A.

MEREDITH WALTERS

fény az éjszakában
LIGHT

in the
Shadows
Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2017
 Írta: A. Meredith Walters
A mű eredeti címe: Light in the Shadows
(Find You in the Dark Book 2.)

Copyright © 2013 by A. Meredith Walters. All rights reserved.

A művet eredetileg kiadta:

Gallery Books, a Division of Simon & Schuster, Inc.

Fordította: Somogyi Eszter

A szöveget gondozta: Vary Orsolya

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet

a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2064-7174
ISBN 978 963 457 011 0
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2017-ben
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektorok: Budai Zita, Koncz Ramóna
Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen
Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató
 ELŐSZÓ

CLAY

MEGBOCSÁTÁS. MILYEN EGYSZERŰ SZÓ: Négy szótag az egész,

mégis talán semmi másnak nincs ekkora súlya. Négy szótag, ami
köztem és a között áll, amire mindennél jobban vágyom.
Azt mondják: tévedni emberi dolog, megbocsátani isteni.
Mintha olyan könnyű volna csak úgy elfogadni ezt! Soha
semmilyen szó nem adatik ennél nehezebben, megszerezni pedig
még annál is küzdelmesebb.
Mégis nekem csak ez kell. Minden porcikám a feloldozás után
epekedik.
A kétségeim és a gyűlöletem saját magam iránt még mindig
megkeseríti az életemet. Nem érdemlek bocsánatot vagy
megértést. És nem vagyok érdemes a lány szerelmére, akit
tönkretettem.
De ettől még ugyanúgy harcolok érte.
És nem adom fel, míg ki nem érdemlem.
Amíg ő az enyém nem lesz.
És akkor talán én is megtanulom, hogyan bocsássak meg saját
magamnak.
 1. FEJEZET

CLAY

– CSALÓ ROHADÉK! Olyan a világon nincs, hogy valaki hat

handet elvisz egymás után! – dobta a kártyáit az asztalra a velem
szemben ülő cingár kölyök sértődötten.
Kuncogva felmarkoltam a piros-kék zsetonokat, és magam elé
halmoztam őket.
– Szóltam előre, hogy nem tudsz megverni, Tyler. Nem én
tehetek róla, hogy nem hallgattál a jó szóra.
Tyler morgott valamit az orra alatt, de aztán szó nélkül keverni
kezdte a paklit.
Hátradőltem a kényelmes karosszékben, és vártam, hogy a
haverom osszon. Majd három hónapja voltam a Grayson Center
lakója. Egy kilencvennapos programra vettek fel, ami mostanra a
végéhez közeledett. Körbejárattam a tekintetem a közös
helyiségen, és már-már elszomorodtam, hogy el kell mennem
innen.
Ami elég érdekes, tekintve, hogy eleve mennyire küzdöttem az
ellen, hogy idekerüljek. De amint túlestem a kezdeti haragon és a
makacs harcon a kezelés ellen, majdhogynem jól kezdtem érezni
magam itt. És arra is rájöttem, hogy az orvosok és a betegtársaim
olyasvalamit tesznek, amiről egészen addig nem is hittem, hogy
lehetséges.
Megmutatták, hogyan kell gyógyulni.
És én pontosan ezt tettem. Lassan.
Nem mintha teljes felépülést vártam volna három hónap alatt.
Rájöttem, hogy a folyamat évekig is eltarthat. És néhanapján úgy
éreztem, soha nem leszek képes elmenni innen, és normális életet
élni az intézet támogatása és biztonságot adó falai nélkül. De
voltak jobb napok is, mint például a mai, amikor úgy éreztem,
enyém a világ.
És hogy képes lehetek visszatalálni Maggie-hez.
– Mi ez a hülye vigyor, öreg? Úgy nézel ki, mint egy kettyós –
húzott Tyler jóindulatúan, amíg szétdobálta a kártyalapokat.
Kizökkentem a derűs gondolataimból, pislogtam párat, aztán a
kezembe vettem a lapjaimat.
– Ja, semmi! Csak szimplán jó napom van.
Tyler elmosolyodott. Mások talán kicsúfoltak volna, amiért úgy
viselkedem, mint egy nyomi emós. De nem itt. Mi mind pont azért
vagyunk itt, mert mindennél jobban kellenek nekünk ezek a „jobb
napok”. Felfogtuk, milyen fontos is ez annak, aki épp ilyen
szerencsés hangulatban van.
– Zsír, Clay! Jó ezt hallani. De most már figyelj a kicseszett
partira! Vissza akarok nyerni legalább valamit – felelte Tyler, és
szemügyre vette a leosztását.
Elvigyorodtam, aztán simán lenyomtam – megint.
 A csoport a földön kuporgott: mindenfelé kölykök hevertek
óriási párnákon. Ha az ember csak úgy körülnéz, akár azt hiheti,
egy baráti társaságot lát, akik csak úgy együtt lógnak. Csak a kör
közepén ülő két felnőtt zavarta meg a képet, akik folyton
olyanokat kérdezgettek, hogy „Milyen a kapcsolatod a
családoddal?”, meg hogy „Milyen érzéseket kelt ez benned?”.
Na ja, a csoportterápia tiszta élvezet.
A tőlem jobbra ülő sötét hajú csaj, Maria, aki súlyos depresszió
és szexuális zaklatás miatt került be, amit az apjától kellett
elszenvednie, épp azon törte a fejét, hogy válaszoljon a terapeuta,
Lydia kérdésére:
– Egyszerűen gondolj a legboldogabb élményedre anyukáddal!
Lehet bármilyen banális dolog is, például hogy elmeséled neki a
napodat, vagy csak simán rád mosolyog – noszogatta az finoman.
Maria gondjai, mint a legtöbbünké a szobában, a szüleivel való
kapcsolatában gyökereznek.
A mai csoportterápia témája az volt, hogyan lássuk meg a
pozitív dolgokat is a családi kapcsolatainkban. Ez a legtöbbünk
számára enyhén szólva is nehezen ment.
Mindig rettegtem azoktól a foglalkozásoktól, ahol kicsit is jobb
fényben kellett feltüntetnem a szüleimet. Mindig sokkal könnyebb
volt kiengedni a gőzt és elmondani őket mindennek, mint energiát
fektetni abba, hogy valami jót is előássak róluk.
– Hát, szóval... Ja, igen, volt az a dolog... úgy hatéves lehettem.
Anyukám elvitt a játszótérre, és hintáztatott.
Maria kérdőn nézett Lydiára és Mattre, a másik terapeutára.
Mindketten bólintottak.
– Jó lesz! És te ekkor, hogy érezted magad? – igyekezett
mélyebbre ásni Matt. Maria halványan elmosolyodott.
– Jó volt. Mintha... nem is tudom... szeretett volna.
A mosolyában szomorúság bujkált. Fájt érte a szívem.
Túlságosan is jól tudtam, milyen érzés hiába vágyakozni az anyai
szeretetre.
Néhány további kérdés után Maria kapott egy kis időt, hogy
összeszedje magát. Aztán én következtem. Matt várakozóan nézett
rám.
– Clay? Mi a helyzet veled? Milyen szép emléked van a
szüleidről?
A csoport többi tagja is kíváncsian tekintett rám, érdekelte
őket, erre vajon mit felelek. Az elmúlt két és fél hónap alatt sosem
ment nekem túl jól ez a kitárulkozós rész.
Nem vagyok az a fajta, aki túl könnyen oszt meg személyes
dolgokat másokkal. Még Maggie esetében is, akit pedig a világon a
legjobban szeretek, jó darabig eltartott, amíg kibújtam a
csigaházamból. És ha még neki is nehezemre esett mesélni, hát
egy csomó idegennek olyan volt, mintha a fogamat húznák.
De idővel, sok egyéni és csoportos foglalkozás után azon vettem
észre magam, hogy jobban megnyílok, könnyebben beszélek arról,
amit átéltem. Arról, amit érzek; a félelmeimről és arról, amire a
világon a legjobban vágyom. És észrevettem, minél többet
beszélek róla, valahogy annál jobban leszek.
Kezdtem ráébredni, hogy ezek az emberek nem azért vannak
itt, hogy elítéljenek vagy szégyenérzetet keltsenek bennem,
amikor arról beszélek nekik, hogy öngyilkos akartam lenni, vagy
hogy milyen nehezemre esik megállni, hogy ne vagdossam
magam.
Nem úgy néztek rám, mint egy őrültre, amikor összeomlottam
egy-egy különösen nagy megpróbáltatásokkal járó foglalkozás
után. Életemben nem éreztem ekkora támogatást senki részéről,
kivéve persze Maggie-t, Rubyt és Lisát.
És ez hihetetlen.
Így most, hogy minden szem rám szegeződött, jól
meggondoltam, mit feleljek Mattnek. És egyszer csak beugrott. A
felhőtlenül boldog emlék, amit nem szennyez harag és keserűség.
– Amikor apám elvitt pecázni.
Lydia rám mosolygott.
– Hát, ja. Még azelőtt volt, hogy végképp rosszra fordultak
volna a dolgok. Apám még nem volt kerületi ügyész, ezért több
ideje maradt rám. Egyik nap korán elhozott a suliból, és autóval
elmentünk egy tóhoz. Már nem is emlékszem, hova. De mindegy
is, szóval egész nap horgásztunk meg beszélgettünk. Az jó volt.
Azon kaptam magam, hogy elmosolyodom az emléken, amikor
kettesben voltam apámmal, mégsem akartam szétverni a pofáját.
Matt bólintott.
– Nagyon jól hangzik, Clay. Köszönjük, hogy megosztottad
velünk! – és már lépett is tovább a következő emberre.
Ez a közös emlék apámmal egész jó hangulatba hozott.
Mostanában egyre gyakrabban éreztem így magam. Kevesebb
őrült depresszió és indulat, több boldog és felszabadult pillanat,
amiről sosem gondoltam, hogy valaha képes leszek átélni.
Biztos, hogy ez nagyrészt az új gyógyszeremnek is köszönhető.
Amikor megérkeztem a Grayson Centerbe, az új orvosom, dr.
Todd, ahogy mi hívtuk, új bogyót írt fel. Olyat, ami segít legyőzni a
hangulatingadozásaimat, de nem csinál belőlem zombit.
Tök jó volt. És bár néha fura módon hiányoztak az őrült érzelmi
száguldások – dr. Todd szerint ez normális –, a borzalmas
mélypontok nyilván egy cseppet sem. És a heti három
pszichoterápia is sokat segített. Jó érzés volt, hogy már nem kell
attól félnem, hogy kárt teszek magamban vagy valaki másban. És
eszméletlen jó volt arra gondolnom, Hogy talán képes leszek
összevakarni magam és visszatérni oda, ahová tartozom.
Maggie-hez.
Megráztam a fejem. Csoportterápia alatt nem gondolhatok rá!
Ezt akkorra tartogattam, amikor egyedül vagyok. Mert ha most
elkezdek róla álmodozni, az is elkerülhetetlenül eszembe jut,
micsoda kárt okoztam benne, mennyire totálisan elszúrtam
mindent. És akkor a derűs hangulatomnak annyi. Puff! És kész.
Egy időre kikapcsolhattam, mert csak azt vettem észre, hogy a
többiek szedelőzködni kezdenek. Maria rám vigyorgott.
– Föld hívja Clayt! – nyújtotta felém a kezét. Egy pillanatra az
arcára tévedt a szemem, ahogy talpra húzott. Kedves mosolya van
és nagyon szép szeme. De ő nem Maggie. Gyorsan elrántottam a
kezem az övéből.
Úgy tettem, mintha észre sem venném az arcán átfutó
csalódottságot. Együtt sétáltunk ki a csoportszobából, és
elindultunk a folyosón az ebédlő felé.
– Elég kemény nap volt a mai – mondta Maria, amikor
felzárkóztunk a többiekhez, akik már sorban álltak az ebédért.
Bólintottam.
– Aha. Nem könnyű előkaparni valami jót a szüleimről. Tudod,
mivel két öntelt seggfejről beszélünk – feleltem gúnyosan, és
vettem magamnak egy tálcát.
Maria kuncogott mögöttem.
– Tudom, mire gondolsz. Anyám egy lepukkant piás, aki sosem
volt hajlandó megvédeni apámtól, mert az veszélybe sodorta volna
a következő beszívását. Édi-bédi emlékeket találni nem egy
egyszerű dolog.
Elvettem magamnak egy tányér tésztát meg egy salátát, aztán
továbbmentem az innivalókhoz, és kivettem egy ásványvizet.
Maria a sarkamban volt, ahogy a szokásos helyünk, a kertre néző
nagy ablak felé vettem az irányt. Tyler és a többi haverunk, Susan
és Greg már ott ültek.
– Szeva, srácok! – ültem le hozzájuk. Greg arrébb csúszott,
hogy elférjek, Maria leült a másik oldalamra.
 – Na, milyen volt a csopitok? – kérdezte Tyler teli szájjal.
Mariával szinkronban vállat vontunk, aztán elnevettük
magunkat.
– Semmi, amilyen lenni szokott. És a tietek? – kérdezett vissza
Maria. Amíg nekünk a csoportterápia volt, a többieknek az
asztalnál hasonló, csak a drogokkal kapcsolatosan.
Susan Biddle, egy alacsony, barna hajú lány, akiről mindig
Maggie barátnője, Rachel jutott eszembe, horkantva felnevetett.
– Hát sokkal jobb lett volna, ha a nagypofájú Austin nem totál
pöcsfej Jeannel.
Jean volt a központ drogellenes terapeutája. Austin pedig a
helyi Paul Delawder, az a seggfej, aki összetörte az
MP3-lejátszómat az első napomon a Jackson gimiben, még
Virginiában.
A srác, akivel Maggie gondolkodás nélkül szembeszállt értem.
Elmosolyodtam, ahogy az én bátor, fantasztikus barátnőmre
gondoltam.
Maria oldalba bökött a könyökével, hogy újra bevonjon a
társalgásba.
– Francba Austinnal. Az egy tahó – szólaltam meg mosolyogva.
Greg, Susan és Tyler helyeselt, aztán a beszélgetés már csak az esti
film körül forgott.
Minden héten, ha elég jutalompontot gyűjtöttünk és a terápián
is kellőképpen együttműködtünk, kiérdemeltünk egy
mozidélutánt.
Jutalompontok különféle feladatok teljesítéséért jártak, amit a
felügyelőinktől vagy a terapeutáktól kaptunk. Az én e heti
feladatom a közös helyiség tisztán tartása volt, amit három másik
sráccal együtt csináltunk. Az összes jutalompontot megkaptam a
héten, ami tök jó volt. Nagyon sokat vesztettem az első két hétben.
Úgyhogy mostanában eléggé lelkesített, ha részt vehettem a
bulikban.
Nem mintha elhagyhattuk volna az intézetet, vagy ilyesmi. De
jó volt együtt lenni a többiekkel terápián kívül is, és simán
megnézni egy filmet anélkül, hogy az érzéseimet kellene
boncolgatnom. Mindenki lazíthat egy kicsit, és átmenetileg eszébe
juthat, hogy tulajdonképpen még csak tinik vagyunk.
Mariával és Tylerrel (aki a szobatársam is volt) visszamentünk
a szobámba ebéd után. Volt egy szabad óránk a délutáni
foglalkozások előtt. Nekem személyes konzultációm lesz Jeannel,
a drogellenes tanácsadóval. A többieknek is vagy a
tanácsadójukkal lesz megbeszélésük, vagy csoportos terápiára
igyekeznek. Itt így mennek a dolgok. Egyik foglalkozás a másik
után – ebből áll az egész élet.
Maria azonnal ledobta magát az ágyamra, mint aki otthon van.
Elég közel kerültünk egymáshoz, mióta itt vagyok (természetesen
szigorúan plátóian), sokszor átjött hozzám és Tylerhez. De még
így is fura érzés volt az ágyamon látni, még ha csak ült is rajta.
Mert igazából senki mást nem akartam az ágyamban látni, csakis
Maggie May Youngot.
Bár egy hónapja megírtam Maggie-nek a levelemben, hogy
lépjen tovább, én magam közel sem tettem ugyanezt. Elképzelni
sem tudtam, hogy bárki mással legyek. Senki más nem számított.
Kezdtem úgy érezni, hogy Maria már nem csak barátként szeret.
És bár semmit nem tettem, amivel bátorítottam volna, mégis úgy
éreztem, nemsokára el kell vele beszélgetnem a dologról.
Nem fogok megint fájdalmat okozni egy lánynak, aki fontos
nekem.
Tyler e-mailezni kezdett a gépén. Én kihúztam a saját
székemet, megfordítottam, és a háttámlára könyökölve leültem.
Maria a kezébe vette a bekeretezett fényképet az
éjjeliszekrényemről.
 – Nagyon szép lány – jegyezte meg, és valami
beazonosíthatatlan érzelem férkőzött a hangjába. A szobámban az
egyetlen kép az volt, amit Maria a kezében tartott. Az őszi
iskolabál estéjén készült Maggie-ről és rólam. Egymás mellett
ülünk a Vörös Homárban, és a fényképezőgépbe grimaszolunk.
Már rá sem kell néznem a képre, hogy eszembe jusson, milyen volt
akkoriban minden köztünk. Csak erre tudok gondolni
mostanában, a nap minden percében. Mindig csak emlékezem. A
régi szép időkre. És a kevésbé szépekre. És minden zavaros
katyvaszra ezeken kívül.
Maria röpke sóhajjal visszatette a képet a helyére.
– Tartod vele a kapcsolatot? – kérdezte.
Fura érzés Maggie-ről beszélnem. Bár csúnyán végződtek a
dolgok kettőnk között, az iránta érzett szerelem az egyetlen
makulátlanul tiszta dolog az életemben. Ezért meg akartam
tartani magamnak, nem akartam megosztani senki mással. Ő volt
az utolsó gondolatom elalvás előtt és a legelső, aki eszembe jutott,
ahogy kinyitottam a szemem reggel.
Folyton az járt a fejemben, mit csinál most, vajon boldog-e,
vajon van-e már valakije. Ebbe a gondolatba mindig belesajdult a
szívem. De nagyon. Mert őszintén szerettem volna, ha éli tovább
az életét, még akkor is, ha eltávolodik tőlem. De ez nem azt jelenti,
hogy tetszene is a dolgok ilyen irányú alakulása.
– Nem. Nem hiszem, hogy jót tenne bármelyikünknek is –
vallottam be, és elfordítottam a fényképet, hogy én is láthassam.
Maria összevonta a szemöldökét.
– Miért? Ha annyira szereted, nem gondolod, hogy jó lenne
vele beszélned?
Összeszorítottam a fogam. Mindig agresszívan védekező
álláspontra helyezkedem, ha magyaráznom kell a kapcsolatomat
Maggie-vel. De kényszerítettem magam, hogy megnyugodjak, a
légzéstechnikák segítségével, amiket hónapokon keresztül
sulykoltak az agyunkba a trénerek.
– Tudod, Maria, éppen azért nem rúghatom fel az életét
megint, mert szeretem. Többé nem szúrok így ki vele. Már így is
sok mindenen ment keresztül miattam.
Olyan szánalmasan hangzik ez így... Maggie még mindig
ugyanakkora befolyással bír az életemre, mint azelőtt.
Maria arca ellágyult, a szemében megjelent az a jellegzetes
csöpögés kifejezés, ami a lányokéban mindig, ha egy srác valami
kedveset mond. Maggie is mindig így nézett rám, amikor
szerelmet vallottam neki.
– Szerencsés lány, amiért így szereted, Clay. Remélem, ezt ő is
tudja – mondta végül.
Nyeltem egyet. Kezdett kínos lenni, hogy Mariával beszélek
ezekről a dolgokról, pláne így, hogy Tyler is a szobában van.
Maria megszorította a karom, és feltűnően ottfelejtette a kezét.
– Csak folytasd, amit itt elkezdtél! És akkor talán egy nap majd
úgy érzed, hogy felhívhatod.
Elmosolyodtam. Igen. Talán... majd egyszer.
 2. FEJEZET

MAGGIE

HÁT ÉN EBBE A MELÓBA FOGOK BELEPUSZTULNI. A fájdalomtól

sziszegve nedves papírtörlőt tekertem az égett csuklóm köré.
Nagyon úgy tűnik, Maggie May Young és a forró kávé nem jó
párosítás.
Illetve hadd pontosítsak: egy forró folyadékot lövellő kávégép,
amin több a kallantyú, mint egy űrállomáson, plusz Maggie May
Young: ez a kombináció csakis katasztrofális eredményre
vezethet. Levettem a papírtörlőt, és megvizsgáltam a csúnya,
vörös foltot a bőrömön. Ez biztos, hogy fel fog hólyagosodni.
– Te meg mi a bánatot csináltál magaddal? – szólalt meg egy
hang a hátam mögött. Égnek emeltem a tekintetem, Jake
Fitzsimmons pedig letette a péksütiket, amit a pult üvege mögé
rendezgetett épp, hogy megtekintse harci sebesülésemet.
– Rossz helyen, rossz időben és egy mokka latte útjában voltam
– feleltem fapofával, és ráhúztam a blúzom ujját a csuklómra.
Fájdalmas grimaszt vágtam kollégámra és egyben barátomra.
Jake együttérzőn összevonta a szemöldökét, és felém nyúlt.
 – Hadd nézzem, Maggie! – szólt rám szigorúan.
Újra csak grimaszoltam, de engedelmesen odanyújtottam neki
a karomat. Közben körbejárattam a tekintetemet a nyüzsgő
kávézón, és konstatáltam, hogy muszáj lesz folytatnom a munkát.
Dugig voltunk vendéggel.
Két hete dolgoztam a Kávéőrületben. Csak három napja járt le a
próbaidőm, és máris itt állok a szétégett karomat dajkálva, közben
pedig legszívesebben földhöz vágnám és megtaposnám a
kötényemet. Valami oknál fogva különösen nehezen ment a
kávéfőzés és a kiszolgálás. Pedig igazán nem egy agysebész meló,
mégis, mintha több tálcát ejtettem volna el, több bögrét törtem
volna darabokra és több rendelést kavartam volna össze, mint az
két hét alatt emberileg lehetséges.
Jacob, a főnökünk tegnap este már kész volt kiadni az utamat,
miután az egyik asztal bepanaszolt, miszerint: nemhogy egyszer,
de kétszer is sikerült rossz szendvicset kivinnem nekik.
Pedig én próbálkoztam. Komolyan. De ez is, mint mostanában
az életemben minden, küzdelmes volt. Többé semmi nem volt
egyszerű és normális, és nehéz volt az összevissza darabokat
értelmes képpé rendezni.
Jake már egy éve volt a Kávéőrületnél, és mindent megtett,
hogy megtarthassam a munkámat. Erőtlenül rámosolyogtam,
amikor finoman végigsimította az égésnyomot a csuklómon.
Igyekeztem nem elrántani a karom, de egyáltalán nem szerettem,
ha bárhogy is hozzám ér. Pedig ez igazán nem olyan volt, mintha
mondjuk tapizni próbálna. Egyszerűen csak sajnált.
Tűrtem még egy-két pillanatig, aztán muszáj volt mégis
leráznom magamról a kezét.
– Nyugi, túlélem – mormogtam, és visszafordultam a gonosz,
kéznyomorító kávégéphez.
– De most aztán tessék jól viselkedni! – suttogtam a
ketyerének.
Jake csak nevetett, míg én újra nekiálltam szerencsétlenkedni a
gombokkal. Aztán átnyúlt a hónom alatt, két csészét tett a kifolyók
alá, és beindította a gépet.
– Kösz – mondtam neki őszintének szánt mosollyal.
Ha ő nem volna, hogy minduntalan megmentsen a
kávébalesetektől, nem is tudom, mihez kezdenék itt.
– Majd belejössz... egyszer – heccelt Jake, aztán visszafordult a
pulthoz. Én is annak dőltem neki, amíg vártam, hogy lefolyjon a
kávé. Jake felnézett, szemében a szokásos kacér csillogással.
Elfordítottam a tekintetemet. Jake a maga módján aranyos; a
„kedves szomszéd fiú”-imidzsét egykor még vonzónak is találtam.
Úgy gondoltam, vörös kefehajával és szép kék szemével abszolút
szerethető alak. Csakhogy az azelőtt volt, hogy örökre elvesztettem
az érdeklődésemet bárki iránt, aki nem a sötét hajú, elkínzott
magányos farkas típusába tartozik.
Jake mosolyától most is azonnal feszengeni kezdtem. Mi ketten
egész életünkben játékosan húztuk egymást. És ezt az sem
rontotta el, hogy Jake nem csinált titkot abból, hogy többre vágyik
egyszerű barátságnál. Viszont nem is nyomult azóta, hogy... nos,
azóta.
Jesszusom, még gondolni sem vagyok rá képes! Sőt őrá sem
gondolhatok egy pillanatra sem, legalábbis addig, amíg nem
vagyok egymagam. Különben azonnal visszaváltoznék a régi,
siránkozó idegronccsá. Márpedig megígértem magamnak egy
hónappal azelőtt (akkor, amikor megkaptam a levelet), hogy nem
leszek újra az a valaki... soha többé.
Mégis, fura érzés fog el, valahányszor emberek közé
kényszerülök. Mintha mindenki engem nézne, rólam beszélne, és
– jaj, csak azt ne! – engem sajnálna. Ezt nagyon utálom. Nekem
nem kell az együttérzésük, ráadásul meg sem érdemlem. De mit
van mit tenni: én vagyok az a csaj, aki megszökött az érzelmileg
instabil pasijával; hogy a végén a szülei szállítsák haza, miután az
illető fiatalembert egy öngyilkossági kísérlet után a megfelelő
intézménybe szállították. Davidsonban nincsenek titkok, épp
ezért mindenki tisztában volt a piszkos részletekkel.
A pasik pedig... arról szó sem lehet. Nem szerepel a közeli
terveim között, hogy randizzak, smároljak, pláne, hogy beleessek
bárki másba. Így nem, amíg minden éjjel úgy alszom el, hogy
lehunyt szemmel is csak az ő arcát látom.
És itt van Jake. A drága, jószívű Jake! Csak barátok vagyunk. És
mindig is azok maradunk, de attól még látom, hogy néz rám. Nem
vagyok hülye. Csak épp nem vagyok hajlandó tudomást venni
róla. A tagadás működni látszik egyelőre, úgyhogy maradok is
ennél a taktikánál.
Letettem a kicsi, kerek tálcát a pultra, és elkezdtem megpakolni
itallal.
– Lehet, hogy kettőt kéne fordulnod – javasolta Jake a
megrakott tálca felé intve. Az aggódó arckifejezése nevetésre
ingerelt. És ez jólesett. Mostanában annyira ritkán nevetek, hogy
már-már el is felejtettem, milyen érzés.
– Lehet, hogy igazad van – ismertem el. Néhány csészét
levettem a tálcáról, és megkerültem a pultot, hogy a maradékot
kézbesítsem. A küldetés sikeresen zárult; kis öröm táncot
lejtettem, amikor visszaértem a kávégéphez. Jake vigyorogva
adott egy pacsit.
– Megcsináltad! Ezzel már négyre emelkedett az asztalok
száma, amiket kiszolgáltál, és közben nem ejtettél le semmit! Ez
tuti, hogy egyéni rekord – humorizált, és megszorította a
vállamat.
Próbáltam nem elhúzódni, inkább kényszeredetten
visszavigyorogtam rá.
 – Gyanús, hogy a végén én leszek a hónap dolgozója – feleltem
epésen. Jake derűsen megcsóválta a fejét, aztán elindult, hogy
kiszolgálja a saját vendégeit.
Felnéztem, amikor az ajtó felett megszólalt a csengettyű, új
vendég érkezését jelezve. – Hali, skacok! – köszöntöttem a belépő
Rachelt és Danielt. Még mindig nem szoktam hozzá, hogy együtt
lássam őket, kézen fogva. Ahogy észrevettek, elhúzódtak
egymástól. Elkomorodtam. Folyton ezt csinálják. Határozottan
ügyelnek, nehogy egymáshoz érjenek, vagy ne adj’ isten úgy
viselkedjenek, mint egy pár, noha azok. Aggódtam, hogy miattam
csinálják, ami persze nevetséges. Kismilliószor elmondtam nekik,
mennyire a fellegekben járok amiatt, hogy ilyen boldogok együtt.
De az is lehet, hogy csak tapintatosak akarnak lenni a szegény,
magányos Maggie-vel.
Daniel elvigyorodott.
– Na, mennyi az állás? – kérdezte minden bevezető nélkül, és
én tudtam, hogy az aznap a kezeim közt elhalálozott csészékre
céloz. Jéghideg pillantást vetettem rá. Ő csak nevetett, aztán
felnyögött, mert Rachel oldalba könyökölte.
– Fogd be, Danny! – mordult rá a lány. Rámosolyogtam.
Rachel rengeteget fejlődött az elmúlt fél év során. Hol van már a
kislány, aki fél kimondani, amit gondol, aki nem mer kiállni
magáért! És én az elsők között voltam, akik ünnepelték annak a
kislánynak a távozását.
Sokkal jobban szeretem ezt a vadonatúj Rachelt.
Jake jelent meg mellettem. Ráhasalt a pultra, öklét Danieléhez
koccolta, aztán megölelte Rachelt. Végül egyik karját átvetette a
vállamon.
– Képzeld, öregem, nulla! A mi kis Maggie-nk nagyon penge
ma – kuncogott.
Összeszorult a gyomrom, a feszültség marokra fogott. A mi
Maggie-nk? Na, azt kétlem!
Rachelre néztem, aki határozottan szúrós szemmel mustrálta
Jake-nek lazán a vállamra vetett karját.
Biztosan tudtam, hogy átragadt rá a zavarom Jake túlzó
közvetlensége miatt. Pedig csak barátok vagyunk. Miért tűnik hát
úgy, mintha árulást követnék el, csak mert hagyom, hogy hozzám
érjen?
Ja, persze: mert még mindig kapaszkodom a szalmaszálnyi
reménybe, hogy meggyötört hercegem visszavágtat fehér lován az
életembe, és magával ragad.
Soha nem mondtam, hogy nincsenek illúzióim.
Kiszabadítottam magam Jake karja alól, mire ő is elhúzódott.
Mosolya sikertelenül próbálta leplezni a csalódottságát. Hát,
pedig jobb, ha hozzászoksz a csalódásokhoz, mert nem adom be
neked a derekamat, gondoltam konokul.
Daniel elismerően füttyentett. Akkor jutott csak eszembe, hogy
két legjobb barátom is ott van.
– Semmi nem tört össze két óra alatt? Ez egészen hihetetlen,
Meg! – borzolta fel a hajamat. Ahogy mindig, most is sikerült
felbosszantania ezzel. Ellöktem a kezét.
– Na jó, eleget hallottam a döcögős pincérnői karrieremről.
Inkább tehetnétek egy szívességet azzal, hogy eláruljátok végre,
mit kértek! – szóltam rá zsörtölődve, és szerettem volna, ha nem
zavar ennyire a jóindulatú heccelés. Rachel könyökével újra
megbökte a barátját, mire az elkapta a lány kezét, és a szájához
emelte.
Aztán egy darabig csak egymás szemébe révedtek, én pedig
sóvárogva néztem, ahogy ösztönösen közelebb húzódnak
egymáshoz. Aztán mintha észbe kapnának, egyszerre fordult
felém a tekintetük, és szétrebbentek.
Amitől jó szarul kezdtem érezni magam. Nem akartam, hogy
titkolniuk kelljen, mennyire őrülten szerelmesek egymásba, csak
azért, mert sajnálnak. Még akkor is, ha nyilvánvaló boldogságuk
látványa késként hasított a szívembe, fájdalmasan emlékeztetve
saját magányomra és keserűségemre.
Mosolyt erőltettem az arcomra.
– A szokásost? – kérdeztem, tekintetem kettejük között ugrált.
Egyszerre bólintottak.
– Akkor üljetek le, mindjárt viszek mindent! – toltam el Danny
kezét a pénzzel, amit kínált. – És a vendégeim vagytok.
– Köszi, Maggie! – felelte Rachel hálásan, aztán még egy puszit
is hátradobott, ahogy az egyik ablak melletti asztal felé vette az
irányt. Daniel felmarkolt egy csomó szalvétát.
– Csak ne ejts le semmit! – szólt kajánul, mire megdobtam egy
műanyag keverőpálcikával. Jake közben nekiállt a
paradicsomos-sajtos melegszendvicsnek Rachel számára, én
pedig különféle sütiket halmoztam egy tányérra Danielnek. Ahhoz
képest, milyen jó formában van, úgy eszik, mint egy édességfüggő
ötéves.
– Mégy este Rayhez? – kérdezte Jake. A szemem sarkából
rásandítottam, és kiválasztottam egy linzert. Az egyre súlyosabb
tányért elnézve az jutott eszembe, hogy Danny egész biztos
cukorsokkot fog kapni ettől a sok szeméttől.
– Nem tudtam, hogy lesz valami Raynél – feleltem óvatosan.
Nem mintha szándékosan nem szólt volna róla senki – egyszerűen
sokan már nem törték magukat, hogy próbáljanak belevonni a
különféle összejövetelekbe. Próbáltam megközelítőleg normális
életet élni, de az nem megy egyik napról a másikra. Csak Rachellel
és Daniellel töltöttem úgy-ahogy egy kis időt. A nagyobb szabású
összeröffenések inkább pánikrohammal fenyegettek a számomra.
Azelőtt sohasem voltam ilyen befordult szociális pária, mint
most. De azok után, ami az elmúlt tanév során történt velem, és
mert még mindig annyi találgatás és pletyka vesz körül, inkább
nem erőltetem a közösségi élményeket.
Jake keserűen felhorkant. Csodálkozva néztem fel.
– Mi van? – kérdeztem védekezőn. A szeme összeszűkült; úgy
meredt rám, mintha rögvest megragadna és jól megrázna.
– Mikor bújsz ki végre a kagylóhéjadból? Hidd el, nincs vége az
életednek, még ha úgy is viselkedsz! – felelte feldúltan.
A szemem előbb elkerekedett a meglepetéstől, aztán én is
mérgesen összehúztam. Mi köze van a hülye Jake
Fitzsimmonsnak ahhoz, eljárok-e bulizni vagy sem? Egyáltalán
nem tetszett sem az akadékoskodása, sem a stílusa.
– Nem csinálok úgy, mintha vége lenne az életemnek! Elnézést,
hogy jobb dolgom is van, mint részeg nyomikkal lógni, akik
szerint a sörpong a magas szintű kultúra csúcsa! – sziszegtem
dühösen, és kikaptam Jake kezéből a tányért, rajta Rachel
szendvicsével. Néhány krumpliszirom a földön landolt.
Ingerülten felmordultam, és lehajoltam, hogy feltakarítsam a
kupit. Legszívesebben Jake-re üvöltöttem volna, hogy: hátrább az
agarakkal! Ugyanakkor magamra is szerettem volna rákiabálni.
Mert nem kizárt, hogy neki van igaza. Tényleg hónapok óta
rejtőzködöm már az egérlyukamban. És tényleg úgy teszek,
mintha vége lenne az életemnek.
De végül is nem így van?
Nem fektettem minden reményemet és álmomat egy fiúba, aki
végül széttépte és elhajította őket? Buta, naiv csitri voltam. Mégis,
hiányzik az a kislány, mert ez a mostani, aki helyette vagyok, csak
egy keserű, megtört szívű báb.
Jake mellém térdelt. Nagyot sóhajtottam.
– Ne haragudj, Maggie. Csak nem bírom már nézni, hogy
emészted magad a miatt a srác miatt. Elment. Nem jön vissza.
Nem gondolod, hogy ideje mást is csinálnod, mint amit most? –
kérdezte tapintatosan, mintha félne a reakciómtól.
Ugyanis sosem beszéltem senkivel Clayton Reedről. A
legtöbben egyenesen kerülték a témát. Legalábbis szemtől
szemben. Azt tudtam, hogy a hátam mögött elhangzik a neve –
méghozzá igen gyakran.
De Jake csak barátként viselkedik most, és olyanokban bizony
nem dúskálok az utóbbi időben. És talán igaza van... Nem kellene
a barátaimra kényszeríteni, hogy folyton résen kelljen lenniük,
nehogy érzelmi öngyilkosságot kövessek el. De aztán újból elfogott
a düh, ezúttal Clay iránt. Hogy miatta ennyi maradt belőlem.
Hogy elengedett. Hogy magamra hagyott, pedig én őt soha,
egyetlenegyszer sem hagytam cserben.
Ettől a gondolattól végre felkeltem és kihúztam magam.
– Igazad van, Jake. És megyek este – igyekeztem olyan
határozottságot mutatni, mint amit már nagyon rég nem éreztem.
Jake vigyorogva magához húzott. Erőt vettem magamon, és
nem toltam el magamtól. Pedig manapság nagyon rászokott a testi
kontaktusra. Valószínűleg az volna a legjobb, ha minél előbb
helyre tenném. Ha emlékeztetném rá, hogy engem ő nem érdekel
úgy. Mégis: jó érzés volt, hogy valaki a karjaiban tart. Legalábbis
egy pillanatig az volt. Úgyhogy hagytam, hadd öleljen. De aztán
rögtön elfogott a kellemetlen érzés, és elhúzódtam.
Már kicsit jobban voltam. Kivittem Rachelnek és Danielnek a
kaját és az innivalót. Daniel egy pillanatra sem késlekedett,
rávetette magát a tányérra való cukorhegyre, amit összeszedtem a
számára. Rachel beleharapott a szendvicsbe, és fölötte rám vetette
mindent látó pillantását.
– Nahát, dúl a barátság felétek, látom – jegyezte meg.
Az első reakcióm az volt, hogy kurtán rászólok, ejtse a témát.
Rachel és Daniel is említette, nem is egyszer, hogy tetszem
Jake-nek. Persze vak, aki nem veszi észre. Csak sosem
erőszakoskodtak, tudták, hogy még nem állok készen. Én viszont
azt tudtam, hogy titkon abban reménykednek, lerázom végre
magamról Clay béklyóit, és adok egy esélyt Daniel barátjának.
Rachel már komolyan kezdett fantáziálni holmi dupla randikről
(amire valószínűleg sosem tudta volna rávenni Danielt, amíg
Clayjel voltam). Már nagyon untam, hogy mindig ez alól kell
kibújnom valahogy. De most az egyszer nem kezdtem tiltakozni a
megjegyzésre, csak vállat vontam, és hátradőlve (és némi
undorral) figyeltem, ahogy Daniel kivégzi a tányérra halmozott
kajahegy maradékát is.
De közben nem kerülte el a figyelmemet Rachel látható
erőfeszítése, hogy elfojtsa diadalittas mosolyát. Tudta, a vitriolos
válaszom hiánya is felér egy apró győzelemmel.
Hagytam, hadd élvezze a helyzetet. Egyelőre.
– Nem is tudom, le legyek-e nyűgözve, vagy inkább hányjak –
suttogtam drámai hangon, ahogy Daniel üres tányérját a tálcámra
raktam. Rachel megcsóválta a fejét, és ellágyulva Dannyre
mosolygott. Arca hirtelen felidézte bennem, valaha én hogyan
néztem...
Felugrottam az asztaltól. Mára elég a nosztalgiából.
– Ja, és lehet, hogy benézek este Rayhez – jelentettem be
hangosabban, mint szándékomban állt.
Daniel és Rachel megtörte az egymás szemébe révedést, és
helyette mindketten engem kezdtek meglepetten bámulni. Illetve
az nem kifejezés, hogy meglepetten. Úgy néztek rám, mintha épp
azt javasoltam volna, stoppoljunk át Kaliforniába. És ez a reakció
csak újabb jele volt annak, mennyire messzire kerültem saját, régi
önmagamtól.
– Komolyan? Tényleg?! – sikongatott Rachel.
Mogorván összeszorítottam a szám.
– Na, az tök jó. Elvigyelek? – kérdezte Daniel vigyorogva.
 Megráztam a fejem.
– Nem kell, vezetek én. Akkor nem gáz, ha el akartok jönni
korábban, vagy tovább maradnátok, mint én. Mikorra menjek? –
kérdeztem, fittyet hányva barátaim diadalittas arcára.
– Hát, nem tudom, nyolc körül? De amúgy, hogyhogy úgy
döntöttél, hogy eljössz? – kérdezte Rachel.
– Én győztem meg, hogy jelenlétével emelje az est fényét –
jelent meg Jake, és elvette tőlem a tálcát. Ökölbe szorult a kezem,
és minden erőmet össze kellett szednem, nehogy valami durvát
mondjak. Ez a srác ma komolyan nyakig benne van minden
dolgomban.
Rachel rám villantotta a tekintetét, szinte láttam, ahogy
forognak a fejében a fogaskerekek. De bölcsen hallgatott.
– Hát akkor köszi a közbelépést! Ráfér már, hogy ne csak haza
meg a boltba járjon. A szociális élete kábé olyan, mint az öregek
otthonában; sőt ott legalább néha összejönnek bingózni – szólt
közbe Daniel.
Ingerülten gesztikulálva hadarni kezdtem.
– Úgy csináltok, mintha minden éjjel otthon kuksolnék a
sötétben. Szálljatok már le egy kicsit rólam, jó? – csattantam fel.
Rachel mutatott némi megbánást, de Daniel, a fene essen belé,
csak nevetett rajtam.
– Pedig nem járok messze az igazságtól – jegyezte meg.
Erre már csak hallgattam. Ugyanis igaza volt.
– Jó, mindegy, majd találkozunk – adtam fel. Otthagytam
Jake-et Rachellel és Daniellel, visszamentem a pult mögé. Addigra
szép sor alakult ki, és Jennifer, a kolléganőnk, kicsit elveszettnek
látszott.
Gyorsan beálltam kisegíteni, és egy időre belefeledkeztem a
káoszba. Már korábban rájöttem, hogy ha elfoglalom magam,
távol maradnak a sötét gondolatok. Aztán azon kaptam magam,
hogy kifejezetten várom már az estét, és azt, hogy emberek között
legyek. Végre készen álltam, hogy tegyek egy lépést a helyes
irányba: afelé, hogy az életem visszazökkenjen a régi
kerékvágásba.
– Maggie!
Felnéztem, és azonnal megdermedtem. Legszívesebben
elbújtam volna a raktárban. Nem mintha nem szívesen látnám az
illetőt, aki a nevemen szólított. Sokkal inkább azért, mert az összes
sötét gondolat, amit egész nap sikerült kordában tartanom,
azonnal előtört.
– Szia, Lisa! Mi újság, hogy vagy? – kérdeztem. Igyekeztem,
hogy azt lássa rajtam, mennyire örülök, hogy látom. És valamilyen
szinten így is volt. Szerettem Lisát. Ő és Ruby, Clay nagynénje
(Lisa élettársa) voltak a legkedvesebb emberek, akikkel valaha
találkoztam. És örökké hálás leszek azért, hogy mellettem álltak
életem egyik leginkább embert próbáló időszakában.
Csakhogy az ő látványa most elkerülhetetlenül valaki mást
juttatott eszembe. És amilyen érzelmi hullámvasúton ülök az
elmúlt időben, ez nem a legszerencsésebb dolog.
Lisa bizonytalanul elmosolyodott, mintha nem volna teljesen
biztos abban, hogyan fogadom. Sem őt, sem Rubyt nem láttam az
eset óta. Egy ilyen kisvárosban, mint Davidson, tulajdonképpen
kész csoda, hogy nem futottunk össze. Pedig így volt, egészen
mostanáig. Pont amikor végre összeszedtem volna magam, és kész
voltam folytatni az életemet. Volt az egészben valami sorsszerű.
A Sors egyébként bekaphatja.
Nem volt jó érzés látni Lisa kimért viselkedését. Ezért kijöttem
a pult mögül, és megöleltem. Lisa fölém tornyosult, egy pillanatra
erősen magához szorított.
– Jól nézel ki – szólt meleg hangon. Zavartan megköszörültem
a torkom. Az egyszer biztos, hogy fényévekkel jobban festek, mint
ahogy legutóbb látott. Akkor teljesen szét voltam zuhanva, nem
csoda, ha annál bármi biztatóbbnak látszik.
– Köszi! Mi van Rubyval? – kérdeztem, mert hirtelen
rádöbbentem, mennyire hiányzik Clay különc nagynénje. És
annak a boltja. Tudatosan kerültem – noha azelőtt a kedvenc
helyem volt –, mert tudtam, túl fájdalmas volna akár csak belépni
is oda.
Lisa arca ellágyult a barátnője említésére. Mindig is csodáltam,
mennyire természetes és bájos az egymáshoz való ragaszkodásuk.
Valami olyasmi van köztük, amiről én csak álmodhatok. Illetve
volt idő, amikor azt hittem, én is elérhetem.
– Hát, tudod, Ruby az Ruby. Csodás, mint mindig. És még
mindig naponta próbál megitatni a teáival.
Ezen muszáj volt nevetnünk. Ruby tud egy s mást arról, hogyan
nyomjon le mások torkán különféle gyógynövényfőzeteket.
– Nagyon örülne neked – folytatta Lisa halkan.
Elfordítottam a fejem. Nem tudtam, mit feleljek. Én is nagyon
szeretném látni, de még túl korai.
– Igen – szóltam végül, csak hogy véget vessek a
beszélgetésnek, és eltűnhessek végre. De aztán akaratomon kívül
kicsúszott a számon:
– Clay hogy van?
Egy pillanat alatt megfagyott a levegő. El sem hiszem, hogy ezt
kérdeztem! A szívem vadul dörömbölt a mellemben, mintha
egyedül a neve említése elég lett volna ahhoz, hogy bomba
robbanjon a bensőmben. Izzadni kezdett a tenyerem, én pedig
szédelegni. Atyám, tiszta idegroncs vagyok!
– Hát... jobban – felelte Lisa. Ránéztem, és láttam, hogy
túlságosan is óvatos. Mintha nem lenne biztos abban, mennyit is
mondhat. Nem mintha hibáztatnám érte. Clay határozottan
megtiltotta, hogy elárulják nekem, hol találom pontosan. Küldött
egy levelet, amiben felszólított, hogy lépjek tovább, de egy szó sem
esett benne arról, hogy valaha is látni akarna. Kizárt az életéből,
anélkül, hogy engem megkérdezett volna.
Clay és én egy időzített bomba voltunk együtt. Azt hittem,
segítek neki, pedig valójában nem így volt. A struccpolitikám és
az, hogy nem voltam hajlandó bárkinek beszélni a problémáiról,
végül az összeomlásához vezetett. Tehát érthető, hogy Lisa
kényelmetlenül érzi magát, amikor a nevelt fia volt barátnőjével
beszél, aki készségesen elvezette őt oda, ahol a part szakad. Az is
kész csoda, hogy egyáltalán szóba áll velem.
A cipőm orrát kezdtem bámulni. Nagyon letört voltam. És
védtelen.
– Az... jó – nyögtem ki. Legszívesebben elbőgtem volna
magam. Üvölteni szerettem volna. Vagy elsüllyedni. Basszus,
pedig már egész jól kezdtem lenni!
– Maggie, édesem – szólt Lisa csendesen. Felnéztem, és szinte
összerázkódtam a szemében ülő leplezetlen együttérzéstől.
Utálom az együttérzést – akár a műszálas ruhát. Mindkettőtől
viszketek, és kellemetlen viselni.
– Tudom, hogy nehéz időszakon mégy most keresztül. Tudom,
mennyire szeretted őt. De tudd, hogy igazán mindent megtesz,
hogy összeszedje magát.
Próbáltam nyelni egyet, bár gombóc volt a torkomban. Lisa
szavaitól tagadhatatlanul megkönnyebbültem. Azt akartam, hogy
Clay ép és egészséges legyen. Akartam, hogy jobban legyen. És
bevallom, abban is reménykedtem, hogy ha így lesz, visszatér
hozzám. Mert lehettem bármilyen dühös rá, amiért lemondott
kettőnkről, attól még annyira hiányzott, hogy az fáj. Épp ezért az,
hogy küzd, a legjobb hír volt, amit Lisa csak hozhatott.
– Ennek örülök – feleltem őszintén. Hátrapillantottam, és
láttam, hogy Rachel és Daniel meredten bámul bennünket.
Mindkettejük arcán ott volt az irántam érzett leplezetlen
aggodalom. Próbáltam biztatóan rájuk mosolyogni, reméltem,
sikerül. És akkor az is feltűnt, hogy Jake is feszülten figyel minden
szóra, amit Lisával váltok. Majdnem vágtam egy ingerült grimaszt
a tisztes társaságra. Mit gondolnak, csak úgy összeomlok annyitól,
hogy két szót beszélek valakivel, akinek köze van a volt pasimhoz?
Azért ennél igazán többre tarthatnának.
– Most muszáj visszamennem dolgozni. Jó volt látni, Lisa! –
sürgettem a pillanatot, amikor végre elszakadhatok a fájdalmas,
nem is olyan régmúltam váratlan emlékeztetőjétől. Még egyszer
megöleltem Lisát, aztán visszaindultam a pult mögé.
– Üzensz neki valamit? Úgy tervezzük, jövő héten, a
szülinapján meglátogatjuk – szólt utánam Lisa, pedig már
majdnem megszabadultam.
Mintha fejbe vágtak volna. Clay születésnapja. Persze, hiszen
nemsoká van. Eszembe jutott az ajándék, amit neki készítettem
nem sokkal a távozása után. Még mindig ott van az ágyam alatt,
újságpapírba csomagolva. Kihúztam magam, és megráztam a
fejem.
– Nem, nem kell. Jó utat nektek! – feleltem búcsúzóul, mert
nem akartam többet hallani Clayről. Lisa vette a lapot.
Megragadta az elviteles poharát a pulton, küldött felém egy utolsó
mosolyt, azzal elhagyta a kávézót.
Feltűnt, hogy egyik barátom sem próbál közeledni. Tudták,
semmi kedvem most kielemezni, mi történt az imént. Nagyon
örültem a hatodik érzéküknek, ami mindig pontosan tájékoztatta
őket az aktuális lelkiállapotomról. Még Jake is tiszteletben
tartotta a személyes teremet, amit pláne értékeltem.
Mert túlságosan sok minden kavargott a fejemben, a szívem
pedig túl nehéz volt. És képtelen voltam bármi másra
koncentrálni.
 3. FEJEZET

CLAY

BAMBÁN MEREDTEM az ölemben tartott spirálfüzetre. A ceruza

lógott az ernyedt ujjaim között, én pedig képtelen voltam a
macskakaparásra koncentrálni a szemem előtt. Kapkodni
kezdtem a levegőt, a szívem vágtatott.
Olyan szép pánikrohamom volt épp, ahogy az a nagykönyvben
meg van írva. Dr. Todd némi aggodalommal figyelt, amitől aztán
végképp kitört a frász. Ugyanis a jó doktor rezzenéstelen
nyugalmát nem zavarja meg bármilyen apróság. Tehát nem
lehetek semmi látvány, ha úgy néz rám, mint aki mindjárt belém
döfi a nyugtatóinjekciót.
– Lélegezz, Clay! Orron be, szájon ki. Számolj visszafelé
húsztól! Csak lassan. Be... és ki.
Higgadtan és határozottan beszélt. Amire szükségem is volt,
mivel épp a saját agyammal harcoltam, ami fellázadt ellenem.
Szót fogadtam. Lehunyt szemmel a fejemben sorjázó számokra
összpontosítottam. Orron be, szájon ki. Ökölbe szorított kézzel
igyekeztem erőt venni magamon, hogy ne vakarjam véresre a
csuklómat. Hihetetlenül kellett most a fizikai fájdalom, hogy
elterelje a figyelmemet az elviselhetetlen kínról a lelkemben.
Dr. Todd egyszer sem ért hozzám: nem tette a kezét vigasztalón
a karomra, nem veregetett hátba. Jól is tette, mert rögtön orrba
vágtam volna. Csak ült szemben, és velem együtt számolt vissza
húsztól. És mindig emlékeztetett, hogy figyeljek a helyes légzésre.
Hatodszorra fogtam épp a visszaszámlálásba, amikor végre
engedett a feszültség a tagjaimban, és a szívverésem is lelassult
valamelyest. Mélyebb levegőket tudtam már venni, így ki mertem
nyitni a szemem is.
– Jobb már? – kérdezte, hangjában az előbbi aggodalom
helyett a jól ismert higgadtsággal. Lehet, hogy van, akit zavar,
mennyire semleges tud maradni a doki érzelmileg. Nekem viszont
pont erre volt szükségem. Egész életemben az érzelmeim vezettek,
és azon kellett aggódnom, milyen következményekkel jár ez a
körülöttem élőkre nézve. Úgyhogy egész jó érzés volt egy szobában
ülni valakivel, akit láthatóan nem hat meg a hisztim.
Bólintottam, bedugtam a tollat a füzet spiráljába, és lehetőleg
úgy, hogy rá se pillantsak, becsuktam a naplót. Tudtam, az volt a
kiváltó oka az előbbi szélsőséges rohamomnak, ami ott áll az
utolsó lapokon. A csendet csak némi halk New Age-zene törte
meg, amiről Ruby jutott eszembe. És ez egyszerre mindennél
jobban motiválni kezdett arra, hogy összevakarjam magam.
– Na, erre nem számítottam – hadartam, végre levegőhöz
jutva. Reszkető kézzel a hajamba túrtam – gondolom, totál égnek
áll. Még szerencse, hogy manapság le se szarom, hogy nézek ki.
Dr. Todd megértően mosolygott.
– Nagyon jól viselted a dolgot, Clay. Kezded megtanulni,
hogyan kezeld a rohamaidat. Légy büszke magadra!
Tudtam, hogy a doki próbál rávilágítani valami pozitív dologra,
amibe kapaszkodhatok. Csakhogy nekem most nem kell semmi
ilyesmi.
Már azt hittem, az irányításom alatt tartok mindent, amikor
teljes súlyával rám szakadt, ki is vagyok valójában. Nem jó buli
kettyósnak lenni, annyit elárulhatok. Korántsem a szeretnivaló
különc vagyok, a flúgos fickó, aki magában beszél, és kifordítva
van rajta a nadrág. Nem – az én elmebajom rémisztő, és mindent
felemészt.
Persze az új gyógyszer hatalmas segítség a
hangulatingadozásaim megregulázásában. A terápia pedig
kulcsfontosságú, mert azzal vagyok képes kibogozni a millió egy
dolgot, amivel nap mint nap szabotálom saját magamat. Ha az
embernek egyszerre van mániás depressziója és borderline
személyiségzavara, az olyan érzés, mint időzített bombán ülni.
Sosem tudhatom, mikor röpít a levegőbe engem és mindent, ami
fontos a számomra. Így lassacskán új technikákat ismertem meg,
amivel átsegíthetem magam a nehezén, mégsem része egy
borotvapenge a bőrömön. Több mint egy hónapja nem vágtam
meg magam. Az ilyen dolgok nyújtanak igazi sikerélményt. Még
mindig fényévekre vagyok attól, aki majd a végén lenni szeretnék,
de legalább haladok.
Csakhogy amikor már épp beleélném magam a sikerbe,
közbejönnek olyanok, mint ez az előbb. A valóság ezzel
emlékeztet, hogy ne ringassam magam illúziókban. Mondtam
már, mennyire tudom időnként rühellni a valóságot? Ha a valóság
élő ember lenne, most kiverném a szart is belőle. Mert amíg egy
oldalt nem vagyok képes írni a naplómba arról, mennyire ráment
az egész életem arra, hogy elrontottam a dolgokat Maggie és
köztem, addig nem állok készen, hogy elhagyjam az intézetet.
Pedig semmit nem kívánok jobban, mint hogy végre ott tartsak.
Dr. Todd szerint Maggie indítja el bennem a rohamokat. Ki
hitte volna? A lány, aki könnyedén lehetett volna a legjobb dolog,
ami valaha történt az életemben, most a legszörnyűbb rémálmom.
A doki azt mondja, minden szorongásomat, szégyenemet és
bűntudatomat őrá vetítem. Hát mennyire fals ez így?! „Helyesen”
cselekedtem, elengedtem őt, de azóta gondolni is képtelen vagyok
rá. Mert amint megpróbálom, teljesen szétcsúszom. Nem kapok
levegőt, kiürül a fejem. Maggie emléke magával hoz mindent
arról, hogy mennyire elfajultak a dolgok, mielőtt a Graysonba
kerültem.
Dr. Todd segít ezt feldolgozni. Heti háromszor járok hozzá,
ebből egy találkozó mindig akörül forog, hogy meg kell tanulnom
megbocsátani magamnak. Ő úgy beszél erről, mintha a világ
legegyszerűbb dolga lenne. De próbálna csak ő megbocsátani saját
magának azok után, hogy fájdalmat okozott mindenkinek, akit
valaha szeretett! Az ember egy ilyen eset után nem rajong
kifejezetten önmagáért, az egyszer biztos. A folyamat lassú és
fájdalmas. Pontosabban kurvára fájdalmas. Mintha
kényszerítenéd magad, hogy nézz tükörbe, miután kénsavba
mártottak. Csúfnak és meztelennek érzem magam. A srác, akit
lassanként megismerek saját magamban, nem lesz a kedvencem
egyhamar. De dr. Todd próbál rámutatni, hogy nem vagyok az a
szörnyeteg, akinek magamat gondolom. Segít felismerni, hogy
lassanként átveszem az irányítást a saját életem felett. Az a valaki,
aki szörnyűséget tett Maggie-vel, csak a régi énem egy része, nem
határoz meg önmagában. A doki egyik szavajárása, hogy meg kell
tanulnom elfogadni a lényem minden oldalát, ha akarom remélni,
hogy valaha ép és egészséges leszek.
Egyszer régen csak nevettem volna az ilyen hülye agyturkász
dumákon. De most, ebben a valóságban, nem engedhetem meg
magamnak, hogy így gondolkozzam. Ezért összeszorítom a fogam,
és lenyelem a Grayson Center békáját.
Vannak napok, amikor ennyi elég is. Néha képes vagyok
anélkül mesélni a kapcsolatomról Maggie-vel, hogy bőgnék, mint
egy pisis. Néha úgy jövök ki a konzultációról, hogy úgy érzem, egy
lépéssel közelebb kerültem ahhoz, aki majd lenni szeretnék.
Olyasvalaki, aki beállíthat Maggie May Younghoz, hogy közölje: az
élete örökké ővele fog kezdődni és végződni.
A mai viszont határozottan nem egy ilyen nap.
Dr. Todd kinyújtotta a tenyerét, a füzetemet kérte. Odaadtam,
ugyan azt kívántam, bárcsak engedné, hogy a tűzre vessem az
egészet. A naplóírás sosem tartozott a kedvenc terápiás
elfoglaltságaim közé. De az itteni tanácsadók teljesen odáig
vannak érte. Valaki mindig újra és újra elmondja nekem, hogy
sokszor könnyebb írnunk az érzéseinkről, mint beszélnünk
azokról. És hogy ha néha úgy érzem, túl sok ez az egész, csak írjam
ki magamból. Ja, persze, de komolyan.
Az én számomra sosem lesz több, mint emlékeztető a régi
kolosszális balfogásaimra. Hahó, Clay, figyelj, ülj már le és írjál
arról, mekkora egy balfasz vagy! Tök jól hangzik, nem?
Visszaolvasni pedig végképp utálom: csupa üres locsogás
valakitől, aki elszúrta az életét, és azóta azzal telnek a napjai, hogy
ezen búsong és rinyál. Kösz szépen, inkább rúgjanak tökön!
– Nem baj, ha megnézem, mit írtál? – kérdezte dr. Todd –
Szeretném látni, mi váltotta ki a reakciódat.
Ha most nemet mondok, nem fog erősködni. Ezzel
kapcsolatban sohasem tenné. Vannak persze olyan dolgok, amiket
nem hagy annyiban. Dolgok, amikkel kényszerít, hogy
szembenézzek, bármennyire nem akarok. De benne az a király,
hogy mindig tudja, mikor hagyjon békén a búsba. És ettől
működik a kettőnk kölcsönhatása. Akárcsak Butch Cassidy és a
Sundance kölyök. Csak az a különbség, hogy a mi sztorink egy
floridai mosolygóban játszódik. Ja, és én sem vagyok pisztolyt
lóbáló törvényen kívüli. De mindegy, leszarom.
 A lényeg, hogy olyan sokáig harcoltam foggal-körömmel a
terápia ellen, hogy kész csoda, mennyire könnyedén tudok most
őszinte lenni vele. Nem titok, hogy nem bírom az embereket, úgy
nagy általánosságban. Ha tehetem, elkerülöm őket. De dr. Todd
más. Talán azért, mert nem kezel bolondként. Sehol semmi
erőltetett együttérzés, sem leereszkedő jó tanácsok. Ehelyett
inkább hagyja, hogy én beszéljek. Vagy hogy ne. Ha kell, képes
erőltetni a dolgokat. Ha viszont nekem az kell, békén hagy.
Ezért nem tűnt teljesen a magánszférám megsértésének, hogy
hagyom beleolvasni a naplómba. Valami, amit leírtam,
örvényként rántott a mélybe, és láss csodát: a pszichológusomat
érdekli, mi volt az a valami. Végül is logikus. Ráadásul, ha valaha
ki akarok szabadulni innen, hogy éljem tovább az életemet,
muszáj, hogy kezdjek valamit ezekkel a vadiúj szarságokkal,
amibe magamat kevertem. Miért nem lehet soha egyszerű az
életem? Mi lesz a rendes kamaszkori élményekkel? Nem csajok
dudáiról kéne nyomnom a vakert a haverokkal, és azt tervezgetni,
hogyan vegyem rá a barátnőmet, hogy széttegye nekem a lábát?
De nem, nekem köcsög szülők és hormonális
kiegyensúlyozatlanság jutott. Hajrá! De jó nekem!
– Persze, nézze csak meg! – bólintottam. A hangom erőtlen és
elfúló volt az újabb tánctól az őrület angyalával. Dr. Todd futó
mosolyt küldött felém, aztán kinyitotta a citromzöld füzetet.
Végigpörgette a lapokat a hüvelykujja alatt, míg el nem ért a mai
bejegyzéshez. Az volt a feladat, hogy helyezzek más
megvilágításba egy rossz emléket. Gondoljak valami fájdalmas
dologra, valamire, ami komolyan kikészít, és próbáljam meglátni
a jó oldalát. Ez a jobb napokon sem könnyű feladat.
Említettem már, hogy a mai abszolúte nem tartozik a jobb
napok közé?
– Te aztán határozottan a nagyvadra mentél – mondta olyan
hangsúllyal, hogy majdnem elnevettem magam. Nagyon bejön a
száraz humora.
– Hát, ismeri a szólást. Kicsire nem adunk – próbálkoztam meg
egy mosollyal, de valószínűleg inkább úgy néztem ki, mint akinek
idegrángás állt a szájába.
Dr. Todd viszonozta a mosolyt, aztán újra a jegyzetfüzetemre
fordította a figyelmét.
– Annak örülök, hogy legalább jó irányba indultál a feladattal.
Most mondd meg, mi váltotta ki belőled azt a reakciót!
Óóó, és most kezdhetek az érzéseimről beszélni. Imádom,
amikor ennyire sablonos lesz az egész terápia.
– Hát, azt hittem, elég egyértelmű. Rohadt pánikrohamom volt.
Szóval nem hülye madárcsiripelést meg szivárványokat
vizionáltam, világos? – csattantam fel.
Dr. Todd határozottan becsapta a füzetet.
– Igen, világos. De ne kezdj ellentámadásba, Clay! Inkább légy
szíves, áruld el, mit éreztél! – kérte újra.
Vettem egy mély levegőt, és vonakodva bár, de megpróbáltam
újra felidézni a helyzetet, amiről a naplóban írtam. Vigyáznom
kell. Most nem akadhatok ki megint. Már túl sokat elértem ahhoz,
hogy ne tanuljak meg elbánni ezzel a szarsággal, különben
kicsinál!
– Dühöt – feleltem kurtán, mert nem jutott eszembe más, csak
az igazság. Ki is bújhattam volna a válasz alól, de az előbbi kis
incidens miatt kimerült voltam, ráadásul már rég nem akartam
rejtegetni, ami a fejemben jár.
Dr. Todd elkomorult.
– Dühös voltál, mi? Kire?
Legszívesebben felnyögtem volna. Ez egy keresztkérdés.
– Maggie-re. Magamra. Rubyra. A szüleimre. Amelyik tetszik.
Rám jött a dacosság. Tudtam, hogy ezért nem fog megdicsérni,
de hiába: annyira fájt, hogy szinte véreztem. Akartam vérezni.
Kellett a fájdalom, amit csak a borotvapenge hozhat.
Nagyságrendekkel könnyebb lenne azt elviselni, mint a
bensőmben tomboló démonokat. A démonokat, amiket az ilyen
napokon mintha egy hajszál választana el attól, hogy végképp
kicsináljanak.
Dr. Todd hallgatott. Csak figyelte, hogy kezdem magamtól
szétboncolni az előző szavaimat.
– Dühös vagyok. Mindenkire. A szüleimre nem nehéz. Ok
rohadékok. Sosem voltak rendes szülők. Ide is csak azért dugtak
be, hogy itt rohadjak meg.
Keserűen felkacagtam.
– Várták már, hogy teljesen becsavarodjak. Kellett az ürügy,
hogy végleg megszabaduljanak tőlem. Kár, hogy megszívják, mert
kikerülök innen, és élem a világomat – folytattam hevesen.
Láttam, hogy dr. Todd elnyom egy mosolyt.
– Teljesen érthető, hogy így érzel. De ami még fontosabb, jól
látod, hogy te vagy az életed irányítója, nem a szüleid. Az, hogy
képes vagy uralni a dolgokat, segíteni fog majd továbblépni –
helyeselt.
Dr. Todd időnként úgy hangzott, mint Gandhi, vagy mik. Van,
hogy idegesít, máskor képes vagyok a maguk valójában érteni a
szavait. Igazságként.
– Haragszom Rubyra, mert segített nem venni tudomást arról,
mit teszek mindenkivel magam körül. Ha őszintén szembesített
volna a dolgokkal, ha azt mondja, tudja, mit művelek...
Nem tudtam, hogy fejezzem be, de dr. Todd úgyis közbevágott.
– Valakihez fordultál volna segítségért? Abbahagyod a
vagdosást? – kérdezte élesen.
Felvontam a szemöldököm, mert láttam, mit művel. Azt akarja,
hogy rájöjjek, mennyire nincs értelme a haragomnak. A tűzzel
játszik. Mert pont egyforma az esélye annak, hogy dührohamot
kapok, mint annak, hogy elfogadom a szavai igazságát. Vagy ez,
vagy az.
Egyelőre nem törődtem a doki borotvaélen táncolós
mutatványával, hanem folytattam a gondolatot, ahol
abbahagytam.
– És haragszom magamra, amiért ilyen nyomorult lúzer
vagyok. Hogy mindent elcseszek az életben. Hogy nem vagyok
képes összeszedni magam, és így a szüleim győznek – fejeztem be
halkan. Öklömmel megdörgöltem a szemhéjamat, éreztem, hogy
készülődik a fejfájás.
– Na és Maggie? – kérdezte dr. Todd tapintatosan.
Visszaejtettem a kezem az ölembe. Maggie. Na, rá aztán
végképp dühös vagyok. Igazán, rohadtul dühös.
Összeszorítottam a fogamat.
– Rá azért haragszom, mert elhitette velem, ha csak pár
pillanatra is, hogy lehet nekem is normális életem! – kiáltottam
önkéntelenül. Aztán vettem egy nagy levegőt, hátha
megnyugszom. Csak akkor folytattam, amikor biztos voltam, hogy
meg tudok szólalni anélkül, hogy elveszteném a fejem.
– Haragszom Maggie-re, mert kaptam tőle valamit, amibe
majdnem belehaltam, amikor el kellett vesztenem a folyamatos
zűrjeim miatt. Azért, mert megmutatta, milyen lehet a tökéletes
boldogság, amit aztán rögtön tönkre is tettem. És rohadt dühös
vagyok, mert mindent újra felépített, amit leromboltam; mindent,
ami csak kellhet nekem: életet adott és jövőt. És most minden
elveszett.
Elcsuklott a hangom, az arcomon áruló könnyeket éreztem.
Dühösen letöröltem őket. A francba is! Utálom, amikor ez lesz
belőlem.
Újra sóhajtottam, éreztem, ahogy beleremegek az érzelmi
megterhelésbe. Most, hogy kimondtam végre... jobban voltam.
Látjátok, gyerekek, valamire csak jó a terápia.
Dr. Todd szokásos, rendíthetetlen nyugalmával nézett rám. De
szerettem volna tudni, mi jár abban az okos fejében! Vajon tényleg
olyan szenvtelen, mint amilyennek mutatja magát, vagy ő is olyan
zakkant, mint mi itt mindannyian? Mit meg nem adnék, hogy
kiderítsem!
– Ezt nehéz lehetett beismerni, Clay. Köszönöm – könyökölt a
térdére, ahogy közelebb hajolt. – Az érzéseid Maggie iránt nagyon
erősek. És átszövi őket a fájdalom és a veszteség. Képtelen vagy
különválasztani a szerelmet a gyötrelemtől, és ezért reagálsz
rosszul. Azt mondod, ő volt a legjobb dolog az életedben, mégis őt
helyezed minden szenvedésed gyújtópontjába. Szét kell
választanunk ezt a két dolgot. Igenis lehetséges, hogy átéld az
egyiket a másik nélkül. Gyakorold a pozitív újraértelmezést! Úgy
majd meglátod a jó dolgokat olyan szituációkban is, ahol az agyad
csak a rosszat akarja látni.
Eszembe jutott a naplóm legutóbbi bejegyzése, és nem voltam
teljesen biztos abban, hogy képes leszek megfogadni a tanácsot.
Mármint: mi a bánat lehet a pozitív oldala annak, hogy majdnem
megöltem magam? Nem éppen egy kéjutazás volt, a francba!
Hanem fogtam egy tükörcserepet, és olyan alaposan felvágtam
vele mindkét karomat, hogy negyvenöt-negyvenöt öltéssel varrták
össze. Hallottam a kórházban, amikor az orvos azt mondta a
szüleimnek, hogy majdnem csontot ért az üveg. Nem vicceltem.
Meg akartam halni.
És miért? Mert a hülye fejem azt hitte, Maggie elárult engem.
Képtelen voltam felfogni, hogy összezavarodott, félt, és csak
segíteni próbált.
És itt jön a képbe a bűntudat. Akkor kezdődtek a bajok, amikor
Maggie-re gondoltam és arra, hogy egy boldog pillanatig úgy tűnt,
csak mi ketten vagyunk a világon, együtt, készen arra, hogy
szembeszálljunk bármivel. De aztán felidéztem azt a bizonyos
éjszakát. És már csak a mély sötétséget láttam. Azt a pillanatot,
amikor semmire nem vágytam többé, csak a halálra. És ekkor
borultam ki: a pánikroham könyörtelenül a hatalmába kerített.
A felismeréstől, ha lehetséges, még dühösebb lettem. Miért
vagyok képtelen simán Maggie-re gondolni? Miért nem élhet az
emlékezetemben a csúf dolgok, a bűntudat, a szégyen és a
lelkembe vájó kín nélkül? Csak arra akartam emlékezni, mennyire
szerettem ezt a csodaszép lányt, míg fenekestül fel nem forgattam
mindkettőnk életét.
Talán ez a büntetésem, amiért gyenge és önző voltam. A karma
bosszúálló egy rohadék tud ám lenni.
Mert valóban Maggie az elindítója a reakcióimnak. És nem a
jobb fajtákénak. Utálom, hogy a hibbant agyam fogott valami
ennyire csodálatos dolgot, és kitekerte valami... valami
undorítóvá. Valamivé, aminek az egyetlen funkciója, hogy
emlékeztessen mindenre, ami soha többé nem lehet az enyém.
Minden erőmmel próbálok eléggé egészségessé válni, hogy ezeket
a gondolatokat legyűrjem, de legbelül attól tartok, ezt sosem
fogom elérni. Hát, nem jellemző, hogy valaki megró a túlzott
optimizmusom miatt, az igaz. Nem vagyok félig-teli-a-pohár alkat.
De dr. Todd tűzbe menne azért, hogy ezen változtasson. És a
francba is: szükségem van rá, hogy sikerrel járjon.
Ingerülten felmordultam, és belemarkoltam a hajamba.
Erőszakkal rávettem magam, hogy mélyeket lélegezzek, és
ellazítsam az öklöm szorítását. Meg tudom csinálni. Meg tudom
találni a kiutat a saját agyam labirintusából.
Néhány perc múlva kihúztam magam a széken, a két kezemet
lelógattam a térdeim közé, úgy hallgattam dr. Todd következő
szavait:
 – Mondj nekem valami jót arról az időszakról! Gondolkodj,
Clay! Gondolkodj erősen! Az árnyékoknak van egy olyan
tulajdonsága, hogy nemcsak sötétségből állnak. Muszáj, hogy
legyen valami fény, hogy előtűnjenek. Keresd ezt a fényt! –
bátorított.
Folyton ezt hajtogatja. Találjam meg a fényt a lelkem
éjszakájában. Komolyan, pólókat tervezhetne. Az ilyen dumákról
mindig egy gospelkórus jut eszembe, ahogy égnek emelt kézzel
éneklik, hogy „Megláttam a fényt! Halleluja, megláttam a fényt!”.
De attól még értem, hogy mit akar mondani. Néha képtelen
vagyok erre, köszönhetően a velem született pesszimizmusnak. De
most engedelmesen törtem a fejem azon a bizonyos jó dolgon.
– Lehet, hogy ha akkor nem érem el a mélypontot, most nem
lennék itt. Nem jutottam volna a segítséghez, ami kell – mondtam
végül, és elég büszke voltam magamra, hogy ilyen jól megfogtam
valami jót az egész borzalomban.
Dr. Todd szélesen elmosolyodott, látszott, hogy elégedett a
válaszommal.
– Pontosan! A döntések, amiket az életben hozunk, nem kell,
hogy egészen meghatározzanak minket. Az a fontos, hogy mit
tanulunk belőlük. Te akkor választottad azt az utat, amikor
szenvedtél, és ezt már nem lehet visszacsinálni. De te döntöd el,
mi lesz a végső kimenetel. És azt sem szabad elfelejtened, hogy
jelentős lépéseket teszel a lelki egészséged érdekében. Fényévekre
vagy a fiatalembertől, aki majd három hónappal ezelőtt megjelent
a küszöbünkön – felelte őszintén. Csak bólintani tudtam.
– Nem nagyon tudtam eddig, jó ötlet-e még több gyógyszert
felírni neked, tekintettel a múltbéli drogproblémáidra. De a
pánikrohamaid súlyossága miatt mégis kapsz egy bétablokkolót.
Az egy enyhe nyugtató, amit a rohamaid fizikai tünetei ellen
használhatsz. Nem okoz függőséget, de így is azt szeretném, ha
csak a legvégső esetben használnád. Komolyan hiszem, hogy
képesek leszünk megbirkózni a kiváltó okokkal a szokásos
terápián és légzéstechnikákon keresztül.
Nagyszerű, még több dilibogyó. Mintha nem érezném elég
flepnisnek magamat így is.
– A személyzet tudni fogja, hogy szabad élned az új szerrel, ha
muszáj. De megint mondom, Clay: azt javaslom, csak akkor nyúlj
hozzá, amikor minden más kudarcot vallott – tette hozzá dr. Todd
szigorúan. Újra csak bólintottam, tudtam, minden egyéb válasz
felesleges.
Megkönnyebbültem, amikor kijelentette, hogy lejárt az időnk.
A mai terápia kifacsart, mint egy citromot. A doki visszaadta a
naplót.
– Használd csak tovább, Clay! – azzal kinyitotta nekem az ajtót.
– Persze – feleltem, és a hónom alá csaptam a füzetet.
Kiléptem a folyosóra, de ott megtorpantam. Nem volt kedvem
visszamenni a szobámba. Még csak két óra múlt, és tudtam, Tyler
nem indult még el a csoportos foglalkozásra. Nem fűlt a fogam a
társasághoz, és tudtam, én sem lennék most a legkellemesebb
fajta.
A lábam magától elindult, és azon kaptam magam, hogy
kilépek egy oldalajtón, a közös helyiség ablaka alatti pici kertbe.
Minden oldalról kerítés vette körül, és nem volt ott más, csak
három pad, félkörben egy madárfürdő körül. Nem valami tágas,
de nagyon kellemes kis zug.
Március közepe volt, de már majdnem harminc fok. A tökéletes
floridai idő. Leültem az egyik padra, a naplót magam mellé
tettem. Hátradőltem, a lábamat kinyújtottam, a bokámnál
összekulcsolva. Aztán összefontam a kezem a tarkóm mögött, és
lehunytam a szemem. Jólesett a meleg. A csomók, amik a dr.
Todd-dal való munkától összegyűltek a nyakamban és a
vállamban, lassan mintha kezdtek volna kiengedni.
A közös helyiségben bömbölt a tévé, de azt leszámítva egész
idilli volt minden. Az elmúlt egy óra brutális volt. Az utóbbi
hónapban már majdnem egész jó volt az általános közérzetem.
Persze az egyéni és csoportos terápiás foglalkozásokat hamar
megunja az ember. Ki ne lenne rosszul, ha élete legrosszabb
emlékeit kellene napról napra újból átélnie? Sokszor inkább
lezárnám ezeket a fejezeteket, és azt mondanám, a francba az
egésszel. De általában örülök, hogy itt lehetek.
Gyorsan közeledik a három hónapos bentlakásom vége. Hogy
azután mit hoz a jövő, azt nem tudnám megmondani. Azt tudom,
hogy dr. Todd és a személyzet többi tagja szeretné, ha letölteném a
teljes, féléves programot. Csak nem tudom biztosan, mit
gondoljak erről a lehetőségről. Ha azzal végzek, valószínűleg még
beutalnak egy lakóotthonba, hogy ott folytassam a felépülést.
Tekintve, hogy miért kerültem ide, örülhetek, hogy nem tartanak
kényszerzubbonyban a zárt osztályon. Gondolom, a szüleim pénze
csak jó volt valamire. Féltek, hogy nyilvános botrányt okozok,
ezért bedugtak a Grayson Centerbe. És ez volt a legjobb dolog,
amit valaha velem tettek. Még akkor is, ha a szándékaik kizárólag
a saját hasznukra irányultak.
Mióta itt vagyok, nem találkoztam és nem is beszéltem a
szüleimmel. Elvileg részt kellene venniük a kezelésemben. Ebben
benne van a családi terápia, a rendszeres látogatások, és a többi.
Nem is tudom, mennyit tudnak arról, hogy haladok. Dr. Todd
valószínűleg rendszeresen jelent nekik, de én eddig még egy
kukkot sem hallottam felőlük.
Nem is tudom, megkönnyebbült legyek-e emiatt vagy csalódott.
A kisfiú, aki vágyik a szülei szeretetére, még mindig bennem él,
mélyen legbelül. Bármennyire is szeretném elnyomni,
rendületlenül ott van, integet, hogy figyeljenek végre rá. De a
majdnem felnőtt férfi mellette sokkal realistább, és tisztában van
azzal, hogy az a bizonyos két személy kizárólag totál szívást hozott
magával, ezért valószínűleg jobb is, hogy békén hagynak.
Kíváncsi vagyok, méltóztatnak-e megjelenni a jövő héten, a
szülinapom alkalmából. Most még gondolni sem akarok rá, vajon
mennyire fogok kiakadni, ha nem.
Megdörzsöltem az arcom, és hangosan kifújtam a levegőt.
Aztán gondolkodás nélkül a kezembe vettem a naplót, és hagytam,
hogy kinyíljon ott, ahol abbahagytam. A térdemre támasztottam,
és csak bámultam az alig kivehető macskakaparásra.
Emlékszem a hajadra. Az illatára, amikor mellettem ébredtél.
Ez a legjobb illat a világon. Ott feküdtem a motelszobában, az
ágyban, és a nyakadba temettem az arcomat. Egész életem
legtökéletesebb pillanata volt.
Annyira utálom, hogy egy ilyen hihetetlenül boldog emléktől
egyszerre levegőért kapkodó emberi roncs lettem! Bárcsak képes
lennék Maggie-re gondolni anélkül, hogy összeroppannék! De a
büntetés könyörtelen, és sosem késlekedik. Lám, most is érzem az
ismerős szívdobogást, és hogy egyre gyorsabban lélegzem.
Helyben vagyunk.
A francba! Nem! – kiáltottam magamban. Erősen próbáltam
Maggie szemét felidézni. Ahogy hunyorít, amikor nevet. A szívem
úgy kalapált a mellkasomban, hogy szinte éreztem, hogy
beleremegnek a bordáim. Ne hagyd abba! – gondoltam makacsul.
– Ne legyél puhány!
Eszembe jutott, amikor először csókoltam meg, és ő hagyta,
bármekkora balfék is voltam közvetlenül előtte. És ahogy szinte
elolvadt a karjaimban. Cseresznye. Cseresznyeíze volt. A szájfény
miatt. Nagyon gáz, hogy utána vettem belőle egy egész tubussal, és
a zsebemben hurcoltam, csak hogy bármikor újra érezhessem az
ízét? Igen – határozottan gáz. Nem mostanában lesz, hogy
bárkinek bevallom ezt.
Éreztem, ahogy beleszédülök a pánikrohamba, de tovább
erőltettem, hogy felidézzem az emlékeket. Rettegtem, hogy az
agyam egyszer csak blokkolja azokat, annyira fájdalmasak. És
bármennyire szenvedtem attól, hogy arra gondoltam, amit
elvesztettem, sokkal riasztóbb volt a lehetőség, hogy egyszer
teljesen hiányozni fog mindez az életemből. Szükségem volt rá. Ez
tartotta bennem a lelket, hogy vár rám valami a falakon kívül.
Valami, amiért érdemes küzdeni.
Lassan, mélyen lélegeztem, és a számomra legkedvesebb lány
emlékére összpontosítottam. Az ezernyi apró emlékkép úgy
cikázott a fejemben, mint egy mozifilm kockái. És egy idő után
éreztem, hogy a szívverésem lelassul, és az öklöm szétnyílik.
– Napozgatunk, napozgatunk? – szólalt meg egy incselkedő
lányhang. Gyorsan kivontam magam a saját fejem sötétjéből, és
Mariára fordítottam a figyelmemet, aki épp akkor lépett ki a
kertbe.
Erőtlenül rámosolyogtam, és megvontam a vállam.
– Ja, kicsit mintha hipóreklám lennék mostanában – vettem a
lapot, habár mérsékelt lelkesedéssel. Maria összehúzta a szemét:
egyértelmű volt, hogy átlát a tettetett közönyösségemen. Már elég
közel álltunk egymáshoz ahhoz, hogy ne tudjam behülyíteni,
bárhogy is próbálkozom.
– Azért lassan bejöhetnél, tíztől csopi. És rád férne egy kávé,
ahogy nézem – javasolta, és megvárta, míg feltápászkodom.
Amikor elindultam felé, valamit felém dobott. Elkaptam a zacskó
gumicukrot, és végre őszintén elmosolyodtam.
– Gondoltam, jól jön – kommentálta Maria szenvtelenül,
mintha nem lenne nagy dolog. Ez lett a mi közös kis szokásunk.
Minden foglalkozás után kapok egy zacskó gumicukrot Mariától,
én pedig sózatlan kisperecet szerzek neki az automatából. Talán
hülyeségnek tűnik, de az ilyen apróságok teszik elviselhetőbbé a
nagyobb, rémisztőbb dolgokat. Maria tudta, mennyit jelentenek
nekem ezek a kis gesztusok. Lehetnek bármilyen aprók és
látszólag jelentéktelenek, szükségem van rájuk.
– El sem tudod képzelni, mennyire – motyogtam, ahogy
kibontottam a zacskót. És most mehetünk csoportterápiára, hip,
hip, hurrá! Vettem egy nagy levegőt, és felvérteztem magam újabb
hatvan percre, amikor az érzéseimről kell beszélnem. Maria
átkarolt, és könnyedén hozzám bújt. Megfeszültem, mert még
mindig nem szoktam meg teljesen, milyen magától értetődő nála a
testi kontaktus. Én sosem voltam az a tapizós-bújós típus.
Legfőképpen, ha a másik illető neve nem Maggie. Így az egész
helyzet nem tűnt helyesnek. Szinte árulásnak éreztem, ami
nevetséges. Már nem vagyunk együtt Maggie-vel. És még ha úgy is
volna, Maria a legkevésbé sem érdekel.
De attól még a tény tény marad, hogy Maria viszont igenis
vonzódik hozzám.
Nem húzódtam el tőle, de nem is viszonoztam a közeledését. És
amikor végre elértünk a kávéautomatához, igyekeztem nem
mutatni, mennyire megkönnyebbültem, hogy levette rólam a
karját.
– Húzós volt dr. Todd-dal, mi?
Inkább megállapítás volt, mint kérdés. Biztos lerí rólam, hogy
nem vagyok dalos kedvemben.
Kivettem a papírpoharat a gépből, levettem a fedelét, és három
tasak cukrot zúdítottam bele. Aztán megkavartam a kávét, és
felhorkantam.
– Ja, mondhatni. Meg úgy nagy általánosságban jó fos napom
van – ismertem be, amíg vártam, hogy Maria is megszerezze a
teáját a gépből.
Együtt érzőn rám mosolygott.
 – Az para. De attól csak még jobb lesz a holnap – felelte.
Esküszöm, néha az az érzésem, hogy ha valaha kikerülünk
innen, simán elmehetnénk bölcsességeket írni kínai
szerencsesütikbe. „Ha az élet citrommal kínál, készíts limonádét!”
„Mindig a pirkadat előtt a legmélyebb a sötétség!” Vicc az egész.
Ha nem lenne olyan kétségbeesetten szükségem arra, hogy
higgyek bennük, kiröhögném, mennyire gagyi mind.
– Ja – feleltem kurtán.
Maria végigsimította a karomat, és abból, ahogy rám nézett,
egyértelmű volt, mit érez irántam.
Megköszörültem a torkom. Mondanom kell neki végre valamit,
bármit, csak hogy ne élje bele magát még jobban a dolgokba. Soha
az életben nem fogom viszonozni az érzéseit. Nem mintha nem
lenne nagyszerű lány. De a szívem már valaki másé. Már hónapok
óta az, és nem is látok nagy esélyt arra, hogy mostanában
felszabadul.
– Maria... – fogtam bele. Léptem egyet hátrafelé, mire a keze
lecsúszott a karomról, és a mosoly is lehervadt az arcáról. –
Tudod, ugye, hogy állati jó fejnek tartalak? – visszakoztam
szerencsétlenül. Nem voltam képes belekezdeni a „nem a te hibád,
hanem az enyém” dumába. Valahogy kevés annál pofátlanabb
dolgot tudok elképzelni.
Maria kényszeredetten nevetett, és felhajtotta a teát.
– Az, tök jó arc vagyok. És nagyra értékeled a barátságunkat,
mi? – kérdezte váratlanul keserűen.
Jesszus, csak sikerült akaratlanul megvezetnem ezt a lányt?
– De komolyan, Maria. Sajnálom, ha illúziókba ringattalak
arról, hogy...
Ismét félbeszakított, erőltetett mosollyal.
– Dehogy, semmi illúzió, Clay. Láttam a fotót az ágyad mellett.
Vágom a szitut. Barátok vagyunk. Bocs, ha úgy érezted, többet
akarok. Nem akartam, hogy így legyen, becsszó – emelte fel a jobb
keze három ujját, cserkészmódra.
Basszuskulcs, ez a legtipikusabb halálkínos szitu. Maria Cruzt
simán nevezhetem az itteni legjobb barátomnak. És mostanában
nem dúskálok a barátokban. Zsebre vágtam a kezem.
– Figyelj, tényleg a barátom vagy. Az egyik legjobb. Elcsesztem
valamit, bármit? – kérdeztem, és igyekeztem nem összeszorítani a
fogamat. Elegem van a félreértésekből és a nem egyértelmű
jelzésekből. Nem lehetne csak egyetlenegy nem túlkomplikált
emberi kapcsolatom?
Maria mintha megérezte volna, hogy most nem bírok elviselni
semmiféle drámát, gyorsan visszakozott. Lesütötte a szemét, és
idegesen rágcsálni kezdte a szája szélét.
– Bocs, Clay! Csak lehet, hogy nem te vagy az egyetlen, akinek
fos napja van – magyarázkodott, és a füle mögé tűrt egy sötét haj
tincset.
Annyira Maggie-re emlékeztetett. A sötét haj és a totális zavar
mind stimmel. Ettől összeszorult a szívem, és hirtelen bármit
megtettem volna, hogy helyrehozzam ezt az apró bökkenőt. Még
nem vagyok abban a helyzetben, hogy a nagyobb zűröket is rendbe
rakjam, de ezzel a kisebbel most talán tudok kezdeni valamit.
Odahajoltam hozzá, és a váltammal finoman meglöktem az
övét.
– Hé, minden oké! Köztünk mindig minden oké –
biztosítottam. Pislogott egyet-kettőt, aztán szép zöld szeme
kitisztult. Viszont nem ért hozzám, mint máskor tette volna.
Semmi ölelés vagy paskolás a karomon. Nem bántam, de azért
kicsit rossz volt, hogy úgy érzi, nem teheti egyiket sem.
– Köszi, Clay! Csopi után nézhetünk valamit. Tuti megy valami
szappanopera a tévében, ami pont nekem való – csipkelődött
aztán.
 Eltúlozva morgolódni kezdtem.
– Komoly? Ne már, nem teheted ki a férfiasságomat egy ekkora
löket ösztrogénnek. Tudom én, hogy inkább valami tökös dolgot
néznél, például az Amcsi motorokat vagy a Los Angeles-i
tetoválókat – húztam én is őt viszonzásul. Maria megrázta a fejét,
én pedig végre vissza tudtam süllyedni a látszólagos normalitásba,
amit magam köré építettem.
 4. FEJEZET

MAGGIE

– HOVA TŰNTÉL OLYAN KORÁN SZOMBATON? – kérdezte Daniel,

ahogy elfoglalta a helyét a hétfői ebédnél Rachel és énmellettem.
Éppen azzal foglalatoskodtam, hogy aprólékos mintákat rajzoljak
a villámmal a krumplipürémbe, és nem sok kedvem volt elkezdeni
fejtegetni, hogy kiakadtam, és egyedül akartam lenni. Gondoltam,
hogy a szombati viselkedésem nem lepte meg túlságosan a
barátaimat. De attól még nem szenvedtem kevésbé amiatt, hogy
kudarcot vallottam: képtelen voltam összevakarni magam, hogy
újra „a jó öreg Maggie” legyek, ahogy ők szeretnék.
Pedig igazán mindent megpróbáltam. A munkahelyi
megvilágosodásom után elszántam magam, hogy kibújok a
szobám biztonságából, és nyitott leszek mindenre, amit az élet
kínál. A búslakodás és a borzasztó versek firkálása (amit senki, de
senki nem láthat soha!) nem pont az, ahogy én a szórakozást
elképzelem. Ezért erőt vettem magamon, és szépen felöltöztem.
Kicsit még csajosabban is, mint általában. Kicsit hergeltem
magam, hogy itt az ideje egy kis kamaszos randalírozásnak.
 Beültem a Corollámba – ami mellesleg még mindig fut és
elmentem Rayékhez. Ahogy odaértem, tudtam, hogy benne
vagyok a slamasztikában. Sokkal több autó parkolt a ház körül,
mint vártam. Azt hittem, valami kis szűk körű összejövetel lesz.
De csak a felhajtón legalább tíz kocsi állt. A bejáratnál a gyanúm
végképp beigazolódott.
Ez egy rendes, kifejlett házibuli.
Jó lett volna, ha Jake szól, hogy Ray szülei nem lesznek otthon.
Ha ezt tudom, tuti nem gondolom meg kétszer, hogy otthon
maradjak inkább.
Régen szerettem bulizni. Imádtam a haverokkal lógni és
benyomni kicsit. De az C. E. volt. Clay Előtt. Akkoriban, amikor
még nem voltam hiperérzékeny a hátam mögötti összesúgásokra
és a pillantásokra.
Az első néhány hét azután, hogy hazatértem a „szökevény tini”
mutatványomból, kegyetlen volt. Borzasztóan a padlón voltam. A
gondolat, hogy meg kell tanulnom Clay nélkül élni, enyhén szólva
is rémisztő volt. És ezen nem segített a sok sugdolózás és a
leplezetlen pillantások, amit az első napon a suliban minden
irányból kaptam.
A világon mindent megtettem, hogy úgy tűnjék, nem izgat a
dolog. Nem kell senkinek tudnia, hogy az ő nevének említése mit
indít el bennem minden alkalommal. Hamis mosollyal igyekeztem
újra az a másik Maggie lenni, akiben fel sem merül, hogy fejest
ugorjon egy ilyen tinidrámába.
Igaz, azóta alábbhagyott valamicskét a pletykaáradat, de nem
szűnt meg teljesen. És tudtam, még mindig úgy néz rám
mindenki, mint a lányra, akinek a barátja majdnem kicsinálta
magát.
Ezért szándékosan kivontam magam minden társas
érintkezésből, amennyire csak tudtam. Kezdtem beleszokni a Clay
utáni életembe. De ez nem ment olyan gyorsan. És ahogy
lépkedtem Rayék házának bejárati ajtaja felé, mélyen legbelül már
tudtam, hogy ez a buli rossz ötlet volt. De erőt vettem magamon.
És mit tesz isten, igazam lett. Claire-t mondjuk jó volt újra látni
(nemcsak Rachelnek és Danielnek voltam pocsék barátja
mostanában), de az est többi része totál szívás volt. Alig telt el
néhány másodperc az érkezésem után, Jake máris lecsapott rám,
és elhatározta, hogy ő lesz az én külön bejáratú kísérőm. Mintha
valami hülye gólyabálba vitt volna magával, úgy rángatott
csoportról csoportra, olyan emberek közé, akik egy cseppet sem
érdekeltek. Annyira ragaszkodott hozzá, hogy jól érezzem magam,
hogy már-már erőszakos és idegesítő volt. De összeszorítottam a
fogam, és ellenálltam a kísértésnek, hogy elküldjem a búsba.
Rendületlenül mosolyogtam, idióta traccsolásokba bocsátkoztam.
Én voltam az egész istenverte bál királynője.
De ott volt Rachel és Danny, ami mindig mindent
elviselhetőbbé tesz. Egy pillanatra szinte elhittem, hogy sikerül
learatnom mindent, amit ez az éjszaka kínál. Valahogy rávettem a
cafatokban lógó idegeimet, hogy nyugodjanak le egy kicsit, és
sikerült nagyjából kellemes társalgást folytatnom egy csomó
mindenkivel, akivel hónapok óta nem beszéltem. Így igaz: egy
pont a zseniális kommunikátor Maggie Youngnak!
Csak aztán Dana Welsh, azaz Miss
Rámásztam-volna-a-pasidra, fél kézzel romba döntötte az egész
elviselhető estémet. A szemét ribanc egész eddig arra várt, hogy
bevigye a kegyelemdöfést.
Vigyorogva nyugtázta, hogy Jake karja a vállamon pihen.
Hátradobta a visszataszítóan fényes haját, és vihogni kezdett.
– Jake, a helyedben vigyáznék: úgy hallom, a flúgosság fertőz!
McKenna, Dana elvetemült csicskása, ott röhögött mellette,
mint egy retardált hiéna.
 Jake megfeszült, szigorú pillantást vetett a párosra.
– Tessék? – kérdezte, mintha nehezére esne elhinni, hogy jól
hallotta, mit volt képes mondani ez a nőszemély. Mintha akkora
meglepetés lenne, hogy szemétkedik. Hagyjál már!
Dana csak vállat volt.
– Hát, egy pasi már ki akarta magát nyírni miatta.
A két csaj úgy röhögött, mintha most hallották volna a világ
legjobb viccét. Éreztem, hogy kifut a vér az arcomból, émelyegni
kezdtem. Bárhogy próbáltam előhívni magamban a régi Maggie-t,
aki most rendesen helyre tenné őket, nem jelentkezett. Így csak
álltam ott bambán, a félig nyitott számon egy fia okos riposzt sem
jött ki.
Jake azonnal a védelmébe vett, amiért illene hálásnak lennem.
Ehelyett mit tettem? Igen: fogtam magam, és leléptem. Én, aki
világéletemben utáltam az erőszakoskodókat, farkamat a lábam
közé húzva elsomfordáltam. Hiába tudtam, hogy ezzel a gonosz
boszorkák győznek, másra sem tudtam gondolni, csak hogy minél
előbb hazajussak.
Felpillantottam a művészien megmunkált krumplihegyeimről,
és vágtam egy grimaszt.
– Bocsi, csak nem volt az én stílusom – hárítottam el a
barátaim nyilvánvaló aggodalmaskodását. Daniel elkomorult, és
mintha még mondani szeretett volna valamit, de Rachel
közbevágott.
– Hát, nem maradtál le sokról. Kivéve, amikor Ray
körbehányta a konyhát – felelte vállat vonva.
– Fúj, komolyan?
Eltoltam magam elől a tálcát, és összefontam a karom. Némi
irigységgel figyeltem, hogy Daniel kibont egy csokit, és Rachelnek
adja. Az hálás mosollyal elfogadta. Daniel végigsimított Rachel
karján, és a vállához érve gyengéden félresöpörte a haját. Csak
néztem a kezét barátnője bőrén, és összeszorult a torkom, a
szemem pedig égni kezdett.
A kettejük közötti feltétel nélküli szeretet és ragaszkodás
abszolút csodálatos és nagyon is jól megérdemelt, mégis minden
alkalommal félre kell fordulnom, még mielőtt elöntené a könny a
szemem. Szörnyű, hogy nem vagyok képes simán örülni a
boldogságuknak. Nem volt könnyű ilyen szintű összetartozást
látni, miközben az én életemben többé nyoma sincs hasonló
boldogságnak sem, mint ami kettejükből árad.
– Aha, tegnap visszamentem segíteni rendet rakni, és voltak ott
állapotok. Ray meg nem nagyon tudott mást, csak öklendezni a
mosogatóba a másnaposságtól – számolt be Daniel.
Úgy döntöttem, félreteszem a lelombozó, magányos
gondolatokat egy időre.
– Jobb barát vagy, mint én, Danny. Az biztos, hogy én nem
rohannék segíteni hányást takarítani – mondtam mély
meggyőződéssel.
Rachel megdobott egy szalvétagombóccal.
– Hé! Nekem se segítenél? Tényleg? – nyafogott.
Komolyan felvontam a szemöldököm, és megcsóváltam a
fejem.
– Miért, ez akkora meglepetés? Mindenre én se vagyok
hajlandó – feleltem. A figyelmemet azonban hamarosan az
ebédlőbe döcögő Paul Delawder vonta magára.
A suli réme becserkészte következő áldozatát: egy gyámoltalan
elsőst, akit hamarosan megszabadított a mobiljától és az
ebédjétől.
Már majdnem felpattantam, készen, hogy újra emlékeztessem a
mocskot, miért ne kezdjen a kisebbel, de Mr. Kane is szemtanúja
volt az esetnek, és már úton volt az igazságszolgáltatás.
Elöntöttek a tavalyi emlékek, amikor egy srác segítségére
siettem, pedig nem kérte. Aki a végén mégis annyira az én
segítségemre szorult, hogy elfelejtette, hogy segítsen saját magán.
De cserbenhagytam, és most csak árnyéka vagyok régi
önmagamnak.
Keservesen felsóhajtottam, és visszafordultam Rachel és Daniel
felé. Mindkettejük arcán ugyanaz az aggodalom ült.
Legszívesebben kinevettem volna őket, annyira kiszámíthatók!
Rettegnek, hogy visszamászom a gödörbe, ami elnyelt, amikor
elvesztettem Clayt.
De erre szerencsére semmi esély. Tovább fogok lépni, bárhogy
tiltakozzon is ellene a szívem.
Hirtelen Jake jelent meg, és lecsapta a tálcáját mellém az
asztalra. Összerezzentem a váratlan támadásra. Becsusszant
mellém a padra, és már emelte is a kezét a tálcám felé, hogy
lenyúlja a sütimet. Hagytam, hadd vigye, nem volt kedvem
birkózni vele érte.
A szemem sarkából figyeltem, ahogy Jake köszön Rachelnek és
Danielnek, akik mintha őszintén örülnének a jelenlétének. Engem
viszont olyan déjà vu fogott el, hogy a lélegzetem is elakadt.
Nem, ez nem lesz jó!
Jake pontosan azon a helyen ült, ami Clayé volt. Nevetgélt a
barátaimmal, közben lopkodta az ebédemet, ahogy csak Claynek
volna szabad. És ettől indokolatlanul dühös kezdtem lenni. Nem
akartam, hogy Jake Fitzsimmons üldögéljen ott, ahol valaki
másnak kellene.
Miért nem tudok most a továbblépésre koncentrálni? Mert
minden idegszálam, az agyam, a szívem csak arra tud
összpontosítani, hogy nem a megfelelő srác ül mellettem. Szó
nélkül felálltam. Az egész ebédemet Jake tálcájára borítottam.
– Ha olyan rohadt éhes vagy, itt van, edd meg az egészet! –
kiabáltam rá. Rachel és Danny épp egy filmről meséltek Jake-nek,
amit nemrég néztek meg, de erre azonnal elhallgattak.
Jake tátott szájjal bámult rám, arcán nyilvánvalóan látszott,
hogy rosszul esik neki, amit tettem.
Ettől csak még rosszabb lett minden.
– Ne haragudj – motyogtam, azzal kereket oldottam, olyan
gyorsan, ahogy az futás nélkül csak lehetséges.
Rachel persze jött utánam.
– Meg! Várj! – kiáltotta, amikor már épp megúsztam volna
mindent. De tőle nincs menekvés, úgyhogy hagytam, hogy
utolérjen, és felkészítettem magam lelkileg a „Mi a baj?”-körre.
Pedig tudhattam volna, hogy Rachel pontosan tudni fogja, mire
van szükségem abban a pillanatban. Ugyanis nem kérdezett
semmit.
– Gyere, menjünk a könyvtárba, tanuljunk kicsit a kémia
röpdogára! – fogott karon.
Lenéztem apró termetű barátnőmre, és szerettem volna
megölelni. Meg is tettem volna, ha olyan alkat lennék. De mivel
nem vagyok, csak hagytam, hogy végigvonszoljon a folyosón. És
ilyen egyszerűen, a csodálatos barátnőm visszarántott a normális
életbe, ami után olyan kétségbeesetten vágyakozom.
Ugyanakkor a gát már átszakadt, és nem volt egyszerű
újjáépíteni. Clay emléke egész nap kísértett. Kit akarok átverni?
Bárhogy próbálom élni tovább az életemet, ő mindig ott lesz, hogy
visszarántson. A kísértete mindig is veszélyesebb volt, mint ő
maga a valóságban.
Suli után egyenesen hazamentem, fejfájásra hivatkozva.
Barátaim nem vonták kétségbe az őszinteségemet, pedig tudtam,
hogy átlátnak a szitán. A szüleim szerencsére még nem értek haza,
ezért nem kellett vidámságot tettetnem.
Ledobtam a táskámat a kanapéra, és kettesével szedve a
lépcsőfokokat felrohantam a szobámba. Ott becsuktam az ajtót, és
az ágyra vetettem magam. Kimerült voltam. Fájdalmasan,
halálosan kimerült. Csak bámultam a plafont, és azt kívántam,
már ezredszerre, hogy beszélhessek Clayjel. Csak szeretném tudni,
hogy jól van. Szeretném hallani, milyen természetesen hangzik a
nevem az ajkairól.
Ami persze teljes hülyeség. Ő már lemondott rólam. Megírta
azt a rohadt levelet, hogy lépjek tovább a francba. Hogy éljem
tovább az életemet. Mintha olyan egyszerű lenne elfelejteni, amin
együtt keresztülmentünk. Talán neki az volt. Nem először fordul
meg a fejemben, hogy vajon jobban szeretem-e az én bánatos,
megtört szerelmemet, mint ő engem valaha is képes lesz.
Át sem gondolva a következő lépéseket lecsúsztam az ágyról, és
négykézláb kotorászni kezdtem alatta. Hamar ráakadtam arra,
amit kerestem, és előhúztam. A nehéz csomag újságpapírba volt
csavarva. Nem nagyon használok csillivilli csomagolópapírt.
Minek, ha úgyis csak széttépik?
Minek tartogatom ezt a butaságot? Az első héten szereztem be,
azután, hogy elvesztettem Clayt. Muszáj volt tennem valamit,
akármit, csak hogy még megtarthassak valamit abból, ami
köztünk volt. Aztán becsomagoltam és bedugtam az ágy alá.
Ugyan nem feledkeztem meg róla, de nem is tudtam biztosan, mit
kezdek majd vele.
Nem mintha elküldhetném neki. Azt sem tudom, hol van most.
És miután simán lekoptatott, egyszerűen ki kellett volna dobnom
a csomagot.
Bámultam még egy darabig az ajándékot, aztán elhatároztam
magam.
Beledugtam a válltáskámba, lementem a földszintre, és
megkerestem a kulcsomat. Negyedóra múlva már a jól ismert
parkolóban állítottam le a kocsit. A szívem csak úgy dörömbölt a
mellkasomban, levegőt is alig kaptam. Mi a francot művelek?
 Azon kaptam magam, hogy máris szállok kifelé az autóból, és az
üzlet bejárata felé veszem az irányt. Bent kis harangok csilingelése
jelezte az érkezésemet. Körülnéztem, és máris megnyugtatott az
ismerős környezet.
Pontosan tudtam, miért kerülöm Ruby Könyvespolcát, mégis
most, ahogy magamba szívtam a füstölők átható szagát, fülembe
belekúsztak a hangszórókból áradó New Age-zene sablonos
dallamai, csakis mély megnyugvást éreztem. Nyoma sem volt az
újdonsült idegrohamaimnak, amik elfognak, valahányszor
szembesülök bármivel, ami Clayjel kapcsolatos. De nem – ezt a
helyet már azelőtt imádtam, hogy ő bekerült volna a képbe, és
most rájöttem, hogy még mindig nagyon szeretek itt lenni.
– Maggie!
Hátrafordultam. A pult mögül Clay nagynénje, Ruby közeledett
felém szinte futva. Bár először összeszorult a gyomrom, most,
hogy ennyi idő után újra látom őt, alapvetően mégis jó érzés volt a
találkozás.
– Hali, Ruby! – leheltem, és elvesztem a szerető ölelésben. Van
valami ebben az asszonyban, ami biztonságérzettel tölt el. Mintha
a rossz emlékeket csak úgy elsöpörhetné a ragályos életigenlése.
– Annyira rég láttalak, szívem! – fogta két tenyere közé az
arcomat, amitől akaratlanul is elvigyorodtam.
– Igaz, túl rég – néztem körbe az üzletben, aztán gyorsan
eltereltem a témát a látogatásom valódi okáról:
– Azt hiszem, szükségem lesz némi munícióra az olvasnivalók
terén.
Ruby bólintott, és beterelt a hátsó helyiségbe, ahol a legtöbb
könyvet tartotta.
– Nem kell kapkodni! Most jött egy csomó új cucc. Ott vannak
egy kupacban az asztalon.
Úgy láttam, Ruby őszintén örül, hogy láthat, és kicsit elfogott a
lelkifurdalás, amiért nem jöttem hamarabb. Nem tehetem, hogy
kizárok mindent és mindenkit az életemből. Ideje, hogy felnőjek,
és visszaszerezzem a gerincemet.
Úgy tettem, ahogy Ruby javasolta: alaposan áttúrtam a
könyvhalmot. Aztán önként elkezdtem rendszerezni és a polcokra
pakolni mindent, amire láthatóan még nem jutott ideje. Jó érzés
volt visszazökkenni az életem egy olyan epizódjába, amit oly
sokáig kerültem. És bár a monoton munka eszembe juttatta a
napokat, amikor ugyanezt valaki mással együtt végeztem, akit
szerettem és elvesztettem, azért mégiscsak jólesett.
Karomon egy nagy halom könyvvel tértem vissza a pulthoz. A
bolt csendes volt, épp csak egy-két vevő nézelődött rajtam kívül.
Ruby a könyvekért nyúlt.
– Ez igen, te aztán alaposan felpakoltál!
A könyveket nejlonszatyorba tette, aztán az egészet
visszanyújtotta anélkül, hogy beütötte volna őket a pénztárgépbe.
– Ööö, nem felejtetted el az egész fizetősdit véletlenül? –
vettem elő nevetve a pénztárcámat. De Ruby elhessegette a
kezemet a pénzzel.
– Felejtsd el, hogy te itt bármiért is fizetsz! Hiányoztál, Maggie.
Vedd ezt egy „kiugrom a bőrömből, hogy látlak”-típusú
ajándéknak.
Ruby széles mosolya nem tűrt ellentmondást. De azért
megpróbálkoztam egy meggyőzően előadott zúgolódással.
– De én ki akarom fizetni, Ruby! Na, légyszi! – erősködtem, és
még mindig a bankjegyeket igyekeztem a markába gyömöszölni.
De ő rákulcsolta az ujjaimat a pénzre, és megszorította a kezem.
– Plusz ezzel is mondok neked köszönetet – tette hozzá halkan.
Nagyot nyeltem.
– Köszönetet? – kérdeztem elhalóan, pedig már pontosan
tudtam, mire fog kilyukadni.
 – Így van, Maggie. Köszönöm, hogy ilyen odaadó, csodálatos
lány vagy. És hogy annyira szeretted az unokaöcsémet.
Ruby szeme ragyogott a mondandója súlyától, nekem pedig
pislognom kellett néhányat, nehogy sírva fakadjak.
Elöntöttek az érzelmek, meg kellett köszörülnöm a torkomat.
Váratlan elhatározással felrántottam a táskám fedelét, elővettem a
csomagot, és letettem a pultra. Aztán löktem rajta egyet Ruby felé.
– Tessék – mondtam kurtán.
Ruby összevont szemöldökkel a kezébe vette a nehéz pakkot.
– Mi ez? – kérdezte, és megnézte a másik oldalát is.
Mindkét kezem reszketett, ezért inkább zsebre vágtam őket.
Nagy levegőt vettem.
– Összefutottam Lisával – vágtam bele.
Ruby bólintott.
– Igen, mesélte, hogy találkoztatok – mondta, aztán csak
nézett: várta, hogy eláruljam, mi az, amit odaadtam neki.
Kezdtem pánikba esni. Talán mégsem annyira jó ötlet. Épp
kezdtem Clayt magam mögött tudni. Erre most itt vagyok,
mindent újra a felszínre hozok, és küzdök, hogy kinyissak egy
ajtót, amit az orromra csaptak. Hülye vagyok vagy mazochista.
Vagy ahogy egyre biztosabbnak tűnik, mindkettő, egyszerre.
– És, igen... szóval ez egy ajándék... Claynek. A szülinapjára –
hadartam.
Ruby meglepetten felvonta a szemöldökét.
– És hát szóval Lisa mondta, hogy elmégy majd meglátogatni,
nekem meg megvan ez a cucc hónapok óta, csak gyűlik rajta a por
az ágyam alatt. És ugye nem tudhatom, hogy hova is küldjem,
ezért gondoltam, odaadom neked, te meg neki. Csak mert
szülinapja lesz meg minden – hadováltam idegesen.
De hirtelen elhallgattam. Ruby némán figyelte, hogy rágni
kezdem a szám szélét, félelmetesen nagy zavarban.
 Hát igen, tök hülye vagyok. Clay valószínűleg francot sem akar
tőlem, nemhogy ajándékot. Biztos szánalmasan festek, és
szomorúnak, meg kismillió egyéb dolognak látszom, mint ahogy
érzem is magam.
Az ajándékért nyúltam, hogy visszavegyem.
– Hülye ötlet volt, felejtsd el! – motyogtam, de Ruby kivette a
kezemből a dobozt. Riadtan felkaptam a tekintetem.
– Persze, odaadom neki, kicsim. Biztos nagyon fog örülni –
mondta, de láttam rajta, hogy valami nyomja a lelkét. Az
ajándékot a pult alá rejtette, de mintha nem volna száz százalékig
biztos benne, hogy odaadja-e az unokaöccsének. És ettől csak még
hülyébben éreztem magam.
– Hát akkor jó. Köszi! – feleltem gügyén, és alig vártam, hogy
kívül kerüljek a helyiségen, ahol komplett hülyét csináltam
magamból.
Felvettem a szatyrot a könyvekkel.
– Majd találkozunk! – búcsúztam el, indulásra készen.
– Maggie! Gondoskodom róla, hogy megkapja. Ígérem! – szólt
utánam Ruby. Habár hirtelen magam sem tudtam, akarom-e
igazán, hogy eljusson az ajándékom Clayhez. De gondolom, már
úgyis mindegy.
Kiléptem Ruby boltjából, és beszálltam a kocsiba. Miért vagyok
képtelen megelégedni az „egész jó”-val?!
 5. FEJEZET

CLAY

MA VAN A SZÜLINAPOM. JÓ lenne lubickolni az örömben. Érezni

az izgatottságot. Ehelyett csak üresség tölt el. A születésnapok már
jó ideje nem jelentenek semmit a számomra. Mintha rémlene egy
zsúr, lehettem vagy ötéves – rémisztő bohócok és pónilovaglás,
erre emlékszem. Lehet, hogy a bohócok tették számomra
élvezhetetlenné az összes elkövetkező születésnapomat. Azok a
nyomorultak komolyan a frászt hozták rám.
De dacára az eddig menetrendszerűen jelentkező születésnapi
nyomottságnak, idén valami mintha más volna. Ugyanis ma
töltöm be a tizennyolcat.
Bizony ám, tizennyolc! Végre-valahára teljes jogú felnőttnek
számítok. Szavazhatok, vehetek cigarettát és pornómagazint.
Beállhatok a seregbe, lehet saját csekk-könyvem. Csakhogy ezek a
szokásos beavatási szertartások nem is tudnának kevésbé
érdekelni. Persze nem rossz dolog, de nem rohanok máris a boltba
egy csomag cigiért meg egy Playboyért (nem mintha mehetnék
innen bárhová is). De nem: ez a születésnap valami még ennél is
jobbról szól.
A mai nap minden a SZABADSÁGról szól. Mert életemben
először igazán szabad vagyok. Szabadon dönthetek a sorsomról.
Szabadon követhetem el a saját tévedéseimet.
Szabadon élhetek, a saját szabályaim szerint. Hátralévő
éveimben a szabadságnak mindig tortaíze lesz. És egyáltalán nem
bánom.
Az irányítás egyszer s mindenkorra az én kezembe került.
Sosem mertem igazán belegondolni, mi lesz, amikor eljön ez a
varázslatos dátum. És most itt vagyok, néhány perce felnőtt, és
szinte összeroppanok a lehetőségek súlya alatt.
Olyan ez az egész, mintha álmodnék. Az álmok pedig bizony
gyakran összetörnek. Ezért igyekeztem mindig is távol maradni
tőlük. Az álmok nem valók olyasvalakinek, akinek nincs jövője.
De volt idő, nem is olyan régen, amikor sem az álmok, sem egy
jövő lehetősége nem tűnt egyáltalán nevetséges képzelgésnek. És
ez valami ennél százszor csodálatosabb dologhoz vezetett.
Valamihez, ami ugyanakkor százszorta veszedelmesebb is.
Reményhez.
Remény. Ami reggelente kirángat az ágyból, és olyan nagyon
megkönnyíti a nap többi részét. Remény. Az a leírhatatlan érzés,
aminek hatalmában áll földbe döngölni az embert, ha egyszer
elveszik. Tudom, mert az enyém legutóbb hősi halált halt a saját
önzésem és félelmeim által. És bárhogy igyekszem felülemelkedni
a bűntudaton és szégyenen, amit azért érzek, mert tönkretettem
az egyetlen jó dolgot az életemben, a fájdalom még ma is
határozott és éles.
Ma viszont ez a fájdalom valami mássá alakult, és végre
ráismertem teljes, csodás valójában.
Reménnyé.
Itt van most is, benn ül a szívem mélyén, fején szülinapi pöttyös
papírcsákóval, és azt várja, hogy rájöjjek, nem is hagyott el igazán
sohasem.
A Birthday harsogó dallamaira ébredtem a Beatlestől, Tyler
minősíthetetlenül borzalmas táncmozdulataival kísérve. Pedig ha
én, a kétballábas mondom ezt, akkor az jelent valamit.
Felültem az ágyban, kidörzsöltem az álmot a szememből, és
próbáltam feldolgozni az általában félénk és magába forduló
szobatársam látványát, aki a zene ütemétől teljesen függetlenül
tekereg ide-oda a szobában.
– Te mégis mi a rákot művelsz? – kérdeztem nevetve. Tyler
mindkét öklét a levegőbe emelte, aztán felugrott az íróasztal
melletti székre, és teli torokból énekelt.
Fél perc sem telt el, határozott kopogtatás hangzott az ajtó felől.
Megrovó pillantást vetettem Tylerre, aki hanyatt-homlok rohant
lehalkítani a zenét. Jonathan, az ügyeletes dugta be a fejét az
ajtón, arcán szigorú kifejezéssel. Jonathan a húszas évei közepén
járhat, de máris kopaszodik, szegény. De egész jó fej, a maga
„anyámnál lakom, a szuterénben” módján.
– Skacok, reggel hét óra van. Tudjátok, mi a szabály a zenével
kapcsolatban. Nem szeretném, ha el kellene koboznom a
lejátszótokat.
Tyler megszeppenve kikapcsolta a zenét. A Grayson Centerben
minden a szabályokról szól, szülinap ide vagy oda.
– Bocsi – motyogta a szobatársam, szégyenkezve a
rendreutasítás miatt. Én közben kimásztam az ágyból, nagyot
nyújtóztam, és megvakartam a tarkómat.
Jonathan mosolya mindkettőnknek szólt.
– Jól van, de ne forduljon elő újra. Utálok én lenni a rosszfiú.
Aztán rám nézett, és valamit felém hajított. Elkaptam, mielőtt
leesett volna. Egy gagyi „Én vagyok a szülinapos!” kitűző volt,
amit a kölykök hordanak a zsúrokon.
 – Isten éltessen, Clay! – mondta vigyorogva, míg én feltűztem
az ajándékot a mellemre. Viszonoztam a vigyort, és büszkén
körbemutattam az új díszemet.
– Kösz, Jon! Mindig erre vágytam – szóltam utána, ahogy
magunkra hagyott minket. Előszedtem valami ruhát a
szekrényemből, és a kezembe vettem a fürdős cuccaimat.
– Haladjál, Clay! Tudod, hogy azt kérhetsz ma a konyhásoktól,
amit csak akarsz. Szóval hacsak nem akarsz a kutyaszar ízű
zsömlén rágódni velünk együtt, csipkedd magad!
– Jó, majd csipkedem – horkantam fel gúnyosan.
Pedig Tyler mond valamit. Nem fogom elvesztegetni az
esélyemet egy sajtos-sonkás omlettre csak úgy. És onnantól fogva
le se tudtam vakarni a hülye vigyort a képemről, míg
összekészülődtem.
Ez a vidámság-ügy nem is olyan rossz.
Délután kettőre végképp és hivatalosan szülinapi hangulatba
kerültem. Maria, Tyler és még néhány haverunk az ebéd alatt nagy
feneket kerítve a dolognak kigurítottak egy zsúrkocsit a
konyhából, rajta egy tortával. Maria ragaszkodott hozzá, hogy
felvegyem a hegyes kartoncsákót. Rezignáltan tűrtem a nyúzást,
és titokban nagyon is élveztem az egész felhajtást.
A tanácsadóktól új naplót kaptam – hurrá –, meg pár könyvet
arról, hogy szeressem magam vagy ilyesmi. Nem akadtam fönn
azon, mennyire sablonos ajándékok, inkább jólesett, hogy
egyáltalán eszükbe jutott venni nekem valamit. Louis, a Grayson
ügyintézője adott egy csomó kupont, amiért különféle kiváltságok
járnak: plusz tévéidő, esetleg kiváltható házimunka. Apróságnak
tűnhet, de a Grayson Center lakóinak az ilyenek aranyat érnek.
Mindenki azon igyekezett, hogy különlegessé tegye a napomat.
És erre egyre nagyobb szükségem is volt, miután késő délutánra
nyilvánvalóvá vált, hogy hiába várom a telefonhívást a szüleimtől.
A kötelező üdvözlőlapot persze megkaptam. Nem volt nagy szám,
mintha egy vegyesbolt pénztára mellől származna. Nagyjából
biztos voltam benne, hogy apám titkárnője szerezte a
Walmartban. Annyi állt csak rajta, hogy „Anyától és Apától”, de
arról sem voltam meggyőződve, hogy egyáltalán az ő kézírásukkal.
Nem mintha meglepne az érzéketlenségük. De küzdenem
kellett, hogy elnyomjam magamban a fájdalmat és keserűséget,
ami sötét fellegekkel fenyegette a jó hangulatom fényesen ragyogó
napját. Bárcsak képes lennék kikapcsolni magamban a gyerekes
reményt, hogy a szüleim csak most az egyszer úgy viselkednek,
mintha... mintha szülők volnának. A folyamatos csalódás a
hasonlók miatt már kezd rohadt unalmas lenni.
Közvetlenül vacsora előtt volt találkozóm dr. Todd-dal.
Egyeztetni akart velem a folyamatban lévő kezelésemről.
Elmagyarázta, hogy most, hogy nagykorú vagyok, törvény kötelezi
arra, hogy ismertesse velem a jogaimat. A gyakorlatban volt még
egy-két hetem hátra a megállapodás szerint, amit a szüleimmel
együtt én is aláírtam, amikor idekerültem. De most, hogy
tizennyolc éves vagyok, a gyógykezelésemről is saját magam
dönthetek. Mivel komoly utat tettem már meg a helyes irányba, és
nem jelentek többé veszélyt sem magamra, sem másokra, ha
akarom, akár még a héten jóváhagyhatják a távozásomat.
Megköszörültem a torkom, mivel kicsit mellbevágott, amit
hallottam.
– Na és a szüleim? Ők nem támadhatják meg a döntést? –
kérdeztem. Nehezen tudom elképzelni, hogy a szüleim ölbe tett
kézzel nézik majd, hogy a saját akaratomból távozom innen.
Kizárt, hogy hagyják, legalábbis komolyabb jogi huzavona nélkül.
De már a szimpla tudat, hogy a magam ura vagyok, erőt öntött
belém.
Dr. Todd nekitámaszkodott az íróasztala szélének, és
összefonta a karját maga előtt.
– Hát, Clay, ha kegyetlenül őszinte akarok lenni veled: a
szüleidnek nem igazán van jogi alapja felülbírálni a döntésedet.
Igen, beutaltattak ide, de azután nem kifejezetten erőltették meg
magukat, hogy részt vegyenek a kezelésedben, bárhogy
próbálkoztunk, hogy bevonjuk őket. Az ő együttműködésük nélkül
érted el, amit elértél. Ugyanakkor mint az orvosodnak,
kötelességem emlékeztetni téged, hogy még hosszú út áll előtted.
Beállítottuk a gyógyszereidet, és így képes voltál arra
koncentrálni, hogy kordában tartsd az önveszélyes gondolataidat.
De ez egy életen át tartó harc lesz saját magaddal.
Bólintottam, és érdekes módon nem éreztem sem ellenállást,
sem ingerültséget az ítélet miatt. Dr. Todd csak tényeket közölt.
– És amikor eljön az idő, hogy elhagyd a Graysont,
megbeszélhetnénk, mit javaslok a további gyógykezelésekkel
kapcsolatban. A bentlakásos terápia után nehéz visszailleszkedni,
általában kell egy átvezető szakasz. Neked a Langley otthont
javasolnám Miami Springsben.
Lakóotthon? Ez kábé annyira hangzik élvezetesnek, mint egy
temetés. De vettem, mit akar a doki. Nem akartam, hogy azt
higgye, csak mert elmúltam tizennyolc, egyszerre megfeledkezem
mindenről, amit itt tanultam. Késztetést éreztem, hogy
bizonyítsak. Hogy lássa: igenis haladok.
– Doki, nem megyek sehová. Le akarom tölteni a teljes időt,
aztán majd beszélhetünk a továbbiakról – jelentettem ki
magabiztosan.
Dr. Todd igyekezett féket vetni az arcán elömlő
megkönnyebbülésre. Aztán felegyenesedett, és visszaült az asztal
mögé.
– Örülök, hogy ezt mondod, Clayton – felelte szokásos,
megnyugtató mosolyával.
 Miután ezen túlestünk, a foglalkozás további része könnyedebb
volt. Nem kellett a sötét múltamban turkálni, vagy szétszedni és
újra összerakni a kavargó gondolataimat. Inkább csak lazán
cseverésztünk. Közben még vehemens vitába is bonyolódtunk az
egyetemi baseballról.
Igen, a mai nap egyre biztosabban a jobbak közé kezd tartozni.
Vacsora után a közösségi helyiségbe indultam tévézni Mariával
és Tylerrel, de Jacqui, az éjjeli ügyeletes megállított, és az
irodájába szólított. Barátaim kérdőn néztek rám, mire vállat
vontam.
– Megyek utánatok nemsoká – mondtam nekik, és követtem
Jacquit a folyosón.
– Nem én voltam, esküszöm – humorizáltam, ahogy beléptünk
az irodájába. Jacqui alapvetően savanyú arcán szinte mosolyra
emlékeztető grimasz jelent meg, és megveregette a karomat.
– Ne izgulj, Clay! – nyugtatott meg, és beterelt a helyiségbe,
hogy becsukhassa mögöttem az ajtót. Amint egészen a szobában
voltam, elborított két meleg kar és egy keleti parfümtől származó
fullasztó illatfelhő. Ruby nagynéném úgy szorított, mintha az élete
múlna rajta. És hirtelen világossá vált, hogy gyanakodhattam
volna, amikor egész nap nem hallottam felőle. Mintha Ruby és
Lisa valaha is képes volna megfeledkezni a szülinapomról!
Arra viszont nem számítottam, hogy ezerháromszáz mérföldet
fog utazni, hogy lásson. De ő már csak Ruby, aki mindig is jobban
szeretett, mint azt megérdemelném.
– Ruby! – mosolyogtam le az apró termetű nagynénémre.
Boldogan visszavigyorgott rám. A szokásos, cigányos cucca volt
rajta, a buggyos szoknyájával meg valami kendővel a nyakában. A
hajából apró kagylók álltak ki. Honnan a fenéből szedi az ötleteket
a szereléséhez, azt el nem tudom képzelni.
Felnyúlt, és megpaskolta az arcomat, ahogy az pici korom óta
szokása.
– Clay, kicsikém! De jó látni téged!
A mosolya ragályos volt. Rubyból folyamatosan olyan pozitív
energia árad, amiről lehetetlen nem tudomást venni. Nem egyszer
húzott ki a legsötétebb gödrök mélyéről csak azzal, hogy önmagát
adta. Bármit megtennék ezért az asszonyért, aki itt áll előttem.
Anyám helyett anyám ő. Az elmúlt három hónap alatt vagy
négyszer eljött meglátogatni. Lisa is jött vele, amikor tudott, de őt
eléggé lefoglalja a munka.
Négyszer, a nagynéném négyszer jött el, míg a szüleim
egyetlenegyszer sem.
– Hát te meg hogy kerülsz ide? És Lisa hol van? – kérdeztem,
míg Ruby újra a karjaiba zárt.
Elengedett, és játékosan elkomorult.
– Mintha képes lettem volna kihagyni a tizennyolcadik
szülinapodat! Ne hülyéskedj már! Lisa is itt lenne, ha tudna, de
őrültek háza van a munkahelyén – magyarázta, és megpaskolta a
karom. Aztán az iroda sarkában álló kétszemélyes kanapé felé
húzott. Jacqui közben kiment, hogy kettesben lehessünk egy ideig.
Ruby erőlködve az ölébe emelte a vászontáskát, ami a vállán
lógott.
– Mit hurcolászol, egy csomó téglát? – kérdeztem, amíg a
nagynéném nehézkesen előszedett egy kissé megviselt
kartondobozt.
– Ó, basszus, tisztára összenyomódott – sopánkodott, ahogy
megvizsgálta a doboz tartalmát. Aztán rácsukta a tetőt, és
átnyújtotta nekem.
– Hát, mindegy, az íze azért jó.
Képes volt hozni nekem egy szülinapi tortát. A tetején a nevem
kék cukormázból, mellette apró festőecsetek a dekoráció.
Összeszorult a szívem. Anyám, komolyan kezdek szétcsúszni. Már
minden kis hülyeségen elbőgöm magam. Mi van, elfelejtettem,
hogy kell férfinak lenni? Itt az ideje, hogy beszerezzek egy
acélbetétes bakancsot meg egy cowboykalapot. És hogy bedobjak
egy kis Brando-stílust, vagy valamit.
De ez most tökmindegy: nem is emlékszem, mikor volt
legutóbb szülinapi tortám, ma pedig kettőt is kaptam. Még én sem
vagyok immúnis a kellemes melegségre, ami emiatt elöntött.
Ruby két tányért vett elő. Kivártam, míg vágott nekem egy
emberes szeletet, aztán úgy vetettem rá magam, mint egy éhező.
Az édesség mindig is a gyengém volt. Ruby kényeskedve körbeette
a cukormázat, és közben panaszkodott, hogy inkább
szentjánoskenyér-lisztes tortát kellett volna hoznia csokoládé
helyett, mert az egészségesebb. Hagytam, hadd morgolódjon,
hogy a cukor rosszabb, mint a patkányméreg, és hogy a fehér
liszttel gyakorlatilag meggyilkoljuk a hasnyálmirigyünket.
Udvariasan hallgattam, és közben tömtem magamba a
csokikrémbe forgatott diabéteszt.
– Komolyan el se hiszem, hogy itt vagy. Nagyon hálás vagyok,
de tényleg – mondtam, amikor végeztem. Ruby szeme könnybe
lábadt, én pedig lelkiekben felkészültem az érzelemkitörésre.
Ruby érzelmessége legendás, én pedig nemrég még kifutottam
volna a világból a szentimentális nyavalygásoktól.
Sok időt szántam rá, hogy vastag, áthatolhatatlan falat vonjak
magam köré. Falat, ami lehetővé teszi, hogy
komplikációmentesen éljem az életemet bezárva a saját zakkant
fejembe. Ha senkit nem engedek túl közel, megszabadulok a
bűntudattól, amiért elkerülhetetlenül csalódást okozok valakinek.
Csakhogy ez az egész darabokra hullott egy gyönyörű szempár
és mellé egy nagy adag csípős humor hatására.
De nem, nem kalandozhatok el ebbe az irányba. Most nem,
amikor végre jól vagyok. Különben elkerülhetetlenül ömleni kezd
belőlem a szó, tromfolva a szintén nem túl szűkszavú
nagynénémre.
Ruby a karomra fonta vékony ujjait, és megszorította.
Ráborítottam a kezére a saját, sokkal nagyobb tenyeremet.
Megtanultam, hogy nem gond, ha kimutatom az érzelmeimet
azoknak, akik fontosak nekem. Hogy jó dolog megosztani az
érzéseimet. Hogy nem kell megóvnom senkit attól, aki vagyok.
Hogy – a francba is! – érdemes vagyok mások szeretetére. Ez az,
amit mindennap sulykolnak belém. Újra és újra elmondják, hogy
a rohadt életbe, vannak, akik bírják a búrámat. De hiába, képtelen
vagyok egészen megemészteni ezt. Az ötlet, hogy én is egy
normális emberi lény vagyok, túlságosan is elvont koncepció a
számomra.
– Clayton Reed, ha tehetném, már ott laknék veled a
szobádban. De van egy olyan érzésem, hogy nem nézik itt jó
szemmel az ilyesmit.
Felhorkantam. Tudtam, hogy csak viccel, mégsem tudtam
teljesen kizárni a lehetőségét, hogy komolyan megpróbálkozott
ezzel.
– Lisa és én úgy szeretünk téged, mint a saját gyerekünket.
Mindig melletted fogunk állni, jöjjön bármi – mondta Ruby, és
megint megölelt. A torkom furán összeszorult, de nem volt
egészen kellemetlen érzés. Egyáltalán nem.
– Én is szeretlek benneteket. Nem tudok elég hálás lenni azért,
amit értem tesztek – feleltem halkan, és gondolatban gratuláltam
magamnak, hogy ilyen ügyesen ki tudtam fejezni az érzéseimet
(köszi, kezdő érzelemkezelő tanfolyam!). Ruby kapkodva
törölgette a szeme sarkából kibuggyanó könnyeket, aztán
zsebkendőt húzott elő, és vadul fújni kezdte az orrát. Nincs is jobb
módja, hogy oldjuk a túl szentimentális hangulatot, mint egy
takonnyal teli textildarab.
 – Na, elég a nyavalygásból, jöhetnek az ajándékok! –
lelkendezett Ruby könnyes mosollyal, és három pakkot vett elő a
táskájából.
– Ruby, nem kellett volna semmit venned. Már az is bőven elég,
hogy itt vagy – tiltakoztam, mégis elöntött az izgatott, boldog
várakozás, amihez foghatót már jó ideje nem éreztem. Az a
bizsergő érzés a gyomorban, mint karácsonykor, vagy amikor az
ember először ül be a kocsijába, amikor megszerzi a jogsit.
Vagy pont mielőtt először csókolja meg az imádott lányt.
Na mindegy... szóval az ajándékok!
Ruby asszisztált hozzá, hogy kibontom a csomagokat. Lisától és
tőle új rajzszénfelszerelést kaptam, egy nevetségesen drága
ecsetkészletet, és néhány új vázlatfüzetet. Képtelen voltam
elfojtani a fültől fülig vigyort, ami szétterült a képemen. A világon
semmi mást nem adhatott volna, ami ennél többet jelent nekem.
A rajzolás és festés a mindenem. Szinte a megszállottja lettem.
Ez az az elidegeníthetetlen részem, amiről sohasem voltam
hajlandó lemondani. Annyi mindent elvesztettem, de az alkotás
öröme mindig megmarad nekem.
– Nem tudtam biztosan, mivel dolgozol, de a kislány a
charlottesville-i művészellátóban azt mondta, ezek a legjobbak –
magyarázta Ruby kissé szorongva, mintha attól tartana, nem fog
tetszeni nekem az ajándéka.
A hajamba túrtam, kezdett megint kicsit sok lenni az érzelem.
De amiatt már nem aggódtam, mit válthatnak ki ezek az érzelmek.
A gyógyszerek, megfelelően használva, csodás dolgokra képesek.
– Eszméletlen jók, Ruby! Köszönöm! Majd felhívom Lisát, hogy
neki is megköszönjem. Ez... egyszerűen...
Nem tudtam folytatni, csak vigyorogtam, mint egy idióta. A
nagynéném ugyanolyan izgatott volt, mint én, csak ő azért, mit
szólok az ajándékokhoz.
 És akkor Ruby egyszerre elkomolyodott. A hirtelen
hangulatváltozása kizökkentett a nyugalmamból, az idegeim
azonnal pattanásig feszültek. Benyúlt a táskájába, és még egy
ajándékot vett elő. Nem volt születésnapi csomagolópapírban,
mint a többi.
Ahogy alaposabban megvizsgáltam, feltűnt, hogy a Davidsoni
Hírmondó, a virginiai Davidson helyi lapjának egy példányába
van gondosan becsomagolva. Kérdő pillantást vetettem Rubyra. Ő
meredten bámulta a titokzatos ajándékot, és látszott rajta, hogy
kényelmetlenül érzi magát.
Mi a franc bújhat meg az újságpapír alatt? Egy bomba?
– Még több ajándék, Ruby? Nem kellett volna – próbáltam
oldani a feszültséget, mert a legtöbbször jó kedélyű nagynéném
komolysága kezdett nyomasztani. Ruby egy pillanatra
megszorította a dobozt, aztán átnyújtotta nekem. Habozva
nyúltam érte. Nehezebb volt, mint amilyennek elsőre tűnt. A több
réteg papír alatt nem látszott, mit rejt valójában.
Elkezdtem lehámozni róla a celluxot, de Ruby megfogta a
kezem. Aggodalmasan nézett rám. Ledobtam a csomagot az
asztalra.
– Mi ez, Ruby? Nyögd már ki végre! – szóltam rá, mert kezdett
elegem lenni abból, ahogy nagynéném kerülgeti a forró kását. Mi
akkora ügy egy hülye ajándékon?
Ruby felsóhajtott.
– Ez itt Maggie-től van – felelte halkan.
Ó. Ja, hogy igen.
Esküszöm, az összes levegő kiszorult a tüdőmből, szabályosan
fuldokoltam. A szívem ezerrel zakatolni kezdett, azt hittem,
rögtön elájulok. Őrület, hogy a nevének puszta említése is ilyen
azonnali fizikai reakciót képes belőlem kiváltani. Mintha a testem
valami állatias, ösztönös szinten reagálna rá.
 Rubyval sosem beszéltünk Maggie-ről. Legalábbis már jó ideje
nem. Ritkán hozom fel egyáltalán Maggie-t, hacsak nem a terápiás
foglalkozás biztonságos keretein belül. Kiderült, hogy a Maggie
Younghoz fűződő emlékeim kissé komplikáltak. Az őrült,
elcseszett agyam sikeresen transzformálta a szeretett lányt
valamivé, ami teljes idegbajt hoz rám. Az árny, ami bennem él és
lélegzik – bár többnyire kordában tartva –, még mindig azon van,
hogy tönkretegye azt, amire az életben a legjobban vágyom.
A lányra, akit eszeveszettül szeretek. Az egyetlen lényre, aki
képes lett volna a mélybe vetni magát az oldalamon.
És én kis híján hagytam, hogy megtegye.
– Maggie-től? – nyögtem, és próbáltam nem belefulladni az
erőlködésbe, hogy kimondjam a nevét.
Ruby bólintott, szája vékony vonallá keskenyedett az
aggodalomtól. Tudtam, fél, hogy kiborulok, ha emlegeti a lányt,
akit szerettem és elvesztettem. És valahol nem is bántam volna, ha
kiborulhatok.
A pánik ott készülődött már a felszín alatt. Kavargott a
gyomromban, alig bírtam féken tartani. Nagy volt a kísértés, hogy
dühös legyek. Hogy átadjam magam a haragnak, amit afölött
érzek, hogy bár egy halom dolgot megoldottam, közben szinte
még egyszer annyi bonyodalom került a felszínre.
De erősen kapaszkodtam Clayton Reed maradék józan eszébe,
ami még jól látta, mennyire hiábavaló a harag vagy a pánik. Hogy
azokkal nem érek el egyebet, csak hogy visszavetem az eddig elért
fejlődésemet. Muszáj kibogoznom az összekuszálódott érzéseket
és átverekednem magam a káoszon, amit okoznak. Maggie nem
holmi mumus. Ő a fény az életemben. Aki emlékeztet, mit akarok
még a sorsomtól. Hogy minek a visszaszerzésén töröm magam.
Erősen koncentráltam erre a gondolatra, és újra a kezembe
vettem az ajándékot. Az ölembe tettem, és szórakozottan
simítgattam az újságpapír ráncait.
– Bejött múlt héten a boltba – kezdte Ruby, feszülten figyelve
minden rezdülésemet.
Minden erőmet összeszedve közönyösséget színleltem, pedig
belül átkoztam a rohadék világegyetemet, a sorsot, akármit,
amiért rám szakadt ez az életnek nevezett katasztrófa.
– Tényleg? – kérdeztem, de a hangom olyan hamisan csengett,
mint amilyet életemben nem hallottam. Tiszta röhej. Röhögnék is,
ha nem akarnám épp addig vagdosni a bőrömet, míg kicsordul a
vérem.
A rohadt életbe! Akkor sem fogom ezt érezni!
Így vettem egy mély levegőt, és elszámoltam tízig. Előhívtam a
csillivilli, hurráoptimista gondolatokat, és összevakartam magam.
Mert bármennyire fáj, hallani akarok Maggie-ről. Szomjazom rá.
Muszáj legalább csak a nevét hallanom. Tehát ha testem-lelkem
roskadozik is a megpróbáltatások súlya alatt, amit ő szabadított
rám, akkor is tartani fogom magam. Mert semmi, de semmi nem
akadályozhat meg abban, hogy megtudjam, mit rejt az újságpapír
az ölemben.
Ruby nagy levegőt vett, és folytatta.
– Nem találkoztunk, csak közvetlenül azután, hogy idekerültél
Floridába. Lisa említette, hogy látta őt a kávézóban. Most ott
dolgozik.
Bátorítóan bólintottam, még mielőtt úgy döntök, hogy képtelen
vagyok egy szóval is többet hallani.
– Csodaszép, mint mindig. De azért látszik, hogy fogyott
valamit, pedig amúgy is olyan kis soványka – hadarta Ruby,
nekem pedig azonnal lelkifurdalásom lett amiatt, hogy talán
közöm van Maggie súlyvesztéshez. Ujjaim fájdalmasan
kulcsolódtak a csomagra.
– És hogy láttad... jól van?
 Muszáj volt megkérdeznem. Mert ha nincs jól...
Akkor mit tennék? Ha Ruby azt mondja, hogy Maggie szenved
és depressziós, megszegném-e vajon a magamnak tett ígéretemet,
hogy békén hagyom? Fogalmam sincs. Csak abban vagyok biztos,
hogy nem tudnám úgy élni az életemet, hogy tudom, ő közben
boldogtalan. Azért nem voltam hajlandó keresni, azért írtam azt a
levelet, hogy ő le tudja zárni magában a dolgokat. Hogy
elszakadjon tőlem, és élje a saját életét.
De ha neki is annyira szörnyű távol lenni tőlem, mint nekem
tőle, azonnal szélnek eresztem minden hülye jó szándékomat.
– Igen, Clayton. Úgy tűnt, rendben van. Kicsit zavarban volt, de
máskülönben kutyabaja – felelte Ruby, és felháborodva
konstatáltam, hogy ez a válasz önző módon csalódottsággal tölt el.
Hát micsoda rohadék seggfej vagyok én?! Azt akarom talán, hogy
Maggie ne legyen boldog? Dehogyis! De ha jól elvan, az is csak azt
bizonyítja, hogy jól tettem, hogy leszálltam róla. És ebbe nem
könnyű beletörődni, még ha ez is volt a helyes döntés.
– Hát, ennek... örülök – nyögtem ki, az elfehéredett ujjaimat
bámulva. Még nem biztos, hogy túlélem ezt a beszélgetést.
Egyszerűen beledöglök.
Ruby óvakodva méricskélt, mintha azt várná, hogy még egy
fejem nő.
Kicsit kihúztam magam, és a szemébe néztem.
– Illetve: ez tök jó – mondtam határozottabban, és mosolyt
kényszerítettem az arcomra.
Ruby aggodalmas arckifejezése egy árnyalatnyit engedett.
– Igen, az – helyeselt, és megköszörülte a torkát. – Beugrott
áttúrni az új könyveket. Mondtam neki, hogy örülök, hogy látom,
de egyébként igyekeztem békét hagyni neki. Nem úgy nézett ki,
mint aki beszélgetni akar, hát nem is erőltettem.
Képzelem, milyen kínos lehetett Maggie-nek újra látni Rubyt.
 Csend ült közénk, és én azt hittem, ennyi volt. Pedig tudhattam
volna. Ruby mindig is hajlamos volt elnyújtani a történetmesélést.
Ez lehet kedves kis bohóság, vagy fárasztó nyűg. Jelenleg az
utóbbi közelebb állt hozzám.
– Vett néhány könyvet, és már épp elment volna, amikor
odaadta ezt. Azt mondta, neked szánja. A szülinapodra. Megkért,
hogy juttassam el hozzád, mert ő nem tudja, hová küldje.
Ruby szúrós pillantást vetett rám. Olvastam benne: hülyének
néz, amiért titokban tartom Maggie előtt, hogy hol vagyok.
Egyszerűen nem érti, mennyire borzasztó nehéz volt meghoznom
ezt a döntést. És hogy vannak napok, amikor annyira
elbizonytalanodom benne, hogy minden erőmre szükségem van,
hogy ne emeljem fel a telefont. Maggie az én gyengém. A
kényszeres függőségem, ami, ha egyszer kielégül, többé nem hagy
nyugodni.
Valaha azt gondoltam, ő az életem legegészségesebb,
legtisztább része. Részben még mindig így van. De most, tiszta
fejjel, már látom, hányszor környékezte meg a sötétség, ami
kettőnk között volt. Maggie-nek többre van szüksége annál, mint
amit én jelenleg nyújtani tudok. Az iránta táplált érzelmeim
hullámvasútja mindennap megkínoz. De bármennyi idő teljen is
el, bármekkora távolság álljon is közénk, azok sosem fognak
elmúlni.
– Nem voltam teljesen biztos benne, hogy oda fogom adni,
Clayton – vallotta be Ruby meglepően szúrós szemmel. Minden
tettetett bugyutasága ellenére vág az esze, és van szeme
mindenhez. Ruby mindig többet tud, mint azt az ember
feltételezné róla. És ha jól sejtem, pontosan tisztában van azzal,
mekkora küzdelem nekem ez az egész, még ha haladok is előre.
Együtt érző grimaszt vágtam, mert megértettem a
bizonytalanságát. De komolyan. Őszintén.
 – Nem gáz – biztosítottam róla, és közben reménykedtem,
benyeli ezt a kamuhegyet.
Elegem lett az időhúzásból: letéptem a papírt, és a földre
dobtam. Alig vetettem egy pillantást az ajándék legtetején a
pillangót ábrázoló szénrajzra, máris hátra kellett dőlnöm egy
pillanatra. Ez a lány ezer mérföld távolságból is kikészít. És most
épp arra készül, hogy kitépje a szívemet a mellkasomból.
Ugyanis felismertem azt a pillangót. Én rajzoltam. Neki.
Maggie-nek.
– Mi a...? – mormogtam, és kihúztam a bőrkötésű könyvet a
maradék csomagolópapír közül. Kinyitottam, és akkor láttam,
hogy egy album. Maggie minden oldalán gondosan elhelyezte a
fotókartonra ragasztott rajzaimat. Azokat, amik otthon a falamat
díszítették. Plusz amiket neki adtam.
Az összes ott volt. Minden. Egyes. Darab.
Ruby a vállam fölött leste a képeket, míg átlapoztam az
albumot. Hozzá fordultam.
– Ezt mikor csinálta? Hogy kerültek hozzá a rajzaim? –
kérdeztem hitetlenkedve. Amit a kezemben tartottam, teljesen
lenyűgözött. Mintha visszakaptam volna lényem egy részét.
Mintha Maggie May Young újból a megmentésemre sietett volna.
Nem is tudom szavakba önteni, hogy nyílt meg a szívem a
képek láttán. Egyértelmű, hogy ez a legfantasztikusabb,
legszemélyesebb ajándék, amit valaha kaptam. Nem mintha
bármi mást vártam volna a lánytól, aki életcéljául választotta,
hogy engem megmentsen saját magamtól.
Ruby ujja hegyével végigsimított egy ceruzarajzomon, ami
Maggie-t ábrázolta. Imádom ezt a képet. Emlékszem a napra,
amikor készült. Maggie átjött hozzánk tanulni, és közben elaludt.
Mindig imádtam, ha így történt. A tökéletes nyugalom, ami elönt,
valahányszor figyelem a mély, egyenletes légzését, leírhatatlan.
Oké, ez talán egy kicsit para így első hallásra. De igazából nem az.
Csak gyönyörű és tökéletes. És ettől úgy éreztem, van értelme az
életemnek, még ha csak egy kis időre is.
Így hát lerajzoltam. Késztetést éreztem, hogy megörökítsem a
pillanatot, amikor Maggie tökéletesen békés és nyitott. Valahol
már akkor is éreztem, hogy nem teszek jót neki. Hogy bár
esküszik, hogy boldog, érezhető a feszültség, amit a hülyeségeim
okoznak benne. Az alvó Maggie látványa segített összerakni azt az
illúziót a fejemben, hogy minden pontosan úgy van, ahogy lennie
kell. Őrület, milyen elcseszett kifogásokat tudok kitalálni az
elcseszett dolgokra, amiket teszek.
A szívem őrülten kalapált a mellkasomban, mert éreztem a
valódi súlyát ennek az albumnak. Ezt nem egy olyan lány
készítette, aki boldogan kilép egy rossz kapcsolatból. Nem egy
exbarátnő, akinek minden vágya, hogy túllépjen a múlton. Nem:
ez az egész hozzám szólt. Sőt hangosan kiáltott, hogy ébredjek
már fel, és vegyem észre, mennyire szeret még mindig.
És ez valamiféle önző megkönnyebbülést adott. Örültem, hogy
nem felejtett el, még ha meg is kértem rá. Akkora egy pöcs vagyok.
Mert igenis akarom, hogy hiányozzak neki, hogy vágyakozzon
utánam, hogy kelljek neki annyira, mint ő kell nekem. És ez
homlokegyenest szembemegy az egész mártírkodással, amit az
elmúlt hónapokban folytattam. Amiért eleve azt a levelet is
küldtem neki.
Tudtam, hogy sosem teszem túl magam Maggie-n. És a tudat,
hogy ezzel az érzéssel nem vagyok egyedül, hogy az ő érzelmei is
olyan erősek, mint a sajátjaim, jogtalanul boldoggá tettek.
Jogtalanul, mert nem kellene ezt kívánnom neki. De kutya legyek,
ha nem akarom minden idegszálammal akkor is.
És persze utáltam magam, amiért így érzek.
– Átjött hozzánk, nem sokkal azután, hogy téged ide küldtek.
Felkéredzkedett a szobádba, mondván, hogy kell neki onnan
néhány dolog. Lisával nem láttuk semmi akadályát. Főleg azután,
amin...
Ruby hirtelen elhallgatott. Semmi értelme folytatnia ezt a
mondatot. Mindketten jól tudjuk, mi mindenen ment keresztül
Maggie.
Tovább lapozgattam a könyvben. Sem Ruby, sem én nem
szóltam, csak szívtam magamba a látványt. Ezek a képek annyira
emlékeztetnek az apró fénysugárra, ami életem legsötétebb
időszakában is pislákolt. A lányra, aki próbált megmenteni, míg
én őt szép lassan tönkretettem.
A francba is, mindjárt bőgök! Éreztem a könnyeket a
szememben, dühösen kidörzsöltem őket. Aztán összeszorítottam a
szemem.
Nagy levegő.
Egy. Kettő. Három.
Nagy levegő.
Kinyitottam a szemem, és Maggie arcát láttam. Annyi idő telt el
azóta, hogy utoljára láttam, hogy képtelen voltam levenni róla a
szemem. De végül visszalapoztam az album elejére. És megláttam
valamit, amit addig nem. A belső borító alsó sarkán cédula tapadt
a bőrkötésre.
Maggie írta. Jézusom, írt nekem valamit! Nem biztos, hogy
képes leszek elolvasni. Most nem, hogy már így is úgy érzem
magam, mint akin átment az úthenger.
De mégis elolvastam. Persze, mintha valaha is ellen tudtam
volna állni neki.
És milyen jól tettem!

Több a belső szépség benned, mint bárkiben, akivel valaha

találkoztam. Ezek a képek nem hazudnak. Sosem foglak
elfelejteni. Sosem múlik el a szerelmem irántad.
Megparancsolhatod, hogy így legyen. Megparancsolhatod, hogy
lépjek tovább. De nem fogok. Soha. Csak ne felejtsd el, milyen
csodálatosak voltunk együtt. Milyen csodálatosak lehetnénk még
mindig. Kérlek.
Maggie

Ruby elfordította a fejét, érezte, hogy szükségem van egy

percre, hogy összeszedjem magam. Még néhány kör
légzéstechnika, és képes voltam becsukni a könyvet, és letenni az
asztalra. Olyan volt látni a tartalmát, mint letépni a ragtapaszt egy
félig gyógyult sebről. Nézni, ahogy folyni kezd a vér, és nem tenni
semmit, hogy elálljon. Nem tudtam, mit kezdjek ezzel a legújabb
érzelmi kihívással, amivel szembesültem. Lehet, hogy naplót
kellene írnom róla.
Ja... És lehet, hogy rózsaszín tütübe kéne bújnom, és
megtanulnom balettozni.
– Köszi, hogy elhoztad, Ruby! Nagyon rendes volt tőled.
Átöleltem a nagynénémet, és teljesen komolyan gondoltam, amit
mondtam. Bármennyire nehéz, kellett ez a fájdalom. Mert
Maggie-re elkerülhetetlenül szükségem van, életem minden
területén.
A hátralévő időt további dráma nélkül tudtuk tölteni Rubyval.
Jacqui fél óra múlva visszajött, és szólt, hogy lassan fejezzük be.
– Hol szálltál meg? – kérdeztem Rubyt, míg ő összeszedte a
cuccát, aztán együtt kiléptünk az irodából.
– Kivettem egy szobát a reptérnél egy motelban. Korán reggel
megy a gépem – felelte, és lábujjhegyre állva puszit nyomott az
arcomra.
– Még mindig nem hiszem el, hogy iderepültél egy nap
kedvéért. Tiszta bolond vagy! És fantasztikus. Teljesen
fantasztikus – mondtam szenvedéllyel. Ruby belém karolt.
Jacquival együtt kikísértük. Még néhány ölelés, és a fantasztikus
nénikém beült a bérelt kocsiba, és elhajtott a szállása felé.
Az album mázsás súllyal húzta le a karomat.
 6. FEJEZET

CLAY

EGYENESEN A SZOBÁMBA MENTEM, passzolva a társalgóban

vetített filmet. Reméltem, hogy sikerül elkerülnöm a barátaimat.
Egyedül kellett lennem. Szinte rázuhantam az ágyamra, a
karommal eltakartam a szemem. Aludni akartam, de tudtam,
hogy lehetetlen, amíg így kavarognak a gondolataim.
Így felültem, és újra elővettem Maggie albumát. Ezúttal több
időt szenteltem minden egyes lapnak. Minden képnél elidőztem
egy kicsit. Felidéztem magamban, mikor rajzoltam és miért.
Erőszakkal hívtam elő az emlékeket, amik egyszerre kínoztak és
gyönyörködtettek.
Több tucat rajz ábrázolta Maggie arcát. Nem tudtam betelni
azzal, hogy őt rajzolom. Ő volt, sőt még mindig ő a kedvenc
témám. Szemem magától követi az álla vonalát, különös
figyelemmel a gödröcskére az álla hegyén. A parányi szeplőre épp
az ajka fölött (emlékszem, ahogy a nyelvem hegyével
megérintettem). A hajára, ami erősen, súlyosan simul a kezembe,
ahogy félrehúzom a nyakáról, hogy megcsókolhassam azt az
érzékeny pontot, amibe mindig beleremeg.
Felnéztem a faliórára. Nem hagytam időt magamnak, hogy
meggondoljam magam az eszement ötletet illetően, ami csak úgy
beugrott, hanem felugrottam, és kirontottam a szobából a
folyosóra. Újra Jacqui irodája felé vettem az irányt, és halkan
bekopogtam.
– Gyere be! – hallottam a választ bentről. Lenyomtam a
kilincset, és beléptem. A lány csodálkozva nézett fel.
– Clay, nem az előbb találkoztunk? – kérdezte derűsen.
Mereven rámosolyogtam, és gondolatban felkészültem a
hazugságra, amit most be kell adnom neki.
– Azt szeretném kérdezni, felhívhatnám-e Lisát, Ruby
élettársát. Sajnos nem ért rá idejönni, de szeretném neki is
megköszönni az ajándékokat – mondtam, és büszke voltam
magamra, habár ugyanakkor kissé csalódott is, hogy még mindig
milyen könnyen szaladnak ki a számon a hazug szavak. De a
telefonhívások a közvetlen családtagokra vannak korlátozva,
esetleg azokra, akik „létfontosságú résztvevőnek” vannak
nyilvánítva a kezelésem szempontjából.
Tehát nem mondhattam igazat.
Jacqui elmosolyodott.
– Persze. Itt van a kártyád? – kérdezte. Elővettem a papírlapot
a zsebemből, és felmutattam.
– Akkor gyere, ülj le! Egyedül hagylak kicsit – invitált Jacqui
szívélyesen, és felállt, hogy elhagyja az irodát.
– Köszi! – szóltam utána, aztán a telefonért nyúltam. Amikor
végre egymagam voltam, és az ajtó is becsukódott Jacqui után,
nagy levegőt vettem, és tárcsáztam a réges-rég az agyamba égett
számot. Ahogy kicsöngött, figyelnem kellett, nehogy túl gyorsan
kapkodjam a levegőt. Basszus, tényleg megteszem! Mi a francért
csinálom ezt?! Talán le kéne tennem.
 Én és a hülye hirtelen ötleteim! Nem tanultam még meg, hogy
nem mindig jó ruhástul a vízbe ugrani? Letenni vagy nem letenni,
az itt a kérdés, de tényleg. És vajon meddig fogok itt ücsörögni, és
belső vitákat folytatni magammal a témában?
Ja, simán le kéne tennem. Ennyi idő után úgyis csak kiborítaná
a bilit ez az egész. Az ujjam megmozdult, aztán csak ott pihent a
hívás vége gombon. És egyszerre túl késő lett.
Mert meghallottam a hangját, és nem volt több kérdés. Még
mindig erősen tartja a markában a tökömet. Most már nincs az az
isten, hogy letegyem a telefont. Többé nem.
– Halló? – szólt bele Maggie kissé elhaló hangon, mintha futnia
kellett volna a telefonjáért. Nem feleltem, mert nem tudtam.
Libabőrös lettem. Anyám, ez nagy hiba volt. Mi a frászt
képzeltem?
– Halló? – mondta újra, és tudtam, hogy mindjárt ő teszi le. És
a gondolatra, hogy megszakad a hívás, kis híján pánikba estem.
– Szia – feleltem halkan. Hallottam, ahogy vesz egy hirtelen
levegőt, aztán mélységes csend következett. Csak a vonal zúgott,
míg vártam, hogy mondjon valamit. Akármit.
– Clay – szólt végül Maggie. A nevem nem kérdésnek, inkább
megállapításnak hangzott. És az is feltűnt, hogy Maggie hangja
nem vidám. Nem ebben a fogadtatásban reménykedtem, de nem
is ért teljesen váratlanul.
– Csak azért hívlak, hogy... megköszönjem. Tudod, az
ajándékot. Nagyon tetszik.
Nem tudtam rávenni magam, hogy az alig hallható suttogásnál
hangosabban beszéljek. Mintha a hangos szóra összetörne ez az
egész.
Maggie újra hallgatott egy darabig, már abban sem voltam
biztos, hogy ott van még. De néhány pillanat múlva megszólalt:
– Nincs mit. Örülök, hogy tetszett.
 A hangját átszövő keserűség nem kerülte el a figyelmemet. És
utáltam, hogy ez van. Gyűlöltem, hogy nekem szól.
Zavartan megköszörültem a torkomat, amikor nyilvánvalóvá
vált, hogy nem fog többet mondani.
– És, ööö... hogy vagy? – kérdeztem szerencsétlenül.
Jesszusom, tényleg képes voltam ezzel jönni? Miért nem
mindjárt az időjárásról kérdezek? Ha már nem vagyok képes
egyébre, mint üres fecsegésre.
Maggie hirtelen éles kacaja elárulta, hogy szerinte is tiszta röhej
volt a kérdésem.
– Hogy vagyok? Mielőtt vagy miután megkaptam a szakítós
leveledet? Ó, majd’ kicsattanok, de jó, hogy kérded!
Szokásos szarkazmusába most félreérthetetlen harag vegyült.
Nem mintha nem érdemelném meg, de akkor sem esik jól, a
francba is.
– Ja igen, a levéllel kapcsolatban...
Nem is tudom, mit akartam mondani. Talán elmagyarázni,
hogy sosem akartam igazán elengedni őt. Hogy most is úgy
szeretem, mint régen, hacsak nem még annál is jobban. Hogy nem
múlik el nap anélkül, hogy rá gondolnék. De végül egyikre sem
volt alkalmam.
Vagy mondhatnám, hogy hazudtam. Hogy nem akarom, hogy
továbblépjen. Hogy a gondolattól, hogy mással lehet, fizikai
rosszullét fog el. Hogy a tucatnyi arctalan seggfej, akivel
elképzeltem, mind szörnyű halált halt a fantáziámban.
Hah, na mert azzal aztán végképp meggyőzöm őt a mentális
egészségemről!
– Ne fáradj, Clay! Nem akarom hallani, bármi is az, amit nem
bírsz magadban tartani. Fogalmad sincs, mennyire vágytam rá,
hogy halljam a hangodat. De most... nem megy.
A haragnak már nyoma sem volt, csak szomorúság maradt a
hangjában, és ezt még nehezebb volt elviselni. Ezt nem fogom
tudni helyrehozni. Fikarcnyi esélyem sincs arra, hogy Maggie
lehetőséget adjon rá. Túlságosan nagyot hibáztam.
Ettől tartottam. Ez volt az a forgatókönyv, amitől álmatlanul
forgolódtam éjszakákon át. Hogy még ha helyre is hozom az
életemet, ő nem lesz többé ott, hogy megosszam vele. És most itt
van: a pofon, amitől rettegtem. Életemben nem volt még ilyen
nehéz szembesülnöm a valósággal.
– Sajnálom – nyögtem bele a csendbe. Ennél igazabb szó nincs
a világon. Vagy kevésbé illendő.
– Kérlek, ezt ne felejtsd el! Én... szeretlek, Maggie. Örökké –
hadartam kétségbeesetten. Muszáj volt kimondanom. És muszáj
visszahallanom. Akár most az egyszer, utoljára.
Hallottam, hogy Maggie felsóhajt a vonal túlsó végén.
– Tudom, Clay. De három hónapja már, hogy ez önmagában
édeskevés.
Bassza meg, ez fájt. És máris újra összetört a szívem.
– Aha, megértem.
Csak ennyit tudtam hozzátenni. Nem vitatkozhatok vele. Igaza
van. A szerelemmel sosem volt problémánk. Nem, a gondok
egyedül az én lelkemen száradnak. Úgyhogy most itt vagyunk,
percek óta csak hallgatjuk egymás légzését, mintha mindketten
félnénk megszakítani a kapcsolatot, legyen bármilyen vékony a
szál, ami összeköt ebben a pillanatban.
– Most mennem kell, Clay – szólt végül Maggie. Öklömmel
megdörzsöltem a szívem táját, mert az állandósult tompa sajgás
szinte elviselhetetlen kínná fokozódott. Maggie szavainak
véglegessége nem is lehetne ennél világosabb.
– Oké – feleltem, és visszatartottam a milliónyi további dolgot,
amit ki akartam mondani. Mert tudtam, hogy hiába.
– Hát, akkor én majd... izé... vigyázz magadra! – motyogtam.
 – Köszi. És Clay?... – tette hozzá Maggie gyorsan, mielőtt
letehettem volna. – Boldog szülinapot – suttogta, aztán hallottam,
ahogy megszakad a vonal.
– Köszi – motyogtam a süket csendnek, aztán én is
megnyomtam a hívás vége gombot. Markolásztam még egy
darabig a telefont, és ellenálltam a kísértésnek, hogy a falhoz
csapjam. Végül elengedtem rajta a görcsös szorítást, és letettem az
asztalra. Hátradőltem a kanapén, és a tenyerembe temettem az
arcomat.
Hát, ez még rosszabbul ment, mint azt elképzeltem. Na igen,
most már bevallhatom, hogy titkon dédelgettem a gondolatot,
hogy Maggie szívesen beszél majd velem. Hogy kiugrik a bőréből,
ha végre hall felőlem. Micsoda idióta vicc!
Felültem, lelöktem egy papírhalmot az asztalról, és csak
néztem, ahogy szanaszét hullva a padlón landol. Aztán
észrevettem az alatta megbúvó ollót. A kezembe vettem, és az
ujjam hegyét az élére szorítottam. Felszisszentem a belém hasító
fájdalomtól. És most is, mint azelőtt mindig, úgy éreztem, mintha
alagútban volnék, és nem tudtam másra figyelni, csak a vágás
érzésére. Bármit megtettem volna, csak hogy ne érezzem többé a
belső kínt. Most koncentrálhatnék a fizikai fájdalomra, és az
összetört szívem nem kínozna annyira.
Addig szorítottam az ujjam az olló élére, míg élénkvörös csepp
nem jelent meg a bőrömön. Mágikus volt, ahogy előtört a vér, és
lecsöpögött a kézfejemre. Ezért egy kicsit erősebben kezdtem
nyomni, aztán pedig lefelé húzni az ujjamon. Egészen le, a
tenyeremig. Ragyogó vörös, egyenes vonal. A fájdalom, valódi és
állandó, egészen eltöltött, és erre a kis időre megkönnyebbülést
adott. Felszínes vágás volt csak, alig vérzett. De megtette.
– Te meg mi a fenét művelsz? – csattant fel egy hang az ajtóból,
mire az ollót az asztalra ejtettem. Gyorsan elvettem egy
zsebkendőt a tartóból, és kapkodva az ujjam köré csavartam.
Ahogy rászorítottam a vágásra, harcolnom kellett az élvezet ellen,
amit a szúró fájdalom váltott ki belőlem.
Maria arca komor volt, karját összefonta maga előtt. Merően
bámulta a kezemet, amit gyorsan zsebre vágtam, ahogy felálltam.
Most, hogy a gyenge pillanatom elmúlt, elöntött a vágásokat
mindig követő szégyen és bűntudat. Teljes kudarcnak éreztem,
hogy engedtem a késztetésnek.
– Maria! Helló! Csak Lisával beszéltem... – kezdtem, büszkén
arra, milyen határozottan cseng a hangom.
De a barátnőm közbevágott.
– Hagyjuk a rizsát, Clay! Ha te Lisával telefonáltál, akkor én
meg épp most beszéltem a pápával. Nem vagyok hülye.
Szemrehányó pillantást vetett rám. Odaléptem hozzá, és
játékosan meglöktem a vállammal.
– Minden oké – mondtam olyan meggyőzően, ahogy csak
tudtam. Maria csak az égre emelte a tekintetét, de úgy, hogy
felháborítóan emlékeztetett Maggie-re. Nagyot nyeltem, és ökölbe
szorítottam a kezem a zsebemben, míg a sérült ujjam újra lüktetni
nem kezdett.
Amint tudatosult bennem a fájdalom, a szorítás a
mellkasomban azonnal engedett valamicskét.
Ez annyira el van cseszve! Maggie volt, aki mindig
megakadályozta, hogy megvágjam magam, most pedig ő az, aki
épp erre késztet. Tépni akartam a hajam és sikoltozni. Annyira
halálosan elegem van ebből a nyomorult elmebetegből, aki
vagyok!
Maria valószínűleg észrevette a túlságosan merev
arckifejezésemet, mert nem erőltette tovább, hogy beszéljek arról,
ami történt. Ezt nagyon bírtam benne: épp elég őbenne is a
sötétség, hogy tudja, mikor hagyjon engem egyedül a sajátommal.
 – Gyere, nézzük meg a film végét! Nincs is jobb, mint egy kis
Will Ferrell, hogy jobbra forduljanak a dolgok.
Maria átölelte a derekamat, és a társalgó felé kezdett vonszolni.
Nem igazán vágytam társaságra, de hagytam, hadd húzzon
magával.
Igazság szerint halálosan elegem volt ebből a nyomorult
drámából, amit életnek hívok. Talán tényleg egy agyatlan vígjáték,
amire most szükségem van. Amitől majd leszakadok végre Maggie
May Youngról az este hátralévő részére. Mert az fix, hogy annak
csak még több vagdosás és szégyen lenne a vége.
Már olyan rohadt jól ment minden! Épp, amikor úgy éreztem,
áttörést értem el, ezerrel szembekaptam egy falat. Elég ebből a
szarságból! Erőszakkal kiszorítottam Maggie-t a gondolataim
közül, és próbáltam rábeszélni magam, hogy bőven itt az ideje
továbblépni. Hát nem pont ezt kívántam neki is? Hogy normális
élete legyen, tele normális emberi kapcsolatokkal? Valamivel, ami
boldoggá teszi?
Hát, épp itt az ideje, hogy saját magamnak is hasonló jókat
kívánjak. És bár sosem fogok letenni a szerelmemről az iránt a
davidsoni lány iránt, muszáj lesz megpróbálnom nélküle élni
tovább az életemet. Mivel a mai beszélgetés egyértelművé tette,
hogy a közös élet lehetősége nincs már a pakliban. Pláne, hogy
még ennyire messze vagyok attól, akivé válni szeretnék.
Ez a telefonhívás volt a végső teszt. És én csúnyán elbuktam. És
nincs pótvizsga. Ennyi volt. Mióta elkerültem Virginiából, azon
agyalok, hogy mikor beszélhetek újra Maggie-vel. Vajon mit szól
majd hozzá? Vajon én mit szólok majd hozzá? Hát, ezt megtudtuk.
És bár a válasz nem az, amire vágytam, most már nem is fog
változni.
Tehát választhatok: búsonghatok és vinnyoghatok, mennyire
igazságtalan az élet, vagy összeszedem magam, és keresek
másvalamit, amiért érdemes élnem. És az is lehet, hogy
kivételesen saját magam leszek az.
Haverok egy kis csoportja üdvözölt, ahogy Mariával beléptünk
a társalgóba. Ez jó. Ez kell. Átkaroltam Mariát, picit
megszorítottam, és csak aztán engedtem el.
Ő mosolyogva felnézett rám.
– Szerintem jót tenne egy kis maradék szülinapi torta –
mondta komolyan, de elnevette magát, mert Tyler és Greg is
azonnal jelentkezett a saját adagjáért. Körbejárattam a
pillantásom a termen, és örültem, hogy ezt a kis fél-életet legalább
sikerült összeraknom magamnak itt, a Graysonban. Bárcsak
magammal vihetném, amikor el kell mennem!
Mert nem biztos, hogy az élet, ami kint vár, olyan, amire igazán
vágyom.

– Tehát újra megvágtad magad – állapította meg dr. Todd, állát

az összekulcsolt ujjaira támasztva. A szülinapom másnapja volt, és
kitálaltam a pszichiáteremnek. Komolyan elgondolkodtam rajta,
hogy nem szólok neki a dologról. Hogy megmaradhat az én
piszkos kis titkomnak.
De akkor még jobban visszasüllyednék. Márpedig a múlt éjjel
több dologra is rájöttem. Nem fogok többé keresztbe tenni saját
magamnak. Hiába hiszem, hogy jobban vagyok, a gonosz
tudatalattim csak sunyit és arra vár, hogy mindent tönkretegyen.
Tehát határozottan a kezembe veszem a dolgok irányítását, és
elbánok vele.
Összefontam az ujjaimat a tarkómon, és hátradőltem a doki
bőrkanapéján.
 – Aha, úgy van. Úgy fél percig jólesett, de aztán... – hagytam
félbe a mondatot, és elvettem a kezem a fejem mögül, hogy ne
dörzsölgessem a hüvelykujjammal a varasodó vágást.
– Aztán... – sürgetett dr. Todd.
Fújtam egyet, és elsimítottam a hajam az arcomból. Rávettem
magam, hogy a szemébe nézzek a férfinak, aki érdeklődve várja a
válaszomat. Semmi ítélkezés, semmi csalódás amiatt, hogy
visszaestem. Csak türelem és megértés. Basszus, ez a fickó tud
valamit!
– Aztán borzasztó rosszul éreztem magam miatta. Haragudtam
magamra, érti?
A térdem fel-alá kezdett járni. Ideges voltam és nyűgös. A bőrt
már lerágtam a körmeim körül, most pedig egy lyukat kezdtem
piszkálni a farmeremen.
– Jó – felelte dr. Todd határozottan.
Pislogtam egyet. Mi van? Most azt mondta, jó, hogy szarul
voltam? Ez valahogy nem stimmel.
– Tessék? – kérdeztem ingerülten.
Dr. Todd előredőlt, pillantása átható volt.
– Azt mondtam: jó. Örülök, hogy vacakul voltál. Hogy
haragudtál magadra.
Már épp nyitottam a szám, hogy feleljek valami határozottan
modortalan dolgot, de dr. Todd folytatta.
– Mert ha szörnyen érzed magad miatta, akkor nem okoz
örömet, hogy ezt tetted. Igaz, először átélted az eufóriát, de a tény,
hogy utána elfogott a szégyen és a bűntudat, azt bizonyítja, hogy
az agyad elkezdte másként feldolgozni a fájdalmat. Hogy az már
nem a régi menedék. Átírtad az érzéseidet a vagdosással
kapcsolatban, Clay, és ez hatalmas dolog – fejezte be mosolyogva,
én meg kábé köpni-nyelni nem tudtam.
– De attól még vagdostam. És vagdosni is akartam, miután
beszéltem...
Elhallgattam, mert rájöttem, hogy még nem említettem neki a
késő esti telefont.
Dr. Todd összehúzta a szemét.
– Felhívtad Maggie-t – nyugtázta.
Bólintottam. Nincs értelme tagadni. Csak ültem, és vártam a
dorgálást. Az ezernyi indokot, hogy miért volt rossz ötlet felvenni
vele a kapcsolatot. Ha vagdosni kezdek miatta, még nem állok
készen a vele való interakcióra. Bla-bla-bla.
De a dokinak ismét csak sikerült meglepnie.
– Örülök neki.
Leesett az állam. Kezdtem teljesen összezavarodni a dolgok
ilyen irányú fordulatán. Dr. Todd kuncogva nyugtázta a
reakciómat.
– Nem foglak összeszidni, Clay. Úgy gondolom, hogy jobb, ha
szembenézel az akadályokkal, mint ha elkerülöd őket. Sok
bonyolult érzelemmel kell megbirkóznod, ha Maggie-ről van szó.
És most először az az érzésem, hogy valóban a kezedbe próbálod
venni az életedet. Lassan át tudod venni az irányítást.
– Na de... utána megvágtam magam. Ez nem...
kontraproduktív, vagy ilyesmi?
Vártam a csattanót. Hogy „ja, csak vicceltem, totál csődtömeg
vagy”. De csak nem jött.
Dr. Todd a kezébe vette a noteszét és a tollát, és jegyzetelni
kezdett.
– Igen, így volt. És jogosan éreztél dühöt, sértettséget,
fájdalmat. Ezekkel az érzésekkel nincs semmi baj, mert a
sajátjaid. Nem kell senki előtt sem megindokolnod, pláne előttem
nem, miért érzel így. És ezúttal teljes mellszélességgel felvállaltad
ezeket az érzéseket, Clay. Régen sikítva menekültél minden
helyzettől, ami erős érzelmeket válthatott volna ki belőled. De
most fejest ugrottál valamibe, amiről tudtad, hogy nehéz lesz.
Ehhez bátorság kell. És büszke lehetsz magadra, amiért nem
hagytad, hogy a félelmed útjába álljon annak, hogy megtedd,
amiről úgy érezted, meg kell tenned.
Dr. Todd letette a tollat, és újra rám nézett.
– Fontos, hogy megpróbálj nem a vagdosás tényére
koncentrálni, inkább vizsgáld meg, mit éreztél előtte és közben.
Találd meg, mi váltotta ki, és találj ki más módot, amivel
legközelebb kezelni tudod majd a problémát. Nézzük át az erről
szóló tervedet, és lássuk, tudsz-e valamit hozzátenni vagy
változtatni.
A következő tíz percben átrágtuk magunkat az akcióterven,
amit az ittlétem első hetén raktunk össze együtt. Azokat az
alternatív kezelési technikákat tartalmazta, amivel kiválthatok
mindent, amivel kárt tennék magamban. Oké, talán egy csöppet
nehéz eset voltam, amikor ezt írtam. Mert az tuti, hogy nem fogok
„virágot szedni” vagy „dúdolni egy számot a The Mamas and the
Papastól”. Abban is biztos vagyok, hogy dr. Todd tisztában volt
vele, hogy csak kigúnyolom az egész módszert, amikor
összeállítottuk a listát, mivel nem hagyta, hogy bármit kihúzzak,
csak azt, hogy hozzátegyek. Állati kínos volt visszaolvasni néhány
baromságot, amit muszáj volt odaraknom, csak mert egy
kötözködő seggfej voltam. De ha jól sejtem, épp ezért nem szabad
kihúznom őket. Szép volt, dr. Todd, szép volt!
– Kösz, Doki – mondtam őszintén, és rájöttem, hogy vége a
konzultációnknak. Felvettem a naplómat, és az ajtó felé indultam.
Dr. Todd kikísért. Megszorította a vállam, most először.
– Büszke vagyok rád, Clay.
És ez volt az az elismerés, amire már akkora szükségem volt,
hogy kis híján elsírtam magam a megkönnyebbüléstől. De csak
biccentettem, a hónom alá csaptam a füzetemet, és visszamentem
a szobámba. Közben éreztem, ahogy a helyükre kerülnek a dolgok.
Ahogy lenniük kell.
 7. FEJEZET

MAGGIE

OTT ÜLTEM A HIDEG FÖLDÖN, és a lábamat nyújtottam. Mélyen

előrehajoltam a térdem fölé, míg az orrom hozzá nem ért. Talán
fura, de igenis szeretem érezni az égető feszülést a vádlimban és a
combom hátsó részén, ahogy az izmok pattanásig vannak húzva. A
március végi délután szokatlanul hűvös volt. Láttam a leheletem
kis felhőcskéit a szám előtt, míg igyekeztem ellazítani a testemet a
futóedzéshez.
– Hahó, Meg!
Felnéztem, és Danielt pillantottam meg, és az egész
focicsapatot, ahogy az edzőterem felé tartanak az erőnlétihez.
Szórakozottan intettem egyet a barátom felé, és feltápászkodtam.
Előrehajoltam a lábaim közé, a tenyeremet a futópálya salakjára
nyomtam. Elszámoltam tízig, aztán a fejem fölé emeltem a
karomat.
– Segítsek? – jelent meg előttem Jake jellegzetes, kihívó
mosolyával. Felvontam az egyik szemöldököm, de nem feleltem.
– Meg tudok nyújtani olyan izmokat is benned, amikről nem is
tudtál – nyomult tovább.
Erre már felhorkantam.
– Nyugodtan tartogasd az ékesszóló udvarlásodat valakinek,
akinél esetleg működik is – vetettem rá egy szúrós pillantást,
aztán lenyúltam a kulacsomért. Jake csak nevetett. Sosem
érintette érzékenyen az úthenger modorom. Nem is tudom, ez
megnyugtató vagy hihetetlenül kínos kellene, hogy legyen nekem.
Jake odalépett hozzám, elvette a kulacsomat, a szájához emelte
és beleivott. Tényleg ráférne egy továbbképzés a személyes térről.
Eszi a kajámat, iszik az üvegemből – meg kell törnöm ezt a
gyakorlatot, még mielőtt más dolgokat kezdek tördelni. Például a
térdét.
– Ah, olyan kegyetlen vagy hozzám, Maggie! – markolászta
Jake a pólóját a szíve fölött.
Válaszra sem méltattam, mert tudtam, ha adom alá a lovat,
sosem fogja be. Nekem pedig mindjárt kezdődik az edzésem.
Voltak napok, amikor élveztem a játékos évődést, de a mai nem
tartozik közéjük. Múlt hét óta sötét a hangulatom.
Vagyis pontosabban Clay váratlan hívása óta. Még mindig nem
hiszem el, hogy képes volt telefonálni, ennyi idő után! Ugyanakkor
nem pont ebben reménykedtem, amikor odaadtam Rubynak az
ajándékot? Nem arra vágytam, hogy kiváltson valami reakciót
Clayből?
De bármi legyen a tudat alatti indíttatásom, mégis dühös
vagyok rá, amiért olyan szenvtelen próbált lenni. Borzasztó
sértőnek találom, hogy csak úgy felhív, három hónap után. Azok
után, amin keresztülmentünk, képes megkérdezni, hogy vagyok!
Ha kartávolságon belül érem, biztos, hogy kap egyet. A harag
szétáradt bennem, és másra sem vágytam, csak bántani őt.
Megsebezni, olyan mélyen, ahogyan ő sebzett meg engem.
Clay miatt folyton értelmetlen dolgokat művelek.
 Ezért voltam undok és elutasító. És miután letettem a telefont,
újra elfogott a rossz érzés. Egész éjjel magamat szidtam, hogy
miért nem próbáltam meg normális, emberi módon beszélgetni
vele. Eljátszottam a lehetőséget, hogy komolyan beszéljek vele,
hogy megtudjam, hogy van. Pedig hányszor, de hányszor
nyavalyogtam, hogy csak meg akarnék győződni arról, hogy
minden oké vele!
De az öt percben, amíg telefonáltunk, a büszkeségem győzött,
és lehetetlenné tette, hogy megpróbáljam újjáépíteni a hidat
kettőnk között. Hogy helyrehozzak valamicskét a tönkrement
dolgok közül.
De már úgyis túl késő. Egész biztos vagyok benne, hogy Claynek
egy ideig nem lesz kedve újból felhívni. Miért is tenné?
Akkora egy szemét rohadék vagyok!
– Anyám hívott az előbb, és mondta, hogy megjött a felvételi
levelem a Virginia Egyetemről. És hogy jó vastag a boríték –
mesélte Jake. Valahogy kivontam magam a Clay körül forgó,
megszállott gondolataim közül. Na jó, nekem most illene
barátságos, támogató választ adnom. Csakhogy a jelenlegi
hangulatom minden, csak nem barátságos és támogató. Maggie
Young hárpiaverziója uralta a terepet, és nem láttam rá reményt,
hogy mostanában nyugdíjba tudom küldeni.
– Ez tök jó, Jake – feleltem, és azonnal grimaszolnom kellett,
hogy mennyire hamisan csengnek a szavaim. De Jake nem úgy
tűnt, mintha észrevett volna bármi szokatlant rajtam. Csak
mosolyogva bólintott. A jókedve valahogy ragadós volt, és azon
kaptam magam, hogy máris kicsit természetesebb a mosolyom.
– És te, valami hír a JME-ről? – kérdezte, míg én az utolsó
nyújtásokat végeztem. A magam részéről a James Madison
Egyetemre jelentkeztem, plusz néhány kisebbre itt, Virginiában,
vészforgatókönyvnek. A JME futócsapata elég erős, én pedig
reménykedtem egy sportösztöndíjban.
De még nem válaszoltak, és a többi suliból sem vártam semmit
legalább áprilisig. Tudtam, hogy jobban kellene, hogy izgasson ez
az egész. De nem bírtam elég erőt összeszedni ahhoz, hogy
érdekeljen. Persze a szüleimmel lefutottam a kötelező köröket,
véget nem érő vitákat folytatva felvételikről és az egyetemek és
környékük bejárásáról. De igazság szerint a lelkesedésem
sajnálatos módon váratott magára. És ez nem változtat a tényen,
hogy néhány hónapon belül fontos döntéseket kell hoznom.
Csak nehéz volt olyan jövőről gondolkodni, amiből hiányzik az,
amire a leginkább vágyom.
– Még nem – feleltem kurtán, de közben a szemem sarkából
már Kline edzőt lestem, aki épp összetoborozta a csapatot egy kis
edzés előtti törzsi gyűlésre.
– Mennem kell, Jake. Különben a Mester plusz köröket fog
futtatni velem.
Lófarokba fogtam a hajam, és megigazítottam a
rövidnadrágomat.
Jake bólintott.
– Ja, nekem is mennem kell emelgetni. De előtte még...
Elhalt a hangja, és hirtelen élénk érdeklődést mutatott a cipője
orra iránt. Türelmetlenül bámultam.
– Mi van még, Jake? Komolyan, mennem kell, most – szóltam
élesen. Nem akartam bunkó lenni, de semmi időm nem volt az
ideges hadoválására.
Jake nehézkesen felsóhajtott.
– Basszus, Maggie, te aztán tudod, hogy herélj ki egy csávót –
nevetett zavartan. Én is kuncogtam egy rövidet, de aztán
toporogni kezdtem, hogy jelezzem, fogytán az időm.
– Ó, banyek! Asszem, akkor csak kinyögöm. Akarsz csinálni
valamit a hétvégén? – kérdezte egy szuszra.
 A kérdés mintha gyomorszájon vágott volna. Basszus! Basszus,
basszus! Tudhattam volna, hogy ez bekövetkezik. Úgy tűnik, nem
kellett volna magától értetődőnek vennem a türelmes, megértő
hozzáállását. Eddig is tudtam, hogy tetszem neki, mégis annyira
reméltem, hogy nem kell majd visszautasítanom! Bírom Jake-et.
Nagyon is. Csak még nem készültem fel, hogy bármennyivel is
jobban bírjam, mint egy barátot.
Jake a hallgatásomat azonnal elutasításnak vette, és szörnyű
volt látni az arcán a fájdalmat.
– Semmi baj, Maggie. Értem. Csak szerettem volna, ha... na,
mindegy – simított végig a rövidre nyírt vörös haján.
– Mit szerettél volna, Jake? – kérdeztem, és próbáltam nem
neheztelni rá, hogy miatta ebbe a jelenlegi kínos helyzetbe
kerültünk. De főleg magamra haragudtam. Talán félrevezettem.
Túl kacér voltam, így van, valószínűleg az én hibám az egész.
Basszus, basszus, basszus!
– Túl kéne már lépned azon a srácon, Maggie. Hónapok teltek
el. Nem jön vissza. De te úgy teszel, mintha ő lenne az egyetlen a
világon. Mármint ha velem nem is akarsz járni, akkor sem kéne
kizárnod mindenkit, aki nem a hülye Clay Reed! – tört ki
Jake-ből, nekem pedig összeszorult a fogam.
Oké, most viszont már tényleg feldühít.
– Hú, köszi a támogatást! Jó tudni, mit gondolsz valójában
rólam. Sajnálom, hogy nem teszem túl magam a dolgokon olyan
tempóban, ahogy az neked a legkényelmesebb lenne. Figyelj,
mennem kell. Nincs most erre időm.
Épp indultam volna, amikor Jake megragadta a karom.
Visszarántottam, és dühösen rámeredtem. Jake vágott egy
grimaszt, és elengedett.
– A francba is, Maggie, nem akarok tahó lenni. Csak jó lenne
végre boldognak látni. Ideje már, hogy... á, basszus, nem érdekes.
Felejtsd el, hogy mondtam bármit is! Majd összefutunk – dobta a
vállára a tornacuccát, és elindult a suli épülete felé.
Nem tudom, mi ütött belém, de utána kiáltottam:
– Rendben, Jake! Randizom veled!
Miket beszélek?! Hatalmába kerített a késztetés, hogy
megcáfoljam a szavait. Hogy megmutassam neki és mindenki
másnak, hogy nem töltöm az egész életemet nyafogással egy fiú
után, akinek nem kellek. Túl megalázó, és már pont elegem van a
szánalmas kislány szerepéből, akit kirúgott a bolond pasija.
Jake megrázta a fejét.
– Felejtsd el, Maggie! Nem akarom, hogy sajnálatból gyere,
vagy ilyesmi. Csak, gondoltam, csinálhatunk valamit, és jól
érezzük magunkat, ennyi.
Odaléptem hozzá, és megérintettem a karját.
– Nem, komolyan, Jake, szeretnék menni. Igazad van. Vége a
szomorkodásnak. De ajánlom, hogy valami jót találj ki! – intettem
mosolyogva. Jake visszamosolygott.
– Meglesz, nyugi – azzal lehajolt, és egy puszit nyomott az
arcomra, és egy pillanatra ott is hagyta az ajkát a bőrömön.
Elpirultam, és gyorsan elhúzódtam, mert nem voltam biztos
abban, hogy is esik ez az egész.
– Este felhívlak, oké? – kérdezte Jake, én pedig elindultam a
futópálya felé. Bólintottam, és búcsút intettem. Nem mertem
belegondolni, mibe mentem bele az előbb, és hogy ez mit hoz
számomra. Belevetettem magam az edzésbe. Idén hatszáz és
háromezer-kétszáz méteren versenyzem. A sok lógás után a
terepfutásról be akartam bizonyítani Kline edzőnek, hogy tudok
valamit.
Tehát futottam. Nem valami gyorsan, de sokat. Boldogan
tapasztaltam, hogy az állóképességem fejlődött, és a
háromezer-kettőt rekordidő, tizenegy perc alatt futottam le.
Hihetetlen! Egy percet vertem az egyéni csúcsomra. Jó érzés volt,
sőt közelebb a boldogsághoz, mint jó ideje.
Kline edző is meg volt elégedve, és nem engedett el anélkül,
hogy halálra dicsért volna.
Az autóm felé Danielt és Jake-et pillantottam meg, ahogy
Danny furgonja felé tartanak.
– Hé, Meg! – kiáltott Daniel, és megvárta, míg felzárkózom.
Rámosolyogtam, aztán vetettem Jake-re is egy félénk vigyort.
Kicsit furán éreztem magam a jelenlétében, most, hogy elhívott
randira, és én igent mondtam. De ő csak meghúzta a lófarkamat,
és úgy vigyorgott, mintha mi sem történt volna kettőnk között.
– Megyünk Bubi Bácsihoz, jössz te is? – kérdezte Daniel.
A javaslattól egyszerre feszült lettem. Nem voltam Bubi
Bácsinál, mióta... De tudod, mit? Nem érdekel.
– Aha, elbírnék most egy banánsplittel – feleltem szinte
dacosan. Hogy kivel vagy mivel szemben dacolok, azt nem tudtam
biztosan. Clayjel? Magammal? A több száz banánsplit emlékével,
amin a barátommal anno átrágtuk magunkat? Istenem, hát
lehetnék még ennél is nevetségesebb?
Tehát követtem őket a fagyizóba, és kikértem a banánsplitet,
extra tejszínhabbal. És az utolsó falatig eltüntettem.
– Azta, csajszi, te aztán éhes voltál – húzott Jake, ahogy az
utolsó kanál fagyit is kikapartam a tálka aljáról.
Kissé émelyegtem az elfogyasztott kajamennyiségtől. Még
sosem ettem meg egy egész Bubi-féle banánsplitet egyedül. De
szigorúan elhatároztam magamban, hogy most megteszem.
Mintha bizonyítani akartam volna magamnak. Hogy ha erre képes
vagyok, akkor képes leszek tovább élni az életemet.
Habár egyelőre nem érzek más eredményt, mint hogy
legszívesebben körbehánynám az asztalt.
Daniel csak megcsóválta a fejét, amikor hangos csörömpöléssel
a tálba ejtettem a kanalamat. A szemébe meredtem, kihívóan,
hogy csak merjen egy szót is szólni az undi túlevős
mutatványomra! De ő csak vigyorgott, és végzett a hamburgere
maradékával.
Jake az asztal alatt megbökdösött a cipője orrával. Ránéztem,
és szégyellősen elvigyorodtam.
– Lehet, hogy kicsit túlzásba vittem – ismertem be, mire a
gyomrom fordult egyet tiltakozásul.
– Elég elismerésre méltó volt – tolta el maga elől Jake a saját,
félig elfogyasztott fagyiját. – Amúgy mit szólsz egy mozihoz
szombaton? Elugorhatnánk az IMAX-be Charlottesville-be –
javasolta, én pedig legszívesebben felnyögtem volna, mert Danny
azonnal felkapta a fejét.
– Programotok van a hétvégére? – fordult felém felvont
szemöldökkel. Erről még hallok a későbbiekben. Ha nem
Danieltől, akkor Racheltől. Külön-külön csak veszélyesek, de
most, jól összekovácsolódott csapatként, szinte halálosak.
– Aha – feleltem élesen, gyilkos pillantásokat lövellve felé. Ha
most szégyenbe hoz, esküszöm, megölöm.
– Tök jó. Jöhetünk mi is Rachellel? Lehet valami bandázós
dolog? – kérdezte Daniel. Az összes ingerültségem szertefoszlott a
megkönnyebbüléstől, hogy nem kell végigülnöm Jake-kel egy ciki,
randiszerű programot.
Daniel felvont szemöldökkel nézett rám, és tudtam, a javaslata
nem légből kapott ötlet. Ő az egyik legjobb barátom, és túl jól
ismer. Én pedig sokszor nem is gondolnám, mit meg nem tenne,
hogy boldoggá tegyen. Igazán nagyon rendes fickó, bárhogy
próbálja ezt az énjét legtöbbször a nemtörődöm bunkóság leple
alá rejteni.
Jake vállat vont, de láttam rajta, hogy nem örül a nemkívánatos
plusz társaságnak. De Jake is rendes gyerek, és sosem mutatná ki
a csalódottságát.
– Jól hangzik. Ebédnél kitaláljuk, pontosan mit csináljunk.
Okés? – nézett rám, mire feltartottam neki a hüvelykujjamat.
– Szerintem Rach meg én találunk valami nyálas romkomot,
amire elcibálhatunk benneteket. Például Zac Efron jutott
eszembe, vagy... ó, tudjátok, mit? Mit szólnátok a Robert
Pattinson-filmhez? Egy moziteremnyi visító nő, állati lesz! –
tapsikoltam.
Daniel csak nevetett, átlátott rajtam. Nincs az az isten, hogy
magamat kitegyem egy gagyi csajos filmnek, nemhogy másokat.
– Tök mindegy, holnap kitaláljuk. Most el kell mennem
Rachelért a melóba. Gyere, Jake!
Kimásztunk a boxból, és kifizettük a számlánkat. Jake
megpróbálta az enyémet is, de határozottan elutasítottam. Nem
vagyunk egy pár; attól, hogy elmegyünk a hétvégén egy
félig-meddig randira, az nem jelenti azt, hogy máris bele kell
vetnem magam a párkapcsolatosdiba. Egyáltalán nem álltam
készen ilyesmire.
– Holnap találkozunk! – búcsúztam el, és a kocsim felé vettem
az irányt. Nem is tudom, mennyi idő után először egészen jól
éreztem magam. A zaklatottság, amit Clay hívása okozott, végre
enyhülni látszott. És bár kissé aggódtam, hová fajulnak a dolgok
Jake-kel, azért azon sem pánikoltam kifejezetten. Még a kocsim
motorjának fuldokló köhécselése sem tudott árnyékot vetni a
jókedvemre.
Ez csak azt jelentheti, hogy végre jobbra fordulnak a dolgaim.
Eloszlanak a felhők, és újra látom a napot. Mélyet lélegeztem a
hűvös levegőből, ami szinte égette a tüdőmet, és mosolyogni
támadt kedvem. Csak úgy.
Meglepve pillantottam meg anya és apa kocsiját a felhajtón,
ahogy hazaértem. Anya beosztása teljesen eszement, apa pedig
ilyenkor szokott bowlingozni menni. A könyvtáros kollégáival
néhány hónappal ezelőtt alakítottak egy csapatot, saját
egyenpólóval – a hátára hímezve a csapat neve: Könyvkukacok –,
meg minden. Az orromon jött ki a tej, amikor először megmutatta.
Apa nem értékelte, amikor azonnal követelni kezdtem egy pólót
magamnak is. Tudta, hogy nem a bowling, sem a könyvtárosok
iránt táplált szenvedélyes rajongásom sarkall, az egyszer biztos.
A kulcsomat az előszobái asztalkára dobtam.
– Hahó! – szóltam a nappaliba lépve.
– A konyhában vagyunk, Maggie! Ide tudnál jönni egy kicsit,
légy szíves? – hallottam anyám hangját. Nem tetszett a hangsúly;
a jókedvem azonnal semmivé foszlott, és a helyét ideges feszültség
vette át a gyomromban.
Beléptem a ragyogóan világos konyhánkba, ami éles
kontrasztban állt szüleim borús arckifejezésével. Mindketten az
asztalnál ültek, kezüket szinte egyforma mozdulattal
összekulcsolva. Ha nem néztek volna olyan szigorúan, talán
elnevetem magam a látvány komikumán.
– Ööö, minden oké? – kérdeztem, és leültem hozzájuk a szabad
székre. Apám anyámra pillantott, aki valószínűleg bátorítónak
szánt mosolyt küldött felém. De inkább volt feszült és zavart.
– Hát, kicsim, nemrég nagyon rossz híreket kaptunk – szólalt
meg anya bizonytalanul. Nagy levegőt vettem.
– Na és mi az? – kérdeztem a rémülettől összeszoruló torokkal.
Anyám nagyot sóhajtott, és a tenyerét a kézfejemre tette.
– Lisa McCabe-ről van szó – kezdte.
Csak pislogni tudtam a váratlan fejleményen. Ruby Lisája?
Zavartan összevontam a szemöldököm.
– Mi van vele? – kérdeztem habozva, mert ösztönösen éreztem,
hogy nem lesz ínyemre a válasz.
Anyám megszorította a kezem.
 – Lisának autóbalesete volt az I-81-esen ma hajnalban – felelte
halkan.
Egész testemben megfeszültem.
– És jól van? – kérdeztem csendesen, de a szüleim arcáról
lerítt, mi következik.
Apa megrázta a fejét.
– Lisának saját produkciós irodája van Charlottesville-ben,
ugye? – kérdezte. Bólintottam.
– Valószínűleg hazafelé tartott, miután végigdolgozta majdnem
az egész éjszakát, és elaludt a volánnál. Nekiment a
szalagkorlátnak, és fejre állt a kocsival. Azonnal meghalt.
Elállt a lélegzetem, le kellett hunynom a szemem. Jézusom, ez
borzalmas!
Azonnal elfogott a lelkifurdalás, amiért hagytam veszendőbe
menni a jó kapcsolatot Lisával és Rubyval. El akartam távolodni
mindentől, ami Clayhez köthető. De nem voltam igazságos. Pláne,
hogy Lisa és Ruby mindig kedvelt és támogatott engem. És Lisa
nagyon szerette Clayt. Olyan nagyon akart volna rajta segíteni.
Eszembe jutott a találkozás a kávézóban, alig néhány hete. Nem
tudom felfogni, hogy akkor láttam utoljára!
– Fel kéne hívnom Rubyt. Vagy meglátogatni. Vagy valami –
mondtam. Ruby ebbe bele fog halni. A kettejük kapcsolatát
Lisával mindig is gyönyörűnek láttam. Az ő szerelmük az a fajta,
ami örökké tart. Nem igazság, hogy nekik ilyen hirtelen véget ért
az „örökké”.
Felálltam az asztaltól. Tudtam, hogy valamit tennem kell. Csak
nem tudtam biztosan, mit is. A lelkemet mázsás súllyal nyomta a
gyász Lisa miatt. A szüleim azonnal mellettem termettek, és két
oldalról támogattak.
– Átmehetünk hozzá együtt, Maggie. Meglátjuk, tehetünk-e
valamit. Ruby olyan bűbájos nő – mondta anyám. Hozzábújtam,
hálásan a vigaszért.
És ekkor eszembe jutott még valaki, akit eszméletlen súlyosan
érint majd ez a váratlan tragédia. Valaki, akinek nem szabad
átadnia magát a fájdalomnak, amit okozni fog. Valaki, aki már így
is épp, hogy a felszínen tud maradni. A nyilalló fájdalom a
mellemben már nem saját magamnak, és nem is Rubynak szólt.
Hanem teljes egészében Claynek, aki tudtam, hamarosan
mérhetetlenül szenvedni fog.
– Köszi szépen, anya, köszi, apa – leheltem erőtlenül.
Apa megpuszilta a fejem búbját, elővette a kedvenc
kamillateámat, és a vízforralóhoz ment, hogy készítsen nekem egy
csészével belőle. Anya a konyhaszekrényből kezdett kipakolni
mindenfélét a pultra. Ráismertem a híres hétsajtos rakott
csirkéjének hozzávalóira. Vajon miért pont főzési vágyat váltott ki
belőle egy halálhír? Olyan sértőn hétköznapinak tűnik így, a
tragédia nyomában. De gondolom, inkább arról szól a dolog, hogy
úgy érezze, tesz valamit. Még akkor is, ha ez inkább szolgálja a
saját érdekünket, mint bárki másét.
– Kimegyek egy kicsit a levegőre – nyögtem ki, és már siettem
is kifelé az udvarra a hátsó ajtón át. Kiráztam a frufrumat a
homlokomból, és felbámultam az égre. Képtelen voltam másra
gondolni, csak Clayre.
Clay. Clay. Clay.
Úgy tűnik, sosem lehet nyugta szegénynek. A szívem újra a
fiúért vérzett, akit minden idegszálammal szeretek. Muszáj volt
kényszeresen arra gondolnom, hogyan birkózik majd meg a hírrel.
Vajon semmivé lesz tőle minden előrelépés, amit eddig elért?
Össze tudja majd szedni magát a gyász után? Anyjaként szerette
Lisát. Csak ő volt neki és Ruby. Ennyi jutott neki a szerető, segítő
családból. Ez a helyzet nagyon könnyen újra tönkreteheti őt.
A rohanó gondolataim egyszerre megtorpantak, ahogy
rádöbbentem valamire. Vissza fog jönni Davidsonba. A francba,
hát persze, hogy visszajön! Megráztam a fejem, belemarkoltam a
hajamba. Nem szabad most erre gondolnom! Nem fogok arra
gondolni, mit jelent számomra újra látni őt. Ugyanis képes voltam
önző módon a saját érzelmeim miatt aggódni, mikor Ruby és Clay
vesztesége ennyire hatalmas.
Elővettem a telefonom, és Rubyt hívtam. Fogalmam sem volt,
mit mondjak. Minden szó haszontalannak tűnt abban a
pillanatban. Bűntudattal vettem tudomásul, hogy
megkönnyebbültem, amiért csak a hangpostáját értem el. Ahogy
hallgattam a bolondos üzenetet, amit Lisával vettek fel, égetni
kezdték a szemem a könnyek. Szipogva megtöröltem, és már meg
is hallottam a sípszót.
– Ruby, Maggie vagyok. Én... csak azért hívlak, hogy
megmondjam, hogy... mennyire sajnálom! Jézusom, annyira,
annyira sajnálom!
A szavak a torkomon akadtak, el kellett hallgatnom. Muszáj
megnyugodnom kicsit, ha be akarom fejezni a mondandómat.
– Csak azt akartam tudni, szükséged van-e bármire. Légy
szíves, hívj! Nagyon szerettem Lisát. Annyira fantasztikus ember
volt! Úgy sajnálom! – fejeztem be suttogva. Képtelen voltam
bármi mást kinyögni, ezért letettem.
A fejem előrebukott a mellemre. A telefon kicsúszott a
kezemből a fűbe, és elborított a bánat a tragikusan korán
félbeszakadt élet miatt, és azért, amit ez annak jelent, akit a
világon a legjobban szeretek.
 8. FEJEZET

CLAY

Ez A NAP is ÚGY KEZDŐDÖTT, mint bármelyik másik. Hétkor

keltett az órám. Kikászálódtam az ágyból, és lezuhanyoztam.
Letuszkoltam a torkomon a közel ehetetlen reggelit, aztán
mentem az első csoportos foglalkozásra. A mai téma a támogatói
hálózat kiépítése volt. Feszülten figyeltem és aktívan részt vettem,
hiszen én vagyok Clayton Reed, a Szuperpáciens!
Aztán két óra suli. Befejeztem a bioszdogát, és nekiálltam az
angol esszének a Rózsaszál Emily kisasszonynak-ból.
Sosem rajongtam az iskoláért. Mindig is utáltam a zsúfolt
folyosóit és a minden lében kanál embereket. De így, hogy
hétórányi suli kettőbe van sűrítve, szinte hiányzik a luxus, hogy
óráról órára járok. Nem valami élvezetes a nyaktörő tempó, amit
tartanom kell, ha az egész oktatásomat ennyi idő alatt le akarom
tudni.
Ettől függetlenül nagyon ász vagyok. Sosem érdekelt, hogy jól
teljesítsek. Házi? Ugyan. Jegyzetelni az órán? Hagyjál már! De
most, hogy koncentráltabb vagyok mindenben, mint valaha, végre
kezdem ezt az egész tanulásdolgot is komolyan venni.
Elhatároztam, hogy én leszek az összeomlás utáni újrakezdés
tankönyvi példája. Nézzetek rám: tanulok, beszélek az
érzéseimről, és még a társadalomnak is hasznos tagja vagyok! Ezt
nektek, anyu és apu!
Végeztem a leckével, és megebédeltem. Maria és Tyler még
foglalkozáson volt, Susan meg a pszichiáterével. Ketten
maradtunk Greggel, ami nem volt rossz. Greg egész vicces arc, és
új értelmet ad az „őrült” kifejezésnek. Ha valaki, ő aztán a
mintapéldánya volt egy pszichiátriai intézet lakójának. Vagy az is
lehet, hogy csak látta a Száll a kakukk fészkéré-t.
Azt hinné az ember, hogy tourette-es, ami mindent képes
összehordani. De nem: csak abszolút semmi gátlása nincs. Simán
elküld valakit a búsba, miután előadta, miért van válságban a
világgazdaság. Lehet tőle félni, vagy felvenni a ritmusát. Bevallom,
bennem mind a kettő hozzáállás megvan.
Tehát, ahogy mondom, minden folyt a megszokott mederben,
ahogy mindennap, mióta idekerültem a Graysonba. Tudhattam
volna, hogy amint kezd minden normalizálódni, azonnal
elvesztem a lábam alól a talajt.
Épp a szobámban voltam. Tyler még ebédelt, pont váltottuk
egymást. Így ki akartam használni a ritka alkalmat, hogy egyedül
lehetek, és gondoltam, alszom egy rövidet a következő foglalkozás
előtt. Már épp bebólintottam volna, amikor kopogtak az ajtón.
Próbáltam nem mogorvának tűnni, ahogy feleltem a
látogatónak. Jonathan lépett a szobába, és azonnal tudtam, hogy
baj van. Felültem az ágyon, és lelógattam a lábam.
– Dr. Todd látni akar – szólalt meg Jon, és a mosolyában több
volt az együttérzés, mint ami a jelen lelkiállapotomban kívánatos
lett volna.
– Miért? Mi van? – kérdeztem harciasan.
 Utálom a titkokat. Veszélyesek, mert nagy eséllyel járnak
kellemetlen mellékhatásokkal. Ha a pszichiátered behívat
magához a szokásos találkozókon kívül, az semmi jót nem jelent.
Végiggondoltam, miket csináltam az elmúlt másfél hétben, de
nem találtam semmi kivetnivalót benne. Az biztos, hogy nem
megbüntetni akarnak valamiért. A Maggie-féle telefonhívás utáni
kiborulásom óta komolyan igyekeztem összevakarni magam. És
úgy gondolom, nagyon is jó munkát végeztem. Miért hívat a doki
mégis erre a rendhagyó találkozóra?
Jonathan vállat vont, de nem felelt. Ezen felhúztam magam.
Főleg azért, mert éreztem, kezdek szétesni. Láttam rajta ugyanis,
hogy pontosan tudja, miről van szó. És hogy bármi is legyen az,
jobb, ha a pszichiáteremtől hallom.
Ez nem hangzik jól.
Követtem Jonathant dr. Todd irodájába, és mögötte
várakoztam, amíg bekopogott. Bedugta a fejét az ajtó nyílásán, és
hallottam, ahogy bejelent dr. Toddnak. Aztán visszafordult felém,
és a kezét a vállamra tette.
– Menj csak be! Nemsokára érted jövök.
Ó, anyám, ez nem tetszik nekem. Nagyon, nagyon nem.
Nem reagáltam Jonathan szavaira, csak kikerültem, és
beléptem dr. Toddhoz. Becsuktam magam mögött az ajtót, és
amikor megfordultam, meglepve láttam ott Julie-t, Sabrinát és
Mattet, azaz az intézet minden elmegyógyászát. Dr. Todd elhúzta
a székét az íróasztala mögül, leült a másik oldalon, és a kanapé
felé intett, hogy foglaljak helyet.
Matt arrébb húzódott, hogy elférjek. Próbáltam nem
bezárkózni az intenzív együttérzés láttán, ami mindannyiukról
áradt. Csakhogy az önuralom sosem volt az erős oldalam.
– Jól van, elég legyen! Mondják már meg, mi a fene folyik itt! –
vetettem oda élesen. Lerogytam a kanapéra, és összefontam a
karom. Ingerült voltam. És aggódtam is. És ettől csak még
dühösebb lettem.
Dr. Todd megőrizte a hidegvérét, de azért láttam egy kis
feszültséget a tekintetében, mintha felvértezné magát, hogy
olyasvalamit mondjon, amiről tudja, hogy nem fog tetszeni.
Istenem, mintha még nem lennék elég bolond, a folyamatos
spekuláció arról, hogy mit fogok hallani, biztosan az őrületbe fog
kergetni!
– Clay, nemrég telefonált Ruby.
De utálom, amikor megszólítanak, úgy kezdenek bele valamibe!
Tudtam, hogy a meglepetésem talán túlságosan is nyilvánvaló,
mert dr. Todd rezzenéstelen arca tőle teljesen szokatlan,
fájdalmas grimaszba torzult.
A tekintetem ugrált a többi orvos között. Mind élénken rám
figyeltek. Mit várnak, mit fogok csinálni?
– Tegnap reggel baleset történt – mondta Sabrina szinte
suttogva, mintha egy vadállatot próbálna lecsillapítani.
Rémülten talpra ugrottam.
– Ruby jól van? Mi a franc történt?!
A hangom ekkor már egyre inkább hisztérikusan csengett. Ha
nem világosítanak fel hamarosan, szétszedem ezt a helyet. Dr.
Todd észrevehette rajtam a pánikot, mert ő is felállt, és azonnal
mellettem termett. Két tenyerét súlyosan a vállamra fektette, és
lefelé nyomta.
– Vegyél mély levegőt, Clay!
A hangjában elég tekintély volt ahhoz, hogy hallgassak rá, és ne
húzzak be neki egyet. Próbáltam orron be, szájon ki lélegezni, de a
fejemben kavargó gondolatok nem hagyták.
– Mondják már el, kérem! – rimánkodtam, mert úgy véltem, ha
a rombolás nem bírja őket szóra, hát majd a könyörgés igen. Dr.
Todd még mindig nyomta a vállamat. Tudtam, hogy „földelni”
próbál, bekapcsolni a testem nyugalmi reflexét. Jelenleg teljesen
eredménytelenül.
– Lisáról van szó. Autóbalesetet szenvedett – mondta halkan,
tagoltan. Egész testemben megfeszültem, mintha egy ütés
hárítására készülnék.
– És jól van? – nyögtem ki rekedten. A világ elhomályosult a
szemem előtt, és a doki következő szavai mintha sűrű ködön
áthatolva értek volna el hozzám.
– Lisa nem élte túl... Nagyon sajnálom, Clay! – mondta tisztán
és erélyesen. Mégsem voltam biztos benne, hogy jól hallottam.
Csak pislogni tudtam.
– Lisa nem élte túl? – kérdeztem, megerősítést várva. Nem,
biztosan tévednek. Most beszéltem Lisával, a múlt hétvégén.
Halálra szívatott, hogy megnéztem a Szerelmünk lapjait, pedig
tudja, hogy nincs túl nagy választékunk itt filmekből. Mégis az
utolsó cseppig kiélvezte, hogy húzhat vele. Cserébe én jól
kigúnyoltam az új motoros csizmáját. Tök jó beszélgetés volt, és a
végén megígérte, hogy eljön értem Rubyval két hét múlva, amikor
hazaengednek a Graysonból.
Dr. Todd bólintott, keze még mindig a vállamon.
– Nem, Clay. Nem élte túl – ismételte.
A szívemre mázsás kő zuhant, a gyomrom felkavarodott. Mi a
franc...?! Matt jelent meg mellettem. Nem ért hozzám, de jelezte,
hogy támogat.
Ehelyett úgy éreztem, mindjárt felőrlődöm köztük.
– Menjenek innen a francba, legyenek szívesek! – próbáltam
fenyegetően fellépni, de a hangom gyenge és megtört volt. Matt
habozva karon fogott, és megpróbált a kanapéhoz vezetni.
– Ülj le egy kicsit, Clay! Akarsz róla beszélni?
Kirántottam a karom a szorításából, és hátraléptem. A hajamba
markoltam és húzni kezdtem. Az összeomlás ismerős érzése
kezdett bizseregni a tudatom peremén.
– Clayton, ülj le, most!
Dr. Todd szavai talán nyersebbek voltak, mint az az adott
helyzetben helyénvaló lett volna, de tudta, hogy ha erélyesen lép
fel, arra mindig ösztönösen fogékony vagyok. Nem is értem,
hogyan, de az ellentmondást nem tűrő hangja áthatolt a zsivajgó
gondolataimon. Úgy tűnik, nem véletlenül került az a két betű a
neve elé.
Leroskadtam, és mintha Sabrinát hallottam volna fél füllel,
amint figyelmeztet, hogy koncentráljak a légzésre. Szarok bele!
Dugják fel maguknak a légzéstechnikájukat! Ki a francok ők, hogy
nyugtatgassanak, amikor épp most veszítettem el egyet a három
ember közül, aki valaha fontos volt nekem?!
Basszus... Lisa meghalt. Ez olyan végérvényes dolog, amihez
nem fűlik a fogam. Szeretnék felébredni, és rájönni, hogy csak
rosszat álmodtam. Belecsíptem a karomba – a fájdalom jólesett,
de azt is megtudtam belőle, hogy egész biztosan ébren vagyok.
A térdemre könyököltem, az arcomat a tenyerembe temettem,
és próbáltam úrrá lenni a közeledő pánikrohamon. Senki nem ért
már hozzám. Senki nem szólt egy szót sem. A mélységes csendet
csak a falióra szabályos ketyegése törte meg.
Nem is tudom, meddig maradtam így. Talán percekig. Vagy
órákig? Ki tudja? De végül felemeltem a fejem, és mindenkit
ugyanott láttam, ahol azelőtt volt, mozdulatlanul. Ott álltak,
ugrásra készen, várva az elkerülhetetlen kiborulásomat.
Hát, sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, de hiába várnak.
– Fel akarom hívni Rubyt – szóltam, és büszke voltam a belső
tartásomra.
Matt és Sabrina indulni készült.
– Beugrunk nemsoká, megnézzük, mi újság veled – ígérte Matt.
Bólintásra sem méltattam. Másra sem. Csak azt akartam, hogy
végre elmenjenek. Sabrina mentében megszorította a vállam.
Szerettem volna ellökni a kezét. Még sosem éreztem magam
lekezelve a Graysonban, de ebben a helyzetben maga vagyok a
közhelyes elmebeteg páciens. Mindenki lábujjhegyen jár
körülöttem, és ettől üvölteni tudnék.
Amikor mindenki elhagyta a szobát, dr. Todd felemelte a
vonalas telefonja kagylóját, és felém nyújtotta.
– Clay, Ruby most gyászol. Nagyon rossz dolgokat él át. Készülj
fel arra, ez mit fog elindítani benned. Figyelj a kiváltókra, és
védekezz ellenük, rendben?
Egyenesen a szemembe nézett, amíg elvettem tőle a kagylót.
– Igen. Persze – motyogtam. Gyorsan tárcsáztam Ruby
mobilját és vártam. Kicsengett. És csengett. És csengett. Majd
amikor már épp letettem volna, halk kattanással kapcsolt a vonal.
Ruby elhaló hangon szólt bele a telefonba.
– Ruby néni! – nyögtem ki rekedten. A vonal másik végén
elcsukló zokogás felelt.
– Clay, drágám! Olyan jó, hogy hívsz – felelte Ruby hüppögve.
Aztán igazán elkezdett sírni.
Egészen megbénított. Fogalmam sem volt, mit tegyek. Nem
vagyok hozzászokva, hogy én legyek az, aki vigasztal. Egész
életemben fordított volt a két szerep. Mindig Ruby volt, aki
igyekezett összeszedni életem darabjait, hogy újjáépítsen engem
belőlük.
És én nem tudtam, hogyan tehetném meg vele ugyanezt. És
ettől szörnyen éreztem magam. Haszontalannak. Tettem tehát,
amit tudtam: hagytam, hogy sírjon, és közben utat engedtem a
saját könnyeimnek.
– Fogalmam sincs, mihez kezdek most, Clay – suttogta Ruby
elfúló hangon.
A fejem tiszta káosz volt. Képtelen voltam rendesen összeszedni
a gondolataimat. Tudtam, hogy a sokktól van. Minden tagom
zsibbadt, nem tudtam koncentrálni semmire. De valamit
mondanom kellett.
– Hazamegyek – szólaltam meg végül.
– Én... Clay... ne, most saját magaddal kell törődnöd. Lisa sem
akarná, hogy kockára tedd a kezelés sikerét – tiltakozott Ruby, de
rögtön közbevágtam.
– Hagyd abba, Ruby! Hazamegyek. Muszáj.
Összeszorult a torkom, a fejemet az asztalra hajtottam.
Egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy ez a helyes döntés. De
nem volt más választásom. Még szép, hogy megyek.
– Köszönöm! Annyira köszönöm! Egyszerűen nem tudom, mit
csináljak... annyi minden van, amivel foglalkozni kéne... – sírta el
magát újra Ruby, én pedig szenvedtem attól, hogy ilyen messze
vagyok tőle.
– Nemsokára ott vagyok – ígértem, és elbúcsúztunk. Abban
egyeztünk meg, hogy visszahívom, ha sikerült repülőjegyet
foglalnom.
Ahogy letettem a telefont, dr. Toddhoz fordultam, felkészülve
egy nagy vitára a távozásomat illetően. Csakhogy igazság szerint
nem tudott érdekelni. Semmi sem tarthat vissza attól, hogy
felszálljak egy Virginiába tartó gépre.
– Szeretnék repjegyet venni – jelentettem ki tömören. Dr. Todd
átható pillantással meredt rám, aztán csak bólintott.
– Megoldjuk – felelte. Felemelte a telefont, és Louis-t, a
nappali ügyeletest hívta. Megadta az engedélyt, hogy használjam a
netet, hogy lefoglaljam az utazást.
– Vissza kell mennem a szobámba a tárcámért. Kell a
bankkártyám belőle – mondtam, és észrevettem, hogy remeg a
hangom.
– Ez most jó sok feldolgoznivaló így egyszerre, Clay. Ha
lefoglaltad a jegyet, menj vissza a szobádba, nem kell semmit
csinálnod délután. Pihenj egy kicsit. Louis-nak add oda az
útitervedet, majd ő eljuttatja hozzám. De reggel mindenképp látni
szeretnélek.
Bólintottam, másra nem volt szükség.
Végigcsináltam hát a procedúrát. Sikerült elkapnom egy
másnap esti járatot a Miami Nemzetközi Repülőtérről Dulles-ba.
Huszonnégy órán belül újra Virginiában leszek. Nem tehettem
meg, hogy belegondolok, mit fog ez jelenteni a számomra. Most
csak a lelkemben tátongó ürességre tudtam figyelni.
Hiszen Lisa, a nagynéném barátnője, aki kemény, mint a kő, de
a szíve arany – most halott. Jézusom! Sosem voltam képes
egészségesen kezelni a gyászt. Az első, ösztönös reakcióm az volt,
hogy magam ellen forduljak. Hogy mélyen a húsomba vájjak, és
hagyjam, hogy folyjon a vérem. Vagy hogy szétcsapjam magam
annyira, hogy ne is legyek képes gondolatokat formálni.
Megnyaltam a szám szélét, mert konkrétan összefutott a nyál a
számban a gondolatra.
Nem! A francba, akkor sem! Idegesen járkálni kezdtem fel-alá
a szobámban. Mintha segítene, hogy elkoptatom a parkettát.
Persze semmi eredménye nem lett, így megpróbáltam, hogy
lefekszem, és behunyom a szemem. De semmi nem segített.
Próbáltam felidézni azokat a hiperszuper módszereket, amikkel az
ilyen helyzeteket kezelni lehet, elvileg.
Összeszorítottam a szemem, és megpróbálkoztam a pozitív
újraértelmezéssel. Amikor azzal sem jutottam semmire, kezdtem
kétségbe esni. Muszáj volt találnom valamit, ami eltereli a
figyelmemet arról, hogy vagy keressek valami hegyeset és éleset,
vagy kémiai segítséghez forduljak. Kinyitottam a szemem, és
megláttam a szülinapi ajándékaimat. Még nem pakoltam el őket,
ugyanott voltak, ahol hagytam őket, a sarokban.
 Beletúrtam a csomagok közé, erőt vettem magamon, hogy ne
ragadjak le az albumnál, és elővettem a rajzfüzetet és a ceruzákat.
Leültem velük az íróasztalomhoz, és felkapcsoltam a kislámpát.
Bedugtam a fülhallgatót, végigpörgettem a zenetáramat, míg meg
nem állapodtam egy Apocalyptica-albumnál, és csutkára
tekertem.
Aztán rajzolni kezdtem. Újabb és újabb vázlatok kerültek ki a
kezem alól – mindent kiadtam magamból az ujjaimon át a
papírra.
Órák teltek el így, és én még mindig rajzoltam. Egyszer Tyler
jelent meg és mondani akart valamit, de nem törődtem vele. És ő
elég jól ismert már, úgyhogy békén hagyott. Maria is beugrott,
egyértelmű volt, hogy már ő is tud Lisáról, de őróla sem vettem
tudomást. Egy másodpercre sem tettem le a ceruzát.
Megszállottan dolgoztam.
Éjfél körül járt az idő, amikor végre abbahagytam. Az
asztalomat ellepték a rajzok, a sötét szobában csak az asztali
lámpa sápadt fénye világított. A csendben hallottam Tyler
egyenletes szuszogását, és tudtam, hogy az ügyeletes hamarosan
megjelenik az ellenőrzőkörútja közben.
Lapozgatni kezdtem a rajzok között, akkor jöttem csak rá, hogy
szinte nem is emlékszem, mit rajzoltam. Hagytam, hogy az
érzéseim vezessenek, és ez működött. Sikerült az önpusztító
indíttatásaimat valami másba fordítanom.
Néhány képen fák, rétek voltak. Egy-kettő az óceánról, és több
mint egy tucat Lisáról. Lisa Rubyval. Lisa olvas. Lisa vacsorát főz.
Ezeket különválogattam, és félretettem. Odaadom majd őket
Rubynak.
Elkezdtem összerakni a maradékot, és megláttam, mit
rajzoltam még a lázas alkotás közben. Hát persze, tudhattam
volna: amint ceruzát fogok, az ő arca is megjelenik. Sosem volt ez
másként.
Megérintettem Maggie arcát, amit olyan gondosan és
aprólékosan megjelenítettem a papíron. A szeme csukva, mintha
valami bántaná. És már képtelen voltam nem gondolni arra, mit
jelent számomra a visszatérés Davidsonba. Fel fogja tépni a sebet,
amit olyan nagy fáradsággal igyekeztem összevarrni. Pedig már
éppen kezdett volna behegedni.
Nagyot sóhajtva bedugtam az összes rajzot az íróasztalfiókba,
és lekapcsoltam a lámpát. Bebújtam az ágyba, összekuporodtam,
és harcolni kezdtem a belső démonaimmal, amik tönkre akarják
tenni az életemet.
 9. FEJEZET

CLAY

BEGYÖMÖSZÖLTEM A RUHÁIMAT A BŐRÖNDBE. Nem tudom, miért,

de elkezdtem mindent bepakolni. A rajzaimat, a könyveket,
mindent. Abszolút vissza akartam térni a temetés után, de egy kis
hang belül figyelmeztetett, hogy jobb, ha mindenre felkészülök.
– Szóval lelépsz, mi?
Hátranéztem, és Mariát láttam az ajtóban, két ökle dacosan a
pulóvere zsebében. A mosolya erőtlen volt és láthatóan szomorú.
– Aha, fél hétkor megy a gépem – feleltem, és visszafordultam
az ágyamon heverő ruhakupac felé. Maria nem szólt, és nem is jött
beljebb. Amikor kész voltam, becsuktam és becipzároztam a
bőröndöt. Leemeltem az ágyról, nagyot puffanva landolt a padlón.
Beletúrtam a hajamba, tudtam, hogy szanaszét meredezik, de nem
tudott érdekelni.
Alig aludtam valamit. A szemem szúrt a fáradtságtól. Zúgott a
fejem, a szám száraz volt. Úgy éreztem magam, mint akin átment
az úthenger.
Maria az ajtófélfának dőlve csendben figyelt.
 – Visszajössz? – kérdezte, ahogy körüljáratta a tekintetét a
lecsupaszított szobán. Tyler oldalán a szokásos kupleráj volt, de az
enyém semmi jelét nem mutatta már annak, hogy valaha is lett
volna lakója.
– Úgy tervezem – feleltem nem túl meggyőzően. Mert már
akkor is tisztában voltam azzal, hogy ha egyszer hazaérek, nagyon
nehéz lesz újra otthagyni azt a helyet. Pláne így, hogy Rubynak
szüksége van rám. De megígértem magamnak, hogy a
gyógyulásom és a kezelés hátralévő része kell hogy maradjon a
legfontosabb. Csakhogy a fontossági sorrend időnként változik.
– Aha, csak ez még nem jelenti azt, hogy úgy is lesz – jegyezte
meg Maria bánatos beletörődéssel.
– Maria, figyelj... – kezdtem bele, de Maria feltartott kézzel
belém fojtotta a szót.
– Vágom, Clay. Nem kell magyarázni. Csak el akartam
mondani, mennyire sajnálom, ami Lisával történt. Nagyon klassz
nő volt. Örülök, hogy volt alkalmam találkozni vele. Szeretnélek
támogatni ebben. Mindannyian szívesen tennénk. Gondolunk
majd rád – mondta halkan, sóvárgó mosollyal.
– Köszi. Nagyon jó ezt hallani – feleltem őszintén. Épp teljesen
robotpilótán voltam, fogalmam sem volt, mihez kezdek, miután
leszálltam Virginiában. Reggel felhívtam Rubyt, és megmondtam,
hogy este érkezem. Ragaszkodott hozzá, hogy kijön elém, pedig
mondtam, hogy majd hazamegyek busszal. De hallani sem akart
róla, kijelentette, hogy ő kell hogy elhozzon. Nem nagyon
igyekeztem lebeszélni róla. Nem lett volna sok értelme. Úgyis
kijön értem, akárhogy is. Őrá mindig számíthatok. És ezen az sem
változtat, hogy épp darabokra hullott az élete.
Maria odalépett hozzám, és átölelte a derekam. Bizonytalanul
felemeltem én is a karom, és viszonoztam az ölelést. Maria a
mellemhez szorította az arcát, én ráhajtottam a fejem az övére.
Egy darabig nem mozdultunk, aztán elhúzódtam.
Maria mindkét kezével megszorította az enyémet, és nem
engedte el.
– Hiányozni fogsz – vallotta be, valamiért szégyenkezve.
Megszorítottam a kezét, aztán elengedtem.
– Te is nekem – mosolyogtam rá, amit ő megpróbált
viszonozni. Felpillantottam a faliórára, és láttam, hogy ideje
indulnom a találkozóra dr. Todd-dal.
– Mennem kell. Ebédelünk együtt? – kérdeztem. Fura volt a
hirtelen feszültség a szobában. Nem tudtam biztosan, mi okozza,
de szerettem volna minél távolabb kerülni tőle.
Maria jó szándékú lány, de túl erősen függ a kettőnk
barátságától. Én pedig képtelen voltam még azon is aggódni, mit
jelent majd a számára a távozásom. Nem akartam, hogy bárkinek
a boldogsága rajtam álljon. Mert legutóbb, amikor ez történt,
annak nem lett jó vége.
– Persze – felelte, tudomásul véve, hogy elhúzódtam tőle.
Beletörődött, hogy szükségem van egy kis távolságra, és hagyott
elmenni. Dr. Toddhoz siettem, aki már várt rám.
– Clay, hogy érzed magad? – kérdezte, amint becsukódott
mögöttem az ajtó. Épp csak megrántottam a vállam, és helyet
foglaltam.
– Nem is tudom – feleltem.
Bólintott.
– Érthető. Sok mindenen mentél keresztül az elmúlt fél nap
alatt – fonta karba a kezét. – Meddig tervezel Virginiában
maradni?
Tudtam, hogy előbb-utóbb felteszi ezt a kérdést. Már csak az
kellett volna, hogy legyen rá válaszom.
– Nem tudom. Nem hiszem, hogy Ruby egyáltalán elkezdte
szervezni a temetést. Úgy gondoltam, odaérek, aztán meglátom.
 Tudatosan fogalmaztam ennyire tömören. Mert igazság szerint
fogalmam sem volt, mire számítsak.
– Értem. Komolyan. De Clay, én azért nem bánom ezt az
utazást, mert tudom, mennyire fontos neked és a gyógyulásod
szempontjából, hogy érezd, Ruby számíthat rád. Viszont nem
akarok hazudni: nem mondanám, hogy nem aggódom amiatt,
milyen hatással lesz ez a fejlődésedre.
Masszírozni kezdtem a két szemöldököm közötti pontot, mert
mögötte motoszkálni kezdett a fejfájás.
– Tudom, dr. Todd. De múlt éjjel ahelyett, hogy megvágtam
volna magam, órákon át rajzoltam. Egy ilyen helyzetben! Ez már
valami, nem? De mindegy is, mert így is, úgy is muszáj lesz
elmennem.
A hangsúlyom nem tűrt ellentmondást. Felszállok arra a fél
hetes gépre, és annyi. Sem ő, sem senki más nem mondhat olyat,
ami miatt meggondolnám magam.
Dr. Todd békítően feltartotta a két tenyerét.
– Tudom, Clay. De akkor is muszáj, hogy legyen
vészforgatókönyvünk arra az esetre, ha nehézségeid adódnának,
amíg otthon vagy. Túl keményen küzdöttél és túl sokat értél el
ahhoz, hogy veszni hagyjuk. Ez az út minden tekintetben embert
próbáló lesz a számodra. Figyelembe véve a körülményeket,
amiben találod majd magad, számíts rá, hogy a régi szokások
hirtelen nagyon vonzóak lesznek. Épp csak elkezdtük kideríteni,
hogyan reagál az elméd a stresszhelyzetekre. Ez a látogatás fejben
és érzelmileg is mindenképp nagyon megterhelő lesz. Itt, a
Graysonban olyan, mintha buborékban élnél. Sokaknak adódnak
nehézségei az alkalmazkodással, amikor el kell hagyniuk. Nálad
pedig többszörös kihívásra számítok, tekintettel a helyzetedre.
Anyám, az ürge nem kerülgeti a forró kását!
– Tudom! Semmi nincs abból, amit most elmondott, amire ne
gondoltam volna magamtól is.
Nem készültem fejjel menni a falnak. Életemben először
szemellenző nélkül lépek egy élethelyzetbe. Nyilván parázom egy
kicsit. Hülye is volnék, ha nem így lenne. De nem hagyom, hogy a
félelmeim megakadályozzanak abban, hogy támogassam Rubyt.
– Az jó, nagyon fontos, hogy felkészült légy. De Clay:
szeretném, ha naponta beszélnénk, amíg Davidsonban vagy.
Akkor ha bármi felmerül, lesz segítséged ahhoz, hogy megoldd.
Igyekeztem úrrá lenni a sértettségemen a javaslat miatt. Nekem
nem kell semmiféle hülye bébiszitter!
Ingerültem megdörzsöltem a karomat, éreztem a régi hegek
vonalait. Na jó: lehet, hogy mégsem ártana egy bébiszitter.
– Persze, telefonálok majd.
Dr. Todd felvett egy borítékot az asztalról, kivett belőle egy
lapot és átnyújtotta. A terápiás szerződésem volt.
– Ezt vidd magaddal, olvasgasd, és jól jegyezd meg, ami benne
áll!
Összehajtogattam a lapot, és bedugtam a farzsebembe. Dr.
Todd aztán nem bíz semmit a véletlenre!
– Köszönöm, Doki, tényleg értékelem. Komolyan nem tudom,
meddig húztam volna még, ha nem kerülök ide.
Még nem is fejeztem ki igazán a hálámat a Grayson dolgozói
felé. És fontosnak éreztem, hogy most megtegyem.
– Ezért vagyunk itt – felelte dr. Todd tömören. Felálltam a
székből.
– Jacquitól megkapod este a gyógyszereidet, mielőtt elindulsz.
És ha szükséged van valamire, Clay, bármire a világon, tudod,
hogy hívhatsz engem vagy bárki mást, éjjel-nappal. Valaki mindig
lesz itt.
A megnyugtató szavaitól valahogy kevésbé éreztem magam
magányosnak.
 – Köszönöm – mondtam újra, és kiléptem a szobából.
A nap további része csoportterápiával és a hátralévő sulis
feladatokkal telt. Töltöttem egy kis időt Tylerrel és Greggel.
Mariával ebédeltem. Erőt gyűjtöttem, hogy elhagyjam az intézetet,
ami megadta a biztonságérzetet, amire olyan nagy szükségem volt
az elmúlt három hónapban.
Bár többször elképzeltem, milyen lesz majd végre elmenni
innen, a valóság teljesen más volt, mint a fejemben. Nem így
akartam itt hagyni a helyet. Bár szándékozom visszajönni, attól
még kénytelen vagyok kilépni a világba, ami mérhetetlenül
megváltozott, mióta otthagytam.
Fél órával azelőtt, hogy indulnom kellett a reptérre, Sabrina
látogatott meg.
– Édesanyád hívott, beszélni szeretne veled – jelezte, és az
irodájába irányított.
Lehunytam a szemem, a kezem ökölbe szorult. Mi a francot
akarhat? Legbelül pontosan tudtam.
Felvettem a telefont, és összeszorítottam a fogam.
– Helló, anya – szóltam bele. Sabrina kiment a szobából, de az
ajtót nyitva hagyta. Az volt az érzésem, hogy élénken fülel a
beszélgetés minden szavára. Mindenki tudta, hogy a szüleim
felérnek egy érzelmi atombombával a számomra. Sosem lehet
tudni, mit váltanak ki belőlem.
– Mit hallok, mit akarsz te Virginiában?! Ez teljességgel
elfogadhatatlan – hasított a fülembe anyám jéghideg, éles hangja
a vonal túlsó feléről.
– Én is örülök, hogy hallom a hangod, anyám – feleltem
gúnyosan.
Elengedte a füle mellett a megjegyzést.
– Nem mégy Virginiába. Egyáltalán hogy jutott eszedbe ilyen
hülyeség? Mindazok után, amin apáddal átmentünk miattad, a kis
öngyilkos mutatványod után! Most pedig kész vagy újra
tönkretenni mindent! Hát nincs neked semmi tartásod? –
folytatta viszolyogva. El is hittem, hogy undorodik tőlem. Jó lett
volna, ha lepereg rólam. És részben meg is tanultam, hogy ne
függjek annyira az elismerése iránti vágytól.
Csakhogy ez nem nyomta el teljesen azt a kis részemet, amit
még érdekelt. Ettől sürgősen meg kell szabadulnom. Ha kell,
erőszakkal.
– Rubynak szüksége van rám. Gondolom, hallottad, mi történt
Lisával. Nem tervezel részt venni a temetésen?
Nem is tudom, mi értelme volt feltennem ezt a nevetséges
kérdést. Egyik szülőm sem fogadta el soha Lisa és Ruby
„életformáját”. De azt hiszem, volt bennem valami bizarr
reménykedés, hogy a családi kötelékek felülírják a kétes erkölcsi
ítéleteket. Hogy anyámat érdekli annyira a nővére gyásza, hogy
félreteszi az előítéleteit, és mellé áll.
– Nem gondolom, hogy helyénvaló lenne most, hogy apád
indul a kongresszusi helyért. Hogy nézne ki, ha egy konzervatív
jelöltet meglátnának egy... homoszexuális illető temetésén?!
Úgy köpte ki a szót, mint valami mocskot. Istenem, mekkora
egy trampli!
– Úgy nézne ki, mintha lenne szívetek. Akkor is, ha igazából
nincs – feleltem dühösen, amiért hagytam, hogy ennyire
felbosszantson.
– Jó, elég lesz a drámából, Clayton. Nem mész sehova. Kezelés
alatt állsz. Nem engedheted meg magadnak, hogy most elmenj.
Visszaeshetsz. És, ezt megígérhetem neked, a következő
incidensnél nem leszünk ott apáddal, hogy segítsünk rajtad.
Gúnyosan felkacagtam.
– Hogy segítsetek? Te mit szívtál? Mikor segítettetek ti nekem
valaha?
 Hallottam, hogy anyám hápogni kezd a megrökönyödéstől.
– Te ne merészelj így beszélni velem! – mondta fenyegetően
halkan, amiből tudtam, hogy átléptem egy határt. Azt a vonalat,
ami kényszerített, hogy kérdés és feltétel nélkül
engedelmeskedjek. Kár, hogy azt a szófogadó bolondot magamból
már örökre szélnek eresztettem.
– Nem fogsz eljönni a Grayson Centerből, Clay. Apád és én
utaltunk be oda, és ha nem vagy hajlandó folytatni a kezelést,
kénytelenek leszünk drasztikus módszerekhez folyamodni, csak
hogy biztosítsuk, hogy nem jelentesz veszélyt saját magadra.
Szinte láttam magam előtt az arcán a gúnyos elégedettséget,
ahogy rám köpi a mérgét.
– Hajrá, anyám. Próbálj csak újra bezáratni, és meglátod,
milyen szófogadatlan fiad van! Nem hiszem, hogy ilyesmi jól
jönne most neked vagy apának. Pláne, hogy itt a választás meg
minden.
Anyám nem szólt. Gondolom, csak füstölgött magában. Arról
lemaradt, hogy tanultam egy s mást a manipulatív szüleimtől.
Például azt, hogy hogyan szerezzem meg, amit akarok. Sikerült
megcéloznom az Achilles-sarkát: a félelmét a nyilvános
botránytól. És amit mondtam, a lehető legkomolyabban is
gondoltam. Ha akár ő, akár apám az utamba áll, gondoskodom
róla, hogy én legyek a szar a palacsintájukban.
Végül anyám így szólt:
– Ha így akarsz játszani, ám legyen. De ne számíts további
támogatásra se tőlem, se apádtól! Ezt anyagilag is értem. Ha
dacolni akarsz velünk és tönkretenni magad, csináld egyedül!
Felhorkantam, mert a kijelentése cseppet sem rendített meg.
– Egész életemben egyedül voltam – mondtam csendesen, és
letettem a telefont.
Hűha, ez... jólesett. Kiléptem az irodából, és ott találtam
Sabrinát, ahogy a laptopján pötyögött. Felnézett, és biztatóan rám
mosolygott.
– Végeztél? – kérdezte.
Bólintottam. De végeztem ám! Épp ideje volt.
Azután már csak összeszedtem a cuccomat, a gyógyszerekkel
együtt, elköszöntem mindenkitől, és elindultam Jonathannel a
reptérre. Felszálltam a gépre, tíz perccel hamarabb el is indultunk.
Ez csak jó jel lehet, nem igaz?
Próbáltam nem azon rágódni, mi vár, miután földet érek.
Inkább megnéztem néhány sorozatrészt, ettem egy kis perecet, és
kibámultam az ablakon. Nem volt hosszú az út, csak két és fél óra.
Megnéztem az időt a mobilomon, amikor leszálltunk. Épp csak
kilenc múlt.
Nem akaródzott kiszállnom a gépből, mindenkit magam elé
engedtem. Nem szívesen várattam meg Rubyt, de a gondolat,
hogy virginiai földre lépjek, túlságosan is kézzel foghatóvá tett
mindent. Nem csak egy rossz álom volt többé, amiből bármikor
felébredhetek.
Átverekedtem magam a reptér nyüzsgő tömegén, hogy
felvegyem a csomagomat. Keresgélni kezdtem a tekintetemmel
Rubyt, mert azt beszéltük meg, hogy ott találkozunk. A gyomrom
kavarogni kezdett. Az idegeim cafatokban lógtak, és a testem
máris vágyakozott a legrosszabb fajta megkönnyebbülés után.
Három órája sincs, hogy elhagytam az intézetet, és máris
kezdek kiborulni. Átvágtam az emberáradaton, és gyakorlatilag
berohantam a mosdóba. Hála istennek, üres volt. Megnyitottam a
csapot, és vizet lögyböltem az arcomra, aztán a nedves kezemmel
végigsimítottam a hajamon és a nyakamon is, hátha
megnyugszom.
Muszáj uralkodnom a légzésemen! Rájöttem, hogy még nem
vettem be a gyógyszeremet. Pedig az, hogy képtelen voltam
rendesen szedni, már így is elég szívfájdalmamba került. A mániás
depresszió nem enged teret a feledékenységnek.
Beletúrtam a laptoptáskám zsebébe, és elővettem a barna
fiolát. Levettem a tetejét, és két tablettát ráztam a tenyerembe.
Sietve, víz nélkül lenyeltem mindkettőt.
Eszembe jutott, hogy a szorongáscsökkentőmből is bevegyek,
de nem akaródzott. Úgyhogy inkább az önszuggesztió útját
választottam, amíg vártam, hogy hasson a Tegretol, és reméltem,
hogy a kettő együtt elég lesz.
Előhalásztam a telefonom a zsebemből, és rájöttem, hogy majd
negyedórája vagyok a mosdóban. Ruby már biztosan aggódik.
Felvettem a hátizsákom, és visszamentem a csomagkiadó
szalaghoz.
Előbb szúrtam ki Rubyt, mint ő megláthatott volna engem. Egy
padon ült, és nézte az előtte elhaladókat, láthatóan engem
keresve. Borzalmasan festett. Tudom, hogy nem szép ilyet
mondani, de úristen, nagyon így volt! Mintha legalább öt kilót
fogyott volna, a ruhái csak úgy lógtak rajta.
A hosszú, vörös haja fénytelenül és tartás nélkül lógott, és
néhány ősz hajszálat vettem észre a halántékánál, és egyet a feje
búbján. Olyan... öregnek tűnt. Ettől kikészültem. Ruby mindig
erős és határozott volt. Ő volt a kőszikla, amire mindig is
támaszkodni tudtam. Csak néztem a nagynénémet, és rá kellett
jönnöm, hogy többé nem a kősziklám. És hogy össze kell szednem
magam, hogy ezúttal én legyek az az ő számára.
– Ruby! – szóltam oda neki. A hangom irányába fordította a
fejét, és megkönnyebbülten nyugtáztam, hogy visszatért valami a
régi fényből az élettelen szemébe. Felállt a padról, és kinyújtotta
felém a karját.
Odaléptem hozzá, és szorosan átöleltem.
– Úgy örülök, hogy itt vagy! – lehelte közben. Hagytam, hogy ő
döntse el, mikor kész elengedni. Valahogy apróbbnak tűnt, mint
eddig, mintha összezsugorodott volna. Ez aggasztani kezdett.
Végül mégis én szakítottam meg az ölelést, Ruby pedig
megpróbált rám mosolyogni. Egyáltalán nem tűnt szívből
jövőnek. De azért értékeltem a kísérletet is. Összeszedtem a
bőröndömet, és együtt kimentünk a reptérről.
Ahogy kiléptünk, megborzongtam. Hú, de hideg van! Egészen
hozzászoktam a dél-floridai klímához, ahol sosem megy húsz fok
alá a hőmérő higanyszála. Basszus, mintha hűtőházba léptem
volna!
– Remélem, nem felejtettél el kabátot hozni! Valami szokatlan
hidegfrontot kaptunk. Konkrétan havat mondanak estére.
Tisztára össze vannak kavarodta az évszakok. És még vannak, akik
képesek azt mondani, hogy a klímaváltozás csak mítosz! – mondta
Ruby, láthatóan azon igyekezvén, hogy minél inkább közelítsen a
beszélgetés a normálishoz. Csakhogy a „normális” nem létezik. Az
az igazi mítosz. Tudom, mert épp elég keményen és sokáig
küzdöttem valamiért, amiről már tudom, hogy nincs is igazán. És
ez nem egy szívderítő tudat. Mélyet lélegeztem. Esküszöm, itt még
a levegőnek is más a szaga! Nem tudom pontosan, mit érzek
benne, de leginkább... az otthont.
Átkaroltam a nagynéném vállát, és szótlanul a kocsijához
sétáltunk.
– Mi lenne, ha én vezetnék? – javasoltam, és tartottam a
tenyerem a slusszkulcsért. Ruby kimerültnek tűnt, és nem
akartam mondani, de a jobb napjain is a frász tör ki a vezetési
stílusától. Így meg, hogy láthatóan alig tudja egyik lábát a másik
után rakni, nincs az az isten, hogy a volánhoz engedjem.
Ruby nem ellenkezett, csak a kezembe ejtette a félkilós
kulcscsomóját. Végigpörgettem rajta a tartalék kulcsokat és a
mindenféle lígő-lógó biszbaszt, mire megtaláltam a Volvo
slusszkulcsát. Beültem a kormány mögé, és vártam, hogy Ruby,
aki a nyitott ajtó előtt ácsorgott a másik oldalon, végre
megmozduljon.
– Ruby? – szólítottam meg tétován. Borzasztó volt látni a
valaha annyira életteli nagynénémet így, kiüresedve. Dühös
voltam az életre, amiért ilyen kegyetlen tud lenni. Ruby nem
érdemli a gyászt, amivel most meg kell birkóznia. Millió és millió
ember éli úgy le az elcseszett életét, hogy a kisujját nem mozdítja
másokért. Erre az az ember, aki háttérbe szorította a saját életét
azért, hogy az enyémet megmentse, most így szenved! Szerettem
volna ököllel belevágni valamibe.
– Bocs – mormolta, és végre beült a kocsiba. Aztán nem
mozdult, csak magába roskadva ült az anyósülésen, és kibámult az
ablakon, míg ráfordultam az autópálya-felvezetőre. Nem
beszélgettünk. Egyetlen szót sem. Tudtam, hét lóval sem lehetne
elvonszolni most Ruby mellől. De a lényem egy apró, önző része
szeretett volna világgá szaladni.
A gyász, amiben osztoztunk, mázsás súllyal nehezedett ránk.
– Vacsoráztál valamit? – kérdeztem, hátha sikerül kicsikarnom
bármit a szótlan nagynénémből.
Megrázta a fejét.
– Nem vagyok éhes – felelte színtelen hangon.
Én majd’ éhen haltam, de úgy döntöttem, jobb lesz elérni
Davidsonig, és szembenézni mindazzal, ami ott vár. Meg akartam
kérdezni Rubytól, hogy érzi magát. De pontosan láttam rajta a
választ, ami nem épp a rózsás.
Ruby elesettnek tűnt, és nem voltam biztos benne, hogy el tudja
viselni, ami még rá vár. Ráfordultam az I-66-osra, és dél felé
vettem az irányt. Többször is megpróbálkoztam beszélgetést
kezdeményezni, és bár Ruby nyitott volt rá, a végén mindig ránk
ereszkedett a némaság. Egy idő után feladtam, és bekapcsoltam a
rádiót.
Két óra múlva behajtottam Davidsonba, és egyszerre mintha az
egész világ össze akart volna omlani körülöttem. Végighajtottam
az ismerős utcákon, és mély, leküzdhetetlen pánik fogott el. Nem
vagyok erre képes! El kell innen tűnnöm!
A gyógyszer csillapító hatását elsöpörte a bennem eluralkodó
pánik. Az utak szinte üresek voltak. Nem csoda, hiszen majdnem
éjfél volt már, ráadásul szerda. És amúgy is, mire számítottam, mi
fog történni, amikor megjelenek a városban? Vasvillákkal és
fáklyákkal felszerelkezett csőcselékre, akik „Halál az eszelősre!”
kántálással várnak?
Küzdöttem egy belső késztetéssel, hogy gyorsan kitegyem
otthon Rubyt, és fussak, amerre látok. Rákanyarodtam a
felhajtóra Ruby háza előtt, és megálltam a saját kocsim mögött.
Ott állt, mintha csak rám várt volna.
– Nem lett volna muszáj megtartanod, ugye, tudod? Mondtam,
hogy add el, és tedd el az árát – mondtam, ahogy kiszálltam.
Megrázta a fejét, arcán halvány mosoly futott át.
– Eszünkbe sem jutott eladni. Hiszen a tiéd – mondta, ahogy
elsétáltunk a bejáratig.
Felkattintottam a lámpát az előszobában, bevittem a
bőröndömet a nappaliba, és megdermedtem.
Lisa szemüvege és könyve hevert a dohányzóasztalon. A
kedvenc bögréje, félig tele kihűlt kávéval, mellettük Lisa papucsa,
félig a kanapé alá rúgva, mintha épp az előbb bújt volna ki belőle.
A szobában szinte dohos volt a levegő. Mindig Lisa foglalkozott
a háztartással, és ez most meglátszott. Az egész ház katasztrofális
állapotban volt. Átmentem a konyhába: a mosogatóban piszkos
edények magasra tornyozva, a szemetes túlcsordult. A
konyhapultot ragacsos teafoltok szennyezték.
Mindent virágok borítottak. A romló étel émelyítően édeskés
szaga keveredett a virágok illatával, és ez felkavarta a gyomromat.
Egy különösen nagy csokor a konyhaasztal közepén állt. Futólag
megjegyeztem magamban, hogy valaki nem sajnálta a pénzt.
A ház többi része sem volt sokkal jobb állapotban. És ami még
rosszabb: Lisa minden cucca pontosan úgy volt, ahogy ő hagyta.
Mintha bármelyik pillanatban beléphetne az ajtón.
– Bocs, hogy ekkora a kupi – szólalt meg Ruby – Lisa volt, aki...
aki mindig...
Elcsuklott a hangja, a kezét a szájára tapasztotta.
Átöleltem, és megnyugtatóan simogattam a hátát. Úgy éreztem,
nem kapok levegőt. A szorongás vasmarokra fogta a mellkasomat.
De a nagynéném kedvéért megpróbáltam nem mutatni, hogy nem
vagyok jól.
– Semmi baj, ne törődj vele! Majd reggel csinálok vele valamit
– csitítgattam.
Ruby bólintott, és szó nélkül felment a lépcsőn. Válla görnyedt
volt, fejét lehorgasztotta. Évekkel tűnt öregebbnek, ahogy
vánszorgott fel azon a lépcsőn. Tehetetlennek éreztem magam,
amiért nem tudok semmit tenni ez ellen.
Ott álltam a mocskos konyha kellős közepén, tétován. Lehet,
hogy fel kéne mennem aludni egy jót, de igazság szerint rettegtem
attól, hogy belépjek a szobámba. Túl sok ott az emlék. Túl sok
dolog, ami rossz dolgokra sarkallhat. Nem voltam még felkészülve
ezekre.
Ezért inkább feltűrtem az ingujjamat, és megtöltöttem a
mosogatót tisztítószeres vízzel. Aztán nekiálltam az edényeknek.
Amikor végeztem, lepucoltam a konyhapultot és kivittem a
szemetet. Megtaláltam a seprűt a szekrényben, így aztán fel is
söpörtem a padlót.
Amikor a konyhával végeztem, folytattam a nappalival.
Felráztam és megigazítottam a díszpárnákat a kanapén,
kiválogattam a postát. De Lisa dolgaihoz nem nyúltam. Képtelen
voltam. Tudtam, Ruby még nem áll készen erre.
Mire nagyjából rendet raktam az alsó szinten, majdnem hajnali
három lett. Ott ácsorogtam a lépcső alján, és azon filóztam,
felmenjek-e a régi szobámba vagy sem. De sajnos közel sem
voltam abban a lelkiállapotban, hogy kezelni tudjam az érzéseket,
amiket kiváltott volna belőlem.
Levettem az ingemet, és elhelyezkedtem a kanapén. A plafont
bámulva megpróbáltam kitalálni, hogy fogom túlélni az
itt-tartózkodást. Elhessegettem magamtól a Maggie-vel
kapcsolatos gondolatokat, hogy tudjak aludni valamicskét.
Végül mégis az ő szemének fénye volt az, ami az utolsó
gondolatom volt, mielőtt álomba szenderültem.
 10. FEJEZET

MAGGIE

FEKETE RUHÁT VETTEM ELŐ A SZEKRÉNYBŐL, és magam elé

tartottam. Huh, nem, semmiképp! Utálom a feketét. És tudom,
hogy Ruby is így van ezzel. Így hát inkább a sötétzöld ruhámat
kerestem elő, és végül amellett is döntöttem.
Lisa temetése kettőkor lesz. Még csak délelőtt tíz óra volt, de
képtelen voltam ágyban maradni. Nyugtalanul és izgágán
ténferegtem a lakásban. Az elmúlt napok mintha összefolytak
volna. Anya és én néhányszor átmentünk Rubyhoz, hogy
megnézzük, mi újság vele, de egyik alkalommal sem volt otthon.
Legalábbis nem nyitott ajtót.
A rakott csirkét a tornácon hagytuk, és amikor nem sokkal
később arra jártam, láttam, hogy eltűnt. Remélem, Rubyhoz
került! Mert a másik verzió az, hogy valami tapló lenyúlta, és most
élvezkedik anyám fantasztikus főztjén. Ami abszolút gáz dolog
lenne.
Küldtem egy csokor virágot is Rubyhoz. Hosszasan válogattam,
hogy a legszebb kompozíciót állítsam össze. Ami persze tiszta
röhej.
Kit érdekelnek a hülye virágok, amikor épp élete szerelmét
készül elhantolni?
Rachel és Daniel is jön majd velem és a szüleimmel a
temetésre. Nem ismerték valami jól Lisát, inkább az én kedvemért
akarnak ott lenni.
Mérhetetlenül sok időt töltöttem a készülődéssel. Gondosan
kifésültem a hajam és kifestettem magam. Szörnyű, mennyire
megszállottan foglalkozom a külsőmmel!
Ez mégiscsak egy temetés, nem szépségverseny!
Csakhogy ma találkozom vele. És még ha képes is lennék
valahogy meggyőzni magam, hogy nem érdekel, hogy teljesen
mellékes, ő milyennek lát majd, ez akkor is csak egy ordas nagy
hazugság volna.
Sajnos túlságosan is fontos nekem, mit gondol ő. Hogy mit
érez. Hogy bírja a dolgokat most, hogy újra itt van, Davidsonban.
Tegnap le kellett beszélnem magam arról, hogy kocsiba üljek és
átmenjek Rubyhoz, amikor megtudtam, hogy megérkezett.
Az esemény keltett némi felzúdulást a suliban. Többektől is
hallottam, hogy látták őt itt-ott. Jelentés érkezett, hogy a
virágosnál koszorút rendelt. Hogy a Grandy’s Steakhouse-ba vitte
Rubyt vacsorázni. Minden lépését kielemezték és iktatták, mintha
valami híresség volna.
Mert hát nem mindennap tér vissza a falu bolondja. Ez volt
ugyanis, amiről mindenki beszélt. Milyen jól néz ki! Még egész
barátságos is! Kiderült, hogy néhány bátrabb egyén megkísérelt
beszélgetést kezdeményezni vele. És uramatyám, hogy
megválaszolt! Mennyire komoly már?! Már nem ugyanaz a srác,
aki legutóbb nem állt szóba senkivel. Nem az a fura, magányos
különc, akiből öngyilkosjelölt lett.
A pletykák végtelenül bosszantottak. Újra felszínre hozták
bennem a vágyat, hogy megvédjem őt. Ugyanakkor, még ha nem
is voltam büszke rá, hálás is voltam értük. Minden
információmorzsa kincset ért, ami vele volt kapcsolatos.
Mert Clayton Reed újra Davidsonban van, készen arra, hogy a
feje tetejére állítsa az életemet... újra.
Rachel és Daniel kezdett az őrületbe kergetni. Le sem vették
rólam a szemüket. Tegnap este ragaszkodtak hozzá, hogy
átjöjjenek filmet nézni és „lazulni”. Persze. Ez volt a baráti kódja
annak, hogy ellehetetlenítenek mindenfajta meggondolatlanságot.
Értsd: felhívni, meglátogatni, vagy egyéb módon zaklatni az
exemet. Nem mintha képes volnék ilyesmire. Mármint annyira
túlvagyok már az ilyeneken! ... Mondja a lány, aki a fent említett
ex fényképével a kezében merült álomba, amit a szekrény
leghátsó, titkos bugyraiból kapart elő.
Na jó, igazság szerint a rosszullétig izgatottan vártam, hogy újra
lássam Clayt. Mennyire gáz ez így! Boldog vagyok, hogy láthatom,
tekintet nélkül a körülményekre, amik idehozták. Ez több mint
önzés és több mint helytelen. De attól még így van.
És Rachel, a maga mindentudó legjobb barátnő-módján,
azonnal rájött.
– Meg, ne legyenek illúzióid az ittlétéről! Lisa temetésére jött.
Nem azért, hogy újra egymásra találjatok, aztán ellovagoljon veled
a naplementébe. Már továbbléptél. Sőt épp most kezdesz újra élni.
Van jövőd, amire érdemes építened. Úgyhogy ne várj semmit,
amit ő tutira nem adhat meg neked. Elég világosan fogalmazott
abban a levélben. Ezt ne feledd! – figyelmeztetett múlt éjjel, amíg
arra várt, hogy Daniel kiálljon a kocsival, és hazavigye.
Ez nem volt valami kedves tőle. Felszisszentem a szavaira.
Basszus, ez a csaj aztán nem lacafacázik! Ugyanakkor bosszantó,
de igaza van.
– Ne már, Rach, ez durva volt. Mikor lettél ekkora hárpia? –
panaszkodtam szándékosan eltúlozva, hogy leplezzem, hogy
igazából betaláltak a szavai.
Rachel felvonta a szemöldökét, és rám küldte A Pillantást. Azt,
ami jelezte, kész felvenni a kesztyűt, és értelmet püfölni a fejembe.
– Végignéztem, ahogy tönkreteszed magad Clayton Reed miatt,
és nem fogom még egyszer. Tök jó, hogy elmégy a temetésre, mert
tiszteled Rubyt és Lisát. Megértem, hogy ott akarsz lenni. De ne
úgy indulj neki a holnapnak, hogy ez a várva várt új kezdet Maggie
és Clay számára! Egyszer már végigjártad ezt az utat, és a végén
csak depresszió és erőteljes súlyveszteség várt – fejezte be Rachel,
gúnyosabban, mint azt kinéztem volna belőle.
– Túl sokat vagy velem, Rachel Bradfield! – próbáltam elterelni
a témát.
Clay mindig is vitát fog szítani közöttünk. Rachel és Daniel is,
legyenek bármennyire a pártfogóim, világosan kifejezték (bár
finoman), hogy mit gondolnak a témában. Clay semmi jót nem
hoz számomra. Habár egy bizonyos szinten megértik, mi vitte őt
arra, amit elkövetett, a végeredményen ez sem változtat. Magával
húzott a sötétbe, és majdnem odavesztem. Épp csak most,
hónapok múltán kezdek visszatalálni belőle a régi önmagamhoz.
Mielőtt Rachel bármi mást mondhatott volna, kinyílt a bejárati
ajtó, és hűvös, márciusi fuvallat csapott rajta keresztül az
előszobába.
– Lemaradtam valami jó csajos dumáról? Na, meséljetek,
hölgyeim! – jelent meg Daniel a kezét dörgölve, hogy valahogy
felmelegedjen.
Szúrósan Rachelre pillantottam, beléfojtva a szót. Nem
hiányzik, hogy most Danieltől is végighallgassam az intelmeket.
Pont elég egy barát, aki ezzel nyaggat. Ugyanakkor bármennyire is
bosszantott, amit Rachel mondott, azért komolyan vettem a
szavait. Akár tisztában van vele, akár nem, nem áll szándékomban
újra elkövetni ugyanazokat a hibákat.
Szabad perverz módon lelkendezni, amiért újra látom Clayt.
Szabad érdeklődni, hogy tartja magát, minden rendben van-e
vele. De attól még az életemnek nélküle kell tovább folynia. Neki
ott a gyógykezelés, nekem az egész jövőm. És ezt a kettőt nem
lehet összeegyeztetni. Sosem lehetett.
Úgyhogy most itt vagyok, másnap reggel, és bámulom a
tükörben a lányt, aki annyit változott az elmúlt három hónap alatt.
Már nem vagyok többé a naiv kislány, aki hisz abban, hogy képes
segíteni a beteg barátján. Hogy ő maga az egyetlen gyógyszer, ami
csak kellhet. Micsoda idióta volt az a kislány!
Nem voltam biztos benne, hogy fel vagyok készülve, de nem
volt más választásom. Féltem, hogy amint meglátom Clayt,
minden elhatározásom szertefoszlik. Nem hiszem, hogy képes
leszek látni a bánatát úgy, hogy ne akarnám megvigasztalni. Én
már csak ilyen vagyok, ha róla van szó. A sérült lélek előhozta
belőlem a gondoskodó lényt, aki sosem voltam, mielőtt ő
megjelent az életemben.
Kopogtak, apám dugta be a fejét az ajtó résén át.
– Már fel is öltöztél? – kérdezte, és úgy meredt rám, mintha két
fejem volna. Tekintve, hogy általában délig ki sem mászom az
ágyból szombatonként, a döbbeneté érthető volt.
Vállat vontam, és betettem az apró ezüstfülbevalómat. Apám
belépett a szobába, és leült az ágyam szélére.
– Készen állsz a mai napra? – kérdezte aggodalmasan.
– Ne félts már ennyire, apa! Ráng tőle a szemed – próbáltam
incselkedve oldani a feszültséget. Apám megcsóválta a fejét, és
megvakarta a szakállát.
– Nekem mindig ráng a szemem – felelte kajánul.
Elvigyorodtam, és lesimítottam a ruhámat.
– Anyád csinált reggelit. Gyere le, egyél valamit! – hívott
bátorító mosollyal.
– Oké, mindjárt megyek. Hagyjál nekem is szalonnát, ha
lehetséges! – szóltam utána, ahogy elhagyta a szobámat.
– Nem ígérek semmit! – felelte, mire elnevettem magam.
Megcsörrent a telefonom az öltözőszekrényen. Odanyúltam
érte, és Jake nevét láttam villogni a kijelzőn. Nagyot sóhajtottam;
először nem akartam felvenni, de végül mégis a fülemhez
emeltem.
– Hali, Jake! – szóltam bele.
– Jó reggelt, Maggie! Csak azért hívlak, hogy kitaláljuk, hányra
menjek ma érted. Gondoltam, kajálhatunk valamit dél körül
Rachellel meg Daniellel.
A hangjában olyan fojtott lelkesedés volt, hogy legszívesebben
felnyögtem volna. Alig néhány napja találtuk ki ezt a randit, de a
sok minden közben, ami azóta történt, bevallom, teljesen kiment a
fejemből.
Nagyon le akartam mondani: a mai nap ki fog meríteni lelkileg.
Nem tudom még, mi lesz, ha újra látom Clayt, és nem akartam úgy
nekimenni a helyzetnek, hogy közben az jár a fejemben, este
valaki mással leszek.
– Jake, ami a ma estét illeti... – kezdtem, de Jake keserű
kacajjal félbeszakított.
– Nem fogsz faképnél hagyni, ugye?
Próbált közönyösséget erőltetni magára, de hallottam mögötte
a megbántottságot. Ajaj!
– Csak az van, hogy ma temetésre kell mennem, és nem tudom,
hogy fog ez hatni a napom további részére – magyaráztam,
szándékosan elhallgatva néhány kulcsfontosságú részletet.
Csak abban voltam biztos, hogy nem akarom ezt a randit. A
dolgok rövid idő alatt nagyot változtak, és nem tudtam, pontosan
milyen irányba tartok.
 – Temetésre? Mi történt, Maggie? – kérdezte Jake együtt
érzőn. Olyan rendes srác, én vagyok a világ legrosszabb embere,
amiért így megvezetem! Mégis, mire számítottam? Mikor lett
Maggie Youngból olyan lány, aki így játszadozik mások érzéseivel?
– Lisa McCabe-é – feleltem, és felvérteztem magam, hogy elő
kell rukkolnom a magyarázattal, amitől Jake még rosszabbul fogja
érezni magát.
– Lisa McCabe? Az kicsoda? – kérdezte.
– Clay nagynénjének, Rubynak volt az élettársa. Nekem most...
ööö, rohannom kell – hadartam.
A vonal másik végén tökéletes csend honolt.
Végül, néhány másodperc elteltével, Jake megköszörülte a
torkát.
– Ja, értem. Akkor gondolom, Clay visszajött, mi? – szólt
fagyosan.
Tudtam, hogy nem örül a híreknek, ugyanakkor hadd ne kelljen
már magyarázkodnom, pláne neki ne! Jake nem a pasim. Csak egy
barát, semmi több.
– Aha, itt van. De még nem találkoztunk. Kettőkor van a
temetés, aztán lesz egy tor Rubynál. Nem tudom, mikor lesz vége
– feleltem kissé ingerülten Jake stílusa miatt. Egy rohadt
temetésről beszélünk! Nem kéne, hogy bűntudatom legyen,
amiért kihátrálok a közös terveinkből miatta.
– Aha, hát jó. Akkor ha esetleg hamarabb végzel, csörögj rám!
Ha nem, akkor hétfőn találkozunk.
Igen, határozottan ki van akadva. Hát pedig kénytelen lesz főni
a saját, gyerekes levében, mert én ugyan nem megyek be az
utcájába.
– Oké – vetettem oda, és letettem a telefont.
Leszarom Jake Fitzsimmonst. A mobilomat az ágyra dobtam,
és csak álltam a szoba közepén csípőre tett kézzel, feldúltan és
sértődötten.
A lépcsőn szalonnaillat lebegett felfelé, mire megkordult a
gyomrom. Előző este nem sokat ettem, a hasam most erre
figyelmeztetett. Lementem a konyhába. Anyám felnézett, ahogy
beléptem, és elmosolyodott. Eszméletlen jól nézett ki fekete
ceruzaszoknyában, szürke selyemblúzban. Szőke haját csinos
kontyba csavarta a tarkóján. Elegáns és gyönyörű volt. Ahogy
mindig.
De ami még ennél is jobban esett, az a megértés és az
együttérzés volt, amit a szeméből sugárzott felém. Pontosan tudja,
mekkora megpróbáltatás lesz számomra ez a nap.
– Gyere, kicsim, egyél! Csak neked csináltam a banános
palacsintát – pakolt tele egy tányért, és az asztalhoz vitte, ahol
apám a kávéját szürcsölve lapozgatta az újságot.
– Nagyon csini vagy! – nyomott egy puszit a fejem búbjára
anyám. Felmosolyogtam rá, és felvettem egy darab szalonnát a
tányéromról.
– Köszi, anya! – feleltem. Fogtam a juharszirupot, és
elárasztottam vele a palacsintát a tányéromon. Anya töltött
magának egy bögre kávét, és leült mellém. Csendben figyelt, amíg
ettem.
– Hogy érzed magad? – kérdezte végül. Az állkapcsom lelassult
a rágásban, úgy tűnődtem, mit feleljek erre. Vigyáznom kellett,
mit mondok. Tudtam, a szüleim árgus szemmel fogják figyelni
minden lépésemet. Aggódnak, amiért találkozni fogok Clayjel.
Épp mostanában kezdett enyhülni a szigorú felügyelet, nem
akartam, hogy újra minden pillanatban a nyakamban lihegjenek.
Érthető, hogy aggódnak. Nemsokára szemtől szembe kerülök a
fiúval, aki összetörte a szívemet, és csak egy emberi roncsot
hagyott belőlem. Tudják, hogy kényszeres vágyat érzek, hogy
segítsek rajta. És hogyha újra látom, megint a felszínre kerülnek
ezek a késztetések és érzelmek.
Viszont ez nem jelenti azt, hogy engedelmeskedni is fogok az
efféle ösztöneimnek. Azért leszek ma ott, hogy lerójam a
tiszteletemet egy nő előtt, akit az idők során megszerettem és
csodáltam. Ez most a legfontosabb. Clay a múltam része.
Részvétet nyilváníthatok neki, de ennyi.
– Szomorú vagyok, tudod? Hónapok óta alig beszéltem Lisával,
pedig annyira klassz ember volt! – feleltem végül az igazat.
Anyám bólintott, és belekortyolt a kávéba. Apám összevont
szemöldökkel nézett rám az újságja fölött.
– Nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet utána elmenni
Rubyhoz. Elmegyünk a temetésre, aztán szerintem jobb, ha
egyenesen hazajövünk – szólalt meg.
Lenyeltem a falatot, és a tányéromra ejtettem a villát.
– Apa, még szép, hogy el kell mennünk Rubyhoz!
Udvariatlanság lenne, ha nem tennénk – tiltakoztam. Pedig
valójában halálra rémített a gondolat, hogy újra Ruby házába
lépjek. De mennem kell. Valami megmagyarázhatatlan okból
létfontosságúnak tűnt, hogy ott legyek.
– Szerintem épp elegen lesznek, nem fogunk hiányozni
senkinek. Azt tudom csak elképzelni, hogy kellemetlen lenne az
egész helyzet. És Rubynak az most pont nem hiányzik – felelte
apám, összehajtogatta az újságot, és letette maga elé az asztalra.
– Kinek lenne kellemetlen, apa? Rubyról szól ez az egész, vagy
inkább rólad? – kérdeztem élesen.
Apám elvörösödött, és azonnal megbántam, hogy így
ráripakodtam. Ideje máshonnan közelíteni.
– Kérlek szépen, apa! Szeretném, ha Ruby tudná, hogy
számíthat rám – kérleltem.
Anyám egy ragadozó szemével figyelt.
– Na és Clay? – kérdezte hanyagul. Túlságosan is hanyagul.
 Vettem egy nagy levegőt.
– Persze, és Clay is. De ma minden Lisáról szól. Semmi másról
– hadartam. Szüleim sokatmondóan összenéztek, de nem
feszegették tovább a kérdést. A reggelim maradékát súlyos
némaságban fogyasztottam el. A szalonna és a palacsinta mint a
kő, feküdt a gyomromban.
Tizenegy óra lett, mire befejeztem. Felkeltem, hogy elmossam a
tányéromat. Szüleim mindketten puszival búcsúztak, aztán
elmentek elintézni ezt-azt még a temetés előtt. Többé nem
említették a halotti tort Rubynál, ezért nem is tudtam, végül is
elmehetek-e. De az biztos, hogy ha elkaszálják az ötletet, nem
fogok összeveszni velük. Megtanultam, hogy ne ellenkezzek, ha
Clayről van szó.
Rachel és Daniel dél körül futott be, én pedig hálás voltam,
hogy végre másra is figyelhetek. Rachel nagyon szép volt a térdig
érő fekete ruhájában. Daniel is kicsípte magát: a szürke
öltönyéhez sötétkék nyakkendőt vett. A haja jól megnőtt, a szőke,
göndör fürtök a homlokába lógtak.
Beengedtem őket, aztán felmentünk a szobámba.
– Hallom Jake-től, hogy lemondtad az esti proginkat – jegyezte
meg Daniel. Levette a zakóját, és a székem hátára terítette.
– Nem megyünk este? – kérdezte Rachel meglepetten.
Összeszorítottam a fogam.
– Csak úgy gondoltam, hogy a délutáni dolgok után nem lesz
sok kedvem, rendben? – feleltem védekezőn, és leültem az ágyam
szélére, vigyázva, nehogy összegyűrjem a szoknyámat. Rachel és
Daniel összenézett – sajnos már túl jól tudtam dekódolni a szavak
nélküli eszmecseréiket.
– Meg, ne már, szerintem jót tenne neked, ha kimozdulnál este
– unszolt Daniel finoman, és lepakolt a székről a fésülködőasztal
mellett, hogy Rachel is leülhessen. Sóhajtottam, és azt kívántam,
bárcsak leszállnának végre a témáról. De láttam Dannyn az
elhatározást, ezért tudtam, hogy nem úszom meg ennyivel.
– Jake miatt mondod? Mert csak azért mentem bele, hogy
randizzak vele, mert lefárasztott. Nem is jön be úgy... – kezdtem
magyarázni.
Danny megrázta a fejét.
– Ennek az égvilágon semmi köze nincs Jake-hez, viszont annál
több Clayhez – felelte mérgesen.
Húha, ez meg hogy jött?
– Danny... – szólt rá Rachel gyengéden. A tekintetem kettejük
között ugrált, és egyre jobban elkeserített, hogy ennyire nem
bíznak bennem.
– Na idefigyeljetek, elég legyen a parából emiatt! Ugyanazt
tudom mondani nektek is, amit a szüleimnek: ez egy temetés.
Azért megyek, hogy lerójam a tiszteletemet Lisa emléke előtt. Aki
történetesen olyasvalaki, aki nagyon sokat jelentett a számomra.
Úgyhogy legyetek szívesek, és ne Clayre hegyezzetek ki mindent!
Nevetséges, és enyhén szólva tiszteletlen dolog is tőletek –
korholtam a barátaimat.
Rachelben volt annyi tisztesség, hogy némi megbánást
mutasson, Daniel ezzel szemben csak harciasan bámult rám.
– Ne játszd el, hogy nem fogsz bepörögni, ha meglátod Clayt,
Meg! Ne felejtsd el, hogy Rachel meg én voltunk, akik itt ültünk
napról napra, amíg te totálisan szétestél amiatt a gyerek miatt.
Sajnálom szegényt. Tudom, milyen nehéz most neki. De rohadtul
nem bánnám, ha nem lenne itt! Azért, mert félek, milyen hatással
lesz ez az egész rád.
Lenyeltem az agresszív választ, ami már a nyelvem hegyén volt.
– Jesszusom, azért valamennyire adjatok már az én tartásomra
is! Tiszta szánalmasnak tűnök, ha titeket hallgat az ember –
motyogtam.
 Rachel zord pillantást vetett a fiújára, aztán hozzám fordult.
– Nem akartuk, hogy így érezd. Daniel csak azt próbálja
ékesszólóan előadni, hogy féltünk téged.
Elkeseredetten az égnek emeltem mindkét karomat.
– Fejezzétek már be az aggodalmaskodást! – tört ki belőlem
hangosabban, mint számítottam.
Daniel két lépéssel előttem termett, és átkarolta a vállam.
Lehajolt, és csókot nyomott az arcomra.
– Azt sajnos nem tehetjük, csajszi. Ugyanis szeretünk – felelte
odaadóan, mire minden ingerültségem szertefoszlott.
A fene Daniel Lowe-ba és a hülye, törődő fejébe!
– Én is szeretlek, te gyökér – morogtam, és a könyökömmel
oldalba böktem. Tudtam, milyen szerencsés vagyok, amiért
ennyien szeretnek. Bárcsak Clay is ilyen jól járt volna!
 11. FEJEZET

CLAY

KEZDETT KIKÉSZÜLNI A HÁTAM A KANAPÉN. Három éjszaka a

göröngyös díszpárnákon, és legszívesebben kétrét görnyedve
járkálnék egész nap. Persze van egy tökéletes ágy fent a
szobámban, de egyelőre nem tudtam rávenni magam, hogy
belépjek oda.
Talán gyáva kukac vagyok, de nem állok készen arra, hogy
kinyissam azt az ajtót, és szembenézzek az ezernyi emlékkel,
amiket a falak őriznek. Már önmagában az is épp elég nehéz, hogy
itt vagyok Davidsonban. Minden utca, minden üzlet, minden
hülye fa arra a valakire emlékeztet, akit itt hagytam. Nem valami
klassz érzés. Komolyan szerettem volna elmenni innen. Sokkal
embert próbálóbbnak bizonyult minden, mint hittem.
Tudtam, hogy nem lesz könnyű. Ruby gyászához szörnyű volt
asszisztálni. Alig evett, és tudtam, hogy semmit nem alszik. Egész
éjjel hallgattam, ahogy odafönn járkál. Úgy tűnt, minden erejére
szüksége van csupán ahhoz is, hogy felöltözzön reggelente.
A mindig nyüzsgő nagynénémből ez az élettelen valaki maradt.
És ha ő nem tudja feldolgozni Lisa halálát, én mit szóljak?
Mindennap konzultáltam dr. Todd-dal, ahogy megígértem
neki. Nem tűnt úgy, hogy nagyon meghatotta volna, amikor azt
ecseteltem, mekkora kihívásnak bizonyult ez a kiruccanás. Csak
hagyta, hogy ülepedjenek bennem a dolgok, és végigvette velem a
helyzetkezelő módszereket. Mondjuk tegnap pont azt javasolta,
hogy hívjam naponta kétszer az egy alkalom helyett. És azt is
felvetette, hogy beszéljek Jeannel is, aki az intézetben a
drogproblémámmal foglalkozott.
Egyelőre nem folyamodtam ehhez. Már így is túlanalizáltnak
éreztem magam. Ma pedig muszáj Rubyra és a temetésre
koncentrálnom, és túlélni anélkül, hogy hülyeséget csinálnék.
Mert minden éjjel ott hevertem a kanapén, Ruby lépéseinek
koppanását hallgattam, és ordítani tudtam volna. Olyan
mérhetetlenül dühös voltam! Dühös Lisára, amiért elaludt a
volánnál. Dühös Rubyra, amiért így elhagyja magát.
És dühös magamra mindezekért a gondolatokért.
Annyira szerettem volna megvágni magam, hogy már a
számban is fémes ízt éreztem. Háromszor is a konyhában találtam
magam, viszkető ujjakkal, hogy késért vagy ollóért nyúljak. Egyre
nehezebb volt elhagynom a helyiséget és benne a kísértést jelentő
tárgyakat. Végül általában a naplóm mellett kötöttem ki, és
órákon át körmöltem bele. Na jó, előfordulhat, hogy mégsem
teljesen haszontalan elfoglaltság, mert konkrétan segített – de ezt
sosem ismerném be hangosan.
Ettől függetlenül kimerült voltam és émelyegtem. Annyi
dolgom van ma! Néhány óra, és indulnom kell a templomba,
meggyőződni róla, hogy minden a terv szerint halad. A legtöbb
dologról a temetkezési vállalkozó gondoskodik, de látni akartam a
saját szememmel, hogy minden megvan, ami kell. A gyászmise
után lesz egy rövid szertartás a sírnál, aztán a családdal és
barátokkal a halotti tor itt, nálunk.
Hülyére dolgoztam magam, hogy tisztaságot varázsoljak a
házban. Rendeltem büfét, majd később hozzák. A legapróbb
részletekig elterveztem mindent. Kicsit jobb lett, hogy elfoglaltam
magam. Segített kikapcsolni az érzéseket, amik különben élve
megnyúztak volna. Rábíztam magam a robotpilótára, és ez
jólesett. Majd később lesz időm foglalkozni a saját gyászommal is.
Egyelőre minden Rubyról kell, hogy szóljon, és arról, hogy
túléljem valahogy a napot.
Felkeltem és megmozgattam a nyakamat, hogy kimenjenek
belőle a görcsös csomók. Ezzel a kanapéval vallatni lehetne.
Közben véletlenül levertem a dohányzóasztalról Lisa szemüvegét.
Még mindig ott volt minden, ahol eddig. A félig teli kávéscsésze
is. A pereménél penészfoltok jelentek meg, de amikor el akartam
mosni, Ruby kiborult.
Így hát békén hagytam.
Megnéztem az időt a telefonomon. Basszus, már fél tizenkettő!
Csipkednem kell magam. Kinyitottam a bőröndöt, és elővettem a
szürke nadrágomat, meg egy fekete inget. Felakasztottam
mindkettőt a konyhaajtóra, és elővettem a vasalódeszkát.
Nyakig voltam a vasalásban, amikor Ruby is előkerült végre, a
pongyolájába csavarva. Vörös haja mintha legalább egy éve nem
látott volna fésűt. Szeme alatt sötét táskák lógtak, a szája pedig
cserepes volt attól, ahogy idegesen rágcsálta.
– Jó reggelt! – köszöntem, és figyeltem, ahogy a
konyhaszekrényhez lép, és elővesz egy bögrét. Halványan rám
mosolygott, aztán kávébabszemeket kezdett őrölni a darálóban.
– Csináljak valamit reggelire? – kérdeztem, mert épp végeztem
az ingemmel.
Ruby megrázta a fejét, és csak várta, hogy lefőjön a kávé.
Vakarózni támadt kedvem a ránk nehezedő súlyos csendtől.
Bámultam a nagynénémet, aki mintha épp csak az alapvető
életfunkciókra volna képes, és egyszerre nem bírtam tovább.
Otthagytam, hadd lesse a kávéfőzőt, és kimenekültem az
udvarra. Hideg volt, és valami esőféleség szitált. Beszívtam a
dermesztő levegőt, és addig tartottam benn, míg a tüdőm égni
nem kezdett egy friss adag oxigén utáni vágytól.
Akkor lassan kiengedtem, és már bántam, hogy nem szoktam
rá a cigire – akkor legalább most csinálhatnék valamit a
kezemmel.
Nem megy. Bassza meg, nem megy!
Istenem, de szeretnék újra Floridában lenni! Elővettem a
mobilomat, és felhívtam dr. Todd irodai számát. Csak csöngött és
csöngött. A tizenegyedik kicsengés után letettem. Persze szombat
van, nyilván nincs benn ilyenkor. Megvolt a magántelefonjának a
száma valahol a bőrönd mélyén, de nem volt erőm előkeresni.
Persze felhívhatnám a központi vonalat, és beszélhetnék az
ügyeletessel, de valahogy nem akaródzott így tennem.
Csak álltam ott, harcolva saját magammal, amikor egy kéz
érintését éreztem a vállamon. Csodálkozva fordultam hátra, és
Rubyt láttam meg az ajtóban, ahogy kifelé mered az udvarra, a
keze görcsösen markolja az ingem ujját.
– Köszönöm, Clay! Mindent – suttogta rekedten.
Lehunytam a szemem. Nem tehetem ezt! Rubynak szüksége
van rám. Nem lehetek tovább ilyen istenverte puhány!
Tenyeremet a kézfejére tettem, úgy ácsorogtunk tovább együtt, a
hidegben. Két ember, aki saját magát is alig képes tartani, mégis
bármit megtenne, hogy a másikban tartsa a lelket.
– Ideje lenne készülődnünk – szólalt meg Ruby. Mielőtt
elengedte volna, megszorította a kezemet. Úgy tűnt, megpróbálja
összeszedni magát, és ezért önző módon hálát éreztem. Mert a
szörnyű, egoista énem továbbra is magáénak akarta az ő erejét is.
Rettegtem, hogy ha túlságosan rám bízza magát, csalódnia kell a
végén.
– Rendben. Szerintem nemsokára jó lenne elindulnunk a
templomba, hátha van valami utolsó simítás, amit el kell intézni –
feleltem. Ruby bólintott, és visszament a házba. Én még kint
maradtam néhány percig, mert végre a saját fájdalmamra és
gyászomra koncentrálhattam egy kicsit.
A bánat fájdalmasan ismerős érzés volt. A néma, fullasztó
szenvedést túlságosan is sokszor éltem már át az életem folyamán.
A szinte leküzdhetetlen vágy, hogy kivágjam magamból a gyászt
egy pengével, egészen elborított – szinte éreztem a fém édes
csókját a bőrömön. És szinte hallottam a sötét, démoni suttogást,
ahogy könnyű felszabadulást ígér.
Tisztában voltam ezzel a kockázattal, amikor idejöttem.
Tudtam, hogy ezernyi ösztönt fog bennem felébreszteni, hogy
bántsak, csonkítsak, elpusztítsak mindent magamban. Mindent,
aminek a felépítéséért annyit küszködtem. A fejlődés törékeny
dolog. Nem kell más, csak egy nálam erősebb ellenség ahhoz, hogy
darabokra hulljon.
Eljönni az intézetből olyan volt, mintha egy meleg, biztonságos
fészekből fejest ugrottam volna a tökéletes, mély káoszba. Azóta,
hogy a gépem földet ért Virginiában, azért küzdök, hogy nehogy
elfelejtsem: én irányítom ezeket az áruló érzelmeket. Hogy én
döntök arról, hogy egészségesen akarom kezelni a helyzeteket. Ez
az, amit dr. Todd folyamatosan sulykol belém. Hogy én döntök.
Egyedül én!
De a visszatérés Davidsonba, pláne ilyen körülmények között,
igazán próbára tette az újonnan szerzett akaraterőmet. A
gyógyszer segített. Szedtem, ahogy kell. Ezt kipipálhatom a
Felelősségteljes Clayton Reed-féle listán.
A terápia alatt tanultak kavarogtak a fejemben, és
emlékeztettek, hogy lélegezzek. Hogy közelítsek pozitívan. Hogy
beszéljem le magam az ugrásról a szakadék széléről.
De ahogy mondom, Rubynak szüksége van rám. És bár ez csak
fokozza a szorongásomat, nem szabad megfeledkeznem róla. De
mindig én voltam az elesettebb. Az az igazság, hogy szükségem
volt Rubyra. Maggie-re. Lisára. Még ha mindig azt is
hangoztattam, hogy nekem aztán nem kell senki.
És most én vagyok, akire valaki más támaszkodik, és nem
tudom, képes leszek-e elviselni a nyomást. Ahogy telik az idő,
egyre nehezebb. Törékenynek, sérülékenynek éreztem magam, és
tudtam, dr. Todd nem hiába aggódott amiatt, hogy visszajövök
ide.
Bizonytalan, csúszós lejtőn álltam. Egyetlen elhibázott
mozdulat, egy rossz gondolat, és már szánkázom is lefelé
nadrágféken. És alul majd alaposan megütöm magam.
De ez mit sem változtat a tényen, hogy vannak kötelességeim.
És ez felülír mindent. Muszáj, hogy így legyen.
Túlleszek a mai napon. Épphogy. A könnyű szitálás komoly
esőbe fordult. Még az idő is gyászol. Minden olyan sötét.
A hülye légzésemre összpontosítottam, pedig a belső
szerveimet mintha csomóra kötötték volna.
Belégzés. Kilégzés. Esküszöm, könyvet tudnék írni arról,
hányféleképpen lehet levegőt venni.
Muszáj összeszednem magam! Az a férfi kell, hogy legyek, akire
Ruby számíthat, nem pedig olyasvalaki, aki mások lelki segélyén
csügg.
Azt mondják, válsághelyzetben ismerszik meg a valódi érték.
Nekem pedig iszonyú sok mindent kell bizonyítanom. Magamnak
és másoknak is, azt, hogy több vagyok, mint a bolond kölyök, aki
egyszer már elérte a gödör legalját.
Teljesen magával ragadott ez az indulatos belső vívódás. Hol
béna közhelyekkel biztattam magam, hol dühösen követeltem,
hogy vegyek erőt magamon. Még akkor is ezzel voltam elfoglalva,
amikor a templomban erőt gyűjtöttem, hogy odaüljek az első
sorba Ruby mellé, aki csendesen szipogott.
Amikor megérkeztünk, egy ideig lefoglaltak a végső
elintéznivalók, de ahogy közeledett a szertartás, kezdtem kissé
becsavarodni.
Na jó, nem kicsit... nagyon is.
Messziről figyeltem, ahogy az emberek egymás után megállnak
Ruby előtt, és szólnak hozzá egy-két szót. Ő próbált udvarias
lenni, de annyira hatalmába kerítette a gyász, hogy alig volt képes
többre egy-egy bólintásnál. Jó lett volna odamennem és
kisegítenem, de egészen bénult voltam.
Már-már elviselhetetlenné vált a helyzet. De tényleg muszáj
túltennem magam rajta. Nem szép dolog most magára hagyni.
Pláne most. Pláne, hogy ő egész életemben ott volt, ha szükségem
volt rá. De bennem legbelül valami önvédelemre törekedett, mert
tisztán láttam, ebben a szituációban minden megvan, ami a totális
összeroppanásomhoz kell.
Nem kellett volna sok, hogy kirohanjak az oldalajtón, és vissza
se nézzek. Hogy a reptérre hajtsak, és felugorjak az első gépre, el
innen, a rohadt Virginiából.
Már szinte meggyőztem magam, hogy ezt kell tennem, amikor
valami változást éreztem a levegőben. Egyfajta rezgést, amitől az
egész testem meglepetésszerűen bizseregni kezdett. Felállt a szőr
a tarkómon, és már tudtam.
Itt van.
Maggie.
És több se kellett: a zavaros sötétség szertefoszlott, és minden a
helyére került. A szívem ezerrel vágtatni kezdett, a tenyerem pedig
izzadni, ezért zsebre vágtam a kezem.
 Nyilván eljött. Tudtam, hogy itt lesz. És bár nem akartam
átadni magam a reménynek, hogy újra láthatom, mégis
tagadhatatlanul vágytam rá.
És most itt van; ugyanúgy fest, mint régen, ha nem még jobban.
Sötét haja mintha rövidebbre volna vágva, kis lófarokba kötötte a
tarkóján. Fekete gyapjúkabátot visel a sötétzöld ruhája fölött.
Gyönyörű, makulátlan, és a megtestesülése mindannak, amire
mindig is vágytam.
Szülei két oldalról közrefogták, úgy léptek be a templomba. A
felnőtteket szinte észre sem vettem, ahogy a szorosan mögöttük
érkező Rachelt és Danielt sem. Csak őt láttam. Tudtam, hogy oda
kéne mennem Rubyhoz. De képtelen voltam megmozdulni. Csak
álltam ott, földbe gyökerezett lábbal, bizonytalanul, hogy
akarom-e igazán, hogy Maggie meglásson. De akkor már
gondolatban hangosan kiabáltam felé, hogy nézzen végre rám.
Kérlek!
Bármennyire hiányzott, bármennyit álmodoztam is erről a
pillanatról, most mégis megrémített. Túl sok minden változott.
Mégis, ahogy megláttam, testem-lelkem ugyanúgy reagált rá, mint
azelőtt. Ő volt a támaszom, most pedig valami egész más:
változatos ballépéseim fájdalmas mementója. De ahogy néztem
életem gyönyörű nőjét, ahogy átvág a tömegen, csak azt a valakit
láttam benne, akire a jövőmet építem. És ez egyszerre volt
felszabadító és rémisztő.
De Jézusom, annyira szeretem! Ő az a darabka, ami belőlem
három hónapja hiányzik. Ő az egyetlen, amire az életben vágyom,
csak nem biztos, hogy meg is érdemlem. És pontosan emiatt nem
vagyok neki való. Az érzelmeim Maggie May Young iránt túl
hevesek, felemésztők, és folyton azzal fenyegetnek, hogy örökre
elnyelnek.
És akkor felemelte a pillantását, és az összeakadt az enyémmel,
mire minden más semmivé lett. A szeme ragyogott, és
észrevettem, hogy a mellkasa egyszerre sűrűbben kezd emelkedni
és süllyedni. Mielőtt feleszméltem volna, már mentem is felé,
ahogy ő is elindult a padok között énfelém.
Láttam mögötte Rachelt, kikerekedett szemmel, ahogy az egyik
kezével Maggie felé nyúl, mintha meg akarná állítani. De őt már
senki nem tarthatta vissza. Egy pillanatra sem szakítottuk meg a
szemkontaktust, úgy küzdöttük le a kettőnk közti távolságot
lépésről lépésre.
Minden úgy volt, mint mindig, amíg együtt voltunk. A
testünket láthatatlan zsinór kötötte össze, valami olyan erő
mozgatta, ami ellen egyikünk sem tehetett semmit.
Akartam ezt. És menekülni is szerettem volna előle. Magamhoz
akartam húzni, és többé el sem engedni. És ugyanakkor el
akartam taszítani magamtól.
Két perc. Ennyi kellett csak a totális üzemzavarhoz a fejemben.
Másfél méterre tőlem Maggie megtorpant, csak álltunk
egymással szemben, és néztük egymást. Nem tudtam, mit
mondhatnék. Miféle bájcsevej lenne alkalomhoz illő, amikor az
ember újra látja élete szerelmét, akinek összetörte a szívét?
Ráadásul nem máshol, mint egy temetésen.
Láttam rajta, hogy ő is úgy harcol az érzéseivel, ahogyan én. És
ez bántott. Maggie arca kipirult, a nyakán láthatóan lüktetett egy
ér. Bármit megadtam volna, csak hogy odaszoríthassam az
ajkamat, és érezzem rajta a szívverését.
Ehelyett a szenvtelenséget választottam.
– Helló! – szólaltam meg csendesen. Maggie lehunyta a szemét,
mintha fájdalmat okoztam volna neki, és amikor újra kinyitotta,
könnyek csillogtak benne.
– Helló! – felelte szinte hangtalanul.
De én jól hallottam. Őt mindig hallom. Szerettem volna
kinyújtani a kezem és megérinteni; az ujjaim bizseregtek a
vágytól, mintha próbálnának módot találni, hogy be is teljesítsék.
Kapkodva vettem a levegőt, szédülni kezdtem.
Az érzelmi sokk felért azzal, mintha gyomorszájon vágtak
volna; szinte megtántorodtam tőle.
És nyilvánvaló volt, hogy Maggie ugyanezt éli át. Csak álltunk
egymásra meredve, tudomást sem véve senki másról. A szemem
itta Maggie régóta nélkülözött látványát. Fuldokoltam benne, de
egyszerre szomjaztam is. Minden érzékem vágyott látni, érezni,
ízlelni, megérinteni Maggie May Young minden porcikáját.
Ugyanakkor a jelenléte szinte túl sok is volt a számomra. Magával
hozta ugyanis az emlékeknek egy olyan áradatát, amivel képtelen
voltam megbirkózni. Olyan emlékekét, amik egykor darabokra
szaggattak.
Amikor legutóbb találkoztunk, én egy kórházi ágyon feküdtem,
az ő szeme pedig vörösre volt sírva. Amit akkor árulásnak vettem,
most is a fülembe csengett. Ellene fordultam. És magam ellen. És
kis híján mindkettőnket tönkretettem a téveszméimmel.
– Clay, őszinte részvétem! – szólalt meg Maggie hamarosan.
Ahogy kimondta a nevem, reszketni kezdtem legbelül. Olyan
vagyok, mint egy kislány. Szedd össze magad! – szóltam
magamra keményen. – Ne hagyd, hogy gyengének lásson!
De a hangja, a lágy, érzelmes hangja egyenesen a szívembe
hasított. A finom hanglejtés, ahogy a szavak kibuktak a száján,
egyszerre rémített és nyugtatott meg. Ahogy ránéztem, korántsem
olyasvalakit láttam, aki továbblépett volna. Hanem egy lányt, aki
ugyanúgy lángol értem, ahogy én őérte.
Nem bírtam tovább. Kinyújtottam a kezem, megragadtam az
övét, aztán finoman magam felé húztam. Szinte öntudatlanul
engedelmeskedett. A cipőnk orra összeért. Olyan közel voltunk,
hogy éreztem a fogkrémje friss illatát. Maggie szeme kikerekedett
a merészségemen, de feltűnt, hogy nem húzódott el.
Szorosan fogtam a kezét, míg az végre bizonytalanul
megmozdult az enyémben, viszonozva a gesztust. És akkor
egyszerre minden oldódni kezdett bennem. A félelem, a pánik,
mind elhalványult, és csak őt láttam. Csak ő kellett. Ahogy mindig
is.
– Clay, annyira sajnálom, ami Lisával történt! – zökkentett ki
egy hang a pillanat varázsából. Maggie zavartan pislogott
néhányat, mintha most venné csak észre, mennyire közel
kerültünk egymáshoz. Elhúzta a kezét, csak a levegőt
markolhattam tovább. Hátrált néhány lépést, és szégyellősen a
padlót kezdte bámulni.
A szívem fájdalmasan összeszorult. Beletúrtam a hajamba.
Tekintetemet a bennünket megzavaró illetőre fordítottam, és
igyekeztem nem leharapni a hülye fejét.
– Kösz, Rachel! Örülök, hogy látlak, még ha ilyen körülmények
között is – feleltem udvariasan, de a szemem már újra Maggie-n
volt, aki viszont még mindig nem volt hajlandó rám nézni.
– Ja, veled vagyunk, öreg – jelent meg Daniel Lowe Rachel
mellett. Láttam, ahogy a keze védelmezőn a lány derekára simul.
Nahát, jó, hogy még mindig így vannak egymással. Hogy van
olyan kapcsolat, ami kitart. Ez old valamit az általában
pesszimista nézeteimen.
– Kösz – feleltem szívből, de nem néztem rájuk. Próbáltam
megosztani a figyelmemet, hogy nekik is jusson belőle, de
kizárólag arra a szép, barna lányra tudtam koncentrálni, aki
mindenáron kerülte a tekintetemet.
Zavartan ácsorogtunk mind a négyen a templom bejáratánál.
Tudtam, hogy nyugtalanító lehet, ahogy Maggie-t bámulom. De
képtelen voltam máshová nézni. Ahhoz túl sokat fantáziáltam már
arról, hogy újra láthatom majd az arcát. Abban sem voltam biztos,
hogy valaha képes leszek elfordítani a tekintetemet.
Maggie még távolabb lépett tőlem; a megnőtt távolságot fizikai
fájdalomként éltem meg. Az ő arcán szorongás kifejezése jelent
meg, és nem kellett sokáig várnom, hogy megtudjam az okát.
– Szervusz, Clayton!
Meleg kezet éreztem a karomon, mire levettem a szemem
Maggie-ről, és az anyját láttam magam mellett; arca egyszerre volt
aggodalmas és együttérző. Szeme ide-oda ugrált Maggie és
köztem. Tudtam, nyugtalanítja, mit fog jelenteni a hirtelen
visszatérésem a lánya számára.
És nem először, utáltam magam, amiért olyan srác vagyok, aki
miatt aggódniuk kell. Nem akartam olyasvalaki lenni, akitől
tartanak. De így volt, és tudtam, nem valószínű, hogy ez meg fog
változni, bármennyire is igyekszem más ember lenni.
Mrs. Young megölelt. Próbáltam leplezni a meglepetésemet.
Pedig Maggie anyukája mindig is könnyebb eset volt, mint az apja.
És lám: már meg is jelent a neje oldalán, és gyanakodva
szemlélni kezdett.
– Szomorúan hallottuk, mi történt Lisával – szólt mogorván, és
zavartan vakargatta a szakállát. Nem feleltem. Mr. Young mindig
is képes volt elérni, hogy szinte összezsugorodom a szeme előtt.
Mintha megmérettetnék és könnyűnek találtatnék.
Mrs. Young karon fogta Maggie-t, és a padok felé vezette. A
férje követte őket, így egyedül maradtam Maggie pártfogó
barátaival. Zsebre vágtam a kezem, és újra kedvem támadt
kereket oldani.
– Szóval, Clay, meddig maradsz? – kérdezte Daniel
fesztelenséget színlelve, de tudtam, hogy adatokat gyűjt. Nem örül
neki, hogy itt vagyok, az egyszer biztos. Daniellel közel álltunk
ahhoz, hogy barátok legyünk, még azelőtt. De sosem jutottunk el
egészen addig. És végül megléptem Maggie-vel, és őrá maradt,
hogy eltakarítsa a romokat a távozásom után.
Így hát kétség nem fér hozzá, hogy nem én vagyok a szívének
legkedvesebb fickó.
– Hát, még nem tudom biztosan. Szerintem meglátom, hogy áll
majd Ruby. Nem akarom magára hagyni, tudod?
Kényszerítettem magam, hogy a szemébe nézzek, aztán
összeszorítottam a szám. Kedvem lett volna azt felelni, hogy
semmi köze hozzá. Nem kell tőle engedély.
De a békesség kedvéért csendben maradtam. Végül Rachel
bólintott megértően.
– Persze, ezt csak egyik napról a másikra lehet csinálni.
Mintha tapasztalatból beszélne. Elgondolkodtam, mi mindent
rejt még „Maggie szolid barátnőjének” karaktere. Sosem keltette
fel igazán az érdeklődésemet, csakis Maggie-hez kötve gondoltam
rá valaha is. De most ott láttam a szemében a rejtett fájdalmat, és
tudtam, hogy megért.
– Úgy – mormogtam, mert más nem jutott eszembe. És
nyilvánvalóan nekik sem, úgyhogy ők is elindultak a sorok között,
hogy helyet foglaljanak Maggie mellett. Csak néztem a szoros
összeborulást: Rachel és Daniel az egyik oldalon, a szülők a
másikon. Oltalmazón körülvették Maggie-t, amitől indokolatlanul
féltékeny lettem.
Nem a feltétlen szeretetre, amit kap, hanem arra, hogy nem
tőlem kapja. Itt volna a helye mellettem. Velem. Egymást kellene
támogatnunk és egymásra támaszkodnunk. De erről a jogomról
lemondtam, amikor magára hagytam őt. Akkor, amikor megírtam
azt a rohadt levelet, mert akkor ez tűnt helyesnek.
De már látom, mekkora baklövés volt. Megfosztottam vele
magamat az egyetlen dologtól, ami valaha boldoggá tett.
Végre megértettem, mit értenek az emberek az alatt, hogy a
pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve. Én épp a saját,
külön bejáratú tisztítótüzemben égek.
Lassan mindenki elhelyezkedett; észbe kaptam, rájöttem, hogy
mindjárt kezdődik a mise. Így az első sor felé vettem az irányt,
Lisa szülei és Ruby mellé. Ruby azonnal megfogta a kezem, ahogy
leültem, és csak kapaszkodtunk egymásba, míg a pap beszélni
kezdett a mennyek szépségéről és arról, ahogy Lisa belép a
Mennyei Királyságba. Micsoda vallásos halandzsa! Lisa minden
percét utálta volna ennek az ájtatos, közhelyes dumának.
Csakhogy a temetés az élőknek szól, semmi köze az elhunythoz.
Valamiféle megnyugvást hivatott adni a hátramaradottaknak. Én
viszont semmi ilyesmit nem éreztem. Csak ürességet.
Rubyra néztem. Lehajtott fejjel ült, a haja az arcába hullott.
Tudtam, hogy ő sem érez másként. Hogy is élhetne tovább az
ember, amikor élete szerelme halott?
Hátranéztem, és nyugtáztam a több sornyi embert, akik
eljöttek, hogy leróják tiszteletüket. Lisa családja, a barátai, a
munkatársai. Aztán megállt a tekintetem Maggie-n.
Kifürkészhetetlen arccal hallgatta a ceremóniát.
Mintha megérezte volna a pillantásomat, egyszer csak rám
nézett. Szemében könnyek csillogtak, messziről is jól láttam.
Mindenesetre egy dolog biztos: az a szempár lesz a halálom.
Muszáj volt félrenéznem. A szívem akkorára dagadt a
mellemben, hogy alig kaptam levegőt. Inkább próbáltam a
beszédre koncentrálni. De egy szempillantás, és vége is lett; az
emberek kis csoportokban szállingózni kezdtek kifelé a
templomból. Ruby a karomba kapaszkodott, ahogy kivezettem az
oldalajtón a kocsim felé.
– Hogy bírod? – kérdeztem halkan, és kinyitottam neki az autó
ajtaját. Ruby megrázta a fejét, sírós, fojtott csuklás szakadt fel
belőle, ahogy beült az anyósülésre. Az ajtó tompán csapódott
mellette, ahogy rácsuktam, aztán megkerültem a kocsit, hogy
beüljek a volánhoz.
Majd a temetőbe hajtottunk, hogy eltemessük Lisát. Ruby
néma maradt, bezárva a saját kis világába. Én pedig sosem voltam
magányosabb.
 12. FEJEZET

MAGGIE

ISTENEM, DE BORZASZTÓ VOLT!

A könnyek, a fájdalom... Mintha kést döftek volna a szívembe.
Ruby gyászának látványa teljesen kiborított. Ő, akinek a jókedve
mindig ragályos volt, most nem több, mint egy fásult asszony egy
tátongó sírgödör partján.
És Clay... Átkarolta a nagynénjét, és tartotta, míg leengedték
Lisa koporsóját a földbe. Az emberek körülöttük az Amazing
Grace-t énekelték, míg a láda egyre lejjebb és lejjebb ereszkedett,
aztán teljesen eltűnt.
A halál egy érzéketlen szörnyeteg. Nem számít, ki voltál, ki
szeretett – kegyetlenül lecsap, válogatás nélkül. Eddig sosem volt
közvetlen tapasztalatom a halállal kapcsolatban. Ebben
szerencsém van. Sosem tudtam, mennyire szívszorító lehet.
De Rubyt és Clayt nézve most először éreztem a rémisztő és
magányos voltát. Közel sem ismertem Lisát annyi ideje, mint ők,
mégis mélyen érintett a halála. És a tudat, hogy milyen hatással
lesz arra a két emberre ott, akik úgy igyekeznek tartani magukat,
bizonyossá tett, hogy többé semmi sem lesz a régi.
Rögök hullottak a gödörbe, a gyásznép oszolni kezdett.
Szerettem volna újra odamenni Clayhez. Úgy szerettem volna
támogatni! Nem bírtam elviselni az arcán a kínt. Darabokra tört
tőle a szívem.
– Gyere, Maggie! – kezdte húzni a karomat Rachel. Végre
levettem a szemem Clayről, aki még mindig Ruby mellett állt, és
együtt bámulták a hantot, ami alatt Lisa nyugszik.
– Jó, megyek már – feleltem, és elindultam mellettük a
sírkövek hosszú sora mentén. Minden egyes lépés messzebbre és
messzebbre vitt Claytől, már megint. Miért érzem úgy, hogy ez az
elválás most sokkal komolyabb, mint a legutóbbi? Alig beszéltem
vele, mégis bűnnek érzem, hogy magára hagyom, amikor ennyire
szenved.
Pedig egészen biztos voltam abban, hogy képes leszek ma
idejönni, részvétet nyilvánítani, és elég erős leszek ahhoz, hogy ne
hasson rám az ő jelenléte és a fájdalma. Pedig igazán tudhattam
volna. Hiszen ha Clayről van szó, nem vitás, vele kell lennem.
– Apáddal be kell ugranunk a boltba. Otthon találkozunk,
rendben? – kérdezte anya, és átölelt.
– Persze. Majd találkozunk – feleltem.
Megsimogatta az arcomat.
– Fantasztikus lány vagy, Maggie May Young, és én nagyon
büszke vagyok, hogy az anyukád lehetek! – szólt lágyan.
Elmosolyodtam.
– Köszi, anya! Szerintem is tök fantasztikus vagyok – feleltem
epésen.
Apám, aki mellettem állt, elnevette magát, és felborzolta a
hajam.
– A kis szerény – csipkelődött, és odalépett, hogy ő is
megölelhessen.
 Amikor elmentek, Rachelhez és Danielhez fordultam, akik
Rachel kocsija mellett diskuráltak halkan.
– Terveztetek valamit még mára? – kérdeztem, ahogy beültünk
a kocsiba. Mind elhelyezkedtünk, aztán Rachel hátrafordult.
– Nem, a tiéd vagyunk, csajszi. Valami ötlet? Nem hívod fel
Jake-et, és nézzük meg azt a filmet mégis? Lehet, hogy jót tenne –
javasolta.
Elfintorodtam. Egyáltalán nem ez járt a fejemben. Azon
gondolkodtam, vajon mit fognak szólni ahhoz, amit igazából
tervezek.
– Hát, inkább nem. Az jutott eszembe, hogy átmehetnénk
Rubyhoz. Arra a zártkörű dologra, tudjátok – böktem ki sietve.
Daniel a hajába túrt, és tagadhatatlan ingerültséggel meredt
rám.
– És szerinted ez jó ötlet, Meg? Mármint ne már, komolyan...
Ettől csak rád szakad egy újabb adag szerencsétlenség.
A hangsúlyától megfeszültem, a körmöm a tenyerembe vájt.
Vagy az, vagy pofán vágom.
De akkor Rachel valami elképesztőt művelt.
– Hagyd már, Danny! Tudja ő, mit gondolunk ezekről a
dolgokról. De ha ezt kell tennie, akkor vele tartunk.
Előrefordult, és bedugta a slusszkulcsot a lyukba.
Daniel tátott szájjal bámult a barátnőjére.
– Rach, én azt hittem, egy oldalon állunk – suttogta fojtott
hangon.
Mintha nem hallanám! Jó tudni, hogy én vagyok a közös
témájuk.
– Nem szenyózni akarok, Meg. Csak nem biztos, hogy jól
viselném, ha megint úgy kéne látnom téged – szólt Daniel, immár
hangosabban. De nem fordult felém, nem nézett a szemembe.
Egyenesen előre bámult, ki a szélvédőn.
 Erre már nem volt válaszom. Az őszintesége kifogta a szelet az
öntudatos hajóm vitorlájából. Nem neheztelhetek rá, amikor csak
vigyázni akar rám. Bántana is, ha nem így tenne.
Talán meg kéne nyugtatnom, hogy nincs miért aggódnia. Hogy
nem szándékozom újra azzá a lánnyá válni, aki akkor voltam.
Hogy sosem engedném meg magamnak újra, hogy annyira
belefeledkezzek Claybe, hogy minden mást elhanyagoljak. Az
idősebb, bölcsebb Maggie bizonyára épp ezt mondaná.
Mégis hallgattam. Mert magam is tudtam, hogy a hatalom,
amivel Clay fölöttem bír, nem ésszerű és nem gyengéd. Hanem
erőszakos ráncigálás, ami mintha bármelyik pillanatban
kiszakíthatná a ketyegőmet a mellemből.
Az élmény, hogy újra láttam, csak megerősítette azt, amivel
tudat alatt már amúgy is tisztában voltam.
Sosem leszek túl Clayen. A lelkem immár hozzá tartozik, olyan
erős kötődéssel, hogy többé nem lehetek egymagam.
Volt már, hogy elgondolkodtam, vajon ez mennyire jó dolog.
Hogy egészséges-e bármelyikünk részéről ennyire szeretni valakit.
Még mindig nem tudom biztosan, de belefáradtam, hogy
megtagadjak valamit, ami olyan természetes a számomra, mint
hogy levegőt veszek. Szeretem Clayton Reedet, és ezen sem idő,
sem távolság nem változtat.
Sajnos ez mit sem segít a helyzeten, amiben találtuk magunkat.
A kapcsolatunk káros, mérgező volt mindkettőnk számára.
Megtanultam, hogy lehet valakit teljes szívvel szeretni úgy, hogy
igazán vele lenni mégsem megy. És itt jön a képbe az új Maggie.
Ugyanis most az egyszer nem hagyom, hogy az érzelmeim
irányítsanak. Azt akartam, hogy a fejemnek legalább annyi
beleszólása legyen a dolgok menetébe, mint a szívemnek.
Öt perc múlva megérkeztünk Rubyhoz. Már több autó is állt a
ház körül. Fura érzés fogott el, ahogy az épület felé sétáltam.
Rachel közvetlenül mögöttem maradt, Daniel jelzésértékűén
lemaradva. Bekopogtam és vártam. Bernről beszélgetés hangjai
szűrődtek kifelé.
Végül kitárult az ajtó. Mögötte egy ismeretlen nő állt.
– Jó napot, Maggie vagyok. Ők pedig Rachel és Daniel. Mi izé...
Clay barátai vagyunk – dadogtam. A nő mosolyogva betessékelt,
és tartotta a szúnyoghálós ajtót, míg beljebb kerültünk.
– Örülök, hogy el tudtatok jönni! Darla vagyok, Lisa nővére.
Ahogy jobban megnéztem, felismertem rajta a jellegzetes
metszésű orrot, a szögletes állkapcsot. Merev arccal
rámosolyogtam, aztán követtem a konyha felé. Körülnéztem, de
nem láttam ismerőst. Egy idősebb házaspárt sokan vettek körül;
gondolom, ők lehetnek Lisa szülei. De Ruby és Clay csak a
hiányával tűnt fel.
– Na és most mi lesz? Itt senkit nem ismerünk – szólt Rachel
szorongva. Felvettem néhány papírtányért, és a barátaim felé
nyújtottam.
– Azt mondom, először is együnk. Abból nem lehet baj –
javasoltam kajánul. Daniel és Rachel fogta a tányérját, és
megpakolta kajával. Én még mindig Ruby és Clay után kutattam.
Fura, hogy egyikük sincs sehol.
Amikor mindhárman teleszedtük a tányérunkat, leültünk a
nappaliban. Én a kanapén találtam helyet, és rögtön feltűnt
előttem a dohányzóasztalon egy szemüveg és egy kávéscsésze.
Összeszorult a torkom, mert rájöttem, hogy Lisáé.
Lisának néhány rokona jelent meg, hogy bemutatkozzanak.
Rákérdeztem, nem látta-e valaki Rubyt vagy Clayt, de nemleges
választ kaptam. Befejeztük az evést, és felálltam a kanapéról.
Daniel és Rachel szörnyen feszengett; már bántam, hogy
ideráncigáltam őket.
– Srácok, megpróbálom előkeríteni Rubyt. Aztán mehetünk,
oké?
Értékeltem a próbálkozást, hogy elrejtsék a
megkönnyebbülésüket, de nem jártak túl nagy sikerrel.
Kidobtam a tányérokat, aztán Ruby után néztem. Nem annyira
hatalmas ez a ház, nincs sok búvóhely, ahol lehet. Felmentem az
emeletre, és belestem a hálóba. De nem volt ott. A folyosó végén
megtorpantam a csukott ajtó előtt.
A kezemet az ajtógombra tettem, de nem fordítottam el. Csak
szorosabban kezdtem markolni a hideg fémet. Nem biztos, hogy
képes vagyok ide belépni. De még mielőtt túlgondoltam volna,
kinyitottam az ajtót.
Azonnal mellbevágott az áporodott levegő.
Minden pontosan ugyanúgy volt, mint amikor legutóbb jártam
itt. Clay ágya bevetve, érintetlenül. Hát nem itt szállt meg? Beljebb
léptem, hogy körülnézzek. A redőnyök leeresztve, alig láttam
valamit a sötétben. Az íróasztalhoz léptem, és felkapcsoltam az
asztali lámpát.
A fény elöntötte a szobát. Pislogtam egyet-kettőt, míg a szemem
hozzászokott a változáshoz. Mindent vékony porréteg fedett,
mintha senki nem járt volna itt, mióta Clay elment. A rajzokat
leszámítva, amiket leszedtem a falról azok után, semmi nem
változott. Lerogytam az ágyra, a karomat a térdem közé lógattam.
Mit keresek én itt? Mintha szellemet kergetnék. Keresek valamit,
amit rég elvesztettem. De a legutóbbi gyanúm beigazolódott.
Képtelen vagyok elengedni őt. Nem fogom elengedni őt.
Előbb éreztem meg a jelenlétét, mint megláttam volna.
– Te mit keresel itt?
Az éles hangra felkaptam a fejem. Clay mozdulatlanul állt az
ajtóban. Arca sápadt és megviselt volt, sötét, kócos haján
nyugtalan ujjainak nyoma. A szemében kimerültséget láttam,
ahogy tisztes távolságból engem figyelt. Úgy nézett rám, mintha
megsértettem volna a magánéletét.
Ezen felhúztam magam. Mikor lettünk mi idegenek egymás
számára? Mióta nem olvasunk egymás gondolataiban? Most hiába
meredtem rá, nem tudtam, mi következik. Ahogy pedig ő nézett
rám, az végképp nyugtalanító volt.
Nem keltem fel. Talán el kéne húznom innen, de
megmakacsoltam magam, így maradt a fenekem, ahol volt.
– Téged – feleltem őszintén.
Clay elkomorodott, de továbbra sem közelített egy lépéssel
sem.
Mintha habozna, hogy belépjen-e a régi helyére.
– Te nem itt laksz? – kérdeztem. Az ujjam hegyét végighúztam
az éjjeliszekrény szélén, aztán az ágytakaróba töröltem a port.
– De, csak a kanapén alszom – vallotta be Clay, és figyelte,
ahogy végigsimítok a kék ágytakarón, megérintem a párnát,
elegyengetem az ágyneműt.
– De miért? – kérdeztem felé fordulva. Clay megrázta a fejét, és
védekezőn összefonta maga előtt a karját. Ellenem védekezik? Ez
őrület. Ha valakinek védekeznie kéne, az én vagyok.
– Nem tűnt úgy, hogy képes lennék itt aludni – Körülnézett a
szobában, nyilvánvalóan először, mióta elment. – Túl sok az
emlék – suttogta inkább magának, mint nekem.
– Én megértem, milyen az, amikor az ember legszívesebben
elbújna az emlékei elől – feleltem keserűen. Hátat fordítottam, és
a kezembe vettem a vázlatfüzetet, ami az éjjeliszekrényen maradt.
Könnyedséget mímelve, komótosan végiglapoztam. Próbáltam
nem kiborulni a rajzoktól, amit benne láttam. Egy csomóra
emlékszem is, amikor rajzolta. Még akkoriban, amikor az életünk
végtelenül bonyolult, de fura módon sokkal boldogabb is volt.
Észre sem vettem, hogy Clay bejött a szobába, csak amikor
megéreztem, hogy besüpped mellettem az ágy. Éreztem a teste
melegét. Nem értünk egymáshoz; a távolság köztünk ezerszer
nagyobbnak tűnt, mint valaha, azelőtt. De még így is közelebb
voltunk, mint az elmúlt három hónap alatt bármikor. Ráharaptam
a szám szélére, hogy ne bőgjem el magam a felszabadultságtól,
hogy újra látom. Hogy újra magam mellett érzem.
A csend lassan körülfolyt bennünket, egyikünk sem próbálta
megtörni. Mintha a szavak csak elrontanák ezt a tökéletes
pillanatot, amivel most megajándékozott bennünket a sors. A mi
világunkban az ilyen bármelyik percben elveszhet. Én pedig
szerettem volna kitolni az elkerülhetetlent, a végtelenségig.
De ahogy mindennek, a csendnek is vége kellett szakadnia
egyszer. Clay kivette a kezemből a vázlatfüzetet, és becsukta.
Aztán átnyúlt fölöttem, és visszatette az éjjeliszekrényre.
Megcsapott a parfümjének férfias illata, de ellenálltam, és nem
hajoltam közelebb.
– Le kéne mennem – mondta Clay csendesen, de nem mozdult.
Összefontam a kezem az ölemben, és lehajtottam a fejem.
– Sajnálom, Clay! Tudom, mennyire szeretted Lisát.
Szerettem volna átölelni, míg ezt mondom, de nem tartottunk
ott. És talán többé nem is fogunk soha. Nem én mondtam neki,
alig egy hete, hogy a puszta szerelem már nem elég? Miért akarom
hát egyszerre szélnek ereszteni minden elhatározásomat?
– Kösz, Maggie. Elég... gáz – ismerte be a körme melletti bőrt
tépkedve. Szemügyre vettem a kezét, és észrevettem, hogy minden
körme tövig van rágva. Kíváncsi voltam, vajon látnék-e friss
vágásokat a ruhaujja alatt. Vagy gyógyulófélben lévő hegeket.
Talán sikerült legyőznie ezt a démont?
Persze képtelenség volt, hogy rákérdezzek.
– És Ruby hogy bírja? – kérdeztem, és megkockáztattam egy
pillantást az arcára a hajam függönyén keresztül.
Az egész teste megemelkedett, majd visszasüllyedt, akkorát
sóhajtott. Rágni kezdte az alsó ajkát, míg vérezni nem kezdett. A
keze kapkodva szaggatta a bőrt a körme mellett.
– Nem jól. Épp, hogy nem omlik össze. Félek itt hagyni. Nem
tudom, mi lesz vele, ha visszamegyek.
Azt hiszem, elfelejtettem, hogy kell levegőt venni.
– Szóval mégis visszamégy? – kérdeztem. Sejtettem, hogy ez a
látogatás csak ideiglenes, de így is fájt hallani. Ami persze teljes
hülyeség.
Nem vagyunk többé együtt. Viszont az érzéseim mit sem
változtak. És bár a szívem már nem bízott benne feltétel nélkül,
azért még az övé maradt.
Clay rám nézett, nyelvével megnedvesítette az elgyötört ajkát.
– Úgy terveztem. Van még dolgom Floridában. De nem akarom
magára hagyni Rubyt. Nem vagyok biztos benne, hogy képes lesz
itt élni egyedül, ebben a házban.
Láttam rajta a rémületet. És bár kedvem lett volna kifaggatni
arról, hol volt az elmúlt hónapokban, nagyobbrészt inkább
hagytam volna a témát. Semmi értelme most felhozni. Abszolút
semmi haszna nem volna.
– Jó lenne, ha meg tudnám mondani neked, mit kell tenned, de
ezt a döntést neked kell meghoznod. Csak te tudod, mi a
fontosabb – feleltem, bölcsebben, mint valójában vagyok.
Clay ajka mosolyra görbült.
– Nocsak, mikor lettél ilyen mélyenszántó? – kérdezte tréfásan.
Elnevettem magam.
– Fogalmad sincs, mennyire mélyenszántó lettem –
incselkedtem, de azonnal vissza is akartam szívni, ahogy
megláttam, hogy Clay arca elborul a szavaim hallatán.
– Nem, igazad van, nem sokat tudok már rólad.
Hangjából áradt a szomorúság, amit szörnyű volt hallani.
Megragadtam a kezét, és a két tenyerem közé fogtam.
Hüvelykujjammal elszántan cirógatni kezdtem a kézfejét.
– Senki más nem ismer nálad jobban – feleltem határozottan.
Muszáj, hogy higgyen nekem.
Clay, mintha képtelen volna uralkodni magán, a vállamra
ejtette a fejét, és az orrát a hajamhoz szorította.
A szívem vadul kalapálni kezdett, de nem volt a dologban
semmi érzékiség. Csak két ember, aki szereti egymást, és próbál
értelmet találni egy értelmetlen világban.
A bőröm nyirkos lett a könnyeitől, ahogy még mélyebbre fúrta
az arcát a hajamba. Lassan átkaroltam. A testét rázta a hangtalan
zokogás, és én csak öleltem, ahogy annyiszor azelőtt.
Többet nem is szóltunk. Nem volt rá szükség. De egy idő után
észbe kaptam, hogy kezd egyre mélyebb lenni a félhomály a
szobában.
– Szerintem le kéne mennünk – szólaltam meg csendesen. A
tarkóját cirógattam, éreztem a haját az ujjaim között, talán
utoljára.
Clay vonakodva felült, és megtörölte az arcát.
– Köszönöm, Maggie. Te mindig itt vagy, hogy megments, nem
igaz?
Ujjai hegyével megérintette az arcom, a pillantása öntudatlanul
az ajkamra tévedt. Átfutott az agyamon, hogy vajon meg próbál-e
csókolni. És ha így lesz, vajon hagynám magam?
De kiderült, hogy túlgondoltam a dolgot, mert Clay a következő
pillanatban szó nélkül felállt, és kiment a szobából. Én még ültem
egy darabig, és a következő lépésen gondolkodtam. Egy ilyen
meghitt közös pillanat után fura volt csak úgy elmenni. De a tény,
hogy Clay itt hagyott, ezer szónál is többet mondott.
Lekapcsoltam a lámpát, és becsuktam magam mögött a
hálószoba ajtaját. Lementem a lépcsőn, és végre megláttam
Rubyt. Épp Lisa nővérével beszélgetett, és közben észrevettem
Tillyt is, a boltból. Azt a Tillyt, aki nyíltan csorgatta a nyálát Clay
után. Utóbbinak ismét nyoma sem volt a környéken.
Így jobb híján részvétet nyilvánítottam Rubynak. Szorosan
átölelt, és megköszönte, hogy eljöttem. Tillyről nem vettem
tudomást. Talán bunkóság, de sosem szerettem. És nem akartam
arra gondolni, hogy ő itt van vigaszul Claynek. A gondolatra ki
akartam ereszteni a karmaimat, hogy megmutassam a
némbernek, ki az úr a házban.
Megkerestem Rachelt és Danielt, akik el nem tudták képzelni,
hová tűntem.
– Dolgom volt.
Semmi értelme kitervelni valami hazugságot, úgyis átlátnának
rajta. Összeszedtük a holminkat, és leléptünk.
Távozóban is kerestem Clayt a szememmel, de többé nem
láttam.
 13. FEJEZET

CLAY

SZÓVAL ELDÖNTÖTTEM, hogy Davidsonban maradok. Miután

véget ért az összejövetel, és eltakarítottam utána a romokat,
leültem Ruby mellé egy időre. Fotóalbumokat nézegetett, és
időnként megállt, hogy kisírja magát. Majd belehaltam, hogy így
kell látnom, és be kellett ismernem, az a legjobb döntés, ha nem
hagyom itt. Ő sem hagyott engem cserben sohasem, és itt az ideje,
hogy viszonozzam.
Na jó, részben más is motivált. És az a valami egész pontosan
egy valaki, barna hajjal és gyönyörű szempárral.
Bár azt hittem, készen állok, mégsem készültem fel eléggé a
Maggie-vel való újbóli találkozásra. Pedig isten a tanúm,
milliószor elképzeltem magamban. Mégis amikor szemtől szembe
kerültem vele, nem voltam felkészülve a helyzetre.
És ott van az a dolog a szobámban. Ahogy megláttam őt ott,
azonnal déjà vum támadt. Mintha beszippantott volna egy
féreglyuk, amikor felmentem a lépcsőn, és tárva-nyitva találtam a
szobám ajtaját. Ott ült az ágyon, mintha csak rám várna. Ahogy
tette azelőtt annyiszor.
Könnyű volt tehát visszazökkenni a megszokásba, hagyni, hogy
gondoskodjon rólam. Egy pillanatra visszakerültünk a régi
szerepekbe. Én, a sérült lélek, és Maggie, akitől újra egész ember
leszek.
Csakhogy ez abszolút nem helyes. Mindent megteszek, hogy
szabaduljak a régi énemtől. De Maggie közelsége megnehezítette,
hogy magam mögött hagyjam. És akármilyen gáz, kiderült, hogy
hiányzik a régi Clay. Mert a régi Clay Maggie-hez tartozott. Az a
Clay pedig, aki most vagyok, látszólag nem tartozik sehová.
Még nem beszéltem Rubynak a terveimről; még mindig az
extrém felbolyduláson agyaltam, amit ez okozni fog a világomban.
Az első három nap újra Davidsonban tökéletes, mindent átfogó
pánikban telt. Meg akartam szökni, visszakullogni a Graysonba.
Mégis itt vagyok, szombat este, és minden porcikámmal biztos
vagyok abban, hogy nem megyek sehová.
Dr. Todd nem lesz elragadtatva. Figyelmeztetett, hogy ha
visszatérek oda, ahol annyi minden történt velem, az óhatatlanul
fel fog tépni néhány sebet. Elvileg pedig fel vagyok készülve az
ilyen helyzetekre. Hát nem ezt gyakorlom három hónapja? Mégis,
Davidson úgy húz magához, hogy képtelen vagyok ellenállni.
Ráadásul ez az én életem. Azt csinálok, amit akarok. Jó, még én
is belátom, hogy nem a legbölcsebb ez a kijelentés, de ingerült és
makacs hangulatban voltam. Tudtam, hogy csalódást fogok
okozni egyeseknek ott, Floridában. De akik igazán számítanak,
mind itt vannak, és ez a legfontosabb.
Miután Ruby lefeküdt, még sokáig ücsörögtem, ölemben a
fotóalbumokkal. Egy idő után felraktam a lábam a
dohányzóasztalra, és közben levertem Lisa csészéjét. Leesett a
kemény fapadlóra, és darabokra tört.
Basszus! Lehajoltam, hogy feltakarítsam a cserepeket. Aztán
hirtelen elhatározással megfogtam Lisa szemüvegét és a papucsát,
ami még mindig ott volt, ahol kibújt belőle, a kanapé mellett.
Aztán levettem a szürke pulóverét is a szék hátáról, és mindent a
konyhába cipeltem. Elöntött a pulykaméreg.
Előszedtem egy fekete szemeteszsákot, és belegyömöszöltem a
fájdalmas emlékeket őrző tárgyakat. Összehúztam a zárószalaggal
a zsák száját, és az egészet ledobtam a földre a lépcső alján. Aztán
csak álltam a falnak dőlve, és erősen ziháltam.
Ahogy elmúlt a dührohamom, rájöttem, hogy Ruby leszedi a
fejem, amiért így bántam Lisa holmijával. De egyszerűen képtelen
voltam ott ücsörögni a cuccaival szanaszét, mintha bármelyik
pillanatban besétálhatna az ajtón.
Mintha a mai nap is olyan lenne, mint a többi, nem pedig az a
nap, amikor eltemettük őt.
Ez így nem működhet. Halálosan elegem volt az önáltatásból.
Persze az élet nem egyszerű, néha ahhoz is alig van erőm, hogy
felkeljek reggel. De még az is jobb, mint hazugságban élni, irreális
elvárásokkal, amik sosem válnak valóra.
Felvettem a zsákot, és fellopakodtam vele az emeletre.
Benyitottam Ruby szobájába. Végre elaludt, összegömbölyödve
szuszogott a takaró alatt. Amilyen halkan csak tudtam,
kibontottam a zsákot, és előszedtem Lisa dolgait. Aztán szépen
kipakoltam őket egymás mellé a komódra az ajtó mellett.
Aztán vetettem egy utolsó pillantást a mozdulatlan Rubyra, és
becsuktam magam mögött az ajtót. A folyosón újabb döntésre
jutottam. Két határozott lépéssel a túlsó végén termettem, és nagy
lendülettel kivágtam a szobám ajtaját. Összerezzentem, amikor
nagyot csattant a falon.
Felkapcsoltam a villanyt, és beléptem. Még láttam a
bemélyedést az ágytakarón, ott, ahol Maggie ült nemrég.
Körülnéztem, és azon gondolkoztam, mitől féltem annyira, hogy
nem mertem belépni ide.
Ez csak egy szoba, olyan, mint bármelyik. Csakhogy ez mintha
ezernyi emléktől zsongana. Ezek közül néhányat jó volt felidézni,
másokat nem. Akárhogy is: ez az én szobám, és itt az ideje, hogy
megtanuljam kikergetni belőle a múltam szellemét. Amíg nem
nézek szembe a félelmeimmel, sosem leszek képes előrelépni,
bármely irányt is szánt nekem a sors. Nem leszek többé puhány,
nyámnyila alak. És ha képes leszek itt, ebben a szobában aludni,
az bár nem sok, de kezdetnek megteszi.
Lementem a földszintre, hogy leoltsam a villanyokat, aztán
fogtam a bőröndömet, és felvonszoltam a lépcsőn. Feldobtam az
ágyra, kirángattam belőle a ruháimat, és begyömöszöltem őket a
fiókos szekrénybe. Amikor kiürült a bőrönd, azt is besuvasztottam
a gardróbba.
Végül bebújtam az ágyba, és nyugtalan álomba merültem.

Másnap reggel sokáig halogattam az elkerülhetetlent: hogy

felhívjam dr. Toddot, és közöljem, hogy nem megyek vissza a
Graysonba. Ruby még nem került elő a szobájából. Nem tudtam,
alszik-e vagy sem, de azért igyekeztem csendben maradni, biztos,
ami biztos.
Leültem a nappaliban, elővettem a mobilomat, és felhívtam dr.
Todd személyes számát, még mielőtt meggondoltam volna
magam. Kétszer kicsöngött, aztán kapcsolt.
– Helló, Doki, mi a helyzet? – kérdeztem szenvtelenül.
Megfogtam egy tollat, és firkálni kezdtem egy jegyzettömbre.
– Clayton, örülök, hogy hallok felőled. Hogy mentek a dolgok
tegnap? – kérdezte.
 Röviden összefoglaltam a mise és a halotti tor eseményeit.
Meséltem Rubyról, hogy mennyire megviseli az egész. Aztán
Maggie-ről, és hogy engem mennyire megviselt, hogy újra láttam
őt.
Mint mindig, most is jólesett kiadni magamból a dolgokat.
Hihetetlen, milyen sokáig küzdöttem az ellen, hogy beszélnem
kelljen az érzéseimről. Milyen hülye voltam! Elképesztő, hogy
milyen egyszerűen rá tud venni valaki, hogy megnyíljak, csupán
azzal, hogy türelmesen végighallgat.
– Ez jó sok egy embernek, Clay. Hogy viseled ezt az egészet?
A szavak milliónyi apró, mögöttes kérdést hordoztak
magukban. Megvágtam magam? Ittam? Épp egy tű lóg a
karomból, miközben beszélgetünk? Vajon belefulladok a saját
magam generálta problémák mocsarába?
– Megvagyok. Hol könnyebb, hol nehezebb, de eddig egész jól
bírom.
Igazat mondtam. Még nem vesztettem el a fejem. Pedig a
kísértés nagyon is nagy volt.
– Ez nagyszerű, Clay! Örülök, hogy ezt mondod. És most
mondd meg, miért hívtál igazából! – mondta dr. Todd, a mindent
látó médium.
Jó a fickó, túl jó! Pedig biztos voltam benne, hogy ügyesen
titkolom a valódi szándékaimat. Látszik, hogy kezdek kijönni a
gyakorlatból.
Vettem egy nagy levegőt, és kipakoltam. Jobb volt gyorsan
letudni, mint ahogy az ember letép egy ragtapaszt.
– Davidsonban maradok – böktem ki harciasan, mintha csak
azt vártam volna, hogy a doki ellenkezni merészeljen.
– Nem vagyok teljesen meglepve. Tudom, milyen nehéz újra
eljönni otthonról, ha egyszer visszatértél – felelte dr. Todd
higgadtan, amitől indokolatlan lelkifurdalás fogott el. Pedig szó
sincs arról, hogy meg akarna szégyeníteni. Tulajdonképpen
teljesen őszintének hangzottak a szavai, de mérföldekről is
megéreztem volna bennük a csalódottságot.
– Egyszerűen nem hagyhatom itt Rubyt. Nem így. Annyi
mindenen megy most keresztül, bűntudatom lenne, ha újból
lelépnék – magyarázkodtam.
– Megértem, Clay, tényleg. De mint a pszichiáterednek,
kötelességem emlékeztetni, hogy még legalább egy hétről van szó
a szerződésedben. Három hónap talán hosszú időnek tűnhet, de
ha az a tét, hogy megzabolázd a problémáidat, közel sem
elegendő. Ne bízd el magad túl korán a gyógyulásoddal
kapcsolatban! – felelte dr. Todd szigorúan. Az igazgatói hangsúlyt
vette elő, amiből tudtam, hogy hallgatnom kell rá.
És hallgattam is, tényleg. De ez mit sem változtat a
döntésemen. Már elhatároztam magam.
– És ez azt jelenti, hogy muszáj visszamennem? Mert nekem az
volt eddig a benyomásom, hogy az ilyen döntések az én kezemben
vannak – feleltem metsző hangon, mert felbosszantott a tény,
hogy hirtelen kétségeim támadtak.
– Teljesen igazad van. Te irányítasz: mit teszel, hová mégy.
Felnőtt ember vagy, Clay. Nem jelentesz közvetlen veszélyt sem
magadra, sem másokra, tehát nem kényszeríthetlek, hogy újból az
intézet lakója légy. De nem fogok hazudni: eléggé aggaszt, hogy
abbahagyod a terápiát anélkül, hogy rendesen megterveznénk és
elintéznénk a távozásod körülményeit, bármi legyen is az oka. Sok
időbe és erőfeszítésbe kerül, hogy működjön az életed az intézeten
kívül is, hogy megerősítsd a támaszaidat. Tekintettel a betegséged
súlyosságára, ezt nem szabad félvállról venni. De ha semmiképp
nem akarsz visszajönni a Graysonba, úgy vélem, szükség lesz arra,
hogy néhány dolgot hatályba helyezzünk, ami megakadályozza a
visszaesésedet. Ennek része a gyógyszeres kezelésed folytatása.
Semmi „ha”, „és” vagy „de”, Clayton! – érvelt.
– Tudom, Doki. Nem fogom elfelejteni bevenni a bogyóimat,
ahogy a jó kisfiúk szokták – vetettem oda, mert olyasvalakin
akartam levezetni a frusztrációmat, akiről tudom, hogy állja a
sarat.
Dr. Toddot tényleg nem hatotta meg a duzzogásom.
– És folytatnod kell a terápiát, csak most nem bentlakóként.
Hívd fel a tanácsadót, akiről beszéltem! Shaemus Laughtry az
egyik legmagasabban képzett szakember. Már dolgoztam vele, és
nyugodt lélekkel adnálak át neki. Együtt tudunk majd működni,
hogy sima legyen az átmenet a számodra. Komolyan beszélek,
Clay. Most nem hagyhatod abba. Sokat haladtál, de még hosszú út
áll előtted.
Abszolút szándékoztam felhívni a másik orvost, de ahogy dr.
Todd most az egészet előadta, megrémültem. Vajon készen állok
erre az egész önálló élet-dologra? Vágytam a döntési jogra, hogy
én magam határozzam meg, hogyan akarom csinálni. De most,
hogy kezemben a jövőm kulcsa, szívem szerint inkább
visszaadnám.
Megint piszkálni kezdtem a körmöm szélét. A bőr már így is
nagy darabokban hiányzott, de attól még simán tovább kapartam.
– Oké, úgy lesz. Holnap reggel felhívom, és kérek időpontot –
mondtam engedelmesen.
– Helyes. Örülök, hogy ezt mondod. Addig pedig, amíg nem
kezdesz rendszeresen járni Shaemushoz, szeretném, ha továbbra
is bejelentkeznél nálam telefonon, ahogy eddig. Fontos, hogy
dolgozz a támogatói körödön ott is. Tudom, hogy Ruby és Lisa
voltak a legfőbb támaszod, de megváltozott a helyzet. Így hát Clay,
ki kell építened egy új rendszert. Shaemus majd segít ebben. Ha ez
az alap hiányzik, minden sokkal nehezebb lesz a továbbiakban.
Igaza volt: nem igazán támaszkodhatok most Rubyra. És ez
kiborít.
Nagyot nyeltem, és harcoltam a pánik ellen, amit a hirtelen rám
törő magányosság váltott ki.
– Rendben – feleltem halkan.
– Képes vagy megoldani a helyzetet, Clay. De ha bármikor úgy
éreznéd, hogy mégsem, hívj nyugodtan! – biztosított dr. Todd a
támogatásáról. Bólintottam, bár ő nem láthatta. A padló mintha
megnyílt volna a lábam alatt, és valami űr készült volna
beszippantani. Nem sok jót jelent, ha így érzem magam.
– És ha megint úgy járok? Ha újra elcseszem? Nem megy
nekem jól ez az egész döntéshozás. Nagyon nagy hibát követek el,
hogy itt maradok?
A hangom dühítően esdeklő volt. De hallanom kell a teljes,
kegyetlen igazságot, bármi áron.
Hallottam, hogy dr. Todd felsóhajt.
– Ezt nem tudom megmondani, Clay. Nem vagyok jós. Azt
tudom csak felelni, hogy értelmes fiatalember vagy, és ha nem
felejted el, amit tanultál – a pozitív újraértelmezést, azt, hogy
hogyan lépj egyet hátra és vizsgáld meg a döntéseidet, mielőtt
cselekednél –, akkor működhet a dolog. És ha úgy érzed, nem
megy, akkor kell segítséget kérned. Soha ne érezd úgy, hogy
szégyen beismerni, hogy nem tudsz egymagad megbirkózni
egy-egy helyzettel. Semmi gyengeséget nem jelez, ha tudomásul
vesszük, hogy túlnőttek rajtunk a dolgok.
Bárcsak képes lennék én is kimondani mindig pont a
legmegfelelőbb dolgot, ahogyan dr. Todd! Ebből a képességből
nem keveset profitálhatnék a közeljövőben.
– Kösz, Doki! Reggel hívom Mr. Laughtryt, aztán jelentek
magának, hogy mit sikerült kisakkoznom. És köszönök mindent,
de tényleg!
– Ahogy mindig mondom, Clay: ezért vagyok itt. Várom a
híreidet!
Azzal letette a telefont. Most, hogy ezt letudtam, egy teljes nap
áll a rendelkezésemre, hogy kitaláljam, mi a fenéhez kezdjek.
Ruby már több mint egy hete nem ment be a könyvesboltjába.
Biztos, hogy leltárazni és pakolni kell egy csomó mindent.
Felmentem az emeletre, és finoman bekopogtam hozzá. Vártam
egy kicsit, aztán benyitottam, és láttam, hogy még mindig alszik.
Nem zavartam, csak hagytam egy cetlit, hogy hová mentem.
Aztán fogtam a kulcsomat és a pénztárcámat, és az autómhoz
mentem. Végighajtottam az ismerős utcákon. Egyszer csak rég
látott cégért pillantottam meg: a Kávéőrületét. Mintha rémlene,
hogy Ruby azt mondta, Maggie itt dolgozik.
Én pedig mit tettem? Beálltam a parkolóba, aztán bementem.
Körülnéztem: láttam, nincs nagy forgalom. A pulthoz mentem
rendelni. Maggie-nek nyomát sem láttam. Talán nem dolgozik
most. De ha már itt vagyok, akár kérhetek is valamit.
– Mit adhatok? – kérdezte egy vörös hajú, magas srác a nagy
kávégép mellől, fel sem pillantva.
Tanulmányozni kezdtem a kínálatot.
– Ööö, csak egy kávét, feketén. Meg egy olyan csokis
croissant-t. Elvitelre, légyszi.
Elővettem a tárcámat, aztán abból némi pénzt. Amikor újra
felnéztem, Répafej Uraság egyenesen rám bámult, arcán különös
kifejezéssel. Ismerem én ezt a gyereket? Jobban megnéztem.
Mintha ismerős lenne, de nem tudtam felidézni, honnan.
Gondolom, a Jacksonba jár – nagyjából egyidősek lehetünk. De ez
nem magyarázat arra, miért tűnik zabosnak. Volt valami
konfliktusunk, amire nem emlékszem? Van rá esély, amekkora
seggfej voltam a legutóbbi davidsoni tartózkodásom idején.
– Nocsak, Clay Reed! Hallottam, hogy visszajöttél – jegyezte
meg, mintha más dolgom sem lenne ma reggel, mint az ő napját
tönkretenni.
Mi a frász baja van?
– És te pedig...? – kérdeztem csípősen, farkasszemet nézve
vele. Most komolyan itt játssza a macsót mosolygós kávéskannás
kötényben?
– Jake Fitzsimmons – felelte, mintha ezzel minden világossá
válna. Felvontam a szemöldököm. Jake Fitzsimmons?
– Bocs, öreg, de fogalmam sincs, hogy ki a halál vagy –
feleltem, és már rég nem érdekelt, hogy esetleg gorombának
tűnök. Ez a gyerek valahogy nagyon irritált.
Jake elvigyorodott, mintha érezné, hogy kezdem miatta
felhúzni magam.
– Maggie barátja – bökte ki, és egyszerre minden beugrott.
Jake Fitzsimmons! Daniel haverja, aki mindig is túl sokat
legyeskedett a csajom körül. Nem csoda, hogy amikor
megjelentem, olyan fejet vágott, mint aki citromba harapott.
Mindig is csorgatta a nyálát Maggie után. És elég nyilvánvaló,
hogy ez mit sem változott. Vajon ez a rohadt seggfej azonnal
rámozdult, ahogy kikerültem a képből? Baszki, ezek együtt
vannak Maggie-vel?!
Nem említett ugyan semmiféle pasit, de ez még nem jelent
semmit. Nem mondhatni, hogy részletekbe menően
megtárgyaltuk volna az elmúlt három hónap eseményeit. És most
szeretném jól pofán vágni ezt a kaján, répafejű, kávékotyvasztó
majmot.
– Ja, jó. Szóval te vagy az, aki bírja a használt puncit, mi?
Jó, ezt nem kellett volna, de ez a srác a dühöm összes
indítógombját megnyomta már a ronda csontos ujjával.
Jake felhorkant.
– Használt, mi? Ne félj, nincs azzal a puncival semmi baj.
Na jó, ennyi. Most bemegyek a pult mögé, és a cementlapba
döngölöm a fejét. Zsebre vágtam a tárcámat, és a két tenyeremmel
a pultra támaszkodtam, de valaki megragadott a felkaromnál
fogva.
– Higgadj le, Jake! Csak szolgáld ki a srácot, és ne legyél
seggfej!
Összeszorítottam a fogam, mert dühített, hogy, úgy tűnik,
kénytelen leszek elnapolni a nyomorult Jake Fitzsimmons szarrá
verését.
– Nincs neki semmi köze ahhoz a puncihoz, Clay, úgyhogy te is
lenyugodhatsz a francba, oké?
Kirántottam a karomat Daniel szorításából, és mély levegőt
vettem, hogy lehiggadjak. Nem is szóltam semmit, csak vártam a
kávét.
Jake visszatért a pulthoz az elviteles pohárral, és durván felém
lökte, kilöttyintve egy jó adag kávét.
– És a ház ajándéka, ugye? – kérdezte Daniel célzatosan.
Látszott rajta, hogy bosszantja a barátja modortalansága. Jake
kurtán bólintott, és a következő vendég felé fordult. A rohadt
croissant-omat persze elfelejtette, de úgy döntöttem, mára elég
volt a jelenetekből.
Felvettem hát a poharat a pultról, és belekortyoltam. A forró
kávé megnyugtatta a cafatokban lógó idegeimet. Danielre néztem,
aki úgy meredt rám, mintha azt várná, hogy ugrom. Megadóan
felemeltem a szabad kezemet.
– Kordában tartom az öklömet, ne aggódj – mentegetőztem.
Daniel vállat vont.
– Nem hibáztatnálak, ha bevernéd a képét. Jake tökre paraszt
volt. De évek óta próbál bejutni Maggie bugyijába, és ahogy te
kikerültél a képből, úgy gondolta, eljött az ő ideje. De visszajöttél,
ő meg hisztizik, mint egy csaj. Ne vegyél semmit komolyan, amit
pofázik. Csak nyűgös, mert megjött neki.
 Hoppá. Ez volt a leghosszabb beszélgetésem Daniellel... egész
életemben. Sosem titkolta, hogy nem bízik bennem, úgyhogy most
meglepett, hogy a védelmemre kel.
– Kösz a közbelépést, meg mindent – feleltem, mert már égett a
talpam alatt a talaj. Kapitális hülyeség volt idejönni. Nem nyertem
vele mást, csak magas vérnyomást, meg egy pocsék kávét.
– Clay, ráérsz egy pillanatra? – szólt utánam Daniel, ahogy épp
kiléptem volna az utcára. Számíthattam volna erre. Eljött a „ha
megbántod a barátomat, eltöröm a lábad” lelki fröccs ideje.
Régebben már sort kerítettünk hasonlóra, nem is egyszer. De
gondolom, Daniel szükségét érzi, hogy felfrissítse az
emlékezetemet.
– Persze – ültem le egy asztalhoz az ablaknál, és próbáltam
magamba erőltetni még egy kis kávét. Tényleg borzalmas volt.
Fogadjunk, hogy a sértődött hisztérika Jake Fitzsimmons
beleköpött. Faszkalap. Eltoltam magamtól a poharat, és
összefontam a karomat. Daniel a mobiljával matatott.
– Először is részvétem Lisa miatt. Tökre jó fej volt, meg
minden. Mondjuk én csak egyszer találkoztam vele, de jó arcnak
tűnt – vágott a dolgok közepébe. Ez olyasmi, amit mindig is
tiszteltem Daniel Lowe-ban: hogy kimondja a dolgokat úgy, ahogy
vannak.
Nem kerülgeti a témát, egyenesen nekivág. Maggie-t néha
felhúzza ezzel, mert úgy értékeli az ilyet, hogy Daniel egy
érzéketlen tahó. De egyszerűen muszáj tisztelni valakit, aki sosem
fárad azzal, hogy megjátssza magát.
– Kösz, öreg – feleltem, ujjaimmal dobolva az asztalon.
– Szóval, meddig maradsz? – kérdezte, és összevont
szemöldökkel várta a válaszomat. Ezt a témát egyszer már
érintettük a temetésen, de nyilvánvaló, hogy ezúttal konkrétabb
választ vár.
 – Megpróbálsz majd kicsinálni, ha azt mondom, hogy még
maradok? – kérdeztem enyhén harciasan. Abbahagytam az ideges
dobolást, a tenyeremet az asztalra fektettem, és keményen álltam
Daniel pillantását.
Egy percig nem voltam egészen biztos abban, mi következik.
Nem tűnt kifejezetten boldognak a bejelentésemtől.
– Fogsz rá okot adni, hogy kicsináljalak, Clay? – kérdezte éles
hangon.
Fújtam egyet, és a hajamba túrtam.
– Hát, marhára remélem, hogy nem – vallottam be.
Tényleg reménykedtem abban, hogy nem fogom újra elkövetni
a múltbéli baklövéseket. És ha mégis, akkor teljesen megérdemlek
mindent, amit Daniel tervez velem szemben.
Daniel elkomorult.
– Maggie tudja?
Megráztam a fejem.
– Nem. És, csak hogy tudd, ennek a döntésnek semmi köze
Maggie-hez, világos?
Próbáltam nagyon meggyőző lenni. De Danielt nem vertem át.
– Jaj, hagyjál már! Akármit csinálsz, annak így vagy úgy köze
van Maggie-hez. De jobb, ha tudod, Clay: megjárta a poklot.
Miattad. Nem tudok minden részletet arról, mi történt
Észak-Karolinában. Sosem árulná el nekem. Én pedig rohadtul
nem is vagyok rá kíváncsi. De azzal igenis tisztában vagyok, hogy
leléceltél. Nem érdekel, miért. Elhagytad őt. Nem hívtad fel. Nem
írtál neki. Egyszerűen kivetetted az életedből. És ez minden
szempontból gáz. Figyelj, nem a múltat akarom felhánytorgatni.
Csak figyelmeztetlek, hogy ha újra szórakozni kezdesz az én
Maggie-mmel, nem leszek újra ilyen elnéző.
Daniel kék szemének pillantása jéghideg volt, és tudtam, hogy
bár fizikailag nagyjából egy súlycsoport vagyunk, Maggie-ért
mindhalálig képes lenne harcolni.
Amit viszont még most sem képes felfogni, az az, hogy én is.
– Értem, Daniel. Komolyan. De nem szándékozom újra kinyitni
egy könyvet, ami jobb, ha csukva marad, oké?
Tényleg komolyan akartam gondolni, amit mondok. Továbbra
is úgy véltem, jobb lesz Maggie-nek nélkülem. Nem mintha
jobban járna valami Jake Fitzsimmons-féle taplóval (aki mellesleg
azóta is küldözgeti felém a gyilkos pillantásait a pult mögül, a
gyáva féreg), de jobbat szántam neki, mint én magam valaha
voltam.
Daniel csak nevetett. Mintha élete legjobb viccét hallotta volna
tőlem az előbb. Ez felhúzott. Ökölbe szorult a kezem, az ujjaim
elfehéredtek.
– Mi olyan marha vicces? – kérdeztem fenyegetően. Ma
valahogy alig bírom megállni, hogy ne verjek valakit laposra.
Daniel megrázta a fejét.
– Te. Te vagy a vicces. Komolyan elvárod, hogy elhiggyem, nem
fogsz Maggie után rohanni az első adandó alkalommal? Úgysem
tudod távol tartani magad tőle. Ezt meg is értem, rendben van.
Csak azt akarom mondani, hogy legyél kicsit... óvatosabb
legközelebb.
Csak most kezdi összevakarni magát. Nem törhetsz csak úgy be
az életébe, és cseszheted el újra az egészet – emelte fel Daniel a
pillantását, és szigorúan a szemembe nézett.
Szívesen ellentmondtam volna neki, de sajnos teljesen igaza
volt.
Néhány pillanatig bizalmatlanul méregettük egymást.
– Végül is... – szólaltam meg egy idő után. Daniel bólintott,
mint aki megelégszik ennyivel.
– Na és visszajössz a suliba? – kérdezte aztán, témát váltva.
Engem egy kicsit váratlanul ért a fordulat. Daniel az asztalra
könyökölt, és türelmesen várta a válaszomat, mintha más dolga
nem is volna, csak itt ülni és beszélgetni.
– Aha, úgy tervezem. De max a hét második felétől. Muszáj
segítenem Rubynak a boltban, meg biztosan akarom tudni, hogy
rendben lesz, mielőtt visszamegyek – magyaráztam.
– Világos. Hát, ha kell bármi, itt vagyunk Rachellel – vetette
oda félvállról. Nem tudhattam biztosan, vajon komolyan
gondolja-e. Aztán felállt az asztaltól.
A beszélgetésnek láthatóan vége.
Fogtam a teli kávéspoharat, és a szemétbe dobtam. Daniel
odaszólt Jake-nek búcsúzóul, aki még mindig mogorván bámult
bennünket, és én ettől nagyon elégedett voltam. Aztán kiléptünk a
parkolóba.
– Hát akkor majd összefutunk, gondolom – szólt Daniel. Intett
egyet, és beszállt a furgonjába. Én is beültem a kocsiba,
beindítottam a motort, és közben azon gondolkodtam, vajon alig
burkolt fenyegetést vagy váratlan pártfogás ígéretét hallottam az
előbb.
Akárhogy is, Daniel Lowe adott némi gondolkodnivalót az
elkövetkező időkre.
 14. FEJEZET

MAGGIE

– NEM FOGOD ELHINNI, kit láttam az irodában papírokat

töltögetni! – foglalt helyet Claire az ebédlőasztalunknál. Daniel és
Rachel felnéztek, ő pedig bontogatni kezdte a szendvicsét. Daniel
feltűnően zárkózott volt, mintha tudna valamit, amit mi nem.
Összehúzott szemmel néztem rá, de makacsul kerülte a
pillantásomat.
– Kicsodát? – kérdezte Rachel, és belekortyolt az üdítőjébe.
– Clay Reedet – suttogta Claire.
Felkaptam a fejem. Hogy mondja?!
– Mi van? – kérdezte Rachel zavartan. Felém villant a szeme,
mintha azt kérdezné: „Te mit tudsz erről az egészről?”. Nemet
intettem. Mostanában én vagyok az utolsó ember ezen a bolygón,
aki értesül Clayton Reed dolgairól.
– Aha, azt beszélik, hogy megint beiratkozik a Jacksonba. Épp
az iskolatitkárral beszélt, amikor megláttam. Kicsit sétálgattam
még fel-alá az ajtó előtt, hátha kijön. De becsöngettek, és mennem
kellett órára – mesélte Claire regényesen.
 Clay újra itt van a suliban? Ez csak azt jelentheti, hogy úgy
döntött, Davidsonban marad. A temetés után úgy tűnt, kész
visszatérni Floridába. Kíváncsi vagyok, mi változott. És a
gyomrom máris hátraszaltózni kezdett.
– Érdekes – motyogtam, és eltoltam magam elől az ebédemet.
Elment az étvágyam.
Daniel megköszörülte a torkát, hogy odafigyeljek. Rachel
gyanakvó pillantást vetett rá.
– Mit tudsz, Danny? Gyerünk, ki vele! – parancsolta.
Daniel feszengett.
– Hát, lehet, hogy összefutottam vele vasárnap. És lehet, hogy
említette, hogy még itt tervez lenni egy darabig – mormogta
Daniel, és teletömte a száját sült krumplival.
Rachel erélyesen meglegyintette a karját.
– És egy szót se szóltál?! Mit képzeltél, Danny? – visította, és
szinte átdöfte a szemével.
Daniel felhúzta a vállát, mintha minden irányból érezte volna a
gyilkos pillantást.
– Nem tudtam, hogy tuti úgy is lesz, csak mert azt mondta.
Azért nem akartam mondani semmit, mert mi van, ha mégis
elmegy – védekezett. A haragtól összeszorult az állkapcsom.
Semmivel nem lehet jobban felhúzni, mint ha eltitkolnak előlem
fontos dolgokat.
– Jól tudsz titkot tartani, seggfej! – támadtam Danielnek, de
valahogy hiányzott a valódi indulat. Főleg, mert – bosszantó
módon – állati izgatott lettem, hogy újra láthatom Clayt. Nem
mintha ez bármin változtatna.
Persze, mondogasd csak magadnak! – szólalt meg egy hang a
fejemben. Tehát újra találkozunk, Belső Hang!
– Mitől ilyen morci mindenki, gyerekek? – huppant le mellém
Jake. Claire kérdőn nézett először rá, aztán énrám, mert Jake keze
egy pillanatra a derekamra tévedt, és csak azután fogta meg a
villát. Mióta gondolja Jake, hogy neki oda szabad nyúlnia?
Abszolút nem tartunk ugyanott a történetben. Ami azt illeti, ő
vagy húsz fejezettel előrébb jár. Nekem pedig kedvem volna az
egész könyvet lenyomni a torkán.
Ugye? Mondom, hogy felhúztak.
– Ja, semmi, csak pletyizünk. Most, hogy Clay visszajött,
mindenki róla beszél – vigyorgott Claire, és ördögien csillogó
szemmel lenyalta a pudingot a kanaláról.
Jake azonnal feszengve mocorogni kezdett mellettem.
– Ja, az tök jó, asszem.
Teljesen nyilvánvaló volt, hogy egyáltalán nem tök jó semmi,
már ami őt illeti. Rachel meredten bámult rám, mintha
Morse-jeleket próbálna küldeni a szemgolyójával. De nem voltam
olyan kedvemben, hogy kódolt üzeneteket fejtegessek.
– Az, tök jó – feleltem szárazon, és felkeltem az asztaltól. Pont
elég volt ebből a beszélgetésből, ráadásul házim is volt még a
következő órámra. – Majd találkozunk, skacok – vetettem oda
olyan szenvtelenül, ahogy csak tudtam, aztán a szemetes felé
indultam a tálcámmal.
Épp a maradékot rázogattam róla a kukába, amikor Daniel
excsaja, Kylie jelent meg mellettem. Haját hátravetette a válla
mögé.
– Nahát, Clay visszaköltözik Davidsonba! Hát ez tök király!
Remélem, jól van. Mármint azután, hogy majdnem öngyilkos lett,
meg minden – kezdte tettetett derűvel. Sötét pillantást vetettem
felé, aztán kivonultam az ebédlőből, mert úgy döntöttem, válaszra
sem méltatni jobb, mint lekaratézni a francba. Hülye ribanc.
A nap további részét millió egy Clayjel kapcsolatos kérdést
elhárítva töltöttem. Azt hinné az ember, ezen kívül nem történik a
Jackson gimiben semmi említésre méltó. Hát senki nem
emlékszik már az elsősre, akit felcsinált a harmincéves pasija? Az
mennyivel érdekesebb, mint hogy Clayton Reed visszajött!
A nap végére szerettem volna a falba verni a fejem.
– Egyáltalán beszéltél már vele? – kérdezte Lila Casteel edzésre
menet, a tornaterem felé. Megrántottam a vállamon a
tornazsákot, és a legfagyosabb mosolyomat vettem elő.
– Nem, de mindjárt fogok. Csak előbb megtanulok szteppelni,
és lefordítom hottentottára az Odüsszeiát.
Lila megrökönyödött, de nem tudott meghatni. Faképnél
hagytam, és értékeltem, hogy legalább itt van nekem a futás, hogy
elterelje a gondolataimat.
Edzés után csak felkaptam a cuccomat, és elrohantam, még
mielőtt bárki megállíthatott volna mindenféle, számomra már
válaszra sem méltó kérdéssel. Esküszöm, ha még valaki
megkérdezi, találkoztam-e Clayjel, és komolyan visszajön-e a
suliba, átmeneti elmezavarra hivatkozva átmegyek pankrátorba,
és bezúzom az illető arcát.
Előtúrtam a táskámból a kulcsomat, és a parkoló felé vettem az
irányt. Amikor felnéztem, és megláttam, ki vár rám a kocsimnál,
nagyot botlottam a meglepetéstől. Ennyit arról, hogy majd
egyszerűen nem veszek róla tudomást.
– Baszki! – morogtam magam elé, míg visszanyertem az
egyensúlyomat, de már éreztem a forróságot az arcomon a
szégyentől.
– Minden oké? – kérdezte Clay, és odasietett, hogy fokozza a
megaláztatást, és még jobban elpirulhassak.
Elhessegettem magamtól.
– Jól vagyok, jól vagyok!
Zsebre vágta a kezét, és felvette a lépésem ritmusát.
– Nahát, ez az izé még él? – kérdezte, és a cipője orrával
megbökte a kocsim kerekét. Felhorkantam, és kinyitottam az
ajtót, hogy bedobhassam a tornacuccomat.
– Simán. Túléli még a flancos verdádat is, arra mérget vennék
– intettem a fejemmel a szomszédos helyen parkoló BMW felé.
Clay elnevette magát.
– Én se kétlem, hogy a kocsid simán elverné az enyémet egy
utcai harcban. Fogadok, hogy nem küzd tisztán.
Próbáltam nem elveszni a játékosan csillogó szemében.
Túlságosan is könnyű volt felvenni a régi évődésünk fonalát. De
túl sok víz folyt le azóta azon a bizonyos folyón.
– Bármennyire is elragadó élmény itt dekkolni, és kielemezni
az autóink minden részletét, büdös és izzadt vagyok, és nagyon
szeretnék letusolni. Úgy vélem, van egyéb oka is, hogy utánam
koslatsz – próbáltam bosszúságot színlelni, pedig igazából nagyon
is izgatott voltam, hogy láthatom.
Clay arcáról lehervadt a mosoly. Jesszusom, nem akartam
goromba lenni! Most úgy néz rám, mintha én hoztam volna a
kedvenc kiskutyája halálhírét. De a boldog izgalom, amit éreztem,
idegesíteni kezdett. Az jutott róla eszembe, milyen könnyű lenne
átadni magam az érzésnek, hogy ő jelenti számomra a világot.
Csakhogy ezt a világot már egyszer elveszítettem miatta.
– Jó, persze. Csak el akartam mondani, hogy úgy döntöttem, itt
maradok Davidsonban. Legalábbis egyelőre... – fogott bele, de
félbeszakítottam.
– Már értesültem róla – pillantottam látványosan a
képzeletbeli karórámra. – Úgy hat és fél órával ezelőtt, hogy egész
pontos legyek.
Clay felnyögött.
– Anyám, nincs ezeknek más témája? – morogta.
Felvontam a vállam.
– Davidsonban vagyunk, Virginiában. Tüsszentesz egyet az
erdőben, és öt perc múlva mindenki tud róla, aztán negyvenéves
korodig emlegetik. Ne vedd magadra! Csak épp jó pletykatémát
szolgáltatsz az embereknek. Inkább örülj neki! – mondtam.
Becsaptam a kocsiajtót, és nekidőltem.
Clay az égre emelte a tekintetét.
– Csak azt szeretném, hogy végre másról is beszéljenek, ne csak
rólam – szólt halkan, és már bántam, hogy ilyen semmiségnek
állítottam be a dolgot. Tudom én, mennyire nehéz neki, hogy ő
van a figyelem középpontjában. Mindig is szeretett inkább a
háttérben maradni. De ez nehéz, ha az ember előadta a szökevény
tini-műsort. A város ilyesmit nem felejt csak úgy el. És most a
visszatérése csak újra felszította a már épp kialudni készülő
lángokat.
– Igaz, elég gáz – helyeseltem, és összefontam a karom magam
előtt.
Clay rám nézett. Mármint nagyon rám nézett, valami furcsa
fénnyel a sötét szeme mélyén, amitől gyorsabban kezdett verni a
szívem. Hallgass, hülye szív!
Lassan nekidőlt mellettem az autónak. A könyökünk összeért,
röpködni kezdtek az ismerős szikrák.
– Csak szerettem volna, ha az én számból hallod. Tudom, hogy
miattam... nehéz dolgokon mentél keresztül, és tisztában vagyok
vele, hogy most csak még rosszabb, hogy visszajöttem.
Haragudni akartam rá. Üvöltözni akartam vele, amiért úgy
elhagyott. De nem sikerült semmilyen más érzésbe belelovallnom
magam a határtalan megkönnyebbülésen kívül, hogy egyáltalán
itt van. De, ahogy mindig, most is sikerült elrejtenem az
érzékenységemet egy jó adag szarkazmus alatt.
– Á... túl sokat képzelsz magadról – húztam, de közben
finoman meglöktem a vállammal. Clay a leeresztett szempillái alól
vetett rám egy pillantást, és az arckifejezésétől elállt a lélegzetem.
– Biztos. De mindegy, akkor sem akarom még jobban
megnehezíteni az életedet.
A hangja lassan elhalt, ahogy a pillantása az ajkamra esett.
Azon kaptam magam, hogy egyre közelebb bújok hozzá. A
tekintetem megkereste az övét, és többé el sem engedte. Én pedig
hagytam, hogy az elmúlt hónapokban kiélezett tüskéim hegye
tompuljon valamelyest.
– Az rosszabb volt, amikor nem voltál itt – vallottam be.
Magamat is megleptem, hogy ilyen bátran feltárom az igazat
valaki előtt, aki egyetlen szóval a földbe tiporhat. Clay szemében
titokzatos fény kelt életre. Kinyújtotta felém a kezét, elsimította a
hajamat a vállamról, és a tenyerét a tarkómra fektette.
– Maggie, annyi mindent kell neked mondanom! Sok dolgot
meg kell magyaráznom. Hogy megértsd, miért nem hívtalak.
Hogy miért voltam kénytelen megírni azt a levelet. Bármit tettem,
az az akkori legjobb tudásom szerint jó célt szolgált. De most már
csak elvesztegetett időnek látom.
Hüvelykujjával a fülem mögött cirógatott; le kellett küzdenem
az ingert, hogy beleremegjek. Az érintésébe és a szavaiba
egyaránt. Éreztem, hogy a mindig is jelen lévő vonzalom nem
ereszt. Vágyni kezdtem arra, hogy visszamenjünk az időben, nem
is olyan messzire: addig, amikor a következő logikus lépés az lett
volna, hogy egymás karjaiba omlunk. Láttam, hogy Clay is erre
gondol. Aztán hirtelen minden semmivé lett, ahogy a táncoló
lángok kihunytak a szemében. Leengedte a karját, és bűnbánó
arccal hátralépett.
– Nekem most... tényleg muszáj hazamennem. Meg kell
néznem, mi van Rubyval. Csak azt akartam, hogy tőlem halld a
híreket. Nem vártam, hogy ettől majd megváltoznak köztünk a
dolgok. Csak akartam, hogy tudj róla.
A hirtelen váltástól először összezavarodtam, aztán ingerült
lettem. Már megint a tipikus Clay. Hideg-meleg. Igen-nem.
Fent-lent.
– Jellemző – morogtam magam elé. De úgy tűnik, nem elég
halkan, mert Clay arca azonnal elborult.
– Ezt meg hogy érted? – kérdezte zavartan.
Hevesen gesztikulálni kezdtem.
– Ez az egész annyira közhelyesen Clay Reed-es! Annyira
kiszámítható! Bekerítesz edzés után, mert egyszerűen muszáj
látnod. Aztán belefeledkezünk valamibe: mélyen a szemembe
nézel, találsz valami hülye ürügyet, hogy hozzám érhess. És
amikor kezdene valami kialakulni, hátat fordítasz és lelépsz. Mert
ez az egész neked túl bonyolult. Tudod, mit, Clay? Ültem már
egyszer ezen a hullámvasúton, és nem tetszett. Kérem vissza a
pénzemet! Ha itt fogsz lakni, legyen! De engem ne ráncigálj
fel-alá! Sem időm, sem türelmem még egy se veled, se nélküled
körhöz!
Elcsuklott a hangom. Hirtelen nem is tudtam, megcsókoljam-e
a hülye, gyönyörű száját, vagy inkább vágjam a fejéhez az
ásványvizes palackomat.
Clay elsápadt.
– De én nem... Nem: igazad van, Maggie. Nem azt érdemelted
akkor, és halálbiztos, hogy nem ezt érdemled most. De esküszöm,
hogy próbálkozom! Mindent megteszek, hogy összeszedjem
magam. Jó lenne, ha legalább ebben tudnál bízni.
Bízni. Na, pont a bizalom az, amit nem fogok egyhamar
masnival átkötve átnyújtani neki. Ahhoz még sok-sok esengő
pillantás és sima szó kell majd, az egyszer biztos.
– Az majd idővel elválik, Clay – feleltem, és beültem a kocsiba.
Nem vártam meg, mit felel. Beindítottam a motort és elhajtottam,
mielőtt hülyét csinálok magamból, és sutba vágom minden
önbecsülésemet egyetlen, átmeneti kóstolóért a Clay-féle
mennyországból.
 Ahogy hazaértem – hogy miféle indíttatásból, arra gondolni
sem akartam –, előkotortam a pillangós nyakláncot az ékszeres
doboz legaljáról. Azóta nem volt rajtam, hogy Clay búcsúlevelét
olvasva levettem.
És most újra azon kaptam magam, hogy óvatosan a nyakam
köré csatolom a finom láncot, és hagyom, hogy az ezüstlepkét
elrejtse a blúzom.
Az érintése hűvös volt a bőrömön, mégis szinte égetett a tudat,
hogy miért is viselem újra. Clay ott van a szívemben, a
gondolataimban. Fárasztó már a folyamatos próbálkozás, hogy
kivessem onnan.
De arra vajon készen állok, hogy megint beengedjem?
 15. FEJEZET

CLAY

NÉHÁNY HETE KEZDTEM JÁRNI az új pszichiáteremhez. Shaemus

Laughtry szöges ellentéte volt dr. Toddnak. A grayson-beli
orvosom higgadt és összeszedett, míg Shaemus nyüzsgő és heves.
Szimpatikus fickó volt, azt nem tagadom, de voltak kétségeim,
vajon megfelelő lesz-e a számomra.
A találkozók alatt rendszeresen telefonáltunk dr. Todd-dal,
hogy „megkönnyítsük az átmenetet”. Shaemusszal kötöttem új
terápiás szerződést, aztán végigvettük, mit várok a közös
munkánktól. Nem volt könnyű valaki új előtt megnyílni, de
elhatároztam, hogy megteszek minden tőlem telhetőt.
Heti kétszer jártam hozzá, minden kedden és csütörtökön.
Rögtön a suliból mentem a stauntoni rendelőjébe, és hatig ott
voltam. Ez összesen heti négy óra hossza az új orvosommal. Ami
nagyságrendekkel kevesebb, mint ami a Graysonban jutott, de
terápiából még így sem kevés. Keserű voltam. Még szép, hogy az
voltam! Melyik tizennyolc éves srác akar egy kopaszodó,
középkorú, romlottkávé- és cigarettaszagú faszival dumálni
ahelyett, hogy... nem is tudom... bármi mást csinálna?
Tiszta gyogyósnak éreztem magam, amiért ennyi időt kell arra
áldoznom, hogy az érzelmeimről beszélgessek. „Mit éreztél,
amikor ez meg ez történt?” „Próbáljuk feldolgozni!” „Fesd le a
legboldogabb emlékedet!” Jézusom, micsoda rohadt macera!
Persze, felrúghatnám az egészet, például sajnálatos módon
elfelejthetném a találkozót. De mi lenne annak a következménye?
Igazság szerint féltem megtudni.
Az otthoni dolgok Rubyval sem akartak jobbra fordulni. Tiszta
Az élőhalottak éjszakája, ami ott ment. Csak nem az eredeti,
George Romero-féle verzió. Inkább valami béna feldolgozás.
Ruby alig szólt hozzám, és lassan az lett az érzésem, egy
gyerekre vigyázok. Még mindig nem ment vissza a boltjába. Tilly
egyelőre tartotta a frontot, ami átmeneti megoldás ugyan, de
hosszú távon nem fog működni. Kezdtem azt hinni, Ruby sosem
tér már magához. De jobban belegondolva, hogy várhatom, hogy
legyen vidám, mint a pacsirta, amikor alig telt el néhány hét? Hát
milyen ember vagyok én, hogy a szegény asszonyt gyászolni sem
hagyom? Mindenáron segíteni akarok neki továbblépni.
A házban rettenetes hangulat uralkodott. Életemben először
nem szerettem ott lenni. De nem mehettem el. És nem is mentem
volna. Annak ellenére sem, hogy a helyzet előhívott bennem
minden önveszélyes késztetést, amit csak lehetett.
– Kell neked egy hobbi, Clay. Vagy egy meló. Vagy ilyesmi – állt
elő az ötlettel Shaemus az egyik találkozónk vége felé.
Pislogtam néhányat. Mi van?
– Van hobbim. Rajzolni szoktam. Nem is keveset – feleltem, és
tettem egy elhatározást, hogy ha most előhozakodik valami
makramézással, akkor vissza se nézek.
Shaemus elgondolkozva simogatta őszülő kecskeszakállát.
Közben le sem tudtam venni a szemem a pulóveréről. Rikító türkiz
és neonzöld színben pompázott. Ki ébred úgy reggel, hogy „Na,
ma felveszek valamit, amitől mindenki legszívesebben kikaparná
a szemét!”? Már épp meg akartam kérdezni, hol vásárol, mert
lehet, hogy engem is érdekelne egy ilyen pulcsi, amikor csettintett
az ujjával. Már csak az hiányzott, hogy felkiáltson: „Ahá!”, és teljes
lett volna a produkció.
– Nem, ne a rajzolást. Nagyon tehetséges vagy, de az túlságosan
a sötét gondolatok felé húz. Inkább olyan dologra gondolok, ami
miatt kénytelen vagy kimozdulni, emberekkel találkozni. Nagyon
elszigetelten élsz.
Jesszus, ugye nem azzal fog jönni, hogy álljak be önkéntes
edzőnek a kölykök baseballcsapatába? Felrémlett előttem egy
sereg torkaszakadtából visító lurkó képe. Viszolyogva
megborzongtam. Az emberek szerény véleményem szerint
túlságosan nagyra értékelik a szociális kapcsolatokat. Ezt a
meglátásomat meg is osztottam Shaemusszal, mire ő felvonta
bozontos szemöldökét, mintha épp most támasztottam volna alá a
mondanivalóját.
– Pont ezért kéne megpróbálkoznod vele. Hajlamos vagy a
megszokotthoz ragaszkodni, ha bonyolódni kezdenek a dolgok. Ez
természetes, normális emberi reakció. De ennek az egésznek pont
az a lényege, hogy megtörd a rutint. Hogy felrázd és leporold
magad az önkéntes tespedés után. Ezért kell valami tevékenység,
ami leköti a gondolataidat, és segít valami pozitív dologra
koncentrálni.
Aztán néhány prospektust nyomott a kezembe különböző
önkéntes munkákról. Nahát, szabadidőmben akár még ágytálakat
is cserélgethetek az idősek otthonában mint önkéntes nővérke!
Egyáltalán hogy a francba hívják a fiú nővérkéket? Basszus, ettől
máris becsavarodom!
Vagy csatlakozhatok a közterület-fenntartókhoz, és kelhetek
szombat reggel hatkor, hogy szemetet szedjek az út mentén, mint
valami börtöntöltelék közmunkás.
Mivel egyik lehetőség sem nyerte el a tetszésemet, inkább
választottam valami produktívabb feladatot. Így történt, hogy a
csütörtök esti terápia után Bubi Bácsinál találtam magam – a
hedonista méretű banánsplitek és gyomorégés-körettel tálalt
hamburgerek földjén –, ahogy a jelentkezési lapot töltögetem.
Még sosem volt igazi munkám azelőtt, hacsak nem számít
szakmai gyakorlatnak egy-két illegális kereskedelmi tranzakció a
múltamból. De most, hogy a szüleim befagyasztották az anyagi
támogatást, és Ruby üzlete is akadozik, úgy véltem, itt az ideje,
hogy feltűrjem a ruhám ujját, és munkához lássak. Ráadásul
eközben még „interakcionálhatok” is. Tessék bevésni a naptárba:
Clay Reed munkába áll!
– Na mi van, keveredni akarsz a pórnéppel?
Felpillantottam, és a kissé tartózkodón mosolygó Rachelt
láttam meg. Letettem a tollat, és felé fordultam.
– Azt hittem, te a videokölcsönzőben dolgozol – intettem a
Bubi Bácsi-s köténye felé.
Rachel szégyellősen lesimította a dereka köré kötött lila
ruhadarabot.
– Úgy is van. Ez a másodállásom. A kocsim meg a biztosítás
nem fizeti ki magát. Pedig nem lenne rossz – felelte, és a félénk
mosolya már határozottan barátságosabbnak tűnt. Elnevettem
magam, és együttérzésem jeléül bólintottam.
– Hát ja, megértem.
Zavartan dobolni kezdtem a tollammal a papíron. Milyen közös
témám lehet nekem Rachel Bradfielddel? Kezdjem mondjuk úgy,
hogy: „Ó, helló, emlékszel, amikor ki akartam nyírni magam? Régi
szép idők, mi?” Na ja, a humorom elég beteg tud lenni néha.
Kényelmetlen helyzetek ide vagy oda, kell a meló. Ráadásul be
kell bizonyítanom a pszichiáteremnek is, hogy képes vagyok
beilleszkedni a társadalomba. Vége a nyomasztó bezárkózás
időszakának.
– Na jó, hagylak akkor, csináld csak! Örülök, hogy találkoztunk
– bólogatott Rachel szaporán, amin jót mulattam. Egyértelmű,
hogy ő is zavarban van a társaságomban. És én ezt valami fura
oknál fogva viccesnek találtam. Ugye mondom, hogy hülye
humorom van?
Rachel alig tett néhány lépést, és visszafordult. A fejét kicsit
oldalt billentve így szólt:
– Tudod, amúgy jó látni, hogy minden oké veled. Egy csomóan
aggódtak miattad. Esetleg néha összefuthatunk, te, Maggie,
Daniel és én.
Na, erre végképp nem számítottam. Úgyhogy sajnos semmilyen
epés vagy frappáns válaszom nem volt kéznél.
– Hát, oké, az jó... jó lenne – hebegtem szánalomra méltóan.
Így van, egy dadogós idióta lettem hirtelen. Azelőtt úgy igazán
sosem láttak szívesen a belső körben. Aki a Jackson Gimnázium
fekete bárányát keresi, nálam nyugodtan meg is állhat. Rachel
ugyan rendesebb volt, mint a nagy átlag, de az ő hozzáállása sem
igazán ment túl az udvarias tolerancián soha. Így nemcsak hogy
leesett az állam a javaslatától, de hirtelen szinte úgy éreztem,
mintha... befogadtak volna.
– Baró. Akkor a suliban találkozunk – azzal Rachel visszatért
rendeléseket felvenni, én pedig a jelentkezési lapomhoz. Most már
konkrétan alig vártam, hogy dolgozni kezdjek.
Az üzletvezető felajánlotta, hogy dolgozzak le egy-két
műszakot, és kiderül, hogy megy. Nem számítottam arra, hogy
ilyen simán megkapom az állást, de inkább nem kérdeztem meg
tőle, hogy mégis mire számít. Az első munkanapom a következő
hétre esett. Tehát most, hogy véghezvittem, amit elterveztem, egy
teljesen üres hétvége áll előttem. Pedig a tétlenséget kerülnöm
kell, mint a pestist.
Hanyagul rázogattam a kulcscsomómat, és azon agyaltam, hogy
talán be kéne ugranom Ruby boltjába megnézni Tillyt, amikor
szörnyen köhögő motor hangja ütötte meg a fülemet.
Nevetve néztem, ahogy Maggie nagy ívben bekanyarodik a
parkolóba, sűrű, fekete füstcsíkot vonva maga után. Az autó végül
zörögve leállt, halálhörgése még sokáig visszhangzott a beálló
csendben. Szerencsére Maggie addigra be tudott állni egy üres
helyre. Messziről hallottam a szitkozódását, és képtelen voltam
letörölni a bárgyú vigyort a képemről, ahogy azt figyeltem, hogy
ütemesen veri a kormányt. Bár Maggie mérgesen némileg ijesztő
jelenség, de én ugye születésemnél fogva mazochista alkat vagyok.
Odamentem, és bekopogtam az ablakon. Meglepetten pillantott
fel, de a csodálkozás azonnal szégyenkezésbe csapott át, ahogy
meglátta, ki vagyok. Egészen a blúza nyakáig elvörösödött.
Kiszállt a kocsiból, és bevágta az ajtót.
– Mit is mondtál, lenyomná az én kocsimat utcai harcban? –
méregettem egy lépéssel hátrébbról a roncsot.
– Visszavonom – dörmögte Maggie megadóan. – Igazán jól
küzdött, de igazad van, ideje, hogy békében nyugodjon – paskolta
meg aztán a motorháztetőt. A hátsó ülésről előszedte a táskáját és
egy nejlonszatyrot, aztán újra felém fordult.
– Amúgy te mit csinálsz itt? – kérdezte, a vállam fölött
sokatmondóan a Bubi Bácsi felé pillantva.
– Beadtam a jelentkezésemet. Bubi Bácsiék legújabb
felszolgálója áll előtted. Ne izgasd fel magad túlságosan a lila
kötényen, ha lehet! – tartottam magam elé védekezőn mindkét
kezemet.
Maggie kényszeredetten nevetett.
– Majd megpróbálok uralkodni magamon – felelte, aztán
elkomorodott. Cipője orrával az aszfaltot kezdte rugdalni, és nem
nézett a szemembe.
– Most inkább bemegyek, és megkérdem Rachelt, haza tud-e
vinni. Ajánlom neki, hogy tudjon, mert csak azért ültem be ebbe a
guruló koporsóba, mert neki feltétlenül kellett az a pár cipő, amit
nálam hagyott. Tudod, mert a másik negyven pár abszolút nem
lesz jó a randira Daniellel – emelte fel a szatyrot magyarázatként.
– Úgyhogy megyek is. Majd találkozunk!
El akart menni mellettem, de megfogtam a karját. Gyerünk,
Clay, használd ki az alkalmat! – parancsoltam magamra. Az
egész életem a második esélyekről szól mostanában. Miért ne
ragadjam meg pont ezt?
– Mi lenne, ha eljönnél velem Ruby boltjába, aztán
hazavinnélek? Úgyis jól jönne egy kis segítség a leltárnál. Ruby
már jó ideje nem volt benn, és kezdenek elszabadulni a dolgok.
A karját közben nem engedtem el, sőt, lejjebb csúsztattam a
kezem, és megfogtam az övét. Kicsit úgy éreztem, hogy
manipulálom. Kihasználom, hogy segítségre szorul, és ráveszem,
hogy velem legyen. De végül is mindegy, csak működjön, nem
igaz?
Maggie az összekulcsolt kezünkre nézett, és rájöttem, hogy túl
messzire mentem. Valahogy elszakítottam az ujjaimat a bőrétől,
ökölbe szorítottam a kezem, és zsebre vágtam. Már értettem,
miért gurult dühbe, amikor legutóbb beszéltünk. Teljesen
összevissza üzeneteket küldök a viselkedésemmel.
De mintha képtelen lennék uralkodni magamon. A közelsége
szédítőbb, mint akármelyik drog. A testem mintha magától
mozdulna, keresi a legapróbb alkalmat is, hogy megérinthessem
őt. Mindig is ő volt, mindig is ő lesz a legnagyobb gyengém.
A szívem állandó harcban áll a fejemmel, ha Maggie-ről van
szó. Valahányszor a közelében vagyok, szinte pánikba esem, és
semmi másra nem tudok figyelni. De a szívemnek egyszerűen kell
ő. És pontosan itt van a bökkenő. Nem szabad, hogy kelljen
nekem, többé nem. Akarhatom, vágyhatok rá, de nem szabad,
hogy szükségem legyen rá. Abból csak katasztrófa származhat,
mindkettőnk számára. Abból pedig egy életre elég volt már.
Elhatároztam, hogy azt teszem, ami neki a legjobb. És
eldöntöttem, hogy ez azt jelenti, távol tartom magam tőle. De
most, hogy újra mellettem van, lehetetlennek tűnik helyesen
cselekedni. Sőt lassan úgy éreztem, ez a bizonyos helyes dolog
igazán a háttérbe vonulhatna egy kicsit. Már órák óta inkább azt
tettem volna, ami jólesik.
Mivel egész életemben a helyemet kerestem a világban, most,
hogy itt állok Maggie mellett, egy alapvető dolog egészen világossá
vált. Járjon bármerre, tegyen akármit, nekem mellette a helyem.
Maggie egy darabig rágcsálta az alsó ajkát, aztán halványan
rám mosolygott.
– Oké, csak várj egy kicsit! Hadd vigyem be Rachelnek a ribis
cipőjét!
Ahogy a bejárat felé indult, még egyszer hátrapillantott, mintha
meg akarna győződni, hogy megvárom.
Buta kislány, hát nem tudod, hogy örökké várnék rád?
Néhány perc múlva tért vissza, széles mosollyal. Vajon nekem
szól? Marhára remélem.
– Gyerünk! – kerülte meg az autómat az anyósülés felé.
Követtem, és kinyitottam az ajtót, ahogy annyiszor azelőtt. Halkan
megköszönte, hogy tartom az ajtót, míg beült.
Nem tudtam visszafojtani az arcomra kiülő széles vigyort. A
szívem vadul kalapált, emlékeztetőül, hogy ennek az egésznek
nagyon rossz vége is lehet. Hogy a hülye fejemmel még most is
képes vagyok mindent tönkretenni. De egyelőre hagytam, hogy a
szívem vezessen.
 Maggie benyúlt a zsebbe az ajtó belső felén, és elővette a
CD-imet. Ugyanaz a gyűjtemény volt, ami mindig is. Lapozgatott
egy kicsit, aztán az egyik lemezt betette a lejátszóba. A Placebo
egyik számának ismerős dallamai kezdtek áradni a
hangszórókból. Ujjaimmal doboltam a ritmust a kormányon.
– Jó választás – nyugtáztam, és futó mosolyt vetettem
Maggie-re. Mindig is közös volt kettőnkben az alternatív glam
rock szeretete. Szóval titokban David Bowie-rajongó vagyok, és
akkor mi van?
– Még szép – felelte Maggie, és bólogatni kezdett a zene
ütemére.
Nemsokára befordultunk a könyvesbolt parkolójába.
– Szóval Ruby nem járt itt egy ideje? – kérdezte Maggie.
Nemet intettem.
– Tilly tartja a frontot, de én is igyekszem beszállni, és segítek,
ahol tudok.
Beléptünk az ajtón, a fejünk felett megszólaltak a csengettyűk.
– Hahó, Tilly! – köszöntem be.
Tilly a kasszánál olvasott, de azonnal felpattant, ahogy
meglátott.
– Helló, Clay! Nem is tudtam, hogy ma benézel.
– Aha, idejekorán neki akartam állni a tegnapi szállítmánynak.
Ruby is jött volna, de...
Tilly megértően bólintott, úgyhogy nem kellett kitalálnom
valami kifogást.
– Persze. Segítek, ha akarod... – ajánlkozott, de közben láttam,
valahová mögém sandított. Valami fura oknál fogva feldúltnak
tűnt. Nahát... Tilly általában képtelen bármin is felhúzni magát,
mert folyton meditál, az energiáit fókuszálja, vagy mi.
Maggie az ajtóban ácsorgott. Közelebb intettem.
– Emlékszel Maggie-re, ugye? Ő majd segít a válogatásnál. Ha
bármi kell, ott leszünk hátul.
Tilly arcáról addigra teljesen eltűnt a mosoly, és észrevettem,
hogy különös, hangtalan szóváltás folyik közte és Maggie között.
Klasszikus rivalizálás két csaj között. Csak tudnám, miért! Sosem
vettem észre, hogy bajuk lenne egymással. Sőt arra sem
emlékszem, hogy valaha lett volna bármi közük egymáshoz.
– Jó, persze. Én itt leszek – felelte Tilly határozottan hűvösebb
hangnemben. Ezt végszónak vettem, hogy elhagyjuk a helyiséget.
A csajok néha olyan háklisak tudnak lenni!
– Csak tudnám, mi baja van! – találgattam, és felmértem a
raktár fala mentén sorakozó dobozhegyeket. Basszus, ezzel sosem
végzünk!
Maggie vigyorogva odalépett az egyik pakkhoz, és kibontotta.
– Már el is felejtettem, milyen fogalmatlan tudsz lenni –
jegyezte meg inkább csak magának.
– Hát ezt meg hogy érted? – kérdeztem. Én, fogalmatlan?
Maximum szándékosan struccpolitikus. De hogy fogalmatlan...?
Maggie csak megrázta a fejét, és nekiállt kipakolni a dobozból.
Aztán a kezébe vette a leltárjegyzéket, és pipálgatni kezdett rajta.
Leültem mellé.
– De komolyan, Meg. Miről nincs nekem fogalmam sem? Ne
hagyd, hogy egész nap ezen agyaljak! – nyaggattam.
Maggie finoman lökött egyet rajtam a vállával.
– Tillyről. Hogy bír téged, te hülye.
– Hát még szép, hogy bír, hiszen haverok vagyunk.
Persze, nem ez az évszázad híre. Mi olyan nagy szám ezen?
Amúgy pedig őszintén szólva nem volt túl sok kedvem Tillyről
beszélgetni. Sőt, millió és egy dolgot csináltam volna szívesebben,
mint egyáltalán beszélgetni. Hát igen, elkalandoztak a
gondolataim. Még szép, hogy elkalandoztak! Maggie gyönyörű
volt, és a farmer tökéletesen feszült a formás fenekén.
 – Nem úgy, te dinka! Bejössz neki.
Horkantva felkacagtam, aztán megráztam a fejem.
– Na persze, Meg!
Azt se tudtam, miről beszél. És abszolút nem is érdekelt. Csak
az volt a fontos, hogy ott vagyok a lánnyal, akit szeretek; hecceljük
egymást, nevetgélünk, szinte... mint a normális emberek.
– Mondom én... fogalmatlan – motyogta ő, és a figyelmét újra
az előtte várakozó dobozra fordította. Nem feleltem, csak
nekiálltam én is a munkának. Csendben dolgoztunk: egyesével
elővettük a könyveket, és feltornyoztuk őket a padlón.
Ahogy az egyik dobozzal elkészültünk, folytattuk a
következővel. Egy idő után mégis beszélgetni kezdtünk. Semmi
komolyról, csak úgy mindenféléről szövegeltünk. Életem legjobb
kötetlen fecsegése volt.
Maggie mindig ezt teszi velem. Értelmet ad mindennek. Még a
lényegtelen dolgoknak is.
– Basszus, Clay, nagyon haza kéne mennem! Azt mondtam
otthon, vacsorára hazaérek – ugrott fel egyszer csak Maggie.
Rácsuktam a tetőt a dobozra, amivel épp foglalkoztam, aztán
elővettem a slusszkulcsomat.
Kipukkadt hát a buborék. Úgy éreztem, megfosztottak
valamitől, mert vége van, akármi is legyen ez. És ha soha többé
nem adódik ilyen lehetőség? Ha Maggie most hazamegy, és ott
rájön, hogy nagy hiba volt velem lenni? Tudtam, azt nem élném
túl. Pláne, hogy belekóstolhattam, mi hiányzik annyira.
– Örülök, hogy eljöttünk, Clay. Tök jó volt – szólalt meg
Maggie, ahogy a kabátját húzta.
Több sem kellett, hirtelen újra minden rendben volt. Tudtam,
hogy igaza van dr. Toddnak: abszolút helytelen, hogy a
hangulatom és az érzéseim ennyire egy másik embertől függnek.
De amikor jó irányt vesz a dolog, az annyira rohadt jó tud lenni!
 – Helló, Tilly! – köszöntem el kifelé menet. Maggie gunyoros
mosolyt küldött felém.
– Fogalmatlan! – tátogta némán.
– Tőlem – hagytam rá mormogva. Egész álló nap játszanám a
hülyét, csak hogy így húzhasson vele minél tovább.
Maggie telefonja megcsörrent. Elővette, és megnézte, ki hívja.
Feltűnt, hogy óvakodva felém sandít, mielőtt felveszi.
Kinyitottam a kocsit, Maggie pedig beszélgetni kezdett azzal a
valakivel a vonal másik végén. Azonnal tudtam, hogy nem
Daniellel és nem is Rachellel beszél. Volt valami a hangjában, amit
nem tudtam hova tenni. Elfordulva, fojtott hangon beszélt, én
pedig próbáltam tiszteletben tartani a magánéletét, és nem
hallgatózni. De a territoriális vadállat, ami bennem lakozik,
mégiscsak hegyezte a fülét. Tisztán hallottam, ahogy Maggie azt
mondja:
– Nem tudom, Jake, megígértem otthon, hogy hazaérek
vacsorára.
Vicsorogni támadt kedvem.
Az a rohadt Jake! Úgy tűnik, elég közel állnak egymáshoz, hogy
telefonon báj csevegjenek. És bizony, ez a végsőkig felhergelt. Ő az
enyém! – mordult fel egy hang a fejemben. Aztán elöntöttek a
sötét, beteges gondolatok, ahol Maggie-t láttam Jake-kel, és nem
bírtam tovább.
Felhajtottam a főútra, és tövig nyomtam a gázt Maggie-ék
házáig. Maggie aggodalmas pillantást vetett rám, amikor csikorgó
kerekekkel vettem be egy kanyart. Én magam egy pillantásra sem
méltattam. Rá sem tudtam nézni. Ezt nem bírom ki!
– Mennem kell, Jake. Majd később visszahívlak – mondta
Maggie, és letette a telefont. Az állkapcsom összeszorult, és
egyszerre éreztem megkönnyebbülést és elkeseredést, ahogy
rákanyarodtam Maggie-ék felhajtójára.
 Le sem állítottam a motort. Csak azt akartam, hogy elmenjen,
pedig rettegtem tőle, hogy kiszáll a kocsiból, és magamra hagy. De
forrt bennem a méreg. Haragudtam rá, magamra, arra a gyökér
Jake-re. Tehetetlen voltam ezzel az egésszel szemben. A mindent
lebíró sötét késztetés, hogy véget vessek ennek a fájdalomnak,
kezdett teljesen eluralkodni rajtam.
– Clay, ami Jake-et illeti... – kezdte Maggie, de feltartott kézzel
beléfojtottam a szót.
– Nekem te ne magyarázkodj! Nem vagyunk együtt. Ennyi.
A hangom keserű és rideg volt, és láttam, hogy Maggie
összerezzen. Átfutott rajtam egy csepp megbánás, de azonnal
elveszett a fejemben tomboló zűrzavarban.
– Nem, nem vagyunk együtt. De Jake-kel sem. Csak barátok
vagyunk. Nem mintha tartoznék neked bármiféle magyarázattal.
Maggie hangja ingerült volt, de még így is kinyújtotta a kezét, és
a karomra tette.
Megfeszültem, és majdnem elhúzódtam. De képtelen voltam
megmozdulni, annyira kellett az érintése.
– Igazad van, ez a te életed. Azzal töltöd, akivel akarod –
mondtam, szinte fuldokolva a hazugságtól. Mennyire nem igaz ez
az egész! Azt akartam, hogy velem töltse az életét, és senki mással.
A bennem élő rémisztő lény a magáénak akarta tudni, erőszakkal
rávenni, hogy tudatosuljon benne, hogy engem akar – hiszen csak
ő az, aki nekem kell.
Maggie sóhajtva elvette a kezét. Az elválás fájdalmas volt, és
magányt hozott.
– Jézusom, Clay! Miért olyan bonyolult mindig minden
köztünk? Jake egy barátom. És hadd emlékeztesselek, hogy te
voltál az, aki véget vetett a kettőnk dolgának! Én ugyanis nem
tettem volna. Nincs ezen a világon semmi, ami rávett volna, hogy
elhagyjalak.
 Maggie kiszállt a kocsiból, és becsapta az ajtót. Hátra sem
nézett többé, csak besietett a házba.
Néhányszor teljes erőből a kormánykerékre csaptam mindkét
kezemmel, aztán mély torokhangon felüvöltöttem. Sebességbe
raktam az autót, és elhajtottam onnan a francba. Képtelen voltam
gondolkodni. Képtelen voltam összpontosítani. Csak máshol
akartam lenni. Találni valamit, ami elmulasztja ezt az egészet.
Rohadtul sok ez így! Nem tudtam mit kezdeni a fájdalommal, ami
a gyomromban kavargott. Muszáj volt véget vetnem neki.
Felhajtottam az autópályára, és csak mentem és mentem. Egyre
tovább. Nem volt más célom, csak eltávolodni a lánytól, aki szinte
kiszakítja a szívemet a mellemből. Egy óra is eltelt, mire
megálltam egy pihenőnél, hogy kitaláljam, mi a francot kezdjek
magammal.
Kiszálltam a kocsiból, megragadtam a gyümölcsleves üveget a
középkonzol pohártartójából, és azzal együtt vágtam át egy ritkás
ligeten a piknikasztalok felé. Földhöz vágtam az üveget, felvettem
a legnagyobb cserepet, és a markomba szorítottam.
Az üveg a bőrömbe mart, de nem eléggé, hogy vérezzen. Csak
egy egész kicsit kellene erősebben fognom, és megvágna. Egy
leheletnyi erő még, és vége a hangzavarnak a fejemben. Kellett a
csend. Legalább egy kis időre csak.
– Picsába! – fújtam ki végül a levegőt, és az üvegcserepet a fűbe
ejtettem.
És akkor összeroppantam. A karommal eltakartam a fejem, és
bőgtem, mint egy kölyök. Gyűlöltem magam, amiért kis híján
engedtem az öncsonkító indulatoknak. Gyűlöltem, hogy nem
vagyok erősebb.
De az volt a legrosszabb, hogy abban a pillanatban az élet,
amire oly kétségbeesetten vágytam, elérhetetlenül távolinak tűnt.
 16. FEJEZET

MAGGIE

Az, HOGY AZ ÉLET... ZAJLIK, mióta Clay visszatért, enyhe

kifejezés. Igazából azt sem tudtam, mit kéne éreznem, hogyan
kéne viselkednem. Vagy hogy mi a fenét mondhatnék neki
olyankor, amikor úgy néz rám, mintha nálam volna a kulcs az élet
nagy kérdéseihez.
A múlt csütörtök egészen szürreális élmény volt. A múlt és a
jelen összekavarodott, mintha visszautaztam volna az időben.
Túlságosan is könnyed, természetes érzés volt visszatérni az
életemnek egy olyan változatába, aminek Clay is a része.
De ugyanilyen simán eszembe jutott az is, miért képes fél kézzel
tönkretenni. Tudtam, hogy próbál megváltozni. Láttam is rajta,
hogy azért küzd, hogy azt mondhassa nekem: „Látod? Más ember
lettem.” És néhány szempontból valóban az volt.
A paranoiás, túlérzékeny remete, aki volt, már a múlté. Mióta
újra jár suliba, látványosan igyekszik mindenkivel szocializálódni.
Már nem a fal mellett oson a szünetben, remélve, hogy senkinek
nem tűnik fel. A folyosó közepén halad, felszegett fejjel.
Valahányszor meglátom, a szívem a duplájára dagad a
büszkeségtől. És még a csillapíthatatlanul hullámzó
pletykaáradatról is igyekszik tudomást sem venni, ami
folyamatosan körülveszi. Ami azt illeti, ebben az egy dologban én
is példát vehetnék róla.
Tudtam, hogy a Bubi Bácsiban dolgozik. És teljesen padlót
fogtam, hogy képes volt olyan munkahelyet választani, ahol
konkrétan rákényszerül, hogy emberekkel álljon napi
kapcsolatban.
Igyekezett új képet alkotni saját magáról, ez világos. Ám sajnos
ez sem változtat a tényen, hogy láttam, amit láttam, amikor múlt
héten hazavitt. Előbukkant a düh, a féltékenység, amikor rájött,
hogy Jake-kel beszélek a telefonon. És hogy azonnal magába
zárkózott. Szinte láttam, ahogy a fal leereszkedik közénk.
Csalódott és kétségbeesett voltam. Reméltem ugyanis, hogy már
túl vagyunk ezeken a csúnya dolgokon. De nagyon úgy tűnik, hogy
nem így van. Az a bizonyos „másik” Clay még mindig ott van,
legbelül. Legalábbis akkor igen, amikor rólam van szó. És az a
Clay a frászt hozza rám. Ráadásul abban sem vagyok biztos, hogy
a vadiúj, még klasszabb Clay valaha képes lesz teljesen lesöpörni a
színről.
Az elmúlt egy hét alatt néha láttam a folyosón vagy az
ebédlőben, összevillant a tekintetünk, és ilyenkor elhittem, hogy
újra egymásra találhatunk. És azt, hogy bármi történjék, Clay és
én összetartozunk.
De aztán elfordította a fejét, ment a dolgára, és jól tudtam, hogy
kerül engem. A kisujját sem mozdította ugyanis, hogy beszélgetést
kezdeményezzen velem, mióta Rubynál voltunk. És én, életemben
először, nem engedelmeskedtem az első indíttatásnak, hogy
nyaggassam, magyarázatot követeljek. Vagy egyáltalán, hogy a
saját kezembe vegyem a dolgok irányítását, amíg azok a kedvem
szerint nem alakulnak. Mintha csak egy jelre vártam volna, hogy
szabad az út előttem.
Csakhogy azt egyelőre hiába lestem.
És ott volt Jake. Szörnyetegnek éreztem magam, amiért úgy
bántam vele, ahogy. Olyan jó barát, még akkor is, ha végig arra
várt, hogy rádöbbenjek, ő az, akire vágyom.
És egy egész pillanatra eszembe is jutott, igen, hogy talán
tovább tudok lépni, lehetek valaki mással. És miért ne lehetne az a
valaki épp Jake Fitzsimmons?
Aztán a sors visszahozta Clayt az életembe, és rájöttem, hogy
áltatom magam. A gondolatot sem tudtam elviselni, hogy mással
osztom meg az életemet.

– Rendeljünk pizzát és nézzünk egy kis Helyszínelőket, mit

szólsz? Anyádnak nem áruljuk el, hogy vacsora közben tévéztünk
– lépett be apám a munkából hazaérve, és a pultra dobta a
kulcscsomóját.
Csütörtök volt, anyám bingó-napja. Apával már sok-sok éve
ekkorra időzítettük a pizzázós estét, és tartottuk magunkat a
rutinhoz, amennyire csak lehet.
Felnéztem az angolháziból, és boldogan vigyorogva néztem,
ahogy feltúrta a szórólapos fiókot pizzakuponért.
– Jól hangzik – feleltem. Apa a hűtőhöz ment valami
innivalóért. Kinyitotta az ajtót, és egy alufóliával letakart tepsivel
a kezében jelent meg újra. Átfutotta a tepsi tetejére ragasztott
cédulát, és felmordult.
– Az mi? – kérdeztem. Odaléptem hozzá, és levettem az
üzenetet a fóliáról. Anya írta neki, hogy vigye már át ezt a rakott
csirkét Rubynak. A gyomrom egyszerre összeszorult.
– Rendes tőle – sandítottam óvatosan apámra.
Összeszorította a száját, és látszott, hogy egyáltalán nem
értékeli anyám nagylelkűségét.
– Jó lenne, ha hagyná már ezt az egészet a fenébe – morogta, és
lecsapta az edényt a konyhapultra.
– Hát ezt meg hogy érted? – kérdeztem ingerülten apám tapló
stílusa miatt. Értem én, hogy nem bírja Clayt, de akkor is
bunkóság, hogy nem rendes Rubyval azok után, amin szegény
keresztülmegy!
Apa felsóhajtott.
– Nagyon sajnálom Rubyt. Mindig is annyira kedves volt. De ez
nem változtat azon, amit az unokaöccse veled művelt. Azt nem
kívánom még egyszer végigasszisztálni. És úgy vélem, minél
tovább maradunk kapcsolatban azzal a családdal, mindegy,
milyen okból, annál nagyobb az esélye egy újabb adag
szívfájdalomnak.
Érthető, hogy nem örül a gondolatnak, hogy Clay és én fizikai
közelségben legyünk. De ő és Ruby elvesztettek egy szeretett
személyt, és szükségük van minden támogatásra, amivel csak
szolgálhatunk.
Persze apám közelmúltja sok mindent megmagyaráz.
Végignézte, ahogy a saját gyerekét felemészti a búskomorság a
Ruby mentálisan beteg unokaöccsével folytatott viharos
kapcsolattól. Értem én, miért akar biztonságos távolban tudni
tőle.
De ez akkor sem reális.
– Apa, Clay most újra itt lakik. Nem várhatod el, hogy száz
százalékig elkerüljem! Az egész várost át lehet szelni tíz perc alatt,
egyik végétől a másikig – próbáltam oldani a feszültséget.
Apám mindentudó pillantással felelt.
 – Figyelj ide, Maggie May! Nem foglak eltiltani tőle. Egyszer
már megpróbálkoztunk vele, és nem lett jó vége.
Megborzongtam az emléktől.
– Csak remélni tudom, hogy tanultál a dologból. Hogy rájöttél,
mi működhet az életben, és mi az, ami nem – fürkészett apám
közelebb hajolva.
Próbáltam közömbös arcot vágni.
Amikor rájött, hogy hiába vár a válaszomra, még egyszer
felsóhajtott, és felém nyújtotta a tepsit a rakott hússal.
– Tessék, vidd ezt át Rubynak, légy szíves! Addig megrendelem
a pizzát – szólt, de kerülte a tekintetemet. Csodálkozva pislogtam
néhányat. Ez most komoly? Tényleg arra kér, hogy menjek át
Clayhez?
Hezitálva elvettem tőle az edényt, és a táskámért nyúltam.
Apám a konyhapultnál ácsorgott, és a telefonkönyvet bámulta.
Nem hiszem, hogy egyetlen betűt is felfogott volna belőle. Úgy
éreztem, attól tart, hogy oroszlánbarlangba küldi a lányát.
Elöntött a szeretet iránta, amiért hagyja, hogy saját magam
hozzam meg a döntéseket az életemről, ahelyett, hogy meg akarná
akadályozni az esetleges hibákat. Minden erőmmel megfogadtam,
hogy többé nem okozok nekik csalódást anyával. Hogy ezúttal
tényleg máshogy csinálok majd mindent.
Hogy mi lesz ennek a vége, azt nem tudhattam. De az
elhatározás sziklaszilárd volt bennem.
Legalábbis egyelőre.

– Maggie? Hát téged mi szél hozott? – nyitott ajtót Ruby.

Próbáltam leplezni, hogy szinte hátrahőköltem, ahogy ott állt
előttem, aprón és törékenyen. A válla meggörnyedt, mindig vidám
arcát gyász és fájdalom barázdálta. A bőre fakó és sápadt volt, a
haja tartás nélkül, fénytelenül lógott. Csak árnyéka volt egykori
önmagának, ezért sokkolt annyira a látványa.
– Hát... anyám megint csinált rakott húst, gondoltam, áthozom
– mutattam fel az alufóliával fedett tepsit. Ruby mosolya nem volt
több szánalmas próbálkozásnál. Uralkodtam az arcomon, hogy ne
lássa a reakciómat.
– Annyira drága az az asszony! Köszönd meg anyádnak a
nevemben, légy szíves!
Elvette tőlem az edényt, aztán finoman húzni kezdett a
karomnál fogva.
– Ráérsz egy teára? Olyan jó lenne beszélgetni veled, szívem!
Hátranéztem, hogy ott áll-e Clay kocsija. Egy részem szerette
volna látni. Egy másik inkább elkerülte volna. Komoly
dilemmában voltam. De Ruby véget vetett a tépelődésemnek.
Megpaskolta az arcomat.
– Nincs itthon, drágám. És egy darabig nem is lesz. Úgyhogy
kérlek, gyere be egy kicsit, legyél velem!
Ez igen, Ruby a vesémbe lát! Elővettem a mobilomat, hogy
megnézzem, mennyi az idő. Talán még van egy kis időm, mielőtt
apám riasztja a felmentő sereget.
Úgyhogy követtem Rubyt a házba.
A kabátomat a fogasra akasztottam, aztán a konyhába
mentünk. Feltűnt, hogy a Lisára emlékeztető apróságok lassan
mintha kezdenének eltünedezni. Belestem a nappaliba: a
kávéscsésze nem volt már a helyén, de a papucs még igen. A
konyhában még ott volt Lisa laptopja, érintetlenül, de az újság,
amit utoljára itt olvasott, már nem volt sehol.
Ruby kinyitotta a konyhaszekrényt, és egy sima Earl Grey
teásdobozt vett elő. Nagy kő esett le a szívemről, hogy nem kell
magamba erőltetnem az egyik kétes eredetű gyógynövényes
kotyvalékát. Egyikünk sem szólt, csak Ruby feltette a teavizet,
elővett és a pultra tett két bögrét.
Beáztatta a filtereket, aztán odahozta és elém tette az egyik
bögrét a konyhaasztalra. Aztán ő is leült, és cukrot és tejet kezdett
adagolni a teájába. Kíváncsi voltam, meddig tudunk még ott
teázgatni teljes némaságban. Ruby engem vizslatott, ahogy
belekortyoltam a forró italba. Mintha mondani készülne valamit,
de nem kapkodja el. Ettől kissé feszengeni kezdtem.
– Hogy megy a bolt? – kérdeztem, bár ezt én is
megmondhatnám, hiszen múlt héten jártam ott.
Ruby fáradtan felvonta mindkét vállát.
– Jól. Tilly helyettesít most. Remélem, jövő héten már be tudok
menni – felelte lágyan, és az ujja hegyét végigfuttatta a bögréje
peremén. – Köszönöm, hogy segítettél Claynek az új
szállítmánynál múlt héten! Mondta, hogy beugrottatok, és
kipakoltatok néhány adagot. Tényleg hálás vagyok érte, Maggie!
– Őszintén szólva, nem csináltam túl sok mindent – feleltem
könnyedén.
Ruby letette a bögrét, és a kezét az enyémre tette az asztalon.
– Akkor is köszönöm – sóhajtott futólag. – Egyszerűen
képtelen voltam saját magam megcsinálni. Borzasztó, hogy
mindent Clayre hagyok! Tudom, hogy nincs jogom ilyesmire,
hiszen ő is, szegény, annyi mindenen megy keresztül...
Ruby hangja elhalt. Nagyot nyeltem.
– Szerintem egyszerűen örül, hogy segíthet. Nagyon szeret
téged, Ruby – biztosítottam, mert rossz volt hallani a tömény
bűnbánatot a hangjában. Annyi minden nehezedik most erre a
szerencsétlen asszonyra!
Ruby szomorú mosollyal nyugtázta a szavaimat.
– Tudom én azt. És hogy ezért van még mindig itt, ahelyett,
hogy Floridában volna. Rá kellett volna beszélnem, hogy
visszamenjen. Még nem áll készen erre a sok problémára itt
nálunk.
Ruby hangja elcsuklott, kézfejével eltakarta a száját.
Összeszorította a szemhéját, az arcán könnyek peregtek.
Felálltam, és megkerültem az asztalt, hogy melléüljek.
Szorosan átkaroltam a keskeny vállát.
– Tudod, hogy Clay sosem hagyna magadra, amikor szükséged
van rá – feleltem csendesen, és megnyugtatóan simogattam a
karját fel-alá.
Ruby egész testében összerázkódott, ahogy próbálta
összeszedni magát. Megszorította a kezemet a karján.
– Olyan jó kislány vagy, Maggie... Szerencsések vagyunk, Clay
és én, hogy itt vagy nekünk – vallotta be melegen.
Egy kissé feszengeni kezdtem.
– Csak jó lenne, ha többet tehetnék – feleltem, inkább csak
magamnak. Úgy is volt. Amit teszek, korántsem tűnt elegendőnek.
– Ne vesztegesd az életed megbánásra, Maggie! Ez az, amit
tehetsz.
Kicsit hátrahőköltem, annyira váratlanul ért Ruby hevessége.
– Tudom, hogy Clay megbántott. Nem egyszerű eset az a fiú. De
szeret téged. Ahogy te is őt. Látom, hogy néztek egymásra. És ez
csodálatos dolog – meredt rám Ruby, és világoszöld tekintetét
olyan hevesen fúrta az enyémbe, hogy belém fojtotta vele a szót.
– Lehetsz bármilyen bizonytalan, nem hagyhatod, hogy ez
megakadályozza, hogy azzal legyél, akit szeretsz! Lisával túl sok
időt vesztegettünk el, amikor azon aggódtunk, mit gondolnak
mások.
Csendesen felzokogott, aztán az alsó ajkába harapott, hogy
uralkodjon magán.
Végül felállt, és a mosogatóhoz vitte a két bögrét. A pultra
támaszkodott, és lehajtotta a fejét. Nem úgy nézett ki, mint aki
biztosan fel fogja tudni dolgozni, hogy elvesztette élete szerelmét.
Akárki is találta ki, hogy „jobb szeretni és elveszíteni, mint
sohasem szeretni”, fogalma sem volt, miről beszél. Ekkora
fájdalom biztos, hogy nem tesz jót senkinek, származzék bár olyan
csodálatos dologból, mint egy másik ember iránti szerelem.
Ruby, mintha a fejembe látna, megfordult, és rám nézett.
– Ígérd meg, Maggie, hogy a szívedre hallgatsz, nem az eszedre!
Megvan az a ronda szokása, hogy tönkreteszi, amitől a
legboldogabbak vagyunk. Néha eljön az az idő az ember életében,
hogy félre kell tennie, amiről úgy gondolja, hogy helyes, és azt
tennie, amiről érzi ugyanezt.
Alig kaptam levegőt. A jó tanács épp ott ért, ahová Ruby szánta:
a szívem kellős közepén.
– A megbánás keserves hálótárs, Maggie – tette hozzá Ruby
suttogva.
Valaki megköszörülte a torkát mögöttem. Nyikkantam egyet az
ijedségtől. Clay állt az ajtóban, alakja egészen eltakarta a nyílást.
Sötét hajának lágy hullámai a homlokába, a fülére hullottak. A
szeme félig lehunyva, de az aggodalom bennük szembeszökő. A
két ökle, ahogy mindig, a zsebébe süllyesztve, úgy cikázott a szeme
Ruby és köztem.
A szívem fájdalmasan összeszorult a látványára. Egészen
eltöltött a szerelem, a fájdalom, és igen: a megbánás. Rubynak
igaza volt, nem jó erre vesztegetni az érzelmeket!
– Maggie csak beugrott az anyukája rakott csirkéjével –
mondta Ruby kimerülten. Clayhez lépett, és megsimogatta az
arcát. – Beszélgessetek csak, én felmegyek, lefekszem kicsit.
Majd hozzám fordult, ahogy kifelé tartott a konyhából:
– Örülök, hogy láttalak, Maggie! Remélem, hamarosan újra
találkozunk.
 Mintha valami életteli dolog villant volna a szemében, most
először. Csillogott, ahogy rám pillantott, és ezernyi titkos üzenetet
küldött felém. Aztán Ruby tekintete az unokaöccse felé fordult,
majd vissza rám, és a mosoly az arcán szinte elégedettnek volt
mondható. Végül kiment, valami különös nyugalmat hagyva maga
mögött.
A telefonomra pillantottam. Láttam, hogy ideje volna hazafelé
vennem az irányt, de nem akaródzott elhagynom a jó meleg
konyhát. Clay még mindig az ajtóban állt. Bizonytalanul meredt
rám, láttam, hogy izgul.
– Van ebben a házban bármi, amiben csoki van? Kezdek
megéhezni – vetettem fel könnyedséget mímelve. Ugyan vár
otthon a vacsora, de muszáj volt valamivel megtörnöm a jeget.
– Ja, szerintem van valami kekszünk itthon – felelte Clay, és
végre hajlandó volt befáradni a helyiségbe. Sorra nyitogatta a
konyhaszekrényeket, míg rá nem bukkant egy csomag
csokidarabos sütire. Kibontotta, kivett egyet, és csak azután adta
tovább nekem. Én is vettem egy kekszet, és letettem a csomagot a
pultra.
– Kösz a kaját! Rubynak még nem nagyon megy a főzőcske, én
meg valszeg a forró vizet is odaégetném – mosolygott
szégyellősen.
Éreztem, hogy az én szám is mosolyra húzódik.
– Nincs mit! Anyámra néha rájön ez a főzési kényszer. Így
legalább nem vész kárba a sok étel – feleltem a sütin rágódva, és
közben mindent megtettem, hogy ne bámuljam annyira feltűnően
a láthatóan viszketeg fiatalembert a pult másik felén. Ruby szavai
csengtek a fülemben. Megbánás. Amikor Clayre néztem,
határozottan az az érzés jött elő. Főleg azt sajnáltam, hogy semmi
nem lett mindabból, amit ketten elérhettünk volna egymással. És
mindazt, amit úgy szerettem volna vele együtt átélni.
 De még mindig olyan sebezhetőnek tűnt! Sőt törékenynek. És
nem mertem újra közel kerülni hozzá. Nem mertem rábízni a
szívem, hiszen egyszer már darabokra törte.
– Mindegy, mondd meg neki, hogy mindketten köszönjük! Már
untuk az instant tésztát – verte le Clay a morzsát a tenyeréről,
aztán a két hüvelykujját az övének a bújtatóiba akasztotta.
Világossá tette, hogy próbálja rövidre zárni ezt a beszélgetést,
hogy menekülőre foghassa a dolgot. De a tekintete egy pillanatra
sem engedte el az enyémet, amiből egyértelművé vált, hogy sehol
máshol nem lenne szívesebben, csak itt.
Láttam, hogy éppúgy össze van zavarodva, mint ahogy én is.
– Lassan fel kéne mennem házit írni – intett a fejével az ajtó
irányába. Bólintottam.
– Persze, menj csak! – feleltem, aztán csak néztem, hogy
megfordul és eltűnik a lépcsőn. A széles hátán is láttam a
feszültséget. A kezem a pillangós nyaklánc medáljára tévedt. A
blúzom jól eltakarta; majdnem biztos, hogy Claynek nem tűnt fel.
De mióta újra felvettem, egy pillanatra sem tettem le.
A tény, hogy képtelen voltam megválni tőle, enyhén szólva
árulkodó. Ujjaim a finom vonalakat követték öntudatlanul, amitől
Clay arca jutott eszembe, amikor ezt kaptam tőle.
Melletted szabadnak érzem magam.
Könnyek gyűltek a szemembe, és mielőtt felfoghattam volna,
mit csinálok, kettesével szedni kezdtem a lépcsőfokokat felfelé.
Meg sem álltam a folyosó legvégéig, ott is csak egy
másodpercre, aztán belöktem az ajtót. Hangos csattanással
pattant vissza a falról.
Clay az ágyán ült, de erre rémülten felkapta a fejét.
Kivörösödött arccal ziháltam.
– Maggie, minden...? – szólalt meg, de torkán akadt a szó,
amikor két lépéssel mellette termettem, aztán a földre rogytam a
lábai előtt. Aztán feltérdeltem, és a két kezem közé fogtam az
arcát. A gyönyörű barna szeme elkerekedett a csodálkozástól, a
szája tátva maradt.
– Nem akarok tíz év múlva arra ébredni, hogy hagytam ezt az
egészet kicsúszni a kezem közül. Egyetlen pillanatot sem akarok
többé elvesztegetni nélküled! – hadartam egy szuszra.
Clay keze elindult az enyém felé az arcán, végül az ujjait az
enyémek közé csúsztatta. Egy pillanatra lehunyta a szemét, és
amikor újra kinyitotta, túláradó érzelmek fátyolozták.
– Jézusom, Maggie! Hogy mondhatsz ilyet azok után, amin
miattam keresztülmentél? – felelte elcsukló hangon.
A szívem mintha meg akart volna szakadni. Még szorosabban
fogtam az arcát, és magam felé húztam. Az orrunk összeért; úgy
ittuk egymás látványát, mintha először találkoztunk volna.
– Pont amiatt mondhatom ezt, amin együtt átmentünk.
Szeretlek, Clayton Reed! Istenem, annyira szeretlek! – suttogtam
elfúló hangon, aztán csak vártam a válaszát. Hogy elfogadja vagy
elutasítsa, amit felkínáltam. Csak így a kezébe adni a
szívem-lelkem hatalmas kockázatot jelentett. Pláne, hogy még
magukon viselték az előző ilyen alkalom fájdalmas nyomait. A
kínok kínját éltem át, amiért képtelen voltam megbízni benne. És
a félelemtől, hogy újra tönkretesz.
De ez mit sem változtatott azon a szívszorító érzésen, amit a
látványa váltott ki belőlem, valahányszor csak találkoztunk. Azon,
hogy a szívem csakis érte dobog. Nem is tudtam, tudnék-e úgy
élni, hogy hátat fordítok az egyetlen embernek, aki igazán
értelmet ad az életemnek. Elegem volt abból, hogy félelemben
éljek. Erőt adott a szerelmem ez iránt a meghatóan szenvedő, de
lassacskán gyógyuló fiú iránt.
Clay nagy levegőt vett, és finoman, de céltudatosan az
arcomhoz dörgölte az orra hegyét. Lehunytam a szemem. Clay
ajkát éreztem a szám sarkán, aztán végig az állkapcsom mentén.
Lassan, mélyeket lélegzett: beszívta az illatomat.
A kezem, még mindig az arcán, remegni kezdett a vágytól.
Elengedte a kezem, és a hajamba túrt.
– Te vagy minden jó, ami eddig történt velem. Amikor azt
hittem, nem maradt más, csak sötétség, te ott voltál. Értelmet
adtál az életemnek. Nem tudtam lemondani rólad, akárhogy
próbáltam. Már tudom: azért, mert veled a saját magam legjobb
részét veszíteném el.
Kinyitottam a szemem. Clay rám meredt, az arcát könnyek
áztatták. Közelebb hajolt, az ajka már majdnem az enyémhez ért.
– Szeretlek, Maggie! Jobban, mint azt valaha felfoghatnád –
markolt a hajamba még erősebben, és a száját vadul az enyémre
szorította.
Még mindig előtte térdeltem; felnyújtóztam, és a mellkasára
simultam. A nyelve az ajkaim közé hatolt. Nem gyengéd kéréssel,
hanem szenvedélyes birtokba vétellel. Az egész testem remegni
kezdett a vágytól.
A kezem otthagyta Clay arcát, csak hogy a nyaka köré
fonhassam a karomat, és úgy szoríthassam magamhoz, ahogyan ő
engem. A szánk vad csókcsatában újra és újra összeforrt; zihálva
kapkodtunk levegőért. A szívem dörömbölt a bordáimon.
Clay szája távolodni kezdett az enyémtől, és gyengéden
harapdálni kezdte a nyakamat, egyre lejjebb. Mély torokhangon
felnyögtem. Akár rémült szégyent is érezhettem volna, amiért így
reagáltam, csakhogy a röstelkedésen mi már réges-rég túl voltunk.
Clay keze a hajamból a blúzom hátára vándorolt, aztán alá, a
csupasz bőrömre. És csak faltuk egymást, a kezünkkel, a szánkkal.
Egy morzsányi habozás vagy tartózkodás sem maradt bennünk. A
több hónapon át tartó vágyakozás kiteljesedése volt ez.
Amikor sajgó, duzzadt ajkakkal végre felbukkantunk levegőért,
csak bámulni tudtuk egymást. Clay megcirógatta az arcomat.
– Hogy hihettem valaha, hogy érdemes élni nélküled? –
kérdezte hitetlenkedve.
Elvigyorodtam, mert csordultig eltöltött a kábulat Clay csókjai
után.
– Ne gondolkozz többé ezen! – csókoltam újra szájon finoman.
Képtelen voltam távol tartani magam tőle. Most, hogy átjutottam
a falon, többé nem fordulok vissza.
Mert akkor, a pillanat hevében, olyan egyszerű volt
megfeledkezni a problémák hegyéről, amire legutóbb kis híján
rámentünk! De amikor végre elengedtük egymást egy pillanatra,
csak hogy Clay az ágyára fektethessen, tudtam, hogy ebbe többé
nem mehetek bele szemellenzősen. Tágra nyitott, vigyázó
szemekkel kell cselekednem. Túl sok mindenen vagyunk túl, túl
sokat vesztettünk, és nem fogok újra ugyanazokba a hibákba esni.
Clay ujjai lustán fésülgették a hajam sűrű tömegét, és ez a
csendes csitítás most épp olyan igéző volt, mint az előbb a
szenvedély.
– Sok mindent kell megbeszélnünk, Maggie. Sok mindent kell
kimondanunk. Nem folytathatjuk onnan, ahol abbahagytuk, mert
soha többé nem akarok abba a helyzetbe kerülni.
Clay szavai szigorúan és keserűen csengtek, de tudtam, mi van
mögöttük.
Felkönyököltem, és felülről az arcába néztem.
– Tudom. Ezúttal jól kell csinálnunk – feleltem, és az ujjam
hegyével végigsimítottam a szemöldöke vonalát.
Clay elkapta a kezem, és belecsókolt a tenyerembe.
– Úgy lesz. Muszáj! Mert a másik lehetőséggel képtelen volnék
együtt élni. Többé már nem menne.
Újra belekezdtem egy csókba, de a zsebemben rezegni kezdett a
mobilom. Egyszerre felnyögtünk, aztán zavartam
összemosolyogtunk.
SMS-em jött. Apám kérdezi, hol vagyok már. Nincs sok időm,
mielőtt nagy fegyverropogás közepette megjelenik személyesen is.
Pláne, hogy épp pontosan azt művelem, amitől óvott.
– Basszus! – ugrottam fel. Megigazítottam a ruhámat, és az
ujjaimmal átfésültem kicsit a hajamat is. – Muszáj hazamennem.
Apám már megrendelte a pizzát – magyarázkodtam esetlenül.
Clay felült, és a lábamat átkarolva közelebb húzott, míg ott
álltam közvetlenül az ágy mellett, az ő két térde között. A mosolya,
ahogy felnézett rám, hirtelen jóvátette, hogy késem kicsit a
vacsoráról.
– Felhívhatlak? Majd? – kérdezte.
Kuncogni kezdtem, annyira édes volt a bizonytalansága.
Lehajoltam hozzá, és még egyszer birtokba vettem az ajkait, de
véget is vetettem a csóknak, mielőtt komolyabbra fordulhatott
volna. Tudtam, hogy apám türelmetlenül vár haza.
– Nagyon ajánlom, hogy úgy legyen! – intettem, és finoman
mellbe böktem.
Clay keze felfelé indult a hátsó combomon, amitől mintha
elektromos szikra vágott volna a lábam közé.
– Hát, akkor mondjuk ma este hívlak – felelte Clay izgatóan, és
a keze mind feljebb és feljebb haladt. Épp elért volna a hátsómig,
amikor megállítottam.
– Mennem kell – morogtam, és nagy nehezen kiszakítottam
magam Clay bűvköréből. Ő csak elégedetten mosolygott, és
kikísért a folyosóra. Nyugtáztam, hogy Ruby ajtaja csukva van.
– Köszönj el tőle a nevemben, jó? – kértem Claytől.
– Persze – fogott kézen, aztán együtt lementünk a lépcsőn, ki a
házból, apám kombijáig.
– Jó kis járgány – jegyezte meg Clay.
Finoman oldalba böktem a könyökömmel. Kinyitottam az ajtót,
de még egyszer, utoljára megfordultam, hogy megcsókoljam.
Drogos vagyok, és ő a szer, ami kell. Nem a legszerencsésebb
hasonlat, tudom, de hát ez az igazság.
A gondolat, hogy újra elveszíthetem, nagyon is valódi és jogos
aggodalom volt. Claynek igaza van: beszélnünk kell. A
bizalmatlanságom és a bizonytalanságom még mindig túlságosan
nagy hatással van rám, és ha közös jövőt akarunk, ezekkel a
problémákkal kezdenünk kell valamit.
De jelenleg elég volt, hogy simán élvezem az együttlétet. Hogy
megvalósult, amire vágytam, de remélni sem mertem, hogy az
enyém lesz. Ettől egyszerre hinni kezdtem a második esélyben.
Clay szeme egy árnyalattal sötétebb lett. Hüvelykujjával
végigsimított az alsó ajkamon.
– Köszönöm, hogy átjöttél, Maggie! És köszönöm, hogy... vagy
– mosolyodott el, aztán szinte szégyellősen lesütötte a szemét.
Kuncogni kezdtem.
– Nem kell megköszönnöd, ami mindig is járt neked – feleltem.
Uh, micsoda nyálas ömlengés! Clay viszont azonnal felnézett,
bele a szemembe, és én megfeledkeztem a futó rosszullétről, amit
a szirupos megjegyzésem váltott ki belőlem. Már nem csókoltuk
meg egymást újra, de Clay az arcomra tette a kezét, én pedig
megszorítottam a karját. A zsebemben újra rezegni kezdett a
telefon.
Apám, a fogamzásgátló. Biztos örülne a címnek.
– Mennem kell, mielőtt apám kikészül – szóltam végül, és
beültem a volán mögé. Clay rám csukta az ajtót, és hátrébb lépett
a kocsitól. Éreztem, hogy addig bámul utánam, míg el nem tűnök
a szeme elől. És az égvilágon semmi, még a szüleim esetleges
rosszallása sem lett volna képes letörölni a jól megérdemelt, széles
vigyort a képemről.
 17. FEJEZET

CLAY

HÁT EZ IS ELJÖTT: AZ ÁLMOM VALÓRA VÁLT. Maggie finom keze az

enyémben, úgy megyünk a suli felé. Egyszerre volt déjà vu és egy
vadiúj fejezet az életemben.
Minden ismerősnek tűnt, mégis új volt. El sem tudtam hinni,
hogy itt tartunk. Ott, amire eddig gondolni sem mertem. Mégis a
gyönyörű valóságot, amiben találtam magam, átszőtte az a másik
dolog. A múltunk súlya és a jövőnk kérdései.
Annyira boldog voltam! Ugyanakkor halálra rémült is. Az
agyam továbbra is ellenem volt: mindenáron valami rosszat akart
kreálni ebből a hihetetlen dologból. Pont ezért szedtem a
gyógyszert, és jártam óraműpontossággal a terápiára. Ez egyszer
nem fogom elszúrni. Valami csoda folytán kaptam még egy esélyt.
Újabb lehetőséget, hogy az életem olyan legyen, amilyennek
elképzelem.
Ettől még ugyanúgy meg kell beszélnünk a dolgokat
Maggie-vel. Tisztáznunk kell egy csomó mindent. De mintha
mindketten félnénk, hogy elveszítjük a törékeny békét, amit
magunk köré teremtettünk. Persze ez hülyeség. Ha tanultunk
valamit a múltból, az az, hogy a problémák attól még nem
szűnnek meg, hogy nem veszünk róluk tudomást. Csak nehezebb
lesz felvenni a kesztyűt, amikor végül felszínre törnek.
De egyelőre éltünk a tagadásból és boldog tudatlanságból szőtt
álomvilágban.
És szintén egyelőre, ez nem is volt rossz.
Az előző év rólam és a nyűgjeimről szólt. Ezúttal Maggie-re
akartam koncentrálni.
Megszorítottam az ujjait, ahogy beléptünk az iskola kapuján.
Esküszöm, mintha tízméteres körzetben mindenki megtorpant
volna, hogy úgy bámulja, ahogy végigvonulunk a folyosón.
Nem kerülte el a figyelmemet a mozdulat, ahogy Maggie
határozottan felszegi az állát, dacolva mindenkivel. Csak merjenek
egy szót is szólni! Isten irgalmazzon nekik, ha megpróbálják. Mert
az én Maggie-m kemény, és sosem fogadnék ellene egy harcban.
Próbáltam ügyet sem vetni a bámészkodókra. Ugyan milyen
szerepe lehet bármelyiküknek is hosszú távon az életemben?
Pláne hogy itt van a lány, akiért tűzbe mennék, és fogja a kezem.
Most tényleg csak az apró örömök számítanak. A nagyobb
kérdések, mint például a hülye, elcseszett agybajom, várhatnak
egy kicsit.
Megálltunk Maggie szekrényénél. Matatni kezdett a zárral.
Láttam, hogy reszket a keze – nagyon megviselheti ez az egész.
Ekkor jutott eszembe, mit kellett vajon kiállnia, míg Floridában
voltam. Hogy mennyi, a mostanihoz hasonló hülyeséget kellett
elviselnie nap mint nap. Ahogy néztem az idegesen felhúzott vállát
és az összeszorított állkapcsát, rájöttem, hogy valószínűleg nem
keveset. És ettől még nagyobb seggfejnek kezdtem magam érezni,
amiért így cserbenhagytam.
Én, aki annyit szenvedtem már amiatt, hogy cserbenhagytak,
képes voltam ugyanazt tenni valakivel, ha nem annál is
rosszabbat. Jóvá kell tennem, ha addig élek is!
– Csinálsz valamit pénteken? – kérdeztem, és zsebre vágtam a
kezem. A zöld katonai dzsekim, ami régen le se rohadt rólam, már
a múlté. Ottmaradt abban az észak-karolinai hotelszobában, egy
csomó más cuccal együtt, amikre keresztet vethetek. Nem az volt
éppenséggel az első a fontossági sorrendben, hogy elhozzam a
dolgaimat onnan, ahol kis híján mindennek véget vetettem. De
akárhogy is, rohadtul hiányzott. Tudom, csak egy hülye kabát, de
valamiért úgy éreztem, magamból hagytam ott egy darabot vele.
Hihetetlen, milyen érzelgős tudok néha lenni a lehető
legjelentéktelenebb dolgok miatt!
Maggie félénken elmosolyodott. Kicsit nehezemre esett
hozzászokni az új, visszafogott személyiségéhez. Az a lány, akit
valaha megismertem, sosem játszmázott. Gondolkodás nélkül
kimondta, ami a szívét nyomta, még ha meg is bántott ezzel
valakit. Nem is volt kíméletlen igazán, csak sosem volt türelme a
fölös körökhöz. És ez csak egy dolog volt a millióból, amiért
beleszerettem.
Az a Maggie, aki most előttem állt, nem ilyen volt.
Bizonytalannak, tétovának tűnt. Mintha minden szavát
meggondolná, mielőtt kimondja, mert aggódik a fogadtatás miatt.
Ez a Maggie azt tűzte ki céljául, hogy láthatatlanná váljon. És ez
borzasztó. Mert mélyen legbelül jól tudtam, hogy ezért én vagyok
a felelős. Megváltoztattam Maggie May Youngot – hogy milyen
mélységig, azt még ki kell tapasztalnom.
Az iránta érzett szerelmemen ez mit sem csorbított. Sőt jobban
szerettem őt, mint hittem volna, hogy valaha képes leszek. De
ettől még ott volt a bűntudat jól ismert, szúró érzése a
gyomromban.
Kinyújtottam felé a kezem, és egy kósza hajtincset a füle mögé
tűrtem. A rövidebb frizuráját is szoknom kellett még. Újabb példa,
hogy mennyit változott a három hónap alatt, amit külön
töltöttünk.
A három hónap, ami három évnek tűnt. Sok mindent kell
pótolnom.
– Nincs semmi tervem – felelte Maggie halkan. A táskáját a
szekrénybe gyömöszölte, és elővette a könyveket az első órára.
A tarkójánál fogva magamhoz húztam a fejét. Megcsókoltam az
orra hegyét. Belepirult. Annyira gyönyörű, amikor elönti a pír az
arcát, valahányszor hozzáérek!
– Szeretnélek elvinni randizni – jelentettem be vigyorogva.
– Igazi randira? – kérdezett vissza hitetlenkedve.
Újra belém vágott a bűntudat. A meglepetése szinte pofonként
ért. És ebből a bűntudatból aztán hamar szégyen lett. Akkor
jöttem csak rá, hogy sosem voltunk még valódi randevún. Régen
legtöbbször vagy nálunk, vagy Ruby könyvesboltjában töltöttük a
közös időnket. Persze jártunk Bubi Bácsihoz is fagyiért, és néha
kivettünk egy-egy filmet. De egyszer sem vittem el egy rendes,
igazi randira.
Vacsis, filmes, hazakísérős, jóéjtpuszis randira.
Ó, basszus! Tényleg seggfej vagyok. Nem, nem egyszerűen
seggfej: egy önző seggfej.
Ezek után kissé szomorúnak hatott az arcomon, de azért
megőriztem a mosolyomat.
– Úgy van, igazi randira. El akarlak vinni vacsorázni. Utána
elcipelhetsz bármilyen béna romantikus vígjátékra, amit épp
adnak.
Maggie erre még szélesebben kezdett mosolyogni. Ha tehettem
volna, seggbe rúgom magam. Úgy is van: azelőtt önző rohadék
voltam.
– Jól hangzik! Illetve... Habár, még nem... izé... – dadogott
Maggie. Összevontam a szemöldököm.
– Ki vele! – húztam meg a copfját.
Maggie beharapta az alsó ajkát, mire nekem kedvem támadt
ugyanazt tenni vele. Mármint az ő ajkával. Mocorgást éreztem a
nadrágomban, erőt kellett vennem magamon, hogy ne szedjem
szét Maggie-t ott helyben, a folyosón.
– Hát, szóval a szüleim nem tudnak rólunk. Nem szóltam
nekik.
Mintha jeges vizet öntöttek volna a forrósodó sliccemre.
– Ja, jó... Az is jó, ha valahol máshol találkozunk.
Dehogyis volt jó! Nem is tudom, mi lehetett volna ennél
kevésbé „jó”. Vészesen közeledett az a bizonyos régi érzés: az,
hogy attól rettegek leginkább, hogy sosem leszek az a fickó, akit
Mr. és Mrs. Young méltónak tartana egyetlen lányukhoz.
Nem mintha nem bizonyítottam volna, hogy a félelmeik
tökéletesen megalapozottak.
Nem nehezteltem Maggie-re, amiért nem mondta el nekik. Még
mindig nem voltam meggyőződve arról, hogy valaha jó leszek a
lányuknak, az ő szemükben is. De minden erőmmel azon voltam.
Mégis attól, hogy azt kellett hallanom, Maggie nem lelkesedik
az ötletért, hogy beavassa a szüleit a kettőnk kapcsolatába, egyre
nyomorultabbul kezdtem érezni magam. Mintha újra valami
szégyellnivaló titok volnék. Pedig már azt hittem, ebben a
szerepben egyedül Mr. és Mrs. Reed fiaként kell helyt állnom.
Sosem hittem, hogy egyszer Maggie Young barátjaként is
ilyesmiken kell keresztülmennem.
Kín. Megbántottság. Árulás. Mind ott volt újra, és fel-alá
ugráltak, hogy végre tudomást vegyek róluk.
Nem voltam rá érdemes. Sosem leszek elég jó senkinek. Egy
dolog segíthet csak, hogy elmúljon az egész.
NEM!
 Maggie szemébe feledkeztem, és próbáltam a légzésre
összpontosítani. Láttam, hogy Maggie arca elborul az
aggodalomtól, ezért mindent bevetettem, csak hogy rá ne jöjjön,
mennyire fájt a kijelentése.
Megragadta a kezem, és erősen megszorította. Felszisszentem.
– Csak nem volt még igazán alkalmam, hogy bárkinek beszéljek
erről. Annyira új ez az egész, nem akartam elkiabálni. De el fogom
mondani! Elmondom mindenkinek! – bizonygatta együtt érzőn,
de nem igazán tudtam, nekem vagy saját magának.
– Úgyhogy, gyere csak értem hétre! – rázta meg kicsit a
kezemet, amivel kizökkentett a fejemben kavargó, határozottan
sötét gondolatokból. Végre képes voltam ugyanolyan őszintén
mosolyogni, mint csupán néhány perccel azelőtt.
– Simán – feleltem, de nem igazán tudtam beleélni magam. Az
agyam szabadulni igyekezett az aljas érzelmek veszedelmes
suttogásától. Szégyen, bűntudat, harag. Mind-mind csak arra vár,
hogy megtegyem, amit kell, és akkor békén hagynak végre.
Görcsösen ökölbe szorult a kezem.
– Clay... – szólalt meg Maggie lágyan. Láttam rajta, hogy
ráismert arra a bizonyos arckifejezésemre.
– Maggie! Végre megvagy! Vártalak reggel a Kávéban! Azt
hittem, úgy volt, hogy összefutunk suli előtt.
Maggie arcán kifürkészhetetlen kifejezés suhant át, aztán
Rachel felé fordult, aki láthatóan nem vette még észre, hogy én is
ott vagyok.
– De komolyan, ez nem volt szép. Egyedül kellett meginnom a
lattémat. És te aztán pontosan tudod, hogy nem vagyok jó az
egyedüllétben – nyafogott tovább tréfásan. Aztán végre engem is
felfedezett. Hiába próbálta leplezni a döbbenetet az arcán.
Láttam, hogy elkönyveli magában, milyen közel állunk
egymáshoz, Maggie és én, de nem szólt egy szót sem.
 – Helló, Clay! – köszöntött, mindjárt hűvösebb hangon, mint
amit az előbb Maggie-vel szemben használt. A szeme ide-oda járt
kettőnk között. Maggie közelebb húzódott hozzám. Épp csak egy
gondolatnyit, mégis ez az apró mozdulat is a világot jelentette
számomra. Az előbbi sötét gondolatok, amik nyomokban még
mindig ott voltak a fejemben, mintha egyszerre elcsitultak volna
egy kicsit.
– Ne haragudj, Rachel! Clay hozott be. Épp csak az utolsó
pillanatban jött így ki, és elfelejtettem írni, hogy sztornó, amit
megbeszéltünk – felelte Maggie határozottan, és kihívóan nézett a
barátnőjére: merje csak megkérdőjelezni a szavait!
Rachel mintha értette volna Maggie lelkiállapotát,
megfontoltan csendben maradt, csak a vállát vonta meg hanyagul.
– Hát jól van, akkor majd találkozunk – intett felénk, aztán
elindult a folyosón.
– Hát, ez... ciki volt – tűnődtem kissé gúnyosan. Maggie
becsapta a szekrénye ajtaját, és felém fordult.
– Ja, az volt – mosolygott erőtlenül.
Megragadtam a kezét. Nem fogom hagyni, hogy bármi – akár
Maggie barátai, akár a pletykára éhes idióták a suliban; és
végképp nem a saját őrült paranoiám és kétségeim –
belerondítson a boldogságomba.
– Edzésem van suli után. Utána viszont van kedved csinálni
valamit? – kérdezte Maggie, amikor megálltunk a terem előtt,
ahol órája lesz. Jól láttam, hogy bámul ránk minden arra járó.
Komolyan, basszus, nincs jobb dolguk, mint kagylózni, hogy mi
mit beszélünk? Nem jött be, hogy a kirakatban vagyok. Máris
kezdtem érezni a feszültséget, amiért én vagyok a figyelem
középpontjában.
– Hát, most nem jó. Időpontom van valahová mindjárt tanítás
után, aztán mennem kell dolgozni – feleltem szórakozottan.
 Igyekeztem elfojtani az ingerültséget, amikor egy csapat lány
megállt mellettünk, és minket bámulva sutyorogni kezdett.
Közben a kezükkel még gondosan el is takarták a szájukat.
– Időpontod? – kérdezett vissza Maggie.
Bólintottam, de még mindig csak a körülöttünk zajló
pusmogásra tudtam figyelni. Egyszerre hűvös ujjakat éreztem az
államon – elfordították a fejem, hogy Maggie csodás szemébe
nézzek. A szempárba, amitől a saját nevemet is el tudtam felejteni.
– Ne rájuk nézz, Clay, hanem rám! – parancsolta. Esélyem sem
volt ellenállni. Maggie ajkán mosoly játszott.
Beletúrtam a hajamba.
– Milyen időpontod van? – kérdezte újra.
– Pszichiáterhez – feleltem tömören, olyan halkan, hogy
biztosan csak ő hallja. Nem hiányzik, hogy a fél iskola tudja.
Maggie arca felragyogott. Erre nem számítottam.
– Komolyan? Jaj, de örülök!
Azonnal engedett a feszültség a vállamban, amiért ilyen
könnyen veszi a dolgot. Végre képes voltam őszintén viszonozni a
mosolyát.
– Hetente kétszer, kedden és csütörtökön járok – folytattam.
Maggie megszorította a kezem.
– Mondtam már, milyen büszke vagyok rád? – súgta. Lépett
egyet felém, a mellkasunk összeért.
Szerettem volna megragadni, és ott helyben megcsókolni. Úgy
is teszek, ha Daniel nem épp ezt a pillanatot választja a
belépőjéhez.
– Mindjárt becsöngetnek, Maggie, csipkedd magad! – jelent
meg mellettünk, és várta, hogy Maggie csatlakozzon hozzá.
Összeakadt a tekintetünk Maggie feje felett, és elkaptam az
üzenetet, amit szavak nélkül küldött felém. Ne dobd át megint a
palánkon!
 Veszem az adást, öregem – üzentem vissza a szememmel.
Elléptem Maggie mellől, és még egyszer, utoljára
rámosolyogtam.
– Nemsoká találkozunk! – szóltam, és uralkodni próbáltam a
bosszúságomon, ahogy Daniel terelgetni kezdte. Annyira átlátszó!
Habár ha morcosan is, de tulajdonképpen értékeltem, hogy vigyáz
Maggie-re. Végül is ő volt ott mellette azok után, amit vele tettem.
Úgyhogy nem hinném, hogy olyan helyzetben lennék, hogy jogom
volna neheztelni rá. Maggie-vel kapcsolatban legalábbis biztosan
nem.
– Ebéd? – kérdezte Maggie. Újra Danielre pillantottam. Hát
igen, nem valószínű, hogy mostanában beszáll a „Maggie és Clay”
rajongói klubba. De muszáj lesz ezt elfogadnom, Maggie kedvéért.
Danielnek pedig előbb vagy utóbb rá kell jönnie, hogy jót akarok a
barátjának. Tudtam, hogy még sok mindenben kell bizonyítanom,
de el is voltam rá szánva.
– Ma lehet, hogy nem; a karriertanácsadóhoz kell mennem pár
dolog miatt – feleltem.
Maggie palástolni igyekezett a csalódottságát.
– Hát, jó. Akkor majd valamikor.
Bólintottam. Megvártam, míg bemegy a terembe, és csak akkor
fordultam Daniel felé. Azóta is ott állt, karba tett kézzel.
– Ennyit arról, hogy „nem nyitjuk ki a régi könyvet”, mi? –
kérdezte, de ezúttal nem volt harag a hangjában. Szinte mintha
beletörődött volna a dolgokba.
– Hát, ja. Tudod, hogy megy ez.
Na, ezzel nem mondtam sokat. De nem volt kedvem lelkizni
Daniel Lowe-val. Az tuti semmi jóra nem vezetne.
Daniel az ajtófélfának dőlt, és felvonta a fél szemöldökét.
– Hát, tudod, ami azt illeti, nagyon is tudom, hogy megy ez.
Váratlan együttérzés ébredt kettőnk között, és most először úgy
éreztem, Daniel és én valahol mégis egy hullámhosszon vagyunk.
Talán a kapcsolata Rachellel sokkal nagyobb puhányt faragott
belőle, mint azt gondoltam.
Daniel kihúzta magát.
– Jó, hát akkor majd találkozunk – mondta egyszerűen, aztán
követte Maggie-t és a többi osztálytársukat az angolórára.
Nocsak. Ez volt az eddigi legnormálisabb beszélgetésem a
sráccal.
A nap további része probléma- és drámamentesen telt. Amit
egy gimiben nagyon is meg kell becsülni. A randevúm a
karriertanácsadóval ebédidőben azonban valamivel nagyobb
stresszforrásnak bizonyult. Örömmel hallottam, hogy nem vagyok
annyira lemaradva, mint számítottam, köszönhetően főleg a
rengeteg tanulásnak a Grayson Centerben.
A gondok ott kezdődtek, amikor Mr. Hunt arról kezdett
kérdezgetni, mik a terveim az érettségi utánra. Csak ültem ott,
bambán, és képtelen voltam bármit is felelni. Nem voltam ugyanis
hozzászokva, hogy akár csak egy napnál is messzebbre tervezzek,
nemhogy írásban nyilatkozzak arról, mit akarok kezdeni
magammal.
Életem nagy részében csak az érdekelt, hogy túléljem az
aktuális napot. Amikor minden lélegzetvételért meg kell küzdeni,
az ember hamar megszokja, hogy ne vágyjon ennél többre. De
most, hogy a gimis éveim vége már látótávolságon belül van –
mintha csak valami hatalmas neonreklám hirdetné –, rá kellett
jönnöm, hogy sosem vettem a fáradságot, hogy effektíve...
életcélokat tűzzek ki magam elé.
Elég tisztességesen teljesítettem a suliban, már ha odafigyeltem
és koncentráltam. Az átlagom nem volt kifejezetten fenomenális,
de nagyon rossz sem. De amikor Mr. Hunt olyan szavakkal kezdett
dobálózni, mint főiskola meg egyetem, teljesen tanácstalan
voltam.
Mivel eddig szinte eszembe sem jutott a jövőm, épp itt lenne az
ideje, hogy gyorsan előálljak egy-két ötlettel.
A táskám prospektusokkal volt tömve, ahogy kijöttem az
irodából. Na, basszus. Főiskola. Aztán eszembe jutott, hogy még
azt sem tudom, Maggie mit tervez érettségi utánra. Nyilván
elmegy valahová egyetemre, de még nem került szóba köztünk a
dolog.
És már ott is volt a pánik. Olyan váratlanul kerített a
hatalmába, hogy időm sem volt felfogni az egész testemen átsöprő
rohamot. A folyosó végéről nyíló mosdóhoz verekedtem magam.
Szerencsére üres volt.
Most az egyszer gondolkodnék el komolyan azon, hogy
bevegyek dr. Todd szorongásoldójából, erre pont otthon felejtem!
Felnéztem, és megborzongtam a tükörképem falfehér
arcszínén. A szívem teljes erővel dörömbölt a mellkasomban, a
torkom fájdalmasan összeszorult.
Pozitív gondolkodás, összpontosítás, vizualizáció. A rohadt
életbe! Ne csináld! Ne itt!
– Jesszus, öreg, minden oké?
Én szívok a legnagyobbakat ezen a bolygón, az már biztos.
Daniel állt a férfimosdó ajtajában, és tudtam, hogy engem
bámul. Összeszorítottam a szemem, és erősen kívántam, hogy
eltűnjön. Talán ha nem veszek róla tudomást, érti a célzást, és
elmegy. A másik opció, hogy bemutatót tartok élesben az
agybajomról Maggie legjobb barátjának, legalább túlesünk ezen
is.
Szédültem, és ezerrel próbáltam lenyugodni. Százszor rosszabb
volt így, hogy Daniel tanúja ennek az intim pillanatnak.
– Csak húzz el! – nyögtem ki alig érthetően.
– Meg a francokat. Úgy nézel ki, mint aki mindjárt feldobja a
pacskert, és az, kösz szépen, nem fog az én lelkemen száradni!
Hallottam a közeledő lépteit, és egyszerre ott volt mellettem.
Marha jó, most ő lesz a hős, én meg a hisztérikus idegbeteg. Ez
most végképp nem hiányzik.
– Jól vagyok. Csak menj el! – morogtam.
Hallottam, ahogy Daniel megnyitja a csapot, és rögtön utána
nedves papírtörlőt éreztem a kezemben.
– Rakd az arcodra! Lehet, hogy segít valamit.
Szakadt rólam a víz, és görcsösen reszkettem. De szót
fogadtam, és az arcomra terítettem a törlőkendőt.
– Csak lélegezned kell. Egyik nagy levegőt a másik után.
Daniel hangja egyszerre volt nyugodt és határozott. Éreztem,
hogy az elmém belekapaszkodik.
Tíz perc vagy talán egy óra telt el, mire végre éreztem, hogy
lelassul a szívverésem, és tisztulni kezd a fejem. Kinyitottam a
szemem, Daniel még mindig ott volt velem. Az arcán nyomát sem
láttam bírálatnak. Ez nem az a Daniel Lowe volt, akivel általában
dolgom van.
– Minden oké? – kérdezte. Kivette a kezemből a vizes papírt, és
a szemetesbe dobta.
– Aha, minden oké – feleltem.
A jó öreg szégyenérzet máris jelentkezett. Annyi ember lehetett
volna, aki meglát a mélypontomon, és muszáj volt, hogy pont
Daniel Lowe legyen az!
– Nekem is voltak ilyenek. Mármint pánikrohamok. Akkor,
amikor a szüleim elváltak, és anyám összeköltöztetett a pöcsfej új
pasijával. Elég kemények tudnak lenni.
A szemem sarkából Danielre sandítottam. Ez most komoly?
Vallomásokat tesz itt nekem az életéről, és hasonló tábortűzi
nyáladzások?
– Ja, az biztos – ismertem be, de továbbra sem éreztem
szükségét, hogy újabb részleteket osszak meg a témában a sráccal,
aki sosem titkolta, hogy nem bízik bennem, és nem is kedvel
különösebben.
Daniel lehajolt, és felvette a táskámat a földről. Odaadta, én
pedig a vállamra vettem. Zsebre vágtam a kezem, és dacosan a
szemébe meredtem. Hiába is nyavalyognék most már a dolgon.
– Kösz – mondtam durcásan.
Talán lehetnék kedvesebb a sráccal, aki kisegített. De semmi
kedvem nem volt felvállalni, mi történt az előbb köztem és közte,
Maggie legjobb barátja (és az anti-Clay klub vezetője) között.
(Mert ha lenne ilyen, tudtam, egész biztosan ez a gyerek volna az
elnöke.)
Daniel végigsimította a feje búbját, a tekintete ide-oda ugrált a
mosdó falai között.
– Figyelj már... Tudom, hogy nem voltam épp a... legnagyobb
támogatója annak, ami Maggie és közted van. És nem is biztos,
hogy annyira jó szemmel nézem, hogy megint össze vagytok
gabalyodva. De tudom, hogy tisztességes vagy. Szóval egyelőre
megtartom magamnak a véleményemet.
Horkantva felnevettem.
– Nahát, ez igazán kedves tőled – feleltem gúnyosan.
Daniel zavartan elmosolyodott.
– Jó, ez kicsit durvábban jött ki, mint gondoltam. Azt akartam
mondani, hogy tudom, hogy próbálsz úrrá lenni ezen a szarságon.
Ezen a jó sok szarságon, ahogy nézem. És Maggie kedvéért... na
jó... meg a te kedvedért, nem állok az utatokba a naplemente felé
vagy mi.
Nem mondom, hogy mindig teljesen világosak számomra a
hasonlatai, de nagyjából értettem, mit akar mondani.
– Azt nem tudom, milyen naplementéről beszélsz, akármi is
legyen az, de hálás vagyok azért, amit mondani próbálsz –
húzódott vigyorra a szám. Daniel vette a lapot, elnevette magát. A
feszültség, ami addig egyre nőtt köztünk, most szertefoszlott.
Kiléptünk a mosdóból, és együtt mentünk végig a kihalt
folyosón. Máris húsz percet késtünk az óráról. Basszus!
– Na és ha szabad kérdeznem, mi a franctól jött ki ez az egész
ott bent? – kérdezte Daniel.
Azonnal befeszültem. Mindig így reagálok, ha valaki turkálni
próbál a magánéletemben.
– Ja, hát, bocs, de nem nagyon szeretem megvitatni másokkal
– feleltem, nyersebben, mint akartam. De semmi kedvem nem
volt Daniel elé tenni a pszichémet, hogy hadd analizálgassa. Már
fizet a biztosítóm valakit hetente kétszer erre a feladatra.
– Jó, vágom. Bocs, hogy beleütöttem az orrom. Csak, tudod...
ha bármikor akarsz dumálni a dolgokról... Úgy értem, hozzám
jöhetsz, ha akarsz. És ezt most nem olyan nyálasan gondolom,
mint ahogy hangzik. Istenemre esküszöm, nem nőtt puncim
hirtelen.
Hangosan felnevettem. Daniel vigyorgott.
– Ezt örömmel hallom, különben Rachel eléggé padlót fogna –
feleltem kedélyesen.
Nahát! Mintha egy párhuzamos valóságba csöppentem volna.
Itt marhulok, pont Daniellel. Szinte mintha haverok lennénk.
Olyanból pedig az elmúlt években nem sok jutott. Legalábbis
olyan nem, akivel nem terápiás célzattal voltam összezárva.
– Na jól van akkor. Most viszont mennem kell órára. Mrs.
Bowan ki fog herélni, amiért megint elkésem. Majd összefutunk –
mondta Daniel, és nekiindult a lépcsőnek.
– Hé, Daniel! – szóltam utána, még mielőtt eltűnt volna a
szemem elől. Visszafordult.
– Csak azt akarom, hogy tudd: az a sok szarság, amiről
beszéltél... Dolgozom rajta.
 Tényleg nagyon kellett, hogy tisztában legyen azzal, hogy ki
fogom tenni a lelkem is azért, hogy Maggie-nek jó legyen. Hogy
nem vagyok többé az az önző rohadék, aki három hónapja voltam.
Hogy megteszek bármit, amit kell a lányért, akit mindketten
annyira szeretünk.
Daniel kurtán bólintott.
– Jó tudni. Majd találkozunk. – Azzal eltűnt a
lépcsőfordulóban.
A pszichiáternél minden oké volt. A mosdóban történt kisebb
idegösszeomlás óta meglepően jól éreztem magam. Beszéltem
Shaemusnak Maggie-ről. És dr. Toddtól eltérően, ő nem kezdte rá
azonnal a tirádát arról, hogy miért rossz ötlet ez az egész. De azért
emlékeztetett arra, hogy talán nem a legalkalmasabb az idő, hogy
ennyi energiát fektessek egy kapcsolatba, miközben épp azon
dolgozom, hogy egyenesbe kerüljek.
Aztán azt javasolta, vigyem magammal Maggie-t egy-egy
találkozóra. Leesett az állam. Mi a francnak vinném magammal
Maggie-t a pszichiáteremhez? De Shaemus elmagyarázta, hogy
ezzel megtörhetjük a káros rutint, amit a kapcsolatunkon belül
kialakítottunk, és megtanulhatunk hatékonyabban kommunikálni
egymással. Így már tagadhatatlanul jól hangzott a dolog a
számomra is.
De vajon hogyan hozzam fel ezt az egészet Maggie-nek? „Hé,
figyi, van kedved beugrani a dilidokimhoz egy kis szuperintenzív
párterápiára?” Na, az emlékezetes lenne!
Amikor eljöttem Shaemustól, hazaugrottam, hogy átöltözzek
meló előtt. Ruby kocsija ott állt a ház előtt, de ahogy beléptem,
minden csendes volt. Nem akartam zavarni, ezért sietősen
összekaptam magam, és munkába mentem.
Bekanyarodtam a parkolóba, és megnéztem a telefonom. Egy
olvasatlan üzenetem volt, Maggie-től.
 Most lett vége az edzésnek. Rád gondolok. Hívj, ha végeztél a
melóban! Lenne némi tervezgetnivalónk a randink kapcsán.
A mobilom megcsörrent a kezemben. Értetlenül néztem az
ismeretlen számot, amit kiírt.
– Igen? – vettem fel.
– Clay? – szólalt meg egy női hang a vonal másik végén.
– Maria? – kérdeztem, amire ismerős kuncogás volt a válasz.
– Aha, én vagyok! Mizujs veled? Úgy hiányzol! – hadarta
vékony hangon, mintha ideges volna.
Rögtön elfogott a bűntudat, amiért nem kerestem sem őt, sem a
többieket, mióta visszajöttem Virginiába. Igazság szerint eszembe
sem jutottak túl gyakran. Jó szar barát vagyok!
– Azta, Maria! Jól vagyok igazából. Sokkal jobban, mint
vártam. És te hogy vagy? – feleltem, és úgy döntöttem, nem
feszegetem a „hiányzol”’-kérdést, egyelőre.
Hallottam, ahogy Maria nagy levegőt vesz.
– Hát, tulajdonképpen pont ezért hívlak. Kiengedtek a
Graysonból.
A bejelentéstől elkomorodtam.
– Kiengedtek? Azt hittem, maradsz még fél évet.
Mariával rebesgettük annak idején, hogy mindketten
maradunk még egy turnusra. Csakhogy aztán én fogtam magam,
és leléptem. Nagyon reméltem, hogy Maria döntésének semmi
köze a távozásomhoz. De valami azt súgta, hogy nagyon is van.
Maria ragaszkodása már-már beteges kezdett lenni. Beszéltünk is
erről dr. Todd-dal párszor. Ő azt mondta, normális, ha ilyenkor a
bentlakók érzelmileg a társaikra támaszkodnak. Hogy nem
szokatlan, hogy az erős érzéseiket másokra vetítik.
Aztán figyelmeztetett, hogy ez könnyen egészségtelenné válhat,
és hátráltathatja a gyógyulást. Ezért figyeltek mindig a dolgozók a
páciensek egymáshoz való viszonyára. Ennek ellenére biztos
forrásból tudtam, többen is romantikus kapcsolatba bonyolódtak
a terápia alatt.
Maria és én csak barátok voltunk, de mindig is tudtam, hogy
meg fogja viselni a távozásom. Ezért is aggódtam most a
legfrissebb hírek miatt.
– Hát, igaziból kicsit elegem lett ott a dolgokból. Nem nagyon
éreztem úgy, hogy van ott még bármi a számomra, érted?
Persze, értettem, de nem voltam biztos abban, hogy Maria ezért
hagyta ott az intézetet.
– És akkor most hol vagy? Megint a nagyidnál?
Maria a nagyanyjánál lakott Boca Ratonban, mielőtt
beköltözött a Grayson Centerbe. A vér szerinti apja börtönben ült,
mert zaklatta őt kiskorában, az anyját pedig tízéves kora óta nem
látta. Ezért annak az anyjával élt inkább, aki egy kozmetikai cég
vezetője, és mint olyan, krőzusi vagyon boldog tulajdonosa.
Csakhogy épp ezért nem volt ideje rendesen foglalkozni az
érzelmileg labilis unokájával. Ez így együtt tökéletes környezetet
teremtett az önpusztító életmódhoz. Maria és én kellemetlenül
sok aspektusban hasonlítunk egymásra.
– Aha, egyelőre. Most végzek majd a suliban. Bla-bla-bla. De
nem ezért hívlak, Clay! – visította izgatottan.
Muszáj volt nevetnem a kirobbanó lelkesedésén.
– Jó-jó! Nyögd már ki, mert még agyvérzést kapsz itt nekem!
Maria gyöngyöző kacaja betöltötte az étert, én pedig
rádöbbentem, mennyire hiányzik, ahogy a többi ottani barátunk
is. Bár azért voltam ott, hogy megoldjam a nem épp apró
gondjaimat, bizonyos szempontból sokkal könnyebb volt ott
minden. Igaz, csak fél-életet éltem ott, de az a fél legalább
komplikációmentes volt.
– Megyek Virginiába! – hadarta.
Sóbálvánnyá váltam a meglepetéstől.
 – Idejössz Virginiába? Miért?
Nem szándékosan mutattam úgy, mintha nem örülnék a
híreknek. De nem pont most gondolkodtam azon, milyen
egyszerűen mentek a dolgok a Graysonban? Ez nem azt jelenti,
hogy azt akarnám, hogy az az élet ide is kövessen. Fontos volt,
hogy mindennek meglegyen a helye.
– Na, ne lelkesedj már ennyire! – felelte Maria.
Tudtam, hogy bántja, amiért nem örülök jobban.
– Bocs! Nem, tök jó. És mi vesz rá, hogy Floridánál északabbra
tedd a lábad? – kérdeztem, és a két szemöldököm közötti pontot
dörzsölgettem. Kezdett fájni a fejem.
– Hát, igazából csak pár napot lennék ott. Tulajdonképpen a
bátyámat, Hectort megyek meglátogatni Alexandriában. Évek óta
nem láttam. Újra felvettük a kapcsolatot a kezelésem alatt,
úgyhogy azt találtam ki, itt az alkalom, hogy találkozzunk.
Ráadásul ez tökéletes ürügy arra is, hogy elugorjak a legjobb
barátomhoz!
Persze, keltsed csak a bűntudatot! Anyám...
– Nem, persze, gyere csak! Tök szívesen találkoznék veled.
Mikor jössz pontosan Virginiába? Figyelj, elugorhatok
Alexandriába is, ha akarod. Akkor nem kéne idevezetned
Davidsonba.
Légyszi, légyszi, légyszi...
Nem is tudtam, miért nyomaszt ennyire a dolog. De egyszerűen
tudtam, hogy ha Maria idejön, azzal kellemetlenül összemosódik a
kétféle életem.
– És hagyjam ki Davidson nevezetességeit? Arról szó sem lehet!
Jövő hétvégén ott vagyok. Felhívlak majd, ha Alexandriába értem,
és kitaláljuk, mikor menjek hozzád. Vííí! Annyira várom már!
Maria lelkesedéséről nem lehetett nem tudomást venni. Persze,
nincs itt semmi baj. Mariával sem. Nem kell, hogy kínos legyen ez
az egész.
– Alig várom, hogy mesélj, hogy mennek a dolgok odakint!
Minden olyan, ahogy remélted? – kérdezte.
Nekem már muszáj volt bemennem Bubi Bácsihoz, hogy
felvegyem a műszakot.
– Majd jövő hétvégén elmondok mindent. Most mennem kell
dolgozni – magyaráztam.
Maria kajánul álmélkodni kezdett.
– Neked, dolgozni? Nicsak-nicsak, nézzék a társadalom
hasznos tagját!
– Ja, hisz tudod, én vagyok aztán a társadalom leghasznosabb
tagja – kuncogtam.
– Jó, még mielőtt mész: találkoztál azzal a lánnyal?
Maggie-vel? – kérdezte Maria, és tudtam, hogy nemcsak egyszerű
kíváncsiság vezérli.
– Aha. Igazából ő és én... hát... újra együtt vagyunk – ismertem
be.
– Jaj, az tök jó, Clay! Remélem, boldog vagy.
A hangja őszintén csengett, ha kissé sebzetten is. Próbáltam
nem venni tudomást a csalódottságról és féltékenységről, ami
szintén jelen volt.
– Most megyek. Jövő héten beszélünk! – mondtam, több mint
készen arra, hogy véget vessek a beszélgetésnek.
Nem teljesen tudtam, mit érzek Maria közelgő látogatása
kapcsán. De a megérzésem, vagy talán a mélyen gyökerező
paranoiám azt súgta, hogy ebből csak katasztrófa sülhet ki.
 18. FEJEZET

MAGGIE

IDEGES VOLTAM. A francba is: nagyon, nagyon ideges. Csak

bámultam a tükörképemet, és lesimítottam a kötött ruhám alját,
már vagy századszorra, mióta felvettem. Csini voltam benne. De
vajon csini akarok lenni? Ha szexi, gyönyörű, szívdöglesztő
volnék, az sokkal jobb lenne.
De nekem ez jutott: csini.
Sosem voltam a külsőm megszállottja, a legtöbb tinilánnyal
ellentétben. Elfogadtam, amit Istentől kaptam, és abból
gazdálkodtam. De ma este valamiért teljesen idegroncs voltam.
Ami persze teljességgel röhejes. Az a valaki, akinek a kedvéért
kiöltözöm, már így is a világ legszebb lányának tart.
Szegény, elvakult álmodozó!
Ma este van a „randi”. Clayjel beszéltünk párszor a héten, de
nem tudtuk kitalálni, mihez van kedvünk. Nem akartam, hogy
túlspilázza a dolgot. De ő mindenáron azt akarta, hogy különleges
legyen.
És ezért hálás voltam. Ettől ugyanis olyan volt, mintha most
kezdenénk mindent. Az első lépés a jövő felé, amire mindig is
vágytunk. Az esély, hogy lépésről lépésre haladjunk, a megfelelő
sorrendben. Isten tudja, hány sarkalatos pontot ugrottunk át
azelőtt.
De most eljött az idő, hogy komótosan sétáljunk, ne pedig
hanyatt-homlok rohanjunk a cél felé. És én boldogan andalogtam
Clay oldalán.
Részben jó lett volna, ha tényleg most kezdenénk mindent. Ha
nem volna mögöttünk a súlyos múlt, ami kéretlenül is rossz
emlékekkel bombáz folyamatosan mindkettőnket. Elegem volt a
lappangó bizalmatlanságból, amit még mindig éreztem Clay
jelenlétében; azt meg végképp gyűlöltem, amikor őbenne éreztem
a túlpörgött, mindenen aggódó éberséget, ami olyan gyakran
elfogta.
Annyira belefeledkeztem az újra egymásra találás
boldogságába, hogy kellett néhány nap, míg tudatosult bennem a
valóság. Igyekeztem nem figyelni őt és a viselkedését
folyamatosan. De képtelen voltam leszokni róla. És akaratlanul is
mindig azt lestem, mi utal arra, hogy letért a gyógyulás útjáról, és
megint csak hazudik nekem.
És ez nem valami kedves kis déjà vu volt, hanem húsbavágó
emlékeztető, hogy milyen volt régen. És nem volt jó érzés, kicsit
sem.
De annál naivabb nem is lehetnék, mint ha most leporolnám a
rózsaszín szemüvegemet! Jól láttam, hogy Clay mindent megtesz,
csak hogy megmutassa, ezúttal minden más. De vajon mennyire
lehet igazán más? Nem telt még el annyi idő. És tekintetbe véve,
mi mindenen ment át mostanában, szinte várható a visszaesés.
Persze nem szabad így gondolkodni.
Ma este el voltam szánva, hogy azon az úton járok, amit Clay
olyan fáradságosan kikövezett a számunkra.
 – Nagyon csini vagy! Nagy tervek estére? – dugta be a fejét
anyám az ajtón, ellágyult mosollyal.
Megfeszültem, és felkészültem, hogy átugorjam az egyes számú
akadályt.
A hajamhoz emeltem a fésűt, és olyan erővel húztam végig
rajta, hogy felszisszentem. Csak mert ideges vagyok, még nem kell
magam ellen fordulnom. Szegény hajam mit vétett?
– Ja, igen. Szóval, lenne egy perced, anya? – kérdeztem, és
próbáltam palástolni a remegést a hangomban.
Anyám mintha érezte volna bennem a feszültséget. Leült az
ágyamra.
– Nagyon ráférne már erre a szobára a takarítás. A padlót alig
látom, Maggie May – korholt aztán. Találomra felszedett egy
kupac ruhát a padlóról, és szórakozottan hajtogatni kezdte.
Nagyot nyeltem, mert gombócot éreztem a torkomban.
– Clayjel leszek ma este – böktem ki, amilyen gyorsan csak
tudtam. Anyám keze megállt a levegőben, aztán az ölében lassan
gyűlő ruhakupac tetején pihent meg. Láttam, hogy felhúzza a
vállát, és ebből tudtam, hogy nem örül a hírnek.
De akkor sem vagyok hajlandó többé semmit eltitkolni a
szüleim elől. Már eljátszottam egyszer a titkolózó tinit, és csak azt
értem el vele, hogy megrendült bennem a bizalmuk. És abba a
helyzetbe nem szeretnék mostanában újra belekerülni.
– Anya? – kockáztattam meg egy gyengéd sürgetést, mert a
hallgatásától csak még inkább ficánkolt a gyomrom.
Nagy sóhajjal rám emelte a tekintetét. Fáradtnak láttam, és
valahogy sokkal öregebbnek, mint emlékeztem. Miattam vajon?
Én vagyok a hibás a friss szarkalábakért a szeme körül, hogy olyan
megviselten lebiggyeszti az ajkát?
– Jó – felelte megfontoltan.
Biztos voltam benne, hogy csészealj nagyságúra kerekedett a
szemem.
– Jó?! – kérdeztem vissza, mert azt hittem, rosszul hallok.
Anya merev arccal mosolygott.
– Nem erre a válaszra számítottál? – kérdezte. Félretette a
ruhákat, és összefonta a kezét az ölében.
– Hát nem. Inkább valami... vehemensebbre... – vallottam be
az arcát fürkészve.
Ki ez a nő, és mit művelt az anyámmal?
Anyám megpaskolta maga mellett az ágyat. Melléültem.
Hátrasimította a frufrumat, megcirógatta az arcomat. Bánatos és
kimerült volt, és, ahogy néhány hete apa, valahogy mintha
beletörődött volna mindenbe.
– Minek kiabáljak, vagy mondjam, hogy nem mehetsz? Akkor
itthon maradsz? Elfelejted Clayt? – kérdezte. Gyengéden a kezébe
vette mindkét kezemet.
Megráztam a fejem.
– Nem – feleltem egyenesen.
Anyám szeme gyanúsan csillogni kezdett. Tudtam,
másodpercek választanak csak el a könnyektől. Utálom, ha anya
sír. Mindig tehetetlennek és bűnösnek érzem magam tőle.
– Nem akarom feláldozni, amit olyan nehezen építettünk fel
újra kettőnk között. Apád és én nagyon szeretünk téged. Régen,
amikor Clayjel voltál, rettenetesen féltettünk. Tudtuk, hogy ami
köztetek van, csakis szívfájdalommal végződhet. És nem örültem
neki, hogy igazunk lett.
Hirtelen a levegővétel is kínos lett. Anya átkarolta a vállam.
– Tudom, ha apád és én nyitottabban gondolkodunk, ha
meghallgatunk téged is, nemcsak ítélkezünk feletted, talán egész
máshogy végződnek a dolgok. De annyira megrémültünk a
lehetőség miatt is, hogy a kicsi lányunknak baja esik, hogy
kikapcsolt az agyunk. Utáltál bennünket. Mi pedig nagyon
haragudtunk. Szörnyű időszak volt.
Az arcát a fejem tetejére fektette, én pedig éreztem, hogy lassan
ellazulok.
– Nem te vagy az egyetlen, aki képes megváltozni, Maggie May.
Még a magunkfajta vénemberek is tanulhatnak a hibáikból. És a
legfontosabb tanulság, hogy bízzunk benned és abban, hogy képes
vagy a saját utadat járni. Majd meghozod a döntéseket, ha kell; és
csak azt remélem, hogy mindig tudni fogod, hogy nekünk
elmondhatsz bármit.
Megfogta a két vállamat, és maga felé fordított.
– És még mindig nagyon féltelek, kislányom. Mert nem tudom
biztosan, mi minden változott meg valójában Clayton életében.
Tudom, hogy már van, aki segítsen neki, és talán tényleg jó
irányba halad. De még alig telt el egy kis idő. Nem várhatsz csodát
egyik napról a másikra. És attól még, hogy ő szenved, neked még
nem kell feltétlenül újabb csalódásra és kínlódásra ítélned magad.
Ha tényleg elszántad magad, hogy újrakezded Clayjel, vigyázz,
hogy ne felejtsd el mindazt, amit te magad tanultál!
Jó tanács volt, figyeltem is tisztességgel.
Régen dacot váltott volna ki belőlem ez a monológ. Dühített
volna, hogy ennyire pontosan tudni véli, mi fog történni. De a
múltbéli események hatására inkább csak hagytam, hogy anyám
szavai eljussanak a tudatomig, és ott gyökeret eresszenek.
– Úgy lesz, anya! Ígérem.
Csókot nyomott az arcomra, és felkelt mellőlem.
– Mikorra jön érted? – kérdezte.
Az órára pillantottam az éjjeliszekrényen. Akkor jöttem rá,
milyen későre jár az idő.
– Egy óra múlva, elvileg.
Anyám csettintett a nyelvével.
– Apáddal elmegyünk vacsorázni. De talán megvárjuk, míg ti
ketten elmentek itthonról.
Láttam, hogy nagyon nem élvezi a gondolatát annak, hogy
Clayjel vagyok. Ugyanakkor imádtam is azért, apával együtt, hogy
ennyire okosan kezelik a dolgot.
– Nem, menjetek csak! Viszont egyszer áthívom Clayt, azt
hiszem. Ha töltötök egy kis időt együtt, jobban megismeritek
egymást. Tudom, legutóbb nem nagyon volt erre lehetőség.
Anyám bólintott.
– Az jó lenne. Hát akkor, ha nem baj, elmennénk lassan. De
éjfélre itthon légy, egy perccel sem később!
Elmosolyodtam a megszokott anya-lánya viszony hangulatára.
– Igenis, asszonyom! – feleltem.
Anya próbált uralkodni az arcizmain, úgy bökött felém az
ujjával.
– Egy perccel sem később! – figyelmeztetett újra. Néma
tisztelgéssel feleltem.
Az ágyra dobtam magam. Ez most tényleg megtörtént? Újabb
emlékeztető, mekkora mázlista vagyok. Megesküdtem
magamban, hogy soha többé nem okozok csalódást a szüleimnek.
Milyen könnyű ezt mondani! Mégis, legbelül pontosan éreztem,
hogy egy gyönyörű szempár és egy kócos, barna fej mindent
tönkretehet.
Mire hetet ütött az óra, másra már nem voltam képes, mint
izzadó tenyérrel járkálni fel-alá, és a hajamat tépni. A szőnyeg
szinte kikopott a talpam alatt. Mintha sosem randiztam volna még
senkivel! Igazából röhej, hogy ennyire pörgök egy sima
sablonestén.
Csakhogy tudtam, mi minden múlik rajta. Ma dől el, hogy
képesek vagyunk-e függetleníteni a kapcsolatunkat a betegségétől.
Legutóbb folyamatosan dobált Clay érzelmeinek sodra. Könnyen
magával ragadja az embert a sok ide-oda, szét, összevissza
hangulatváltozás.
Annyi időm ráment arra, hogy kitaláljam, hogyan mentsem
meg, hogy minden egyéb a háttérbe szorult. És most, hónapok
múltán, nem igazán tudom, mi maradt nekünk. Hogyan kell olyan
kapcsolatot létrehozni, amit nem az ő érzelmi hullámvasútja
határoz meg?
És vajon mazochista vagyok, amiért szinte hiányzik ez az
intenzitás? Akkor legalább tudtam, még ha az egész katyvasz nem
is működhetett hosszú távon, hogy szüksége van rám. Hogy szeret
engem, és csak én kellek neki. Most viszont nem vagyok teljesen
biztos ebben. Csak áltatnánk magunkat, hogy maradt valami,
amiből kiindulhatunk?
Persze még mindig ugyanúgy vonzódtunk egymáshoz. De
aggódtam, hogy csak azért éreztük annyira erősnek a szerelmet
egymás iránt, mert így jött ki rajtunk a válsághelyzet, amiben
találtuk magunkat.
És vajon képes leszek valaha úgy nézni rá, mint bármelyik
másik sráccal tenném? Nem úgy, hogy sasszemmel figyelem,
szedi-e rendesen a gyógyszerét? Lesz-e részünk valaha abban a
könnyed, laza együttlétben, mint más pároknak?
Sokszor figyeltem Rachelt és Danielt, és minden porcikámmal
arra vágytam, amit ők élnek át. Egy szerelemre, ahol nincsenek
kérdések, és nincsenek kétségek.
Csak türelmesnek kell lennem. Időbe telik, míg megtanulunk
navigálni az ismeretlen vizeken, ahová sodródtunk. És nem
szabad elfelejtenem, hogy Clayton Reeddel soha semmi sem
egyszerű. Viszont hamarosan el kell döntenem, el tudom-e ezt
fogadni.
Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy alig hallottam
meg a csengőt. Csak az azt követő erőteljes kopogtatás rázott fel a
kábulatból. Lesz még elég idő túlgondolni a dolgokat! A ma este
rólam és Clayről kell, hogy szóljon, ahogy újra felfedezünk
mindent, amit imádunk egymásban.
– Azta... hú, kösz! – szólaltam meg teljesen lenyűgözve.
Clay állt az ajtóban, sötét farmerban, kék alkalmi ingben, fekete
zakóban, kezében a legnagyobb rózsacsokorral, amit valaha
láttam. Kétség sem fért hozzá, becsülettel végigment a listán; nem
hagyott ki egyetlen kötelező randielemet sem. Beleértve a
makulátlanul lenyalt haját és a boldog izgatottságot az arcán.
Kapcsolatunk előző körében valahogy teljesen kimaradt ez az
egész randizgatás. Megismerkedtünk, azzal fejest is ugrottunk a
drámába, az alapokról teljesen megfeledkeztünk. A szerelmünk
semmilyen szempontból nem volt jellemző két tinire. Egyből
nulláról százra gyorsultunk úgy, hogy még moziba sem mentünk,
sem kínosan feszengve vacsorázni egy közepesen elegáns
étterembe, ahol megvitattuk volna a kedvenc zenekarainkat és
életünk legcikibb helyzeteit.
És most, hogy itt állt előttem Clay, kikenve-kifenve, szinte
szégyellősen, egyszerre rádöbbentem, miről maradtam le. Az
őrült, elsöprő szerelmünk hevében megfeledkeztünk bármilyen
párkapcsolat legfontosabb lépcsőfokáról: az első randiről.
Éreztem, hogy újból feltámad bennem a bánat az apró, kedves
pillanatok miatt, amiben sosem volt részünk. Mélyet lélegeztem,
és a virágért nyúltam. Clay félénk, bizonytalan mosolya elárulta,
hogy neki sincs lövése sem, hogyan írhatnánk újra a kettőnk
történetét.
Lehetséges lenne mindent elölről kezdeni? Megpróbálni
változtatni a múlton, ami már meghatároz bennünket? Eltéríteni
a sorsot, hogy meglássuk, így hová jutunk?
Megragadtam a túlárazott csokrot, és azonnal ijedten
felszisszentem. Felemeltem az ujjam: a hegyén sötét vércsepp
vöröslött. Basszus, gondolhattam volna a tüskékre! A szúró
fájdalom eszembe juttatta, hogy messze még a cél. Bármilyen
vonzó is a csomagolás, még mindig ott rejtőzik benne a fájdalom.
És nem tudtam, meddig tart, míg eltűnik. Ha eltűnik
egyáltalán. De újra emlékeztettem magam, hogy ez nem a
megfelelő pillanat. Ott lesz még a fájdalom, amin elmélkedhetek...
később.
– Minden oké? – kérdezte Clay közelebb lépve. Bekaptam az
ujjamat. A nyelvemen elömlött a fémes íz. Bólintottam, és hátrébb
léptem, még mielőtt hozzám ért volna.
Letettem a rózsát az előszobában, és a táskámért nyúltam.
Aztán Clay után mentem a tornácra, és becipzáraztam a kabátom.
– A szüleid itthon vannak? Illene köszönnöm nekik – lesett be
a házba.
– Nem, nincsenek. De nagyon szigorú takarodóm van.
Különben eltűnik a báli ruhám, vagy ilyesmi, gondolom –
próbáltam oldani a feszültséget.
Clay nevetett, mert láthatóan megkönnyebbült, hogy haladékot
kapott a jópofizásra a szülőkkel.
– Akkor kész vagy? – kérdezte már kevésbé erőltetett, inkább
sokkal szívdöglesztőbb mosollyal. Az a mosoly ez, amitől egy lány
képes minden másról megfeledkezni. Valaha én is így voltam
ezzel.
Kész vagyok-e?
Tudja a hóhér.
De csak ránéztem Clay reménykedő arcára, és tudtam, hogy
próbálkozni azért lehet.
A kezemet a kinyújtott tenyerébe tettem, és gyengéden
megszorítottam.
– Vezessen, drága uram! Mindenben állok a rendelkezésére –
szóltam. Clay az autó felé húzott.
Ahogy benn ültünk a kocsiban, és elindultunk, a viselkedése is
más lett. Boldognak, felszabadultnak és... igen: reménykedőnek
láttam. Csak ekkor jöttem rá, mennyire szívesen látom ezeknek az
érzelmeknek a lenyomatát az arcán. Bárcsak örökké ott lennének!
– Na és hová viszel? – kérdeztem. A rádiót tekergettem, míg
egy adóra bukkantam, ahol a The Dandy Warhols ment épp.
Clay elvigyorodott.
– Ó, ne félj, bébi, végigcsináljuk a teljes gimis sablont. Vacsi,
mozi, talán még egy kis smárparti is a hátsó ülésen.
Jólesett, hogy viccelődik, és az is, hogy izgatott.
– Azta – leheltem, aztán huncutul rásandítottam. – Ez pont
tökéletes lesz.
Clay keze megpihent a combomon. Az egész testem azonnal
megfeszült az érintése alatt. Lehettem bármily bizonytalan a
jövőnkkel kapcsolatban, egy dolog biztos: a vonzalmunk egymás
iránt él és virul.
– De nem a Vörös Homárba megyünk, ugye? – emlékeztettem
az őszi diákbál előtti bolond vacsoránkra. Arra az éjszakára,
amikor elvesztette a fejét, és szerelmet vallott. Csodálatos este
volt. És rémisztő. Clayjel és velem már csak így van ez. A jót
annyira átszövi a rossz, hogy nemigen lehet elválasztani őket.
Clay elkomorult az emlék hatására. Láttam, hogy nem volt okos
dolog felhozni azt az estét, ami annyira viharos volt mindkettőnk
számára. De aztán bármilyen sötétség is kezdte hatalmába
keríteni, mintha lerázta volna magáról, és újra mosolygott. Akkor
tűnt csak fel, hogy visszafojtottam a levegőt. Fellélegeztem, hogy
nem történt incidens.
– Nem, semmi Vörös Homár. Rendesen akarom csinálni. A
Ruby Tuesdaybe megyünk.
Felnevettem, felszabadultan és őszintén. Clay csatlakozott
hozzám. Olyan jó volt. Mi ketten, együtt, és csak élvezzük egymás
társaságát.
 Az étterem dugig volt, de szinte azonnal elhelyeztek bennünket
az előtér egyik boxában.
– Szuper! Közel a salátabár! – lelkendeztem. Clay rám
kacsintott, ahogy becsusszant az ülésre velem szemközt.
– Na mi van, nem ülsz mellém, mint ahogy az az idős házaspár
csinálja, ott? Hallgathatnánk egymás csámcsogását, a falat
bámulva – paskoltam meg magam mellett a padot. Clay csak
kuncogott. Egyszerre fordultunk a szomszédos boxban üldögélő
nyugdíjas pár felé. Tényleg mind a ketten ugyanazon az oldalon
ültek. Egyikük sem szólt a másikhoz, inkább a vacsorájuk
érdekelte őket. Összenéztünk Clayjel, és kirobbant belőlünk a
nevetés.
Amikor végre lehiggadtunk, Clay átnyúlt az asztalon, és
megfogta a kezem.
– Ez nagyon jó, Meg – szólt lágyan, csillogó szemmel.
Nagyot nyeltem, mert hirtelen egészen másfajta érzelem
kerített hatalmába. Amit csak úgy lehetne leírni, hogy közel
eufórikus. Teljesen beleszédültem, hogy itt vagyok vele. A tudatba,
hogy nem megy sehová. Jól tudtam, mekkora ajándék ez.
Jött a pincérnő, felvette az italrendelésünket, aztán újra
magunk voltunk. Clay kedvtelve méregetett. Ha bárki másról van
szó, zavarba jövök. De így csak elöntött a melegség.
– Hogy van Ruby? – kérdeztem, és beleittam az üdítőmbe. Clay
körbe-körbe mozgatta a jeget az ásványvizében, aztán bökött
egyet a benne úszó citromkarikán az ujja hegyével.
– Hát igen, még mindig ugyanúgy. De ma reggel legalább
bement a boltba. Ez is valami, gondolom.
Szomorúan csengett a hangja. Erősen gondolkodtam valami
konkrétan hasznos feleleten.
– Csak adj neki időt! Nem lehet egyik napról a másikra túllenni
azon, hogy elveszítünk valakit. Az ilyesmi hosszú folyamat –
szóltam végül olyan határozottsággal, ami arról árulkodott, hogy
tapasztalatból beszélek.
Clay pillantása megpihent rajtam.
És már ott is volt a hatalmas, tütüben sztepptáncoló elefánt a
szobában. Muszáj volt, hogy kezdjünk vele valamit, de féltem, ha
ebbe belemegyünk, talán olyan dolgok derülnek ki, amiről jobb,
ha nem tudok. De most is csak a struccpolitika utáni vágy beszélt
belőlem. Az olyan hívogató volt, mint egy finom, puha, kényelmes
mamusz. Őrület, hogy mindig ezt hozza ki belőlem, ha Clayjel
vagyok!
– Igen, gondolom – felelte Clay nehézkesen. A pincérnő
érkezése megmentett bennünket a túlságosan is komoly
beszélgetés folytatásától. Rendeltünk, aztán hirtelen vágyat
éreztem, hogy valami könnyedebb témával készítsük elő a
vacsorát.
– Amúgy lehet, hogy csináltatok egy tetkót – jelentettem be
félénken.
Clay felvonta a szemöldökét.
– Komolyan? És mit? – kérdezte. Beletúrtam a táskámba, míg a
kezembe nem akadt egy toll. A fogammal lehúztam a kupakját, és
egy szalvétára gyorsan ráfirkantottam a szimbólumot. Úgy nézett
ki, mint egy nyomott, fejjel lefelé álló U betű.
Clay maga elé húzta a szalvétát, és tanulmányozni kezdte.
– Ez micsoda? – húzta végig az ujja hegyét a tollam nyomán.
– Az Uruz nevű rúna. A gyógyulás, kitartás, bátorság jele. Az
egyik könyvben láttam, amit néhány hete Rubytól kaptam.
Egyszerűen csak... nem is tudom... adta magát. Tetszik, amit
jelképez.
Megfordítottam a kezem, és ráböktem a csuklóm érzékeny
bőrére, a belső oldalon.
– Csak egész kicsiben, ide.
 Clay ujja körbefutott a csuklómon, és megállapodott a ponton,
amire mutattam. Reméltem, hogy nem fog hülyének nézni. De az
a szimbólum valahogy erőt adott. És mintha az, hogy a bőrömön
hordozom, mindig emlékeztethetne arra, hogy megvannak
bennem ezek az adottságok akkor is, ha néha sokáig kell kutatnom
utánuk magamban.
– Tetszik. Sőt ami azt illeti, tökéletes.
Clay elvette a kezét, én pedig visszahúztam az enyémet az
ölembe.
Clay szája mosolyra húzódott.
– Ruby odalenne meg vissza. Mondd el neki! Francot,
szerintem még el is kísérne megcsináltatni.
Ahogy a pillanat komolysága szertefoszlott, újra biztos talajt
éreztem a lábam alatt.
– Igen, lehet, hogy tényleg megkérem. A szülinapomra
gondoltam időzíteni.
Clay vigyora még szélesebb lett.
– Ez célzás akart lenni? Nehogy elfelejtsem a szülinapodat? –
húzott, mire elvörösödtem.
– Dehogy, komolyan! Csak mondtam – dadogtam hülyén.
Clay finoman meglökte a cipőmet az övével.
– Mintha valaha is képes lennék megfeledkezni a szülinapodról
– szólt csendesen. Az ellágyult tekintetétől remegni kezdtem
legbelül.
Megvacsoráztunk és beszélgettünk. Mindenféléről, és igazán
semmiről. Úgy tűnt, szavak nélküli egyezséget kötöttünk, hogy a
komoly dolgokat későbbre hagyjuk. Most csak simán élveztük
egymás társaságát. Clay fizetett, kimásztunk a boxból, és
felsegítette a kabátomat. Ahogy belebújtam, kicsit ott is felejtette a
kezét a vállamon.
– Készen állsz a közhelyesen normális randink második
felvonására? – kérdezte aztán a kocsiban.
– Hajrá! Abszolút kész vagyok még egy kör klisére.
Így is tettünk. Moziba mentünk, egy könnyed vígjátékra, amin
mind a ketten szétröhögtük magunkat. Megosztoztunk egy adag
kukoricán, és játékosan összekaptunk a csokis drazsén. Clay el
sem engedte a kezem az egész film alatt, a hüvelykujja a
kézfejemet cirógatta. Olyan csodálatosan egyszerű boldogság volt
ez!
Láttuk egy-két iskolatársunkat, és éreztük, hogy bámulnak,
mint valami cirkuszi mutatványt. De még ez sem árnyékolhatta be
a jókedvünket.
Mozi után maradt még egy óránk, mielőtt haza kellett érnem,
úgyhogy autóztunk egy kicsit. Elhagytuk a város határát is. Csak
akkor lett számomra világos Clay úti célja, amikor rákanyarodott
egy földútra. Amikor odaértünk, és leállította a motort, mellbe
böktem az ujjammal.
– Nincs ma úszkálás, befagy a seggünk – figyelmeztettem. Clay
az ajkához emelte az ujjamat.
– Nincs úszkálás. Kihűlést nem terveztem a számodra ma
estére – felelte határozottan szuggesztív hangon.
Hmm, hanem, pontosan mit tervezett ma este a számomra? Ha
szerepet kap benne a két keze és a nyelve, akkor készen állok
megvalósítani azt a bizonyos tervet.
Clay kiszállt a kocsiból, és megkerülte azt, hogy engem is
kiengedjen. Kimásztam, és megdörzsöltem a hűvös levegőtől
lúdbőröző karomat.
Clay vastag plédet vett elő a csomagtartóból, és leterítette.
Maga mellé húzott a földre. Próbáltam nem dideregni a pokrócon
is átható hidegtől.
– Tudod, nincs valami banánérlelő hőség...
Nem akartam nyafogni, de már szabályosan reszkettem. Clay a
karjába zárt, és szorosan a kettőnk köré tekerte a takarót. Hideg
orrát a nyakamhoz dörgölte.
– Így már jobb? – kérdezte.
Bólintottam. Már nem éreztem a hideget. Amíg így ölel, az én
számat egyetlen panaszszó sem hagyja el.
– Köszönöm a csodálatos estét! – súgta Clay a hajamba, és
megcsókolta a szemem sarkát.
Hozzábújtam, a fejemet hátravetettem, úgy néztem a csillagos
eget.
– Nem hittem, hogy eljutunk idáig – jegyeztem meg halkan.
Clay karja megfeszült rajtam.
– Én sem. Mégis itt vagyunk. És ettől most úgy érzem, még az is
lehet, hogy érdemes volt átmenni mindenen, ha ez lett a vége.
Ujjai a hajamba túrtak, és a remegésem már inkább a tomboló
hormonoknak volt betudható, mint a hűvös levegőnek.
– Nagyon hiányoztál. Majdnem belehaltam, hogy nem
beszélhetek veled. Hogy nem tudtam, mi van veled – fordítottam
Clay felé az arcomat. – Azt akarom, hogy meg tudjam kérdezni,
hogy haladsz. Hogy szeded-e a gyógyszereket. Hogy használ-e a
terápia. Hallani akarok az intézetről. Millió-egy kérdésem lenne
hozzád, de, bevallom, félek feltenni őket. Szerintem azért, mert
attól tartok, nem fog feltétlenül minden válasz tetszeni. Lehet,
hogy ez nem hangzik valami támogatón, de azt akarom, hogy
tudd, hogyan érzek.
El sem hiszem, hogy ezt mondtam! De az, hogy ott ültem vele,
valahogy mintha lebontott volna minden gátat az őszinteségem
útjából. Képtelen voltam csak ücsörögni, és úgy tenni, mintha
nem ilyenekkel volna tele a fejem.
Clay a hajába túrt, ami elárulta, hogy ideges és bizonytalan.
– Szeretném megválaszolni a kérdéseidet. Komolyan.
Szeretném eloszlatni ezeket a kétségeidet. Ugyanakkor attól félek,
hogy ezzel visszakerülünk ugyanoda, mint régen. Amikor minden
rólam és a dolgaimról szólt. Most nem akarom, hogy ez legyen
velünk. Nem volt fair veled szemben.
Felnyaláboltam a plédet magam körül, megfordultam,
befészkeltem magam az ölébe, és átöleltem. A mellkasára
hajtottam az arcom, a szíve fölé. Hallottam, ahogy zakatol. A
múltbéli tapasztalatok azt mutatták, hogy az efféle témák
feszegetése esetleg kiboruláshoz vezet. Clay sosem arról volt híres,
hogy jól kezeli, ha a betegségéről kell beszélnie. De ha mindketten
komolyan gondoljuk ezt az őszinteségdolgot, akkor nem szabad
tovább kerülgetnem a forró kását.
– De Clay, ha nem beszélünk róla, sosem fog megváltozni
semmi. Te is és én is túl sokáig dugtuk a fejünket a homokba.
Többé nem tehetjük meg – könyörögtem.
Éreztem, ahogy Clay mélyet lélegzik; a testem együtt mozdult
az övével fel, aztán le. A keze görcsösen ökölbe szorult, ahogy
ölelt. Ez sorsdöntő pillanat. Mindkettőnk számára. A tagadás és a
bizalmatlanság túl sokáig határozta meg a kapcsolatunkat.
Mostantól nem fogadunk el semmit, csakis totális őszinteséget.
– Nehéz. Mindennap, minden percben küzdenem kell – kezdett
bele. Felültem, hogy rendesen lássam. Összeszorított fogakkal
elfordult.
– Amikor bekerültem a Grayson Centerbe, a padlón voltam.
Észak-Karolina után nem volt tiszta a fejem. Annyira be voltam
csavarodva, hogy első éjjel megpróbáltam kimászni az ablakon.
Bárcsak meglepett volna ez a kijelentés, de nem így volt.
Túlságosan is jól emlékszem még, milyen állapotban volt, amikor
otthagytam abban a kórházi ágyban, a két emberrel, akik a
legkevésbé szerették, pedig az lett volna a dolguk, hogy mellette
álljanak.
– Nyilván elkaptak. És öt napig nyomták belém a lórúgásnyi
adag nyugtatót. Minden érzést és érzelmet elnyomtak bennem,
amíg képes nem lettem normálisan szembenézni a dolgokkal.
Tudja az ember, hogy nem jó a helyzet, amikor kezd rákötni a nyál
az arcára, mert annyi ideje csorog – jegyezte meg Clay keserves
grimasszal.
Elsápadtam.
– Hát, az nem lehetett szép – motyogtam. Egyre csak a
Viharsziget járt a fejemben, az elektrosokk, meg a fehér
hálóingben bolyongó páciensek.
Clay keserűen felnevetett, aztán folytatta a történetet.
– Annyit böködtek meg tapogattak, hogy olyan volt, mintha
valami kísérleti nyúl lennék, de nem tudott érdekelni. Már túl
voltam azon a korszakon, amikor aggódni tudtam magam miatt.
Utáltam a szüleimet, utáltam magamat, utáltam az orvosokat –
csak arra tudtam koncentrálni, hogy valahogy kihúzzam ott, míg
végre elmehetek. És tudtam, ha eljön az az idő, első dolgom lesz,
hogy befejezem, amit a motelszobában elkezdtem.
A szívem vadul kalapált a mellkasomban. Pontosan ettől
tartottam. Ettől féltettem, amikor elvitték a szülei. Most, hogy azt
kellett hallanom, hogy magányosan szenvedett, mintha kést
vágtak volna belém.
Lopva letöröltem a könnyeket, amik csendben megindultak
lefelé az arcomon, de vigyáztam, nehogy Claynek feltűnjön,
mennyire szíven ütöttek a szavai. Tudtam, ha rájön, talán
rágörcsöl, és soha többé nem beszél ezekről a dolgokról. És azt
szerettem volna mindenáron elkerülni, bármekkora kínokat
okozzon is nekem a mondanivalója.
– Aztán egyszer csak minden megváltozott. Nem is tudom
pontosan, mitől. Talán az új gyógyszer volt az oka. Amikor
leálltam a lítiummal, és elkezdtem a Tegretolt szedni, kezdtem...
nem feltétlenül jobban érezni magam, de legalább nem volt több
fékezhetetlen hangulatingadozás. Ami az egészben a legrosszabb,
hogy hiányoztak. Még mindig hiányoznak. Tetszettem magamnak,
amikor a csúcsponton voltam.
A hangjából mintha sóvárgást hallottam volna ki, ahogy a
mániákus ámokfutásáról beszélt. El sem tudtam képzelni, hogy
lehet, hogy ez után vágyakozik, de nem szóltam egy szót sem.
Igazság szerint az ilyeneket sosem leszek képes megérteni. Annyit
tehetek, hogy meghallgatom és támogatom.
– De szeded még a gyógyszert, ugye?
Muszáj volt rákérdeznem. Mindig azzal kezdődtek a bajok,
hogy nem volt hajlandó kitartani a gyógyszere mellett. Pedig
szüksége volt rá. Anélkül képtelen volt működni a
hétköznapokban. Nem tudtam, eljön-e valaha a nap, amikor nem
kell azon aggódnom, bevette-e, amit kell, vagy sem.
Clay lobogó tekintettel a szemembe meredt.
– Igen, Maggie. Egy tablettát sem hagytam ki, mióta elkezdtem
a Tegretolt. Esküszöm neked, hogy sosem teszek többé olyat
magammal – felelte határozottan, teljes meggyőződéssel. A
gyomromban oldódott valamit a feszültség.
Clay keze fel-alá simogatta a hátamat, mintha ez az ő számára
is megnyugvást hozna. Tudtam, mennyire nehezére esik ezekről a
dolgokról beszélni.
– Tisztában vagyok vele, hogy szóba sem jöhet, hogy
abbahagyjam. Mindennap szednem kell, életem végéig. Ez van.
Azt hiszem, belenyugodtam. De legalábbis igyekszem.
A keze folytatta az ütemes mozdulatokat a hátamon. Próbáltam
elengedni magam. De ahhoz túlságosan izgatott voltam.
– Ennek nagyon örülök – mondtam neki.
Finom mosollyal reagált, de szavakkal nem.
– Dr. Todd mondta, hogy néha többször is váltani kell, míg
talál az ember valamit, ami passzol a teste beállításaihoz. Nekem
mázlim volt, hogy ennyire gyorsan megtaláltam, ami nekem jó. A
próbálkozás, a kudarcokkal rettenetes. Közvetlenül tapasztaltam,
más bentlakókon. Ramatyul voltak.
– Dr. Todd? – kérdeztem. Clay bólintott.
– Aha, dr. Todd. Ő volt az orvosom a Graysonban. Nagyon
jófej. Ő az első dilidoki, akinek sikerült elhitetnie velem, hogy van
esélyem felülkerekedni mindenen. Egyszerűen... belém lát, érted?
– És az új pszichiátered, ő milyen?
Clay vállat vont.
– Jó arc. Bírom. Egyelőre szorosan együttműködnek dr.
Todd-dal, ami jó. Eléggé más vonal, de szerintem ki fogunk jönni
egymással.
Megkönnyebbülés volt ezt hallani.
Clay hamisan rám mosolygott. Kérdőn felvontam a
szemöldököm.
– Ha már itt tartunk, felvetette, hogy magammal kéne hogy
vigyelek az egyik foglalkozásra – tette hozzá a legnagyobb
meglepetésemre.
– Engem? Mit akarna ő pont tőlem? – kérdeztem ideges,
vékony hangon. Bár tudtam, mekkora dolog Claytől, hogy ezt
kimondta, mégis fura volt arra gondolni, hogy elmenjek egy
pszichiáterhez. Nem vagyunk egy kicsit túl fiatalok a
párterápiához?
Clay nevetett.
– Én is ezt kérdeztem. De azt mondta, jót fog tenni, ha
kibeszéljük a kapcsolatunkat, nehogy visszaessünk a régi hibákba.
Shaemus és dr. Todd is pontosan tudja, mennyire fontos vagy
nekem, és csak segíteni szeretnének, hogy normálisan
működjenek a dolgok kettőnk között. Úgy, ahogy mind a kettőnk
számára egészséges. Néha könnyű háttérbe szorítani a saját
érzéseinket. Tudom, hogy téged teljesen beszippantott ez az egész,
ami velem volt. De most egyenlő felekként kell belépnünk ebbe a
kapcsolatba. Nem szólhat minden csak rólam.
Mit is mondhattam volna erre? Clay mindig is hihetetlenül jól
mérte fel a helyzeteket és önmagát. De azzal, hogy képtelen volt
úrrá lenni a viselkedésén, így is mérhetetlen károkat okozott.
Most mégis itt van, egy kör terápián túl, és olyan dolgokat mond,
amit nem hittem, hogy valaha hallani fogok a szájából. Persze nem
áltattam magam azzal, hogy kész-passz, meg is gyógyult. Tudtam,
hogy ez egy folyamat. De amit most kínál, az az, hogy
melléállhatok a gyógyulás útján. Vagyis pontosan az, amit
megtagadott tőlem, amikor itt hagyott.
És tudtam, kapva kapok majd a lehetőségen.
– Még szép, hogy elmegyek veled! Megteszek bármit, csak hogy
boldog és egészséges légy. Azt akarom, hogy működjön ez a dolog.
És hogy tartós legyen. Csak mondd, mikor, és én ott leszek –
ígértem.
Clay a két tenyerébe fogta az arcomat. A pillantásától
elolvadtam.
– Te vagy a világ legönzetlenebb, legcsodálatosabb lénye,
Maggie May Young. Nem tudom, mivel érdemeltelek ki, de
minden egyes nap azon leszek, hogy méltó legyek a bizalmadra.
Közel hajoltam, és gyengéden megérintettem az ajkát az
enyémmel. Elégedetten dorombolt, aztán az egyik keze a tarkómra
tévedt, a másikkal pedig átkarolt és közelebb húzott magához.
Egészen összesimultunk, a szánk egymásra tapadt, és a testemben
szétáradó forróság elvonta a figyelmemet minden másról.
Amikor megéreztem Clay nyelvét az ajkamon, gondolkodás
nélkül utat engedtem neki. A nyelvünk táncot járt a másikéval, és
csak faltuk egymást. Megmarkoltam a pólóját, a pokróc lehullott a
vállunkról, Clay keze lejjebb és lejjebb vándorolt a testemen.
Az ujjai már szinte a ruhám aljánál voltak, ami felcsúszott a
combomon, egészen-egészen fel. Milyen könnyű volna újra átadni
magunkat a kapcsolatunk érzéki oldalának! Amikor minden más
csak kavargó őrület volt körülöttünk, ez az egy dolog mindig jónak
és logikusnak tűnt. Ahogy egymásba olvadt a testünk, annál
szebbet elképzelni sem tudtam.
Éreztem, mennyire kíván engem most is. Éreztem az ölem
völgyében, valahányszor mozdítottam a csípőmön. Clay
felmordult, mély torokhangon. Az ujjai a combomba mélyedtek,
már csak a harisnyám vékony hálója állt közénk.
De amikor épp eljutottunk volna odáig, amire vágytam, Clay
elhúzódott. Összeszorította a szemét, kapkodva szedte a levegőt.
Zakatolt a szívem, alig tudtam uralkodni magamon. Akartam
őt. Jobban, mint bármi mást.
– Maggie – búgta a nevem izgatóan. Újra szorosan
hozzásimultam, készen arra, hogy ott folytassuk, ahol olyan
kelletlenül abbahagytuk.
Clay megmarkolta a vállam, mintha magához akarna húzni, de
ehelyett kartávolságra eltartott magától.
– Nem lehet. Még nem.
Kinyitotta a szemét – pupillái vágytól sötétlettek, és elárulták,
hogy nem teljes meggyőződéssel beszél.
Zavartan pislogtam néhányat.
– Micsoda? Miért?
Utáltam, hogy szinte nyafogós lett a hangom. Az egész testem
bizsergett, kétségbeesetten vágytam rá. Minden értelemben.
– Kívánlak. Akarom ezt. De nem lehet. Addig nem, amíg ilyen
bizonytalanok a dolgok. Kérlek, adj egy kis időt! Azt akarom, hogy
minden tökéletes legyen, miattad. Olyanná akarok válni, akit
érdemelsz. Értsd meg, ha majd rendesen együtt leszünk újra,
fantasztikus lesz, csodálatos, és akkor majd én is megértem, hogy
képes leszek megadni neked mindent, amire valaha vágytál.
 Kikászálódtam az öléből. Próbáltam nem úgy viselkedni, mint
egy dacos gyerek.
– Jó, értem. Nem gáz.
Mekkora kamu! Teljesen indokolatlanul, de úgy éreztem, vissza
lettem utasítva. Mindig is én kezdeményeztem bármiféle testi
dolgot a kapcsolatunkban. Talán abban reménykedtem, ez egyszer
nem így lesz. Persze gyerekes hülyeség, de ha az embert elragadja
a hév, aztán nem kaphatja meg, amire a teste mindennél jobban
vágyik, nehéz logikusan gondolkodni.
– Maggie, légyszi, ne nézz így rám! Szeretlek. Másra sem
vágyom a világon, mint hogy szeretkezzek veled. De haladjunk
fokozatosan! Hosszú távon jobb lesz úgy. Mindkettőnknek.
Olyan bocsánatkérő hangon magyarázkodott, hogy nehezemre
esett ragaszkodnom a bosszúsághoz.
A vállára hajtottam a fejem, az arcomat az ingébe fúrtam, és
megcsókoltam a mellkasát, épp a szíve fölött.
– Oké – egyeztem bele csendesen. Clay magához szorított, és
nem szóltunk többet. Egyelőre ez is elég volt.
 19. FEJEZET

CLAY

IGAZI KIHÍVÁS, ha nem lehetetlenség több év munkáját néhány

rövid hónapba sűríteni. Egy hónapja, hogy félbehagytam a
kezelést, és máris futni próbáltam, holott még csak járni tanultam.
Tény, hogy jobban voltam. Tudatosan odafigyeltem, hogy
másképpen csináljam a dolgokat, hogy kitörjek a régi rutinból. De
hülye lettem volna azt hinni, hogy rendben vagyok.
Minden egyes nap annak volt a tanúbizonysága, hogy mekkora
utat tettem meg. De ezernyi pillanat emlékeztetett arra is, milyen
hülye voltam, amikor olyan dolgokat ígérgettem Maggie-nek,
Rubynak, saját magamnak, amiket lehetetlen lett volna betartani
a helyzetemben.
A nyomasztó hang a fejemben, ha halkabban is, de még mindig
kísértett. Meg akart győzni, hogy sosem lesz jobb. Néha egészen a
hatalmába kerített a vágy, hogy magam ellen forduljak. És minden
egyes mosolyra, amit az arcomra erőltettem, jutott egy kör
küzdelem, hogy ne essek szét.
De tartottam magam a terápiás tervhez. Egyetlen találkozót
sem hagytam ki. Gondosan bevettem a tablettákat, naponta
kétszer, az előírás szerint. De a kínzó kétség egyre gyakrabban
fogott el, minél tovább maradtam Davidsonban.
Tényleg szükség van a gyógyszerre? Ne már, nem lenne
sokkal jobb érzés nélküle élni? Emlékszel, milyen állati volt?
Milyen érzés volt a világ tetején?
Ugyan, mit árthat, ha kimarad egy nap, kettő? Nem is kell
senkinek tudnia róla.
Minden egyes nap ezzel az ellenséggel kellett harcolnom. A
neve: Clayton Reed.
A különbség, hogy többé nem fojtottam magamba a dolgokat,
remélvén, hogy maguktól elmúlnak. Vagy ami még rosszabb
volna, nem adtam meg magam a fejemben suttogó hang
követelésének. Beszéltem a félelmeimről Shaemusnak. És a
késztetésekről, amik néha szinte mintha elevenen felfalnának.
Ő azt javasolta, hogy kezdjem újra a naplóírást. Hurrá! Azt
akarta, hogy jegyezzek le minden alkalmat, amikor bántani
akarom magam. A lényeg az lett volna, hogy megfigyeljem, mit
érzek ilyenkor, mi válthatja vajon ki bennem. És Shaemus egy
pillanatra sem titkolta, hogy aggódik értem. Elárulta, hogy egy
borderline szindrómásnál hatalmas a visszaesés kockázata,
felvetette, hogy talán változtatni kell a Tegretol adagolásán, hogy
legyőzhesse a mániás tüneteimet.
És szóba került az is, hogy talán önként vállalhatnám az újbóli
bentlakást valahol. Néha ez tűnt a legjobb megoldásnak. Néha
nem annyira.
Mindennap a nagynénémhez tértem haza, aki felkelni is alig
volt képes reggelente. A ház, amely valaha melegséget és
biztonságérzetet sugárzott, most nem volt több üres váznál. Ruby
a javaslatomra elkezdett gyászkezelő terápiára járni, de egyelőre
nem láttam a változást. De akárcsak nálam, ehhez idő kell.
 És akkor ott van Maggie, életem fénye és egyben legsötétebb
verme. Az újrakezdett naplóírásból kiderült, hogy nincs változás a
kiváltóm szempontjából. Úgy tűnt, a legnegatívabb érzelmeim
még mindig hozzá kötődnek; a lányhoz, aki szeret engem.
A legutóbbi alkalommal kibuktam. Kiszaggattam és
elhajítottam a naplóm lapjait. Meg akartam ragadni az ollót
Shaemus asztaláról, és felhasítani vele a bőrömet. Dühös, vad
könnyek csorogtak az arcomon.
Shaemusnak szeme sem rebbent. Csak annyit mondott, hogy
lélegezzek mélyeket, koncentráljak valami másra, és így tovább,
végigvezetve a lecsillapodás felé vezető úton. Eltartott egy ideig,
húsz perccel túl is léptük az előirányzott időt.
Amikor elmúlt a rohamom, Shaemus pedzegetni kezdte, hogy
vissza kellene mennem a Graysonba. Kiderült, már beszélt erről
dr. Todd-dal, és elintézhetik, hogy két héten belül legyen helyem.
– Tudom, hogy azt akarod, hogy Ruby és Maggie számíthasson
rád. De mi haszna lehetne belőled bármelyiküknek is, ha
szenvedsz? – tette fel a kérdést Shaemus finoman. – Ők sem
akarnák, hogy az egészségeddel fizess az ő jólétükért.
Ezt én sem vitathattam.
Vert seregként hagytam ott a rendelőt. Csődtömegnek éreztem
magam, és legszívesebben egy perccel sem maradtam volna
tovább a városban. Mégis hazamentem, és ott találtam Rubyt a
kanapén. Álmában Lisa kabátját szorongatta, megviselt arcán a
rászáradt könnyek nyomával.
Hogyan is hagyhatnám magára, amíg ilyen állapotban van?
Aznap este nem hívtam Maggie-t. Féltem, hogy ha meghallom a
hangját, az megerősít a vágyamban, hogy itt maradjak, vagy épp
ellenkezőleg, azonnali hatállyal el akarjak majd tűnni. Hogy lehet
a szerelmem iránta ennyire ellentmondásos? Ez nem fair vele
szemben. Főleg a történtek után.
 De aztán reggel felébredtem, és jól voltam. Sőt boldognak
éreztem magam. Az előző nap eseményei távoli emlékekké
halványultak. Felvettem Maggie-t kocsival suliba menet, és a
szimpla jelenléte kisöpört a fejemből minden szökéssel
kapcsolatos gondolatot.
Hányszor és hányszor győztem már meg magam, hogy minden
rendben lesz! Nagyon úgy tűnik, vannak dolgok, amik nem sokat
változtak. Pláne, ha Maggie-ről van szó. Veszélyes, ha egészen
átadom magam neki. Egyszer már megtettem, katasztrofális
következményekkel. Pedig olyan szép módja ez a bukásnak!
Talán eljött az ideje, hogy magammal vigyem őt a
konzultációra. Biztos voltam benne, hogy ezzel elébe megyek a
dolgoknak, és visszaveszem az irányítást az életem felett.
– Mit gondolsz, el tudnál jönni velem Shaemushoz holnap suli
után? – kérdeztem, az ebédlő felé menet. Mostanában újra
rászoktam, hogy vele, Rachellel és Daniellel ebédeljek. És egyelőre
nem is volt annyira kínos, mint számítottam.
Rachel és énköztem kialakult valami bizonytalan tiszteleten
alapuló kötelék, mióta együtt dolgoztunk Bubi Bácsinál. Már nem
került engem, sőt egyenesen ő próbált meg beszédbe elegyedni
velem a szünetekben. Tudtam, hogy a gesztus inkább szól
Maggie-nek, mint nekem, de azért hálás voltam érte.
Na és ott volt Daniel. Az ellenséges attitűdje meglepő módon
lecsillapodott. Tudtam, hogy továbbra is árgus szemekkel figyel,
hogy azonnal közbelépjen, ha szükséges. Szerencsére egyelőre
nem volt az. A bennem tomboló bolondéria ellenére kifelé nagy
erőfeszítés árán azt mutattam mindenkinek, hogy egész más
ember lett belőlem.
Kimerítő volt egyszerre két életet élni. Már abban sem voltam
biztos, melyik az „igazi” Clayton Reed.
Maggie megállt a zsivajgó terem ajtajában, és hozzám fordult.
Ellágyulva nézett rám; tudtam, tisztában van azzal, milyen
erőfeszítést jelent számomra, hogy feltárjam előtte az életemnek
ezt a szeletét. Legutóbb nem is sikerült, de most fog.
– Persze – felelte a kérdésemre a terápiáról. – Csak elcserélem
valakivel a műszakomat a kávézóban.
– Ha bonyolult, lehet máskor is – nyugtattam meg. Maggie
megragadta a felkaromat, a körme a bőrömbe vájt.
– Nem. Ott leszek – felelte sokatmondóan. Lehajoltam, hogy
megcsókoljam a feje búbját.
Egyszerre azt éreztem, mintha figyelnének. Felpillantottam, és
a nyomorult Jake Fitzsimmonst láttam, ahogy minket bámul.
Látszott, hogy nagyon nem örül, hogy együtt látja Maggie-t velem.
Talán éretlen viselkedés volt, de nem bírtam megállni, hogy ne
fonjam a karomat Maggie válla köré, és küldjék egy vigyort a még
mindig ránk meredő Jake felé. Valami szadista elégedettség futott
át rajtam, ahogy megláttam a rándulást a rágóizmán, épp, mielőtt
elfordította a fejét. Úgy van, seggfej, ő az enyém! Valahogy
gyömöszöld ezt bele a kemény fejedbe!
– Clay?
Ekkor jöttem csak rá, hogy Maggie már beszél hozzám egy
ideje, de engem túlságosan lefoglalt a tesztoszterontól fűtött
erőfitogtatás ahhoz, hogy meghalljam. Követte a pillantásomat, és
keserűen felhorkant.
– Ez most komoly, Clay? Odatartsam a lábam, hogy lepisild?
Esetleg tetováltassam a nevedet a homlokomra? Szállj le Jake-ről,
jó?
Kibújt a karom alól, mire éreztem, hogy újra a felszínre tör a
paranoiás félelmem.
Miért védi őt? Több van köztük, mint hiszem? Nem volt sok
értelme, de gyanakodni kezdtem. Megragadtam a karját. Nem
erősen, de határozottan, hogy ne tudjon még jobban elhúzódni.
Maggie lenézett a karját markoló kezemre, és elsápadt.
Hamar rájöttem, mit művelek, és elkaptam a kezem. Basszus.
Normális vagyok?
– Ne haragudj! – motyogtam, és végigsimítottam a bőrén, ahol
az előbb a kezem volt, talán túl hevesen is. Maggie karjában
megfeszültek az izmok.
Egy leheletnyit hátrébb húzódtam.
– Semmi okom féltékenykedni. Hülye vagyok – mondtam
csendesen, szégyenkezve.
– Igen, az vagy. Még egyszer nem fogok magyarázkodni Jake
miatt. Hülyeség.
Azzal Maggie a szokásos asztalunk felé vette az irányt. Nem
tudtam, bölcs dolog-e utána menni. Távolról figyeltem, ahogy
Daniel és Rachel üdvözli, akik szerencsére nem voltak szemtanúi
az incidensnek.
A kezem ökölbe szorult, és legszívesebben belevágtam volna
vele a betonfalba magam mellett.
Na, pontosan ettől féltem! Minél tovább maradok
Davidsonban, annál közelebb kerülök ahhoz a régi Clayhez.
Mintha minden, amit a terápián tanulok, elveszne a napi
küzdelemben, hogy normális életet éljek.
Maggie felpillantott, összeakadt a tekintetünk. Nem tűnt
boldognak. Megértem. Brutál seggfej voltam. A klasszikus, őrülten
féltékeny pasi. És mitől? Hogy valami fickó az én nőmet stíröli?
Ennyire nem vagyok biztos magamban, hogy ezzel sem tudok mit
kezdeni?
Ekkor tudatos döntést hoztam: nem fogok elmenekülni a
kapitális baklövésem következményei elől. Szereztem ebédet, és
határozott léptekkel Maggie-ék asztala felé vettem az irányt. Ő
pillantásra sem méltatott, amikor leültem mellé. Rachel és Daniel
egyforma, óvakodó bizalmatlanságról árulkodó arccal ült egymás
mellett.
– Sajnálom, Maggie – szóltam őszintén, ügyelve, hogy a barátai
is jól hallják. Nem fogom eltitkolni, amit tettem. Nem fogok úgy
tenni, mintha mi sem történt volna. Nem fogom trükkökkel
rávenni Maggie-t, hogy megbocsásson a hülye viselkedésemért.
Vállalni fogom a felelősséget, remélve, hogy mégis így lesz.
– Féltékeny lettem. Tudom, hogy Jake-kel közel álltok
egymáshoz, pláne, mióta elmentem. Folyton téged bámul. És igen,
ez kiakaszt. De ez nem jogosíthat fel arra, hogy kezet emeljek rád.
Hogy erőszakkal visszatartsalak vagy megijesszelek. Az én
érzéseim legyenek az én bajom, ne a tiéd!
Visszafojtottam a lélegzetem, és vártam az ítéletet.
A szemem ide-oda járt Rachel és Daniel között, készen a
méltóságteljes megköveztetésre. Daniel hűvösen méregetett.
Rachel csak szomorúnak tűnt.
– Muszáj, hogy emlékeztesselek, hogy eltöröm a lábad, ha
szórakozol vele, öreg? De komolyan! Nem fogjuk ölbe tett kézzel
végignézni, hogy megint ezt műveled – mordult rám Daniel.
Rachel nyugtatólag a karjára tette a kezét.
Én álltam a szigorú pillantást, és bólintottam.
– Nem, nem kell emlékeztető. Nagyon is tisztában vagyok vele,
hogy úgy lesz. És nincs is vele semmi bajom. Seggfej voltam.
Elcsuklott a hangom, ahogy a torkom összeszorult.
Maggie csak némán megrázta a fejét. Kínos csöndben
ebédeltünk meg, és én egyre biztosabban éreztem, hogy megint
mindent elszúrtam. De aztán Maggie felállt az asztaltól, lenézett
rám, és az arca csupa érzelem volt.
– Holnap suli után találkozunk Shaemus miatt. De most
mennem kell – azzal otthagyott bennünket. El sem köszöntem
Danieltől és Racheltől, csak fogtam a tálcámat, és én is kimentem
az ebédlőből. Nem mentem Maggie után. Eszembe jutott ugyan,
hogy hagyok neki egy üzenetet a szekrényén, ahogy azelőtt
annyiszor, de rájöttem, ez inkább a régi Clayre vallana. Az új
Claynek meg kell törnie a rutint. Akkor is, ha a vágy szinte
fojtogat.
Csütörtök délután volt, és a kocsim mellett várakoztam.
Maggie-t egy napja nem is láttam. Tudtam, hogy kell neki egy kis
távolság. És kivételesen békén is hagytam. Nem koslattam utána,
mint egy pszichopata. Azért előző este megpróbáltam felhívni.
Nem vette fel, ezért rámondtam a hangpostájára, hogy szeretem,
és annyiban hagytam a dolgot.
Ebédszünetben megint a karriertanácsadóval volt találkozóm.
Sürgetett, hogy döntsem el végre, mihez kezdek érettségi után. De
nagyon nehezemre esett. Jó lett volna szélnek ereszteni minden
elővigyázatosságot, és átadni magam az álmodozásnak arról, mi
leszek, ha nagy leszek. De jelen pillanatban, amikor minden egy
hajszálon függ, ez nem a legjobb ötlet.
A célok fontosak, ezt még a terápián is hangsúlyozzák, de
egyszerűen nem álltam még készen arra, hogy papírra vessem
őket.
Jelenleg meg kell próbálnom megállni a vészesen meredek
lejtőn visszafelé, ahol hirtelen magamat találtam.
Ahogy megláttam Maggie-t közeledni felém a parkolóban, újra
kaptam levegőt. A szívem vágtatni kezdett, szinte elgyengültem a
megkönnyebbüléstől. Rettegtem attól, hogy talán mégsem jön el.
Nem mintha neheztelhetnék rá, ha sarkon fordul és fut, ahogy a
lába bírja, minél messzebb tőlem. És mégis itt van. És ez
megerősített abban, hogy szeretnek, támogatnak, és hogy
mekkora mázlista vagyok emiatt. Izzadó tenyérrel elsimítottam a
hajamat a homlokomról.
– Nem tudtam, hogy eljössz-e – vallottam be neki, ahogy
odaért hozzám. Eszméletlenül nézett ki a farmerben, ami úgy
simult a keskeny csípőjére, hogy egyszerre tele lett a fejem illetlen,
de nagyon kellemes gondolatokkal. Türkiz pulóverén
meglehetősen mély volt dekoltázs – meg kellett erőltetnem
magam, hogy ne bámuljak disznómód.
Hiába, pasiból vagyok! Nem vagyok még halott, hogy ne
venném észre, mennyire hihetetlenül jól néz ki.
Kihúzta a haját a kabátja gallérja alól, és kifürkészhetetlen
pillantást vetett rám.
– Én sem voltam biztos benne.
Nagyot nyeltem.
– Figyelj, ha nem akarsz jönni, megértem. Amit tettem, az... –
fogtam bele, de Maggie közbevágott.
– Hagyd, Clay! Rengeteget törtem ezen a fejem. Huszonnégy
órája mást sem csinálok. Halálosan elegem van abból, hogy ilyen
megszállott legyek. Nagyon reméltem, hogy az ilyeneken már túl
vagyunk. De úgy gondolom, naiv vagyok, és nem teljesen fair
veled szemben. Nem várhatom, hogy átalakulj valami
szuper-Clayjé, ennyire hirtelen. Abból csak kudarcélményed
származhatna. Igaz, hogy amit tettél, nem volt szép, de elszántam
magam, hogy veled megyek ezen az úton. És nem fogok
visszakozni. Ha van bármi, amivel megkönnyíteni ezt neked,
akkor meg fogom tenni.
Közelebb lépett, és összehúzta a szemét.
– De ha még egyszer úgy érsz hozzám, azt néhány ujjad bánja.
Érthető?
Csak bólintottam, mert egyetlen szót sem találtam odaillőnek.
Maggie újra hátrébb lépett tőlem, az arcáról eltűnt a szigorú
kifejezés.
– Na, menjünk! – kerülte meg az autómat.
Utánasiettem, hogy kinyissam előtte az ajtót. Tudom, elavult
gesztus, de jelen pillanatban a legkevesebb, amit megtehettem,
hogy kinyitom neki a kocsiajtót.
Míg visszamentem a vezetőoldalra, sorra vettem néhány
hiperszuper, praktikus önnyugtató technikát.
A kocsiban vágni lehetett a feszültséget, és fogalmam sem volt,
mit tehetnék, hogy eloszlassam. Sosem volt az erős oldalam a
kellemetlen helyzetek kezelése, mivel legtöbbször én okoztam
őket. A mostani sem volt kivétel.
Maggie kivételesen nem tett be zenét, így némán hajtottunk
Shaemus irodája felé. A motor zaja szinte bántón hasított a
csendbe.
Leparkoltam a jellegtelen, kétszintes téglaépület előtt,
amelynek homlokzatán a Blue Ridge Mentálhigiénés Központ
felirat volt látható. Kiugrottam a kocsiból, hogy kiengedjem
Maggie-t. Felnézett a házra, ahol Shaemus rendel. Aztán egyetlen
szó nélkül kinyújtotta a kezét, és megfogta az enyémet. Gyengéden
szorított egyet rajta, ahogy együtt beléptünk a kapun.
Fényárban úszó váróterembe léptünk. Holly, a recepciós az
asztalánál ült, és pötyögött valamit a számítógépen. Felnézett és
elmosolyodott, ahogy bennünket meglátott.
– Szia, Clay, ülj csak le! Van egy pár perces csúszásunk.
Holly negyven-egynéhány éves lehetett, legalább harminc kiló
súlyfelesleggel. De elég kedves nő volt. Futólag rámosolyogtam,
aztán egy keskeny kanapéhoz vezettem Maggie-t a sarokba.
– Ez egész... szép – szólt Maggie nagylelkűen, ahogy
körbejáratta a tekintetét a kopott bútorokon és a seszínű falon.
– Nem erre számítottál? – kérdeztem.
Megrázta a fejét.
– Nem, én valami... sterilebbet képzeltem el, talán. Tudod,
fehér kórházi falak, kényelmetlen székek. Mint egy sürgősségi. Ez
meg itt majdnem olyan, mint egy magánlakás.
Nagyon pontos volt a meglátása. Az egyik fal mellett még egy
kisebb tévé is állt, az ablaknál pedig akvárium. Igaz, a berendezés
kissé viseltes itt, de legalább nem rideg és személytelen.
Nem kellett soká várnunk, szemközt kinyílt az ajtó, és egy
nagyjából korunkbeli lány lépett ki rajta. Vézna volt, mint a
heroinfüggők, a haja szénakazal, a szeme beesett. Tudtam, hogy
Maggie mindent megtesz, hogy ne bámulja szemérmetlenül, de
szinte hallottam, ahogy kattognak a fogaskerekek a fejében. Most
megy végig a szokásos kérdéseken: Vajon miért van itt? Úgy néz
ki, mint egy narkós. Az is? Vagy csak bolond?
Ami engem illet, már réges-rég túl voltam azon, hogy mások
gondjait próbáljam kitalálni. Abból volt nekem is épp elég.
A lány a szemét a földre szegezve kibotorkált a szobából, Holly
köszönésére csak intett.
Shaemus jelent meg az ajtóban. Felálltam. Maggie-n hirtelen
nyugtalanság vett erőt. Eszembe jutott, micsoda kihívás neki,
amibe beleegyezett. A terápia még azoknak is ijesztő tud lenni,
akiknek rendszeresen részük van benne. Jobban fel kellett volna
készítenem arra, milyen is lesz ez az egész. De a vitánk hevében
kiment a fejemből. Egy újabb kövér tétel a hülyeségeim listáján,
amit eddig elkövettem.
– Clay! Szervusz! Te pedig Maggie vagy, ugye? – nyújtott kezet
Shaemus. Maggie erőtlenül rámosolygott. Shaemus derűs arccal
pillantgatott ide-oda köztünk. Tényleg úgy nézett ki, mint egy
kopaszodó nagybácsi. Ha először látja az ember, nem egy dilidoki
jut eszébe róla. Én is inkább bingózás, mint lélekelemzés közben
tudnám elképzelni.
– Gyertek csak be! – invitált aztán a szobába.
Kézen fogtam Maggie-t, úgy léptünk be, együtt. Néztem, ahogy
Maggie újra körbekémlel, aztán leül egy süppedős fotelbe a
kandallónál. Shaemusnak dr. Todd-dal ellentétben nem volt
íróasztala. Volt ugyan egy apró munkaállomás a sarokban, de
szívesebben ült középen, a pácienseivel. Az volt az elve, hogy túl
könnyű elrejtőzni egy íróasztal mögött, és ha nyitottságot és
őszinteséget vár el a vendégeitől, akkor őneki is ezekkel kell
szolgálnia.
– Utánad már nincs senki mára, úgyhogy nem rohanunk.
Annyi időnk van, amennyi kell. Foglalj helyet, Clay! Teljesen
befeszülök, ha így ácsorogsz itt – intett Shaemus kedélyesen a
másik fotel felé. Maggie csodálkozó pillantást vetett az orvosomra.
Láttam, hogy nem számított ekkora fesztelenségre. Igaz, ami igaz,
Shaemust meg kell szokni. Még én sem tudom mindig hova tenni.
De eddig még nem hozta ki belőlem a verekedőst, ami
feltételezem, jó jel.
Megkerestem Maggie tekintetét, és igyekeztem biztatóan
rámosolyogni. Bizonytalan, de őszinte mosollyal viszonozta, és
elhelyezkedett a fotelben. Shaemus leült a kanapéra, szemben
velünk. Kezébe vett egy jegyzettömböt, és kattogtatni kezdte a
tollát.
– Esetleg szóba került már köztetek, mit reméltek ettől a
találkozótól kettőtök számára? – csapott a közepébe.
Maggie és én összenéztünk, én kínos grimaszt vágtam.
– Nem, nem igazán – feleltem.
Shaemus bólintott, és nem tűnt meglepettnek. Újra kattintott a
tollával.
– Maggie, te voltál valaha pszichológusnál? – fordult aztán
hozzá.
Maggie megköszörülte a torkát, és nemet intett.
– Nem, még nem. A szüleim szerették volna, ha izé... elmegyek
valakihez, pár hónappal ezelőtt. De aztán nem mentem.
Megdöbbenve meredtem rá. Ez új. Rágni kezdtem a szám
szélét. Jézusom, mennyire vészes lehetett a helyzet, ha a szülei
pszichológust fontolgattak?!
 Shaemus szeme újra ide-oda kezdett járni közöttünk.
– Ez azután volt, hogy Clay elment? – kérdezte, hogy
egyértelmű legyen. Maggie elvörösödött, tudtam, nehezére esik
ezt bevallani.
– Igen – lehelte.
Szerettem volna megfogni a kezét. Hozzáérhetek vajon?
Engedni fogja? Nem tudtam, mit tegyek. Ez az új információ
teljesen kizökkentett a nyugalmamból.
Shaemus fura torokhangot hallatott.
– Mesélnél arról egy kicsit, miért szerették volna a szüleid, ha
orvosi segítséget kérsz? Csak hogy nagyjából képben legyek, min
mentél keresztül.
Engem egy pillantásra sem méltatott: a szeme Maggie-re
szegeződött.
Maggie mocorogni kezdett, és felém villant a tekintete.
Bocsánatkérő volt. Ezúttal megfogtam a kezét. Kétségek ide vagy
oda, kellett a testkontaktus. Kellett nekünk a testkontaktus.
Maggie újra megköszörülte a torkát.
– Búskomor voltam. Azok után, hogy... ami történt...
Shaemus közbevágott.
– Nyugodtan mondd csak ki, mi történt! Clayjel éppen azon
dolgozunk, hogy szembe tudjon nézni tompítatlanul a döntései, a
viselkedése következményeivel. Mi itt nem kerülgetjük a dolgokat.
Ez egy biztonságos, zárt kör. Fontos, hogy tudd, kimondhatod az
érzéseidet, az aggályaidat. Ami itt történik, itt is marad. De ha
bármikor előfordul, hogy mégsem vagy képes beszélni valamiről,
azt is meg kell mondanod. A kommunikáció mindennél
fontosabb.
Láttam, hogy Maggie nagyot nyel. Az ujjai fájdalmasan
markolták az enyémeket.
– Jó, szóval depressziós voltam. De igazán. Miután
visszajöttem Észak-Karolinából. Miután Clay öngyilkos akart
lenni.
A gyomrom összeszorult, hogy az ő szájából kellett hallanom,
mit tettem vele. Beszélnem sem volt éppen egyszerű róla, de most,
hogy tőle hallottam, legszívesebben a szék alá bújtam volna.
– Ki sem dugtam az orrom a szobából. Nem tudtam aludni. Egy
csomót fogytam. Elég ramaty állapotban voltam. Na mindegy,
szóval a szüleim elkezdtek arról beszélni, hogy pszichológus
kellene nekem. Tudtam, hogy aggódnak értem. És bántott is, hogy
aggódnak, de akkor sem tudtam kikecmeregni belőle.
Maggie arcán árulkodó könnycsepp szaladt le. Elfordítottam a
fejem.
– És végül mi változott? Mivel végül nem fordultál
szakemberhez, gondolom, valami csak... – emelte fel Shaemus a
tollát, és jegyzetelt egy keveset.
– Nem tudom. Gondolom, csak elegem lett abból, hogy
sajnálom magam. Azt mondogattam magamnak, hogy Clay nem
jön vissza, hogy próbál meggyógyulni. És ha csak itt lógatom az
orrom, az nem segít sem rajta, sem rajtam.
Maggie rám emelte könnyektől csillogó szemét.
– Aztán megkaptam Clay levelét, hogy lépjek tovább. Hogy nem
akarja, hogy várjak rá. Valami bekattant nálam, és egyszerre
dühös lettem, nem szomorú. Lehet, hogy ez segített.
Újra rágni kezdtem a szám szélét. Keményebb ezeket hallani,
mint hittem. Összeszorítottam a fogam, amíg vérezni nem kezdett
belül a szám, és a fémes íz valahogy megnyugtatott.
Shaemus abbahagyta a körmölést, és rám nézett, mert nyilván
feltűnt neki a szorongásom.
– És neked milyen most hallani, Clay, mennyire nehéz volt
Maggie-nek az öngyilkossági kísérleted után? – kérdezte magától
értetődően.
 Húha, nem bánik velem kesztyűs kézzel!
Lehajtottam a fejem, és csak bámultam a Maggie-ét markoló
kezemet, ami mintha idegennek és tőlem függetlennek tűnt volna.
Fel sem tudtam fogni, hogy Maggie még mindig itt van velem.
Egyedül voltam a bűntudattal.
– Jó szar, maga szerint? Önző seggfej voltam, ezt akarja
hallani?
Kezdtem én is dühbe gurulni. Bárcsak ne így lett volna: a harag
nem sok jóra vezet nálam.
Maggie megszorította a kezem. Próbáltam néhány mély
lélegzettel lehiggadni.
– Dühös vagyok. Magamra, hogy ezt tettem vele. Szomorú
vagyok, bánom a sok elvesztegetett időt. Bűntudatom van, amiért
bántottam. De főleg kudarcot érzek. Mert csalódást okoztam
Maggie-nek. És magamnak – suttogtam.
Hallottam, ahogy Maggie csendesen sóhajt. Felnéztem. Az
arcán könnyek peregtek, az alsó ajka reszketett. Shaemus felé
nyújtott egy zsebkendős dobozt, abból kivett néhányat, és
megtörölte az arcát.
– Maggie, neked hogy esik hallani, hogy Clay szenved? –
faggatta Shaemus. Maggie le sem vette rólam a szemét, úgy felelt.
– Rosszul. De nem akarom, hogy bűntudata legyen, hogy
szégyellje magát, vagy bármi más. Nem ő tehet arról, ami történt.
Beteg volt.
Lehunyt szemmel megráztam a fejem.
– Nem gondolod, hogy Clay felelős volt a tetteiért? Szerinted
nem ő a hibás abban, ami vele történt? – érdeklődött Shaemus.
Kinyitottam a szemem, és azt láttam, hogy Maggie gyilkos
pillantást vet az orvosomra. Mellkasa sebesen emelkedett és
süllyedt a zihálástól.
– Maga hogy képes őt hibáztatni?! Nem tudott uralkodni
magán! Élete nagy részét a mániás depresszió és a borderline
személyiségzavar tette ki! Hát milyen ember lennék, ha őrá
fognám, ami nem az ő hibája?
Maggie egyre jobban felemelte a hangját, de Shaemus
pókerarca mit sem változott.
Felismertem a kifejezést. Most megfogta!
– Azt gondolnám: normális, emberi. Hogy is lennél képes nem
hibáztatni őt azért, amit veled tett? Amit most hallottam, az egy
szörnyű helyzetbe került ifjú hölgy története. Olyan helyzetbe, ami
egy ennyire fiatal valakinek túl sok. Senki nem neheztelne rád, ha
haragudnál Clayre.
Bassza meg, mintha a körmeimet tépdesnék! Szükségét
éreztem, hogy közbevágjak. Hogy védjem magam, talán. De
tisztában voltam azzal, hogy a mai nap ugyanúgy szól Maggie-ről,
mint rólam. És a kapcsolatunk alapvető problémáiról. Fontos,
hogy Maggie magától meglássa ezeket. Még akkor is, ha
belepusztulok, olyan rossz hallani.
Maggie elengedte a kezem, és eltakarta az arcát. Sürgető
pillantást vetettem Shaemusra, de ő csak feltartotta a kezét, és
élénken figyelte Maggie-t. Az ő válla rázkódott, és már bántam,
hogy magammal hoztam. Ez így teljesen el van cseszve! Hogy
tehetem, hogy arra kényszerítem, élje át újra a sok szörnyűséget?
Mindkettőnk életének egyik leginkább gyomorszorító időszakát?
– Igen, haragszom rá. Hihetetlenül haragszom, amiért bántotta
magát. Amiért otthagyott, és megszakított velem minden
kapcsolatot. De leginkább szeretem őt. És azt hiszem... nem:
tudom, hogy ez mindent felülír.
Maggie letörölte arcáról a könnyeket, és dacosan
összeszorította a fogát.
Shaemus elmosolyodott.
– Na, ezzel már tudunk valamit kezdeni! De ne keress
kifogásokat sem neki, sem saját magadnak! A tagadás többet árt,
mint használ – szólt figyelmeztetőleg.
Még egy óra hosszat beszélgettünk arról, hogyan
kommunikálunk egymással. Szóba kerültek a féltékenységi
rohamaim és Maggie kishitűsége. Megdöbbentett, mennyire
kevésre tartja saját magát. És rá kellett jönnöm, hogy én sem
tettem valami sokat azért, hogy ezen változtassak. Sőt, inkább
tízszer rosszabb lett miattam minden.
Megbeszéltük, mi történt előző nap az ebédlőben. Shaemus
már a néma jelenlétével is nagyszerű segítség volt, hogy rájöjjünk
a tipikus dinamikára kettőnk között. Én a legtöbb gondért
magamat okoltam, de Shaemus rámutatott, hogy mindkettőnknek
lenne finomítanivalója a kommunikáción.
Ahogy közeledett a találkozó vége, kezdtem úgy érezni, mintha
maratont futottam volna. Teljesen kimerültem. Maggie-re
néztem, és láttam, hogy őt is leszívta ez az egész.
Shaemus jegyzetfüzetet adott át neki.
– Ajánlanám, hogy kezdj el naplót írni. Az nagyon nagy
segítség, hogy felismerd az érzéseket és késztetéseket, amiről nem
is tudtad, hogy léteznek.
Igyekeztem uralkodni az arcizmaimon. Agyturkászok, meg az ő
naplómániájuk...
Shaemus kikísért bennünket.
– Nagyon ügyesek voltatok mind a ketten! Sok volt ez így
egyszerre. Nagyon szeretnék még így együtt találkozni veletek.
Clay hetente kétszer jár; Maggie, te jöhetnél esetleg minden
második héten. Mit gondolsz? – szólt búcsúzóul.
Maggie ekkor már újra fogta a kezem. Felém lesett, nekem
pedig szinte elállt a szívverésem. A szemében valódi boldogságot
láttam.
– Szerintem jó lesz úgy – felelte.
 Shaemus mindkettőnket széles mosollyal jutalmazott.
– Nagyszerű! Hát akkor legyen szép estétek! Clay, kedden
találkozunk, Maggie, veled pedig két hét múlva. Nagyon örülök,
hogy megismerhettem egy ilyen csodálatos ifjú hölgyet!
Kezet ráztak, Maggie elpirult a bóktól.
Kiléptünk az utcára, és hirtelen úgy tűnt, mintha napokig
lettünk volna odabent. Voltunk valakik, amikor bementünk, és
egészen új emberként jöttünk ki.
Elhelyezkedtünk a kocsiban, bekötöttük magunkat, aztán
nekivágtunk a forgalomnak. Maggie becsúsztatott egy lemezt a
lejátszóba.
– Azta, ez durva volt. Mindig ilyen? – kérdezte.
Felnevettem a megkönnyebbüléstől, hogy nem gyűlöl, amiért
idecibáltam.
– Nem, nem mindig. Néha egész laza is tud lenni. De általában
az első néhány alkalom kicsit kemény – feleltem.
Maggie ujjaival dobolta a zene ritmusát a műszerfalon. Aztán
egyszerre abbahagyta, és a tenyere a műanyag borításra tapadt.
– Örülök, hogy eljöttem. Úgy érzem, hogy ez használni fog
nekünk – mondta komolyan.
Átnyúltam, és a combjára tettem a kezem, mert muszáj volt,
hogy hozzáérjek. Mindig muszáj hozzáérnem.
– Én is, Meg – feleltem halkan, aztán nem szóltunk többet.
Hagytuk, hogy az újonnan megtalált lelki béke beszéljen
helyettünk.
 20. FEJEZET

MAGGIE

A DOLGOK MONDHATNI, eszméletlen jól alakultak. Jobban, mint

azt valaha reméltem. Az ebédlős szörnyű nap után, és hogy
elkísértem Clayt a terápiára, mintha új fejezet nyílt volna az
életünkben. Már nem vártam, mikor történik megint valami rossz.
Most, hogy hallhattam, Clay mivel küzd, milyen nehéz neki ez az
egész, már nem voltam annyira sértődött, amiért kimaradok
mindenből. Azt éreztem, hogy végre őszinték vagyunk egymással.
De még mindig aggódtam miatta. Alig bírtam ki, amikor azt
kellett hallgatnom, ahogy előadja Shaemusnak, mennyire szeretné
megvágni magát, és hogy akaratlanul is én váltom ki belőle ezeket
a késztetéseket, a mélyen gyökerező szégyene és bűntudata miatt.
Néha Rachelt és Danielt bámultam, és irtózatosan szerettem
volna, ha Clayjel végre túltesszük magunkat a sok hülyeségen, és
élhetjük az életünket, együtt. Mint egy normális pár.
De nekünk nem ezt osztották, és ebbe kezdtem is beletörődni.
Az élet Clayton Reeddel sosem lesz leányálom. Lesznek sötét
árnyak bőven, itt-ott elővillanó fénysugárral. És lassan
megtanulom értékelni azt a pici fényt, ha meglátom. Mert a
sötétség nem vezet sehová. És valószínűleg nem is fog sosem.
Viszont dolgozunk az ügyön, együtt. És ez már valami.
Így sokkal kellemesebb helyzetben voltunk, mint azelőtt valaha.
A változás mindenkinek feltűnt, nemcsak Clayen, de rajtam is.
Rachel meg is jegyezte egyik nap, suli után:
– Boldognak látszol, Meg. És Clay is. Jó látni, hogy jól vagy.
Rachel sosem cifrázta a dolgokat. Átöleltem, ami abszolút nem
vallott rám. De Rachel nem akadt fenn rajta.
Daniel már kevésbé volt meggyőződve arról, hogy minden
rendben, de egyelőre visszafogta a megjegyzéseit. Ha én
megvagyok, akkor ő is; és ez olyasmi, amit imádok benne.
A szüleim alig leplezett pánikban követték a fejleményeket.
Sosem faggattak, amiért hálás voltam. Helyette trükkösebb
módszereket fejlesztettek ki az információszerzésre. Clay
ragaszkodott hozzá, hogy átjöjjön hozzánk, hogy találkozzon
velük. Tudtam, szükségét érzi, hogy erőfeszítéseket tegyen velük
kapcsolatban. Így lehetővé tettem az újbóli találkozásukat.
Egyik nap Clay hazahozott a munkából. Tudtam, hogy anyám
és apám is otthon van, ezért spontán módon megkérdeztem
Claytől, nem akar-e bejönni. Valószínűleg helyesen döntöttem,
hogy nem készítettem fel hosszadalmasan a szüleimmel való
találkozásra. Tudtam, csak feleslegesen hergelné magát. Anya és
apa vagy elfogadják, vagy nem. Akárhogy is, ez most Clay esélye
arra, hogy bebizonyítsa, hajlandó változtatni a dolgokon és
önmagán.
– Biztosan készen állsz erre? – kérdeztem, mert láttam, hogy
kissé elsápad. Nem felelt, csak biccentett. Beléptünk a nappaliba.
Apám épp újságot olvasott, anya pedig a laptopján dolgozott
mellette.
Egyszerre néztek fel, amikor megjelentünk az ajtóban. Nem
lepte meg őket Clay jelenléte: szóltam előre, hogy hozom
magammal.
Clayt ugyan nem akartam stresszelni azzal, hogy előkészítem a
látogatását, de a szüleimnek időben értesülnie kellett róla. Így
lehetőséget kaptak, hogy kitalálják, hogyan viszonyuljanak a
fiúhoz, aki felelőssé tehető a lányuk alig néhány hónappal korábbi
összeomlásáért.
Clay elengedte a kezem, és zsebre vágta mindkét kezét. Ez nála
biztos jele a feszültségnek.
– Jó estét, Mr. Young, Mrs. Young – tett egy bizonytalan lépést,
mintha kivégzőosztag elé sétálna.
Apám a szemüvege fölött nézett rá, aztán letette az újságot
maga mellé a kanapéra, és felállt. Anyám mosolya, ha erőltetetten
is, de legalább ott volt az arcán, ahogy elébe ment Claynek, hogy
köszöntse.
– Szervusz, Clay! – rázott kezet vele apám. Megkönnyebbülten
nyugtáztam, hogy nem lép fel fenyegetően vele szemben. Aztán
anya is kezet fogott vele. Örültem, hogy ilyen normálisak. Egy
pont a szülői testületnek!
– Ruby hogy van? – kérdezte anyám, és együtt érzőn
megszorította Clay karját. Clay megdörgölte a nyakát, és felém
villant a tekintete, mintha csak meg akart volna győződni, hogy
nem hagytam magára a szüleimmel.
– Vannak jobb és rosszabb napok. Pontosabban rosszak és nem
annyira rosszak. Elég nehéz – felelte kertelés nélkül.
Apám arcán engedett kicsit a szigor, mintha értékelné Clay
őszinteségét.
Anyám csettintett a nyelvével.
– Ha tehetünk bármit értetek, nyugodtan szólj! – felelte.
Láttam, hogy Clay padlót fogott a felajánlástól.
– Köszönöm, Mrs. Young! És köszönjük szépen, Ruby és én is a
sok kaját, amit küldött. Jó volt végre olyat enni, ami nem a
fagyasztóból került elő egy dobozból – húzta Clay a száját
fájdalmas mosolyra. Az a fajta mosoly volt ez, amikor nem tudja
az ember, vajon felfalják-e elevenen a következő pillanatban.
– Nagyon szívesen! – felelte anyám, azzal a kanapé felé
tessékelte Clayt. – Foglalj helyet! Pont most készültem teát főzni.
Kértek valamit? – intézte a kérdést mindkettőnkhöz. Clay nemet
intett.
– Köszönöm szépen, de nem – felelte olyan kínos
udvariassággal, hogy legszívesebben rászóltam volna, hogy nyugi!
Csakhogy apám már akcióba lendült. Karba tett kézzel helyet
foglalt Clayjel szemben. Mindig is őt volt nehezebb lekenyerezni.
Pláne, ha Clayton Reedről van szó.
Anyám kihívott a konyhába segíteni. Először nemet mondtam.
Meglehetősen féltem magára hagyni Clayt az apámmal, akár csak
egy pillanatra is. De anyám erősködött, és a pillantása elárulta,
hogy jobb, ha iszkolok.
Clay arcán szinte pánik tükröződött. Épp csak egy bátorító
grimaszt tudtam felé küldeni, ahogy anyám után kullogtam a
konyha felé.
– Szerinted jó ötlet ezeket kettesben hagyni? – kérdeztem, és
nyugtalan pillantásokat vetettem hátrafelé a folyosón, a nappali
irányába. Csak kivehetetlen mormolás jutott el a fülemig, ahogy
beszélgettek, több nem.
Anyám előkészítette a teát. Elővett egy doboz mogyoróvajas
kekszet, és egy tányérra halmozta.
– Apádnak beszélnivalója van Clayjel, Maggie. Szerintem az
lesz a legjobb, ha hagyjuk, hogy bizalmasan tárgyaljanak egy
darabig.
Ettől ideges rángatózás indult a gyomromban.
Anya bátorítóan átölelt.
 – Ne félj, nem fogja puskával fenyegetni! De vannak dolgok,
amit ki kell mondani. Amit Claynek is hallania kell. Ha úgy
tervezed, hogy együtt leszel vele, apádnak és nekem muszáj
bizonyos dolgokat félreérthetetlenül tisztáznunk.
Csúnyán émelyegni kezdtem, és már-már visszarohantam a
nappaliba, hogy kiragadjam Clayt a házból. Mit képzeltem
egyáltalán, amikor kitaláltam, hogy idehozom?! Nem tudhattam,
vajon Clay készen áll-e lelkileg arra, amit apám a nyakába zúdít.
Öt perccel – vagy öt órával? – később visszatértünk a nappaliba
a teáscsészékkel és a keksszel. Ahogy beléptünk, rögtön
megcsapott a feszültség. Clay arcát kezdtem fürkészni várakozón.
Meglepve tapasztaltam, hogy mintha egész... jól lenne. Apámmal
egyszerre néztek fel, amikor lepakoltunk eléjük az asztalra.
Megkockáztattam egy pillantást apám felé is. Zordnak tűnt, de
legalább nem dühösnek.
A fél karomat adtam volna, ha megtudhatom, miről beszéltek,
de feltételeztem, hogy arra még várnom kell. Egyelőre Ruby
könyvesboltja került szóba. És hogy mennyire nehéz Claynek újra
megszoknia a kisvárosi életet. A szüleim Floridáról kérdezték őt,
de nem vallatták nyíltan az intézetről, ami három hónapig az
otthona volt.
A kérdéseik ehelyett főleg abból a sunyi, közvetett
puhatolózásból tevődtek össze, ami az elmúlt időben annyira
jellemző lett rájuk. Én is csak azért jöttem rá, mit csinálnak, mert
Clay egyszer csak elpötyögtetett néhány részletet a Grayson
Centerről, amiről még én sem hallottam azelőtt. Elmondta,
mekkora kihívás volt a tanulás úgy, hogy csak napi két órája volt
rá. Mesélt egy kicsit a többiekről is, akiket ott megismert,
hosszasan ecsetelve a szobatársa, Tyler történetét, aki
heroinozásért és paranoiás skizofréniával került be.
Próbáltam a helyén tartani az államat, ahogy hallgattam. Már
egy hónapja, hogy Clay visszajött Davidsonba, és én még mindig
alig tudok bármit a Graysonról vagy az ottani barátairól.
Egyszerre úgy éreztem, én vagyok a világ legrosszabb barátnője. A
szüleim bezzeg udvariasan figyeltek és kérdezgettek.
– Örülök, hogy Maggie is jár az orvosodhoz! Nagyon helyesen
tetted, hogy előhozakodtál vele – mondta anyám, és én paff
lettem, hogy mennyire megértő.
Clay ellágyulva rám mosolygott, és csak azután felelt.
– Abszolút azon vagyok, hogy működjön ez az egész. Azt
akarom, hogy Maggie-vel teljesen bizalomra és támogatásra épülő
kapcsolatunk legyen. Megteszem, amit csak kell, hogy a legjobb
legyek, akit csak kívánhat. És akit én kívánhatok, hogy legyek.
A szüleim láthatóan értékelték a kijelentést, de feltűnt, hogy
továbbra is fürkészőn lesik minden mozdulatunkat.
Amikor eljött az ideje, hogy Clay hazamenjen, anyám átölelte,
apám pedig vállon veregette.
– Hamarosan találkozunk – köszönt el tőle apám, ahogy
kikísértük őt. Megvártam, hogy becsukják a bejárati ajtót, mi
ketten pedig tegyünk néhány lépést a kocsi felé, és csak aztán
kérdeztem rá a privát beszélgetésére apámmal.
Clay nevetett.
– Már alig bírtad, mi?
Játékosan belebokszoltam a vállába.
– Mondd el! Légyszi! – nyafogtam, amitől Clay csak még
jobban nevetett.
Ujját az orrom hegyére nyomta.
– De kis kotnyeles vagy!
Csak a szememet forgattam válaszul.
Clay kioldotta a zárat az autón, aztán megfordult, nekidőlt a
kocsinak, magához húzott a két lába közé, és átkarolta a
derekamat.
 – Megkaptam az apukás hegyi beszédet. Közölte, hogy nem
kívánja, hogy újra fájdalmat okozzak neked. Testi fenyítést ígért,
és a többi, tudod, hogy megy ez – felelte végül könnyedén. Oldalba
böktem, mert tudtam, hogy szórakozik velem.
– Au, jól van! – szedte össze magát, és a mellkasára vont. Arcát
az enyémhez hajtotta, és megcsókolt.
– Elmondta, hogy ami történt, súlyosan érintett téged. Hogy
halálosan aggódtak miattad, és hogy ő még sosem érezte magát
ennyire tehetetlennek apaként. Tudtam, hogy rossz lesz, ha
elhagylak, Maggie. Csak azt hittem, helyesen cselekszem. A te
kedvedért. És az enyémért. Mindkettőnkért. Fogalmam sem volt,
hogy neked is pont olyan nehéz ez az időszak, mint nekem. Apád
azt mondta, nem fogja még egyszer végignézni, ami veled történt,
még akkor sem, ha kénytelen lesz bevállalni a rosszfiú szerepét, és
elválasztani bennünket egymástól.
Visszafojtottam a lélegzetem, annyira megrémített és sokkolt
apám kíméletlen őszintesége. Pedig számíthattam volna rá.
Clay csókot nyomott a fejem búbjára.
– Mondtam neki, hogy megértem, és hogy pont ezért nem
kerestelek, amíg az intézetben voltam. Meg voltam győződve
arról, hogy azzal teszek a legjobbat, ha távol tartom magam tőled.
Hogy nélkülem kell folytatnod az életedet.
Clay karja megfeszült a derekamon, a hangja elcsuklott.
– De aztán azt is mondtam apádnak, hogy nekem nem opció
nélküled élni. Ezért szedem a gyógyszert, járok a pszichiáterhez,
és teszek minden mást, ami elősegíti, hogy a közös életünk boldog
legyen, ahogyan te is. Ugyanis nincs számomra fontosabb, mint a
te boldogságod.
Könny szökött a szemembe. Lábujjhegyre álltam, és a számat az
övére szorítottam.
Clay még sokáig ölelt így, ízlelgetve az ajkamat, cirógatva a
sajátjával. A nyelvünk a szerelem tökéletes kötelékében egyesült.
Aztán elengedtük egymást, és Clay végigsimított az arcomon.
– Szeretlek, Maggie May Young – súgta.
– Én is szeretlek, Clayton Reed – feleltem hasonló hévvel.
Miután Clay hazament, és én is visszamentem a házba, a
szüleim nem hozták többet szóba Clay látogatását. De éreztem,
hogy enged a fagyos viszony köztük: ha nem is bíznak benne
feltétlenül, legalább tisztelték az eddig elért eredményeit.
A szombati randik gyorsan rendszeressé váltak. Mintha Clay
igyekezne jóvátenni az elvesztegetett időt. Néha vacsorázni
mentünk. Néha moziba. Néha már délután elmentünk kirándulni
és piknikezni. Máskor összefutottunk Rachellel és Daniellel, és
együtt mentünk plázázni.
Az egész olyan csodálatosan sablonos volt! Annyira tinis! Jobb
volt így, hogy tudtam, Clay következetesen szedi a gyógyszert.
Ebédhez kellett bevennie, és úgy is tett minden egyes nap, hiba
nélkül. Nem hívta fel a figyelmemet túlságosan az eseményre, de
nem is rejtegette.
Honnan jött ez a hihetetlen szerencse, hogy itt tarthatunk,
együtt? Az egész álomszerű volt. Féltem, hogy felébredek belőle,
és minden kipukkad, mint a lufi. Clay nem lesz itt többé, magam
leszek, és kiderül, hogy ez mind nem volt több egy monumentális
hallucinációnál.
De míg én szárnyaltam a boldogságtól, voltak, illetve volt, aki
nem rajongott ennyire az új párkapcsolatomért. Jake-kel
jelentősen elhidegültünk egymástól. Nyoma sem volt a könnyed
heccelődésnek munka közben. Sőt nem is volt közös műszakunk
már vagy két hete, és muszáj volt arra gondolnom, hogy talán
szándékosan alakította így a beosztását.
Kicsit fájt a szívem, hogy olyan érzéketlenül megvezettem, és
abban a minutumban gondolkodás nélkül pofára ejtettem, hogy
Clay újra szóba állt velem. Tiszta rohadéknak éreztem magam.
Próbáltam beszélni vele, hogy amennyire lehetséges, jóvá tegyem
a dolgot, de mindig vagy túl ingerült volt, vagy simán nem állt
velem szóba. Úgyhogy még várhatok az alkalomra, hogy
könnyítsék a lelkiismeretemen vele kapcsolatban, ha az egyáltalán
eljön valaha.
Ellenben az életünk Clayjel szinte tökéletesen alakult.
Igyekeztem nem megbámulni, ahogy suli után ott ült az ágyán,
és egy vázlatfüzetbe rajzolgatott, míg én a házimon dolgoztam.
Illetve dolgoztam volna, ha nem vonja el a figyelmemet rémes
módon a hasán felcsúszott póló, és alatta a selymes bőr és az
ínycsiklandó izmok.
– Csináld a házidat! – intett vigyorogva.
Belepirultam a lebukásba. A szememet az előttem fekvő papírra
és rajta a szinte olvashatatlan macskakaparásra fordítottam, és
igyekeztem összpontosítani.
– Azt csinálom! – motyogtam, és dobolni kezdtem a
ceruzámmal a könyvön. Clay kuncogott, amitől összeszorult a
gyomrom. Oké, egyáltalán nem csinálom a házimat. Hangos
csattanással becsuktam a törikönyvet, és átosontam a szobán, míg
az ágyhoz nem értem.
Clay elvigyorodott. Leültem mellé, odahajoltam, és
belecsókoltam a nyakába.
– Min munkálkodsz? – doromboltam, és az orromat a vállához
dörgöltem.
– Neked a saját dolgoddal kéne foglalkoznod! Most
lelkifurdalásom van, hogy zavarlak – felelte Clay kissé rekedten,
mert közben az álla vonalát kezdtem végigcsókolni. Imádtam az
ízét: sós és egyben édes is. Bár a kapcsolatunk érzelmi oldala
virágzott, a testi dolgok legnagyobb sajnálatomra inkább
stagnáltak. Nem is értettem, mitől a fennakadás. Tudtam, hogy
Clay kíván engem. Éreztem minden csókjában, minden öleléskor.
De mintha csak félt volna újra elmerülni egy számunkra oly
ismerős világban.
– Ne bánd! Úgyis inkább ehhez van kedvem – mondtam, és a
nyakát kezdtem finoman harapdálni, épp a füle alatt. Majd amikor
átvetettem rajta a lábam, és úgy ültem az ölébe, éreztem, hogy
megtörik. Na végre! Örömtáncot lejtettem volna, ha nem kerít a
hatalmába valami egészen más. Ja, igen: a tomboló hormonjaim
voltak azok.
Clay félredobta a vázlatfüzetet, két kézzel megragadta a
csípőmet, és olyan erővel húzott magához, hogy az ujjai a
húsomba vájtak. A nyelvem hegyével vonalat húztam a
fülcimpájától a szája sarkáig. Amikor az ajkamat az övére
szorítottam, hanyatt dobott az ágyon, és vadul csókolni kezdett. A
fogunk összekoccant, olyan erővel ért a szája az enyémhez, és én
utat engedtem a mohó nyelvének.
Clay felnyögött, amikor a kezem megindult felfelé a hátán a
pólója alatt. Annyira vágytam a meztelen bőrének érintésére!
Aztán a póló egyszer csak a nyakában volt, majd átcsúszott a fején,
végül a padlón landolt. Clay megborzongott, ahogy az ujjaim
hegyével finoman átsimítottam mellkasának sebhelyektől tagolt
térképén.
Még a pillanat hevében sem feledkeztem meg arról, hogy
ellenőrizzem, látok-e vajon friss vágást a testén.
Megkönnyebbültem, hogy csak régi hegek kerültek a kezem alá.
Az ő keze is követte az enyém példáját, és felfedezőútra indult a
blúzom alatt. Észak-Karolina óta nem jutottunk ennyire messzire.
Mohón átadtam magam az érzésnek, ahogy a keze a mellemhez
ért, és hátrafeszültem, amikor a tenyere végre a melltartómra
simult.
Aztán az ujjai közé vette a fájdalmasan vágyakozó
mellbimbómat, és azt hittem, nekem ott helyben végem. Clay,
mint egy megszállott, rekordidő alatt letépte rólam a blúzt és a
melltartót. Ha nyilvántartják a melltartólevevés világrekordját,
hát Clay Reed épp most döntötte meg. A szája az ajkaimról a csak
erre váró mellemre ugrott. Ízlelgetett, ingerelt a nyelvével, aztán a
szájába vette az egyik mellbimbómat.
– Ah! – tört ki belőlem. Túlságosan belefeledkeztem az érzésbe
ahhoz, hogy érdekeljen, hogy Ruby is ott van valahol a házban.
Elegáns, mi?
Clay ujjai rátaláltak a farmerem gombjára. Fürgén kigombolta,
aztán lehúzta a cipzárt is. A szája egy pillanatra sem hagyta ott a
mellemet, de a kezét a nadrágomba csúsztatta, és a bugyimon
keresztül végre megérintett. Egész testemben remegve
hátravetettem a fejem a párnára, Clay pedig mesterien játszott a
testemen.
Olyan régóta nem éltem át hasonlót! Túl régóta, ami azt illeti.
Nem voltam kifejezetten a rendszeres magányos örömszerzés
híve, ezért sajnálatos módon el voltam hanyagolva az orgazmusok
területén. Egyértelmű volt, hogy ez a probléma hamarosan
orvosolva lesz.
– Clay! – nyögtem, mert az ujjai a vékony textil alá
vándoroltak, és elmerültek az alatta várakozó nedvességben.
Egyetlen, tökéletes mozdulattal belém hatolt, és elkezdődött a
kínzóan lassú ritmus, amitől pontosan tíz egész kettő tized
másodperc alatt végem volt.
Tovább simogatott kívül-belül, míg a szája újra birtokba vette
az enyémet, és a nyelve felvette az ujjai ritmusát. Felmerült
bennem, hogy talán illene viszonoznom a szívességet, de
túlságosan a mámorködének hatása alatt voltam.
A testem még egyszer elérte a csúcsok csúcsát, majd ernyedten
visszahullt. Clay csak ekkor vette el a kezét, és az ajkai vad tánca is
lelassult az enyémen. Úgy ziháltam, mint aki négy perc alatt
futotta a mérföldet. A szívem annyira kalapált, hogy attól
tartottam, mindjárt elvesztem az eszméletemet.
Clay a helyére igazította a bugyimat, és felhúzta a sliccemet.
Aztán maga mellé vont, a mellével a hátamhoz simult. Az arcát a
hajamba temette, és az egyik tenyerét a hasamra tette.
– Hú, azta... Köszönöm! – szólaltam meg esetlenül. Clay a
fülembe horkantott.
– Ezt nem kell megköszönnöd... részemről a szerencse, kicsim.
A lábujjaim is begörbültek a gyönyörűségtől, olyan hangon jött
a becézés az ajkairól. Legszívesebben hozzádörgölőztem volna,
mint egy macska. Olyan egy liba tudok néha lenni! Visítós,
rózsaszín masnis, flitteres buta liba. Ez egy olyan oldalam, amit
csak és kizárólag Clay képes előhozni belőlem.
Megakadt a szemem a félredobott vázlatfüzeten. Magam elé
húztam. A hátamra fordulva közelről tanulmányozni kezdtem. A
szám mosolyra húzódott, amikor megláttam az aprólékosan
kidolgozott profilomat, amit Clay rajzolt, míg én a házimmal
foglalkoztam.
– Clay, én nem is így nézek ki. Kissé elfogult vagy velem
kapcsolatban – akadékoskodtam. A tehetsége, mint mindig, most
is lenyűgözött. Igazán félelmetesen nagy művész!
Clay arcon csókolt, aztán felemelte a kezét, és az ujjával
végigsimított az orromon.
– Nem, szerintem meg te nem látod tisztán a dolgokat. Hogy
tudsz mindennap tükörbe nézni és nem azt a gyönyörű lányt látni,
akit én, ezt sosem fogom megérteni!
Elpirultam a szavain. Nem is zavaromban, inkább a
boldogságtól. Az érzéstől, amihez kezdtem komolyan hozzászokni.
Felkönyököltem, és Clay felé fordultam. Ő felvont
szemöldökkel nézett vissza rám.
 – Nem tetszik ez a pillantás! Ilyenkor mindig járni kezd az
agyam, hogy most épp mit forgatsz abban az okos fejedben –
bökött a homlokomra incselkedve.
– Képzőművészetire kéne járnod majd, vagy ilyesmi. Tényleg
tehetséges vagy. Biztos kapnál valahová ösztöndíjat – mondtam.
Clay legnagyobb csalódásomra egyszerre feszült lett. Eddig
nem nagyon került szóba köztünk a jövőnk kérdése, persze azon
túl, hogy együtt akarjuk tölteni.
De hogy fog az működni, ha én elköltözöm, ha egyetemre
megyek? Már hetekkel azelőtt kézhez kaptam a levelet a sikeres
felvételiről a James Madison Egyetemre. A szüleim majd kibújtak
a bőrükből örömükben, Rachelt és Danielt teljesen lázba hozta a
hír. De Claynek még nem szóltam. Főleg azért, mert rettegtem,
hogy elrontja a jelen boldogságunkat, ha egyszerre elválást és
távkapcsolatot kezdek emlegetni.
Clay felült, és a vázlatfüzetet az éjjeliszekrényre dobta. Már
sötétedett; felkapcsolta a kislámpát. Már tisztán láttam rajta a
feszültséget, amit a javaslatom váltott ki. Nevetséges! Nem
pedálozásból beszélek neki a művészi tehetségéről. Komolyan
eszméletlen ügyes.
– Na, mit szólsz? – kérdeztem, és mellé araszoltam az ágyon,
míg a combunk összesimult.
– Aha, hát, nem tudom – felelte bosszantóan kurtán.
– Hát nézz utána! Mit árthat az? Egyáltalán gondolkodtál már
azon, mihez kezdesz érettségi után? Itt akarsz maradni Rubyval?
Vagy egyetemre mész valahová?
Tudtam, hogy erőszakos vagyok. De már kezdtem fuldokolni a
bizonytalanságtól.
Clay összeszorította a fogát.
– Figyelj, Maggie, hálás vagyok azért, amit ezzel el akarsz érni,
de egyszerűen gőzöm sincs, mihez kezdek. Érted: csak most
kerültem ki a diliházból. A nagynéném párja meghalt
autóbalesetben, azóta próbálok gondoskodni Rubyról. Szóval nem
nagyon engedhettem meg magamnak a luxust, hogy az
életcéljaimon merengjek – szólt szinte vicsorogva. Egy
árnyalatnyit hátra is hőköltem, mert túlságosan is a régi Clayre
emlékeztetett.
– Én csak... – kezdtem, de közbevágott.
– Te csak olyanba ütöd az orrod, amihez semmi közöd. Pont azt
csinálod. Nem akarok beszélni róla. Miért nem lehet simán
élvezni a pillanatot, és nem elszúrni azzal, hogy azt magyarázod,
szerinted mit kéne kezdenem magammal?
Jó, most már komolyan kezdtem berágni! Pláne az, ahogy
járkálni kezdett fel-alá, ijesztően déjà vu-szerű volt.
De most nem visszakoztam azonnal ijedten, mint azelőtt, hogy
megkönnyítsem a számára a helyzetet. Nem kezdtem
mentegetőzni, simogatni a megsebzett lelki világát. Ezúttal úgy
döntöttem, mindkettőnknek jobbat teszek, ha egyenes leszek.
– Hát jó, én viszont nemsokára egyetemre megyek. Már csak
néhány hónap, Clay! Ennyi! És nem akarok elmenni addig, míg
nem tudom biztosan, hogy te is kezdesz valamit az életeddel –
feleltem határozottan, és összefontam magam előtt a karomat.
Clay kacaja sötét és keserű volt; annyira, hogy összerezzentem.
– Te csak ne aggódj miattam, Meg! Nem fogok bezavarni az
életedbe. Építgesd csak a rózsás kis jövődet, én nem állok az
utadba! – vetette oda.
Felugrottam.
– Elég volt az önsajnálatból! Csak próbáltam rámutatni, hogy
csodálatos művész vagy, és kihasználhatnád a tehetségedet.
Tudod, mit mondanak: élj abból, amit szeretsz csinálni. Csak
segíteni akartam – tromfoltam.
A szemem az éjjeliszekrényen álló borostyánszínű kis fiolára
tévedt, és eszembe jutott, hogy vajon fogy-e rendesen az a
gyógyszer. Clay szélsőséges kilengései ugyanis kezdtek
megrémíteni.
Követte a pillantásomat. Sóhajtva megcsóválta a fejét.
– Mostantól majd mindig meg fogsz gyanúsítani, hogy hazudok
a gyógyszerről, valahányszor összeveszünk? – kérdezte
bizalmatlanul. Éreztem, hogy a szám széle remegni kezd.
– Nem lenne érthető? – kérdeztem. Ez rögtön kifogta a szelet
Clay dühének vitorlájából. A válla meggörnyedt, lehajtotta a fejét.
– De, valószínűleg – felelte. Aztán már csak a lélegzetünk
hangja törte meg a szoba csendjét. Fogalmam sem volt, mit
mondhatnék, ami visszaröpítene bennünket a néhány perccel
korábbi boldogságba. Az éles váltás sajnos nem volt szokatlan. Ez
szörnyen elszomorított. Annyira szerettem volna végre túl lenni
ezen, de tudtam, még hosszú út áll előttünk.
A bennem élő gyáva kukac arra biztatott, hogy acélozzam meg
magam, és kapaszkodjak ezen a hullámvasúton, amíg tehetem. De
ez a részem egészen aprócska volt.
Lassan odasétáltam hozzá. Az ujjaimmal gyengéden a sűrű
fekete hajába túrtam.
– Azt hiszem, csak a lehető legtapintatlanabb módon
próbáltam a jövőnk iránt érdeklődni. Sajnálom, hogy hisztiztem –
mondtam.
Őszintén bántam, hogy veszekedésbe fojtottam ezt a komoly
beszélgetést.
Clay megrázta a fejét.
– Ne sajnálj semmit! Nem mintha nem jutott volna eszembe,
mi lesz... azután. Ezért járok folyton a hülye karriertanácsadóhoz.
Mr. Hunt személyes ügyének tekinti, hogy jövőt alkosson a
számomra – mosolygott, és végre a szemembe nézett.
Tudtam, túl vagyunk a rémisztő balhén.
 – Komolyan? És hogy megy? – kérdeztem, ujjaimmal továbbra
is a hajában. Imádja, ha ezt csinálom – a jutalmam mindig az
arcán elömlő nyugalom.
– Hát, ha nem jött volna le az előbbi reakciómból, elég szarul.
Fogalmam sincs, mit csináljak, ha leérettségiztem. Jó lenne
valami terv. De egyszerűen nincs – felelte megviselten. Az egyik
kezem a tarkójához ért: magamhoz húztam a fejét, és gyengéden
szájon csókoltam.
– Majd én segítek kitalálni. És megoldjuk, hogy bármihez is
kezdesz, abban én is szerepet kapjak – ígértem. Clay lágy mosolya
elfeledtette az előbbi kínos vitát.
A mobiljának hangja törte meg a varázst. Rá sem pillantott a
kijelzőre, csak felvette, és beleszólt.
– Igen? – mondta, és még mindig énrám mosolygott. Zavartan
félrebillentettem a fejem, mert a következő pillanatban lehervadt
a mosoly az arcáról.
– Helló, nem, jó lesz. Nem felejtettem el.
Vetett felém egy óvatos pillantást, amitől egyszerre nyugtalan
lettem. Kivel beszélhet?
– Most hétvégén? Simán. Nem, komolyan, Ruby nem bánja.
Pénteken küldök útvonalat.
És újra kifürkészhetetlen arccal nézett rám. Jó, szóval valaki
látogatóba jön. De ettől miért kell, hogy az egész viselkedése
ennyire megváltozzon?
– Oké! Majd beszélünk akkor, Maria!
Maria? Ki a franc az a Maria?
Clay véget vetett a hívásnak, és visszatette a telefont az
íróasztalra. Nyugi, Maggie, ne ugorj! Hadd meséljen csak
Mariáról és arról, hogy miért jön látogatóba! Ne játszd itt a
féltékeny hárpiát! Persze, könnyű azt mondani.
Clay zsebre vágta a kezét. Most Lebuktál, öregem – gondoltam.
 – Maria? – érdeklődtem sürgetően, mert nem bírtam tovább
várni, hogy összeszedje a bátorságát, és magyarázattal szolgáljon.
Clay vágott egy fájdalmas grimaszt, ami sosem jelent jót.
– Ja, igen... Maria egy haver a Graysonból. Megy a bátyjához
Alexandriába, és itt akar aludni egyet – felelte.
Na, ez nem is olyan vészes! De akkor miért viselkedik Clay
ennyire furcsán?
– Még sosem említetted Mariát. Jó barátok voltatok? –
kérdeztem az arcát fürkészve. Egy pont oda: nem nézett félre
bűntudatosan. Állta a pillantásomat, és már tudtam, hogy akárki
is legyen ez a csaj, semmiképp nem valami exbarátnő, akit
összeszedett a külön töltött rövid idő alatt. Claynek vannak hibái,
de nem hűtlen. Ugyan technikailag nem voltunk együtt, míg
Floridában volt, de annyira már ismerem, hogy sosem lett volna
képes összejönni valakivel olyan hamar azután, hogy velem
szakított. Egyszerűen nem az a fajta.
– Aha, eléggé összemelegedtünk. Tyler meg ő voltak a legjobb
haverjaim bent. Nem számítottam rá, de nemrég felhívott, hogy
kijött. De gondolom, itt volt az ideje. Na mindegy, szóval csak egy
napig lesz itt. Megkért, hadd aludjon nálunk, remélem, nem baj –
felelte Clay.
Tudtam, ha azt mondom, hogy de, baj, akkor felhívja Maria
barátnőjét és közli vele, hogy máshogy kell megoldania a szállást.
És ez a tudat hatalmas enyhülést hozott a mocorgó féltékenység
kellemetlen szúrása után.
– Persze, nem baj! Szívesen találkoznék vele.
Még jó, hogy a plafon nem szakadt rám. De nem akartam
bevallani, hogy ez az arctalan Maria kissé kiborít. Főleg azért,
mert ott volt a szerelmem mellett, épp akkor, amikor én magam ki
voltam zárva az életéből, és ezt nem tudtam hova tenni. Ha pasi
lennék, szemem sem rebbenne. De egy lánynak az ilyen...
Mondjuk, hogy első kézből tudom, mekkora a hatalma Clay Reed
vonzerejének, mivel magam is rendszeresen áldozatul esem neki.
Clay felvonta a szemöldökét. Egyértelmű volt, hogy átlát a
szitán.
– Ja, persze – felelte fapofával. Elvigyorodtam. – A totális
őszinteség szellemében valószínűleg illik szólnom, hogy Maria egy
kicsit... belém volt zúgva az intézetben.
Még szép. Bentlakásos intézetben volt, nem kómában.
– De sosem lépett semmit, én meg idejében tisztáztam, hogy
téged szeretlek, más nem érdekel. Úgyhogy sosem volt köztünk
több sima barátságnál – hadarta.
Megfogtam a csuklóját, és kihúztam a kezét a zsebéből, aztán
összefontam az ujjaimat az övével.
– Lazíts, Clay! Elhiszem. Nem mondom, hogy nem legyintett
meg a zöld szemű szörny, de biztosíthatlak, túl vagyok rajta. Ezen
ne stresszelj! – csitítottam.
Lélegzetelállító félmosollyal felelt.
– Mondtam már mostanában, mennyire szeretlek? – kérdezte.
Az összefont kezüket a szájához emelte, és csókot lehelt a
kézfejemre.
– Már legalább öt perce nem. Kezd ellustulni, Reed uraság! –
feleltem tréfásan. Újra megcsókolta a kezem.
– Sze-ret-lek – mondta, és minden szótagot csókkal
nyomatékosított. Kuncogtam, mint egy fruska, és elpirultam.
Bizony: rózsaszínű, flitteres liba vagyok. Csak azt reméltem, hogy
nem leszek kénytelen verekedős, szemkikaparós szörnnyé vedleni
ennek a Mariának a közelében. Tudtam, ha kell, tétovázás nélkül
szabadjára engedem a bennem rejlő amazont.
 21. FEJEZET

CLAY

MARIA TELJES TÍZ PERCE VOLT CSAK ITT, de én máris megbántam,

hogy belementem, hogy itt aludjon Rubynál. Abban a pillanatban,
hogy péntek este megjelent a küszöbön, megláttam rajta a
változást. Nem tudom, a több centi vastag vakolat tette-e az arcán,
vagy az, hogy a szoknyája alig takart valamit, de úgy éreztem, egy
vadidegennel állok szemben. Ez nem az a Maria Cruz, akit a
Graysonban megismertem.
– Clay! – visította, amint ajtót nyitottam. Nem kerülte el a
figyelmemet, ahogy hozzám dörgölte a mellét, amikor megölelt.
És azt is pontosan láttam, hogy feltűnően hosszasan bámulja a
számat. Fogalmam sincs, ki ez a némber, de hogy nem az én
barátom, az biztos. Inkább arra a valakire hajazott meglehetősen,
akitől Maria anno meg akart szabadulni. Valakire, aki szétteszi a
lábát minden pasinak, aki akár csak egy pillantásra is méltatja. A
lányra, aki ugyanarra használta a szexet, amire én a drogokat és a
vagdosást.
– Hali, Maria! – köszöntöttem kelletlenül, és betessékeltem a
házba. Ruby nem volt otthon: újabban belevetette magát a
munkába a könyvesboltban. Örültem, hogy végre kimozdul,
viszont most bármit megadtam volna, ha ott lett volna, hogy
tompítsa Maria hatását.
Maria beráncigálta a házba maga mögött az utazótáskáját is,
ami úgy nézett ki, mintha legalább egy hétre pakolt volna.
– Várj, segítek! – ajánlottam fel, és felemeltem a táskát.
Jézusmária, mit gondol ez a lány, ide fog költözni?
– Ebben meg mi a franc van, bowlinggolyó? – nyögtem, és a
nappaliba cipeltem.
Maria kuncogni kezdett, de úgy, hogy felállt a szőr a hátamon.
– Dehogyis, butus! Egy lánynak elengedhetetlen a tisztességes
ruhatár. A cipőknek pedig van súlya – incselkedett.
Vágtam egy pofát válaszul.
– Cipők. Persze – feleltem, és próbáltam elnyomni magamban
az ingerültséget, amit a máris borzalmas látogatás felett éreztem.
Azonnal bekapcsolt a védekező mechanizmusom Mariával
szemben, amire eddig még sosem volt példa. Még akkoriban sem,
amikor pedig egyértelmű volt, mit érez irántam. Mindig is
visszahúzódó, sőt félénk volt. Abszolút nem az a Maria, aki itt áll
előttem a nappali közepén, kipakolt mellekkel, keze a csípőjén, és
kihívóan méreget.
– Hogy utaztál? – kérdeztem, csendesebb vizek felé igyekezve.
A könnyed csevegés pont ilyennek tűnt. Maria szájfényt vett elő a
táskájából, és az ujjával elkenve bőségesen adagolni kezdte az
ajkaira.
– Jól. A körgyűrűn volt egy kis dugó, de pénteken nem csoda –
vont vállat, amitől a blúza veszélyes mélységekbe csúszott a
vállán. Basszus, nagyjából látom a mellbimbóját! Ez így nem lesz
jó.
Maggie ki fog akadni, ha kap ebből egy adagot. Tudtam, hogy
már így is aggasztja a viszonyom Mariával. Sosem mondta ki
nyíltan, de elég jól ismerem a barátnőmet ahhoz, hogy
észrevegyem, amikor az önbizalma a béka feneke alá kerül. Nem
igazán tudtam, mit kezdjek a helyzettel, annyira semmi alapja
nem volt Maggie aggályainak.
Viszont ha meglátja Mariát így, egyértelmű szándékkal, hogy
bájcsevej helyett inkább a hálószobámra kíváncsi, abból semmi jó
nem származik. És Maggie bármelyik pillanatban itt lehet.
Elfordítottam a tekintetemet, és a konyha felé intettem.
– Kérsz inni valamit? – kérdeztem.
Maria vigyorogva bólintott.
– Aha, állatira szomjazom – búgta, szándékosan
félreérthetően.
Csak legyek túl a következő huszonnégy órán anélkül, hogy
szét kéne választanom két egymást tépő csajt, rimánkodtam
magamban. Mert ha Maggie véletlenül nem is keltene hatalmas balhét a
túlfűtött Maria láttán, Rachelnek akkor is lesz egy-két keresetlen szava
hozzám.
Kerestem valami kapaszkodót, miért is gondoltam úgy valaha,
hogy jó ötlet összehozni egy közös estét Mariával, Maggie-vel,
Rachellel és Daniellel. Ja, persze: úgy lehetett, hogy nem
számítottam a démoni Maria Cruzra, aki már az ajtóban úgy néz
ki, mint aki gondolatban máris a farkamon matat a szájával.
– Víz jó lesz? – kattintottam fel a villanyt a konyhába lépve.
– Tökéletes – felelte Maria, és otthonosan elhelyezkedett a
konyhaasztal tetején. – Hát, úgy látom, jól mennek a dolgok veled,
mióta kikerültél – jegyezte meg, és elvette tőlem a felkínált pohár
vizet.
– Úgy mondod, mintha börtönben lettem volna – jegyeztem
meg, és leültem vele szemben az asztalhoz, és közben igyekeztem
tartani a tisztes távolságot, ami nem tesz lehetővé semmilyen testi
érintkezést. Már eddig is eléggé nyali-falinak ismertem Mariát, és
most, ilyen viselkedéssel pláne nem tudtam, mire számítsak.
Maria elnevette magát.
– Hát egy kicsit olyan is volt, nem? – kérdezte, és ivott egy
kortyot.
– Nem igazán. Néha még jó is lenne visszamenni, őszintén
szólva – böktem ki akaratlanul.
Legyen bármilyen fura, ahogy Maria most viselkedik, volt
abban valami megnyugtató, hogy olyasvalakivel beszélek, aki ott
volt velem a fronton. Hogy talán legalább ő megérti, milyen nehéz
a bentlakás utáni élet.
Vagy nem.
– Ne hülyéskedj már, Clay! Én biztos nem mennék oda vissza.
A büdös életben sem! – kiáltotta szenvedélyesen.
Csodálkozva néztem rá. Fogalmam sem volt, hogy ennyire utált
ott lenni. Mindig az volt az érzésem, hogy hasonlóan érzünk a
terápiával kapcsolatban. Hogy az a szükséges rossz. Nem olyasmi,
amire önként vállalkoztunk volna, viszont létfontosságú.
– Komolyan? Nem nehéz kint lenni? Átküzdeni magad minden
egyes napon? – kérdeztem.
Maria higgadtan felelt.
– Nem, Clay. Sokkal jobban szeretem azt, aki a gyógyszerek
nélkül vagyok.
Na, basszus! Nem szedi a gyógyszereit. Ez sok mindent
megmagyaráz. Mariának erős antidepresszánsokat adtak odabent.
Teljesen megdöbbentett, hogy leállt velük. Viszont vajon nem
jutott eszembe nekem is időnként, hogy lehúzzam az enyémeket a
vécén? Maria most emlékeztetett, mennyire könnyű
megfeledkezni arról, miért is szedi őket az ember valójában.
Egy dolog biztos: Maria egy ketyegő időzített bomba, akit nem
szívesen látok sem Maggie, sem a barátai közelében. De már nincs
kiút. Annyit tehetek, hogy tompítom a helyzetet, amennyire
lehetséges.
– Mióta nem szeded a gyógyszereket, Maria? – kérdeztem
halkan.
Maria ingerülten dobolni kezdett az asztalon, láthatóan nem
tetszett neki a kérdés.
– Mit tudom én, egy ideje. Amúgy is, mit számít? Ne mondd,
hogy te még mindig szeded azt a szart! – felelte támadólag.
Hűha, oké!
– Pedig de. Nincs nagy kedvem közeli kapcsolatba kerülni egy
mosolykabáttal, tudod – feleltem ingerülten.
Maria csak a plafonra emelte a tekintetét.
– Jaj, ne hisztizz már, Clay! Nézz meg engem: jól vagyok! –
tárta szét a karját, mintegy alátámasztandó a mondandóját.
– Nekem nem úgy tűnik, hogy jól vagy, Maria. Pontosabban
még sosem láttalak ennél kevésbé jól – feleltem szigorúan.
Elkerekedett a szeme és leesett az álla a kíméletlen
őszinteségemtől. De nem volt ideje felelni, mert csöngettek.
Magamban megeresztettem egy feldúlt mordulást.
Na, kezdődik, gondoltam.
– Egy pillanat, ez Maggie lesz – mondtam.
Maria szája egyetlen keskeny vonallá szűkült a barátnőm
említésére.
– Hát akkor hadd lássam azt a híres Maggie-t! – felelte tettetett
derűvel, és követett az előszobába. Pedig reménykedtem benne,
hogy lesz egy kis időm kettesben Maggie-vel, hogy felkészítsem a
régi jó, intézeti barátomra. Erről ennyit. Nem tehetek mást, csak
asszisztálhatok a katasztrófához, azt remélve, hogy később még
helyrehozhatom.
Maggie minden tekintetben Maria tökéletes ellentéteként állt a
küszöbön. A farmerja csinosan simult az alakjára, a hosszú ujjú
pamutfelsője nem mutatott semmi túlzót, nekem mégis
összefutott a nyál a számban a látványára. Vállig érő barna haját
lófarokba kötötte, és szinte semmi smink nem volt rajta.
Szívdöglesztő volt.
– Szia, kicsim! – köszöntöttem kitörő örömmel. A karjaimba
vettem, és megcsókoltam, kiélvezve a cseresznyeízű szájfényét.
Aztán Maria megköszörülte a torkát, mire Maggie elhúzódott,
látható sokkban, amiért ilyen szégyentelenül nyaltam-faltam a
nyilvánosság előtt.
Ahogy meglátta Mariát és annak a „dolgozó lány”-megjelenését,
tudtam, hogy erről még hallani fogok. Nagyot nézett, aztán
gyorsan felmérte a másik lányt, tetőtől talpig. Ilyet nem láttam
tőle gyakran, de tudtam, mennyire kellemetlen a gondolat a
számára, hogy Maria itt van nálam.
– Helló, Maggie vagyok! – mutatkozott be udvariasan, kezet
nyújtva Mariának.
Az elnevette magát.
– Hány évesek vagyunk, ötven? Ki fog kezet manapság? –
felelte hamiskásan. Maggie feszülten leengedte a kezét.
– Olyanok, akikben van annyi jóérzés, hogy nem akarnak
bunkók lenni egy első találkozáskor? – jegyezte meg félrebillentett
fejjel és olyan mosollyal, ami egyszerre volt émelyítően édeskés és
harcias lenézéssel teli.
Maria felhorkant, sarkon fordult, és visszament a nappaliba.
Maggie összehúzott szemmel nézett rám.
– Ez meg mi a franc akar lenni? – suttogta dühösen.
– Halvány gőzöm sincs! Totál más volt a Graysonban. De voltak
már... szexuális jellegű gondok vele régebben. Szóval nem tudom
– feleltem erőtlenül.
Maggie magában füstölgött.
– És Miss Légyszi-dugj-meg itt fog aludni, veled egy fedél alatt?
Aha, hát ennek rohadtul tudok örülni, Clay! – sziszegte fojtott
hangon.
Beljebb tessékeltem, és becsuktam mögötte az ajtót.
– Nincs semmi félnivalód – feleltem, és megfogtam a kezét.
Maggie felsóhajtott.
– Nem is miattad aggódom. Ez a némber kieresztett karmokkal
csak arra vár, hogy mikor mélyesztheti beléd őket. Úgyhogy jobb,
ha vigyázol – intett, azzal betrappolt a nappaliba, ahol Maria már
a tévét kapcsolgatta.
Volt még vagy húsz percünk addig, míg Rachel és Daniel
csatlakozik hozzánk a vacsorához. És ez a húsz perc bizonyult a
kínos helyzetek történetében a valaha leghosszabbnak.
Maggie próbált beszédbe elegyedni Mariával, de az ügyet sem
vetett rá. A szemét kizárólag énrám szegezte, és kezdtem úgy
érezni magam, mint a csont, amin két kutya marakszik. Nyilván ez
az, amiről majd minden srác álmodik: hogy két csini bige
viaskodik érte. De én nem éreztem túlzottan szerencsésnek
magam. Csak azt kívántam, bárcsak kitehetném Maria szűrét a
házból, hogy úgy csinálhassunk, mintha ez az egész meg sem
történt volna.
De nem tehettem. Bármennyire szerettem is volna, még én sem
vagyok ekkora tahó.
Kihasználtam, hogy Maggie kiment a mosdóba, és azonnal
Mariához fordultam.
– Neked mégis mi a frász bajod van? – kérdeztem dühösen.
Maria számára ebből egyértelmű lett, hogy felhúzott, ezért úgy
döntött, visszavesz a házisárkány-stílusból.
– Bocs, nem akartam bunkó lenni! Lehet, hogy nagyon
megszoktam a Graysonban, hogy csak velem foglalkozol, és nem
szeretek osztozkodni.
Erre a válaszra nem számítottam. És ha eddig nem lett volna
biztos, most már egyértelművé vált: Maria kötődése hozzám már
beteges.
– Figyelj ide, Maria, hadd emlékeztesselek arra, amit bent
mondtam! Barátok vagyunk. Csak barátok. Én Maggie-t szeretem.
Ha képtelen vagy úgy meglenni nálam, hogy tisztelettudóan
viselkedsz a barátnőmmel, akkor sajnálom, de meg kell hogy
kérjelek, menj el – jelentettem ki szigorúan.
És csak ennyi kellett: a kihívó vadmacska maszkja darabokra
hullott, és mögötte feltűnt Maria, a barátom.
– Ne haragudj, Clay! Abbahagyom. Igazad van, bunkó vagyok –
felelte.
Amikor Maggie visszatért a fürdőszobából, Maria megpróbált
beszélgetést kezdeményezni vele. Maggie-t ez láthatóan meglepte,
de azért vette a lapot. Készülődött bennem egy megkönnyebbült
sóhaj, amiért talán elvonult a válság.
– Mikor kell elindulnunk? – kérdezte Maria. Megnéztem az
időt a telefonomon.
– Kábé tíz perc – feleltem.
– Megyek, átöltözöm – felelte, egyszerre szégyellősen.
– Fönn van a vendégszoba az emeleten, első ajtó jobbra.
Fürdőszoba a folyosó végén – magyaráztam.
Maria felnyalábolta a cuccát, halvány mosolyt küldött felénk,
aztán elindult felfelé a lépcsőn.
– Hát ez a lány... nem semmi – szólalt meg Maggie tettetett
udvariassággal. Keserves sóhajjal hátradőltem a kanapén.
– Bocs az előbbiért! Nem tudom, mi van vele – feleltem
kimerülten, és már most vártam az este végét.
Maggie felhorkant, azzal leült mellém, és a vállamra hajtotta a
fejét.
– Bejössz neki, Clay. Nem nehéz kitalálni. A prostiáruházból
beszerzett cucca és az egész este rám dobált gyilkos pillantások
után ez elég egyértelmű – mondta.
Nem feleltem. Semmi értelme. Nem volt kedvem belefogni
Maria agybajainak hosszas ecsetelésébe.
Maria néhány perc múlva visszatért, és ezúttal egy sima farmert
és egy vörös blúzt viselt. A sminkje nagy részét lemosta, és
megkönnyebbülten fedeztem fel rajta egyre többet a valódi
önmagából.
– Rendben, hölgyeim, csapjunk bele! – nyúltam a kulcsomért.
Maria és Maggie követett a kocsihoz.
– Ülj nyugodtan előre, Maria! – ajánlotta fel Maggie kegyesen.
Maria megköszönte, és bemászott az anyósülésre. Hálásan szájon
csókoltam Maggie-t, és én is beültem.
– Nem baj? – kérdezte Maria, és nyomogatni kezdte a rádiót.
Vállat vontam, de kis híján visszavontam az engedélyt, amikor
megállt egy rap-adón, és feltekerte a hangerőt. Összeakadt a
tekintetem Maggie-ével a visszapillantóban, ő pedig nyelvet öltött
rám.
Vigyorogva fordultam rá a főutcára.
– Húha, de kicsi! – álmélkodott Maria, és az ablakon át nézte a
boltok sorát a városközpontban. – Hogy nem őrültök ti itt meg? –
kérdezte tréfásan.
– Teheneket borogatunk és pálinkát főzünk, azzal elmegy az
idő – felelte Maggie pókerarccal. Maria zavartan pislogott, mintha
nem tudná eldönteni, vajon a másik lány komolyan beszél-e.
Maggie humorát meg kell szokni, az már igaz.
Odaértünk az étteremhez. Előtte már ott parkolt Daniel
furgonja.
– Remek, itt majd felszedek vagy öt kilót – húzta a száját
Maria. Igyekeztem nem bosszankodni a nyavalygásán. Hogy
maradhatott rejtve előttem a barátomnak ez az ellenszenves
oldala annyi együtt töltött hónap alatt?
 – Nem baj, az átlag amerikain úgyis öt-hét kiló túlsúly van.
Úgyhogy pont beleillesz majd a népességbe – jegyezte meg Maggie
szárazon. Megvárta, hogy kinyissam neki az ajtót, aztán
kikászálódott. Szúrós pillantást vetettem rá, amit ártatlan
szemekkel viszonzott. Elég egyértelmű, hogy nem feledkezett meg
Maria korábbi rossz modoráról. Egyszerűen fantasztikus lesz ez az
este így...
Na, úgy tűnik, rám is átragadt ma este az irónia.
Rachel és Daniel egy boxban ült az étterem sarkában. Feléjük
vettük az irányt.
– Hm, nyami! – dorombolt Maria, ahogy Danielre esett a
pillantása. Maggie azonnal riadót fújt.
– Az, és totál foglalt – jegyezte meg figyelmeztetően, aztán
Mariát megelőzve becsússzam Daniel mellé. Maria vészjóslóan
vigyorgott, mint a zsákmányra leső macska, én pedig az érkezése
óta legalább századszorra felmordultam magamban.
– Hali, srácok! Nem siettétek el! – heccelt Rachel mosolyogva.
Mostanra határozottan valami barátfélék lettünk. Klassz csaj,
és tudtam, Maggie is örül, ha jól kijövünk.
– Helló, ő Maria Cruz, egy floridai barátom. Maria, ez itt Rachel
Bradfield és Daniel Lowe – tudtam le a bemutatásokat.
Rachel széles mosollyal fordult Maria felé.
– Szia, Maria, örvendek! – hajolt át előttem. Maria mereven
mosolygott.
– Mit szóltok ma egy pasis filmhez, gyerekek? Pont elég
nyáltengert láttunk mostanában – szólt Daniel, és kiosztotta az
étlapokat.
– Én benne vagyok akármiben – rebegtette felé a szempilláit
Maria. Daniel bambán bámult rá, mintha a lánynak három feje
volna, Rachel pedig próbálta elfojtani a nevetést. Maggie állkapcsa
láthatóan megfeszült, én pedig legszívesebben a karom alá
rejtettem volna a fejemet, hogy úgy tegyek, ez az egész este csak
egy rossz álom.
– Jó, akkor én a robbanásokra szavazok. Rachelnek ne
hagyjátok, hogy azt a filmet ajánlja, amiben a két barátnő közül az
egyik rákos. Annyi zsepit nem hoztam – morgolódott Daniel.
Maggie rávágott a karjára.
– Kösz a spoilert, seggfej! Én azt meg akartam nézni!
Daniel csak nevetett, és ügyesen kitért a következő ütés elől.
Rachel csak megcsóválta a fejét, aztán Mariához fordult.
– Szóval, Maria, floridai vagy? Együtt jártatok suliba Clayjel?
Ó, basszus! Úgy tűnik, Maggie barátainak fogalma sincs róla,
hogy az intézetből ismerem Mariát.
Maria szeme rám villant, csak aztán válaszolt.
– Nem éppen. Én is bentlakó voltam a Grayson Centerben,
amikor Clay. Sok közös csoportfoglalkozásunk volt – felelte
teljesen fesztelenül, ahhoz képest, hogy épp most jelentette be két
idegennek, hogy egy elmegyógyintézet lakója volt három hónapon
át.
Rachel zavartan elsápadt.
– Ja, az... jó... – dadogta lesütött szemmel.
Maria, akit láthatóan szórakoztatott Rachel rémült zavara,
folytatta.
– Aha, én nem azért kerültem oda, mert ki akartam nyírni
magam, mint Clay barátunk. Van egy rossz szokásom, miszerint
dugok mindennel, ami mozog. Persze ezért a köcsög molesztáló
apám a hibás. Úgyhogy nyugodtan elkönyvelhettek egy sablonos
ribancnak, egy jó adag családi problémával.
Félrenyeltem az üdítőmet, Rachel pedig bíborvörös lett.
– Vegyél vissza, Maria! – sziszegtem oda a fogam között.
Maria vigyorogva az étlapra fordította a figyelmét. Úgy nézett
ki, mint aki nagyon is büszke magára.
 – Na és meddig maradsz? – kérdezte Maggie azzal az
egyértelmű szándékkal, hogy kiderítse, meddig élvezheti Maria
csodálatos társaságát.
– Csak holnapig. Reggel vissza kell mennem Alexandriába, ott
él a tesóm. Abban állapodtunk meg, hogy ott leszek nála néhány
napig, és csak aztán megyek vissza Floridába. Viszont kezd
megtetszeni Virginia. Még az is lehet, hogy tovább maradok –
felelte Maria mosolyogva.
Lesütöttem a szemem. Még csak az kéne!
Megjelent a pincérnő, és felvette a rendelésünket. Maria
nyavalygott egy kicsit az egészségtelen választék miatt, aztán nagy
sokára sikerült ráböknie egy salátára.
Míg az ételre vártunk, Rachel újból megkísérelt egy könnyed
beszélgetést. Floridáról kérdezgette Mariát. Az kurtán, egy-egy
szóval felelgetett neki. Néhány kudarcba fulladt kísérlet után
Rachel feladta, és csendben szopogatta a turmixát. Daniel és
Maggie közben elmélyülten diskuráltak a fociról.
– Azt hittem, próbálsz jó fej lenni. Elég volt a
szörnyelláskodásból! – suttogtam.
Maria összehúzott szemmel rám meredt, de nem szólt semmit.
Megérkezett a vacsoránk, és nagy egyetértésben be is
lapátoltuk. Senkin nem láttam, hogy arra vágyna, bárcsak minél
tovább tartana ez a kínos hallgatás. Maggie dühösnek tűnt – meg
tudtam érteni. Maria nem kevés feszültséget kelt a puszta
jelenlétével; meg is kapja majd a magáét, ha kettesben leszünk.
Maria a gyógyszerei nélkül nem volt valami megnyerő jelenség. És
most először megtapasztalhattam, milyen nehéz lehetett engem
elviselni, amikor nem voltam hajlandó szedni az enyémeket.
És borzasztóan éreztem magam, amiért olyan sokáig kitettem
ennek Maggie-t, Rubyt és Lisát.
Daniel és Rachel mögöttünk jöttek, úgy vezettem át a szomszéd
városba, a mozihoz. Maggie semmi hajlandóságot nem mutatott,
hogy szóba álljon Mariával: meghúzták a határt, és egyikük sem
kívánta átlépni azt. Ezek ketten nem lesznek egyhamar legjobb
barátok.
Maria úgy viselkedett, mint egy féltékeny barátnő. Az igazi
barátnőm pedig egyszerűen nem vett rólam tudomást. Rohadt jó!
Megvettem a saját jegyemet és Maggie-ét. Talán felajánlhattam
volna Mariának, hogy kifizetem az övét is, de a jelen helyzetben
nem láttam bölcs dolognak, ha bátorítom. Maggie elugrott a
mosdóba, Maria kukoricáért, mi pedig Rachellel megvártuk
Danielt, aki néhány sráccal dumált a suliból.
– Szóval együtt voltatok bent Mariával? – kérdezte Rachel.
Lenéztem rá a testi fölényem magasságából, és láttam,
mennyire feszeng. Nem voltunk olyan viszonyban, ahol
megszokott az ilyen, komolyabb beszélgetés. Fel sem merült, hogy
meséljek neki a floridai időkről.
– Aha – feleltem kurtán.
Rachel idegesen csoszogni kezdett.
– Nem akarok bunkó lenni, de neki mi baja van? Olyan, nem is
tudom, fura valahogy.
Ez volt az év legdiplomatikusabb megfogalmazása.
A női mosdó irányába sandítottam, hátha megjelenik Maggie,
és kiment ez alól a beszélgetés alól. De nem volt akkora
szerencsém.
– Először is nem szedi a gyógyszerét. Sejtelmem sem volt, hogy
ilyen lesz majd, amikor beleegyeztem, hogy eljöjjön látogatóba.
Maria odabent egyáltalán nem ilyen volt. Elhiheted, sosem
barátkoznék olyasvalakivel, mint amilyen ő ma este. Amúgy
komolyan nagyon rendes lány. Egy eléggé szétcsúszott, de rendes
lány. Legbelül jó ember ő is – kaptam magam azon, hogy a
pártfogásomba veszem Mariát.
 Rachel elgondolkodva rágcsálta a szája szélét.
– Elhiszem. De akkor is gáz, hogy nem vigyáz magára. Simán el
tudom képzelni róla, hogy tényleg jó fej, leszámítva a mostani
viselkedését – jegyezte meg meglepő nyitottsággal.
– Igen, az. Viszont komolyan, bocsánat ezért az egészért! –
feleltem.
Rachel bátorítóan rám mosolygott.
– Ne mentegetőzz! Minden oké. Csak Maggie-t sajnálom. Jól
titkolja a szorongást, de akkor is tudom, hogy ez a dolog biztos,
hogy bántja – szólt egyenesen a szemembe nézve.
– Mindkettőnknek vannak gondjai a féltékenységgel, azt
hiszem – feleltem. Aztán egy ideig nem szóltunk többet.
Egyszer csak egy hosszú hajú, szőke lányt láttam feltűnni
Daniel mellett, aki aztán bizalmasan meg is érintette a fiú karját.
A srácok, akikkel Danny épp beszélgetett, sokatmondóan
összenéztek. Kíváncsi voltam, ez meg ki a fene lehet, és hogy
Rachel vajon miért nem trappol oda, hogy megtépje.
Ugyanis csak mellőlem figyelte őket, kissé feszülten ugyan, de a
kisujját sem mozdította.
– Az ki? – mutattam a másik lány felé. Daniel addigra
határozottan elhúzódott tőle, és úgy tűnt, határtalanul idegesíti,
hogy a csaj tapizni próbálja.
– Kylie Good – felelte Rachel, és egyszerre minden értelmet
nyert. A lány épp magyarázni próbált valamit az expasijának, ám
Daniel nem volt rá fogékony. A fiúkhoz fordult inkább, velük
beszélgetett tovább, Kylie-nak pedig, egyértelmű elutasításként,
hátat fordított.
– Téged nem zavar, hogy egy másik csaj csak így rámozdul? –
kérdeztem, mert őszintén érdekelt, Rachel hogy bírja ilyen
nyugodtan megállni, hogy ne tegyen semmit. Ha ez most Maggie
és Jake lenne, én már biztos megőrültem volna. Rachel önuralma
egészen lenyűgözött.
Rachel vállat vont.
– De, zavar. De semmi értelme, hogy felhúzzam magam ezen.
Danielt nem érdekli Kylie. Az próbálkozhat a kis trükkjeivel, akkor
sem fogja elvenni tőlem. Szóval minek féltékenykedni? Vagy bízol
valakiben, vagy nem.
Leesett az állam a hitetlenkedéstől.
– Azta, még jól jöhet a logikád, amikor Jake legközelebb a
szemével vetkőzteti a csajomat! – viccelődtem, pedig nagyon is
komolyan gondoltam. Jó lett volna, ha ott tartok, mint Rachel.
Csak épp nem tudtam, képes vagyok-e már ilyen szintű
higgadtságra.
Rachel megérintette a karomat.
– Ami Jake-et illeti, nincs semmi félnivalód. Maggie-t sosem
érdekelt rajtad kívül senki. Az egész féltékenység rólad szól, nem
róla – szólt bölcsen. Bennem pedig felmerült, hogy vajon a
biztosítóm mit szólna, ha Shaemus helyett őneki fizetnének
mostantól a terápiáért. Ennek a csajszinak van esze.
Maria jelent meg mellettünk egy doboz csokis drazséval és egy
kis popcornnal a kezében.
– Úgy tudtam, nem eszel ilyesmit, Maria! – jegyeztem meg.
Maria félénk mosollyal válaszolt.
– Hát, nem is, de „ha Rómában vagy”...
Maggie végre kijött a mosdóból, és Daniel is csatlakozott
hozzánk. Egyetlen búcsúszóval sem illette Kylie-t. Rachelnek igaza
van, hogy nem aggodalmaskodik. Ez a gyerek totálisan bele van
zúgva; ha nem eveznénk egy hajóban, már ami Maggie-t és engem
illet, biztosan halálra is cukkolnám vele.
A film után visszavittem Maggie-t és Mariát hozzánk. Ruby már
otthon volt, kicsit tévéztünk vele a kanapén. Maggie zord
hangulata engedett kissé a nagynéném társaságában, Ruby pedig
kicsit jobban kezdett emlékeztetni a régi önmagára. Mesélt a
könyvesboltról, és még a tarot-kártyát is elővette, hogy jósoljon
Mariának.
Amikor Maggie-nek mennie kellett, otthagytam őket
egymással, és kikísértem a barátnőmet a kocsijához. Maria
odaköszönt neki, de többet nem szólt.
– Meg, ne haragudj a ma este és Maria miatt! Gondolom,
milyen nehéz lehetett neked ez az egész – szóltam, ahogy az
autóhoz értünk.
– Hát, nem volt egy kéjutazás, de nem a te hibád. Csak nem jó
úgy hazamenni, hogy tudom, ő itt marad veled egy fedél alatt,
egész éjjel. Még a végén megpróbál bebújni melléd az ágyba, míg
alszol, vagy ilyesmi – próbálta humorosabb mederbe terelni a
beszélgetést, de tudtam, legbelül mardossa a féltékenység.
A karomba vettem.
– Ha ilyet művel, kirúgom a francba. Nem érdekel, hogy a
barátom. Csakis egyetlen lánynak van helye az ágyamban.
Azzal határozottan megcsókoltam. Azonnal elöntött a
megnyugvás, ahogy az ajkai szétnyílva utat engedtek a
nyelvemnek. A kezem elindult felfelé a hátán, és beletúrtam a
hajába.
– Bocs, ha nem voltam tündér ma este! Lehet, hogy jobban
megerőltethettem volna magam, hogy kedves legyek – szólt
Maggie, amikor szétváltunk. Erősen a mellkasomra öleltem.
– Tökéletes voltál, mint mindig – biztosítottam.
Hitetlenkedve felhorkant.
– Te meg nem vagy igaz. De azért kösz. Holnap találkozunk!
Azzal adott egy utolsó csókot, és elhajtott. Megvártam, míg a
kocsija eltűnik a szemem elől, és csak aztán mentem vissza a
házba.
Ruby már lefeküdt, Maria egy magazint lapozgatott.
 – Elment a barátnőd? – kérdezte fel sem pillantva.
– Igen, Maggie elment. És hadd mondjam el, Maria, ma este
komolyan rohadt hülyén viselkedtél. Nem érdekel, mi miatt volt,
de egyszerűen nem jöhetsz ide, az otthonomba, a városomba, a
barátaimhoz, és hisztizhetsz összevissza. Akit most látok magam
előtt, az nem az a Maria, akivel a Graysonban barátok lettünk –
mondtam egyre fokozódó dühvel.
Maria az asztalra dobta az újságot.
– Tudom. De idekinn nem lehetek ugyanaz, mint a
Graysonban. Aki most vagyok, azt nem lehet megbántani. Mert a
saját szabályai szerint él. Csak így élhetem túl – vallotta be halkan,
és az arca most nyíltabb volt, mint bármikor, mióta itt volt.
Leültem mellé a kanapéra.
– Igen, de legalább őszinte voltál magaddal, amíg bent voltál az
intézetben. Ez az egész játszma, hogy mekkora kemény csaj vagy,
és veled ne szórakozzon senki, csak rosszat tesz neked a végén.
Magányosan fogsz szenvedni. Nekem elhiheted. Épp elég embert
martam el magamtól – magyaráztam, mert kényelmetlenül sok
mindenben tudtam közösséget vállalni a mellettem ülő lánnyal.
Túlságosan is jól ismertem a vad daccal leplezett sebezhetőséget.
– És muszáj lesz újra elkezdened a gyógyszert – tettem hozzá
szigorúan.
Égnek emelte a tekintetét.
– Jézusom, Clay, nem vagy az apám! Ha az lennél, akkor
legalább leszarnád, mi van velem – fordította el a fejét Maria, csak
hogy észre ne vegyem a szemébe gyűlő könnyeket.
– Szép kis páros vagyunk, te meg én – feleltem. – Túl sok
családi probléma, és annál is több önutálat. Rossz irányba
haladsz. Én tudom, mert velem is volt így, nem is egyszer.
Rossz volt ilyen állapotban látni a barátomat, és ez sajnos
kezdett bennem is veszélyes dolgokat elindítani.
 Eszembe jutott a saját életem összes ballépése, amit az a valaki
követett el, aki azóta is én vagyok legbelül. A gyomromban
feltámadt a jól ismert szúró fájdalom.
Maria hallgatott. Nem tudhattam, a szavaimat emészti-e épp,
vagy csak simán bezárkózott.
– Elfáradtam. Lefekszem. Reggel korán indulok. Majd akkor
találkozunk – állt fel hirtelen mellőlem.
Én pedig magamra maradtam, hogy feldolgozzam valahogy a
szembesülés élményét valakivel, aki túlságosan is olyan, mint én.
 22. FEJEZET

CLAY

MARIA MÁSNAP REGGEL BÚCSÚ NÉLKÜL MENT EL. Fel sem hívott,
egy cetlit sem hagyott, semmi. Írtam neki egy SMS-t, hogy
rendben odaért-e Alexandriába, de nem válaszolt. Egy héttel
később még mindig semmi hírt nem kaptam felőle. Azon
gondolkodtam, hogy megkeresem valahogy, de letettem róla.
Amikor a következő találkozónkon beszámoltam Shaemusnak
Maria balsikerű látogatásáról, azt mondta, az lesz a legjobb, ha
hagyom a dolgot. Kielemeztük, hogyan hatott rám Maria
szélsőséges viselkedése, hogy emiatt a saját lelkierőmbe vetett
hitem is megrendült. Az az igazság, hogy Maria Cruz túl sok
mindenben emlékeztetett saját magamra. Mintha egy vidámparki
görbe tükörbe néznék, ami groteszk, torz módon mutatja meg, ki
is vagyok valójában.
A suliban lassan a célegyenesbe értem az érettségi felé, ami
olyan érzés volt, mintha fénysebességgel száguldanék valami
ismeretlen cél felé. Sosem voltam még tanácstalanabb azzal
kapcsolatban, mi a frászt kezdek majd az életemmel. Maggie
boldog izgalommal tárgyalt a barátaival az egyetemről. Danielt
felvették a Virginiai Állami Főiskolára, Rachel pedig Richmondba
megy. Negyedórányira sem lesznek egymástól.
Maggie többször próbálkozott szóba hozni a témát, de minden
alkalommal bezárkóztam a kagylóhéjamba. Olyan érzésem volt,
mintha mindenki elsprintelne mellettem, míg én egyre jobban
lemaradok. Nem voltam biztos abban, hogy készen állok az
egyetemre és arra, ami vele jár, Maggie viszont egy gondolatra
sem méltatott semmi olyan jövőképet, amiben ilyenek nem
szerepelnek.
Annyira szerettük egymást, mégis úgy éreztem, kezdenek
szétválni az útjaink. A rettegés és a szorongás már napi szinten
fojtogatott. Levegőt sem kaptam, gondolkodni sem tudtam. Csak a
testi szenvedés vagy egy mindent eltörlő, drogokkal teli fecskendő
édes eszméletlenségére vágytam. Ez a sóvárgás töltötte ki minden
gondolatomat.
Shaemus ragaszkodott ahhoz, hogy járjak el az Anonim
Drogfüggők gyűléseire. Jól látta, milyen kevés választ el a
visszaeséstől. Ezzel én is tisztában voltam, de valamiféle perverz
örömmel vettem tudomásul. Vágytam a teljes szétcsúszásra. Nem
éreztem ugyanis elég erőt magamban ahhoz, hogy normális életet
éljek. Az egész egyszerűen túl magas volt nekem.
Megjátszani pedig, kiderült, szinte lehetetlen.
Maggie látta, hogy valami nem stimmel. Egyenesen rákérdezett
a dologra, én pedig képtelen voltam tagadni. Szerettem volna azt
mondani neki, hogy nem kell aggódnia, de már elmúltak azok az
idők, amikor hazudoztam neki. Ha nem is leszek képes megadni
neki a jövőt, amire vágyik, legalább őszinte lehetek vele.
Persze attól még egy kicsit elbagatellizálhatom a dolgot.
– Esetleg elugorhatnánk a Piedmonti Főiskolára. Azt
hallottam, hogy ott tök jók a művészeti szakok. Csak megnéznénk,
nem kell eldöntened semmit – vetette fel Maggie egyik vasárnap a
udvarukon ücsörögve. Hőség volt, alig volt már egy hónap a nyár
kezdetéig. Máris májusban jártunk, és én szerettem volna osztozni
Maggie boldog izgatottságán az érettségivel kapcsolatban. De az
úgy lebegett a szemem előtt, mint egy figyelmeztetés: vigyázat,
rázós útszakasz jön!
– Aha, lehet – feleltem kitérően, de már tudtam, hogy nem
megyek. Már úgyis éket vert közénk a helyzet, és nem tudtam, mit
tehetnék, hogy megszüntessem. Vagy hogy akarok-e egyáltalán
tenni valamit. Maggie továbbra is eljárt velem az orvoshoz minden
második héten. Én pedig mindent megtettem annak a bizonyos
egészséges kommunikációnak az érdekében, de lassan kezdtem
úgy érezni, hatalmas időpocsékolás az egész.
Hogy várhatom el tőle továbbra is, hogy ennyi energiát
fektessen valamibe, aminek esélye sincs, hogy tartós legyen? Ő
majd egyetemre megy, én meg... mi? Gürizek tovább Bubi
Bácsinál óránként hét dollárért, míg rá nem szánom magam, hogy
véget vessek a zsibbasztó szenvedésnek, ami az életem?
Miért nem engedek egyszerűen Maggie-nek? Ki tudja, talán
nem is olyan abszurd kép: én egy ilyen főiskolán, előttem a jövőm
szépen kikövezett útja. Csakhogy az önpusztító gondolatok túl
hangosak voltak a fejemben. Már nem a mániás depresszió
hullámvasútja volt ez, csupán a búskomorság állandó, monoton
zümmögése, ami minden másról elvonta a figyelmemet.
Shaemus újra emlegetni kezdte, hogy visszamehetnék a
Graysonba. Hogy egy hosszabb ott-tartózkodás hihetetlenül jót
tenne nekem. Lázadtam a gondolat ellen, úgy éreztem, hatalmas
kudarc volna most a visszatérés. Nem mintha egyébként olyan
félelmetesen jól menne az életem.
Ráadásul ki sem tudnám fizetni. A Grayson magánintézmény,
és mint olyan, brutálisan drága. A szüleim minden anyagi
támogatást megvontak tőlem, azóta nem láttam tőlük egy fityinget
sem, hogy eljöttem az intézetből. Azt sem tudtam, anyám vajon
tartja-e a kapcsolatot Rubyval. Ha így is volt, én nem hallottam
róla. Mintha megszűntem volna létezni a számukra. Az érzelmi
elhanyagoltság egyszerre volt felszabadító és lélekölő érzés.
– Ne már, Clay! Nem halsz bele, ha körbejárod egy kicsit. Ki
tudja, talán még be is fog jönni neked – szólt Maggie könnyedén,
és hátradőlt a könyökére a fűben.
Felnéztem a vázlatfüzetből. A kert sarkában álló madárfürdőt
rajzoltam épp. Nem épp a legfenségesebb téma, de valamivel le
kellett foglalnom a kezemet. Muszáj volt, amilyen irányba
mostanában a gondolataim kalandoznak.
A nap forrón tűzött: izzadságcseppeket gyöngyözött Maggie
kulcscsontjára. Aki igazán minden szempontból tökéletes volt.
Akkora egy balfék vagyok, amiért nem kapok két kézzel a közös
jövő lehetősége felé, amit tálcán kínál! Hát nem erre vágytam?
Miért rémít mégis halálra a gondolat?
Pedig mindent jól csináltam. Szedtem a gyógyszert, jártam a
terápiára, eljátszottam a felelősségteljes fiatalembert, és állást
vállaltam, hogy beszálljak otthon a költségekbe. Kipipáltam az
összes francos rubrikát a listán, mégis itt vagyok, ugyanazzal a
rohadt agybajjal, ami egész életemben a markában tartott.
– Nem tudom, Maggie. Most nem akarok erre gondolni –
hárítottam el lakonikusan, mert elegem lett a témából. Maggie
viszont vérebként csüngött rajta, és tudtam, nem fogja
egykönnyen feladni.
– De Clay, muszáj elkezdened gondolni rá! Egy hónapunk sincs
az érettségiig. Az őszi félévre már csak jövő hétig lehet jelentkezni
a Piedmontra – nyaggatott. Szúrós pillantást vetettem rá. Csak
vállat vont. – Jó, hát utánanéztem, és? De komolyan, miért nem
lehet soha erről beszélni? Az az érzésem, hogy meg sem próbálod
kitalálni, mi legyen – felelte frusztráltan, ami rám is hamar
átragadt.
Becsuktam a vázlatfüzetet, felkeltem, és lesöpörtem a
fűszálakat a rövidnadrágomról.
– Megmondtam, hogy nem akarok beszélni róla, Maggie.
Tudom, hogy azt akarod, álljak be az egyetem iránti
rajongótáborba, szerezzek logós pulcsit meg minden, de nem
megy. Nem tudom, mi lesz Rubyval. A francba is, azt sem tudom,
velem mi lesz! Úgyhogy légyszi, hagyjál most ezzel!
A végén már szinte kiabáltam. Maggie rám meredt.
A francba, megint hülye vagyok!
Maggie lehajtotta a fejét.
– Már megint csinálod. Kizársz engem. Pedig megígérted, hogy
nem fogsz – szólt halkan, és bennem ettől csak még magasabbra
csapott a bűntudat. Visszaültem mellé, megfogtam a kezét.
– Ne haragudj! De tényleg. Csak mindig kiakadok, ha szóba jön
ez a tervezgetés a jövőmről. Holnapig is alig látok, nemhogy az
életem hátralévő részéig! – vallottam be.
Maggie keze remegni kezdett az enyémben. Bátorítóan
megszorítottam. Aztán végigsimítottam a karján egészen a válláig,
és közel hajoltam, hogy megcsókoljam a füle mögött, ott, ahol a
legjobban szereti.
De elhúzódott, és nem volt hajlandó rám nézni.
– Szeded? – suttogta.
Megdermedtem. Na, ezt nem! Ezt nem játszom el még egyszer.
A harag futótűzként öntötte el az egész testemet. Elkaptam a
kezem.
– Ezt most komolyan kérdezed? Mi a franc, Maggie? –
kérdeztem, harcolva a pusztító érzelmekkel, amik a felszínre
akartak törni.
– Csak mert mostanában olyan távolságtartó és zaklatott vagy.
Csak tudni akartam – felelte elcsukló hangon. Egyszerre
mardosott a bűntudat, amiért úgy érzi, nem bízhat bennem, és a
sértődöttség, amiért nem teszi mégis.
– Igen, szedem. Már megmondtam, hogy nem tennék olyat
többé, és tartom is magam keményen az ígéretemhez. Bízz már
bennem legalább egy hangyányit! – korholtam.
Most már életünk végéig elkísér bennünket ez a vita? Sosem
lesz képes egyszerűen elhinni, hogy próbálkozom? Józan ésszel
felfogtam, hogy min ment eddig keresztül, de attól még nem esett
jól a dolog.
– Tudom, Clay. Ne haragudj – felelte Maggie a földet bámulva.
Holtpontra jutottunk, és tudtam, ha így marad, a dolgok csak
még rosszabbra fordulnak majd.
– Most megyek. Ezt most nem akarom. Nemsoká hívlak –
csókoltam arcon búcsúzóul.
– De azért gondolkodj még a bejáráson, amiről beszéltünk,
Clay! Csak azt akarom, hogy boldog légy – szólt még utánam
Maggie.
Az őszintesége félresöpörte a haragom egy részét. De minden
további szó felesleges lett volna.
Szörnyű hangulatban értem haza. Másra sem vágytam, csak
hogy felmehessek a szobámba, betegyek valami zenét, és
kitaláljam, hogyan szabadulhatnék meg a rossz érzéstől. Jelenleg
egyik módszer sem volt a jobbak közül való, ami eszembe jutott.
Tudtam, hogy az egészséges technikákat kellene alkalmaznom, de
azok közel sem vonzottak annyira, mint a károsak.
– Clay, korán jöttél! – szólalt meg Ruby. Összerezzentem.
Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem,
hogy ő is otthon van. Mostanában szinte minden idejét a boltban
tölti. Bizonyos szempontból örültem, hogy kimozdul és igyekszik
folytatni az életét, ugyanakkor féltem, hogy a gyász helyett most
inkább halálra dolgozza magát.
– Helló, igen, elfáradtam, úgyhogy gondoltam, ledőlök –
feleltem, és már alig vártam, hogy fent legyek a szobámban,
egyedül.
– Van egy perced? Este akartam ezt felhozni, de ha már itt
vagy, minek halogassuk? Gyere a konyhába, főzök gyógyteát! –
invitált Ruby, és nem tehettem mást, mint hogy utána kullogtam,
végig a folyosón.
Ruby és az ő hülye teái! Nem tudhattam, ezúttal milyen főzettel
lep meg. Figyeltem az előkészületeket, és rájöttem, hogy ideges.
Mi a franctól lenne feszült? Az indulat rám is átragadt.
– Segítsek? – kérdeztem, de csak leültetett az asztalhoz. Végül
letette elém a ki tudja, milyen kotyvalékot, leült ő is, és a
pillantásától megfagyott a vér az ereimben. A szemében bánat és
aggodalom volt. És ez kicsit sem tetszett.
– Na, mi újság? – kérdeztem nyugalmat erőltetve magamra.
Meglepetésemre Ruby egy borítékot vett le a többi levél tetejéről,
és felém csúsztatta az asztalon. Kérdőn felvontam a szemöldököm.
– Bontsd ki, és megmagyarázom! – biztatott. Úgy is tettem.
Lassan kinyitottam, és belenyúltam. Egy csekk-könyv volt benne.
Felcsaptam a fedelét, és az első oldalon álló összegtől fennakadt a
szemem.
– Ruby, ez rengeteg pénz! Honnan van neked ennyi? –
kérdeztem döbbenten.
Ruby ivott egy korty teát, és csak azután válaszolt.
– Lisa életbiztosításából. Csak néhány napja jött meg.
Nyitottam egy közös bankszámlát. Ez a pénz a tiéd, Clay. Azt
csinálsz vele, amit csak akarsz. Mehetsz belőle egyetemre,
utazgathatsz, ami tetszik. Azt akartam, hogy te kapd meg. Lisa is
azt szerette volna.
Átpörgettem a csekkeket a hüvelykujjam alatt. Mindnek a
fejlécében az én nevem állt és Rubyé. Ezt nem tudom elhinni!
Megpróbáltam visszatuszkolni a kezébe.
– Ezt nem fogadhatom el, Ruby! Neked jobban kell ez a pénz,
mint nekem. Lisa azt akarta volna, hogy te használd fel. De
komolyan, nem bírom elfogadni – erősködtem.
Ruby megfogta a kezem, és határozottan belenyomta a kis kék
füzetet.
– Ez nem vitatéma, Clayton! Neked szükséged lesz erre.
Értelmes fiatalember vagy, a világ a lábaid előtt hever. Ez csak
eszköz, ami eljuttat oda, ahová menni akarsz. A szüleidnek semmi
haszna; tudom, hogy kitagadtak. Nem akarom, hogy küszködve
kelljen új életet kezdened. Tedd meg értem, hogy szegény, öreg
nénikéd ne aggódjon azon, hogyan boldogulsz! Mindig is fiamként
szerettelek. Lisa szintén. Fiunk helyett fiunk voltál. Tőled az
életünk...
– ... borzalmas volt? Ne fényezz itt, Ruby! Rémálom volt neked
és Lisának velem élni. Hogy vagy képes ezt tagadni, azt sosem
fogom megérteni! – motyogtam, gombóccal a torkomban.
Ruby továbbra is rácsukta az ujjaimat a csekk-könyvre.
– Clay, tőled lett teljes az életünk. Érted volt érdemes élnünk.
Életem legcsodálatosabb dolga volt, hogy szerethettelek, hogy
vigyázhattam rád. Lisa is látta benned a fantasztikus, összetett,
tehetséges fiatalembert. Ne utasítsd el durván az ajándékát!
Használd a pénzt, kezdj valamit az életeddel! Megérdemled –
felelte hevesen.
Basszus, mindjárt elbőgöm magam! Mi lehet az a misztikus erő
ebben az apró, törékeny kis asszonyban, ami azonnal térdre
kényszerít? Mindig azonnal torkon ragadja az embert, esélyem
sincs tiltakozni.
– Köszönöm, Ruby! Én... én nem tudom, mit mondjak –
mondtam elfúló hangon. Reméltem, hogy nem kezdek el azonnal
bőgni, mint egy kisbaba. De semmi ilyesmire nem számítottam.
Az egész annyira... sok volt egyszerre.
– Érted bármit, Clay. Bármit. De van még más is – folytatta, és
elkaptam a bizonytalanságot a hangjában. Újra idegesnek tűnt. –
Eladom a házat és a boltot. Már járt itt az ingatlanos, elkezdtük a
papírmunkát. Túl nehéz itt élnem. Nem kell a ház ahhoz, hogy
emlékezzem, és úgy érzem, könnyebb lesz folytatni az életemet
úgy, hogy nem fuldoklom folyamatosan a gyásztól, ami ezekből a
falakból árad – mondta Ruby könnyáztatta arccal.
Mintha pofán vágtak volna egy péklapáttal. Ruby eladja a
házat? Feladja a boltját? Hirtelen mintha ejtőernyő nélkül
zuhannék a mélységbe.
– Mi van? És hová mész? – kérdeztem sürgetőn.
Ruby elengedte a kezem, hátradőlt a széken, és két marokra
fogta a bögréjét.
– Az jutott eszembe, hogy visszamegyek Floridába. Lisával
szóba került, hogy majd Key Westben töltjük a nyugdíjas éveinket,
és azt hiszem, oda akarok menni. Muszáj elmennem Davidsonból.
Úgy érzem, megfulladok. Régen olyan boldog voltam itt! De ma
már csak kísérteteket látok – sírta el magát újra. Tudtam, hogy
vigasztalnom kellene. De lefoglalt az idegösszeomlás.
Ruby eladja a házat. Itt hagy engem. Az egyetlen családtagom,
akire mindig számíthattam, most magamra hagy. A bennem élő
kisgyerek összekucorodott, és üvölteni kezdett. Hogy teheti ezt
velem?!
– És velem mi lesz? – nyögtem ki rekedten.
Ruby arca eltorzult, zokogni kezdett.
– Édes szívem, Clay! Addig nem mozdulok, míg te ki nem
találod, mihez kezdesz. Sosem tennék veled ilyet! De kérlek
szépen, hogy értsd meg: muszáj elmennem. Így képtelen vagyok...
továbblépni! Ha már kénytelen leszek Lisa nélkül leélni ezt az
életet, azt valahol máshol lesz muszáj!
Erős támaszom, a nagynéném, itt hullik előttem darabokra.
Akkora lendülettel álltam fel, hogy a székem is felborult.
– Hát akkor, úgy látom, az, hogy nekem erről mi a
véleményem, nem is fontos! – vetettem oda zordan.
Nem szép tőlem, de képtelen voltam tisztán gondolkodni a
fejemben tomboló vihartól. Ruby elhagy. Maggie elhagy.
Mindenki elhagy. Ki is lenne képes szeretni egy ennyire elcseszett
emberi lényt, mint én?
Hogy hihettem valaha, hogy képes leszek normális életet élni?
Magányra és szenvedésre kárhoztattam. Nem is érdemlek többet.
Ruby odarontott hozzám, a testét rázta a zokogás.
– Clay, jöhetsz velem Floridába, ha szeretnél! Soha ne hidd,
hogy magadra hagylak! Sosem tennék ilyet! – esedezett, de már
nem hallottam.
Félretoltam, és megragadtam a slusszkulcsomat. Egyetlen szó
nélkül kirontottam a házból, és nekivágtam, ki tudja, minek. Talán
el akartam menni, mielőtt mások hagynak itt engem. Gyűlöltem
Rubyt, amiért ezt teszi velem, amikor már így is annyira
védtelennek éreztem magam. Ő kellene, hogy a támaszom legyen.
Nos, ez a támasz épp most omlott porrá.
Csak hajtottam tovább, azt sem tudtam, hová. Magam is
meglepődtem, amikor azon kaptam magam, hogy egy ismerős
réten állítom le a motort. Fogtam a mobilomat, és nekiindultam a
kitaposott ösvénynek, át a ligeten. Ahogy elfogytak körülöttem a
fák, a folyóparton találtam magam. Tikkasztó volt a késő délután,
mégsem volt ott rajtam kívül senki.
Leültem egy kőre, és csak bámultam a vizet. Játszadoztam a
telefonnal; azon tanakodtam, felhívjam-e Shaemust. Vagy dr.
Toddot. Tudtam, hogy a szakadék szélén állok. De nem hívtam
senkit. Csak ültem és hagytam, hogy átjárjon az üresség.
 Elhagyatva, magányosan, szeretettelenül. Ezek a szavak
kavarogtak a fejemben, míg végül másra gondolni sem voltam
képes. Csak vágj, és elmúlik! Egyetlen mozdulat, és jobb lesz. A
hang a fejemben egyre tisztábban szólt, és egyre nehezebb volt
figyelmen kívül hagyni.
Senkit nem érdekelsz. Jobb lesz neked holtan.
Csúnya, hazug szavak, az igazság álcájában.
A telefon megszólalt a kezemben. Lenéztem, és Maggie nevét
láttam a kijelzőn villogni. Kinyomtam a hívást, aztán ki is
kapcsoltam a mobilt. Akkora baklövés volt visszajönni
Davidsonba! Hülye voltam, amiért valaha azt hittem, máshogy is
végződhet.
Csak azt tanultam belőle, hogy az életem már nem ide köt. Nem
ide, ezekhez az emberekhez, akik elutasítanak. Ez zakatolt a
fejemben végtelenítve. Nem tartozom ide. Senkinek nem kellek.
Kezdtem megtörni.
– Gondoltam, hogy itt talállak.
Felkaptam a fejem az éles hangra, ami hirtelen áthatolt a saját
belső monológomon. Maggie verekedte át magát épp az
aljnövényzeten az irányomba.
– Jobb búvóhelyet kell találnom, ha ennyire kiszámítható
vagyok – feleltem szárazon.
Nem kellek neki. El fog hagyni. Mindenki elhagy.
– Előlem sosem fogsz tudni elbújni – felelte mintegy
ígéretként, és felugrott mellém a sziklára. Képtelen voltam
ránézni; ilyen állapotban nem. Felismertem magamon a teljes
összeomlás jeleit. És most itt van Maggie, amitől az egész még
százszor súlyosabb lehet.
Nem próbált hozzám érni, mintha érezné, hogy az most nem jó
ötlet.
– Ruby hívott – kezdett magyarázkodni.
 – Igazán? Ezért siettél a megmentésemre csillogó páncélban?
– kérdeztem aljasul. Nem is tudtam, miért bántom, kivéve, hogy
szenvedtem, és azt rajta mindig kitölthettem anélkül, hogy egy
szót is szólt volna. Ez ugyan nem fair vele szemben, mégis úgy
tűnik, ezt a gyakorlatot még nem sikerült magunk mögött
hagynunk.
– Épp most ismerted be, hogy megmentésre szorulsz – jegyezte
meg Maggie. Nem reagáltam. Akkor sem néztem rá, amikor
hallottam, hogy nagyot sóhajt. Mert ha így teszek, azon nyomban
lezuhanok a mélységbe, aminek a szélén már így is utolsó
erőmmel lógok, és az ujjaim egymás után vesztik el a kapaszkodót.
– Szóval Ruby eladja a házat – nyugtázta Maggie.
Bólintottam.
– Igen, hallottam hírét – feleltem keserűen.
Na és, akkor mi van: keserűséget is éreztem.
– És úgy érzed, hogy ezzel cserben hagy téged.
Hát ez meg micsoda ad hoc pszichoanalízis akar lenni?
– Hű, te aztán átlátsz rajtam, mint a szitán, ugye? Gyerünk,
meséljen csak a hülye megbomlott elmémről, dr. Young! –
vetettem oda dühösen, sebzetten és készen arra, hogy
szembeszálljak a világgal.
Maggie újra hallgatásba merült. Láttam, hogy szíven ütötte a
támadás.
– Szeretnéd megvágni magad. Vagy belőni valamit. Így van? –
suttogta aztán.
A vállam meggörnyedt; egyszerre csak kimerültséget éreztem.
– Mit tudom én. Igen. Nem. Ki vagyok bukva. Jó lenne, ha
elmennél. Már volt részünk ilyenben, nem muszáj most is az első
sorból végignézned – veszekedtem vele. Bárcsak végre magamra
hagyna a személyes poklomban! Miért ragaszkodik még mindig
ahhoz, hogy mellettem legyen ezen a katasztrófával fenyegető
utazáson?
– Nem megyek sehová. Ugyanis a világon senki nem hagy téged
cserben. Az emberek néha továbblépnek, élik az életüket, de ez
nem jelenti azt, hogy te nem vagy többé a része. Szeretlek, Clay.
Ruby is szeret. Mert te, Clay, megérdemled, hogy szeressenek. Jár
neked. Mindenkitől. Ruby és én csak azt szeretnénk, ha
megtalálnád azt a helyet az életedben, ahol boldog és egészséges
lehetsz. Haragudhatsz rám, elzavarhatsz, de soha életemben nem
fordítottam még hátat neked, és nem most fogom elkezdeni –
szólt Maggie, és most először hozzám ért.
Az ujjai határozottan megmarkolták az államat; maga felé
fordította a fejemet. Zavart idegállapotomban a látványa olyan
volt, mint egy szikra a puskaporos hordó mellett.
És kiborultam. Egyszerűen szétzuhantam. Zokogni kezdtem, és
abba sem tudtam hagyni többé. Nem is tudtam pontosan, miért
sírok, de átszakadt a gát, és minden, amit mögötte felhalmoztam,
most utat tört magának.
Mindig azt hittem, menthetetlen vagyok. Hogy nem várhatom
el másoktól, hogy szeressenek, hisz még én sem vagyok képes
szeretni saját magamat. De Maggie szavai most pontosan oda
találtak, ahová kellett. Muszáj volt elhinnem, hogy igaza van, hogy
érdemes vagyok minderre.
Eszméletlenül haragudtam magamra. Esélyt kaptam, hogy
mindent újrakezdjek. Azzal, hogy eljöttem a Graysonból, új életre
kaptam lehetőséget, én pedig elbaltáztam. Abban a hitben
ringattam magam, hogy készen állok minderre. De hiába a kezelés
és a gyógyszerek: nem ment.
Sirattam az embert, aki sosem leszek. Legalábbis egyelőre
biztosan nem. Egyszerre mintha visszarepítettek volna
hónapokkal korábbra, amikor ugyanezt a rádöbbenést
tapasztaltam meg. Csakhogy akkor sokkal súlyosabb
következményei lettek.
Ezúttal nem vagdostam. Nem kerestem módot, hogy véget
vessek mindennek, csak hogy soha többé ne kelljen így éreznem.
Ehelyett a szerelmembe kapaszkodtam. A lányba, aki mindig is a
fény volt az éjszakámban, aki a legsötétebb időkben is kitartóan
szeretett. Aki nem hagyta, hogy elfelejtsem: mindenki érdemes a
szeretetre, még én is.
– Semmi baj, Clay! Kitaláljuk! Együtt! – csitítgatott.
Az arcomat a nyaka finom bőréhez szorítottam. Együtt. Az
menni fog.
Nem is tudom, mennyi időt tölthettem a folyóparton. De az,
hogy ott voltam Maggie-vel, és bőgtem, mint egy gyerek, különös
módon katartikusnak bizonyult. Sötétedett, mire visszaindultunk
Rubyhoz. Nem emlékeztem, mikor voltam legutóbb ennyire
kimerült. De a bennem élő sötétség szerencsés módon hallgatott.
Muszáj volt arra gondolnom, hogy elhagytam valamiféle
mérföldkövet. Választás elé kerültem, és büszke voltam, hogy nem
azt az utat választottam, ami vérrel végződött volna.
Maggie mögöttem hajtott a saját kocsijával. Tudtam, hogy a
frászt hoztam rá, de nem mutatta. Csak azért vettem észre a
rettegést a szemében, mert olyan jól ismerem. Tudtam, milyen
szörnyű lehetett neki így látni: fenyegetően közel a szakadék
széléhez, ahová egyszer már lezuhantam. És úgy, hogy nem
tudhatta, magammal rántom-e újra a sötétségbe.
Bár mondhatnám, hogy soha többé nem teszek ilyet! De az az
igazság, hogy ebben nem lehettem biztos – épp itt van a probléma
gyökere. Az elmúlt néhány hónap inkább volt parkolópálya. Éltem
bele a világba, azt hittem, haladok, de valójában nagyon hosszú út
áll még előttem.
És hazafelé végre megszületett a döntésem az életemről.
Tudtam, hogy nem az, amiben mindenki reménykedett, de
legalább a sajátom. Én hoztam meg. Én. És efelett jogos
büszkeséget éreztem.
Ruby fel-alá járkált a nappaliban.
– Clay! – tört ki belőle, ahogy Maggie-vel beléptünk az ajtón, és
azonnal hozzám szaladt. Erősen illatosított karjaiba zárt, és már
bántam, hogy aggódnia kellett miattam.
Maggie az ajtóban ácsorgott, de Ruby odaintette hozzánk.
Aztán csak sírva szorított mindkettőnket.
– Ha nem akarod, nem adom el a házat! Clay, annyira
sajnálom, nem tudtam, hogy ennyit jelent a számodra! – szólt a
megkönnyebbülés könnyeinek függönyén át, hogy egy darabban
hazaértem. Semmi életveszélyes öncsonkítás. Semmi drogos vagy
piás ámokfutás. Maggie és Ruby mindig ezektől fél a legjobban,
amikor így kiborulok. És ettől a kocsiban hozott elhatározásom
csak még inkább megerősödött.
Hátraléptem Ruby karjai közül.
– Nem, Ruby! Nem dönthetsz kizárólag rám való tekintettel.
Felnőtt vagyok, nem valami kisgyerek. Nem lett volna szabad így
elrohannom. Nem akartalak megijeszteni – csókoltam meg az
őszülő feje búbját. – Ha az a helyes, hogy eladod a házat és a
boltot, akkor eladod a házat és a boltot. Azt tedd, amit jónak érzel!
– biztattam.
Maggie átkarolta a derekamat, én pedig közelebb húzódtam
hozzá.
– De ha te ettől boldogtalan leszel, abba én képtelen lennék
belenyugodni! – vitatkozott velem Ruby.
Felemelt kézzel beléfojtottam a szót.
– Te mindig azt tetted, ami nekem, Lisának vagy a
könyvesboltnak a hasznára vált. Most az egyszer tedd azt, ami
neked jó!
Rájöttem, hogy halálosan komolyan gondolom, amit mondok.
Ettől ugyan nem múlt el a fájdalom és a mélyen gyökerező félelem
az elhagyatástól, de éreztem Maggie karját magam körül, és
tudtam, minden rendben lesz.
Lenéztem a szerelmemre, aki könnyes szemmel viszonozta a
pillantásomat. Lesz-e valaha nap, amikor nem ríkatom meg?
Hüvelykujjammal letöröltem az arcáról a könnycseppeket.
De igaza van. Együtt vívjuk ezt a harcot. És ettől minden a
helyére kerül.
 23. FEJEZET

MAGGIE

MÁR CSAK ÖT NAP, és hivatalosan is érett leszek. Túlestem az

irodalomvizsgán, és már vártam az utolsó hétvégémet végzősként.
Keserédes érzés volt. Izgalom és rettegés kusza elegye kavargott
bennem.
Két héttel korábban körbejártam a James Madisont a
szüleimmel. Kitöltöttem a hegynyi adatlapot, és le is adtam
mindent. Beindultak a dolgok, és az volt az érzésem, hogy jó
irányba.
Legalábbis a legtöbb dologgal így volt.
Clay megváltozott. Azt hinné az ember, addigra hozzászoktam
Clayton Reed gyakori személyiségváltozásaihoz. Láttam már a
legjobb és legrosszabb formájában, és minden köztes szinten is.
Szerettem a mániákusan tomboló Clayt, és szerettem a
mindennek véget vetni akaró Clayt is.
És szerettem azt a Clayt, aki visszatért hozzám, azzal a feltett
szándékkal, hogy jobb emberré válik, és hogy megteremti
számunkra a közös élet lehetőségét, bármit is jelentsen az.
 És ezt az új Clayt is szerettem, de nyugtalanított. Ami butaság.
Nem tombolt. Nem volt dühös vagy zárkózott. Nem volt
abnormálisan boldog vagy elszánt, hogy minden flottul menjen az
életében.
Nem, ő csak... nyugodt volt. Szinte békés. Mintha helyre rakott
volna valamit magában, amibe engem nem avatott be. A folyóparti
dolog óta nem volt alkalmam elmenni vele Shaemushoz. Nem
tudtam beilleszteni az őrült napirendembe az edzések, a vizsgára
tanulás és az egyetemi készülődés közé. Clay nem bánta. Ő
továbbra is eljárt hetente kétszer.
Annyi időt töltöttünk együtt, amennyit csak tudtunk, de
határozottan éreztem, hogy van valami megfoghatatlan köztünk.
Néha azon kaptam, hogy elgondolkozva bámul rám, mintha csak
nem tudná, hogyan mondjon el valamit. De aztán a pillanat
elillant, és úgy tettünk, mintha sosem fedeztem volna fel azt a
különös fényt a szemében.
Többé nem említettem a főiskolát, és Clay sem hozta fel a
témát. Mesélt a nagy halom pénzről, amit Rubytól kapott. Amikor
finoman rákérdeztem, mit szándékozik tenni vele, képtelen volt
egyenes választ adni. De valami azt súgta, a tervei nem az
egyetemmel kapcsolatosak. Jó lett volna biztosat tudni, de azok
után, amilyen hevesen reagált a faggatózásomra, inkább
visszavontam a seregeimet, és csak reméltem, hogy majd beavat,
ha úgy érzi, eljött az ideje.
– Hahó, szülinapos! – rontott felém Rachel visítva, miközben
épp a szekrényemet pakoltam ki. Csak nevettem, ahogy rám
vetette magát, és teljes erőből megszorított.
– Hahó neked is! Ha nem bánod, kedvem lenne újra lélegezni
egy kicsit, Rach – nyögtem a karjaiban. Gyorsan elengedett, és
rám villantotta ragadós, életvidám mosolyát.
– Szereztem ajit! Sok-sok ajit! Alig várom, hogy odaadjam őket!
 Gyakran gondolkodtam el a jelenségen, hogy Rachelt jobban
izgatja a mások szülinapja, mint a sajátja. Játékosan
meglegyintettem a karját.
– Te ne rám költsd a pénzedet! Nekem nem kell semmi! –
tiltakoztam, mert nem tetszett a gondolat, hogy a szoros büdzsén
élő barátnőm énrám veri el a fizetését. Pláne most, hogy a tandíjra
illene spórolnia.
– Cö-cö, na ne viccelj! Még szép, hogy elhalmozom a barinőmet
ajándékokkal a szülinapján! Ez egy olyan íratlan szabály, vagy mi
– érvelt, én pedig feladtam a vitát. Néhány dologgal kapcsolatban
Rachel nem tűrt ellentmondást, és az egyik ilyen a szülinapok
kérdése.
Megdörgöltem a csuklómon a ragtapaszt, és önkéntelenül
elmosolyodtam. Viszketett, mint az állat, de ennyit kibírok.
– El se hiszem, hogy komolyan megcsináltattad! Annyira
kemény vagy, Meg! – jegyezte meg Rachel fejcsóválva.
Előző szombaton apámmal jó korán felkeltünk, és elmentünk a
szomszéd város tetoválószalonjába. Megkaptam az Uruz rúnát,
ahogy akartam. Apának tetszett, hogy mit szimbolizál, és
elismerte, hogy apró és ízléses.
– Amíg nem egy rózsát akarsz a felkarodra vagy „MAMA”
feliratot az öklödre, én nem bánom – felelte, amikor felvetettem
neki az ötletet.
Az Uruz a gyógyulás, a kitartás és a bátorság jele. Ezekre az
erényekre néha emlékeztetnem kellett magamat, és jó érzés volt
viselni valamit a bőrömön, ami épp ezekre utal.
– Na mindegy, anyukád azt mondta, hatra érjek oda hozzátok a
szülinapi hepajra! Viszem a világhírű háromsajtos-babos
mártogatósomat! – lelkendezett Rachel, mintha a világ minden
problémájára megoldást jelentene a sajtos babszósz.
– Jól hangzik! De csak te leszel, Danny meg Clay. Semmi
vadulás – magyaráztam, hátha lehiggad kissé. Inkább ne élje bele
magát valami nagyszabású buliba, amire semmi esély.
Rachel titokzatos pillantást vetett rám.
– Jó, oké! Most viszont mennem kell dolgozni. Este
találkozunk! – búcsúzott el, azzal elsietett a folyosón.
– Úristen, Meg, ebben még egy máig harcoló német alakulat is
lehet. Rendet raktál te itt egyáltalán valaha?
Hátrapillantottam, és elvigyorodtam, mert Clay állt mögöttem,
és a vállam fölött a szekrényem belseje felé sandított.
Megfordultam, átöleltem, lábujjhegyre állva szájon csókoltam, és
csak aztán tértem vissza a teendőimhez.
– Annyira nem is vészes – tiltakoztam. Clay odanyúlt, kihúzott
egy darab papírt a kupac aljáról, mire a szekrényem maradék
tartalmának úgy a fele a padlón landolt.
– Szép volt, te bájgúnár! – mormogtam gúnyosan, és szúrós
pillantást lövelltem felé. Aztán letérdeltem, és elkezdtem
összeszedni a cuccaimat.
Clay mellém guggolt, a kupleráj nagy részét összesöpörte, és a
szemétbe dobta.
– Bocs, hogy nem találkoztunk ebédnél. Bepaliztak egy ad hoc
találkozóra Mr. Hunttal – forgatta a szemét.
Mr. Hunt, a karriertanácsadó Clayt tekintette élete legnagyobb
szakmai kihívásának. A pasas el volt szánva, hogy Clayből egy neki
tetsző mintadiákot farag. Neki mint a pasimnak ezt sosem
vallanám be, de titkon azt reméltem, valami csak ragad Clayre
abból, amit hall, és rájön, hogy talán nem is olyan szörnyű dolog
az egyetem és a jövőre vonatkozó tervek.
Megborzongtam, ahogy Clay belecsókolt a nyakamba.
– Nem ebédelhettem a szülinapossal, ez teljességgel
megbocsáthatatlan – suttogta pajzánul a fülembe. Basszus,
elolvadok tőle, és neki a kisujját sem kell mozdítania! Ez egy
gonosz, gonosz képesség, amivel gyakran és szívesen él is;
legnagyobb örömömre és egyben szörnyű szégyenemre.
– Gyerek még az idő, még jóváteheted! – feleltem. Igyekeztem
csábító hangot megütni, de inkább úgy hangzott, mintha
lenyeltem volna egy varangyos békát. Egyszerűen nem megy
nekem ez a kacérkodás!
– Az lesz. Vigyek valamit este a vacsorához? – kérdezte. Még
egyszer utoljára végighúztam a kezemet a szekrényem belsejében,
kisöpörtem és kidobtam az utolsó papírfecniket is.
– Nem hiszem, hogy kell, szerintem anya és apa mindent
elintézett.
Egy határozott csattanással becsuktam a szekrényajtót, és
felnyaláboltam a táskámat és a kulacsomat. Clay átvetette a karját
a vállamon, engem pedig elöntött a szokásos forróság, ahogy
mindig, valahányszor hozzám ér.
Vajon ez mindig így lesz majd? Merem remélni.
Beugrottam Clay kocsijába. Még mindig nem volt használható
járgányom, és egyelőre inkább lemondtam a szégyenmenetről a
családi bevásárlóautóval. Van egy pasim egy klassz verdával,
úgyhogy úgy határoztam, ki is használom a lehetőséget.
Kinyitottam a kesztyűtartót, majd a középkonzolt.
– Te mit csinálsz? – nevetett Clay, amikor az ülésem alá
kezdtem nyúlkálni.
– Keresem a szülinapi ajándékomat – szuszogtam, és
sajnálatos módon üres kézzel buktam fel.
– Hát, édesem, azt itt nem fogod megtalálni! Úgyhogy akár fel
is adhatod – mosolygott Clay kajánul.
Duzzogva hátradőltem az ülésen.
– Persze. Hagyjál csak bizonytalanságban! Kegyetlen vagy,
Clayton Reed! – morgolódtam, pedig igazából kicsit sem
nehezteltem rá. Akármit is akar adni, nagyon titokban tartja. És
akárhogy próbálkoztam, nem volt hajlandó kiadni azt. Pedig
egyszer még a blúzomat is levettem! Több benne a tartás, mint azt
feltételeztem róla.
Azt is tudtam, hogy a barátaimat sem avatta be; különösen
Rachel lenne képtelen tartani a száját, ha bármit tudna.
Clay a házunkhoz hajtott, és csak nevetett a kétségbeesett
igyekezetemen, hogy feltárjam a nagy titkot. Odacsusszantam
közvetlenül mellé az ülésen, és céltudatosan nekinyomtam a
mellemet a karjának.
– Na, gyerünk, tudom, hogy el akarod mondani! –
doromboltam a fülébe. A fogam közé vettem az egyik fülcimpáját,
és finoman harapdálni kezdtem. Clay felnyögött.
– Képtelen vagy tisztességesen játszani, mi? – tiltakozott, aztán
kiszállt a kocsiból. Meg kellett támaszkodnom az ülésén, különben
pofára estem volna a váratlan távozástól. Ez a fickó komolyan
sziklaszilárd! Ki tud ellenállni a női mellek rafinált csábításának?
Kezdtem arra gyanakodni, hogy egy robot vette át az uralmat a
teste felett.
– Na, siess átöltözni, akarok egyet úszni, mielőtt elered az eső!
– csapott Clay a fenekemre. Kuncogva besiettem a házba. A
szüleim már előttem hazaértek: bedugtam a fejem a konyhaajtón,
hogy köszönjek nekik.
– Clayjel elugrunk fürödni a folyóhoz. Vacsorára itthon vagyok!
– jelentettem be, és loptam egy sárgarépát a tányérról anyám
mellett. Anya rácsapott a kezemre.
– Jó, menj csak! De vigyél naptejet, nagyon süt a nap – felelte.
Rezignált grimaszt vágtam. Hiába vagyok mától a törvény
szerint felnőtt, ő mindig úgy fog kezelni, mintha négyéves lennék.
Clay is megjelent mögöttem az ajtóban, hogy beköszönjön. A
szüleim üdvözölték, én pedig otthagytam velük, amíg belebújtam
a fürdőruhámba. Félelmetes, mennyire lazák lettek anyáék
Clayjel. Tudtam, hogy még mindig nem bíznak benne feltétel
nélkül, de már rengeteg mindenben sikerült bizonyítania. Én
persze mindennap asszisztáltam a küzdelméhez, de a szüleim
legalább kezdték belátni, hogy jó ember, igazán szeret engem, és a
legjobbat akarja nekem.
És ha bármi képes meglágyítani a kérges szívüket, hát ez az.
Arra értem vissza, hogy anya és Clay apám egyik viccén
nevetnek. Az egyik borzasztó faviccen, feltételezhetően.
– Kész vagyok! – karoltam Claybe, és az ajtó felé húztam.
– Hat előtt visszahozom – ígérte Clay. A szüleim
megköszönték, aztán végre kívül kerültünk.
– Siessünk, van két és fél óránk kettesben! Egy percet sem
akarok elvesztegetni belőle – igyekeztem a kocsi felé.
Alig telt el tíz perc, és már le is parkoltunk a magas füvű réten.
Újabb öt perc, és a vízben voltunk. Míg vártam, hogy Clay kibújjon
a cipőjéből és a nadrágjából, rájöttem, hogy mindig itt kötünk ki.
Ezek a fák, a víz, mind tanúi voltak Maggie és Clay viharos
kapcsolata fontos eseményeinek. Jó és rossz időkben egyaránt ide
húzott a szívünk, mint az egyetlen helyre, ami csak a miénk.
És most is magunk voltunk. Az elmúlt év során feltűnően egyre
kevesebben járnak ide a folyóra, helyette a legtöbben inkább az
uszodát választják. A fiatalabb generáció nem is nagyon tud erről
a helyről, ezért egyre inkább a sajátunknak érezhetjük.
Rémülten felsikoltottam, mert Clay berántott a vízbe. Ennek
eredményeképp nagyot kortyoltam a folyó zavaros vizéből.
– Na, ezért most kapsz! – rikoltottam, azzal alámerültem, és
kihúztam Clay alól a lábát. Az iszapos talajon nem tudta
megtartani az egyensúlyát, és hanyatt esett. Nevetve bukkant fel,
megragadott, és újra megmártott a vízben.
Jó darabig így játszottunk, egész hasonlóan az első alkalomhoz,
amikor elhoztam őt ide, még a tanév elején. Hihetetlen, mennyire
más minden, mégis mennyire hasonló! Itt vagyunk: két kölyök,
aki megjárta együtt a poklot, szerzett épp elég csúnya horzsolást
és égési sebet, de túlélte és él tovább.
– Megadom magam! Elég! – emeltem égnek a két karomat
megadóan. Clay odaúszott, felnyalábolt, és a karjában vitt ki a
partra. Ott leterített egy plédet, és két törölközőt vett elő a
táskájából. Az egyiket körém csavarta, és addig szárítgatott vele,
míg többé-kevésbé felitatta rólam a vizet.
– Éhes vagy? – vett elő egy kis előre bekészített rágcsát.
– Aha – feleltem, és vettem egy kis chipset és egy ásványvizet.
– Na és van kedved ezután elugrani egy kis rágni való
dohánylevélért meg egy Playgirlért? Vagy lottóznál inkább? –
tudakolta Clay. Elvigyorodtam.
– Inkább kihagyom ezeket. Viszont már hetekkel ezelőtt
regisztráltam a választási bizottságnál. De jó nekem! –
bokszoltam a levegőbe, és ittam egy korty vizet.
– Ne gúnyold ki az állampolgári kötelességeidet, Maggie! –
intett Clay somolyogva. Azonnal megmozdult az öklöm, hogy a
karjára csapjak vele, de ő megragadta a kezem, és az ölébe rántott.
A chipsem a földön landolt, ahogy vadul egymásnak csapódtunk.
Az orrunk összeért, Clay vigyorgott, bennem pedig tudatosult,
mennyire közel vagyunk egymáshoz. A törülköző még mindig
körém volt csavarva; Clay lassan lecsúsztatta a vállamról, végig a
hátamon, míg végül a csípőmön állapodott meg a keze.
– Isten éltessen, Meg! – lehelte, és az ujjai szorosabbra
kulcsolódtak a testemen. A hüvelykujja a bikinialsóm pántjával
kezdett játszani. Hirtelen rádöbbentem, mennyire egyedül
vagyunk. Tudtam, hogy meg kell ragadnom az alkalmat, mielőtt
kicsúszik a kezem közül.
Clay egészen eddig tartotta a két lépés távolságot, ami a testi
kapcsolatot illeti. Igyekeztem megérteni az okát, de leginkább
csak hihetetlenül kielégítetlen és nem kicsit megbántott voltam,
amiért visszautasít. De ahogy éreztem az egyre keményedő vágyát
a combomon, ösztönösen tudtam, hogy ezúttal nem fog megállni.
A karomat a nyaka köré fontam, és egy futó csók erejéig közel
hajoltam. Az ujjaim elmerültek sűrű, sötét hajában.
Belemarkoltam, mire finoman kuncogni kezdett a csók közben.
– Keményen szeretnéd, mi? – ingerelt, de válaszul csak húztam
egy nagyobbat a haján.
Finoman ráharapott az alsó ajkamra, mire mocorogni kezdtem
az ölében. Alig volt köztünk ruha, így leplezetlenül érezhettem,
mennyire kíván. Beleborzongtam, ahogy mindkét kezével
végigsimított a derekamon.
– Ezt szeretnéd a szülinapodra, Maggie? – kérdezte elfúló
hangon.
A lábamat a derekára kulcsoltam, és finoman
hozzádörgölőztem. Lehunyta a szemét, a fejét önkéntelenül
hátravetette.
– Mit gondolsz? – kérdeztem, és megcsókoltam a nyakát, épp
az álla alatt.
Clay felkapta a fejét, megragadta az arcom, és szinte durván az
övéhez rántotta, aztán nekiesett az ajkaimnak, ahogy a fuldokló
kapkod levegőért. A szánk és a nyelvünk vad táncot járt. Nem
bírtam betelni az érintésével, egyszerre akartam az egész testét
simogatni. A körmeim a háta bőrébe mélyedtek, amikor lehúzta a
bikinifelsőmet, és a tenyerébe vette a melleimet. Hangosan
felnyögtem, és újra mozogni kezdtem az ölében. Elmondhatatlan
érzés volt a lábam között érezni őt.
– Jézusom, Maggie, annyira kívánlak! – nyögte Clay szinte
kínban. A hangja elfulladt és bizonytalan volt, de annyi
kétségbeesett vágyakozás volt benne, hogy muszáj volt engednem
neki.
 Clay remegő ujjakkal kioldotta a bikinifelsőm madzagját a
nyakamban. A ruhadarab a derekamra hullott. Clay keze máris
újra a mellemen volt, és addig játszott vele, míg érezni kezdtem az
elkerülhetetlen csúcspont közeledtét.
A vállánál fogva a földre nyomtam, én továbbra is az ölében
ültem. Gyorsan megszabadított az alsómtól is; immár teljesen
meztelenül tartottam magam fölötte. A fejét a fűben nyugtatva
olyan csodálattal nézett rám, hogy a szívem fájdalmasan
összeszorult, és elfúlt a lélegzetem. Hát mivel érdemeltem én ki
ekkora szerelmet?
Hirtelen Rachel szavai jutottak eszembe. Amikor Clay szülei
megjelentek nálunk, hogy darabokra robbantsák a fiuk életét, azt
mondta, ő nem ilyen szerelemre vágyik, mint amilyen a miénk.
Akkor egyet is értettem vele, annyira eltöltött a fájdalom és a
kétségbeesés: a Clay iránt érzett szerelmem akkor még
elkerülhetetlen mellékhatása.
Most lenéztem, ahogy ott feküdt hátrafésült, nedves hajjal, a
szemében meleg odaadással. A szerelmünk elvitt a legmagasabb
csúcsokra és a legmélyebb szakadékokba, halálra rémített és
reménnyel töltött el. És tudtam, hogy a kettőnk szerelme az
egyetlen, amire a hátralévő életemben vágyni fogok.
– Szeretlek – suttogtam könnyes szemmel. Clay kinyújtotta a
kezét, a tenyere az arcomra simult.
– Örökké szeretni foglak – felelte, és újra a szomjazó ajkára
vont. Aztán kibújt a fürdőnadrágjából, és a többi, a fűben száradó
ruhánk tetejére dobta. Teljesen meztelenül szorosan
összesimultunk, mert muszáj volt akadálytalanul éreznünk
egymás testét.
A következő néhány pillanat egyszerre tűnt túl kapkodónak és
fájdalmasan lassúnak. Csak a kis tasak zörgése törte meg a
csendet. Aztán a kettőnk zihálása, ahogy Clay a hátamra fordított,
és elhelyezkedett a combjaim között.
Aztán a sima, tökéletes egyesülés, ahogy belém hatolt. Mintha
csak hazatértem volna. Azt hittem, a szívem menten megszakad az
elsöprő érzelmektől, amik egyszerre a hatalmukba kerítettek.
Aztán mozogni kezdtünk, teljes összhangban. Csupasz bőrünk
összeért, a kezünk felfedezte a másik testét, az ajkaink egymásét;
és más már nem is hallatszott, csak a szívverésünk és néhány
elsuttogott szerelmi vallomás.
Aztán még sokáig feküdtem biztonságban Clay karjai között, és
egyszerre megfordult a hangulatom: mintha ki kellene élveznem
ezt a pillanatot, mert lehet, hogy nem lesz több ilyen. Nem
értettem a váratlan gyászos hangulatot, de képtelen voltam
megszabadulni tőle.
A délután lassacskán alkonyatba fordult, a levegő hűvösebb
lett, de még mindig nem akaródzott felöltöznünk. Clay oldalt
fordult, egy apró csomagot vett elő a táskájából, és nekem
nyújtotta.
– Boldog szülinapot, Maggie – szólt mosolyogva. A kezembe
vettem a dobozkát, és felvontam a szemöldököm
– Te miért érzed mindig szükségét, hogy adj valami ajándékot,
miután szeretkeztünk? Kezdesz nagyon következetes lenni –
utaltam viccesen a most is a nyakamban lógó pillangós
nyakláncra.
Clay kuncogva végigsimította a finom ezüstmedált az ujja
hegyével.
– Kevesebb okoskodást, több bontogatást kérek szépen –
biztatott. Kivette a dobozt a kezemből, és megrázta az orrom előtt.
Lecsaptam rá, visszavettem, és letéptem róla a papírt. A szívem
vágtatni kezdett, aztán szinte megállt, amikor a szülinapi
csomagolópapír alól fekete bársonydobozka került elő.
Ő most ugye, nem?...
 – Ne parázz, csak nyisd már ki! – ingerelt Clay, válaszul a
kistányérnyi szemeimre és a levegőben megfagyott kezemre. Úgy
tettem, ahogy mondta: lassan felnyitottam a doboz tetejét.
A csomag mélye egy gyűrűt rejtett. Nem olyan gyűrű volt, de
attól függetlenül gyönyörű. Finom fehérarany pántok fonódtak
össze rajta elegáns hurokban, kétoldalt pedig parányi,
gyémántokkal kirakott pillangók díszítették. Annyira aprók
voltak, hogy csak egészen közelről láttam őket jól. Édes istenem, a
pasimnak hihetetlen ízlése van az ékszerek terén!
Kivettem a gyűrűt a dobozból, és a tenyeremre fektettem.
Képtelen voltam felvenni, annyira lenyűgözött a szépsége. Clay
elvette, megfogta a bal kezemet, és felhúzta az ékszert a
gyűrűsujjamra. Tökéletesen ráillett. Még szép! Nem is vártam
semmi mást.
– Ez eszméletlen, Clay! Köszönöm! – feleltem, és máris a
következő kör sírás fojtogatott. Clay összefonta az ujjait az
enyémekkel, és feltartotta a gyűrűvel ékesített kezemet, hogy
mindketten szemügyre vehessük.
– Ez a gyűrű egy ígéret. Valaha régen olyasmi lett volna
belevésve: Pour toute ma vie, de tout mon cœur. „Egész életemre,
szívem minden szerelmével”. Akartam adni valamit, ami kifejezi a
teljes, korlátlan elköteleződésemet irántad, irántunk. A feje
tetejére állítottam az életedet. Először akkor, amikor meg akartam
ölni magam, és utána magadra hagytalak, hogy feldolgozd
egyedül. Aztán újra, amikor visszajöttem, és te próbáltál lépést
tartani a folyamatosan változó életemmel. Tudom, hogy nehéz
volt. Bárcsak azt mondhatnám, hogy egy nap könnyebb lesz! De az
az igazság, hogy nem tehetem. Sajnos. Csak azt mondhatom
százszázalékos biztossággal, hogy szeretlek. Hogy érted élek, érted
lélegzem. Hogy milliószor, újra és újra az életemet adnám érted.
És történjék bármi holnap, egy hét múlva, jövőre, a szívem mindig
a tiéd marad.
Na jó, most már komolyan bőgtem. Hogy is lenne képes az
ember lánya ilyeneket hallgatni úgy, hogy közben nem sírja ki a
két szemét?! Az isten szerelmére, nem vagyok kőből!
Clay megérintette a gyűrűt, az irántam való elkötelezettségének
szimbólumát.
– Amíg együtt vagyunk, azt hiszem, bármivel megbirkózunk,
ígérem, hogy soha többé nem zárlak ki az életemből! A külön
töltött három hónap borzasztó volt a számomra. Akkor azt hittem,
érted teszem, de, hívj csak önzőnek: képtelen lennék újra
megtenni. Kerüljek bárhová, kezdjek bármihez, azt akarom, hogy
ott légy velem – foglalta össze végül nyílt, szerető tekintettel.
Basszus, eddig bírtam! Fojtott zokogás tört fel belőlem, azzal
rávetettem magam, és a szeretett arcának minden centiméterét
csókokkal borítottam.
– Szeretlek, Clay! Istenem, annyira szeretlek! – ismételgettem,
újra és újra.
Valószínűleg megint egymásba feledkeztünk volna, ha nem
szólal meg a telefonja.
Bocsánatkérő mosollyal a kezébe vette.
– Ó, bazz... – tört ki belőle.
– Mi az? – kérdeztem.
Clay felpattant, és elkezdte magára rángatni a ruháját.
– Kicsim, fel kell öltöznöd! Elkésünk, ha nem csipkeded
magad. És a szüleid csak most kezdenek végre nem úgy nézni rám,
mintha azt várnák, hogy megint megszöktetlek az éjszaka
közepén. Úgyhogy kapd össze magad! – vezényelt, és megragadta
a kezem.
– Jól van, jól van – morogtam, mert nem sok kedvem volt most
egy családi vacsorához, azok után, amit Clayjel műveltünk. Ez már
elég ajándék volt mára, és nem gondoltam, hogy bármi überelni
tudná.
Öltözködés közben néha egymáshoz értünk, nevettünk,
csókolóztunk, élveztük az újra felfedezett közelséget. Az olyan
szintű közelséget, amire még sosem volt példa ezelőtt.
– Nagyon szépen köszönöm, hogy miattad ez lett a valaha volt
legjobb szülinapom! – fordultam Clayhez a kocsiban ülve, a
házunk előtt. Az ajkunk csodálatos, felemelő csókban egyesült,
aminek Clay vetett véget.
– Jobban tesszük, ha bemegyünk, vagy apád élve megnyúz
engem!
Morgolódtam egy kicsit, de csak kiszálltam. Annyira a
fellegekben jártam a Clayjel töltött tökéletes délutántól, hogy fel
sem tűnt a szokatlanul sok, a közelben parkoló autó.
Beléptem a házba, ahol egész kórus köszöntött „Boldog
szülinapot!”-tal. Meglepetten pislogtam csak, és végigjártattam a
szemem a házunkban tolongó több tucat barátomon és
ismerősömön. Az összes szempár rám szegeződött.
Clayhez fordultam, akinek arcán fültől fülig vigyor terült el, és
megfenyegettem az ujjammal.
– Olyat kapsz, amiért nem szóltál!...
Clay gyengéden hátba taszított, én pedig elmerültem az
emberek karjaiban, akik, tudom, mind szeretnek.
 24. FEJEZET

CLAY

HOGY ÉN MEKKORA EGY BESZARI ALAK VAGYOK! Miért nem

avattam be egyszerűen Maggie-t az érettségi utáni terveimbe?!
Csak néztem, ahogy a vendégei között mozog, nevetgél, ölelgeti a
barátait és a családtagjait. És épp a mosolya, az arcán ragyogó
felhőtlen boldogság volt az, ami miatt inamba szállt a bátorságom.
Nem akartam én lenni az oka, hogy lehervad az a mosoly az
arcáról.
– Na és, mit csináltatok egész délután? – kérdezett rá Daniel,
mire majdnem kiköptem az italomat.
– Ja, semmi, elmentünk úszni, ilyesmi – feleltem félvállról.
Daniel felvonta a szemöldökét, és sokatmondó pillantást vetett
rám.
– Gondolom, jó volt az „ilyesmi”. De szerintem minél kevesebb
részletet tudok az „ilyesmitekről”, annál jobb. Különben kénytelen
lennék eltörni a lábadat, meg ilyenek. Pedig már pont kezdtelek
volna bírni – vigyorgott rám.
Viszonoztam a gesztust.
 – Oké, jól van – adtam meg magam, és újra Maggie-t kezdtem
figyelni, aki fel-alá járkált a vendégek között. Jól meglepődtem,
amikor a szülei felhívtak előző héten, és beavattak a szülinapi
terveikbe. Megkértek, hogy segítsek a szervezésben; ez volt az első
alkalom, hogy Mr. és Mrs. Young mintha elfogadta volna, hogy én
is része vagyok Maggie életének.
Épp ezért vagyok köteles beszámolni Maggie-nek arról, amit
tenni készülök. Féltem. Nem tudhattam, hogy reagál. Nem
halogathattam tovább, de ez itt mégsem volt a legmegfelelőbb hely
és idő. Neki most az a dolga, hogy jól érezze magát. A híreim
várhatnak.
– Jöttök ti is Rachellel meg velem a ballagási bulira jövő héten?
Maggie nem mondta – kérdezte Daniel.
Basszus, a bulit elfelejtettem! Maggie már említette, de nem
nyilatkoztam róla, hiszen tudtam, hogy úgyis ki kell majd
hagynom.
– Nem tudom, bocs – feleltem kurtán. Daniel furán nézett rám,
de nem feszegette tovább a témát. Oda-odaköszöngetett
valakinek, én pedig kezdtem kicsit elveszettnek érezni magam.
Kár, hogy sosem vettem a fáradságot, hogy ismerkedjek a Jackson
Gimiben, amíg volt rá alkalmam! Annyira magamba voltam
fordulva, vagy épp a Maggie-vel való kapcsolatom foglalt le
teljesen, hogy talán kimaradt az életemből a felnőtté válás néhány
fontos állomása. Például a haverkodás, a meccsre járás meg a
többi gimis hülyeség.
De aztán újra Maggie-re esett a pillantásom, és képtelen voltam
bármit is sajnálni. Mert minden ide vezetett; őhozzá. És ez
minden másért kárpótol.
– Hallod, igazából örülök, hogy veled lóghattam az elmúlt pár
hónapban. Kicsit bánom, hogy régen sosem adtam neked esélyt.
Bocs, ha megnehezítettem az életedet. Csak az van, hogy ha a
csajokról van szó, eléggé feltámad a védelmező ösztönöm. Régen
könnyebb volt simán elítélni téged. Mert sosem értettem teljesen,
hogy álltok Meggel. De mióta Rachel van, hogy úgy mondjam, már
vágom – nyújtott Daniel átvitt értelemben békejobbot. A tekintete
a barátnőjére fordult, ahogy az enyém is a sajátomra.
– Úgy tűnik, Rachellel jól megvagytok. Jó ezt látni –
nyugtáztam az arcára kiülő, kissé bárgyú vigyort.
– Aha, minden oké. Eltartott egy darabig. De a végén megérte.
Gondolom, te megérted – fordult felém Daniel. Kezdtem úgy
érezni, Daniel és én elég jól megértjük egymást.
– Aha, megértem – feleltem.
– Hé, Danny! – szólalt meg egy hang a hátunk mögött.
Vetettem egy pillantást az illetőre, aki ekkor már Daniel másik
oldalán állt, és azonnal éreztem, hogy felmegy a vérnyomásom. A
rohadt Jake Fitzsimmons! Ezt a pöcsfejet meg ki hívta meg? Bár
ha jobban belegondolok, logikus. Maggie-vel már barátok egy
ideje. Ugyanakkor ő az, aki a helyemre pályázott a barátnőm
életében, ezért számomra nem épp legkedvesebb figura.
– Hali, Jake! Most jöttél? – kérdezte Daniel. Még őt is mintha
kicsit feszélyezte volna a srác hirtelen felbukkanása.
– Aha, de nem maradok sokáig. Csak egy csókot akarok adni a
szülinaposnak – vigyorgott Jake.
A fejem zúgni kezdett, összeszorítottam a fogamat. Fájni is
kezdtek, olyan erővel csikorgattam őket.
Jake vetett rám egy pillantást, és csak még szélesebbre
húzódott a szája.
– Hali, Clay! Nem tudtam, hogy te is jössz – gúnyolódott.
Tudtam, hogy csak fel akar húzni. Jake sosem titkolta az
ellenséges érzelmeit irányomban. A kávézóbeli incidens óta került
engem.
Én pedig ezzel tökéletesen meg voltam elégedve. Úgyhogy most
nem értettem, mit akar a nyílt támadással.
Daniel összehúzott szemmel nézett a haverjára.
– Ne bomolj, Jake! Ez Maggie bulija – szólt figyelmeztetően.
Olyan fenyegetés bujkált a hangjában, hogy még én is
meghátráltam volna.
Jake keserűen felnevetett.
– Nem bomlok, Danny. Eszem ágába’ sincs bomolni. Azóta
nincs, hogy ez a pszichopata bekattant és elhúzott, itt hagyva
Maggie-t kibukva. Vajon ki segítette át azon az időszakon? Hát ő
biztos nem! Te voltál, Rachel meg én! És mit kapok a
jófejségemért? Hát nem a csajt, az tuti! Úgy tűnik, antiszociális
seggfejnek kell lenni ahhoz, hogy elnyerje az ember Maggie Young
szívét.
Daniel és én láthatóan ugyanazon az állásponton voltunk.
Közös erővel a kertre nyíló ajtó felé tuszkoltuk Jake-et. Daniel
arcán a saját komor kifejezésemre ismertem.
– Megmondtam, hogy hagyd ezt a baromságot, Jake! Vettem,
sérült az egód, de nem ez a hely vagy idő arra, hogy kiadd
magadból. Úgyhogy vagy viselkedj és élvezd a bulit, vagy pedig
húzz el! – mászott Daniel egészen Jake arcába. De az csak engem
bámult.
– Értelek én, öreg! Pontosan tudom, miféle vagy. „Idenézzetek,
Clay Reed vagyok, az elkínzott és félreértett hős!” Na és? Melletted
sosem lesz boldog! Sosem tudsz normális életet biztosítani a
számára! Csak szétcseszed az életét, és átvágod őt, ahányszor csak
tudod! Ha lenne benned egy cseppnyi jóérzés, fognád magad,
leszállnál róla, és elhúznál a városból. Menj csak, tedd tönkre
valaki más életét! – üvöltötte Jake vörös fejjel.
Ez már több volt a soknál.
Örülhet a fickó, hogy még a két lábán áll, mert ha Daniel nem
áll közöttünk, hát már biztosan a padlón fetrengne.
 Olyan közel léptem hozzá, amennyire Danieltől csak tudtam, és
ellentmondást nem tűrő hangon így szóltam:
– Tudom, milyen érzés szeretni őt. Aztán elveszíteni. Szar.
Úgyhogy bizonyos értelemben sajnállak. De ez nem jogosít fel
arra, hogy ide gyere, a házába, és tiszteletlenül beszélj róla. Én
szeretem őt. Közös jövőt tervezek vele. És szar ügy, ő engem
választott! Ő mindig engem fog választani. Úgyhogy próbáld meg
ezt felfogni, és lépj tovább!
Jake kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, de
aztán meggondolta magát. Kirántotta magát Daniel szorításából,
és kiviharzott a kertkapun.
– Hát, ez felemelő volt – jegyezte meg Daniel szárazon, és
hátba vágott. – Gyere, kajáljunk valamit, éhen döglök!
Bólintottam, és követtem az újdonsült cimborámat Maggie-ék
házába.
Jake-et nem láttuk aznap többet. Gondolom, hallgatott a jó
szóra, és megkímélt bennünket a társaságától. Az este nagy részét
Daniellel és az ő haverjaival töltöttem. De a legjobb az volt, hogy
láttam, Maggie jól érzi magát. Fájdalmasan kevésszer volt
alkalmam így látni őt.
– Szép munka volt a gyűrűvel, Clay! – jelent meg Rachel
lelkendezve.
Daniel felnyögött, majd szúrós pillantást vetett felém.
– Kösz szépen, öreg! Felfogtad, hogy milyen magasra tetted a
lécet nekünk, szerencsétlen balfékeknek, amit mostantól meg
kéne ugranunk? Tégy egy szívességet a férfitársadalomnak, és ne
legyél ekkora nyálgép! – bokszolt a karomba. Majdnem
felszisszentem. Fájt, mint az állat.
Rachel csúnyán nézett a barátjára.
– Jaj, fogd már be! Csak mert Claynek van némi fogalma arról,
mit jelent a romantika, még nem egy nyálgép!
 Daniel felkacagott.
– De, ami azt illeti, pontosan az!
– Add fel, Daniel, mielőtt valakinek a térde találkozik a
golyóiddal! – intettem, mert Rachel arca fenyegetően elsötétült.
Daniel küzdött a nevethetnékével.
– Ne haragudj, édesem! Igazad van, rám is rám férne egy kevés
Clay béna, mármint, úgy értem, csodálatosan romantikus
hajlamaiból – nyögte ki végre, mire Rachel feladta, és elnevette
magát. Egyszerűen olyan jók együtt! Egészen lenyűgöző.
Az este a végéhez közeledett, a vendégek kezdtek
hazaszállingózni. A végén csak mi hárman maradtunk Daniellel és
Rachellel. Maggie szülei pizzát rendeltek, mert a bulira készített
kaja rég elfogyott.
Nekiláttunk a rendrakásnak. Rachel és Daniel komikusan
versengeni kezdtek, amitől minden legalább kétszer annyi ideig
tartott nekik.
– Anya, apa, köszönöm! És Rach, Danny, imádlak benneteket!
– lelkendezett Maggie egy nagy szemeteszsákkal a kezében. A
szülei válaszul megölelték, aztán a két legjobb barátja is. Én
csókot nyomtam a feje búbjára, mire olyan szemekkel nézett fel
rám, hogy elállt a lélegzetem. Azt hiszem, örökké ilyen hatással
lesz rám.
– Te meg már úgyis tudod, rólad mi a véleményem – vonogatta
a szemöldökét sokatmondóan. Elnevettem magam. Aztán
kimentünk a kertbe, hogy ott is összeszedjük a szemetet. Rachel és
Daniel már feladták, bent tévéztek. Maggie szülei a konyhában
kávéztak.
– Szóval tudom, még nem nagyon került szóba, de mit gondolsz
a végzős buliról? Daniel és Rachel kivettek egy állati kérót pont a
Virginia Beachen. Tök jó buli lesz. Az őseim nem bánják, ha te is
jössz, főleg, hogy most már abszolút felnőttnek számítok –
vigyorgott Maggie.
Összeszorult a gyomrom.
Nem most akartam ebbe belefogni, de nem húzhatom tovább.
Egész eddig csak kerültem az érettségi utánra vonatkozó
kérdéseket, vagy homályos válaszokat adtam.
Ez nem fair vele szemben.
– Nem hiszem, hogy összejön – tettem le a szemeteszsákot, és
lehuppantam a padra a teraszon. Maggie elkomorult, és én máris
utáltam magam a következő szavaimért.
– Ó, hát, nem baj. Akkor viszont elmehetnénk valahová még a
nyáron. Csak mi ketten. Az nem lenne rossz, mit gondolsz?
Maggie kezdett kapkodva fecsegni, és tudtam, az én
feszültségem ragadt át rá.
Kézen fogtam, és odahúztam magam mellé.
– Maggie... – kezdtem.
– Elmehetnénk Oceán Citybe, vagy akár New Yorkba! Tök
mindegy, csak együtt legyünk! – vágott közbe Maggie elszántan,
mintha az, ha elég gyorsan és elég hosszan zagyvál, elfeledtetné
velem, amit mondani készülök. Azt, ami, attól tart, össze fogja
törni a szívét. És én sem voltam teljesen biztos abban, hogy nem
így lesz.
– Maggie – próbáltam meg újra.
Egyenesen maga elé meredt, még véletlenül sem felém.
– Mindig el akartam jutni Savannah-ba. Azt hallottam, hogy
gyönyörű hely. Elmehetnénk egy hétre, csak úgy autózni –
folytatta már-már kétségbeesetten. Tudtam, hogy véget kell
vetnem ennek.
– Maggie, egy pillanatra fogd be, és légyszi, figyelj rám! –
kérleltem. Maggie azonnal elhallgatott, és lesütötte a szemét.
– Oké, bocs – mormolta maga elé.
A két tenyerembe fogtam az arcát, és felemeltem a fejét.
Lassan, odaadóan megcsókoltam. Muszáj volt éreznem őt, mielőtt
előállok az újsággal.
– Nagyon szeretném ezt mind megcsinálni veled. De komolyan.
Semmi másra nem vágyom jobban, mint hogy együtt felfedezzük a
világot. De nem lehet. Legalábbis még egy ideig nem. Sajnos nem
ígérhetek semmi konkrétat a jövőmmel kapcsolatban, mert
egyelőre parkolópályára kell tennem a dolgokat. Legalábbis a
magam számára. Kettőnk számára – magyaráztam tagoltan.
Néztem, ahogy Maggie arcán szétárad a felismerés. Riadtan
nézett rám.
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte remegő hangon.
Utáltam, hogy ezt teszem vele. Már így is annyi mindenen ment
keresztül az én hibámból! De őszintén úgy éreztem, helyesen
cselekszem.
– Újra beiratkozom a Grayson féléves programjára. Azután
pedig valószínűleg még egy darabig egy lakóotthonban fogok élni.
Már megbeszéltem dr. Todd-dal, jövő szerdán be is vonulok –
mondtam.
Maggie elsápadt.
– Visszamégy a Graysonba? Floridába? De miért? Azt hittem,
minden oké! Hogy már jobban vagy!
Annyira elveszettnek láttam most Maggie-t, hogy azt kívántam,
bárcsak volna valami univerzális válaszom a számára, ami
megnyugtatja. De csak magyarázkodni tudtam.
– Próbálkoztam, Meg. Igazán próbálkoztam. És néhány dolog
változott is, de még nagyon hosszú út áll előttem. Az az igazság,
hogy minden nap küzdelem a számomra. Van, hogy felkelni is alig
tudok.
– De a gyógyszer... – kezdte Maggie, de megráztam a fejem.
– Már mondtam, hogy az nem varázsszer. Segít, de nem old
meg mindent. Te nem is tudod, hányszor gondolok arra, hogy
magam ellen fordulok! Hogy véget vetek a szenvedésnek. Mintha
egy hang a fejemben biztatna arra, hogy tegyem meg. Mert senki
nem szeret, mert csak kolonc vagyok mindenki nyakán.
Magam is hallottam a szorongást a hangomban. Nem mertem
Maggie-re nézni.
– De ez nem igaz, Clay! Annyi mindenki szeret téged! Sosem
voltál kolonc senkinek! Ez nevetséges! – kiabálta kétségbeesetten.
Mindkét kezével belemarkolt az ingembe. Kis híján annyi lett az
elhatározásomnak. De csak kis híján.
– De hát nem érted? Az, hogy egyáltalán eszembe jut ilyesmi,
pontosan azt bizonyítja, hogy nem állok készen! Nem állok még
készen, hogy bármilyen tervet szőjek a jövőre. Most a jelenre kell
koncentrálnom, és arra, hogy összevakarjam az életemet.
Különben csak ártok magamnak és neked. Nem tehetem ezt veled.
Nem teszem ezt veled!
A végére felemeltem a hangom. Erőt kellett vennem magamon,
hogy ne kiabáljak. Pláne, hogy leginkább ordítani szerettem volna.
– És mi van a gyűrűvel? Meg a sok ígérettel, amit pár órája
tettél? Csak meg akartál puhítani vele, hogy aztán elviseljem ezt?
Nem hiszem el!
Maggie könnyei most már visszatarthatatlanul ömlöttek,
amitől végtelenül tehetetlennek éreztem magam.
– Dehogyis, Maggie! Komolyan gondoltam minden egyes szót.
De azok a remélt jövőnkre vonatkoztak. Ezúttal nem fogok eltűnni
és elzárkózni tőled. Képtelen volnék ilyesmire. Egyikünkkel sem
tennék ilyet többet. Szeretném, ha mellettem lennél ezen az úton,
vezessen bárhová. Csak remélni merem, hogy vársz rám, amíg
összeszedem magam. Tudom, hogy hihetetlenül önző dolog ilyet
kérni tőled. De a tudattól, hogy ott vársz majd a végén, az egész
procedúra sokkal-sokkal elviselhetőbb lesz a számomra –
vallottam be. Maggie zihálva hüppögött.
 – Megértem, ha túl sokat kérek. De muszáj, hogy megértsd,
ezúttal nem hagylak el! Elmegyek egy rövid időre, hogy rendbe
rakjam a dolgokat a fejemben. De remélem, hogy ott leszel
minden lépésnél. Támogatlak, és te támogatsz engem. Együtt
megtanuljuk, milyennek kell lennie egy egészséges, működő
párkapcsolatnak. Mert ahogy most állok, tudom, hogy nem
tudnám azt megadni neked. Pedig szeretném. Mert az életem
értelme, hogy együtt legyünk.
A szívem vadul kalapált a mellkasomban, és úgy zúgott a vér a
fülemben, hogy alig hallottam Maggie elsuttogott válaszát.
Közelebb hajoltam, megszorítottam a kezét.
– Várni fogok rád. Örökké várok rád – ígérte. Már nem sírt, és
mintha kicsit megnyugodott volna. Habozva végigsimítottam a
haján. A tarkóján megállt a kezem, és a homlokomat az övének
döntöttem.
– Biztosan ezt akarod? – kérdeztem. Nem akartam, hogy
belekényszerítve érezze magát ebbe az egészbe. Neki kell
meghoznia a döntést. Ha azt az utat választja, hogy kilép az
életemből, hát hagyom, bár tudom, én magam sosem leszek túl
rajta. De érte megtenném.
– Biztosan, Clay. Veled akarok lenni. És ha ötven évig tart is, a
végén ott fogok várni rád – felelte határozottan.
Képtelen voltam uralkodni az arcomon elömlő széles
mosolyon.
– Szeretlek, Maggie May Young. Most és mindörökké.
A szánk összeért, és éreztem, a jövőm abban a pillanatban
elkezdődött.
 MAGGIE

ÍGY HÁT LEÉRETTSÉGIZTEM, Clay meg elment Floridába. Ott

voltam a tengerparton a többnapos végzős buliban a két legjobb
barátommal. Ruby eladta a házat, és Key Westbe költözött. A
könyvesboltot egy házaspár vette meg, és bioélelmiszer-boltot
csinált belőle. Sosem mentem többé a közelébe.
A nyarat végigdolgoztam és spóroltam. Sokat voltam a
szüleimmel. Moziba jártam Rachellel. Segítettem Danielnek
rendet rakni a garázsában.
És hetente háromszor beszéltem Clayjel. Betartotta az ígéretét,
hogy többé nem fog kizárni az életéből. A terápia minden
részletébe beavatott. Mesélt a csoportfoglalkozásokról és arról,
miről beszélt privátban a pszichiáterekkel. Én az egyetemi
készülődésről beszéltem, és arról, milyen lesz az órarendem.
Ahogy csak tudtunk, részei maradtunk egymás életének, dacára
a köztünk lévő ezermérföldes távolságnak.
És én meg voltam győződve arról, hogy ez új fejezete az
életünknek. Francokat: egy teljesen más könyv. Maggie és Clay
története korántsem ért véget. És mi mostantól már örökké,
mindenhol a fényt fogjuk keresni... együtt.
 UTÓSZÓ:
HAT ÉVVEL KÉSŐBB

CLAY

– FÉL HÉTRE HAZAVISZEM! Ne majrézz már, és hagyjál minket

vásárolgatni egy kicsit! És ne hívj többet! – mérgelődött Rachel a
telefonban, azzal lerakta.
Megdörzsöltem a csuklómon a kissé duzzadt bőrt – az új
tetoválásom gyógyuló hege az őrületbe kergetett. Aztán
önkéntelenül rámosolyogtam az apró szimbólumra, ami csálé,
fejjel lefelé fordított U betűre hasonlított leginkább. Ugyanott volt,
és ugyanakkora, mint a Maggie karját díszítő jel. Nagyon tetszett a
szimbólum jelentése. Eszembe jutott, amikor annyi évvel ezelőtt,
Maggie egy vacsoránál beavatott.
Gyógyulás és kitartás. És legfőképpen: bátorság. Végre úgy
éreztem, kezdem a magaménak tudni ezeket az erényeket,
mindazok után, amin átmentem. Ezért elszántam magam, és örök
időkre a bőrömre vésettem a jelet, hogy mindig emlékeztessen a
szerelmünkre a nővel, aki a szó minden értelmében a
megmentőm.
 Fel-alá járkáltam a nappaliban, a csuklómat dörzsölgettem,
míg bele nem vertem a lábujjamat egy, ügyesen a szoba kellős
közepén hagyott dobozba.
– A rohadt életbe!!! – vonyítottam teli torokból.
Az egész lakás katasztrófa sújtotta terület volt. Maggie és én
csak a múlt hétvégén jöttünk ide, és nyakig voltunk a költözködési
macerában. Mindent dobozok borítottak, amiket szervezetten,
több lépcsőben pakoltunk ki.
Egyelőre volt egy úgy-ahogy használható konyhánk. Agyként
egy földre vetett matrac funkcionált. De mindez nem számított,
mert itt voltunk. Együtt. Végre.
Majdnem napra pontosan hat évvel azelőtt hagytam magam
mögött Virginiát, és mentem újra Floridába, hogy visszaköltözzem
a Grayson Centerbe, megtizedelve Lisa örökségét, amit Ruby
nekem adományozott.
Az első napokban sokat gondolkodtam, vajon helyesen
döntöttem-e. Úgy hiányzott Maggie, hogy nagy volt a kísértés,
hogy újra kijelentkezzek, és rohanjak vissza hozzá. De mindig
eszembe jutott, hogy tartozom magamnak ennyivel. És hogy a
jövőnkért teszem, amire vágyunk. Tehát összeszedtem magam, és
átvészeltem a napot.
Azt mondják, három a magyar igazság, és a harmadik
bentlakásom egy efféle intézményben bizonyítani látszott a régi
szólást. Koncentrált és céltudatos voltam. Követtem a kiszabott
utat a kezelésben, harcoltam a démonjaimmal, még akkor is, ha
voltak napok, amikor legszívesebben megfeledkeztem volna az
egészről. Segített, hogy hetente többször is beszéltünk Maggie-vel
telefonon. Mesélt az egyetemről: az előadásokról, az új barátairól,
a lepusztult koleszról. Én pedig neki a csoportfoglalkozásokról és
a művészetterápiáról.
Amikor karácsony előtt nem sokkal átköltözhettem egy
mentális betegek számra fenntartott, átmenetet segítő
lakóotthonba, Maggie meglátogatott Floridában, és együtt
töltöttük az ünnepeket. Persze ő egy hotelben vett ki szobát, de
mindent megtettünk, hogy így is különleges legyen a
karácsonyunk.
Ruby is rendíthetetlenül bizonyította, hogy számíthatok rá. A
költözés Key Westbe új erőt adott neki és új kezdet lehetőségét.
Még mindig gyászolta Lisát. Mindketten gyászoltuk. De
megtanulta, hogyan lépjen tovább, amennyire lehetséges.
Igazából ez volt a legjobb, amit tehettünk. Gyakran találkoztunk,
és igyekeztem valahogy betölteni a szívében tátongó űrt. Miután
átcuccoltam a lakóotthonba, beiratkoztam a helyi főiskolára
képzőművészetet és pszichológiát tanulni néhány előadás erejéig.
Aztán addig güriztem, míg felvettek a Miami Egyetemre. De nem
költöztem a koleszba, sőt, az első évet levelezőn végeztem.
Majdnem öt és fél évig tartott megszereznem a diplomát. Ez
talán soknak tűnik egy alapból négyéves képzésen, de ez nem is
fontos, tekintve, hogy végül sikerült.
Májusban diplomáztam pszichológus szakon, művészeti
szakirányon. Úgy határoztam, hasznát veszem a
szenvedélyemnek, ami annyiszor mentette meg az életemet, így
jelenleg művészetterápiás mesterképzésben vettem részt a George
Washington Egyetemen.
De még mielőtt elhagytam Floridát, megpróbáltam dűlőre jutni
a szüleimmel. Évek teltek már el anélkül, hogy bármit hallottam
volna felőlük. Nem tudhatták, hol vagyok, ezért a régen kötelező
szülinapi és karácsonyi képeslapokra sem számíthattam. De
erősen kétlem, hogy amúgy vették volna a fáradságot.
Amikor kitaszítottak az életükből, tudtam, az elszakadás gyors
és végleges lesz. Néha láttam őket a tévében. Apám nyert a
választásokon, és Florida huszonharmadik választókerületének
kongresszusi képviselője lett.
A nyilvános megjelenésekkor mesterkéltnek, szinte gépiesnek
tűntek. Anyám arca valószínűleg a botoxtól volt olyan unott és
érzelemmentes. Apám jellemtelensége most még feltűnőbb volt.
Hihetetlen, hogy volt képes egy ennyire kiüresedett ember
bárkit is rávenni, hogy rá szavazzon. És persze az is, mire képes
egy nagy halom pénz, feltételezem.
Lényeg a lényeg, hülye fejjel elzarándokoltam Palm Beachre,
hogy megtudjam, hajlandók-e elásni a csatabárdot. Magunk
mögött hagyni a múltat.
Az arcomba csapták az ajtót, és nyomatékosan figyelmeztettek,
hogy tartsam távol magam tőlük. Emlékszem, kitolattam a
felhajtóról, és vártam, hogy beüt az érzelmi sokk. Súlyos
kiborulásra számítottam, amiért újra eltaszítottak maguktól azok,
akiknek az életemet köszönhetem, ha ez jelent bármit.
De semmi. Ahelyett, hogy összeomlottam volna, felhívtam
Maggie-t, aztán Rubyt is. Tőlük megkaptam minden szeretetet és
támogatást, amire valaha szükségem lehet. És kétséget kizáróan
tudtam, hogy ez sosem kell többé a szüleimtől. Nincs helyük a
világban, amit magam köré építek éppen.
Ezután belevetettem magam a tervezgetésbe. Maggie-vel úgy
döntöttünk, együtt keresünk lakást. Maggie a Fairfax Megyei
Középiskolában kapott állást angoltanárként. Szóval mind a
ketten olyan boldogok és elégedettek voltunk, amennyire csak
egymás nélkül lehettünk. De elérkeztünk arra a pontra, amikor ez
is megváltozik.
Egész jól voltam, bár voltak apróbb mélypontok. A floridai
orvosom szerint ez mindig is így lesz. Voltak pillanatok, amikor
azt sem tudtam, hogy lesz erőm egyik lábamat a másik elé rakni. A
paranoiás félelmem, hogy egyedül maradok, hogy mindent
tönkreteszek, időnként még mindig kísértett. De többé nem
hagytam, hogy irányítson.
Mindennap úgy éreztem, hogy valamiféle Nirvána felé
közelítek. És ez segített felkelnem reggelente. Felkerestem egy jó
nevű washingtoni pszichiátert, és nem sokkal a visszaköltözésem
után elkezdtem a rendszeres, heti találkozókat vele. Mindennap
kihagyás nélkül szedtem a gyógyszert. Ezek az apró jelek, hogy
nálam az irányítás, a világot jelentették a számomra. És bár
minden nap próbatétel volt és folyamatos küzdelem, boldogan
vettem fel a kesztyűt, hiszen már képes voltam büszke lenni arra,
akivé váltam. Démonok ide vagy oda.
Maggie talált nekünk egy jó kis lakást Arlingtonban. Fél óra
alatt benn van a munkában, nekem pedig közel a suli. De ami a
legfontosabb: együtt vagyunk.
Kopogtattak. Fél lábon ugrálva kinyitottam.
– Hát neked meg mi bajod? – kérdezte Daniel, amíg engem
kikerülve befelé vette az irányt. A kezében nagy, lapos csomagot
tartott.
– Az, hogy szerintem eltörtem a rohadt lábujjamat. Az a bajom
– morogtam, szabadjára eresztve a bennem lakozó kocsist és
annak keresetlen szavait. Daniel a szemét forgatta.
– Na, nesze! Át kellett verekednem magam a szombati dugón.
Jössz nekem eggyel, öregem! – nyújtotta oda nekem a tárgyat,
ami miatt meg kellett küzdenie a forgalommal.
– Hálás vagyok érte. Na, segíts felakasztani, és ne nyavalyogj!
Turkáltam egy kicsit egy-egy dobozban, míg kalapácsot és
szöget nem találtam. Daniel tartotta a képet a helyén, a kandalló
fölött. Amikor készen voltunk, hátraléptünk, és megcsodálhattam
a művemet.
Daniel megcsóválta a fejét.
– Komolyan féken tarthatnád a nyálas késztetéseidet! Rachel
most már örökké a véremet fogja szívni, hogy tartsam veled a
lépést, kösz szépen! Egyszer komolyan seggbe foglak rúgni most
már – elégedetlenkedett. Rajtakaptam, hogy közben a bal kezén
hordott vékony aranygyűrűt simogatja, és ebből tudtam, hogy
csak a szája nagy. A világon bármire képes lenne a felesége
kedvéért, aki pedig már ezer éve túl van azon, hogy azt várja el
tőle, hogy „tartsa a lépést”. Nekik már mindenük megvolt, amire
valaha vágytak.
Daniel és Rachel csak negyedórányira laktak tőlünk,
Alexandriában. Daniel Georgetownba járt orvosira, Rachel pedig
egy restoni vendéglátócégnél dolgozott. Már két éve házasok, és
most várják az első gyereküket.
Ha létezik a mesebeli boldog befejezés, hát ezek ketten
megtalálták.
És én el voltam szánva, hogy velem is így lesz.
– Kösz, Daniel! Majd odacsörgünk nemsokára – ígértem.
– Nincs mit. Örülök, hogy segíthettem. Akkor megyünk holnap
ütögetni, ugye? – kérdezte távozóban.
– Passz – feleltem.
Daniel felhorkant.
– Ja, gondolom, annak a függvénye, hogy mennyire húzódik el
az ünneplés ma éjjel, mi? – csücsörített, szánalmas kísérletet
bemutatva egy csábos arckifejezésre, mire kituszkoltam az ajtón.
– Tök mindegy, majd találkozunk! – csuktam be az ajtót a háta
mögött, és megfordultam. Olyan nincs, hogy Maggie ne vegye
észre azonnal a képet! Csak azt reméltem, hogy úgy reagál rá,
ahogy én azt szeretném.
Nekiláttam, hogy többé-kevésbé tisztává varázsoljam a lakást.
Letudtam még néhány dobozt, elpakoltam a tartalmukat.
Előkerestem a többi szerszámot, és összeraktam az ágykeretet.
Két órával és megannyi szitokszóval később a matracunk végre
nem a földön volt.
 Az ágy nagyon is hívogatónak tűnt: akkor jöttem csak rá,
mennyire elfáradtam. De még sok dolgom volt, mielőtt Maggie
hazaér.
Fél hatkor megrendeltem a vacsorát a kedvenc kínainktól, és
lezuhanyoztam. Farmert vettem fel, az inggel, amit Maggie-től
kaptam a szülinapomra.
Nemsokára berontott a lakásba, mindkét keze
bevásárlótáskákkal tele. Rachellel alaposan megcsapolhatták a
hitelkeretüket.
– Na, mi van, felvásároltál egy egész boltot? – kedélyeskedtem
a konyhából kilépve.
A szemem a Maggie háta mögötti festményre fordult. Még nem
vette észre. Túlságosan lefoglalta, hogy lelkendezve bemutassa az
új szerzeményeit.
– Ezt az állati csizmát vadásztam, brutálisan áll majd a
farmerszoknyámmal! Ezt nézd! – húzott elő az egyik táskából egy
magas szárú csizmát, ami pontosan ugyanolyan volt, mint az a
másik a szekrényben. De tartottam a szám.
– Nagyon klassz, kicsim – hajoltam hozzá, és megcsókoltam a
puha ajkait. Maggie elengedte a szatyrokat, és a nyakam köré
fonta a karját.
– Hmm, olyan finom vagy – búgta a számba, amitől
átmenetileg megfeledkeztem a nagyszabású terveimről.
De még mielőtt átadtuk volna magunkat a vágynak, kopogtak.
– Ez meg ki a fene? – méltatlankodott Maggie.
Nevettem egyet a legörbült száján.
– A kaja. A Kínai Mesterszakácsból rendeltem. Feltételeztem,
hogy az egész napi költekezésben megéhezel – feleltem.
Maggie megdörzsölte a hasát.
– Jó gondolat! Csak elrakom gyorsan a cuccokat a hálóba –
szedte össze gyorsan a szatyrokat.
 Még mindig nem tűnt fel neki a falunk legújabb éke. Pedig
fontos, hogy magától vegye észre.
Kifizettem a vacsorát, és bevittem a konyhába. Elvigyorodtam
Maggie boldog visítására a hálószoba felől.
– Összeraktad az ágyat! – kurjantott, és végigszáguldott a
folyosón, egyenesen a karjaimba. – Fú, annyira jó lesz neked
benne nemsokára... – fogadkozott, és a keze az ingem alá tévedt.
Elhárítottam a közeledést. Bármennyire is szerettem volna afelé
terelni az estét, amerre ő szándékozott, más terveim voltak.
– Na, gyere vacsorázni, te kis nimfomániás! – parancsoltam rá,
és tányérokat szedtem elő a konyhaszekrényből. Maggie még
elégedetlenkedetett egy kicsit, de a kínai kaja illata elejét vette
minden további nyafogásnak. Megvacsoráztunk, közben
nevettünk, beszélgettünk, egyszerűen élveztük, hogy együtt
vagyunk.
– Én rendet rakok, te menj a nappaliba, helyezd magad
kényelembe! Még egy romantikus vígjátékot is megnézek veled,
ha akarod – szóltam a végén mosolyogva. Tudtam, mi következik,
és attól a gyomrom és az idegeim egymással versengve jártak
vitustáncot.
– Kösz, drágám. Szeretlek! – csókolt meg Maggie. Elkezdtem a
mosogatóba halmozni a piszkos edényeket, és türelmetlenül
vártam, hogy Maggie átszóljon a nappaliból, és rákérdezzen a
kandalló fölött lógó képre.
Aztán egyszer csak végeztem, és tudatosult bennem, hogy
gyanúsan nagy a csend. Átmentem a nappaliba. Maggie némán
bámulta a bekeretezett képet a falon.
– Ez micsoda? – suttogta, le sem véve a szemét az új
szobadíszről. – Te festetted? – kérdezte aztán, és hátrapillantott
rám.
Bólintottam, és vártam, hogy leülepedjen benne mindaz, amit a
festményen keresztül mondani próbálok neki.
A képen a kettőnk árnyékba vont sziluettje mögött felragyogó
fény rajzolta ki az egymásra hajtott arcunk aprólékos vonalait.
Körülöttünk mindenhol pillangók keltek szárnyra, és az egész kép
szinte vibrált a szerelemtől, amit az irányt a lány iránt érzek, aki
ott áll előtte.
A festmény aljára gondosan formált gyöngybetűkkel ezt írtam:
És arra kérte őt, hogy osztozzanak az örökkévalóságon.
Amíg Maggie a képet nézte, elővettem a bársonydobozkát, amit
egész nap a zsebemben hurcoltam, és fél térdre ereszkedtem.
Ahogy megfordult, és meglátta, mit csinálok, elakadt a lélegzete,
és a kezét a szája elé kapta. Aztán pedig valami egészen őrült
dolgot művelt. Térdre rogyott velem szemben.
– Hé, nekem illene most térdelnem! Tönkreteszed a pillanatot
– cukkoltam. A tenyerébe fogta az arcomat, és rám mosolygott,
azzal a világrengető mosolyával. Az a fajta volt, ami a holtakat is
életre keltené. És ebből tudtam, hogy az életének ez a tökéletesen
boldog pillanata nekem köszönhető.
Az arcán könnyek kezdtek csorogni, én pedig megpróbálkoztam
azzal, hogy szavakba öntsem, mit jelent ő a számomra, és mindazt,
amit iránta érzek. Csakhogy nem voltak szavak arra, ahogy
tökéletesen betöltötte az életemet.
– Több mint hét évvel ezelőtt találkoztam valakivel, aki később
megmentette az életemet. Akkor még nem fogtam fel – főleg, mert
annyira irritált a stílusa –, hogy egyszer ő lesz majd a legfontosabb
az életemben.
Maggie szeretettel a vállamba bokszolt, én pedig letöröltem a
könnyeit a két hüvelykujjammal.
– De aztán lassan kezdtem megismerni, és ő lett az éltető
levegő, amikor fuldokoltam. A melegség a fagyos időkben.
A kezembe fogtam az arcát, és ez egyszer nem éreztem
bűntudatot, amiért miattam csorognak a könnyei. Mert ezek a
könnyek most kizárólag a boldogságról szólnak. És az efféle
könnyekért bármikor boldogan vállalom a felelősséget.
– Ő lett a fény az éjszakában – suttogtam rekedten, és az én
könnyeim is megindultak.
– Nem volt könnyű utunk. De az életben a legjobb dolgok
sosem jönnek könnyen. Megtanítottál, hogy aki vagyok, érdemes a
szeretetre, érdemes küzdeni érte. Erőt adtál, amikor magamtól
egy csepp sem volt. Megtartottál, amikor összeestem volna. És
most mindent meg akarok adni neked. Neked akarom adni a
világot. Mert, Maggie, a sajátomat neked köszönhetem. És az te
magad vagy. Mindig, örökké te leszel – fejeztem be elfúló hangon,
mert a torkom egészen elszorult.
– Clay! – zokogta, a nyakamba vetette magát, és a homlokát a
vállamnak szorította.
Szorosan magamhoz öleltem, úgy súgtam a fülébe:
– Hozzám jössz, Maggie?
Felemelte a fejét, és a mosolya hegyeket mozgatott volna meg.
– Szerintem már tudod a választ – felelte.
Az ujjára csúsztattam a gyémántgyűrűt, a réges-régi fölé, amit
annyi évvel ezelőtt kapott tőlem. Maggie még ebben a súlyos,
érzelmekkel teli pillanatban sem vesztette el az örök
szarkazmusát. És ezt imádtam benne. Az arca minden
négyzetcentiméterét végigcsókolgattam, újra és újra.
– És, csak hogy tudd, már enyém a világ. Legfeljebb tágítasz
egy kicsit az univerzumon – jegyezte meg, és megcirógatta az
arcomat. Birtokba vettem az ajkait, és belecsókoltam minden
csepp szerelmet, rajongást, amit iránta érzek.
Aztán csak öleltem, őt, a lányt, aki megmentett, és ma is
minden áldott nap újra megteszi. Az utunk sosem lesz könnyű, de
igazat mondtam azzal, hogy a jó dolgokért meg kell küzdeni. És
nem bántam, hogy a nehezebb út jutott nekem. Mert amíg ő itt
van mellettem, amíg együtt vagyunk, tudom, szembenézek
bármivel.
Így aztán együtt vágtunk neki a jövőnknek. Annak a jövőnek,
amit mi tűztünk ki célul. És ebben a jövőben csakis a fénynek jut
majd hely.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

SZERETNÉK KÖSZÖNETET MONDANI minden egyes olvasómnak,

aki a kezdetektől fogva rajong Maggie-ért és Clayért. Nélkületek és
a támogatásotok nélkül nem is lenne értelme ezt csinálnom!
Köszönöm csodálatos férjemnek, aki mindig arra motivált,
hogy folytassam az írást, akkor is, ha épp elbátortalanodtam. Te
vagy a vaj a kenyeremen, a cukordísz a fagyimon, a ketchup a sült
krumplimon... Szóval, érted. Szeretlek!
Köszönöm a nagyszerű lányomnak, aki mindig mosolyt csal az
arcomra. Ha nagy leszek, olyan akarok lenni, mint te!
A drága szerkesztőmnek, Tanyának, amiért olyan gyorsan
dolgozik, hogy beleszédülök. Hihetetlen motiváló a rajongásod a
könyveimért! Imádlak!
Sarah Hansennek az Okay Creationsnél, amiért rátalált a
borítót díszítő fantasztikus fotóra. Tökéletesen elkaptad a történet
hangulatát. Döbbenetes a tehetséged!
Claire-nek, az elsőszámú bétaolvasómnak. Döntő jelentősége
volt a visszajelzésnek, amit tőled kaptam, és önbizalmat adtál,
amikor attól tartottam, az egész könyv gáz. Csodálatos vagy. Alig
várom, hogy elmenjünk együtt szellemekre vadászni!
Kim Box Person, Denise Tung, Kristy Louise és a többi drága
blogger, aki a könyveim mellett kampányolt: a véget nem érő
lobbi és a rendületlen támogatásotok hozzásegített, hogy
hivatásszerűen űzzem, amit csinálok, pedig erről eddig csak
álmodni mertem.
És legfőképp köszönöm a fantasztikus, szívós pácienseimnek,
akikkel megtiszteltetés volt az elmúlt évek közös munkája. A
küzdelmetek és a kitartásotok bámulatra méltó, és mindig arra fog
emlékeztetni, hogy keressem a fényt az éjszakában.
 FONTOS
ELÉRHETŐSÉGEK
A DEPRESSZIÓ, AZ ÖNGYILKOSSÁG és a vagdosás komoly
probléma. Statisztikák szerint az Egyesült Államokban 2-3
millióan, az Egyesült Királyságban pedig a 15-16 évesek 13
százaléka vagdossa magát rendszeresen. (Magyarországon még
nincs pontos statisztika, de az itthoni szakemberek szerint a
jelenség legalább ilyen gyakori.)
Az önpusztító magatartást sokan arra használják, hogy
komolyabb gondokat dolgozzanak fel.
Ha te vagy bárki a környezetedben vagdosási problémával vagy
depresszióval küzd, fontos, hogy beszéljetek róla, szakemberhez
forduljatok és módot találjatok arra, hogy véget vessetek az effajta
tetteknek!
Ahová fordulhatsz – minden fontos utazás az első lépéssel
kezdődik:

MAGYAR LELKI ELSŐSEGÉLY TELEFONSZOLGÁLATOK SZÖVETSÉGE

06 80 505 505 (éjjel-nappal ingyenesen hívható telefonszám)
sos@sos505.hu
www.sos505.hu