égboltot csillagok borították, ahogyan az a magas hegyekben szokott
lenni.
A tagjait megbénító zsibbadásból a tenyerében ketyegő óra zökkentette
ki. Teljesen megfeledkezett az óráról, noha végig ott pihent nyitott
tenyerében. Most le volt csukva a fedele, hiszen elvégezte a varázslatot.
Először zsebre akarta vágni, de aztán mégis úgy döntött, a kezében fogja
tartani. Úgy tűnt neki, hogy az első cselekedet megengedhetetlenül
tisztességtelen lenne.
Lassan tért csak magához, elkezdett nézelődni a hatalmas terem
félhomályában. Látókörébe csodás tárgyak kerültek, amelyeknek célját
nem értette meg, és közben eszébe jutottak a Sátán szavai; azt mondta
neki, hogy végül magától is rájött volna, hogy egy csillagvizsgálóban áll.
Alaposan túlbecsülte a képességeit. Semmit se látott, ami ismerősnek
tűnhetett volna: sehol egy teleszkóp, sehol egy szextáns, se egy
csillagtérkép, se a bolygórendszer sárgaréz modellje.
Ezek helyett a körbefutó fal nagy részét furcsa ablakok borították. Más-
más színben világítottak, de ez nyilván nem a külvilág fénye volt, hisz
kint sötét volt éppen. Valami tarkaság mozgott rajtuk, és ő óvatosan
közelebb lépett a falhoz, hogy megszemlélhesse. Kiderült, hogy sárga
számok hosszú soráról van szó, amelyek vízszintes sorokban bukkannak
fel a kék vagy piros háttér egyik sarkában, hogy az átellenes sarokban
eltűnjenek, noha nem látott semmiféle írószerszámot, amely lejegyezte
volna őket.
Sokáig álldogált volna ott, bámulva a tűzijátékot, amelynek jelentését
még csak meg se próbálta volna sejteni, ha a háta mögül nem hall halk
hangokat. Megrezzent, mintha leforrázták volna. Zavarában először csak –
ösztönösen mozdulva – elbújni szeretett volna, de nem volt rá ideje.
Ahogy megfordult, két magas alakot pillantott meg alig néhány lépésnyire
– egy férfit és egy nőt –, akiken hosszú, fehér lepel volt és feléje tartottak,
fojtott hangon beszélgetve.
Látniuk kellett őt, ebben biztos volt, ahogy ott áll előttük, sóbálvánnyá
válva, riadtan. De elmentek mellette, egyetlen pillantásra se méltatva
szembeötlő alakját, mintha legalábbis láthatatlan lenne. Sokáig állt
mozdulatlanul egy helyben, és megpróbált valahogy megbarátkozni ezzel
a képtelen gondolattal, miközben halántéka őrülten lüktetett.
A fehérruhás alakok odaléptek az egyik ablakhoz, amely nem volt
megvilágítva és jóval nagyobb volt a többinél, és nekiláttak keresgélni
valami dudorok között, amelyek ott álltak alatta. Majd az ablak hirtelen
kivilágosodott, de nem számjegyfolyamok jelentek meg rajta, mint a többi
ablakon. Egy olyan látvány tárult az elítélt szeme elé, amelyben végre
valami értelmet is látott. A csillagtér képe valamivel sűrűbb volt,
fényesebb és élesebb, de alapjában véve nem különbözött attól, amit ő
maga is oly sokszor látott kis teleszkópja segítségével.
De hogyan lehet az ablakban megjelenő kép azonos azzal, amit egy
teleszkópon át lehet látni? Milyen ez az ablak? A válasz hamarosan
megérkezett, de az ő hajlandósága, hogy elhiggye azt, amit lát, lassúbb
volt a látványnál. A két alak tovább matatott a dudorokon, és az ablakon
át látható kép változni kezdett. Maga a változás érthető volt számára, de
azt nem értette, hogyan kerülhetett rá sor. Ugyanezt érte volna el, ha
lassan fölfelé mozgatja a teleszkópját: egyes csillagok eltűntek az ablak
alsó szélénél, mások meg megjelentek a fölsőnél. De itt szó se volt
semmiféle mozgásról.
Ekkor zümmögést hallott a feje fölött.
 Egészen halk volt, mint egy távoli dongó hangja. Valószínűleg nem
emelte volna föl miatta a tekintetét, ha a tarkóján nem érezte volna az
előérzet bizsergető érzését. Valami történt a háta mögött, valami fontos.
A nehéz cső, amely a kupola mennyezeti résének alsó része felé volt
irányozva, lassan emelkedett a zenit felé, noha semmiféle mechanizmust
nem tudott fölfedezni, amely mozgathatta volna. Mintha magától mozdult
volna, kötelek és csigák segítsége nélkül.
Megértette mi történik, még mielőtt a cső megállapodott volna valahol
a hetvenedik fok tájékán. A Sátán mégse becsülte túl. Egyébként is, csak a
méretekben volt különbség. Noha óriási volt, a teleszkóp megőrizte
eredeti alakját. Azt azonban sehogyan se értette, hogyan kerülhetett az
okulár a teleszkópon kívülre. Ahelyett, hogy az egyetlen lehetséges helyen
lett volna – a cső aljánál –, a falon állt, hatalmas ablakként, amelybe
mindenki belenézhetett.
A kép csak rövid időre állt meg, hogy gyorsan újabb változás kövesse.
A csillagok most elkezdtek az ablak széle felé rohanni, mintha a teleszkóp
valami varázslattal a magasba száguldana, elképesztő sebességgel, noha
ott állt, mozdulatlanul, a terem közepén. Egyre mélyebbre hatolt a sötét
űrbe, az elérhetetlen végtelen felé haladva.
A látvány mámorító volt, magával ragadó. Majd, mintha ez nem lenne
elég, fölcsendült a zene. A fehérruhás nő egy pillanatra az egyik kisebb
ablakhoz lépett, és ott megérintett valamit. Ugyanabban a pillanatban
minden irányból áradni kezdtek az égi összhang kristályhangjai. Nem
látott se zenészeket, se hangszereket, semmit se értett, de nem érdekelte.
Azt érezte éppen, amit az ember talán csak egyszer él meg életében: a
mennybemenetelt.
A két csúcspont összeolvadt. A kép közepén egy pont elkezdett
duzzadni, nőni. Először csak egy csillag volt, mint az össze többi
körülötte, aztán köröcskévé változott, majd gyűrűvé, hogy végül
csipkeszerű virággá váljon, amely kitöltötte az egész ablakot. Abban a
pillanatban, amikor megmutatta rózsaszín, ködszerű anyagból szőtt
szirmait, a zene a magasba ívelt, örömmel üdvözölve a sárga mag – a
Teremtő rejtett szemének – fölbukkanását.
Nem érzett csalódást, amikor körülötte hirtelen minden megdermedt és
elnémult. Tudta, hogy erre előbb-utóbb sor kerül, hogy az óra fedelét
ismét föl kell nyitni. A változás pillanata tökéletesen lett megválasztva.
Az isteni jelenés épphogy elenyészett. Vajon remélhetett volna-e többet?
A visszatérés mindig rövidebbnek tűnik. Nem lassítja az időt a
meglepetés és a csodálkozás. Noha érezte a félelemmel vegyes tiszteletet,
miközben a korábban látott jelenségeket szemlélte, csak most fordított
sorrendben – a kupola eltűnését, a rácsos ablaknyílás megjelenését, a
mennyezet és a válaszfalak újjáalakulását, az ajtó és a priccsek teremtését,
a nappal és az éjszaka váltakozását –, zavaros gondolatai máshol jártak.
Zavaros gondolatai, amelyekből világosan összeállt egyetlen döntő
fontosságú kérdés.
A megállás ismét hirtelen történt, ugyanúgy, mint a jövőbe való
megérkezéskor. Eleinte, amikor szemét még elvakították a villogások,
nem látott senkit a cella túloldalán. A rémület jéghideg ujjai fonódtak a
torkára. Mi lesz akkor, ha már nincs itt? Ha csak játszadozott vele? Az
végtére is illene a Sátánhoz. Akkor soha se tudná meg…
– Tehát? – szólalt meg a lágy hang.
Megpróbálta palástolni a megkönnyebbülés sóhaját, de az éjszaka süket
csöndjében ez felesleges igyekezetnek bizonyult.
– Azt mondta, hogy az csillagvizsgáló az én nevemet viseli majd, így
van? – Nem volt idő a kertelésre: azonnal rá kellett térnie a tárgyra.
– Így.
– Miért?
– Ezt hogy érti?
– Vajon a fölfedezésem miatt, vagy azért, mert máglyára kerültem
amiatt, hogy nem voltam hajlandó megtagadni?
– Ó, hát ezért is meg azért is, noha a föláldozás ténye valószínűleg
többet nyomott a latban. Tudnia kell, hogy abban a korban, amelyet most
meglátogatott, az Ön fölfedezésének csupán történelmi jelentősége van.
Ugyan nem cáfolták meg, de mellékes, lényegtelen. Szinte el is felejtették.
A történések, ahogyan azt láthatta, igencsak fölgyorsultak. De a
máglyahalál emlékezetes marad.
A kolostor gyomrából súlyos léptek dobbanása hallatszott. De nem csak
a két őr léptei voltak. Egy nagyobb csoport közeledett.
– Ez azt jelentené, hogy nincs választásom? – kérdezte sietve az elítélt.
– Ha a csillagvizsgáló azért viseli a nevemet, mert máglyahalált haltam,
abból az következik, hogy semmiféleképpen nem kerülhetem el azt a
sorsot. Ugyanakkor mégis van rá lehetőségem, hogy megtegyem. Még
szabadon dönthetek. Itt jönnek, hamarosan megérkeznek. És ha igennel
válaszolnék arra a kérdésükre, hogy megtagadom-e fölfedezésemet? Ez
megmentene a máglyától, de megváltoztatná a jövőt, nemde? A jövőt
viszont nem lehet megváltoztatni, mindent a saját szememmel láttam.
A lépések zaja egy pillanatra megszűnt, majd a távolban egy közbeeső
rácsos ajtó nyitásának reszelős csikorgása hallatszott.
– Így van. Nem lehet megváltoztatni azt, amit látott. De Ön csak azt
látta, ami ténykérdés, amire többé nem lehet hatni. Nem látta viszont,
hogy a csillagvizsgáló az Ön nevét viselné.
 Az elítélt szólásra nyitotta a száját, de egyetlen hang se jött ki a torkán.
A szeme időközben alkalmazkodott a sötétséghez, így most az ablakon át
látszó, alig pirkadó égbolt szürkés fényében már kivehette beszélgetőtársa
alakját. A feje hosszúkásnak tűnt, mintha valami csúcsos fejfedő lenne
rajta.
– Nem, nem csaptam be, ha esetleg erre gondolt volna – folytatta a
hang. – A csillagvizsgálót valóban Önről fogják elnevezni, ha
máglyahalált hal. De ha nem ott végzi, másnak a nevét viseli majd.
Mondjuk valamelyik tanítványáét, aki bátrabb lesz Önnél. Nincs minden
eleve elrendelve. Az Ön szabad akarata dönt majd arról, mi fog történni.
Választhat a szörnyű tűzhalál és a királyi csillagász bűnbánó élete között,
és utóbbi esetben a kényelmét csak tanulói maroknyi csapatának a
megvetése és, esetleg, a lelkiismeret-furdalás zavarja majd. Választhat a
saját hiúságának kielégítése és annak bölcs belátása között, hogy
tulajdonképpen mindegy, kinek a neve áll majd egy táblán. Nem irigylem.
Nem könnyű a választás.
A lépések egyre közeledtek, megálltak az ajtó előtt, és kulcs csikordult
a nagy zárban.
– Ön tudja, mit fogok választani – suttogta sietve az elítélt. Inkább
állítás volt ez, mint kérdés.
– Tudom – válaszolta a lágy hang.
A rozsdás sarokvasak nagyot csikordultak és a kicsi cellába elsőként a
kulcsár lépett be, magasra emelt fáklyával, majd az inkvizíció két
lilapalástos papja. Az utolsónak belépő katona szintén fáklyát tartott a
kezében. A cellában nem maradt több hely, további három katona a
folyosón várakozott.

A füstölgő fáklyák fényében az elítélt pislogva meredt a szemben álló

priccsen ülő alakra. A fején lévő furcsa tárgy egy henger alakú, széles
karimájú kalap volt, amelynek ferdén vetülő árnyéka eltakarta egész arcát.
Nem számított arra, hogy itt fog maradni. Megengedi, hogy a többiek is
lássák? De senki nem figyelt rá, mintha nem is létezne, mintha láthatatlan
lenne. Más körülmények között ez megzavarta volna, de tekintettel saját,
nem régen megszerzett tapasztalataira, ezt természetesnek fogadta el.
– Lázár – szólította meg hivatalos hangon az első pap –, utoljára
kérdezzük: megtagadod-e eretnekségedet, és bűnbánóan elfogadod-e az
Anyaszentegyház tanait?
Az elítélt nem vette le tekintetét a feketébe öltözött alakról, de az
szoborrá változott. Előregörnyedve ült, mint valami alvó öregember, fehér
kezével botja végére támaszkodott. Egykedvűnek tűnt, mintha a
lejátszódó jelenethez semmi köze se lenne, mintha egy csöppet se
érdekelné. A csönd elnehezült a feszült várakozástól.
Ekkor a király csillagásza lassan az inkvizítorok felé fordult, és
kimondta egyszavas válaszát.

Fordította: Rajsli Emese

„The Astronomer” © 1999 by Zorán Zivkovic
 Lisa Goldstein
A FANTAZMA
Azt hiszem, újra láttam.
Ritka londoni kiruccanásaim egyikén történt. Ez ritka és kényszeredett
volt, mert öreg csontjaim már nem állhatják a vonat szüntelen
zötykölődését, a földalattiban lökdösődő, tolakodó tömeget pedig, ha
lehet, még ennél is nehezebben viselem. Nekem, aki majd minden
kontinenst bejártam, és számtalan dolgot láttam, amiről a legtöbben csak
álmodhatnak, kiábrándító, hogy be vagyok zárva egy kis faluba, hogy egy
kirándulás a fővárosba legalább annyi gondos előkészületet igényel, mint
egy Afrika belsejébe tett utazás. Azonban nem volt mit tenni.
Azért mentem Londonba, hogy átadjam a kiadómnak emlékirataim
legújabb fejezetét, és hogy elsőrangú vacsorában részesüljek szerkesztőm
klubjában – a kevés luxus egyike ez, amit mostanság megengedek
magamnak. Egy pohár kitűnő portói fölött célozgattam rá, mily csodákat
is fogok felfedni a későbbi epizódokban – a hippogriffről, a kentaurról és
a főnixről, aminek Arábiában bukkantam nyomára.
A szerkesztőm gyermeki elragadtatással hallgatott, majd amikor
mondandóm végére értem, megjegyezte, hogy memoárjaim első kötete
igen sok példányban fogyott már el. – Az emberek imádnak egzotikus
utazásokról olvasni – mondta. – Különösen mostanában, hogy a
civilizáció lassan mindenhová behatol. Még tíz év, és fogadok, ezeknek a
csodálatos teremtményeknek a legtöbbje kihal vagy úgy elbújik, hogy
soha többé nem találjuk meg.
– Tíz év, úgy gondolja? – kérdeztem. – Hál’istennek, addigra
valószínűleg meghalok.
Nevetett, bár nem volt benne biztos, tréfálok-e vele.
Vacsora után elváltunk, én kissé bizonytalanul a földalatti legközelebbi
állomása felé vettem az irányt. A szerelvénynek, amelyikre fel szerettem
volna szállni, éppen záródtak az ajtajai, és tudtam, ha futásnak eredek,
akkor sem érek már oda időben. Ő azonban futott, elszáguldott mellettem,
és az utolsó pillanatban éppen becsusszant a kocsiba.
Ő volt az, egészen biztos voltam benne. Pontosan ugyanúgy festett,
mint régen. Negyven év alatt semmit sem változott. Ők sosem változnak.
Az a kérdés, elmondjam-e Wallisnak. Neki még nálam is kevesebb oka
van szeretni ezt a nőt.
Most beszéltem Wallisszal. Fogalmam sem volt róla, hogy még mindig
Londonban él-e, még azt is el tudtam képzelni, hogy visszatért az
Államokba. Azonban a központos, akivel beszéltem, alig pár perc alatt
megtalálta, ami majd akkora varázslatnak tetszett, mint bármi, amit
utazásaim során tapasztaltam. Talán mégis vannak még csodák.
Mint az enyém, az ő hangja is tíz évvel öregebbnek, és sokkal, de
sokkal fáradtabbnak tűnt. – Halló – szóltam a kagylóba –, Sámuel Wallis?
– Igen – válaszolta. – Kivel beszélek?
– James Arbuthnot vagyok.
Hosszú csend következett. – Arbuthnot – mondta végül. – Mi késztette
rá, hogy felhívjon?
– Azt hiszem, láttam. Londonban van, Wallis.
Újabb szünet. Egy pillanatra azt hittem, megkérdezi, miről beszélek, de
persze ő ugyanolyan élénken élt Wallis emlékezetében is, mint az
enyémben. – Itt volna? – kérdezte.
– Igen, a földalattiban láttam.
– És most mit kéne csinálnom? Fésüljem át érte a várost? Nem akarom
látni – ezt magának kéne a legjobban tudnia. Azt is tudja, miért.
– Gondoltam, nyitva tarthatná a szemét. Én nem Londonban élek…
– Igen, tudom. Olvastam az emlékiratai első kötetét. Megemlíti őt, azt
az epizódot, a következő kötetben?
– Nem tudom. Nem gondoltam…
– Jó. Hagyja a csudába, Arbuthnot! Egyikünknek sem tenne jót.
– …de talán ezek után mégis – mondtam egy hirtelen ötlettől vezérelve,
ami számomra sem volt teljesen világos. – Talán megkeresem és
megkérdezem tőle…
– Hagyja a csudába! – ismételte meg, aztán letette a kagylót.
A következő pár napban nem tudtam rávenni magam, hogy folytassam
a memoárjaimat. Megemlítsem őt? Nem terveztem, de most azon kaptam
magam, hogy csak rajta jár az eszem.
Nem volt mit tenni, el kell tüntetnem ezt az incidenst az utamból,
tisztázni kell magamban, ha túl akarom tenni magam rajta.
Úgy kezdődött, mint oly sok utazásom, egy véletlenül elejtett szóval a
Királyi Felfedezők Klubjában. Maga a klub sajnos nem létezik többé, bár
a ház még áll, masszív, sok oszlopos épület, amely egyszer zsúfolásig volt
állatokkal és növényekkel, szobrokkal és műtárgyakkal, ékszerekkel és
múmiákkal, urnákkal és relikviákkal, a világ négy sarkából összegyűjtött
csodákkal.
1885 őszén érkeztem ide, hogy beszámoljak egy Krétára tett
utazásomról, melynek során sikertelenül próbáltam a Minotaurusz
nyomára bukkanni. Az előadásom után néhány tag, akik közül egyeseket
ismertem, másokat azonban nem, letelepedett a klub bőrfoteljeibe, hogy
régvolt kalandokra emlékezzen.
– Tudják – szólt egyikük –, egy barátom azt állítja, látott egy fantazmát
északon. – És megnevezett egy erdőt Q falu közelében.
Természetesen érdekelt a dolog. Ha őszinte akarok lenni, nagyon is
érdekelt, mert egy barátom, egy Witherspoon nevű ember pár hónappal
korábban mesélte nekem, hogy feltalált egy szerkezetet, amellyel ki lehet
mutatni a fantazmákat. (Witherspoonra emlékezhetnek emlékirataim első
kötetéből, ő az, aki feltalálta az oneiroszkópot, amellyel az álmokat lehet
megörökíteni.) Úgy néznek ki, mint mi, hétköznapi emberek, bár a
felfedezők megegyeznek abban, hogy sokkal több köztük a nő, mint a
férfi. Az ókori görögök múzsáknak nevezték őket, és kilencet
különböztettek meg, csupa nőt. A Felfedezők Klubjának tagjai bizonyosan
többet figyeltek már meg kilencnél, bár nem sokkal többet. Nem könnyű
rájuk akadni. Ha valaki elfogott egyet, vagy egyszerűen a közelében volt,
hirtelen megtelt gondolatokkal, amelyek majd szétvetették, az illető egy
pillanatra sem volt híján az inspirációnak és a kreativitásnak. Ellátogattam
Witherspoon-hoz, és megállapodtunk, hogy kölcsönvehetem a
találmányát, amelyet musopticonnak nevezett.
A musopticon testes, dobozszerű készülék volt, mindegyik oldala
körülbelül két lábnyi hosszú. Witherspoon mahagóniból készítette, a
karokat, a tárcsákat meg a kapcsolókat pedig rézből. Rézdíszek ékesítették
körben az oldalait is, úgyhogy az egész szerkezet rettenetesen nehéz volt.
Elvittem egy kézműveshez, aki már korábban is dolgozott nekem, és
csináltattam vele egy vászonzsákot, hogy a hátamon vihessem. Zsebeket
is varrt a zsákra a többi műszerem számára.
Vonattal utaztam Q-ba, majd egy taxit fogtam, amely elvitt a
szállásomra. Egy Mrs. Jones nevű nőnél szálltam meg, aki szobák
bérbeadásával foglalkozott. Késő délután volt mire kicsomagoltam, és
lementem a földszintre inni egy Mrs. Jones készítette teát. Bosszúsan
tapasztaltam, hogy nem én vagyok az egyedüli vendég, egy fiatalember és
egy nő is itt szállt meg. Nem csak én hallottam a fantazmáról, úgyhogy
csak remélhettem, ők nem azért jöttek, hogy a nyomába eredjenek. Arra
gondoltam, egy felfedező bizonyosan nem hozná magával a feleségét egy
expedícióra. Mégis, mi másért utazhatott volna valaki egy isten háta
mögötti falucskába?
Bemutatkoztunk. A férfit Samuel Wallis-nak hívták, feleségét pedig
Adele-nek. Kiejtésükből ítélve amerikaiak lehettek. Wallis karcsú volt és
sportos, fényes, hosszú haját középen elválasztva viselte. Mrs. Wallis
ugyanolyan fiatal volt, mint a férje és meglehetősen szép, haja mahagóni
színű, mint a musopticon, szemei nagyok, palaszürkék.
– Ön Arbuthnot, a felfedező? – kérdezte Wallis.
Bólintottam, hogy az volnék.
 – És az öné az a figyelemreméltó szerkezet, amit az imént cipeltek fel a
lépcsőn? – kérdezte. Késlekedtem a válasszal, ő meg folytatta. – Nem kell
elismernie semmit, ha nem akarja. Bár figyelmeztetnem kell, hogy
feltehetőleg ugyanabban az ügyben járunk. Hallott róla, hogy valószínűleg
a környéken tartózkodik egy fantazma?
Bevallom, a szavai elkeserítettek. – Igen – válaszoltam. – Ezért vagyok
itt.
– Jól van – mondta. – Legjobb az ilyesmit minél előbb tisztázni, nem
gondolja? – Felemelte a teáscsészéjét, és láttam, hogy pohárköszöntőt
készül mondani, mintha csak szeszesitalt tartana a magasba. – Győzzön a
jobbik!
Ezzel nem volt érdemes vitába szállni. Koccintottunk a csészéinkkel és
ittunk. Mrs. Jones bújt elő a konyhából. – Hozhatok még egy kis teát? –
kérdezte. – Esetleg szendvicseket?
Wallis szeme csillogott a lelkesedéstől, és magam is hirtelen támadt
erős késztetést éreztem, hogy nekivágjak, és utánajárjak néhány újdonsült
elméletem helyességének, hogy elkezdjem végre átfésülni az erdőt ez után
a fantazma után. – Tett már valami felfedezést, amiről én is hallhattam? –
kérdeztem tőle.
– Ez az első expedícióm – válaszolta. Mrs. Jones nekilátott leszedni az
asztalt. – De hát mégis csak el kell kezdem valahol, nem gondolja? És azt
hiszem, van néhány igen eredeti ötletem, hol is kéne keresni ezt a valamit.
– És a felesége mit szándékozik csinálni, amíg ön távol lesz?
– Ó, én is vele megyek – mondta Mrs. Wallis. Nem szóltam semmit.
Közismert, hogy a nőkben nincs meg a szükséges kitartás és
kezdeményezőkészség, ami a hosszú, fárasztó felfedező utakhoz
elkerülhetetlen. Egyre optimistább voltam; Wallis nyilvánvalóan csak egy
kezdő volt, aki egyáltalán nem fenyegette utam sikerét.
Másnap korán indultunk útnak. Elfogyasztottuk a kiadós reggelit, amit
Mrs. Jones készített számunkra, aztán búcsút intettem Wallisnak és
feleségének, hogy a hajnal hűvösében az erdő felé vegyem az irányt
hátamon a musopticonnal és más műszereimmel.
Az erdő vén volt, talán annak a rengetegnek a maradványa, amely
valaha Anglia jelentős részét borította. Alig pár lépést tettem benne,
amikor a fény elkezdett halványulni, a fák közelebb hajoltak egymáshoz,
koronáik összeértek és élő kupolát alkottak fejem fölött. Tölgy és kőris,
éger és galagonya vett körül egyre szorosabban, lehullott leveleiken
hangtalanok maradtak lépteim. Megálltam, elővettem zsákomból az
iránytűmet, megállapítottam, merre járok, aztán továbbindultam északnak.
Az erdőben ijesztő csend honolt. Nem hallottam madárcsiripelést, sem
az aljnövényzetben surranó apró állatok neszét. Mire újra eljött az ideje,
hogy ránézzek az iránytűmre, olyan sűrű lett a homály, hogy semmit sem
tudtam volna leolvasni róla vagy a musopticonom tárcsáiról, ha nem
gyújtok meg egy kénes gyufát.
Vállamra vettem a musopticont és nekiindultam. Ahogy utat törtem
magamnak a sűrűben, arra gondoltam, vajon hogyan birkózik meg Wallis
és felesége ezzel a különös hellyel, nyomasztotta-e Mrs. Wallist, vagy
akár férjét annyira a sötétség, hogy visszaforduljanak. Mindannyian
amatőrök voltunk a szó legnemesebb értelmében, mindannyian
kedvtelésből vágtunk bele a kalandokba, és nem pénzért; azonban a
Felfedezők Klubjának tagjai mégiscsak valamiféle professzionális etika
szerint cselekedtek, Wallis pedig nem tűnt közülünk valónak.
Dél körül kezdtem érezni az éhség első jeleit. Elővettem a zsebórámat,
és meggyújtottam egy újabb szál gyufát, hogy leolvashassam róla az időt,
aztán elfogyasztottam a kenyeret és a sajtot, amit Mrs. Jones csomagolt.
Nem sokkal később úgy ítéltem meg, ideje visszafordulnom. Még egy
pillantást vetettem a musopticonra, és mivel továbbra sem jelzett semmit,
délnek vettem az irányt Q felé.
A visszaúton az erdő, ha lehet, még sötétebbnek, még nyomasztóbbnak
tűnt. Gyorsítottam lépteimen, azonban műszereim erősen korlátoztak a
mozgásban. Vadul csörömpöltek, ahogy futtomban összeütődtek a
zsákban. Emberek közé vágytam, még a Wallis házaspár társaságának is
örültem volna. Délután négykor értem ki az erdőből, és nem sokkal
később megérkeztem Q-ba, Mrs. Jones vendégszerető otthonához.
Csalódottan állapítottam meg, hogy Wallisék még nem érkeztek vissza.
Mrs. Jones repdesett körülöttem – ha egy ilyen testes hölgy tüsténkedését
repdesésnek nevezhetjük –, segített megszabadulni a zsákomtól, teát és
szendvicseket rakott elém.
– Biztos benne, hogy még nem értek vissza? – kérdeztem, miután
letelepedtem, ölemben egy nagy tálca szendviccsel.
– Egy tapodtat sem mozdultam ki egész nap – mondta Mrs. Jones –,
láttam volna őket, ha jönnek.
Fárasztó volt a nap, és kezdtem érezni a hatását. Elhelyezkedtem hát
egy kissé túl keményre tömött fotelbe, és onnan figyeltem, hogyan gyújtja
meg Mrs. Jones a gázlángokat és tesz fát a tűzre. Megfigyeltem, hogy a
konyharuha, amit használt, a londoni világkiállításról volt emlék, több
mint harminc évvel azelőttről. Valószínűleg az lehetett az utolsó alkalom,
hogy a szerencsétlen kimozdult otthonról. Százával jártam ilyen
nappalikban, jutott eszembe, és az ismerős környezet különös hatással
volt rám. Hirtelen bizonyosságot éreztem, hogy meg fogom találni a
fantazmát, ha nem másnap, hát valamikor később q-i tartózkodásom
során. Fáradtságomban még azt is tudni véltem, melyik erdei ösvényen
kell elindulnom hozzá. Ebben a pillanatban Wallisék léptek be a szobába
hangosan nevetgélve. Mrs. Jones a konyhába sietett újabb szendvicsekért.
 – Arbuthnot, üdvözlöm! – köszöntött Wallis. Megpillantotta székem
mellett álló terebélyes zsákot, és még hangosabban nevetett.
– Te jó ég, Adélé, nézd ezt a felszerelést! Hát kicsoda ön valójában,
uram? A Fehér Huszár Az Alice Tükörországban-ból?
– És hol hagyta Alice-t? – kontrázott Mrs. Wallis.
– Nos, Alice bizonyára te vagy, drágám – mondta Wallis. – De akkor ki
lehetek én?
Nevetgélésük határozottan bosszantott. – Milyen volt a napjuk az
erdőben? – kérdeztem a tőlem telhető legudvariasabban.
– Nagyszerű, nagyszerű – válaszolta Wallis. – Ugyan még nem
találtunk semmit, de van néhány kitűnő ötletünk, merre keressünk tovább.
És ön mire jutott?
– Én is így vagyok – válaszoltam kurtán.
Egyre jobban bosszantottak. Számomra, csakúgy, mint klubtársaim
számára a felfedezés már-már szent feladat volt. Nem vettük volna a
bátorságot, hogy ilyen felületes, frivol módon álljunk hozzá. És milyenek
lehettek az állítólagos ötleteik?
– Sötét van odabenn, mi? – kérdezte aztán Wallis.
– Egy kissé.
– Egy kissé?! Ezt hallgasd meg, Adélé! Felteszem, gázlámpák is
vannak abban a méretes csomagban. Meg egy Dickens-összes.
– Gyufa valóban van benne. Önök nem hoztak?
– Gyufa! – csapott a homlokára egy komikusnak szánt gesztussal. –
Tudtam, hogy elfelejtettünk valamit!
Mrs. Jones került elő a konyhából egy újabb tálca szendviccsel.
Felálltam és a vállamra vettem a csomagomat. – Attól tartok, a
továbbiakban nélkülöznöm kell a társaságukat – mondtam. – Naplót kell
írnom. – Valójában alig vártam, hogy elhagyhassam a helyiséget.
Rögzíteni akartam végre a tapasztalataimat egy csésze nyugtató tea
mellett.
– Viszontlátásra – mondta Wallis. A modora finomodni látszott. –
Remélem, nem sértettük meg. Csak tréfálkoztunk.
– Szó sincs róla – feleltem szórakozottan.
Bólintottam a pár irányába, aztán felmentem a lépcsőn.
Másnap lelkesedésem oly korai indulásra sarkallt, hogy nem is
találkoztam Wallisék-kal. Előző este vázlatos térképet készítettem az
erdőnek arról a részéről, amelyiket bejártam. Úgy véltem, találtam egy
helyet, ahol a fantazma valószínűleg sűrűn megfordul, egy elhagyatott
tisztást nagyjából félúton Q és a szomszédos falu között. Egyes írók,
akiknek műveit előzőleg olvastam, úgy vélték, ezek a lények a csendet és
a magányt kedvelik.
Most egyik kezemben az iránytűvel, másikban pedig saját készítésű
térképemmel baktattam az erdő körül. A nap egyre magasabban járt.
Menet közben azon gondolkoztam, vajon mitől is voltam olyan biztos
benne, hogy pont errefelé fogok rátalálni a fantazmára. Semmiben sem
különbözött az erdő többi részétől, pontosan ugyanolyan isten háta
mögötti, civilizációtól távol eső hely volt, mint bármelyik másik, ahol
addig jártam. Vajon a Wallis házaspárt civilizációnak lehet-e tekinteni? –
nevettem magamban keserűen.
Gondolataim az előző esti beszélgetésre terelődtek. Mit találhattak?
Milyen ötletekre célozhattak? Milyen kellemetlen is lenne, ha ezek a
kezdők előttem találnák meg a fantazmát.
Amikor megítélésem szerint már körülbelül egy mérföldnyire
eltávolodtam Q-tól, bementem az erdőbe. Ahogy haladtam, a hatalmas fák
csendje és sötétség vett körül. Mindent ugyanúgy csináltam, mint előző
nap, gyufát gyújtottam, az iránytű segítségével megállapítottam, merre
járok, ellenőriztem a musopticon különféle tárcsáit és mutatóit. Mire eljött
az ebédidő, fáradt és dühös voltam, nem kételkedtem benne, hogy csak az
időmet pocsékolom.
Rossz hangulatom csak még rosszabb lett a visszafelé vezető úton, és a
helyzet szállásomhoz érve sem javult. Benyitottam Mrs. Jones házának
ajtaján, és azonnal Wallis nevetésének hangja ütötte meg a fülemet. A
felesége mondott valamit, amit nem hallottam, mire Wallis még
hangosabban nevetett.
Az előzmények után különös, gondoltam, de hangjuk egy szempillantás
alatt vidámmá és gondtalanná tett. Elmúlt a félelmem, hogy előttem
akadnak a fantazma nyomára, és nevetgélésük sem bosszantott már
annyira, mint előző este. Gondolom, csupán arról volt szó, hogy
mérhetetlenül vágytam emberi társaságra. Úgy siettem hát feléjük, mintha
régi barátok lettünk volna.
Wallis és felesége a nappaliban ültek, Mrs. Jones éppen teához terített.
– Hohó, itt a Fehér Huszár! – kiáltott fel vidáman Wallis. – Hogy s
mint, barátom?
Ledobtam a hátizsákot, és az egyik karosszékbe telepedtem. Valami
oknál fogva, talán csak hogy ellenőrizzem a felszerelésem épségét,
kinyitottam a zsákot és belepillantottam. A musopticon minden egyes
tárcsája és mutatója őrülten rázkódott.
Amilyen hamar csak tudtam, kimentettem magam és felmentem a
szobámba gondolkozni. A fantazma itt volt hát, ebben a házban. Adélé
Wallis volt az, alig volt kétségem felőle. Vagy talán Samuel? Nem, ezek a
lények majdnem mindannyian nők voltak, és ösztöneim, amelyekben a jó
felfedező megbízik, is azt súgták, az asszony az, akit keresek.
Ez a felfedezés azonban több kérdést vetett fel, mint ahányat
megválaszolt. Tud-e róla a férj? Ha igen, miért jött ide, és miért állítja,
hogy ő is a fantazmát keresi? Ha nem, a nő miért nem mondta meg neki?
Számos más dolog azonban értelmet nyert. A megvilágosodás, amit a
jelenlétében éreztem, ahogy újabb és újabb ötleteim támadtak, merre is
induljak. Még a boldogság is, amely körüllengte a párt, amely átterjedt a
környezetükre is: az alkotás boldogsága.
Mit kell tennem? A Felfedezők Klubjának emeleti szobái dugig voltak
különös dolgokkal, amelyeket én és a többi tag találtunk,
szalamandrákkal, főnixekkel, sellőkkel. Ha valahogy Londonba tudnám
vinni Adélé Wallist, a klubtagok sosem lennének híján az ötleteknek, csak
kutatnánk és kutatnánk dicsőséget dicsőségre halmozva. És mindezért
nekem járna az elismerés, mindez nekem lenne köszönhető.
Elhatároztam, hogy beszélek Adélé Wallisszal, megtalálom a módját,
hogy a férje ne legyen a közelünkben.
Pár nappal később adódott az alkalom. Idegőrlő volt a várakozás,
továbbra is úgy kellett tennem, mintha a fantazma után kutatnék, nehogy a
férj gyanút fogjon. Reggelente útnak indultam az erdő felé, aztán
megfordultam, és a faluban töltöttem a napot, teázgattam és a helyiekkel
beszélgettem. Az volt az érzésem, ezekben a falusiakban is több
leleményesség van, mint ami a magukfajtának általában kijut, hogy mást
ne mondjak, beszédjük hemzsegett a váratlan lírai fordulatoktól. Lehetett-
e vajon ez Adélé Wallis látogatásának az eredménye?
Aztán Mrs. Wallis megbetegedett. Magam is betegséget tettettem, és
Mrs. Jones nappalijában töltöttem a napot egy takaróba bugyolálva és teát
kortyolgatva. Mrs. Jones körülöttem sürgölődött elmaradhatatlan
kötényében, ódivatú csecsebecséit porolgatta, és söprögetett.
Ahogyan az órák teltek, egyre türelmetlenebb lettem, és egyben egyre
izgatottabb is. Nem volt könnyű fenntartanom a betegség látszatát. Láttam
magam, ahogy beutazom a világot oldalamon Mrs. Wallisszal, és együtt
olyan felfedezéseket teszünk, amiről mások csak álmodhatnak. Angliába
visszatérve konferenciákon és összejöveteleken tarthatnék előadásokat
országszerte. Talán még lovaggá is ütnének.
Végre uzsonnaidő körül Adélé Wallis is lejött az emeletről. A
musopticont a székem mellett helyeztem el, és amint belépett a szobába,
kinyitottam a zsákot, hogy egy pillantást vethessek rá. Ahogyan reméltem,
minden egyes tárcsa és mutató teljes egyetértésben vibrált. Mrs. Wallis
elfogadott egy csésze teát, és leült a megszokott foteljába.
– Ó, hát ön is beteg? – kérdezte.
– Beszélni szerettem volna önnel – mondtam.
 Felkapta a fejét. Félelmet láttam a szemében, amint gyorsan Mrs.
Jonesra pillantott, hogy megbizonyosodjék felőle, nem maradunk
kettesben. – Miről, Arbuthnot úr?
– Tudom, micsoda ön.
Meglepettnek tűnt. – Valóban, Arbuthnot úr? És micsoda vagyok?
– Ön a fantazma. Ön az, akinek a nyomában járva ide jöttem én és az
ön férje is.
Hátravetette a fejét és felnevetett. – Szóval én volnék az? És miből
jutott erre a különös következtetésre?
– Figyeljen! – Megmutattam neki a musopticont, a mutatók heves
mozgását. – Ez a szerkezet mutatja meg, hogy ön az, ami.
– Így volna? Nos, akkor egyikünk téved. Vagy én vagy az a szerkezet.
Nem vagyok én semmiféle fantazma, Arbuthnot úr, Nem az vagyok,
akinek gondol.
– Jöjjön velem Londonba! – mondtam sürgetőleg. – Hadd mutassam be
a Felfedezők Klubjában, hadd tudják meg ők is, ki maga!
– És aztán mi lesz? A férjem mesélt nekem a klubjáról. Bezárnak egy
ketrecbe a többi szerencsétlennel együtt, akiket az útjaikon összeszedtek?
Köszönöm, de nem.
– Ilyet sosem tennénk – szóltam, bár valójában ezen egyáltalán nem
gondolkodtam még. Hogyan tarthatnám ott a klubban, amikor éppen nem
utazunk? Ezt a problémát majd megoldom valahogy, ha már ott vagyunk.
– Csak jöjjön velem! Utazzon velem vissza Londonba!
Sajnos ebben a pillanatban belépett a szobába Wallis. Ami ezután
következett, olyan volt, mint valami rossz francia komédia. Wallis azzal
vádolt, hogy el akarom csábítani a feleségét. Én megpróbáltam neki
elmagyarázni, hogy magasabb, tudományos célok vezérelnek,
mindeközben Mrs. Wallis csak úgy emlegetett engem, hogy „ez a rémes
ember”. Végül, miután legalább egy tucatszor ismételtem el a fantazma
szót, úgy tűnt, csillapszik Wallis dühe.
– Azt állítja, hogy Adélé… hogy Adélé a fantazma?
– Igen.
A feleségére pillantott. – Nem, persze hogy nem én vagyok – mondta
Mrs. Wallis. – Nem gondolod, hogy tudnál róla, ha az lennék?
– Nem is tudom – gondolkozott el Wallis. – Miért kéne feltétlenül
tudnom? Akár igaz is lehet.
– Ne legyél nevetséges!
– Hadd mutassak valamit! – mondtam. – Ezt a musopticont egy
Witherspoon nevű feltaláló készítette. Nézze ezeket a mutatókat! Egy
fantazma jelenlétét mutatják – itt, ebben a szobában.
– Az utóbbi időben rengeteg ötletem támadt – mondta Wallis. –
Hemzseg a agyam az ötletektől, több jut eszembe, mint amennyit egy
emberöltő során meg lehetne valósítani. Drágám, ha te vagy…
– Nem én vagyok. Adélé Ambrose Wallis vagyok Bostonból. Évek óta
ismered a családomat, az isten szerelmére.
– Ne káromkodj, drágám! – szólt rá Wallis.
– Ha én lennék a fantazma, mit tennél velem? Ez a rémes ember
Londonba akar vinni, hogy kiállítson egy ketrecben a sárkányokkal és a
vérfarkasokkal, meg még a jó isten tudja, mikkel együtt. És te? Te mit
tennél?
– Semmit, drágaságom. Akkor is te lennél a feleségem, az én szeretett
feleségem. Azt akarnám, hogy mindig velem maradj…
– Hogy hasznát vehesd az ötleteidnek?
– Nyilvánvalóan segítségemre lennél a felfedezőútjaimon. A múzsám
lennél, de a feleségem is egyben. A legelképesztőbb felfedezéseket
tenném. Semmi sem állhatna az utamba. Talán még a Felfedezők
Klubjába is felvennének.
– És én az képzeltem, a társad vagyok.
– Az is vagy, hát persze…
– De azért szívesen felhasználnál a céljaid érdekében…
– A mi céljaink érdekében, drágám. Mindkettőnknek hasznára
válhatnának a képességeid.
– Utoljára mondom: nem vagyok a fantazma.
– Akkor mivel magyarázod azokat a tárcsákat? – kérdezte Wallis.
– Nem tudom – felelte Mrs. Wallis dühösen. – Kérdezd meg Arbuthnot
urat, az ő masinája.
Ezzel kirohant a szobából. Egy pillanattal később hallottuk a bejárati
ajtót csapódását.
– Adélé! – kiáltotta Wallis és a nyomába eredt. – Adélé drágám!
Én ott maradtam ülve, túlságosan is megdöbbentettek az ügy fordulatai,
hogy mozdulni tudjak. Aztán a musopticonra pillantottam: a mutatók, ha
lehetséges, még az eddiginél is hevesebben rángatóztak.
A szobában rajtam kívül nem volt más, csak Mrs. Jones. A döbbenettől
némán pillantottam fel rá.
– Igen – mondta.
– El… eljönne velem Londonba?
 – Nem, semmi esetre sem. Főleg azok után nem, amiket Mrs. Wallis
mondott. Igaz, hogy ketrecbe zárják, amit találnak?
– Van, amit igen – bénultan ültem a fotelban.
Arcáról ősi nyugalom, bölcsesség sugárzott. Mintha szárnyai lettek
volna – vagy csak a köténye zsinórjai látszottak annak?
– Most el kell búcsúznunk egymástól, Arbuthnot úr – mondta a
fantazma.
Szólt pár szót. A szoba mindenestől eltűnt.
Ott álltam a szabad ég alatt, a Q nevű falucska kellős közepén. A nap
lemenőben volt. Egy távoli utcában munkásokat láttam hazafelé
igyekezni. Adélé Wallis a vasútállomás felé sietett nyomában hevesen
gesztikuláló férjével.

Az azóta eltelt negyven évben nemigen múlt el nap, hogy ne gondoltam

volna erre az esetre. A Felfedezők Klubjában hallottam, hogy Wallisék
elváltak. Adélé Wallis visszaköltözött a családjához Bostonba. Sámuel tett
néhány felfedezést, semmi jelentőset, aztán valószínűleg felhagyott az
utazással – legalábbis soha többé nem lehetett hallani róla a klubban.
Leginkább azonban az foglalkoztatott, hogyan lehetséges, hogy nem
ismertem fel a fantazmát. Mindig büszke voltam rá, hogy elsőrangú
felfedezőhöz méltó, kitűnő megérzéseim vannak, melyek nem egyszer
váltak hasznomra utazásaim során. Ritkán tévedtem ekkorát.
Csak most, miközben ezeket a sorokat vetem papírra, kezdem
megérteni. Felfedező vagyok. Vagy legalábbis voltam. Azt hittem, hogy
az életünket átszövő titkokat akkor fejthetjük meg, ha az egzotikust, a
különlegest, a ritkát kutatjuk. De Mrs. Jones megmutatott nekem valami
mást is, amit csak úgy tudok nevezni: a hétköznapok titokzatossága. A
kötények, a konyharuhák, a csecsebecsék titokzatossága, az inspiráció,
amit ezek az apró dolgok nyújthatnak. Sajnálom, hogy sosem állapodtam
meg elég hosszú időre ahhoz, hogy ezt az érzést közelebbről
megismerjem.
Utolsó expedíciómra készülődöm. Elmegyek Londonba, a földalatti
állomásaira, és megkeresem őt. És ha megtalálom, nem próbálom meg
fogságba ejteni. Inkább elmondom neki – mit is mondok? – elmondom
neki, hogy végre mindent értek.

Fordította: Kantper Gergely

„The Fantasyma of Q” © 1998 by Lisa Goldstein
 Jane Yolen
HARCOS SZÜLETIK
A vadász és a vad is istenhez imádkozik

A hold véres labdaként függött az elcsendesült csatamező fölött. Csak

az árnyékok mozogtak. A földön fekvők nem mozdultak többé. Sírástól
elgyengült asszonyaik nem merészkedtek a harctér közelébe a sötétben.
Csak reggel jönnek majd elő a varjakkal együtt, hogy összeszámolják
halottaikat.
De a csatamező peremén hirtelen, alig észrevehetően megmozdult
valami, ami nem árnyék volt. Valami apró lopózott a sártenger irányába.
Valaki térdelt ott, arca gyásztól csillogott. Egy gyermek, egy lány, a
legkisebb lánya a királynak, aki előző este fiaitól körülvéve esett el.
A lány végigmérte a sötét mezőt, és mint anyja, mint nővérei, mint
nagynénjei, ő sem merte lábát a véres földre tenni. Aztán felnézett a
holdra, és apja arcát vélte megpillantani benne. Nem azét az apáét, aki ott
feküdt karjában kiontott beleivel. Nem azét az apáét, aki rőzsedarabokat
szúrt a szakállába, hogy hangos csatakiáltással az ellenségnek rontson.
Azt az apát látta, aki dalával álomba ringatta, ha félt. Azt, aki mellette
volt, amikor a Nagy Graxyx üldözte álmában.
– Megteszem érted, apám, amit te is megtettél értem – suttogta a hold
felé. Az istennőhöz imádkozott, hogy adjon neki erőt teljesíteni ígéretét.
Aztán óvatosan, centiméterről centiméterre osonva a harcmezőre lépett.
A vörös holdfényben elesett apját kutatta a tekintete. Szemét csak résnyire
nyitotta, hogy minél kevesebbet kelljen látnia az őt körülvevő
borzalomból. Száján keresztül lélegzett, hogy ne kelljen éreznie a halál
szagát. Egyetlen egyszer sem gondolt a Nagy Graxyxra, aki – erről meg
volt győződve – öltözőszobájának sötétjében lapult. És a százhat zsivajgó
gyerekre sem, akiket Graxyx nemzett. Óvatos léptekkel osont át a tájon,
amelyet vértengerré változtattak az ellenség hordái. Minden halott
egyformának tűnt. A csizmájáról ismerte meg az apját.
Tekintete a csizmától indult felfelé, elhaladt a tátongó seb mellett,
amely elvette tőle apját, és megállapodott az arcon, amely békésnek és
barátságosnak tetszett, kivéve a kidülledt szempárt. Eletében sosem volt
ilyen. Ellenkezőleg, szeme csak vékony rés volt, így védekezett az istenek
tűző napja és az emberek hazugságai ellen. A lány reszkető ujjakkal zárta
le apja szemét, fejét a mellkasára hajtotta. A szív csendje arról mesélt
neki, amit már úgyis tudott.
Aztán énekelni kezdett.
 Életről énekelt, nem halálról, az apró dolgok új isteneiről. Ménekről a
kaptárban, a nyári szél hátán lebegő madarakról. Énekelt a lyukaikban
búvó rókákról, a tél hidegét lerázó medvékről. Énekelt a csobogó patakok
halairól, a tavasz első zöld páfrányairól. Szót sem ejtett elmúlásról, vérről,
sebekről, a halál borzalmas bűzéről. Apja már mindent tudott ezekről,
semmi szükség nem volt rá, hogy emlékeztesse.
Amikor véget ért az ének, mintha a holttest sóhajtott volna, mintha
most lehelte volna ki a lelkét, bár már egy fél éj óta feküdt ott
mozdulatlanul, csendesen. De a lány hallotta, amit hallania kellett.
Közben reggel lett, és megérkeztek a varjak. A varjúemberek és a
fekete madarak egyaránt a halottak körül forgolódtak, kifosztották őket
vagy csipkedtek belőlük.
A lány felállt és hazament. Senki nem értette, miért nem sír, de ő
könnyeit a harcmezőn hagyta.
Hétéves volt.

A kutya ugat, a karaván halad.

Mielőtt a férfiak, akik megölték az apját és megölték a fivéreit,

eljöhettek volna, hogy az összes asszonyt és lányt elvigyék és a
rabszolgájukká tegyék, a lány levágatta haját a szolgálójával olyan
rövidre, mint egy fiúé. A cseléd keze reszketett, a frizura nem lett
tökéletes. De megtette.
A lány várt, amíg a cseléd hátat fordított és lehajolt, hogy letegye az
ollót. Ekkor átkarolta a nőt, és egy villámgyors mozdulattal elvágta a
torkát, mielőtt bárkinek árulkodhatott volna. Még jót is tett vele, hiszen
öreg volt és csúnya, és a katonák brutálisan megerőszakolták és megölték
volna, valószínűleg lassan és kegyetlenül. Apja legalábbis ezt mondta,
mielőtt csatába indult.
Aztán bement abba a szobába, amelyik legfiatalabb bátyjáé volt, aki
apja jobbján feküdt holtan a harctéren. A nagy faládában talált egy
nadrágot, amelyet a fiú valószínűleg már kinőtt, neki azonban így is túl
hosszúnak bizonyult. A még mindig véres késsel tenyérnyivel
megkurtította a nadrág szárait, majd néhány gyors öltéssel felvarrta őket.
A házban élő összes nő jól varrt, még akkor is, ha sietve kellett csinálni.
Még akkor is, ha félig csukott szemmel kellett öltögetni. Még akkor is, ha
az anyag vérben ázott. Még akkor is.
 Amikor fölvette a nadrágot, passzolt rá, bár a derekán a zsinórt erősen
meg kellett szorítania, és a szalagok is kétszer körülérték. Belebújt bátyja
egyik ingébe is, az alját jó mélyen belegyűrte a nadrág derekába. Véres
kését az ing ujjába rejtette. Mivel bátyja lovaglócsizmája végképp túl
nagy volt neki, sajátját hagyta a lábán, úgysem lehetett megkülönböztetni
egy fiúétól.
Aztán kimászott az ablakon, ahogyan azt bátyja is tette, ahányszor
udvarolni indult az egyik csinos, fiatal cselédhez. A lány gyakran figyelte
őket, bár azok mit sem tudtak róla, hogy ő ott bujkál az ágy mögött
hangtalanul, beleolvadva az éjszakába.
Az indákon lemászni – egyik kéz a másik után – szintén nem volt nagy
dolog. Számtalanszor csinálta már bátyját követve. Igazán érdekes, ha egy
kissé különös is volt, amit a bátyja és a cselédlány műveltek. Meg a
szükségesnél zajosabb is.
Pillanatok alatt ért le a földre, keresztülszaladt a kerten és egy
megcsavarodott fát használva létrának, átmászott a falon. Amikor a
túloldalon leugrott, megrándult a bokája, ő azonban fel sem szisszent. Már
fiú volt. És azt tudta, hogy a fiúk nem sírnak.
Nyugaton fekete porfelhő támadt, és a napot is elhomályosítva sebesen
közeledett az erőd felé. A lány tudta, hogy az ilyen porfelhő a vágtató
lovak patája nyomán keletkezik. Lába alatt remegett a föld. A maga
mögött hagyott erődben a nők sikítozni kezdtek. Hangjuk vékony volt,
mint a mellkasba döfött penge. A lány kezét a fülére tapasztotta, hogy a
kiáltások ne emlékeztethessék régi életére, amit végleg maga mögött
hagyott.
A kőfal árnyékában, hogy senki se láthassa, megkerülte az erődöt, majd
keletnek vette az irányt. Nem ismerte a járást arrafelé. Csak annyit tudott,
hogy az ellenség lovai a másik irányból jönnek.
Egyszer visszapillantott az erődre, amely az egyetlen otthon volt, amit
valaha ismert. Anyja és nővérei a többi nővel együtt a mellvédeken álltak
és a nyugati horizontot kémlelték, ahonnan a porfelhő közeledett. Hallotta
a sikolyokat, látta, ahogyan kezüket a mellkasukra szorították. Nem tudta,
vajon kegyelemért könyörögnek, vagy izgatottan várakoznak.
Nem nézett vissza többször.

Ne nézz vissza, harcos!

Három évig szolgált egy sajátjához hasonlatos erődben, attól sok napi
járásra. Megtanult takarítani és cipekedni, megtanulta, hogyan tud
keményen dolgozni egy ébren töltött éjszaka után. Karja és lába
megerősödött. Aztán három évig kukta volt. Megtanulta, hogyan kell
előkészíteni a ludat, a nyulat és a medvét a sütéshez, megtanulta, mi sós,
mi édes. Meg tudta különböztetni a jó gombát a rossztól, és tudta, mely
fűszerek puhítják meg a legszívósabb húst is.
Egy idő után nyilvánvalóvá vált, hogy nem tudja többé titokban tartani
nemét. Testének fejlődése bizonyosan elárulta volna. Elhagyta hát az
erődöt, és ismét keletnek indult. Nem vitt magával mást, csak egy kést és
egy hosszú kötelet, melyet hétszer tekert a dereka köré.
Napokig nem evett, fázott, de nem fordult vissza. A félelem komoly
hajtóerő.
Megtanulta, hogyan találjon célba a késsel. Az éhség nagyszerű tanár.
Ha az éj leszállt, és úgy látta biztosnak, felmászott egy fára aludni. A
kötél ilyenkor jó szolgálatot tett.
Olyan sokáig volt egyedül, hogy majdnem elfelejtett beszélni. Sosem
felejtett el azonban énekelni. Álmában apjának énekelt a harcmezőn. A
dalok életre keltették őt. Amikor azonban fölébredt, a lány tudta, mi a
valóság. Apja halott volt. A férgek martaléka lett. A lelke az istennővel
volt, és mézes bor ízű tejet ivott annak hatalmas mellbimbójából.
Sosem álmodott az anyjáról, a nővéreiről vagy bármelyik más nőről az
erődben. Ha meghaltak, kevés méltóság volt a halálukban. Ha éltek, abban
annál is kevesebb.
Végül egy hatalmas erdőhöz érkezett, ahol a tölgyek vaskosak voltak,
mint egy istennő dereka. A hatalmas zöld lombkoronák kupolaként
hajoltak össze felette, a nap sugarai is csak itt-ott hatoltak át. Az erdőt
számtalan hideg és tiszta vizű ér szelte át, hegyi patakok morzsolták a
sziklákat, és alakítottak ki tavacskákat, melyekben ezüstös hátú, édes húsú
pisztrángok úszkáltak. A lány megtanult halászni és úszni, és nehéz lenne
eldönteni, melyik szerzett neki nagyobb örömet. Madárfészkekre is lelt,
bennük pedig tojásokra. Megtanulta, hogyan kell párolni a páfrányokat
egy fűzfavesszőből font kosárban, hogyan kell hozzá tüzet csiholni két bot
összedörzsölésével. Méheket követett kaptárjaikhoz, mókusokat elrejtett
dióikhoz, kacsákat nádasba bújtatott fészkeikhez.
Megerősödött, bőre barna lett. Bár nem tudott róla, gyönyörű nő vált
belőle.
A szépség pedig veszélyt jelent nőre és férfira egyaránt. Leginkább a
harcosokra. Eltéríti őket az ölestől. Puhítja a lelket.

Légy eggyé a fával!

 Három évet töltött egyedül az erdőben, megtanult megbízni az égben, a
földben, a folyóban, a fákban, és mindenek előtt a késében. Egyik sem
hazudott neki. Nem öltek puszta szeszélyből. Vigyáztak rá, etették,
bátorságot öntöttek belé. Apjára már nem emlékezett, csak mint
valamiféle kidülledő szemű hadistenre, amilyennek utoljára látta. Az
anyjáról, a nővéreiről, a nagynénjeiről semmilyen emléke nem volt.
Oly régóta nem szólt senkihez, hogy olyan volt, mintha sosem tudott
volna beszélni. Ismert szavakat, benne voltak a fejében, de nem jöttek a
szájára, a nyelvére, a torkába. Inkább azokat a hangokat utánozta, amiket
mindennap hallott: a vaddisznó röfögését, a kacsa hápogását, a rigó
füttyét, a fészkén ülő vadgalamb turbékolását.
Ha valaki megkérdezte volna tőle, elégedett-e, bólintott volna.
Elégedett volt.
Nem volt boldog, nem volt gondtalan. Nem végezte még el minden
dolgát.
Egyszer egy kora esti órán új hang verte fel birodalma csendjét. A föld
dübörgött sok mérföldnyire. Különös kiáltások hallatszottak, vékonyak,
akaratosak. Eddig sosem látott állatok üvöltöttek csordában, mint a
farkasok szoktak.
A lány megremegett. Nem tudta, miért. Nem emlékezett, miért. Hogy
biztonságban érezze magát attól a valamitől, ami a remegést okozta,
fölmászott egy fára, a legnagyobb tölgyre, amely világának közepe volt.
A maga készítette kötélhágcsót használta, majd felhúzta maga mögött.
Aztán hátát a fa törzsének vetette és várt. Megpróbált barna lenni, mint a
fakéreg, zöld, mint a levelek. Kevés híján sikerrel járt.
Már sötétedett, a fák körvonalai feketén rajzolódtak ki a szürkület
háttere előtt, amikor az állatok csaholva, ugatva megérkeztek a tölgyet
körülvevő tisztásra.
A lánynak abban a pillanatban eszébe jutott: kutyák.
Húszan voltak, nagy testű, hosszú lábú szürkék, tömzsi barnánk
hosszúra nyúlt pofával, rövid, merev lábú turcsi orrúak; hosszú és rövid
szőrűek egyaránt. Apjának, a hadistennek volt ilyen sokféle kutyája.
Vaddisznóra, szarvasra és nyúlra vadászott velük. Könnyedén bukkantak
medvék, farkasok vagy rókák nyomára.
A lánynak azonban fogalma sem volt róla, mit keresnek a kutyák a fa
körül. Felsőajkukat felhúzták, úgyhogy láthatta vicsorgó fogaikat,
érezhette közelgő halálát.
Ekkor kimondta az egyetlen szót, amire emlékezett. Hangja, ha
remegett is, határozott volt:
– Kushadj!
 Hangja hallatán az állatok leültek, meredten és hangtalanul bámultak rá.
Egyetlen kivétellel: egy apró, mozgékony és nyughatatlan terrier futva
indult visszafelé a nyugatnak vezető ösvényen, hogy jó kém módjára
tájékoztassa gazdáját az eseményekről.
A szerelem, mint tolvaj, ellopja a szív aranyát
Mire a kutyák gazdája megérkezett, egészen besötétedett. Emberei
követték, lovaik patája felszakította a földet. Letaposták a füvet, a
gyűszűvirágok rózsaszín harangjait és a gyíkfű lila virágait, a vérvörös
bojtorjánokat meg az aranyeső rügyező ágacskáit. Az erdő megszenvedte
őket. A fűszálak nem egyenesedtek ki többé, és a virágok sem tértek
magukhoz.
A lány hallotta őket, és újból rettegni kezdett, ahogy átgázoltak zöldellő
otthonán és az erdő belseje felé vették az irányt.
Előttük loholt a kis terrier, farkát csóválva mutatta nekik az irányt, amíg
a társaság oda nem ért a fához, ahol a többi kutya türelmesen várta őket.
– Nézze, uram, találtak valamit! – kiáltotta az egyik férfi.
– Vajon miért vannak ilyen csöndben? – kérdezte egy másik.
Akit az uruknak neveztek, leszállt a lóról, áthámozta magát a kutyák
gyűrűjén, majd megállt a tölgyfa tövében, lába alatt ropogott a sok
lehullott makk. Tekintetét egyre följebb emelte, először mégsem látott
semmit, csak zöldet és barnát.
Az egyik hatalmas szürke kutya felállt, odaballagott gazdájához, felfelé
fordította hatalmas állkapcsát és vonyítani kezdett.
A hangtól a lány ismét megrezzent.
– Nézze, uram, nézze! Ott fent! Megmozdult a fa koronája – kiáltotta az
egyik férfi.
– Te bolond – torkollta le ura –, nem a levelek mozogtak. Egy lány van
ott. Barnába és zöldbe öltözött. Az ő reszketésétől mozog a fa is. – A lány
nem értette, hogy láthatta a férfi ilyen tisztán a sötétben. – Gyere le,
gyermekem, nem bántunk!
A lány nem jött le. Még nem. Csak amikor a reggeli fényben teljes
valójában láthatóvá vált, amikor már ennie kellett és könnyíteni magán,
akkor mászott le. Leejtette kötélhágcsóját és fürgén a földre ereszkedett.
Kését nadrágja korcába tette, oda, ahol mindenki láthatta és félhetett tőle.
Nem nyúltak hozzá, de minden mozdulatát figyelték, éppen úgy mint a
kutyák előző este. Amikor a folyóhoz ment inni, figyelték. Amikor a
kukoricalepényt majszolta, amit az uraság nyújtott neki, figyelték. Még
amikor a dolgát végezte, az uraság akkor is figyelte. Igaz, senki másnak
nem engedte meg, hogy odanézzen. A lány tudta, hogy ezt az iránta való
udvariasságból teszi, de nem érdekelte.
 Amikor pár nappal később már úgy gondolta, megszelídítette, az uraság
maga mellé emelte a lányt a nyeregbe, és visszalovagolt vele messze
nyugatra, ahol a vára volt. Addigra már szerelmes volt a lányba, és tudta,
hogy a lány is szerelmes belé, bár még egy árva szót sem szólt hozzá.
– De hát mi köze a szavaknak a szerelemhez? – suttogta a lány fülébe
vágta közben.
A lány tartásából, a pillantásából rájött, hogy valamiféle hercegnővel
van dolga, akivel rosszul bánt a sors. Szerette a múltjáért, amiről nem
tudott meséim, a bátorságáért, amiről arca beszélt, szerette a szépségéért.
Sokkal kevesebb is elég lett volna neki a szerelemhez, hiszen egy fán
találta, egy meséből jött, egy próféciából, egy álomból.
– Azonnal beléd szerettem – suttogta. – Abban a pillanatban, amikor
meg tudtalak különböztetni a fától.
A lány nem válaszolt. A szerelem szó még nem szerepelt a szótárában.
De nem mondta ki az egyetlen szót, amit ismert: kushadj! Nem akarta,
hogy a férfi magára hagyja.

Ha a macska megenné a kiscicáit, azt mondja, egérnek látszanak

A fiú apja nem szerette meg ilyen gyorsan.

Az anyja szerencsére rég halott volt.
A lány azonnal megismerte az apát, ahogy szemét résnyire szűkítette,
hogy így védekezzen az istenek tűző napja és az emberek hazugságai
ellen. Csakis ő lehetett a király.
És amikor felismerte saját anyját és nővéreit a király kíséretében,
pontosan tudta, kivel van dolga. Azok természetesen nem tudták, kicsoda
ő. Már nem hétéves volt, hanem közel tizenhét. Bőre cserzett lett,
bronzszínű, jelleme acélos, amilyennek azok sosem ismerték.
Elmondhatott volna nekik mindent, de csak megvetést érzett életük iránt.
Mint ahogy azok is megvetést éreztek iránta, azt hívén, egyszerű erdei
csavargó, akit kivetett magából valamely rég elfeledett klán.
Amikor a király vonakodva bár, de beleegyezését adta a házasságba, és
a herceg tanácsadói hosszú papírtekercseket írtak tele azzal, hogy mit és
hogyan kéne tennie vagy nem tennie a lánynak, az csak mosolygott.
Mintha egy fa mosolygott volna: nem fedte fel, mi van a kéreg alatt.
Várt a nászéjszakáig, amíg be nem bújtak a hitvesi ágyba, miközben
szolgálók hada kuncogott az ajtó előtt. Várt, míg a herceg csókokkal
borította el az arcát, míg meg nem érintette titkos helyeken, hogy
beleremegett, várt, míg vérrel nem telt meg a combjai köze. Várt, míg a
herceg meg nem tett vele mindent, amit annak idején a bátyja a szeme
láttára tett meg a szolgálólánnyal, és fel-felsikkantott a gyönyörtől,
ahogyan azt tőlük is látta. Várt, míg a herceg elaludt és boldogan
mosolygott álmában, merthogy a maga harcos módján szerette a férfit.
Aztán fogta a kését és elmetszette a torkát. Szakszerűen, nem
kegyetlenül. Pontosan úgy, ahogyan egy vacsorára szánt szarvassal is tette
volna.
– Az apád megölte az apámat – suttogta puhán, mint egy szerelmi
vallomást, miközben a kés mosolyt metszett a herceg nyakára.
Lerángatta az ágyról a véres lepedőt, és átadta a szolgálóknak, akik a
vért a sikeres éjszaka eredményének vélték. Aztán átvonult a hallon és
belépett apósa szobájába.
Az éppen a lány anyját hágta. Úgy vonaglottak, mint egyik hullám a
másik tetejében.
– Hóóó! – kiáltott fel a király, amikor észrevette, hogy valaki van a
szobában. – Te! – tette hozzá, amikor felismerte a lányt.
Anyja is rápillantott félig lehunyt szemhéja alól, és most először
rádöbbent, ki is ő valójában, mert arca pontosan olyan volt, mint apjáé:
tüzes és elszánt.
– Ne! – kiáltotta az anyja. – Kushadj! – De a kiáltás tíz évet késett.
A lány éppen olyan könnyedén ölte meg az apát, mint a fiát, csak kicsit
tovább tartotta a torkában a kést, hogy fájdalmat okozzon. Aztán
lekanyarította a király egyik fülét és lágyan anyja tenyerébe helyezte.
Mindeközben egyetlen szót sem szólt. A király vérével a köpenyén
sétált ki a palotából, hogy visszatérjen az erdejébe, bár sok napig tartott az
út.
Senki sem próbálta útját állni, mert senki sem látta. Virág volt a mezőn,
szikla az út mentén, nád a folyóparton, fa az erdőben.
És egy harcos anyja a következő év tavaszára.

Fordította: Kamper Gergely

„Become a Warrior” ©1998 by Jane Yolen
 Rachel Pollack
A VÖRÖS CÉH
– Szeretnék találkozni a mestereddel. – Az ajtóban ácsorgó kereskedő
idegesen hintázott egyik lábáról a másikra. Csak egy pillantást pazarolt
Corira, és máris elnézett felette.
– Nincs itt semmiféle mester – mondta a lány –, egyedül dolgozom.
– Micsoda? Ah, úgy értem, bocsánat. – A férfi láthatóan
összezsugorodott, majd egy pillantást vetett a válla fölött hátra, a
kunyhótól a város felé vezető egyetlen, mocskos, kihalt utcára (muszáj
erre mindenkinek így reagálnia?). Ezután alaposan végigmérte az előtte
álló lányt: a hosszú ruhát, a zöld sálat, amely összefogta a haját és a háton
keresztbe vetve átölelte a nyakát, a hosszú, kecses kezeket – kissé vörösek
a ma reggeli padlósúrolástól –, az apró melleket és a hosszú, karcsú
csípőt… és persze a finom vonalú arcot, nemes állat, a tágra nyílt
szemeket, a telt ajkakat…
– Bocsánat – ismételte a kerekedő –, bizonyára tévedtem.
– Ha tévedett, hát tévedett – mondta Cori, és kis híján a másik orrára
csapta a nehéz faajtót. De inkább emlékeztette magát, mennyire szüksége
van egy ügyfélre. – Miért nem mondja el, miért jött? – kérdezte.
– Hát – nyelt egyet a férfi –, az emberek, mármint a városban, ők
mondták… a kocsmáros, az a kopasz fickó…
– lonni.
– Igen, az az lonni, ő mondta – megakadt –, hogy egy…
– Hogy egy fejvadász lakik itt.
A férfi felnyögött a szó hallatán. – Igen, egy fejvadász… a Vörös
Céhtől, igen.
– Fejvadász vagyok – mondta Cori.
A férfi rábámult. Magas, kövér ember volt ez a kereskedő, rózsaszínes
bíbor bársonnyal szegett sárga szaténruhában. Több mint egy fejjel
magasodott a soványka lány fölé, és valószínűleg súlyban is vagy a
háromszorosa lehetett. Egyetlen csapásával leüthette volna a
vékonydongájú lányt. Látszólag.
– Nem is tudtam, hogy a céh felvesz…
– Nőket?
– Lányokat. – Széles mosoly villant a férfi húsos ajkán.
– A céh azt veszi fel, aki a céhhez tartozik – mosolygott vissza Cori. –
Jöjjön beljebb!
 Papucsa nesztelenül surrant a kőlapokon, amint a keskeny lépcsőkön át
a központi haliba vezette a férfit, aki ügyetlenül csattogott mögötte díszes
csizmájában. A széles, magas termet napfény és hűs szellő járta át a
mezőkre néző széles, függönyt nem ismerő ablakok jóvoltából. Az egyik
fallal szemben számos festmény díszelgett sötét és elvont témájú mind.
Amikor a kereskedő bekopogott, Cori éppen azon töprengett, érdemes-e
bármelyiket is kiakasztani. A festményeket leszámítva csak két egyszerű,
vörös párna árválkodott a kőpadló közepén díszelgő, földrúnákkal vésett
rézkorong két oldalán. Cori törökülésbe kuporodott, tökéletesen egyenes
háttal, és visszafojtotta vigyorát a nyögve lezöttyenő férfi láttán.
– A nevem Morin – mondta a férfi. – Morin Jay. Ismered Sorai városát
a tenger mellett? – Cori bólintott, és a kereskedő folytatta.
– Tíz éve ott éltem. Kereskedőnek való hely. Pazar lehetőségek a
tengeri kereskedelemben, ha érted, mire gondolok, ugyanakkor mégsem
egy túlzsúfolt város. Egy jó kalmárnak ez is fontos.
– Mondja, Morin úr, miért van szüksége egy fejvadászra?
– Ööö… igen, igen, de hát mégis ismerned kellene a hátteret. – A
beáradó napfény kiemelte a férfi sápadtságát. Cori elképzelte, amint egész
nap a mérlege fölött kuporog, és a még sápadtabb számvevőit nyaggatja.
– Elegendő pénzzel érkeztem Soraiba, noha harmadikként születtem…
– Megkímélhet a részletektől.
– Ó, igen hát szóval elindítottam az első karavánomat, kezdetben még
nem engedethettem meg egy hajót, így magam felügyeltem a szállítmányt
is. De a Sárga Isten megáldotta a tevéimet, ahogy mondani szokás, majd a
hajóimat is, úgyhogy egy idő után helyzetem már ha nem is lett
biztonságosabb, de kényelmes anyagi pozícióba kerültem, amire az ember
már építhet az üzleti életben. Persze, nem voltam biztonságban.
Egyáltalán nem, és ezen fordultak meg a dolgok. Terjeszkednem kellett,
folytonosan megforgatni a vagyont. – Cori eljátszadozott a bukfencező
pénzeszsákok végtelen sorának képével. – A Sárga Isten nem szereti, ha a
pénz pincék mélyén kuporog, vasalt ládákban, ha érted, mire gondolok…
Cori felsóhajtott. A megbízatás kezdett gyűlöletesen hangzani, az
effélét pedig valamennyi fejvadász rühellte. Amikor az ember tudja, hogy
nemet kéne mondania, és közben reménykedik, hogy valami okot mégis
talál a gyilkosság igazolására.
– Lássuk csak, miben segíthetek? Egy vetélytárs megtámadta az üzletét,
és nem talált más megoldást, mint hogy eltakarítsa a színről.
– Vetélytárs? – visszhangozta a férfi. – Atyáim istenére, csak nem
képzeled, hogy felfogadnék egy… – A férfi nyelt egyet. – Nem, egész
másról van szó, nem vetélytársról. Egy sárkányról.
 Cori szeme akaratlanul is hatalmasra tágult a csodálkozástól. Valaha a
sárkányok uralták az eget, de az nagyon régen volt, mielőtt az Arctalan
Isten magával ragadta szolgáit a Ködvilágba. Az utolsó valódi sárkányölés
jó húsz évvel azelőtt történt, mielőtt Corit magához vette a Céh.
Elképzelte, amint lábainál hever a pikkelyes szörny, elképzelte, amint a
hasára égeti saját fejvadászbélyegét, elképzelte, amint a céhtagok a nevét
harsogják, miközben ő higgadtan lépdel a Kristályváros Nagy Halijában,
hogy hivatalosan bejelentse vadászatát…
Morin Jay sóhaja zökkentette vissza a valóságba.
– Bocsánat. Tudhattam volna, hogy ez túlságosan… – túlságosan nagy
kihívás egy lány számára – nyögve tápászkodott fel.
– Folytassa, Morin úr! – Cori megragadta, mint egy rongybabát, és a
párnára nyomta.
– Van értelme? Nézze, kisasszony…
– Coriia. Csak semmi kisasszony. A fejvadászoknak nincsen más neve.
– Akkor Coriia. Igazán nem akartam megbántani. Istenemre, dehogy
mernék feldühíteni egy céhtagot még egy…
– Még egy lányt sem, hát perszel Ne aggódjon, Morin úr, a fejvadászok
soha nem dühödnek fel.
– De igazán, egy ilyen dolog – intett a másik határozatlanul –, egy
sárkány.
– Azt hiszi, lenne céhengedélyem, ha nem tudnék elvállalni és befejezni
bármilyen megbízatást?
– Nem tudom elhinni, hogy céhengedélye van. – A férfi álla verejtéktől
fénylett. – Talán a kocsmáros szórakozott velem.
A Coriia fejét és nyakát takaró sál a hüvelyk és mutatóujj egyetlen
mozdulatára kibomlott. Morin Jay először a vörös hajat pillantotta meg,
amely szorosabbra volt fonva, amit egy átlagos lány tiltakozás nélkül
elviselne. Azután meglátta a torok felett ragyogó Jelet is vörösen, mint
egy friss seb.
Spirális kereszt, karjai az óramutató járása szerint hajlanak. A karok
forogni látszottak a kereskedő döbbenten bámuló szemei előtt, mint egy
mediátor napkereke.
– Morin úr – mondta Cori hangjába éppen csak annyit csempészve a
Hangból, amennyi biztosította az azonnali engedelmességet –, az övébe
rejtett egy kést. Hajítsa felém!
Morin meg sem kérdezte, honnan tud az övébe dugott, felékszerezett
pengéről. Szemei rendületlenül a Jelre szegeződtek miközben az övével
babrált. Elővette a kést és sokkal gyorsabban és pontosabban, mint amit
Cori egy ilyen kereskedőtől elvárt volna, a lány torka felé hajította. A
fejvadász jobbja megrebbent; a sál, a szegélyébe beleszőtt
„gyémántfémszállal” felszikrázott… és a kés kettévágva csendült a falon.
– Mit gondol, orgyilkos vagyok? – kérdezte a lány, de a verejtékező
férfi ismét meglepte válaszával.
– A gyors kés és pengesál kevés egy sárkány elpusztításához.
– Igen – mondta a lány. – Több kell annál.
A Jel ismét mintha megperdült volna a kereskedő ámuló szeme előtt. A
férfi arca elsötétült és Morin felnyögött. Cori tudta, mit lát most. A két
spirálkar növekedett, betöltötte a szobát, miközben a kereskedő
tűszúrásnyinál kisebbre zsugorodott. Sötét erő, a leghidegebb hideg fakadt
fel benne, megdermesztve a vért, amerre áramlott. Cori ismerte ezt az
érzést. Mestere használta, amikor a lány megszökött és vissza kellett
hozni a Céhbe. Fagyott buboréknak érezte magát, mint most Morin Jay,
amelyet a legkisebb zaj, egy sóhajtás, a köröm karmolta bőr hangja is ezer
darabra repeszthet.
Aztán hirtelen vége volt. Ismét ott ült vele szemben a párnán. Egy
fiatal, ártatlan arcú lány előtt, akinek arcát és nyakát vékony zöld sál
fedte. A lány bólintott, igyekezett elnyomni a szája szegletében bujkáló
mosolyt.
– Beszéljen nekem arról a sárkányról!

Külön utaztak Soraiba: Morin Jay kocsival a tengerpart mentén, Cori

pedig futott az „akarattalan ösvényen”. Egy céhen kívüli egyszer úgy
jellemezte az ösvényt, mint a Föld erőinek felhasználását. Egyáltalán nem
erről volt szó. A lány valójában csupán hagyta, hogy a Föld ereje átjárja,
és előre röpítse, mint bábot a kéz. Jó érzés volt az izmok húzása,
papucsának csattogása a tengerparti dombok porában és a kövein, a fény
és a hőmérséklet változása, amint a szürke tengeri fellegek gördültek a
Nap előtt – jó volt a késő tavasz dús illata.
Cori legelőször azt tanulta meg, hogy az „ösvény” üres elmét követel.
Mára már elsajátította az akarat nélküli gondolkodás trükkjeit is. Hagyta,
hogy szabadon csapongó elméjét elárasszák az emlékek. A tenger emléke,
amikor viharban kellett úsznia az első gyilkosság után, reménykedve,
hogy mégis megfullad. De az életösztön erősebbnek bizonyult a
szégyennél vagy a rémületnél, akármi is volt. A Céh Hallja a fővárosban a
masszív barna székekkel és a feledhetetlen borral. Sorai, a meredeken
emelkedő-ereszkedő utcácskáival, fakófehér házaival…
Morin Jay különös ellenségén is eltűnődött. A Morin kereskedőház
Sorai határában is vásárolt egy földdarabot, és egy kis szigetet valami
kastély vagy erőd romjaival. Senki nem ismerte a romok nevét vagy
hajdani célját, a különös építészeti stílus, a meghökkentően kifaragott és
festett kövek valami régi mágusközpontra utaltak. Nagyon régire. És
ártalmatlanra. Lakatlan volt, emberemlékezet óta. Legalábbis így
mondták.
Morin három éve élt és kereskedett ott, amikor egy este, miközben
tekintetével kísérte a sorai-i dokkokba érkező kis flottáját, vad, dübörgő
hangot hallott. Egy pillanattal később legnagyobb megdöbbenésére és
rémületére egy sárkány, hosszabb, mint bármelyik hajója (Cori úgy vélte,
a félelem jelentősen felnagyíthatta a bestia méreteit), szóval egy igazi
szárnyas féreg csapott le a flottára, szilánkokra zúzta a zászlóshajót és
kettéroppantotta a többiek árbocait. Az egyik hajó felborult, a két másik
alig vergődött el a kikötőig. A támadás csodálatos módon egyetlen halálos
áldozatot sem követelt, ámbár a szállítmány fele meg sem állt a tenger
fenekéig.
A következő két évben a sárkány még háromszor támadott, igaz, az
utolsó két támadás között alig két hét telt el. Mindig ugyanúgy történt:
hajók, karavánok raktárházak pusztultak el, de soha egyetlen férfi vagy nő
sem a személyzetből. Maga Morin Jay volt tehát a támadások központja,
noha a fenevad egyszer sem kereste fel a kereskedőházat.
Egy túlfizetett varázslótól a kereskedő megtudta, hogy a szörny a régi
romvárosban lakik, talán a rég elhunytak őreként. Morin valahogy –
meglehet, csupán a jelenlétével – feldühíthette, és mivel a sárkány
haragtartó fajta, csupán akkor szabadulhat meg tőle, ha elpusztítja. A
költözéssel nem sokra menne, magyarázta a varázsló, hiszen a dühös
sárkányok sosem felejtenek. Két sikertelen sárkányölési kísérlet után a
varázsló beismerte, hogy a romokat védő varázslatok meghaladják a
képességeit. Micsoda szánalmas mentegetőzés! Miután kifizette – Morin
Jay próbálta lealkudni az összeget, de végül is az embernek untig elég egy
bosszúszomjas fenevad a háznál –, a mágus még egy utolsó tanácsot
adott: ha valakit holtan akarsz látni, fordulj szakemberhez!
Cori egy éjszakát töltött a vadonban, egy szikla tetején. Menedékre nem
volt szüksége. Tudta, hogy nem fog esni – a Földanya „elárulta” neki – és
egy céhbeli fejvadász reflexei még álmában is megelőzhettek bármely
kóbor vadállatot vagy banditát. Másnap este érkezett Soraiba, mindössze
fél órával azután, hogy Morin Jay hintója begördült a városközpontba.
Cori már kétszer járt Soraiban, és mind a két alkalommal elbűvölték a
lépcsősorok módjára kialakított utcák, a kereskedőket és tolvajokat
mérföldek százairól vonzó nyíltszíni drágakőpiac, a vándorló
gyermekénekesek csoportjai (legalább a felük zsebtolvaj volt) és a sűrű,
fekete sör. Akkoriban álruhában járt a városban legelőször szabad
futárként, majd kedvtelésből utazó arisztokrataként. Most azonban a Főtér
üres állványsorai mellett, a groteszk szobrokkal díszített céhajtók között
álldogáló Cori céhbeli „egyenruháját” viselte: sötétzöld tunikát, kis
bőrzsákot a csípőn és a Jelet takaró sálat. Egyszerű viselet, de azonnal
felismerik mindenütt.
 A forgalom megállt az utca mindkét oldalán. Egyesek bámultak, mások
a céhajtók közelébe húzódtak (vajon mit szólnának, tűnődött a lány, ha az
ő céhe akarna itt céhtermet nyitni?). Két tizenéves fiú közelebb óvakodott,
fél szemmel a másikat lesve, vajon melyikük hátrál meg először. Cori
karba font kézzel mérte végig őket, mire azok visszaiszkoltak az épületek
mentén elmerészkedő felnőttek közé.
A tömegben valahol megszólalt egy gyermek: Mit néznek, mama? Én
is látni akarom! – de anyja a szájára tapasztotta a kezét, és kis híján
összepasszírozta, amikor sírni kezdett. Cori látta, hogy a nő egy sikátor
felé tekinget, amely biztos menekülést nyújthatott a tér felől.
– Hagyja csak – kérte Cori –, nem fogom bekapni.
A nő szipogott és sivalkodó gyermekét felkapva berohant a sikátorba.
– Menj vissza oda, ahova tartozol! – kiáltott egy férfi, mire Cori vállat
vont. Vajon hová a pokolba is tartozom én egyáltalán?
Körültekintett a téren. Egyik oldalon a céhházak aranycímerein játszott
a lenyugvó Nap fénye. Minden más árnyékba borult. Nem messze egy
szabadtéri kávézó asztalai és székei árválkodtak. Cori tudta, hogy
normális esetben egyetlen szabad sem hely lenne ilyenkor, piaczárás után.
A tömeg itt iszogatna, nevetne, kereskedők hencegnének üzleteikkel,
művészek rajzolgatnák a szobrokat vagy a tömeget, zsebtolvajok
fürkésznék fél szemmel „ügyfeleiket” és a fél szemmel városőrként is
dolgozó pincéreket. A székek azonban gazdátlanul álltak most, az asztalok
üresek, egy-két sebtében otthagyott italt leszámítva. Cori odasétált és
leült.
Csupán egyik szemöldökét emelte meg, amikor a termetes pincérek
felsorakoztak a kávézó ajtajában.
– Vendég érkezett – szólította meg őket –, miért nem kérdezik meg,
mivel szolgálhatnak?
– Gyilkosokat nem szolgálunk ki – mondta egyikük. Cori rámosolygott.
– De még milyen buzgón szolgáltál ki a múlt télen, amikor más
ruhában érkeztemi Ha jól emlékszem… igen, nem te voltál-e, aki
felajánlotta, hogy tehetnék neki egy szolgálatot a Tengeri Fal tövében? –
Néhányan nevettek, és még páran csatlakoztak, amikor a pincér
felcsattant.
– Hazugsági Soha nem láttam ezt a nőt!
– Ne is törődj vele, Jóm – csapott a vállára egy öreg felszolgáló. –
Annyi nővel kikezdesz, egy orgyilkos már igazán nem számít!
– Mivel szolgálhatok? – kérdezte utána a lányhoz lépve.
– Sört. Dupla korsóval. Meg egy ingyen ital mindenkinek, aki hajlandó
velem inni! – A lány nem sokat kockáztatott: senki nem telepedett le.
Mire Cori kiitta az italát, a tömeg is megnyugodott. A lány az
elsompolygó embereket nézve eltűnődött azon, hogy egyes dolgok soha
sem változnak. A nagyobb városokban az emberek kicsit
kifinomultabbak, de ott a gyanakvó szempárok, itt a rettegő arcok mögött
ugyanaz a gondolat bujkál: „értem jött, valaki azért bérelte fel, hogy
végezzen velem”.
A legtöbbjük elment, amikor egy fiú megdobta kővel. Cori fél kézzel
kapta el, a másikkal lecsapta a söröskorsót. Félig felemelkedett, karja
megfeszült, amint eláradt benne a düh. Majd visszaült, lassan, kimérten.
Félkegyelmű – füstölgött magában –, idejössz sárkányt ölni aztán valami
kis fickóval csillapítanád az Éhségedet? Összerázkódott. Pénzt dobott az
asztalra, és elhagyta a teret.
Noha a megállapodás szerint másnap reggelig kerülnie kellett Morin
Jayt, nem fűlött a foga hozzá, hogy egy újabb reszkető fogadós nyakába
varrja magát. Amikor a Tengeri Fal felé vette útját, még mindig lüktetett
benne a felhorgadó harag. Harag – a legrosszabb, ami egy céhbeli
fejvadászt érhet. Edzéssel és gyakorlással töltött évek munkáját dönthette
romba, évekét, amelyek alatt megtanulta uralni az Éhséget és
visszatartani, hogy csak a megfelelő áldozatra szabadítsa rá. Ha a
legkisebb sértésre kirobban belőle a harag, megérdemel mindent, amit
azok a cifra bolondok gondoltak róla.
Lehet, hogy így is megérdemlem – tűnődött –, talán mindannyian
megérdemeljük. „Mindig megfelelő célpontot válassz!” De milyen jogon?
Felsóhajtott. A kényszer jogán. Egy sárkány pedig mégiscsak jobb
célpont, mint egy kisfiú!
Megmászta a Fal kőlépcsőit, csak egy pillanatra állt meg a cellák rácsai
előtt. A Fal, amely mérföldek százain át futott a tengerparton, falvakat és
városokat védett a viharoktól és kalózoktól, számos cellát és katakombát
rejtett sötét mélyén. A cellában raboskodó rab kíváncsian nézte a
bekandikáló lányt. Nem ismerhette fel Cori mesterségét, vagy nem is
törődött vele, mert egy pillanat múlva térdére könyökölve süppedt vissza
cellája némaságába.
A lépcsősor végén Cori a széles, füves tetőre ért. Jobb felől egyetlen
őrtorony vetette sárga varázsfényét a tengerre. A lány bal felé sétált
néhány száz lépést és letelepedett.
A tenger nyugtalanul ostromolta a meredek falat. Mint aki be akar törni
– gondolta a lány. A hideg permet percek alatt teljesen átáztatta, de nem
bánta. Összehúzott szemekkel nézte a hullámokat, térdeit melléhez ölelte
és arra az időre gondolt, mikor mérföldeket kellett úsznia a víz alatt, hogy
meglékelhessen egy szellemhajót. Micsoda nagyszerű vadászat volt! A
testéből kirobbanó Éhség könnyedén megolvasztotta a záporozó jégtűket
is. Félig úszott, félig lebegett hazafelé, olyan könnyű, olyan üres volt
akkor… és a falubeliek üdvrivalgása, amikor kiemelték a vízből, és
azonnal szőrmetakarókba burkolták…
 Mennyivel más volt, mint Soraiban! De valóban? Hiszen akkor egy
szolgálatot tett nekik – vajon ugyanígy örültek volna a derék falusiak, ha
látogatóba tér vissza?
Laanira gondolt, akivel a Céhteremben töltött eső éjszakán beszélgetett.
Cori éppencsak megérkezett, mocskosan és hisztériázva, sikoltozva
mindenkire, aki a közelébe merészkedett. Jóval később döbbent rá, hogy a
benne lobogó rettegés és gyűlölet mekkora veszedelmet jelentett a mellé
telepedőkre. Akkor csak egyetlen dolgot akart: az édesanyját. Laani, aki
alig volt idősebb Corinál ügyesen megragadta a hadonászó karokat,
térdeivel leszorította a rugdalózó lábakat. „Felejtsd el a szüleidet!” –
ismételte újra meg újra. – „Most már mi vagyunk a családod. Senki más.
Senki.”
Cori önkéntelenül is együtt kezdett lélegezni a hullámokkal, követte a
szélkorbácsolta felszín alatt uralkodó Hold ritmusát. Teste ellazult, amint
behunyta szemét és belélegezte a sötét vizet, kilélegezte minden emlékét,
a gyilkosságokat, a magányt. Be és ki, emelkedés és süllyedés. Megnyílt,
mint a Kristályváros papírvirágai, magába engedte a tengert és hagyta,
hogy elmosson mindent, sodorja, amíg nem maradt más, csak az örökkön
emelkedő és süllyedő hullámok.
Egy éles kiáltással szabadította ki magát. Felugrott és megdörzsölte a
kezét. Mi ez az egész? Először kis híján rászabadítja magát valami
nevesincs kis kölyökre, most pedig csaknem átadta Éhségét a tengernek.
Megrémült talán? A sárkánytól? Lehet, hogy egyszerűen csak fáradt.
Belefáradt az egészbe.
Sétálni kezdett a Fal agyagos talaján. Vajon mi történne, ha hagyná
magát így elsodródni? Ekkora Éhséggel? Valószínűleg porrá égetné a
várost. Meg is érdemelnék – gondolta keserűen.
Az emlékek, ismét. Kuporgás a szülei kőpadlós konyhájának sarkában
– ruhája megszaggatva, csupa vér – fülében anyja zokogása, apja nyögése
és panaszai, Rann apjának és fivéreinek kiáltásai és a tömeg lármája, az
ajtókon és a lezárt ablaktáblákon dübörgő kövek… Aztán a csend.
Odakint, a házon kívül kezdődött, majd beáramlott, elnémítva még az
anyját is, amikor azok hárman megjelentek az ajtóban, szoros tunikáikban,
amelynek dacára sem lehetett megállapítani nők-e vagy férfiak.
Fegyvertelenül, csendben sétáltak át az őrjöngő tömegen és még Rann
apja sem merészelte rájuk emelni a görcsösen markolt követ. „Most már
mi vagyunk a családod. Csak mi, senki más.”
„Rann” mondta halkan Cori, feleszmélve a nedves éjszakában, mintha
csak a tenger sodorta volna lábai elé a fiú összeégett testét. Ismét sétálni
kezdett a Falon, majd egy másik őrposzt közelében megállt. Ne rémisszük
meg a szegény fickót – gondolta. Visszatért az útra, teljesen átázva, de
már nem számított.
Ó Földanya, mikor szabadulsz már meg tőlem?
 Morin Jay egy tornyos házban lakott, feleslegesen sok szobával. A
szolga az ajtóban várta. Puffos nadrágja és bő inge ellenére – a hrelltani
középosztály viselete – a férfi kiejtése helybéli származásról árulkodott.
Egy hosszú folyosón át vezette a lányt egy hatalmas, tengerre néző
szobába. Cori megcsodálta az aranykeretes festményeket (méregdrága
mindahány, de Cori a világért sem akasztotta volna le őket), a Sárga Isten
szimbólumaival díszített hosszú asztalt, a díszes vörös és arany szőnyeget
az asztal előtt, és arra gondolt, hogy a vagyon istene jobban kedvelhette
Morin Jayt, mint amit az hajlandó bevallani.
A kereskedő felállt, karját udvariasan kitárta, majd leejtette, mivel a
lány moccanatlanul viszonozta tekintetét. Felajánlotta egyik szobáját, de a
lány azt felelte, inkább a puszta földön alszik. A férfi halványan utalt az
ebédidőre is, de Cori már indult volna a romok felé. Láthatóan
megkönnyebbülve, hogy nem kell gondoskodnia a lányról, Morin elküldte
a szolgát és (még nagyobb megkönnyebbülésére) kivezette a házból.
A sárkány korábbi városa (vagy kastélya, mágusközpontja) egy lapos
dombtetőn feküdt, valamivel magasabban, mint Morin háza. Noha a
felfelé vezető út csak szelíden emelkedett, Cori meglepve tapasztalta,
hogy kis idő múltán botladozik és ugyanúgy levegő után kapkod, mint
Morin Jay, aki minden egyes lépésre nagy kortyokban nyelte a levegőt.
Óvóvarázs – gondolta a lány –, amely valaha meglehetősen erős lehetett.
Amikor azonban elméjét kiterjesztve túl akart haladni rajta, le a
Földanyáig, egy másik védővarázsba ütközött. Évek óta most először, nem
érte el a sziklák repedései alatt rejtőző Erőt. Valami lázfélét érzett csupán,
magának a Földanyának a betegségét.
– Mi baj van? – suttogta Morin Jay – Forduljunk vissza?
– Pofa be! – A lányra úgy tört a pánik, mint az édesanyját elveszítő
kisgyerekre. Pánik és vad vágy, hogy könyökével Morin Jay arcába
sújtson, hogy borotvaéles, edzett körmeivel feltépje a hasát. Nyugalom –
parancsolt magára, és eszébe jutott mit művelt a céh Jabobbal, az
„ügyfélgyilkossal”… ez segített levezetni a szemében és szájában
felhorgadó feszültséget, majd ellazítani egész testét, a lábujjakig.
– Gyerünk – mondta és megindult felfelé a dombon. Morin mögötte
szuszogott.
Cori soha nem látott még ilyen romokat. Az épületet, vagy épületeket
valamiféle mesterséges sziklára alapozták – már ha létezhet ilyesmi –,
mivel másképp el sem tudta képzelni, hogyan véshet valaki a kőbe ilyen
lenyűgöző spirálokat, vagy ilyen kifinomult és egyenletes oszlopsorokat.
Ember nem festhette ilyen élénk színűre a természetes követ. Törmelék
hevert szerteszét, a kavicsoktól és alaktalan kőmorzsaléktól a hatalmas,
fogazott sziklákig, amelyek ormótlanok voltak és nagyobbak egy alvó
lónál. Cori felvett a földről néhány kődarabot; hidegek, meglepően
nehezek és sokkal simábbak voltak, mint azt ránézésre gondolta volna.
Megbámult egy lapos darabot, mely kisebb volt a tenyerénél s azon kapta
magát, hogy azon morfondírozik, miként zúzhatná be vele Morin Jay
koponyáját. Megrázkódott és elhajította a követ.
Noha egyetlen épület sem maradt épen, jó néhány rom magasodott
fölébük óriási növények gyanánt. Az egyik, mely leginkább egy
függőleges útvesztőre hasonlított, keskeny toronyként kezdődött, majd
lehetetlen módon önmagába fordult és megcsavarodott, amíg Cori bele
nem szédült, ahogy követte a „szikla” minden görbületét. A romváros
közepén Cori valamiféle szökőkútra lelt; egy sötétkéken csillogó, mintegy
négy láb átmérőjű kőkádra, ami alig volt magasabb, mint Cori maga. A
pereme sima volt, így a lány egyetlen szökkenéssel felkapaszkodott, hogy
belásson a közepébe. Megszédült; egy lefelé vezető mély vágatot
pillantott meg, koromsötétet, amelynek alján – jóval a talajszint alatt –
tűszúrásnyi fénypont ragyogott. Keze elernyedt és Cori hanyatt zuhant
vissza kavicsos morzsalékra. Morin tornyosult fölé.
– Mi volt ott? Láttál valamit?
A lány nem méltatta figyelemre. Elnyomta az ösztöneit, amelyek arra
sarkallták, hogy hanyatt-homlok meneküljön a dombról. Miféle hely van
odalent? Miféle célt szolgálhatott? Cori felsóhajtott és csak ennyit
mondott megbízójának.
– Vajon hol lakhat ez a maga sárkánya, amikor éppen nem zúz hajókat
és efféléket? – A lány valami barlangra számított, vagy egy meglehetősen
nagy épületre.
– Nem tudom – suttogta a kereskedő, majd ostobán hozzátette: –
Sajnálom.
– Hogy érti ezt? Azt mondta, hogy a sárkány innen jött, erről a
dombról! Akkor, honnan is…?
– Ez minden, amit tudok. A varázsló…
– Ah, a bölcsesség jólfizetett mestere.
– Ő mondta, hogy itt él valahol, de ez minden.
Cori elfintorodott. Végig kell kutatni az egész várost. Később persze,
enélkül a túlöltözött fajankó nélkül. Visszasétált az útra, háta mögött
lihegő megbízójával.
Éppen elhagyták a romokat, amikor Cori megérezte a föld moraját.
Mintha maga a Földanya hasadt volna darabjaira, szétszaggatva, mint
valami vászonfüggöny.
– Futás! – kiáltott a lány és lerohant a hegyről. A lábain át tört fel a
fájdalom, és a hang, a morzsolódó kövek dübörgése. Elzuhant, félig
feltápászkodott, majd ismét elzuhant, mielőtt elszakíthatta magát
Földanya agóniájától.
A föld hullámzani látszott, és még Morin Jay is megérezte a mélyről
áradó rettenetet.
– Nem tudok mozogni! – kiáltotta. – Segítség!
Cori megtorpant, elátkozott minden ügyfelet és megbízót, majd
visszarohant, hogy a négykézlábra állva a vállára kapja a férfit.
– Hagyd abba a nyavalygást, te ostoba majom! – kiáltotta.
Moraj. Bömbölés, amely hirtelen rikoltássá élesedik, majd ismét
remegő dübörgéssé mélyül. Cori visszapillantott szabad válla fölött, és
egy zöttyenéssel lerogyott, maga mellé ejtve Morint. A domb tetején a
romok reszketni látszottak, mint a felszálló füst, majd hirtelen eltűntek.
Egy fenevad állt ott, zöld pikkelyei nehezebbek, mint a hajók
páncéllemezei, sárga nyelve, amely hosszabb volt és vastagabb, mint egy
kifejlett kobra, kígyóként tekergett az agyarak kapujában. Háromszögletű,
kidülledő szemek, és az egész óriási fej kőmorzsalékkal borítva. Négy
hatalmas szárny bomlott ki az égre, és a legnagyobb teremtmény, amit
Cori valaha is látott, egy sirály könnyedségével szökkent az égboltra.
Három kört írt le a fejük fölött, amikor Morin felrikoltott. Cori
felpattant, felfelé bámult a bestia gránitkemény alhasára, és a hatalmas,
vörös péniszre, amely akkora volt, mint a legendák faltörő kosa, mellyel a
démonok ostromolták a mennyeket. Végül a dög tovább suhant a tenger
felé. Amikor Cori ismét levegőhöz jutott, és Morin sikoltozása
nyüszítéssé szelídült, a fejvadász felnézett a dombtetőre. A romok ismét
ott voltak, csendesen és mozdulatlanul. Érzékeivel ismét észlelte a
Földanyát. Nem volt semmiféle védővarázs, semmiféle zaj, vagy agónia;
csak a nyers Erő.
Jóval később a futárok hírei is megérkeztek egy sárkányról, amely
megtámadott egy gabonatárolót a város határában. A földdel tette
egyenlővé az épületet, szárnyaival szanaszét szórta a már eladott gabonát.
Morin kiadásait csak növelték a hisztérikus munkások és városbeliek
megnyugtatásának költségei – bőkezű és elképesztő ígérgetések.
– Csinálj már valamit! – reccsent a lányra, aki törökülésben ült a
fogadóterem sarkában.
– Már csináltam – válaszolt a fejvadász –, megmentettem a maga életét.
– Cori ugyan nem volt biztos az igazában, de legalább jól hangzott.
– Ez kevés. Úgy értem, ó… hát tudod, hogy értem!
– Ez a maga sárkánya meglehetősen válogatós az áldozatokat illetően.
– Mit akarsz ezzel mondani? – meredt rá a kereskedő.
– Hatszor támadt és egyetlen halálos áldozatot sem ejtett.
 – Mit számít ez? Éppen elég vagyont pusztított el.
– Öröm volt önnek dolgozni Morin úr – állt fel hirtelen a lány.
– Kiállhatatlan nőszemély vagy! – kiáltott utána a kereskedő. – Sosem
láttam orgyilkost, aki ennyit törődött volna mások életével!
A lány után szaladt, és a hallban ordította utána.
– Jobb, ha csinálsz valamit azzal a döggel, hallod? Különben panaszt
teszek a céhednél! Gyilkos! Mészáros!
Cori egy ligetben ütött tábort, alig egy mérföldnyire a sárkány
dombjától. Nekiült a munkának.
Legalább – tűnődött – nem kell az időmet vesztegetnem bogyók,
gombák hasonló helyben termő eleség gyűjtögetésével. A munka első
lépése gyors cselekvést igényelt.
Bizonyos zsákmányt a fejvadász a testével ejt el, ami maga is egyfajta
fegyver. Másfajtát az elméjével, szétzilálva az energiagócot, amely azt a
másik húshalmot mozgatja. A gyilkosság pillanatában mindkét esetben az
Éhséget engedi szabadjára, és elvész a halálosan gyönyörű extázisban.
Egyes teremtményeket viszont csak maga az Éhség pusztíthat el. Ezek
ellen a vadász táplálja, felszítja magában az Éhséget, mielőtt tűhegyes
lángdárdaként, egy vulkán pusztító erejével a zsákmányra veti.
A felgyorsulás első lépése az önmegtartóztatás volt – napokon át még
vizet sem vett magához; az Éhség csak fokozódik, ha a vadász felszítja a
test köznapi étvágyát. A lánynak el kellett érnie a méhében kavargó
vihart, majd megragadni és valahogy uralma alá hajtani. Hányinger
kerülgette az undortól és el akart futni, mintha bizony elmenekülhetne a
testében felhorgadó tombolástól és felhasítva testét, a világra zúdíthatná
az önnön méhében kavargó sűrű áradatot. Később úrrá lett a rémületen, és
az Erővel megzabolázta a hányingert is, tovább fokozva összpontosítását.
Linnon, az Éhséget elsőként uraló mester hét lépésben tanította az Erő
elsajátítását. Az utolsó kettő, a tagadás és a kiüresedés jelentette az átok
valódi feloldását, amelyet egy csomó kibogozásához hasonlított, melynek
minden szálát eleven tűzből fonták. Cori csak remélte, hogy egyszer eljut
a szabadság utolsó két fokozatához is. Már a próbálkozás is rendkívül
veszélyes volt nemcsak a maga, hanem a környező vidék számára is – de
tanulmányai alapján tudta, hogy elérte már az ötödik szintet: az irányítást.
Az elsőt, a figyelem szintjét maga mögött hagyva három nap múlva
elérte az együttérzést, megszabadult korábbi zsákmányainak halálától. A
szellemhajós, vagy az őrült gazda, amely minden lányt megcsonkított, aki
szökevény lányára hasonlított… Cori felidézte mindet: az első
„biztonságos” gyilkosságig, amelyet maga a Céh választott számára: az
öreg nőig, akit gyógyító fia nem hagyott békében kiszenvedni és maga az
öregasszony fogadta fel a lányt – az émelygés akkor is hetekig kísértette.
Ismét felhorgadt benne az undor, de tovatűnt, amikor felidézte Rann
halálát. Az a rettenet csaknem megtörte a koncentrációját. Mozdulatlanul
ült, félig hunyt szemmel, keze a földön és elmerült a Földanyában.
Ezután a láz következett: teste olajosán verítékezett, az elméjét
hallucinációk gyötörték. Látta, amint a Céh körülveszi Morin Jay-jel az
élen, aki fölé tornyosult és nevetett, míg a barátai és tanítói leköpdösték és
rugdosták. Hirtelen démonokká változtak. Letépték a bőrt arcáról és
hasáról – mind, kivéve Morin Jayt, aki továbbra is mereven vigyorgott,
mint egy maszk. (Maszk? A gondolatot egy rémülethullám sodorta el).
Cori sziklává formálta magát, amelynek csúcsa magányosan meredezik az
ég felé, ám rendíthetetlen tömege biztosan gyökerezik a Földben. A láz
szilánkokra tört a sziklán. Az Éhség pedig egyre nőtt.
Legvégül jött a legveszélyesebb fázis, a feledés. Az emlékek
önmagáról, céljáról elolvadtak, elszálltak, mint por a szélben és minden
alkalommal egyre kevesebbre tudott visszaemlékezni. Mindennek tetejébe
a visszaemlékezés egyre lényegtelenebbnek tűnt, afféle illúzióvá vált ez
is, amely fokozatosan tovatűnik egyszer. Élvezd a békét – csábította a
szirénhang. Hagyd a dolgokat tovatűnni! Elérted a kiüresedést. Hagyd a
dolgokat! A tudat csupán egy maszk. Dobd el!
Hangtalanul, újra meg újra Igaz Nevét ismételgetve Cori tovább haladt,
és amikor a hangok kezdtek értelmetlen kántálássá válni, tulajdon arcát
véste a világba, a sziklára, a fákra a Holdra és a tenger fenekére. Amikor
az arc is kezdett kusza vonalak és foltok halmazává szétesni, Coriia
felidézte önmagát mezítelenül, levetkőztetve önvalójáig, amely soha nem
oldódhat fel, soha nem tűnhet tova. Mert mozdulatlan és valóságosabb,
mint az univerzum maga.
Amikor túljutott a feledésen, Cori belevetette magát az Éhségbe.
Megragadta, szoros labdává formázta, majd korbácsot, hurkot sodort
belőle. Felgyorsulása nyolcadik napján Cori felállt. Úgy érezte, nagyobb
és súlyosabb, mint maga a Földanya, mégis könnyebb a szélnél. A domb
felé fordult, szemében az Éhség kígyózott. A domb szivacsnak tűnt,
amelybe ezernyi lyukon áradhatott be az Éhség. Megpróbálta,
nekiveselkedett.
Ott középen, az a vastag zöld tömeg. Megtaszította, és az Éhség
korbácsként csapott vissza rá. Ismét próbálkozott és hirtelen fájdalom és
kín dübörgött fel egész bensőjében. Nekiveselkedett újra. Ismét a
dübörgés és rikoltás. A mélyen eltemetett teremtmény hirtelen felrezzent
és a vijjogva, saját szárnyait harapdálva szökkent a levegőbe.
Cori megzabolázta, az Éhségből fonva rácsokat. A teremtmény
lezuhant és a földet kapálva fejét verdeste a talajhoz.
Cori megingott egy pillanatra. A hang – szédítően gyönyörű, mint egy
hurrikán tombolása. A lány keze ökölbe szorult, majd kinyílt. Verejtékben
fürdött, torkán a Jel jegesen hideg volt, mint a régen holt ősök. Mielőtt a
sárkány kinyithatta volna a szemét, mielőtt könyöröghetett volna, Cori
szorosabbra húzta a hálóforma rácsokat.
Felfénylett a Jel, a spirálok a sárkány arca előtt pörögtek, amerre csak
nézett. Mélyen, önmaga nyugodt középpontjában, Cori megragadta az
Éhséget és a sárkány szemei közé vetette, hogy a létezés kusza hálóin át
megragadja a fenevad valódi énjét. Amikor pedig megtalálja, megöli.

Rétegről rétegre égette le a tudat védőrétegeit, míg végre meglátta. Egy

kicsi, csiszolt gyémánthoz hasonlatos szimbólum volt. Reá vetette az
Éhséget…
NEEEM! Cori kétségbeesetten próbálta visszarántani, valahova
máshová, akárhová terelni – mert amit látott nem egy bestia volt, hanem
egy férfi; mezítelenül és leláncolva. És ugyanebben a pillanatban
meghallotta ismét a gonosz nevetést – a lény nevetett, aki Morin Jaynek
hazudta magát.
Cori vadul megperdítette az Éhséget – mindössze egy pillanatnyi ideje
volt, mielőtt elszabadul és végigpusztítja a vidéket, elnyelve minden élő
energiáját. Morin Jay felé vetette Éhségét, hogy aztán visszapattanjon egy
olyan szilárd mentális pajzsról, amilyet Cori korábban elképzelni sem
tudott.
Nem maradt ideje. A lány legjobb képességei szerint védelembe
helyezte magát. Azután visszahívta az Éhséget.
Fény. Vakító, ezerszínű, minden sejtjét felperzselő fény. Elméje
sikoltva, dühöngve, a gyűlölet agóniájában hullott ezer darabra.
Évezredek fájdalma egyetlen pillanatba sűrítve, a fény vakító hullámaiban
– amíg a Földanya meg nem szánta és mindent elsöprő sötétséget, áldott,
üres sötétséget nem borított reá.
Az ég… gyöngyházfényű, szürkéskék volt, mint a nyári reggelek,
mikor még nem tudható, tiszta vagy felhős lesz-e a nap. Suttogás…
falevelek? Emberek? – talán maguk a sziklák és kavicsok beszéltek hozzá.
Amikor kiegyenesedett, hogy jobban hallja, a hangok elhalkultak.
Rádöbbent, hogy mezítelenül fekszik a hátán. De hol? Megtapogatta
maga mellett a földet. Valami keményet érzett, mint a kő, vagy tömör
agyag, de miért nem tudja megkülönböztetni? Megtapogatta mezítelen
csípőjét, hasát: kemény, túl sima, túl kemény és hideg. Rémülten nyikkant
fel.
– Látom, felébredtél. Légy üdvözölve! – mondta… de kicsoda? Cori
megfordult és egy pillanatra egy óriási, pikkelyes… á nem, ez egy ember
volt, széles vállú, a mellén összefonta borzasztóan fehér kezét, kissé
hegyes arcán mosoly. Álla sima, orra keskeny, megdöbbentően kerek
szemei szeretetre méltóak. Vállára hullott hullámos, szőke haja. Ő is
meztelen volt, a sarkán guggolt, térdei takarták a nemi szervét (vörös,
faltörő kos…?)
– Hová lettek a láncaid? – kérdezte Cori szárazon.
A férfi egy mordulással – vagy fojtott kacajjal? – válaszolt.
– Itt vannak, amerre csak nézel. – A lány bután nézett körül, majd
megpróbált felállni. Visszazuhant – hihetetlenül gyenge volt.
– Pihenj! – mondta a férfi. – Messze jártál és aludtál, nagyon sokáig.
– Hol a pokolban vagyok?
– Sehol.
– Úgy hangzik, mint egy név.
– Miért ne? Ez is olyan jó, mint bármely más.
– De hol van ez a sehol?
A férfi összevont szemöldökkel ült vissza, lábait keresztbe vetette. Cori
megkönnyebbülte nyugtázta, hogy a nemi szerve normális méretű és
színű.
– Azt hittem, ezt a helyet számomra készítették – mondta a férfi. – A
börtönöm. De most, hogy te is felbukkantál, már nem vagyok ebben
biztos. Lehet, hogy erre a helyre azok kerülnek, akik máshova nem
juthatnak. Nem élők és nem holtak.
Cori elvigyorodott, mert egy régi vicc jutott az eszébe.
– Mindenkinek tartoznia kell valahova. – Eszébe jutott a pajzs, melyet
egy pillanattal korábban vont fel, mielőtt tulajdon Éhsége elemésztette
volna. Ha a teste nem élte túl, de mégsem halt meg, valaminek csak
történnie kellett vele?
– Valóban itt vagyok? – kérdezte – Úgy értem, ez a testem itt? A
pokolba is, tudod, hogy értem!
– És ez az én testem? – vont vállat a férfi. – Fogalmam sincs. Nincs
szükségem alvásra, vagy ételre.
– De ha a testem odaát fekszik…
– Akárhol is van a tested, odaát biztosan nincs – biccentett felfelé a
férfi, mintha a valós világ valahol felettük lenne.
– Honnan tudod?
– Megnéztem. – Amikor a lány rábámult, hozzátette: – Az
alakmásommal.
– Nem tudom, miről beszélsz.
– A ronda zöld sárkány. Emlékszel?
– Ó, persze. Nézd, igazán sajnálom.
 – Nem ártottál senkinek. Magadat leszámítva. Hidd el, itt leragadni
éppen elég bűnhődés egy egész élet bűneiért.
Cori a férfi arcát fürkészte, a mosolyt, melyben keserűség bujkált.
– Ki vagy te? – kérdezte.
– Nem jöttél még rá? – A mosoly kiszélesedett. – Én vagyok az igazi
Morin Jay.
Fokozatosan összerakták a történet részleteit. Morin Jay valóban
kereskedő volt, legalábbis apja haláláig kereskedőnek tanult. Valóban
megvette a tengerre néző házat és apja ügynökein keresztül intézve az
adásvételt, úgyhogy Soraiban senki nem ismerte személyesen.
Annyira szerette volna látni új szerzeményét, hogy előre lovagolt, még
mielőtt a Sorai-béli szolgák nekiláttak volna a takarításnak. A közeli
romváros azonnal lenyűgözte, úgyhogy új házába csak aludni járt, később
pedig már az ősi kövek között töltötte az éjszakát. Vajon a démon, vagy a
puszta kíváncsiság vette rá, máig sem tudja, de egyre több figyelmet
szentelt a kútnak, amelynek mélyén a tűszúrásnyi fénypont ragyogott.
Akárcsak Cori, ő is elgyengült már a kék kő-korlát megmászásától is; de a
lánnyal ellentétben ez nem tartotta vissza, hogy újra, meg újra benézzen a
kútba. Aztán a fény odalent felfénylett, és reá vetette magát. Hatalmas
erőfeszítéssel próbált szabadulni – és kudarcot vallott. Dübörgést hallott,
mely lehetett volna akár nevetés is, ha embertől származik. Egy pillanat
múlva valahogy megváltozott, hatalmas lett, de ritka, mint a füst. Aztán ez
az érzés is eltűnt és hirtelen itt, a Seholban találta magát.
A démon azt remélhette, hogy átveszi Morin Jay helyét, de csalódnia
kellett. Noha távolról sem volt varázsló, Morin megtanulta irányítani az
akaratát, és egy végtelenségnek tűnő idő után megpillanthatta vagy
érzékelhette a „külvilágot”. Először csak egy pillanatra, majd az egész
összeomlott. De ez már elég volt, hogy láthassa, miként élvezi a démon a
tőle rabolt szabadságát. Morin ezután gyűlöletét felhasználva újra
fókuszálta akaratát egy olyan gyűlöletté, amelyet sosem hitt volna
magáról.
Azután hirtelen, egy napon kiszabadult, megízlelhette a levegőt és
megérinthette az élő anyaföldet. Egy pillanat múlva az ujjongást rémület
váltotta fel, amikor rádöbbent, hogy gyűlölete miféle szörnyetegformát
öltött.
– Nem gondolod, hogy ez volt Morin, mármint a démon, valódi
formája? – kérdezte Cori
– És helyet cseréltünk volna? Nem tudom. Nem gondolom, hogy annak
a lénynek lett volna valaha formája, legalábbis semmi valós, ami nem
illúzió. Talán csak nyers, zabolátlan energiaként létezett. Tudod, mit
értenek a mágusok a Minták Megtörésén?
A lány bólintott.
 – Valaki egyszer, meglehetős erőfeszítéssel bebörtönözhette ebbe a
kútba ezt világunkba áttörő lényt, azt remélve, hogy egyetlen
szerencsétlen bolond sem akarja majd kiszabadítani.
Cori nem figyelt a férfi keserűségére – tudásra volt szüksége.
– Akkor hát honnan jött a sárkány?
– Attól tartok a szörnyeteg én magam voltam – Morin félrenézett –,
azzá váltam, ilyenné tett a rettegés és a gyűlölet. Igen szemléletes
megjelenítés.
– De nem tudhatod biztosan. – Megragadta a férfi kezét, belezavarodva
az álomszerű érzésbe, hogy mindketten léteztek, és nem léteztek
egyszerre. – Lehet, hogy a démon formálta ezt az alakot azért, hogy
visszatántorítson, ha egyszer megpróbálnál kitörni. Hogy feladd az
egészet.
– Ha ezért tette volna, rajtavesztett – gyenge mosoly derengett fel a
kétségbeesett férfi arcán.
Morin először csak egy pár pillanatig maradt odakint, majd
visszavetette a megdöbbenés sokkja. De a ritka sikerek fokozatosan
megerősítették. Újra, meg újra megpróbálta. Nem sejtette, hogy a démon
miért nem akarta (vagy valószínűleg nem tudta) megölni, de csekélyke
hatalmát ettől fogva arra használta, hogy elpusztítsa a „kereskedő”
vagyonát.
A démon így aztán egy fejvadászt fogadott, remélve, hogy egyszer s
mindenkorra megszabadulhat Morin Jaytól. De nem akármilyen
fejvadászt. Egy túl tapasztalt esetleg rádöbbenhet a kövér kereskedő álcája
mögött lapuló gonosz hatalomra. Nem, alaposan körül kellett néznie, amíg
megtalálta a számára szükséges céhbelit; egy buta, arrogáns lányt.
Amikor Cori befejezte a történetét, a végtelen, tompa szürkeségbe
bámult, ahol a sík „föld” egyesült a seszínű éggel.
– Mire gondolsz? – kérdezte Morin.
– Arra, miféle randa béka lesz az alakmásom, ha innen kiszabadul –
mondta a lány.
Morin Jay nevetett.
A különös nemlét soha nem változott, mindig a hold és nap nélküli
tompa fény, ugyanaz a barna, sík talaj, amelyet nem is érzett igazán az
ember, még akkor sem, ha rajta tapodott. Sétáltak, sokszor órákig –
legalábbis úgy tűnt – de soha nem fáradtak el és soha semmi nem
változott. Cori egyszer megpróbálta megtanítani a férfit az „akarattalan
ösvényre”. De amikor kiürítette magát, és akaratától megszabadulva
lábába akarta engedni a Földanya erejét, semmi nem jött. Olyan végtelen
semmi, hogy csak állt, bénultan, reszketve, míg Morin Jay át nem ölelte,
megütögetve hideg, márványsima testét.
 Először harcoltak. Cori ki akart szabadulni, az akarattal, a gyűlölettel
akárhogyan. Morin Jay nem akart egyedül maradni. Próbálta
megmagyarázni a lánynak, hogy a teste biztonságban van – valószínűleg –
és amikor felébred, visszajut – valószínűleg. Kiabált vele és önző kis
gyilkos szajhának nevezte. Cori zokogott, elfúló mondatokban próbálta
leírni végtelen magányát. Arra gondolt, hogy mennyire magányos volt
egész életében… ahogyan csak egy céhbeli fejvadász érezheti át a
magányt.
– Nem maradhatok itt. Nem bírom ki itt! – Amikor eszébe ötlött, hogy
Morin Jay évek óta egyedül bírta ki mindezt, elhallgatott.
Visszasétált hozzá és sosem beszélt többet a távozásról.
A hideg hozta őket közelebb egymáshoz. Nem a levegőből jött –, az
mindig közömbösen meleg volt – hanem belülről, a „testük” hideg
mélységeiből. Egymáshoz bújtak, harcoltak a melegért. Dörzsölték és
szorították egymást és Corinak hirtelen eszébe jutott, ahogyan tucatnyi
évvel ezelőtt… Rann csókolgatta a mellét, a hasát.
– Nem – mondta hirtelen –, ezt nem lehet.
Megpróbálta elszakítani magát, de nem elég erősen, hiszen Morin
továbbra is fogva tartotta és suttogott.
– Minden rendben lesz, higgy nekem!
– Semmi sincs rendben – zokogott a lány. – Te átkozott őrült! Nem
értheted! Céhbeli fejvadász vagyok!
– De itt nem.
– Itt és mindenhol! Fogalmad sincs, hogy ez mit jelent!
– Itt nem. Itt nem számít.
Cori a férfira bámult és érkezése óta először – ó nem, évek óta először!
– feltört benne a forróság. A forróság megnyitotta belső, rejtett valóját, és
Cori zokogott a rettegéstől és a gyönyörtől, a végtelen magányosság
emlékétől, amely szertefoszlott, amikor Morin Jay beléhatolt.
Évekkel később Cori makacsul próbálkozott, mint egy eszelős
alkimista, aki újabb meg újabb receptet kavargat. Megpróbálta kiszámolni
mennyi időt tölthettek az időtlen térben, hány napja vannak az éjszaka
nélküli világban. A „hosszú ideje” kifejezés valahogy túl rövidnek tűnt.
Szeretkezéseik különösek, csodálatosak, de mindig kielégületlenek
voltak. Testük csaknem egymásba olvadt, de a szokásos értelemben sosem
érték el a csúcsot. Gyakran csak feküdtek egymás karjában, a külvilágbéli
életükről beszélgettek, miközben kezük saját útját járta a másik testén. Jay
mesélt neki a tanulmányairól, a gyermekkoráról, amelyet egy akkora
házban töltött, ahol mindig rettegett, hogy egyszer elvész, és senki sem
talál majd rá. Cori szintén beszélt a gyermekkoráról, néha a
fejvadászévekről is, arról, hogyan néztek rá az emberek, vagy hogyan
hagyták el a szobát, ha céhbeli ruhájában megjelent. De soha nem beszélt
neki a pillanatról, mely örökre meghatározta két fiatal sorsát arról a
napról, amikor Rannal volt azon a füves domboldalon.
Beszélgettek és szeretkeztek, buta játékokat játszottak és szeretkeztek,
és amikor Jay azokról a dolgokról beszélt, ami odakint nem adatott meg
neki, Cori megcsókolta vagy tréfálkozni, esetleg birkózni kezdett. Egyik
„napon” azonban, különös szenvedélyük kellős közepén Cori egy
pillanatra elveszítette a férfi testének álomszerű érzését is. Egy pillanatra
mintha egyedül feküdt volna a hátán, egy felhős ég alatt és meleg szellő
cirógatta az arcát. Aztán minden visszazökkent megint, és a lány csak
feküdt, rettegve és megmerevedve Jay karjaiban, aki nem győzte faggatni,
mi történt. Cori megpróbálta elhallgatni, megpróbált kitalálni valamit.
Amikor végül bevallotta, a férfi csak sóhajtott és elsétált.
– Haragszol? – kérdezte a lány. Már kezdettől fogva tartott tőle, hogy a
férfi odébbáll, mert megunja vagy megundorodik tőle.
– Haragszom-e? – fordult felé a férfi gyötrődő arccal. – Ó, Cori!
Ismét átölelték egymást, megpróbáltak egyetlen teremtménnyé válni,
amely erősebb, mint a környező üresség.
– Cori kedves, hát nem érted? – csóválta a fejét Morin. – Te hagysz el
engem. És olyan átkozottul féltékeny vagyok!
– Nem – vágott közbe a lány –, ez nem igaz. Soha nem hagylak el. – De
amikor a férfi átölelte, suttogásszerű hangokat hallott, szélborzolta
fűszálak, távoli hullámok zaját.
A következő szeretkezésüknél megismétlődött, ezúttal éppen elég
sokáig, hogy Cori körülpillanthasson odakint. Ezután soha nem
szeretkeztek, és csak véletlenszerűen érintették egymást, mintha
elviselhetetlenné vált volna a másik közelsége.
Mindaz, ami korábban örömet szerzett – Jay történetei, Cori
akrobatamutatványai, vagy önmagát kigúnyoló tréfái –, most mindez
zavarba hozta őket, mintha egy távoli hangot hallottak volna: „Ez minden,
amit az utolsó közös perceitekben csinálhattok?”
Amikor pedig megtörtént, olyan egyszerűnek tűnt. Morin éppen az
apjáról mesélt valamit – Cori sokáig próbálta felidézni, mit is akart
mondani, de egyetlen szóra sem emlékezett. Ahogy nézte a férfit, a hangja
elhalkult, mint amikor a gyerekek játszanak, csak tátogva, hogy elhitessék
a másikkal, megsüketült. Cori ekkor már madarak hangját hallotta és a
nyári szellő halk susogását. Morin bizonyára látta a lány arckifejezését
(hová lett a fejvadász hűvös közönye?), mivel egy pillanatra leesett az
álla, majd összezárta a száját. A lány a férfi nevét kiáltotta, nem tudva,
hallja-e még, és Morin után nyúlt.
 Későn. A madarak egyre hangosabban daloltak, megtöltve egész
elméjét. Fény szúrt a szemébe.
Aztán hirtelen ott feküdt, dehogyis, görnyedt, mint egy vajúdó anya, a
sziklás dombtetőn. Teste elképesztően nehéz és forró volt, mégis
verejtékben fürdött. Abbahagyta a reszketést. A fejvadászok
izomkontrollja automatikusan visszatért és Cori gyűlölte az érzést. Lassan
feltérdelt a vakító napfényben.
„Jay” – mondta és megfordult, hogy legalább a fölé tornyosuló sárkányt
megpillantsa. Tudta, hogy nem lesz ott. Ismét érezte a gátat a Föld
mélyén, de ez volt minden.
Aztán megérzett valami mást is: erőt, kíméletlen erőt, mint az erdőtűz,
amely valahogy mégis bizonytalannak tűnt, vagy mintha olyan ősi
törvények szabályoznák hatalmát, amit Cori fel sem foghatott. Akármi is
győzte le az ellenséget, Cori hálás volt neki. Időre volt szüksége az
erőgyűjtéshez, egy terv kovácsolásához. Mert mióta Coriia visszatért,
egyetlen dologra vágyott csupán. Bosszúra. Jayért, magáért, a céhért.
Évek óta a céh volt a családja, a népe – egyetlen démon sem csinálhat
bolondot belőle!
Nem mert szemtől szemben kiállni a lénnyel. Legalábbis, amíg nem
ismeri valódi hatalmát, amíg ő maga ilyen gyenge, így aztán futott, olyan
messzire a dombtól és a tengertől, amilyen messzire csak vitte az Ösvény.
A meleg szellő elsodorta könnyeit.
A házában, amelynek ablakait, ajtóit és alapköveit megfelelő óvórúnák
védték (legalábbis Cori reményei szerint), a fejvadász tökéletes
nyugalomban ült a szoba közepén, ahol először ajánlotta fel a szolgálatait
a dolognak, amely elorozta Morin Jay nevét. Eltűntek a festmények és a
párnák, az ablakokat fekete szövet borította. Cori félig hunyt szemmel ült
a vésett korong, a céh jelvénye előtt. Dühösen próbálta elűzni a tolakodó
gondolatokat, amíg eszébe nem jutott, hogy nemcsak a kiüresedésre, de a
nyugalomra is szüksége van. Engedte, hogy megközelítsék a gondolatok,
aztán elsodródjanak és mindvégig küzdött az érzéssel, hogy elárulja
Morin Jayt azzal, hogy elereszti a tőle kapott emlékeket. A gondolatok
távoli madarakként suhantak tova.
A félhomályos szobában elmélyült a sötétség. Beborította a lányt, mint
a füst, majd mint valami sűrű massza. Csaknem megrémült, ám Cori
rádöbbent, hogy ez most más, így aztán eleresztette a félelmét is amint
átölelte a Sötétséget. Végül aztán nem maradt semmi, gondolatok sem, a
szoba sem, az emlékek sem – még a teste sem, csak a Sötétség, amely
betöltötte egész valóját.
A sötétségben pedig fénysugár született, gyorsan növekvő, egyre
ragyogóbb vörös pont, amely fokozatosan alakot öltött – Cori Jelének
alakját – amely a nyakáról szökkent a feketeségbe, ragyogva, mint egy
újszülött csillag.
 Fivérei és nővérei látták valamennyien, a céhtermekben, az
otthonokban és az erdőkben, a tavernákban és a piacokon. Felrázta őket és
megzavarta étkezésüket… feledtette velük még a szerződéses vadászatot
is. Akármerre is jártak, valamennyien kerestek maguknak egy helyet, ahol
szabaddá tehették nyakukat. Együtt horgadt fel bennük az Éhség. A
fellángolás csúcspontján előre taszították, mint csípejüket a gyönyör felé
nyomakodó szerelmesek, előre taszították Éhségüket Cori örvénylő
spirálkeresztje felé.
A lány megtántorodott a reá zúduló hatalomtól. Valahogy mégis átvette
felette az uralmat, majd a gyönyör és gyűlölet kiáltásával a Sorai
dombtetőn emelkedő ház felé hajította.
Cori sosem tudta meg, miféle erők védték a démont. Egy pillanatnyi
ellenállást tapasztalt csupán, majd a céh egyesült Éhsége úgy söpörte el a
házat és bitorlóját, mint hurrikán a méhkast.
Amikor a vihar elérte a szörny ősi lakhelyét, valami Coriban is
fellángolt. Extázis. A felszabadult gyönyör hullámai dübörögtek a
testében, amelyeket saját éhes teste, és valamennyi férfi és nő táplált,
mindenki, akit összekötött a láthatatlan kötelék, amelyet nem érthet meg
más, csak a fejvadászok. Senki más.
Cori megpróbált Jay emlékébe kapaszkodni, az együtt töltött
pillanatokba és elöntötte a szégyen, amikor arra gondolt, milyen keveset
adtak egymásnak. Aztán minden elsodort az extázis óceánja.
Cori tudta hogy a férfi az, amint meghallotta a kopogást. Lassan letette
az ecsetet és a festékes tégelyt, és végigsétált az üres házon az ajtóig.
Cori! – kiáltotta a férfi kitárt karokkal, melyek ügyetlenül lehullottak a
lány közönyét látva.
– Gondoltam, hogy rám találsz majd – mondta a lány, de nem hívta
beljebb.
– Sokat kutattam utánad – nevetett a férfi, tréfával próbálva elütni a
dolgot. – Minden céhtermetek holléte hétpecsétes titok, vagy valami
ilyesmi?
A férfi egyszerű sárga selyemruhát viselt. Az élénk színek
megerősítették a kereskedő lassan visszatérő, természetes bőrszínét, és
Cori ökölbe szorította kezét, nehogy megérintse az arcát, csak hogy még
egyszer érezhesse a testét a testén…
– Be sem engedsz? – kérdezte Morin. – Sosem láttam még egy
fejvadász házát.
– Nincs itt semmi látnivaló. Jay, sajnálom, hogy ennyi utat tettél meg,
de nincs itt sem mi a számodra. Hidd el.
– Semmi? Ezért az egész útért? Cori kedves, miről beszélsz? Tudod,
hogy mire lennék képes érted. Senki más nem tudhatja nálad jobban.
 – Sajnálom.
– Sajnálod? Ó, istenem, Cori, mi van veled? Amikor visszatértem,
kerestelek. Azt hittem, ott vársz majd rám a dombon. De aztán azt
mondtam magamnak, Cori bizonyára holtnak hisz már, azt hiszi, kudarcot
vallottam. Egyetlen feladatom, mondtam magamnak, hogy megtaláljalak.
Aztán megint együtt leszünk. Igazán együtt. – A férfi közelebb lépett, de a
lány eltaszította. – Cori, szerelmem. Elfelejtettél valamit… valóban? Hadd
érintselek meg, hogy emlékezhess! Higgy nekem, minden emlék visszatér.
Kinyújtotta a karját, de Cori ellépett.
– Fejvadász vagyok, Jay. Orgyilkos. Nem érted? Ez az egyetlen
gyönyörűségem, az egyetlen szerelmem. Védtelen embereket mészárolni.
– Tudom, mi vagy – mondta a férfi –, hogy mi voltál. Újra, meg újra
átgondoltam. Nem érdekel, Cori, kedves. Majd… valahogy majd
megoldjuk.
– Most már eltűnnél végre? – kiáltott rá a lány. Attól félt, hogy a
könnyei elrontják az egészet, pedig oly sokszor elpróbálta magában.
– Nem. Nem hagyom, hogy elűzz! Ami köztünk volt, több volt puszta
időtöltésnél. Tudom, hogy több volt.
– Ami a Seholban történt, nem számít. Csak megóvtuk egymást, hogy
el ne veszítsük a józan eszünket. Ez miden.
– Szerelmesek voltunk, Cori.
– Semmik nem voltunk.
A férfi megrázta a fejét, mintha mondani akart volna valamit, de a
torkát könnyek fojtogatták. Aztán hirtelen megfordult, és lesétált az úton a
kis piacvárosba, egyenes háttal, egyenes, határozott léptekkel.
Cori becsukta az ajtót és reszketett. Visszajön-e? Valószínűleg. Jay nem
olyan, hogy csak úgy feladja. Remélte, hogy legközelebb könnyebb lesz,
de nem volt benne biztos. Ha meg tudná oldani az egészet, anélkül hogy
megbántaná a férfit!
– Jay – suttogta, és érezte a nevet egész bensőjében.
De amikor leült az öreg, zöld bőrhuzatú székbe és behunyta szemét,
már nem Morin Jayt látta, hanem Rannt, a csontos, vörös arcú fiút, aki
ígéretekkel, fantáziaképekkel és becézgetéssel terelgette őt, a tizenkét
éves lányt egy szelíd domboldal felé, nem messzire az apja farmjától. Cori
ezredszer is visszaemlékezett minden érintésre, önnön vágyának hirtelen
fellángolására. Aztán a lángokra, a fájdalom és rettegés kiáltásaira, Rann
döbbent arcára, amint ellökte magát a lánytestről, a szájára és szemére,
mielőtt elnyelték volna a lángok, és a lejtőn guruló testre, amely végül
megállt, mereven és elszenesedve. Amikor az utolsó lángnyelvek is
kihunytak, nem maradt más, csak füstölgő hús és csontok.
 Emlékezett, miként rohant vissza a faluba, emlékezett a tömegre, anyja
sikolyaira, emlékezett a fejvadászokra, akik keresztülsétáltak a tömegen,
amelynek őrjöngését megszelídítette a rettegés. Ettől fogva, mondták a
lánynak, felejts el mindenkit rajtunk kívül. Minden szerelmet rajtunk
kívül. Ami Rannal megtörtént, újra meg újra megtörténik bárkivel, aki
vággyal érinti meg a testedet. Ahogy erősödik, már nem is kell hozzá
szeretkezés, és meg fog történni évente egyszer, kétszer biztosan, és
elpusztítja az embereket, a vidéket, mindent elpusztít körülötted. Hacsak
nem tanítunk. Hacsak nem üríted ki magadból az Erőt, mielőtt teljesen
fellángol. Ereszd ki magadból, az egyetlen lehetséges módon.
– Nem! – kiáltotta –, nem fogok gyilkolni. Nem kényszeríthettek rá!
Gyilkolnod kell, mondták neki. Amikor az Éhség felhorgad, nem
harcolhatsz ellene. Csak az áldozatát választhatod meg.
– Hogyan dönthetek a gyilkolás mellett?
Hogyan dönthet így bárki?
– Mert így kell döntened. Nincs más válasz. Segítünk. Emlékezz,
Coriia! Most már hozzánk tartozol. A Vörös Céhhez.

Fordította: dr. Pálinkás Imre

„The Red Guild” ©1985 by Rachel Pollack
 Kurahasi Yumiko
A FEKETE MACSKA HÁZA
– Kölcsönöztem egy videót Kamiyától. Érdekesnek tűnik – mondta
Keiko férje, mire a nő megkérdezte, Kamiya úr újabb házi készítésű
pornójáról van-e szó. Kamiya, aki ugyanazon az egyetemen végzett, ahol
Keiko férje, csak pár évvel később, most egy tévétársaság producereként
dolgozott. Álnéven verseket is írt. Díjnyertes antológiája is jelent meg, ha
Keiko jól emlékezett „A fekete macska” címen. Minden egyes versben
szerepelt egy fekete macska, témájuk pedig egy titokzatos, láthatóan
romantikus kapcsolat volt egy Kamiyának tűnő fiatalember és a fekete
macska között, aki „nemes volt, mint egy prostituált, kacér, mint egy sötét
istennő”.
– Nem tudom, pornó-e, avagy sem, de a macskáról szól.
Keiko nem igen tudta elképzelni, hogy Kamiya a macskák életéről
készített volna dokumentumfilmet – nyilván „A fekete macska”-verseinek
megfilmesítéséről volt szó. Keiko ilyen filmeket kizárólag a férjével
együtt nézett késő este, amikor a gyerekek már aludtak. Valamilyen oknál
fogva zavarba jött, ha provokatív filmeket egyedül kellett nézni, elpirult
és felizgatta. Megkönnyebbülés volt férjét maga mellett tudni, akkor úgy
érezte, mintha filmeket vagy filmelőzeteseket nézett volna egy moziban a
közönség többi tagjával együtt.
A „Fekete macska” című videó első képsorain egy fehér falú ház tűnt
fel. A kamera ráközelített az egyik, a szürkület vagy talán a hajnal sápadt,
halvány fényébe olvadó falra. Aztán valami szénrajzszerűség kezdett
felsejleni, amiről az alaposabb vizsgálat kiderítette, hogy egy enyhén
vonagló fekete macskát ábrázol. Mintha csak a festék keretei közül
próbált volna kitörni valahogy. Erről Keikónak azonnal eszébe jutott Poe
fekete macskáról szóló novellája. Nem nagyon szerette azt a történetet,
mert kegyetlenül megöltek benne egy állatot.
– Ezt Poe-tól vették – mondta a férje, aki ugyanerre a következtetésre
jutott.
Nem tudták levenni a szemüket a falon rángatózó, vonagló macskáról.
Nem sokkal később a körvonalakat feketeség töltötte ki, és egy
koromfekete lény született – aztán hirtelen egy arányló szempár villant
fel. Ezzel szinte egy időben egy valódi fekete macska mászott elő a falból,
és jött előre. Omegává görbítette hátát, majd kinyújtózott.
Keiko elragadtatottan sóhajtott. Ha rajz lenne, milyen elbűvölő is lenne
az az ív.
– Csábítóbb, mint egy nő sziluettje.
– Nem lehet, hogy nő macska alakjában?
 – Pont úgy mozog, mint egy nő, aki épp most kelt fel az ágyból.
Ez igaz volt. Valami határozottan emlékeztetett a macskában egy nőre,
aki még kábultan az álomtól, fésületlenül járkál fel-alá a szobában. Volt
egy tetőablak az ablakkal átellenben, egy ágy, egy fésülködőasztal három
tükörrel, és egy fiókos szekrény, amelyeket a macska úgy használt, mintha
csak a saját bútorai lettek volna. Keikónak csak ekkor tűnt fel, hogy
csodálatos módon a macska elég nagy volt hozzá, hogy úgy bánjon a
bútorokkal, mint bármelyik ember – nem derült ki, a bútorok voltak-e
kicsik, vagy a macska nagy. Keiko biztosra vette, hogy a macska nőtt meg
akkorára, mint egy ember. – Ez mégiscsak egy macskabőrbe bújt nő lehet
– bólintott a férje.
A fekete macskába oltott nő leült a fésülködőasztalhoz, fénylő, szőrös
hátát fordította a kamera felé. Felemelte a mellső mancsait – vagy a kezeit
–, és gyémántot formált a tarkója mögött, mintha csak fésülködéshez
készülődne. Aztán sorba rakta a kozmetikumokat az asztalon, és
sminkelni kezdte magát. Hogyan lehet kisminkelni egy macska arcát?
Keikót kezdte érdekelni a dolog. Van egy macskának ajka, amire rúzst
lehet kenni? Miközben ezen gondolkodott, a macska kivett egy
halványlila köntöst a fiókos szekrényből, felvette, majd két lábon járva
kisétált a szobából.
A következő jelenetben a macskanő egy asztalnál ült és reggelizett.
Keikót már egyáltalán nem lepte volna meg, ha omlettet eszik késsel-
villával, és tejeskávét iszik hozzá – sőt, egy pillanattal később azt vette
észre, hogy pontosan ezt teszi. Még ennél is természetesebbnek találta,
hogy a férje vagy a szeretője is ott reggelizik az asztal túloldalán – bár
meglepetten, vagyis inkább kissé zavartan látta, hogy az illető ember.
A férfi háttal ült a kamerának, úgyhogy a néző nem láthatta, mennyi
idős, vagy hogyan néz ki. A macskanő szemben ült vele. Tény, hogy
egyes macskák csinosabbak más macskáknál. Keiko, aki gyermekkora óta
imádta a macskákat, korán kialakította elképzeléseit, hogyan is néz ki egy
ideális példány. Ennek a macskának olyan tökéletes volt az arca, mintha
csak szándékosan kopírozták volna rá az ideális vonásokat. Különösen
azok az arányló szemek az árnyalatnyi zölddel: egyetlen női szempár sem
lehetett ilyen szép. Keiko férje is felsóhajtott. A nő öntudatlanul is
összerezzent, amikor a macska rámosolygott a férfire. A titokzatos mosoly
felébresztette a nézőben a vágyat, hogy eleméssze annak a macskának a
tüze.
Aztán a férfi eltűnt – talán munkába ment. Ezt a macska
mindennapjainak bemutatása követte. Most négy lábon járt, felugrott az
ablakpárkányra, felmászott a magnóliára a kertben, és összegömbölyödött,
hogy szunyókáljon egy kicsit. Valami úton-módon a fekete macska ismét
normális méretűvé zsugorodott.
Amikor eljött az éjszaka, a macska megint megnőtt, és ha Keiko
számított is a következő jelenetre, amit látott, az a legvadabb elképzeléseit
is felülmúlta: szeretkezés földöntúli bájjal. Nem mintha a fekete macska
emberré vált volna, de macskatestével és macskaarcával úgy ölelte és
szerette a férfit, mint bármely más nő. Keiko sosem gondolta volna, hogy
egy macska lábai ilyen hajlékonysággal képesek ölelni valakinek a testét.
Érdes nyelve is kitűnőnek bizonyult e tekintetben. A férfi a macska szőrét
simogatta. Mint minden macska, ez is láthatólag élvezte, ha a torkát
simogatták. A dorombolás elvegyült a dallal, amit egy különös női hang
énekelt a háttérben. Mintha valami kortárs zeneszerző műve lett volna, aki
a szoprán énekhangot alkalmazta hangszerként, de úgy, hogy abba a
hallgató majd beleőrült. Mintha a macskanő suttogott volna erotikusán,
miközben fekete, ívelt háta egyre emelkedett és süllyedt.
A férfi egy pillanatra sem fordult a kamera felé. A pár a hagyományos
pozícióban kezdte a szeretkezést, majd újabb és újabb testhelyzetet
kerestek maguknak. Végül felvették az állati pozíciót. Mintha nem is
egyszerű behatolás lett volna, mintha a férfi testének egy darabja
beleolvadt volna a macska testének koromsötétjébe. A fájdalom vagy a
gyönyör okozta hosszú sikoltás tört fel, amikor a hajnal fénye hirtelen
betöltötte a képernyőt.
– Kíváncsi lennék, milyen technikával vette ezt föl – szólalt meg Keiko
férje az izgatottságtól remegő hangon. A nő képzeletét is betöltötték az
imént látott képek. Ebben a helyzetben mi mást tehettek volna, hogy
megpróbálták utánozni a látottakat. Keiko megkísérelt olyan csábos lenni,
mint a macska, azt képzelte, hogy ő maga is egy fehér macska, miközben
a szoprán énekhang ritmusára mozog. – A fehér macska sem rossz –
mondta később a férje.

Valami különös oknál fogva sem Keiko, sem a férje nem vágyott még
egyszer végignézni a Fekete macskát. Vissza akarták juttatni a kazettát
Kamiyának az első adandó alkalommal, de soha többé nem hallottak
felőle. Keiko férje felhívta a tévétársaságot, ahol azt mondták neki,
Kamiya szabadságot vett ki, mondván, külföldre utazik, aztán nyoma
veszett.
– A felesége otthon van?
– Azt mondták, nős és négy gyereke van. Ikerfiúk és ikerlányok.
– Aggódom. Mi lenne, ha meglátogatnánk őket valamelyik nap? –
javasolta Keiko. Nem igazán fűlött hozzá a foga, hogy egyedül menjen –
valami azt súgta neki, hogy borzalmas dolgok történhettek.

Egy vasárnap délután, mielőtt a hűvös időjárás még esélyt adott volna a
cseresznyevirágoknak, a házaspár ellátogatott Kamiya otthonába. A ház,
amit kerestek, spanyol stílusban épült elegáns fehér falakkal. Sötétvörös
japán birsalmafák és egy hatalmas magnólia virágoztak a kertben.
– Ez ugyanaz a magnólia, mint amelyik a filmben volt.
– És a ház is pontosan ugyanolyan, mint ott.
– Úgy tűnik, nincs itthon senki.
Amikor belökték a fa kertkaput, macskanyávogást hallottak a fejük
fölül. A fekete foltokról a magnólia koronájában kiderült, hogy öt fekete
macska. Mintha csak a vendégeket üdvözölték volna, mind az öten
leugrottak a fáról, és sorban leültek a fehér kerti padra. A legnagyobb
fekete macska arca ismerősnek tűnt: kétségtelenül ő szeretkezett a videón
a férfivel, ő volt a fekete macskanő. Keiko meg volt róla győződve, hogy
a macska partnere nem volt más, mint Kamiya – hogy ez a mutatós fekete
macska a felesége, a másik négy pedig a gyerekei.
– Hol a férje?
Az anyamacska nem válaszolt, hátat fordított, felugrott az
ablakpárkányra, majd kicsinyeivel együtt eltűnt a ház belsejében.
Amennyire Keiko és férje beláttak az ablakon, a ház nem látszott
lakatlannak. Nem úgy tűnt, mintha a ház ura magára hagyta volna
otthonát. Azért mégiscsak volt benne valami szokatlan. Csak a képzelete
játszott Keikóval, vagy valóban hal és vér szagai érezte? Valamiét, amit a
macskák ettek?
A férje bemászott az ablakon, és megállapította, hogy valóban senki
sincsen otthon. Ideje volt indulni. Ahogy sétáltak vissza a kertkapu felé,
és még egyszer visszapillantottak a válluk fölött, Keiko egy női hangot
vélt hallani a házból.
– Annyira megijedtem. Honnan kerülhettek ezek elő?
– Hallottál valamit, Keiko?
– Nem, nem igazán.

Fordította: Kamper Gergely

„The House of the Black Cat” © 1998 by Kurahashi Yumiko
 TARTALOM
Connie Willis MÉG A KIRÁLYNŐ IS
Damon Knight EGY, KETTŐ, HÁROM…
Somogyi György QUETZALCOATL
Zoran Živković A CSILLAGÁSZ
I.
II.
Lisa Goldstein A FANTAZMA
Jane Yolen HARCOS SZÜLETIK
Rachel Pollack A VÖRÖS CÉH
Kurahasi Yumiko A FEKETE MACSKA HÁZA
 Table of Contents
Connie Willis MÉG A KIRÁLYNŐ IS
Damon Knight EGY, KETTŐ, HÁROM…
Somogyi György QUETZALCOATL
Zoran Živković A CSILLAGÁSZ
I.
II.
Lisa Goldstein A FANTAZMA
Jane Yolen HARCOS SZÜLETIK
Rachel Pollack A VÖRÖS CÉH
Kurahasi Yumiko A FEKETE MACSKA HÁZA