Mi a pedagógia?

Ajánlott szakirodalom:

• Dr. Mészáros István: Mióta van iskola? Móra Könyvkiadó, Budapest. 1982.
• Dr. Tóth Gábor: A nevelés története I-III. Tankönyvkiadó, Budapest, 1985.
• Mészáros István – Pukánszky Béla – Németh András: Bevezetés a pedagógia
és az iskoláztatás történetébe. Osiris Kiadó, Budapest. 2002.
• Pukánszky Béla – Németh András: Neveléstörténet. Osiris Kiadó, Budapest.
1996.
• Кравець В.П.: Історія української школи і педагогіки. Тернопіль. 1996.
• Левківський М.В. Історія педагогіки. Київ. 2011.
 A pedagógia, mint tudomány
Minden tudomány elmélet azokról a jelenségekről, amelyek a
tárgya körébe tartoznak. A pedagógia, mint tudomány szintén
elmélet, elsősorban a nevelés elmélete, ha tárgyául a nevelést
tekinti.
Másodsorban a művelődés elmélete, amennyiben a
vizsgálódásának tárgya kiterjed a kultúra egész területére.
Vagyis: a pedagógia mint tudomány a nevelés és művelődés
egymásra vonatkoztatott elmélete.
• A neveléstudomány latin neve: pedagógia (ez a
nevelés elméletét és gyakorlatát egyaránt jelenti)
Pedagógia szó etimológiája:
• A szó görög eredetű
• „pais” = gyermek, „agein” = vezetni.

Gyermekkísérő rabszolga (paidagogosz) ábrázolása egy

Kr. e. 5. századból származó vázaképen
Pedagógia:

• A pedagógia az ember nevelésével és oktatásával foglalkozó

tudomány.

• Neveléstudomány. Mint önálló tudomány fiatal, a 19. sz. második

felétől él. A filozófia foglalkozott először a társadalommal, így a
pedagógia alapjaiként értelmezhető.

• Nevelés tudománya: a nevelés gyakorlati vonatkozásait kívánják

hangsúlyozni. A gyakorlati tevékenységhez egy elméleti
tudományos vonatkozás tartozik. Az elmélet és gyakorlat
elválaszthatatlan, kölcsönhatásban áll.
Pedagógia tárgya: A nevelés valósága. Ennek vizsgálatakor a következő
összefüggésekre kell tekintettel lenni:
• A nevelés mindig két ember között megy végbe.
• A nevelő és a nevelendő személy között zajló kölcsönös folyamat.
Elmélet és gyakorlat viszonya: kutatásaival jelentős hatást kíván kifejteni
a nevelés gyakorlatára. Gyakran meríti kutatási témáit a gyakorlatból.
Megerősítik vagy gyengítik egymást.
Pedagógia feladata: azon folyamatok leírása, kutatása, elemzése,
értelmezése, törvényszerűségek feltárása, amelyek a megtervezett,
megszervezett személyiségfejlesztést szolgálják.
A pedagógia önálló tudomány, mert:

• - van önálló tárgya

• - saját vizsgálati rendszere
• - saját alapfogalmai
• - kialakult kapcsolatrendszere más tudományokkal  nyitott
tudomány.
• - megtanulható elemei vannak (művészi előadás).
A pedagógia résztudományai:

 Általános pedagógia
 Neveléstörténet
 Neveléselmélet
 Nevelésszociológia
 Didaktika
 Összehasonlító pedagógia
 Gyógypedagógia
• Nevelési színterek pedagógiája
• Általános pedagógia (rendszerező pedagógia): a nevelésnek, mint
személyiségformálásnak a társadalommal való összefüggésével,
céljával, lehetőségeivel, alapfogalmaival foglalkozik. Az alapvető
ismereteket gyűjti össze és azokat rendszerezi.
• Neveléstörténet: nevelési eszmények és intézmények, a nevelés-oktatás
gyakorlatának, oktatáspolitikai törekvéseknek alakulást vizsgálja a
történelem különböző időszakában. A múlt jelentős pedagógusainak
munkáit elemzi, életüket és munkásságukat kutatja.
• Neveléselmélet: a nevelés folyamatát, tartalmát, elveit, színtereit,
módszereit és eredményeit vizsgálja
• Nevelésszociológia: célja a nevelés társadalomba való
bevezetése, nemzedékváltás folyamata, a szocializációt
alakító hatások jelentőségének vizsgálata.
• Didaktika (okt. elmélete): a tanítási-tanulási folyamat
tartalmi, szervezeti, módszertani kérdéseit vizsgálja.
• Összehasonlító pedagógia: különböző országok
oktatáspolitikai törekvéseit hasonlítja össze s ezáltal
következtetéseket von le.
Életkorok szerinti felosztás:

1. csecsemő- és kisgyermekkorúak pedagógiája

2. óvodáskorúak pedagógiája,
3. iskoláskorúak pedagógiája,
4. serdülőkorúak pedagógiája,
5. ifjúkorúak pedagógiája,
6. felnőttkorúak pedagógiája

Nevelési színterek szerint:

családi-, iskolai-, kollégiumi-, szabadidő pedagógia
Forrás: Kozma Béla:
Pedagógia I.)
A NEVELÉSTÖRTÉNET, MINT TUDOMÁNY

• A nevelés az emberiség történetének valamennyi korszakában

jelenlévő és meghatározó társadalmi tevékenység.  A nevelés
történeti kategória, hiszen eszményei, céljai, feladatai,
intézményei, eszközrendszere, lehetőségei és eredményei is
folyamatosan változnak térben és időben. 
A NEVELÉSTÖRTÉNET KIALAKULÁSA

• A neveléstörténet fiatal, alig másfélszáz éves tudomány.  Az első

neveléstörténeti tárgyú művek a 17-18. században íródtak, de a
neveléstörténet mint diszciplína a XIX. század elején született
meg.
• -> a nevelés múltjának tanulmányozása megkönnyítheti a jelen
megértését és kiinduló pontja lehet a nevelés rendszerének
kidolgozásához. 
A NEVELÉSTÖRTÉNET TÁRGYA

• A neveléstörténetnek 2 fő értelmezése van: 

• 1.   a hagyományos értelmezés szerint az intézményes neveléssel
összefüggő elméleti és gyakorlati tényezők kutatását végzi
• 2.     az újabb értelmezés a kutatási területet kiterjeszti az
intézményekben folyó nevelésen túlra is (pl. családi nevelés).  Ez a
változás nem független a történettudományok változásától sem
(mikrotörténelem, mentalitástörténet megjelenése)
A neveléstörténet tárgya
A neveléstörténet vizsgálja és bemutatja:
• a nevelés, oktatás gyakorlatának történetét, amely a nevelőmunka
módszereinek, eljárásainak koronként és társadalmanként változó
hagyományait foglalja össze;
• a nevelés, oktatás intézményrendszerét, amely feldolgozza az
intézménytípusok és az intézményrendszerek kialakulását,
fejlődését;
• a neveléspolitikai, oktatáspolitikai törekvéseket, amely foglalkozik
a közoktatáspolitika tartalmával és irányításának kérdéseivel.
• a nevelési elméleteket, a neveléstudomány történetét, nevelési
nézeteket, pedagógiai irányzatokat. 

•
 A neveléstörténet feladata
• A mindenkor megvalósuló pedagógiai gyakorlatot és a pedagógiai
gondolkodók megállapításait elemzi, felfedi a nevelés
történetének összefüggéseit, törvényszerűségeit;
• Segít megérteni a jelenleg megoldásra váró feladatok
előzményeit;
• Segítséget ad ahhoz, hogy a múlt értékes gondolatait, törekvéseit
a mai szükségleteknek megfelelően átalakíthassuk,
felhasználhassuk;
• Segít, hogy a túlhaladott gyakorlattal tudatosan
szembeszállhassunk;
• Megmutatja a fejlődés irányát;
• Bemutatja kiemelkedő pedagógusok életét, munkásságát
 A neveléstörténet főbb vizsgálódási területei:

• 1.    a nevelési – oktatási intézmények története:

• Ø   óvodatörténet
• Ø   iskolatörténet
• Ø   gyógypedagógiai intézmények története
• A rendelkezésre álló források alapján azt kutatja, hogyan
jöttek létre ezek az intézmények, mi volt a céljuk és
feladatuk, hogyan valósították meg ezt, kik jártak és
tanítottak ezekben az intézményekben.
2.    A családi és intézmények kívüli nevelés története:
A családnak és egyéb kisközösségeknek a nevelésben, értékátadásban
betöltött szerepét vizsgálja az egyes  történeti korokban
• 3.    Nevelési ideák, eszmények, elméletek története:
A történelem során a nevelésről, nevelési eszményekről írtak
filozófusok, pedagógusok.  Ezek érintik a nevelés és társadalom, az
egyén és közösség kapcsolatának kérdéseit, a gyermekképet.
• 4.    Problématörténet:
A történeti korokon átívelve vizsgálja egy-egy jelenség alakulását. 
Értelmező, elemző, összehasonlító módon világít meg egy adott
neveléstörténeti kérdéskört.
A NEVELÉSTÖRTÉNET VIZSGÁLÓDÁSI KÖRE

· Helytörténet
· Nemzeti neveléstörténet
· Egyetemes neveléstörténet
· Problématörténet
· Összehasonlító neveléstörténet
 A NEVELÉSTÖRTÉNET HELYE A TUDOMÁNYOK RENDSZERÉBEN

Többféle felfogás létezik ezzel kapcsolatban:

• Hagyományos felfogás: a neveléstörténet a pedagógia
segédtudománya, határtudománya – Vág Ottó
• Interdiszciplináris megközelítés: a neveléstörténet a
történettudomány egyik sajátos területe, mely a pedagógia által
felvetett kérdésekre keresi a választ történeti keretek között
(Gyáni Gábor, Klaniczay Gábor)
• a neveléstörténet a tág értelemben vett művelődéstörténet része
(R. Várkonyi Ágnes)
• a neveléstörténet a társadalomtörténet része (Annales-iskola)
A NEVELÉSTÖRTÉNETTEL KAPCSOLATBAN ÁLLÓ TUDOMÁNYOK

• társadalom-, eszme-, filozófia-, vallás- és egyház-, mentalitás-,

tudomány- és családtörténet
• gazdaság-, politika-, jog-, irodalom-, művészet-, technika-,
intézmény-, gyűjtemény-, életmód-, divat-, zene-, sport- és
írástörténet
• régészet, pecsét- és oklevéltan
•  pszichológia, szociológia, filozófia, néprajz, kulturális
antropológia, politológia, informatika
 A NEVELÉSTÖRTÉNET FORRÁSAI

• A forrás mindenképpen a történeti kutatások legfőbb eszköze.  Forrásnak

tekinthető minden olyan, az utókorra maradt olyan emlék, amely valamit
tükröz az elmúlt korszakok történelméről.  A források nemcsak
töredékesek, hanem egyoldalúak is.
 Elsődleges (primer) Másodlagos
források (szekunder)
források

Írott levéltári anyagok, enciklopédiák

pedagógiai, filozófiai lexikonok
gondolkodók művei, bibliográfiák
pedagógiai, nevelési
repertóriumok
tanácsadók,
évkönyvek, gyűjtemények
joganyagok, újságok, szakfolyóiratok
iskolai anyagok,
irodalmi alkotások
Tárgyi emlékek Építészeti
alkotások
berendezési
tárgyak,
taneszközök
gyermekjátékok
Szóbeli források oral history
népdalok,
népköltészet
film
 A források lelőhelyei:

• levéltárak - Magyarországon először a középkorban jöttek létre

királyi magánlevéltárak, Magyarország levéltárát a 18. században
állították fel, melynek utóda az 1875-ben szervezett Országos
Levéltár lett.   Később ezen intézmény mellé számos köz- és
magánygyűjtemény szerveződött. A levéltári kutatómunka
engedélyhez kötött.  Érdemes akkor felkeresni a kutatáshoz
szükséges forrásokat tartalmazó levéltárat, ha a kutató a
könyvészeti forrásokat már átnézte. 
• könyvtárak - nemcsak nyomtatott könyveket őriznek itt, hanem
esetenként kéziratos anyagokat, hang- és filmanyagot. 
• múzeumok, képtárak, művészeti gyűjtemények
ŐSKOR – A NEVELÉS ŐSI FORMÁI
• Régészeti kutatások bizonyítják, hogy már körülbelül hárommillió évvel
ezelőtt eszközkészítő előemberek éltek a földön. A nevelés, a
tapasztalatátadás, a tudatos tanítás csíráit is itt kereshetjük. A
mindennapi élettől elkülönült, szervezett oktatás kezdetben nem létezett,
a kőeszközök készítésének fortélyai apáról fiúra hagyományozódtak át.
• Az australopithecus, majd a kb. félmillió esztendővel ezelőtt megjelenő
homo erectus igyekezett úgy újraalkotni szerszámait, ahogyan azt
elődeitől "tanulta". Nem változtatott rajtuk. A véletlen eltérések okozták
azt, hogy a jobban sikerült szerszámok maradtak fenn: ezeket igyekeztek
másolni. Ebben a korban a nevelés hagyományőrző, asszimilációs
funkciója dominált.
• A tapasztalatok átadása-átvétele tehát már az előember számára
is lényeges volt. Ekkoriban alakult ki ennek nélkülözhetetlen
eszköze, az ún. "előnyelv". A kezdetben tagolatlan, majd egyre
differenciálódó beszéd tette lehetővé, hogy az ember akkor is
felidézze magában a látott dolog képét, amikor az már nem volt
jelen. Ettől fogva nemcsak a konkrét élethelyzetekhez tapadva
cselekedhetett, hanem bizonyos fokú előrelátásra szert téve
túlléphetett az adott szituáción. A szavak, a fogalmak
segítségével tervezhette cselekvését, és elképzelhette annak
várható eredményét is.
• Mintegy százezer évvel ezelőtt jelent meg a biológiai
értelemben vett mai ember, a „homo sapiens”. Élete az
ősi társadalmi keretek között folyt, közösen vadásztak, s
ez nagyfokú összehangoltságot követelt.
• A neandervölgyi emberek életét már cselekvési
szabályok, normák irányították (gondoskodtak halott
társaikról)
• A nevelés, a tapasztalatok átadása, az életszabályok
közvetítése fokról fokra szervezettebbé vált.
• Játékos keretek között folyt tehát az életre való
felkészülés: a gyerekek már egészen kis koruktól kezdve
a felnőttek szerszámainak és harci eszközeinek élethű,
de kicsinyített változatával játszottak, gyakoroltak.
• A tanulás módszere az volt, hogy a gyerekek anyjuk vagy
apjuk munkáját figyelve és utánozva sajátították el a
gyakorlati készségeket. (Például a kötélfonást különféle
indákból, csapda készítését apróbb vadak elejtéséhez.) A
felnőttek, a szülők úgy segítették a gyerekek
mintakövetését, hogy az adott munkafolyamatot
lassabban, "szemléletesebben" végezték el, a nehezebb
részeket esetleg többször ismételve. Az utánzáshoz itt
már a bemutatás, a "szemléltetés" módszere társult.
• A gyerekek tehát a mindennapi élet folyamatában sajátították el, szívták
magukba mindazt, ami az ősi társadalom kultúráját alkotta. A nevelés
alapformái az élet egészébe integrálódtak. Kezdetben nem létezett
elkülönült oktatás-nevelés; a tanításnak, tapasztalatátadásnak ezt a primitív
formáját maga a társas élet kényszerített ki.
• A gyermekek tanítgatását a közösség felnőtt tagjai kezdetben
munkamegosztás nélkül végezték, nem téve különbséget saját és mások
gyermekei között. A nevelés az egész közösség nyilvánossága előtt folyt, és
egyformán kiterjedt a törzs minden egyes gyermekére. A kikristályosodó
kultúra, a viszonylag szűk körű tudásanyag teljes egészét adták át
gyermekeiknek. Így hagyományozódott át nemzedékről nemzedékre mindaz,
amit lassanként birtokba vettek a természetből.
• Az élet fenntartásához szükséges gyakorlati ismereteken és készségeken túl az
ősi közösségek gyermekei erkölcsi erényeket is elsajátítottak nevelődésük
során. Rendíthetetlen bátorság, a törzs többi tagja iránti feltétlen
segítőkészség és az ellenség engesztelhetetlen gyűlölete - ezek lehettek
legfontosabb etikai normáik.
• Az ősi közösségben élő gyermek számára a család egyet jelentett az élettel, a
szülői szeretet a biztonsággal. A természet ezer veszélye között a közösségből
való végleges kiutasítás egyet jelentett volna számukra a halálos ítélettel.
Az intézményes nevelés csírái

• A törzsi közösség keretei között élő fiatalok életében

fordulópontot jelentett egy szertartás. A beavatás (iniciáció)
alkalmával be kellett bizonyítaniuk, hogy kiállják a felnőttség
próbáját, testileg-lelkileg felkészültek a felnőtt életben reájuk
váró megpróbáltatásokra.
• Hogy a fiú elfoglalhassa helyét a közösségben, ahhoz már felnőtt
férfiként kellett viselkednie. Meg kellett győznie a törzs többi
tagját arról, hogy bátor és ügyes vadász; fegyelmezetten tűri a
megpróbáltatásokat, a fájdalmat; akaratát képes korlátozni, ha a
közösség érdeke úgy kívánja.
• Elsősorban fizikai erőkifejtést igényeltek ezek a próbák. Hamar kiderült,
hogy ki üli meg biztosan a lovat, ki viseli el zokszó nélkül a fájdalmat, ki
képes megfékezni az elszabadult bikát stb. Arról is számot adtak az
iniciáció szertartása alatt, hogy mennyire ismerik a törzs
eredetmítoszát, hagyományait, a rituálé előírásait, egyszóval: hogyan
állják meg helyüket a felnőttek világában.
• A beavatás rituális szertartására a mindkét nembeli fiatalokat fel kellett
készíteni. Ezért a nagy próbatétel előtt rövidebb-hosszabb időre
elkülönítették őket, táborokba vagy nagyobb kunyhóba kerültek. Itt
mindenekelőtt gyakorlati jellegű képzés folyt: fokozatosan nehezedő
fizikai erőpróbák sorát kellett kiállniuk egymással versengve.
• A testi nevelést a törzs hagyományainak, magatartást szabályozó
normáinak, eredetmítoszának megismertetése egészítette ki. Az
"oktatást" a felnőttek egy csoportja (az ún. "keresztapák" és
"keresztanyák" együttese) végezte a varázsló, a sámán irányításával.
A nevelői gyakorlat egy része térben és időben elkülönült, levált a
törzs mindennapi életéről. Kiválasztott személyek végezték a
viszonylag rövid időtartamra sűrített képzést. Természetesen nem a
mai értelemben vett tantárgyakat tanultak itt a fiatalok, hanem
komplex, életszerű ismeretköröket.
• Nem "iskola" volt ez a szó szoros értelmében, de az intézményesülés
bizonyos csíráit már tartalmazta ez a képzési forma.