A belső kritikus elhallgattata sa – Vezetők pa ncelban

Hétéves korunkra készen van az „alapprogramunk”, van egy első tudásunk arról, hogy kik vagyunk, és milyen
a világ. Ezt egy evolúciós „trükk” segítségével szívjuk gyorsan magunkba: megváltozott tudatállapotban va-
gyunk életünk korai éveiben. Az így magunkba szívott értékrend egy része segít nekünk a további életünk-
ben, más része viszont nagyon is gátolhat. A kérdés az, hogyan szabaduljunk meg ettől a résztől.

Gyerekkori önmagunkra jellemzően úgy gondolunk, mint jelenlegi önmagunk kicsinyített mására. Ám ez renge-
teg szempontból nem igaz. Az egyik legfontosabb különbség mai és kisgyermekkori énünk között, hogy 2–7
éves korunk között úgynevezett transzállapotban vagyunk. Agyunk a felnőttkori mindennapjainkban használt
béta-frekvencia helyett théta- és alfa-frekvencián működik. Ez egy ébrenlét és álom hátárán lévő, ábrándozó
állapotot jelent, amelyben a valóság nem válik el élesen a képzelt világtól. Ez egy szuperhatékony tanulási álla-
pot: átlagban 1,3 említés alapján rögzítjük az információkat, amelyekkel találkozunk. Minden, ami körülöttünk
történik, azonnal bekerül az „ilyen a világ” dobozunkba, legyen szó örömről vagy traumáról. És szüleink nap
mint nap megpróbálják elérni szóval és tettel, hogy mi úgy viselkedjünk, ahogyan azt ők helyesnek érzik, és ab-
ban higgyünk, amiben ők.

Ez az összetett folyamat azzal jár, hogy olyan dolgokat is rögzítünk, amelyek nem minket építenek, hanem a
szüleinket segítik abban, hogy könnyebben irányítsanak minket. Ezek pedig sokszor negatív hiedelmek, tanítá-
sok, amelyek alapsémaként beépülnek az életünkbe, és nem tudunk később sem másképp gondolkozni ezekről.
Példák: „a felnőtt minden esetben jobban tudja, hogy mire van szüksége a gyerekeknek” vagy „inkább hálásnak
kellene lenned a büntetésért, mert ez csakis a te javadat szolgálja”, esetleg: „ne sírj, a fiúk nem sírnak” kijelen-
tések.

Generációk terheit cipeljük

Az igazán emberellenes 20. század minden európai családban bőkezűen osztotta a traumákat, amelyeket a 60-
as, 70-es és 80-as években felnevelt férfiak és nők rendre megörököltek. Ez ellen védekezve a háborús generá-
ció gyermekei a szocializmusban megtanulták elrejteni az érzéseiket, és súlyos páncélok mögé bújtak. Ugyanak-
kor a kapitalizmus sokszor piaci alapon kívánja meg tőlünk, hogy elrejtsük érzelmeinket.

Így érkezünk el a mához. Egyre több vezető érti meg, hogy a régi páncélt valahogy le kellene tennie, és vállalnia
kellene sebezhetőségét, ha valódi kapcsolatokat szeretne kialakítani másokkal. Ugyanis ez a hosszú és boldog
élet egyik feltétele. Ideje hát megtörni az évtizedek óta tartó szülői hipnózist. Az igazi szabadság ott kezdődik,
amikor végre vállaljuk a felelősséget magunkért.

Az elmúlt két évben több mint 500 órában foglalkoztam coachként olyan vezetőkkel, művészekkel, szülőkkel és
házastársakkal, akik vállalni akarják a felelősséget az életükért, és jó kapcsolatba akarnak kerülni végre önma-
gukkal, mert csak így lehetnek jóban másokkal és a világgal. Enélkül nem megy.

Delegálás és a szüleink

Amikor Jánossal, egy vezérigazgató kliensemmel először leülünk, a célunk az, hogy megfelelő vezetői célokat
állítsunk fel számára. Úgy érzi, hogy jóval többet hozhatna ki csapatából, így azokat az akadályokat keressük,
amelyek meghiúsítják ezt a célt. Az esete ismerős lehet: nehezen delegálja szuper ötleteinek a megvalósítását,
így neki is túl sok marad, és a kollegák is nehezen tudnak bizonyítani. Hamar kiderül, hogy e belső akadályok
kisgyermekkorban gyökereznek. Azért, hogy túlélje gyerekkorának érzelmi traumáját, az elfogadó anyai szere-
tet hiányát, János saját valóságszűrőt fejlesztett ki. Ez a szűrő nem engedi át a mindennapok valóságát, csak
egyfajta módon láttatja önmagát és a világot: semmi sem elég. Ez a NEM ELÉG szűrő egyben azt is meggátolja,
hogy János észrevegye az eredeti traumát. Üléseinken ezért ugyanazokat a gyermekkori kreatív kapacitásainkat
használjuk, amelyeket egykor használtunk, amikor felépítettük belső világunkat. Így tudjuk felülírni a régi, nega-
tív hiedelmeket.

De mi hasznunk származhat az eredeti trauma feltárásából? Nagyon is sok, ugyanis minden trauma magában
hordozza a feloldást is. A trauma magját a sebezhetőség adja: ha sikerül megismernünk és kapcsolatba lépnünk
legbelsőbb traumáinkkal, teljesebb egésszé válhatunk.

Relaxációval a szabadságba

Minden nagy művész és élsportoló tudja, hogy a relaxáció kiemelkedően fontos a kimagaslóan kreatív teljesít-
ményhez – ugyanúgy, ahogy a görcsös izmok ellazítása a kulcs az elengedéshez. Relaxált transzállapotban,
amelybe ülésünk során János eljut, kapcsolatba tud lépni a benne élő állandó kritikus hangjával, aki szülei he-
lyett is dorgálja őt a hétköznapokban, és emlékezteti arra, hogy a teljesítménye nem elég. Állandó jelenléte
arra sarkall, hogy mindig jobban és többet próbáljunk meg teljesíteni abban a reményben, hogy hátha akkor
több szeretetet kapunk. Jelenléte az önszeretet és önmegbecsülés hiányához vezet, gyakran meggátolva min-
ket abban, hogy teljes szívünkből, feltétel nélkül szeressük hitvesünket vagy gyerekeinket, mert arra sarkall,
hogy folyton tökéletesíteni akarjuk őket. János sosem tanult meg bízni magában – hogyan is bízhatna meg a
munkatársaiban?

Sok olyan embert ismerek, akik úgy gondolják, sosem szabadulhatnak meg ettől a hangtól, sőt, én is így érez-
tem egykor. Pedig egy vezetett relaxáció keretében, amelyben a kliensek Jánoshoz hasonlóan szembenéznek
ezzel a belső hanggal, ez sikerülhet. Ez a belső hang általában a mi ijedt gyerekkori énünk tovább élése, aki nem
másra, mint szeretetre vágyik a legjobban.

A munka eredményeként János nyitni tudott a csapata felé, könnyebben ad ki feladatokat, változása a munka-
társaira is hat, akik egyre nagyobb bizalommal fordulnak egymáshoz. Az elengedés a tudat és a tudatalatti pár-
beszédéből származik, ahogy megnyitjuk a kommunikációt ép és sérült részeink között. A továbblépés lehető-
sége ebből a csodálatos találkozásból fakad.