(Tolnai világlexikona)

Cigányok
Valamennyi európai népfaj között legkülönösebb a cigány, amelyik
nagy tömegében máig megőrizte ősi földjéről, Indiából hozott
szokásait. Nem hasonlít a világ egyetlen művelt népfajához sem.
Makacsul őrzi ősi szokásait, szabadságvágyában nem tűr korlátot és
sárból rakott putriját könnyen otthagyja vagy sátrát szó nélkül
szekérre pakolja, ha bármiféle beavatkozás szorongatja. Nincs az
erőszaknak olyan formája, amellyel megfékezésüket meg nem
kísérelték volna. Hatástalan maradt a másik végletbe csapó
próbálkozás is, amelyet tisztán a humanizmus irányított. Pedig a C. a
tehetségnek számos tanujelét adták már, lelkük fogékony a szép iránt
és szárnyalását csak a műveletlenség bénítja meg. A C. népköltészete,
dala, zenéje a magasságokban jár és ezt a hajlíthatatlan lelkű népet a
legjobb színben tünteti fel. Ami rossz pedig a kóborló, sátoros C.-ról
elmondható, egyáltalán nem vonatkozik a cigányzenészekre, akik
egészen beleilleszkedtek társadalmi életünkbe. Igazi művészeket,
dalkötőket adott már a zenészcigány-társadalom a nemzetnek s külső
országokban is gyakran dicsőséget szereztek a magyar névnek. A C.
multja és eredete sokkal titokzatosabb jelenüknél. Valamikor a XV.
sz. elején jelent meg Európában az első cigánycsapat. Azt mondták
Európa első cigányai, hogy egyiptomi búcsújárók, akiknek amiatt kell
hét évig zarándokolniok és a kereszténység alamizsnáiból élniök, mert
Jézust nem fogadták be maguk közé. Alighogy csak valamelyest
megismerkedtek az európai viszonyokkal, már új mesére való anyagot
találtak. 1422. Bologna előtt megjelent egy cigánybanda, melynek
vajdája - aki András hercegnek mondta magát - ezeket adta elő a
kérdezősködő hatóságoknak: Népével együtt elpártolt a
kereszténységtől, mikor a magyar király elfoglalta országát s őt
fogságba vetette. Később négyezredmagával visszatért a
kereszténység kebelébe és a magyar király parancsára hét esztendeig
kell zarándokonia. Most Rómába tart, hogy a pápa előtt
megjelenhessék. A tudomány világosságánál ezek a naiv mesék
lassanként teljesen elbágyadtak. Magyar embernek, Vályi István, volt
almási evangélikus református lelkésznek érdeméül tudja be a
tudományos világ, hogy a C. eredetének kérdése többé-kevésbé
tisztázott már. Vályi István a leideni egyetemen malabari
fiatalemberekkel tanult együtt. A lelkésznék feltünt, hogy a
malabariak nyelve nagyon hasonlít a magyar C.-éhoz. Több mint ezer
malabari szót feljegyzett, jelentésükkel együtt és hazaérkezése után
felkereste Győrben a C.-at, akik majd minden egyes szó értelmét
ismerték. Ez volt az első nyom, amely a C. indiai eredetére vallott.
Hogy maguk a C. erről nem szóltak vagy nem tudtak, azt Pott, hallei
egyetemi tanár, majd később Miklosich, a kitünő etnografus, azzal
magyarázta, hogy a C. huzamosabb ideig Perzsiában, Kabulisztán és
Eriván tartományokban időztek, amire nyelvük sok perzsa és örmény
elemet is mutat. Egy részük aztán Szirián át É-Afrikába vonult, ahol
most is feltalálhatók, más részük Phrygián és a Hellespontuson át
Görögországba jutott. Ott több száz esztendeig tartózkodtak s csak
azután árasztották el egész Közép-Európát. Indiai származásukra vall
nevük is, amely a Cangár ind törzs nevéből ered. Európa K-i részén
meg is maradt a nevük és éppen csak a különböző országok és népek
nyelve szerint idomult. Eleinte elég barátságos fogadtatásban
részesültek a C. Európaszerte. Voltak tartományok, ahol súlyos
büntetéssel torolták meg a C. ellen elkövetett mindenféle sértést.
Szabadalmakat, kiváltságleveleket adtak nekik s a C. története tud egy
kisegyiptomi gróf Gnougy Márton nevű cigányvajdáról is.
Lengyelországba meg ú. n. „cigánykirályok" voltak, akik a C.-at védő
lengyel nemesek sorából kerültek ki. Oroszországban II. Katalin cárnő
állami birtokokon telepítette le a C.-at és ezt a példát később, 1761,
Mária Terézia is követte. Csakhamar azonban fordult egyet a világ és
a C.-kal szemben egész Európa más bánásmódhoz nyúlt. Ennek
részben maguk a C. voltak az okai, akik sehogyan sem tudtak
elhelyezkedni a társadalmi rend keretében, részint pedig az a gyanu
fordította el tőlük a szimpátiát, hogy egész Európa ellenségeinek, a
törököknek kémjei. Ahogy ez a gyanu gyökeret vert, egymásután
adták ki a legszigorúbb üldözési rendeleteket. A Reuss-hercegség
kormánytanácsa 1711. a hercegség területén található minden cigány
lelövését rendelte el. I. Frigyes Vilmos német császár minden
tizennyolc évnél idősebb cigányt felakasztatott. Az orléansi francia
parlament rendelkezésére szigorúan végrehajtották a C. kiirtását s azt
a kevés cigányt, akinek megmenekülnie sikerült, 1802 december 6.
mind összefogdosták, hajóra tették és É-Afrikába deportálták.
Angliában VIII. Henrik, majd utóbb Mária és Erzsébet királynők
hoztak szigorú rendeleteket a C. ellen, de kiirtásuk mégsem sikerült,
sőt annyira elszaporodtak, hogy a XIX. sz. végén százezer volt az
angolországi C. száma. Az angol C. mindenkori vajdáit a Lee-
dinasztia adta s az utolsó dinaszta, Joseph Lee, nyolcvanhat éves
korában, 1844. halt meg. Magyarországon eleinte szintén jó dolguk
volt, különösen addig, míg a törökök ellen kémekül sikerrel
használták őket.1761. azonban Mária Terézia, majd később II. József a
Bánságban letelepedett C.-tól elvétette a gyermekeket s megtiltotta
nekik az egymás közt való házasságot. 1782. pedig Kemence, Bát és
Cáb községek az ott letelepedett 200 cigányt megölették, mert
emberevéssel vádolták őket. Az évszázados üldözés, amely elöl
menekülnie kellett a cigányságnak, hozzáférhetetlenné tette a
műveltség számára. A keresztséget felvették ugyan, de a
kereszténységről fogalmuk sem volt. Keresztények lettek pogány
babonákkal és pogány erkölcsökkel. Huzódoztak az írás-olvasás
megtanulásától is és sehogy sem tudtak megbarátkozni még a
műveltség alapelemeivel sem. Hám János, szatmári püspök, 1857.
cigányiskolát alapított, a „diákok" azonban egyenként megszöktek és
az iskola csakhamar tanuló nélkül maradt. Ez volt a sorsa Farkas
Ferdinánd érsekujvári cigányiskolájának is. Megpróbálták, hogy
munkára szoktassák a C.-at. Hiába. Próbálkoztak letelepítésükkel,
törvényhozási és társadalmi úton egyaránt. A telepek azonban
csakhamar elnéptelenedtek. Ezért nem sikerülhetett néhai József
királyi herceg kísérlete sem, aki türelemmel és buzgalommal
fáradozott ennek a hajlíthatatlan népnek megszelidítésén, míg az
utolsó cigány is megszökött kisjenői, alcsuthi bánhidi, hatvani és
göbölyjárási birtokáról. Telepítési kísérletével csak annyit sikerült
elérnie, hogy legendás alakká vált a C. között. József királyi herceg
célja az volt, hogy észrevétlenül helyhez kösse a C.-at. Ezért nem is
adott gyámoltjainak ingyen semmit. Ötven krajcár napibért kaptak
férfiak és nők egyaránt a mezei munkáért, de a bérükből kellett
magukat fentartaniok, ami annál könnyebb volt, mert a főhercegi
uradalom potom áron osztogatta közöttük az élelmiszereket. A
szokatlan munka, a répaszedés és favágás természetesen nem tetszett
nekik s állandóan a szökés gondolatával foglalkoztak. A főherceg
rendszeres szolgálatába fogadta a tizennyolc éves fehérmegyei
cigányvajdát, Kolompár Gyurkát, akinek kemény keze alatt csakhamar
biztató eredmények mutatkoztak. Ez bírta a főherceget arra, hogy
aradmegyei és bihari birtokain is kísérletet tegyen a C. telepítésével.
Iskolát alapított, amelyben korkülönbség nélkül minden telep cigányát
tanulásra szorította. Már-már úgy látszott, hogy sikerül az, amivel
évszázadokon keresztül hiba kísérleteztek, amikor lassan, de
föltartóztathatatlan egymásutánban kereket oldottak a telepesek. Nyolc
hónapig is alig bírták türelemmel. Amikor az utolsó cigány is elillant,
utánuk ment a vada is. Igy végződött az a kísérlet, amely a siker,
minden reményével biztatott. A cigánykérdés azóta sem került le a
napirendről, foglalkoztatta a megyei és városi törvényhatóságokat
foglalkoztatta az országgyűlést, az egész társadalmat, de megoldása
máig is késik és eredményes talán nem is lesz soha. A C. társadalmi
élete semmiben sem változott azóta, hogy őshazájukat elhagyták.
Csaknem épségben őrizték meg az Indiából hozott hagyományokat,
különösen a sátoros C. akik máig megtartották törzsekre és
nemzetségekre való tagozódásukat. A letelepedettek természetesen
sokat veszítettek cigányegyéniségükből s talán ez magyarázza a
mélységes megvetést, amellyel a sátoros cigány tekint helybenlakó
vérrokonára. Ebben van is valami, mert a letelepedettek őseit
rendszerint valamely becstelen tett miatt zárta ki a törzs és így magára
hagyatva kénytelen volt munkát vállalni. A magyar vándor-C. törzseit
sem házassági, sem más szorosabb kapocs nem fűzi egymáshoz. A
vándorcigány házassága napjától nem ahhoz a nemzetséghez tartozik
többé, amelyben született, hanem ahhoz és azzal kell vándorolnia is,
amelyhez a felesége tartozik. Még a neve is megváltozik a házasság
után s régi vérrokonait, atyját, anyját, testvéreit rokonainak is alig
tekinti többé. A törzsek mindegyike külön-külön vajda alatt áll, akinek
jelvénye ezüstgombos dolmány, bot és serleg. Régebben nagy
hatalmuk volt a cigányvajdáknak, ma már csak kevés maradt meg
belőle. Eljárhatnak a törzs érdekében, száműzhetik a törzs egyik vagy
másik tagját de csak közkívánatra; házasságokat engedélyeznek,
elváláshoz adhatják beleegyezésüket és fegyelmi vétségek esetén a
törzs kiválóbbjainak beleegyezésével testi fenyítéket alkalmazhatnak.
A hatalom csökkenésének oka az, hogy sokkalta kisebb csapatokban
vándorolnak ma már a C., mint régebben. A vajdát nem választják,
hanem apáról-fiúra örökösödés útján száll a vajdai hatalom.
Különösebb szertartás nélkül lé
p az új vajda a hatalom birtokába. Mindössze megesküszik a nép színe
előtt, hogy a közös érdekeket elő fogja mozdítani, mindent a törzs
beleegyezésével és annak kívánságára tesz. Télen, amikor a
cigánytörzsek találkoznak, nagygyűlés van. Ezen mindenféle fontos
ügyet tárgyalnak. A nagygyűlés határozatai minden törzs minden
egyes tagjára kötelezők és azokat tiszteletben is tartják. Ellenkező
esetben száműzetés a büntetésük. Az egyes cigánytörzsek több
csapatban vándorolnak s hogy az utánuk következő csapatok
vándorlásuk irányáról és a hírekről értesüljenek, jeleket alkalmaznak
az utak mentén. Ősrégi, nemzedékről-nemzedékre szállt jelek ezek s
valósággal nemzetköziek, mert egyformán megérti a magyar cigány, a
cseh és az angol. Ezek a jelek, amelyek különféle alakjuk szerint
négyfélék, egyidőben alkalmazandók. Az első jel a híreket közli, a
második a törzs nevét, a harmadik a főnök nevét mutatja, míg a
negyedik időszámítási jel. Különböző alakú vágásokból, rovásokból,
különbözőképpen csomózott és elhelyezett ló- és disznószőrből,
paszulyból, tökmagból, szalmaszálból, bizonyos számú és bizonyos
módra vágott, fölmetszett vagy lehámozott vesszőből állnak ezek a
jelek, amelyeknek megbolygatása vagy megsemmisítése a legnagyobb
bűn, amit cigány elkövethet. A közös téli telepeken a vándor-C.
barlangban és kunyhóban töltik a hideg évszakot. A putrit vagy
kalyibát rendszerint a falu végén építik s ez közönséges földhányással
körülvett gerendatákolmánynál nem egyéb. A barlangot vagy a
természet adja számukra, vagy maguk ássák a földbe. Nyári lakásuk a
sátor, amelyet rendszerint március közepétől kezdve használnak és ott
ütnek fel, ahol az éjszaka meglepi őket. Az ősi cigányhitből egy sereg
babonán kívül alig maradt meg más, ehhez azonban nagyon
ragaszkodnak kereszténységük ellenére is. Vannak babonás hitükben
végzetnőik, akik a gyermek jövő sorsáról döntenek születésekor.
Hisznek az erdei tündérekben, akik hosszú hajukat a hegyekről
lengetik a völgybe s ez őszkor ökörnyál gyanánt száll a levegőben.
Aztán a kutyaemberek borzalmas alakja is ott van babonás hitükben.
Ezek afféle elvarázsolt szellemek, akik a boszorkányok gonoszsága
miatt szenvednek. Képzelt óriásaik ostobák és ügyetlenek, ellenben a
törpék annál talpraesettebbek. A föld alatt egész városokat képzelnek
el, ahol földalatti lények laknak, szellemekkel töltik meg a források,
folyók, tavak környékét is; vannak vámpirszerű szellemeik és
démonoknak tulajdonítanak minden betegséget. Ilyen körülmények
között egyáltalában nem feltünő, hogy a cigány hajlik minden
babonára. A vénasszonyok iránt babonás tisztelettel vannak s ennek a
tiszteletnek a forrása az a hit, hogy természetfeletti erők és
tulajdonságok birtokosai. Meggyőződésük szerint a természetfeletti
erőket részint öröklik a nők, részint szerzik a víziszellemekkel való
szerelmeskedés révén. Működési körük betegségek gyógyítására,
talizmánok és fetisek készítésére, továbbá szerencsétlenségek
elhárítására terjed ki. Ezer meg ezer csínját-bínját eszelték ki a hosszas
gyakorlat során a kuruzslásnak, de természetesen csak a naiv
cigánylélek és az együgyü asszonynép ül fel tanácsaiknak és
kuruzslószereiknek. Legnagyobb tökéletességre a kiromantiát, a
kézből való jóslást vitték. A baltenyér vonalaiból és ráncaiból
olvassák ki mindenkinek a jövendőjét. Ugyanilyen mesterei a
cigányasszonyok a kártyavetésnek is. A vén cigányasszonyok értenek
még az álomfejtéshez is, ennek szabályai pedig közösek nálunk is más
népek hasonló bábonáival. A többi cigánnyal ellentétben a
cigányzenészek ma már szerves részévé váltak a polgári
társadalomnak. A nemzet, amelynek szívt a hegedűvel megvették,
szeretetébe fogadta a cigányzenészeket és kiváltsáos helyzetet
biztosított számukra. Elsőként Tinódi Lantos Sebestyén emlékezik
meg egy cigány virtuózról, Kármán Dőméről, aki a XVI. sz. végén
Thurzó Imre lakodalmának násznépét bűvölte el muzsikájával. Ettől
az időtől emelkedik hírük folytonosan és a megbecsülés a XVIII. sz.
végén országos lelkesedéssé tüzesedett. A főurak versenyeztek
egymásközt a muzsikus C. pártfogásában. Minden főúr házánál volt
egy-egy cigánybanda, ezek időnkint versenyre keltek és az volt a
legbüszkébb a főurak között, akinek cigánya elvitte a babért. Thököly,
Bercsényi és Rákóczi Ferenc udvarában szintén tartott
cigányzenészeket. 1737. Csáky Imre bíboros Szepesváralján
nagyszerű cigányversenyt rendezett, amelyen Barna Miska a bíboros
udvari cigánya, nyerte el 11 versenytársa elől a babért. Egy ideig
Barna Miskának tulajdonították ai édesbús Rákóczi-nóta szerzését, a
magyar zeneirodalom története azonban megállapította, hogy a
Rákóczi-nóta, a Rákóczi siralma, Rákóczi búcsúja és Rákóczi
kesergője az öreg Cinkának és két fiának szerzeménye. Cinka a XVII.
sz. msodik felében élt, keresztneve ismeretlen. Állítólag Rodostóba is
elkísérte Rákóczi Ferencet és ott is halt meg. Mindezeket hírre és
jelentőségre felülmulta egy cigánynő: Cinka Panna. A XVIII. sz.
elején született Somogyban és 1772. halt meg. Lányi János gömöri
földbirtokos fedezte fel nagy tehetségét s Rozsnyóra küldte, ahol a
városi karmester tanította. Rövid idő alatt olyan haladást tett, hogy
már tizenkét éves korában általános bámulat tárgya volt. Tizennégy
éves korában férjhez ment egy kisbőgőshöz és férjével és annak két
fivérével zenekart alakított. Lányi díszes, aranysujtásos egyenruhába
öltöztette a női prímást és zenészeit. Hírét már akkor ismerte az egész
ország. Amikor fiai, akik szép számmal voltak, fölcseperedtek, a
Cinka-banda minden tagját a Cinka-család szolgáltatta. Cinka Panna
legméltóbb vetélytársa Bihar János volt, aki a pozsonymegyei
Nagyabonyiban született 1769. Ő szerezte a világhírű „Bihari
kesergőjé"-t, amelyet ma is szivesen játszik még egy-egy virtuóz
cigányprímás. Legnagyobb hírre pompás palotásai vergődtek,
amelyeket, minthogy Bihari naturalista volt, mások vetettek helyette
papírra. A XIX. sz. közepetáján valamennyi cigány prímás között
legkülönb Patikárius Ferkó volt. Az egykorú ujságok a legnagyobb
magasztalás hangján emlékeznek meg róla. 1848 után Sárközi Feri és
Kecskeméti Jóska bandái foglalták el az első helyet. Nagyszerű híre
volt győri Farkas Miskának is, aki azonban csak elvétve hagyta el
szűkebb pátriáját, hogy a pesti közönséget is gyönyörködtesse. A
szintén nagyhírű Bokát, aki Debrecenben „uralkodott", csak kevesen
ismerték. A kolozsvári Salamon a havasokról hozott nótáival tünt fel.
A hetvenes években Berkes Lajos, majd a híres Rácz Pali ejtette
bámulatba az országot. Cigányprímásaink már akkor járták a
külföldet. Az első Párizst látott cigány Sárközi Ferenc volt, akit a
„legeurópaibb cigány" jelzővel tiszteltek meg lendületes, nagy
tanultságra való játékáért. Utána Darázs Miska hangversenyezett
Párizsban, Horáth Marci pedig Stockholmban hódított. Unikum máig
is Kálozdi Jancsi, aki Londonban cseh muzsikusokból fúvózenekart
alakított.
A külföldet járó cigányok között nagy híre volt Rigó Jancsi-nak, nem
játékáért ugyan, hanem azért, mert megszöktette Chimay belga herceg
milliomos feleségét. A soproni Nyári Rudi is előkelő körből kapott
asszonyt: Festetich Vilma grófnő volt a felesége. Költőt is adott az
országnak a cigányság: Dankó Pistát, aki Szegedről került Budapestre.
Közkézen forgó dalainak száma százakra rúg és sikerrel adták két
színművét is. Az ujabb időkben néhai Banda Marci mellett, Radics,
Berkes, Kóczé Antal, Sovánka Nándor és Rácz Laci neve a
legismertebb. A cigányzenét sokáig a magyar népzenével
azonosították, mivel az volt az általános nézet, hogy cigányok azokat a
magyar dalokat és táncokat, melyeket játszanak, maguk csinálják.
Főleg külföldön terjedt el, ez a felfogás Liszt Ferene könyve alapján,
melyet a cigányokról írt. Pedig a cigányok, amint azt főleg Hermann
Antal alapvető kutatásai felderítették, csak előadóművészek és a
különböző országokban különféle, az ott honos népek által szerzett
zenét terjesztenek. Ezeket az eredeti nótákat csak külsőségekben
változtatják el, „elcigányosítják". A cigányoknak feltünően nagy zenei
előadóképességük mellett nincsen nagy alkotótehetségük és sohasem
jöhetnek tekintetbe, mint valamely nép faji zenéjének megteremtői.
Vannak azonban a cigányoknak saját népdalaik is, cigánynyelvű
szöveggel, amelyeken közös, jellemző vonások más országokban élő
cigányok saját dalaival kimutathatók. Lényegükben (ritmus és dallam)
azonban ezek a cigánynóták magyarok (illetve máshol: románok
szerbek satöbbi). A cigányok saját zenéje csak énekzene, dalok,
melyeket vándorlásaik közben énekelnek. A cigányzenekarok a
maguk módján kiváló produkciókra képesek (rendes összetételük:
hegedűk, mélyhegedűk, gordonka, nagybőgő, cimbalom ehhez
gyakran klarinét vagy tárogató is járul). A „banda" a „prímás"
utasításai szerint, kották nélkül, tisztán hallás után és emlékezetből
játszik, úgyhogy szólamaikat maguk csinálják és változtatják játszás
közben (kontráznak). Régi okirataink 1525. emlékeznek meg először
cigányzenészekről, kik a hatvani országgyűlésen muzsikáltak.