ENCEPHALITIS, az agyvelő gyulladása; a görög enkephalosz

(„agy”) és itisz („gyulladás”) szavakból. Bizonyos esetekben az

agyvelő gyulladása más struktúrákra is ráterjedhet; az agyvelő és
gerincvelő gyulladása az encephalomyelitis, az agyvelő és
agyhártyák (az agyat burkoló membránok) gyulladása a
meningoencephalitis. Agyvelőgyulladást általában a fertőző
organizmusok közvetlen vagy közvetett hatásai, ritkábban pedig
nem fertőző ágensek, pl. vegyszerek okozhatnak.
Leggyakrabban vírusok, de egyéb kórokozók (pl. baktériumok,
egysejtűek és férgek) is előidézhetnek agyvelőgyulladást. Az
agyvelőgyulladást kiváltó vírusok két csoportba sorolhatók: 1.
amelyek a szervezetbe jutva nem fejtenek ki károsító hatást
mindaddig, amíg a vérárammal az agyi idegsejtekhez jutnak,
majd ezekbe behatolva szaporodni kezdenek (pl. a veszettség és
az ízeltlábú vektorok által hordozott vírusok); 2. amelyek a
szervezetbe jutva először a nem idegrendszeri struktúrákat
károsítják, s csak másodlagosan és ritkán hatolnak az agyi
idegsejtekbe (pl. a herpes simplex, herpes zoster, a trópusi
náthaláz és a sárgaláz vírusai).

Az encephalitis lethargica, más néven álomkór nevű

agyvelőgyulladás (megkülönböztetendő az afrikai álomkórtól
vagy trypanosomiasistól) súlyos járványokat okozott Európában
és az Egyesült Államokban az I. világháború idején; 1930 óta
nem számoltak be hasonló eseményről, bár a
maradványtünetekben (postencephalitises parkinsonismus)
szenvedő betegek mindmáig megtalálhatók a neurológiai
osztályok kezeltjei között. Feltételezték, hogy a betegséget az
influenzavírus okozta, de az igazi kórokozót sosem sikerült
azonosítani.
Gyerekkorban az akut agyvelőgyulladások nagy része ún.
demielinizációs agyvelőgyulladás, melyek vírusfertőzések, pl.
kanyaró, bárányhimlő vagy bizonyos, vírus okozta betegségek
(pl. fekete himlő) elleni védőoltás szövődményeként alakulnak
ki. Az elnevezés onnan ered, hogy nem az idegsejt, hanem az
idegrostok szigetelése, az ún. mielinhüvely sérül. A
mielinkárosodással járó agyvelőgyulladások másik, talán
legismertebb csoportja a sclerosis multiplex. Az
agyvelőgyulladást okozó vegyszerek az ólom, az arzén, a
higany, az etilalkohol, a klórozott szénhidrogének, a morfin és a
barbiturátok.

A legtöbb agyvelőgyulladás közös tünete a láz, a fejfájás, az

aluszékonyság, a letargia, a kóma, a remegés és a tarkókötöttség.
Görcsroham bármely életkorban előfordulhat, de leggyakoribb
az újszülötteknél. A jellegzetes neurológiai tünetek közé
tartoznak a koordinálatlan, akaratlan mozgások, a felső és alsó
végtagok vagy más testrészek gyengesége és a bőr szokatlan
érzékenysége számos ingerre. A klinikai tünetek és az agyvíz
vizsgálata általában elegendő az agyvelőgyulladás tényének
megállapításához, de a kiváltó ok gyakran ismeretlen marad. Ez
a helyzet a célzott kezelést megnehezíti, de ha ismert a kórokozó
vírus, akkor sem biztos, hogy rendelkezünk hatékony
ellenszerrel.

A kezelés célja általában a tünetek enyhítése és a nyugodt

pihenés biztosítása. Az akut fázis lezajlása utáni
maradványtünetek az agyvelőgyulladás típusától, a beteg korától
és általános állapotától függően sokfélék lehetnek. Sok beteg
gyenge, elesett az akut szakban, de súlyosabb utóhatások nélkül
meggyógyul. Bizonyos agyvelőgyulladások (pl. a keleti és
nyugati lóagyvelőgyulladás, a lovak és öszvérek betegsége,
amelyet a szúnyogok az emberre is átvihetnek) az egy évesnél
fiatalabb betegek 50%-ában visszafordíthatatlan agyi károsodást
okoznak. Gyermekkorban bármely agyvelőgyulladás olyan
károsodást okozhat, amely az agy normális fejlődését
megakadályozza.