SCHÖPFLIN ALADÁR: A VÁROS

KARINTHY FRIGYES: LEVÉL A NYUGAT SZERKESZTŐJÉHEZ

Csáth Géza: Bartók Béla

KASSÁK LAJOS: MIT TEGYEN AZ ÍRÓ A HÁBORÚVAL SZEMBEN

Komor András: Új primitívek

LESZNAI ANNA: KAKUK MARCI AZ ÉDENI CSIRKEFOGÓ

Schöpflin Aladár: SZINHÁZI BEMUTATÓK

Babits Mihály: Új klasszicizmus felé

Nyugat, 1908. 7. sz.

SCHÖPFLIN ALADÁR: A VÁROS Tóth Karolina, Varga Réka Virág

Róma, Bizánc valami különös, beteg varázzsal vonta magához a népvándorlás kóbor
csapatait. Átvergődtek az Alpeseken, a Balkán hegye-hágóin a síkföldre született barbár
lovasok, csak hogy meglássák, amit sóvárogva gyűlöltek, a dús kincsek, márványos paloták,
tündéri asszonyok és puha férfiak rengeteg gyülekező helyét, a soha nem látott gazdagság,
soha nem hallott bűnök, soha nem élvezett gyönyörök nagy gyűjtőmedencéjét: a várost.
Vágytak rá és gyűlölték, meg akarták hódítani, hogy kierőszakolják kincseit, puhaságukba
fojtsák férfiait, tobzódjanak gyönyöreiben és elkárhozzanak vétkeiben. Ez a sóvárgás vitte a
germánokat, gótokat, longobárdokat Róma alá, ez hajtotta a vitéz Botondot virtusos
cselekedetére.

És vonta őket, Ázsiából jötteket valami más is, amit nem ismertek, amit soha nem is láttak, de
aminek sejtelme, szüksége ösztönszerűleg élt bennük. A kultúra. Mert azok a kincsek
nemzedékek kultúrmunkájából halmozódtak fel, azok a nők évezredes fejlődés során lettek
tündériek, azokat a férfiakat apáik, ősapáik szerzett gazdagsága és műveltsége ernyesztette
puhákká. A barbár harcosok megvetették ezeket a férfiakat, de irigyelték őket és öntudatlanul
kívántak hozzájuk hasonlók lenni. Talán ekkor pattant ki belőlük a kultúrélet első alapeleme:
az önmagában való meghasonlás. Addig talán egységes, harmonikus, nyugodt volt a belső
életük, ellentétek nem kavarták; talán a gyűlölt és sóvárgott város falai alatt vették észre
először, hogy lehet ugyanazon egy dolgot egyszerre szeretni és gyűlölni, vágyni rá és
undorodni tőle. Ez pedig kultúrérzés volt, új dolog, itt Európában szerzett. Megbontotta
boldog lelki egyensúlyukat és belehajtotta őket Európa civilizálásának keserves feladatába.

*
A többiek, nagyobbak, szerencsésebbek aztán megtanultak maguk is várost alapítani a maguk
képére. És a városokban megcsinálták a maguk kultúráját a maguk képére. A barbár lovasok
közvetlen utódaiban, a középkor rabló lovagjaiban élt ugyan még a régi düh a város iránt, de
idővel csak bele kellett nekik is illeszkedniük a fejlődés kérlelhetetlen rendjébe. A város
kivívta a maga jogait, kifejlesztette a maga életét s mire elértük a XIX. század fordulóját, már
a városok adták meg Nyugat nagy nemzeteinek jellegét. És kifejlődött a nemzetekben a
büszke szeretet, a ragaszkodás a városok iránt, mint a nemzeti nagyság, a nemzeti haladás
gyűjtőlencséi iránt.

A magyarnak nem volt városa. Ami elkezdett fejlődni, azt elfojtották a történet
viszontagságai. A Felvidék töröktől mentesnek maradt vidékein alakult valami kis szegényes,
halvány városi élet, de német polgárok alakították, magyarnak csak harcok elől biztonságba
vonuló helyül volt jó. Az Alföldön megvoltak a városok magyar jellegű fejlődésének
rudimentumai, de ezek beleenyésztek a török hódításba. Az egy Debrecenben alakult csak ki
valamelyes magyar városi élet. A török kiűzetése után épp oly kevés városi érzék volt a
specifikus magyarságban, mind hajdan az Árpádok korában. A lassan, de mégis némi
fejlődésbe ledűlt városok Buda és Pest, Arad, Temesvár, Nagyvárad német elemekből
alakultak újjá és a XIX. század elején csaknem teljesen németek voltak. A született magyar
falun élt, vagy ha városba tömörült is, mint Szegeden (bár itt is sok volt a német és rác elem),
a falusi ember gazdálkodó életét élte s a városra, iparűző, kereskedő népére úgy nézett, mint
valami kuriózus idegenségre, bizonyos irigykedő lenézéssel és bosszankodó humorizálással.
Mint valami idegen testet tekintette a magyar a várost a maga nemzetének testében.

Csakhogy ez az idegen test nagyon hamar felszívódott a nemzettestben. A német polgárság

két nemzedék alatt magyarrá alakult és a fajbeli magyarság mind nagyobb tömegeit vonta
magához. Ma még nem is tudjuk értékelni, de bizonyos, hogy a legfontosabb történeti
folyamatok egyike, amelyek a magyarság életében a török kivonulása óta végbementek, a
városok német polgárságának a magyarsághoz, a magyar politikai és kulturális feladatokhoz
való csatlakozása. Ez az egyetlen komoly hódítás, melyet a magyar nyelv és érzés száz év óta
tett, mert a falvak nemzetiségi népe közül csak minimális mennyiséget sikerült asszimilálni,
holott a két generáció előtt még német városok ma már vagy teljesen vagy legalább java
részben magyarok lettek.

Ez a fejlődés oly sebességgel ment végbe, hogy még élhetnek olyanok, akik látták elkezdődni
s látják most befejeződéséhez közeledni. Aki ma hatvan éves, az még mint gyökereiben német
várost látta Pestet, ma pedig a német szó végleg visszavonult Buda öreg házaiba s ott is az
öregapák már alig tudnak szívük szerint eldiskurálni unokáikkal, mert az öregapák még nem
tudnak magyarul, az unokák pedig már nem tudnak németül. A mi apáink generációja
hódította meg magyarnak Budapestet s a többi városokat. Ez a hódítás nemcsak azzal ment
végbe, hogy a városok törzsökös lakossága magyarrá lett, hanem azzal is, hogy a magyarság
mind nagyobb tömegei vonultak be a városokba. Az egykori falusi nemesnek, akinek
gazdasága elpusztult a magyar élet hirtelen átalakulásában, fiai a városban élnek lateiner-
életet, a falusi magyar csizmadia utódja a városban finom cipőt varr s a parasztapák ivadéka
gyári gép mellett dolgozik, lokomotívot vagy villamos kocsit vezet, leveleket kézbesít. Ezek
mind ma még csak félig honosak a nagyvárosban, gyermekkoruk emlékei, összes tradícióik a
falura, a falusi élethez hívják őket vissza. A mai budapesti férfiak között, akik eredeti magyar
nevet viselnek, csak keresve talál az ember budapesti születésűt: az eredeti magyar még
mindig idegen az ország fővárosában. A fia azonban már épp olyan született pesti lesz s épp
úgy könyvekből, nyaralási emlékekből fogja ismerni a falusi életet, mint a régi pesti
nyárspolgárivadék. Ma még érezzük a falusi eredet bélyegét önmagunkon, faluról jötteken. A
dzsentri származás még melankolikus szeretettel táplálja magában az apai négyesfogatok
emlékeit. Láttam mozdonyvezetőt, aki éppoly virtussal torpantotta meg a lokomotívot a
Nyugati pályaudvarban, mint apja, az urasági kocsis a vasderes négyest a kastély udvarában.
Ignotus írt arról a levélhordóról, aki kaszálást látott a fővárosi gyepen s maga is
nekigyürkőzött, hogy de jó lenne kaszálni. A fia bizony már nem fog kaszálni.

A ma uralkodó magyar generációt még nem idomította eléggé magához a városi élet.
Olyasformán van vele, mint az öreg tekintetes úr, aki váltig szidta, gyalázta a huncut német
bolond találmányát, a gőzmasinát, de azért, ha kellett, bizony ráfanyalodott ő is a vasútra.
Beilleszkedik a városi élet formájába, félig-meddig a szellemébe is, de csak kényszerűségből.
Parlamentünk még ma is a vármegyei, tehát falusi politika szempontjaiból nézi a városi
ügyeket. (Ezért panaszkodnak, s joggal, a városok az ő speciális érdekeik elhanyagolásáról)
Feltűnő, hogy a budapesti városi közéletben szereplő emberek közt - hacsak nem városi
tisztviselők - elvétve is alig találni törzsökös magyar embert; őt még ma is jobban érdeklik az
elhagyott falu vagy vármegye ügyei, mint a fővárosé, melyben él s fiai élni fognak. S ez az
uralkodó generáció a dolgok természeténél fogva bosszankodik, ha azt látja, hogy gyermekei
már nem érzik ezt a közösséget a faluval. Szeretné beléjük nevelni (minden nevelés alapjában
véve nem más, mint hogy az apa bele akarja nevelni fiába a maga érzését,
gondolkodásmódját, ízlését). S amint minden nevelés sikertelen, hasztalan az apáknak ez az
igyekezete is, mert a gyerek már a nagyvárosban született s nőtt fel s hiába volt az öregapja
gazda, mikor ő csak az elemi iskolai tanításból ismeri a tehenet.

Itt van a gyökere annak az ellentétnek, mely a mai öreg és fiatal nemzedéket elválasztja. Nem
értik egymást, apák és fiúk, s nem érti az egyik, amit a másik csinál. A fiú a városi élet
élénkebb temperamentumát örökölte, könnyebben hajlandó az újdonságok befogadására, akár
új irodalmi vagy művészi felfogásról van szó, akár csak újfajta szabású kabátról. Az apa a
falusi ember konzervativizmusával óvatosabb az újdonságokkal szemben, ifjúkori emlékeivel
együtt ragaszkodik az ifjúkori ízléshez is és nem bírja megérteni, haragra lobban, ha azt látja,
hogy a fia a maga új eszméihez új formákat, új nyelvet keres. Őneki a költő daloljon a falusi
életről, a paraszt legények és leányok szerelmeiről dzsentri úrfiak és kisasszonyok virtusairól.
Ő ezt szereti, tehát neki ez így van helyesen, sőt egyedül ez méltó a magyar emberhez. Ebben
van nemzeti szellem. Hogy a fia már észrevette, hogy magyar emberek ezrei dolgoznak füstös
gyárakban, fülledt műhelyekben, vasutakon, boltokban, hogy ezt a felismert tényt irodalmilag
és művészetileg is konstatálni akarja, hogy e célból a kifejezésnek új eszközeiről is kell
gondoskodnia: ebből nem az következik, hogy a fiatal nemzedék egy más, a régitől a
természet rendje szerint különböző nemzedék, egy más fejlődési fok képviselője, hanem az,
hogy a fiatal nemzedék elfordult ősi hagyományaitól, meghamisítja a tiszta magyarságot és
nincs benne nemzeti szellem.

Vajon csakugyan részes-e ez a nagyvárosi élet s az ennek kifejezésére törekvő irodalom az

úgynevezett nemzeti szellem, vagy ha jobban tetszik, nemzeti géniusz, vagy ha még jobban
tetszik nemzeti sajátságok letörlésében vagy meghamisításában? Hogy erről precíz módon
beszélhessünk, el kellene végeznünk a nemzeti szellem boncai és sámánjai helyett azt a
feladatot, amely az ő kötelességük volna, hogy t. i. pontosan meghatározzuk, mik azok a
nemzeti sajátságok s miben áll az a nemzeti szellem. Ily pontos meghatározás hiányában érjük
be egyszerűen azzal az általánossággal, hogy ilyen nemzeti sajátságok vannak, hogy a magyar
embernek lelki alkata bizonyos árnyalatokban eltér minden más fajtabeli ember lelki alkatától.
Már most milyen hatással van erre a városi élet?
A falusi ember, ha balsorsa fölkergeti pesti lakosnak, itt leveti paraszti gúnyáját - ha ugyan
odahaza viselte - csizma helyett cipőt vesz a lábára. Nem lakik bogárhátú viskóban, hanem
nagy bérkaszárnyában. Nem a templom harangszaváról tudja meg, hogy dél van, hanem a
gyári kürt búgásáról vagy a Műegyetem órájáról. Ha odahaza is úrféle volt, akkor nem
vadászni jár, hanem beül a kávéházba, este nem a tiszteletesnél kártyázik, hanem a
kaszinóban s nem a saját pej lovait fogatja a saját kocsijába, hanem bérkocsin vagy
villamoson jár stb. Szóval: külsőségeiben teljesen megváltozik az életmódja. Talán ezek a
külsőségek teszik a nemzeti jelleget? Lehetetlen, hiszen akkor a városok lakói közt egyáltalán
nem volna nemzeti különbség s a berlini ember szakasztott olyan volna, mint a bécsi, a bécsi
mint a párizsi, a párizsi mint a budapesti. Pedig tudjuk, hogy bár az életmód külsőségeiben a
budapesti kishivatalnok sokkal közelebb áll párizsi kollégájához, mint az alföldi paraszthoz,
mégis lelki alkat tekintetében annyira különböznek egymástól, hogy rögtön megismerem az
egyikről, hogy magyar, a másikról, hogy francia.

Ha már egy kicsit meggyökeresedett ez a falusi magyar a városban, lassanként átalakul a

gondolkodása is. Teljesen ki nem vesznek ugyan, de elhalványulnak lelkében a falusi
benyomások s megtelik az új képzetek nagy tömegével. Lát képeket, színdarabokat, talán
zenét is hall, sőt olykor-olykor egy regényt is elolvas. A látóköre tágul, könnyebben fogad be
új benyomásokat, mert azok nagyobb vehemenciával rohanják meg. Észreveszi, hogy a
külföldön is vannak szellemi áramlatok, melyeket érdemes ismerni, szükségét kezdi érezni,
hogy megtudja, ki volt az az Ibsen, vagy Wagner Richárd. Röviden formulázva, a városban az
ember egy más - éspedig magasabb - kultúrfokra kerül. Lelki alkata azonban ugyanaz marad;
ha előbb temperamentumos, lagymatag, energikus vagy álmodozó volt, az marad azután is,
akármennyit módosít is rajta a városi élet. S mivel azok az úgynevezett nemzeti sajátosságok
nem az esetlegességek közül valók, hanem a lelki alkatnak integráns részei, megmaradnak
benne ezután is s csak úgy el fogják különböztetni minden más nemzet fiától, mint azelőtt.
Akarva sem tudna tőlük szabadulni, mert ezek még a nyelvnél is maradandóbbak. Nyelvét,
sokáig külföldön élve, elfelejtheti, de ami benne magyar jelleg volt, az megmarad akkor is.
Ezt csak az nem látja be, aki úgy nézi a dolgokat, mint a peleskei nótárius, aki a külföldi
divatú ruhában látta a magyarság veszedelmét.

A mi specifikus városi életünkben azonban van még egy szempont, amely látszólag
komolyabb támasztékot ad a nemzeti szellem vesztén siránkozóknak, mint a fajbeli magyar
színváltozása városi emberré. A mi városainkban aránylag igen nagy tömegben vannak az
első generációbeli magyarok, a megmagyarosodott idegen fajbeliek. Ezeknek kétségtelenül
más a faji jellegük, mint a törzsökös magyarnak. Én is síkföldi faluban töltöttem
gyermekkoromat, vidéki városban ifjúságomat, épp olyan életkörülmények közt, mint a
barátom és mégis a jellem, modor, világnézet stb. különbségein, szóval az egyéniség
különbségein túl is érzek kettőnk közt bizonyos conciz módon nem formulázható
különbségeket, amelyeknek nem tudom más magyarázatát adni, csak azt, hogy az én
családomban én vagyok az első, aki csak magyarul tud tisztességesen s hogy a szépapám még
- úgy tudom - Elzászban nevelkedett, holott a barátomnak már a tizedik ükapja is a
Csallóközben lakott s talán ő a családjában az első, aki úgy-ahogy megtanult a magyaron
kívül még két-három más nyelvet. Ezeket a megkülönböztető tipikus sajátságokat én akarva
nem akarva beleviszem minden olyan cselekményembe, amelyben teljes lélekkel veszek részt
s ha költő volnék, egy nagyon vájt fülű olvasó talán észrevenné őket a verseimen is. S mivel
az újabb generáció az első, amelynek irodalmában az ilyen magamhoz hasonló beolvadt
magyarok tömegesebben vesznek részt, lehet, hogy ez megérzik ennek a generációnak az
irodalmi termésén, amint hogy talán egyszer egy nálunknál finomabb elemző meg fogja
találni Petőfiben minden magyarsága alatt a szláv eredet csökevény nyomait.
Mi következik azonban abból, hogy a városokban lakó idegen fajbeliek tömeges beolvadása a
magyarságba egy s más árnyalatban módosítja a magyarság faji, vagy ha úgy tetszik, nemzeti
jellegét? Vagy az, hogy ezt a jelleget tiszta tenyészetben akarjuk megőrizni s akkor egyszer s
mindenkorra meg kell akasztani a beolvadási folyamatot - vagy az, hogy a nemzeti jelleg
módosulásába, mint elmaradhatatlan konzekvenciába beletörődünk a magyarság gyarapodása
érdekében. Nem hiszem, hogy akadjon az országban komoly ember, aki az első alternatíva
mellé áll. A jövő intelligens magyarsága - mert a beolvadás túlnyomó részben az intelligencia
számát szaporítja - némely finom árnyalatokban más jellegű lesz, mint a múlté volt. S mert
ennek a beolvadásnak összehasonlíthatatlanul nagyobb része a városokban megy végbe, a
jelleg módosulása a városi lakosság rovására esik.

Veszedelem azonban a dologban nincs, mert ez a módosulása a nemzeti jellegnek oly szubtilis
természetű, hogy szinte hajszálhasogatás számba megy beszélni róla. A beolvadó fajták
ugyanis nem teljes jellegükkel fognak folytatódni a jövő magyarságának egészében, hanem
éppen mert beolvadásról van szó, annak csak egyes elemeivel. A magyarság, a magyar jelleg,
számánál s egyéb erőinél fogva túlnyomó marad, aminthogy minden vegyületben túlnyomók
maradnak annak az elemnek a sajátosságai, amely a legerősebb benne.

Mondjuk azonban, hogy ezek a sokat hangoztatott nemzeti sajátságok nem a faji jellegen
alapulnak, hanem a történeti és miliőbeli állapotoknak azon a közösségén, melyet
hagyománynak szoktak nevezni. Minden generáció a hagyományokról beszél az utána
következőnek, csakhogy hagyománynak - szent és sérthetetlen hagyománynak - tüntet fel
olyasvalamit, ami nem az. A hagyomány helyes értelmezésén múlik a dolog. Én nem érthetek
mást a hagyomány szó alatt, mint az eddigi fejlődésből leszűrődött eredmények
gyűjtőfogalmát, azt az örökséget, amelyet az ősök harcaik, küzdelmeik, munkájuk, tudásuk
árán összegyűjtöttek és ránk hagytak. Ettől elrugaszkodni semmiképpen sem lehet. Annak a
ténynek, hogy Magyarországon másfél évszázadig török hódoltság volt, éppúgy része van az
én életem, gondolkodásmódon meghatározásában, mint ahogy az én beszédem és írásom
semmiképpen sem lehet független attól, hogy Petőfi, Arany, Jókai, Gyulai magyarul írtak. A
mai magyar emberben fel vannak halmozódva mindazok az elemek, melyek a magyar nemzeti
történeti fejlődéséből mint eredmények leszűrődtek s a mai művelt magyar ember beszédében
benne vannak mindazok az eredmények, melyeket az előtte élt írók a nyelv kifejlesztésében
elértek. Ezen nem változtat az, hogy én esetleg más szemmel nézem a múltat, más a
világnézetem, más az ízlésem, mint az előttem járt generációé volt. Akarva, vagy nem akarva,
ha ma magyar költő vagyok, a Petőfi hagyományainak felhasználásával dalolok, ha
költészetem tartalma és formái még annyira ellentétesek is a Petőfi költészetével.

A hagyományok buzgó őrzői nem is az igazi, helyes értelemben vett hagyományról

beszélnek. Ők egyszerűen megteszik hagyománynak a maguk s koruk világnézetét, ízlését,
alkotási módját, amely beléjük csontosodott s amelyet örökérvényűnek szeretnének kikiáltani.
Mivel pedig az ő korukban magyar városi élet alig volt, az ő ízlésük teljesen a falusi eszmekör
művészi megalakításának körén belül marad. Mivel az ő korukban a hazafias romantika volt
divatban, ezt a hazafias romantikát akarják ránk erőszakolni. S mivel az ő koruk
liberalizmusának kedvence az idealizálttá halványított magyar paraszt volt, ránk akarják
kényszeríteni az ő népiességüket.

Mi azonban már azóta keresztülettük magunkat a naturalizmus kásahegyén is, a látásunk

differenciálódott az övékétől, mások az életünk viszonyai, más a vágyunk, az örömünk, a
bánatunk. Mi már más színben látjuk a parasztot és nemcsak őt látjuk, hanem a városi élet
színeivel is telítve van a képzeletünk. Túlhaladtuk az ő romantikájukat, az ő liberalizmusukat,
az ő népiességüket. Ezek megtették az ő óriási szolgálataikat - az irodalomban Petőfivel és
Arannyal - elkocsonyásodtak e nagyok epigonjaiban -, most más irányok és eszmék foglalják
el a helyüket. Ez nem a hagyományok sérelme, csak némely konzervativizmusok sérelme. Mi
nem vagyunk a fejlődés láncának megszakítói. Új szemei vagyunk ennek a láncnak, amely
nem szakadhat el soha.

És ha már éppen irodalomról van szó, annak ebből csak nyeresége volt. Mert csak letagadni
lehet, de tagadni nem, hogy irodalmunk óriásit bővült, színesedett, gazdagodott az új
generáció kezében. A régi generáció irodalma csaknem teljesen egyszínű volt, Petőfi és Arany
megütöttek egy-egy hangot, ezt visszhangoztatta, többé-kevésbé halványan a többi mind. A
mi korunkban, ha talán nincs is két olyan óriásunk, mint Petőfi és Arany, megvan a teljes
zenekar. Mikszáth közvetlen humora, Herczeg Ferenc eleganciája, Gárdonyi plen air
népiessége, Molnár Ferenc gamin-elméssége, Szabolcska szelíd melankóliája, Kiss József
ünnepélyessége, Ady Endre nekibúsulása - és a többi nem fejezi ki többszínűen, tehát
hívebben a magyarság lelki életét, összes osztályainak műveltségbeli fokozatainak sajátságait,
mint az ő koruk Arany Jánostól vagy Petőfitől függő egyoldalúsága? Vagy hogy részletekbe
menjünk, magyarabb-e Vas Gereben csak azért, mert falusi parasztokat és tekintetes urakat írt
meg, mint Molnár Ferenc, aki pesti alakokat állít elénk? Hát ezek a pestiek nem éppúgy
hozzátartoznak a magyarsághoz, mint akárki más? Azon múlik a magyarság, hogy valaki az
eke szarvára támaszkodva beszél-e az ő kedves rózsájával, vagy a Népligetben ringlispilezik
vele? Budapest nem éppúgy része a magyar nemzetnek, mint a Jászság vagy Göcsej?

Hiábavaló minden rugdalózás: a magyar megalapította a maga városát itt a Duna partján - az
egyetlen komolyan városszámba menő várost, amelyet a turáni fajnak valaha alapítania
sikerült - s ez a tény tükröződik az irodalomban is. S tükröződnie kell, ha az irodalom
csakugyan hű tükre akar lenni a nemzeti életnek. Mi, akik azt mondjuk, hogy meg kell
hódítani, az eddiginél nagyobb mértékben, a városi életet az irodalom számára, igenis, mi
képviseljük hívebben és igazabban a magyar nemzeti jelleget, amelyet ellenünk akarnak
fordítani.

Árpád vitéz lovasainak utódai ma már várost csináltak maguknak a maguk képére, nagyobbat,
szemünknek szebbet, mint Bizánc, melynek kapuját Botond vitéz bevágta. És ebben a
városban laknak sokan Árpád utódai közül, itt töltik életük napjait, de még nem tanulták meg
hallgatni a város zenéjét. Szívük visszavágyik kaszák pengésére, a pacsirtadalra, meg a tücsök
cirpelésére. És eltelnek haraggal a város gépeinek kattogása, villamos kocsijainak
csörömpölése, embereinek zsivaja ellen, mert nem veszik észre, hogy szép zene a kasza
pengése, a pacsirta éneke, a tücsök cirpelése, de éppen olyan szép, ha nem szebb, a gyári gép
kattogása, a villamos vasút csörömpölése és az emberek vásári zaja is. Mindegyik egy-egy
szólama a nemzeti jövő, a nemzeti nagyság nagyszerű szimfóniájának.

Kérdések, értelmezési szempontok:

1. Mivel jellemzi Schöpflin a 20. század eleji életmód változását? Miben látja a falusi és
városi élet különbségét?
2. Hogyan értelmezi Schöpflin a hagyomány fogalmát?
3. Sorolja fel Schöpflin nemzetikultúra-felfogásának elemeit!
4. Milyen érveket hoz fel Schöpflin tanulmánya a nemzeti kultúra hanyatlását és
pusztulását vizionálók „megnyugtatására“?
Nyugat, 1908. 9. sz.

CSÁTH GÉZA: Bartók Béla Fóthi Virág Mercédesz, Nagy Eszter Réka

A német zenei lexikonok a muzsika szecesszionistáiról beszélnek. Hibásan. Mert a

zeneművészetben sohasem volt szecesszió. A képzőművészeteknél történetesen az egyéni
kifejezésmód, a kézírás iskolát csinált anélkül, hogy a művészek a modern művészi látás tiszta
szemüvegét megszerezték volna maguknak. A szecesszionisták nagyjai e szerint egyszerűen
modern művészek, míg az epigonok vaksi utánzók.

A zeneművészetben viszont úgy állnak a dolgok, hogy a hallgatót - ha nem is túlságosan ért a
zenéhez - csak a jó művészet tudja érdekelni. Szóval csak a valóban érdemes egyéniség
munkája. Az invenció értékességét nem nehéz megállapítani. Szóval a közepes tehetségű
"szecesszionista" muzsikus sokkal kevésbé boldogulhatott mint a hasonló tehetségű
szecesszionista festő. A zeneszerző nemcsak a téma feldolgozásával, a motívumok egymás
mellé állításával fejezi ki magát, hanem a témával magával is. A régi zeneszerzők úgyszólván
csak erre szorítkoztak, miután a szerkesztési szabályok szigorú követése kötelező volt.
Wagner után azonban a zeneművészet kényes pontra jutott. A kifejezésmódnak új eszközei
által közkeletűekké, melyek a használóikat messze ragadták a művészet múltjától. Legalább
látszólag messze. Hanslick, a zenekritikus kitartóan harcolt az elszakadás ellen és ma ott
állunk, hogy az abszolút muzsikusok legfeljebb annyit engednek meg, hogy ezeknek az
egyéni nyelvű komponistáknak a muzsikája lehet művészet, de nem a muzsika.

Bartók Béla ezek közé tartozik, akik - ha úgy tetszik - inkább művészetet írnak, mint
muzsikát. E distinkció azonban csak alkalom arra, hogy megállapítsuk, hogy ez a művészet
minden porcikájával érdekel bennünket. Bartók Béla muzsikájában, különösen a zenekari
darabjaiban benne lüktet az ő egész érdekes temperamentuma. Szilaj, szangvinikus magyar
kedély, gúnyolódásra, vidám hahotázásokra és haragra egyaránt hajlamos. Első híressé vált
munkájában, a Kossuth-szimfóniában kigúnyolta és macskamuzsikává travesztálta a
Gotterhaltét; nem a finom és előkelő Haydn-melódiát, hanem a Habsburgok családi
himnuszát. Aki ilyet mer csinálni, az több mint abszolút muzsikus.

Van egy zenekarra és zongorára írott Scherzója. Merész, fiatalos, vadul jókedvű muzsika. A
filharmonikusok műsoráról négy év előtt rendkívüli technikai nehézségei miatt kellett levenni.
A hegedűsök arról panaszkodtak, hogy leesik a jobbkarjuk és a próbák után izomlázat kapnak,
a fúvók, hogy elfogy a tüdejük, a nagybőgősök, hogy a hüvelykujjuk letörik. Emiatt maradt el
a Scherzo előadása. És Bartóknak, mint zeneszerzőnek a sorsát egyelőre jellemezte az eset.
Bartók nem okult belőle, nem írt könnyebben előadható muzsikát ezután se és nem mondott le
az énjéről.
Mert megtalálta az énjét, ezt a sajátságos ifjú, stilizálásokra hajlamos és romantikát kedvelő
magyar pszichét. Muzsikájának fajisága innen kezdve nem annyira magyar, mint inkább a
székely népzenéből táplálkozik. Bartók, aki mint etnográfus kutató is jelentős szolgálatokat
tett a magyar muzsika ügyének, azt látta, hogy Magyarországon az eredeti fajiságot a cigány
befolyás elrontotta és ez különösen az Alföldön végre egészen el is vesztette eredeti jellemét.
A székelyek, csángók, dunántúliak népdalaiban ellenben megmaradtak a kontrapunktos
felhasználásra sokkal inkább alkalmas ősi faji elemek.

Hogyan használja fel ezeket Bartók? Káprázatos szellemességgel. Aki az ő szvitjét hallotta - a
Wiener Concertverein két év előtt mutatta be és három tételét a Zeneakadémia megnyitó
hangversenyén játszották a múlt májusban -, el nem feledi. Hangzásban csupa izgalom. Új,
sohase hallott hangszínek, vad, erőszakos ritmusok, amelyeknek lüktetése Petőfi hetvenkedő
harsány poémáira emlékeztet. Mint hangsorokból álló tüzes rakéták röppennek szerte a
zenekarból az új intim és merész ötletek. Különös hangulatvilágban érezzük magunkat.
Borgőzök, sikoltozó mámor, izmos férfikarok, sok meleg és rikító szín. Cikornyás
káromkodások repülnek a levegőbe, fokosok csillognak és az asztal alá kiömlött borhoz vér
keveredik.

Hasonlít ez a fantáziabirodalom az Ady Endrééhez. Csakhogy Bartók vidámabb,

egészségesebb. Az ő szarkazmusa derültebb. - (Igen, szarkazmus van a zenéjében.) - De
hasonlítanak ők abban is, hogy mind a ketten vérbeli lírikusok s a művészetük egyaránt
fanatikus, szívós kifejezése és kifejezésre törekvése az énjüknek. Nem elégszenek meg a
kifejezés konvencionális eszközeivel, hanem új eszközöket és a kifejezés új módjait eszelik
ki. Azaz nem, kieszelésről nem szabad beszélni; mert megnyilatkozásuk egyaránt őszinte, sőt
szinte ösztönszerű.

Bartók új, második zenekari szvitjének titkos címe "Szerenád a filisztereknek". Ő mint nagy
tudású és teoretikusan, kitűnően képzett zenész persze inkább abszolút muzsikusnak vallja
magát; csak szvitnek nevezi kompozícióját. De nincs is szükség programcímekre: ennek a
zenének a programja csak ismét ő maga. Bátor szembeszállás a művészeti konvenciókkal, a
formák merész zseniális fölforgatása a zenei elemek új sajátos szintézise. A filharmonikusok
nem vállalkoztak e munka előadására sem; nyilvánvalóan azért, mert a filharmonikus
hangversenyek közönségének nagy része sértő kihívásnak, sőt gúnyolódásnak tekintené ezt a
muzsikát.

Legújabb munkája a két tételes hegedűversenye. A két tétel: Adagio és Allegro. A főgondolat
már benne van ebben a szokatlan szembeállításban. A kivitel pedig szerkezetileg,
melodikailag igazolja a kontrasztot egy sajátságos - már a szvitekben folyton tisztuló -
ellenpontozati gondolkozás fogalmazásában, egy éppen annyira matematikai, mint érzelmi
jellegű melódiavilág látószögéből tekintve.

Bartók Béla még egészen fiatal ember, de kiforrott egyéniség, akinek azonban a művészete -
mert ő művészetet ír és nem zenedarabokat - java forrongásban van. Ez a művészet még ma
nagy részben a jövőé, a tulajdonságai miatt éppen annyira, mint a körülmények (technikai
nehézségek) miatt. Fő munkái zongorakivonatban még nem jelentek meg. De addig is, míg
hozzáférkőzhetünk a kottáihoz, eléggé sürgős megállapítani, hogy akik a muzsikában a
finomat, az egyénit, az újat kedvelik, nagy érdekességű hangjegypapirosokat várhatnak tőle.

1908. 9.
Kérdések, értelmezési szempontok:

1. Hogyan jellemzi Csáth a fiatal Bartók temperamentumát?

2. Mi a különbség zeneművészet és muzsika között Csáth szerint?
3. Figyelje meg az egyes Bartók-művek (Kossuth-szimfónia, Scherzo, zenekari szvit,
hegedűverseny) értelmezését! Milyen nyelvi eszközökkel járja körül Csáth a nem
nyelvi természetű művészeti ág alkotásait?
4. Állapítsameg, miben látja Csáth Ady költészetének és Bartók zenéjének hasonlóságait
és különbségeit!

Bartók: Scherzo, Péntek Attila https://www.youtube.com/watch?v=pjVcVnHibR4

Csáth: Notturno https://www.youtube.com/watch?v=GAcXNPaOUro

Néma Anita, Lázár Orsolya

KARINTHY FRIGYES: LEVÉL A NYUGAT SZERKESZTŐJÉHEZ

Mélyen tisztelt Szerkesztő Úr,

Tisztelt Barátom,

Engedje meg nekem, hogy nagyrabecsült lapjában - melynek mindig legfőbb célja volt az
irodalmi szempontnak becsületes és puritán, irodalmi eszközökkel való védelme: -
felszólalhassak az alábbi kérdésben, amelynek bizonyos általános jelentőséget ad éppen a
benne rejlő irodalmi szempont.

Mintegy másfél éve egy budapesti vicc-lapba humoristikus cikk-sorozatot indítottam meg,
melyet mind a mai napig, az eredeti jelleghez hűen maradva, írtam és folytattam. Ebben a
sorozatban egy eredeti és nem érdektelen műfaj körvonalai domborodtak ki lassankint:
irodalmi karikatúrának nevezném ezt a műfajt, megkülönböztetésül a paródia, travesztia és
persziflázs műfajaitól, melyeknek egyikéhez sem hasonlít alapjában. Hasonlóan a grafikai
karikatúrához, ennek a műfajnak az a jellege, hogy érdekes és eredeti írói egyéniségek
modorosságát, technikai fogásait figurázza ki, mint a mű igazi értékének szépséghibáit,
túlozva és nagyítva, akár mintha egy formátlan orrot vagy furcsa szájat túloznék és
jellemeznék rajzomba. Magát a művet mutattam be a kulisszák mögé látó megfigyelő torzító
tükrében, melyben kidomborodik és szembeszökővé lesz a modorosságban rejlő komikum. Ez
volt a célom.

Pár hét előtt Arcübasev regénye, Szanin került a kezembe. Minden általános véleménytől
tartózkodva, csak annyit jegyzek meg, hogy a modorosságban rejlő azt a komikumot, melyre
az én karikatúráim részére szükségem volt, megtaláltam ebben a műben is. Megtaláltam
magában Szanin jellemzésében és az írónak hőse iránt való elfogultságában. Komikus volt az
a durva és gyerekes mód, amellyel az ifjú Szanin letárgyalja az emberiség legnagyobb
problémáit: a vallást és egyebeket és komikus volt az, hogy az író ezeket a durva és gyerekes
szavakat mint a regény tendenciáját, mint új, megváltó igazságokat állította be. Komikus volt
például az, ahogy Krisztusról, az önzetlenség és lelki elmélyedés szimbólumáról beszélt ez a
Szanin, az önzés és lelki felületesség szimbolikus alakja, aki azt tanítja, hogy nem kell
gondolkodni.

Én tehát megírtam a Szanin karikatúráját és kikarikíroztam benne az írónak e pontban

megnyilvánuló naivságát is, mindig a magam eszközeivel dolgozva: a túlzással (ami
mellesleg mondva, legfőbb eszköze minden művészetnek). Szaninnak a vallásokkal szemben
megnyilatkozó bárgyú és nevetséges felületességét és az író átlátszó tendenciáját, egyúttal, a
tendencia komikumát oly jelenetben figurázom ki, amelyben Krisztus szembekerül Szaninnal.
Szanin néhány hetyke és arcátlan, hülye szavaira Krisztus, ez az Arcübasev elképzelte
Krisztus, mit sem tud felelni, egészen le van sújtva és ezekkel a szavakkal, sírva megy el:
"Ojjé, nekünk megadták!" Jelezve, hogy Arcübasev ilyenformán vél végezhetni a krisztusi
eszmével.

Hát kérem.

A budapesti ügyészség ezeknek alapján vádat emelt ellenem vallásellenes izgatás,

istenkáromlás címén. Ma értesültem róla. Aki nem hiszi el, győződjék meg róla. Vagyis én
vallásellenes cselekedetet követtem el, amiért kigúnyoltam a vallásellenes tendenciát.

Ennek az én nyomorúságos és ostoba életemnek egyetlen harmonikus motívuma, a krisztusi

eszme, nem tud vigasztalást nyújtani nekem az emberi korlátoltság ellenében. Nincs
menekvés, nincs nyugalom sehol: a társadalom ráfekszik a gondolataimra, ráfekszik a
mellemre: nem bírom ki. Képtelen, lehetetlen, ostoba dolog ez; az embert nem lehet így
erőszakosan félreérteni.

Ami itt Budapesten történik, az már több, mint amennyit egy bosszús nevetéssel el lehetne
intézni. Nem elég, hogy az irodalom sáncai mögül bűnösöket ráncigálnak elő; most már a
gyanúsakat is pörbe fogják. Nevetséges és hihetetlen. Nem szabad a humor szemüvegén át
látnom a dolgokat: nem szabad felhasználnom a szatíra legtermészetesebb, legemberibb
eszközeit, remegnem kell minden szónál, amit leírok: mert ha "isten" helyett az írom "istenke"
kigúnyoltam a vallást és izgattam ellene a népet.

Heine "Deutschland" című művének egyik fejezetében azt írja Krisztus képmásairól, hogy
azokat elrettentő példakép gyanánt függesztik ki kereszten a faluk határára, mintegy
mondván: "Így járt az az ember, aki a kufárokat ki merte űzni a templomból." Lehetséges,
hogy ezért a szellemes és a társadalmat oly igaz szatírával jellemző ötletért nálunk esküdtszék
elé állítanák Heinét?!

Tenni kell valamit, hogy irodalmi ügyekben hozzáértő, irodalmi emberek ítéljenek, mert ez
így nem mehet tovább. Most még csak azt remélem, hogy az ellenem indított eljárás
félreértésen vagy felületes vizsgálaton alapult, mert másképp kétségbe kellene esnem: hiszen
a forradalom előtti cenzúra könyörületesebb lenne hozzám, ha megértené, hogy szatírám
társadalomellenes tendenciák ellen irányult.
Ezen a helyen, egy becsületes irodalmi eszközökkel dolgozó, magas irodalmi színvonalú lap
vendégszeretetét vevén igénybe, ünnepélyesen és a legnagyobb energiával tiltakozom az
ügyészség vádja ellen, mely meg nem értésen és félreértésen alapszik. Lehetetlen az, hogy
kultúrállamban nekem a rendőrségre kelljen gondolnom, amikor írok és arra, vajon nem
fogja-e félremagyarázni szavaimat. Ezekben a sorokban az irodalomhoz értő és disztingválni
tudó művelt közönség ítéletéhez fordulok, szemben a hivatalos közegek önkényével, mely
nem tud különbséget tenni.

Felszólalásom szíves közléséért hálás köszönettel vagyok Szerkesztő úrnak.

Budapest, 1909. április 9.

tisztelő híve

KARINTHY FRIGYES

Kérdések, értelmezési szempontok:

1. Milyen apropóból íródott Karinthy nyílt levele a szerkesztőhöz? Miért kéri a

nyilvánosságra hozatalát?
2. Figyelje meg és értelmezze Karinthy karikatúra-definícióját! Melyik jellegzetes
Karinthy-mű korai darabjáról van szó?
3. Mi az ügyészség vádja Karinthy ellen? Mire alapozza a vádat?
4. Miért és kire nézvést veszélyes a humor?

Szabó Nikolett, Szabolcs Orsolya

Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 1. szám · / · MIT TEGYEN AZ ÍRÓ A HÁBORÚVAL SZEMBEN

MIT TEGYEN AZ ÍRÓ A HÁBORÚVAL SZEMBEN

A NYUGAT ANKÉTJA [+]
KASSÁK LAJOS

Igaz, hogy a harc maga az élet - de nem igaz, hogy a háború öröktől fogva és örökké való.
Ahogyan a történelem folyamán az emberiség egy része ügyes-bajos dolgainak elintézési
módjában az egymás torkának közvetlen átharápásától a kocsmai verekedéseken át eljutott a
felvetett kérdések megvitatásáig, illetve «békésebb» eszközökkel való elintézéséig, ugyanúgy
a fajok és nemzetek között kiéleződött ellentétek, érdekviszonyok megoldási módjában is
eljutottunk a véres kard körülhordozásától a diplomáciai testület zöld asztaláig. Kétségtelen,
hogy az utóbbi tizenöt esztendő alatt nem egy ízben már «könyökünkkel suroltuk a háborút»,
és tény, hogy mindannyiszor átsiklottunk az elénk került aknákon. Persze, hogy nem azért,
mintha az írígység és ellenségeskedés bennünk lakó ördögei a világháború óta mind
angyalokká változtak volna. Ugyanúgy, mint azelőtt, ma is mindenáron a magunk
boldogulását keressük, de egyre világosabbá válik előttünk a magunk boldogulásának
mibenléte, eszerint próbálunk élni a lehetőségekkel és tudjuk nem csak a cél, hanem a célt
beteljesítő eszközök időszerű megválogatása is életfontosságú számunkra. Eleddig a nemzeti
ideológia hirdetői a hódító háborúkban látták vágyaik megvalósítási módját, a szocialisták a
kapitalizmus elmaradhatatlan tartozékának magyarázták a háborút és egyik fél sem számolt a
világháború után bekövetkezett történelmi forduló új erőtényezőivel: a csodálatosan előretörő
technika eredményeivel, a birtokos és nincsetlen tömegek végletekig kiélezett
osztályharcával. Ezeket a tényezőket figyelembevéve nem hiszek egy közeli háború
kirobbanásában és remélni merem, hogy az említett tényezők a jövőben kényszerű
törvényszerűséggel méginkább előtérbe nyomulnak s ezért egyáltalában nem tartom
valószínűnek az új világháború lehetőségét. Ezzel nem azt mondom, hogy lokális jelentőségű
háborúk be nem következhetnek, de ezek összessége sem lesz a nagy «Háború», melyet a
világ vagy az emberi társadalom végpusztulása fog követni. Az eddigi háborúskodásokat nem
az emberiség megsemmisülés utáni vágya, hanem teljesebb élni akarása szülte meg, még
akkor is, ha a céljuk felé közelítő milliók csak más milliók hullahegyein át juthattak előbbre.
A háború a fajok és nemzetek egymásközti gazdasági és hatalmi vetélkedésének harci formája
s csak addig van létjogosultsága, amíg a faji és nemzeti erők, mint halálos ellenségek állanak
egymással szemben. És szerintem, bármilyen hangos és fenyegetődző is ma a soviniszta
berzenkedés, a felszín alatt dolgozó tendenciák nem a háború, hanem a forradalom előjeleit
viselik magukon. A mai társadalmi káoszban nem az idegen nemzetek, hanem egy nemzeten
belül az osztályok állanak egymással szemben, készülvén a nagy összecsapásra. A világszerte
látható esztelen fegyverkezés távolról sem bizonyítja állításaim ellenkezőjét. A közel jövőben
feltétlenül bekövetkezendőnek látom a nemzeti kormányok összefogását a háborús
veszedelmek ellen - nem humanitásból, hanem a kapitalista gazdasági rend reorganizációja
érdekében. A hadi eszközök gyártását inkább lelketlen ipari konjunktúrázásnak, mint egy
bekövetkezendő világháború tünetének látom. Különbenis, a túlfegyverkezés egy ponton meg
kell, hogy szülje önmaga ellentmondását, ahogyan a túltechnizálás és túlmechanizálás
ugyanilyen eredménnyel járt a termelésben. A kapitalista termelési mód világra segítette az
ipari gépek csodáit és ugyanezek a csodaszörnyek feszítik szét és alapjaiban rengetik meg a
mai gazdasági rendet. A világháború utáni gazdasági kétségbeesés, háborús pszichózis hívta
életre a szörnyűséges hadi technikát és kémiát és a gyilkolásnak ezek a tökéletes eszközei
fikcióvá tehetik a háborús indulatok realizálhatóságát. Nem csak a lefegyverzés, hanem a
fegyverkezés őrült tempója is magával hozhatja a világháború előkészítésének technikai
csődjét. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a Nyugat ankétjét időszerűtlennek vagy éppen
fölöslegesnek tartom. Ha nem is valószínű előttem a háborús konflagráció bekövetkezése,
mégis a legkisebb lehetősége ellen is állást kell foglalni, mert ez szociális és etikus emberi
kötelesség.

Mit tegyen hát az író a háborúval szemben?

Gyakorlatból tudom, hogy a háború közepette az író nagyon keveset tehet a háború ellen.
Jóformán semmit. A nazarénus, az igen! Ő leteszi a fegyvert, de az író, mint olyan, semmit
sem tehet. Ha megtörtént a hadüzenet, lezárják a határokat s ekkortól minden ember úgy érzi,
hogy valaki másik ember, talán a testvére szuronyt szegez az ő mellének. Vagy meghalok a
saját testvérem fegyvere által, vagy harcolni megyek az «idegen ellenség» ellen, ha azt sem
tudom ki az, mi az, merre tart és hol van hazája. Milliók és milliók majdnem kivétel nélkül a
szerencsés véletlenre bízva sorsukat: az utóbbi alternatívát fogadják el. Az írók csakúgy, mint
a suszterek, szabók vagy akár a kanálistisztítók. Megszöknie kinek-kinek talán sikerülhet a
törvények karmai közül, de aki megszökött, szintén semmitsem tehet a háború ellen. A
viharzónából kívüljutott porszem, de az őrület nélküle is forr és kavarog tovább. Ekkor már
szinte kifürkészhetetlen erők játszanak velünk halálos játékot.

Sokkal magvasabb lenne a kérdés: hogyan viselkedjen az író a társadalmi közösség

mindennapi életében, hogy a maga és társai feje fölül szétoszlatni segítse a háború
veszedelmét? De így sem megválaszolható. Mert hiszen, mit tehet mást az író, mint amit
embervoltából tennie megadatott. A leghelyesebben talán így fogalmazhatnók meg a kérdést:

Melyik az az író embertársunk, aki velünk, kiszolgáltatott milliókkal sorsközösséget vállal,

helyettünk, együgyűek helyett is igenelni tudja és meri az életet, ehez az élethez való jogunkat
és ragaszkodásunkat? Mert végső soron csak erről van szó. A háború elleni vagy melletti
állásfoglalás kérdése az ember fizikai és pszichikai adottságaival egyértelmű. Vagy így
cselekszik az író vagy úgy, de azt hiába kívánjuk tőle, vagy parancsoljuk rá, hogy ne úgy,
hanem így cselekedjen. Hiszen most nem katonai szolgálattételről, hanem egy lélek szociális
vagy antiszociális megnyilatkozásáról beszélünk. Igazuk van azoknak az elefántcsonttorony
lakóknak, akik tiltakoznak a közösség «diktatórikus» parancsai ellen, de nekünk, a szociális
közösség tagjainak is igazunk van, ha csak azt az írót tartjuk magunkénak, az emberi
magasabb rendűség kifejezőjének, aki művészetével, legsajátosabb életformájával az ember
jóravalóságát, testvéri együttérzését, harmonikus életvágyát szimbolizálja. Tudjuk, hogy az
ilyen író, mint ember, élő tiltakozás a háború ellen s irodalmával minden parancs és előzetes
eltökéltség nélkül is embertársai érzésben való megtisztulását és gondolataiknak
megvilágosodását készíti elő és fejleszti tovább. Vagyis a művészete bizonyos értelemben
olyan szolgálattétel, amely nem megalázás, nem az alárendeltség, hanem a felmagasztosulás
érzését adja meg az alkotójának.

Vannak-e ma ilyen íróink? Van-e Tolsztojunk, aki nemcsak szívéből csöppentett meséit és
legendáit, hanem a Háború és Békét is megirta? Van-e Swiftünk, aki azzal tett bennünket
jobbakká, hogy leleplezte előttünk a világ gonoszságait, és van-e Whitmannünk, aki
erősebbekké tett bennünket azáltal, hogy megmutatta a szabad erő nagyszerűségét? És így
tovább. Kérdezhetnék még jó néhány soron át. De minek? Úgy vélem, ebben a három
kérdésben máris háromszorosan benne van az ankét keretén belül felvetett kérdésre a
válaszom.

Hiszem, hogy az író, mint minden alkotó és felfedező kiváltságos emberi lény, olyan valaki,
aki nem szerepet játszik, hanem hivatást tölt be. Művészetében önmagát teljesíti, miközben
vállal bennünket is közönséges halandókat. Hiszen a művészet csak az emberrel való
vonatkozásában jelenthet értéket. Így hiszem, közben azonban látom, hogy Európa írói
(tisztelet a kevés kivételnek) egy szalmaszálat sem tesznek keresztbe és egy lámpát sem
gyujtanak meg azon az úton, amelyen egy esetleges új háború felé csalogat bennünket az
ördög.

A felvetett kérdés elsősorban nem az irodalmiság, hanem a társadalmi tudat és a szociális

magatartás kérdése.

[+] Lásd a Nyugat karácsonyi számában Babits Mihály, Kosztolányi Dezső és Zilahy Lajos
hozzászólásait.

Kérdések, értelmezési szempontok:

 1. Figyelje meg és értelmezze Kassák háború-definícióját!
2. Milyennek láttatja Kassák a korabeli fegyverkezést?
3. Mi Kassák válasza a címben feltett kérdésre?
4. Van-e Kassák szerint az írónak társadalmi és politikai felelőssége?

Matuš Dóra

Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 16-17. szám · / · Figyelő · / · Hatvany Lajos: Ady-versek

Komor András: Új primitívek

A kubizmus, amely az utóbbi időkben a modern művészet legerősebb áramlata volt, mára
mintha már alább hanyatlott volna. Picasso követőinek tábora mindegyre gyérül s divatok
érvényesülési lehetőségek másfelé hajtják azokat, akik örök "követőnek" születve, nem
találnak sem mondanivalót, sem mondanivalóikra kifejezési eszközt, csak úgy, has valamilyen
megadott irányban elhelyezkedtek már. A művészet új "csapása" a természet tárgyait a
primitív művészetek formáival próbálja érzékeltetni, egy naiv életérzés megnyilatkozásaiból
próbál továbbépíteni vagy legalább is, e természetlátás eredményeit akarja a maga részére
hasznosítani.

A huszadik század művészettörténetének egyik legjelentősebb ténye az egzotikus népek s

archaikus korok művészetének a felfedezése volt. Ahogy egyiknek csupán etnografikus, a
másiknak csupán historikus jelentését művészi jelentéssel toldotta meg, ahogy mindkettőben
az anyag legigazabb tiszteletét, a formák legtisztább egyszerűségét tudta megmutatni, az a
leghatározottabb útmutatás volt már a modern művészi törekvések számára s majd minden
eddigi állásfoglalást módosító hatással kellett legyen ott, ahol a művészet mai teóriája a
művészi alkotás első feltételéül a természettől való elvonatkozást ismerte fel. A modern
művészet - Van Gogh, Cézanne és Seurat példáján - formai lényeget a deformációban talált, a
természet objektumainak látszólag szabad, de a kompozíción belül szigorúan zárt alakításában
s ezekre a deformációkra gazdag s termő ösztönzést kaphatott a primitív művészetekben. Ez
volt Maillol visszanyúlása a hindu plasztikához, amit az új szobrászat ó-görög, egyiptomi s
asszír stilizálása követett (Despiau, Hoetger, De Fiori), ez Derain fejlődésének első nagy
etapja, amelyet a néger plasztika hevített át, s tán ezzel rokon Picassónak az a kísérletezése is,
amelyre a római mozaikok mozdulatait vette kölcsön.

E törekvésekkel egyet jelent a művészet egy másik mai s még nem nagy múltú orientálódása a
gyermekrajz felé, amely - elsősorban Henri Rosseau nyomán - a szabad iramlású s
ugyanakkor mindegyre bukdácsoló gyermeki képzelet megnyilatkozásait akarja a művészet
eszközei közé sorozni. A gyermekrajzok szépsége ugyanaz a tudásával meglepő nem tudás,
technikájával megrendítő technikátlanság, ami a primitív népek művészetében egyszerre
megmosolyogtat s ámulatba dönt, az, hogy a forma legelemibb törvényeivel nem törődik, de
ösztönösen mégis rájuk tapint, az, ahogy minden megkötöttségen túlteszi magát s mégis a
művészet egyensúlyából ki nem billen soha. Henri Rosseau dadogón is nagyszerű festőisége s
a német Georg Grosz kamaszosan kusza, kamaszosan perverz s mindig a dolgok legmélyebb
karakterére érző vonalai eddig a legszebb eredményei ennek a próbálkozásnak, s belőle nőtt
fel Chagall elégikus piktúrája is, amely rá legjellemzőbb szimultaneitásában ma is még a
gyermeki életlátásból táplálkozik.

Párizs, Berlin legsűrűbben emlegetett nevei ma olyat bizonyítanak, hogy egy új primitívség
van indulóban, sőt, hogy ez az új primitívség az indulás első állomásain már túljutott és már
elég határozottsággal, fel lehet ismerni a zsákutcát, ahová a képzőművészetnek ez az új
áramlata vezetni fog.

A mai művészet visszanyúlása a primitívekhez két irányú: egy tisztára technikai, amely azért
van, hogy a múlt formai eredményeit stílus-eszközökként plántálja át, s egy litterális, amely a
primitívek külsőségeivel szinte csak hatáskeltés céljából tetszeleg. A művészet minden
fejlődése folytatás és minden ugrása csak ilyesfajta visszanyúlás lehet. Minden elrándulás a
művészet e perifériáira a kifejezési eszközöket frissíti fel s a lélek élménytartalmát nagyon
tudja gazdagítani, de minden ilyen visszanyúlás veszélyt is hord magában. Mert hogy ebben a
visszanyúlásban meddig szabad elmenni, hogy mit és hogyan szabad a múltból a mába
átmenteni, annak nincs kritériuma, a mai új primitívség csak azt a negatív tanulságot adja,
hogy a visszanyúlásban egyrészt a kelleténél tovább ment, amikor a primitív művészetek
gazdag formai ötleteit majdnem csak formuláknak fogta fel, amikor azokat sémákba
degradálta, másrészt, hogy az út felén megállott már, amikor a dolgok formai lényegéig el
nem hatolt. S így aszerint, hogy a primitivitás felé mi vonta, hogy új kifejezési eszközöket
találhat-e benne, vagy, hogy a maga meglevő eszközeit a primitivitás hangulatával színezze
át, a mai új primitívség vagy csak az iparművészet vagy csak a pastiche könnyebb súlyú
értékeit tudta megteremteni. Az elsőre példa európaian széppé alkalmazott japánosságában
Fuzsita, a másikra túlzott patinásságával a szobrász Bourdelle.

A művészet mai tétovázásának, amely néha szinte már úgy hat, mintha tovább már nem
következhetne semmi út, a művészet mai dekadens jelenségeinek oka, hogy csak stíluskérdést
lát ott, ahol a forma problémájáig kéne elmélyülnie. Modort keres magának, ahelyett, hogy a
lélekből kiszakadó egyetlen lehetséges kifejeződési módért küzdene. Mondanivalói
semmitmondó hétköznapiasságok, s ezeket akarja elkendőzni, ahelyett, hogy újra átélné, hogy
érzéseivel átlelkesítené őket. A primitivitás a leghatásosabb s a legkevésbé ellenőrizhető
eszköze e csalékony játéknak s a primitivitás híveit ez szaporítja talán mindjobban. Pechstein
négersége, Van Dongen malájossága, Vlaminck gyerekes leegyszerűsítései mind aligha
többek holmi modorosságnál s mellettük a ma még névtelen sok henriousseauit sem a lélek
kényszerű törvényei űzik, hanem önként s könnyen vállaltak egy nyelvet, talán csak divatból,
talán csak érvényesülni akarásból, talán csak azért, mert felületes elsajátítása is hathat úgy,
mintha éltető szelleméhez férkőztek volna hozzá. S ahogy egyik oldalon a virtuóz technikai
lélektelen üressége kísért, az új primitívség másik útja a világnézetes dilettantizmus
kultuszához vezet. A művészet ma legdivatosabb jelszava, a "leegyszerűsödés", kényelmes
ürügy nekik is, mint mindazoknak, akik elfeledték, hogy az igazi egyszerűség sokkal
bonyolultabb, semhogy ilyen egyszerű utak vezethessenek hozzá.

(Párizs)

Kérdések, értelmezési szempontok:

1. Miben találnak ihletforrást vagy követendő mintát az új primitíveknek nevezett

képzőművészek Komor szerint?
2. Mi a hasonlóság a primitív népek művészete és a gyermekrajzok között?
 3. Nézzen utána a cikkben felsorolt képzővészek munkáinak!
4. Milyen kifogásokat támaszt Komor kritikája az új művészeti megnyilvánulásokkal
szemben?

Kaderábek Brigitta

Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 6. szám · / · FIGYELŐ

LESZNAI ANNA: KAKUK MARCI AZ ÉDENI CSIRKEFOGÓ

Tersánszky J. Jenő legújabb regényéből [+]

Vannak arcok, kikre első látásra ráösmerünk. Kakuk Marci! Húsból, vérből, lélekből való.
Senki mással össze nem téveszthető egyéniség. S éppen ezért «minden joggal felruházott»
szószólója, művészi megtestesítője a vele rokon csavargók seregének. Kakuk Marci, élsz és jó
ösztönödre, helyes tapintatodra vall, hogy éppen Tersánszkyt szemelted ki irodalmi apádul.
Hozzád rendeltebb nemzőre aligha akadhattál volna. Ezzel a tanuságtétellel le is róttam már a
lehető legnagyobb bókot úgy előtted, mint megíród előtt.

Minden eleven élet puszta létezésével bizonyítja, hogy van egy teljes, kerek valóság,
amelyből származik. Kakuk Marci világa azonos is, nem is, a mienkkel. Mozdulatai, arca,
sorsa ösmertek előttünk, tudjuk róla azt is, amit írója elhallgat. Hála az elmondottak
konkrétságának, hézag nélkül épül fel előttünk alakja. Hiszen a mi valóságunk faragta, ütötte,
verte azzá, aki: piacok porába kicsapott csirkefogóvá. Ösmerjük, de első percben félre is
ösmerjük; kómikusnak látjuk. De tévedésünk mihamar kiderül: Kakuk Marci nem kómikus,
hanem groteszk. Groteszk, mint a Notre-Dame szörnyei, melyek a látományos hit országából
ereszkedtek le a székesegyház ereszére; mint a zsiráf, mely számunkra idegen tájról, valami
kihalófélben levő természeti forma-rendszerből tévedt közibénk; mint Don Quixote, akinek
színigazsága rögtön kiviláglana, ha otthon marad, a maga erkölcsileg magasrendű lelki
hazájában. A groteszk nem egyéb: idegen környezetbe tévedt szépség és harmónia. Egyben
megindító és félelmetes is. Megszégyenít, ha szembe merünk nézni vele, mert letöri
elbizakodottságunkat. Már-már azt hittük volt, hogy a bennünket körülvevő társadalmi
valóság, maga az egyetlen igaz valóság, hogy a mi látásunk a mindenség hiteles mértéke. De a
groteszk kilendít bennünket központi helyzetünkből. Más világok létezésével megfenyegeti
biztos polgári egyensúlyunkat.

Kakuk Marcit kétlakisága jellemzi. A mi társadalmunk és az ő lelki valósága kettős présében

tömörül szilárd elevenné. Úgy lép kalandjai színterére, mint valami szegény tökéletlen
kótyagos csavargó, aki nem tud a mi társadalmi közösségünk fenkölt magaslatáig emelkedni,
de mire alakja kibontakozik előttünk, érezzük, hogy egy a mienknél ősibb, természetesebb és
tisztább emberség képviselőjével találkoztunk. Az a látszólag kiszolgáltatott tekergő, aki
szenvedései és megaláztatásai során se lopott soha, szemünk előtt lopja le a társadalom
képéről a magasztos álarcot. Nem ő kómikus, a mi mechanizált világunk válik kómikussá
mellette. Környöskörül mindenki egy rákényszerített vagy önként vállalt szerep kalitkájában
vergődik. Ő szabad egymaga. Kudarcot is csak azért vall, mert egy síneken járó világba
került. Persze, hogy ártatlan ravaszkodásán minduntalan kifog az a nagy gép, mely épp azért
becsaphatatlan, mert gép. De minden vereségében mégis legyőzhetetlen ő marad, a furcsa
csavargó, kinek mosolyától áttetszővé válnak intézményeink. Kiderül, hogy ez a
becsaphatatlan világ nem egyéb, mint becsapás, mely eszközöket csempész a célok helyébe s
ahelyett, hogy társadalmi berendezésünket az ember szolgájává magasztalná fel, úrrá teszi azt
felettünk. Istent, az eszmét, a természetet, szóval valódi nagy urat szolgálni, megtisztelő és
nemesítő hivatás. De mindenkor kómikusnak látták, ha a szolga terpeszkedik a trónszéken s
magára ölti a királyi palástot. Kakuk Marci leleplezi azokat a kis- és nagypolgárokat, gazdag
parasztokat, csirkefogó hivatalnokokat és úrhatnám csirkefogókat, kik emberségüket,
boldogságukat feláldozva, zsebük meg hiúságuk felduzzasztását tűzték ki törekvésük céljául.

Kakuk Marcinak, mint minden élőlénynek, családja, múltja, története van. Sokkalta régibb ő
papírra vetett képénél. Ősei között a nálánál keményebb és gonoszabb vágású Villont
említhetjük, s irodalmat keverve anyától lett emberrel, Till Eulenspiegel jut eszünkbe.
Derekas családfa. Ha Kakuk Marci számot tartana a kamarási címre, megkaphatná. Dehát
éppen az, hogy nem kell neki...

Tersánszky, az író, sose lehetett el Kakuk Marcija nélkül. Ott kísért már legrégibb lírai
viziójában, «A tavasz napja sütötte...» szépséges novellában. Ő az a faun, akire a fűbe
heveredett költő leselkedik, ő az iskoláskölyök, ki féktelen boldog ugrándozással olvad bele a
tavaszi táj mámorába. Ő a korai Tersánszky-elbeszélések visszatérő alakja, a gyerek, aki
rejtélyek közt botorkálva ráébred az élet és a halál fintoros merevségére. Natasa, «A
margarétás dal» férfi-bolond nimfácskája, édes húga néki. Kakuk Marci nyomorban és piaci
piszokban botorkál, Natasát a háborús földindulás és saját fékeveszett érzékei hurcolják végig
a megalázó szeretkezések során, de egyikükön se fog a mi útaink szennye. Az idegen anyag
lepereg tiszta, másfajta bőrükről.

Lássuk csak, milyen is az a világ, melyben Tersánszky elindítja Kakuk Marcit és testvéreit: a
legeldologiasodottabb, a legnyomorultabb az minden világok közül. A felületek kemény,
kegyetlen valóságát sehol sem töri át egy boldogító sugár. Megrendíthetetlen vaskényszerűség
zordon tájait járjuk. Ez volt a nagy Maupassant kis világa is, melyben törpévé zsugorodik
minden. Nincs itt más monumentalitás, mint a reménytelenségé. Dermedt polgári fátum,
melyben minden érintkezés csődöt mond. Látszólagos egyéniségünk a legkegyetlenebb
börtön, mert elzár a közösségtől. Társadalmunk csak arra való, hogy elnyomorítsa bennünk a
természet két nagy parancsát: az éhséget és a szerelmi kívánást. Mint minden társadalom, úgy
ez is saját képére teremtette a hozzárendelt természetet; az étvágy kíméletlen éhséggé, a
szerelem párzási kényszerré gépiesül. Nincs menekvés, a mennyiség végleges győzelmet arat
a minőségen. Így Maupassant világa. De Tersánszky egy földhöz kötöttebb, fiatalabb ország
szülötte. Magyar, s ráadásul még vidéki is. A nyelv, melyen megszólal, nedvét, képeit az
őstelevényből szívja. A görbe-gurba megyét, melyben az író felcseperedik, primitív parasztok
lakják, magányhoz tört szőlőgazdák, babonás bányászok. Kisvárosa nagy falu csupán,
munkásait alig-alig legyintette meg az iparosodás szele. Itt a szocializmus még csak
furcsaság. A bányaüzem afféle feudális formákat ölt; az igazgató úrék személyében,
életmódjában üzleti ravaszkodás, főúri nembánomság, patriarchális önkény ötvöződik
hamisítatlanul magyar ötvénnyé. Mindebből az következik, hogy Tersánszky is más lett, mint
irodalmi apja. Vadabb és gyermekdedebb. A feudális csökevények, a paraszti szomszédság
megakasztja a magyar Maupassant-t polgári kiteljesedése útján, de megmenti egészségét.
Tőről-metszett szavai bevirágozzák kietlen jelentésüket. Itt-ott, a felcsendülő gyermekkacaj,
egy nagyanyó kántáló imádsága, egy siheder csikói viháncolása ablakot tör a börtönbe.
Ránkboruló, mágikusan izzó alkonyatok sejtetik velünk, hogy van még más is, mint a mi
rabságunk. És Maupassant óta évtizedek teltek el. Tersánszky átéli a világháborút, mely
meztelenül és közérthetően tárja fel előttünk azt a társadalmat, amelynek legkövetkezetesebb
betetőzése volt. Nem csoda, ha két szép regénye: a «Viszontlátásra, drága» és «A margarétás
dal» éppen a háborút választotta nem csak hátteréül, de cselekvő hőséül is, mert az óriás
gyilkolásban az ember otromba eszközzé, gyúrható anyaggá silányul. Ime a fenyegető
szépségű mágikus alkonyok tűztengerré dagadva hamvasztják el felhalmozott romlandó
kincseinket; az ösztönök vadállati erőszakká fajultan törnek ránk; megéljük egy világ
öngyilkosságát. Srapnellel, sebekkel és ocsmánysággal verik belénk a leckét: ember, ne hagyd
magad.

Nem mondom, hogy Tersánszky regényalakjai tudatosan levonták a szörnyű iskola tanulságát.
Nem hősök, nem világboldogítók, nem szentek ők. Csak kisdedek, kiket sorsuk kilendített a
társadalomból. A könnyebbik végén fogják meg a dolgot. Letérnek a vérrel mosott,
elértéktelenedett bankókkal kirakott főuccáról és tiszta szívvel menekülnek a züllés
ösvényére, mint Natasa. Vagy be sem fordulnak a mi korunk kapuján - megmaradnak a
háború előtti világ csökevényes tompaságában, mint Kakuk Marci. Nem azáltal a világ által
diszkreditálják a mienket, amely felé tartanak, nem a mennyország vándorai ők, de puszta
létezésük is tanuságot tesz egy földi paradicsomról, melyből eredtek. S már csak azért is
nézzük őket, mert ránk se hederítenek. Itt mutatkozik meg Kakuk Marci ősereje, mely
elpusztíthatatlan mosolyával Tersánszkyt magát is megbűvöli. Kakuk Marci kézenfogja
megíróját s kivezeti őt a tragikus valóságból. Ezentúl együtt vándorolnak, elválaszthatatlanok.
Látjuk, hogy válik Tersánszky, hősének keze alatt, páratlanul derűs, meleghangú humoristává.
Viszont a jó társaság Kakuk Marcira is kihat, egyre bensőségesebb, ötletesebb,
szeretnivalóbb. Fejlődése, mint minden élőé, természetesen nem mindig egyenes vonalú. Első
találkozásunkkor az izmos csalódásoktól és tenyeres-talpas keserűségtől agyonpofozott
siheder tán emberibb, keresetlenebb, az «Amerikai örökség» önnön csínyeiben és
szójárásában tetszelgő legényénél. De minapi kalandja ismét új vonást ír a régi arcra, mely
megtisztul, megfinomodik. Groteszksége humorrá szelídül. Talán, mert az ellenfél időközben
oly alaposan elvesztette hitelét, ellenállása csökkent, nem a régi töretlen többé; foszlott
rongyain minduntalan keresztülfujdogál Kakuk Marci igazsága. Szelét is vették már sokan,
nem kell azt már anyira erősgetni. Ne feledjük - ha Kakuk Marci a háború előtti kor
színteréről szól is hozzánk - mi, akik halljuk, és Tersánszky, aki megszólaltatja őt, tudjuk már:
az urasági udvar, melyben csavargónk jelenleg kertészkedik és szeretkezik, egy letűnő
társadalom ittfeledt szigete. Nem érdemli nagyobb haragunkat. Hadd örüljünk még kissé
azoknak a szeretetreméltó dolgoknak, melyekkel megkínál bennünket. Az illatos
melegágyaknak, a bőséges uzsonnáknak, a családtaggá tollasodott papagájnak s a szerelmetes
és pletykás asszonynépnek. Úgy sem fenyeget állandósággal ez a háztáj. Már mikor Kakuk
Marci először lépett a városka vérfoltos kövezetére, komor hang búgása figyelmeztetett rá,
hogy az a gyöngyélet, melynek részeseivé válunk, amúgy sem tart örökké. Kezdettől fogva
sejtjük, hogy az uraság rózsakertje mögött fenyegető titok lappang. Kár azért, hogy el kell
menni innen. Kakuk Marcira ráférne a pihenés. Utóbbi időben ösztöneinek ifjú mohósága
lehiggadt, örömest olt rózsát és ölelésébe némi elernyedésre valló ábrándozás vegyül. Hiába,
nem kerüli el azt a fészekrakási vágy, aki valóban él. Lám Kakuk Marci, mint a kisgyerekek
és a vének, majdnem bölcs már. Ekkor csap bele a kastélybeli idillbe a zendülő bányászok
dinamitja s hősünket tovább kergeti útján. Pedig jó szívvel szánnánk neki egy nyugodalmas
szép pihenést, az urasági kert és konyha kis földi paradicsom-pótlékában. Sajnálkozásunkat
még növeli, hogy a zendülés kívülről eredő erőszakos beavatkozás hősünk életébe. Hiába
tudjuk, hogy az összeesküvés kezdettől fogva ott lappang a háttérben - megfeledkezünk róla,
mert nem veti árnyékát az előtér derüjére. Váratlanul ér bennünket kilobbanása s esetlegesnek
érezzük. Fáj beletörődnünk, hogy ez a gonosz világ nem tűri meg a Kakuk Marcik
boldogulását. De ennek a keserű igazságnak példázására felesleges a történés egységes
dallamát egy más tájról jött hanggal megbontani. A kollektív lélektanból sercent zendülési
probléma nem illeszkedik bele szervesen a Kakuk Marci másízű, egyéni történésen épült
sorsába. Tagadhatatlanul érdekes és Tersánszkyhoz méltó bemutatni, mint korcsosul
századunk fordulóján felemás összetételű társadalmunkban duhaj virtussá, egyéni bosszúvá, a
polgári világ megannyi álorcás fintorává a szociális megmozdulás is. De ezt a bonyolult és
sokrétű folyamatot nem lehet egy odavetett epizódban gonosz kis «Satan ex machinává»
sűríteni, hogy egy egész más lelkivilágú történetet oldjunk meg vele. Amit a zendülőkről
mond az író: eleven is, jó is, de kevés. Vannak témák, melyeket nem szabad futólagosan
érinteni, különben sorsot példázó szimbólikusságuk genre-képpé könnyül. Amikor
Tersánszky Kakuk Marcit egy új, kialakulatlan eszmevilággal szembesíti, olyan ellenfelet állít
neki, aki túlnő nemcsak a könyv, de hőse méretein is. Sajnos, valószínű, hogy minden
eljövendő társadalom magában hordja a gonoszság, az eldologiasodás csiráit, s idők multán az
örök Kakuk Marcik gyermekded csirkefogósága ismét leálcázza «örök értékű igazságait».
Hiszen hősünk küldetése az, hogy fölfedjen mindent, ami elvénhedt, valótlan, megmerevült.
A zendülésbe keveredett Kakuk Marci azonban nem tölti be szerepét. Bukása csak a zendülők
álarcát rántja le - nem a zendülését. Mert csecsemőt, embriót, a meg nem valósultat lehetetlen
meghazudtolni. Nincs komolyabb arc a születését váró emberiségénél. Leleplezni csak a
multat és a jelent lehet. Szeretnivaló Kakuk Marcink elégedjék meg azzal, hogy ránk pirít,
bennünket szégyenít meg őszinte emberségével.

[+] Tersánszky J. Jenő: «Kakuk Marci a zendülők közt». Nyugat-kiadás.

Kérdések, értelmezési szempontok:

1. Figyelje meg Lesznai groteszk-definícióját! Mit eredményez a groteszk minőség a

befogadóban?
2. Figyelje meg Lesznai Kakuk Marci-jellemzését! Milyen fényben tünteti fel a tekergő
alakját a kritika az olvasó előtt?
3. Milyen irodalmi mintákat, előképeket hoz fel Lesznai Tersánszky figurájához?
4. Mit hiányol leginkább Lesznai a Kakuk Marciból?
Juhar Dávid, Németh Zsolt

Nyugat, 1933.8.sz. Figyelő rovat

Schöpflin Aladár: SZINHÁZI BEMUTATÓK

A kitagadottak - Somogyváry Gyula három egyfelvonásosa a magyar történelem

emigránsait állítja szinpadra: Thökölyt, Rákóczit, Kossuthot. Mind a három ellen
törvényt hoztak, az első kettőt nyiltan száműzték, a harmadikat kerülő úton
fosztották meg állampolgárságától. S mind a hármat a honvágy emészti, gyötrődve
vágyódnak vissza arra a földre, amely rájuk nézve a hálátlanság földje. Ez a
melancholikus elgondolás fűzi össze a három kis darabot. A három hős ugyanannak
a fájdalomnak a viselője s életük tartalma is ugyanaz: a mindenek felett való
hazaszeretet. Ezzel a koncepcióval Somogyváry a romantikus korból máig
átszármazott történelem-szemlélet mellett tesz vallomást s ez határozza meg drámai
formáit is, melyek a történeti dráma régibb formáihoz csatlakoznak. A
hőskultuszból származott formák mellőzhetetlenné teszik a harag páthoszát, a
szinpadi cselekménynek retorikában való feloldódását, az ábrázolás idealizáltságát.
A Thököly-darab címe: Az utolsó szárnycsapás abban a pillanatban kapja fel az
iszmidi száműzötteket, mikor Rákóczi felkelésének hírére a hazatérés reménye még
egyszer, utoljára fellobban - és ellobban a török szultán tilalma miatt. Drámai
cselekvénynek vajmi kicsiny lehetőséget ad ez a pillanat, - az író lírailag oldotta
meg s az így előállott hangulatképbe Zrinyi Ilona alakja visz páthoszt. Ezzel a
súlypont Zrinyi Ilonára esik s ő az egyetlen, bizonyos mértékig megelevenitett alak,
a hős-nőtípusnak egy újabb változata. Ezt a súlyt felfokozza Márkus Emilia játéka,
amelyben megvan a méltóság, emelkedettség, a stílus
teljessége. Kiss Ferenc Thökölyje nincs egészen a darab stílusában: játéka inkább
kiemeli, mint leplezi az író ábrázolásának erőtlenségét. Egy török kém
figuráját Hosszú Zoltán jó humorral játssza meg, reális karakterképet ad.
A virágember - ez a második darab cime - Mikes Kelemen. Ő a főszereplő s ő
benne erős konfliktus van, amiből épkézláb kis dráma kerekedik. A törökországi
levelekből ismeretes Kőszegi Zsuzsika epizód van tovább fejlesztve. A
megözvegyült Zsuzsika indul Rodostóból Lengyelországba a hívja magával a
szerelmes Mikest, aki menne is, minden vágya elszólítja a török rabság földjéről, de
Rákóczi egy szavára mégis marad, mert a fejedelemhez való hűsége mindenek
felett való. Szép, feszült kép, szinpadilag is jól van megoldva, kifejt mindent, ami a
kis magból kifejthető. Rákóczi búcsúszavai Zsuzsikához retorika ugyan, de
tapintattal alkalmazott retorika, nincs benne hamis hang. Petheö Attila nagyon
szépen mondja el a szép szavakat s általában komoly méltósággal rögzíti szinpadra
a fejedelemnek a köztudatban élő alakját. Abonyi Géza és Tasnády Ilona szerepük
lírai elemeit emelik ki. Hosszú Zoltán néhány perces kis jelenetével kitűnő charge-
szerepet játszik. Az előadás teljesen kihozza a darab szimbolikus értelmét is, azt
ami benne a mának szól: a magyar röghöz való ragaszkodás intelmét, amely
épolyan érvényes volt a kurucidőkben, mint ma a mai magyar határon belül és még
inkább kívül.
A fiú nem üthet vissza - a harmadik darab Kossuthról szól abban a pillanatban,
amikor eljön hozzá olasz földre a hír, hogy a magyar parlament megszavazta az
úgynevezett honosítási törvényt, amely őt hontalanná tette. A hű Ihász Dániel
(Kossuth Mikese) titkolja előtte a keserű hírt, még az újságokból is kivagdalja a
rávonatkozó közleményeket, a vérmes Szarvady Párisból jön el átkozódni a
nemzeten, amely ezt a csúfságot tette nagy fiával, fiatal unokahúga együttérző női
szívét hozta el, - csak Kossuth maga fogadja sztoikus megadással, az öreg ember
mindent megértő bölcsességével a keserű tényt. Nem szabad káromolni érte a
hazát, a fiú nem ütheti vissza az anyját, mondja.
Történelmileg ez a beállítás nem egészen helytálló. Az a törvény, melynek
következménye Kossuth expatriálása volt, a parlamenti többségnek Tisza Kálmán
szabadelvű pártjának a ténye volt s nem a nemzeté. A parlementet nem lehet
azonosítani a nemzettel s különösen nem lehetett abban az időben, amikor a nemzet
csekély kisebbségének volt csak választási joga s annak is mindenféle választási
praktikák akadályozták szabad akarata nyilvánitását. Tudjuk, hogy a szóbanforgó
törvénynek nagy és heves ellenzéke volt a parlamentben s a közvélemény többsége
is tiltakozott ellene. Maga Kossuth is nyilt levelekkel jelentett be óvást ellene. A
történeti tények perspektivájában ez a beállítás közel áll a frazeológiához. Csak
azért nem tiszta frazeológia, mert a helyzet, amelyet az író a szinpadra állít, a
valóságnak megfelelő: Kossuthnak csakugyan nagy keserűség volt, ahogy Tiszáék
elbántak vele. Utána mindig úgy írta alá magát leveleiben: «volt magyar
honpolgár». S ezt a sebet sok évvel később bekövetkezett haláláig viselte. Az író
tollát itt az csúsztatta félre, hogy Kossuthon át egy aktualitást akart érinteni: a nagy
emigráns magatartásának ábrázolásával akart ítéletet mondani a mai kis
emigránsokról. Tehetségét bizonyitja, hogy ezzel mégsem rontotta el a darabját,
sikerült benne megeleveníteni az egész helyzetet s benne az alakokat. Jól meg tudta
fogni a pillanat melancholiáját s ebből fejlesztette ki az egész darabot, megmaradva
a jóízlés sorompói között. Az atmoszféra egysége ad erős kötést a kis darabnak. Az
előadásból Kürti József játékát kell kiemelni, frappáns maszkja az első pillanattól
fogva hitelt ad játékának s az öreg ember mély rezignációjának hangját mindvégig
hiánytalanul tartja. Ez az egész előadás csúcspontja.
*
C. Chesterton és Neale Minden férj című darabjában, Istennek hála, megfordul a
szinpadi konvenció: a gépirókisasszony nem megy férjhez a gazdag főnökhöz.
Ezen, mint hallom, meg is ütődött a közönségnek az a része, amely makacsul
ragaszkodik a kedves konvencióihoz s nehezen birja elviselni, hogy a szegény lány
elutasít egy jó parthiet, ha az nála idősebb is húsz évvel. Az ilyet Budapesten, úgy
látszik, nem tudják elhinni. Nekem azonban ez a fordulat tetszik: el tudom
képzelni, hogy a szegény fiatal lány azt mondja: ma még szívesen elmulatok
magával, elmegyek szórakozó helyekre, elfogadom ajándékait, nem tagadok meg
magától semmit. De feleségül... ahhoz maga nekem mégis csak öregecske. Tíz év
mulva én még mindig fiatal leszek, harminc éves, maga meg öregúr lesz. Ha
egyszer kedvem lesz férjhez menni, választok magamnak egy hozzám hasonló korú
és helyzetű fiatalembert, akivel együtt mehetünk neki az életnek és kiharcolhatjuk
benne a magunkét. Igenis el tudom képzelni, hogy vannak modern fiatal lányok,
akik így gondolkoznak, mert hozzászoktak a maguk függetlenségéhez, nincsenek is
föltétlenül rászorulva az öreg férj pénzére, mert meg tudnak élni a saját lábukon is.
A férj a darabban persze nagyot néz, szinte a száját is eltátja. Ő azt képzelte
magáról, hogy még fiatal ember, nem vette észre, hogy fellángolása a
gépírókiasszonyért csak olyan utolsó nekibuzdulás, amilyen rá szokott jönni az
öregedő férfiakra, akik únják már a családi élet polgári nyugalmát s valami
változásra vágynak. A húnyó érzékek utolsó fellobbanását téveszti össze a
fiatalsággal. S emiatt akar szakítani kitűnő, megértő feleségével, szembeszáll a
fiával, aki miután tanuja volt egy csókolózásnak apja és a gépírónő között, hevesen
számonkéri anyja hitvesi jogait. Szerencsére a gépírólány határozottsága
visszazökkent mindent a maga kerékvágásába s a férjnek bele kell nyugodni abba,
hogy az ilyen hitvesi exkurziók már nem neki valók.
Az angol szerzők modern bort töltenek a régi tömlőbe. A családi élet rajza modern
motivumokból van kidolgozva. Az anya bölcs, rezignált asszony, tudja férje
kalandját és megértően tűri. A gyerekek nagyon is önállóak, már-már
zsarnokoskodni akarnak szüleikkel, a fiú úgy vonja felelősségre apját, ahogy a régi
világban az apák szokták eltévedt fiaikat, a leány tanácsokat ad szüleinek és
szabadon pajtáskodik vőlegényével, mind a kettőben enyhe, öntudatlan Oedipus-
komplexum: a fiú az anyjáért rajong, a lánynak az apa az ideálja. A dialógusban
úgy röpködnek a modern mondások, mint a szúnyogok. Csak a nővérét férje ellen
lázító nagynéni régi alak, - ez úgy látszík, halhatatlan, túlél világháborút,
mindenféle válságot. A forma a vígjáték szabályos régi formája: rövid, kissé
könnyű tartalmú expozició, erős tempójú, majdnem drámai összeütközésű második
felvonás és mindent elmésen kibonyolító harmadik felvonás. Nem először
tapasztaljuk, hogy az angol vígjáték többet vesz fel a modern életből, mint a
francia, ízlésesebben, mint a német, nem is szólva a magyarról, amely még mindig
bele van tapadva egy elavult sablón légüres terébe. Ez alighanem onnan van, hogy
a háború után az angol társadalom szítta fel legjobban az új világ új erőit. Ezt látjuk
a regényirodalomból is. Viszont mint mindig, az angolok tudják legjobban azt, ami
új, asszimilálni a régi formákhoz. Ezért marad társadalmi szerkezetük és életük
minden válságon át épebb, mint más népeké.
Aknay Vilma játssza a Belvárosi Színház előadásában a feleség szerepét. Eddigi
pályája javarészét Bécsben töltőtte s ez látszik kitűnő szinpadi kulturáján,
eszközeinek ízlésességén és mértéktartásán, de egy kicsit magyar beszédén is:
hibátlanul beszél magyarul, de mintha csak a szájával beszélne s nem egész
testével. Egy kisidei megszokás kell neki, amíg beszédet és mozdulatot föltétlen
pontossággal össze tud tartani. Beregi Oszkár az első pillanattól megtalálja és végig
tudja tartani azt a diszkréten humoros glazurt, amely a férj alakját érdekessé teszi.
Az előadás főérdekessége Apáthy Imre fiatalosan friss, temperamentumos és okos
játéka. Ebből a fiúból nagyon jó színész lesz. Szabados Piroska, akit kelleténél
ritkábban látunk a szinpadon, hősies humorral játssza végig hálátlan
szerepét. Ákos Erzsi és Turay Ida is megállják a helyüket. A rendezés Bárdos Artur
hibátlan munkája.
*
Milyen szép az, hogy Shakespeare-ről olyan keveset tudunk, bizonyosat! A költő
emberi alakja sűrű ködön át csillog, a misztérium burkolja be, míg szelleme
műveiből kilángolva bevilágítja az egész világot. Az emberek nagy ismerője,
szenvedélyek egyetlen tolmácsa, szerelem édes éneklője, a képzelet ezer élő
alakjának megteremtője elvonul a Mű mögé, elfödött arccal, homályba vesző testi
alkattal. Hogy lehet képzelődni róla, kombinálgatni élete gyér adatait, keresni a
valószínűségeket, következtetni korról költőre, költőről korra, okoskodni és
ábrándozni, nézni, akit a Műből ismerni véltünk, amint eltűnik a kor embereinek
nyüzsgésében! Az irodalom legnagyobb rejtelme ez. Soha fel nem deríthető és
mindig izgató.
Voinovich Gézát, az essayistát addig izgatta, amíg elképzelései drámai formát nem
kerestek. Shakespeareről drámát írni, nagy bátorság és nagy öröm is lehet. Élő
emberekké jeleníteni a költőt s a kor embereit, akik körülötte éltek és nem tudták,
hogy kicsoda. Odaállítani a fantomot a realitásba: ime, ilyennek képzelem én, hátha
ilyen volt valóban is!
Voinovich a lírájában fogja meg a költőt. Bátor kombinációval odaállítja Mary
Fittont, mint Dark Lady of the Sonnets-t, a szonettek barna hölgyét és reá
vonatkoztatja a költő életének nagy válságát, amely után megkeseredett fiatal
korának szétcsapkodó életöröme, a játékban való kedve, szerelmes exaltációja és
sötét tragédiák következtek; sötét végzetű nőkkel és sötét szenvedélyekkel, Julia és
Imogén helyett Kressida, Kleopatra, lady Macbeth, a Szentivánéji álom tündér
derűje után a Vihar búcsúzó szomorúsága. A nagy szerelmi csalódás tette komorrá
a költő életének második felét. Voinovich egy belső tragédia hősévé teszi meg
Shakespearet, finom érzéssel sűrítve élete egész lényét egy érzelmi válságba. Lady
Marynek a költő szerelme csak kaland, egy kis csiklandozó változatosság az udvari
szerelmek után, kirándulás a királyné udvarának sokszor kínos levegőjéből egy más
világtájba, kéjes megfürdés a mindenkinél gazdagabb szellemű férfi
szenvedélyének színes szökőkútjában, asszonyi kacérságának kielégülése. A
költőnek az élet nagy szenvedélye. S mikor rájön, hogy a lady igazán a maga
fajtájából való Pembrokehoz húz, őt félti, Essex barátját, mikor Shakespearet
lebeszéli a II. Richárd előadásáról, ami kirobbanthatja a lázadást Erzsébet ellen -
ekkor elborul élete és csak odahaza, Stratfordban találja meg a rezignáció szomorú
csöndjét. Egy véletlen utolsó találkozáskor már engesztelődötten búcsúzik, már
nem arra gondol, amit a nő elvett tőle, hanem amit adott neki. Szép elgondolás,
költői koncepció.
A cselekményt inkább a szavak viszik tovább, mint az események drámai sodra.
Széles milieu-rajz, a Shakespeare-korabeli színház nézőterének mozgalmas képe a
kezdet: mindjárt kitűnik, hogy a szó mellett első segítőtárs a szinpadi kép. A
helyzetek drámailag vannak elgondolva és lírailag megoldva, igazi feszült drámát
csak a harmadik felvonásban kapunk, az Erzsébet-Essex jelenetben. A költőben a
szerelmi szenvedélynek inkább a líráját érezzük, mint mindent magával sodró
drámai erejét: Voinovich önkéntelenül a saját lágyabb, finomabb és diszkrétebb
lényéhez hangolta Shakespeare alakját, kongeniálisabbnak érzi magát a szonettek,
mint az Othello vagy Troilus Shakespearejével. Ezzel alkalmat szerez a dikció
sokszor versként csillogó szépségére, viszont nem tudja elég magasra emelni a
költő alakját a háttér mozgalmasságából. A drámai egyensúlyt még jobban
veszélyezteti az, hogy éppen a legdrámaibb jelenetben, a negyedik felvonásban
Erzsébet királynőnek súlyos és gazdag színezéssel beállított alakja mögött, aki a
darab legerőteljesebb profilú szereplője, háttérbe szorul nemcsak Shakespeare,
hanem az egész köréje tömörülő cselekvény. A legdrámaibb részlet és a
legerősebben megfogott alak duzzad itt ki a cselekményből.
Voinovich olyan igényeket támasztott önmagával szemben, amelyek a bírálatot is
magas szempontok alkalmazására kényszerítik. A drámaírás nagy hagyományainak
útján jár, előkelő irodalmi kultúrával, a mondanivalók elmélyítésével és kétségtelen
írói tehetséggel. Különösen ki kell emelnünk, hogy a mai szokással ellentétben,
amely szinte mellékesnek akarja feltüntetni a dikciót, visszaszerezni igyekszik a
szó nagy értékét, amelyet a modern drámaírás csaknem elejtett. Az igazi dráma,
mint a nagy mesterek példája mutatja, nemcsak a cselekvény és jellemek drámája,
hanem a szavaké is. S a mai dráma elszegényedésében nem csekély része van
annak, hogy lemondott arról az értékről, melyet jobb időkben a szó jelentett. Az
olyan darabok, mint A lidérc, nem engedik elfelejteni, hogy a színdarab költői mű
is kellene hogy legyen.
Shakespearet Ódry Árpád játssza. A szerep természetéhez símulva a lírai hangot
aknázza ki, s a darab stílusának elegánciáját. Bajor Gizi feldíszíti lady Mary
szerepét asszonyi bájának minden gazdagságával, szerelmi páros jeleneteiben a
kacér érzékiség, női kétszínűség minden árnyalatát megjátssza, igazi lidérc, aki
maga után tudja csalni a férfit. Mind a két művész játéka az utolsó felvonás
rezignációjában mélyül el legjobban ők adnak súlyt az egész
felvonásnak. Hettyey Aranka Erzsébetje markáns, éles körvonalakkal megrajzolt
alakítás, talán a legjobb, amit ettől a színésznőtől láttunk. A többiek -
nemzetiszínházi átlag. Csató Kálmán rendezése különösen a tömegek
csoportosításában és mozgatásában ér el jó eredményeket.
*
A főváros Népművelési Bizottságának rendezésében tartotta Simonffy Margot
szavalóestjét a Zeneakadémiában.
Műsorában Babits Mihály, Erdélyi József, Szabó Lőrinc, Nadányi Zoltán, Török So
phie, Molináry Gizella, Fülöp Ilona verseiből és Ruzitska Mária műfordításaiból
szavalt, saját egyéniségének megfelelő válogatással. Nagyon különböző hangú,
tartalmú és modorú verseket, nyilván képességeinek sokrétűségét akarta ezzel
megmutatni. Meg kell mondani: teljes sikerrel. Előadásában hiánytalanul
hozzásímult a különböző hangokhoz, ki tudta hozni a versek különleges hatásait, a
lírai elmélyedéstől a könnyű humorig. Szavalóművészetét már nem egyszer
méltányoltuk, de olyan teljesen még sohasem mutatta ki, mint eddig. Megszabadult
utolsó nyomaitól a dilettantizmusnak, amely jó szavalókat, színészeket is gyakran
fenyeget, ha szavalnak, megteremtette a saját stílusát, minden szavalása most már
azonos színvonalan áll. Nemcsak tudja, hanem éli a verset, a szavait, a ritmusát, a
levegőjét, színét és ízét. Szép magyar beszédét különösen ki kell emelni.
Szavalatához Németh László mondott bevezetőt, amelyben néhány a vers és a
versmondó viszonyára vonatkozó figyelemreméltó ötletet vetett
fel. Perényi Gabriella pedig közben néhány szép dalt énekelt szép hangon.

Kérdések, értelmezési szempontok:

1.Foglalja össze a bírált darabok történetét! Milyen eszközökkel értékeli a kritikus a színpadra
írt művek minőségét? Mit tart erénynek, mit tart hiányosságnak?

2.Melyek a bírált előadások legfőbb pozitív és negatív jellemzői?

3.Mely intézményekben látta a kritikus a darabokat? Mely alkotókat (színészek, rendezők)

dicséri, iletve marasztalja el?

4.Melyik előadást néznék meg szívesen a kritika alapján? Miért? Melyiket biztosan nem?
Miért?

Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 18. szám

Babits Mihály: Új klasszicizmus felé

(Mai író töprengése valami oltárnál) (Most, hogy új klasszicizmusról beszélnek)

"A művészet különös kompromisszum idő és örökkévalóság között. S hát még az irodalom,
mely formájában egyúttal beszéd is; nemcsak alkot, hanem mond is valamit; s mint minden
beszédnek, kérdések és válaszok közé kell iktatódnia.
Soha kínosabb probléma nem volt az irodalom aktualitása, mint épp manapság: mikor a Kor
szinte évenként váltja képét s hangulatát s mire az író lelkében földolgozódtak s formát
öltöttek volna korszerű mondanivalói: már el is avultak.

Az írónak választania kell idő és örökkévalóság, korszerű mondanivalók és örök emberi

között: a kompromisszum mindinkább lehetetlen.

De ha a korszerűt választja, nincs-e már elveszve, mert lemond az alkotásról a beszéd

kedvéért; ezáltal újságíróvá lesz s önként adja föl igényeit a Korral szemben, mely úgysem
igen hajlandó azokat elismerni.

Az utolsó évtized legiszonyúbb kiábrándulása talán a szellemi kultúra értékébe vetett hit
megingása volt; mert csakugyan mit ért egész híres szellemi kultúránk a véres esztelenségek
előtt?

Az író gyönge embernek bizonyult, akinek minden kultúrája csak arra volt jó, hogy a
legellentétesebb esztelenségeket igazolni tudja.

Szellemi kultúránál kedvesebbé vált a testi kultúra: mely legalább a testi élet rugalmasságát,
erejét, intenzitását biztosítja.

Az író megszűnt a Kor emberi ideálja lenni: helyébe a bokszbajnok lépett.

Csakugyan választanunk kell? vagy egyszerű csatlósai és heroldjai leszünk a Kor szintjén
úszó bokszbajnoknak, elismerve a Szellem gyöngeségét és inferioritását;

vagy büszke daccal fordítva hátat a Kornak, alkotásokba menekülünk, melyeknek igazsága
mélyebb, mint a Kor változó igazságai.

De nem magunkat csaljuk-e csak evvel? s mit ér az ilyen állandóság, mely túl van az életen?
az élet mégiscsak a Korokban él.

Mit ér a beszéd, mely nem felel semmire? és amire nem felel semmi?

Kell, hogy nem-felelésünk is felelet legyen és választ hívjon ki.

De hát hideg művészkedés attitűdjével felelünk a Kor kezdődő barbárságaira? Ez az út

vezethet a szellemi kultúra méltóságában és fontosságában való hithez vissza?

Nem jutunk-e rajta inkább még mélyebben a zsákutcába, melyből már rég vergődve akarunk
menekülni?

Rajzolni a világot és benyomásait, húsosan-életesen, híven, csúnyán, ahogy van és hozzátétel

nélkül: ez volt soká az író egyetlen ambíciója. miért érzik ezt az irodalmat ma mind többen és
többen az egész világon fölöslegesnek, korlátozottnak, zsákutcának? Mert az eszközt tette
céljává s üres művészet lett, mondanivaló nélkül.

Eleinte volt mondanivalója. Eleinte léte maga mondanivaló volt: a természet előtti áhítat és
alázat kifejezése. Moráltalansága maga morál volt: nem szabni emberi normáinkat az isten
világára. A bátorság morálja: szembenézni az igazsággal, bármilyen sivár is; az őszinteségé:
nem szépíteni magunkat semmiben; a szabadságé, mely semmit sem érez tilosnak vagy
méltatlannak abból, amit Isten megteremtett.

Ma már - nem szenzáció a szabadság, ahol minden szabad. S az őszinteség önmagát veszti el,
ha öncéllá lesz: aki azért őszinte, hogy őszinte legyen, az könnyen túlmegy az őszinteségén,
hogy őszintébbnek lássák. S bús kiábrándulások csüggedettjeinek, több bátorság kell már, a
jót meglátni és föltárni a világban, mint a rosszat.

S talán éppen itt nyílik rés az új mondanivaló számára. Programok, iskolák, kik vergődve
keresték az utat "a naturalizmus börtönéből," nem vették észre ezt. Programokkal, logikai
műveletekkel nem lehet meglelni a kiszabadulást. Aki félretesz minden programot, annak az
magától adódik.

Miután fölfedeztük a világ sötétebb oldalát: most újra fölfedezni hozzá az egész világot, a
maga teljességében, elhanyagolt lelkiségével s már-már elfeledett fényességeivel együtt: mi
más ez, mint út az új klasszicizmus felé?

Nem megtagadása a naturalizmusnak, hanem fölhasználása és kiegészítése: visszatéréssel az

örök Művészet folyton megcsorbuló és ismét kitelő természetes teljességéhez.

De egyúttal mondanivaló is: nem üres művészkedés többé, alkotás és beszéd egyszerre: új és
modern mondanivaló, a korból s a kornak. Új mondanivaló, mert fölfedezés; és modern,
először, mert a lelkiség fölfedezése.

Ha igaz, hogy a modern mondanivalónak a Kor világnézetéből kell fakadni: bizonyára semmi
sem fakad inkább abból, mint a lelkiség mai fölfedezése. A naturalizmus a mechanikus
világnézet irodalma volt: s a mechanikus világnézet kora mindenképpen lejárt. Ma már
mindenki bergsonista, akaratlanul és öntudatlanul is; az élet senki előtt sem puszta fizika már;
s a lélektanban a végső következményeket a freudisták vonták le, kik még az
idegbetegségeket is lelki okokra vezetik vissza s lelki gyógymóddal orvosolják.

Nem alkalmazkodik-e ehhez a modern regény is? A naturalisták fiziológiai regénye után a
lelki regény foglalja el a tért.

Nem ugyan a sematikus és analizáló pszichológiai regény, a Bourget-féle. A lelkiségnek

modern felfogása kizárja a sematizálást és az analízist.

A lelkiséget a maga elemezhetetlenségében, oszthatatlan feszültségében és mélységében látni

s nem többé testi és téri analógiák szerint: olya feladat, melyet a filozófia talán hiába tűz a
tudomány elébe; de a költészetnek meg kell tudnia oldani.

S képzelhető-e jobb felelet a Bokszbajnoknak, mint felmutatni az Élet mélyén rejlő és

működő letagadhatatlan lelki elvet, szuggerálni annak erejét és szabadságát?

Modern mondanivaló ez, másodszor, mert nemcsak a Korból jött, a Kor világnézetéből
szűrődve: hanem a kornak szól, fontos biztatással, választ hozva neki s választ várva tőle.

A lelkiség szabadságot jelent, s a szabadság tudata csakugyan fontos biztatás; fölcsillantani az

Élet minden kényszerűségeinek mélyen eltemetett, fojtott, feledett szabadságot és
felelősséget: igazi korszerű misszió. Teljesítése visszaadhatja a Szellemi Kultúra presztízsét.
Az Élet teljes és nem egyoldalú - klasszikus és nem naturalista - ábrázolása betöltheti ezt.

A szabadság csíráiban föltárni a Jó lehetőségét: nem hazug orvosság és nem romantika. Épp
ellenkezőleg: a naturalizmus pesszimista romantikájának megtagadása kell ma ehhez.

Klasszicizmus: az inga visszatérése a kilengések után. Nem új kilengés ellenkező irányban:

nem reakció. Klasszicizmus, túl már minden modernségen; túl a Jónak és Rossznak tudásán.

Hinni és hitet adni: nem naivság. ellenkezőleg: felelet az a gyötrött kor naiv csüggedésére,
mely már nem hisz a szabadságban, a Szellem hatalmában, a Jó lehetőségében; mint a gyerek
előtt, ki megütötte magát, sötétbe borul a világ.

(Holott csak tovább kellene látni! Csak egy kicsit gondolkodni kéne! hogy megnőtt a Szellem,
mióta állatok voltunk! mi mindent alkotott! mégiscsak társadalmat! a régi vadság helyett!
noha még ez is vad: de nem bolondság-e azt gondolni, hogy a Szellem megáll itt? amíg hisz
önmagában, meg nem áll!)

Elfogulatlan átérzése az Életnek: lehetetlen, hogy ezt a Hitet ne erősítse! Elfogulatlan és teljes
művészet! Nem tendencia s nem idealizálás: mert mit ér a Jó hite a Rossz tudása nélkül? De
klasszicizmus: azaz teljesség! nyisd ki szemeidet, s tekints tennen mélyeidbe, világ! mert
látni, milyen rossz vagy, s merd megérezni, milyen jó vagy!

Ez a művészet! klasszikus művészet! teljes, elfogulatlan, a Kor érzelmeivel és irányaival nem

törődő alkotások: s mégis azok, amelyekre szüksége van a Kornak: amelyek erősítik az
Életet!"

Így töpreng az író, valami Oltár előtt: az istennő bizonnyal neveti.

Évek golyói gurulnak lábainál, s néha megcsillannak aranya visszfényében.

Valahogyan csak lesz; addig is: hadd legyen szép az oltár!

1925, 18. szám

Kérdések, értelmezési szempontok:

1. Babits szerint az utolsó évtized (1915-1925) legnagyobb kiábrándulása a szellemi

kultúra presztízsvesztése volt. Mi lehet ennek oka?
2. Mi az új (megújult) művészet célja, feladata Babits szerint?
3. Hogyan jellemzi Babits az új klasszicizmust?
4. Mi a „lelkiség” Babits felfogásában?
Németh László: Kisebbségben, 842-910.

http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?offset=1&origOffset=-
1&docId=10998&secId=996220&qdcId=3&libraryId=-1&filter=N%C3%A9meth+L%C3%A1szl
%C3%B3&limit=1000&pageSet=1

Nyugat-cikkek

SCHÖPFLIN ALADÁR: A VÁROS

KARINTHY FRIGYES: LEVÉL A NYUGAT SZERKESZTŐJÉHEZ

Csáth Géza: Bartók Béla

Babits Mihály: Új klasszicizmus felé

KASSÁK LAJOS: MIT TEGYEN AZ ÍRÓ A HÁBORÚVAL SZEMBEN

Komor András: Új primitívek

LESZNAI ANNA: KAKUK MARCI AZ ÉDENI CSIRKEFOGÓ

Schöpflin Aladár: SZINHÁZI BEMUTATÓK