azoknak a jogoknak az összessége, amelyek emberi mivoltánál fogva

minden egyént megilletnek. A mai értelemben vett emberi jogok végső

soron abban az ellentétben gyökereznek, amely a különféle értékeket
követő emberek egyéni és kollektív jólétre irányuló törekvése és annak
társadalmi és természeti erők okozta meghiúsulása között áll fenn.

A fogalom eredete, történeti fejlődése. Az emberi jogok egyetemes

értékek széles skálájára utalnak. Mindmáig vita tárgyát képezik azok a
rokon jellegű kérdések, hogy e jogok isteni, erkölcsi vagy törvényi
eredetűnek tekintendőke, hogy intuíció, szokás, társadalmi szerződés
vagy igazságos elosztás révén érvényesítendőke, hogy
visszavonhatatlanok vagy részlegesen visszavonhatók-e, hogy széles
körűek vagy korlátozott terjedelműek legyenek-e; s e témában
mindaddig el fognak térni a nézetek, amíg a közrendről és az erőforrások
szűkösségéről eltérő nézetek érvényesülnek.

Az „emberi jogok” kifejezés viszonylag új keletű, a II. világháború és az

ENSZ megalapítása után vált általánossá. Felváltotta a „természetjogot”,
amelyhez szorosan kapcsolódott, és amelynek fogalma erősen vitatottá
vált.

Általános az egyetértés abban, hogy az emberi jogok gondolata

megtalálható már a sztoicizmus görög-római természetjogi tantételeiben,
melyek szerint minden teremtményt valamilyen egyetemes erő hat át, és
az emberi magatartást a természet törvénye szerint kell megítélni,
továbbá a rómaiak jus gentiumában, amely bizonyos egyetemes jogokat
a római polgárjogon túl is elismert, noha az idevágó nézetek nem
elsősorban jogokról, hanem kötelességekről szóltak, és
megengedhetőnek tartották a rabszolgaságot, később pedig a
jobbágyságot.

A középkorban, főleg a reneszánsszal kezdett kialakulni az a felfogás,

amely szerint a természet adta törvény természetes jogokat –
természetjogot – jelent. Elméleti kidolgozói között említhető Aquinói
Szent Tamás (1224/5– 74), Hugo Grotius (1583– 1645), később René
Descartes, Gottfried Wilhelm Leibniz, Baruch Spinoza, Francis Bacon,
John Locke, Denis Diderot, Voltaire, Charles-Louis Montesquieu és
Jean-Jacques Rousseau. Ezt a gondolatot vitte előbbre az angol, az
amerikai és a francia forradalom. A természetjogi filozófia konkrét
megfogalmazást kapott olyan történelmi jelentőségű okmányokban, mint
a Magna Charta (1215), a Jogok Kérvénye (Petition of Rights; 1628), Az
ember és polgár jogainak deklarációja (1789) vagy a Jogok törvénye
(Bill of Rights; 1791), amely az Egyesült Államok Alkotmányának
(1787) része lett. Ezek mind azt a nézetet tükrözik, hogy az embert
bizonyos örök és elidegeníthetetlen jogok illetik meg.

Az emberi jogok jellege. Az emberi jogokat öt fő – még ma is vitatott –

alapfeltevés szerint szokás meghatározni.

1. Tekintet nélkül eredetükre, e jogok a hatalomból, a jólétből és a

művelődésből való részesedésre irányuló egyéni és csoportigényeket
jelentenek, továbbá olyan közösségi értékek igényét, mint a tisztelet és a
kölcsönös türelem. Ennélfogva az emberek követeléseket támasztanak a
jog és a hagyományok érvényesülését akadályozó személyekkel és
intézményekkel szemben. Alapjában véve tehát e jogok korlátozzák az
államhatalmat.

2. Az emberi jogok különféle környezeti feltételeket, eltérő

világnézeteket, az értékfolyamatokon belüli és azok közötti
szükségszerű kölcsönhatásokat tükröznek, s mind a jog-, mind az
erkölcsi rendnek részét alkotják. Egyaránt kifejezik a „van” és a
„legyen” elemét az emberi viszonyokban.

3. Lényegileg általános, ill. egyetemes jellegűek; az előjogokkal

ellentétben – elvben – minden személyt megilletnek bárhol a világon,
érdem szerinti megkülönböztetés nélkül.

4. Az egymásra-utaltságból adódóan bármely személy vagy csoport

adott pillanatban meglévő jogait mások hasonló jogai és a közös érdekek
összessége korlátozzák.
 5. Általános felfogás szerint az emberi jogok a „nem lényeges”
igényekkel vagy „javakkal” szemben „alapvetőnek” minősülnek, némely
teoretikus pedig egy-két alapjogra – például az élethez való jogra vagy
az esélyegyenlőséghez való jogra – szűkíti le őket.

Tartalmuk. Az emberi jogok hagyománya a történelmi folytonosság és

változás kettősségét tükrözi. A francia forradalom hármas jelszava
nyomán Karel Vasak francia jogtudós modelljében e jogok három
generációja szerepel: a polgári és politikai jogok első generációja
(liberté – szabadság); a gazdasági, szociális és kulturális jogok második
generációja (égalité – egyenlőség) és az újabb terminológia szerinti
szolidaritási jogok harmadik generációja (fraternité – testvériség). Ez az
osztályozás egy rendkívül összetett történelmi tapasztalat egyszerűsített
summázata, és korántsem jelenti azt, hogy e jogok nemzedékei az újabb
generáció „fellépésekor” elenyésznek.

Az első generációs jogok a XVII. és a XVIII. század reformista

elméleteiből fakadnak, amelyek az angol, amerikai és francia
forradalmakat készítették elő, s amelyeket az Emberi Jogok Egyetemes
Nyilatkozatának 2– 21. cikke összegez. E jogok állandó eleme – noha
érvényesítésükből nem lehet kizárni az államot – a szabadság és annak
védelme a politikai hatalom visszaéléseivel szemben. Ez az alapérték
mintegy 160 államnak a II. világháború után elfogadott alkotmányában
szerepel. Az emberi jogoknak ezt a lényegében nyugati liberális
felfogását olykor – túlzó módon – úgy tekintik, mint Locke
individualizmusának a hegeli etatizmus feletti győzelmét.

A második generációs jogok mindenekelőtt a franciaországi szocialista

hagyományokban gyökereznek, s a későbbi forradalmi küzdelmekben és
szociális mozgalmakban fejlődtek tovább, jórészt válaszul a kapitalista
fejlődés visszásságaira. Történelmileg az első generációs jogok
ellenpontját jelentik; az államnak nem annyira tartózkodását, mint
inkább közreműködését követelik meg. E jogokat az Emberi Jogok
Egyetemes Nyilatkozatának 22– 27. cikke tartalmazza. Alapvetően a
társadalmi egyenlőség iránti igény testesül meg bennük. Nemzetközivé
válásuk viszonylag lassú volt, mert a nemzetközi ügyek normatív
szférájában viszonylag késve jelentkezett a szocialista-kommunista
befolyás, de a harmadik világ nemzetközi előretörése megindította a
második generációs jogok „nagykorúsítását”.

A harmadik generációs – szolidaritási – jogok összefüggnek az előző

két generációval, és leginkább úgy foghatók fel, mint a nemzetállam
kialakulásának és hanyatlásának máig alakulóban lévő termékei. Hat
jogról van szó, melyek közül három a harmadik világbeli nemzeti erők
színre lépését és a hatalom globális újraelosztása iránti igényét tükrözi,
éspedig a politikai, gazdasági, szociális és kulturális önrendelkezéshez
való jogról, a gazdasági és szociális fejlődéshez való jogról és az
„emberiség közös örökségéből” való részesedés jogáról. A másik három
jog – a békéhez való jog, az egészséges és kiegyensúlyozott
környezethez való jog, valamint a humanitárius segélyhez való jog
katasztrófák esetén – a nemzetállam tehetetlenségéről vagy
eredménytelenségéről vall. Mind a hat jog közösségi jellegű,
amennyiben valamennyi társadalmi erő összefogását igényli –
nemzetközi szinten – , ugyanakkor egyéni dimenziója is van. Így például
az új gazdasági világrend megteremtésének követelése valamennyi
ország és nép (különösen a fejlődő országok és a nem szuverén népek)
kollektív jogának tekinthető, de egyéni jognak is minősíthető az anyagi
és nem anyagi szükségletek kielégítésének, pontosabban az erre irányuló
fejlesztési politika gyümölcsei élvezetének – mindenkire kiterjedő –
joga. E jogok többségének megvalósítását kevéssé lehet számonkérni,
mert leginkább tendenciaként érvényesülnek.

Legitimitás és fontossági sorrend. Az emberi jogok három

generációjának nem mindegyikét fogadják el egyformán, ill. egyes
elemeiket nem tekintik egyformán sürgetőnek. Az első generáció hívei
például a második és harmadik generációs jogokat pusztán
„származékjogoknak” tartják, főként e jogok érvényre juttatásának
nehézségei miatt. Ezzel szemben a második és harmadik generációs
jogok hívei az első generációs jogokat csak távlati jogokként kezelik,
amelyek a társadalmi és gazdasági átalakulás eredményeként
fokozatosan valósíthatók meg valamikor a jövőben. Ezért nincs
egyetértés az emberi jogok legitim terjedelmét és fontossági sorrendjét
illetően. A jelenleg hatályos nemzetközi emberjogi okmányok egyike
sem tekinti egyik jogot előbbre valónak a másiknál. Az ENSZ
Közgyűlése ismételten leszögezte, hogy az összes emberi jog
oszthatatlan egészet alkot.

Minthogy a világ más-más részein élő népek eltérő eljárások és

gyakorlatok szerint tartják tiszteletben és juttatják érvényre emberi
jogaikat, ill. emberjogi követeléseiket, e jogok legitimitása és
hierarchiája végső soron az idő, a hely, a környezet és más körülmények
függvénye.

Nemzetközi emberi jogok. Már az ókorban, de kiváltképp a modern

államrendszer kialakulása, a felfedezések kora, majd az iparosítás és az
európai kultúra világméretű térhódítása óta – gazdasági és egyéb okok
miatt – olyan sajátos szokások és egyezmények jöttek létre, amelyek a
külföldiekkel való emberséges bánásmódra vonatkoznak. Ezeket később
az idegeneknek okozott sérelemért viselt állami felelősség nemzetközi
jogi szabályozása foglalta egybe, amely az emberi jogok nemzetközivé
válásának, egyetemes elismerésének a kezdetét jelezte.

A nemzetközi közvélemény csak a XIX. század elején kezdett aktívan

foglalkozni a kisebbségekkel. Korábban esetenként kötött nemzetközi
szerződéssel nyújtottak védelmet a keresztény kisebbségeknek. Ilyen
volt a harmincéves háborút lezáró vesztfáliai béke (1648), amely
elismerte a németországi római katolikus és protestáns egyház
egyenjogúságának elvét. Mintegy másfél évszázaddal a II. világháború
előtt jelentkeztek először olyan fontos, de lényegében elszigetelt
törekvések a polgárok nemzetközi eszközökkel való védelmére, amelyek
elvezettek az emberi jogok nemzetközi jogának kialakulásához.
Kísérletek történtek az Oszmán Birodalomban, Szíriában, több balkáni
országban, Romániában és Oroszországban élő elnyomott és üldözött
kisebbségek védelmére. Ezekkel párhuzamosan először a bécsi
kongresszuson (1814– 15), majd a két világháború között számos
nemzetközi szerződés és nyilatkozat igyekezett védelmet nyújtani egyes
faji, vallási és nyelvi kisebbségeknek Közép- és Kelet-Európában,
valamint a Közel-Keleten. A nemzetek közössége a Vöröskereszt
Nemzetközi Bizottságával karöltve többoldalú nyilatkozatok és
megállapodások sorozatában törekedett az ellenségeskedések
mérséklésére, a háborús áldozatok védelmére és a humanitárius hadijog
kimunkálására.

A két világháború közötti időszakban a Népszövetség Alapokmánya

(1919) a tagállamokat elkötelezte számos emberjogi célkitűzés mellett
(pl. emberséges munkakörülmények teremtése férfiak, nők és
gyermekek számára, a nőkkel és gyermekekkel folytatott kereskedelmet
tiltó megállapodások végrehajtása), bár az „ember jogait” formálisan ez
az okmány nem ismerte el.

A nürnbergi katonai bíróság (1945– 46) a béke elleni, háborús és

emberiség elleni bűntettek tárgyalása során az állam (mármint a náci
Németország) saját polgáraival való bánásmódját nemzetközi büntető
eljárás tárgyává tette.

Az emberi jogok kérdése és az ENSZ. Az ENSZ Alapokmányában (1945)

a tagállamok hitet tesznek „az alapvető emberi jogok, az emberi
személyiség méltósága és értéke, a férfiak és nők, valamint a nagy és kis
nemzetek egyenjogúsága mellett” és az ENSZ céljai között említik, hogy
előmozdítsa „az emberi jogok és alapvető szabadságjogok mindenki
részére, fajra, nemre, nyelvre vagy vallásra való tekintet nélkül történő
tiszteletben tartását”.

Szaktekintélyek szerint ellentmondás van a tagállamok ilyen irányú

kötelezettségeinek teljesítése és ama rendelkezés között, hogy az ENSZ
nem avatkozhat olyan ügyekbe, amelyek „lényegileg valamely állam
belső joghatóságának körébe tartoznak”, kivéve a béke veszélyeztetését
vagy az agressziót. A tagállamok csupán az említett célok
előmozdítására vállaltak kötelezettséget, ugyanakkor az ENSZ-nek nincs
nemzetek feletti hatalma, és a szervezetben is érvényesül a megosztó
hatalmi politika. Mégis többről van szó pusztán erkölcsi
kinyilatkoztatásnál, és az emberi jogokat ma már nem tekintik a nemzeti
joghatóságba tartozó ügynek, annál is inkább, mert az Alapokmány
emberjogi rendelkezései jogilag kötelező szerződések részét is képezik.

Az ENSZ különféle szervei (mindenekelőtt a Közgyűlés, az Emberi Jogi

Bizottság, az ILO, az UNESCO, az ECOSOC stb.) emberjogi normákat
fogalmaznak meg, és már számos ilyen tárgyú nemzetközi okmányt
készítettek elő. Ezek közül a legfontosabb az Emberi Jogok Egyetemes
*h21386---

Nyilatkozata (lásd ott; 1948), amelyet az emberi jogok katalógusának

*

lehet nevezni, továbbá a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi

Egyezségokmánya (1966) és a Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok
Nemzetközi Egyezségokmánya (1966).

Az emberi jogok a helsinki folyamatban. Az emberi jogok iránti

nemzetközi figyelem az ENSZ-en kívül is megnyilvánult. A Helsinki
Záróokmány (1975) alapelvei között fontos helyet foglalnak el az emberi
jogok. Időszakos konferenciák ellenőrzik az erkölcsi
kötelezettségvállalások teljesítését. A Záróokmány emberjogi
rendelkezései széles körben elfogadott mércét jelentenek, és elősegítik
az egyes nemzetek emberjogi politikájának külső ellenőrzését, a
kötelezettségek számonkérhetőségét.

Regionális fejlemények. Az emberi jogok nemzetközi előmozdítására és

védelmére tett lépések regionális szinten is folytatódtak Európában,
Amerikában, Afrikában és a Közel-Keleten.

Az Európa Tanács 1950-ben elfogadta az Emberi Jogok és Alapvető

Szabadságjogok Védelmére vonatkozó Európai Egyezményt. 1961-ben
megszületett az Európai Szociális Charta. Az Egyezmény keretében
felállították az Emberi Jogok Európai Bizottságát és az Emberi Jogok
Európai Bíróságát. Az Egyezményt több európai állam beépítette a
jogrendszerébe, ill. lépéseket tettek arra, hogy belső jogukat
összehangolják az Egyezménnyel. Kialakult az emberi jogok európai
rendszere.

Az Amerikai Államok Szervezete 1948-ban elfogadta az Amerikai

Nyilatkozatot az Ember Jogairól és Kötelességeiről, majd létrehozta az
Emberi Jogok Amerikaközi Bizottságát, ez pedig felállította az Emberi
Jogok Amerikaközi Bíróságát. Az Afrikai Egységszervezet állam- és
kormányfőinek értekezlete 1981-ben elfogadta az Emberi és Népjogok
Afrikai Chartáját. Az Arab Liga 1968-ban létrehozta az Emberi Jogok
Állandó Arab Bizottságát és az Arab Egyezményt az Emberi Jogokról.

Következtetések. Az emberi jogok, köztük a nagyobb gazdasági

igazságosság és a nagyobb politikai szabadság iránti igény realitását
senki sem vitatja.

A politikusoknak, aktivistáknak és tudósoknak óriási akadályokat kell

még leküzdeniük, mert a nemzetközi emberjog megvalósítása többnyire
az egyes országok szándékától függ, az érvényesítés mechanizmusai
még gyerekcipőben járnak. Annyi azonban bizonyos, hogy az emberi
jogok előbbre vitelének ügye állandóan napirenden van.

Főként az 1970-es évek eleje óta ez leginkább három tényezőnek

köszönhető:

1. Az emberi jogok érdekében való nyilvános fellépés számos ország

külpolitikájának egyik kulcseleme lett.

2. Nagy számban alakultak az emberi jogokkal foglalkozó nem

kormányközi aktivista szervezetek (Amnesty International, Nemzetközi
Jogászbizottság, különféle egyházi csoportok). A legismertebb az 1961-
ben alapított Amnesty International (lásd ott), amely különösen a
*h02685--- *

szólás- és vallásszabadság, valamint az eltérő politikai véleményhez való

jog megsértésének eseteit tárja a nyilvánosság elé.

3. Világszerte rengeteg tanfolyamon, hivatalos és nem hivatalos

formában tanítják az emberi jogokat.
Az 1980-as években az emberi jogokat új módon kezdték megközelíteni,
és a nemzeti bíróságok is a belső jogrendszerek és a nemzetközi jog
összefüggésében értelmezik és védik a nemzetközi emberi jogokat. Pl.
az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát – amely nem jelent jogi
kötelezettséget, hanem olyan közös normát fogalmaz meg, melynek
elérésére minden népnek és nemzetnek törekednie kell – sok helyütt
alkalmazzák az ENSZ Alapokmányában foglalt emberjogi
kötelezettségek teljesítésének megítélésére.

Lásd még:

Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata , Amnesty International

*h21386--- * *h02685--- *

Tartalmi egyezések más szócikkek szövegével:

Afrikai Egységszervezet , Amerikai Államok Szervezete , Aquinói

*h00818--- * *h02498--- * *h03753---

Szent Tamás , Arab Liga , Bill of Rights , Denis , Egyesült Államok ,

* *h03771--- * *h08456--- * *h17995--- * *h20651--- * *h20719---

egyház , ENSZ , Európa , Európa Tanács , folytonosság , forradalom ,

* *h21618--- * *h22580--- * *h22583--- * *h24809--- * *h24962--- * *h25329---

francia forradalom , hadijog , harmadik világ , Helsinki , intuíció , jus * *h29841--- * *h30707--- * *h31529--- * *h34751--- * *h36952---

gentium , katolikus , katonai bíróság , Közgyűlés , II. világháború ,

* *h38442--- * *h38449--- * *h41325--- * *h47295--- * *h51764---

Németország , nemzetközi jog , Népszövetség , osztályozás , * *h51881--- * *h52001--- * *h54618--- * *h68205---

sztoicizmus , társadalmi szerződés , vallásszabadság , vesztfáliai béke ,

* *h69093--- * *h72644--- * *h73309--- * *h73946---

Voltaire *