The Jacquerie of 1358 A French Peasants Revolt Justine Firnhaber Baker Full Chapter

The Jacquerie of 1358: A French
Peasants' Revolt Justine

Firnhaber-Baker
Visit to download the full and correct content document:
https://ebookmass.com/product/the-jacquerie-of-1358-a-french-peasants-revolt-justin
e-firnhaber-baker/
OUP CORRECTED AUTOPAGE PROOFS – FINAL, 23/3/2021, SPi
OXFORD STUDIES IN MEDIEVAL

EUROPEAN HISTORY
General Editors
     .              .     
       
The Jacquerie of 1358

A French Peasants’ Revolt
JUSTINE FIRNHABER-BAKER
1
3
Great Clarendon Street, Oxford, OX2 6DP,
United Kingdom
Oxford University Press is a department of the University of Oxford.
It furthers the University’s objective of excellence in research, scholarship,
and education by publishing worldwide. Oxford is a registered trade mark of
Oxford University Press in the UK and in certain other countries
© Justine Firnhaber-Baker 2021
The moral rights of the author have been asserted
First Edition published in 2021
Impression: 1
All rights reserved. No part of this publication may be reproduced, stored in
a retrieval system, or transmitted, in any form or by any means, without the
prior permission in writing of Oxford University Press, or as expressly permitted
by law, by licence or under terms agreed with the appropriate reprographics
rights organization. Enquiries concerning reproduction outside the scope of the
above should be sent to the Rights Department, Oxford University Press, at the
address above
You must not circulate this work in any other form
and you must impose this same condition on any acquirer
Published in the United States of America by Oxford University Press
198 Madison Avenue, New York, NY 10016, United States of America
British Library Cataloguing in Publication Data
Data available
Library of Congress Control Number: 2020950990
ISBN 978–0–19–885641–2
DOI: 10.1093/oso/9780198856412.001.0001
Printed and bound by
CPI Group (UK) Ltd, Croydon, CR0 4YY
Links to third party websites are provided by Oxford in good faith and
for information only. Oxford disclaims any responsibility for the materials
contained in any third party website referenced in this work.
For James, a good man

Acknowledgements
This book was researched and written with the support of a British Arts and
Humanities Research Council Early Career Fellowship (grant reference AH/
K006843/1) and a Research Grant from the Carnegie Trust for the Universities
of Scotland, for which I am profoundly grateful. I also thank the School of History
at St Andrews for two terms of institutional leave.
Colleagues, students, and friends have helped shape my thinking and provided
valuable feedback. I would particularly like to thank Frances Andrews, John
Arnold, Elizabeth A.R. Brown, Warren Brown, Frederik Buylaert, Vincent
Challet, Samuel K. Cohn, Jr., Jan Dumolyn, Sylvia Federico, Paul Freedman,
Chris Given-Wilson, Erika Graham-Goering, Jelle Haemers, Rafael Oliva
Herrer, Helen Lacey, Patrick Lantschner, James Palmer, Andrew Prescott,
Teofilo Ruiz, Graeme Small, Alice Taylor, Craig Taylor, John Watts, and Chris
Wickham. All Souls College and its Fellows offered a welcome refuge and witty
conversation. My colleagues at St Andrews are especially to be thanked for
creating an environment conducive to research and writing. My students, espe-
cially those in ME3425 ‘The Age of Revolt’, also have my gratitude for a decade’s
worth of their insights and enthusiasm. The University of St Andrews is truly one
of the best places in the world to be a mediaeval historian.
A number of librarians and archivists went out of their way for me. The staff at
the Archives nationales, the Bibliothèque nationale, and the Archives
départementales of the Aisne, the Marne, and the Oise were all very helpful. My
particular thanks to Jean-Christophe Dumain at the AD Aisne, to Christèle Potvin
at the AD Seine-Maritime, and to Michel Ollion at the Archives nationales for
providing particular documents. The staff of the Library of the University of St
Andrews were indispensable and very efficient, and those at the Bodeleian also
came through in a pinch or two. I appreciate it.
My greatest debts of gratitude are owed to my family, including those both near
and far. Thank you especially to Jan and Trevor Palmer and to Caroline and David
Blackler for taking such good care of my children and my cats. Above all, thank
you to James, Adryan, Sophie, and Hayden for your love and support, and for
understanding when I disappear into the archives. Coming home is always the
best part.
Contents
List of Figures xi
Abbreviations xiii
A Note on Names and Spelling xv
A Note on Money xvii
Maps xix
Timeline of Events in the Jacquerie and Counter-Jacquerie xxi
Introduction: Telling Stories 1
The Stories in the Sources 6
The Chronicles 7
Judicial Sources: Remissions, Lawsuits, and Accords 12
Local Documents 18
The Stories in This Book 20
1. Complaints: The Aftermath of Poitiers 23
Defeat and its Discontents 24
The Triumph of Reform 29
The Great Ordonnance of 1357 33
The Navarrese Alliance 38
Soldiers and Refugees 44
2. New Marvels: Turning the World Upside Down 49
Murdering the Marshals 49
Reactions: Paris and Provins 56
The Blockade of Paris 59
The Northern Towns and the Estates of Compiègne 65
The Silence before the Storm 68
3. An Unheard of Thing: The Massacre at Saint-Leu-d’Esserent 71
Strategic Objectives: Rivers, Roads, and Rocks 73
Communicative Violence 79
Contacts and Communication 82
Provincial Notables and Networks 88
From Saint-Leu-d’Esserent to the Jacquerie 91
4 All Masters: From Massacre to Movement 96
The Moment of Mobilization 97
Immediate Grievances 102
Justice in an Age of War and Plague 106
Planning Behind the Scenes 112
x 
5. Noisy Terrors: The Violence of the Jacquerie 119

Targets: Les nobles 120
Interpersonal Violence 123
Rape 125
Murder 129
Castles and Houses 132
Objectives I: Valois Loyalists 135
Objectives II: Nobility and Status 139
Pillage, Play, and Performance 140
6. Captains and Assemblies: The Organization of the Jacquerie 144
Guillaume Calle and his Circle 144
Local Leaders 150
Communications and Logistics 157
Constraint and Conflict 164
7. The Non-Nobles: Rebels and their Communities 169
Men and Women, Young and Old 170
Rich and Poor 176
Urban and Rural 181
8. Slaughtered like Pigs: The Battles of Meaux and Mello-Clermont 190
The Road to Meaux 191
Chivalry at the Market 197
The Battle of Mello-Clermont 203
Charles of Navarre and the Jacques 206
9. Hatred and Malevolence: The Counter-Jacquerie 212
Early Days: Poix, Senlis, the Marne Valley 213
Champagne and the Southern Parisis 219
Charles of Navarre in the Beauvaisis 226
Far Echoes: Normandy, the Loire, and Beyond 234
10. Good Love and Hard Words: The Legacy of Revolt 241
Mercy and its Benefits 244
A Story Takes Shape 248
Subjects’ Stories 252
Making and Breaking Peace 259
Conclusion: Forgetting and Remembering the Jacquerie 267
Bibliography 273
Index 299
List of Figures
0.1 Map: The full extent of the Jacquerie xix

0.2 Map: The main theatres of revolt xx
1.1 A simplified Capetian/Valois/Évreux family tree 25
1.2 Jean II and Charles of Navarre 40
1.3 Map: Military violence, autumn 1357 to spring 1358 43
2.1 The murder of the marshals 55
2.2 Major river castles 64
3.1 Map: The outbreak of the Jacquerie 75
6.1 Jacques carry flags into battle with Navarre 162
7.1 Socio-economic attributes of Jacques 177
7.2 Overlapping socio-economic attributes 179
8.1 Battle for the Marché de Meaux 201
8.2 Decapitation of a Jacquerie captain 206
9.1 The Jacquerie in the Perthois 219
10.1 Total remissions granted over time 251
10.2 Use of the Jacquerie formula in remissions for Jacques 253
10.3 Parlement suits and settlements 258
Abbreviations
4 Valois: Chronique des quatre premiers Valois (1327–1393), ed. Siméon

Luce, SHF, publications in octavo 109 (Paris, 1862)
AD: Archives départementales
AHR: American Historical Review
AN: Paris, Archives nationales
Beaumanoir: Philippe de Beaumanoir, Coutumes de Beauvaisis, ed. Amédée
Salmon, 2 vols, CTSEEH (Paris, 1899–1900 [repr. 1970–1974 with
vol. of commentary by Georges Hubrecht])
BEC: Bibliothèque de l’École des chartes
BL: London, British Library
BM: Bibliothèque municipale
BnF: Paris, Bibliothèque nationale
Chron. norm.: Chronique normande du XIVe siècle, ed. Auguste and Émile
Molinier, SHF 205 (Paris, 1882)
Chron. reg.: Chronographia regum francorum, ed. Henri Moranvillé, 3 vols,
SHF, publications in octavo 252, 262, 284 (Paris, 1891–1897). All
references to vol. 2 unless otherwise specified.
CTSEEH: Collections de textes pour servir à l’étude et à l’enseignement de
l’histoire
d’Avout: Jacques d’Avout, Le meurtre d’Étienne Marcel, 31 juillet 1358
(Paris, 1960)
DI: Collection de documents inédits sur l’histoire de France
EHR: English Historical Review
Froissart, Chicago MS: Chicago, Newberry Library MS f.37, 2 vols. Transcribed online:
Peter F. Ainsworth and Godfried Croenen (eds), The Online
Froissart, version 1.5. Sheffield, 2013 (www.dhi.ac.uk/
onlinefroissart, last accessed 22 November 2020). All references to
vol. 1 unless otherwise specified.
Froissart, SHF: Jean Froissart, Chroniques de J. Froissart, ed. Siméon Luce et al., 16
vols, SHF 147–48, 154, 159, 164, 169, 180, 188, 237–238, 269, 282,
294, 425, 461, 472, 484 (Paris, 1869–1975). All references to vol. 5
unless otherwise specified.
Gallia regia: Gallia regia, ou état des officiers royaux des bailliages et des
sénéchaussées de 1328 à 1515, ed. Gustave Dupont-Ferrier, 6 vols
(Paris, 1942–1961)
GC: Chronique des règnes de Jean II et Charles V, ed. Roland
Delachenal, 4 vols in 3, SHF 348, 375, 391 (Paris, 1910–1920). All
references to vol. 1 unless otherwise specified.
xiv 
HL: Claude Devic and Jean-Joseph Vaissete, Histoire générale de

Languedoc avec des notes et les pièces justificatives, new edn by
Auguste Molinier et al., 16 vols (Toulouse, 1872–1904)
HYW: Jonathan Sumption, The Hundred Years War, 4 vols to date
(Philadelphia and London, 1990–2015)
Jean le Bel: Jean le Bel, Chronique de Jean le Bel, publiée pour la Société de la
histoire de France, ed. Jules Viard and Eugène Déprez, 2 vols, SHF
317 and 324 (Paris, 1904–1905). All references to vol. 2 unless
otherwise specified.
Jean de Venette: Jean de Venette, Chronique dite de Jean de Venette, ed. Colette
Beaune (Paris, 2011)
JMH: Journal of Medieval History
Luce: Siméon Luce, Histoire de la Jacquerie: d’ápres des documents
inédits, new edn (Paris, 1894–1895)
Ord.: Ordonnances des rois de France de la troisième race, recueillies par
ordre chronologique, ed. Eusèbe de Laurière, Denis-François
Secousse et al., 21 vols and supplement (Paris, 1723–1849)
P&P: Past and Present
Religieux: Chronique de Richard Lescot, religieux de Saint-Denis (1328–1344),
suivie de la continuation de cette chronique (1344–1364), ed. Jean
Lemoine, SHF 278 (Paris, 1896)
RH: Revue historique
RHDFE: Revue historique de droit français et étranger
Secousse, Recueil: Denis-François Secousse (ed.), Recueil de pièces servant de preuves
aux Mémoires sur les troubles excités en France par Charles II, dit
le Mauvais, roi de Navarre et comte d’Évreux (Paris, 1755)
SHF: Société de l’histoire de France
A Note on Names and Spelling
I have used modern, standard French spelling for most of the common names
used here: thus, Jean not Jehan and Jacques not Jaques, but I have not changed
diminutives, such as Jehannot and Jaquemin. I have retained the French spelling
of the names of the French and Navarrese royalty. Regarding medieval authors,
my practice has varied according to custom. Thus, I speak of Philippe de
Beaumanoir as Beaumanoir but Christine de Pisan as Christine.
I have followed Anglophone usage in not adding diacritical marks to my own
transcriptions from manuscripts in Middle French, but I have retained those in
printed sources by French editors. I have added apostrophes according to modern
usage in order to improve readability.
One particular choice to note is my decision to call King Jean II’s eldest son and
heir Charles ‘the Dauphin’. The Dauphiné had only recently become part of the
French royal domain, and Jean had been the first French prince to hold it. Charles
and others gave precedence to his position as the Duke of Normandy, which was a
grander and more venerable title than that of Dauphin. Nevertheless, for most
readers, ‘the Dauphin’ is as readily identifiable as the heir to the French crown as
‘the Prince of Wales’ is to that of England. My apologies to anyone whose
sensibilities I have offended.
A Note on Money
The money supply was one of the most important political and economic issues
facing the people of France in the mid-fourteenth century. It is also one of the
most confusing to understand and explain now. For a full explanation, see John
Bell Henneman, Royal Taxation in Fourteenth-Century France: The Development
of War Financing, 1322–1356 (Princeton, 1971), 331–353.
Prices, fines, tax receipts, etc. were often expressed in terms of money of
account, livres, sous, and deniers tournois (abbreviated l.t., s.t., d.t.) or livres,
sous, deniers parisis (l.p., etc.). One l.t. was worth 4/5th of one l.p. One livre was
worth 20 sous. One sou was worth 12 deniers. To give some sense of value, a male
labourer might earn as little as 4 d. or as much as 12 s. per day, while the annual
revenues of a modest lordship averaged about 200 l. A basic pair of men’s shoes
cost 6 d., and a good warhorse might go for upwards of 500 l.
The main gold coins in circulation included the mouton (so-called because of its
angus dei device), worth around 30 s.t./24 s.p., with the demi-mouton or denier de
l’aignel worth half that, and the écu or florin à l’écu worth 16–30 s.p. When King
Jean returned to France in 1360 he had minted a new coin, the franc à cheval, so-
called because he was free (franc) and the coin showed him on a horse. Silver coins
included the gros tournois, worth variously 10–12 d.t. and the double tournois,
worth 2 d.t., as well as the petit paris and the petit tournois worth 1 d. each. The
denier blanc was worth 8 d.t. until being revalued at 3 d.t. in November 1356.
As is obvious from the remarks above, the value of these coins fluctuated
frequently over the period covered by this book. The royal mint pocketed the
difference between a coin’s bullion content (measured in marcs) and its face value
(its cours), a difference called the monnayage. The monnayage could be manipu-
lated through reducing the bullion content of the coin, minting more coins, or
decreeing a change in their value. Manipulation of the monnayage was a major
financial expedient for the crown in the period of this book but also a major source
of political dissension as changes in the value of coins played havoc with prices,
consumption, debts, and business.
When money is discussed in this book, I have kept the terminology used by the
source, which is variously expressed in terms of coins, monies of account, or both.
Peter Spufford with Wendy Wilkinson and Sarah Tolley, A Handbook of Medieval
Exchange (London, 1986) can be consulted for conversions.
Maps
Figure 0.1 The full extent of the Jacquerie

Figure 0.2 The main theatres of revolt

Timeline of Events in the Jacquerie

and Counter-Jacquerie
(bold typeface indicates certainty of dating)
28 May – Massacre of nine noblemen at Saint-Leu-d’Esserent

31 May – Feast of Corpus Christi
c. 31 May – Execution of Jean Bernier of Montataire at Montataire
First week of June – Nobles entreat Charles of Navarre for help at Longueville-sur-Scie.
3 June – Execution of a squire at Verberie
c. 5 June – Parisian militia under Pierre Gilles and Pierre les Barres leaves Paris heading
to Gonesse and thence to Tremblay and Meaux.
c. 7 June – Parisian and Jacques attack on Ermenonville begins.
8 June – Armies face off near Mello and Clermont.
9 June – Assembly of Parisian and Jacquerie troops at Silly-le-Long
10 June – Parisian, Meldois, and Jacquerie troops attack the Marché at Meaux and are
defeated.
10 June – The noble army led by Charles of Navarre routes the Jacques between Mello
and Clermont; Guillaume Calle and other captains are taken to Clermont and
executed soon after.
c. 13 June – Defeat of Jacques near Poix by Baudrain de la Heuse’s troops; Guillaume
‘Testard’ de Picquigny is killed
13 June – Nobles coming from Meaux are refused entry to Senlis, attack it and are
repulsed.
14 June – Charles of Navarre arrives at Saint-Ouen on the outskirts of Paris.
15 June – Charles of Navarre proclaimed Captain of Paris; Dauphin leaves Sens and
begins leading noble repression of the Jacquerie along the Marne.
Third week of June – Jacques besiege Plessis-de-Roye; Mahieu de Roye escapes and
recruits help from nobles in the Empire.
22 June – Charles of Navarre assembles troops at Gonesse to march to Senlis.
24 June – Feast of John the Baptist; Étienne Marcel orders villagers south of Paris to
assemble at Chilly-Mazarin.
c. 27 June – Nobles’ second entreaty to Charles of Navarre
28 June – Étienne Marcel writes first letter to the councillors of Ypres
29 June – Dauphin arrives at Charenton where a large army has assembled.
First week of July – Defeat of Jacques at Montdidier by Charles of Navarre and nobles
8 July – Meeting between Dauphin and Navarre near Saint-Antoine, seemingly resulting
in a peace
11 July – Étienne Marcel writes second letter to Ypres; Compiègne remains a Counter-
Jacquerie headquarters; Navarrese and Parisian troops attack Dauphin’s forces.
xxii        -
12 July – Dauphin’s troops cross the Seine to begin attacking villages, including at Vitry-
sur-Seine.
19–20 July – Truce agreed with Parisians; Dauphin’s host at Charenton breaks up.
22 July – Anglo-Navarrese troops massacre Parisian militiamen at Saint Cloud; further
west, ‘Jacques Bonhommes’ attack the house of a squire at Bailly.
c. 25 July – The Lord of Portieux attacks Pierre Baudin, who had been attacking a noble’s
valet, in Normandy.
Late July/early August – Jean Bernier writes to Beauvaisis villages, asking them to come
to Senlis to plan a response to the Counter-Jacquerie.
31 July – Death of Étienne Marcel and end of the Parisian revolt
2 August – Dauphin enters Paris.
10 August – Issuance of the general remissions for participation in the Parisian revolt,
the Jacquerie, and the Counter-Jacquerie
c. 15 August – Anceau la Pippe and his servant kidnap people and seize animals and
goods in the village of Acy near Soissons in reprisal for damages to la Pippe’s manor.
Introduction
Telling Stories
At the end of May 1358, as summer approached and people prepared to celebrate
the Feast of Corpus Christi, thousands of French villagers revolted. In the Île-de-
France north of Paris, Normandy to its west, Picardy and Champagne to its east,
and further afield, they attacked the nobility’s castles and manor houses, burning
them down and destroying or stealing their contents. They killed noblemen and
assaulted their families. According to some reports, they even killed noble children
and gang-raped noblewomen, murdering some pregnant ones. On 10 June at the
eastern city of Meaux, they allied with urban commoners and troops from Paris,
itself in rebellion against the crown, in order to attack a castle on the Marne River
that was sheltering nobles, among them the Dauphin’s wife and baby. But there,
they were defeated. The castle’s noble garrison chased down those who managed
to flee and slaughtered them ‘like pigs’ in the city’s outskirts.¹ At the same
moment, 70 kilometres to the north-east, a noble army led by King Charles II of
Navarre, himself a great French prince, had captured the rebels’ general and was
obliterating their forces in a battle near Clermont-en-Beauvaisis. Bands of enraged
nobles, their fear of the peasants mastered and their natural advantage regained,
took it in their turn to overrun the countryside, carrying out executions of
suspected rebels wherever they found them and burning villages wholesale. The
rebels tried to regroup, but July saw their efforts definitively extinguished and the
Parisian rebellion crushed.
The revolt was soon called ‘the Jacquerie’, a term first attested in 1360 and
derived from the sobriquet ‘Jacques Bonhomme’ (James Goodman) borne by its
participants.² Along with the Black Death (from 1348) and the Hundred Years
War (1337–1453), the Jacquerie is one of the headline events of the ‘calamitous’
fourteenth century. In French and even in English, its name is still used to connote
¹ Jean le Bel, 262.

² ‘Chartre de Jacquerie pour Jehan Heudeman demourant a Dury. Donne a Hedin l’an mil ccclx ou
mois de Juillet.’ (AN JJ 88, no. 43, fol. 29v). The contents are not transcribed. The relevant chapter
heading in the Grandes chroniques, written in the 1370s, also called the revolt ‘la mauvaise Jaquerie’
(GC, 9, 177). Froissart called the rebels ‘jakes’ used the term: ‘celle jakerie’ (Froissart, SHF, §415,
pp. 103–104). The term ‘Jacques’ first appears royal judicial sources in October 1358: ‘avec pluseurs des
Jaques de la dite ville et les genz du pais de Meucien’ (AN JJ 86, no. 430, fol. 151r). The chronicler Jean
le Bel, writing a month or two earlier, erroneously reported that the rebels’ captain was called ‘Jaques
Bonhomme’ (Jean le Bel, 260).
The Jacquerie of 1358: A French Peasants’ Revolt. Justine Firnhaber-Baker, Oxford University Press (2021).
© Justine Firnhaber-Baker. DOI: 10.1093/oso/9780198856412.003.0001
2    
a violent uprising. At the time, royal documents more usually spoke of it as les
effroiz—that is, the ‘noise’ or ‘terrors’—or les commotions, which country people
(gens du plat pays) had unleashed against the nobility.³ Echoing these sentiments
in more colourful terms, contemporary chroniclers offered their own versions,
calling the rebels ‘rabid dogs’ and ‘crueller than Saracens’.⁴ Evoking fear, chaos,
and the rural mob’s rage against its social superiors, such language eloquently
testifies to the uprising’s emotional effects on its victims, but it does little to
elucidate the Jacquerie’s causes or mechanics. Nor does its homogeneity reflect
the varieties of individual experience that lay behind and together constituted the
rebellion for its participants. The language chosen by elite, literate contemporaries
reveals how they understood the revolt, but it also shows us how little they wished
to understand it.
Modern historians have sometimes done better. The first and until now the
only scholarly book devoted to the rebellion, Siméon Luce’s 1859 Histoire de la
Jacquerie, placed the revolt in its specific historical context and paid attention to
the particular people and places it implicated. Luce highlighted evidence connect-
ing the Jacquerie with the Parisian rebellion led by the merchant Étienne Marcel
and argued that he probably orchestrated it for political ends.⁵ A century later,
Raymond Cazelles went further, arguing that the Jacques themselves were mostly
well-off professionals; that the revolt’s inception had clear military utility to the
Parisian rebellion; and that rustics’ cooperation with the Parisians and other
urban allies evinced a pioneering social vision, one dominated by the town and
the countryside’s economic relationships to the exclusion of the outmoded ‘feudal’
nobility.⁶ Luce’s and Cazelles’s explanations jibe with a slew of recent work on late
medieval uprisings that emphasizes their rationality, organization, and political
motivations.⁷ Rural–urban cooperation of the type they posited now seems more
³ In other contexts, the chancery used effroiz in the sense of ‘terrors’ or ‘confusion’ of war, e.g. ‘les
effroiz des ennemiz estoient sur le pays’ (AN JJ 118, no. 276, fol. 148r). Its etymology is the same as that
of the English word ‘affray’.
⁴ Jean le Bel, 255–257; Froissart, SHF, §413, p. 100.
⁵ Luce, 53–55, 93–104. The second edition of this book, published posthumously in 1894 and 1895,
slightly revised the text but also included an expanded appendix of edited documents.
⁶ Raymond Cazelles, ‘La Jacquerie fut-elle un mouvement paysan?’, Comptes rendus des séances de
l’Académie des inscriptions et belles lettres 122 (1978): 654–666; Raymond Cazelles, Société politique,
noblesse et couronne sous Jean le bon et Charles V (Geneva, 1982), 321–329; Raymond Cazelles, Étienne
Marcel, champion de l’unité française (Paris, 1984), 296–303. See also David M. Bessen, ‘The Jacquerie:
Class war or co-opted rebellion?’, JMH 11 (1985): 43–59, whose arguments on the relationships
between the Jacques, Paris, and Charles of Navarre are discussed in Chapter 8.
⁷ Violence et contestation au Moyen Âge: Actes du 114e Congrès national des sociétés savantes (Paris,
1989), Section d’histoire médiévale et de philologie (Paris, 1990); Ghislain Brunel and Serge Brunet (eds),
Haro sur le seigneur! Les luttes anti-seigneuriales dans l’Europe médiévale et moderne: Actes des XXIXes
Journées internationales d’histoire de l’Abbaye de Flaran, 5 et 6 octobre 2007 (Toulouse, 2009); Samuel
K. Cohn, Jr, Lust for liberty: The politics of social revolt in medieval Europe, 1200–1450: Italy, France,
and Flanders (Cambridge, MA, 2006), esp. 135–147, 236–242; Hipólito Rafael Oliva Herrer, Vincent
Challet, Jan Dumolyn, and María Antonia Carmona Ruiz (eds), La comunidad medieval como esfera
pública (Seville, 2014); Jan Dumolyn, Jelle Haemers, Hipólito Rafael Oliva Herrer, and Vincent Challet
(eds), The voices of the people in late medieval Europe: Communication and popular politics (Turnhout,
 3
likely than not, for such partnerships have been documented in revolts ranging
from the Flemish Maritime Revolt of 1323–1328 and the English Rising of 1381 to
the Comuneros movement in sixteenth-century Spain.⁸
Yet, the tradition of seeing the Jacques Bonhommes as beastly louts and their
actions as irrationally vicious is a strong one. In 1879, Jules Flammermont
attacked Luce’s argument in an article that described the Jacquerie in terms not
that different from those of the chronicles. According to Flammermont, the
Jacquerie was a spontaneous ‘explosion’ of instinctive hatreds nourished for
centuries by ‘rude peasants, without education or direction, dazed by poverty
and drink’, who lacked the basic intellectual capacity for plotting.⁹ This is almost
an anti-explanation, one notably at odds with newer scholarship demonstrating
the intellectual range and political consciousness of rural people, but it has
remained surprisingly central to the scholarship.¹⁰ Although Guy Fourquin and
Rodney Hilton viewed the Jacquerie as having some organization and rational
features, Michel Mollat and Philippe Wolff ’s classic book on late medieval revolts
called the Jacquerie ‘as incoherent as it was spontaneous’, an interpretation shared
2014); Patrick Lantschner, The logic of political conflict in medieval cities: Italy and the southern Low
Countries, 1370–1440 (Oxford, 2015); Fabrizio Titone (ed.), Disciplined dissent: Strategies of non-
confrontational protest in Europe from the twelfth to the early sixteenth century (Rome, 2016); Justine
Firnhaber-Baker and Dirk Schoenaers (eds), The Routledge history handbook of medieval revolt
(Abingdon, 2017); Vincent Challet and Héloïse Hermant (eds), Des mots et des gestes: Le corps et la
voix dans l’univers de la révolte (XIVe–XVIIIe siècles), special issue of Histoire, économie & société 38
(2019).
⁸ Rodney Hilton, Bond men made free: Medieval peasant movements and the English rising of 1381
(London, 1973), 214–232; A.F. Butcher, ‘English urban society and the revolt of 1381’ and R.B. Dobson,
‘The risings in York, Beverley, and Scarborough, 1380–1381’ in R.H. Hilton and T.H. Aston (eds), The
English rising of 1381 (Cambridge, 1984), 84–111, 112–142; William H. TeBrake, A plague of
insurrection: Popular politics and peasant revolt in Flanders, 1323–1328 (Philadelphia, 1993) esp.
Appendix 2; Samuel K. Cohn, Jr., Creating the Florentine State: Peasants and Rebellion, 1348–1434
(Cambridge, 1999); Vincent Challet, ‘Le Tuchinat en Toulousain et dans le Rouergue (1381–1393):
D’une émeute urbaine à une guérilla rurale?’, Annales du Midi 118 (2006): 513–525; Andrew Prescott,
‘ “Great and horrible rumour”: Shaping the English revolt of 1381’ in Firnhaber-Baker and Schoenaers
(eds), Handbook of medieval revolt, 78–79; Hipólito Rafael Oliva Herrer, ‘Popular voices and revolt:
Exploring anti-noble uprisings on the eve of the war of the communities of Castile’ in Dumolyn,
Haemers, Herrer, and Challet (eds), Voices of the people, 49–61.
⁹ Jules Flammermont, ‘La Jacquerie en Beauvaisis’, RH 9 (1879): 123–143, quotes at 127 and 129.
¹⁰ Bessen, ‘Jacquerie’, 44–46; Samuel K. Cohn, Jr. (ed. and trans.), Popular protest in late medieval
Europe: Italy, France, and Flanders (Manchester, 2004), 149–150. For rural political consciousness, see
Paul Freedman, Images of the Medieval Peasant (Stanford, 1999); Pierre Boglioni, Robert Delort, and
Claude Gauvard (eds), Le petit peuple dans l’Occident médiéval: Terminologies, perceptions, réalitiés.
Actes du Congrès international tenu à l’Université de Montréal 18–23 octobre 1999 (Paris, 2002);
François Menant and Jean-Pierre Jessenne (eds), Les élites rurales dans l’Europe médiévale et moderne:
Actes des XXVIIes Journées internationales d’histoire de l’Abbaye de Flaran (Toulouse, 2007); Richard
Goddard, John Langdon, and Miriam Müller (eds), Survival and discord in medieval society: Essays in
honour of Christopher Dyer (Turnhout, 2010); Vincent Challet and Ian Forrest, ‘The Masses’ in
Christopher Fletcher, Jean-Philippe Genet, and John Watts (eds), Government and political life in
England and France, c.1300–c.1500 (Cambridge, 2015), 279–316; Justine Firnhaber-Baker, ‘Two kinds
of freedom: Language and practice in late medieval rural revolts’, Edad media: Revista de historia 21
(2020): 113–152.
4    
by André Leguai in an influential article.¹¹ Étienne Marcel’s biographer, Jacques

d’Avout, also dismissed all the evidence of cooperation, while Hugues Neveux’s
book on European peasant revolts simply omits any consideration of the
Jacquerie’s urban allies from its discussion of their movement.¹² In royal biog-
raphies and histories of the Hundred Years War period, the Jacquerie appears at
least as often in the guise of a regrettable episode of ‘undirected fury’ as it does one
of ‘social as well as political protest’.¹³
For good historians to have arrived at such different conclusions suggests that
those conclusions may not be mutually exclusive. As will be seen, there is
considerable evidence to support Luce’s and Cazelle’s arguments about organiza-
tion, coordination, and objectives, but there is also some evidence that points in
other directions. One can have good reasons for privileging some sources over
others, such as their circumstances of composition or evident authorial intentions,
but the interpretative impasse has not stemmed from such methodological con-
siderations. Rather, all of the Jacquerie’s interpreters on both sides of the Luce/
Flammermont divide have viewed the revolt as a homogenous movement with a
unitary purpose and fate. They have understood it as a ‘thing’ to which contem-
poraries ascribed a single, stable meaning. Yet, the revolt took place over a number
of weeks. It was not a single event but a constellation of many events, and it
evolved over time. Involving thousands or even tens of thousands of individuals in
hundreds of places, it was understood in different ways by its participants, as well
as its victims, and those understandings, too, were liable to shift during the revolt,
as well as after it.
To adopt Flammermont’s explosion metaphor, even if combustible materials
are lying around, they have to be carefully assembled with skill and knowledge
before being detonated, ideally at a specific time and place in order to cause
maximum damage, but people, unlike shrapnel, have some agency as to where the
blast takes them or whether it takes them at all, and they might decide to change
direction mid-flight, perhaps several times. My purpose in researching this book
was to disassemble the Jacquerie and to disaggregate the Jacques and their
associates. My purpose in writing it was to put it all back together again as a
story about how individuals reacted to a specific set of circumstances, how events
¹¹ Guy Fourquin, The anatomy of popular rebellion in the Middle Ages, Anne Chesters (trans.) (New
York, 1978), 24, 78, 134–139; Hilton, Bond men made free, 116–117; Michel Mollat and Philippe Wolff,
The popular revolutions of the Late Middle Ages, A. L. Lytton-Sells (trans.) (London, 1973), 123; André
Leguai, ‘Les révoltes rurales dans le royaume de France, du milieu du XIVe siècle à la fin du XVe’, Le
Moyen Âge 88 (1982): 49–76.
¹² d’Avout, 186, 195–196; Hugues Neveux, Les révoltes paysannes en Europe, XIVe–XVIIe siècle
(Paris, 1997).
¹³ Roland Delachenal, Histoire de Charles V, 5 vols (Paris, 1909–1931), I: 394–416; Jean Favier, La
guerre de Cent ans (Paris, 1980), 247–256; HYW, II: 327–336, quote at 328; Georges Minois, La guerre
de Cent ans: Naissance de deux nations (Paris, 2008), 156–159. Cf. Françoise Autrand, Charles V le sage
(Paris, 1994), 327–330; David Green, The Hundred Years War: A people’s history (New Haven, 2014),
42–47, quote at 44.
 5
both planned and accidental altered their course, and what and how they chose to
remember (or to forget) in its aftermath.
The story that I will tell in this book goes roughly like this: the first episode in
the Jacquerie, an attack on some noblemen in the Oise River village of Saint-Leu-
d’Esserent on 28 May, was undertaken as a quasi-military response to a specific
crisis in royal politics. It was brought about through cooperation between a
Parisian faction opposed to the crown and a cohort of rural individuals, much
as Luce and Cazelles argued, although there is as much reason to believe that the
impetus for this attack came from the country-folk as from the Parisians. The
political crisis had originated in the French defeat at the Battle of Poitiers in 1356
when the English captured King Jean II. The government of France had devolved
upon the adolescent Dauphin Charles (later King Charles V) and to the assemblies
of the Three Estates of northern France, which were dominated by the head of the
Parisian merchants, Étienne Marcel, and the bishop of Laon, Robert le Coq. These
men and their followers favoured a thoroughly reforming governmental agenda.
They were friendly with King Charles II of Navarre, who was a potential rival to
the Dauphin, and they were critical of the Dauphin’s close counsellors. In early
1358, they fell out with the Dauphin, murdering two of his familiars in front of
him, and he decided to expel their party from Paris by force. In April, he occupied
castles on the Marne and the Seine rivers, threatening Paris’s supply lines, and he
began assembling an army from his noble supporters.
The first incident in what became the Jacquerie was intended to counter these
efforts by keeping the Oise River traffic flowing, but it is not clear that all the
parties involved had meant the incident to spark the massive movement that
quickly followed. Rather, large-scale rural revolt seems to have coalesced in its
aftermath and to have developed in ways that many of its participants and allies
had not foreseen. Primarily targeting noble castles and property, the Jacquerie as it
evolved over the next two weeks was nevertheless very useful to the Parisian
faction because it diverted the nobles’ attention away from Paris. In early June, the
Parisians were able to move from defence to offence, culminating in an unsuc-
cessful joint assault with the Jacques on Meaux. The nobles’ victory at Meaux,
combined with the Jacques’ betrayal and subsequent defeat by Charles of Navarre
near Clermont, turned the tide against the rebels. The Parisian faction tried to re-
ignite the revolt, especially in the south and the south-west, but, in the north and
east where it had begun, nobles were already taking sanguinary vengeance.
This ‘Counter-Jacquerie’ gave the movement a more pronounced character of
social war than it had at first possessed, and it may have actually served to incite an
uprising in Champagne where there was none before. But many rural rebels had
understood what they were doing as a social war from the beginning. They
opposed their leaders’ efforts to limit and focus their violence, and pressed them
to take riskier actions. For their part, the Jacques’ allies in Paris and in provincial
cities like Amiens were more cautious and considered themselves to be distinct
6    
from the country-folk, as well as from the nobility. The conflicting visions among
the Jacques and the latent socio-economic and cultural differences between the
country-folk and their urban allies were never resolved. Those fissures constituted
a major weakness and contributed a great deal to the movement’s ultimate failure.
As the last pockets of rural rebellion were defeated in July, the Dauphin and the
nobles returned their attention to Paris. The city fell at the end of the month, when
Marcel was killed in a riot by unknown hands. After 10 days of spectacular
reprisals, the Dauphin turned to reconciliation, granting a general pardon (lettre
de rémission) for all the crimes committed during the Parisian rebellion, the
Jacquerie, and the Counter-Jacquerie. Individual pardons—dozens and eventually
hundreds of them—followed in a flood of bureaucratic mercy into the autumn and
well beyond. Requesting these pardons and writing them required imposing a
narrative on the summer’s events. (In some cases, a little invention was also
required.) Alternative versions nonetheless proliferated, due to both long-running
lawsuits for damages and simmering resentments that sometimes boiled over into
homicidal rage.
The Stories in the Sources
Along with about a dozen chronicle accounts, these narratives created the
Jacquerie as an event with meaning for its contemporaries and their successors,
including us. There are no documents dating from the time of the revolt itself: no
rebel letters or petitions, no communications from authorities, no poetry or songs
or pamphlets such as exist for other uprisings like the English Rising of 1381 or the
fifteenth-century revolt of the Catalan Remenses.¹⁴ That means we have almost no
window onto what people thought was happening at the time. Such things did
once exist—the sources mention that the Jacques sometimes sent written
messages—but by accident or design they have not survived.¹⁵ All the textual
evidence that we possess either pre-dates the revolt or is coloured by its failure, the
nobles’ revenge, and the fall of Paris. One of the basic arguments of this book is
thus that the sources tell us at least as much about the acts of narrative creation
and imagination that were committed in the wake of the revolt as they do about
what actually happened out in the countryside in the summer of 1358.
Retrospection is a fundamental characteristic of the Jacquerie sources that affects
interpretation at every turn.
Partiality, in the senses both of incompleteness and of bias, is another. The
main corpus of sources for the Jacquerie is made up of two types of documents:
¹⁴ E.g. Steven Justice, Writing and rebellion: England in 1381 (Berkeley, 1994); Paul Freedman, The
origins of peasant servitude in medieval Catalonia (Cambridge, 1991).
¹⁵ For literacy in the Jacquerie, see Chapters 6 and 7.
 7
narrative accounts in over a dozen chronicles written between 1358 and 1410, and
judicial or quasi-judicial sources. Most of the judicial sources are letters of
remission, about 180 of which were issued to individuals or, less often, to
communities implicated in the revolt or its suppression. The chronicles have all
been published in scholarly editions. The remissions, on the other hand, are
mostly unedited and exist only in registry copy manuscripts that were kept by
the royal chancery, now housed at the French Archives nationales. (Luce was
familiar with most of these and published a somewhat unrepresentative sample as
an appendix to his Histoire de la Jacquerie.) In addition to Jacques or Counter-
Jacques, dozens of members of the Parisian faction and partisans of King Charles
of Navarre also received remissions, which help to flesh out the wider political
context.
While chronicles and remissions form the backbone of the source material for
the study of the Jacquerie, I have found a variety of other complementary sources.
Many of these are legal documents. The revolt produced several dozen or so
records from lawsuits that were heard by the supreme royal court known as the
Parlement de Paris. This was France’s court of final appeal, as well as the court
with jurisdiction over many nobles and the venue of choice for some elites. Some
of these suits have been known for a long time and some of them have been newly
identified.¹⁶ All these documents come from civil suits between parties claiming
damages inflicted during the Jacquerie or the Counter-Jacquerie.¹⁷ I was also able
to exploit the records of quasi-judicial settlements made between parties and
known as accords, which Parlement validated and stored.¹⁸ In addition to the
strictly legal documents, a range of sources from local archives gives insight into
the identities, relationships, and possible motives of many of the people involved
in the Jacquerie.
The Chronicles
Of the two main genres of sources, historians have often privileged the narrative
accounts. Although it is generally recognized that chronicles tell us as much about
their authors and audiences as they do about the events they report, in pleasant
contrast to the fragmentary, atomized accounts in the judicial records, chronicles
¹⁶ I was able to find legal suits overlooked by Luce through keyword databases of the Parlement
registers maintained by the Institut d’Histoire du Droit. See www.ihd.cnrs.fr [last accessed 21
November 2020].
¹⁷ One of these documents, AN X2a 7, fol. 213r, appears in a register from Parlement’s criminal
section, but it is a mandate to a royal sergeant to execute a civil settlement.
¹⁸ On accords, see Chapter 10. My survey of this uncatalogued and probably incomplete series, AN
X1c, was extensive but not exhaustive.
8    
offer a holistic picture.¹⁹ This is especially true of the chronicle that has had the
greatest influence on the reception and memory of the Jacquerie, that of Jean
Froissart. Froissart took nearly all of his Jacquerie stories from the much less
popular chronicle of Jean le Bel, who wrote his chapters on the Jacquerie between
autumn 1358 and 1359.²⁰ Froissart’s chronicle exists in over a hundred contem-
porary manuscripts that can be grouped into four successive redactions, the first
three of which include the Jacquerie episodes.²¹ The third redaction, composed
between 1395 and 1399 and extant only in a recently relocated manuscript at
Chicago’s Newberry Library, contains some stories unknown from other
sources.²² The tales in Jean le Bel/Froissart are particularly notable for their
chivalric ethos and the window that they thus provide onto noble perceptions of
the revolt, but also because Jean le Bel’s chronicle is the earliest narrative account.
Of the other chronicles composed in the half century or so after the revolt, the
earliest after Jean le Bel’s is a Latin chronicle written in Paris by a Jean de Venette,
possibly the same Jean de Venette as a Carmelite monk by whom we have other,
very different writing.²³ The Jacquerie section, probably written between 1359 and
1360, may give us the closest thing to a perspective from country-folk, for its
author hailed from a Picard village and is certainly the most sympathetic chron-
icler of the revolt.²⁴ Around the turn of the fifteenth century, this chronicle served
as a source for a monk (religieux) of Saint-Denis, the grand seat of French
historical writing in the Middle Ages, who abridged some of it in his continuation
¹⁹ Neithard Bulst, ‘ “Jacquerie” und “Peasants’ Revolt” in der französischen und englischen
Chronistik’, Vorträge und Forschungen 31 (1987): 791–819.
²⁰ Marie-Thérèse de Medeiros, Jacques et chroniqueurs: Une étude comparée de récits contemporains
relatant la Jacquerie de 1358 (Paris, 1979), 27.
²¹ On the chronology of the chronicle’s various redactions, including the Chicago MS or ‘version C’,
see Godfried Croenen, ‘La guerre en Normandie au XIVe siècle et le problème de l’évolution textuelle
des Chroniques de Jean Froissart’ in Anne Curry and Véronique Gazeau (eds), La guerre en Normandie
(XIe–XVe siècle), Colloque international de Cerisy, 30 septembre–3 octobre 2015 (Caen, 2018), 111–147,
esp. 141–142. The extant redactions were based upon earlier drafts which do not survive. De Medieros,
Jacques et chroniqueurs, 47 suggests the Jacquerie section was initially composed between 1369 and
1376. The newly discovered manuscript of the fourth redaction does not contain the Jacquerie sections
(personal communication from Godfried Croenen).
²² Paul Saenger, ‘A lost manuscript of Froissart refound’, Manuscripta 19 (1975): 15–26; Godfried
Croenen, ‘A “re-found” manuscript of Froissart revisited: Newberry MS F.37’, French Studies Bulletin
31 (2010): 56–60. A transcription is available from the online Froissart project edited by Peter
Ainsworth and Godfried Croenen at www.dhi.ac.uk/onlinefroissart[last accessed 21 November
2020].
²³ The authorship debates are outlined in Colette Beaune, ‘Introduction’ to Chronique dite de Jean de
Venette, Colette Beaune (ed.), (Paris, 2011), 10–16.
²⁴ Richard A. Newhall, ‘Introduction’ to The chronicle of Jean de Venette, Jean Birdsall (trans.),
Richard A. Newhall (ed.), (New York, 1953); de Medeiros, Jacques et chroniqueurs, 70–73. This
chronicle is sometimes known as the second continuator of Guillaume de Nangis because it was
given that title in the nineteenth-century SHF edition, Chronique latine de Guillaume de Nangis de 1113
à 1300, avec les continuations de cette chronique de 1300 à 1368, Hércule Géraud (ed.), 2 vols (Paris,
1843), but this is based on a codicological relationship not a textual one. Géraud used BnF lat. 11729
(formerly Saint-Germain 435) for his edition. Beaune’s edition and Birdsall’s English translation are
based on BL (formerly British Museum) Arundel 28, an earlier and better manuscript.
 9
of a chronicle by Richard Lescot. The religieux, who was much less sympathetic to
the rustics than his primary source, also drew upon a vernacular chronicle (or its
sources) that continued the Grandes chroniques tradition for the reigns of Jean II
and Charles V.²⁵ This chronicle, lavishly illustrated in a manuscript destined for
the royal library, was composed at Charles’s direction, the passages on the
Jacquerie being completed in the mid-1370s, and both text and decoration
articulate a strongly Valois ideological bias.²⁶ Around the same time, an anonym-
ous author wrote a narrative known as the Chronique normande, upon which was
based a redaction known as the version non-normande (BnF franç. 5610), later
adapted for the Istore et croniques de Flandres; Jean de Noyal’s ‘Miroir historial’,
written at Laon and also drawing material from Jean de Venette and other
chronicles; and the fifteenth-century Chronographia regum Francorum, composed
at Saint-Denis.²⁷ The Chronique des quatre premiers Valois, compiled in the 1390s,
possibly in Rouen, is independent of these others. It exists in only one, fifteenth-
century manuscript copy (BnF franç. 10468, fol. 113–190). In addition to these
French chronicles, the Jacquerie also appears in several foreign chronicles, includ-
ing the English Anonimalle Chronicle, Thomas Gray’s Scalacronica, and Matteo
Villani’s Cronica.²⁸
These diverse narratives do not always agree, not least because their authors
had access to different sources of information: what the royal counsellor saw was
not what the Norman soldier experienced, and what the chivalrous Froissart
valorized or deplored, the humble monk passed over in silence. None of the
writers was himself among the rebels. Only the Norman chronicler may have
been an eyewitness to the Jacquerie, but only on the side of its suppressors,
possibly while serving in the noble army led by Charles of Navarre. The chronicle
of Jean de Venette alone shows any familiarity with the country-folk. None of the
²⁵ de Medeiros, Jacques et chroniqueurs, 93–95.

²⁶ BnF franç. 2813 (formerly Regius 8395 and Dupuy I 471); Anne D. Hedeman, The Royal Image:
Illustrations of the Grandes chroniques de France, 1274–1422 (Berkeley, 1991), 95–133; Christiane
Raynaud, ‘Le langage de la violence dans les enluminures des Grandes chroniques de la France’, JMH 17
(1991): 191–209. Following an attribution made by Léon Lacabane, the authors of this chronicle is
usually identified as Charles’s chancellor, Pierre d’Orgemont, who was victimized by Marcel’s govern-
ment and the Jacquerie (‘Recherches sur les auteurs des grandes chroniques de France, dites de Saint-
Denys’, BEC, 1st ser., 2 (1841): 57–74). Roland Delachenal, editor of the chronicle and biographer of
Charles V, had doubts about this attribution, as well as about an alternative attribution to the poet
Eustache Deschamps (‘Introduction’, GC, III: xii–xx). If d’Orgemont was the author, it is curious that
the chronicle’s Jacquerie passages do not mention the attacks on his houses, which are discussed in
Chapter 8.
²⁷ de Medeiros, Jacques et chroniqueurs, 132–139, 147–148, who discusses the controversy over
whether the version non-normande is the earlier text. On Jean de Noyal, see Auguste and Émile
Molinier, ‘Introduction’ to Chron. norm., lviii–lxiv and Auguste Molinier, ‘Fragments inédits de la
chronique de Jean de Noyal, abbé de Saint-Vincent de Laon (XIVe siècle)’, Annuaire-Bulletin de la
Société de l’histoire de France 20 (1883): 246–247.
²⁸ The Anonimalle Chronicle, 1333 to 1381, from a MS. Written at St Mary’s Abbey, York,
V. H. Galbraith (ed.), (Manchester, 1927); Thomas Gray, Scalacronica, 1272–1363, Andy King (ed.
and trans.), (Woodbridge, 2005); Matteo Villani, Cronica: Con la continuazione di Filippo Villani,
Giuseppe Porta (ed.), 2 vols (Parma, 1995).
10    
chroniclers had a monopoly on the information. Each one must be read as an

incomplete account. Each must also be read as the product of a particular
authorial programme that determined how the chronicler told his story.
Moral, didactic, political, and aesthetic aims structured their tales, reflecting but
also seeking to shape social relations and values. What was ‘true’ or worth telling
for a medieval chronicler did not necessarily correspond to what a modern reader
would consider ‘the facts’.²⁹ The celebration of aristocratic society and mores that
underpins Froissart and Jean le Bel’s stories led them to treat the Jacquerie as a
morality play about the failures of noble virtue. The horrifying stories they told
about gang-rape and (in Froissart) attempted cannibalism did much to illustrate
the perils of aristocratic cowardice and the monstrosity of peasant pride, but they
may have been embellished or even invented for dramatic effect, as I discuss
in Chapter 5.³⁰ Historians often put more faith in Jean de Venette because of his
supposedly peasant background, but, whatever his identity, he intended his
chronicle to be a record of wonders and portents connected to the apocalyptic
predictions of the friar Jean de Roquetaillade, and he classed the Jacquerie among
the nova mirabilia heralding the End.³¹ If the writer of this chronicle is identical to
the Jean de Venette who served as prior of the Carmelite convent in Paris, he also
owed a debt of patronage to the pro-Navarrese Dowager-Queen Jeanne d’Évreux
and her daughter Blanche Capet.³² Although most of the chroniclers suggest that
something was out of balance in the countryside’s ‘moral economy’, none of them
was sympathetic to the Jacques or even much interested in their point of view.
This hostility toward, or incomprehension of, medieval rebels is a well-
documented phenomenon in sources for popular rebellions across Latin Europe.
Like other recent historians of medieval revolt, I have tried to work around this
problem by being attentive to their inadvertent disclosures about the rebellion and
its participants.³³ That is, moments when the texts seem to reveal something
²⁹ Chris Given-Wilson, Chronicles: The writing of history in medieval England (London, 2004), ch. 1.
On Jean le Bel, cf. Diana B. Tyson, ‘Jean le Bel: Portrait of a chronicler’, JMH 12 (1986): 315–332 and
Nicole Chareyron, Jean le Bel: Le maître de Froissart, grand imagier de la guerre de Cent ans (Brussels,
1996). On Froissart, see J. J. N. Palmer (ed.), Froissart: Historian (Woodbridge, 1981); George T. Diller,
Attitudes chevaleresques et réalités politiques chez Froissart (Geneva, 1984); Peter F. Ainsworth, Jean
Froissart and the fabric of history: Truth, myth, and fiction in the chroniques (Oxford, 1990).
³⁰ See also de Medeiros, Jacques et chroniqueurs, 32–36, 48–49, 63–64.
³¹ Newhall, ‘Introduction’, 9–10. Quote at Jean de Venette, 162. Jean le Bel was interested in the
same prophecies as Jean de Venette, but considered the Battle of Poitiers and the ravages of the Free
Companies to be their manifestation (Jean le Bel, 273–275).
³² Raymond Cazelles, ‘Le parti navarrais jusqu’à la mort d’Étienne Marcel’, Bulletin philologique et
historique du Comité des travaux historiques et scientifiques (jusqu’à 1610), année 1960 (Paris, 1961):
860; Anne-Hélène Allirot, ‘L’entourage et l’Hôtel de Jeanne d’Évreux, reine de France (1324–1371)’,
Annales de Bretagne et des Pays de l’Ouest 116 (2009): 169–180. For Blanche, see Chapter 2.
³³ Literary scholars working on the 1381 English Rising have led the way: Derek Pearsall,
‘Interpretative models for the Peasants’ Revolt’ in Patrick J. Gallacher and Helen Damico (eds),
Hermeneutics and medieval culture (Albany, 1989), 63–70; Paul Strohm, ‘ “A revelle!”: Chronicle
evidence and the rebel voice’ in Hochon’s arrow: The social imagination of fourteenth-century texts
(Princeton, 1992), 33–56; Justice, Writing and rebellion.
 11
unintentionally. One such instance is Jean le Bel’s confused addendum to his

account of the Jacquerie, in which he meditated on the seemingly inexplicable
origins of the revolt. Over the course of a brief passage, the chronicle moves from
the possibility of outside help, to the response of the Lord of Coucy, to the Jacques’
captain, whom it erroneously calls Jaques Bonhomme, this man’s possible ties to
Robert le Coq, and the strained relationship between Coucy and le Coq. Jean le Bel
mused:
One can hardly believe that such people would have dared to undertake such
devilry without the help of some others, especially in the kingdom of France.
In the same manner [as nobles discussed in the previous passage], the Lord of
Coucy summoned people from wherever he could get them; thus he attacked
his neighbours and destroyed them, hanging and having them killed in such a
horrible way as it would be terrible to remember; and these bad people had a
captain called Jacques Bonhomme, who was a real hick/terrible person (parfait
vilain) and who tried to claim that the bishop of Laon had urged him to do
this, for he was one of his men. The Lord of Coucy also did not like that
bishop.³⁴
Here, for a moment, we see behind the neat narrative to its messy details.
When Froissart retold this story some decades later, he smoothed out the
wrinkles that Jean le Bel, writing only months after the revolt, was not sure how
to straighten. Except for briefly mentioning Jake Bonhomme and the Lord of
Coucy in other parts of his narrative, Froissart completely omitted this passage.
He also passed over speculations found earlier in his source text about the possible
role of tax collectors, Robert le Coq, Étienne Marcel, and even Charles of Navarre
in inciting the uprising.³⁵ Froissart’s narrative neatening of Jean le Bel’s rough
edges throws the process of composition into relief: Jean le Bel told what he knew
about the Jacquerie, but it is clear that he did not know all he thought there might
be to tell about it. Later, when Froissart came to write his more artful tale of
vicious peasants, distressed damsels, and dashing knights, these logistical and
political considerations seemed less important to the story that he wanted to
tell. How and why the chroniclers told a story, or did not tell a story, often tells
us as much as the story itself.
³⁴ Jean le Bel, 259–260. The passage is smoothed out in Jean le Bel, The true chronicles of Jean le Bel,
1290–1360, Nigel Bryant (trans.), (Woodbridge, 2011), 237.
³⁵ Jean le Bel, 258; Gerald Nachtwey, ‘Scapegoats and conspirators in the chronicles of Jean Froissart
and Jean le Bel’, Fifteenth-Century Studies 36 (2011): 103–125; Justine Firnhaber-Baker, ‘The eponym-
ous Jacquerie: Making revolt mean some things’ in Firnhaber-Baker and Schoenaers (eds), Handbook of
medieval revolt, 59–60; see Chapter 3.
12    
Judicial Sources: Remissions, Lawsuits, and Accords
Story-telling (or not-telling) was also a process that shaped the information
available in the judicial sources. It is true that the pardons, lawsuits, and accords
are not stories in the same sense that the chronicles are. They are not structured as
continuous narratives, and they were composed for quite different purposes,
including discovery of what might be considered ‘the facts’, a process that
Chapter 10 discusses in depth. One might be tempted to trust such sources
more, despite (or even because of) the fact that they are less entertaining and
more labour intensive than chronicles. Produced for individuals and bearing on
their actual situation and experience, they offer different opportunities for inves-
tigation and discovery, and a sense of getting closer to real people. They never-
theless pose problems of partialness and partiality that are at least as serious as
those presented by the chronicles.
Like the chronicles, the judicial texts required creating a storyline for an
inchoate and incomplete jumble of experiences and information. A messy col-
lection of news, rumours, fears, and lies had to be moulded into a story that
served both men (and some women) in need of justice or mercy and a crown in
search of authority and reconciliation. Just as Froissart had to decide what he
believed and what served the purposes of his story, when the Dauphin extended
his pardon to the rebels and their persecutors after his return to Paris, he and his
bureaucrats had to decide what it was, exactly, that was to be forgiven or
punished, and what it was, exactly, that had happened. The judicial sources do
not provide all the pieces of the puzzle, and the information that they do offer
has been intensively managed and manipulated by a variety of ‘authors’, each
with their own agenda.
These considerations are particularly acute for the letters of remission, which
make up the bulk of the judicial sources.³⁶ Issued upon the recipient’s humble
supplication to the crown, remissions are made up of not only the grant of pardon,
but also a narrative section of varying length that explained what the recipient had
done to need pardon. In over 40 per cent of the Jacquerie remissions, this narrative
portion simply repeats a standard formula:
³⁶ See Natalie Zemon Davis, Fiction in the archive: Pardon tales and their tellers in sixteenth-century
France (Stanford, 1987); Claude Gauvard, ‘De grâce especial’: Crime, état et société en France à la fin du
Moyen Âge, 2 vols (Paris, 1991); Peter Arnade and Walter Prevenier, Honor, vengeance, and social
trouble: Pardon letters in the Burgundian Low Countries (Ithaca, 2015). On the pardoning procedure,
see Ord., III: 219–232, art. 11–13, and 385–89, art. 21; Yves-Bernard Brissaud, ‘Le droit de grâce à la fin
du Moyen-Âge (XIVe–XVe siècles): Contribution à l’étude de la restauration de la souveraineté
monarchique’, unpublished doctoral thesis, Université de Poitiers, Faculté de droit et des sciences
sociales (Poitiers, 1971); Louis de Carbonnières, ‘Les lettres de rémission entre Parlement de Paris et
chancellerie royale dans la seconde moitié du XIVe siècle’, RHDFE 79 (2001): 179–195.
 13
N. was with many others of the surrounding countryside in the noisy terrors
(effrois) that were recently committed by the country-folk against the nobles of
the kingdom for tearing down fortresses in many places, destroying their belong-
ings, and setting fires, and on account of this, some of these nobles could bear
malevolence and hate toward N. and hurt him in body or goods . . .³⁷
This formula is instructive in its own right as evidence for how the crown
standardized its account of the revolt, its participants, their opponents, and the
Dauphin’s role in reconciling them, as I discuss in Chapter 10.³⁸ The remissions
that do not employ this formula are often far richer in detail, offering longer,
individual accounts of their recipients’ deeds, sometimes even ascribing motiv-
ations or attempting explanations. For example, one issued to Arnoul Guenelon,
who served as a village captain in the Jacquerie, explains that he:
agreed under fear of death and of losing all his houses and goods to be captain of
Catenoy and to ride and accompany its inhabitants for several days in the
company of Guillaume Calle, who had been chosen Captain of the people and
commune of the Beauvaisis, during which time a few ‘disorderlies’ of the
company killed some people, did some pillaging, set some houses on fire, and
committed many other crimes, while Arnoul was with the company but not at all
in agreement with these things in his heart or his will and would gladly have
impeded all their wickedness if he had dared. And when they returned from the
castle of Ermenonville, he left their company and went to Senlis, where he has
since comported himself well and honestly, as he says, in the defence of the town
against the enemies of the realm . . .³⁹
³⁷ ‘ait este avec pluseurs autres du pais d’environ aus effrois qui derrainement & nagaires ont este
faiz par les genz du plat pais contre les nobles du dit Royaume a abatre en pluseurs lieux forteresses
disciper (sic) leurs biens & bouter feux Et pour ce que aucuns des diz nobles pourroient avoir
malivolence & haine aus dessusdit . . . pour occasion des choses dessusdites et le grever en corps & en
biens’ (This example from AN JJ 86, no. 222, fol. 73r).
³⁸ See also Justine Firnhaber-Baker, ‘The heart of rebellion: Law, language, and emotion after the
French revolts of 1356–58’ in Jesús Ángel Solórzano Telechea, Jelle Haemers, and Roman Czaja (eds),
Exclusión y disciplina social en la ciudad medieval europea (Logroño, 2018), 281–296.
³⁹ ‘par la force & contrainte de feu Guillaume Calle nagaires esleu Capitaine du pueple & commun
de Beauvaisiz . . . Arnoul Guenelon de Castenoy pour paour de mourir & de perdre toutes ses maisons &
autres biens se feust consentu d’estre Capitaine de la dite ville de Castenoy et de chevauchier & aler
avecques les habitanz d’icelle par aucunes Journees en la compaignie des diz Guillaume Calle & de ses
adherens ou quel temps par aucuns desordenez de la dite compaignie furent pluseurs personnes mises a
mort pluseurs pillages arsines de maisons et pluseurs autres maux faiz lui estanz en la dite compagnie
sanz ce que ycelui Arnoul en feust oncques consentans en cuer ny en volente mais eust volentiers
empesche toute leur male voulente se il eust ose Et au Retourner qu’il firent du chastel d’Ermenonville
s’en departi et s’en ala hors de leur compaignie mettre en la ville de Senliz ou il s’est depuis bien portez
& loyaulment si comme il dit a la defense d’icelle contre les ennemis du Royaume de France’ (AN JJ 86,
no. 391, fol. 136r). Luce referred to this man as Arnoul Génelon, but there seems no justification for
that orthography.
14    
Another remission, for one Pierre le Debonnaire, recounts his experience at one of
the big assemblies of villagers that characterized the revolt:
Around the feast of Jean the Baptist (24 June) two years ago, at the time of the
commotion and assembly between the country-folk on one hand and the nobles
on the other, Pierre le Debonnaire and Jean le Debonnaire, his brother, [who
were] nephews and family members of Jean des Murs, their uncle, went to this
assembly on account of youthful folly, without the permission or knowledge of
their uncle, and so as soon as he found out about it, out of good and true love for
them, their uncle went to find them at a commotion or assembly taking place in
the village of Goyencourt. In that village, this uncle took Pierre by the hand and
led him far away from the said assembly. And a lot of fellows (compaignons) then
at the assembly, shouted and cried to Jean des Murs, saying ‘Jean, come to your
nephew, who is being beaten up!’ At this shout, Jean des Murs came [back] and
Pierre returned with him, and took his nephew [Jean le Debonnaire] by the hand
and tried to pull him out of the crowd . . . Michel Wastel, accompanied by many
other accomplices, hit Jean des Murs in the head with a cudgel called ‘Cormiel’
(sweetheart) so hard that a lot of blood came out, which a lot of people saw, but
Pierre le Debonnaire, induced by good and true love in avenging his uncle, with
hot anger (chaude melee), and, indeed, in self-defence and repelling force with
force, fearing that he and his uncle might die and wishing to avoid this with all
his power, hit Michel with a small club (macelotte) in such a way that Michel’s
death followed pretty soon afterward⁴⁰
Such stories have obvious appeal to a historian trying to find out ‘what happened’:
the role of captain, the existence, name and title of a greater captain, the descrip-
tion of the crowded assembly, its violent, emotional character and appeal to hot-
headed young men, the relative wealth of Arnoul, who had more than one house,
the inference that some Jacques rode horses, the kinds of weapons they had on
⁴⁰ ‘environ la saint Jehan baptiste derrein passe ot ii ans ou temps que la commotion & assemblee
estoit entre les genz du plat pays d’une part et les nobles d’autre part ala quelle commotion ou
assemblee le dit Pierre le Debonnaire & Jehan le Debonnaire son frere neveuz & amis de char [de]
Jehan des Murs leur oncle alerent par leur Jeunece senz le congie ou sceu de leur dit oncle et pour ce
leur dit oncle meu de vraye & bonne amour vers eulz sitost qu’il vint a sa cognoissance les ala querre en
une commotion ou assemblee qui lors estoit en la ville de Goiencourt a la quelle ville ycelluy oncle prist
par la main le dit Pierre & le mena bien long de la dite assemblee. Et pluseurs compaignons lors estans a
la dite assemblee hucherent & appellerent le dit Jehan des Murs en disant ‘Jehan venez a vestre neveu
que l’en bat!’ Au quel appel ycelluy Jehan des Murs ala et le dit Pierre retourna avecques luy et prist son
nepveu par la main & le voult tirer hors de la presse & assemblee ou il estoit et en le tirant ainsi Michiel
Wastel acompaigne de pluseurs autres complices fery d’un baston appelle Cormiel le dit Jehan des
Murs en la teste et telement que sanc en yssi grandement et que pluseurs genz le virent, toutevoies le dit
Pierre le Debonnaire meu de bonne & vraie amour en Revenchant son dit oncle de chaude melee et luy
mesme defendant et Reppellant force par force doubtans le peril de la mort de son dit oncle & de luy et
le voulans eschiver a son pouvoir, fery le dit Michiel d’une macellote par tele maniere que mort s’en
ensuy assez tost apres en la personne dudit Michel’ (AN JJ 88, no. 89, fol. 56v–57r).
 15
hand, the mention of particular places, and so on. But remissions cannot be simply
mined for ‘the facts’, as work by Natalie Zemon Davis, Claude Gauvard, and
others has made amply clear.⁴¹ Social conventions, as well as narrative and generic
ones, shaped the pardon tales’ stories. The family relationship and the ‘good and
true love’ that Jean des Murs had for his nephews covers over any other reason he
might have gone to Goyencourt, and the nephews’ own presence there is excused
by their youth, a conventional source of medieval imprudence, again eliding any
other motives. Pardon-tale tellers sought to incite sympathy and deflect blame—
for example, by reporting the mortal fear that had kept Arnoul Guenelon from
following the better intentions of his heart—and it is well to remember that the
alternative to remission was usually execution or impoverishment.
For all that, remission stories were not necessarily untrue. Indeed, some
reliability is assured because remissions were investigated and overly mendacious
ones could be challenged and overturned.⁴² The importance of this subsequent
investigation is demonstrated by the hesitancy that two noblemen named Gilot
and Jean Dudelange expressed about a remission granted to them for killing one
Jean ‘called the Golden’ (dit d’oré). The only witnesses to their claim that the latter
had insulted them and threatened them with an axe were unfortunately either
dead or had fled, so they had not tried to have the letter verified nor dared to use it
(n’ont encores verifie le contenu en nos dites lettres & ne s’en sont osez aidier).
Rather than risk it, they decided to go through the expense and trouble of
procuring a second remission confirming the first and affirming its validity
‘regardless of words or axe’.⁴³
Problems of partiality nevertheless remain. From Guenelon’s story, for
example, we might never guess that Ermenonville was the site of an important
siege against one of the Dauphin’s counsellor’s castles or that Senlis was the
Jacques’ most loyal urban ally. How the Debonnaire brothers came to know
about the Goyencourt assembly, and why that assembly was being held, play no
part in the story. These are omissions by design, not accident. We know from
other sources that the Jacques’ leaders sent messengers to call villagers to central
assemblies where they received their marching orders from higher-ups, including
from Étienne Marcel himself. Some such assemblies were only attended by those
Jacques with leadership responsibilities, a role that would make the Debonnaire
brothers especially culpable.⁴⁴ There were good reasons to tell the truth, but
maybe not the whole truth.
⁴¹ Davis, Fiction in the archive; Gauvard, ‘De grâce especial’.

⁴² de Carbonnières, ‘lettres de rémission’. A Jacquerie–related example challenging a remission at
AN X1a 18, fol. 63. The record of testimony from such an investigation at the local level for a remission
associated with the Tuchinat revolt in southern France is published in Marcellin Boudet, La jacquerie
des Tuchins (1363–1384) (Paris, 1895), no. viii (mis-numbered vi), pp. 134–144.
⁴³ AN JJ 102, no. 96, fol. 35; original letter at AN JJ 100, no. 683, fol. 202r. This altercation and the
legal procedures surrounding it are discussed in Chapter 10.
⁴⁴ On these assemblies, see Chapter 6.
16    
By contrast, the records from Parlement cases often give us two sides of the
story. While for this period we do not have the transcriptions of testimony that are
preserved for lawsuits from later decades, the arguments made are epitomized in
the decisions Parlement handed down. Sometimes this was done at length, as in the
extensive and competing descriptions of what happened at Pierre d’Orgemont’s
houses in Gonesse.⁴⁵ Contradictory claims pose their own problems, but it is also
important to remember that the stories in lawsuits were shaped by what the court
thought was relevant and the diplomatic form into which its clerks had to fit the
material. The accords made between parties are much less formal and do not
even have a uniform diplomatic structure. This looseness can lend itself to
revelation, as in the long tale that opens an agreement made between the Lord
of Vez and his subjects, but most accords are too short to reveal much.⁴⁶ We
often get considerably less detail—perhaps only a brief mention of the matter
requiring settlement—than in the lawsuit records.
Less visible, but possibly even more important than the self-interest and generic
conventions that constrain the stories in the documents we possess, are the social
and procedural factors that limit the kinds and numbers of these documents. It is
impossible to measure the actual effect of these kinds of factors, but they may be
profound. The social and economic cost of justice in late medieval France means
that these sources predominantly concern those able to bear it. Because obtaining
a remission cost money and required some legal knowledge, only the relatively
well off and reasonably sophisticated were usually able to procure one.⁴⁷ The same
sorts of constraints applied to fighting a lawsuit. Those too poor to be worth
pursuing for damages might not appear, and a prohibition in the general remis-
sion forbidding criminal prosecution against Jacques and Counter-Jacques meant
that civil complaints could not be jointly prosecuted with a criminal case. This
removed an avenue that allowed claimants to pursue their causes at crown
expense.⁴⁸ That men—they were almost exclusively men, as I discuss in
Chapter 7—who were comfortable and cosmopolitan enough to navigate royal
justice were implicated in the Jacquerie gives us valuable insight into the uprising’s
constituency and appeal, but the poor, the ill-connected, and the female may all be
significantly under-represented.⁴⁹
⁴⁵ AN X1a 14, fol. 476–77, ed. Luce, no. 57, pp. 313–320, discussed in Chapter 8.
⁴⁶ AN X1c 32, no. 31.
⁴⁷ The average price of a lettre de rémission was 32 s. (Gauvard, ‘De grâce especial’, I: 68), equal to
nearly 100 days of an unskilled male labourer’s 4 d. average daily wage. Associated costs, such as the
notary’s fee and the (optional) chancery registration might push the total up considerably (Brissaud,
‘droit de grâce’, 246).
⁴⁸ Yvonne Bongert, ‘Rétribution et réparation dans l’ancien droit français’, Mémoires de la Société
pour l’histoire du droit et des institutions des anciens pays bourguignons, comtois et romands 45 (1988):
64–69.
⁴⁹ See also Justine Firnhaber-Baker, ‘The social constituency of the Jacquerie revolt of 1358’,
Speculum 95 (2020): 689–715.
 17
Another procedural factor shaping the evidence is France’s jurisdictional frag-

mentation. Those who lived under direct royal jurisdiction would have come
before the provincial courts of the regional bailli in the first instance (or the
royal prévôt if they lived in an unincorporated city), whose fourteenth-century
records have mostly disappeared.⁵⁰ But most of those involved in the Jacquerie
were not under the crown’s immediate jurisdiction. Rather, they were direct
subjects of a local lord, usually a noble person or a clerical institution, such as
an abbey, canonry, or episcopal see. These people came before their lord’s court in
the first instance and would normally have had access to royal courts only upon a
successful appeal.⁵¹ There may have been as many as a thousand seigneurial courts
in late medieval northern France, whose complicated jurisdictions were ‘entangled
and overlapping’ (entermellees et enclavees les unes dedens les autres), as the lawyer
Philippe de Beaumanoir remarked, although whatever records they were keeping
have mostly vanished.⁵² While the general remission forbade criminal prosecution
and reserved all civil cases to the crown, some seigneurial prosecutions did take
place, as discussed in Chapter 10. The dangers and opportunities that multiple
jurisdictions might present is particularly well illustrated by the case of one Jean de
Chauny: imprisoned, criminally prosecuted, and heavily fined by the lord of
Berzy-le-Sec, he appealed to the crown on the basis that the general remission
had forbidden such prosecutions and, anyway, he was a justiciable of the canons of
Soissons.⁵³
We know about Jean’s case, and others like it, because the defendants success-
fully appealed to Parlement and thus appear in its registers. There were likely
many cases in which the defendants were too poor, unsophisticated, or short-lived
to have appealed successfully, or whose appeals were denied, especially because
appeals for capital cases were almost always deemed inadmissible.⁵⁴ Some sei-
gneurial subjects did seek a royal pardon, with the right to remit also extended to
their lord or lords (concedentes . . . ut similem gratiam facere valeant et faciant)
but, again, we have no way of knowing how many did not.⁵⁵ Seigneurial jurisdic-
tion may, for instance, explain why we have so few records pertaining to inhabitants
of the countryside around Beauvais, despite the revolt’s known concentration in
that area, or in the counties of Valois, Clermont, and Montmorency. These areas
were outside direct royal jurisdiction and filled with lesser lords holding varying
⁵⁰ Bernard Guenée, Tribunaux et gens de justice dans le bailliage de Senlis à la fin du Moyen Âge (vers
1380—vers 1550) (Paris, 1963), 19–21.
⁵¹ Ferdinand Lot and Robert Fawtier, Histoire des institutions françaises au Moyen Âge, 3 vols (Paris,
1957–1962), II: 153–156; Guenée, Tribunaux, 64–67.
⁵² Beaumanoir, cap. X, LVIII, vol. I: 146–152, vol. II: 340–353, quote at cap. LVIII, §1653, vol.
II: 345.
⁵³ AN X1a 17, fol. 272v–74.
⁵⁴ Louis de Carbonnières, La procédure devant la chambre criminelle du Parlement de Paris au XIVe
siècle (Paris, 2004), 60–64 and see Beaumanoir, cap. X, §295, vol. I: 146–147.
⁵⁵ Quote taken from AN JJ 90, no. 82, fol. 40v. See also Chapter 10, n. 34.
18    
degrees of justice over their subjects.⁵⁶ In the case of Montmorency, the count had
remitted all his subjects who had been involved in the revolt.⁵⁷ Who they were and
what exactly they may have done are unknown.
Local Documents
I have been able to round out the picture of the rebellion and the rebels given by
the chronicles and royal judicial sources with documents drawn from France’s
provincial archives, particularly those of the Archives départmentales de l’Oise in
Beauvais, de la Marne in Châlons-en-Champagne, and de l’Aisne in Laon, as well
as the fonds Picardie at the Bibliothèque nationale and the Collection Bucquet-
aux-Cousteaux at Beauvais. Some municipal records for the cities of Laon and
Senlis are still extant, although for Senlis they begin only in 1383. Whether by
chance or design, some significant losses took place around the time of the
Jacquerie. The cartulary of Laon’s cathedral chapter, for example, skips from
1351 to 1370.⁵⁸ This is not the fault of the revolt because, unlike their later
English counterparts, the Jacques did not target documents. Likely, this war-
filled period of history was simply not kind to parchment.
There are only a very few local sources that bear directly on the Jacquerie’s
events, but many more that reveal those involved in more quotidian contexts. The
rebel leader Arnoul Guenelon, for example, can be found attending municipal
assemblies in Senlis alongside a number of men with whom he had attacked
Ermenonville a quarter century before.⁵⁹ Lay seigneurial documents are scarce on
the ground, but records from clerical sources, especially monastic ones, are
overwhelmingly ample. Much of this material has not been sufficiently catalogued,
if catalogued at all.⁶⁰ There can be no question of exhaustively examining these
records, but with patience it is possible to find Jacques and their opponents in
them, especially in land transactions, rent and tithe lists, and lawsuits.
From local documents, information emerges about Jacques’ and Jacques’
enemies’ property, family relationships, social networks, and sometime even a
little bit about their personality. In 1398, we once more find Arnoul Guenelon in
Senlis: now 70, he is ‘a frail, old man of great age’, donating the vineyard he had
bought with his wife Geneviève to the monks of Saint-Maurice in exchange for
⁵⁶ For the bishop of Beauvais’s temporal jurisdiction, see Chapter 7.

⁵⁷ ‘toutes ycelles males facons le seigneur de Montmorency . . . a pardonnee a lui et a touz autres qui
en sa terre ont este aus diz faiz’ (AN JJ 86, no. 207, fol. 67v, ed. Luce, no. 25, pp. 254–256, which mis-
prints ‘feux’ for ‘faiz’).
⁵⁸ Laon, AD Aisne G 1850. ⁵⁹ Beauvais, AD Oise Edt 1 BB 1.
⁶⁰ There are over 12,000 cotes (call numbers or shelfmarks) in series H (regular clergy) at the AD
Oise, each of which contains anywhere from a few to several hundred individual documents. The two
volume inventaire sommaire completed at the end of the nineteenth century covers less than half of the
cotes and often does not mention most of the documents under each cote.
 19
their caretaking while he lived and for their masses after he died.⁶¹ Sometimes,
rebels appear among the petty officials under whose authority such acts were
issued. For instance, the Jacques’ lieutenant Germain de Réveillon can be found in
1350 serving as the sworn clerk (tabellion juré) of Pont-Sainte-Maxence, a town in
which he also acted on behalf of the rebellion.⁶² Fremin de Berne, recipient of a
formulaic remission for Jacquerie at Beaumont-sur-Oise, later served as the
warden of the seal for the same village’s provost.⁶³
Identifying the right people and understanding their relationships presents
some challenges beyond the sheer mass of material. Arnoul de Guenelon,
Germain de Réveillon, and Fremin de Berne all had distinctive names and the
documents in which they appear offer further information corroborating their
identities, but not every case is as clear-cut as these.⁶⁴ For example, the rebel
named Jean Bernier, whose adventures in the Jacquerie are discussed in Chapter 4
is demonstrably not the same man as the royal counsellor Jean Bernier, for the
latter already held the high office of Maître des Requêtes in August 1358, when
Jean Bernier the Jacques was leading Noyon’s city guard.⁶⁵
Tracing family adds another layer of difficulty. Fremin de Berne worked for the
same authority as one Simon de Berne, the latter also serving as a captain of the
Jacques in that area, but their surname ‘from Berne’, a nearby village, may indicate
a relationship of past (and perhaps distant) proximity rather than a familial one.⁶⁶
⁶¹ ‘homme faible ancient et de grant aage par quoy desormais il ne peut traveiller souffrir ne endurer
aucune peine de corps ne a ses besoignes entendre en maniere que aucun prouffit lui en peust venir’
(AD Oise H 841).
⁶² AD Oise H 2439, no. 4; AN JJ 86, no. 309, fol. 103, ed. Luce, no. 29, pp. 261–262.
⁶³ AD Oise Hs 667; AN JJ 90, no. 162, fol. 92.
⁶⁴ See the critical cautions of Zvi Razi, ‘The Toronto School’s reconstitution of medieval peasant
society: A critical view’, P&P 85 (1979): 142–145 apropos of the prosopography of English medieval
villages. For naming and proposopgraphy in France, see Karl Michaëlsson, Études sur les noms de
personne français d’après les rôles de taille parisiens (rôles de 1292, 1296–1300, 1313), 2 vols (Uppsala,
1927–1936) I: 118–142; Karl Michaëlsson, ‘Les noms d’origine dans le rôle de la taille parisien de 1313’,
Symbolae Philologicae Gotoburgenses 56 (1950): 355–400; Marie-Thérèse Morlet, Étude
d’anthroponymie picarde: Les noms de personne en Haute Picardie aux XIIIe, XIVe, XVe siècle
(Amiens, 1967), 135–137; Albert Dauzat, Les noms de famille de France: Traité d’anthroponymie
française, 3rd edn by Marie-Thérèse Morlet (Paris, 1977), 45–47, 163–175; Caroline Bourlet,
‘L’anthroponymie à Paris à la fin du XIIIème siècle d’après les rôles de la taille du règne de Philippe
le bel’ in Monique Bourin and Pascal Chareille (eds), Persistances du nom unique, vol. 2.2 of Samuel
Leturcq (ed.), Genèse médiévale de l’anthroponymie moderne, 6 vols in 8 (Tours, 1992), 9–44; François
Menant, ‘L’anthroponymie du monde rural’ in Monique Bourin, Jean-Marie Martin, and François
Menant (eds), L’Anthroponymie: Document de l’histoire sociale des mondes méditerraneéns médiévaux.
Actes du colloque international organisé par l’École française de Rome avec le concours du GDR 955 du
C.N.R.S. ‘Genèse médiévale de l’anthroponymie moderne’ (Rome, 6–8 octobre 1994) (Rome, 1996),
349–363; Patrice Beck, ‘Personal naming among the rural populations in northern France at the end
of the Middle Ages’ in George T. Beech, Monique Bourin, and Pascal Chareille (eds), Personal names
studies of medieval Europe: Social identity and familial structures (Kalamazoo, 2002), 143–156. For the
thirteenth-century Oise, the names and surnames of serfs are discussed in Louis Carolus-Barré,
‘L’affranchissement des serfs de la châtellenie de Pierrefonds par Blanche de Castille (v. 1252) et sa
confirmation par Saint Louis (septembre 1255)’ in Violence et contestation, 66–69.
⁶⁵ See further discussion and Chapter 4, n. 96.
⁶⁶ AN JJ 86, no. 207, fol. 67v, ed. Luce, no. 25, pp. 254–256.
20    
His given name ‘Fremin’, by contrast, is typical of the region around Amiens,
rather distant from the Oise banks. The surname Calle (or Cale), borne by the
Jacques’ general captain Guillaume Calle, was quite uncommon, as it remains in
France today. It seems certain that an Isabelle ‘widow of Guillaume Calle’ who
sued in 1361 for return of her dowry, given to a favourite of the count of Clermont,
was his wife.⁶⁷ But, without corroborative information, we cannot be sure that a
Thibaut Cale, who fought against the Anglo-Navarrese in 1359, or a Guérin Calle,
who leased some farmland in 1369, were his relatives, let alone that William and
John Calle, archers in the fifteenth-century English army and active in Normandy,
were his descendants.⁶⁸ The new information gleaned from these sources some-
times raises more questions than it answers.
The Stories in This Book
The stories that I tell in this book are thus constructed out of a mass of incomplete
and unruly evidence. Like crown’s judges and the chroniclers, I have had to
determine what had happened and what it meant from sources that could not,
or did not want to, tell me everything I wanted to know. Unlike them, I have access
to mapping and relational database software that facilitates the collection and
analysis of a relatively large amount of geographical and prosopographical detail.⁶⁹
This made possible the visualization, organization, and retrieval of information
required to navigate a very complex event that occurred in many places over an
extended period of time. While textual analysis is the bedrock of this book, I have
set that analysis within the context of a larger picture aggregated from less
textually-bound information. Pictures are worth a thousand words, and some-
times numbers tell a story clearer than, or different from, the texts themselves.
The relationship between the analysis of collective data and the close reading of
individual texts is necessarily a complementary one. Neither approach trumps the
other. Every point on a map or entry in a database represents multiple interpretive
decisions made through close reading. It is also imperative to remember that the
collective picture drawn from the aggregated stories is not always a better guide to
events than an individual story. Given that the sources are mendacious, generic,
stereotyped, and incomplete, to ignore minority reports would be to miss some of
⁶⁷ AN X1c 13b, no. 272, 274. Calle’s name and identity are discussed in Chapter 6.
⁶⁸ AN JJ 90, no. 549, fol. 272v–73r; AD Oise H 672. Both Thibaut and Guérin were located near
Pontoise. Archers: Adrian R. Bell, Anne Curry, Andy King, David Simpkin, Adam Chapman, and
Aleksandr Lobanov, ‘The soldier in later medieval England online database’ (Reading and
Southampton, 2006–2016) at www.medievalsoldier.org [last accessed 21 November 2020].
⁶⁹ An open-access version of the map that I created for this project can be found at http://worldmap.
harvard.edu/maps/Jacquerie_1358 [accessed 21 November 2020].
 21
the most valuable information available, although, as I discuss in Chapter 10,

these, too, have their pitfalls.
Moreover, and as I will stress again and again throughout this book, the
Jacquerie was a collective event made up of individual experiences that changed
over time. What the Picard coq du village did was not what the Norman carter saw
or the champenois squire suffered. How someone understood what was happening
on 28 May 1358 might have been very different from how she thought about it
three weeks later or in 1372. I have already emphasized that the sources for the
Jacquerie were all written after the revolt. It is also important to keep in mind that
the revolt itself took place over a six-week period and went on considerably longer
in some parts of the kingdom. There was plenty of time for interpretations,
motivations, and loyalties to shift. What the Jacquerie meant for contemporaries
was fluid, depending on who or where they were, what they knew or thought had
already happened, and what they hoped or feared might happen in the future. In
writing this book, I have tried to retain some of that fluidity, leaving open
questions to which the sources do not provide definite answers and allowing
contradictory evidence to point interpretation in different directions.
The book’s largely chronological structure is intended to facilitate the under-
standing of ‘the revolt’ as a process, which unfolded over time in not-always
predictable ways, as well as ‘a thing’ to which observers later ascribed meaning.
The nature of the evidence and of the revolt itself nevertheless makes isolating
chronological change during the revolt itself challenging. The ex post facto nature
of the evidence means that we cannot directly observe shifts of intention or
interpretation during the revolt. Trying to make inferences about chronological
development on evidence such as targets attacked, spatial dispersion, communi-
cation with allies, and so on is hampered by the fact that almost none of the stories
in either remissions or chronicles is exactly dated or datable. Only a few of the
remissions give any specific information about chronology, most simply speaking
of the ‘time of the non-nobles’ terror against the nobles’. The few dates available,
used to construct the timeline in the front matter, tell only a small part of the story.
Most of what is exactly datable are events that happened before or after the revolt,
or incidents at which the country-folk and the Parisians and other towns’ citizens
were acting together. Much of what happened did so simultaneously across a
number of different theatres of action. In the chapters that follow, I have tried to
keep a sense of change over time, while also drawing out thematic issues of the
violence, identity, and organization that characterized the revolt overall.
I begin with a chapter that tells the story of France, its politics, and its
unfortunate people from just before the Battle of Poitiers in 1356 to the collapse
of the modus vivendi between Marcel’s reform faction and the Prince’s counsellors
soon after Charles of Navarre arrived in Paris in late 1357. The second chapter
opens with the watershed moment in February 1358 when Marcel’s minions
murdered two royal officers in the Dauphin’s presence, and follows that act’s
22    
reverberations through the consolidation of a noble faction opposed to the reform

government and the military preparations they undertook against Paris up to the
eve of the Jacquerie’s outbreak in May. Chapter 3 looks at the military and political
reasons behind the massacre of nine noblemen at Saint-Leu-d’Esserent on 28 May,
and the links between this incident and Parisian interests. Chapter 4 considers
how and why that massacre became the beginning of a massive social uprising,
highlighting both long-term structural factors like demographic and economic
change after the Black Death and more immediate political and military concerns,
as well as individual and community relationships. Chapters 5 through 7 are
devoted to thematic issues of the rebellion’s violence, which was considerably
more targeted and limited that its reputation suggests; its remarkable leadership
structure and logistical organization; and the uneasy alliances between different
social groups that both made the revolt possible and led ultimately to its failure.
I return to the chronological narrative in Chapter 8, which covers the joint
Jacques-Parisian endeavours in the Paris Basin in the second week of June through
the defeats at Meaux and Mello-Clermont. Chapter 9 traces the development of
the Counter-Jacquerie after these battles and the spread of the revolt to
Normandy, Champagne, and further afield. Chapter 10 focuses on the legal and
social aftermath of the revolt following the death of Étienne Marcel and the
Dauphin’s return to Paris, and the evolution of the conflict’s consequences in
the years that followed. The Conclusion considers the revolt’s legacy and memor-
ialization from the later fourteenth century to the present day.
Another random document with
no related content on Scribd:
Ennek az eleinte kietlennek, elhagyottnak és barátságtalannak
látszó helyiségnek sajátságos varázsát csak fokonként vettem észre,
abban a mértékben, amelyben rájöttem arra, hogy föltünést nem
kereső egyszerűségével milyen jól alkalmazkodott annak a
társaságnak szükségleteihez, amely kis számmal benépesítette.
Csak a nagy cserépkályha két oldalán volt két csábító erkély;
egyébként köröskörül a fali padok előtt faasztalok állottak kopott
faszékekkel és piszkos terítőkkel. A szürkületben álmosan pislákolt
néhány üvegedény, amelyről nem lehetett megállapítani, hogy
ivóedény-e avagy légyfogó, napsugár nem hatolt e falak közé és
rumnak, meg gáznak könnyen bódító édeskés szaga töltötte meg a
langyos levegőt. Este rendszerint maga a gazda, akinek Kalauer volt
a neve vagy így szólították, ült az italmérő asztal mögött, kövér volt
és álmos, de vendégei iránt mégis titkos figyelmet tanusított,
amellyel persze inkább a maga javát, mintsem pártfogoltjaiét
szolgálta. Maga mérte ki a bort és a pálinkát, a sör csapolásakor
ráfujt minden teli pohárra, hogy megvizsgálja a hab alatt, vajjon
betelt-e már az előírt mérték vagy még nem haladta-e túl, bagózott
és ültében félkörben nagyokat köpött a padlóra, aminek sötét
foltgyűrűje mint a Szaturnusz gyűrűje, a napszaka szerint több-
kevesebb világossággal volt látható. Később megtudtam, hogy a
söntés mögött ajtó nyílt egy második szobába, amely azonban csak
a törzsvendégeknek és azoknak is csak különleges alkalomkor állott
rendelkezésükre. Menyasszonyszoba volt a neve.
Az első futólagos benyomás azonban, amelyet ez a
vendégszoba tett, ártatlan, kissé elhanyagolt korcsmáé volt, amely a
legközelebbi környezet néhány igénytelen törzsvendégéből élt meg
nagynehezen és ahol az idegen semmit sem várhatott, csak unalmat
és rossz bort.
Miután helyet foglaltunk a kályha mellett levő egyik asztalnál,
lassú kijózanodás fogott el bennünket, mint mindig azt, aki különöset
várva ideiglenes célhoz jut. A nagyon is sokat váró nekiindulás után
tehát most bizonyos tekintetben újra kellett kezdenünk a dolgot.
Solander jovialis leereszkedése mesterkélt volt, hangosan kiáltozott
a korcsmáros után és úgy látszott, hogy viselkedése elkedvetleníti a
vendégeket. Még három vagy négy ember volt a korcsmában: egy
egyszerűen, de tisztességesen öltözött ember, aki egy pohár
vörösbor mellett az ablaknál ült és buzgón írt vagy számítgatott, egy
fiatal halvány ember, aki hallgatott és rosszkedvűen egy leány
mellett kuporgott és papirosról ette megkésett reggelijét. A kenyeret
és kolbászt pálinkával füszerezte, a pohár az ujságfoszlányok közt
érintetlenül állott a szomorúan az ablak világosságába bámuló leány
előtt és a fiú a villa hegyén néha egy-egy falatot nyujtott oda a
leánynak.
A korcsmáros egykedvűen köszöntötte Solandert és bort hozott.
Engem lassú tekintettel végigmustrált és mosolygott. Solander kitért
a korcsmárossal való beszélgetés elől, aki visszahuzódott a söntése
mögé és nem törődött többé velünk. Még csak azt kérdezte,
akarunk-e enni. Persze, ami van. Valamit bekiáltott egy félig nyitott
ajtón, amelyen át konyhai zaj, leányhang és edénycsörömpölés
hallatszott.
Solander nagyott sóhajtott és gyorsan egymásután két pohár bort
ivott meg, mintha a borban keresne támasztékot, buzdítást és
szabadságot. Én kezdtem el tehát a beszédet és elmondtam neki,
hogyan élek, egészen őszintén megmondtam azt is, mi bilincselt le
az ő személyén és hogy nagyon örülnék, ha vele közelebbről
ismerkedhetném meg. Figyelmesen, de titkolt izgatottsággal
hallgatta szavaimat, azonban nem vágott közbe, sőt inkább biztatott,
ha mindjárt csak gúnyolodó érdeklődésével is, hogy folytassam a
beszédet. Úgy látszott, mintha elkedvetlenítette volna, hogy ilyen
módon neki nem kedves elsőbbségre tettem szert a társalgásban;
érezte, hogy minden óvatosságom mellett is bizonyos elnézést
tanusítottam és elfogulatlanságot iparkodtam mutatni. Mivel magam
is tudtam, hogy ezt megtettem és hogy neki, különösen szemre oly
kedvezőtlen helyzetében kellemetlen lehet, ha úgy tűnik föl, mintha
csak egy pillanatra is elnézésre lenne szüksége, megértettem
amikor ridegen ezt mondta:
– Magának megvan rólam a helyes képe. Sőt nagyra van vele,
hogy többet látott rajtam, mint amennyit minden második ember lát
és végül unatkozik, azért kuporog itt. Senkisem tartóztatja, érti?
Eléggé megismertem a nyomort, hogy megértsem annak a
beszédét, aki éppen akkor, amikor valaki megérteni látszik a bánatát,
megszégyenítő vallomás helyett dacos büszkeséget mutat. Ezért
egy pillanatra sem tévesztett meg Solander, tudtam, hogy
megsértem és hogy csalódást szerzek neki, ha engedékenyen az ő
szavai alá rendelem magamat. Nem az volt a célom, hogy egy röpke
és hiú órára a kedvére legyek neki vagy ő nekem, hanem
megakartam ismerni a lényét, amelynek mély verését bizalmas
távolból hallottam és tudtam, hogy ez sohasem sikerül, ha
tartózkodás nélkül ki nem tárjuk a szívünket.
– Hazudik, – mondtam hidegen, – senkit sem keresek csak
magamat, éppen úgy mint ön.
– Retteg a sorsától kedvesem és bennem akar kissé jövőjének
kulisszái mögé tekinteni.
– Nem teszem meg önnek a magam kárára azt a szívességet,
hogy az ön hiúságának oda dobom a morzsákat, amelyeket talán
lenyel, hogy engem megvethessen.
Solander úgy nézett rám, mint a farkas.
– Nézze meg az ember! Jámbornak látszik mint a juh, pedig
fogas ember. Megértettelek. Egészségedre testvér!
Mosolygás nélkül kocintottam vele. Reszkettem arra a
gondolatra, hogy elveszthetem, amit már megnyertem, nagyon
elkomolyodtam és nem értettem azt az aggasztó gondot, amellyel e
férfinak, mint életem első barátjának megismerése után törtem
magamat. Minden ember elhagyatottnak mondja magát és talán az
is, mindenki a maga igényének mértéke, lénye és értéke szerint, de
igazán elhagyatottnak csak az érzi magát, aki soha egy pillanatra
sem szűnt meg hinni minden ember testvériségében.
– Így találunk rá egymásra, – mondta Solander sóhajtva, – és
holnap megint mehetünk tovább. De ma szép napot csinálunk. Te
sehol sem állottál és sehol sem ragadtál meg, ez jó, de
veszedelmes. Aki szereti a veszedelmet, anélkül, hogy átlátná a
nagyságát, annak könnyű a dolga, de aki látja és mégis bátor marad,
ez már valami. Én, amint itt látsz – hiszen csak véletlen, hogy
legutóbb külsőleg nem történt minden a kivánságom szerint – birokra
keltem az élettel. Először eltemet minden omladékkal, de aki
kivergődik alóla, az legyőzte. De engem nem fog többé meglepni,
ahogyan egy napon a holdkórosokat meglepi. A legtöbb ember nem
szinte álomban vándorol? Közöttünk még az ostobákat lehet a
legkönnyebben elviselni, ezek az égi atyától kapták az útlevelüket.
De az okosak, akik maguk teszik magukra a szemellenzőt, ez az
ellenség. Egészségedre!
– Én nem tudok ilyen gyors lépést tartani.
– Nekem is mérsékelnem kellene magamat, de ha mértékletes
vagyok, nem érek semmit. Hidd el, hogy a mértékletesség, bármiben
gyakorolom is, megront. Aljas vagyok, ha nem sülyedek, az
emelkedés nem válik hasznomra. A birtok akár vérben, fejben vagy
a zsebben, türelmetlenné, vágyódóvá, sóvárgóvá és lelkemben
ingataggá tesz. Ha nálam valami eltorlaszolódik, tönkre megyek, de
ha minden folyik, támaszt és vigaszt adnak meleg jó gondolatok.
Nagy, vad fejét kissé lehorgasztotta és azzal az akaratlan
szomorúsággal, amely arcának nyugodt kifejezését jellemezte, a
borospohár halvány csillogásába nézett. Azután a zsebéből rövid
pipát vett ki, ügyetlen ujjaival kényelmesen megtömte, mint ahogyan
a vetőbabot nyomja bele az ember a tavaszi földbe és a szárát a
bajuszán át mint valami bokron keresztül az ajka közé tolta.
– Akárhogyan szeretem a szabadságomat, – mondá, – itt kell
ülnöm, bármit tesz is az ember, elmulik a nap. Élünk, csinálunk-e
még valamit? Szerelmes vagyok ez életbe, ez a szülője
szeszélyemnek és neveletlenségemnek, állhatatlanságomnak,
búsulásom és boldogságom váltakozásának. Mások reális
házassági kötelékben élnek az élettel, de tettel vagy gondolattal
mégis csak mi nemzük a világnak a megmaradó szellemi
gyermekeket.
Belsejében egészen fölmelegedett a beszédtől és saját tüzében
kivirágzott. Majd fönnhéjázva, majd összezúzva, most megvető
közönbösséggel maga iránt, máskor nemes magasratörés heroikos
túlzásával görgette elém buzgalommal életének tarka képeit és
gondolatait. Folyékonyan beszélt és gyönyörűen, kesernyésen és
hiún egyszerre; színes forrásokban és sötét pocsolyás patakokban
tárta ki a lelkét, elragadtatva az igazmondástól, mély emberi
szomorúságtól lesujtva, frivolan és tele boldog reménységgel.
Ételünket már régen elfogyasztottuk, a bor elhatalmasodott
bennünk, künn a délutáni nap ferdén tűzött a szembenlevő házfal
ablakaiba és a korcsma vendégeket kiszolgált, elbocsátott és ismét
ujakat fogadott magába. Solander azt indítványozta, hogy költözzünk
át egy másik helyiségbe, egy söröspincébe a városháztéren, előbb
azonban igyunk kávét. A korcsmárosnak elhárítólag búcsút intett, az
öreg megértette és bólintott. Körülvett bennünket az üde levegő
frissesége és az utcák jóleső zaja. Solander karon fogott és néma
elragadtatásunkra elárasztott bennünket a mások élete, dolgos
sietése, komoly készenléte, ezer kötelesség lélekzete és a
körülöttünk levő embertömeg hallgatag terhe. Szabadnak és
boldognak éreztem magamat, szinte a reménység valami üde
szigetén, mintha az egyetemességben föloldódtam volna, boldogan
elszakadva mindentől és mégis jó szívvel mindenki iránt.
Két órával éjfél előtt Solander tökrészeg volt és ha a
korcsmában, ahová legutóljára bevetődtünk, nem tudták volna a
lakását, tanácstalanul veszve lettem volna. Így azonban
nagynehezen sikerült őt haza szállítanom. Valaki segített, akinek
néhány részvétteljes és sajnálkozó szavára emlékszem, de ezt a
közösséget Solander iránt táplált érzelmemmel visszautasítottam és
az idegennek, mihelyt nem volt rá szükségem, kiadtam az útját.
Amikor Solander kapuján csöngettem, láttam, hogy az öreg
házban a kapu mellett az ablakban elfujtak egy gyertyát és halk
léptek közeledését hallottam. Az utcai világítás fényében egy
asszonyt láttam, aki egyszerű viszonyok közt élő jó származású
hölgy módjára viselkedett. Csunya, gondokkal telt szomorú arc hajolt
a tehetetlen ember fölé. Engem alig méltatott futólagos köszönésre.
E csöndes alak sem bosszankodást, sem utálatot, még izgatottságot
vagy türelmetlendéget is alig árult el, mintha mindezt már
kegyetlenül megszokta volna. Egy gyertya világánál csaknem üres
szobát láttam, benne egy ágyat, egy íróasztalt, könyvek és iratok
vadonjával, egy szekrényt és egy mosdószekrényt. A túlterhelt
íróasztalon kivül minden józan rendben volt elrakva, csak a falon
függő különös képek tartoztak, amint látszott, abba a birodalomba,
amelyet az itt rendet teremtő kéz nem érintett. Amikor láttam, hogy
Solandernek már megvan a védelme, nyugtalanul fölzaklatva,
fáradtan és mindenen fölülemelkedve, de egyúttal csalódottan
távoztam. Csak most láttam, hogy keskeny, régi téren voltam, amely
négyszögletes volt és egyforma házaival olyan csöndes és sötét,
mint egy udvar. A házzal szemben levő fasor fölött a fehér telihold
állott és a fák árnyait szőnyegként az utcára terítette. A hold
árnyékában padot vettem észre, átmentem és kimerűlten
leroskadtam rája. Valahonnan óraütés hallatszott, úgy éreztem
magamat, mintha egészen idegen városba tévedtem volna. Nappal
még sohasem jártam ezen a vidéken.
Érzékeim és gondolataim lassanként megnyugodtak, de nem
voltam megelégedett, gyötört a kegyetlen élet ez elpusztított helye.
Az ég a zavaros hullámokban visszatükröződik ugyan, de azért nem
teszi tisztává. Ámde fényét nem tiszta sugárral adják vissza?
Bizonytalanságom kínzott, még nem értettem ahhoz, hogy
megnyugtatásomra külön válasszam a tények világát ez eszmék
világától, aminthogy Solander sem értett ehhez sohasem. De
sejtettem, hogy ez az ő végzete és félelemmel és haraggal
megértettem, hogy a szellem igazi élete csak az akarat
különválasztásával kezdődik. Ám minél inkább törekedtem a
megmentésemre, annál szegényebbnek tűntem föl magam előtt.
Ekkor Solander szobájában kialudt a világítás. Mindjárt utána
óvatosan kinyilt a kapu és azt a nőt, akivel nála találkoztam,
óvatosan és hangtalanul távozni láttam. Nesztelenül csúszott végig a
lába a köveken, mintha árnyék lett volna és az egyik keresztutcánál
eltűnt a sarkon. Testvéri üdvözletféle maradt hátra az éjszaka
csöndjében, sejtése és fájdalma a névtelen emberszeretetnek, egy
ékesség nélkül való értéknek, amelyet csak az angyalok szeme lát.
*
Sokáig nem tudtam elaludni, kis szobámat megtöltötte az éjjeli
világosság, néha-néha lépés zaja halatszott a téren és visszhangja
is vele futott a házszögletekben. Távol nehézkes kocsik haladtak, a
nyári éj szürkületén át lassanként testet kapott az új nappal.
Ablakom az ég nagyságát tisztának mutatta és világosnak, mint
aminő az életem. Amikor végre elaludtam, azt álmodtam, hogy az
embereket mind valami forró szél elkapta az a követelés, hogy
valaminek történnie kell. Ezzel a követelésükkel tanácstalanul
tévelyegtek szerteszét és egymásnak kiáltozták: Kell valaminek
történnie! Mintha mindenikük tudta volna, mindenikük magában,
miről van szó, de senkisem volt képes megmondani.
Amikor fölébredtem, kápráztatta a szememet a nappali fény,
amely a nap széles sugárfolyamával hatolt be a szobámba. Ágyam
mellett a széken Solander ült. A fején kalap, akkora mint egy ernyő
és térde közül hatalmas botnak a kampója ágaskodott ki.
– ’Csés jó napot, – mondá vidáman, – hát csak kényelembe teszi
magát az ember. Elkannál voltam és amikor átjöttem itt a téren, úgy
rémlett, hogy ez a pajta ad neked szállást a padlásán.
– Én mondtam meg neked?
– Alighanem, de az is lehet, hogy Elkan. Bátran ébredj föl
egészen. Rendesen jókedvűen szoktál reggel fölébredni? Különben
nem is lehet másként, hiszen amikor fiatal voltam, én is boldogan
ébredtem föl. Most azonban néha heves, gonosz ijedtség az
ébredésem és ilyenkor ezt kiáltom: végem van, végem… és ha
meglátom az ablakon a napfényt, a szomorúságtól tántorgok. De ma
jól éreztem magamat. Nem megyünk a városba?
Nagy örömmel ráálltam. Mintha örökre eltűnt volna minden, ami
az elmult órákban aggasztott, olyan magától értetődőnek látott ez a
különös ember mindent, ami őt illette, a baját, gondolatainak aranyos
összevisszaságát, barátságunkat. Körülnézett a szobában.
– Szegény vagy?
– Nincs semmim.
– Nem baj testvér. A fiatalságnak jót tesz a szegénység. Figyeld
meg azokat a fiatal embereket, akik nem magukszerzette vagyonnal
rendelkeznek, fogva tartja őket, megrontja erejüket, merészségüket
és a szép szabadságot, amelyet az a tudat ad, hogy nincs semmink.
Ama gondjuknak, hogy valamit elveszthetnek, föláldozzák ama
képesség fejlesztését, hogy valamit megnyerhessenek. Csak
harcban lehet nyerni, még akkor is, ha elveszítjük.
Elővette a pipáját, de ekkor szivarokat vett észre az asztalomon,
egyet elvett, a másikkal engem kinált meg.
– Nesze, füstölj, füstölj az ágyban. Vagy föl akarsz már kelni?
Fölugrottam és gondoltam: azok közé az emberek közé tartozik,
akik nem érzik magukat erősebbeknek azért, mert korábban keltek
föl, mint mások. Ez ritka dolog.
Solander a szivar leharapott hegyét kiköpte az ablakon és
füstölni kezdett mint a kályha, amelynek nincs csöve. Amikor
beszélni kezdett, köhögés gyilkos rohama a mondat felét
beléfojtotta. A kezével intett, mintha ezt akarta volna mondani: csak
türelem, elmondok még majd mindent. Végre ezt kérdezte:
– Van ma valami dolgod?
– Csak akkor van dolgom, ha akarom.
– Jól van, megértjük egymást. Én csak akkor akarok valamit
tenni, ha nincs semmim. Ez nagyon hasonlít a te elvedhez. Vedd
például ezt az Elkant az ő polemikus irkafirka-zászlójával, hát azt
hiszed, hogy szívesen írók a lapjába? De most ez az egyedüli hely,
ahol szóhoz juthatok. Nem baj, majd csak megváltozik a dolog.
Vizsgálódva nézett reám, mintha arra kérne, jelentsem ki, hogy
bízom benne, de mert hallgattam, sóhajtott és a maga bizalmával
állott elő:
– El kell jönnie az időmnek, amikor elmondhatom, ami
mondanivalóm van az életben, csak a nyugalmam hiányzott mindig
és az idő gondolataim összeszedésére. Azelőtt másként volt, de
akkor megvetettem azokat az eszközöket, amelyek előbbre vihettek
volna. Elszalaszthatja-e az ember a maga idejét? Hiszed ezt?
– Akinek igazán van valami mondanivalója, annak mindig eljön
az ideje.
– Úgy-e? Látod, te okosan gondolkodol, bátorságot öntesz az
emberbe. Kedvem találom ugyan gondolataim gazdagságában, de
egész gazdagságomban még sincs meg az igazi kedvem. Ez a
végzetem. Ezt csak az érti meg, aki törődik lelki háztartásával.
Zavartan maga elé nézett és hallgatott. Gyakran úgy látszott,
mintha meglepődnék saját nyilatkozatain és csak akkor fontolná
meg, amikor már elárulta őket. Érzékvilágának ez a nyers, durva
burkolata időnként mintha nem is sejtette volna azokat a forrásokat,
amelyek alatta lelke mélyén fakadtak. Nem volt itélőképessége és
nem volt öntudatos, a mások szemével látott és mások szívével
érzett és a jelenségek világát gondolataiban csak a véletlen szerint
rendezte és eredetüket nem tudta kikutatni. De ezek a véletlenek
gyakran csodálatos fényben ragyogtak.
Valahogyan megéreztem benne korunk tragikus szellemi tipusát,
de ami őt messze a gyors hatás és hamis páthosz alakoskodó és
lelkiismeretlen fanatikusai fölé emelte, az látnoki meghatottsága volt
az emberi lélekkel szemben. Hiányzott belőle, mint jóval később
fölismertem, a szellemnek az a döntő képessége, amely mint alkotó
fantázia újat teremt, de sokkal gazdagabb volt akárhány embernél,
akinek ez az adománya meg van kicsiben és ennek rövid életű
szegényes dicsőséget köszönhet.
Solander úgy gondolkodott és úgy beszélt, mint az az ember, aki
megszokta a hivő hallgatóságot, amely nem ellenőrzi, hanem
jóhiszeműen, csodálattal és irigység nélkül rendeli magát alája. Csak
az tanul meg okosan gondolkodni, aki sokat van egyedül, mert senki
sem győzhető meg nehezebben, mint a magunk kétkedésének és a
magunk ellenmondásának hangja. A magányban meghat minden
őszinte ember hiúsága és megelégedettsége és nemes szerénység
a magunk képességének és a magunk jogának természetes
törvénye szerint rendezi az értékeket. Hány alapjában becsületes
lelket csábított már hazugságra és túlzásra az, mert nem akarta,
hogy valami áhitatos oktondi vagy kritikátlan közönség megcsalódjék
a várakozásában.
A városban tett közös sétánk alatt megismertem Solander élete
történetét, amelyet csodálatos egykedvűséggel és minden
mentegetődzés és kimagyarázkodás nélkül beszélt el. Nem vádolta
sem magát, sem mást és semmit sem tüntetett föl magára nézve
kedvező színben, hanem annak az embernek állhatatos, csaknem
józan tárgyilagosságával beszélt, aki a hallgatóra magára bízza a
következtetést az eseményekből. Egyszer rövid gondolkodás után
kedvesen így szólt:
– Elkeseríti az embert, ha hazudnia kell; ha eléggé bizik
magában, hogy megkockáztassa az igazságot, már félig kibékült.
Hazudni csak viccel lehet, a humor ellenben mindig az igazság
társa.
Egy vidéki lelkésznek volt a fia és mert az apjának semmi
kilátása sem nyilt arra, hogy falusi állását városi hivatallal
cserélhesse föl, korán idegenben nevelkedett. Fiatalságáról
csaknem semmit sem beszélt Solander, csak annyit tudtam meg,
hogy anyja elhagyta a férjét és csodálatos balsors után eltűnt.
– E napokról egészen huszonöt éves koromig jóformán semmit
sem tudok mondani, amit átéltem, külső megélés volt és ezért
közönbös. Öntudatlanul éltem és azt hiszem, hogy eddig a korig
minden ember így van vele, csak később tartják fontosnak az
emlékeket. Teljes öntudattal és egész erővel mindannyian csak
néhány évig élünk.
Azután leányok és asszonyok kapcsolódtak bele az életébe,
amelyet mindvégig kihasználtak. Részletekről nem beszélt, de
óvatos célzásaiból kiderűlt, hogy egészen elmerűlt ebben az árban,
amely végre is eltérítette életének céljától. Néha szomorúan beszélt
és mindig dicsekvés nélkül, hanghordozása és célzásainak gondos
óvatossága mindent csaknem borzalmas valóság színében tüntetett
föl. Olyan dolgokat beszélt el, aminőket nem lehet kitalálni, de
természetes tapintata, amely mindig érvényesült, valahányszor
komoly volt, megakadályozta, hogy melankolikussá váljék vagy hogy
meg nem érdemelt vereségét bevallja. Ezért néha kegyetlen gúnnyal
beszélt magáról. Bár nem szólt az asszonyokról megvetéssel, de
hiába, ezen a téren vannak dolgok, amelyekről az ember ha
megemlékezik, a legjobb akarattal sem nyilatkozhatik ünnepiesen,
ha pártatlanul gondol rájuk vissza.
– Az én életemben úgy váltották föl egymást az asszonyok, mint
valami póstahivatalban. Rettenetes volt. Kezdetben minden egyes
esetben azt hittem, hogy igazán szerelmes vagyok és csak
állhatatlanságomon csodálkoztam kissé. Milyen szerepe volt ebben
a hiúságomnak, nem tudom megmondani, mert ki tudná pontosan
lemérni azokat a kölcsönhatásokat, amelyekből a szenvedély
táplálkozik? Bizonyos az, hogy tulajdonképpen mindig nagyon is
komolyan vettem az asszonyokat, ha nem is volt ez a látszatja,
nagyon is komolyan egy bizonyos és alighanem hamis értelemben.
Mindenikükről azt hittem, hogy valami határozott befolyással vannak
lelki életemre és eközben egészen elkerűlte a figyelmemet, mik
voltak ők. Mennyire megkönnyítették nekem, hogy tisztességgel
gyönge, méltósággal hűtelen és önbecsüléssel rossz legyek.
Megtanítottak arra, hogy legfőbb jogomnak tekintsem az általuk
nyujtott élvezetet és ha legyőztek, mint valami hőst megkoszorúztak.
Nemsokára annyira elhatalmaskodott rajtam ez az élet, hogy már
nem tudtam belőle kimenekülni, hiszen szerencsétlenségéből sokkal
könnyebben kiszabadítja magát az ember, mint végzetes
szerencséjéből. Akkor diák voltam és az is maradtam, amikor az
apám meghalt és megszűnt a támogatása. Csaknem észrevétlenül
asszonyoktól kezdtem elfogadni azt, amire szükségem volt az
élethez. Mennyivel több kedvességgel, tapintattal és
természetességgel tudja a szerető nő eltartani az emberét, mint
megfordítva. Az az asszony, aki magát odaadja, minden mást is
odaad, a férfi rendszerint azt hiszi, hogy a maga személyével már
túlsokat adott. Tanulmányom és munkám abbamaradt. A fejem
ugyan mindig tele volt tervezgetéssel, de gondtalan asszonyoknak,
akik az élvezetnek élnek, sokkal kényelmesebb a tervezgetés, mint a
tett, mert a tervezgetés nem vonja el tőlük a férfit. Önbizalmamat
olyan készségesen táplálták és kielégítették, hogy cselekedetre
tulajdonképpen nem is volt szükség. Nagy hangon hirdettem, hogy
mit szándékozom tenni és a szobám tele volt tömjénnel, amely a
befejezett munkának hódolt, még mielőtt hozzáfogtam volna. Az
ágyból néztem a tettek szép, kemény, tiszta világát és nem is hiszed,
hogy onnan szemlélve, mily hamar változik ronggyá. És néha mégis
jóra adtam magamat, azt gondoltam, művész vagyok. A
magambaszállás keserű óráit éltem át, de sokkal jobban el voltam
kényeztetve, semhogy a művészettől ne vártam volna azt, amit az
asszonyok nyujtottak nekem. Csakhogy a művészet nem kényeztet
el senkit, olyan nő az, aki hűséget követel, vas szívet és hideg főt…
Megakadt és sokáig hallgatott. Végre egyszerűen mondá:
– Hová lettek mindahányan? Csak egyetlenegy tartott ki
mellettem. Tegnap láttad. Nem az én szegény értékem tartja nálam,
hanem az övé. Az asszonyok lelkét és vérét föl tudtam gyujtani, de
egyiket sem tudtam sokáig magamhoz fűzni. A jó Isten tudja, hogy
mi kergette őket hozzám, hiszen nem voltam se szép, se gazdag.
Sokszor azt hittem, hogy a hirem és élményeim el fogják őket
riasztani. De ennek éppen az ellenkezője történt. Azt hihetné az
ember, hogy semmi sem boszantja jobban az asszonyt, mintha
másokkal kell egy férfin osztozkodnia vagy ha sok elődje volt. De
ennek éppen az ellenkezője áll. Az efajta asszonyok úgy járnak, mint
a méhek egy csésze mézzel: egyikük fölfedezi és nemsokára
valamennyi ott van. Az asszony rendszerint kissé megveti azt a férfit,
akinek egyetlen szerelme, nincs elég nagy véleménye
magamagáról. De a nők lényében megvan a kiváncsiságnak,
irígységnek és hiúságnak az a keveréke is, amely ellen nem
oltalmaz meg tökéletesen semmiféle jellem. Ennek alapja talán
egyszerű természetük, talán a mai férfiak józanságának
élettelenségének és egyoldalúságának a következménye. Ki tudná
eldönteni? A természet érzéketlen, gyakran kegyetlen játékot űz
mindenkivel, akinek nincs meg az ereje, hogy a megismerés
akaratával idejében szembeszálljon vele vagy akit a szeretet
kegyelmével nem fogad anyai karjába. Csak akkor tudtam meg,
mennyire visszaéltek velem, amikor ez a visszaélés már nem
szerzett különös örömet; akkor ismertem meg az erőmet, amikor már
elvesztettem.
Leültünk egy folyó partján, amely a távoli város felé sietett s
keresztül folyt rajta. A meleg, nyári nap gőze beburkolta a várost és
tornyai, sok évszázad intőjelei, olyanok voltak, mint egy kék
álomkép, amelyet megszentelt a távolság és a kor. Solander elővette
a pipáját és szótlanul füstölni kezdett, dac és tanácstalanság
kifejezésével az arcán mosolygott és a tovasiető vízre bámult.
Fűzfabokrok árnyékot adtak nekünk. A tulsó parton pásztor állott
legelésző juhai közepette és kutyája átneszelt hozzánk. Minél tovább
figyeltem Solander arcát, annál világosabban megértettem, hogy ez
az élettel és ártalmatlan, céltalan erővel teli elvadult szív, ez a
sohasem nyugvó szellem, ez a végtelenül izguló lélek, ez az érzékek
erős mozgalmában megnyilvánuló hangos jókedv és ez a gőggel és
őszinteséggel teli zsarnoki gyermekiesség az asszonyok és leányok
szívét egykor szenvedő reménykedéssel, anyai részvéttel és vad
vágyakozással tölthette el. Megértettem a veszedelmet, amely egy
meg nem fogható és mégis le nem tagadható szellemi életerő
viszfényében a női lélekre nézve bekövetkezhetik és a könnyűek
meg nem állapodott természetét a szerelem és szolgálatkészség
közt való abba az ingadozásba ragadja bele, amelynek zálogul
odaadják a testüket.
De mily kegyetlenül megbosszulták magukat csalódásukért!
Haraggal és könyörülettel éreztem, hogy ez a szellem nem támad föl
többé, hogy szárnya letört, fénye elhomályosult és hogy útját romok
borítják. Solander hirtelen, mintha gondolataim az ő
reménytelenségét keltették volna föl, reám nézett.
– Gyerünk testvér, – mondta mélyet sóhajtva, – és igyunk egyet.
Tudok a közelben egy erdei korcsmát; ha meglátod, mintha a
menyországban lennél. Az ördögbe is! Kettős undort kell borba
fullasztanunk, a tegnapit és azt, amely ma reggeli fecsegésemből
támad. Fogadjunk, hogy mindkettőt elpusztítom.
Miközben tovább haladtunk, várta a feleletemet, de mert
hallgattam, folytatta:
– Te velem tartasz, ezt be kell ismernem, de mindig mint vendég.
Mi gátol abban, hogy teljesen nekiadd magadat? Nem tudom,
irígyeljelek-e, néha azt hiszem, hogy gyűlölni tudnálak. Megijedsz?
Ne tedd, hű leszek hozzád. Megértem azt is, hogy talán arra vársz,
míg egyszer egészen legyőz, nem tehetsz másként… nos, áldjon
meg az Ég, ne haragudj rám.
Megszorítottam a kezét és erősen küzdöttem
meghatottságommal. Teját láttam magam előtt, aki ezt mondta: «A
kezedet visszahúzod, még mielőtt igazán megfogtam volna.» Az ő
szavaiból és Solanderéból nem ugyanegy kérdés és vád csendült
ki? De azok a szavak, amelyekkel Solander megtoldotta a
szemrehányását és amelyeket Teja nem talált meg, voltak életemnek
első igazi vigasza, ragyogó fénye.
Az erdei korcsma, ahová Solander elkalauzolt, kielégítette azt a
kivánságot, amelyet Solander bennem fölkeltett. A kopott ház zöld
buvóhelyek és lombsátrak szövevényében elvadult kertben, bükkfák
árnyékában épült és az egész telep gondozatlanságukban már alig
fölismerhető utakon lassanként beleolvadt az erdőbe. A zöldben
mindenütt ott fényeskedett a napnak nyugodt arany sugara, az
asztalok közt tyukok kapirgáltak és a háztetőn vidáman népes
galambdúcot vettem észre. A korcsmárosné vaskos
bizalmaskodással fogadta Solandert, akit ez, bár észrevehetőleg
örült neki, mintha kínosan érintett volna. Az erdő szélén, lombok
sűrű zöldje közepette választottunk helyet és ott leültünk a hűvös
nyári illatban, hogy föl se keljünk az est beköszöntéig.
A bor megint szinte második és új életre keltette Solander erjedő
lelkét, megszabadított minden bilincsemtől és megrettentett, hogy ez
az ember, akiről azt hittem, hogy szánnom szabad őt és akitől majd
féltem, majd pedig csodáltam, olyan vallomásokra indított, aminőket
magamnak is először tettem meg. De semmi sem ragadja jobban
magával az embert, mint a pazarlás nemes vágya és Solander
egészen új erőszakos vakmerőséget varázsolt a lelkembe és
boldogító közönbösséget minden iránt, ami nem tartozott a
magabecsülés és a reménykedés e forró élvezetének birodalmába.
Rövid szép napja ifjúságomnak! Solander serlegéből kóstolót
ittam a beteljesülésből, amelyet nem ismertem, megízleltem
jövendőbeli névtelen harcaim szenvedését és a halál sejtését, amely
az ifjúságnak, ha együtt érzi az élet teljességével, jobban ízlik mint a
legtüzesebb bor. Az ellenmondás és a bizalom izgató
kölcsönhatásában követtem Solander tévelygését és fölismerését,
fájdalmát és hitét.
Már a hold világított, amikor mélabúsan és szomorúan ezt
mondta:
– Egyszer, amikor fiatal voltam, megszületett a legjobb munkám.
Megtalálhatod valamelyik fiókban vagy talán már régen nincs meg
ott sem. Ne mondj gyöngének, mert lemondtam arról, hogy csak neki
éljek. Csábított az élet, a fivérek és nővérek, sokak részvéte, a gyors
szerelem, a mindennapi melegség, olyan lettem tehát, amilyennek a
többiek akarták. Csak azt ne mondd, hogy ez nem más mint
gyöngeség. Irtózatos hatalom van azokban a követelésekben,
amelyekkel korunk áll elénk, hányan lettek koruk áldozataivá és
éppen a legjobbak. Minden idők legnagyobb szellemei, bármilyen
fölségesnek látszik is a munkájuk, csak keveset adhattak magukból,
a legértékesebbet azonban, mert nem követelte tőlük senki,
magukkal vitték. Hogy tökéletes mű szülessék, ehhez olyan
tökéletes világ kell, amely követeli azt, az ég bátorítása kell hozzá, a
legjobbak ezért nem alkottak, hanem nélkülöztek és hittek… de te
már nem is értesz meg engem, vigyen el az ördög!
Összerázkódott és ivott.
– Magunkra vagyunk hagyatva, mint az állatok.
– És mégis bennünk lakozik a szerelem.
– Igaz, igaz, – felelte Solander nyugodtabban és tovább akarta
fűzni gondolatait, de már nem tudta.
– Kell-e ezt nekem mondanod? Mikor hallottad ezt tőlem? De ha
elveinkből engedünk, megromlunk. Ha nem teszünk engedményt,
tönkre mehetünk ugyan, de nem romolhatunk meg. A
kompromisszum, a langyos középút a megrontónk, ez az emberiség
alattomos járványa, a lelkek homályos szürkülete, nem nappal és
nem éjjel. «Annak okáért mivelhogy lágymeleg vagy, kiokádlak
tégedet az én számból.» Hol is van ez megírva? Természetesen
János evangelistánál, az ő szíve megérezte az igazságot és a
legvilágosabban akkor, amikor elmerűlt. Valamennyiünket ki fognak
okádni.
– Én nem teszek engedményt, – mondám.
– Ne beszélj. Persze, hogy nem teszel, mert egyáltalában semmit
sem teszel. Várj addig, amíg elragad a becsvágy, ez a tűz, amely
akkor támad, ha az Isten és az ördög birokra kél bennünk. Várj és
figyelj. Egy napon talán elragad téged, akkor jusson eszedbe
Solander. Én tettem engedményeket, de nekem megvan a
vígaszom: tudom, hogy tettem és addig, gondolom gyakran, míg ezt
tudom, nincs minden veszve. Én magam, én természetesen veszve
vagyok, de még nem veszett el minden, érted ezt? Szinte azt
mondhatnám, még hiszem…
– Megértelek és tudom, hogy sokat mondasz el magadról.
– Talán mindent. Nem tudom. De gyakran, amikor úgy érzem,
mintha a szomorúság elvenné az eszemet, idegenszerű fénysugár
világít a lelkembe és sejtem, hogy minden a hittől függ. Ilyenkor azt
gondolom, hogy a hit misztikus értelme, örök lelke annak, ami
megváltást jelent. A bennünk élő hit mintha Isten cselekedete volna
a mi tetteinkért. A hitet éppen úgy kell tisztelni, mint a szeretetet,
önmagáért és mint erőt, de nem tárgya értékéhez vagy igazságához
mérten. Az az Isten, akit nyomorúságomban gyakran elképzelek,
senkitől sem fogja kérdezni: «Hiszel bennem?» Ezt fogja kérdezni:
«Hiszel?» Mily belső derű, mily igazi boldogság áraszthatja el annak
a lelkét, aki egyszerűen és kétkedés nélkül így felelhet: «Igen,
hiszek.» Mintha bizony a hit valami határozott meggyőződés dolga
lenne! A hit az igazi jámborság szíve, erős lelkek egészsége, a hit az
örök igenlés.
Hirtelen belső láz kezdte gyötörni. Poharához nyult, mintha
abban keresett volna támasztékot, de földöntötte és keze
lehanyatlott. Borgőzös feje előredőlt és szája, mint a sírással
küzködő gyermeké, eltorzult.
A korcsmárosné jólelkűen fölajánlotta, hogy szállást ad a
házában. Solander, mint valami alaktalan kísértet, a fák alatt
elbotorkált a holdfényben és hangosan énekelt. Az éjjeli erdő
visszaverte ezeket a hangokat, amelyek olyanok voltak, mint valami
állat szomorú ordítása. Kis sütőházban, amelynek törött ablakán
bekandikált a holdvilág, a kemencén vetettek nekem szénából ágyat.
Forgott velem a világ és anyáskodó hangon egy tücsök csiripelt.
Tágranyilt szemmel néztem a csöndes fénybe és ez a tudat, hogy
élek, bánatos kiváncsiság szédületébe merített. Már félálomban
bölcsőt láttam, amely mintha lebegett volna, fényes csillag alatt
ringott. Kínos és édes ének dallamára lassan lengett napjaink
világának egyik sarkától a másikig. Itt Erosz, ott az Evangélium volt a
sarok és én azzal a kimondhatatlan bizalommal, amely látomást tud
szülni, megsejtettem, hogy belőle egykor, ha megpihenne, okos és jó
ember derűlt vonásaival új Isten támadna.
*
A következő időkben, hogy Solanderrel találkozzam, betértem
Kalauer korcsmájába, ahol gyakori vendég lettem, bár Solandert
ritkán találtam ott és többnyire olyan társaságban, amely nem volt
kedvemre való. Azután pedig, miután több napig nem láttam,
váratlanul a szobámban találtam este, ha hazatértem vagy amikor
reggel fölkeltem. Amikor egyszer a lakásán kerestem, helyette azt a
csöndes nőt találtam ott, aki első éjjelünkön és sok későbbin is
várakozott reá. Néhány szót váltottunk. Nyugodtan és barátságosan
felelt, de szeme nem engedte meg, hogy idegen tekintet beléje
hatolhasson és azzal a tudattal távoztam, hogy nemcsak közönbös
vagyok neki, hanem hogy az ő szeme egyáltalán nem lát bennem
mást, mint valami tárgyat. Más alkalommal Solanderre iparkodtam
terelni a beszédet, ürügyül a sorsáért való közös aggodalmunkat
használtam föl és nem titkoltam, hogy vonzódom hozzá. Székkel
kínált, maga csöndesen ült az ágy szélén és figyelemmel hallgatta
szavaimat, de okos, egyébként kevéssé szép arca csak akkor éledt
föl, ha jó vagy csodálkozó szót hallott arról a férfiról, akit szeretett és
akit szolgált. Most először kezdtem sejteni azt a ritka
kizárólagosságot, amellyel csakis neki és csakis benne élt, később
pedig életének története felejthetetlen odaadásnak és határtalan
áldozatkészségnek képét tárta elém. Ő maga azonban nem beszélt
magáról és sorsáról, sem róla, akinek ezt a sorsot köszönhette.
Mintha számára nem lett volna a világon se élet, se ember, csak
alkalom, hogy Solanderért tehessen vagy szenvedhessen.
Személyének és minden jogának ez a föláldozása őszinte volt és
becsületes, de derűltség nélkül, fájdalmat okozó boldogságának
gyertyácskája ott lobogott a Solander élete fölött függő és egyre
közeledő végzet sötét felhője alatt. Ez valami kimondhatatlan
szomorúságot adott hűsége hatalmának, mert reménytelen volt és
reménytelenül élt. Erről az emberről megszűnt minden itélete, mert
nem tudta összeegyeztetni egyszerű, de makacs természetének
kötelességtudásával és érzelmeivel és ha utána járt volna,
alighanem tönkre tette volna a konfliktust, mert eszes volt és
jellemes. Solander lénye nem engedett számára más utat, mint a
vak helyeslését vagy az elválásét és mert szerelme később
fölismerte, hogy Solander tőle függ, szidott, lenézett és megcsalt
szeretőből lassanként elnéző és tűrő testvérré változott.
Nem lepett tehát meg, hogy fölékesítette megvetett értékének
virágaival és dicsőítette, mert így akarta magát maga előtt igazolni.
Arcvonásain lassanként olyan női szenvedés jeleit vettem észre,
amely nekem új volt és érthetetlen és amelyet azelőtt sohasem
láttam az életben; megértettem, hogy senki sem szerette és hogy
mindenki csak mosolyogva beszélt róla, ami fölháborított és ki is
elégített. Egyszer azt hittem, hogy valami gonosztevő oldalán glóriás
fényben haladó szent, máskor szánalommal és megvetéssel azt
gondoltam, hogy méltatlanul meghódolt. De ő maga mintegy
fájdalmas álomban, mosoly és könny nélkül járta a számára rendelt
utat és nem hallgatott semmi figyelmeztetésre, semmi vádra és
semmi dícséretre.
Jómódu gyártulajdonosnak volt a leánya és Solandert erejének
és reménységének legjobb éveiben ismerte meg, amikor már tíz évi
korkülönbség volt köztük. Lassan-lassan föláldozta érte egész
vagyonát. Látta szétfolyni a keze közt, de sohasem figyelmeztette,
mert kedvesének értékébe és erejébe vetett hitét a kétkedésnek
még csak árnyékával sem tudta gyöngíteni. Jogokkal ruházta föl az
emberiesség és erkölcsiség minden törvényével szemben, látta,
hogy más nők áldozatuk hasznát élvezik, de hallgatott, tűrt
Solanderért, akinek végre odaadta mindenét. Szívós bizonyosság
erőt adott neki, érezte, hogy legvégül az övé, csak az övé lesz,
utolsó reménysége Solander tehetetlensége volt és azzal vigasztalta
magát, hogy ha mindenki elhagyta, dolgozni tud majd érte.
Solanderrel érintkezve később gyakrabban találkoztam ezzel az
asszonnyal. Amikor megismertem a történetét, a képe lassan
megváltozott előttem és legyőzve a szenvedésnek szemében élő
nyugodt fényétől, megkövettem, mert nem egyszer kételkedtem
méltóságában és büszkeségében. Az életből mily keveset ismerünk
meg, ha az érték, erény, igazságosság és jóság megszokott
mértékével mérjük hatalmas, ezerszeres arculatát! Mindent elvetni,
mindent: ezzel kellene az egészséges ifjúságnak az életet
megkezdenie, hiszen a tiszta erős szív mégis mindig megtalálja az
igaz értéket. Benne pihen mint a virág illata és szíve a bimbójában
és lelke a jó, igaz és fönséges felé fordul éppen úgy, ahogyan a
napfény rátalál a széttárult kehelyre, amely a világosság felé fordul,
mert szüksége van rá. Csak a hit ez összefüggések
törvényszerűségében biztosítja nekünk a magabizalmat, amely nem
ingadozik és az emberi méltóságot, amely nem függ a sorsunktól.
Ennek az asszonynak a képét ma, ha visszaemlékszem rája,
megtisztulva látom minden portól és piszoktól, amellyel egykor a
mindennapi élet elhalmozta. Tövises szőnyegen vitte az útja, a
szőnyegnek Solander volt a neve, ő vitte, életet adott neki és
megsebezte, ezen a szőnyegen akart meghalni. Nem ismert
veszedelmet, nem örömet, csak őt ismerte, nem látott embert, nem
Istent, nem eget, csak őt látta. Szeme, ha az ő szétdúlt arcáról
gondolattalan egykedvűséggel visszatért környezete rendes
alakjaihoz, mintha ezt mondta volna: hiába, így van megalkotva ez
az ember, akihez hozzáköt a szerelmem. Nem hallom vagy nem
tudom, hogy jónak vagy gonosznak, gazdagnak vagy szegénynek,
csodálatraméltónak vagy züllöttnek állítjátok-e, mert szerelmemnek
mondom őt és olyannak látom, amilyen a szerelmem. Arra a néhány
szerény napra, amelyet a földön töltünk, mért ne hagyjam őt meg
olyannak, amilyen? Tettem valamit érte? Tetteim, akárcsak a
lélekzetvételem, szükségesek voltak az életemhez és ne dícsérjetek
és ne is feddjetek. Ha azt mondjátok, hogy nyomorúságos és
szánnivaló az életem, akkor nem látjátok a szívemet. Tudom, hogy
egy napon szellemében megpihenve a halálos ágyán fog békében
feküdni, halványan és hidegen fölkészülve a földi búcsúra. Hogyan
bírhatnám el ezt a látványt, ha szerelmemnek bármivel adósa
maradtam volna? Adósa volt ő magának vagy a világnak? Mily
boldog vagyok, hogy ez a kérdés csak titeket foglalkoztat és
sohasem engem, nekem nem volt adósom, mert engem kevésbbé
szeretett, mint én őt.
Egy felejthetetlen est, amelyet nemsokára éltem át, hogy
Solanderrel a városon kivül sétáltam, új fényt vetett e különös
asszony szenvedésének világára, egyszersmind azonban jobban
megláttam, mint bármikor, hogy az a férfi, aki kemény sorsát okozta,
mégis méltó volt erre a vonzalomra és odaadásra.
Meglehetősen későn még elmentem Kalauerhez. A még mindig
nyomasztó meleg miatt tárva-nyitva volt minden ajtó és ablak.
Solander hangját már harsogni hallottam, amikor még az ablak alatt
haladtam el. Két legény és egy utcai leány társaságában megszokott
sarokasztalánál ült és ennek a csúfolódva elragadott hallgatóságnak
zavaros litániát prédikált praktikus életbölcseségről és misztikus
ostobaságról. Látszott rajta, hogy ez az előadás szenvedést okoz
neki, de mégis mohón szívta magába kis társaságának csodálkozó
bámulatát. Ismertem selejtes hatásvágyának és hiúságának e
kitöréseit és csak habozva ültem az asztalához, mert tudtam, hogy
ilyen pillanatokban nem szívesen látott. A mi érintkezésünk fokát
nem tudta összeegyeztetni azzal, amelyen cimboráival kereste a
közösséget és éppen úgy szégyelte magát előttem miattuk, mint
ahogyan az ő jelenlétükben nem szívesen vállalt engem a
barátjának. Én a magam részéről sohasem titkoltam, hogy
undorodtam efajtájú társaitól. Bizonyára túlzott világossággal láttam
ragaszkodásukat, amely ezeknél az embereknél mindig csak akkor
érzi magát kielégítettnek, ha áldozatukat levonszolták a maguk
életmódjának alávalóságába. Különösen egy már nem fiatal, nagyon
intelligens litografusnak az ellenségeskedését éreztem, aki sokat volt
Solander körül és akinek az alázatossága és ravaszsága, amellyel a
barátját kizsákmányolta és egyszersmind hizelgett neki, fölháborított.

The Jacquerie of 1358 A French Peasants Revolt Justine Firnhaber Baker Full Chapter

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

The Jacquerie of 1358 A French Peasants Revolt Justine Firnhaber Baker Full Chapter

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

The Jacquerie of 1358: A French

Peasants' Revolt Justine

OXFORD STUDIES IN MEDIEVAL

The Jacquerie of 1358

For James, a good man

5. Noisy Terrors: The Violence of the Jacquerie 119

0.1 Map: The full extent of the Jacquerie xix

4 Valois: Chronique des quatre premiers Valois (1327–1393), ed. Siméon

HL: Claude Devic and Jean-Joseph Vaissete, Histoire générale de

A Note on Names and Spelling

Figure 0.1 The full extent of the Jacquerie

Figure 0.2 The main theatres of revolt

Timeline of Events in the Jacquerie

(bold typeface indicates certainty of dating)

28 May – Massacre of nine noblemen at Saint-Leu-d’Esserent

xxii        -

¹ Jean le Bel, 262.

2    

4    

by André Leguai in an inﬂuential article.¹¹ Étienne Marcel’s biographer, Jacques

6    

The Stories in the Sources

8    

²⁵ de Medeiros, Jacques et chroniqueurs, 93–95.

10    

chroniclers had a monopoly on the information. Each one must be read as an

unintentionally. One such instance is Jean le Bel’s confused addendum to his

12    

Judicial Sources: Remissions, Lawsuits, and Accords

14    

⁴¹ Davis, Fiction in the archive; Gauvard, ‘De grâce especial’.

16    

Another procedural factor shaping the evidence is France’s jurisdictional frag-

18    

⁵⁶ For the bishop of Beauvais’s temporal jurisdiction, see Chapter 7.

20    

The Stories in This Book

the most valuable information available, although, as I discuss in Chapter 10,

22    

reverberations through the consolidation of a noble faction opposed to the reform

You might also like