Edmund Husserl által a XIX– XX.

század fordulóján teremtett

filozófiai iskola, melyek elsődleges célja az volt, hogy újszerű
módon, a tudatban lévő adatok közvetlen vizsgálatával közelítse
meg a konkrétan tapasztalt jelenséget – okozati magyarázatukra
vonatkozó elméletek nélkül, és amennyire csak lehetséges,
mindenféle ellenőrizetlen előfeltevésektől mentesen – , s hogy a
lehető leghitelesebben próbálja meg leírni őket. A példák gondos
megvizsgálásával így feltárhatók a jelenségek lényegi struktúrái
és kapcsolatai.

A fenomenológia fokozatosan fejlődött ki Husserl egyre

pontosabb megfogalmazásai révén; főbb jellemzői a
következőkben foglalhatók össze: A fenomenológiai módszer
első lépése az ún. fenomenológiai redukció avagy epokhé,
melynek során a tudati folyamatokat, ill. aktusokat mind
magukra a folyamatokra, mind pedig a külvilági tárgyak
létezésére vonatkozó teóriák és előfeltevések nélkül írják le. A
pszichológusoktól eltérően a fenomenológia hívei figyelmen
kívül hagyják a tudati folyamatok okait, következményeit és
fizikai kísérőjelenségeit. A tárgy – s egyáltalán az objektív
valóság – azonban nem tűnik el teljesen egy ilyen folyamatban;
Husserl ugyanis átvette Franz Brentano német filozófus és
pszichológus azon tanítását, hogy minden tudati folyamat
intencionális, azaz vagy valamely objektumhoz (tárgyhoz)
kötődik, vagy arról mond valamit. A tárgynak nem kell
valóságosan léteznie; hihet például valaki sárkányok vagy
rózsaszínű patkányok létezésében, akár léteznek ezek a dolgok a
szó hagyományos értelmében, akár nem. Az objektum lehet
„irreális”, „nem valós” is, például egy szám. A tudati folyamatok
leírása így nem más, mint objektumaik leírása, de csupán
jelenségekként, és anélkül, hogy létezésüket feltételeznénk.
A fenomenológiai analízis második lépése az ún. eidetikus
redukció, melynek során egy konkrét tudati/tapasztalati aktusra
(pl. egy fa látására) vonatkozó reflexióval – képzeletben
változtatgatva bizonyos jellemzőit – nemcsak ennek a konkrét
aktusnak, hanem bármilyen hasonlónak (pl. a látásnak mint
olyannak) a lényege, azaz eidosza is intuitíve megragadható. A
látás minden tárgyának van például színe, kiterjedése vagy
alakja. Az eidetikus redukciót nem csupán az érzékszervi
megismerés és annak tárgyai, hanem a matematikai objektumok,
sőt az értékek, lelkiállapotok és vágyak vizsgálatára is lehet
alkalmazni.

S végül a fenomenológiai álláspont figyelembe veszi azt a

folyamatot is, amelynek révén az objektumok konstituálódnak,
rögzülnek a rájuk irányuló megismerésben. Egy fa látványa igen
sokféle vizuális tapasztalatot foglal magába, ahogy különböző
időpontban más-más látószögből és távolságból nézzük azt a fát,
amely azonban az észlelésnek ugyanaz és állandó objektuma
marad.

Korai írásaiban Husserl nem vonta komolyan kétségbe, hogy az

objektív dolgok a tudati folyamatoktól (egyáltalán: a
szubjektumtól) függetlenül is léteznek. A redukció pedig
egyszerűen az az eszköz, amelynek segítségével úgy lehet rájuk
összpontosítani, mint jelenségekre. Később azonban Husserl
bevezette a transzcendentális fenomenológiai redukció igencsak
problematikus fogalmát, amelynek segítségével feltárul a
hétköznapi tudatosság fenomenális énjétől különböző
transzcendentális én. Ezen a ponton Husserl a maga korábbi
realizmusától egyfajta kanti idealizmus felé mozdul el, amely
szerint a külvilág objektumai nem egyszerűen elérhetők az én
számára, hanem az érzéki megismerésben vagy tapasztalatban
megjelenve az én eleve adott (Kantnál: a priori) szemléleti
lehetőségeitől és korlátaitól függ felfogható „lényegük”. Husserl
állandóan viaskodott az így előálló problémákkal, hiszen a
közhiedelem – önmagában véve szintén egy jelenség – szerint
a dolgok, tárgyak a rájuk irányuló egyéni tudattól függetlenül
léteznek, és több, egymástól elkülönülő, azonos státusú „én”
létezik (interszubjektivitás). Husserl végül arra a belátásra jutott,
hogy a világ nem egyetlen és egyedülálló ego (én, szubjektum),
hanem az egók egész halmaza számára „van adva” a tapasztalati
létezésben, s ebben a megközelítésben a fenomenológia feladata
az, hogy a közös(ségi) tapasztalattal foglalkozva leírja annak
lényegi struktúráit. A tudományos megismerésre vonatkozó
korai kutatásai eredményeképpen Husserl eljutott a Lebenswelt
(„életvilág”), vagyis a tapasztalatban megélt világ fogalmához,
amelyből végső soron a tudomány egész világa levezetődik.

Husserl tanainak értelmezése és értékelése igencsak

ellentmondásos, ám hatásuk széles körű és sokféle volt, főként,
de nem kizárólag az európai kontinensen. Husserl nemcsak a
filozófusokra, hanem a pszichológusokra és a szociológusokra is
nagy hatással volt. Egzisztencialista követői – nevezetesen
Martin Heidegger, Jean-Paul Sartre és Maurice Merleau-Ponty –
fenomenologistának nevezték magukat, de elvetették a husserli
fenomenológiának olyan elemeit, mint a filozófia egzakt
tudománnyá nyilvánítása, valamint az ismeretelméleti, a
fenomenológiai redukcióval és a transzcendentális énnel
kapcsolatos fejtegetések. Ők általában kevesebbet foglalkoznak
a megismeréssel, mint a cselekvéssel, de Husserl eredeti és
gondolatgazdag Lebenswelt-koncepciója igen közel áll az
egzisztencialista felfogáshoz.