Energiagazdálkodás

BUDAPESTI MÛSZAKI Phare Program HU-94.
05
Az oktatás és a gazdaság kapcsolatainak erősítése
EGYETEM
ENERGIAGAZDÁLKODÁS
BALIKÓ SÁNDOR – BIHARI PÉTER
BUDAPEST, 1997
ENERGIAGAZDÁLKODÁS
Az Akkreditált Iskolarendszerű Felsőfokú Szakképzés tankönyve.
Írta és összeállította:
dr. Balikó Sándor, okleveles gépészmérnök,
Bihari Péter, okleveles gépészmérnök,
Lektorálta:
dr. Veres Gergely, okleveles gépészmérnök, a műszaki tudomány kandidátusa
Szerkesztette:
Bihari Péter
© Phare Program HU-94.05
Készült a Phare Program támogatásával a HU-9405-0201-L017-019 sz. projekt keretében.
2 © Phare Program HU-94.05

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
A könyv szerzői ehelyütt fejezik ki köszönetüket Veres Gergelynek a kézirat

lektorálása során tett értékes észrevételeiért és tanácsaiért.
© Phare Program HU-94.05 3

ELŐSZÓ
A civilizált emberi élet ma már elképzelhetetlen a megfelelő mennyiségű és
minőségű energia felhasználása nélkül. Az energia mindenütt jelen van az
életünkben. Energiát veszünk magunkhoz a táplálékkal, energiát használunk a
fűtéshez, a világításhoz, a közlekedéshez. Energia hajtja a gépeket, és minden
általunk használt tárgy energiát testesít meg. A történelem során az ember egyre több
olyan anyagi változást igényelt, ami külső energia bevitelét tette szükségessé. Az
energiafelhasználás veszteségekkel és környezetszennyezéssel jár együtt. A növekvő
igények kielégítése növekvő energiafelhasználással és ezzel együtt a természeti
környezet növekvő szennyezettségével jár együtt. Az energia az egyik legfontosabb
erőforrássá vált. Kellő mennyiségben és alacsony áron való rendelkezésre állása ma a
gazdaság működésének alapvető feltétele. Elképzelni is rettenetes, hogy milyen
változások következhetnek be akkor, ha ez a feltétel nem teljesül. Figyelembe kell
azonban vennünk, hogy Földünk energiahordozó készletei végesek és a természeti
környezet is tűrőképessége határához ért. Mindezek az okok arra késztetnek
bennünket, hogy alaposan gondoljuk energiafelhasználásunk módját. A
legfontosabb, hogy javítsuk a hatékonyságunkat, ami magával vonja a felhasznált
energia mennyiségének és a kibocsátott szennyezőanyagok mennyiségének
csökkenését.
Energetikáról, hatékonyságról és energiagazdálkodásról csak azután lehet beszélni,
ha tisztában vagyunk mindazon energiahordozók és energiaforrások alapvető
tulajdonságaival, melyeket felhasználunk. A könyv első fejezetében áttekintjük
azokat a gazdasági folyamatokat, melyek összefüggésben vannak egy ország
energiafelhasználásával. Bemutatjuk azokat az összefüggéseket, melyek az
energiaigényeket meghatározzák. A második és harmadik fejezet az energiával, az
energiahordozókkal és az energiaforrásokkal foglalkozik. Bemutatja azon alapvető
természeti törvényeket, melyek az energiaátalakítási folyamatokat leírják.
Részletesen számba veszi az emberiség rendelkezésére álló valamennyi
energiahordozót és energiaforrást, megadja jellemző tulajdonságaikat, felhasználási
területüket. A negyedik fejezet az energiaátalakításokkal és az átalakított
energiahordozókkal foglalkozik. Bemutatja azokat a gépeket és folyamatokat,
melyek segítségével a különböző energiahordozókat átalakíthatjuk. Az ötödik fejezet
foglalkozik az energiahordozók szállításával és tárolásával. A hatodik fejezet az
energia felhasználásáról szól. Bemutatja az energiafelhasználás rendszerét.
Útmutatást ad energetika hatékonyság növeléséhez. Optimális energiaellátási
rendszerek kialakításához és üzemeltetéséhez. A hetedik fejezet azokat szervezési
technikákat ismerteti, melyek a műszaki eljárásokkal kiegészítve elősegítik az
energiafelhasználás csökkentését.
A jövő szakembereire vár a feladat, hogy mindezeknek az elvárásoknak
megfelelően alakítsák át a gazdaság energiafelhasználásának struktúráját, növeljék a
hatékonyságát.
Ehhez kívánnak sok sikert és eredményes munkát a
Szerzők

TARTALOMJEGYZÉK
1. BEVEZETÉS
1.1. Energetikai vizsgálatok
1.2. Országos energiagazdálkodás
1.2.1. Makrogazdasági fejlemények
1.2.2. Energiaellátás és kereslet
1.2.3. Energia végfelhasználás és hatékonyság
2. AZ ENERGIA
2.1. Az energia megmaradásának elve
2.2. A termodinamika második alaptörvénye
3. ENERGIAHORDOZÓK ÉS -FORRÁSOK
3.1. Alapfogalmak, definíciók
3.2. Elsõdleges energiahordozók
3.2.1. Kimerülõ elsõdleges energiahordozók
3.2.1.1. Szén
3.2.1.2. Kõolaj
3.2.1.3. A kõolaj feldolgozása
3.2.1.4. Földgáz
3.2.1.5. Geotermikus energia
3.2.2. Megújuló elsõdleges energiahordozók
3.2.2.1. Napenergia
3.2.2.2. Vízenergia
3.2.2.3. Szélenergia
3.3. Átalakított energiahordozók
3.3.1. Hõenergia-hordozók
3.3.1.1. Szilárd anyagok
3.3.1.2. Folyadékok
3.3.1.3. Gáz halmazállapotú anyagok
4. ENERGIAÁTALAKÍTÁS
4.1.1. Hõforrások
4.1.1.1. Tüzelõanyagok eltüzelése
4.1.1.2. Technikai hõforrások
4.1.2. Erõgépek

4.1.2.1. Hõerõgépek
4.1.3. Áramforrások
4.1.3.1. Villamos energia mechanikai munkából
4.2. Erõmûvi energiaátalakítás
4.2.1. Gõzerõmûvek
4.2.1.1. Kondenzációs erõmû
4.2.1.2. Fûtõerõmûvek
4.2.1.3. Fûtõmûvek
4.2.2. Gázturbinás erõmûvek
5. ENERGIAELOSZTÁS ÉS TÁROLÁS
5.1.1. Tárolótelepek, tankállomások
5.1.2. Csõvezeték hálózatok
5.1.3. Villamosenergia-rendszer
5.1.3.1. A rendszer általános ismertetése
5.1.3.2. A magyar villamosenergia-rendszer felépítése
5.1.3.3. Rendszerirányítás
5.1.3.4. Gazdaságos üzemmenet
5.1.3.5. Az erõmûvek környezeti hatásai
5.1.4. Átadás-átvételi mérések és elszámolások
6. ENERGIAFELHASZNÁLÁS
6.1. Energiaigények
6.1.1. Fûtés és melegvíz szolgáltatás
6.1.2. Az ipar energiafelhasználása
6.1.3. Mezõgazdaság
6.1.4. Közlekedés
6.1.5. Szolgáltatás
6.2. Rendszerelvû leírás
6.2.1. A rendszer fogalma és jellemzõi
6.2.2. Célok, korlátok, szabadsági fok
6.2.3. Modellezés
6.3. Üzemvitel
6.3.1. A fogyasztások jellege
6.3.2. Várható fogyasztások becslése

6.3.3. Optimális szabályozás
6.3.4. Az energia tárolása
6.3.5. A szállítás energiaellátása
6.3.6. Az üzemeltetés kényszerei
6.4. Veszteségfeltárás
6.4.1. Mérlegek
6.4.2. A rendszerhatár szerepe a veszteséganalízisben
6.4.3. Hasznosítási lehetõségek
6.5. Fejlesztés
6.5.1. A fejlesztés célfüggvénye
6.5.2. Fûtés-hûtés összekapcsolása: a pinch point módszer
6.5.3. Optimális hálózat kialakítása
6.5.4. Optimális biztonsági rendszer
6.5.5. A környezetvédelem hatása a fejlesztésre
7. ENERGIA MENEDZSMENT
7.1. Stratégiai megközelítés
7.1.1. Az energiagazdálkodás fázisokra bontása
7.2. Energiapolitika
7.2.1. Szervezet
7.2.2. Motiváció
7.2.3. Energiapolitikai példa
8. FELHASZNÁLT ÉS AJÁNLOTT IRODALOM

1. BEVEZETÉS
Az energia az anyag egyik megjelenési formája. A technika lehetővé teszi, hogy

ennek egy részét az emberi tevékenység szolgálatába állítsuk. Az ezen a
tématerületen felmerülő általános műszaki és gazdasági kérdésekkel az energetika
foglalkozik. Az energia hatékony felhasználásának tervezése és a felhasználás
koordinálása az energiagazdálkodás feladata. Az energiagazdálkodás egyik fontos
feladata az energetikai vizsgálatok elvégzése. Energetikai vizsgálatokon olyan
módszereket értünk, melyekkel az energiahordozók hatékony felhasználását
vizsgáljuk.
Az energiafelhasználás az energiafajták egymásba való átalakulásával jár. Ezekkel
a fizikai, kémia, biológiai folyamatokkal a természettudományok foglalkoznak.
Figyelembe kell azonban venni, hogy az energiafelhasználás, az utóbbi két évszázad
technikai fejlődésének előfeltételeként és egyúttal következményeként, három
nagyságrenddel nőtt meg. Ma már közhelynek számít az a hasonlat, mely szerint az
energiaellátás úgy szövi át a társadalmi létet, mint érrendszer az emberi testet.
Minthogy az energiaellátás, még a nem szakember számára is szemmel láthatóan
nagy beruházásokkal jár, így ez a tématerületet, nem művelhető a gazdasági
törvényszerűségek figyelembevétele nélkül. Így tehát az energiagazdálkodás a
természettudományok (matematika, fizika, kémia és biológia), valamint a
közgazdaságtudomány eredményeinek felhasználásával a tématerülethez tartozó
folyamatokat úgy vizsgálja, hogy figyelme kiterjed a természeti folyamatokkal
együtt bekövetkező gazdasági (és társadalmi) folyamatokra is.
Annak oka, hogy napjainkban a műszaki-gazdasági kérdések igen élesen vetődnek
fel, a következőkben keresendő: míg az 1960-as években az igen jó minőségű primer
energiahordozók (kőolaj, földgáz) megfelelő mennyiségben és viszonylag olcsón
álltak rendelkezésre, az 1970-es és 1980-as évekre a helyzet jelentősen megváltozott.
A többszörös primer energiahordozó árrobbanások, valamint annak a ténynek a
kényszerű figyelembevétele, hogy az energiahordozók nem korlátlan mennyiségben
állnak rendelkezésre, lényegesen megváltoztatta az előállított javak árában a
felhasznált energiamennyiség részarányát.
Minden szakembernek tisztában kell lennie azzal, hogy az általa tervezett
alkotással kapcsolatos számítások igen jelentős hányadát teszik ki a gazdasági
kalkulációk. Ennek megfelelően minden szakember az alábbi szempontokat kell
figyelembe vegye alkotásai tervezésénél:
– semmilyen közcélú műszaki alkotásnál nem mellőzhetők a gazdasági
(hatékonysági) vizsgálatok;
– a gyakorlathoz szorosan kapcsolódó gazdasági (hatékonysági) vizsgálatokat a
tervezőnek magának kell elvégeznie;
– a mélyebb gazdasági vizsgálatokra vonatkozó elveket a műszaki szakembernek
legalább annyira értenie kell, hogy tárgyalóképes partnere legyen közgazdász
munkatársának.

1.1. Energetikai vizsgálatok
Az energetikai vizsgálatok alapját képező meggondolás nem új. Már több mint száz
éve, hogy a mérnökök nagy érdeklődést mutatnak az általuk tervezett és
megvalósított gépek energiafogyasztása iránt. A villamosmérnök például pontosan
meg tudja határozni a villamos gépek energiafelhasználását különböző terhelési
állapotokban, a gépészmérnök pontosan ismeri a gőzerőgépek üzemi viselkedését.
Ezen túlmenően a mérnökök érdeklődése az ipari folyamatok energiaigényével
kapcsolatban nem korlátozódik csupán a kisebb gépekre. Már a XIX. század közepén
a vegyészmérnökök egész üzemeket úgy terveztek, hogy azok energiafelhasználása
minimális legyen.
Történelmileg a mérnökök először csak a gyártási folyamathoz közvetlenül
kapcsolódó gépek, az egyes üzemek energetikai jellemzőivel foglalkoztak.
Napjainkban azonban az energetikai vizsgálatok már nem csak a tényleges gyártási
folyamatokra terjednek ki, hanem a segéd- és kiszolgáló folyamatokra is, melyek a
korszerű ipar fenntartásához szükségesek. Az energetikai vizsgálatok ilyetén
kiterjesztését több tényező is indokolta, amelyek közül különösen három jelentős.
Elsőként említhető az, hogy az 1960-as és 70-es évek igen nagy változást hoztak a
környezetvédelmi kérdések megítélésében és ezek jelentősége egyre nőtt és nő ma is.
Egyik ilyen megfontolandó kérdés az, hogy egyre több hulladékhő és égéstermék
kerül a levegőbe, mely szerepet játszathat a klíma átalakulásában (globális
felmelegedés). A 60-as és 70-es években egyre jobban megerősödtek azok a
társadalmi csoportosulások, melyek úgy befolyásolták az egyes kormányokat és
vállalatokat, hogy azok többet törődjenek az energiatermelési és gyártási folyamatok
környezetre gyakorolt káros hatásával és tegyenek meg mindent az okozott károk
csökkentéséért.
A második tényező abból az igényből származott, hogy jobban meg kell ismernünk
az energiaátalakítás és -felhasználás folyamatát, mivel a Földön rendelkezésünkre
álló hagyományos (kémiai tüzelőanyagok) energiahordozók mennyisége véges. Ez
az igény előtérbe helyezte azokat a riasztó – és időnként meglehetősen borúlátó –
jövendöléseket, amelyek a hagyományos olajlelőhelyek kimerülésére vonatkoznak. E
jóslatoknak további hangsúlyt adott néhány olajlelőhely végeleges kimerülése. Ezek
a tényezők – önmagukban – nem eredményeztek különösebb változásokat az ipari
gyakorlatban, de olyan közhangulatot teremtettek, amely rávilágított harmadik, igen
fontos tényezőre: az energiahordozók árának gyors emelkedésére.
Olyan nagy volt az áremelkedés, hogy az energia hirtelen jelentős tényezővé vált a
termékek összköltségében; sőt még az üzemeltetésnél is, ahol eddig viszonylag
jelentéktelen tényező volt. Továbbra is fennáll, hogy az iparban a termelési
folyamatokban közvetlenül szerepet játszó gépek és folyamatok a legnagyobb
energiafogyasztók. Bár a kiegészítő műveletek egyedenként csak kevés energiát
fogyasztanak, de mivel az összetett termelési folyamátokban igen nagy a számuk,
tekintélyes összenergia-fogyasztást okoznak. Azon folyamatokat nevezik általában
„kiegészítő” vagy „segéd”-folyamatnak, amelyek közvetlenül nem kapcsolódnak a
termék előállításához. Ide sorolhatók például az üzemi épületek, a gyári
adminisztrációs helyiségek fűtése és világítása, az elszívó berendezések
működtetéséhez szükséges energia stb.

A segédfolyamatok (amelyek a termék előállításához közvetlenül nem járulnak
hozzá) energiaigényének és magának a gyártóberendezésnek az előállításához
kapcsolódó energiafelhasználás figyelembevételére vezették be a termelés teljes
energiaigénye, avagy a bruttó energiaigény fogalmát. Ez az az energia, amely egy
termék gyártásához vagy egy szolgáltatás teljesítéséhez szükséges összes
tevékenységhez kapcsolódik. E könyv egyik fő célkitűzése annak bemutatása, hogy a
termelés teljes energiaigényét hogyan lehet meghatározni és főleg milyen
eszközökkel és módszerekkel lehet értékét a minimálisan szükségesre csökkenteni.
Első pillantásra úgy tűnik, hogy ez könnyen megvalósítható azonban néhány
(látszólag egyszerű) folyamat vizsgálatakor is már hamar kiderül, hogy ez
lényegesen összetettebb feladat, mint ahogy eredetileg elképzelhető.
Néhány nehézség jól érzékeltethető már egy viszonylag egyszerű, nem ipari
tevékenység vizsgálata során is, pl. amikor autónkon megyünk bevásárolni egy ABC
áruházba. Tegyük fel: ki kell számítanunk egy ilyen út megtételéhez szükséges
energiát. A fő energiafelhasználást a gépkocsi mozgatásához szükséges üzemanyag-
fogyasztás jelenti. Azonban az üzemanyag biztosításához további energiafelhasználás
szükséges pl. az olajfinomítóban, ahol nyersolajból előállítják az üzemanyagot, és
ahhoz is, hogy eljuttassák azt ahhoz a benzinkúthoz, ahol azt az autós megvásárolta.
Nyilvánvaló, hogy az autó gyártásához is energiát kellett felhasználni, és nemcsak a
gépkocsi összeépítése során, hanem a háttériparban is, amely az autógyártáshoz az
alkatrészekét és az alapanyagot szolgáltatja. Az út megtétele során természetesen az
utakat is használjuk, amelyek építése és karbantartása további energiaráfordítást
igényel. Ezen felsorolás kiegészíthető még mindazokkal a kiegészítő
tevékenységekkel is, amelyek energiafelhasználást igényeltek ahhoz, hogy a
gépkocsi vezetője otthonából az ABC áruházba mehessen gépkocsiján. E kiegészítő
tevékenységek mindegyikéhez szintén kapcsolódik energiafelhasználás, amelynek
egy bizonyos része a vizsgált utazáshoz kapcsolódik. A felsorolt tényezők közül
néhányhoz csak kis energiafelhasználás kapcsolódik, míg a többihez sokkal
jelentősebb. Az alapprobléma, hogy ezek közül a kiegészítő tevékenységek közül
melyeket vegyük figyelembe az autó üzemeltetéséhez szükséges teljes
energiafelhasználás meghatározásánál. Ennek eldöntéséhez alkalmasán kialakított
eljárások szükségesek. Az eljárások kialakítása és a feltételezések megindokolása
részletes magyarázatot igényel, amelyekkel a könyv későbbi fejezeteiben
foglalkozunk. Nyilvánvaló, hogy egy teljes rendszer energetikái vizsgálata nem
olyan egyszerű dolog, mint ahogy az első látásra látszik. Ezért önkényesen döntöttek
bizonyos tevékenységek figyelembevételéről vagy kirekesztéséről, ezzel nagy
bizonytalanságok keletkeztek a rendszerenergiákra közölt adatok értelmezésénél.

1.2. Országos energiagazdálkodás
Az energiafelhasználás mindig ok-okozati kapcsolatban áll az adott ország gazdasági
viszonyaival, ezért amikor az országos szintű energiafelhasználást vizsgáljuk, először
mindig a makrogazdasági fejleményeket kell áttekintenünk. A gazdasági viszonyok
és folyamatok elemzése után térhetünk rá az energiaellátás szerkezetének
vizsgálatára, kezdve a gazdaság különböző szektorainak energiaigényeitől azok
kielégítéséig. Az energiagazdálkodásban kiemelt jelentősége van a hatékonyságnak
(az egységnyi gazdasági érték előállításához felhasznált energiamennyiség),
rendkívül fontos, hogy az energiafelhasználás hatékonyságának növelését
rendelkezésünkre álló eszközeinkkel növeljük.
1.2.1. Makrogazdasági fejlemények

Magyarország évtizedeken át kísérletezett piacgazdasági reformokkal és már 1968-
ban megkezdődött a központi tervezés mélyreható felülvizsgálata. 1988-ra modern
adórendszert dolgoztak ki és kiépült a kétszintű bankrendszer, szintén ettől évtől
kezdve jöttek létre az új gazdasági társaságok illetve alakultak át a meglévő
vállalatok. A 80-as évek végétől kezdve a bruttó nemzeti termék (GDP, Gross
Domestic Product) növekedése stagnált, majd erősen csökkent. Jelenleg (1997) a
makrogazdasági folyamatok már viszonylag kedvező képet mutatnak a szigorú
monetarista egyensúlyteremtő intézkedéseknek köszönhetően. A pénzügyi egyensúly
megteremtette a gazdasági növekedés alapját. Az egyre bővülő gazdasági termelés
egyre nagyobb energiaigényekkel lép fel a hatékonyság folyamatos növekedése
mellett is. Az energiaigények és a bruttó nemzeti termék közötti kapcsolatot az 1.
ábra mutatja az 1983. évet alapul, relatív értékben. Ebből az ábrából jól látható, hogy
milyen szoros kapcsolat áll fenn a gazdaság és az energetika (az energiaigények)
között
120
GDP Energiaigény
110
(Index: 1983=100)
100
90
80
70
60
1983 1984 1985 1986 1987 1988 1989 1990 1991 1992 1993 1994
1. ábra. A bruttó nemzeti termék és az energiaigény kapcsolata

1.2.2. Energiaellátás és kereslet
A 2. ábra mutatja az elsődleges energiahordozó-ellátásban (felhasználás és hazai
termelés) 1971 óta megfigyelhető trendeket (az elsődleges vagy primer
energiahordozók definícióját lásd a 3.1 alfejezetben).
Szilárd tüzelőanyagok Kőolaj
14 14
12 12
10 10
8 8
6 6
4 4
2 2
0 0
1971 1975 1979 1983 1987 1991 1971 1975 1979 1983 1987 1991
Földgáz Atomenergia
14 14
12 12
10 10
8 8
6 6
4 4
2 2
0 0
1971 1975 1979 1983 1987 1991 1971 1975 1979 1983 1987 1991
Igény (felhasználás)
Hazai termelés
2. ábra. Elsődleges energiahordozók felhasználása és hazai termelés (Mtoe) *
A 3. ábra az elsődleges energiahordozók szerkezetét mutatja Magyarországon és az

OECD Európai országaiban. (Az OECD rövidítés feloldása: Gazdasági
Együttműködési és Fejlesztési szervezet; Organisation of Economic Co-operation
and Development.) E szervezetnek 1996 óta hazánk is tagja.
*
1 toe (tonna olaj egyenérték) = 44,8 MJ. Előfordulhat még: 1 toe = 42 MJ.

Magyarország 1992 OECD Európa 1992
Gáz Egyéb Gáz Egyéb

31% 1% Atome. 17% 3%
Atome.
15%
14%
Olaj
44%
Olaj Szilárd Szilárd
31% 22% 22%
3. ábra. Elsődleges energiahordozó-szerkezet Magyarországon és az Európai OECD tagországokban
A 4. ábra a gazdaság egyes ágazatai által felhasznált energiamennyiséget mutatja

az 1988-től 1993-ig terjedő időszakban. Az ábrából különösen kitűnik az ipari
termelés visszaesése, és az ebből fakadó energiafogyasztás csökkenés, míg a
gazdaság többi szektorának energiafelhasználása csak kis mértékben csökkent, illetve
ingadozott.
Mtoe
9
8
7
6
5
4 Lakosság, kereskedelm,
3 szolgáltatás
2 Ipar
1 Közlekedés
0
1988 Egyéb
1989 1990 1991 1992 1993
4. ábra. Végső energiafogyasztás ágazatonként (Mtoe)

1.2.3. Energia végfelhasználás és hatékonyság
Magyarországon a tervutasításos gazdaság egyik öröksége az, hogy az energia
felhasználásának hatékonysága nagymértékben eltér a fejlett országok mutatóitól. Az
mesterségesen alacsony értéken tartott energiaárak és az ipar teljesítményének a
kibocsátás mennyisége alapján való értékelése, tekintet nélkül a minőségre,
megnövelte és túlhangsúlyozta az energetikai iparágak kínálati oldalát. Ez oda
vezetett, hogy magas szintet ért el a gazdasági kibocsátás egységére vetített
energiafelhasználás, míg a fejlett piacgazdaságokhoz viszonyítva a gazdasági
fellendülés elmaradása az egy főre jutó energiafogyasztás alacsony szintjében
tükröződött.
Az energiaigényesség, a gazdasági kibocsátás egységére vetített
energiafelhasználással megfogalmazva sokkal magasabb Magyarországon mint az
OECD többi tagországaiban, amit a következő tények magyaráznak:
– a viszonylag gazdaságtalan energiahordozó kitermelés (pl.: mélyművelésű
szénbányák),
– a történetileg kialakult alacsony energiaárak miatti intenzív energiafelhasználás,
– a gazdasági kibocsátásban az általában alacsony hozzáadott érték és
– az energiaigényes iparágak viszonylag magas részesedése.
Az általános, viszonylag alacsony energiahatékonyság azt jelenti, hogy
Magyarországon a javítás lehetőségei nagyok lesznek az elkövetkező néhány
évtizedben. A központi tervgazdaságban alábecsülték, illetve figyelmen kívül
hagyták az energiaellátás alkalmi költségeit, ezért az energiaárak alacsony szinten
maradtak. A krónikus alulárazás oda vezetett, hogy csökkentek a beruházások, ennek
következtében nem volt megfelelő a szolgáltatások szintje, és végül hiány lépett fel.
Az energiaárak emelésének – ahol lehetséges a piaci szintre, másutt pedig olyan
szintre, ami teljesen fedezi a költségeket – fő célja az, hogy a beruházások gazdasági
megtérülését biztosítsa, mivel ez a leghatékonyabb mód az energetikai szolgáltatások
hosszú távon történő megfelelő biztosítására. A gazdaságban az árstruktúra
korrekciója lehetővé teszi a termelő és szolgáltató társaságok számára, hogy a piaci
értékbe megfelelően beszámítsák a termelési tényezőket és az energiafogyasztást is.
A jövőbeni gazdasági növekedés minden bizonnyal elvezet az ipari
szerkezetátalakításhoz és a hatékonyság jelentős növeléséhez, tekintettel a helyes
árképzés jelzéseire.

2. AZ ENERGIA
2.1. Az energia megmaradásának elve

Mint általában a legtöbb elvont fogalom, az „energia” sem igazán szemléletes
jelentésű. A tudósokban és a mérnökökben ezzel kapcsolatban kifejlődik egy érzék,
amely a fogalomnak a különböző szakterületen való folyamatos alkalmazásához
kapcsolódik. A gyakorlati alkalmazások szempontjából úgy tekinthetjük, hogy az
energiafolyamatokat két alapvető természeti törvény határozza meg, amelyeket
gyakran a termodinamika első és második törvényének neveznek. A termodinamika
első törvényét az energiamegmaradás törvényeként is szokták emlegetni, amely azt
mondja ki, hogy energiát sem létrehozni, sem megsemmisíteni nem lehet, hanem
csak egyik alakból a másikba lehet átalakítani. Ez a meghatározás magában foglalja
azt is, hogy az energia számos alakban áll rendelkezésünkre, és ezeket az 1.
táblázathoz hasonlóan foglalhatjuk össze. Fontos annak figyelemmel kísérése, hogy a
felsorolás nem egyértelműen meghatározott. A hőenergiát pl. az anyagban az
atomok, ill. molekulák mozgása hozza létre, tehát tulajdonképpen a mozgási energia
egyik formája. Ehhez hasonlóan a hang, amelyet egyébként nem is tüntettünk fel a
táblázatban, szintén a mozgási energia egyik formája, hiszen azon közeg
molekuláinak vagy atomjainak mozgásából ered, amelyben a hang terjed. Az, hogy a
hang beletartozik-e a táblázatba vagy sem, az önkényes elhatározás kérdése, és a
felsorolás bővíthető vágy szűkíthető attól függően, milyen részletességre törekszünk,
ill. mi a felsorolásunk célja.
1. táblázat
A példában
Az energia megjelenési formája Példa szereplő
maximális energia,
MJ
Kinetikus (mozgási) 1 kg tömeg 48 km/h sebességgel mozog
0,000 09
Potenciális (helyzeti) 1 kg víz energiája az alapszint feletti 500 m
magasságban 0,005
Hő 1 kg 373 K hőmérsékletű víz energiája a
293 K alaphőmérséklethez viszonyítva 0,34
Villamos energia 230 V feszültségen 1 A erősségű áram 1
órán keresztül folyik 0,83
Napsugárzás energiája Teljesen derült időben, déltájban 1 m2
földfelszínt 1 órán keresztül erő napsugárzás 3,4
Kémiai energia 1 kg olaj levegőben szén-dioxiddá és vízzé
való elégésekor 45
Atomenergia 1 kg 235-ös urán hasadása 80 000 000
Az 1. táblázathoz hasonló felsorolásoknál könnyű meghatározni azt a folyamatot,
amely szerint az energia az egyik alakból a másikba átalakul. Néhány esetben az
átalakítás egyetlen lépésben megy végbe, ilyen pl. az olaj vagy szén vegyi
energiájának átalakulása hő- és fényenergiává a levegőben való elégetéskor.
Más esetekben az eredő átalakulás úgy jön létre, hogy számos közbeeső változás is
bekövetkezik. Például egy felső víztárolóban levő víz helyzeti energiája úgy alakul át
villamos energiává, hogy először mozgási energiává alakul át: a víz egy

csővezetéken a vízgyűjtőből az erőműig halad; majd a víz mozgási energiáját átadja
a turbinán keresztül a generátor forgórészének, és a forgórész ezen mozgási
energiájának egy része alakul át villamos energiává. A 2. táblázat (energiaátalakítási
mátrix) néhány olyan esetre mutat példát, amikor egyik energia egy másikba alakul
át. A táblázat első oszlopa tartalmazza a kiindulási energiafajtát, a további oszlopok
pedig azokat a berendezéseket, illetve folyamatokat, amelyek segítségével a
kiindulási energiafajtát más energiafajtákká tudjuk átalakítani.
2. táblázat
Mechanikai Hő Villamos Sugárzás Kémiai Nukleáris
Mechanikai egyszerű gé- súrlódás generátorok, tribo- és mechano- részecske-
pek, mikrofon krisztallo- kémiai je- gyorsító
hajtások szonolumin- lenségek
hidraulikus eszcencia
gépek, víz-
turbina
Hő hőerőgépek abszorpciós hőelem hősugárzás, endoterm fúzió
hűtőgép izzólámpa kémiai kiváltása
reakciók
Villamos villamos villamos fű- transzfor- gázkisülések elektrolízis, részecske-
motorok tés, Peltier- mátor, akkumulátor gyorsító
elemes hűtés tranzisztor
Sugárzás radiométer abszorpció, fényelem, fluoreszcen- fotoszintézis párkeltés,
infrasugárzó vevőantenna cia, lézer fényképezés fúzió
lézerrel
Kémiai izom, ozmó- exoterm galvánelem, kemolumin- kémiai
zis, sugár- kémiai tüzelőanyag- eszcencia, reakciók
hajtómű, reakciók, cella biolumin-
égés eszcencia
Nukleáris hasadás atomreaktor termoelek- radio- kötések fúzió,
tromos aktivitás módosulása fisszió
reaktor,
izotópos
áramforrás
Az 1. táblázatból láthatjuk, hogy valamilyen alapszinthez képest 500 m-rel
magasabban levő víztárolóban a víz kg-onként 0,005 MJ energiát képvisel. Ez
elvileg a vízből kinyerhető, ha az az esés után az alapszintre jut. Viszont 1 kg 235-ös
uránizotópból – maghasadás útján – 80 TJ energia nyerhető. Nyilvánvaló, hogy 1 kg
maghasadásra képes 235-ös uránban lényegesen nagyobb energia áll rendelkezésre,
mint az 500 m magasan levő 1 kg vízben. Ezt úgy célszerű megfogalmazni, hogy az
atomenergia sűrűsége 1 kg 235-ös uránban 16 milliárdszor nagyobb, mint az 500 m
magasan levő 1 kg vízben a helyzeti energia sűrűsége. Ez a fogalom igen fontos,
mert azok az átalakítások, amelyek nagyobb energiasűrűségeket alakítanak át kisebb
energiakoncentrációra, viszonylag könnyebben megvalósíthatók, mint az ellenkező
irányúak. Érdekességképpen megjegyezzük, hogy ez a felfedezés szolgált alapjául a
termodinamika második alaptörvényének megfogalmazásánál, amellyel a következő
alfejezetben fogunk megismerkedni.
Az 1. táblázat azt bizonyítja, hogy a kémiai és a nukleáris energiaforrások sokkal
nagyobb energiasűrűségűek, mint a többi, így nem meglepő, hogy éppen ez a két
energia a jelenleg leggyakrabban használt. Legelterjedtebben a kémiai energiát
hasznosítjuk, mivel ennek felhasználása sokkal egyszerűbb, mint a nukleáris
energiáé. E két energia relatív energiasűrűségét összehasonlítva azt találjuk, hogy

viszonylag a legnagyobb energiamennyiség az atomenergiából nyerhető. Azokat az
anyagokat, amelyeknek az energiasűrűsége nagy, illetve belőlük az energia részben
vagy teljes egészében könnyen kinyerhető, üzemanyagként, tüzelőanyagként
használjuk. Az ipar ezeket az anyagokat energiaforrásként (energiahordozóként)
hasznosítja.
Az 1. táblázat még egy további energiával kapcsolatos jelenségre is utal, arra, hogy
egy vonatkoztatási szintet kell meghatározni vagy megválasztani, amelyhez a mérési
eredményeket viszonyítjuk. Ennek szükségessége azért merül fel, mivel abszolút
zérus energiaállapot a valóságban nem fordul elő, és így a legtöbbnél megtehetjük,
hogy az egyes állapotok közötti energiaváltozásokat vizsgáljuk. A víz helyzeti
energiájának vizsgá1atánál a vízszintnek egy alapszinthez viszonyított magasságából
kell kiindulni. Ugyanígy a hőenergia esetében a referenciaállapotot a környezet
hőállapota jelenti. A többi példában a vonatkoztatási állapotot expliciten nem adjuk
meg, hanem azt tételezzük fel, hogy a változást az energiaátalakulás előtti állapotra
vonatkoztatjuk. Például mozgási energia esetében az energiát a nyugalmi állapothoz
viszonyítjuk. Röviden összefoglalva az ipari folyamatoknál üzemanyagként olyan
energiahordozókat használunk fel, amelyeknél a nagy koncentrációjú energia kisebb
sűrűségűvé való átalakítása következik be. Az energia minőségének a felhasználás
során bekövetkező ezen fokozatos csökkenése alapvető természeti törvény, amelyet a
termodinamika második alaptörvénye foglal össze.
2.2. A termodinamika második alaptörvénye

A termodinamika második alaptörvénye valószínűleg a fizikai tudományok egyik
legfontosabb alaptörvénye, amelyet közvetlen kísérlettel még nem igazoltak.
Érvényessége azonban megalapozott, mert sikeresen felhasználhatták nagyszámú
jelenség lefolyásának előrejelzésénél, amelyek aztán közvetlenül igazolhatók. Ezen
törvény különösen azért érdekes számunkra jelenlegi vizsgálatainknál, mert
meghatározza azokat a feltételeket, amelyek illeszkednek az energiaátalakításokat is
magukba foglaló folyamatokhoz, és amelyek meghatározzák ipari folyamatoknál az
energiafelhasználások módozatait. Míg a termodinamika első törvénye magára az
energiára vonatkozik addig a második törvény az energia változásaira és ezen
változásokkal kapcsolatos korlátokra vonatkozik. Nem célunk, hogy teljes és
számszerű igazolását adjuk a második törvénynek, csupán minőségileg vizsgáljuk e
törvény néhány ipari alkalmazását.
A legmegfelelőbb az lenne, ha a törvénynek olyan egyszerű és világos
megfogalmazását adnánk, amely felölelné a törvény összes következményét. Számos
ilyen megfogalmazás adható. Ha az idevonatkozó szakirodalmat tanulmányozzuk,
rögtön kiderül, hogy a második törvénynek számos megfogalmazása van. A
különböző megfogalmazások végül is ugyanarra a következtetésekre jutnak, míg
különbözőségük arra utal, hogy a fizikai valóságot különbözőképp látjuk. Az
általunk itt használt megfogalmazás nem az, ami a termodinamika elméletének
matematikai felépítésénél általában alapként szolgál. Olyan kiindulást választunk,
amely a törvény következményének leíró jellegű kezelésénél a legcélravezetőbb.
Megfogalmazásunk azon a felismerésen alapul, hogy a természetben bizonyos
változások emberi beavatkozás nélkül is végbemennek. Ezen változásokat spontán

folyamatoknak nevezik. Jellegzetes példák erre: só oldódása vízben; izzó fém
lehűlése és a vas rozsdásodása szabadban, levegőn. Fontos kiemelni, hogy amikor
egy folyamatot spontán folyamatnak nevezünk, akkor meg kell határoznunk azokat a
jellemző körülményeket is, amelyeknél a folyamat valóban önmagától megy végbe.
Az előbb felsorolt példákat tanulmányozva önkéntelenül hozzágondoljuk azokat a
körülményeket, amelyek a szobában vagy valahol a föld felszínén, szabad ég alatt
uralkodnak, és ahol bizonyos határok között jó közelítéssel meghatározottak a
jellemző paraméterek: pl. a hőmérséklet, a nyomás és a nedvességtartalom. Így
azokat a körülményeket, amelyek mellett az ún. spontán folyamatok nem
következnek be, nem nehéz előre megállapítani. Például 1 kg 350 K-es fémdarab
nyilvánvalóan meleg egy 290 K-es jellegzetes szobahőmérséklethez képest, ezért a
fém lehűl. Ugyanez a fémdarab 600 K hőmérsékletű kemencében viszont lehűlés
helyett felmelegszik. Tehát beszélhetünk spontán folyamatokról, de figyelembe kell
vennünk, hogy a spontán viselkedés speciális állapotokat tételez fel.
A feltételek meghatározásakor rögtön szembetűnik a spontán folyamatok egy
fontos jellegzetessége, mégpedig az, hogy ezeket mindig energia-felszabadulás
kíséri. A példában szereplő meleg fémdarab lehűlése során hőenergiát ad le
környezetének, és ez az energia – legalább is elvben – összegyűjthető és hasznos
tevékenységre fogható. Kevésbé nyilvánvaló, de a só vízben való oldását is
hőfejlődés kíséri. Ha 1 kg vízben hőmérőt helyezünk el, és az edényt jól
hőszigeteljük, kis hőmérséklet-emelkedés jelzi, hogy az oldódási folyamat energia
felszabadulásával jár, noha ez sokkal kisebb mértékű, mint a hűlő fém esetében. A
másik véglet a szénhidrogének reakciója oxigénnel (égés), amely kétségtelenül
spontán folyamat és a felszabaduló energia is igen nagy mennyiségű.
Ezek a megfigyelések azért fontosak, mert mindegyik felhasználható
energiaforrásunk a spontán reakción alapul, és az ipari folyamatok összessége a
spontán folyamatok során felszabaduló energiák hasznosításain alapul, amelyekkel
bizonyos eltervezett változást kívánnak megvalósítani. (Például valamilyen termék
előállítása, víz szivattyúzása, szoba fűtése stb.) Ezt az energiát a termodinamikában
általában szabad energiának nevezik, és ezzel azt emelik ki, hogy felhasználásra
rendelkezésre áll. (Ez természetesen nem jelenti azt is, hogy az energia pénzügyi
szempontból is szabad, vagyis ingyen van.)
Ezekből az elméletekből az következik, hogy energiabevezetésre van szükség, ha
az előre elhatározott változásokat véghez akarjuk vinni, ugyanis az ipari folyamatok
legtöbbjének a spontán hatások megfordítása a célja. Az ipar számára szükséges
lehet a szilárd só kinyerése az oldatból, vagy egy hideg fém felmelegítése, vagy a vas
előállítása vasoxidból (rozsdából). Ezen műveletek mindegyike arra irányul, hogy a
spontán reakció előtt meglévő eredeti állapotot állítsa vissza. Például; ha a sóoldatból
a vizet elgőzölögtetjük, és a gőzt lecsapatjuk, a sót és a vizet szétválaszthatjuk.
Ha a vasoxidból az oxigént kivonjuk, a vasoxidból visszanyerjük a vasat, és ha a
hideg fémet forró kemencébe helyezzük, a hőmérséklete emelkedni fog. Ezekben az
esetekben mindegyik spontán folyamatot megfordítottuk, azonban ennek ára van. A
három példa mindegyikében energiát kellett a folyamathoz betáplálni, hogy az a
fordított irányban menjen végbe. Érdemes megjegyezni, hogy más fémoxidhoz
hasonlóan a vasoxid is elbontható (disszociáltatható) fémre és oxigénre – elvileg
csupán hevítéssel: Azonban a fémoxidok disszociációjához szükséges hőmérséklet

rendszerint igen nagy, ezért nem célszerű: fémeket ezzel a módszerrel előállítani. A
fémoxidok gyakran lépnek vegyi reakcióba olyán elemekkel, amelyeknek nagyobb
az oxigénhez való affinitása, mint az előállítandó fémé. A fémoxidhoz adott
adalékanyag tehát elvonja az oxigént, és azzal oxiddá egyesül. Így előáll a kívánt
fém és az adalékanyag oxidja. Az ilyen reakciók rendszerint lényegesen kisebb
hőmérsékleten mennek végbe, mint a disszociáció.
A spontán folyamatok megfordításához szükséges összes szabad energiának nem
kell okvetlenül tüzelőanyagok elégetéséből vagy villamos energiából származnia. A
legtöbb kémiai eljárásnál a reagensek egyik vegyületből másikba alakulnak át ezen
reakciók egy része energiát emészt fel, míg a másik részénél energia szabadul fel,
mint a szén vagy olaj elégetésekor. A legtöbb, kémiai reakciókat is magában foglaló
ipari folyamatnál igen gyakran egyszerre több reakció is végbemegy ugyanazon
tartályon belül. Ha az egyik reakció során energia szabadul fel, azt felhasználhatja
egy másik, energiát elnyelő folyamat. Ilyen elrendezésben a külső forrásból, pl.
tüzelőanyag elégetéséből származó, az egész folyamat energiaigényét fedező energia
kisebb lesz, mintha az energiát elnyelő folyamat elszigetelve menne végbe.
Egyszerű gyakorlati példával illusztrálhatjuk ezt. Nagy tömegű alumíniumtermelés
a Hall és Heroult 1886. évi felfedezésének köszönhető: az olvadt kriolit (Na3AlF6) jó
oldószere az alumínium-oxidnak (Al2O3), mely az alumínium természetes
előfordulási formája. A keletkező oldatból elektrolízissel az alumínium kinyerhető az
oldat jelentősebb mértékű elbomlása nélkül. Az elektrolízis 1250 K-en következik be
az alábbi egyenlet szerinti reakciónak megfelelően:
2 4
Al 2 O 3  Al  O 2 .
3 3
A szabadenergia-változás ezen reakció során +0,84 MJ ahol is a pozitív előjel a
megegyezés szerint arra utal, hogy a folyamat energiát igényelt. Első pillanatban úgy
tűnhet, hogy ennek az energiának teljes egészében villamos energiából kell a
folyamatba kerülnie. Azonban az elektrolizáló kádnál használt grafit-anódnál kiváló
oxigén a következő egyenlet szerint reakcióba lép a szénnel, és így széndioxid
keletkezik:
C  O 2  CO 2 .
Ezen reakció során a szabadenergia-változás -0,4 MJ, mikor is a negatív előjel a
megegyezés szerint energia felszabadulására utal. Az elektrolizáló kád belsejében
lejátszódó eredő folyamat az előző két egyenlet összegeként írható fel:
3 4
Al O  C  Al  CO 2 .
2 2 3 3
A szabadenergia-változás ennél az összetett reakciónál 0,84-0,4 = 0,44 MJ. A
végeredmény az, hogy a grafit anódelektróda lassú elégésével a külső energiaigény
majdnem felére csökken ahhoz képest, amikor az anód más anyagból készül. Most
érthetjük meg a legjobban a termodinamika második alaptörvényének
megfogalmazását. Minden spontán folyamat (reakció) energiafelszabadulással jár,
míg ezen folyamatok ellenkező irányú megvalósításához energiát kelt betáplálni.
Ez a törvény egyben azt is jelenti, hogy olyan körülmények között, amelyek
mellett egy adott folyamat spontán megy végbe, ugyanezen folyamat az ellenkező

irányban már nem spontán reakció. Ha egy meghatározott reakció nem spontán az
adott állapotjelzők mellett, akkor azokat meg kell változtatni úgy, hogy a folyamat
spontán legyen. Ezen állapotjelzők megváltoztatásához azonban energia
betáplálására van szükség. A törvény ilyen megfogalmazása mellett az ipar
célkitűzéseit úgy foglalhatjuk össze, mint a feltételek, az állapotok olyan
befolyásolását, amelyek mellett az elvárt változások már spontán folyamatként
játszódnak le. A feltételek befolyásolása a gyakorlatban éppen a fizikai állapotok
megváltoztatását jelenti, például ahhoz, hogy elősegítsük egy fémdarab
felmelegítéséhez szükséges spontán hőáramlást, nagyobb hőmérsékletről kell
gondoskodnunk. Vagy pedig a fizikai állapotok megváltoztatásával együtt szükséges
lehet a kémiai környezet megváltoztatása is, pl. amikor egy meghatározott kémiai
reakciósorozat elősegítésére vegyszert (katalizátort) adagolunk.
A spontán változások elvének megismerése elősegítheti a bepillantást azok közé a
tényezők közé, amelyek a gyakorlatban az energiafelhasználást befolyásolják.
Minden ipari tevékenység gépek használatán alapul. Itt a gép megnevezést
meglehetősen tágan értelmezzük: nemcsak a mechanikus szerkezeteket értjük alatta,
hanem olyan egységeket is, mint pl. a villamos vezetékek, a kemencék és az
atomreaktorok. Az egyszerűség kedvéért egy mechanikai gépcsoportot vizsgálunk,
mert ez működése közben könnyen megfigyelhető hatásokat okoz. Megfelelő példa
erre egy tengelyre felerősített lendkerék, amelyet valamilyen módon megtámasztunk.
Tételezzük fel, hogy ezt a kereket kezünkkel mozgásba hoztuk, vagyis mozgási
energiát közöltünk vele. Attól kezdve, hogy a kerék mozgásba jött, többé már senki
sem nyúl hozzá. Egy idő múlva a kerék nyugalomba kerül. Teljesen mindegy, hogy
milyen intézkedéseket foganatosítunk, csökkentjük a tengely csapágyazásának,
megtámasztásának súrlódását vagy a levegő közegellenállását, az elkerülhetetlen
végeredmény: a kerék minden esetben meg fog állni. A spontán folyamat jelen
esetben a kerék állandó lassulása. A termodinamika második törvényének általunk
használt megfogalmazásából is következik, hogy a kerékben levő kezdeti, mozgási
energia valamilyen módon a kerékből eltávozik, spontán módon hőenergiává alakul
át a csapágyakban, ill. a környező levegőben levő molekulák hő- és mozgási
energiájává alakul át. Ha ez a lendkerék egy nagyobb állandó fordulatszámmal
üzemelő gép alkatrésze, akkor a spontán veszteségi folyamatokat ellensúlyozni kell,
és ez a második törvény értelmében csak úgy valósítható meg, hogy energiát közlünk
a géppel.
A spontán, energiaveszteséget okozó folyamatok nem korlátozódnak a mechanikus
szerkezetekre. Veszteség keletkezik, ha áram folyik át vezetékekben a vezetékek
ellenállása miatt, és ez a veszteség is hőenergiává alakul ; növekszik a vezeték
hőmérséklete. Ugyanígy, hőveszteség lép fel a kemencékben a kemence falának
hővezetése miatt. Mindkét példánál az energiaveszteségi mechanizmusok létezése
igazolható, ha az energia betáplálását megszüntetjük, és így az egység ahhoz az
eredeti állapothoz tér vissza, amely eltérő lesz attól, amely az energiabetáplálás
mellett fennállt. Tehát a kemence ki fog hűlni és a villamos áram nem fog tovább
folyni.
A felsorolt példákban jelentkező veszteségek spontán természeti jelenségek
(súrlódás, áramköri elemek ellenállása és hővezetés) következményei. E veszteségek
nagysága a gépek körültekintő tervezésével és gondos üzemeltetésével csökkenthető,

azonban a veszteségek teljesen nem szüntethetők meg, és ez vezet a sokat emlegetett
igazsághoz, hogy nem lehetséges 100 %-os hatásfokkal működő gépet szerkeszteni.
Ezek a veszteségek is kizárják az örökmozgó készítésének lehetőségét.
A termodinamika második alaptörvényének fontosságát az ipari gyakorlat
szempontjából most még átfogóbban is értékelhetjük. Olyan világban élünk, ahol az
ipar termékeit lényegében a Föld felszínén, kb. 290 K hőmérsékleten 1 bar
nyomásnál stb. kell felhasználnunk. Azonban jó néhány terméket igényeltek,
amelyek ezen feltételek mellett a természetben nem fordulnak elő. Más szóval:
nincsenek olyan spontán folyamatok, amelyek az igényelt termékek kialakításához
vezetnének. Ezért olyan körülhatárolt térrészeket kell kialakítanunk, ahol a feltételek
megvannak bizonyos spontán változások létrehozásához. Ezeket a meghatározott,
körülhatárolt térrészeket gyáraknak nevezzük. A szükséges feltételeket gépek, pl. a
kemencék, öntőberendezések segítségével valósítjuk meg. A gyártás után a
termékeket a gyárakból visszajuttatjuk a mindennapi életbe, a gyáron kívüli
felhasználásra.
Egy külső megfigyelő megvizsgálhatja az anyagokat, mielőtt azok a gyárba
kerülnek, és leírhatja azokat a változtatásokat, amelyeket a gyár végre akar hajtani.
Ha ismeri azt a fizikai törvényt, amely a kívánt eredményt meghatározó hatást
irányítja, akkor ki tudja számítani az energiafelhasználást is.
Vizsgáljuk azt az egyszerű példát, amelynél egy fémtömböt olvadásig melegítenek,
majd formába öntenek, hogy ott a fém adott alakot kapjon. E folyamat két fizikai
hatás megvalósítását igényli : a fém hőmérsékletét először is az olvadáspontig kell
növelni, majd ezt követően meg kell olvasztani.
A hőmérséklet emeléséhez szükséges energiát a tömeg, a fajhő és a
hőmérsékletváltozás szorzata adja. A fajhő az anyagra jellemző tulajdonság, és az
egységnyi tömegű anyag hőmérsékletének 1 K-nel való emeléséhez szükséges
energia. Ha az anyag már elérte az olvadási hőmérsékletét, akkor a
megolvasztásához szükséges energia a megolvasztandó tömeg és az olvadáshő
szorzataként számítható. Az olvadáshő a tömegegységnyi anyag megolvasztásához
szükséges energia. Az említett jellemzőket néhány fémre a 3. táblázatban adtuk meg.
Egy fél kilogramm tömegű alumíniumöntvénynél, amelynek kiindulási
hőmérséklete 290 K, az öntés energiaszükséglete – a 3. táblázat adatait felhasználva:
(az olvadáspontig való felmelegítéshez szükséges energia) + (a megolvasztáshoz
szükséges energia) = 0,5·913·(932-290) + 0,5·397 000 J = 293 073 + 98 500 J =
= 491 573 J = 0,49 MJ.

3. táblázat
Fém Fajhő, Olvadáshő, Olvadáspont,
J/(kgK) MJ/kg K
Alumínium 913 0,397 932
Antimon 209 0,161 903
Arany 130 0,063 1336
Berillium 1824 1,356 1551
Bizmut 126 0,052 544
Cink 389 0,113 ó92
Ezüst 238 0,111 1234
Kadmium 230 0,055 594
Kálium 753 0,061 336
Kobalt 418 0,276 17b3
Króm 460 0,331 2163
Magnézium 1017 0,368 923
Mangán 477 0,267 1493
Molibdén 251 0,289 2895
Nátrium 1226 0,113 371
Nikkel 444 0,297 1725
Ólom 130 0.230 600
Ón 209 0,059 505
Platina 134 0,100 2043
Réz 385 0,205 1356
Szilícium 711 1,799 1700
Titán 523 0,418 2073
Vas 453 0,272 1803
Volfrám 132 0,192 36b0
Ez az energia kerül majd az atmoszférába vezetéssel, áramlással és sugárzással,
amikor az öntőformába öntött anyag ismét szobahőmérsékletre hűl. Ez az a
minimális energiaigény, ami a jelen esetben az adott változáshoz szükséges. Ez a
példa ipari szempontból kissé triviális, de annak bemutatására alkalmas, hogy
bármely változáshoz számítható egy minimális energiaigény. Ehhez hasonlóan: ha az
előre tervezett változás számos kémiai reakcióból áll, akkor minden részreakció
esetén az energiaváltozást előre részletesen ismerni kell ahhoz, hogy a teljes
folyamat minimális energiaszükségletét meg tudjuk határozni. Ilyen számítások útján
meghatározott energiát nevezik a reakció minimális termodinamikai
energiaigényének. Visszatérve az alumíniumöntvény készítésére vonatkozó
példánkhoz, egy gyáron belüli megfigyelő is 0,49 MJ-nak határozhatja meg a
folyamathoz szükséges minimális energiát. A gyárban azonban az alumínium
hőmérsékletének spontán növeléséhez szükséges körülhatárolt feltételek
kialakításával más spontán folyamatok is kiváltódnak. Például az alumínium
megolvasztásához 932 K-en üzemelő kemencéről kell gondoskodni. Mivel ezt a
készüléket (a kemencét) jóval alacsonyabb hőmérsékletű levegő veszi körül, spontán
hőenergia-veszteség lép fel vezetés, hőátadás és sugárzás formájában. Az üzemeltető
tervezheti úgy berendezését, hogy az általa meghatározott főfolyamaton kívül minél
kisebb legyen a spontán folyamatok száma, azonban a termodinamika második
alaptörvényének következtében soha sem küszöbölheti ki ezeket a
mellékfolyamatokat és a hozzájuk kapcsolódó energiaveszteségeket. Végül is bele
kell nyugodnia abba, hogy mindig több energiát kell a kemencébe vezetni az
elméletileg kiszámított 0,49 MJ-nál ahhoz, hogy a tervezett termék elkészüljön.

Ezzel kialakul az ún. gyakorlati energiaszükséglet, amely mindig nagyobb lesz, mint
a minimális termodinamikai energiaszükséglet. Ezen egyszerű példa segítségével
belátható, hogy minden egyes ipari folyamathoz két energiaérték rendelhető. Az
egyik energia az ideális (veszteségmentes) esetet figyelembe vevő minimális
termodinamikai energiaszükséglet, a másik pedig a tényleges körülményeket és
veszteségeket, a segédfolyamatok által felhasznált energiamennyiséget is magában
foglaló gyakorlati energiaszükséglet. E két energiamennyiség ismeretében
meghatározhatjuk az egyes folyamatok energetikai hatásfokát:
Ee
E 
E gy .
Az összefüggésben Ee az elméleti, Egy pedig a gyakorlati energiaszükséglet. A két

energiamennyiség különbsége pedig a folyamat energiaveszteségét adja meg:
E v  E gy  E e .
Mielőtt elhagynánk a reakciókat beindító szabad energiák szerepéről szóló

területet, gondoljunk át alaposabban két korábban már tárgyalt példát: az
alumíniumöntvény előállításáról szólót és a vasoxid redukcióját vassá. Az öntésnél a
változás előidézéséhez szükséges teljes energiát először közölni kellett a fémmel,
majd ezt követően az öntvény visszaadja lehűlése során a környezetének. A. vas
előállításánál a 7,35 MJ/kg a minimális termodinamikai energiaszükséglet, ami a
vasoxid vassá való alakításához szükséges. Ez állandóan szükséges, ahányszor a
reakció végbemegy, és nem jut vissza a környezetbe, csak ha az 1 kg vas teljes
egészében újraoxidálódik. Ez úgy is felfogható, hogy az 1 kg vas 7,35 MJ energiát
hordoz magában – potenciális energiahordozóként –, amely energia később
felszabadítható.

3. ENERGIAHORDOZÓK ÉS -FORRÁSOK
3.1. Alapfogalmak, definíciók

A primer vagy elsődleges energiahordozók a természetben található eredeti
állapotban lévő energiahordozók (ásványi szén, kőolaj, földgáz, nukleáris
energiahordozók), az energetikai folyamatok kiinduló közegei (a primer
energiahordozók mintegy 10 %-át a fogyasztók eredeti állapotukban használják fel.
A fennmaradó 90 % egy részét kezelésnek vetik alá. A szenet aprítják, osztályozzák;
a szénhidrogéneket tisztítják, különböző halmazállapotú komponensekre bontják. A
kezelés módosítja, de alapvetően nem változtatja meg az energiahordozó
sajátosságait).
Primer vagy elsődleges energiaforrások: a természetben található és
munkavégzésre használható erők (napsugárzás, szél, áramló víz, tengeri energia,
biomassza, geotermikus hő).
A szekunder vagy átalakított energiahordozók a primer energiahordozóktól
származnak, de azoktól lényegesen eltérő fizikai és kémiai tulajdonságokkal
rendelkező új energiahordozók. Egyértelműen ide tartozik a kazánban fejlesztett gőz,
melegvíz, a villamos energia, a koksz, a cseppfolyósított földgáz, a különböző
olajtermékek, a nukleáris fűtőelemek.
Fosszilis tüzelőanyagok a földkéregben található szén-, olaj és földgázkincs; tehát
az éghető tüzelőanyagok.
Fissziós üzemanyagok a nehéz atommagok hasításán alapuló atomreaktorokban
felhasznált anyagok (pl. urán).
Fúziós üzemanyagok a könnyű atommagok egyesítésével járó energiatermelés
energiahordozói (pl. deutérium, trícium).
Végső energiahordozóknak nevezzük azokat a elsődleges vagy átalakított
energiahordozókat, melyek közvetlenül a fogyasztóhoz kerülnek, ahol hasznos
energiává alakítják azokat.
Hasznos energiahordozókkal elégítjük ki a fogyasztók igényeit. Ide tartozik a hő, a
mechanikai munka, a fény és egyéb sugárzások energiája, az információ és a kémiai
energia.
3.2. Elsődleges energiahordozók

A ma ismert elsődleges energiahordozók és -források a 4. táblázat szerint
csoportosíthatók. Ez a csoportosítás elvi szempontból ugyan kifogásolható, hiszen a
kimerülő és megújuló energiahordozók és -források megkülönböztetése csupán az
önkényesen választott (mértékadónak tekintett) időtartamtól függ. Tulajdonképpen
az energiahordozók és források minden fajtája újra képződik és folytonosan megújul,
csupán a kiaknázás ütemén múlik, hogy egy energihordozó/forrás abszolút
mennyisége a Földön a kimerülés felé tart-e. Ugyanakkor a megújuló
energiaforrások sem garantáltak.

A 4. táblázat beosztása logikailag sem töretlen. A napenergia sem egy forrás a sok
közül, hanem Földön előforduló energiahordozók és -források szinte kizárólagos
forrása. Az idők folyamán szénné és kőolajjá alakult szerves maradványok is a
Napból nyerték energiájukat. Energetikailag legnagyobb jelentősége a Föld
felszínére jutó napsugárzásnak van. Ezen elektromágneses hullámok forrása a
Napban lejátszódó fúziós reakció, aminek teljesítményét 3  108 EW-ra becsülik.
Ebből az energiaáramból a Földre 0,173 EW jut, aminek szinte teljes mennyisége
különféle folyamatok lejátszódása után az atmoszférába kerül, majd onnan
kisugárzódik a világűrbe.
A Földre érkező napsugárzásnak mintegy 30 %-a már a légkörből visszaverődik és
szóródva a világűrbe távozik. További 17,4 %-ot a légkör alkotóelemei nyelnek el
(ózon, felhők, vízgőz és lebegő szilárd részecskék). A légkör főleg az ultraibolya és
infravörös spektrumba eső hullámokat nyeli el, így a földfelszínre jutó 51,6 %
energiahányad a látható fény tartományában a legintenzívebb. A felszín a beérkező
teljes sugárzás 4,2 %-át közvetlenül visszaveri. A felszínt tehát a beérkező sugárzás
47,4 %-a melegíti, amiből a felületek arányában 33 % jut a tengerekre és 14,4 % a
szárazföldekre. A felmelegedett felszín a hő egy részét infravörös hullámok
formájában kisugározza, ennek aránya a teljes sugárzás 18 %-a. A beeső napsugárzás
46,8 %-a elnyelődik és hővé alakul át az atmoszférában, a tengerek vizében és a
földkéregben. Ez az energiahányad szabja meg a bioszféra hőmérsékleti viszonyait
és az élet feltételeit. Ez az energiamennyiség ezután különböző folyamatok után az
atmoszférán keresztül a világűrbe távozik.
4. táblázat
Kimerülő energiahordozók és -források Megújuló energiahordozók és -források
1. Kémiai tüzelőanyagok 5. Napenergia
szén napsugárzás
kőolaj fotoszintézis
földgáz szél
egyéb éghető anyagok felszíni vízfolyások
2. Nukleáris üzemanyagok tengeri áramlások hőfokkülönbsége és
hasadóképes (fissziós) anyagok a hullámzás energiája
fúzióképes (fúziós) anyagok 6. Biológiai energia
3. Geotermikus energia izomerő
konvektív hőhordozók szerves tüzelőanyagok (biomassza)
kőzetek hőtartalma mikrobiológiai reakciók termékei
4. Exoterm reakciók 7.Gravitáció
árapály
A kimerülő primer (elsődleges) energiahordozók köre a társadalmi fejlődés során
fokozatosan bővült, ahogy a technika előrehaladása újabb források kiaknázása előtt
nyitotta meg az utat. Ez a folyamat nemcsak az energiabázis bővülése miatt volt
jelentős, hanem nagymértékben visszahatott a technika és a termelési technológia
fejlődésére is. Az energetikai berendezések mindig a legdinamikusabban változó
munkaeszközök közé tartoztak, a nagy technikai előrelépések többnyire
összekapcsolódtak az energetika új vívmányaival. A felhasznált primer
energiahordozók aránya, az energiahordozó-szerkezet a fejlődés során állandóan
változott. Hangsúlyozni kell, hogy az újabb energiahordozók mindig előnyösebb
gazdasági és műszaki jellemzőik miatt kerültek előtérbe, és sohasem azért, mert a
korábban hasznosított energiaforrások kimerültek. Az energiaszerkezetnek ez az

átalakulása ma is folyik és a jövőben is folytatódni fog, bár ma már egyre inkább
előtérbe kerül az egyes energiahordozók kimerülése miatti szerkezetátalakítás is.
Az emberiség hosszú ideig csupán saját fizikai munkavégző képességére volt
utalva. Az emberi izomerő meglehetősen kis teljesítményt reprezentál, átlagértéke
50..100 W, és csak rövid ideig tudja ennek többszörösét kifejteni. A fizikai
munkavégzés egy napi lehetősége (1,5..3,0 MJ) 100 g szén hőegyenértékét is alig éri
el. Bár sok munkafolyamatnál ma sem nélkülözhető az ember fizikai munkája,
részesedése a világ energiamérlegében elhanyagolhatóan kis értékre csökkent.
Magyarország munkaképes lakosságának összesített elméleti munkavégző képessége
3 PJ/év körüli érték, ami az ország energiamérlegének negyed százalékát sem teszi
ki, a ténylegesen végzett fizikai munka pedig ennél egy-két nagyságrenddel kisebb.
A technikailag fejlett társadalmakban teljesen elvesztette jelentőségét az állati
izomerő is. A sok gondozást és táplálást igénylő igásállatok néhány 100 W-os
teljesítménye valaha nagy segítséget jelentett a mezőgazdaságban és a
közlekedésben, de ma már csak a fejlődésben elmaradt országokban játszanak
szerepet. Az emberi és állati izomerő a XIX. század elején még a világ
energiaigényének számottevő részét fedezte, a XX. század elejére aránya már néhány
százalékra csökkent, és napjainkban már egy ezreléket sem ér el. Hasonló fejlődés
jellemzi a magyar energiamérleget is.
Az energetikai potenciál első jelentős bővülését a tüzelőanyagok megjelenése
jelentette. A kezdet a növényi, állati és háztartási hulladékok, valamint a tűzifa
elégetése révén nyert hő hasznosítása volt. Ezek a tüzelőanyagok ma már csupán a
gazdasági fejlődésben elmaradott országokban játszanak számottevő energetikai
szerepet, néhol a felhasznált tüzelőanyagoknak a felét is meghaladja a
mezőgazdasági hulladék (szárított trágya, növényi maradékok). A tűzifa hosszú ideig
a legfontosabb volt a tüzelőanyagok között, de később már nem tudott eleget tenni az
ipari fejlődés igényeinek.
A világ tüzelőanyag-felhasználásában a tűzifa ma csupán 2..3 %-ot tesz ki, a
hulladékok részesedése pedig még ennél is kisebb. Ezért ezek most már kívül is
esnek az energetikai statisztikai megfigyelés körén, és minthogy nem tárgyai
nemzetközi árucsere-forgalomnak, „nem kereskedelmi tüzelőanyagok”-nak
minősülnek. A hulladékok hasznosítása a fejlett társadalmakban ismét előtérbe kerül,
azonban az így nyerhető energia szinte melléktermék, a fő feladat a szemét
eltüntetése.
Napjaink legfőbb elsődleges energiahordozói – a szénhidrogének, az olaj és a
földgáz – együttesen a világ energiaigényeinek mintegy kétharmadát biztosítják. A
tudomány egyre újabb energiaforrásokat tesz hozzáférhetővé az emberiség számára.
Az energiaellátás fokozódó gondjai és terhei világszerte az érdeklődés előterébe
állította az új energiaforrások kutatását. Jelentős összegeket fordítanak a kutató-
fejlesztő tevékenység szervezettebbé és célratörőbbé tételére. Nagy reményeket
fűznek a napsugárzás és a Föld kérgében levő hő nagyarányú hasznosításához,
aminek az elvi lehetőségét kis léptékű, speciális berendezések már bizonyítják.
Szinte észre sem vettük, hogy megkezdtük a gravitáció kiaknázását is, hiszen az első
árapály-erőművek már néhány éve üzemben vannak. Még nem sikerült létrehozni
stabil szabályozott fúziót, de a nagyarányú kutató tevékenység biztosan pozitív

eredményre fog vezetni, ami újabb hatalmas energiaforrások kiaknázása előtt nyitja
meg az utat.
Valószínű, hogy a tudomány még sok meglepetést tartogat az energetika számára
is. Ki merne ma jóslásokba bocsátkozni, hogy további években milyen új utakat fog
a fizika feltárni? Azt viszont már a jelenlegi ismereteink alapján is kijelenthetjük,
hogy a társadalmi fejlődés energetikai háttere hosszú időre biztosítható.
3.2.1. Kimerülő elsődleges energiahordozók

Ebben az alfejezetben sorra vesszük az egyes kimerülő elsődleges
energiahordozókat, ismertetjük jellemző tulajdonságaikat, legfontosabb felhasználási
területüket. A tárgyalás során a 4. táblázat felosztását fogjuk követni, de nem térünk
ki minden, ott említett energiahordozóra, csupán azokra, melyek jelenlegi
energiafelhasználásunkban döntő szerephez jutnak.
3.2.1.1. SZÉN
A Földön a legbőségesebben rendelkezésre álló tüzelőanyag a szén. Ez teszi ki a
gazdaságosan kitermelhető ismert ásványi tüzelőanyagok mintegy 85 %-át. A
földkéregben felhalmozódott széntelepek hosszú földtani korszakok alatt alakultak
ki. A szénképződés első fázisa a tőzegesedés, amikor víz alá került elhalt növények
nagy molekulái mikroorganizmusok hatására, hosszú idő alatt lejátszódó biokémiai
folyamatok közben kisebb molekulákra bomlanak le. A nedvesség és kevés oxigén
jelenlétében lejátszódó folyamat során a bomlástermékek egy része gáz alakban vagy
vizes oldatban távozik, a szilárd maradék a tőzeg. Minél fiatalabb a tőzeg, annál
inkább felismerhető a növényi szerkezet. Frissen fejtve nedvességtartalma igen nagy,
85..90 %-ot is elérheti, ezért nyersen nem is tüzelhető el, mert az égéskor
felszabaduló hő főleg a víztartalmat párologtatná el. Levegőn szárítva a
nedvességtartalom 20..25 %-ra csökkenthető, ekkor fűtőértéke 15,5..17,5 MJ/kg a
hamutartalomtól függően, ami 6 és 30 % között mozog. Kis sűrűsége
(0,1..0,8 kg/dm3) és nagy nedvességtartalma miatt nem szállítható, rossz
tüzelőanyag, ezért csak helyi hasznosítása fordul elő – főleg erőművekben – ott, ahol
nagy mennyiségben és kedvező körülmények között található. A tüzeléstechnikai
problémák korlátozzák az építhető kazánok méreteit, a megvalósítható blokknagyság
felső határa 300..600 MW. A világ becsült tőzegvagyonának hőegyenértéke 3  10 21
J, amiből évente 80 Mt-t (1 EJ) termelnek ki.
A szénképződés második fázisa a szénülés, amin a hegyképző erők hatására a
földkéreg belsejébe került tőzeg megy keresztül. A széntelepek elsősorban olyan
medencékben alakultak ki, ahova a környezetből kevés egyéb hordalék került. E
medencék az idők során lassan lesüllyedtek, föléjük más rétegek rakódtak le, majd
újabb tőzegképződés után a folyamat megismétlődött, így egymás fölött több
szénréteg alakult ki.
A széntelepek egy része az akkori hegységek előtti medencékben található,
többnyire kis számú, de vastag rétegben, a rétegvastagság 100 m-t is elérhet. Az
akkori tengerek partján kialakuló széntelepek viszont rendszerint sok egymás felett
elhelyezkedő vékony rétegből állnak, szélsőséges esetben több száz réteg is előfordul
(pl. a Saar-vidéken 300), a rétegek vastagsága néhány méter, köztük üledékes kőzet

helyezkedik el, a szénmedence mélységbeli kiterjedése több kilométert is elérhet. A
Föld mélyében uralkodó nagyobb nyomás és magasabb hőmérséklet hatására a
kisebb molekulasúlyú vegyületek polimerizálódnak és kondenzálódnak, így alakul ki
a kőszén nagy molekulasúlyú, bonyolult vegyületekből álló kolloidszerkezete.
A szénülés lefolyása függ az egyes geológiai korok növényi anyagának
összetételétől és az adott helyen a földkéregben uralkodó viszonyoktól. Minél
hosszabb ideig tart a szénülés, annál nagyobb az elemi összetételben a karbon aránya
a többi összetevő rovására (1ásd 5. táblázat). Egyúttal nő a szén fűtőértéke is.
Mindezek következtében a szenek összetétele, kémiai és fizikai szerkezete nagyon
különféle, szinte telephelyről telephelyre változik. A kőszén 5000-nél nagyobb
molekulasúlyú szénvázas szerves vegyületekből áll. Ezek szerkezetét még nem
sikerült feltárni (a karbonnak mintegy 70 %-a benzolgyűrűkben helyezkedik el) és a
szenet alkotó szerves vegyületeket eredeti állapotban elkülöníteni sem sikerült, ezért
az összetételt vegyületcsoportokkal jellemzik. A huminitek a növényi sejtfalat alkotó
lignin átalakulási termékei, az oxinitek kis fűtőértékű, rideg, a kitinitek
nitrogéntartalmú szerves elegyrészek, a bituminitek a legértékesebb összetevők. Ez
utóbbiak oldószerrel kivonható közepes molekulasúlyú vegyületek, ha részarányuk
jelents, a szenet bitumendúsnak nevezik.
5. táblázat
Tömegszázalék
C H O + N
Fa 50 6 44
Tőzeg 55..64 5..7 39..35
Barnaszén 60..78 4..8 34..17
Feketeszé 75..93 4..6 15..3
n
Antracit 94..98 1..3 3..1
A kőszén többnyire sávos szerkezetet mutat, ami mikroszkóp alatt, de gyakran
szabad szemmel is megfigyelhető. A sávokat jellegük szerint csoportosítják: a kéreg-
és levélrészekből képződött üvegfényű vitrit hamutartalma kicsi, jól kokszolható; a
durit fénytelen, nagy hidrogén- és hamutartalmú, gázfejlődésre hajlamos; a klárit az
előbbi kettő közötti átmeneti típus; a rostos szerkezetű fuzit üres sejtek
maradványaiból keletkezett, főleg karbon- és oxigéntartalmú, rideg, porlékony
sávféleség. E legfontosabbakon kívül más struktúrák is előfordulnak, például
egészen fiatal barnaszenekben a nehezen őrölhető, rostos jelleg xilit.
Koruk alapján fekete- és barnaszeneket különböztetünk meg. A jó minőségű
feketeszenek anyagát a karbon kori (300..350 millió évvel ezelőtt) mocsárerdők
szolgáltatták. E kor buja, főleg zsurlókból, páfrányfélékből, korpafüvekből álló
elhalt növényzete az altalaj lassú süllyedése és a vízszint emelkedése közben
folyamatosan tőzegesedett, majd a későbbi kéregmozgások hatására betemetődött.
Hazánk mecseki feketeszene fiatalabb, a jurakori (150..200 millió év) tengerparti
mocsarakból keletkezett. A barnaszenek jóval később képződtek, főleg az eocénkor
(60..75 millió év) sűrű láperdeiből, amelyeknek a növényzete hasonló volt a mai kor
trópusi, szubtrópusi és mérsékelt égövi növényeihez. Az eltőzegesedett rétegek
később süllyedés és a hordalékok következtében kerültek a földkéreg mélyébe. A
magyarországi barnaszenek is nagyrészt ekkor keletkeztek, a Pannón-tenger part
menti öbleinek növényzetéből, kisebb mennyiségben találtunk krétakori
(75..125 millió év) szeneket is.

A barnaszenek és feketeszenek megkülönböztetése megállapodás kérdése. A
magyar szabvány – a nemzetközi gyakorlatnak megfelelően – a két széntípus határát
23,87 MJ/kg égéshővel jelöli ki, amit az egyensúlyi nedvességtartalmú (durva
nedvesség nélküli) és hamumentes mennyiségre kell vonatkoztatni.
A tüzeléstechnikai gyakorlatban a hamutartalmat is magában foglaló mennyiségre
vonatkoztatott fűtőértéket veszik figyelembe a szenek minősítésénél, így viszont a
kategorizálás kevésbé éles. A feketeszén és a barnaszén választóvonala 17..20 MJ/kg
körül helyezkedik el. A barnaszenek közül a 40 %-nál kisebb bányanedvességűeket
kemény barnaszénnek, az ennél nagyobb bányanedvességűeket pedig lágy
barnaszénnek nevezik, a mindennapos szóhasználatban az első csoportra a barnaszén,
a másodikra a lignit megnevezés használatos. A lignitek fűtőértéke többnyire
10 MJ/kg alatt van.
A lignit a legfiatalabb szén, amelynek szerkezete még erősen fás. Nagy nedvesség-
és hamutartalma miatt fűtőértéke is alacsony (3,5..10 MJ/kg), viszont előnye, hogy
nagy mennyiségben található nem túl vastag takarórétegek alatt. Ezért külfejtéssel
viszonylag egyszerűen kitermelhető. Rossz tüzeléstechnikai tulajdonságai miatt csak
nagy erőművekben lehet gazdaságosan eltüzelni.
Összetételük és tulajdonságaik alapján a barnaszenek között szárítva széteső földes,
egyenetlen törési felületű darabos, kagylós törésű, majdnem fekete szurok-, és nagy
bitumentartalmú bitumenes barnaszéntípusokat szoktak megkülönböztetni. Külső
megjelenése alapján földes, lágy, fénytelen és fényes megjelölés is használatos. A
barnaszenet alkotó krisztallitok sok micellából állnak, azokhoz kolloidálisan kötött
víz, valamint jó néhány szerves és szervetlen vegyület kapcsolódik. Ez a barnaszén
hasznosításánál számos nehézség forrása.
A feketeszenek fűtőértéke 17..33 MJ/kg. Ezek között szintén több típust
különböztetnek meg. A hosszú lángú szén sok illó anyagot tartalmaz, rosszul
kokszolható, lángkemencék ideális tüzelőanyaga. A gázszén kisebb lánggal ég,
könnyen gyullad, főleg gázfejlesztésre előnyös, gyengén kokszolható. A kovácsszén
jól kokszolható, főleg a kovácsolásnál használják. A kokszszén (zsírszén) a többi
feketeszénnél lágyabb, szilárdsága is kisebb, viszont jól összesülő, nagy szilárdságú
kokszot lehet belőle előállítani. A sovány kőszén kevés illó anyagot tartalmaz, nem
sülőképes, rosszul kokszolódik. A legidősebb szénféleség az antracit, illótartalma
egészen kicsi, teljesen homogén (sávosságot sem mutat), rideg szerkezetű, fénye
üveges, nem kokszolható.
A feketeszén szerkezete az előrehaladottabb szénülés következtében (5. táblázat)
sokkal homogénebb, mint a barnaszéné. A bányászott szénben a felhasználás
szempontjából különféle kedvezőtlen alkotók találhatók. Ezek közé tartozik a
nedvességtartalom is, ami annál nagyobb, minél fiatalabb a szén. A barnaszenek
erősen higroszkóposak, a feketeszenek alig; a nedvességtartalom ligniteknél 50%-ot
is elérhet, feketeszeneknél viszont a 15 %-ot már nem haladja meg. A szénben levő
víz egy része, a durva nedvesség, könnyen eltávolítható (ha a szenet szétterítik és
állni hagyják, magától is elpárolog). A kolloidszerkezetű szénben kapilláris
csatornák vannak, az ezekben adszorpciósan és kapillárisan kötött higroszkópos
nedvességet csak 100 °C feletti szárítással lehet eltávolítani. A víztartalom egy kis
részét a szervetlen vegyületek hidrátvize alkotja.

A szén eltüzelésénél az a hő ami a víz elpárologtatásához szükséges, és az, amit az
égéstérből távozó gőz elszállít, csökkenti a hasznosítható hőmennyiséget. A távozó
nedvesség kémiailag aktív anyagokkal agresszív vegyületeket alkot, amelyek
– különösen a harmatpont alá hűlve – meggyorsítják a szerkezeti anyagok
korrózióját. Ezek miatt a szenek nedvességtartalma a berendezések méretezésénél
lényeges tényező.
A legtöbb szénben jelentős mennyiségű kén is található. A barnaszenek
kéntartalma átlagosan 0,5..2,5 %, de kedvezőtlen esetben 5 %-ot is elérhet. A kén
többféle módon fordul elő a szénben. A szerves kén a kőszenet alkotó szerves
molekulákba beépülve található. A szulfid kén, legtöbbször pirit formájában,
összefüggő vékony rétegeket és ereket képez. A szerves kén és a szulfid kén
együttesen az éghető kén, amely elégetéskor vagy a lepárlás során gáz alakban
távozik. Nem ez a helyzet a szulfát kén esetében, amelyik legtöbbször gipsz vagy
vasszulfát alakjában van jelen. A tüzelésnél kialakuló magas hőmérsékleten a kén ma
még teljesen nem tisztázott komplex reakciókban vesz részt, egy része a hamuban
megkötve visszamarad, nagyobb része azonban kén-dioxid formájában a füstgázban
eltávozik. A kén lekötése a salakban és a pernyében a bázikus hamualkotók (CaO,
MgO) mennyiségétől függ; ha ezek sztöchiometriai aránya a kénhez viszonyítva 1..2
között mozog, porszéntüzelésnél az éghető kén 8..20%-át lekötik, fluidizációs
tüzelésnél viszont a megkötés mértéke 50..80 %-ra nő. A korábban említettek szerint
nagy légfeleslegnél némi SO3 is képződik, ami a nedvességgel kénsavat alkot. E
reakciókat egyes fémek katalizálják.
A szenek eltüzelésekor keletkező szilárd maradék a hamu; e ballasztanyag az
összes bányászott szénnek több mint negyed részét teszi ki. A szénben levő hamu
többletsúlyt és többletmunkát okoz a szén szállításánál, őrlésénél és mozgatásánál,
energiát igényel a salak és pernye eltávolítása is, s ezek a komponensek hőt is
elszállítanak a tűztérből. Mindez az energetikai hatásfokot rontja. A hamu egy része,
a szabad hamu, a bányászkodás során a szénhez keveredett, rendszerint palás meddő
kőzetekből képződik; ezeket az alkotókat mechanikai vagy más fizikai eljárásokkal
el lehet különíteni a széntől. A szabad hamu mennyisége a bányászás és
szénelőkészítés technológiájától függ. A hamu másik része a kötött hamu, ami a
kőszénben finoman eloszló, mechanikai vagy más fizikai eljárásokkal el nem
távolítható, sokféle szervetlen vegyületből képződik. A kötött hamu mennyisége a
szén keletkezési körülményeitől függ, a szén jellemzői közé tartozik. A szén
jellegétől függően a száraz szénre vonatkoztatott hamutartalom 2 és 60 % között
mozog, a leggyakoribb hamuképző ásványok az agyag és a kaolin, de előfordul pirit,
mészpát, vaspát, ankerit, dolomit, hematit, kvarc stb. is.
A jó minőségű szenek hamujában többnyire a savas alkotók (Si, Al) dominálnak.
Minél gyengébb a szénminőség, rendszerint annál több a lúgos összetevő (Ca, Mg,
Na). Ez befolyásolja a hamu kémhatását és későbbi viselkedését. A magas
hőmérsékleten a szenekben levő szervetlen vegyületek egy része megváltozik,
oxidáció, vegyületek lebomlása és más reakciók során alakul ki a visszamaradó
hamu. Megjegyzendő, hogy egyes szenekben olyan nyomelemek (As, Pb, Hg stb.) is
előfordulhatnak, amelyek az emberre mérgező hatásúak. Ezek koncentrációja
azonban rendszerint elhanyagolhatóan kicsi, a környezetbe jutva sem veszélyeztetik
az egészséget. Aggodalomra okot adó feldúsulásuk csak ritka, kivételes feltételek

között fordulhat elő. Hasonló a helyzet az egyes szenekben található
uránvegyületekkel is.
A 5. táblázat a száraz, szilárd tüzelőanyagok elemi összetételét mutatta be,
tükrözve, hogy a szénülés előrehaladtával hogyan nő a karbon aránya és csökken az
egyéb elemeké. Az 6. táblázat a szilárd tüzelőanyagok átlagos strukturális
összetételét tünteti fel. Ebben látható, hogy a tüzelőanyagok korától függően hogyan
csökken az illó anyagok, a nedvesség és a hamu mennyisége a szénszerkezet javára.
6. táblázat
Szénszerkezet, % Illó anyagok, % Nedvesség, % Hamu, %
Fa 31,5 18 50 0,5
Száraz tőzeg 12,5 5 80 2,5
Barnaszén 11 28 45 16
Lángszén 45 35 7 13
Zsíros szén 57 25 5 13
Gyengén sülő szén 69 17 4 10
Sovány szén 77 12 3 8
Antracit 85 7 2 6
A termelt szén eljuttatása a fogyasztókhoz nagyarányú szállítási feladat. A szén
szállítása általában költségesebb, mint más tüzelőanyagoké, ezért csak jó minőségű
szeneket érdemes nagyobb távolságra szállítani. A legolcsóbb megoldás a vízi út.
Többször 10 000 tonnás űrtartalmú tengerjáró hajókkal még a kontinensek közötti
szállítás is versenyképes lehet. Ez teszi lehetővé a nagy mennyiségű szén szállítását
Észak-Amerikából Nyugat-Európába vagy Ausztráliából Japánba. A folyami
szállítás is előnyös, ha a szénmedencék és a felhasználók a hajózható útvonalak
közelében fekszenek. A belvízi forgalom lehetőségeit azonban több körülmény
csökkenti: a hajókat és uszályokat nem lehet néhány ezer tonnás űrtartalomnál
nagyobbra építeni (a Dunán is érvényes Európa-szabványban a felső határ 1500 t), a
forgalom folyamatosságát akadályozhatja az alacsony vízállás, a jégzajlás vagy a
folyók befagyása. Mind a tengeri, mind a folyami szállítási módot csak olyan
esetekben érdemes kialakítani, amikor azok kihasználása hosszú időre biztosítható,
mert csak így fizetődik ki a szükséges kikötők, be- és kirakodó gépek és hajóterek
beruházása. Ilyen konstrukcióra példa egy-két nagy amerikai villamosenergia-
szolgáltató vállalat, amelyek jelentős belvízi hajóparkot tartanak fenn a stabil
szénellátás biztosítására.
A szárazföldön belüli szénszállítás zömét vasúton bonyolítják le, mert így
biztosítható a fogyasztók legrugalmasabb megközelítése. Ez nagy terhet ró a vasútra,
hiszen a legtöbb országban a szállított áruk mennyiségének mintegy harmadát a szén
teszi ki. A szén fogyasztói árában jelentős tétel a vasúti fuvar költsége. A költségek
és az átrakási munka csökkentésére az átlagosnál sokkal nagyobb befogadóképességű
és önműködően ürítő különleges szénszállító vagonokat szerkesztettek. A forgalom
racionalizálására a nagyfogyasztókhoz rendszeres irányszerelvényeket indítanak.
Üzemben vannak például 100 db 100 t-s vagonból álló egységvonatok, amelyek
ingajáratban tízezer tonna szenet szállítanak egy 2400 km-re fekvő erőműbe (USA).
A szénszállítás legtökéletesebb megoldása a termelő és fogyasztó közötti közvetlen
szállítási rendszer. Természetesen ez csak koncentrált nagyfogyasztóknál
– elsősorban erőműveknél – valósítható meg. Ha a távolság kicsi, a bánya és az

erőmű közötti közvetlen szállítószalag biztosítja a megoldást, mint például a visontai
külfejtés és a Mátrai Erőmű között.
A korábban említettek szerint a szénfelhasználás mindig tárolással jár, ami
számottevő veszteségek forrása. Részleteiben még nincs tisztázva, hogy a
környezettel kölcsönhatásban milyen fizikai és kémiai folyamatok játszódnak lé
eközben. A hosszabb idejű tárolás alatt főleg a barnaszenek használati értéke
csökken, aprózódás, illó komponensek eltávozása, a sülőképesség csökkenése,
száradás vagy nedvesedés, a szén oxidálódása a legjellemzőbb folyamatok ; az
utóbbi túlmelegedett gócokban öngyulladásra is vezethet. Kedvezőtlen körülmények
között a fűtőérték csökkenése néhány hónap alatt 10 %-ot is elérhet, ami
energetikailag már nem elhanyagolható veszteség. A széntárolók megfelelő
kiképzésével és rendszeres felügyeletével a veszteséget mérsékelni lehet.
3.2.1.2. KŐOLAJ
Korunk energiagazdálkodásában a legnagyobb szerepet játszó energiahordozó a
kőolaj. A kőolaj keletkezését illetően megoszlanak a vélemények. Ma az a
legáltalánosabban elfogadott magyarázat, hogy a tengerekben elhalt és a fenékre
süllyedt állati és növényi szervezetek, elsősorban egysejtű lények alkotta iszap – a
szapropél – levegőtől elzártan, mikroorganizmusok hatására bekövetkező
bomlásának terméke. A keletkezett szénhidrogének a földkéregben elvándoroltak,
migráltak, míg kőolajcsapdának nevezett, megfelelő zárórétegek közé nem kerültek.
Így alakultak ki a kőolajtelepek. A kőolajcsapdákat felül gázátnemeresztő boltozatos
kőzetréteg vagy vetőrendszer határolja. A keletkezésre vonatkozó elmélettel
összhangban van, hogy a kőolajtelepek általában tengeri eredetű üledékes rétegekben
találhatók. A magyar kőolajvagyon jó részének eredetét például a hazánk területét
borító triászkori (200..250 millió év) tenger üledékeire vezetik vissza, amiből a
kőolaj az üledékes mészkő karsztos repedéseiben gyűlt össze. A legkiterjedtebb
kőolajtelepeket a nagy táblák felboltozódásainál lehet találni (Arab-, szaharai-,
Volga-Urál-vidéki-, Észak-Amerikai-táblák), kis számú egymás alatt fekvő rétegben.
A nagy geológiai törésvonalaknál kialakuló kőolajmezőket kis felület, de nagy
mennyiség jellemzi, gyakran sok rétegben (pl. Baku, Kalifornia). A kontinentális
talapzatok üledékes rendszereiben szintén kedvezőek a feltételek a kőolaj
felhalmozódására.
A kőolaj eredete nemcsak tudományos szempontból tart érdeklődésre számot,
hanem hasznosan alátámasztja a kőolajkutatást is a reményteljes területek
kiválasztásában. A földkéreg 15 km-nél mélyebb tartományában olyan
állapotjellemzők uralkodnak, amelyeket a szerves anyagok már nem viselnek el, ott
tehát kőolaj nem képződhetett, a kőolaj-előfordulásokat csak 15 km mélységig lehet
remélni. A kőzetekben található ősmaradványok típusaiból – a szerves eredet
alapján – szelektálhatók a kőolajképződés szempontjából számításba vehető térségek
is. A szapropél eredete, kora, bomlásának körülményei, a szénhidrogének
migrációjának útja és geológiai feltételei nagyon változatosak lehetnek, ennek
következtében a földkéregben található kőolajtelepek fizikai és kémiai tulajdonságai
nagyon eltérőek. Egészen világos, hígfolyós olajoktól kezdve fekete, félkemény
anyagokig a legkülönbözőbb színű (fehér, szalmaszínű, sárga, vörösesbarna, barna,
zöld stb.) és konzisztenciájú olajok előfordulásai ismeretesek. A molekulasúlytól és

aszfalttartalomtól függően a kőolaj viszkozitása nagyon változó, szobahőmérsékleten
a hígfolyós és a sűrű, kenőcsszerű állapot között sokfélejelleget. A különféle
kőolajok sűrűsége 700 és 1000 kg/m3 között változik.
A kőolaj több mint 75 %-át általában szénhidrogének alkotják (nehéz fiatal
olajoknál néha jóval kevesebbet, pl. egyes venezuelai olajoknál 35..38 %-ot). E
szénhidrogének páros számú hidrogént tartalmazó molekulák homológ sorának
tagjai, molekulasúlyuk 16 és 850..900 között van. A nyílt szénláncú molekulák közül
főleg telítettek fordulnak elő; ezeknek az egyenes vagy elágazó láncú paraffinoknak
az általános képlete: CnH2n+2, telítetlen nyílt láncú szénhidrogének, vagyis olefinek
(CnH2n) ritkán és csak kis mértékben találhatók a kőolajban, ezeket a feldolgozás
során kell előállítani. A zárt szénláncú, ciklikus szénhidrogének közül mind telített,
mind telítetlen molekulák előfordulnak a kőolajban. Az egy vagy több telített
gyűrűből felépített naftének (más néven cikloparaffinok) néha alkillánc
szárnyleágazást is tartalmaznak. A telítetlen, kettős kötést tartalmazó zárt szénláncú
vegyületek ritkábbak, ezek közül főleg a legalább egy benzolgyűrűt tartalmazó
aromások fordulnak elő (CnH2n-1…CnH2n-30) A nyersolajban nagy számban találhatók
az említett vegyületcsoportok egymással alkotott vegyületei is. Külön csoportot
alkotnak aszfaltos anyagok, amelyek hidrogénszegény, gyűrűs szerkezetű, nagy
molekulájú vegyületek.
A nyersolajok osztályozásának egyik módja azt veszi figyelembe, hogy az anyagi
összetételben az említett vegyületcsoportok közül melyik a domináns. Eszerint
paraffin bázisú, intermedier, naftén bázisú és aszfalt bázisú nyersolajokat
különböztetnek meg. A besorolás sűrűségmérésen alapul, ugyanis a sűrűség annál
nagyobb, minél kisebb a H/C arány a molekulákban. A paraffinok sűrűsége a
legkisebb, a naftének nagyobb, az aromásoké még nagyobb és legnagyobb az
aszfaltanyagoké.
A hazai kőolajok között paraffinos (Algyő), bitumentartalmú (Nagylengyel) és
intermedier típusúak találhatók. A kőolajok osztályozására bemutatott módszer az
egyik lehetőség a sok közül. A nemzetközi gyakorlatban számos, ennél jóval
bonyolultabb rendszer használatos, amelyeknek egységesítésére törekednek.
Az olajok sokfélesége miatt azonban egyik rendszer sem ad teljes körű
információt, elkerülhetetlen a részleges egyedi kémiai és fizikai elemzés. A
világpiacon ezért a kőolajokat általában származási helyükkel és sűrűségükkel
jellemzik. Az utóbbira leginkább az API (American Petroleum lnstitute)
sűrűségskálát használják. A sűrűség a feldolgozás lehetőségeire jellemző: minél
kisebb az olaj fajsúlya, annál több motorhajtóanyagot lehet belőle előállítani.
Újabban a feldolgozásnál kinyerhető párlatok jellegén és arányán alapuló értékelési
módok kezdenek meghonosodni.
A kőolaj az említett szénhidrogéneken kívül más anyagokat is tartalmaz.
Többnyire van benne sós víz (a tengeri eredet következtében), ami legnagyobbrészt
kolloid emulzió formájában található. Rendszerint jelentős mennyiségben tartalmaz
oldott gázokat is, egyes kőolaj-előfordulásoknál 1 liter olajhozamhoz tartozó, a
normális állapotjellemzőkre átszámított gáztérfogat eléri az 1 m3-t is. Ugyancsak
találhatók az olajban ásványi szennyezések és szuszpendált szilárd kolloid
részecskék, amelyeket a környezetéből ragadott magával.

Az olajjal együtt kitermelt víz és gáz leválasztása után az elemi kémiai analízis
szerint az olajban található elemek aránya többnyire a következő határok között
mozog (lásd: 7. táblázat):
7. táblázat
Elem Tömegszázalék
C 80..88
H 10..14
S 0,01..5
N 0,1..1,7
O 0,5..7
Fémek (Fe, V, Ni stb.) < 0,03
A táblázatból kitűnik, hogy a szénhidrogéneken kívül az olajban más, nem
kívánatos anyagok is vannak. Legkedvezőtlenebb a kén, ezért a kéntartalom alapján
is szokás az olajokat minősíteni (korrozív kénvegyületeket tartalmazó savanyú,
ilyeneket nem tartalmazó édes olajokra, vagy a kénmennyiség szerint osztályozva).
A kéntartalom átlagosan 2..3 %, a hazai olajok közül az algyői kéntartalma alacsony,
viszont a nagylengyelié 3,5 %. A kén legtöbbször olajban oldott kénhidrogén,
gyakran szulfidok formájában vagy az aszfaltanyagokhoz kapcsolódva van jelen, de
lehet szervetlen elemi kén is. Olajtüzelésnél a füstgázban a kén-trioxid elérheti a
kén-dioxid 12 %-át is, a kénsavképződés és így a korrózió veszélye azonos
kéntartalomnál nagyobb, mint széntüzelésnél. A nitrogén heterociklusos
vegyületekben, merkaptánokban jelentkezik, az oxigén többnyire szerves
vegyületekben található (nafténsavak, zsírsavak, gyanta- és aszfaltanyagok), néha
fémek komplex vegyületeiként is előfordul. A fémek oxidokban, szerves sókban
jelennek meg.
3.2.1.3. A KŐOLAJ FELDOLGOZÁSA

A kőolaját közvetlenül, természetes formájában csak kivételes esetekben használják
fel. Japánban például erőműben tüzelnek el nagy kén- és aszfalttartalmú, csekély
fehérárut szolgáltató nehéz nyersolajat. Az effajta hasznosítás azonban nem jellemző
és visszaszorulóban van. A termelt kőolajat jóformán mindig kőolaj-finomítókban
dolgozzák fel, hogy abból motorhajtó- és tüzelőanyagokat, kenőanyagokat és
petrolkémiai termékeket állítsanak elő.
A motorhajtóanyagok – más néven fehéráruk – között megkülönböztetik a
40..200 °C forrpontú vegyületekből álló benzint, a 160..300 °C forráspontúakat
tartalmazó petróleumot és a 200..350 °C forráspont-tartománnyal jellemezhető
gázolajat (Diesel-olajnak is nevezik). E kategorizálás azonban nem egységes,
előfordul 40..300 °C forráspontú ( = 625..840 kg/m3 sűrűségű) könnyű, és 300 °C
feletti forráspontú ( > 840 kg/m3) nehéz termékek szerinti osztályozás, vagy
könnyű, közepes és nehéz párlatok megkülönböztetése 40 °C ( = 625 kg/m3),
250 °C ( = 875 kg/m3) és 350 °C ( = 0,900 kg/m3) határpontokkal. A benzin a
kisebb teljesítményű, szikrával gyújtó Otto-motorok tipikus hajtóanyaga, a
kompressziós gyújtású, nagyobb teljesítményekre, valamint munkagépekben használt
Diesel-motorok üzemanyaga a gázolaj. A gázturbinás hajtóművek speciális
petróleummal, a 140..280 °C forrpontú kerozinnal üzemelnek. Az említett
csoportosításon belül a frakciók széles skáláját különböztetik meg, például a

benzinek között gázbenzint (forráspontja 65 °C alatt van), könnyű benzint
(65..100 °C), középbenzint (100..150 °C) és nehéz benzint (150..200 °C).
A motorhajtóanyagoktól megkívánt fizikai és kémiai tulajdonságokat részletes
szakmai termékszabványok írják elő. A műszaki fejlődés következtében változnak az
alkalmazás feltételei, ennek megfelelően módosulnak a szabványokban lefektetett
követelmények is, többnyire a szigorítás irányában. Az előírások egy részét a
szállítás, tárolás és egyéb manipulációs műveletek szabják meg, másokat a
felhasználás szempontjából jellemző erőgépek működése. A minősítés gyakran
tapasztalati úton kialakított, vizsgálati eljárásokkal meghatározott, egyezményes
mérőszámokkal történik. A motorbenzinnél például követelmény, hogy a
karburáláshoz optimális legyen az illékonysága, ne korrodáljon, ne képződjön
gyanta, jó legyen a kompressziótűrése; a gázolaj szivattyúzásához megfelelő
viszkozitás kell és alacsony dermedéspont, ne legyen hajlamos kokszképződésre, jó
legyen a gyulladási hajlama; a kerozin a nagy magasságra jellemző nagy hidegben is
maradjon folyékony, nyomokban se tartalmazzon vizet, ami befagyhat a szűrőbe,
magas hőmérsékleten ne oxidálódjon, ne legyen hajlamos a kokszképződésre,
különben eltömi a fúvókákat stb. Újabban fokozódó követelmény a
motorhajtóanyagokkal szemben, hogy égéstermékük környezetszennyező hatása se
legyen nagy.
Lényegesen enyhébbek a követelmények a fűtő- és tüzelőolajokkal szemben. Ezek
fűtőértéke mintegy 42 MJ/kg. A tüzelőolajok desztillációs párlatok, gyakran
gázolajjal vagy más komponensekkel keverve kerülnek forgalomba. Dermedés
pontjuk alacsony és viszkozitásuk sem nagy, háztartásokban és ipari
berendezésekben kitűnő tüzelőanyagok. Környezeti hőmérsékleten folyékonyak és
jól porlaszthatók. Többféle minőségben kerülnek A háztartási tüzelőolaj lényegében
gázolaj, amit lakások fűtésére (olajkályha, etázsfűtés stb.) használnak. A könnyű
tüzelőolaj gázolaj és paraffinos párlatok keveréke, igényesebb, nagyobb
berendezések (nagy konyha, sütőipari kemence, mezőgazdasági szárítók, hőkezelő
kemencék) tüzelőanyaga. Kénmentes tüzelőolajra van szükség, ha a kéntartalom
zavarja a technológiát (a füstgáz érintkezik az erre kényes termékkel), vagy a
környezetvédelem ezt igényli. Az általános tüzelőolaj gázolaj és pakura keveréke, a
központi fűtések és a kisebb ipari kemencék tüzelőanyaga; az előző típusoktól
eltérően ezt tüzelés előtt 50..60 °C-ra kell felmelegíteni. A fűtőolajok a lepárlásnál
visszamaradó maradványolajok, amelyeket magas dermedéspont és nagy viszkozitás
jellemez. Ugyancsak több változata kerül forgalomba. A felhasználhatósági
követelmények kielégítése érdekében a fűtőolajokat a szállításhoz is, az elégetéshez
is fel kell melegíteni, ezért csak nagyobb tüzelőberendezésekben alkalmazhatók. A
tüzelőolajok és fűtőolajok megnevezéséhez tört számot is használnak, amelynek
számlálója a lefejtéshez, nevezője a porlasztáshoz szükséges minimális hőmérséklet.
A könnyű kénmentes fűtőolaj bizonyos olajok pakurája, ez a legjobb minőségű
tüzelőolaj, amit a kohászatban és a kénre érzékeny technológiák kemencéiben
használnak. A kénes fűtőolaj pakura és desztillációs termékek keveréke, ipari
kazántelepek, cementipari kemencék tüzelőanyaga. A közepes fűtőolaj a könnyű és
nehéz termék keveréke, kevésbé igényes kemencékhez és kazánokhoz használják. A
nehéz fűtőolaj bitumentartalmú pakura, amit nagy ipari és erőművi kazánokban
tüzelnek el. Az olajból előállított tüzelőanyagok fűtőértéke között nagy különbség
nincs, de anyagjellemzőik és összetételük között számottevőek az eltérések. A

háztartási tüzelőolajtól a nehéz fűtőolaj felé haladva a sűrűség, a viszkozitás, a
dermedéspont, a lobbanáspont és a manipuláció szempontjából mértékadó
hőmérsékletek általában növekvő tendenciát mutatnak. Ugyanez vonatkozik a nem
kívánatos komponensekre is, amelyek közül a kéntartalom a legkritikusabb. A kén a
kőolajban többnyire a nagy molekulákhoz kapcsolódik, ezért a lepárlásnál a nehéz
frakciók kénben bedúsulnak. A környezetvédelem számára különösen értékesek a
kénmentes – szabatosabban: kis kéntartalmú – tüzelőanyagok ( < 1 %), amelyeket
vagy kis kéntartalmú kőolajból nyernek, vagy a finomítást követő kénmentesítő
eljárással állítanak elő.
A kőolajfinomítás leglényegesebb művelete a frakcionális desztilláció, ami a
kőolajban lévő különböző forráspontú vegyületek szétválasztását szolgálja. Ennek
során a hőcserélőkön keresztül előmelegített, majd a csőkemencében felmelegített
kőolajat a frakcionálótoronyba vezetik és ott elgőzölögtetik. A frakcionálótoronyban
tányérrendszerek választják szét a folyékony és a gőzfázist, és a gőzből az eltérő
forráspontú frakciókat különböző helyeken kivezetik a toronyból. Hangsúlyozni kell,
hogy ezek a párlatok nem késztermékek, további feldolgozásuk szükséges ahhoz,
hogy az előírásokat kielégítő termékeket nyerjenek. Ennek során kivonják a nem
kívánatos szennyezőanyagokat, módosítják a molekulaszerkezeteket, adalékokkal
javítják a tulajdonságokat stb.
A 300 °C-nál magasabb forráspontú termékek desztillációját a nyomás
csökkentésével lehet kisebb hőmérsékleten elérni, ami azért fontos, mert így nem
következik be a molekulák hőbomlása. A kisnyomású 25..75 mbar-on végzett
vákuumdesztilláció kiinduló anyaga a pakura, amiből gázolajat és 350 °C-nál
magasabb forráspontú kenőolajpárlatokat nyernek, a desztillációs maradék pedig a
bitumen, illetve kevésbé erélyes lepárlásnál a bitumen és paraffinos kenőolajok
keverékéből álló gudron.
A fehéráru-kihozatal növelését szolgálják a destruktív eljárások, más néven a
krakkolás. Ennek az az alapja, hogy bizonyos körülmények között a nagyobb
molekulák kisebbekre bomlanak, miközben gáz és koksz keletkezik. Sokféle eljárást
használnak, a legrégebbi a termikus krakkolás, ami azonban ma már háttérbe szorul.
Itt azt aknázzák ki, hogy 400..600 °C és 10..70 bar mellett bekövetkezik a lebomlás,
a feldolgozott pakurából olefinben gazdag gázok, mintegy 20 % krakkbenzin és
krakkfűtőolaj vagy petrolkoksz keletkezik. A lebomlást katalizátorokkal (ma a
zeolitalapúak a legfontosabbak) is elő lehet idézni. A katalitikus krakkolás
alacsonyabb hőmérsékleten történik, kiinduló anyaga többnyire gázolaj vagy a
magas hőmérsékletű vákuumpárlatok. Ebből gázok, mintegy 40 %-nyi benzin és
gyenge gázolaj keletkezik, a legnehezebb terméket pedig visszacirkuláltatják. A
hidrokrakkolásnál hidrogénnyomás alatt bontják a molekulákat, a maradványokból
vagy párlatokból benzint, gázolajat és tüzelőolajat nyernek, egyben nagyon jó
kénmentesítés is történik. A hidrokrakkolás szelektívebb és jobb minőségű
középterméket szolgáltat. A kőolajfeldolgozás mértékét számos országban már
korábban is a benzinigény szabta meg. Ennek biztosítására fejlődött fel a két
világháború között a krakkolás az Egyesült Államok kőolajfeldolgozó kapacitásának
jelentős hányadára. A krakkolás beiktatásával ugyanabból a kőolajból 2..3-szor annyi
benzint nyernek, mint ha csak frakcionálnak. A második világháború után
Európában is megindult, majd az olajár emelkedése után széles körűvé vált a

destruktív eljárások bevezetése. A fizetési mérleget javítja, az ellátás biztonságát
pedig fokozza, ha a benzin- és gázolajtermelés növeléséhez nem kell fokozni a
kőolajimportot. Ennek egyrészt beruházási költség az ellentétele, másrészt a
korábban eltüzelt frakciókat más energiahordozóval kell helyettesíteni.
3.2.1.4. FÖLDGÁZ
Kitűnő tüzeléstechnikai tulajdonságai és homogén összetétele miatt a földgáz a
legnemesebb primer energiahordozó. A földkéregben található gázelőfordulások
összetétele nagyon változatos. Energetikai szempontból földgáznak a túlnyomóan
szénhidrogén-tartalmú gázokat tekintik. A domináló komponens azonban lehet szén-
dioxid, nitrogén, kénhidrogén is; ha nagy mennyiségű ilyen nem éghető gázzal
elegyedve fordul elő a szénhidrogén, a gáz fűtőértéke kicsi. Az ilyen gázokra
indokolt az alacsony fűtőértékű földgáz vagy gyenge minőségű földgáz megnevezés.
Energetikai hasznosításuknak alárendelt jelentősége van, szállításuk nagyobb
távolságra nem gazdaságos. Ilyen megkülönböztető jelző nélkül a továbbiakban a
földgáz alatt olyan gázokat értünk, amelyek túlnyomóan a metántól (CH 4, rövidítése
C1) a pentánig (C5H10, rövidítése C5) terjedő egyszerű paraffinokból állnak.
Megoszlanak a vélemények, hogy a szapropélből a földgáz a kőolajéhoz hasonló
körülmények között, de attól függetlenül keletkezett-e, vagy pedig a kőolaj
lebomlásából származik. A kétféle szénhidrogén előfordulási körülményei azonosak,
a földgázleleteknek mintegy harmada kőolajjal együtt található, a többi attól
függetlenül, de a kőolajéhoz hasonló geológiai formációkban.
A feldolgozás szempontjából száraz és nedves földgázt különböztetnek meg. A
száraz gáz alig tartalmaz olyan komponenseket, amelyek szobahőmérsékleten
nyomással cseppfolyósíthatók. Alapvetően metánból (80..99 %) és etánból (1..15 %)
áll, a C3..C5 komponensek mennyisége minimális. A kőolajat kísérő nedves gáz
legnagyobbrészt az olajban oldva kerül a felszínre és abból a nyomás csökkentésével
lehet kiléptetni. A nedves gáz (dús gáz) metánon kívül nemcsak számottevő
mennyiségű etánt (C2), propánt (C3) és butánt (C4) tartalmaz, amelyek légköri
viszonyok között gázneműek, hanem olyan szénhidrogének is előfordulnak benne,
amelyek légköri viszonyok között cseppfolyósak, így pentán (C5), hexán (C6), heptán
(C7) stb. A kőolajból elpárolgott gőzök koncentrációja 300 g/m3-t is elérhet. A
nedves gázban a metán részaránya 30..40 % alá is csökkenhet, közel ennyi lehet az
etán mennyisége is, a propán elérheti a 20..25 %-ot és még a C4-es és C5-ös frakciók
is kitehetnek néhány százalékot.
Egyes területeken a kőolaj kísérőgázát visszanyomják a kőolajmezőbe a
rétegnyomás növelésére (másodlagos kőolajtermelés). A fogyasztóktól távoli
kőolajmezőkön – elszállítási lehetőségek híján – a gázt gyakran elégetik (fáklyázás);
ma már ez a pazarló gyakorlat jelentősen visszaszorult.
A teljes körű hasznosítás érdekében a nedves gázt gazolintelepeken fizikai
eljárásokkal száraz gázra és nyers gazolinra választják szét, kihasználva, hogy a
komponensek fizikai jellemzői a molekulasúlytól függenek. Soványabb gázoknál a
gazolint aktív szenes vagy szilikogéles adszorpcióval kötik le, mivel a nagyobb
molekulasúlyú komponensek hajlama az adszorpcióra nagyobb. Használatos a
nyomás alatti kioldás is egy petróleumfrakcióval, mert a magasabb forráspontú
összetevők jobban abszorbeálódnak. A szétválasztás a hőmérséklet csökkenése

mellett eszközölt kompresszióval ugyancsak megoldható, így a C3-as és ennél több
szénatomot tartalmazó molekulák folyékony halmazállapotba kerülnek. Szokásos
továbbá e módszerek kombinációja, ami a hazai gyakorlatra is jellemző. A nyers
gazolint nyomás alatt desztillálják, egyrészt cseppfolyósított propán-bután-gázt (PB-
gáz); másrészt 35..100 °C közötti forráspontú komponensekből álló stabilizált
gazolint nyernek. A gazolint többnyire benzinekhez adalékolják de más célú
alkalmazása is előfordul (még önálló motorhajtóanyagként is). A PB-gázt nyomás
alatt, palackokban hozzák forgalomba, vezetékes gázzal el nem látott területeken
kitűnő tüzelőanyag. Elsősorban kommunális célokra, fűtésre, melegvíz-készítésre,
főzésre használják, újabban gépkocsik motorhajtóanyagaként is alkalmazzák.
Nevezik cseppfolyósított olajkísérő-gáznak (LPG = liquid petroleum gas) is. A PB-
gáz forgalma nem nagy, mintegy 20 Mt kerül évente a világkereskedelembe,
nagyrészt a Közel-Keletről. Megjegyzendő, hogy PB-gázt a kőolajfinomítás
melléktermékeként is nyernek. A magyar szabvány a C2..C5 frakciók elegyét tekinti
PB-gáznak.
A földgázban levő éghetetlen gázkomponensek – nitrogén, szén-dioxid,
kénhidrogén, hélium – néha még ipari nyersanyagként is gazdaságosan kinyerhetők,
de tüzeléstechnikai szempontból ezek nemkívánatos alkotók. A magyarországi
földgázokban főleg szén-dioxid fordul elő, a 10 %-nál kisebb CO2-tartalmú gázokat
szénhidrogén-gázoknak tekintik; az alacsonyabb fűtőértékű szén-dioxidos
kevertgázoknál a CO2-tartalom 75 g alatt van (többnyire 33..75 % között). Ezek
erőművi tüzelőanyagként történő hasznosítására vannak elképzelések. A 75 %-nál
több CO2-t tartalmazó gázokat elsősorban szénsav gyártására hasznosítjuk (pl.
Répcelak). A földgázban találhatók a környező kőzetekből elragadott lebegő szilárd
részecskék is, valamint vízgőz. A víz a gáz halmazállapotú szénhidrogénekkel
szilárd, kristályos hidrátok képzésére hajlamos.
Hazánk szénhidrogénkincsének mintegy 70 %g-át kitevő jelentős
földgázvagyonnal rendelkezik. Az ismert készletek 120 Gm3 körül mozognak.
Kisebb előfordulások hasznosítására már a század elején sor került, a gazdagabb
mezők feltárása azonban csak 1960 után vett nagyobb lendületet. A túlnyomórészt
pliocénkori homokkő-rétegekben levő előfordulások közül a legjelentősebbek Algyő,
Hajdúszoboszló, Pusztaföldvár és Szank térségében találhatók, metántartalmuk
89..96 %. Ennek ellenére a hazai termelés nem elegendő az igények teljes
kielégítésére, és jelentős mennyiségű importra szorulunk.
Földgázt többnyire a kőolajkutatás során találnak, a kifejezetten földgázra irányuló
geológiai kutatás ritka. A földgázt vagy a kőolajjal együtt termelik (a termelésnek
mintegy 15 %-a), vagy hasonló kútrendszerben; néha 100 bar-t is elérő saját
nyomása hajtja a felszínre a száraz gázt. A legmélyebb termelőkút 7,5 km-es, de
terveznek ennél mélyebbet is. Száraz kutakból a gáz 60..80 %-át saját nyomása a
felszínre hajtja, vízelárasztással a kitermelési együttható 0,85..0,95-re növelhető.
Újabban a gáztermelés fokozására forszírozott módszereket is kezdenek bevezetni, a
rétegek hidraulikus repesztését, a szerkezet fellazítását kémiai robbantással
(rendszerint folyékony robbanóanyaggal), ami többnyire a mélyben levő kis
áteresztőképességű szerkezet fellazítását, áttörését célozza. Ilyen célra sikeresen
alkalmaztak nukleáris robbantást is (több kilométer mélyen 40 kt töltettel; a
kihozatal többszörösére nőtt), de a kísérleteket beszüntették.

A kitermelt földgázt a szállításra elő kell készíteni, ami a mezők közelében
telepített földgázüzemekben történik. A gázhoz keveredett folyadékokat
szeparátorokban választják el. Le kell választani a szilárd szennyező anyagokat is,
nehogy a homok dugulást okozzon vagy koptassa a vezetékeket. E célra gyakran
elektrosztatikus leválasztókat használnak. Ezután a gazolinüzemben a
különféleképpen hasznosítható frakciók szétválasztása következik. Ez a
szállíthatóság érdekében is fontos, ugyanis a propán és bután forráspontja, ami
légköri nyomáson -40 °C körül van, a nyomás növekedésével emelkedik, a szállítás
nagy nyomásán e komponensek kondenzálódnak, súlyosan veszélyeztetve a
kompresszorok üzemét. Ugyancsak el kell távolítani a vízgőzt is, ellenkező esetben
az említett hidrátok a csővezetékekben és a szelepekben válhatnak ki; a szárítás vagy
hűtéssel, vagy hűtéssel oldható meg, vagy abszorbenssel kell lekötni a nedvességet.
A megtisztított földgázt az esetek túlnyomó többségében csővezetékekben
szállítják el. A földgáznak nagyon nagy előnye, hogy a forrástól a fogyasztás helyéig
csővezetéken szállítható. Az energiaellátásnak ez a kevés emberi munkát igénylő
módja nem csak kényelmes, hanem termelékeny is. A forrásokat a fogyasztói
csomópontokkal összekötő vezetékekből idővel hurkolt hálózatot alakítottak ki. A
gerincvezetékekből kiinduló leágazó vezetékek szolgálják ki a nagyfogyasztókat és a
településeket, amelyeken belül az elosztóvezetékek juttatják el a gázt az egyes
fogyasztóberendezésekig. A gerincvezetékek nyomása néhányszor 10 bar, az
elosztóvezetékeké az átadó és fogadó állomások között ennél lényegesen kisebb
(6 bar körüli). A fogyasztóberendezések táplálása 3 bar körüli nyomáson történik.
A napi ingadozások kiegyenlítésére, üzemzavari tartalékok biztosítása érdekében a
földgázból is megfelelő készleteket kell tárolni. Erre a célra nagynyomású tartályok
szolgálnak. Gömb alakú tartályokban 30..50 m3, sorba kapcsolt hengeres
tartályokban 100 000 m3 gáz tárolására van lehetőség. Néhány órás tartalékot maga a
kiterjedt csőhálózat is biztosít, részben az abban lévő gázmennyiség, részben a
nyomás kiegyenlítődése révén. Szezonális kiegyenlítésre a legjobb megoldást a föld
alatti gáztárolás jelenti, ami nagy gázmennyiségek felhalmozását teszi lehetővé. E
célra olyan természetes, vagy mesterségesen kialakított föld alatti térségek jöhetnek
számításba, amelyeket gázátnemeresztő rétegek határolnak. A legkézenfekvőbb
kimerült szénhidrogénmezőket hasznosítani, hiszen azokról biztosan tudjuk, hogy
képesek a gáz megtartására.
3.2.1.5. GEOTERMIKUS ENERGIA

Bolygónk tömege óriási mennyiségű hőt tárol. A hőmérsékletviszonyokról
közvetlenül mért adatokkal csak mintegy 15 km-es mélységig rendelkezünk, jelenleg
ez a mélyfúrások technikai határa. A geofizikai mérések alapján következtetéseket
lehet levonni a mélyebb rétegek viszonyairól is, de ezeket sok bizonytalanság terheli.
A feltételezések szerint a mintegy 2900 km vastag földköpeny legkülső, 30..50 km
vastag kérge nagyrészt gránitból áll, ami alatt vékony bazalt- és vastag olivinréteg
helyezkedik el. Ez fajsúly szerinti rendeződést is jelent, a könnyebb gránitban főleg
szilícium és alumínium, a nehezebb bazaltban szilícium és magnézium, az olivinben
vas--magnézium szilikát a jellemző alkotók. A mintegy 7000 km átmérőjű mag
belsejében a számítások szerint a nyomás meghaladja a 20 kbar-t és a hőmérséklet a
3700 K-t. Ezt a magot a külvilágtól a földköpeny zárja el, ami rossz hővezető lévén,

termikusan is szigetel. A mag hőjének hasznosítására még a legmerészebb
futurológusok sem gondolnak, reális lehetősége csak a kéreg legkülső rétegében levő
hő kiaknázásának van, ami a teljes hőtartalomnak csak rendkívül kis hányada.
A mérések szerint a felszíni rétegekben lefelé haladva 100 m-enként átlag 3 °C-kal
nő a hőmérséklet. A mért értékek extrapolálásán alapuló feltételezések szerint a Föld
belseje felé a hőmérséklet alakulását a H mélység függvényében az 5. ábra mutatja.
Eszerint 100 km mélyen a hőmérséklet már az 1100 K értéket is meghaladja, ahol a
kőzetek olvadása is megindul. E plasztikus vagy olvadt kőzetek törnek fel láva
formájában a kéreghibákon keresztül a tűzhányókban, azokon a helyeken, ahol a
kéreg elvékonyodott. Ez a magas hőmérsékletű tartomány még hosszú ideig a
technikai megközelíthetőség határán kívül esik. A felső kéreg hőtartalmát egyrészt a
belülről kifelé irányuló hővezetés, másrészt a kéregben levő radioaktív anyagok
bomlása szolgáltatja. Újabb vélemények szerint a radioaktivitás energiája olyan
jelentős. hogy hatására a kéreg hőmérséklete nem csökken, hanem emelkedik. A
kéreg hőtartalmának számítása egyelőre meglehetősen bizonytalan. A külső 10 km-
es héj diffúz hőtartalmára vonatkozó becslések a feltételezett hőmérséklet-eloszlástól
függően 1021..1024 J között szóródnak, ami összemérhető a fosszilis tüzelőanyag
vagyonnal. Más számítások a kéreg hővezetőképességéből és a geotermikus
gradiensből kiindulva a felszínen 0,05 W/m2 hőáramot mutatnak ki, ami a Föld teljes
felszínére 32 TW teljesítményt szolgáltat. Ez a teljesítménysűrűség azonban
energetikailag nem hasznosítható, hiszen 1 kW 2 hektárnyi területen gyűlik csak
össze. Gyakorlati alkalmazása csupán a hő kumulált és koncentrált felszínre
kerülésénél jöhet szóba.
T, K
2200
2000
1800
1600
1400
1200
1000
800
600
400
200
100 200 300 400 500 600 700 800

H, km
5. ábra. A földkéreg hőmérséklete
A kéregben levő geotermikus hőhordozók több típusát szokás megkülönböztetni.

Legmagasabb hőmérséklete (1200 °C-ig) a feltörő forró lávának van, ami azonban
technikailag nem hasznosítható. Zárórétegek alatt forró gőz gyűlhet össze, amit a

magma melegít, mély üledékes szerkezetekben különlegesen nagy nyomás alakulhat
ki (geonyomás). Hasonló elrendezésű aquiferekben nagynyomású forró víz fordulhat
elő, ami elgőzölög, ha megfúrják. Az aquiferekben található 100 °C-nál kisebb
hőmérsékletű meleg víz megfúrva artézi forrásként vagy szivattyúzva kerülhet a
felszínre. Végül hőhordozónak tekinthetők maguk a kéregben található kőzetek is.
Forró víz és gőz csak egyes kivételes adottságú területeken fordul elő, de forró
kőzeteket néhány kilométeres mélységben mindenütt fel lehet tételezni.
Bármilyen nagy is a geotermikus potenciál a számítások szerint, a geotermikus
energia csupán járulékos szerepet játszhat az energiaigények kielégítésében, amit két
körülmény tesz nyilvánvalóvá. Egyrészt a diffúz rezervoárt csak véges számú helyen
lehet és érdemes megcsapolni, ami a kőzetek jó hőszigetelése miatt csak az adott
körzet alatti hő felszínre juttatását teszi lehetővé. Ez a teljes felszínnek csupán
nagyon kis hányadát jelenti, így a kiaknázható potenciál sok nagyságrenddel kisebb
az elméleti lehetőségnél. Másrészt a reálisan megközelíthető mélységben a hő
viszonylag alacsony hőmérsékleten áll rendelkezésre. Ha ezt nem termikus célra
kívánják hasznosítani, csak nagyon rossz, 10..15 %-os hatékonysággal lehet
átalakítani más energiafajtává, mert az adott hőfokhatárok között a Carnot-
körfolyamat hatásfoka alacsony. A geotermikus energiahordozók értékét érzékelteti,
hogy a tömegegység energiatartalma 100..180 kJ, ami 2..3 nagyságrenddel kisebb a
szénhidrogének fűtőértékénél. A geotermikus energia nagyobb arányú
hasznosításához ezeken kívül számos technikai problémát is meg kell oldani, ami
jelenleg több országban kutató-fejlesztő munka tárgya. A geotermikus energia
elsősorban ott ígérkezik versenyképesnek, ahol előfordulásának körülményei az
átlagosnál jóval kedvezőbbek. Ez főleg olyan fiatal vulkanikus övezetekben várható,
ahol a magma behatolásának következtében egyes helyeken melegvíz-tárolók és
gőzdómok alakultak ki, amelyekből a rétegnyomás hatására forró víz vagy gőz jut a
felszínre. Az ilyen területeken az átlagosnál jóval nagyobb a hőfokesés, pl. Jáva
szigetén 100 °C/100 m. Bár nem ilyen szélsőséges mértékben, a viszonylag vékony,
2..30 km-es kéregvastagság következtében hazánk területének 70 %-án is kivételesek
a viszonyok, a geotermikus gradiens kereken kétszerese az átlagosnak, és ennek
következtében gyakoriak a hévforrások.
Természetes úton többnyire 60..120 °C-os víz kerül a felszínre, 1500..2500 m-nél
nem mélyebb rétegekből. Néha a rezervoár csak a forrás szakaszos működését
biztosítja (gejzír), esetleg szivattyúzás is szükséges. Vannak 2..35 bar nyomású forró
víz-gőz keveréket szolgáltató források, tapasztalt legnagyobb hőmérsékletük 306 °C,
és kivételesen találhatók 180-245 °C-os túlhevített gőzelőfordulások is. A kilépő víz
rendszerint különféle egyéb anyagokat is tartalmaz, homok formájában magával
ragadott szilárd ásványi részecskéket, oldott ásványi sókat, nem kondenzálódó
szennyező gázokat, például szén-dioxidot, ammóniát. metánt, nitrogént, hidrogént,
kénhidrogént stb. E komponensek a hasznosításnál gyakran okoznak problémát, a
szilárd hordalék eróziót vagy eltömődést okozhat, az agresszív anyagok, például a
kénsavvá oxidálódó kénhidrogén korróziót idézhet elő, a metán és más
szénhidrogéngőzök levegővel keveredve robbanókeveréket alkothatnak. Ezért az
energetikai hasznosításhoz rendszerint szükség van szűrésre, gázleválasztásra,
szeparálásra, egyéb tisztító eljárásokra, vagy hőcserélőn keresztül tiszta
munkaközeget melegítenek fel (bináris rendszer). Ha a vízben nagy mennyiségű
hasznosítható ásványi anyag van, szóba jöhet azok egyidejű kinyerése is (Új-

Zélandon ként, Chilében ásványokat vonnak ki). Azt is meg kell akadályozni, hogy
az egészségre ártalmas vagy a környezetet szennyező alkotók a levegőbe vagy a
felszíni vizekbe kerüljenek.
A forrásokban konvektív úton felszínre kerülő geotermikus energia mennyisége
nem nagy, és csak elvétve jelent érdemleges hozzájárulást az energiamérleghez.
Mélyfúrások segítségével már a mai technikával is sokkal nagyobb arányban lehetne
kiaknázni, azonban a beruházási kedvet gátolják a rezervoárbecsléssel kapcsolatos
bizonytalanságok. Elsősorban ott tapasztalható érdemleges előrehaladás, ahol az
információk más irányú ásványvagyon-kutatás melléktermékeként rendelkezésre
állnak (pl. a szénhidrogén-kutatás mélyfúrásaiból). Egyébként kevés az adat annak
megítélésére. hogy egy-egy erőforrásra mennyi ideig lehet biztosan számítani, annak
hozama, a víz hőmérséklete és nyomása hogyan fog a jövőben alakulni. Egyes
forrásoknál ezek a jellemzők nagyon hosszú ideig állandónak bizonyultak, másoknál
viszont előre nem várt csökkenés következett be. Különösen fontos e kérdések
megválaszolása a nagyarányú hasznosítás előtt, mert a forszírozott kiaknázás fokozza
a kimerülés veszélyét (a legtöbb geotermikus erőműnél a gőznyomás fokozatosan
csökken).
A természetes hőforrások gazdaságos kiaknázásának köre nem túl széles, a 40 °C-
nál nem melegebb vizek elsősorban balneológiai (fürdők) célokra hasznosíthatók, a
40..70 °C-ú források pedig mezőgazdasági célokra. A 70..120 °C hőmérsékletű
források térfűtésre, használati melegvíz-szolgáltatásra alkalmazhatók; kisebb
települések távhőszolgáltatására gazdaságos rendszereket lehet vele kialakítani, ha
oldott ásványtartalma nem túl nagy. Nagy vízhozamú, 130..150 °C-nál melegebb
források elvileg villamosenergia-termelésre is felhasználhatók, a gyakorlatban
azonban ez még ritkán gazdaságos. A villamosenergia-termelésre a száraz,
kismértékben túlhevített gőzt termelő források a legalkalmasabbak, a gőzzel
közvetlenül lehet a turbinákat hajtani. Ilyen források azonban csak kivételesen,
néhány helyen fordulnak elő, a kiaknázott lehetőségek 3..10 bar nyomáson
136..245 °C hőmérsékletű gőzt szolgáltatnak. A megvalósított geotermikus
erőművek 70 %-át száraz gőz táplálja. A természetben azonban többnyire nedves
gőzforrások találhatók, ezek kiaknázása bonyolultabb és drágább, mert a
hasznosításhoz a vizet le kell választani, esetleg a nyomás változtatásával annak egy
részét még el is kell gőzölögtetni.
3.2.2. Megújuló elsődleges energiahordozók

Bár bizonyos mértékig minden elsődleges energiahordozó és -forrás megújul, a
gazdálkodás szempontjából csak azokat lehet ide sorolni, amelyeknél a felhasználás
mértéke nem haladja meg a megújulásét. Ennek a követelménynek azok természeti
erők felelnek meg, amelyeket legfeljebb csak a keletkezés ütemében lehet kiaknázni,
ilyen ütemben viszont állandóan újratermelődnek. Az effajta energiaforrásokra
rendszerint az is jellemző, hogy nem tárolódnak, azaz ha nem aknázzák ki őket,
potenciális lehetőségük hasznosítatlanul elvész: a beeső napsugárzás kisugárzódik a
világűrbe, a folyók belefolynak a tengerekbe, a hullámzás lecsillapodik stb.
Megújuló energiaforrásaink túlnyomó többsége közvetlenül vagy közvetve a
napsugárzással van összefüggésben. Megújuló energiaforrás az árapály is, amelynek
alakításában azonban a Hold játszik döntő szerepet.

3.2.2.1. NAPENERGIA
Igaz ugyan, hogy az árapály-energia és a nukleáris energiahordozók kivételével
minden energiahordozó energiája a Napból származtatható, de a fosszilis
tüzelőanyagok évmilliárdok alatt felhalmozott energiáját mi néhány évszázad alatt
eltüzeljük. A most szóban forgó energia azonban minden nap megújul. A Föld
bármely féltekéje által nappal felhalmozott energiát éjszaka kisugározza a világűrbe.
A legnagyobb jelentőségű megújuló energiaforrás a napsugárzás. A naptól
földtávolságnyira a sugárzás felületegységre jutó teljesítménye átlagosan
1,35 kW/m2. A légkör határán és légkörben ennek az energiaáramnak egy része
visszaverődik ill. elnyelődik. A Föld felszínére jutó sugárzás nagyrészt látható fény,
intenzitásának maximuma a zöld a színnél van (ezzel magyarázható a klorofil zöld
színe).
A Földet érő napsugárzás hatalmasa energiája sok emberben olyan gondolatokat
ébreszt, hogy ebben keresse az energiaellátás végleges megoldását. Sajnos e
feltételezések nem reálisak. A Földet érő napsugárzás egy évi energiájának 1 ‰-énél
többet nemigen lehet energetikai célokra elvonni, ha nem akarunk ökológiai
zavarokat előidézni a bioszférában. A továbbiakban a napenergia nem lehet az
egyetlen kizárólagos elsődleges energiaforrás, csupán az egyidejűleg hasznosított
energiahordozók és -források egyike.
Ha nem remélhetjük is, hogy a napenergiával meg lehet oldani a távlati
energiaproblémát, érdemes törekedni e megújuló, tiszta. a környezetet nem
szennyező forrás minél nagyobb arányú kiaknázására.
Jelenleg a napenergiát legszélesebb körűen a mezőgazdaság hasznosítja, hiszen a
növénytermesztés alapvetően a fotoszintézisen alapul. A fotoszintézis során a
növények a klorofill katalitikus hatására szén-dioxidból. vízből és ásványokból
oxigén felszabadítása közben szénhidrátokat állítanak elő. Az endoterm reakciók
energiáját a napsugárzás fedezi, annak átlagosan 55 %-a oxidációs folyamatokban
újból szabaddá válik (légzés), 45 %-a pedig mint kötési energia a keletkező szerves
anyagokban marad. A lehetséges sokféle folyamat közül a legegyszerűbb a glukóz
képződése a
6CO 2  6H 2 O  C 6  H 12 O 6  6O 2
reakció szerint, a reakcióhő fedezéséhez a fénynek 15,7 MJ energiát kell biztosítani
1 kg glukóz előállításához. A fotoszintézis jó hatásfokú, energiaintenzív folyamat,
amit az is érzékeltet, hogy kémiai úton a víz felbontásához sokkal magasabb
hőmérséklet, 3000 °C szükséges. Ez a növények növekedésére hasznosított energia
1 kg szilárd szerves anyagban átlagosan 16 MJ, természetesen a növények fajtájától
és a környezeti adottságoktól függően az átlag körül nagy a szórás. A növények
súlya a növekedés időszakában 1 m2 területen naponta átlagosan néhány grammal
gyarapszik. A talajszintre érkező napsugárzásból a növényvilág a növekedésre a
szárazföldön 0,2..0,3 %-ot, a tengerben 0,04..0,07 %-ot hasznosít. A fotoszintézis a
Földön évente 2·1011 t karbont köt meg, ami 3·1021 J/év-nek felel meg. (Ez a világ
energiafelhasználásának tízszerese és az élelmiszerfelhasználás kétszázszorosa.) A
fotoszintézis energetikai hatásfokának elméleti maximumát 13 %-rá becsülik, a
tényleges értékek jóval kisebbek.

A sugárzást a legkönnyebb hő formájában hasznosítani. Az energiaátalakítás egy
abszorbensben történik; ez a legegyszerűbb esetben sötét színű fémfelület, ami a
sugarakat elnyeli és felmelegszik. Fekete felületek abszorpciója 90..97 %-os. Az
abszorbens hőmérséklete addig emelkedik, amíg a sugárzás, konvekció és hővezetés
révén leadott teljesítménye el nem éri az abszorbeált sugárzás teljesítményét. A
konstruktőrök fő feladata e veszteségek csökkentése. A konvekció hőszigeteléssel
üveg, (légréteg műanyag), a kisugárzás az infravörös hullámokat visszaverő réteggel
csökkenthető. Az utóbbinak legegyszerűbb módja egy vagy több, a fényt áteresztő,
de az infravörös sugarakat visszaverő üveg vagy műanyag réteg az abszorbens előtt.
Ezt a hatást mind ezeken a rétegeken, mind az abszorbensen szelektív bevonatokkal
fokozni lehet, így a kisugárzást 5..10 %-ra is le lehet szorítani.
A napenergia hasznosításának útjában két alapvető nehézség áll. Az egyik a
napsugárzás szakaszos és változékony jellegéből fakad. Kevés felhasználó van,
amelyik energiaigényeivel ehhez alkalmazkodni tud, ezért többnyire szükség van
energiatárolásra. A tárolás megnöveli az amúgy is számottevő beruházási költséget
és növeli az energiaveszteséget. Ez óhatatlanul olyan területekre korlátozza a
hasznosítást, ahol az igényeket más energiahordozóval nem lehet olcsón kielégíteni,
vagy az ellátásnak technikai akadályai vannak. A tetemes beruházási költségek miatt
a napenergia elsősorban ott lehet versenyképes, ahol a sugárzás intenzitása és a napos
órák száma nagy (trópusi és mediterrán területek, magas hegyek, a légkörön kívüli
térségek). A másik nehézséget a sugárzás kis energiasűrűsége okozza. A felhasználás
jellegétől és az átalakítás hatásfokától függően 1 kW teljesítményhez 10..50 m2-ről
kell összegyűjteni a napfényt, ami 1 GW-nál már 10..50 km2-t jelent. Ebből viszont
az következik. hogy nagy teljesítményű berendezéseket csak más célra
használhatatlan területekre, például sivatagokba lehet telepíteni. Ezért a mérsékelt
égöv alatt nagy teljesítményű létesítmények építése még a távoli jövőben is
elképzelhetetlen. Az ilyen klímaövezetben az is hátrányos, hogy az év jelentős
hányadában az égbolt fedett, csupán szórt sugárzás érkezik a talajszintre, amit nem
lehet optikailag koncentrálni.
A hőfejlesztés a legelőrehaladottabb és legígéretesebb irányzat a napsugárzás
hasznosítására. Ennek legegyszerűbb módszerét, a melegház-hatást a
mezőgazdaságban széleskörűen alkalmazzák. A növényházak üveglapjai és a
fóliasátrak műanyag borítása a napsugarakat átengedi, a felmelegedett talaj és
növényzet infravörös kisugárzását viszont jórészt visszaveri, így a hő nagy része a
zárt térben marad. Lényegében ennek továbbfejlesztett változata a síkkollektor (6.
ábra); lényege egy olyan abszorbeáló felület, amely a  < 3 m
hullámhossztartományba eső napsugárzást elnyeli és hővé alakítja át, viszont kevéssé
hajlamos a hő kisugárzására a  > 3 m hullámhosszú infravörös tartományban.
Ilyen felületeket megfelelő összetételű fémes anyagokból, illetve sötét festék- vagy
oxidbevonatokkal lehet előállítani. Az abszorbeáló felülettől a hőt áramló
munkaközeg – többnyire levegő vagy csövekben keringő víz – szállítja el. A víz
keringtetéséhez a járatokat legegyszerűbb magában az abszorbeáló felületben
kialakítani. E hőcserélőt a környezettől alul szilárd hőszigetelés, felül levegőréteg
választja el, a kollektort pedig olyan üveg- vagy műanyag réteg fedi le, amelyik a
napsugárzást átereszti, de az infravörös sugarakat visszaveri vagy szétszórja. A
fedőréteg optikai tulajdonságai bevonatokkal szintén befolyásolhatók, a hőháztartás
javítására gyakran kettős (néha hármas) üveglapot alkalmaznak. A kollektorral a víz

akár forráspontig is felmelegíthető. A síkkollektorok hatásfoka erősen függ a
sugárzás teljesítményétől. Az egyszerű síkkollektorok maximális hatásfoka 40..50 %,
de a légkör páratartalmának növekedésével gyorsan zérusra csökken. Javítja a
hatásfokot egy második üveglap; szelektív bevonatokkal borús, sőt csapadékos
időben is használható rendszereket lehet kialakítani, amelyeknek hatásfoka derült
időben 60..70 %-ot is elérhet. Újabban épületelemekből (ablak, tető, falrészlet)
készített kollektorok kidolgozásával is foglalkoznak.
hőszigetelés fényáteresztő abszorbens
borítólemezek
munkaközeg
bevezetés csővezetéke kivezetés
6. ábra. Egyszerű síkkollektor
Villamosenergia-fejlesztés céljára a magas hőmérsékletű kollektorok két rendszerét

alkalmazzák. Az egyik parabolatükrök vagy Fresnel-lencsék sorozatából áll,
amelyeknek gyújtópontjában vagy gyújtóvonalában helyezkednek el az abszorbensek
(solar-farm), ezekből gyűjtik össze a felmelegített munkaközeget. E 12..15 %-os
hatásfokú berendezés viszonylag egyszerű, de csak kisebb, mintegy 50 MW-ig
terjedő tartományban gazdaságos. Nagyobb teljesítményre többet ígér a 18-20 %-os
hatásfokú toronymegoldás, ahol a tükrök egy torony tetején elhelyezett gömb alakú
abszorbensre koncentrálják a sugarakat.
Fényelemmel vagy termovillamos generátorral a napsugárzás közvetlenül is
villamos energiává alakítható. A félvezető technika gyors fejlődése ellenére a
fényelemek nem értek még el átütő sikert az villamosenergia-fejlesztés területén,
alkalmazási területük meglehetősen korlátozott, elsősorban speciális igények
kielégítésére irányul.
Az említett speciális alkalmazási körön kívül a napfényelemek energetikai
alkalmazása egyelőre szóba sem jöhet, mert ezekkel 1 kW beépített teljesítmény egy
nagyságrenddel drágább, mint a hagyományos erőművekben. Ennek ellenére
hosszabb távra sok szakértő lát nagy léptékben is fantáziát ebben a közvetlen
energiaátalakítási lehetőségben. Véleményüket a félvezető-technika más irányú
alkalmazásánál tapasztalt ugrásszerű minőségi változásokra és az árak nagyságrendi
csökkenésére alapozzák. Ezt az optimizmust a félvezetőipar mögött álló hatalmas
kutatási és fejlesztési bázis, az elektronikus alkalmazások által diktált gyors
technológiai fejlődés némileg indokolja. Az átalakítási hatásfok javítása mellett a
kutatás fő célja most az árak csökkentése.
A fotoelektromos hatás minden halmazállapotban előfordul, de a legnagyobb
hatásfokkal félvezetőkben lép fel. A fényelemek p–n átmenetű félvezetők,

amelyekben az ionozási munkánál nagyobb energiájú ténykvantumok hatására
töltéshordozó ár keletkezik. Ezek szétválasztásához a feszültséget különböző
anyagok érintkezésénél fellépő kontaktpotenciál biztosítja. A fényelemeket néhány
négyzetcentiméteres felületű, 50..500 mW teljesítményű egységekben tudják
gyártani, s négyzetméter nagyságrendű panelekben fogják össze. A legjobb hatásfok
a Si egykristályból készült fényelemektől várható, az elméleti határ kb. 25 %, az
eddig megvalósított elemeké ennek kereken a fele. Különleges gyártási eljárásokkal
és optikailag szelektív rétegek kialakításával a hatásfokot néhány százalékkal növelni
lehet, de ez az előállítási árat is emeli. A fejlesztés ma pontosan az ellenkező irányba
mutat, a hatásfok terén tett jelentős engedmény (10..11 %-os átalakítási hatásfok)
árán kívánnak előállítani nagy tömegben gyártható, nagyon olcsó fényelemek Sokan
kétlik, hogy ez az Si egykristályokkal megvalósítható (a tömeggyártást jelentő
folytonos növesztésénél a szennyezés nagyobb a kívánatosnál), inkább még
alacsonyabb hatásfokú, de tömeggyártásban többet ígérő rendszerek kidolgozását
szorgalmazzák, így a polikristályos Si-ot ( = 4..6 %) és a Cd, esetleg CuS elemeket
(4..10 %), amelyek a vékonyréteg-technikával nagy tömegben állíthatók elő. Drága
anyagokkal lényegesen jobb hatásfokot (15..20 %) lehet elérni (pl. GaAs, CdTe,
AlSb, InP), de ezekkel a tömeggyártás nem látszik gazdaságosnak, a Ge elemek
pedig nem elég hőállóak. A kutatók véleménye szerint néhány éven belül elérhető a
20 %-os hatásfok, és az árakat 10 éven belül több nagyságrenddel le lehet szorítani.
Ha ez sikerül, elképzelhető lesz erőművek építése is napfényelemekkel egyes
területeken, ott, ahol az 50..75 km2/GW területigény kielégíthető.
3.2.2.2. VÍZENERGIA
A legnagyobb mértékben hasznosított megújuló energiaforrás a vízenergia. A
vízkörfolyamat fenntartása a Földre beeső napenergia 23 %-át köti le, ennek
legnagyobb részét (20,7 %) a víz elpárologtatása teszi ki, a többi az elpárologtatott
víz szállítását, a csapadék és a felszíni vízfolyások fenntartását szolgálja. Mintegy
2..3 MJ munka szükséges ahhoz, hogy 1 kg víz a szabad vízfelszínekről elpárologjon
és a vízgőz a felhőképződés szintjéig felemelkedjen. Ennek az energiának a
legnagyobb része azonban a mi számunkra elvész, a gőz kondenzálódásakor
felszabaduló hő a felhőket melegíti, a csapadék (eső, hó, jég) mozgása közben
fellépő súrlódási és ütközési veszteséget sem tudjuk felhasználni, és ugyancsak
veszendőbe megy a felhő és a földfelszín közötti potenciális energia. A lehullott
csapadék egy része a felszíni vízfolyásokban gyűlik össze, a gravitáció hatására a
tengerig vezető útjuk során jelentős ellenállást kell a vízrészecskéknek leküzdeni. Az
egész körfolyamatból tulajdonképpen csak azt a kis hányadot lehet hasznosítani,
amivel csökkenteni tudjuk a tengervízig vezető út során felemésztett energiát. Az
áramló víz energiáját alapvetően a vízfolyás szintkülönbsége szabja meg, e mellett a
mozgási energia elhanyagolható. Az áramlási sebesség ugyanis a leggyorsabb
szakaszon sem haladja meg az 5..6 m/s-ot, ami a Bernoulli-egyenlet szerint csupán
1..2 m-es geodetikus szintkülönbségnek felel meg, ez pedig jelentéktelen a
potenciális energia mellett. A veszteség csökkentésének két útja van, az egyik a
sebesség, a másik a súrlódási ellenállás csökkentésé. A vízfolyás duzzasztás hatására
lelassul; mivel az áramlási veszteség a sebesség négyzetével arányos, a duzzasztás
következtében a súrlódás leküzdéséhez szükséges energia csökken. A potenciális
energia így felszabaduló része jelöli ki az energetikai célra hasznosítható

esésmagasságot. Ugyancsak a súrlódás csökkenését eredményezi, ha a vizet a
természetes medertől eltérő, kisebb áramlási veszteséget okozó pályán vezetik. Ez
lehet a felszínen vezetett üzemvízcsatorna, a föld belsejében kialakított vízzáró
alagút vagy külön nyomócső. E pálya rendszerint rövidebb, mint a természetes
meder, és fala lényegesen simább, a kisebb súrlódási veszteség ugyancsak a
potenciális energia egy részét teszi hasznosíthatóvá.
Technikailag a legjobb (90..95 %-os) hatásfokkal a víz potenciális energiáját
tudjuk mechanikai energia formájában hasznosítani. A potenciális energiakészlet
egyrészt az adott szakaszon az időegység alatt átfolyó víz mennyiségével jellemzett
vízhozammal, másrészt a szintkülönbségtől függő esésmagassággal arányos. A
szintkülönbség a domborzati viszonyoktól függő állandó érték, de az ebből
energetikailag kiaknázható hányad már függ a vízjárást befolyásoló műtárgyaktól. A
vízhozam viszont időben változó mennyiség, nagyon erősen függ a vízgyűjtő terület
csapadékviszonyaitól, hegyvidéken a hóolvadás lefolyásától, a nem energetikai célú
vízkivételezés (öntözés, ivóvíz, ipari felhasználás) mértékétől. a vízgyűjtés módjától
az esetleges tározókban, valamint a vízfolyásra telepített más vízerőművek
üzemvitelétől. A vízhozam valószínűségi változó, amit csak több évtizedes
megfigyelés alapján lehet megítélni. A vízhozam szélső értékei között nagyságrendi
különbség lehet, például a Duna legkisebb vízhozama sok évtizedes időszak alatt
Qmin = 700 m3/s, legnagyobb vízhozama pedig Qmax = 8500 m3/s volt. A hasznosítás
szempontjából perdöntő, hogy milyen vízhozammal lehet tartósan számolni.
Maguk a vízerőművek is beruházásigényesek, létesítésük együtt jár kiterjedt egyéb
építési munkálatokkal is. A vízgyűjtéshez gátakat és víztározókat kell építeni, a
vízhozam biztosításához hosszú üzemvízcsatornákat, nyomócsöveket vagy más
rendszereket kell megvalósítani. az árvízvédelemhez hosszú partszakaszokat kell
megerősíteni, esetleg településeket áthelyezni, gyakran közlekedési útvonalakat (út,
vasút) és közműrendszereket (víz. csatorna, távvezeték, csőhálózat) is át kell építeni,
hajózható folyamokon pedig a hajózás biztosítása külön zsiliprendszert igényel a
vízlépcsőnél. Egy-egy vízerőmű építése nemcsak a vízfolyás jellegét változtatja még
hosszabb szakaszon, hanem az életkörülményeket is. A nagy beruházási költségek
többnyire akkor térülnek meg, ha az energetikai hasznosítás a körzet vízgazdálkodási
problémáinak komplex megoldásával párosul. Ilyen lehetőségek közé tartozik az
árvízveszély megszüntetése a partvédelem kiépítésével és a vízjárás kiegyenlítésével,
stabil hajózóút kialakítása a duzzasztás révén, az öntözési és egyéb vízigények
feltételének megteremtése az egyenletesebb vízhozammal, víztározóknál üdülési
övezetek kialakítása, haltenyésztés lehetővé tétele stb.
A beruházási költségeket alapvetően a topológiai viszonyok szabják meg. A
kiaknázható esésmagasság függvényében megkülönböztetnek kis, közepes és nagy
esésű erőműveket (nyomásúnak is nevezik a turbinában hasznosított
nyomáskülönbség alapján). Az esésmagasság 15 m alatt kicsi. 50 m felett nagy. az
átmeneti 15..50 m közötti közepes kategória energetikailag és a szerkezeti
megoldások szerint egyaránt a nagy esésű erőművekhez sorolható. A nagy esésű
erőművek többnyire fajlagosan olcsóbbak. A hegyekben rendszerint kínálkoznak
olyan völgyszakaszok, amelyek völgyzárógáttal elrekeszthetők a víz összegyűjtésére.
Ezekben a tározókban nemcsak a vízjárás egyenetlenségeinek kiegyenlítéséhez
szükséges vízmennyiség gyűjthető össze, hanem a villamosenergia-rendszer

csúcsterhelésének időszakára nagyobb tartalékot is lehet képezni, ami
rendszerszinten járulékos értéket ad ezeknek az erőműveknek. A tárolt
vízmennyiségtől függően napi, heti, éves (szezonális) vagy még hosszabb idejű
tározó alakítható ki. A közepes esésmagasságú erőműveknél rendszerint csak napi
vagy heti tározás lehetséges. A nagy esésmagasság még viszonylag kis vízhozammal
is számottevő teljesítményt szolgáltat, de ha az nagy vízhozammal párosul, a
nyerhető nagy teljesítmény a villamosenergia-termelés legolcsóbb megoldása. A kis
esésű erőműveket egyrészt az drágítja, hogy számottevő teljesítményhez nagy
vízhozam szükséges, és a nagy folyókon a műtárgyak építése sokba kerül, másrészt
az, hogy az esésmagasság kialakításához hosszú szakaszon kell visszaduzzasztani a
folyót, ami rendszerint partvédelmet is igényel. A tározás lehetőségei a kis
szintkülönbség miatt korlátozottak, legfeljebb napi periodicitás valósítható még.
A gazdaságosan kihasználható vízenergia mértéke a gazdasági körülményektől
függően változik, a jelenlegi megítélés szerint az egész világra számolva 40 EJ-ra
tehető. Az erre telepíthető erőműkapacitás nagysága az üzemvitel módjától függ,
átlagértékkel számolva kb. 3 TW, aminek eddig 12 %-át építették ki. Érdemes
megemlíteni, hogy a világ átlagosan 15 évenként megkétszereződő összesített
erőműkapacitása egy évtizeden belül meghaladja a 4 TW-ot, így a távolabbi jövőben
a vízerőművek részaránya szükségszerűen csökkenni fog. A vízenergia
hasznosításának nagy múltja van. Vízikerékkel hajtott öntözőberendezeseket már az
ókorban használtak Egyiptomban, Mezopotámiában, Kínában. A vízimalmok
gyorsan terjedtek el a középkorban, majd fokozatosan igénybe vették a vízenergiát
bányaszivattyúk, emelőherendezések, különféle nagy erő kifejtését igénylő
munkagépek. valamint a kohók fújtatóinak működtetésére. A vízikerék volt a
manufaktúrák fő hajtóereje a gőzgép megjelenéséig, az ipari forradalom után
azonban teljesen háttérbe szorult. Minőségi változást jelentettek a jó hatásfokú
vízturbinák, kezdetben mechanikai hajtásra, később azonban szinte kizárólagosan
villamos energia előállítására. A villamosítás első szakaszában úgy tűnt. hogy a
vízerőművek alapvető szerepet kapnak a villamos energia előállításában. A kedvező
hidropotenciállal rendelkező országok sorra építették ki vízerőműveiket, főleg a nagy
esésmagasságot biztosító hegyvidéken. Ahogy a villamos erőátvitel feszültségeit
növelni lehetett, az elszigetelt helyi ellátást fokozatosan nagyobb területre kiterjedő
kooperáció váltotta fel, ami lehetővé tette a vízenergia elszállítását nagyobb
távolságra is. A rohamosan növekvő villamosenergia-igényeket azonban csak néhány
kivételes adottságú területen lehetett kizárólagosan a hidropotenciállal kielégíteni (pl.
alpesi és skandináv országok), másutt a hőerőművek kaptak domináns szerepet. A
második világháború után a vízerőmű-építés üteme – főleg a nyugat-európai
országokban – csökkent, mert elfogytak az olcsón kiaknázható legkedvezőbb
lehetőségek, egyes országokban a gazdaságosan kiaknázható potenciál nagy részét –
Japánban 64 %-át, Nyugat-Európában átlagosan 60 %-át – kiépítették. Az alacsony
tüzelőanyagárak mellett a drágább megoldások elvesztették versenyképességüket,
ezért számos vízerőmű-építési tervet vetettek el vagy halasztottak bizonytalan időre.
A vízerőművek versenyképességét az is korlátozza, hogy a turbinák elérhető
egységteljesítménye lényegesen kisebb, mint a hőerőműveké. A mintegy 80 m-es
esésmagasságig használható Kaplan-turbina – amely a kis esésű vízerőművek tipikus
berendezése – 120 MW-ig készül, ugyanez a határteljesítménye a 450..2000 m-es
esésmagasságú erőművek Pelton-turbináinak is. Nagyobb teljesítményt egyedül az

50..450 m esésmagasság tartományra szolgáló Francis-turbináknál lehet elérni, ezek
felső határa 1200 MW. A vízerőművek részaránya a hatvanas években tetőzött,
ekkor ez az energiaforrás a világ primer energiaigényeinek kereken 6 %-át elégítette
ki. Azóta a vízerőművek részaránya folyamatosan csökken, annak ellenére, hogy
több országban hatalmas létesítményeket helyeztek üzembe. Ma a vízerőművek a
világ erőműkapacitásának alig több mint 20 %-át teszik ki, és az említett okok miatt
ez az arány a jövőben tovább fog csökkenni. Nem változtat ezen, hogy a
tüzelőanyagárak emelkedését követően a vízerőművek megítélése is változott,
számos félretett terv minősült újra megvalósításra érdemesnek. Ennek az
átértékelésnek figyelmet érdemlő fejleménye, hogy míg korábban a drága, nagy
teljesítményű vízerőművek gazdaságosságát alaperőműként való üzemeltetésük
biztosítottá, addig a magas tüzelőanyagárak és hőerőmű-beruházási költségek mellett
csúcserőműként is gazdaságosakká váltak. Folyamatban van számos nagy vízerőmű
kapacitásának jelentős bővítése nagy gépegységek pótlólagos beépítésével,
természetesen a csúcsüzemre történő áttérítés ellenében (pl. a legnagyobb észak-
amerikai erőmű, Grand Coulee teljesítményét több mint háromszorosára, 10 GW-ra
bővítették). A világ legnagyobb teljesítményű erőművei vízerőművek, üzemben
vannak 5..6 GW-os (krasznojarszki, Szajano-Susenszk-i, quebeci, bratszki stb.)
létesítmények.
A nagy esésű erőművek különleges típusát képviselik a szivattyús-tározós
erőművek, amelyekben a vizet a kis terhelésű időszakban szivattyúval nyomják egy
felső tározóba és a nagy terhelésű időszakban turbinán keresztül engedik vissza az
alsó tározóba. Az eddig megvalósított rendszerekben a felső tározót folyóvölgyekben
vagy kedvező adottságú hegytetőkön alakították ki, az alsó tározó pedig duzzasztott
folyószakasz vagy tó. Szivattyús tározók a hasznosított energetikai potenciált nem
növelik, csupán a hasznosítás időbeli átütemezésére adnak módot, mintegy 20..25 %
veszteség árán. Ez a módszert, amelyik a villamosenergia-rendszer csúcsigényeinek
fedezését biztosítja, akkor lehet gazdaságos, ha a szivattyúzási munkát olcsó és
felesleges energiahordozóból lehet fedezni, ezért a szivattyús tározók alapüzemben
járó vízerőművekhez vagy atomerőművekhez kapcsolódva terjedtek el. Jelentősen
csökkentette a beruházási költségeket a szivattyú és turbina funkcióját egyaránt ellátó
reverzibilis vízgépek megjelenése. A szivattyús tározók a teljesítménygazdálkodás
mellett a villamosenergia-ellátás üzembiztonságát is javítják, mert üzemzavar esetén
gyorsan indítható tartalékot jelentenek.
Tengeri hullámzás
Ugyancsak visszatérő gondolat a szelek által keltett tengeri hullámzás hasznosítása
energiafejlesztésre, ami szintén a napenergia közvetett kiaknázása. Hullámokkal
működtetett berendezésekre nagyszámú szerkezetet szabadalmaztattak, de ipari
megvalósításra ezek nem bizonyultak alkalmasnak. A hullámok kialakulásának
részletei még több tekintetben tisztázatlanok, a szél hatásán kívül a vízmélységnek is
jelentős a szerepe. A vízrészecskék körmozgásuknak és haladásuknak megfelelő
kinetikus energiával, valamint a hu11ámhegv és hullámvölgy szintkülönbségének
megfelelő potenciális energiával rendelkeznek. Az elméleti számítások meglepően
nagy energiatartalomra vezetnek: 1 m hosszú hullámfront teljesítménye 1 m-es
hullámmagasságnál 1 kW, 2 m-es hullámoknál 10 kW, 5m-es hullámoknál 100 kW
és 13 m-es hullámoknál 1 MW nagyságrendben mozog. Az Északi-tengeren például

az átlagos hullámmagasság 1,5 m, 6 s-os periódusidővel. Miután a hullámzás lassan
csillapul, a tenger energiatárolóként viselkedik, e kiegyenlítő hatás csökkenti az
energiatározás szükségletét. Elvileg a hullám potenciális energiáját a
nyomáskülönbség kiaknázásával lehet hasznosítani, a vízfelszín alatt lebegő
berendezésekkel, vagy mély vízben haladó hullámoknál a hullámprofil változását
követő szerkezetekkel. Ezekben szelepek választják el a különböző nyomású
kamrákat és a nyomáskülönbség mechanikai munkát szolgáltat. Ilyen elven működő
100..500 W-os áramforrások bóják, világítótornyok ellátására elvétve már üzemben
vannak. A körpályán mozgó vízrészecskék kinetikus energiáját olyan aszimmetrikus
profilú úszókkal próbálják kiaknázni, amelyeknek felső része követi a vízfelszín
mozgását, alsó része pedig rögzített körpályán elfordul. Az Atlanti-óceánon szerzett
tapasztalatok szerint a nyílt tengeren csupán az idő 1 %-a hullámmentes és hasonló
időtartamú a túl nagy hullámokat okozó viharos időszak. Gondot okoz, hogyan lehet
a tengeri viharokkal szemben a berendezések épségét biztosítani. Az angol
villamosenergia-rendszer nagyszabású kutatási programot indított el a hullámzást
hasznosító berendezések fejlesztésére. Az atlanti-óceáni partvidéken ebben komoly
energetikai lehetőséget látnak. A fejlesztett villamos energia elszállítása itt is gond,
ennek áthidalási lehetőségei között szerepel a tengervízből hidrogén előállítása,
illetve urán kinyerése is. Néhány kísérleti rendszer vizsgálata folyamatban van.
Árapály
A különféle tengeri effektusok közül egyedül az árapály hasznosítására került sor.
A vízerőművek különleges típusát jelentő árapály-erőművek nem a napsugárzást,
hanem a gravitációs energiát aknázzák ki. A Hold és a Nap tömegvonzásának
hatására a tengerek szintje ütemesen változik, naponta kétszer apály és dagály alakul
ki. A Hold 24 óra 50 perces keringési idejének megfelelően a tenger szintje 12 óra
25 perces ciklusokkal változik. A Hold és a Nap relatív helyzetének változása
mintegy 14 napos ciklusidővel a maximumok ugyancsak szinuszos változását
okozza. A legnagyobb érték a két égitest tavaszi együttállásakor, a legkisebb őszi
oppozíciójuknál lép fel, e kettő aránya háromszoros értéket is elérhet. A
szintkülönbség értékét erősen módosítják a partviszonyok, a beltengerek közepén
centiméter, partján deciméter nagyságrendű, a nyílt óceánokon 1 m körüli, az
óceánok egyes partvidékein viszont a rezonancia és az öblök tölcsérszerű
összeszűkülése következtében nagy értéket is elérhet. Kanada keleti partján
15..20 m-es vízjáték is előfordul, az angol és a francia partvidék egyes pontjain a
csúcsérték 14 m. A csillagászati adatokból számítva a Földön lejátszódó árapály
teljes energiája 2,6..3 TW. Energetikailag az apály és a dagály szintje közötti
különbség kis esésű vízerőművel hasznosítható. Elvileg már 3 m-es szintkülönbséget
is lehetne hasznosítani, de a gazdaságos megoldáshoz ennek többszöröse szükséges.
Erőmű csak ott valósítható meg, ahol egyrészt az apály és a dagály szintkülönbsége
rendszeresen meghaladja az 5..l0 m-t, másrészt, ahol tengeröblöket vagy
folyótorkolatokat viszonylag kis munkával alkalmassá lehet tenni a szükséges
vízmennyiség felfogására. E feltételeknek csak kevés hely felel meg, ezek
számbavételével a kiépíthető teljesítményt mindössze 100 GW-ra becsülik (3 EJ/év).
A legnagyobb árapály-erőmű 240 MW-tal (2410 MW) Franciaországban működik,
kisebb erőművek üzemben vannak a volt Szovjetunióban területén és Kanadában.
Bár árapállyal működtetett vízimalmok már sok száz éve működnek, és
villamosenergia-előállításra már az első világháború előtt is épült kísérleti

berendezés, a kiépíthető teljesítmények 1 %-a sincs kiaknázva. Ennek okát az
aránytalanul nagy beruházási költségben kell keresni, amit a vízépítési műtárgyak
kialakításának bonyolultabb feltételei és a sós víz agresszív hatása elleni védekezés
eredményez. Emellett másodlagos jelentőségű az az üzemviteli nehézség, hogy a
teljesítmény 12 órás periodicitással 0 és egy változó maximum között hullámzik,
függetlenül a fogyasztói igényektől. Az árapály egyenlőtlensége miatt a
rendelkezésre álló villamos teljesítmény is ingadozik. Ezt az ingadozást csökkenteni
lehet egy vagy több különböző szintű tározó kialakításával, ami azonban a maximális
teljesítmény és az energetikai hatásfok csökkenésével jár. Ha megépül is még néhány
tervezett árapály-erőmű, ezek csupán alárendelt jelentőségűek lesznek mint
tüzelőanyagot megtakarító létesítmények.
3.2.2.3. SZÉLENERGIA
Áttételesén a napenergia hasznosítását jelenti a szélenergia felhasználása is. A légkör
alsó részét a Föld felszíne melegíti, elsősorban azokkal a kisugárzott infravörös
hullámokkal, amelyeket a levegő el tud nyelni. Mivel a felszín hőmérséklet a felszín
felépítésétől és az inszolációtól függ, a levegő hőmérsékletének eloszlása időben és
térben nagyon változatos, ami a légtömegben sűrűség- és nyomáskülönbségeket hoz
létre. E különbségek hatására légmozgások és áramlások alakulnak ki, a hő a levegő
mozgási energiájává alakul át. A földfelszín bonyolult felépítésé következtében a
széljárás komplikáltan alakul, megkülönböztetnek általános és helyi szeleket,
valamint ciklonokat. Az általános szeleket a pólusok és az egyenlítő klímája közötti
különbség okozza, rendszerüket a Föld alakja és forgása szabja meg. A talajszinten a
pólusoktól az egyenlítő felé és a magasban ellentétes irányba tartó áramlást
megszakítják azok az erők, amelyeket a Föld forgása a légtömegekre gyakorol.
Ennek következtében az egyenlítőnél, a 30° körüli szubtropikus térrészben (itt
vannak a sivatagok) és 50..60°-nál a szubpoláris régiókban szélmentes övezetek
alakulnak ki. Az általános szelek ezen övezetek között keletkeznek. Az egyenlítő és a
szubtropikus övezet között kialakuló passzátszél meglehetősen egyenletes, 5..6 m/s
sebességgel fúj évente 290..330 napig, legszabályosabban az óceánok felett (az
északi féltekén északkeleti, a délin délkeleti irányú). A mérsékelt égövön az általános
szél nyugati irányú, de sokkal egyenlőtlenebb, a poláris övezetben pedig keleti
irányú. Az általános szélrendszerre helyi szélrendszerek, ciklonok, turbulenciák
szuperponálódnak. Az óceánok hőmérséklete sokkal kevésbé követi a téli és a nyári
klíma különbségeit, mint a kontinenseké, e differenciákat egyenlíti ki a viszonylag
egyenletes monszun (nyáron a tenger felöl, télen a tenger felé fúj). Gyenge
légmozgást okoz a pártvidékén a napi felmelegedés változása is, ami nappal a part
felé, éjjel a tenger felé fújó tengerparti szélet eredményez (parti szél este és reggel a
Balatonon is tapasztalható). Helyi szélrendszer hegyvidékeken is előfordul, a
mérsékelt égövön különösen nyáron. A ciklonok a hideg és meleg légtömegek
találkozásakor, azok határfelületéről indulnak ki, függőleges tengely körül forgó
mozgással. E néhány napos képződmények gyakran több hullámban vonulnak el,
sebességük változó. átlagosan 6..9 m/s. Hazánk területére leginkább nyugatról
érkeznek. A ciklonoknak – fölég a trópusokon – nagyon heves, nagy szélerejű
formái (orkán, hurrikán tornádó, tájfun stb.) is vannak.

200
150
h , m 100
50
0
0 2 4 6 8 10
v , m/s
7. ábra. Az éves közepes szélsebesség függése a talajszint feletti magasságtól
Az áramlás irányát és nagyságát a felszín topográfiája ugyancsak számottevően

befolyásolja. A súrlódás a talajszinten turbulenciát okoz, amit még 1 km
magasságban is érzékelni lehet. Az áramló légtömegek összetétele és állapota sem
homogén, ami szintén perturbációk forrása. Mindezek következtében a szél ritkán
egyenletes, lökések, ingadozások alakulnak ki. A súrlódás miatt a szélsebesség a
talajszint feletti magasságtól is függ, amit a 7. ábra példáz. A sokféle hatás
következtében – különösen az olyan fekvésű területeken, mint Magyarország – a
széljárás meglehetősen szeszélyes. A 8. ábra mutatja a szélsebesség éves megoszlását
Közép-Európában, a legvalószínűbb érték jó közelítéssel a középérték 0,67-szerese,
ami az adott esetben 5,3 m/s. A sokéves megfigyelések szerint az évi átlagos
szélsebesség Budapesten 1,8 m/s, Debrecenben 2,5 m/s, Szegeden 2,7 m/s,
Keszthelyen 3,0 m/s, és csupán az ország legszelesebb északnyugati sarkában,
Magyaróváron éri el a 4,9 m/s-ot. A havi átlagok 1,5 és 6,0 m/s között ingadoznak,
de többnyire 3,0 m/s alattiak. Gazdasági megfontolások alapján a szélenergiát ott
célszerű kiaknázni, ahol az éves átlagsebesség a talajszint felett 10 m magasságban
meghaladja a 4 m/s-ot. Ez a feltétel többnyire csak a tengerpartokon teljesül.
h/a 1200
800
400
0
0 5 10 15 20
v , m/s
8. ábra. A szélsebesség gyakorisága
A szélre merőleges felületre ható szélnyomás a szélsebesség négyzetével,

teljesítmény pedig a harmadik hatványával arányos. Az elkerülhetetlen áramlási és

egyéb veszteségek miatt a levegő mozgási energiájának csak egy részét lehet
kiaknázni – legcélszerűbben villamosenergia-fejlesztésre.
A legvalószínűbb teljesítményre méretezett szélmotorok energetikai hatásfoka a
sebesség függvényében maximumot mutat. A szélmotorok hatásfokának elméleti
maximuma 60 %, a gyakorlatban csak 45..50 % valósítható meg. A vízszintes
tengelyű szélmotorok már kiforrott rendszerek, 100..200 kW teljesítményű
egységeikről sokéves tapasztalattal rendelkezünk. Ugyancsak megoldottnak
tekinthető az automatikus szabályozás feladata, ami a változó szélsebességnél
biztosítja a fejlesztett villamos feszültség és frekvencia állandóságát. A fajlagos
beruházási költség azonban még tárolás nélkül is magas. Azt várják, hogy a most
kidolgozás alatt álló 1..3 MW-os egységeknél ez csökkenni fog, bár a fajlagos
ráfordítás a hagyományos érőművekének 3..5-szerese lesz. Fejlesztés alatt áll a
függőleges tengelyű megoldás (Darrien-elv), ami jobban alkalmazkodik a változó
irányú szélhez, azonban csak 5 m/s felett használható. Realizálásához
anyagtechnológiai és üzemviteli feladatok (pl. az indítás módja) várnak megoldásra.
Gyakorlati okokból a szélmotorok nemcsak szélcsend idején, hanem kis
szélsebességnél (a méretezéstől és az automatizáltságtól függően 2,5..5 m/s alatt)
sem tudnak teljesítményt leadni. Nagy szélsebességnél (15..28 m/s felett) biztonsági
okokból kell a szélkerekeket leállítani. E korlátokból és a teljesítmény
ingadozásaiból következik, hogy a szélmotorokat vagy megfelelő energiatárolással
kell párosítani, – ami versenyképességüket szinte biztosan megszünteti –, vagy a
közcélú villamosenergia-hálózatba kell a fejlesztett energiát betáplálni. Az utóbbi
esetben a szélmotorok csak tüzelőanyag megtakarítást eredményeznek.
Az említett hátrányok miatt a szélmotor csak állandó széljárású, szabad áramlást és
így nagy kihasználást biztosító nyílt területeken, elsősorban a tengerparti
övezetekben lehet versenyképes. Azonban ilyenkor is csak járulékos, helyi
energiaforrás szerepét töltheti be. Teljesen valószínűtlen, hogy polgárjogot nyernek
azok az elképzelések, amelyek a tengerpárton elhelyezett hatalmas szélmotorok
sorozatával remélik fedezni az országok villamosenergia-igényének számottevő
hányadát. Ez ellen nemcsak a táj védelme szól, hanem az aránytalanul nagy
beruházási költségek is. Még kell említeni, hogy a területigény is nagy, mert a
légáramlás rendeződése érdekében a tornyok között megfelelő távolságot kell
biztosítani. A becslések szerint szélmotorrendszerekkel csupán 0,1 W/m2
teljesítménysűrűséget lehet elérni az elfoglalt térületre vonatkoztatva, ami rendkívül
kis érték.
3.3. Átalakított energiahordozók

A végső fogyasztók energiaigényeit elvileg elsődleges energiahordozókkal is ki
lehetne elégíteni. Ez történhet az elsődleges energiahordozók közvetlen
hasznosításával vagy a fogyasztóknál megvalósított energiaátalakítás segítségével. A
közvetlen hasznosítás nem felel meg a korszerű technikai követelményeknek, a
kiaknázható elsődleges energiaforrások jellege és földrajzi elhelyezkedése
mindenképpen energiaátalakításokat tesz szükségessé, annak érdekében, hogy
biztosítani tudjuk a végső fogyasztás és hasznosítás hő, mechanikai munka, fény
kémiai és egyéb energiák iránti igényt.

Mindezek miatt az energiahordozókat egy vagy több lépésben mindig átalakítjuk
mielőtt az a fogyasztóhoz kerül, de előfordulhat olyan eset is, hogy a fogyasztó
közvetlenül valamely elsődleges energiahordozót használja fel. Átalakított
energiahordozók például a kőolaj-feldolgozásból nyert termékek. Végső
energiahordozók a villamos energia, hőenergia; hasznos energia pedig a fényenergia,
hőenergia, kinetikus energia, … . Az átalakított és végső energiahordozókat élesen
elkülöníteni nem lehet, hiszen egymás szerepét átvehetik. Az eddig leírtakat a 9. ábra
teszi szemléletessé.
Az átalakított energiahordozókat többféleképpen lehet csoportosítani a
felhasználási mód, energiafajta, eredet, fizikai jellemzők vagy más mutatók alapján.
A gyakorlat szempontjait követve a továbbiakban a következő csoportosítást és
egyben tárgyalási sorrendet fogjuk követni:
– kémiai tüzelőanyagok és üzemanyagok,
– hőenergia-hordozók,
– a mechanikai energia hordozói,
– villamos energia,
– kémiai reagensek.
Az elsődleges energiahordozók átalakítása végbemehet például a szénfeldolgozó
üzemekben (brikett gyártás); olajfinomító üzemekben (benzin, dízelolaj, stb.). A
primer energiahordozók erőművekben is felhasználásra kerülnek. Az átalakítás
módja szerint ez a folyamat végbemehet: hőerőgépekben, atomreaktorokban,
vízgépekben, szélgépekben, napenergia cellákban és egyéb berendezésekben. A
következőkben részletesen megismerkedünk az egyes átalakított energiahordozók
jellemző tulajdonsági, az átalakítás alapvető módjaival. Az energiaátalakítás
részleteit, az energiaátalakító berendezéseket és folyamatokat az Energiaátalakítás
című fejezet ismerteti.
import import
veszt. veszt. veszt.

hazai
primer átalakított
(szekunder) végső hasznos
energia-
energia- energia- energia
import hordozó átala- hordozó szállítás hordozó átala-
kítás átala- kítás
kítás
FOGYASZTÓ
export készletezés, export készletezés, export
tárolás tárolás
9. ábra. Energiaátalakítási lánc
3.3.1. Hőenergia-hordozók
A hő az anyagok belső energiája, a hőenergia mindig anyagokhoz kapcsolódik.
Szigorúan véve a hőhordozók körébe minden anyag, test beletartozik, hiszen egy
rendszer termikus állapota a rendszert alkotó elemek termodinamikus kölcsönhatásán

múlik. Egy helyiség hőmérsékletét a határoló elemek, valamint a helyiségben levő
tárgyak és közegek együttes viselkedése alakítja ki, egy technológiai folyamat
hőmérlegét az abban szerepet játszó eszközök és anyagok kölcsönhatása szabja meg.
Kilátástalan kísérlet lenne az anyagok ilyen teljes körű áttekintése, szerencsére erre
nincs is szükség, elég csupán a hőellátásban lényeges szerepet játszó anyagokra
szorítkozni.
Rá kell azonban mutatni, hogy egyes konkrét létesítmények egyedi vizsgálatánál a
tárgyaltakon túlmenő anyagok is fontos szerephez juthatnak, például mint a
folyamatból távozó hulladékhő hordozói. Így tüzelőberendezésekből, kohókból
jelentős hőmennyiség távozik a salakban, kémiai folyamatokból a kilépő
oldószerekben, melléktermékekben. Maguk a termékek is sok hőt szállíthatnak el,
például a megmunkáláshoz magas hőmérsékletre hevített fémek, különösen
megolvasztva, a magas hőmérsékletű kémiai és építőanyag-ipari eljárások termékei
stb. hőhordozók a technológiai folyamatokba betáplált anyagok is, az energetikai
hatásfokot javítja, ha a tüzelőberendezésekbe beadagolt tüzelőanyagot és levegőt,
vegyipari eljárásoknál a nyersanyagokat előmelegítik.
A hőhordozók termikus viselkedését elsődlegesen hőtároló képességük
(hőkapacitás) és hőátszármaztatási tulajdonságaik szabják meg. A hőkapacitás az
anyagi összetételtől és az állapotjellemzőktől (hőmérséklet, nyomás) függ. ha egy m
tömegű c fajhőjű hőhordozó hőmérséklete T1-ről T2-re nő, akkor hőtartalmának
változását az esetek nagy részében az
T2
Q  m  cdT  mc  T2  T1 
T1
összefüggés írja le. A c fajhő hőfokfüggő, c az adott hőmérséklet-intervallumra

vonatkozó átlagértéke, az mc szorzat a hőkapacitás. A c fajhő fémeknél 0,1..0,8 kJ/
(kgK), szilárd szigetelőanyagoknál 0,4..1,5 kJ/(kgK), folyadékoknál 0,8..5,0 kJ(kgK)
és gázoknál 0,8..13,0 kJ/(kgK) nagyságrendű. A fenti egyenlet csak olyankor írja le
helyesen a viszonyokat, ha a hőközlés vagy hőelvonás nem vált ki olyan fizikai vagy
kémiai folyamatokat, melyek a belső energiát ugrásszerűen módosítják. Így például
halmazállapot-változásnál a hőtartalom ugrásszerűen változik a rejtett (látens) hővel,
kémiai reakcióknál a kötési energiával, energiaváltozással jár az oldás, a
struktúraváltozás, a disszociáció, az ionizáció és számos más folyamat. A rejtett hő
többnyire jelentős energiamennyiség tárolását teszi lehetővé a hőhordozóban.
A hőátszármaztatás az anyagi minőségen kívül a geometriai elrendezéstől és a
környezet jellemzőitől is függ. A hőközlés hővezetés, hőátadás és sugárzás útján
történhet. Az átszármaztatott hő számítása bonyolult differenciálegyenletek
megoldását igényli. Megjegyzendő, hogy a számítás többnyire csak kvalitatív
tájékozódáshoz elegendő, a gyakorlati igényeket leginkább tényleges mérésekkel
lehet kielégíteni. A jellemzők szerepének érzékeltetésére a hőközlés háromféle
típusát a legegyszerűbb esetekre mutatjuk be.
Hővezetés Egy nagy kiterjedésű,  hővezető képességű (hővezetési tényezőjű) és
 vastagságú sík lemez vagy fal felületegységén hővezetés útján

q   T  T2 
 1

hőmennyiség halad át az időegység alatt, ha a lemez két oldalán a hőmérséklet T1
és T2. Fémek  hővezetési tényezője 40..400 W/(mK) között mozog, hőszigetelő
anyagoké legalább egy nagyságrenddel kisebb.
Hőátadás A szilárd testek felületéről, valamint folyadékok szabad felszínéről a
mellettük áramló közegek hőátadás útján is szállítanak el hőt, illetve ellentétes irányú
hőmérséklet-gradiens esetén a közeg ad át hőt a felületnek, ennek mértéke az áramlás
sebességétől és jellegétől függ. A T1 hőmérsékletű felületegységéről, egységnyi idő
alatt az az mellett áramló, T2 hőmérséklettel jellemezhető közeg
q    T1  T2 
hőt szállít el, ill. szállít oda. Az  hőátadási tényező lassan mozgó gázokban
3..20 W/(m2K), gyorsan áramló gázokban értéke l0..100 W/(m2K)-re nő, áramló
folyadékokban 200..10000 W/(m2K), forrásban levő folyadékra 10000-
100000 W/(m2K) és kondenzálódó gőzre 2000..60000 W/(m2K). A forrás és a
kondenzáció közben átadható nagy teljesítményt a rejtett hő biztosítja, ennek a
hőforrások kialakításánál van nagy jelentősége.
Hősugárzás Két nagy kiterjedésű, T1 és T2 hőmérsékletű párhuzamos felület
között a felületegységről sugárzás útján átadott hő:

q  12 0 T14  T24 
ahol a  12 az ún. besugárzási cseretényező, ami a felületek minőségétől függ, a  0
az ún. Stefan–Boltzmann-tényező   0  5,669  10 8 W / (m 2 K 4 ) .
3.3.1.1. SZILÁRD ANYAGOK

A szilárd anyagok általában mint hőszigetelők és hőtárolók játszanak szerepet a
termikus folyamatokban. Csak kivételesen fordul elő, hogy kifejezetten hőszállításra
szilárd anyagokat használjanak. Rendszerint nem kívánatos módon a hőszállításban
minden olyan szilárd termék vagy egyéb anyag részt vesz, mely a környezettől eltérő
hőmérsékleten távozik a technológiai folyamatból. A hőszigetelés funkcióját
többnyire sok levegőt tartalmazó szervetlen szálas, rostos anyagokkal (üvegből,
bazaltból), hőálló műanyagokkal és keramikus anyagokkal látják el. Ezek
technológiája az utóbbi évtizedekben jelentősen fejlődött, ami a hőveszteségek
számottevő csökkentését teszi gazdaságosan lehetővé. A hőtároló szilárd anyagok
nagy része csupán a felmelegedési és lehűlési időállandók kialakításában játszik
szerepet, ami az üzemvitel és esetenként a teljesítménygazdálkodás szempontjából is
jelentős. Ilyen szerepe van az épületelemeknek, a tüzelőberendezések és magas
hőmérsékletű kemencék hőálló béléseinek (samott, magnezit) és gyakran a talajnak
is.
3.3.1.2. FOLYADÉKOK
A folyékony hőhordozók között a legjelentősebb a víz. Ebben nagy szerepe van
annak, hogy könnyen hozzáférhető, olcsó és viszonylag bőségesen rendelkezésre álló
anyag. A sokirányú használat révén fizikai és kémiai viselkedését alaposan feltárták.
Sok ismeret áll rendelkezésre a víz és a különféle szerkezeti anyagok

kölcsönhatásáról. E hatások gyakran kellemetlenek, pl. korrózió vagy
vízkőlerakódás, az évtizedek során a védekezés módszerei is kialakultak.
Hőhordozóként történő alkalmazásához előnyös kivételesen nagy fajhője
(4,2 kJ/(kgK)), melynél néhány százalékkal nagyobb fajhővel csak egy-két anyag
rendelkezik, és az egyes hőátadási folyamatok során elérhető nagy hőátadási tényező
(103..104 W/(m2K)).
Korlátozást jelent viszont a folyékony halmazállapot viszonylag szűk hőmérséklet-
intervalluma légköri nyomáson. Ezt bizonyos mértékig ki lehet terjeszteni, a nyomás
csökkentésével vagy a fagyáspontot leszállító adalékokkal 0 °C alá, a nyomás
növelésével 100 °C fölé is. A természetben előforduló vízben mindig vannak oldott
ásványi anyagok és szennyeződések, ami a víz tisztítását teszi szükségessé, hogy a
szerkezeti anyagok ne korrodáljanak és a hőátadó felületek hőátviteli tényezőjét
lerakódások ne csökkentsék le. A tisztítás szükséges mértéke a felhasználás jellegétől
függ, lehetőségei széles körűek (szűrés, ülepítés, derítés, vegyszeres vízkezelés,
ioncserés tisztítás, desztillálás stb.). Szélsőséges feltételek között a szerkezetek
anyagát is megfelelően kell megválasztani, pl. rozsdaálló acélból vagy felületi
védőbevonatokkal kell kialakítani.
Hőhordozóként legnagyobb mennyiségben hűtésre használják a vizet, ez teszi ki az
összes ipari vízfelhasználás 80 %-át. A legnagyobb hőmennyiséget a hőerőművek
kondenzátoraiból kell elvonni, frissvíz-hűtésnél 1 GW kiadott teljesítményhez
átlagosan 30..35 m3/s hűtővíz szükséges hagyományos erőműveknél és 45..50 m3/s
atomerőműveknél. E nagy vízfelhasználás biztosítása jelentős szerepet játszik az
erőművek telephelyének kijelölésében és technológiai rendszerének
megválasztásában. A mai korszerű, több GW-os erőműnagyságok mellett a
hűtővízszükséglet a folyók vízhozamának tetemes hányadát teszi ki. A hűtésnek ez a
lehetősége fokozatosan kimerül, a visszavezetett hűtővízzel a folyókba juttatott hő
mennyiségét korlátozni kell, nehogy a hőmérséklet túlzott emelkedése megbontsa az
élővizek ökológiai egyensúlyát. E korlát a Tiszára telepíthető erőművek nagyságát
1 GW körül, a Dunára telepíthetőekét 5..7 GW-ban jelöli ki. A hőszennyezés hatása
kumulatív, ezért a hazai folyóvizekkel hűthető erőműépítés lehetősége 3..4 évtizeden
belül kimerül. Ahol az erőműveket nem lehet a tengerpartra telepíteni, ott előtérbe
kerülnek a hűtővíz ismételt felhasználását lehetővé tevő költségesebb megoldások
(hűtőtó, hűtőtorony). A frissvízigény nedves hűtőtornyoknál 60-ad része, száraz
hűtőtornyoknál 1000-ed része a frissvíz-hűtéshez szükséges mennyiségnek. A
hűtéshez többnyire elég a szilárd szennyeződések kiszűrése a vízből, kémiai
kezelésre nincs szükség. Mind a frissvíz-hűtés, mind a hűtőtornyos megoldás
megtalálható a legtöbb magas hőmérsékleten lezajló ipari technológiánál is.
A belsőégésű motorok működésének is elengedhetetlen feltétele a megfelelő hűtés,
amit többnyire vízhűtéssel biztosítanak. Kiterjedten használják a vizet magas
hőmérsékleten működő technológiai reaktorok és munkagépek hűtésére, sőt gyakran
a meleg termékek lehűtésére is, például a metallurgiában, a kokszgyártásnál, a
vegyipar számos termékénél. Néha gőzfejlődést is megengednek, mert a víz nagy
párolgási hője a hőelvonás intenzitását jelentősen fokozza. A hűtővízben nagy
hőmennyiségek távoznak el, e hulladékhő hasznosítása komoly érdeke az
energiagazdálkodásnak. Helyhez kötött technológiáknál erre meg is van a mód, ha a
hűtővíz mennyisége elég nagy. A hasznosítás területét a távozó hűtővíz hőmérséklete

szabja meg, alacsonyabb hőmérsékleten használati meleg víz készítése vagy
mezőgazdasági felhasználás, magasabb hőmérsékleten fűtés vagy anyagok
előmelegítése jöhet szóba.
A víz jelentős szerepet játszik a hőigények kielégítésében is, erre fordítják a
technológiai célra kivett nyersvíz 70 %-át, megjegyzendő azonban, hogy a
hőhordozók gyakran zárt rendszerben keringenek (kazánok, fűtőhálózatok), így
csupán a veszteségek pótlása jelent folyamatos vízfelhasználást. E területen
legnagyobb tételt a használati meleg víz (tisztálkodásra, háztartási célokra) jelenti. E
célra többnyire 50..60 °C (néha 80..100 °C) hőmérsékletre kell a vizet felmelegíteni.
A felhasználás jellege miatt a használati melegvíz-ellátásnál ki kell elégíteni az
ivóvízzel szemben támasztott minőségi követelményeket, a mechanikai tisztítás
mellett gyakran kémiai kezelés is szükséges.
A központosított épületfűtésnek ugyancsak a víz a legkedvezőbb hőhordozója,
ezért az utóbbi években szinte kizárólagos szerepet nyert a korábban használt gőzzel
szemben. A fűtőtestekben leginkább 70 °C-nál alacsonyabb hőmérsékletű meleg
vizet keringtetnek.
A meleg víz hőtároló képessége a hőmérséklettel arányos. Nagy hőteljesítmény
átviteléhez a hőmérsékletet 100 °C fölé kell növelni, amit az tesz lehetővé, hogy a
víz forrási hőmérséklete nő a nyomás növelésével. A víz hőmérsékletét elvileg
374 °C-ig lehet növelni, ennél magasabb hőmérsékleten folyékony halmazállapot
nem lehetséges, e kritikus hőmérséklethez 226 bar nyomás tartozik. A gyakorlatban
ennél jóval alacsonyabb hőmérsékletet és nyomást alkalmaznak. A forrás
elkerülésére nyomás alá helyezett 100 °C-nál melegebb vizet a hőtechnikában forró
víznek, az atomtechnikában nyomott víznek nevezik. A középnyomású (1..1,5 bar
közötti) forróvíz-rendszereket elvétve fűtésre is használják, de a magas hőmérséklet
fűtéstechnikailag nem előnyös. A forró víz legfontosabb alkalmazási területe a
távhőszolgáltatás, mindenekelőtt a távfűtés. Az e célra alkalmazott felső hőfokhatár
170..180 °C, többnyire 130..170 °C-ot alkalmaznak, a szokásos nyomástartomány
1,5..12 bar. A nagy nyomású forró víz azért vált a távfűtés szinte kizárólagos
hőhordozójává, mert az ilyen rendszerek szabályozása jóval egyszerűbb a gőzt
használó rendszereknél és jóval nagyobb távolságokat lehet gazdaságosan, kevés
veszteséggel áthidalni.
3.3.1.3. GÁZ HALMAZÁLLAPOTÚ ANYAGOK

A legszélesebb körűen használt hőhordozó maga a levegő, hiszen minden fűtött vagy
hűtött helyiségben a temperálás célja, hogy a levegő hőmérséklete a kellemes
közérzethez megkívánt vagy a technológia által megszabott értéket vegyen fel. A
termikus egyensúly azon múlik, hogyan alakul a hőcsere a levegő és a különféle
hőleadó és hőfelvevő felületek között, amit a hőmérsékletviszonyokon kívül a
légmozgás jellege és a levegő összetétele is befolyásol (pl. légnedvesség). E
közvetítő szerep mellett a levegő mint hőhordozó gyakran közvetlenebb szerepet is
betölt. A légfűtésnél, légkondicionálásnál és gyakran a szel1özésnél is a bejuttatott
levegő hőtartalmának változtatásával biztosítják a kívánt klímát, ez időnként a
levegő összetételének befolyásolásával is párosul (légnedvesség szabályozása,
egészségre ártalmas összetevők kivonása, por szűrése stb.). Jelentős szerepe van a
levegőnek mint hőhordozónak a kalorikus és villamos berendezések hűtésében is, a

járművektől kezdve különféle technológiai berendezéseken, motorokon, villamos
gépeken keresztül az erőművi hűtőtornyokig. A levegő hőtartalma sok termelési
technológia energiamérlegében játszik jelentős szerepet. A nagy kazánok tüzelési
hatásfokát számottevően növeli a levegő előmelegítése 200..400 °C-ra, amit a
füstgázzal fűtött léghevítők biztosítanak. A nagyolvasztók égési levegőjét
(fúvólevegő) rekuperatív vagy regeneratív léghevítőkkel 600..1200 °C-ra melegítik
elő, ami nemcsak energetikai hatásfok növelést, hanem minőségjavulást is
eredményez. Hasonló a helyzet a különféle technológiai kemencéknél is. Az
energetikai hatásfokot javítja, ha előmelegített levegőt fújnak be egyes magas
hőmérsékletű kémiai reakciókhoz (szénelgázosítás, hidrogéngyártás stb.), különösen
ha az előmelegítés hulladékhővel történik. Többnyire meleg levegővel szárítják a
nedves, higroszkópos anyagokat (mezőgazdasági termékek, élelmiszerek, nedves
eljárással készült vegyipari termékek, szálas anyagok stb.).
A tüzelésnél fejlődő hő jelentős részét a füstgáz szállítja el. Ennek összetétele és
hőmérséklete a tüzelőanyagtól és a tüzelés módjától függ. Legnagyobb része N2 és
CO2, de számottevő mennyiségben találhatók benne O2, CO, vízgőz, nitrogén-oxidok
és szilárd részecskék, valamint a tüzelőanyag összetételétől függően SO 2, SO3,
kénessavgőz (H2SO3), esetleg kénsavgőz (H2SO4) és egyéb alkotók. A füstgáz a
legmagasabb hőmérsékletig (1200..1500 °C) használható hőhordozó, és e magas
hőmérsékletekhez sem tartozik magas nyomás. Hátrányos viszont az hőátadás
folyamán elérhető kis hőátadási tényező.
A legsokoldalúbban használható gáznemű hőhordozó a vízgőz. Energiatartalmát
nem csak fajhője szabja meg, hanem az elgőzölögtetés során felvett rejtett hő is, ami
kiemelkedően magas más anyagokhoz viszonyítva. A másik figyelembe veendő
körülmény a vízgőz nyomása és telítési hőmérséklete közötti összefüggés. Minél
nagyobb hőmérsékleten kívánunk gőz előállítani annál nagyobb nyomásra van
szükség. Ez szükségszerűen nagyobb követelményeket támaszt a berendezések
szerkezeti anyagaival szemben. Jelenleg a korszerű erőművi technológiákban az
uralható nyomás 250..260 bar, a hőmérséklet 550..560 °C.
A gőz használatának legegyszerűbb formája, ha csupán hőhordozóként
alkalmazzuk. Hőátadási tényezője hasonló mint a gázoké, de nagyságrendekkel
megnő halmazállapot változás esetén. Forrás közben 10 3..105 W/(m2K), kondenzáció
során 103..104 W/(m2K). A 150..160 °C hőmérséklet-tartományban a jelentős
hőmennyiséget igénylő ipari technológiák számára telített vagy igen kis mértékben
túlhevített gőz állítanak elő. A gőzt régebben előszeretettel alkalmazták központi
fűtésekben, távhőrendszerekben, de a forró víz kedvezőbb tulajdonságai miatt szinte
teljesen kiszorította e területről. A gőzt nagy rejtett hője alkalmassá teszi hőtárolásra
is. Ezek a tárolók lényegében nyomás alá helyezett kétfázisú rendszerek, melyekben
a víztükör felett gőz helyezkedik el. A nyomás vagy a hőmérséklet változásának
hatására víz párolog el, vagy gőz kondenzálódik.
A fejlesztett gőz jelentős hányadát az erőművekben expanziós gépekben
(gőzturbinák) hasznosítjuk, ahol a gőz hőenergiáját mechanikai munkává alakítjuk.
A gőzfejlesztő berendezések annál szigorúbb követelményeket támasztanak a
tápvízzel szemben, minél nagyobb az állapotjellemzők (nyomás, hőmérséklet)
értéke. Az üzembiztonságnak elengedhetetlen feltétele mind a gőzt előállító
berendezésben, mind pedig az azt hasznosítóban, hogy a vízminőség feleljen meg a

megkívánt fizikai és kémiai követelményeknek. A vízgőz nagy energetika szerepét
érzékelteti, hogy a primer energiahordozó felhasználás mintegy harmadát
gőzfejlesztést szolgál, aminek kétharmadát a villamosenergia-ipar hasznosítja.

4. ENERGIAÁTALAKÍTÁS
A primer energiahordozókból szekunder energiahordozók előállítása, valamint az

áttérés a szekunder energiahordozók egyik típusáról egy másikra energiaátalakítások
segítségével történik. A 9. ábra alapján érzékelhető, milyen fontos szerepe van az
energiaátalakításoknak az energiaellátás folyamatában. A fizika az energiafajta
módosítására nagyon sok lehetőséget tárt fel. A továbbiakban az átalakítási
eljárásokat a kinyert energiafajta szerinti csoportosításban tekintjük át. Ennek során a
hangsúlyt a jelenlegi műszaki gyakorlatban alkalmazott eljárásokra helyezzük.
Érdemes azonban némi figyelmet szentelni az energetikai szempontból ígéretes
egyéb lehetőségeknek is. Ezek közül jó néhány ma még csak olyan kis energiát tud
szolgáltatni, hogy alkalmazási lehetőségük méréstechnikai, vagy vezérléstechnikai
feladatokra korlátozódik. A technikai fejlődés azonban könnyen eredményezhet
ugrásszerű minőségi változásokat, amire épp az elmúlt 2..3 évtized szolgáltatott sok
példát (atomenergetika, erősáramú elektronika, újszerű áramforrások stb.). Érdemes
felidézni, hogy legtöbb nagyteljesítményű energiaátalakító berendezésünk őse olyan
nagyon kis teljesítményű laboratóriumi demonstrációs eszköz volt, mely még sejtetni
sem engedte a bemutatott fizikai hatás műszaki jelentőségét.
Az áttekintés érdekében nemcsak az energiafajtát módosító eljárásokat mutatjuk
be, hanem azokat a fontosabb energiaátszármaztatási utakat is, melyek az
energiafajtát nem érintik, de új szekunder energiahordozó megjelenését teszik
lehetővé. Az energiaátalakítás ilyen szélesebb értelmezése az energiaátalakítási
mátrix (2. táblázat) azon elemeinek bevonását jelenti, melyek sorát és oszlopát
azonos energiafajta jellemzi (pl. a mechanikai munka egyik formájának átalakítása a
mechanikai munka másik formájába, hőhordozók felmelegítése hőcseréből).
A tárgyalásnál a mindennapi ipari gyakorlatban előforduló három fő
energiaátalakítási módra helyezzük a hangsúlyt. Ezek a tárgyalás sorrendjében a
következők:
1. Hőforrások (fűtés, tüzeléstechnika és hűtés).
2. Hőerőgépek (a hő mechanikai energiává alakítása).
3. Áramforrások (villamos energia fejlesztése).
4.1.1. Hőforrások
A környezetünkben található közegekben és testekben gyakorlatilag korlátlan
mennyiségű hő áll rendelkezésre a környezeti hőmérsékleten. A különféle termikus
műveletekhez viszont általában a környezetinél magasabb hőmérséklet szükséges. A
hőhordozók hőmérsékletének növeléséhez hő bevezetésével belső energiájukat
növelni kell. Csak kivételesen fordul elő, hogy a természet közvetlenül bocsátja
rendelkezésünkre a kívánt hőmérsékletű hőhordozót, a geotermikus energiát a
felszínre juttató víz vagy gőz formájában. (A geotermikus energia nagyobb arányú
kiaknázására irányuló elképzelések már nem természetes módon felszínre kerülő
hőhordozókon alapulnak, hanem kívülről kívánják a vizet besajtolni, lásd

3.2.1.5 pont.) Általában a szükséges hőt energiaátalakításokra támaszkodva tudjuk
csak biztosítani.
Hővé közvetlenül át lehet alakítani minden más energiafajtát és a legtöbb
átalakítási lehetőséget iparilag hasznosítják is. A gyakorlatban primer és szekunder
energiahordozókból egyaránt fejlesztenek hőt. A legfontosabb átalakítási
lehetőségeket a 8. táblázat foglalja össze.
8. táblázat
Kiinduló energiafajta Átalakítás útja
1. Kémiai égés, exoterm kémiai reakciók
2. Nukleáris nukleáris reaktor
3. Villamos konduktív ellenállás vesztesége, ív hője és sugárzása,
dielektromos veszteség, indukciós veszteség, infrasugárzás,
mikrohullám, lézer, Peltier-hatás
4. Sugárzás felmelegedés abszorpció révén
5. Mechanikai súrlódás, hőszivattyú, hűtőgép
6. Hő hőátszármaztatás
Sok technológiai műveletnél a hőfejlesztés végcélja a hőhordozók felmelegítése.
Gyakran azonban a felmelegített hőhordozónak csupán transzmissziós szerepe van,
hogy a hőt a további felhasználás helyére szállítsa. Az anyagok, szerkezetek
felmelegítése történhet közvetlenül a 8. táblázat 1..5. alternatíváiban összefoglalt
energiaátalakítási folyamatokkal, de megvalósítható közvetve egy vagy több
energiahordozó közbeiktatásával (6. alternatíva). Az utóbbi megoldás egyedi
hőfogyasztók ellátásánál is előfordul, de legnagyobb szerepe a csoportos
hőellátásban van. Ugyancsak így lehet kielégíteni a hőhordozó anyagi összetételével,
állapotjellemzőivel kapcsolatos speciális fogyasztói követelményeket.
Hőenergia gazdálkodásunk jelenleg alapvetően a kémiai energia hasznosítására
alapul. A fejlesztett hőnek több, mint 90 %-át végső fokon tüzelőanyagok
elégetésére lehet visszavezetni. A következőkben részletesen áttekintjük a tüzeléssel
kapcsolatos alapvető folyamatokat.
4.1.1.1. TÜZELŐANYAGOK ELTÜZELÉSE

Mai energiagazdálkodásunk zömmel a tüzelőanyagok elégetése során felszabaduló
hő hasznosításán alapul. A tüzelőanyagok nagy része természetes eredetű primer
energiahordozó (szén, kőolaj, földgáz, tőzeg, tűzifa, mezőgazdasági hulladékok), de
jelentős a mesterségesen előállított szekunder energiahordozók aránya is. E
mesterséges tüzelőanyagokat főleg a természetes eredetű anyagokból nyerik (kőolaj-
és szénlepárlás termékei, pl. koksz, faszén, fűtőolaj, tüzelőolaj, gudron, kamragáz,
PB-gáz ), de lehetnek gyártott termékek (generátorgáz, bontott gázok, brikett ) vagy
technológiai melléktermékek (pl. kohógáz) is.
A legtöbb elem exoterm reakcióban egyesül az oxigénnel, tüzelőanyagainknál a
karbon (reakcióhő 36,8 MJ/kg) és a hidrogén (reakcióhő 144 MJ/kg) oxidációja
játssza a főszerepet, amihez kismértékben esetenként a kén (reakcióhő 10,4 MJ/kg) is
hozzájárul. A tüzelésnél lejátszódó legfontosabb reakciók a 9. táblázatban láthatók.
A tüzelőanyagok az éghető elemeken kívül számos egyéb alkotót is tartalmaznak,
amelyek hatnak az égés lefolyására. A tüzelés szempontjából a tüzelőanyag hasznos
része az elégethető karbon és hidrogén. Ez nem mindig azonos azzal a karbon- és
hidrogéntartalommal, amit a tüzelőanyag elemi kémiai analízise kimutat, mert ezen

elemek egy része éghetetlen vegyületek (pl. karbonát, víz) formájában is jelen lehet.
Tökéletes égésnél a karbon és a hidrogén a 9. táblázat 1. és 2. jelű reakciói szerint
szén-dioxiddá és vízgőzzé ég el. A tüzelőanyagban levő kén egy része nem éghető
vegyületekben van, a többi elég (éghető kén), ideális esetben kén-dioxiddá a 3.
reakció szerint. Ugyan a kén éghető része hozzájárul a hőfejlesztéshez, ez az alkotó
mégsem kívánatos, mert az égéstermék korrodálja a berendezéseket és szennyezi a
környezetet.
9. táblázat
Reakció Megjegyzés
1. C  O 2  CO 2
2. 1
H2  O  H 2O
2 2
3. S  O 2  SO 2
4. 1
CO  O  CO 2
2 2
5. 3
H 2 S  O 2  H 2 O  SO 2
2
6. CH 4  2O 2  CO 2  H 2 O
7. C 2 H 4  3O 2  2CO 2  2H 2 O
8. 7
C 2 H 6  O 2  2CO 2  2H 2 O
2
9.  n n
C m H n   m  O 2  mCO 2  H 2 O
 4 2
10. 1
C  O 2  CO tökéletlen égés
2
11. m n n
C m H n    O 2  mCO  H 2 O tökéletlen égés
 2 4 2
12. CH 4  O 2  C  2H 2 O koromkiválás
13. 2CO  C  CO 2 koromkiválás
14. CO 2  2H 2  C  2H 2 O koromkiválás
A tüzelőanyagban levő nem éghető vegyületek a tüzelés hatékonyságát rontó

ballasztanyagok. Ezek közé tartozik a nedvesség is, amelynek mennyisége
szélsőséges esetben – egyes barnaszeneknél – a tüzelőanyag 60 %-át is elérheti. A
nedvesség egy részét csak fizikai erők kötik a tüzelőanyaghoz (felületi adszorpció
vagy keveredés), ez a durva nedvességtartalom, ami a tüzelőanyag légköri viszonyok
között történő természetes száradása közben eltávozik. Ez magyarázza, hogy a
tüzelőanyagok nedvességtartalma erősen függ a tárolás körülményeitől. A teljesen
kiszáradt tüzelőanyag légszáraz, de abban még számottevő nedvesség lehet, ezt
tekintik egyensúlyi nedvességtartalomnak. Ennek egy részét fiziko-kémiai erők kötik
meg (kapilláris nedvesség, kolloid oldat), ami csak 100 °C feletti szárítással
távolítható el. Megegyezés szerint a 105 °C-on kiszárított tüzelőanyagot tekintik
száraz tüzelőanyagnak, az így eltávolított víz az analitikai nedvességtartalom. Végül
a víz egy része, a szerkezeti nedvességtartalom, vegyületekben található (kristályvíz),
ami csak e vegyületek szétbontásához szükséges magas hőmérsékleten, a tüzelés
során szabadul fel. A szerkezeti nedvességtartalmat a tüzelőanyag
nedvességtartalmának meghatározásánál nem számítják be. A tüzelőanyagban levő

éghetetlen ásványi szennyezőkből keletkezik az égés során a hamu, ami szélsőséges
esetben – ugyancsak egyes barnaszeneknél – elérheti a száraz tömeg 50 %-át is. A
hamu összesült darabjai alkotják a salakot, kis méretű, szálló por formájában távozó
része a pernye.
A tüzelőanyagok elégetése fizikai és kémiai változásokból álló nagyon összetett
folyamat, melynek részletei még sok tekintetben tisztázatlanok. Lefolyását nemcsak
a tüzelőanyag halmazállapota, szerkezete és összetétele szabja meg, hanem olyan
külső körülmények is, mint a hőmérséklet, a nyomás, a reakciótérben tartózkodás
ideje, az oxigénnel történő keveredés módja. A magas hőmérsékletre kerülve a
tüzelőanyagok fizikai és kémiai változásokon mennek keresztül. E folyamatok annál
összetettebbek, minél bonyolultabb molekulákból épül fel a tüzelőanyag és minél
heterogénebb a szerkezete. Az illó komponensek elpárolognak, az összetett,
bonyolult szénhidrogén-molekulák egyszerűbbekké bomlanak le, de e folyamatokat
módosíthatják vagy fékezhetik a különböző kísérő anyagok. A lejátszódó kémiai
reakciók néha exotermek, gyakran azonban endotermek, ami hőelvonást jelent.
Ugyancsak hőt igényelnek a fizikai állapotváltozások, a folyadékok elpárolgása (pl.
olaj), a szilárd anyagok kigázosítása, magas hőmérsékleten a molekulák termikus
disszociációja stb. Többnyire endotermek a hamualkotók kémiai reakciói is,
valamint a szilárd halmazállapot változásai (pl. lágyulás). Mindezt a hőt az éghető
elemek reakcióhője fedezi, ezért a tüzelőanyagok kémiai energiáját nem lehet teljes
egészében hő formájában kinyerni.
Az égéshez a tüzelőanyagnak legalább a gyulladási hőmérsékletig fel kell
melegednie. A felmelegedés első fázisában eltávozik a durva és az analitikai
nedvességtartalom (ez lefolyhat a tűztéren kívül is a tüzelőanyag előzetes
felmelegítése során). A hőmérséklet növekedésével mind nagyobb arányban kiválnak
az illó alkotók is. Illónak azokat a komponenseket tekintik, amelyek a levegőtől
elzárt hevítés során ászáraz szilárd vagy folyékony tüzelőanyagból gázok és gőzök
formájában kilépnek. Az illó alkotók nagy része éghető, de vannak éghetetlenek is.
Az illók teljes mértékű kiválása után szárazanyag, koksz és hamu marad vissza. Az
illó alkotók aránya és felszabadulásának kezdeti hőmérséklete számottevően
befolyásolja a gyulladási viszonyokat. A folyékony szénhidrogének bizonyos
hőmérsékleten felül gyakorlatilag teljes mértékben elgőzölögnek. A szenek
illótartalma annál nagyobb, minél fiatalabbak, a szárazanyagra vonatkoztatott
illótartalom antracitnál 4..9 %, feketeszeneknél 10..40 %, barnaszeneknél 40..60 %,
fánál 85 %-ot is elér. Az illó-felszabadulás kezdeti hőmérséklete szintén erősen
tüzelőanyag-függő, fiatal barnaszeneknél 130..170 C-on már megindul a folyamat,
de sovány feketeszeneknél 380..400 C is szükséges lehet. A gyulladás akkor
következik be, amikor a tüzelőanyagban fejlődő hő meghaladja a hőveszteséget. A
tüzelőanyagot egyrészt a magas hőmérsékletű környezet melegíti a tűztérben levő
anyagok sugárzása és konvektív hőátadása útján, másrészt a tüzelőanyag,
mindenekelőtt az illó alkotók égése során fejlődő reakcióhő. Az oxidáció
reakciósebességének exponenciális hőfokfüggése miatt az időegység alatt fejlődő
reakcióhő csak bizonyos hőmérsékleten felül elegendő a veszteségek
ellentételezésére. E gyulladási hőmérséklet – néhány tüzelőanyagra – a 10.
táblázatban látható. Legalacsonyabb hőmérsékleten a nagy molekulájú szénhidrogén-
gőzök gyulladnak meg (250..300 °C), legmagasabb hőmérsékleten (450..650 °C) a
kisebb atomsúlyú gázok, így a hidrogén, a szén-monoxid, a metán. A környezet

melegítő hatása miatt a gyulladási viszonyokat számottevően befolyásolja a
tüzelőszerkezet konstrukciója is. Kialakításánál fontos szempont, hogy a begyújtás
után folyamatosan biztosítsa a később bevezetett tüzelőanyag felmelegítését a
gyulladási hőmérsékletig. Megjegyzendő, hogy katalizátorral a gyulladási
hőmérséklet alatt is biztosítható az égés feltétele, léteznek olyan hőfejlesztő
készülékek, melyek e láng nélküli exoterm reakció útján alacsony hőmérsékleten
„tüzelnek el” földgázt vagy hidrogént.
10. táblázat
Tüzelőanyag Gyulladási hőmérséklet, °C
Tüzelőolaj 240
Generátorgáz 650
Szén-monoxid 600
Hidrogén 450
Metán 650
Városi gáz 450
Etilén 480
Propán-bután 650..750
Fa 300
Légszáraz tőzeg 240..280
Fiatal barnaszén 250..300
Idős barnaszén 350..400
Feketeszén 400..500
Koksz 500..600
Antracit 500..550
Benzin 350..500
Gázolaj 250
A gyulladás után az égés zónája térben kiterjed, az erre jellemző égési sebesség a
tüzelőanyag jellegétől és a tüzelés módjától függően 0,3..10 m/s közötti érték. A
reakciósebesség gázok és gőzök égésénél bizonyos nyomás- és
hőmérsékletviszonyok esetén annyira megnő, hogy az égési sebesség
nagyságrendekkel nagyobb, 1..3 km/s-os sebességet is elérhet, robbanás következik
be. A szokásos égéstől eltérően a robbanásnál a folyamat továbbterjedését nem
anyagtranszport biztosítja, hanem az égő tartományból kiinduló nyomáshullámok
adiabatikusan a gyulladási hőmérsékletig komprimálják a gázkeveréket, a tér nagy
részében szinte egyidejűleg következik be a gyulladás. Mivel a robbanás feltételei
csak a reakcióban részt vevő elemek bizonyos sztöchiometriai arányánál teljesülnek,
a robbanás lehetősége csak az alsó és felső robbanási határ közötti arányoknál áll
fenn. A 11. táblázat e határokat mutatja néhány anyagra, légköri nyomáson
levegővel alkotott elegyekre. A belső égésű motorok a robbanást használják ki
mechanikai munka előállítására, az ezekben elégetett tüzelőanyagokat
motorhajtóanyagnak vagy üzemanyagnak nevezik. A hőfejlesztést szolgáló
tüzelőberendezésekben viszont a robbanás megengedhetetlen, az nemcsak a
berendezést károsítja, hanem életveszélyes is. Ezért a gázzal működő
tüzelőberendezések biztonságáról megfelelő védelmek, automatikák, a láng
fennállását ellenőrző lángőrök beépítésével gondoskodnak az üzemviteli előírások
mellett. Ennek ellenére a technológiai előírások megsértése nem egy súlyos balesetet
okozott.
11. táblázat
Gáz Robbanási határ, térfogat %
alsó felső

Hidrogén 4,1 74,0
Szén-monoxid 12,5 74,0
Metán 4,3 14,0
Etán 3,2 12,5
Propán 2,4 9,5
Bután 1,6 8,5
Acetilén 2,5 80,0
Benzin 1,2 7,0
Generátorgáz 30,0 75,0
Torokgáz 40,0 65,0
Olajgáz 3,4 7,8
Vízgáz 6,0 70,0
Városi gáz 6,0 35,0
A tüzelőanyagok használati értékét az elégetéskor felszabaduló hő fejezi ki. Ezt a
tüzeléstechnikai gyakorlatban a fűtőértékkel, a kémiai vizsgálatoknál az égéshővel
jellemzik. Az égéshő a tüzelőanyag tökéletes elégetésekor fejlődő hő, ha a bevezetett
tüzelőanyag és levegő hőmérséklete, valamint a távozó égéstermékek hőmérséklete
egyaránt 20 °C, ami azt is jelenti, hogy a tüzelőanyag és a levegő nedvességtartalma,
valamint az égés során keletkezett víz folyékony halmazállapotban van az
égéstermékekben. A valóságban az égéstermékek magas hőmérsékleten távoznak a
tüzelőberendezésekből és jelentős mennyiségű hőt visznek magukkal.
A tényleges hasznosítás körülményeit jobban megközelítő fűtőérték az égéshőtől
abban tér el, hogy a távozó vizet gőz halmazállapotban veszi figyelembe. Így a két
jellemző között a legnagyobb különbséget a víz 2,3 MJ/kg párolgáshője jelenti, ami
kiegészül azzal a mintegy 330 kJ/kg hővel, ami a 20 °C-os víz 100 °C-ra való
felmelegítéséhez szükséges. A tüzelési célra használt tüzelőanyagok fűtőértéke 4 és
45 MJ/kg tartományban fekszik, az alsó határt a gyenge minőségű lignit, a felsőt a
kőolajszármazékok jelölik ki. Az azonos hőteljesítményt biztosító
tüzelőberendezések mérete és beruházási költsége általában annál kisebb, minél
nagyobb a tüzelőanyag fűtőértéke. Ugyanez vonatkozik a tüzelőanyag-szállítási
költségekre is. Ezért az alacsony fűtőértékű tüzelőanyagok versenyképességének
előfeltétele a kitermelés alacsony önköltsége. A nagyon alacsony fűtőértékű
tüzelőanyagokat (pl. lignit, inert tartalmú földgáz, alacsony fűtőértékű gyártott
gázok) ugyanezért nem gazdaságos nagyobb távolságra szállítani, eltüzelésük csak
előfordulásuk közvetlen környezetében gazdaságos.
Az égéshez oxigén jelenlétét is biztosítani kell. Tökéletes égésnél a karbonból CO 2,
a hidrogénből H2O és a kénből SO2 képződik. A tüzelőanyagban található C, H és S
mennyiségétől függően a 9. táblázat 1..3. reakcióegyenletei határozzák meg azt a
sztöchiometriai arányt, ami megszabja az égéshez elméletileg szükséges oxigén
mennyiségét. Az oxigént többnyire levegő bevezetésével biztosítják. Az elméletileg
szükséges levegőmennyiséggel azonban nem lehet tökéletesen elégetni a
tüzelőanyagot, mert egyrészt az éghető anyag keveredése a levegővel nem tökéletes,
másrészt az anyagok a reakciótérből idő előtt kiáramlanak. Ezért általában az
elméletinél több levegőre van szükség, ennek és az elméleti mennyiségnek az aránya
a légfelesleg-tényező. A tüzeléshez szükséges légfelesleg a tüzelőanyagtól és a
tüzelőberendezéstől függ, általában annál kisebb, minél tökéletesebb keveredést lehet
elérni.

Az elméletileg szükséges levegőmennyiséghez viszonyított légfelesleg relatív
értéke nagyon változó, jól beszabályozott szénhidrogén-tüzelésnél néhány százalék is
elég, szénportüzelésnél 20..30 %, kézi tüzelésű kis berendezéseknél 80..100 % is
előfordul. Technológiai célra, például a fémkohászatban előfordul tüzelés levegőben
szegény, redukáló atmoszférában is, ilyenkor a tüzelőanyag a jelenlevő oxidokból
vonja el az oxigént.
%
10
Eredő veszteség
Füstgázveszteség
5
Éghető maradék
1,05 Optimum 1,1 Légfeleslegtényező

10. ábra. Veszteségek az égéshő százalékában
Gyakorlati okokból a légfelesleg sem biztosítja a tüzelőanyag tökéletes elégését. A

karbon egy része csak szén-monoxiddá ég el (pl. a 9. táblázat 10. és 11. egyenletei
szerint), az égéstermékekkel elégetlen gázok, pernyeéghetö, korom, szállókoksz,
salakéghető távozik a tűztérből, ami energetikailag veszteséget jelent. Ennek
csökkentése azonban csak bizonyos mértékig lehetséges, ugyanis a légfelesleg
növelése a légfelesleg növeli a füstgáz mennyiségét és az azzal távozó, ugyancsak
veszteséget jelentő hőt. Így a légfelesleg függvényében kijelöli az eredő
veszteségnek minimuma van (l. 10. ábra.), ami kijelöli az energetikai optimumot.
Egyes tüzelőberendezésekben a levegő egy részét a tüzelőanyaggal együtt juttatják
a tűztérbe (primer levegő), a többit másutt az égés során fújják be (szekunder
levegő). A levegőbevezetés arányával és sebességével javítható a keveredés és a
kiégés mértéke. Kisebb berendezésekben a levegő beszívását a kémények
természetes huzata biztosítja, amit a meleg füstgáz és a környezeti hideg levegő
sűrűségkülönbségéből származó felhajtóerő hoz létre. Nagyobb berendezéseknél
viszont ventillátorokra is szükség van.
A tüzelés égésterméke a füstgáz és a salak. Tökéletes égésnél a füstgázban szén-
dioxid, vízgőz, kén-dioxid és az elhasznált oxigénnek kereken négyszeresét kitevő
nitrogén (a bevezetett levegő 79 %-a) található. Ténylegesen a légfelesleg miatt fel
nem használt oxigén, a tökéletlen égés következtében szén-monoxid, hidrogén és
metán, valamint egyéb gázkomponensek is vannak a füstgázban. Rossz
üzemvezetésnél, ha kevés az oxigén, az elégetlen szénből korom (9. táblázat 12-14.

reakciók), ami füst alakjában távozik. Ha a füstgázban sok az oxigén, az SO 2 egy
része SO3-má alakul át, ami a nedvességgel kénsavat alkot. E kénsav kondenzálódik
és megtámadja a fémes szerkezeti anyagokat, ha a füstgáz hőmérséklete a kénsav
harmatpontja alá csökken (alacsony hőmérsékletű korrózió). Nagyobb légfeleslegnél
maga a harmatpont is magasabb, ami szintén a légfelesleg csökkentésére ösztönöz. A
kén-trioxid-képződés aránya viszonylag kicsi és tüzelőanyagfüggő, a fejlődő SO 3 a
távozó SO2, százalékában rostélvtüzelésnél 1,6..2,9, szénportüzelésnél 0,8 és
olajtüzelésnél 0,5..4,0 %-ot tesz ki, az olajban található vanádium az SO 3 képződést
katalizálja. Az alacsony hőmérsékletű korróziót a légfelesleg csökkentésével,
inhibitorok adagolásával, kémiai vagy adszorptív lekötéssel, vagy a hőmérséklet
emelésével lehet ellensúlyozni. A nagy légfelesleg a magas hőmérsékletű korróziót is
előmozdítja, amit az olajokban található elemek, mindenekelőtt az alacsony
forrpontú vanádium okoz. Az oxigénnel vanádium-pentoxidot (V 2O5) alkot, ami
maga is korróziót okoz, de különösen agresszív a nátrium-oxiddal alkotott
eutektikuma, aminek az olvadási hőmérséklete is alacsony. Az eutektikum lágyulása
570..600 °C-on indul meg, e hőmérséklet felett a fémes szerkezeti anyagokat és a
falazati anyagokat megtámadja, aminek megakadályozására az olajtüzelésű
erőművek gőzparamétereit sokfelé 540..545 °C-ban maximálták. A magas
hőmérsékletű korróziót adalékanyagokkal csökkenteni lehet. A füstgázban az
egészségre ártalmas nitrogén-oxidok is vannak. A tűztérben a nitrogén és az oxigén
egy kis hányada NO-vá kapcsolódik össze, különösen 1500 C-ot meghaladó
hőmérsékleten. A nitrogén-oxid egy kis része 600 °C felett oxigénben dús
környezetben lassan NO2-vé alakul át. Az NOX képződést a tűztér-hőmérséklet és a
légfelesleg csökkentésével lehet mérsékelni. Különösen földgáztüzelésnél nagy a
nitrogén-oxidok koncentrációja a magas hőmérséklet miatt. értéke 25..50 gNOX/GJ-t
is elérhet. Jelentős lehet az NOX képződés szeneknél is, ha eredeti nitrogéntartalmuk
magas volt.
Szilárd tüzelőanyagoknál számottevő mennyiség a tüzelőanyag nem éghető része, a
hamu, ami nagyrészt különféle oxidokból áll. Ezek alacsony forrpontú, kis hányada
gázállapotban távozik a füstgázzal, legnagyobb része viszont szilárd halmazállapotú.
A hamuból a kisméretű, granulált lebegő részecskékké összeállt pernyét a füstgáz
ragadja magával, a többi salak formájában marad vissza. A pernye és a salak arányát
a tüzelőanyag minősége és a tüzelés módja szabja meg, darabos szénnel működő
rostélytüzelésnél a hamu 15..20 %-a, porszén-tüzelésnél 80..85 %-a pernye. A
pernye koptatja az áramlás útjába eső szerkezeti anyagokat, kedvezőtlen áramlási
viszonyoknál lerakódhat, csökkentve az áramlási keresztmetszetet és a
tüzelőberendezés teljesítményét. A salak rendszerint némi éghető anyagot is
tartalmaz, aminek a salakra vonatkoztatott százalékos súlyaránya a salakéghető.
Nagy salakéghető aránynál egy részét utóégető berendezésen égetik ki. A salak
kémiai összetétele szénfajtánkként erősen változik, ettől függően lágyuláspontja
1050 és 1500 °C között van olvadáspontja pedig ennél magasabb érték. Az
olvadáspont annál magasabb, minél nagyobb a savanyú és a bázisos alkotórészek
aránya a hamuban. A meglágyult hamu lerakódhat vágy rásülhet a szerkezeti
elemekre, rontva a hőátadást, és üzemviteli zavarokat is okoz. Ezt a tűztér megfelelő
kialakításával kell elkerülni. Többnyire olyan hőmérsékletviszonyokat alakítanak ki,
hogy a salak szilárd rögök formájában legyen eltávolítható (granuláló tüzelés).
Vannak viszont olyan tüzelőberendezések is amelyeknél a hőmérséklet meghaladja a

salak olvadáspontját, és a salakot folyékony állapotban távolítják el a tűztérből
(salakolvasztó tüzelés), amit azonban csak alacsony salakolvadásponttal jellemzett
tüzelőanyagoknál lehet megvalósítani. Az égés során felszabaduló hő egy része
veszteségként a környezetbe távozik.
Ennek kisebb része a szerkezet sugárzása és konvektív hőleadása útján távozik, a
veszteség legnagyobb része az égéstermékekben kilépő hő. A magas hőmérsékleten
távozó égéstermékek hőkapacitásukkal arányos hőmennyiséget szállítanak el.
Különösen a füstgázveszteség jelentős, ami a légfelesleg-tényezővel arányosan nő
– ismét egy ok a légfelesleg csökkentésére. Legnagyobbrészt ez a körülmény szabja
meg a tűztér hőmérsékletviszonyait is. Bár a tűztérben és környezetében az
izotermák topográfiája nagyon bonyolult, az átlagos hőmérséklet jó közelítéssel a
hasznosítható hőmennyiség és az égéstermékek hőkapacitásának hányadosából
számítható. A hasznosítható hő nem teljes mértékben azonos az elégett tüzelőanyag
mennyiségének és fűtőértékének szorzatával, előmelegítés esetén a levegővel és a
tüzelőanyaggal bevitt hő növeli, a környezetbe távozó veszteség pedig csökkenti. A
bevitt levegő előmelegítése a füstgázzal számottevően javítja az energetikai
hatásfokot. (A füstgáz lehűlése miatt ezen előmelegítők kritikus kérdése az alacsony
hőmérsékletű korrózió.) Nagy kazánoknál a füstgázveszteség 4..8 %, a
salakveszteség 1..2 %, a tökéletlen égés okozta veszteség pedig 2..6 %, kis
berendezéseknél e mutatók lényegesen nagyobbak lehetnek. Miután az égéstermékek
hőkapacitását elsődlegesen a füstgáz mennyisége szabja meg, a légfelesleg
csökkentése nemcsak a hatásfokot, hanem a tüzelés hőmérsékletét is növeli.
A levegőben lezajló égés hőmérsékletét az korlátozza, hogy a füstgáz jelentős
hányadát a ballaszt nitrogén teszi ki. Ezért magas hőmérsékletet igénylő
folyamatoknál (pl. a kohászatban) előfordul, hogy az égéshez bevezetett levegőt
oxigénnel dúsítják. Tüzelés tiszta oxigénben magas költsége miatt csak kivételesen
fordul elő erre példa a hegesztéshez acetilén, a rakétahajtáshoz hidrogén elégetése
oxigénben. Ha viszont a füstgáz hőmérséklete nagyon magas, 1800..2000 °C felett, a
molekulák nagyobb mértékben disszociálnak, ami egyrészt hőt von el, másrészt
növeli az égéstermékek térfogatát, vagyis csökkenti a hőmérsékletet. Szóba jöhet
vegyületek oxigéntartalmának hasznosítása is, erre példa a termit eljárás, amelynél
alumínium-port vas-oxiddal kevernek össze és a 2Al + Fe2O3  Al2O3 + 2Fe reakció
3000 °C-nál is magasabb hőmérsékletet szolgáltat.
A tüzelőanyagok eltüzelhetőségét és viselkedését a tüzelőberendezésekben számos
fizikai és kémiai tulajdonság befolyásolja a fűtőértéken, a halmazállapoton és az
anyagi összetételen kívül. Például szeneknél az illótartalom, az összesülésre való
hajlam, a szemcsék méretének eloszlása és őrölhetősége, a hamu kémiai és fizikai
tulajdonságai és más hasonló jellemzők játszanak lényeges szerepet. Folyékony
tüzelőanyagoknál a viszkozitás, a dermedéspont, az elkokszolódási hajlam, a
porlaszthatóság és más jellemzők lényegesek a tüzelési technológia kialakításánál,
ismét mások a motorhajtóanyagként történő hasznosításhoz (kompressziótürés, kis
affinitás a fémekhez, tárolhatóság stb.).
Hiba lenne azonban a tüzelőanyagokat kizárólag műszaki tulajdonságaik alapján
megítélni. Alkalmazhatóságukról végső soron a gazdasági kihatások döntenek, ami
nemcsak a kitermelés költségén, hanem a felhasználáson is múlik. A kitermelés
költsége a tüzelőanyag vagyon nagyságától és kibányászásának technológiájától

függ, a felhasználásé a tüzelőberendezések beruházási és üzemeltetési költségeitől.
Mint említettük, az égés folyamata nagyon változatos a különféle tüzelőanyagoknál,
a tüzelőberendezéseket illeszteni kell a tüzelőanyaghoz. Ennek az illesztésnek fő
tendenciája sajnos olyan, hogy az olcsóbban kitermelt tüzelőanyag felhasználásához
többnyire drágább tüzelőberendezés tartozik. Ezért a tisztánlátás érdekében indokolt
a műrevalóságot a végtermék versenyképessége alapján megítélni.
Az égés során lejátszódó fizikai és kémiai folyamatok tisztázatlansága miatt a
tüzelőberendezések kialakításában nagy szerepe van az empíriának. Ebből
következik az is, hogy a tüzelőberendezések üzemeltetésénél nem lehet
nagymértékben eltérni a tervezéshez alapul vett tüzelőanyag minőségétől és
összetételétől a konstrukció módosítása nélkül. A tüzelőberendezéseknek ez a
rugalmatlansága visszahat az energiagazdálkodásra is. Az energiaellátás
biztonságának növelésére egyes tüzelőberendezéseket többféle tüzelőanyag
eltüzelésére is alkalmassá tesznek, ami természetesen beruházási többletköltséggel
jár. Ez a megoldás elsősorban nagy erőművi vagy ipari berendezéseknél lehet
gazdaságos és az energiagazdálkodás rugalmassága számára előnyös. Előfordulnak
többféle szén eltüzelésére alkalmas megoldások, olajat és gázt alternatívan használó
berendezések (pl. a hazai szénhidrogén-erőművek), sőt olaj, földgáz és szén
eltüzelését lehetővé tevő rendszerek is.
Az energetika rugalmatlanságából fakad az a követelmény is, hogy egy adott
tüzelőanyagból álljon rendelkezésre akkora tüzelőanyag-vagyon, ami biztosítja az
arra telepített fogyasztók ellátását a berendezések élettartama alatt. Ez a követelmény
annál kritikusabb, minél nagyobb és minél rugalmatlanabb tüzelőberendezésről van
szó. Egy szénerőmű létesítésénél például nagyon kritikusan vizsgálják, hogy a
szénellátás az erőmű több évtizedes üzemét lehetővé teszi-e; az erőmű kiépíthető
teljesítményét az szabja meg, hogy az alapul vett szénvagyon legalább 30 évig
biztonságosan fedezze a szükségletet.
A tüzeléstechnika fejlődése nagyon hosszú múltra tekint vissza az őskor primitív
tűzhelyeitől napjaink több GW-os automatizált kazánjaiig. E folyamatnak gyakran
nagy kihatása volt nemcsak a technikai fejlődésére, hanem a társadalmi viszonyokra
is. Számos kézművesség és ipari technológia a tüzeléstechnika vívmányainak
köszönhette megszületését, fejlődésük a tüzeléstechnika mindenkori korlátitól
függött (fazekasság, kohászat, élelmiszeripari technológiák, szilikátipar stb.). Mivel
az anyagok és termékek előállításához és formázásához rendszerint valamilyen
termikus folyamat szükséges (melegítés, olvasztás, párologtatás, főzés, lágyítás,
forralás, égetés, edzés, izzítás stb.), és számos folyamat csak magas hőmérsékleten
játszódik le (kémiai reakciók, halmazállapot-változások, disszociáció,
plazmaképződés stb.), sok technológia fejlődése hosszú ideig függött a
tüzeléstechnika haladásától, mert a tüzelés módja szabta meg az elérhető
hőmérsékletet. Ez a technológiai kapcsolat ma már lazább, minthogy a
hőfejlesztésnek számos más útja is járható, bár a nagy mennyiségű hő előállításának
legfőbb módszere máig is a tüzelés maradt.
A tüzelőanyagokat tüzelőberendezésekben vagy hőerőgépekben égetik el a
hőfejlesztéshez. A tüzelőberendezésekben a tüzelőanyagot gyakran elő kell készíteni
a tüzeléshez (őrlés, porlasztás), a bevezetett tüzelőanyag és levegő mennyiségét
szabályozni kell és azokból éghető keveréket kell kialakítani. Az égés a tűztérben

zajlik le, ahonnan a fejlődő hő sugárzás, hőátadás és hővezetés révén vezethető el. A
tűztérből az égéstermékeket is el kell szállítani. A legegyszerűbb tüzelőberendezések
a helyiségek fűtésére használt kályhák és az ételkészítésre szolgáló tűzhelyek. Ezeket
az egyszerű és olcsó berendezéseket azonban elég rossz hatásfok jellemzi. Nagyobb
hőigény kielégítésére a tüzelőanyagot kazánban égetik el, és a hővel a
fűtőfelületeken keresztül munkaközeget (levegő, víz, gőz stb.) melegítenek fel. A
kazánok nagyon sok típusa használatos. Szerkezeti megoldásuk függ a rendeltetéstől,
az alkalmazott tüzelőanyagtól, a munkaközeg jellegétől és paramétereitől, az
üzemvitel és a szabályozás módjától és számos egyéb körülménytől.
Hőteljesítményük az etázsfűtéseket kiszolgáló 10 kW-os nagyságrendtől az
erőművek több GW-os teljesítményéig változik. A kazánhatásfok megközelítőleg a
munkaközegnek átadott hő és a tüzelőanyag vegyi energiájának hányadosa. Ez
elsődlegesen a fűtőfelületek kialakításán múlik: minél nagyobb hatásfok elérésére
törekszenek, annál több szerkezeti elemet kell beépíteni és annál bonyolultabb azok
között a hőkapcsolat, ami a beruházási és karbantartási költségek növelésével jár.
Lényegesen csökkenti a hatásfokot a fűtőfelületek degradációja (elpiszkolódás,
salaklerakódás, korrózió), valamint a kazán tömítéseinek romlása (tömörtelenség),
ezért a berendezések karbantartása és üzemeltetési színvonala jelentős szerepet
játszik. Ez minden tüzelőberendezésre jellemző, tehát az energetikai hatásfok
javítása érdekében megkülönböztetett figyelmet érdemel.
A kohászat, a szilikátipar, az élelmiszeripar, a vegyipar gyártási folyamataiban
gyakran fordulnak elő magas hőmérsékletet igénylő szárítási, hőkezelési, izzítási,
pörkölő, olvasztási és hasonló műveletek. E technológiai folyamatokhoz szükséges
magas hőmérsékletet kemencékben állítják elő. Szerkezeti felépítésük szorosan
alkalmazkodik az ipari feladathoz (boksa-, tégely-, kád-, cső-, aknás, alagút-, kamra-
stb. kemencék). A közvetlen fűtésű kemencéknél az égéstermék közvetlenül
érintkezik a hőkezelt anyaggal, a közvetett fűtésűeknél nem. Közvetlen fűtésű ipari
kemencékben a technológiai anyagokból is kerülhetnek komponensek a tűztérbe,
magas hőmérsékleten lejátszódó fizikai folyamatok (párolgás, disszociáció) és
gázterméket eredményező kémiai reakciók következtében. Attól függően, hogy ezek
a komponensek exoterm vagy endoterm reakciókra hajlamosak, módosul a tűztérben
hasznosítható hő mennyisége, e komponensek befolyást gyakorolhatnak a füstgáz
mennyiségére és összetételére, továbbá a tűztér hőmérsékletére is. Ezek a hatások a
kemencék hőmérlegének és energetikai hatásfokának számítását meglehetősen
bonyolulttá tehetik.
A tüzelőberendezések tényleges konstrukciója nagyon erősen függ a tüzelőanyag
jellegétől. Legegyszerűbben és leghatékonyabban a gázokat lehet eltüzelni. A gázt
többnyire levegővel keverve égőkön keresztül nyomják be az égés helyére. A gáz a
levegővel jól keveredik, az égéshez kis, néhány százalékos légfelesleg szükséges,
ami jó hatásfokot és magas tűztérhőmérsékletet biztosít. A gázlángban kezdetben
pirogén disszociáció alakul ki, majd szén-monoxid és hidrogén képződik, ami szén-
dioxiddá és vízgőzzé ég el. A gázégés nagyon kevés hamuval jár, gyakorlatilag
szinte csak gáznemű égéstermék képződik. Ez, valamint a kis légfelesleg azt
eredményezi, hogy a tüzelőberendezés elhasználódása lassú, kevés karbantartást
igényel. A kis légfelesleg miatt a gáz-levegő arány szabályozása fontos feladat: ha a
levegő túl kevés, a hidrogén nagyobb égési sebessége miatt a szén egy része korom
alakjában válik ki. Ha az égőkön kiáramló gáz sebessége meghaladja az égési

sebességet, a láng leszakad. A gáz és a levegő mennyiségével a tüzelőberendezés
teljesítménye könnyen változtatható, és mivel az eltüzelt gáz összetétele időben
gyakorlatilag állandó, a tüzelés egyszerűen automatizálható. Az automatizálás
egyben az ellen is védelmet nyújt, hogy a gáz-levegő elegy a tűztérben
robbanásveszélyes koncentrációban felhalmozódjon (11. táblázat), a láng kialvását
ellenőrző lángőrök elreteszelik az újragyulladás lehetőségét. Vezetékes
gázhálózatból rendkívül egyszerűvé válik a tüzelőanyag-ellátás feladata is.
Mindezekből következik, hogy a gázzal működő tüzelőberendezések a legolcsóbbak,
a legjobb hatásfokúak, és üzemeltetésük is a legegyszerűbb. Ugyanakkor a
robbanásveszély miatt fokozott biztonsági követelményeknek kell eleget tenni, és a
hátrányok között említendő az NOX képződés veszélye is.
A gáztüzelés előnyei különösen kidomborodnak a földgáznál, amit magas
fűtőértéke alapján nagy távolságra is gazdaságosan lehet szállítani. Ha földgáz
bőségesen áll rendelkezésre, érdemes minél több tüzelőberendezést arra telepíteni a
gázvezetékek közelében. Ha a vegyipar nyersanyagigénye vagy a források
mennyisége korlátozza a felhasználható földgáz mennyiségét, a fogyasztói igények
kielégítését rangsorolni kell. Ekkor a kisebb tüzelőberendezéseket célszerű előnyben
részesíteni, mert a nagy teljesítményű tüzelőberendezéseknél más tüzelőanyaggal is
jó hatásfokot lehet elérni. Ugyanezt támasztják alá a környezetvédelem és a
munkaerőhelyzet követelményei is.
A folyékony tüzelőanyagokat szintén égők segítségével tüzelik el. A magas
hőmérséklet hatására a folyadék elpárolog (a forráspont mindig alacsonyabb a
gyulladási hőmérsékletnél), a keletkező gőzök a gázokhoz hasonlóan égnek. A
folyadék csalt gőzfázisában ég, amelyben a hő hatására a nagy molekulájú
szénhidrogének egyszerű gázokra, instabil atomcsoportokra és elemi szénre
bomlanak. A gyúlási hőmérséklet és az égési sebesség a molekulaszerkezettől függ,
az égés annál vontatottabb, minél nagyobbak a molekulák és minél nagyobb a
szénatomok száma a szénhidrogénekben. Az olajégők szerkezete bonyolultabb, mint
a gázégőké, mert a folyadék diszpergálásáról is gondoskodnunk kell. Ennék
érdekében a folyadékot vagy elpárologtatják forró felületen, vagy finom eloszlású
köddé porlasztják el a befúáshoz. A porlasztásra többféle technikai megoldást
használnak (nagy sebességű levegő vagy gőzsugár befúását, nagy nyomást stb.). A
használatos folyékony tüzelőanyagok dermedéspontja és viszkozitása széles határok
között változik. A kisebb tüzelőberendezésekben használt tüzelőolajok
dermedéspontja alacsony és viszkozitása a környezeti hőmérsékleten kicsi, így a
betáplálás és a porlasztás sem okoz gondot. Nagy berendezésekben viszont magas
dermedéspontú, nagy viszkozitású, olcsóbb fűtőolajat gazdaságos használni, ami
csak magas hőmérsékleten folyékony és porlasztható. Ilyenkor gondoskodni kell a
tüzelőanyag előmelegítéséről, sőt csővezetéken történő tüzelőanyag-ellátásnál a
vezeték melegítéséről is. Ez jellemző az olajfinomítók mellé telepített, a gudront
eltüzelő erőművekre is (pl. a Dunamenti Erőműben eltüzelt gudront 120 °C-on
tárolják és 180 °C-on juttatják az égőkbe). Az egyenlőtlenebb keveredés miatt az
olajtüzelés valamivel nagyobb légfelesleget igényel, mint a gáztüzelés. Az
égéstermékek legnagyobb része gáznemű, csupán minimális mennyiségű szállóhamu
és – ha a légfelesleg kevés – a tökéletlen égés következtében némi korom képződik.
Ilyen koromkiválásra vezető bomlás néhány példáját mutatják a 9. táblázat 12-14.
egyenletei. Az olajban előfordulnak kokszolódásra hajlamos alkotók is. Egyes

ásványi anyagok (vanádium, kén stb.) pedig korróziót okozhatnak, ezért a
tüzelőberendezések elhasználódása nagyobb mérvű. Az olajtüzelés szabályozása és
automatizálása szintén könnyen biztosítható. Az olajjal működő tüzelőberendezések
valamivel drágábbak, mint a gáztüzelésűek és több karbantartást igényelnek. A
tüzelőanyag-ellátás bonyolultabb, de nem jár nagy munkaerőigénnyel. Az olajár
ugrásszerű növekedése az olajtüzelés megítélésének alapvető átértékelését
eredményezte. A kőolajfeldolgozás fő iránya a fehéráru kihozatal növelése a
tüzelésre használható frakciók rovására, mert világszerte a motorhajtóanyag-ellátás a
szűk keresztmetszet. Az áremelkedés az olajtüzelés versenyképességét is erősen
csökkentette. Ezért – műszaki előnyei ellenére – az olajtüzelés visszaszorul olyan
terü1etekre, ahol az ellátást más tüzelőanyaggal nehéz biztosítani és a technológia
igényei, a környezetvédelem követelményei, a munkaerő-ellátás gondjai vagy a
lakáskultúra szempontjai olajtüzelést indokolnak. A destruktív eljárások térhódítása
csökkenti a nagyfogyasztók fűtőolaj-bázisát, mindenekelőtt az erőművekét.
A legbonyolultabb folyamat a szilárd tüzelőanyagok égése. A hő hatására a
tüzelőanyagból elillanó éghető gázok gázkeverékként égnek és javítják az égési
mechanizmust. A visszamaradó szilárd anyag határfelületén oxidálódva sokféle
fizikai és kémiai folyamat közben bomlik le és ég el. A rendelkezésre álló idő alatt
gyakran nem tud tökéletesen kiégni, az összesülésre hajlamos szén belsejében vagy a
salakban kiégetlen darabok maradhatnak. A darabos, durva szerkezetű
tüzelőanyagokat általában rostélyos tüzelőszerkezetekben égetik el. A rostély
feladata egyrészt az izzó tüzelőanyag hordása, másrészt az alatta bejuttatott primer
levegő szétosztása a tüzelőanyagban. A salak a rostély alatti salaktérben gyűlik
össze. Szerkezeti felépítése szerint a rostélyt vízszintesen, ferde síkban vagy
lépcsőzetesen lehet kiképezni a tüzelőanyag tulajdonságaitól (hajlam az összesülésre,
hamutartalom stb.) és az adagolás módjától függően. A rostély lehet fixen rögzített,
álló megoldású, de tökéletesebb kiégést biztosítanak a mozgó szerkezetek. Az
utóbbiak közül legelterjedtebb a vándorrostély, amelynek síkban elhelyezett
rostélypálcái haladó mozgást végző végtelen láncot alkotnak. A lépcsősen
elhelyezkedő rostély elemeinek alternáló mozgatásával valósítják meg a bolygató
tüzelést. A rostélytüzelés kis és közepes teljesítményű berendezésnél célszerű. Nagy
kazánok tüzelőberendezéseit ma már kizárólag szénportüzeléssel építik. Ezeknél a
malmokban finommá őrölt szénport égőkön keresztül fújják be a tűztérbe, az égés jó
hatásfokát a porszemcsék nagy fajlagos felülete és a levegővel való jó keveredés
biztosítja. A rostélytüzelés nagy, de a szénportüzelés is számottevő légfelesleget
igényel, így a tüzelés hatásfoka kisebb, mint a szénhidrogén-tüzelésnél. A
szénminőség ingadozása miatt a tüzelés nehezebben, az anyagáramlás sebessége
miatt lassabban szabályozható, az automatizálás nehezen és költségesen valósítható
meg.
A széntüzelő-berendezéseket fokozottan éri koptató hatás, korrózió, elpiszkolódás,
ezért rendszeres és sokirányú karbantartást igényelnek. Egyes szerkezeti elemeik
élettartama még így is alacsony. A szénhidrogén-tüzeléshez viszonyítva ezek a
tüzelőberendezések lényegesen drágábbak, üzemvitelük bonyolultabb, és fokozott
elhasználódásnak vannak kitéve. Mindehhez a nagyobb munkaerőigény járul, amit
nemcsak a tüzelőanyag és az égéstermékek kezelése, hanem a karbantartási feladatok
is növelnek. E hátrányok miatt a szén kiszorul a kis berendezések területéről, és csak
nagy tüzelőberendezéseknél nyújt versenyképes vagy szükségszerű alternatívát. A

tüzelőanyagok jelentős hányadát mechanikai munkát szolgáltató belső égésű
motorokban égetik el. E hőerőgépek jelenleg a mobil berendezéseknek majdnem
kizárólagos erőforrásai, de mint stabil erőgépek is használatosak. Mivel az égés
ezekben nagy nyomáson, többnyire robbanásszerűen folyik le, a jelenségek sok
tekintetben eltérnek attól, amit a tüzelőberendezésekkel kapcsolatban az előzőekben
tárgyaltunk. Üzemanyagként sokféle folyékony tüzelőanyag (benzin, gázolaj,
petróleum, alkohol, benzol, metanol stb.) vagy éghető gáz (világítógáz,
generátorgáz, földgáz, kohógáz, hidrogén stb.) jöhet szóba, ezek közül a
kőolajlepárlásnál nyert fehéráruk játszanak alapvető szerepet. A belső égésű
motorokban a mechanikai munka előállításához egy munkaközeggel
hőkörfolyamatot végeztetnek. Az égés a munkaközegben, a hőkörfolyamat egyik
fázisában történik. Attól függően, hogy a hőkörfolyamat során hogyan alakulnak a
hőmérsékleti és nyomásviszonyok, hogyan vezetik be az üzemanyagot, és az égés
milyen jellegű, a körfolyamatok sokféle típusát lehet megkülönböztetni.
Kis teljesítményű berendezésekben, mindenekelőtt a személygépkocsikban, a
benzinüzemű Otto-motorok állnák az első helyen kis súlyuk miatt. A benzinmotor
égésterébe benzin-levegő keveréket táplálnak be. A jó keveredés érdekében a benzint
többnyire karburátorban elporlasztva adagolják a levegőhöz, bár előfordul
befecskendezéses és elgázosításos adagolás is. A benzinben dús levegőt legfeljebb
1:10 arányban komprimálják és szikrával meggyújtják. A szikrától a lángfront
20..30 m/s sebességgel robbanásszerűen szétterjed, a felmelegedett munkaközeg
pedig kiterjed. A benzinmotoroknál az égés oxigénben szegény környezetben és
rövid idő alatt zajlik le. A tökéletlen égés miatt a kipufogó gázban jelentős
mennyiségű szén-monoxid és reakcióképes szénhidrogén van, a CO tartalom
üresjáratban 5..10 térfogatszázalékot is elérhet. Ugyanezért a hatásfok is alacsony,
átlagosan 25 % körül mozog. A benzinnel szemben fontos követelmény a
kompressziótűrés, ellenkező esetben a robbanáshullámok kopogásként hallható
járulékos ütéshullámokat okoznak. A kompressziótűrést az oktánszámmal jellemzik,
mérőszáma az n-heptán-izooktán keverékben az utóbbi részaránya. E keverék
kompressziótűrése a keverési aránnyal változik, a minősítéshez olyan keveréket
keresnek, amelyik a vizsgált benzinhez hasonlóan viselkedik. Az oktánszám
növelésére kémiai eljárásokkal módosítják a szénhidrogén-molekulák szerkezetét,
vagy adalékokat adnak a benzinhez (pl. 1,5 ml/kg-ot meg nem haladó mennyiségben
ólomtetraetilt). A motorok kompresszióviszonyának növelése az elmúlt évtizedekben
mind nagyobb oktánszámú benzinek előállítását igényelte a kőolajipartól. A jelenleg
forgalomban levő benzinek oktánszáma 82 és 98 között mozog, nem valószínű, hogy
a jövőben igény lesz az oktánszám további számottevő növelésére, sőt a
környezetvédelmi problémák fokozottabb előtérbe kerülése miatt a benzin
ólomtartalmát a lehető legnagyobb mértékben csökkentik.
A nagy teljesítményű berendezések, hajók, vasutak, munkagépek, teherautók,
autóbuszok ideális munkagépe a gázolajjal működő Diesel-motor. Nagyobb súlyukat
és árukat ellensúlyozza az alig feleakkora üzemanyag-fogyasztás, a sokkal jobb
hatásfokú és olcsóbb üzem, valamint a jó szabályozhatóság. A Diesel-motor
égésterében levegőt sűrítenek össze 30..50 bar nyomásra, majd gázolajat
fecskendeznek be. A gázolaj magától meggyullad, mert a kompresszió
következtében a levegő hőmérséklete a gyulladáspont fölé emelkedik. Az égés lassú,
a körfolyamat hatásfoka jó, gépjármű-motoroknál átlagosan 35 %, nagy motoroknál

40..45 %-ot is elér. Mivel a gyulladási késedelem rontja a hatásfokot, a gázolaj
gyulladási hajlama fontos jellemző. Számszerűen többnyire a cetánszámmal
jellemzik, ami az egyenértékű cetán--metilnaftalin keveréke. A léghiányos égés
koromkiválással jár, ami a kipufogó gázban távozik. A repülőgép-gázturbinák fő
hajtóanyaga a petróleum (kerozin), a stabil gázturbinák földgázzal vagy gázolajjal
üzemelnek.
A világ tüzelőanyag-felhasználása olyan nagyságrendet ért el, hogy a tüzelés
ökológiai következményei kezdenek érzékelhetővé válni. Globálisan e hatások mér
egyre jelentősebbnek tűnnek. Az energiafelhasználás azonban nem oszlik el
egyenletesen a Föld félszínén, hanem a nagy ipari centrumokban és a
nagyvárosokban koncentrálódik, elsősorban az északi féltekén. Ennek következtében
ezeken a területeken a helyi ökológiai hatások számottevőekké nőttek, sőt néhány
helyen az életkörülmények elviselhetetlenné váltak, ezért előtérbe kerültek a
környezetvédelmi követelmények.
A tüzelőberendezésekben a tüzelőanyagok égését általában magas hőmérséklet
jellemzi. Terjed ugyan egyedi fűtőberendezésekben a láng nélküli, alacsony
hőmérsékletű katalitikus égés alkalmazása is, de az így felhasznált tüzelőanyag
részaránya jelentéktelen. A lánggal történő égés magas hőmérséklete előnyös a jobb
hőátszármaztatás miatt, viszont magasabb hőmérsékleten a veszteségek is
nagyobbak. Az égés során felszabaduló hő konvekció és sugárzás útján hevíti fel a
felmelegítendő anyagot vagy szerkezetet. A konvekciót maga a láng is biztosíthatja,
többnyire azonban a fejlődő hő jelentős részét elszállító füstgáz a hőleadó közeg. A
sugárzás forrása maga a láng, valamint a környező szerkezeti elemek, az égésben
részt vevő részecskék és a magas hőmérsékletre hevített felületek sugárzása annál
jelentősebb, minél magasabb hőfokon zajlik le az égés.
A fluidtüzelésnél a hővezetés is szerephez jut a hőátszármaztatásban. A tűztér
hőmérsékletének elméleti maximumát a tökéletes égésnél felszabaduló hő és a
hőátszármaztatás révén elszállított hő viszonya szabja meg, a valóságban csak ennél
alacsonyabb hőmérséklet alakul ki. A tűztér hőmérsékletét azonban gyakran
korlátozni kell, egyrészt a szerkezeti anyagok kímélése érdekében, másrészt
kedvezőtlen kihatású égéstermékek keletkezésének elkerülésére. A szerkezeti
anyagok tönkre mehetnek magas hőmérsékletű korrózió vagy mechanikai
túlterhelődés következtében, mivel mechanikai szilárdságuk csökken a hőmérséklet
növekedésével. A túl magas hőmérséklet az égéstermékekben előmozdítja agresszív
anyagok képződését (fémsók, vanádium-pentoxid stb.), a környezetre ártalmas
emisszió növekedését (NOX), vagy széntüzelésnél a salak olvadását és lerakódását. A
tűztér hőmérsékletét csökkenteni lehet a környező felületek intenzív hűtésével, vagy
a tűztérbe juttatott – a füstgázt hígító – hőelvonó anyagokkal (hideg füstgáz
visszacirkuláltatása, vízbefecskendezés). A hőigények fedezésében a tüzelés még
hosszú ideig domináns szerepet fog játszani, azonban e hőfejlesztési mód részaránya
a felhasználásban lassan csökkenő tendenciát mutat és fokozatosan nagyobb szerepet
kapnak a hőfejlesztés más alternatívái. A világon felhasznált primer energiahordozók
90%-a ugyan tüzelőanyag, de ennek egyre kisebb hányadát égetik el. Egyrészt bővül
a nem elégetéshez kapcsolódó energia-transzformációk aránya (kőolajlepárlás,
gázbontás, koksz- és brikettgyártás, szintetikus tüzelőanyag-előállítás egyes típusai
stb.) másrészt nő a primer energiahordozók nem energetikai célú kiaknázása

(vegyipari alapanyag, kenőanyag, építőanyag). A szekunder energiahordozók 70 %-a
tüzelőanyag, azonban ezek jelentős hányada motorhajtóanyag, melyeket nem
hőfejlesztésre, hanem mechanikai munkavégzésre használnak.
12. táblázat
Hőfejlesztés módja Hőmérséklet, °C
Tüzelés
barnaszénnel 800..1500
feketeszénnel 1200..2100
barnaszénbrikettel 1000..1800
tüzelőolajjal 2000..2800
földgázzal 1600..2800
városi gázzal 1300..2200
generátorgázzal 1000..1900
torokgázzal 800..1600
Égés belsőégésű motorokban 600..800
Kémiai reakciók 40..3200
Láncreakció nukleáris reaktorban 250..600 (800)
Villamos hevítés
ellenállásfűtéssel 600..3100
ívvel 1000..3300
dielektromos veszteséggel 100..400
induktívan 700..2000
infrasugárzással 300..1000
Napsugárzás abszorbciója 40..3000
Geotermikus forrásból 40..2400
Távhőszolgáltatás 50..350
A tüzelőanyagok égésén kívül számos más exoterm kémiai reakciónak is van
energetikai szerepe a technikában. Ezek elsősorban a kémiai technológiai
folyamatokon belül járulnak hozzá az energiamérleg egyensúlyához egyrészt
endoterm reakciók reakcióhőjének biztosításával, másrészt a technológián belüli
hőigények fedezésével. Néhány reakciótípusnál annyi hő szabadul fel, hogy abból
még a technológián kívüli hőigényeket is el lehet látni.
Az exoterm kémiai reakciók hőmérlege elvileg a tüzeléshez hasonlóan alakul,
csupán az égéstermékek szerepét a reakciótermékek veszik át. A korszerű vegyipari
folyamatok számára a fluidhalmazállapotok – főleg a cseppfolyós – az előnyösek,
így a hő formájában felszabaduló energia folyékony és gáznemű hőhordozókban
jelentkezik. Ezeket közvetlenül ritkán lehet a technológiai folyamaton kívül is
felhasználni, ilyen célra rendszerint hőcserét kell beiktatni.
A mechanikai energia átalakítása hővé szerény szerepet játszik a hőforrások között.
A súrlódás általában nem kívánatos veszteség forrása, csak ritkán szolgál anyagok
szándékolt felmelegítésére. Ugyancsak mechanikai energiát alakítanak át hővé a
kompressziós hőszivattyúval. A hőszivattyú egy munkaközeg (pl. freon vagy
ammónia) hőmérsékletét alacsonyabb értékről magasabbra transzformálja. A
hőszivattyú lényegében hűtőgép, munkaközegével hűtő hőkörfolyamatot
végeztetnek. Elpárologtatójában a munkaközeg elpárolog, a párolgási hőt egy
alacsony hőmérsékletű (T1) hőtároló közegből elvont hő fedezi. Ezt követően a
munkaközeget W mechanikai munka befektetésével komprimálják, ez az entalpia
növekedését eredményezi és a munkaközeg hőmérséklete T2-re nő. E magasabb
hőmérsékleten a munkaközeg kondenzátorban lecsapatva adja át hőtartalmának egy
részét egy másik hőhordozónak. A kívánt hőmérsékletre felmelegített másik

hőhordozó fűtésre vagy technológiai feladat ellátására szolgál. A kompressziós
munkát villamos motor vagy belsőégésű motor szolgáltatja.
A hőkörfolyamat alapján könnyen belátható, hogy reverzibilis állapotváltozásoknál
az átszármaztatott Q hőmennyiség nagyobb a befektetett W munkánál, a kettő
aránya,
Q T2
 
W T2  T1
annál kedvezőbb, minél kisebb a T2 - T1 hőmérséklet-különbség. A valóságos
irreverzibilis folyamatokkal megvalósítható arány jóval kisebb, a gyakorlatban
megvalósítható hőfoklépcső 70 °C-nál kisebb.
A javasolt hőszivattyús rendszerek egy része a környezetben korlátlan
mennyiségben, de alacsony hőmérsékleten rendelkezésre álló hő hasznosítását
célozza, ezeknél az elpárologtatáshoz a környező levegőből. a talajból vagy az
élővizekből vonják el a hőt. A másik – kisebb T2 - T1 hőmérséklet-különbséggel
járó – út alacsony hőmérsékletű hulladékhő hasznosítására irányul, a hűtővizek, a
szellőzésnél felmelegedett levegő, szárításnál a távozó nedves levegő és hasonló
közegek hőjéből kiindulva. A gyakorlatban megvalósítható energiaarány 3 körül
mozog, vagyis a hőszivattyú közelítőleg ennyiszer hatékonyabb a közvetlen villamos
fűtésnél. Ez az arány majdnem ellentételezi a termikus villamosenergia-fejlesztés és
-szállítás veszteségeit, de a tüzelőanyag közvetlen eltüzelésénél nyert hő több, mint
ha abból villamos energiát, majd hőszivattyúval meleget állítanak elő, így a
villanymotor-hajtású kompressziós hőszivattyú hazai körülmények között csak
kivételesen lehet energetikailag versenyképes. Kedvezőbb az eredő energetikái
hatásfok, ha a kompresszort gázmotorral hajtják és a füstgázban távozó hulladékhőt
is hasznosítják.
Hőszivattyút abszorpciós elven is lehet működtetni, ilyenkor a külső munkát hő
formájában fektetik be (gáztüzelés, villamos fűtés), a magasabb hőmérsékletszintet
az abszorbensben elnyeletett munkaközeg elpárologtatásával biztosítják. Energetikai
hatásfok tekintetében ez a rendszer tüzeléssel történő hőfejlesztéssel ígéretesebb,
mint a kompressziós, viszont bonyolultabb és drágább. Az abszorpciós hőszivattyú
tulajdonképp a 8. táblázat utolsó kategóriájába, a hőtranszformációk körébe tartozik.
Szigorúan véve a hőcsere nem tartozik az energiatranszformációk közé. A
különféle hőhordozók felmelegítését biztosító hőcserélők viszont jelentős szerepet
játszanak a technikai hőforrások között. Ezért a teljes áttekintéshez hozzátartoznak
azok a hőcserélő rendszerek is, melyekben az egyik hőhordozó hővezetés, hőátadás
vagy sugárzás révén egy másik hőhordozót melegít fel.
A hőhordozók közötti hőátszármaztatás legtöbbször felületi hőcserélővel történik, a
két áramló hőhordozó közötti válaszfalon keresztül. E válaszfal hővezetése és a két
oldalán a hőátadási viszonyok együttesen szabják meg a két hőhordozó
hőmérsékletének a különbségét, a hőfoklépcsőt, ami a hőcsere hatékonyságát
jellemzi. A hőátadást az áramlási sebesség növelése is fokozza, de a legnagyobb
hatású a rejtett hőt változtató forrás, illetve kondenzáció. A válaszfal rendszerint
acél, de a hővezetés javítására gyakran használnak rezet is (pl. gőzturbinák
kondenzátorai). Nagyon magas hőmérsékleten a hőcserét hőálló keramikus

anyagokon keresztül biztosítják. Elvétve a hőcsere más útját is követik. Vannak
olyan hőcserélők, melyekben a hőt hőtárolóközeg segítségével származtatják át egyik
hőhordozóból a másikba, gyakran a sugárzást is hasznosítva a hőcserélőben, így
működnek a levegőt füstgázai előmelegítő regeneratív rendszerek. Egyes kémiai
technológiáknál a gázok közötti hőcserét közbeiktatott hőhordozókkal (szilárd
részecskék, folyadékok) biztosítják. Néha keverő hőcserélőt is használnak, főleg
különböző halmazállapotú anyagok közötti hőcserére (gőzkondenzátor, tápvíz-
előmelegítő, hűtőgépek). Bár ezeknek kitűnő a hatásfoka, üzemviteli többletfeladatot
jelent eltérő anyagoknál azok későbbi szétválasztása, azonos anyagoknál pedig a
fázisok megfelelő arányának beállítása.
A hőcsere energiaveszteséggel és a hőfoklépcső miatt általában minőségi
veszteséggel jár. Az elsődleges hőhordozó hőmérsékletén és az átadható
hőmennyiségen múlik, hogyan alakulnak a másik hőhordozó állapotjellemzői és
fázisváltozásai. A szerkezeti anyagokra megengedhető hőmérséklet-tartományon
belül a hőcserélők segítségével hasonló hatásokat lehet elérni, mint a hőfejlesztés
többi módjával.
A hőforrások alkalmazási körét, a célszerű alternatíva megválasztását számos
tényező szabja meg. Ezek egyike a hőfejlesztés során fellépő hőmérséklet, aminek
tartományait a fontosabb esetekre a 12. táblázat mutatja be.
A nem teljes körű statisztikai felmérések szerint a fogyasztóberendezések az összes
felhasznált hő 40..50 %-át 100 °C-nál alacsonyabb hőmérsékleten igénylik (fűtés,
használati meleg víz stb.), 20..30 %-át 100 és 140 °C között (szárítás, bepárlás,
főzés, szerves anyagok kezelése), l0..15 %-át 140 és 600 °C között (főleg vegyipari
folyamatokhoz) és csupán 10 % körül mozog a 600 °C-ot meghaladó hőigény (főleg
kohászati, építőanyagipari és fémmegmunkálási célokra). Egyes technológiáknál
minél magasabb hőmérséklet kívánatos, másoknál viszont követelmény, hogy a
hőfok ne lépjen túl egy előírt határt. Az előző arányok és a 12. táblázat magas
hőmérsékleti értékei azt sugallják, hogy a hőforrások legtöbb válfajában
indokolatlanul magas a hőmérséklet, ami jelentős energiaveszteség forrása.
A technológiai fejlődés növekvő követelményt támaszt a hőmérséklet
állandóságával szemben, a termékek minőségét gyakran kedvezőtlenül befolyásolja,
ha a hőmérséklet-ingadozások túllépik a megadott tűrést. Tüzeléseknél a hőmérséklet
ingadozása annál kisebb, minél homogénebb a tüzelőanyag kémiai összetétele és
minél magasabb az automatizáltság foka a tüzelőberendezés üzemvitelében. A
hőmérséklet a hőfejlesztés többi módjánál stabilisabb, mint a tüzelésnél.
A felhasználás során a szükséges hőteljesítmény változik, amit a hőfejlesztés
szabályozásával követni kell. A szabályozhatóság és annak időállandója nagyon
eltérő, leglassabban a tüzeléseket, legrugalmasabban a villamos hevítési eljárásokat
lehet szabályozni. A szabályozhatóság nagy mértékben függ a felmelegített
hőhordozók és berendezések hőkapacitásától is, ami a berendezések jellegétől
függően másodperctől órákig terjedő termikus időállandókat eredményez (a magára
hagyott rendszer hőmérséklete az időállandóval egyező időtartam alatt az eredeti T
hőmérséklet e-ed részére csökken).
Fontos jellemzője a hőfejlesztésnek a teljesítmény és az energiaürüség, amit
kazánoknál és hőcserélőknél a felületegységre jutó hőteljesítménnyel, hőhordozóknál

a térfogategység hőtartalmával jellemeznek. A nagyobb energiasűrűség intenzívebb
hőközlés tesz lehetővé, ami javítja az energetikai hatásfokot és csökkenti a
berendezések méretét. Az energiaürüségnek azonban gazdasági optimuma van, mert
növelése fokozza a szerkezeti anyagokkal szemben támasztott követelményeket és
így azok árát is.
Egyre nő a környezetvédelmi követelmények jelentősége. E szempontból
legkellemetlenebb hatása a tüzelés égéstermékeinek van, annak mértéke a
tüzelőanyag jellegétől függ. Környezetszennyezési problémák merülnek fel a
nukleáris és geotermikus hőfejlesztésnél valamint a kémiai reakciók jó részénél is. A
hőfejlesztés többi módja tiszta, viszont a hőfejlesztés valamennyi formájánál
számolni kell a hősszennyezéssel. A fejlesztett hő egy része már a hőfejlesztés
helyén, a többi a szállítás és a hasznosítás során különféle módon, de végső soron a
környezeti levegőt és élővizeket melegíti fel.
A munkaerőhelyzet előtérbe állítja a munkaigényesség kérdését is. E szempontból
aminél nagyobb, koncentrált és automatizált hőforrások az előnyösebbek. A
tüzelőberendezéseknél járulékos hátrány hogy az égéstermékek a korábban
tárgyaltak szerint a tüzelőanyagtól függő mértékben agresszív alkotókat
tartalmaznak, melyek a tüzelő- és hőfejlesztő berendezések fokozott elhasználódását
okozzák növelve a karbantartás iránti igényt.
A hőfejlesztés veszteséggel jár, a veszteség egy része hőközlés révén, más része
hulladékhő formájában a környezetbe távozik. A hőközlést megfelelő szigetelő és
árnyékoló felületekkel lehet csökkenteni. Sokkal nehezebb a hulladékhő
hasznosítása, ami a füstgázban, egyéb égéstermékekben, hűtővízben és más
anyagokban távozik. Magukat a 8. táblázatban szereplő energiaátalakítási
folyamatokat általában kitűnő hatásfok jellemzi, viszont a hőfejlesztés módjától
függően azonos végcélt nagyon eltérő eredő hatásfokkal lehet elérni A hatásfokot
nem lehet a hőforrások tényleges konstrukciójától elvonatkoztatva megítélni, mivel
azok működési módja, szerkezeti felépítése lényegesen befolyásolja a veszteségek
nagyságát.
4.1.1.2. TECHNIKAI HŐFORRÁSOK

A hőfejlesztés sokféle lehetőségét a konkrét hőigények kielégítésénél a technikai
követelmények és lehetőségek néhány reális alternatívára szűkítik, ezek között a
választást a gazdasági optimum szabja meg, figyelembe véve az említett
körülmények kihatását is a berendezés élettartama alatt.
A technikai hőforrás megjelölése gyakran attól is függ, hol vonjuk meg a vizsgált
rendszer határait. Távfűtésnél például a helyiségek fűtőtesteinek hőforrása a keringő
hőhordozó, az egész épület számára a hőközpontban levő hőcserélő a forrás, az
ellátott terület szempontjából a távfűtést biztosító forró víz a mértékadó, míg a teljes
rendszer hőforrása a távhőt szolgáltató fűtőmű vagy fűtőerőmű. A hőhordozók
szerepét az 3.3.1. szakasz tárgyalta, ebben a fejezetben csupán a gépészeti
berendezésekre kívánunk kitérni.
Az energiát átalakító és hőt fejlesztő szerkezeti elemek, illetve térrészek szerves
részei a hőhasznosító berendezéseknek, felépítésük azok rendeltetéséhez illeszkedik.
A műszaki gyakorlatban ezért a teljes berendezést tekintik hőforrásnak, a félreértések

elkerülésére a továbbiakban a teljes berendezést műszaki hőforrásnak, az
energiaátalakítást biztosító részt pedig fizikai hőforrásnak fogjuk nevezni. A műszaki
hőforrások a technikai fejlődés során a primitív nyílt tűzhelyektől a nukleáris
reaktorokig hosszú utat tettek meg. A jelenleg használatos berendezések köre nagyon
széles, mivel rendkívül sokféle feladatra készülnek és még azonos feladatra is
nagyon sok változat jöhet számításba.
A legtöbb műszaki hőforrást eredetileg tüzelőanyagok használatára fejlesztették ki,
és nagy részük ma is így működik. Ezekben tüzelőszerkezetek biztosítják a
tüzelőanyag és az oxigén keveredését, valamint az égés feltételeit a tüzérben, mely
térrészben az égés tulajdonképp lezajlik. A darabos szilárd tüzelőanyagokat
többnyire rostélyokra vagy égetőfelületekre helyezve égetik el, a szénport, továbbá a
folyékony és gáznemű tüzelőanyagokat rendszerint égőkön keresztül juttatják a
tüzérbe. Technológiai berendezésekben előfordul a tüzelőanyag együttes adagolása
más technológiai anyagokkal (pl. nagyolvasztóban az érccel, téglaégető kemencében
az agyaggal). A technikai fejlődés eredményeképp a legtöbb műszaki hőforrás olyan
változata is kialakult, melyben a tüzelőszerkezetet más fizikai hőforrás helyettesíti,
ami természetesen a konstrukciók alapvető változásával járt. E helyettesítés feltétele,
hogy a fizikai hőforrás képes legyen a szükséges teljesítményt és hőmérsékletet
szolgáltatni. Nem járható viszont a helyettesítés, ha a tüzelőanyag a hőfejlesztés
mellett kémiai reakciókban is részt vesz (pl. kohászat, egyes vegyipari technológiák).
A legegyszerűbb műszaki hőforrások a fűtőtestek, melyek a környezetüknél
magasabb hőmérsékletre melegítve térbeli elrendezésüktől és hőmérsékletüktől
függően vezetés, hőátadás vagy sugárzás útján adják le a hőt. Rendeltetésük
térrészek anyagok melegítése nem túl magas hőmérsékletre, önállóan vagy más
berendezésbe helyezve sokféle funkciót látnak el. A hőfejlesztés számos alternatívája
előfordul, teljesítményük rendszerint 0,1..10 kW. Fűtőtesteket használnak
vízmelegítésre, a termikus megmunkálás szerszámainak melegítésére, berendezések
és térrészek temperálására stb., és ide sorolhatók a központi fűtések sokféle típusú
hőleadó készülékei is.
A legősibb hőforrások a tűzhelyek. A hőt nyílt térrészen vagy egyszerű zárfelületen
keresztül származtatják át, energetikai hatásfokuk nagyon alacsony és alig
szabályozhatók. Hatásukat nehéz túlbecsülni az emberiség fejlődésére és a technika
kibontakozódására, de a fejlődés következtében a legtöbb alkalmazási területről
kiszorultak. Ma elsősorban anyagok melegítésére használatosak, legnagyobb
darabszámban ételkészítésre, de vannak technológiai rendeltetésű szerkezetek is.
Nevükkel ellentétben nemcsak tüzeléssel működő megoldások vannak (pl. villamos
fűtésű).
A hőforrások legszélesebb családját a kályhák képviselik, elsősorban légterek
egyedi fűtésére szolgálnak, csökkenő mértékben anyagok felmelegítésére is
használatosak. A kályhák a hőt hőtároló közeg közvetítésével adják le,
teljesítményük l..10 kW között mozog. A hőfejlesztés jellegétől és a fűtés módjától
függően sokféle kályhatípus létezik, a darabos tüzelőanyagokkal működő kis
hőkapacitás vaskályháktól és a nagy hőkapacitás cserépkályháktól a lassan égő aknás
kályhákon keresztül a szénhidrogének eltüzelésén vagy villamos fűtésen alapuló
korszerű kályhákig. A technológiai célú kályhák (pl. vízmelegítésre, anyagok

hevítésére), néha bonyolult szerkezetek (pl. transzformátorokat vákuum alatt szárító
kályhák) és e megnevezéssel gyakran tulajdonképp kemencéket illetnek.
A kemencék a belsejükben elhelyezett anyagok vagy gyártmányok felmelegítésére,
hőntartására, vagy termikus technológiai folyamatok lefolytatására szolgálnak, pl.
szárítás, hőkezelés, pörkölés, izzítás, zsugorítás, olvasztás, kémiai reakciók.
Felépítésük szerint boksa-, tégely-, kád-, aknás, cső-, kamrás, alagútkemencéket
különböztetnek meg, készülnek forgó kivitelű rendszerek is. Leginkább tüzeléssel
vagy villamos hőfejlesztéssel működnek, foglalkoznak a nukleáris hőfejlesztés
alkalmazásának előkészítésével is. A tüzelésen alapuló kemence közvetlen
melegítésű, ha a láng vagy a füstgáz közvetlenül érintkezik a felmelegítendő
anyaggal, közvetett melegítésű, ha az égéstermékek közbenső hőhordozón keresztül
adják át hőjüket a felmelegítendő anyagnak. Az aknás kemencékben a melegítendő
anyag közös térben van a tüzelőanyaggal, ide tartozik a nagyolvasztók és a kúpoló-,
ércredukáló, pörkölő-, fémolvasztó, mészégető, kalcináló-, érc-zsugorító kemencék
nagy része. Egyes kohászati kemencékben a tüzelőanyag a hőfejlesztés mellett a
kémiai reakciókban is szerepet kap. Ennek legtipikusabb esetét a nagyolvasztók
képviselik, ahol az érc oxidjait a tüzelőanyagokból kiszabaduló szén és hidrogén
redukálja. Az ilyen kemencék üzemvitelét a hőmérleg és a kémiai reakcióarányok
együttesen szabják meg.
13. táblázat
Kemence Üzemi Kemencehatásfok Eredő hatásfok szénbázison
funkciója hőmérséklet,
°C
Gáz Villamos Gáz Villamos
Olvasztó 350..500 75 80 48 25
Izzító 800..1000 65 70 42 22
Olvasztó 1000..1300 60 65 38 20
Égető 1300..1500 45 50 29 15
Szárító 150..350 85 85 52 17
A kemencék az ipar legfontosabb melegítő-berendezései, ennek megfelelően
hatásfokuk javítása az energiaracionalizálás legrészletesebben feldolgozott területe.
A hatásfokot lényegesen befolyásolja a hőfejlesztés módja. Szilárd tüzelőanyagokkal
működő közepes nagyságú kemencékre 35..45 % jellemző, szénhidrogén-tüzelésnél
és villamos hőfejlesztésnél viszont 60..80 %-ot is el lehet érni. A 13. táblázat néhány
kemencetípus átlagos jellemzőit mutatja be, a gáz- és villamos kemencék hatásfokai
között nincs nagy különbség, egészen alacsony és egészen magas hőmérsékleten a
villamos hőfejlesztés valamivel előnyösebb, a közepes hőmérséklet-tartományban
viszont a gáztüzelésé az elsőbbség. Egészen más a helyzet az eredő hatásfok
tükrében, még a szénbázison fejlesztett gázzal is vitathatatlan a gáztüzelés előnye,
földgáz esetében pedig az eredő hatásfok (a kemencehatásfok 0,9-szerese) a villamos
kemencére jellemző érték többszöröse. Ez is alátámasztja, hogy hazai körülményeink
között villamos kemencét csak olyankor indokolt használni, amikor az technológiai
okokból elkerülhetetlen.
A kemencék hatásfokának javítására mind a konstrukció, mind az üzemeltetés
terén számos lehetőség van. Közvetlen tüzelésű kemencéknél az égők hőleadásának
növelése (nagy sebességű égők, sugárzó égők és égőfalak alkalmazása), a
hőmérséklet-eloszlás optimalizálása (a láng oda irányuljon, ahol a magas
hőmérsékletre szükség van, esetenként a falhoz simuló lángút előnyös stb.), a

tüzelőanyag-égéslevegő optimális arányának automatikus szabályozása, a
hőátszármaztatás rontó szennyeződések lerakódásának megakadályozása (gyakran
hatásos víz beporlasztása az égéslevegőbe 1..2 % tömegarányban) a legfontosabb
tűztéren belüli lehetőségek. A hőveszteségek csökkentésében a hőszigetelés
minősége a legfontosabb tétel, a szervetlen szálas hőszigetelő anyagok kis
rétegvastagsággal is kitűnő megoldásra nyújtanak lehetőséget. Lényegesen nehezebb
a sugárzás csökkentése abszorbeáló vagy reflektáló felületekkel. Elsősorban a
sugárzás magyarázza, hogy az energetikai hatásfok annál alacsonyabb, minél
magasabb a kemence üzemi hatásfoka, ezt a tendenciát a 13. táblázat is alátámasztja.
Az üzemvitel jó termelési ütemtervekkel tud hozzájárulni a fel- és leterhelés
többletveszteségeinek csökkentéséhez, a technológus az indokolatlan hőmérséklet-
csökkentéseket elkerülő folytonos technológiák alkalmazásával, a
szállítóberendezések és edényzet hőntartásával – amibe a kemencén belüli esetleges
anyagmozgatás berendezései is beleértendők.
Az égéslevegő hőmérsékletének növelése csökkerti a tüzelőanyag-felhasználást
(100 °C hőfoknövelés 4..5 %-kal) és növeli a technológia hőmérsékletét. Minél
magasabb a hőmérséklet, annál nagyobb jelentősége van a kemencéből távozó
hulladékhő hasznosításának a betáplált anyagok előmelegítésére, egyéb hőigények
ellátására, esetleg magas hőmérsékleten gőzfejlesztésre is.
Nagyon széles körben használják a fluid halmazállapotú hőhordozók felmelegítését
biztosító kazánokat. A hőhordozók jellege és paraméterei, a hőfejlesztés módja és a
teljesítmény nagysága szerint nagyon sokféle rendszer fejlesztettek ki.
Teljesítményük a kW tartományban dolgozó kis kazánoktól (pl. lakásfűtés) a nagy
erőművek több GW-os egységéig terjed. A legtöbb kazán tüzelőberendezéssel épül,
jóformán valamennyi tüzelőanyag használata előfordul. A lángcsöves (füstcsöves)
rendszerben a hőhordozót tartalmazó tartályt szeli át egy vagy több, a lángot vagy
füstgázt vezető cső, a vízcsövesnél a hőhordozó melegítése a tűztérben és a
füstgázhuzamban elhelyezett csőrendszerben történik. A lángcsöves rendszer
használata kis teljesítményű, elsősorban meleg vizet készítő kazánokra szorult vissza,
a korszerű gőzkazánok kizárólag vízcsövek. Kisebb teljesítményen a hőforrás lehet a
melegítendő közegbe merülő villamos fűtőtest (kísérleteznek vízbe merülő
elektródok között hőfejlesztéssel magában a vízben is). A hulladékhő hasznosítása, a
kombinált hőerőművi körfolyamatok és az atomerőművek megjelenése olyan
kazánokat igényelt, melyekben a fizikai hőforrás egy másik hőhordozó, ami
energiáját hőcserélőn keresztül adja le. (E területen elvileg is nehéz a kazánok és a
hőcserélők között a határvonalat meghúzni.)
A korszerű kazánok hatásfoka a hőfejlesztés módjától, illetve a tüzelőanyag
jellegétől függően kis berendezéseknél 70..80 %, nagy kazánoknál 80..95 %. Az
energiagazdálkodás számára különösen fontos, hogy a kazánok hatásfoka a
legérzéketlenebb a tüzelőanyag jellegére, így néhány százalékos hatásfokromlás árán
rosszabb minőségű tüzelőanyagok is használhatók, ami azonban rendszerint
többletberuházást is igényel. A szénhidrogénhelyzet a szénhaszná1at körének
bővítését indokolja, erre a legfőbb területet a nagy kazánok jelentik.
A legtöbb kazán feladata gőzfejlesztés. A legnagyobb és legbonyolultabb kazánok
a hőerőművekben találhatók, itt fordulnak elő a legszélsőségesebb gőzjellemzők is
(560..580 °C, 260..280 bar). A legnagyobb kazánok egységteljesítménye 2 GW, és

tervezik 3 GW-osak üzembe helyezését. Hazánkban a legnagyobb erőművi kazánok
hőteljesítménye jelenleg 0,6 GW. A csak technológiai gőzt szolgáltató ipari kazánok
teljesítményének felső határa 50 MW (60 t/h gőz), a gőzhőmérséklet ritkán haladja
meg a 400 °C-ot, a gőznyomás rendszerint 20..50 bar alatt van. A kis és nagy
nyomású kazánok határát 6 bar-nál vonják meg, a nagy teljesítményű egységek
általában nagy nyomásúak, a kis nyomást többnyire csak kis kazánoknál használják.
A víz felmelegítése és forralása csövekből álló fűtőfelületeken keresztül történik. A
tűztérben levő csöveket főleg sugárzás, a füstjáratban levőket nagyrészt konvekció
melegíti. Változó gőz felhasználásnál a tápvíz mennyiségét és a hőfejlesztés mértékét
automatika illeszti a terheléshez. A víz és a gőz arányában bizonyos fokú kiegyenlítő
szerepet tölt be a kazándob, ami egyben hőtárolásra is szolgál. A tápvizet a
tápszivattyú a kazándobba táplálja és a víz onnan áramlik tovább a fűtőfelületekbe.
Minél nagyobb a gőznyomás, annál kisebb a kazándob szerepe, a szuperkritikus
rendszereket dob nélkül építik. Nagy kazánokba kiegészítő fűtőfelületeket is
beépítenek a gőz túlhevítésére és újrahevítésére, a tápvíz előmelegítésére és az
égéslevegő előmelegítésére (léghevítő).
A gőzkazánok kényes kérdése a betáplált víz és a fejlesztett gőz cirkulációja.
Szubkritikus rendszereknél ezt a hőmérséklet-különbség által létrehozott
fajsúlykülönbség is biztosítja, az így kialakuló természetes vízkeringtetéssel
működik a legtöbb kazán. Nagy kazánoknál mesterséges vízkeringtetés is előfordul,
a kényszerkeringtetésű kazánokban a kazánokból kilépő víz áramlását a szivattyú
biztosítja, ami a hőteljesítmény növelésére ad módot némi szabályozási
többletfeladat ellenében. A kényszeráramlású rendszerekben a szivattyú a tápvizet
közvetlenül a forrcsövekbe nyomja, a szuperkritikus kazánokra mindig ez a
megoldás jellemző (nincs is kazándob), bár elvétve szubkritikus kazánoknál is
alkalmazzák.
A vízmelegítő kazánoknak a fűtésben van nagy szerepük, a fűtőművek 50 MW-os
forróvíz-kazánokat is üzemeltetnek, a központi fűtések kazánjai 10 kW..1 MW
tartományba esnek, a vízmelegítésre használt kazánok teljesítményének alsó határa
0,1..1 kW. A vízmelegítő kazánok felépítése lényegesen egyszerűbb, ezért sokkal
olcsóbbak is, mint a gőzkazánok.
Konstrukciós finomításokkal a kazánok hatásfokát már legfeljebb 1..2 %-kal lehet
növelni, aminek rendszerint beruházási többletköltség az ára. Annál többet lehet
viszont tenni a hatásfokcsökkenés ellen az üzemeltetés során. A felületek elrakódása
erősen csökkenti a hőátszármaztatás és rontja az áramlási viszonyokat, a
tömörtelenségek hőveszteséget és a különféle közegek keveredését okozzák. Mindez
nemcsak a hatásfokot csökkenti számottevően, hanem üzemzavarokra is vezet.
A gőzkazánok között a széntüzelés nagy hányada csalóka, mert ezek legnagyobb
része elavult régi berendezés (átlaghatásfok alig haladja meg az 50 %-ot, jórészüknél
még 40 %-ot sem ér el), az újabb létesítmények nagyrészt szénhidrogén-tüzelésűek.
A széntüzelésű kazánoknak majdnem fele kézi rostély tüzelésű, ezek
üzemeltetéséhez nemcsak munkaerőt nehéz biztosítani, hanem tüzelőanyagot is, mert
magas fűtőértékű feketeszenet, jó minőségű darabos barnaszenet vagy brikettet
igényelnek. Gyengébb minőségű barnaszenet csak a ritkábban alkalmazott ferde
lépcsős rostélyon lehet tüzelni, de nagyon alacsony hatásfokkal. Mechanikus
rostélyok kevésbé érzékenyek a szénminőségre, jó minőségű szenekkel 70..75 %-os,

gyengébb barnaszenekkel 60..65 %g-os hatásfok érhető el. Ahhoz, hogy a
kazántüzelés terén a szénfelhasználást fokozni lehessen, mind a régi berendezések
rekonstrukciójához, mind az új létesítményekhez olyan tüzelőberendezésekre van
szükség, melyek nem igényelnek sok munkaerőt, nem szennyezik a környezetet és jó
tüzelési hatásfokkal rendelkeznek.
A műszaki hőforrások szerepét hőcserélő is betöltheti. Hőcserélőket majdnem
minden hőtechnikai létesítményben és vegyipari technológiai berendezésben
alkalmaznak. A távfűtés nagy nyomású és magas hőmérsékletű forró vize hőcserélőn
keresztül melegíti fel az épületek fűtőtesteiben keringő alacsonyabb hőmérsékletű és
1 bar-t alig meghaladó nyomású meleg vizet, a fűtőtestek ugyancsak hőcserén
keresztül melegítik fel a légterek levegőjét. Az atomerőművek legtöbb típusánál a
reaktor hűtőközege hőcserélőben fejleszti a körfolyamathoz szükséges telített gőzt. A
kazánokban hőcserélőkkel melegítenek fel különféle közegeket; hőcserélők
segítségével hasznosítják a hulladékhőt; jelentős szerepet játszanak a különféle hűtési
folyamatokban a vegyipari folyamatok anyagjellemzőinek szabályozásában stb. A
hőcserélők nemcsak a hőhordozók felmelegítésében és lehűtésében töltenek be
fontos szerepet, hanem a hőhasznosításban is, amit fűtőtestek, közvetett fűtésű
kemencék vegyipari reaktorok és számos más berendezés példáz.
A hátszármaztatásra használt szerkezeti elemek jellegétől, a hőcserében résztvevő
közegek halmazállapotától és áramlási viszonyaitól függően nagyon sokféle
hőcserélő rendszert fejlesztettek ki. Többnyire magas hőmérséklet jellemzi a gáz-gáz
hőcserét, legnagyobb múltja a távozó füstgáz hőjét hasznosító rekuperátoroknak és
regenerátoroknak van. A rekuperátorban az áramló forró gáz (legtöbbször füstgáz),
illetve a felmelegítendő közeg (többnyire levegő) járatai közötti válaszfalon
keresztül történik a hőátszármaztatás. A megengedhető hőmérsékletet a szerkezeti
anyagok korlátozzák, öntöttvas és acél válaszfallal csak 500..600 °C-nál hidegebb
füstgázok hőjét lehet hasznosítani, magasan ötvözött Cr- és Si-tartalmú acélokkal
1000..1150 °C-ig lehet a hőmérséklet határt kiterjeszteni. Kerámia válaszfallal
magasabb, 1000-1500 °C-os hőmérsékletet is el lehet érni, de a tömítési problémákat
csak a közelmúltban megjelent konstrukciókkal lehet biztosan uralni. Javítja a
hatékonyságot, ha a sugárzás is részt vesz a hőátszármaztatásban. Újabban égőket is
készítenek rekuperatív előmelegítéssel (rekuperációs égő), melyek külső felületét
ellenáramban füstgáz melegíti.
A regeneratív léghevítők terébe váltakozva vezetik be a füstgázt és a levegőt, a
felmelegített hőtároló betét segítségével származtatják át a hőt. Hatásfokuk rosszabb
és létesítésük drágább, mint a rekuperátoroké, viszont magasabb 1100..1200 °C-os
hőmérsékletre is használhatók és kevésbé érzékenyek a korrózióra. Álló vagy forgó
rendszerű regenerátorok használatosak. Az álló regenerátor két téglafalazattal bélelt
kamra, melyeket váltakozva melegít fel a füstgáz, majd a falazat a hőt a
felmelegítendő levegőnek adja át. Mivel a füstgáz és a levegő útját időnként fel kell
cserélni, ez a rendszer különösen szakaszos üzemmódnál előnyös. Főleg a kohászat
és az építőanyagipar magas hőmérsékletű kemencéinél alkalmazzák az égéslevegő
előmelegítésére. A forgó regenerátornál a két gáz külön csatornában áramlik, a hőt
az egyikből a másikba lassan forgó tárcsa szállítja át (pl. 20 min-1 fordulatszámmal).
Ennek az erőművi technikában használt válfaja a Ljungström-léghevítő, mely nagy
légmennyiségek előmelegítésére alkalmas viszonylag mérsékelt hőmérsékletre

(650 °C-ig). A kohászatban és vegyiparban más rendszereket is használnak (pl.
Munter-kerék). A megengedhető hőmérsékletet a szerkezeti anyagok korlátozzák,
acéllal 800 °C-ig, keramikus anyagokkal 1000 °C-ig üzemeltethetők. Bár a
hőközvetítő test áttört szerkezetű (mátrix, méhsejt stb.), mégis jelentős az áramlási
ellenállása, ami nehezíti a tömítést a mozgó felületnél. Ezért szinte elkerülhetetlen a
szivárgás, és a füstgázból lerakódó szennyeződések is átkerülnek a másik térbe.
Hátrányai ellenére. azért alkalmazzák, mert nagy gázmennyiségeket tud feldolgozni
és üzeme folyamatos.
Alacsony hőmérsékleten a gáz-gáz hőcsere a kis hőátadási tényező következtében
nem túl hatásos. Ennek áthidalására hőközvetítő közeg közbeiktatását javasolják. Az
egyik megoldásnál vékony lezárt cső egyik végén a hőleadó gáz e közeget
elpárologtatja, másik végén kondenzálódik és felmelegíti a hőfelvevő gázt, majd a
cső köpenyében visszaáramlik. A közvetítésre 40 °C-ig freon vagy aceton, e felett
víz magasabb hőmérsékleten szerves folyadék jöhet szóba. A rendszert 300..350 °C-
ig is használni lehet. Alkalmazásának feltétele, hogy a két gáz járata egymás
közvetlen közelében legyen. Ha ez nem teljesül, áramoltatott folyadékkal lehet a hőt
szállítani, ez gáz-folyadék hőcserélőn veszi fel és adja le a hőt. E hőközvetítő
folyadék többnyire víz, magas hőmérsékleten difenil, esetleg gáz (többnyire levegő)
is lehet.
A folyadékok jobb hőátadási viszonyai révén a gáz-folyadék, illetve folyadék-gáz
hőcsere lényegesen kedvezőbb a gáz-gáz rendszernél. A központi fűtések hőleadói,
vízhűtésű gépkocsimotorok léghűtői, olajtranszformátorok hűtői, hűtőszekrények
elpárologtatói és kondenzátorai példázzák e hőcserélő csoportot. Egyik válfaja az
economiser (eco), ami a kazán tápvizét melegíti elő a füstgázzal. Tulajdonképp a
legtöbb kazánban is gáz-folyadék hőcsere játszódik le. A kazánok és hőcserélők
rokonsága a legszemléletesebb a hőhasznosító kazánoknál, ezekben nincs tüzelés, a
hőt hőhordozóban vezetik be és azzal folyadékot melegítenek fel, vagy gőzt
fejlesztenek. Többnyire a füstgáz hőjével gőzt fejlesztő konstrukciókat alkalmaznak,
üstgáz magas ezek olcsó és nagyon kompakt szerkezetek (az egyik oldalon a füstgáz
magas hőmérséklete biztosítja az intenzív hőátadást, a másikon a víz nagy
párolgáshője).
Szerkezetileg a legegyszerűbb két folyadék között a hőcserét biztosítani. Az ipari
technológiákban nagyon sokféle kombinációja található meg, a hőátadás különösen
intenzív fázisváltozásnál. Így működnek például a forróvizes távfűtés hőközpontjai,
a nyomottvizes atomerőművek gőzfejlesztői, különféle folyadékhűtők, a legtöbb
hulladékhő hasznosító berendezés stb.
A hőfejlesztéssel rokon feladat a hűtés is, hiszen a hőelvonás szükségszerűen egy
másik hőhordozó energiájának növelésével jár együtt. A hűtés legolcsóbb módja a hő
konvektív elszállítása egy másik hőhordozó áramló közeggel. Ez történhet
közvetlenül érintkező lég-, illetve folyadékárammal vagy hőcserélőn keresztül. Ilyen
módon a hőmérsékletet legfeljebb a környező levegő vagy a rendelkezésre álló friss
víz hőmérsékletét néhány fokkal meghaladó hőfokig lehet csökkenteni. Alacsonyabb
hőmérsékletet különféle fizikai effektusok hasznosításával lehet elérni.
A legegyszerűbb lehetőség folyadékok elpárologtatása, ami a párolgási
hőelvonásával jár, az eljárás hatását fokozni lehet kis nyomású térben. Ugyancsak
hőmérséklet-csökkenéssel jár egyes közegpárok esetén az oldás is (pl. konyhasó

jégben, vizes kálcium-klorid jégben, szénsavhó alkoholban) az elvont nagy oldási és
esetleg olvadási hő miatt. Ezeket az eljárásokat azonban csak viszonylag kis
anyagmennyiségeknél lehet gazdaságosan alkalmazni. Az ipari feladatokra
hűtőgépeket használnak. Ezekben hőhordozóval hőkörfolyamatot játszatnak le
ellentétes irányban, mint a munkavégzésnél. A hőhordozó alacsony hőmérsékleten
hőt von el a hűtendő térből magasabb hőmérsékleten pedig hőt ad le a környezetnek
vagy más hőhordozónak. (Ez utóbbi hőt hőforrásként szolgáltatja a hőszivattyú.)
A fordított irányú hőkörfolyamat külső munka befektetését igényli, ez biztosítja a
hőelvonást. A kompressziós hűtőgépeknél mechanikai munkát fektetnek be, a
munkaközeg alacsony hőmérsékleten és kis nyomáson elpárologva hőt von el a
környezetétől, majd olyan nyomásra komprimálják, amelyen a környezeti
hőmérsékletre hűtve hőleadás közben kondenzálódik, a csapadék kis hűtőgépeknél
fojtószelepen keresztül tér vissza az elpárologtatóba, nagy hűtőgépeknél expanziós
gépen keresztül. Ez utóbbi a mechanikai munka egy részét fedezi, így javítva az
eredő energetikai hatásfokot. Az abszorpciós hűtőgépben hasonló körfolyamat zajlik
le, de nem mechanikai munkával, hanem hő bevezetésével növelik meg a
munkaközeg hőmérsékletét és nyomását. A folyamat hatékonyságának növelésére az
elpárologtatott hűtőközeget abszorbens folyadékban oldják, ami az oldási energia
felszabadulásával jár, a hűtőközeg az oldószerből a melegítés során kigázosodik.
Különösen vonzó az abszorpciós hűtőgép, ha működése hulladékhő hasznosítására
alapul. Kis teljesítményre a Peltier-hatás is felhasználható, ami azon alapul, hogy
termoelemeken átfolyó villamos áram hatására az eltérő fémek érintkezési pontjai
között hőmérséklet-különbség alakul ki. Egészen alacsony hőmérsékletet lehet elérni
a reális gázok kiterjedését kísérő lehűléssel (Joule-Thomson-effektus), amit pl. a
levegő cseppfolyósítására és frakcionált desztillációjára használnak, vagy
paramágneses anyagok demagnetizálásával.
4.1.2. Erőgépek
A gépek hajtását, berendezések működtetését biztosító erőgépek köre nagyon széles.
A 14. táblázatból látható módon az energiaátalakításnak sok útja járható mechanikai
munka előállítására. Ezek alapján az erőgépek széles skálájából lehet az adott feladat
megoldásához legjobban illeszkedő, gazdasági és műszaki szempontból optimális
hajtást kiválasztani. A 15. táblázat a leghasználatosabb erőgéptípusok átlagos
energetikai hatásfokát mutatja. Látható, hogy az erőgépek saját hatásfoka nagyon
eltérő és egyes géptípusoknál magas érték. A táblázatból viszont az a sajnálatos
helyzet is kitűnik, hogy a hajtásoknak a primer energiahordozóra vetített eredő
hatásfoka általában kicsi, ami alól csak a vízturbina és a vízerőműben fejlesztett
villamos energiával működtetett villamos motorjelent kivételt. A kis eredő
energetikai hatásfoknak a legtöbb esetben az oka az, hogy a hőt nagyon rossz
hatásfokkal tudjuk mechanikai energiává alakítani.
Energetikai szempontból is nagy kihatású fejlemény volt, hogy általánossá vált a
gépek egyedi hajtása a csoporthajtás helyett. Ez nemcsak rugalmasabb szabályozásra
adott módot, hanem energia-megtakarításra is, mert elmarad a közlőművek
vesztesége és az erőgépeket nem kell tartósan rossz hatásfokú részterhelésen
üzemeltetni. Az erőgépek hatásfoka függ szolgáltatott teljesítményük nagyságától,
rendszerint a névleges (teljes) teljesítménynél a legnagyobb, részterhelésnél a

hatásfok kisebb. Veszteségűk állandó és változó komponensre bontható, az állandó
veszteség a terhelésmentes állapotban fellépő üresjárási veszteség, a változó
veszteség értéke a terheléstől függ. A mechanikai elven működő erőgépek
teljesítménye a működési sebességgel arányos, a változó veszteségek legnagyobb
részét a súrlódás teszi ki, ami szintén a sebességgel arányos, így a változó veszteség
és a teljesítmény kapcsolata közel lineáris.
14. táblázat
Kiinduló energiafajta Átalakítás útja
1. Mechanika egyszerű gépek és hajtások (súlyhajtás, rugó)
áramlástechnikai gépek (vízikerék, turbina, szivattyú, hidrosztatikus és
hidrodinamikus hajtás; vitorla, szélmotor, kompresszor, ventilátor,
fúvó, pneumatikus eszközök)
2. Hő körfolyamat hőerőgépekben (gőzgép, gőzturbina, gázturbina,
belsőégésű motorok)
tolóerő (sugárhajtás)
hőkiterjedés
termikus megmunkálás
3. Villamos elektrodinamikus hajtások (villamos motor)
villamos megmunkálások
piezoelektromos hatás
erőterek hatása (elektrosztatikus eljárások, mágneses emelés)
4. Kémiai biológiai folyamatok
ozmózis
kemo-mechanikai kölcsönhatások
5. Nukleáris hasadás
fúzió
6. Sugárzás sugárnyomás
A villamos gépek teljesítménye a felvett árammal arányos, a változó veszteség fő
forrása a Joule-veszteség viszont négyzetesen függ az áramtól, ezért a villamos
gépek változó vesztesége jó közelítéssel a terhelés négyzetével arányos. A legtöbb
fluidközeggel működő gépben a változó veszteség az áramló közeg sebességének
köbével arányos, hasonló kapcsolat jellemzi függését a terheléstől is, mivel a
teljesítmény az áramlási sebességgel arányos. E körülmények szabják meg a
hatásfok-teljesítmény jelleggörbék alakulását, ezek legtipikusabb lefolyására a 11.
ábra mutat példákat. A mechanikai berendezések hatásfoka általában monoton nő, a
másik két erőgéptípus hatásfokának szélsőértéke van. A maximum helyén az
üresjárási veszteség villamos gépeknél egyenlő a változó veszteséggel, fluidközegű
gépeknél pedig annak felével. Természetesen az erőgépek konstrukciós
kialakításával a jelleggörbék alakját számottevően módosítani lehet.
15. táblázat
Erőgép Hatásfok, %
erőgép önmagában elsődleges energiahordozóra
vetítve
Dugattyús gőzgép 12..20 8..14
Gőzturbina 78..90 35..45
Benzinmotor 20..32 17..27
Diesel-motor 30..45 25..38
Gázturbina 30..40 21..25
Vízturbina 85..96 82..94
Szélmotor 30..40 6..15
Villamos motor 85..95 28..32


mechanikus
villamos
hidraulikus
P
11. ábra. Hatásfok terhelésfüggése
Energetikai szempontból a hatásfokgörbék egyrészt arra hívják fel a figyelmet,

milyen jelentősége van a hajtások, közlőművek megválasztásánál a munkapont
kijelölésének. A várható terhelés helytelen felmérése vagy a rosszul illesztett
erőátvitel miatt a berendezések indokolatlanul tartósan rossz hatásfokkal üzemelnek,
ami jelentős energetikai veszteségek forrása. A másik figyelmet érdemlő körülmény
az indításnál és leállásnál érvényesülő rossz hatásfok, ami jelentős
többletveszteséggel jár. Gyakori leállásnál előfordulhat, hogy az üresjárási veszteség
kisebb, mint e többletveszteségek eredője, és energetikai szempontból nem a gyakori
leállás az optimális üzemvitel. Változó terhe1ésü üzemmódnál az energetikus
számára az eredő hatásfoknak van jelentősége, ami a terhelésnek és a felvett
teljesítménynek a vizsgált időszakra számított integráljaiból képzett hányados.
Ilyenkor a munkapontok célszerű megválasztása bonyolultabb optimálást igénylő
feladat.
Az indítás és gyorsítás időszakában az erőgépnek fedezni kell azt az energiát, ami a
teljes fordulatszámon, illetve sebességnél a hajtott rendszerben mozgási és helyzeti
energia formájában felhalmozódik. Az ehhez szükséges teljesítmény a gyorsítás
időtartamától függ. Egyes erőgépek nyomaték-fordulatszám, illetve erő-sebesség
jelleggörbéjének kezdeti szakasza csupán kis teljesítményt tesz lehetővé, az ilyen
erőgépeket nem lehet terhelve indítani, hanem üresjáratban kell a szükséges
fordulatszámra hozni, és csak ezt követően kapcsolhatók össze a hajtott rendszerrel
(pl. a belsőégésű motorok). A felhalmozódott mechanikai energia a lassulás során
felszabadul. Ha a lassítást a súrlódás valamilyen formája idézi elő, az energia hővé
alakulva elvész. Ez nem szükségszerű, a fékezésnél felszabaduló energiát más
rendszereknek is át lehet származtatni – esetleg nem is mechanikai energia
formájában, pl. villamos rekuperációval – és azt hasznosítani vagy tárolni lehet.
Erősen változó üzemű gépeknél ez jelentős energiamegtakarítást eredményezhet.
Míg az indítási és gyorsítási időszakban elsősorban a gyorsítási munka szabja meg
az energia- és teljesítményviszonyokat, addig állandósult állapotban az egyenletes

mozgás a súrlódástól és a közegellenállástól függ. A súrlódás teljesítménye jó
közelítéssel a sebességgel arányos, ez az ellenállás a mozgás minden formájánál
számottevő. A közegellenállás teljesítménye a sebesség köbével arányos, kis
sebességnél értéke nem jelentős, de nagy sebességnél – elsősorban járműveknél – ez
az ellenállás a legnagyobb hatású.
Súrlódás nemcsak a szilárd gépelemek elmozdulását, folyadékok és gázok
áramlását kíséri, hanem a közegek deformációjakor kialakuló belső elmozdulásokat
is. Szilárd felületek között a súrlódó erő egyrészt a felületek anyagi minőségétől,
másrészt a felületeket összeszorító erőtől függ – ami legtöbbször a súly. A súrlódási
munka csökkentésében nagy szerepe volt a megmunkálási technológia fejlődése
révén elérhető nagyobb felületi simaságnak és az üzemi körülmények (pl.
hőmérséklet) teljes tartományában tökéletesebb kenést biztosító jobb kenőanyagok
kifejlesztésének. A leghatásosabb lépést a csúszó súrlódás helyettesítése jelentette
gördülősúrlódással (kerekek, görgök, gördülő csapágyak használata). Az utóbbi
években az összeszorító erő csökkentése is előtérbe került, pl. légpárnás vagy
mágneses lebegtetéssel, aerodinamikus hatások kiaknázásával, azonban ez
többletenergia-befektetést igényel. Közegek áramlásánál a határfelületek minősége
és a nyomás befolyásolja a súrlódó erőt.
A súrlódási veszteségek leszorításában a gépszerkesztés jelentős eredményeket ért
el, e téren olyan nagy horderejű minőségi változást, mely az energiafelhasználást
számottevően befolyásolná, nem lehet remélni. Az energetikusok érdeke a korszerű
módszerek széles körű alkalmazása az új konstrukciók kialakításánál, pl. a
csúszósurlódás kiküszöbölése, a kenéstechnika újabb eredményeinek hasznosítása
stb. Annál több viszont az energiamegtakarítási lehetőség a berendezések
üzemeltetésénél és karbantartásánál. A legjobb konstrukciójú gép vesztesége is
többszörösére nő, ha elmarad a kenés vagy ha berágódnak a csapágyak, a
csővezetékek áramlási ellenállását megsokszorozza a felületek elváltozása
szennyeződés, korrózió vagy lerakódások következtében. Energetikai szempontból is
fontos a karbantartást nem igénylő pl. önkenő szerkezetek térhódítása.
A súrlódási munka hővé alakul, ami nemcsak az energiaveszteség miatt érdemel
figyelmet. A legtöbb erőgép teljesítménye hőfokfüggő, az optimálisnál magasabb
hőmérsékleten a hasznos teljesítmény csökken, ami az eredő energetikai hatásfokot
tovább rontja. A túlmelegedés csökkenti a szerkezeti anyagok mechanikai
szilárdságát, károsan hat a tömítésekre és a kenésre, így az üzembiztonságot is
veszélyezteti. Ezért a melegedést gyakran hűtéssel kell korlátozni, a hűtőközeg
biztosítása és áramoltatása többletenergia-befektetéssel jár. A hűtőközegben jelentős
mennyiségű hulladékhő távozik, ami gyakran nemcsak a súrlódási munkából
származik, hanem pl. belső égésű motoroknál vagy kompresszoroknál a
munkafolyamatból is. E hulladékhő esetenként hasznosítható, ha elég magas a
hőmérséklete és a kinyerhető mennyisége a szükséges többletberuházást
gazdaságossá teszi.
Az erőgépek és a hajtott berendezések között a közlőművek biztosítják a
kapcsolatot. A teljesítmény átszármaztatása mellett ezek feladata sokszor az erők és
nyomatékok, sebességek és fordulatszámok módosítására is kiterjed, sőt az
erőátvitelnek gyakran oldhatónak is kell lennie. Minél sokrétűbb a közlőmű feladata,
annál több veszteség forrása. A közlőmű feladatát többnyire szilárd gépelemek töltik

be, egyenes és alakos tengelyek, tengelykapcsolók, fogaskerekek, dörzskerekek,
szíjak, láncok, kötelek, forgattyús és bütykös mechanizmusok. Összetett funkciókat
hajtóművekkel elégítenek ki, sebességváltó, nyomatékváltó, irányváltó és hasonló
mechanizmusok formájában. A szilárd elemekből felépített közlőművek legnagyobb
része merev kapcsolatokat jelent, rugalmas erőátvitelt csupán a súrlódással működők
biztosítanak (dörzskerék, szíj- és kötélhajtás, súrlódó tengelykapcsoló), ami viszont
jelentős súrlódási veszteséggel jár. Lényegesen kisebb veszteségű rugalmas
kapcsolatot lehet kialakítani fluid munkaközegű közlőművekkel, legsokoldalúbban a
hidraulikus megoldásokat alkalmazzák. Különösen jelentős a közlőművek vesztesége
gyakran változó terhelésnél, ezért az energiatakarékosság érdekében a szerkezetek
tökéletesítése a járműiparban a figyelem előterébe került.
lg W
W
10 gőzturbina
vízturbina
gázturbina
vízikerék szélmalom, szélmotor
5
belsőégésű motorok
ember
0
1700 1750 1800 1850 1900 1950 2000 év
12. ábra. Az erőgépek fejlődése
Az erőgépek megvalósítható egységteljesítménye az idők folyamán állandóan nőtt,

a legfontosabb típusokra ezt a tendenciát a 12. ábra mutatja. A legnagyobb
egységteljesítmény 100 év alatt MW-ról GW-ra nőtt, az ábrán összehasonlításul az
izomerővel elérhető 0,1..1 kW-os értékeket is feltüntettük. Hosszú ideig
vízerőgépekkel lehetett a legnagyobb teljesítményt elérni, a XX. században ez a
szerep a hőerőgépeknek jutott.
Az erőátvitel módjának célszerű megválasztása érzékenyen befolyásolja a hajtások
veszteségét. Például homlokfogaskerekekkel 96 %-os, kúpkerekekkel 95 %-os
hatásfokot lehet elérni, viszont csavarhajtásnál már csupán 84..92 %-ot-, hasonlóan
görgősánc- vagy lapos szíjhajtással 95..98 % biztosítható, szemben az ékszíjhajtás
85%-ával.
4.1.2.1. HŐERŐGÉPEK
A mechanikai munka legnagyobb hányadát hőerőgépek szolgáltatják. A hőt többféle
módon lehet mechanikai munkává átalakítani, legnagyobb jelentősége a gáznemű
munkaközegek expanziójának van. A gázok belső energiájuk rovására expandálni
képesek, miközben térfogatuk növekedésével vagy megnövelt mozgási energiájukkal
felületeket mozdítanak el. Ezt leghatékonyabban úgy lehet megvalósítani, hogy a
munkaközeggel hőkörfolyamatot végeztetnek. A körfolyamat lehet nyílt, ebben a

munkaközeggel hőt közölnek, majd expandáltatják, ezt követően a munkát végzett
közeget kibocsátják a légkörbe és a további folyamatok abban játszódnak le spontán
módon. Nyilvánvaló, hogy a nyílt körfolyamatban az expanziót csak a környezet 1
bar körüli nyomásáig lehet lefolytatni, ellenkező esetben a munkaközeg nem tud
kiáramlani. A zárt körfolyamatban jóval kisebb nyomásig tud a munkaközeg
expandálni, ami jobb hatásfokot eredményez, ennek viszont az az ellentétele, hogy a
munkavégzés után hőelvonás és munka befektetés árán kell a munkaközeget a
kiinduló állapotba visszajuttatni.
T Q
1
1 2
T1
T2 4 3
Q2
s
13. ábra. Carnot-körfolyamat
A hőközlés és hőelvonás módjától, az állapotváltozások körülményeitől függően

sokféle körfolyamat lehetséges, a legfontosabb típusokat a 13. ábra..18. ábra mutatja.
Megjegyzendő, hogy ezek az ábrák idealizált viszonyokra vonatkoznak. A valóságos
körfolyamatok minden fázisát és a munkaközegek továbbítását veszteségek terhelik,
ami az ábrákat is módosítja. A körbezárt terület csökken, az egyes fázisokat leíró
görbék deformálódnak, például a függőleges adiabaták helyét a T-s síkon növekvő
entrópiájú homorú görbék veszik át.
Adott hőfokhatárok között a legjobb hatásfoka a Carnot-körfolyamatnak van (13.
ábra). A Carnot-körfolyamat első fázisa izotermikus hőközlés T1 hőmérsékleten (1-
2), ezt tökéletes hőszigetelés mellett lezajló adiabatikus expanzió követi, ami a
munkavégzés szakasza, a következő fázis izotermikus hőelvonás T2 hőmérsékleten
(3-4), majd a munkaközeg adiabatikus kompresszióval jut vissza a kiinduló állapotba
(4-l). A körfolyamat által bezárt 1-2-3-4-1 terület a végzett munka, a bevezetett Q1
hő az 1-2 szakasz alatti terület, az elvont Q2 hő a 3-4 szakasz alatti terület, a végzett
munka a kettő különbsége. A hatásfok:

Q1  Q2 T
  1 2 .
Q1 T1
Az ábrából szemléletesen kiviláglik, hogy nagyobb mechanikai munkát szolgáltató
körfolyamatot a T1 és T2 hőmérséklethatárok között nem lehet elképzelni. Az
elkerülhetetlen veszteségek és a munkaközegek fizikai tulajdonságai miatt a
valóságban csak a Carnot-folyamatnál rosszabb hatásfokú körfolyamatokat lehet
megvalósítani. A tényleges körfolyamatokat csak a konkrét munkaközegek
figyelembevételével lehet tárgyalni, miután a reális gázok állapotgörbéi eltérnek az
ideális gázétól, a gőzöknél pedig a halmazállapot-változások határpontjait a fázis
diagramok mutatják meg.
600
T
T1 5
°C 500
400
p1
Tf 3
300 4
200
100 2
p2 6
T2 1
0
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10
s , kJ/(kgK)
14. ábra. Rankine-körfolyamat
A legfontosabb munkaközeg a vízgőz, ezzel lehet a legnagyobb teljesítményű

erőgépeket megvalósítani. A dugattyús gőzgépek megjelenése a XVIII. században
döntő lökést adott az ipari forradalom kibontakozásának. megteremtve a gépek
működtetéséhez szükséges hajtóerőt és a termelékenység ugrásszerű növelésének
lehetőségét. Ez nemcsak a technika fejlődésében volt forradalmi lépés, hanem
jelentős kihatása volt a társadalmi viszonyok fejlődésére is. A gőzgép gyorsan teret
hódított, bányákban vízszivattyúzásra, városi vízvezetékek működtetésére, textil- és
gépgyárakban, malmokban a gépek hajtására, kohókban a fújtatók működtetésére.
Idővel a gőzgép az ipari üzemeknek szinte kizárólagos erőgépévé vált, majd a
gőzhajó és a gőzmozdony bevezetésével a közlekedést is átformálta, sőt a
lokomobilok révén a mezőgazdaságban is megjelent. A fejlődés ütemét érzékelteti,
hogy a világban üzemelő gőzgépek összesített teljesítménye a XVIII. században
nulláról 104 kW-ra (l0 MW!),majd a XIX. században 108 kW-ra (100 GW) nőtt,
vagyis évszázadonként 4 nagyságrendes, viharos tempójú fejlődés zajlott le (a
növekedés üteme két évszázadon keresztül évi 10 % körül mozgott).
Az első atmoszferikus gőzgépek még nyílt körfolyamatot valósítottak meg, Watt a
kondenzátor feltalálásával a zárt körfolyamatra tért át. Mai szemmel az első gőzgép
1..2 %-os hatásfoka és néhány kW-os teljesítménye meglehetősen szerény, de ez mit

sem von le korszakalkotó jelentőségükből. Szerkezetük fokozatos tökéletesítése a
hatásfok javulását és a teljesítmény növekedését eredményezte, századunk elején már
100 MW-os bonyolult gőzgépóriások is épültek. Ez azonban már a dugattyús gőzgép
pályafutásának csúcsát jelentette, mert helyét át kellett adnia korszerűbb, a technika
igényeihez jobban illeszkedő erőgépeknek.
Dugattyús gőzgépeket ma már csak elvétve használnak, selejtezésre váró
gőzmozdonyokban és gőzhajókban, vagy alacsony fordulatszámú gépek hajtására
hulladékgőzzel. A gőzgép egy kései utóda a nagy fordulatszámú gőzmotor, melynek
vezérlése a belsőégésű motorokhoz hasonló. Főleg hulladékgőz hasznosításánál jöhet
szóba, bár vannak javaslatok használatára a gépkocsiközlekedésben is, a
környezetszennyezés csökkentése érdekében, e javaslatok mögött azonban tényleges
fejlesztési szándék kevéssé érzékelhető. Nagy erőt igénylő melegalakító eljárásoknál
hasznosítják a gőz expanzióját dugattyúk mozgatására, pl. gőzkalapácsok, kovácsoló
szerszámok esetében, az ilyen gépekben a frissgőz-nyomás felső határa 8..12 bar.
A dugattyús gőzgépek szerepét a közvetlenül forgó mozgást szolgáltató lényegesen
jobb hatásfokú gőzturbinák vették át. Ezek alkalmazási köre azonban lényegesen
szűkebb, mint a gőzgépé volt. Közvetlenül meghajtó erőgépként főleg nagyon nagy
teljesítményt igénylő berendezéseknél használják, például nagy tengeri hajók
hajtóműveinek, vegyiművek nagy kompresszorainak vagy erőművi nagy blokkok
tápszivattyúinak hajtására és esetenként a gőz áramlásához kapcsolódó kisebb
berendezések (szivattyúk, ventillátorok) működtetésére. Fő alkalmazási területük az
erőművek villamos generátorainak hajtása. Az erőművi turbinák a legnagyobb
erőgépek, üzemben vannak 2 GW-os egységek.
A gőzturbinák a gőz entalpiaváltozását alakítják át mozgási energiává. A gőzáram
sebességét és irányát az állórészben kialakított vezetőcsatornák (álló lapátozás) és a
forgórész lapátjainak alakja szabja meg. Attól függően, hogy a forgórész
lapátsorában csak a gőz mozgási energiája változik-e meg állandó nyomás mellett
vagy pedig a nyomás is csökken, megkülönböztetnek akciós és reakciós turbinát. A
nagy turbinák sok lapátsort tartalmazó fokozatokból állnak, melyek között akciós és
reakciós fokozatok egyaránt lehetségesek. Ha az expanzió nagyarányú (a p1 és p2
nyomás különbsége nagy), a turbinát több házra bontják, hogy a hosszú forgórészt
több helyen lehessen alátámasztani. Az utolsó lapátsorok mechanikai igénybevétele
korlátozza a megvalósítható lapáthosszat, ezért nagy gőzmennyiségnél
(600..800 m3/s felett) többszörös kiömlést alkalmaznak. Ez megoldható úgy, hogy a
kis nyomású házba középen belépő gőz két irányba távozik a ház végén, nagy
teljesítménynél viszont a gőzáramot már meg kell osztani több kis nyomású ház
között.
A gőzturbinás hőerőműveket többnyire a 14. ábra által mutatott Rankine-
körfolyamat jellemzi. A körfolyamatot a folytonos vonallal rajzolt 1-6 sokszög, a víz
fázisait szétválasztó határgörbét a szaggatott görbe mutatja. A T2 hőmérsékletű hideg
vizet tápszivattyú nyomja a kazánba, nyomása p2-ről p1-re nő (az 1-2 szakasz,
aránytalanul nagyra rajzolva), majd a víz állandó p1 nyomáson felmelegszik a T1
forráspontig (2-3). Ezen a hőmérsékleten és p1 nyomáson a víz elgőzölög (3-4), a
telített gőzt elvezetik és további hőbevezetéssel még mindig p1 nyomáson túlhevítik
a T1 hőmérsékletre (4--5). Ezt követi az expanzió a turbinában (5-6), mialatt a gőz
hőmérséklete T1-röl T2-re, nyomása p1-ről p2-re csökken. A munkát végzett gőzt p2

nyomáson hütésse1 cseppfolyósítják (6-1), majd a körfolyamat megismétlődik. A
munkaközeggel hőközlés a 2-3-4-5 szakaszon történik, hőelvonás pedig a 6-l
szakaszon. A kinyerhető mechanikai munka a körfolyamat által bezárt 1-2-3-4-5-6-l
terület, a bevezetett hő a 2-3-4-5 szakasz alatti teljes terület a koordinátatengelyig, a
hatásfok e két energia hányadosa.
A 13. ábra és 14. ábra összevetéséből kitűnik, hogy a Rankine-körfolyamat
hatásfoka lényegesen elmarad a Carnot-körfolyamatétól, a műszaki fejlesztés fő
iránya e különbség csökkentésére irányult. Az 1960-as évekig e célkitűzést sikerült is
teljesíteni a felső hőmérséklet és nyomás fokozatos növelésével, míg el nem érték az
565..570 °C-os hőmérséklethatárt. Ennél magasabb hőmérsékletre a szokásos
szénacélok helyett meglehetősen drága ausztenitos acélokból kell a szerkezeti
elemeket készíteni.
600
T
T1
°C 500
p
1
400
300
200
100
p2
T2
0
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10
s , kJ/(kgK)
15. ábra. Szuperkritikus körfolyamat
Az alkalmazott felső nyomás tekintetében két irányzat alakult ki. Az első – főleg
európai – gyakorlat nem alkalmaz 170..180 bar-nál nagyobb nyomást, az elgőzölgés
a 14. ábra szerint bemutatott módon zajlik le a vízgőz kritikus pontja alatti
tartományban majd a végső hőmérsékletet a gőz túlhevítésével érik el. E szubkritikus
rendszerekkel sok évtizedes tapasztalatok állnak rendelkezésre, a berendezések
kiforrottak, a teljesítmény szabályozása egyszerű. A szubkritikus rendszerek
kényesek a kétféle halmazállapotú víz keringési viszonyaira, a cirkuláció zavarai
termikus túlterhelődés miatt meghibásodást okoznak. Elsősorban ez váltotta ki a
másik gyakorlatot, mely a 300 MW-nál nagyobb teljesítményű blokkoknál
240..270 bar nyomást használ. E nyomáson a víz állapotjellemzői a kritikus pont
felett vannak, a forrás folytonos átmenetet jelent a két halmazállapot között, és a
munkaközeg magas hőmérsékleten nem gőzként, hanem gázként viselkedik. A
körfolyamatból eltűnik a 3-4 vízszintes szakasz, a felső határgörbe egy hiperbolikus
izobár (15. ábra). E szuperkritikus rendszerek hatásfoka valamivel jobb, de ezt
kényszeráramoltatással kell megfizetni és a szabályozás is jóval bonyolultabb.
Létesült 350 bar-os rendszer is, e nagy nyomás azonban nem jár számottevő
előnnyel, ezért 240..260 bar-nál nagyobb nyomás alkalmazását nem tervezik. A
szub- és szuperkritikus rendszerek egyelőre szilárdan tartják eredeti pozíciókat, de az

egységteljesítmény állandó növekedése inkább az utóbbi irányzat térhódítása felé
mutat. Az energiahelyzet változása miatt a fosszilis tüzelőanyagokkal működő
erőművektől nagyobb manőverező képességet kívánnak, ez viszont a szubkrtitikus
rendszerek pozícióját erősíti.
600
T
°C 5 7 pk
500
400
p1
3
300 4 6*
200
100 2 p2
1 6 8
0
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10
s , kJ/(kgK)
16. ábra. Újrahevítéses körfolyamat
A Rankine-körfolyamat elemzéséből kitűnik, hogy milyen lehetőségei vannak a

hatásfok növelésének. Az egyik út a T1 hőmérséklet növelése, aminek az
anyagtechnológiai korlátok szabnak határt, a másik a T2 hőmérséklet csökkentése,
amelynek viszont a környezetből nyert hűtőközeg (levegő, víz) hőmérséklete szab
határt. A nyomásnövelésnek is van felső korlátja. A 14. ábra alapján látható, hogy a
hatásfok javul ha a munkaközeg a hő minél nagyobb hányadát magas hőmérsékleten
veszi fel. Ennek javítására egyik lehetőség a közbenső újrahevítés. A turbinák
megfelelő kialakításával megoldható, hogy a pk nyomásig expandált gőzt
visszavezessék a kazánba, ahol ismételten túlhevítik, majd visszavezetik a turbinába
(16. ábra). A jövő fejlesztési iránya az összetettebb körfolyamatok felé mutat (pl.
többszörös újrahevítés). A belátható jövőn belül a gőzkörfolyamatokkal elérhető
hatásfok a 45..50 % körüli értéket is elérheti.
A gázturbinák munkaközege lehet levegő, füstgáz vagy bármilyen más, magas
hőmérsékleten stabilis gáz. A nedves és telített gőzök nyomása és hőmérséklete a
forrásviszonyok által megszabott kényszerkapcsolatban van, ami korlátozza a
körfolyamat határainak megválasztását. A gázkörfolyamat előnye, hogy az
állapotjellemzőket egymástól függetlenül lehet megválasztani, a magas
hőmérséklethez nem szükséges túl nagy nyomás, az expanziót nem kell nagyon kis
nyomásig folytatni. A gázturbinák beömlő nyomása általában 20 bar alatt van, a
kiömlő nyomás pedig 1 bar feletti érték.

T
p1 p2
Q1
1 2
4
3
Q2
s
a)
p1 p2
Q1
1 2
4 3
Q2
s
b)
p1 p2
Q1 4
3
2 5
6
1
Q2
s
c)
17. ábra. Gázkörfolyamatok
Egy – például levegővel lefolytatható – ideális gázkörfolyamatot mutat a 17.

ábra (a), a hőbevezetés izotermikus expanzió közben (1-2), a hőelvonás izotermikus

kompresszió közben (3-4) történik, az állandó nyomású expandált gáz folyamatosan
melegíti fel (2-3) a komprimált gázt (4-l). Kimutatható, hogy egy ilyen körfolyamat
hatásfoka megegyezne a Carnot-hatásfokkal, de sajnos nem lehet megvalósítani.
Bonyolult berendezéssel csupán a 17. ábra (b) szerinti módon lehetne megközelíteni,
melynél több fokozatban az expanzió alatt közbenső hevítés, a kompresszió alatt
közbenső visszahűtés van az izotermikus viszonyok megközelítése érdekében. Ilyen
bonyolult gázturbina azonban nem lenne gazdaságos, a ma használatos rendszereket
a 17. ábra (c) körfolyamata jellemzi (Brayton- vagy Humprey-körfolyamat). A gázt
komprimálják (1-2), a fáradt gázzal esetleg előmelegítik (2-3) a hatásfok javítására,
az égőtérben tüzelőanyag elégetésével bevezetik a hőt (3-4), a levegő-füstgáz
keverék expandál (4-5), majd a légkörbe távozik, meglehetősen nagy Q2
hőtartalommal. E veszteség csökkentésére a távozó gáz útjába hőcserélőt lehet
beiktatni, amiben vizet melegítenek fel, vagy gőzt fejlesztenek, amit gőzkörfolyamat
hasznosítanak.
A jelenlegi stabilis gázturbinák belépő hőmérséklete legfeljebb 1200-1300 °C, de a
lényegesen hosszabb élettartamra tervezett turbináknál ennél valamivel kevesebb.
lényegesen lassabb fejlődést eredményezett.
A gázturbinás erőművek felépítése lényegesen egyszerűbb, mint a gőzturbinásoké,
hiszen elmarad a teljes víz-gőz rendszer, valamint a hűtés. Az olcsóbb beruházásnak
(és a lényegesen rövidebb építési időnek) azonban a magasabb tüzelőanyag-költség
az. A repülőgép gázturbinák tüzelőanyaga petróleumfrakció (kerozin), a stabil
gázturbinák földgázzal, kohógázzal, a petróleumhoz közelálló gázolajfrakcióval
üzemeltethetők.
A belsőégésű motorok a hőerőgépek legelterjedtebb típusai. A hőközlés magában a
munkatérben történik, miközben a beszívott levegőben a tüzelőanyag elég, a
munkaközeg az égéstermék. E dugattyús motorokban nyílt körfolyamat játszódik te,
a munkát végzett füstgáz komoly légszennyezést okozva a környezetbe áramlik ki. A
jellemző körfolyamatokat az 18. ábra mutatja, nyomás-térfogat koordináta-
rendszerben. Az Otto-körfolyamatban (18. ábra (a)) a levegő-benzin keveréket
kompresszió (1-2) után villamos szikra gyújtja meg, ugrásszerű nyomásnövekedés
következik be adiabatikusan (2-3), lejátszódik az expanzió (3-4), majd a füstgáz
kipufog (4-1). A Diesel-körfolyamatban (18. ábra (b)) a kompresszió (1-2) után a
levegőbe állandó nyomáson juttatják be a gázolajat (2-3), amíg öngyulladás nem
következik be, ami az expanzióra (3-4) vezet, majd a füstgáz kipufog (4-1). A
valóságos körfolyamat mindkét motortípusnál eltér az elméletitől, egyrészt az
ideálistól eltérő állapotfüggvények miatt, másrészt a gyulladási és robbanási
viszonyok optimalizálása más időzítést igényel, például a 18. ábra (c) szerint.

p p Q1
2 3
3
Q1
4 4
2 Q2 Q2
1 1
v v
a) Otto-körfolyamat b) Diesel-körfolyamat
*
p Q1
3 4
Q1
2
5
Q2
1
v
c) módosított belsőégésű körfolyamat
18. ábra. Belsőégésű motorok körfolyamatai
A benzin (Otto)-motor könnyű, gyorsan és rugalmasan szabályozható nagy

fordulatszámú erőgép. Főleg a kis önsúlyú járművek (személygépkocsi,
motorkerékpár, kis raksúlyú tehergépkocsi, motorcsónak) és a kisebb mobil
munkagépek (szivattyúk, kompresszorok, anyagmozgató-berendezések,
mezőgazdasági és építőipari munkagépek) célszerű erőgépe. A repülés területéről a
gázturbina jóformán kiszorította. Igénytelenebb feladatokra kétütemű, egyébként
négyütemű kivitelben készül. A csak kis teljesítményre alkalmas kétütemű motornál
elmaradnak a közegek áramlását szabályozó szelepek és a szelepeket működtető
vezérlőrendszer; a be- és kiömlést maga a dugattyú szabályozza. Az egyszerű
konstrukciónak tökéletlenebb égés az ára, ami l5..25 %-kal magasabb fajlagos
üzemanyag-fogyasztással és sokkal nagyobb környezetszennyezéssel jár, mint a
négyütemű megoldás. Ezért a kétütemű motorok kiszorulóban vannak a
használatból. A motorok üzemanyaga alapvetően benzin, de kivételesen benzol,
petróleum, alkohol vagy magas fűtőértékű gáz is szóba jöhet. Legfőbb hátránya az
alacsony energetikai hatásfok, ami optimális terhelésnél 25 % körül mozog, attól
eltérő terhelésnél viszont lényegesen kisebb. A bevezetett energiának átlagosan

20..26 %-a fordítódik mechanikai munkavégzésre, 20..33 %-a a hűtőközegben
távozik, 25..35 %-a a kipufogógázban, a tökéletlen égés 15 %-ig terjedő veszteséget
okoz és az egyéb veszteségek (sugárzás, áramlási veszteségek stb.) 10..25 %-ot
tesznek ki. A könnyű szerkezet megtartása mellett a hatásfok számottevő javítására
kevés a kilátás. Ennek ellenére egyelőre versenytárs nélkül áll, mert az 500 W/kg
körüli fajlagos teljesítményét más erőgépekkel még meg sem tudják közelíteni. Az
Otto-motorral még a benzinnél sokkal kisebb fűtőértékű üzemanyagokkal (pl.
földgáz, kőolajkísérő gáz) is 300 W/kg-ot lehet biztosítani.
A Diesel-motor robusztusabb kivitelű, kevésbé rugalmas, de energetikailag
hatékonyabb erőgép. A fokozatos tüzelőanyag-betáplálás és a nagy nyomás
(30..40 bar) ugyanis lassabb és tökéletesebb égést biztosít. Nagy súlya miatt csak
nagy önsúlyú járműveknél (nagy teherautók, autóbuszok, vasúti mozdonyok, hajók),
helyhez kötött hajtásoknál és nagy teljesítményű munkagépeknél előnyös a
használata. Gazdaságosabb üzeme miatt nagyobb személygépkocsikban is
alkalmazzák, de ez rosszabb menettulajdonságokkal jár együtt. Míg Otto-motorok
legfeljebb néhány 100 kW teljesítményig készülnek, Diesel-motorokkal több MW-os
teljesítmény is elérhető, így nagy teljesítményre kizárólagos a használatuk.
Üzemanyaga elsődlegesen gázolaj, néha kátrányolaj, készülnek Diesel-üzemű
gázmotorok is sokféle éghető gázra (földgáz, kohógáz, városi gáz, generátorgáz stb.).
A kisebb Diesel-motorok optimális hatásfoka 35 % körül mozog, a nagyoké
40..45 %, a hatásfok szintén erősen függ a terheléstől, de részterhelésnél lényegesen
jobb, mint a benzinmotoroké. Hőmérlegükben átlagosan 20..40 % fedezi a
mechanikai munkát, 20..32 % távozik a hűtéssel, 20..29 % a kipufogógázzal, a
tökéletlen égés 15 %-ig terjedő veszteséget okoz, az egyéb veszteségek aránya
l4..15 %. Nagy motoroknál a hatásfok javítására jóformán általánossá vált a feltöltés
alkalmazása, villamos motorral vagy a kipufogógázzal hajtott turbina segítségével
kompresszort hajtanak meg, az túlnyomással juttatja a levegőt a munkahengerbe, a
természetes szívást meghaladó levegő mennyiség tökéletesebb égést és nagyobb
hasznos teljesítményt eredményez. A Diesel-motorok hatásfokának lényeges
növelését a szerkezeti anyagok adottságai korlátozzák.
A Diesel-motorok fajlagos teljesítménye csak 250..350 W/kg, ami lényegesen
elmarad a benzinmotoroké mögött, ezért a Diesel-motorok nehezebbek, nagyobbak
és drágábbak. A lényegesen jobb hatásfok viszont energetikai szempontból a Diesel-
motorok szélesebb körű használatát teszi kívánatossá. Ugyanezt támasztja alá a
benzin-gázolaj arány mérséklésériek szükségessége a fehéráru mérlegben. Intenzív
munka folyik a fajlagos teljesítmény növelésére és a gazdaságilag versenyképesebb
megoldások kifejlesztésére, egyelőre azonban kevés eredménnyel. Egyes fejlett ipari
országokban e kutató-fejlesztő munka jelentős állami támogatást is élvez.
16. táblázat
Optimális hatásfok, %
Diesel-motor
lassú járású, nagy teljesítményű 42
nehéz járműhajtó 37
könnyű járműhajtó 32
Benzinmotor
nehéz járműhajtó 32
nehéz motor befecskendezéssel 35
közepes járműhajtó 27

kétütemű kis motor 23
A 16. táblázat összehasonlításul az átlagos konstrukciójú belső égésű motorok
optimális hatásfokát tekinti át teljes terhelésnél. Az energetikai hatékonyság mellett a
növekvő motorizáció miatt egyre nagyobb súllyal esik latba az erőgépek
megítélésénél a környezetszennyezés. A két motortípus összehasonlítására a
legkellemetlenebb CO-szennyeződés mértékét mutatjuk (17. táblázat), ami szintén a
Diesel-motor javára billenti a mérleget.
17. táblázat
CO a kipufogógázban, %
benzinmotor Diesel-motor
Üresjáratban 9..10 0,2
Kis terhelésen 3,5 0,1
Névleges terhelésen 0,2..1,4 0,05
A maximális hőmérséklet benzinmotorban 2200..2700 °C, Diesel-motorban
2000 °C, az átlagos gázhőmérséklet pedig benzinmotornál 400..850 °C, Diesel-
motornál 300..600 °C. A szerkezeti anyagok mechanikai szilárdságának, valamint a
kenőanyagok kenőképességének biztosítása hűtést igényel, szikragyújtású
motoroknál ez még az öngyulladás elkerülése miatt is szükséges. Kis teljesítményű
motoroknál léghűtést is alkalmaznak, általánosabb azonban a vízhűtés, melynél a
felmelegedett víz hőcserélőn keresztül adja le a felvett hőt a levegőnek. Járműveknél
a hűtőközegben és a kipufogó gázban távozó hő – ami a bevezetett energiának
40..70 %-a – általában elvész. Azt legfeljebb a jármű fűtésére lehet felhasználni, ez a
hőigény viszont ritkán haladja meg a felhasznált energia 15..20 %-át. Stabilis
gépeknél e hulladékhő hasznosítása viszont lehetőséget kínál az energiafelhasználás
racionalizálásra. A belsőégésű motorok hatásfokának számottevő javulását várják a
mikroprocesszoros szabályozástól, mely az üzemanyag-adagolást és a gyújtást a
terheléstől függően, továbbá más funkciókat (pl. járműveknél a fékezést) optimális
módon vezérli.
4.1.3. Áramforrások
A villamos fogyasztóberendezések túlnyomó nagy többségét a közcélú
villamosenergia-rendszer látja el villamos energiával. Az ellátást biztosító kiterjedt,
szerteágazó villamos hálózatot több lépcsős feszültségtranszformációkon keresztül az
erőművek táplálják. Az ellátásnak ez a rendszere jelenleg erősen centralizált mind
műszaki felépítésében (energiafolyam, hálózatkép, üzemirányítás), mind működési
módjában (szervezet, beruházás, üzemeltetés, karbantartás). A centralizálás nagyon
gazdaságos és üzembiztos villamosenergia-ellátást eredményez.
Autonóm villamosenergia-ellátás jellemző a hordozható készülékekre (bár ezeknél
is biztosítani szokták a hálózati csatlakozás alternatív lehetőségét) és az olyan
mobilis berendezéseknél, mint a járművek, szállítóeszközök, munkagépek stb. Helyi
jelentősége van csak az olyan megoldásoknak, amikor egy a villamos hálózattól
távol fekvő fogyasztót saját áramforrás lát el, vagy az energiaellátás folytonosságára
nagyon kényes fogyasztó tartalékellátását saját áramforrás biztosítja. Speciális
kérdés, amikor egyes nagyüzemek a hő és villamos energia kapcsolt előállítására
saját ipari erőművet létesítenek, az ellátási tartalék biztosítására ezek rendszerint
össze vannak kapcsolva a közcélú hálózattal.

A primer energiabázis bővítését célzó kutató-fejlesztő munka egy része olyan
áramforrások kialakítására irányul, melyek teljesítménye viszonylag szerény, így
elsősorban helyi áramforrásként használhatók (szélmotor, napelem, tüzelőanyag-
cella stb.). Az utóbbi időben a fejlett országokban visszatérő javaslat, hogy ezekre
támaszkodva a centralizált villamosenergia-rendszert decentralizált ellátással váltsák
fel. Ettől a környezetszennyezés csökkenését és a primer energiastruktúra előnyös
módosulását remélik. Eltekintve attól, hogy a javasolt megoldások műszakilag még
kiforratlanok, és összesített teljesítményük belátható időn belül nem lesz számottevő,
a koncepció nem progresszív. A kis teljesítményű áramforrásokat szükségszerűen
alacsonyabb termelékenység és nagyobb fajlagos beruházási költség jellemzi. Ezt
növeli az energiatárolás vagy a tartalékkapacitások biztosításának költsége. A
közcélú ellátás berendezéseinek szakszerű és termelékeny létesítésének,
üzemeltetésének és karbantartásának színvonalát a decentralizált ellátásnál még
sokkal nagyobb munkaerő ráfordítással sem lehetne biztosítani. Ez az áramellátás
nagyobb bizonytalanságában is tükröződik. Mindezek alapján a decentralizált
villamosenergia-ellátás műszakilag és gazdaságilag sem versenyképes alternatíva.
Eltekintve a távol fekvő fogyasztók autonóm ellátásától, az említett áramforrások
legfeljebbjárulékos szerepet kapnak, közvetlenül vagy közvetve kapcsolódva a
közcélú hálózathoz (mivel rendszerint egyenáramot szolgáltatnak, az áramnemet
módosítani kell).
A fogyasztók által felhasznált villamos energia több, mint 99 %-át az erőművek
generátorai fejlesztik, hajtásukra többféle erőgépet alkalmaznak. Bár a generátorokat
kiemelkedően jó hatásfok jellemzi, az erőgépek miatt a villamosenergia-fejlesztés
eredő energetikai hatásfoka alacsony. Egyedül a vízturbinás hajtás 80..90 %-os eredő
hatásfoka kielégítő; a világ villamosenergia-termelésének viszont csak 20 %-át
szolgáltatják vízerőművek, és részesedésük a véges hidropotenciál miatt
szükségszerűen csökkenő tendenciájú. A többi hőerőművekből származik a kémiai
vagy nukleáris energia-hő-mechanikai munka-villamos energia közvetett átalakítási
láncon keresztül. A hőerőművi kazánok, reaktorok, hőcserélők, turbinák saját
hatásfoka szintén magas érték, a lánc gyenge pontja a mechanikai munkát szolgáltató
hőkörfolyamat, melynek hatásfok korlátja a hőerőművek eredő energetikai
hatásfokának felső határát 45 % körül jelöli ki. Ezt jelenleg csak fosszilis
tüzelőanyagbázison lehet megközelíteni, a nukleáris erőművekben egyelőre csak
34..36 % realizálható. Az átalakítási hatásfok tekintetében minőségi változást
évtizedeken belül sem lehet remélni, ez az alacsony érték a fő mozgatórugója az
újszerű áramforrások fejlesztésének. Mivel a primer tüzelőanyagok jelentős hányadát
(országonként változóan 20..40 %) villamosenergia-fejlesztésre fordítják, és az
átalakítási veszteségek zöme ebben a folyamatban lép fel, az energiatakarékosságnak
jelentős lépése lenne a lényegesen jobb hatásfokú villamosenergia-termelés. A
fejlesztés másik indítéka a hasznosítható primer energiaforrások körének
kiszélesítése. Ezzel kapcsolatban említésre méltó, hogy a nem konvencionális
energiahordozók nagyarányú hasznosítása elsősorban villamos energia formájában
látszik reményteljesnek (atom-, nap-, szél-, tengeri, geotermikus energia).
A villamos áramforrások közös jellemzője, hogy azokban valamilyen hatás
villamosan semleges részecske ellentétes polaritású töltéshordozóit (elektronok,
ionok) szétválasztja. Villamos erőtér hatására a töltéshordozók vándorolnak, a
pozitív ionok a katódhoz, a negatív töltéshordozók az anódhoz. A töltéshordozók az

elektródokon semlegesülnek, ez megváltoztatja az elektródok töltésviszonyait is, az
anód negatív töltésűvé válik, ez lesz az áramforrás negatív kapcsa, a katód pedig
pozitívan töltődik fel, ez lesz a pozitív kapocs. A gyakorlatban az áramforrás
kívülről hozzáférhető kivezetései a kapcsok, elektródnak csak az áramforrás
belsejében folyadékba vagy gázba merülő szerkezeti elemeket tekintik,
forgógépeknél elektródot nem lehet értelmezni. Forgógépeknél a szétválasztott
töltések közvetlenül a kivezetésekre jutnak. Váltakozó áramnál a kapcsok polaritása
félperiódusonként felcserélődik.
A töltéshordozó-szétválasztásnak sokféle lehetősége van, az energia minden
formájának bevezetése számításba jöhet. Töltéshordozó pár keletkezik villamosan
semleges atomok vagy molekulák ionizálásakor, ami azokból elektron kilépését
jelenti. Az ehhez szükséges ionizálási munkát többféle módon lehet közölni. A
termoionizációnál (hőionizálás) ütköző elemi részecskék adják át, ha a magas
hőmérséklet hőmozgásuk kinetikus energiáját elég nagyra növeli. A termoionizálás
mértéke rohamosan nő a hőmérséklet növekedésével (1000..2000 K felett) és
anyagonként változóan 5000..6000 K felett a gázok plazmaállapotba kerülnek,
amikor minden atom ionizálva van. Az ionizálási munkát közölhetik fotonok is
(fotoionizáció). A termo- és fotoionizálás főleg gázhalmazállapotban hatásos, de kis
mértékben a kondenzált fázisokban is bekövetkeznek. A folyadékok specialitása a
molekulák disszociációja ionokra, fiziko-kémiai és kémiai kölcsönhatásokra.
Oldatokban az ionokat gyakran az oldószer molekulaburka veszi körül (szolvatáció,
vízben hidratáció), ami villamosan szintén töltéssel rendelkezik. A villamos erőtér
ugyancsak fel tud töltéshordozókat olyan sebességre gyorsítani, hogy rendelkezzenek
az ionizálási energiának megfelelő mozgási energiával (ütközési ionizáció). Szilárd
anyagokban (és egyes folyadékokban) a villamos erőtérrel a szerkezethez tartozó
töltéshordozókat is mobilizálni lehet. Fémekben a kristályrács közössé váló vezetési
(szabad) elektronjai gyakorlatilag függetlenek a környezetüktől, egészen gyenge
erőtér is elegendő az elmozdításukhoz. Félvezetőkben a szennyeződések
nagymértékben befolyásolják, hogy az előzőekben említett effektusok (hő, fény,
villamos erőtér) hatására milyen jellegű töltéshordozók mobilizálódnak és milyen
arányban. A villamos tér korlátozott mértékben szigetelőanyagban is szétválasztja a
töltéseket, az ellentetten töltött elemi részecskék ellentett irányban mozdulnak el
(polarizáció). Szilárd felületekből – mindenekelőtt fémekből – elektronokat léptethet
ki az elektronok hőmozgása (termikus emisszió), a felületbe csapódó részecskék
mozgási energiája (szekunder emisszió), fénykvantumok (fotoemisszió) és az erős
villamos erőtér is (téremisszió). Ha a kilépett töltéshordozókat nem szállítják el, azok
a felület előtt felhalmozódva villamos kettősréteget hoznak létre. A töltések-erőtere
ugyanis polarizálja a felület semleges részecskéit, így jön létre az ellentett polaritású
réteg. A kettősrétegek kölcsönhatásával magyarázható, hogy egymással érintkező
eltérő tulajdonságú szilárd felületek ellentetten töltődnek fel (statikus feltöltődés),
szilárd felületeknél a hatás dörzsöléssel fokozható (dörzsvillamosság). Ugyanez
érvényesül fluidumokban mozgó szilárd testekre és kolloid részecskékre is.
A kapcsok feltöltődése következtében az áramforrásban villamos erőtér alakul ki,
ami az áramforrás kivezető kapcsai között potenciálkülönbségben, vagyis villamos
feszültségben is megnyilvánul. A töltések elmozdítása ezen erőtér ellenében
valamilyen formában energia befektetést igényel. A feszültség a kapcsokhoz
csatlakozó külső terhelő áramkörben villamos áramot tud fenntartani. Az áram a

külső áramkörön keresztül visszajuttatja a töltéshordozókat az áramforrás belsejébe
és azok az eredeti semleges állapotot igyekeznek helyreállítani. Az áramforrást addig
lehet terhelni, amíg az energiabevezetés a töltésszétválasztás utánpótlását biztosítja.
Ha ez megszűnik, az áramforrás kimerül, vagy működése megszakad. Fémekben az
elektronok, más anyagokban az ionok elmozdulása is jellemző a villamos áramra. (A
valóságban a villamos áram bonyolultabb folyamat, néha a töltéshordozók
ténylegesen vándorolnak, gyakran azonban csak ilyen vándorlással szemléltethető
energiaállapotok terjednek tovább, a vezetés mechanizmusa az anyagszerkezettől
függ.)
18. táblázat
Kiinduló energiafajta Átalakítás módja
1. Mechanikai indukció (generátor, dinamó)
töltéshordozó-transzport (elektrosztatikus generátor, MHD, EGD
generátor)
piezoelektromos hatás, mikrofon
közvetett átalakítás (vízerőmű, szélerőmű)
2. Kémiai elektrokémiai reakciók (galvánelem, akkumulátor, tüzelőanyag-elem)
közvetett átalakítás
3. Hő termovillamos (hőelem, termogenerátor)
termoionos (plazmadióda, eletroncső)
közvetett átalakítás (hőerőmű, MHD erőmű)
4. Sugárzás foto-villamos hatás (napelem)
közvetett átalakítás (hőelem, naperőmű)
5. Nukleáris izotópos áramforrások
közvetett átalakítás (atomerőmű, nukleáris áramforrás)
6. Villamos átalakítóberendezések (transzformátor, periódusváltó, egyenirányító,
tranzisztor)
nagyfrekvenciás rezgéskeltők
részecsjegyorsítók
A villamos energia előállítására az elektrotechnika számos közvetlen átalakítási
úttal rendelkezik, amit a közvetett átalakítási lehetőségek széles spektruma egészít ki.
Az alternatívákat a 18. táblázat mutatja, ezek közül azonban gazdasági okokból csak
néhány lehetőséget hasznosítanak energetikai célra.
4.1.3.1. VILLAMOS ENERGIA MECHANIKAI MUNKÁBÓL

A villamosenergia-ellátás legfontosabb áramforrásai a mechanikai munkát alakítják
át villamos energiává. Az indukciós gépeknél a töltésszétválasztást a töltéshordozók
és a mágneses erőtér kölcsönhatása biztosítja. Indukált feszültséget ébreszt akár a
nyugalomban levő töltéshordozókra ható mágneses tér nagyságának változása az idő
függvényében, akár az időben állandó mágneses térben a töltéshordozók és az erőtér
közötti relatív elmozdulás, vagy e két hatás együttesen. A gyakorlatban szokványos
megoldást a második alternatíva jelenti, a B indukcióval jellemzett mágneses térben
egy l hosszúságú vezető mentén indukált U feszültség v relatív elmozdulás esetén,
vektoriális írásmódban:
U  l v  B 
A szokványos forgógépes generátorokban a töltéshordozók a tekercselést alkotó
vezetők építőkövei, melyek közül a vezetési („szabad”) elektronok mozdulnak el és
hozzák létre az áramot. A mágneses teret rendszerint elektromágnesek létesítik,
állandó mágnest csak kis teljesítményű generátorokban alkalmaznak. Egyenáramú

generátorokban az állórésben kiképzett pólusok fix mágneses terében forognak a
forgórészbe helyezett tekercsek, ezek feszültségét a tekercsek végéhez csatlakozó
kommutátorszegmensekről szénkefék vezetik ki. Az egyenáramú generátorokat
régebben előszeretettel alkalmazták sok egyenáramú motort használó üzemekben a
belső energiahálózat táplálására, azonban ezt nagymértékben háttérbe szorította a
váltakozó áram egyenirányítása félvezetőkkel. A nagy váltakozó áramú
szinkrongenerátorok egyenáramú gerjesztő gépeinek szerepét is átveszik a félvezetős
megoldások, az egyenáramú generátorok fő alkalmazási területe a nagy teljesítményt
és változó fordulatszámot igénylő generátor-motor gépcsoportból álló egyenáramú
hajtások (Ward-Leonard-rendszer, hengerműhajtás, Diesel-villamos vontatás,
bányaemelők) és néhány speciális felhasználási mód (vonat- és gépkocsivilágítás,
hegesztődinamó, mérlegdinamó, tahométer) marad.
A nagy váltakozó áramú generátorokban a mágneses teret mindig a forgórészbe
helyezett tekercsek hozzák létre, mert az ehhez szükséges viszonylag kis gerjesztő
egyenáramot egyszerűbb a csúszógyűrűkön bevezetni. E forgó mágneses tér
indukálja az állórész tekercseiben a feszültséget.
A váltakozó áramú generátorok szinkrongépek, melyek csak a névleges
frekvencián és az a körüli nagyon szűk frekvenciatartományban üzemképesek. Az
állórész tekercseit úgy kapcsolják össze, hogy a gép háromfázisú feszültséget (és
áramot) szolgáltasson. Az indukált feszültség f frekvenciája az n fordulatszámtól és a
forgórészben kialakított mágneses póluspárok p számától függ:
pn
f 
60
ha n a percenkénti fordulatszám és f dimenziója Hz. A póluspárok száma a
forgórész felépítésétől függ. A gőzturbinákkal hajtott nagy turbógenerátoroknál
hengeres kiképzésű forgórészt használnak, amiben egy kétpólusú tekercselést
helyeznek el, így p = 1 és a gép fordulatszáma 3000, ha f = 50 (illetve 3600, ha
f = 60). A mechanikai igénybevétel csökkentésére egészen nagy atomerőművi
turbógenerátorokat félfordulatszámon üzemelő négypólusú (p = 2) hengeres
kiképzésű forgórészekkel is építenek. Ez főleg a nagyobb fordulatszámot igénylő
amerikai erőművekben szokásos, bár a nagy generátorgyárak a teljes fordulatszámú
kétpólusú generátorokat is szállítani tudják (1,3 GW-os egységek üzemben is
vannak).
Az egy egységben megvalósítható gépek teljesítményét a szállítási lehetőség szabja
meg, mivel a turbógenerátorok a legnagyobb súlyú forgógépek. A gőzturbina-
generátor gépcsoport általában egytengelyes, a gőzturbina összes fokozata egy
generátort hajt. Egészen nagy blokkok 1 GW felett kéttengelyes kialakításban is
készülnek, a turbinafokozatokat két külön generátor hajtására osztják meg, ami
csökkenti a blokk hosszát. Kisebb fordulatszámra sok pólusú generátorokat
készítenek, a forgórész nem hengeres, hanem kiálló pólusú. Ilyen rendszerűek a
vízerőművekben használt hidrogenerátorok (eltekintve a propeller és csőturbináktól),
valamint egyes belsőégésű motorokkal vagy gázturbinákkal hajtott kisebb
generátorok is. A generátorok hatásfoka az egységteljesítménnyel nő, kisebb gépeké
95..98 %, a legnagyobb turbógenerátoroké a 99 %-ot is meghaladja.

A szinkrongenerátorok szabályozása bonyolult és érzékeny automatikákat igényel.
Fordulatszámát és hasznos villamos teljesítményét a hajtó erőgéppel lehet
szabályozni, hálózatra kapcsolódó generátoroknál biztosítani kell a szinkronizmust a
hálózattal, ezt maga a villamos kapcsolat is erősíti.
Feszültségét és a meddő villamos teljesítményt a gerjesztéssel lehet szabályozni. A
villamos kapcsolódáson keresztül a gép üzemi jellemzőire maga a csatlakozó
villamos hálózat is visszahat, a szabályozóknak biztosítani kell, hogy a generátor
illeszkedjen a változó hálózati jellemzőkhöz. Tranziens jelenségeknél bonyolult
villamos lengések alakulnak ki, ami mechanikai lengésekkel is összekapcsolódik,
ebben nagy szerepet játszik a turbina és a generátor forgórészében tárolt kinetikus
energia is. A szinkrongenerátorok üzemvitele összefonódik a teljes villamosenergia-
rendszer üzemvitelével.
A generátorok hajtására minden forgó mozgást szolgáltató erőgéptípus alkalmas. A
gőzturbinák és a vízturbinák hajtotta turbó- és hidrogenerátorokat az előzőekben már
érintettük. Terjed a gázturbinák alkalmazása is erőművekben, földgázban gazdag
területeken a kapcsolt hőszolgáltatás ellátására is népszerűsítik. A gázturbinákhoz
kapcsolódó generátorok rugalmas és egyszerűsített turbógenerátorok. Járművekben
szükség-áramforrásokban, üzemzavari tartalékberendezésekben belsőégésű
motorokkal is hajtanak egyszerű kis generátorokat. Ezek közül a legnagyobb
darabszámot a járművek akkumulátorával puffer üzembe kapcsolt generátorok
(régebbi járművekben dinamók) képviselik. A mechanikai munka közvetett
átalakítását valósítják meg a vízerőművek és a szélerőművek.
4.2. Erőművi energiaátalakítás

Az előzőekben tárgyalt energiaátalakítási módok mind olyan folyamatokra és
berendezésekre mutattak példákat, ahol az energiaátalakítás egy lépésben ment
végbe. A nagy méretekben történő erőművi energiaátalakítás összetett folyamat, ahol
az egyes energiafajtákat több lépésben alakítják át, míg végül előállnak az
értékesíthető termékek: hő- és villamos energia.
Ebben az alfejezetben áttekintést kívánunk nyújtani a fontosabb erőművi
folyamatokról és berendezésekről. Az erőművek a már említett két fő terméket
előállíthatják külön-külön is, ebben az esetben villamos energia esetén kondenzációs
erőműről, hőenergia esetén pedig fűtőműről beszélünk. A két termék előállítása
történhet egymással összekapcsoltan is, ekkor fűtőerőműről van szó. Az erőműveket
szokás még a hőerőgépekben munkát végző közeg alapján is csoportosítani. Ekkor
– gőzerőművekről beszélünk, ha a hőenergia-mechanikai munka átalakítás
gőzturbinákban zajlik le és a munkaközeg vízgőz;
– gázturbinás erőművekről beszélünk ha a hőenergia-mechanikai munka átalakítás
gázturbinákban zajlik le és a munkaközeg (füst)gáz;
– kombinált ciklusú erőműről van szó, ha a az előző két megoldást valamilyen
formában összekapcsoljuk.
Az utóbbi néhány évben erőteljesen terjedni kezdett a belsőégésű motorokkal
üzemelő ún. gázmotoros fűtőerőművek alkalmazása kisebb igények kielégítésére.

4.2.1. Gőzerőművek
A következőkben vizsgáljuk meg, hogy folyamatok játszódnak le egy gőzerőműben,
milyen fontosabb berendezésekből épül fel az erőmű. Mivel korábban már
megismerkedtünk a fontosabb energiaátalakító berendezésekkel és folyamatokkal, itt
csupán rövid összefoglalást adunk az egyes erőművi technológiai lehetőségekről.
4.2.1.1. KONDENZÁCIÓS ERŐMŰ

Vizsgáljuk a 19. ábra szerinti egyszerűsített kapcsolás vázlat szerinti kondenzációs
erőművet és az abban lejátszódó energiaátalakítási folyamatot. Az erőmű a
tüzelőanyag kémiailag kötött energiáját több lépésben villamos energiává alakítja.
Az energiaátalakítás folyamatai és berendezései a következők:
– folyamat: kémiai energia hőenergiává alakítása (lásd: 4.1.1.1. pont),
– berendezés: gőzkazán (lásd: 4.1.1.2. pont);
– folyamat: hőenergia mechanikai energiává alakítása (lásd: 4.1.2.1. pont),
– berendezés: gőzturbina;
– folyamat: mechanikai energia villamos energiává alakítása (lásd: 4.1.3. szakasz),
– berendezés: villamos generátor (lásd: 4.1.3.1. pont).
A generátorokban fejlesztett villamos energiát a szállítás érdekében más
feszültségszintekre transzformálják. Ezt az átalakítást a transzformátorok végzik el.
Mivel az előállított hőenergia nem alakítható át teljes egészében mechanikai
munkává, ezért a folyamat végén gondoskodni kell a hőelvonásról, ez a folyamat a
kondenzátorban történik, ahol a környezetből vett hűtőközeggel a munkaközegtől hőt
vonunk el, ez a hőmennyiség a környezetbe kerül. Kondenzációs erőművek eredő
hatásfoka (tüzelőanyaggal bevitt hő/villamos energia) kialakítástól függően 30..45 %
közötti.
4.2.1.2. FŰTŐERŐMŰVEK
A fűtőerőművek a kondenzációs erőművektől alapvetően a hőelvonás
hőmérsékletszintjében és annak céljában különböznek. Fűtőerőműveknél a hőelvonás
nem környezeti, hanem annál lényegesen magasabb hőmérsékleten történik és célja a
hőigények kielégítése. Ezeket az igényeket az erőművek vagy gőzzel vagy
forróvízzel, ill. e kettővel együttesen elégíthetik ki. Az ilyen típusú erőművek
felépítése alapjában véve megegyezik a kondenzációs erőművekével, azzal a
különbséggel, hogy a hőelvonás ún. fűtési hőcserélőkben történik. Egy ilyen
egyszerűsített kapcsolást mutat az 20. ábra .

Kémiai-hő energia Hő-mechanikai munka
villamos
füstgáz energia
tüzelő-
anyag Gőzturbina
Kazán
Generátor
égési
levegő Mechanikai munka-
villamos energia
Hűtőközeg
környezeti
hőmérsékleten
Kondenzátor
19. ábra. Kondenzációs erőmű egyszerűsített kapcsolási vázlata
Kémiai-hő energia Hő-mechanikai munka

villamos
füstgáz energia
tüzelő-
anyag Gőzturbina
Kazán
Generátor
égési
levegő Mechanikai munka-
villamos energia
Fűtési
forróvíz
Fűtési hőcserélő
Hő-hő
20. ábra. Ellennyomású fűtőerőmű egyszerűsített kapcsolási vázlata
Természetesen az erőművek ezeken kívül még nagyszámú egyéb berendezést is

tartalmaznak, ezek ismertetése azonban nem feladatunk.
4.2.1.3. FŰTŐMŰVEK
A fűtőművek célja a hőigények kielégítése, ami általában forróvízkazánokkal
történik. Itt az energiaátalakítás egy lépésben megy végbe, a tüzelőanyag kémiailag
kötött energiája annak eltüzelése révén melegíti fel a hőhordozó közeget. E
folyamatokat és berendezéseket a 4.1.1. szakasz ismerteti.
4.2.2. Gázturbinás erőművek

A hőerőgépeket ismertető 4.1.2.1. pontban már bemutattunk néhány gázturbina
körfolyamatot. Az erőművi gyakorlatban ezek a berendezések a 17. ábra(c) által

mutatott körfolyamat szerint üzemelnek. A gázturbinás erőművekben az
energiaátalakítás a következő lépésekben megy végbe:
– folyamat: kémiai energia hőenergiává alakítása,
– berendezés: égőkamra;
– folyamat: hőenergia mechanikai energiává alakítása,
– berendezés: gázturbina;
– folyamat: mechanikai energia villamos energiává alakítása,
– berendezés: villamos generátor.
Egy gázturbinás erőmű egyszerűsített kapcsolását mutatja a következő, 21. ábra.
Tüzelőanyag
Villamos
energia
Égőkamra
Generátor
Kompreszor Gázturbina
Levegő
Magas hőmérsékletű
füstgáz
21. ábra. Gázturbinás erőmű egyszerűsített kapcsolási vázlata
Az ilyen kapcsolás szerint létesített gázturbinás erőművek hatásfoka a 18..35 %

tartományban mozog. A gázturbinából kilépő füstgáz hőmérséklete 650..500 °C
tartományban mozog. Ezt a magas hőmérsékleten rendelkezésre álló hőmennyiséget
célszerű hasznosítani. A hasznosítás a kombinált ciklusú erőművek valósítják meg. A
megvalósított kapcsolások igen sokfélék lehetnek. Kezdve az egyszerű
hőszolgáltatásig, ahol a távozó füstgáz hőjével vizet melegítenek fel, egész összetett
gáz/gőz munkaközegű körfolyamatokig, lehűlő füstgázzal nagynyomású és
nagyhőmérsékletű gőzt fejlesztenek, amit gőzturbinás erőműrészben hasznosítanak.
Az összekapcsolt erőműben a gőz munkaközegű részt még kiegészíthetik valamilyen
hőkiadási móddal. Néhány példát találhatunk ezekre a lehetőségekre a
6.5. alfejezetben.

5. ENERGIAELOSZTÁS ÉS TÁROLÁS
Az energiaátalakítás és fogyasztás között a hálózatok biztosítják a kapcsolatot. A

nem vezetékes energiahordozókat közúton, vasúton vagy vízi úton szállítják, ezek
részére fogadótelepeket kell építeni, amelyek a szállítás és fogyasztás üteme közötti
eltéréseket egyenlítik ki. A vezetékes energiahordozókat az adott energiahordozó
szállítására alkalmas vezetékhálózaton (villamos vezeték, csővezeték) juttatják el a
fogyasztóhoz.
5.1.1. Tárolótelepek, tankállomások

A szilárd tüzelőanyagok tárolása bunkerekben vagy szabadtéren történik. A
tárolóterület meghatározásánál figyelembe kell venni a megengedhető
rétegvastagságot. Barnaszénnél pl. a tárolási magasság az öngyulladási hajlam miatt
nem lehet 1,6 m-nél magasabb. Ismerve a tüzelőanyag 0 halmazsűrűségét, a
szükséges terület:
V m
A  ,
h h
ahol V a tárolt térfogat, h a tárolási magasság és m a tárolt tömeg. A hazai szenekre

 értéke 710..755 kg/m3 között van.
Nagyfogyasztók és erőművek általában rosszabb minőségű szeneket használnak.
Ezek halmazsűrűsége elérheti a 900..1100 kg/m3 értéket is, tárolási magasságát
gyakran 5..8 m-ben határozzák meg. Az öngyulladást vízelárasztással vagy
tömörítéssel akadályozzák meg. Mindkét eljárás csökkenti a felületi poremissziót is,
ezért környezetvédelmi szempontból is előnyös. Szilárd hulladékokat eltüzelő
kazánok tárolóit zártra készítik, hogy a bűzkibocsátást a minimálisra csökkentsék.
Ilyenkor a tároló néhány Pa vákuum alatt van és a tároló légteréből elszívott levegő
szolgáltatja az égési levegőt, vagy annak egy részét. A tűztérbe juttatott levegő bűzt
okozó szennyeződése a magas hőmérsékleten elég, így annak ártalmatlanítása is meg
van oldva.
A beérkező tüzelőanyag fogadására megfelelő fogadóteret kell kiépíteni. Ez
gyakran egy olyan gépkocsi állás, amelyről a billenős tehergépkocsi a tárolóba üríti a
tüzelőanyagot. Nagyobb tárolóknál kerekeken mozgatható szállítószalagra történik
az ürítés. A szállítószalag tölti a tárolót, majd a megfelelő rétegvastagság elérésekor
a szállítószalagot arrébb helyezik. Az erőművi széntárolóknál rendszerint
vagonfogadó és buktató rendszert építenek ki. A tüzelőberendezések táplálását is a
tárolóval összhangban kell kialakítani. Gyakori, hogy szállítószalag, markolós daru
vagy csigás adagoló adagolja a kazánokba a tüzelőanyagot. Nagyobb rendszereknél a
kazán elé több m3-es hombárokat építenek, amelyekből alul szállítócsigával vagy
szállítószalaggal történik a kazán tárolása, míg felül zavartalanul folyhat a hombár
feltöltése.
A folyékony tüzelőanyagoknál alapvető különbség van az ún. könnyű fűtőolajok,
mint pl. a gázolaj és a nehéz fűtőolajok, mint pl. a pakura között. A különbség abból
adódik, hogy a könnyű fűtőolajok környezeti hőmérsékleten szivattyúzhatók, a nehéz

fűtőolajok viszont a környezet hőmérsékletén bedermednek. Lakossági és
kommunális célra szinte kizárólag könnyű fűtőolajokat használnak, az ipar, főleg a
nagyfogyasztók viszont rendszerint nehéz fűtőolajjal tüzelnek. A könnyű fűtőolaj
tárolásának legelterjedtebb módja a föld alatti acéltartályos tárolás. A tartály
gyártására, telepítésére, szivárgásellenőrzésére és időszakos vizsgálatára szigorú
környezetvédelmi célú előírások vannak érvényben. A 22. ábra egy föld alatti
olajtároló rendszer kapcsolását mutatja be.
22. ábra. Olajlefejtő állomás
Az olajat szállító tankautó a lefejtő aknában elhelyezett lefejtőszűrő flexibilis

csatlakozására kapcsolva, a töltőcsövön keresztül tölti a föld alatti tartályt. A
tartályból kiszoruló olajgőzzel telített levegő a légzővezetéken és a lefejtő aknában
elhelyezett flexibilis csatlakozáson keresztül a tartálykocsi légterébe távozik, így a
szennyezett levegő nem jut ki a környezetbe (gázingás töltés). Az olajégő
egyenletesebb ellátása érdekében a feladó szivattyúk rendszerint egy napi tartályt
töltenek, és a napi tartályból gravitációs úton történik az égő ellátása. A rendszer
kötelező szerelvényeit és tartozékait, a telepítési távolságokat kötelező szabványok
írják elő. Régebben a szívóvezeték aljára lábszelepet tettek, így nem önfelszívó
örvényszivattyúkat is lehetett alkalmazni a feladásra. Az újabb előírások szerint
lábszelepet nem szabad használni, mert így, egy esetleges csőlyukadáskor, a szívócső
vákuum alá kerül és a csőben lévő olaj nem a környező talajba, hanem a tartályba
csurog vissza.
A nehéz fűtőolajakat rendszerint álló hengeres, 1000..10000 m3 névleges
tárolótérfogatú tartályokban tárolják. Feltöltésük – ahol megfelelő iparvágány van
kiépítve – vasúti tartálykocsikból történik. A nehéz fűtőolaj csak 70..90 °C
hőmérsékleten szivattyúzható, ezért a tartályban is és a szállítóvezetékeken is fűtésre
van szükség. A 23. ábra egy vasúti lefejtő elvi sémáját mutatja be.

23. ábra. Vasúti olajlefejtő állomás
A szivattyúzási hőmérséklet alacsonyabb, mint a tüzelőberendezésbe beporlasztott

olaj hőmérséklete, ezért a fogyasztók előtt további előmelegítésére van szükség. Az
előmelegítéshez szükséges gőzt a kazánok állítják elő. Teljes leállások után azonban
az induláshoz is szükség lenne gőzre. Ezt úgy oldják meg, hogy a kazánokat könnyű
fűtőolajjal indítják, és csak a nehéz fűtőolaj felmelegedése, azaz a kellő előmelegítés
után állnak át a nehéz fűtőolajra. Természetesen emiatt ki kell építeni a könnyű
fűtőolajos rendszert, és tárolni is kell az induláshoz szükséges mennyiséget.
5.1.2. Csővezeték hálózatok

A csővezeték hálózatok kialakítása, szerelvényei a szállított közeg minőségétől és
fizikai paramétereitől (nyomás, hőmérséklet) függ. A továbbiakban a konstrukciós
kialakításokkal (falvastagság, alátámasztások, tágulási kompenzátorok, stb.) nem
foglalkozunk, kizárólag az energetikailag értékelhető paramétereket tárgyaljuk.
Vízvezeték-hálózatok kialakításánál a nyomvonal és a csőátmérő a két legfontosabb
paraméter. A hálózat forrása a közmű bekötővezetéke, vagy az üzemi kut(ak). Ha
közműves vízellátásunk van a bekötő vezetéken kell elhelyezni a vízórát, ami a
szolgáltatói elszámolás eszköze. Saját kutak esetén célszerű minden kúthoz egy
vízórát beépíteni, amivel a fogyasztások összegét is megkapjuk és a kutak működését
is ellenőrizhetjük. Ha nagy a fogyasztások ingadozása, célszerű helyi víztornyot
létesíteni. A hálózat elrendezése lehet sugaras vagy hurkolt (24. ábra).

24. ábra. Csőhálózat kialakítás
A hurkolt hálózatot az ellátás biztonságának fokozására és az egyenletesebb

terhelés érdekében szoktak kialakítani. Hátránya, hogy meghibásodás esetén a
hibafeltárás és a hibás szakasz kiszakaszolása nehezebb, mint a sugaras hálózatoknál.
Épületek vízigényét a rendeltetése szerint határozzák meg. A fajlagos vízigényekre
mutat néhány példát az 19. táblázat.
19. táblázat
Megnevezés Rendeltetési Napi vízigény.
egység liter/rend. egység
Lakóépületek Fő 220...350
Kórházak Ágy 350...500
Alsó- és középfokú intézmények Tanuló 30...50
Oktató és kisegítő személyzet további Fő 50...70
létszám
Szállodák Ágy 250...400
Közigazgatási intézmények Fő 20...30
Ipar
Ivóvíz Fő 2...3
Használati melegvíz Dolgozónként 20...150
Takarítás Dolgozónként 2...3
A hálózat várható órai csúcsfogyasztását az egyenlőtlen terhelések
figyelembevételével határozzák meg:
qn
V  Z ,
24
ahol Z az egyenlőtlenségi tényező, q a rendeltetési egység napi vízigénye és n a
rendeltetési egységek száma. Az egyenlőtlenségi tényező a fogyasztók számának
növekedésével nő. Lakóépületekben hidegvíz fogyasztásra Z=2,1...4,0, melegvíz
fogyasztásra Z=2,6...4,2.
A hálózat egy állandó belső átmérőjű szakaszában fellépő nyomásesést a
hidraulikai ellenállással számítjuk:

 l  v2
p       ,
 db  2
ahol  a szerelvények, csőidomok ellenállástényezőinek összege,  a csősúrlódási

tényező, l az egyenes szakaszok összes hossza, db a cső belső átmérője, v az áramlási
sebesség és  a szállított közeg sűrűsége.
Gyakran a vezetékszakasz szállítókapacitását kell a nyomások ismeretében
meghatározni. Figyelembe véve, hogy
d 2
V  Av és A  ,
4
az ellenállásra vonatkozó összefüggésből:
d 2 2 p
V 

4  l  .
    
 db 

l
d
p1 b p
p0

 p1  p2
p
25. ábra. Egyszerűsített modell
A vízhálózatoknál nem kerülhető el a fogyasztók egymásra hatása, az a jelenség,

hogy egy fogyasztó bekapcsolásával az ugyanazon szakaszon lévő fogyasztók
teljesítménye lecsökken.
Ennek magyarázatára vizsgáljuk a 25. ábra szerinti egyszerű sémát! Egy közös vezetékszakaszra
két azonos  ellenállású fogyasztó van rákötve. A vezetékszakasz elején p1, végén p0 a nyomás, az
elágazás p közbenső nyomását az ellenállások aránya határozza meg. Az összes ellenállás, mivel a
két ágban a p2=p - p0 egyforma: p  p1  p 2 . Ha az egyik szerelvény zárva van, és a
leágazások átmérője megegyezik a bekötővezetékek átmérőjével, akkor a vezetékszakasz
kapacitása:
d 2 2 p
V1  b
4  l  .
   
 db 
Ha mindkét szerelvényt kinyitjuk, a gerincvezetéken az ágvezetéki fogyasztás kétszerese áramlik
keresztül, ami megnöveli a gerincvezeték ellenállását, ami miatt a p közbenső nyomás lecsökken. A
rendszer új kapacitása:

db2  2 p
V2 

4  l  ,
   
 db 4 
ami kisebb, mint 2V1 . Tehát a második fogyasztó bekapcsolása csökkentette az első fogyasztó
teljesítményét.
A fogyasztók egymásra hatása annál erőteljesebb, minél nagyobb a közös
vezetékszakasz ellenállása Az 26. ábra az előbbi példa szerinti hálózatban mutatja be
a kifolyási sebesség csökkenését a közös szakasz ellenállásának függvényében, ha a
teljes nyomáskülönbség 1 bar és a szerelvények ellenállástényezője 10.
40
35
30
A kifolyási sebesség csökkenése, %
25
20
15
10
0
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10
Közös szakasz ellenállása
26. ábra. Kifolyási sebesség
A teljes hálózat nyomás-térfogatáram viszonyait különböző hálózatszámítási

módszerekkel lehet számítani. Mindegyik módszer az általánosított Kirchhoff-
törvényeken alapszik. Csomóponti törvény: egy csomópontban a befutó áramok
összege megegyezik a csomópontból kilépő áramok összegével:
 m be,i   m ki, j .
i j
Állandó sűrűség esetén az összefüggés a térfogatáramokra is igaz. A huroktörvény

szerint egy hálózati hurkon végighaladva az előjelhelyes nyomáskülönbségek
összege zérus:
 p k 0.
k
Ezt a törvényt használtuk ki a példában, amikor azt állítottuk, hogy a p2 mindkét ágban azonos.
Meleg- és forróvíz hálózatok kialakításának alapelvei megegyeznek a hidegvíz
hálózat kiépítésének szabályaival, természetesen annak figyelembevételével, hogy
lényegesen nagyobb hőtágulással kell számolni, ezért több kompenzátorra és
elmozduló alátámasztásra van szükség. Fokozott gondot kell fordítani a légtelenítő,
légbeszívó és leürítő szerelvények elhelyezésére, működőképességére, és rendszerint

a hálózat betáplálási pontja közelében kell elhelyezni a tágulási tartályt is. A meleg
és forróvíz vezetékeket hőszigeteléssel kell ellátni. A hálózat hővesztesége az összes
csőhossztól és a szigetelés vastagságától, anyagától ill. állagától függ. Fokozottan
ügyelni kell a minimális nyomvonalhossz kialakítására, mivel így nem csak a
nyomásveszteség, de a hőveszteség is kisebb lesz.
A hőszigetelt cső hőellenállása azt mutatja meg, hogy 1m hosszú cső falán
átáramló egységnyi hőáram mekkora hőmérsékletkülönbséget hoz létre a belső és
külső közeg hőmérséklete között. Ez három tényezőből tevődik össze:
t b  t0
R  Rb  Rfal  Rk ,
q
ahol tb és t0 a csőben áramló, ill. a szigetelést körülvevő közeg hőmérséklete, Rb a
csőben áramló közeg, Rfal a csőfal és Rk a csövet körülvevő közeg hőellenállása. A
belső és külső közeg hőellenállását az  hőátadási tényezőkből számíthatjuk:
1
R ,
d
ahol d a (belső vagy külső) átmérő. A fal ellenállása (az acél csőfal ellenállását
elhanyagoljuk a szigetelés hőellenállásához képest):
1 d
Rfal  ln k ,
2 d b
ahol  a szigetelőanyag hővezetési tényezője, db a szigetelés belső, dk a szigetelés
külső átmérője. A külső hőátadási tényezőt tapasztalati képletből számíthatjuk.
Épületen belül, nyugvó levegőben:
 k  9,4  0,052 t k  t 0  .
Szabadban vezetett csővezetékre vsz szélsebesség mellett:

0,8
v sz 1  t k  273 4  t 0  273 4 
 k  4,16  5,3     .
t k  t0  100   100  
0,2
dk 
Mindkét képletben a tk a szigetelés külső hőmérsékletének hőmérséklete, t0 pedig a
környezeti hőmérséklet. Az eredő hőellenállás ismeretében a csővezeték
méterenkénti hővesztesége:
t b  t0
q  .
R
Az összefüggésekből láttuk, hogy a hőátadási tényező függ a falhőmérséklettől,
amit viszont csak a hőáram ismeretében tudunk meghatározni:
t k  t 0  qR
 k,
ezért rendszerint iterációs számítást kell alkalmaznunk (27. ábra).

500
400 Levegőoldali
q =158,16 W/m hőveszteség
q , W/m
300
200
A szigetelés
100 hővesztesége
tk =33,5 °C
0
10 20 30 40 50 60 70 80 90 100
t k, °C
27. ábra. Hőáram számítása
A méterenkénti hőveszteség ismeretében meghatározható a szállított közeg

méterenkénti hőmérsékletcsökkenése is:
q
t  ,
mc

ahol m a szállított tömegáram és c a közeg fajhője. Hosszú csővezetékeknél a
belső közeg hőmérséklete folyamatosan változik, emiatt a méterenkénti hőveszteség
is csökken. Egy L hosszúságú vezetékszakaszra:
 L 
  t
 be  t 0 
  1  e Rmc
  mc
Q ,

 
ahol tbe a szállított közeg hőmérséklete az indulásnál. A hőmérlegből az L szakasz

végén a hőmérséklet:
Q
t ki  t be  .
mc

Sík fal esetén a szigetelés vastagságának növelésével a hőveszteség egyértelműen
csökken. Csöveknél viszont két ellentétes hatás érvényesül: egyrészt a szigetelés
vastagságának növelése növeli a hőellenállást, viszont a külső átmérő növekedése
miatt a levegővel érintkező felület is nő, ami növeli az átadható hőáramot. Ezért
lehetséges, hogy kis csőátmérőknél és nem nagyon kis hővezetési tényezőknél a
hőveszteség a falvastagság növelésének egy tartományában növekszik. Erre mutat
példát a 28. ábra.

200 d b =10 mm
Hőveszteség, W/m 1 W/(mK) t b =100 °C
150
t k =0 °C
100
50 0,1 W/(mK)
0
0 10 20 30 40 50 60 70 80 90 100
Szigetelés vastagsága, mm
28. ábra. Hőveszteség a szigetelés vastagságának függvényében
Gázhálózatokat sűrített levegő és tüzelőanyag ellátására szoktak kialakítani. A

sűrített levegő hálózat csőanyagai az acél mellett lehetnek műanyagok vagy
színesfémek is. Csatlakozáshoz gyakran használnak flexibilis műanyag vagy gumi
csöveket is. A hálózat nyomását úgy kell kialakítani, hogy a csatlakozási pontokon
lehetőleg 6 bar túlnyomás legyen, mert a légszerszámok teljesítményüket ezen a
nyomáson tudják 100 %-ban leadni. Az egyenletes nyomás biztosítása érdekében a
sűrített levegő hálózat gyakran tartalmaz hurkokat. Egy jellegzetes kialakítást mutat
a 30. ábra A sűrített levegő előállítása kompresszorral történik. A kompresszorba
bevitt (rendszerint villamos) energiával közelítőleg azonos mennyiségű hőt kell
elvonni a komprimált és felmelegedett levegő hűtésére. Ez a hő, vagy ennek egy
része megfelelő fogyasztó esetén (pl. használati melegvíz termelésére) hasznosítható.
A levegő nedvességtartalma a sűrítés folyamán a sűrített levegőben is bennmarad,
de a parciális nyomása az össznyomás megnövekedésével arányosan megnő. Ennek a
következménye, hogy a sűrített levegőből a hűtés folyamán víz válhat ki. Ezért a
komprimált és lehűtött levegőből a vizet el kell távolítani. A szárítás két alkalmazott
módja:
– hűtve szárítás (legfeljebb +2 °C harmatpontig),
– adszorpciós, molekulaszűrős vagy abszorpciós szárítás (-40 °C harmatpontig).
29. ábra. Sűrítettlevegő-hálózat kialakítása
Olajkenésű kompresszorok alkalmazása esetén a csapadék-leválasztással együtt a

kompresszor hengereiből elragadott olaj leválasztását is meg kell oldani. Végül a

komprimált, visszahűtött és szárított levegőt légtartályba vezetik, amivel a
fogyasztások egyenetlenségeit lehet kiegyenlíteni. A 30. ábra egy sűrített levegő
termelő rendszer sémáját mutatja be. A tüzelőanyag ellátására készült
gázhálózatoknál – néhány speciális esetet kivéve – szinte mindig földgáz hálózatról
beszélünk. Az országos ill. szolgáltatói gázhálózat különböző nyomásszintű
alrendszerekből épül fel:
– 10 bar felett nagynyomású
– 3..10 bar között nagyközépnyomású
– 0,1..3 bar között középnyomású és
– 0..0,1 bar között kisnyomású
hálózatról beszélünk. Az ipari üzemek és a nagyobb kommunális létesítmények
általában a középnyomású rendszerből kapják a betáplálást. A lakossági rendszerek
kisnyomáson (névleges érték 25 mbar) vagy növelt kisnyomáson (névleges érték
85 mbar) csatlakozhatnak a hálózathoz.
30. ábra. Sűrítettlevegő előállítása
A fogyasztói rendszerek a szolgáltatói hálózathoz egy mérő, szabályzó ún.

gázfogadón keresztül csatlakoznak. Üzemen belül a gerincvezetékeket rendszerint
föld felett, esetleg közműcsatornában vezetik. A lakossági és kommunális
fogyasztóknál az épületen kívüli vezetékeket föld alatt vezetik. Ipari üzemekben a
gerincvezetéket lehet hurkolva kialakítani, de a leágazó vezetékek hálózata csak
sugaras lehet. Minden leágazásnak, és minden fogyasztónak kiszakaszolhatónak kell
lenni. A gerincvezetéken is és a bekötővezetékeken is biztosítani kell minden
kiszakaszolható vezetékszakaszban a (visszarobbanás ellen védett) szellőztetési
lehetőséget.
A földgázhálózatokban a fogyasztók ki-/bekapcsolásából adódó egymásrahatást a
vezetékszakaszokba ill. a fogyasztók elé beépített nyomásszabályzókkal szokták
kiküszöbölni. A földgáz hálózatok nyomvonalára, telepítési távolságaira, szerkezeti

anyagára, vizsgálati módszereire számos előírás van érvényben, ezért az ilyen
rendszerek tervezését csak arra jogosult tervező végezheti, és a tervdokumentációt is
és az üzembehelyezést is engedélyeztetni kell. A gázhálózatok
nyomásveszteségeinek számítására kis nyomásesések esetén, amíg a
térfogatváltozásból adódó sebességnövekedés nem jelentős, használhatók a
vízhálózatoknál is alkalmazott képletek természetesen a gáz anyagjellemzőinek
figyelembevételével.
Hosszú, vagy a mennyiséghez képest kis átmérőjű vezetékeknél azonban
figyelembe kell venni, hogy a nyomáscsökkenés következtében a gáz térfogata
megnő, emiatt a sebesség is növekszik, ami visszahat a hidraulikai ellenállásra. Az
összenyomhatatlan közegekre érvényes lineáris nyomásváltozás a csőhossz mentén
parabolikussá válik: minél távolabb kerülünk a kiindulási ponttól, az egységnyi
hosszra eső nyomásesés annál nagyobb lesz. Képletben:
L 2
p12  p22   v  p ,
d 1 1 1
ahol p1 és p2 a nyomások a vezeték elején és végén,  a csősúrlódási tényező, L és
d a vezeték hossza és belső átmérője, v1 a gáz sebessége az indulási pontban és 1 a
gáz sűrűsége az indulási nyomáson. A 31. ábra egy 10 bar indítónyomású csővezeték
nyomáslefutását mutatja a relatív hossz függvényében.
Ha a gáz sebessége a nyomáscsökkenésből adódó tágulás miatt eléri a
hangsebességet, torlódás alakul ki és a csőben további nyomáscsökkenés nem tud
kialakulni. Ilyenkor a csőben a nyomás a fenti képlet szerint csökken a cső végén
kialakuló kritikus nyomásértékig függetlenül attól, hogy a kilépésnél mekkora a
környezet nyomása. A kritikus nyomásviszony:
 p1  L
     1 ,
 p2  kr d
ahol  = cp/cV a gáz adiabatikus kitevője.

10
p 1 = 10 bar
8
v 1 = 25 m/s
p 2 , bar
6 3
= 1,2 kg/m
4
= 0,03
2
0
0 10000 20000 30000
x /d
31. ábra. Nyomáslefutás a relatív hossz függvényében
A kiáramlási sebesség a hangsebességgel egyezik meg:

v kr  a  RT ,
ahol R a gázállandó és T a kiáramlás hőmérséklete.

Mivel a nyomás tovább nem csökkenthető, a hangsebesség a csővezeték
kapacitását is lekorlátozza. Egy A állandó keresztmetszetű csővezeték maximális
áteresztő kapacitása p1 indítónyomás mellett:

m max  Ap1
 L  .
RT    1
 d 
A 20. táblázat néhány L/d viszonyra mutatja a kritikus nyomásviszonyt és az egységnyi
keresztmetszetű csővezeték maximális áteresztő kapacitását 10 bar induló nyomásnál földgázra,
ahol  = 1,3, az átlag moltömeg M = 19, a csősúrlódási tényező,  = 0,03 és a hőmérséklet
T = 300 K.
A gőzhálózatok kialakításánál a gőz jellegéből adódó sajátosságokat kell
figyelembe venni. Egy gőzhálózat mindig két fő szakaszra osztható: az előremenő
gőzvezeték rendszerre és a visszatérő kondenzvíz hálózatra. A kettő között vannak a
fogyasztók, amelyek a gőz kondenzációjából nyerik a számukra szükséges hőt. A
fogyasztó kilépő oldalát kondenzátumleválasztóval kell ellátni. A
kondenzátumleválasztó a fogyasztó szabályozó eleme: csak annyi gőzt enged be a
rendszerbe, amennyit az le is tud kondenzálni.
20. táblázat
L/d (p1/p2)kr p2 m / A
bar kg/(hcm 2)
100 2,21 4,52 511,8
1000 6,32 1,58 179,1
10000 19,77 0,51 57,29
100000 62,46 0,16 18,14
1000000 197,48 0,051 5,736
A hőveszteségek miatt a gőzvezetékekben is történik kondenzátum kiválás. Emiatt
a vezetékszakaszokon is 25..50 m-enként kell vízleeresztő csonkot beépíteni.

A folyadékütések és az ebből adódó zaj csökkentése érdekében a csővezetékeket
olyan legalább 1:100 lejtéssel kell szerelni, hogy a kondenzvíz a gőzzel azonos
irányban áramoljon. A gőzt a vezetékhálózatból ún. hattyúnyakkal kell elvenni, hogy
a fogyasztó felé ne továbbítsunk a kondenzvizet (32. ábra).
32. ábra. Kondenzgyűjtő rendszer
A kondenzvíz vezeték átmérőjét annak figyelembevételével kell megválasztani,

hogy a nyomáscsökkenés következtében a víz egy része kigőzölög, ezért ezt az ún.
sarjúgőzt is el kell tudni vezetni. A gőzvezeték hőveszteségét ugyanúgy számítjuk,
mint a meleg- és forróvíz vezetékek hőveszteségét. Telített gőz esetén a vezetékben a
hőmérséklet nem változik, ezért a méterenkénti hőveszteség állandó lesz:
t b  t0
q  ,
R
ahol tb a gőz nyomásához tartozó telítési hőmérséklet. A méterenként és óránként
keletkező kondenzátum mennyisége az átszámítási tényezőkkel beszorozva:
q
 kond  3,6
m .
r  p
ahol r(p) a gőz adott nyomáshoz tartozó párolgáshője.
5.1.3. Villamosenergia-rendszer
5.1.3.1. A RENDSZER ÁLTALÁNOS ISMERTETÉSE

A fogyasztók villamosenergia-igényét az egyes erőművek nem elszigetelten, hanem
egységes villamos hálózatra kapcsoltan látják el. Az együttműködő országos
erőműrendszer létrehozását a villamosenergia-ellátás biztonsága és gazdaságossága
indokolta. Az együttműködésben rejlő előnyök kiszélesítése érdekében, valamint a
villamosenergia-export vagy import lehetővé tétele szükségessé tette az országos
villamosenergia-rendszerek összekapcsolását.
A következőkben bemutatjuk azon egységeket, melyekből a villamosenergia-
rendszerek felépülnek. Ezek az egységeket többféle szempont alapján
csoportosíthatjuk. Az első szempont a rendszerben ellátott feladat. E feladatok a
következők lehetnek: villamosenergia-fejlesztés, elosztás-szállítás, végső

felhasználás. A következő pontban ezen szempontok alapján tovább vizsgáljuk a
rendszer egyes elemeit.
A rendszerben a villamos energiát az erőművek állítják elő különböző
energiahordozók átalakításával. Az erőműveket az alábbi szempontok alapján
csoportosíthatjuk:
– cél alapján: közcélú vagy ipari (nem közcélú);
– kooperáció alapján: kooperációba bevont vagy kooperációba nem bevont;
– kihasználás alapján: alap-, menetrendtartó- vagy csúcserőmű;
– felhasznált tüzelőanyag fajta alapján: szén, szénhidrogén vagy nukleáris;
– kapcsolás alapján: kondenzációs erőmű, fűtőerőmű vagy fűtőmű.
A továbbiakban részletesen vizsgáljuk az egyes szempontok alapján történő
besorolásokat, de ez előtt néhány alapvető, a továbbiakban gyakran használt
fogalmat kell definiálnunk.
A Beépített Teljesítmény (Rendszer Beépített Teljesítmény) PBT , ill. PRBT magyar
definíciója: Az erőművekbe beépített turbógépcsoportok wattos teljesítményeinek
összege. A csúcsteljesítmény: a rendszer/erőmű szinten igényelt legnagyobb
teljesítmény: Pcs .
Az adott erőművet közcélúnak tekintjük, ha feladata az adott ország, vagy egy
régió ipari és kommunális fogyasztóinak ellátása. Az MVM Rt. erőművei közcélú
erőművek. Az erőművet iparinak (saját célúnak tekintjük), ha feladata elsődlegesen
egy ipari üzem energiaigényeinek kielégítése. Az ipari erőműveket bevonhatják a
közcélú villamosenergia-ellátásba (kooperáció).
Az erőművet kooperálónak nevezzük ha része az országos (regionális)
villamosenergia-rendszernek (villamosenergia-rendszerek egyesülésének), és ezen
hálózaton együttműködik a többi erőművel. A kooperáló erőművek rendszerszintű
irányítását, teherelosztását a közcélú erőműveket irányító diszpécserközpont végzi.
Az erőművet nem kooperálónak nevezzük, ha nem része villamosenergia-
rendszernek, feladata kizárólag egy adott ipari üzem energiaigényeinek kiszolgálása.
Ilyenek például a nagyobb élelmiszeripari (cukorgyár), vegyipari, kohászati
üzemeket ellátó kisebb erőművek. Ezek célja általában hőkiadás valamilyen
formában e mellett előállíthatnak villamos energiát is.
Az erőművet alaperőműnek nevezzük, ha csúcskihasználási időtartama igen magas
(évi 5500 óra felett), közel állandó teljesítményen üzemel. Az alaperőművek
általában a korszerű, jó hatásfokkal és olcsó tüzelőanyaggal üzemelő, rendszerint új
erőművek. (Magyarországon: Paksi Atomerőmű).
A menetrendtartó erőművek követik a villamosenergia-igények változásait.
Viszonylag rugalmasan és tág határok között képesek terhelésüket változtatni.
Menetrendtartásra építhetünk új erőművet is, de rendszerint a régebbi alaperőművek
válnak fokozatosan menetrendtartóvá. (Mátrai, Tiszai, Dunamenti erőművek.)
A csúcserőművek csak a villamos csúcsfogyasztás időszakában üzemelnek.
Csúcskihasználási óraszámuk 1500..2000 h/év alatt van. Erre a célra olcsó (alacsony

beruházási költségű) erőműveket indokolt létesíteni, melyeknél drága tüzelőanyag és
alacsony hatásfok is megengedhető. (Inotai gázturbina.)
Az egyes definíciók megértését segíti a 33. ábra által mutatott, egy erőműre
érvényes éves tartamdiagram. Ezen az ábrán feltüntettük a csúcs- és a beépített
teljesítmény értelmezését is. A kihasználási óraszám alapján történő besorolás
szemléletesen leolvasható. A pontvonallal határolt terület a beépített teljesítmény és
az arra vonatkozó kihasználási időtartam alapján mutatja az előállított
energiamennyiséget, a szaggatott vonal pedig a csúcsterhelésre vonatkozóan.
PBT
Pcs
Csúcserőművek
Menetrendtaró
Alaperőművek
 BT cs =8760 h/év
33. ábra. Az erőművek besorolása kihasználás alapján
5.1.3.2. A MAGYAR VILLAMOSENERGIA-RENDSZER FELÉPÍTÉSE

A villamos energia termelés feladatát hazánkban, jelenleg az MVM Rt. látja el. A
társasághoz tartozik 8 erőmű részvénytársaság (Bakonyi Erőmű Rt., Budapesti
Erőmű Rt., Dunamenti Erőmű Rt., Mátrai Erőmű Rt., Paksi Erőmű Rt., Pécsi Erőmű
Rt., Tiszai Erőmű Rt., Vértesi Erőmű Rt.), 6 áramszolgáltató társaság (ELMŰ,
DÉDÁSZ, DÉMÁSZ, ÉDÁSZ, TITÁSZ) valamint az Országos Villamostávvezeték
Rt. (OVIT). A fent említett erőművek részben nagyobb városok, valamint ipari
központok közelében találhatók, melyek nagy része az 1950..1970-es években épült.
A villamos energiának az erőművektől a fogyasztók felé továbbítását, a
villamosenergia-rendszerek közötti kapcsolatot – köztük a nemzetközi energiacserét
is – az átviteli hálózatok (lásd 34. ábra) biztosítják. A villamos energia átviteli
hálózatok együttműködő rendszere mindenütt a világon, így hazánkban is több
különböző célú és feszültségű hierarchikusan összekapcsolódó rendszerből áll. A
feszültségszinteket transzformátorok kötik össze. Az egyes feszültségszintek
kiválasztása a szállítási távolság, a szállítandó mennyiség, a berendezéselemek ára és
az alkalmazott elemek egységessége figyelembe vételével számításokon alapul. Az
üzembiztonságon túlmenően alapvető cél, hogy az elemek beruházási költségterhe,
valamint az átvitel energiavesztesége és kiszolgálási költsége hosszú távon a
minimális legyen.
Mivel a villamos energia elosztása és szállítása különböző feszültségszinteken
megy végbe, ennek ezért megkülönböztetünk alap-, főelosztó (szabadvezetékes és

kábeles), középfeszültségű és kisfeszültségű hálózatot. A következőkben sorra
vesszük ezen hálózattípusok néhány jellemző tulajdonságát.
Alaphálózatnak tekintjük mindazon hálózatokat, illetve a hálózatok azon
vezetékszakaszait, melyek a villamos energia rendszerben elsőrendűen:
– az alaperőműveknek az országon belüli vagy nemzetközi kooperációjára
szolgálnak;
– az alaperőművekből vagy a nemzetközi kooperáció csomópontjaiból a villamos
energiának a főelosztó hálózatok felé való átvitelére szolgálnak. A MVER-ben e
hálózat része a 750 (nemzetközi kooperációs), 400 és 220 kV-os
vezetékrendszer. Az alaphálózaton kooperálnak a MVER „nagyerőművei” (a
beépített teljesítmény nagyobb mint 100 MW).
Főelosztó hálózat a 120 kV-os szabadvezetékes, a 120 és 35 kV-os kábeles hálózat.
A főelosztó hálózaton keresztül kooperálnak a kisebb (100 MW alatti beépített
teljesítményű) és a nem közcélú erőművek. A főelosztó hálózat feladata az
áramszolgáltató társaságok belső együttműködésének, a szomszédos társaságokkal
való kapcsolattartásának biztosítása, nagyobb fogyasztói körzetekben a villamos
energia szállítása, ipari nagyfogyasztók ellátása, nagyrészt hurkolt kialakítású,
kisszámú sugaras elemmel,
Az elosztóhálózat 35, 20 és 10 kV-os részeit összefoglalóan középfeszültségű
hálózatnak nevezzük. A középfeszültségű hálózat, feladata villamos energia
továbbítása a főelosztó hálózati alállomások mintegy 10..40 km-es körzetében 35,
20, 10 kV-os feszültségszinten a 0,4 kV-os fogyasztókat ellátó közép/kisfeszültségű
transzformátorállomásokig, illetve a nagyobb teljesítményigényű ipari és
mezőgazdasági fogyasztókig, sugarasan üzemel, egy-egy elem kiesése esetén a
fogyasztók ellátása általában csak átkapcsolásokkal, üzemszünetekkel biztosítható,
A kisfeszültségű hálózat a villamos energiának a lakossági (kis-) fogyasztókhoz
való továbbítására szolgál. Feszültségszintje: 0,4 kV (380 V).
A villamosenergia-rendszer igen fontos egységei az állomások és alállomások. Az
állomáson csak a villamos energia áramlás iránya változik meg (csatlakozások,
leágazások). Az alállomáson az áramlási irányon kívül megváltozik a
villamosenergia-továbbítás feszültségszintje is.
5.1.3.3. RENDSZERIRÁNYÍTÁS
A magyar energiarendszerben a teherelosztók többszintű megosztásban végzik
feladatukat. A teherelosztás célja a mindenkor elérhető legkisebb önköltség,
figyelemmel a korlátozó és határfeltételekre. Az MVM Rt. Országos Villamos
Teherelosztójának (OVT) közvetlen irányítása alá tartoznak a nagyerőművek, az
alaphálózat és alaphálózati alállomások, a körzeti teherelosztók és a villamos energia
külkereskedelme. (35. ábra)
Az import igénybevétele történhet állandó teljesítménnyel és menetrendes
szállítással. Nemzetközi együttműködés folytatható párhuzamos üzemben (amikor a
két vagy több rendszer azonos frekvenciával együtt jár), szigetüzemben (amikor az
egyik rendszer egy részét a másik rendszerről látják el), irányüzemben (amikor az
egyik rendszer erőművet és fogyasztókat is tartalmazó része a másik rendszerrel jár

együtt) és egyenáramú betéten keresztül (amikor a két rendszer frekvenciája eltérő
lehet és az energiaáramlás irányát az egyenirányítókat és invertereket tartalmazó
betét szabályozása határozza meg). Az import technikailag és gazdaságilag is
előnyös lehet. Elsődleges energiahordozókban, természeti erőforrásokban szegény
országban (tehát hazánkban is) a villamos energia szállítása olcsóbb lehet, mint a
tüzelőanyag szállítása és hazai eltüzelése, másrészt a villamosenergia-termeléssel
együtt járó környezetszennyezés is elmarad. Ugyanakkor kockázatokkal is jár, mivel
az import kimaradása ellátási zavarokat okozhat.
Nemzetközi
kooperáció
Alaphálózat
750-400-220 kV
OVT
Nagy fogyasztók
Nagy erőművek Főelosztó hálózat
120 kV
KDSZ
Fogyasztók
Középfeszültségű
Kis erőművek elosztóhálózat
35-20-10 kV
ÜIK
Törpe erőművek Kisfeszültségű

elosztóhálózat 0.4 kV
lakossági kommunális kis

fogyasztók
34. ábra. Az országos villamos hálózat sémája

Országos Villamos Teherelosztó
Szabályozás
Szállítás Elosztás
Erőművek Áramszolgáltatók Fogyasztók
Szolgáltatás
Termelés Fogyasztás
Import Export
35. ábra. Rendszerszintű feladatok
Az Áramszolgáltató Részvénytársaságoknál (ÁSZ Rt.) működő körzeti

alteherelosztó vagy körzeti diszpécser szolgálatok (KDSZ) a főelosztó hálózat,
valamint az elosztóhálózat kiemelt vezetékeinek és az erre a hálózatra dolgozó
erőművek üzemirányítását végzik. Az elosztóhálózatok működésének irányítását az
üzemirányító központok (ÜIK) látják el. Így áll össze egységes egésszé a villamos
energia termelése és elosztása Magyarországon. (36 ábra)
KOOPERÁLÓ
VER-EK NEMZETKÖZI
NEMZETI
TEHERELOSZTÓI
OVT TEHERELOSZTÓ
CDO
NEMZETKÖZI
NAGYERŐMŰVEK KDSZ-ok KOOPERÁCIÓ+
ALAPHÁLÓZAT
KISERŐMŰVEK ÜIK-ok FŐELOSZTÓ-

HÁLÓZAT
KÖZÉPFESZ.
NAGYFOGYASZTÓK HÁLÓZAT
KISFOGYASZTÓK
36 ábra. A VER operatív üzemirányítási rendszerének elvi sémája
5.1.3.4. GAZDASÁGOS ÜZEMMENET

A szolgáltatók a fogyasztók költségeinek csökkentése és saját profitjuk maximálása
érdekében egyaránt a legkisebb költségre törekszenek. A villamos energia költségei
két nagy csoportra oszthatók. Az első csoportba a szolgáltatást végző berendezések
meglétével, szolgáltatási képességének megőrzésével, bármikori
üzemeltethetőségével kapcsolatos állandó költségek, mint az értékcsökkenési leírás
(amortizáció), a személyzeti-karbantartási költség, a finanszírozási költségek, az
adminisztráció. (Ezekért a fogyasztó kapacitásdíjat fizet.) A második csoportba a
tényleges üzemeltetéssel kapcsolatban felmerült változó – döntően tüzelőanyag –

költségek tartoznak. (Ezekért a fogyasztó áramdíjat fizet.) A csúcsigénynél nagyobb
beépített kapacitások, a biztonsági okokból felhalmozott tüzelőanyag-készletek
(állandó) költségeit is meg kell fizetni (a kapacitásdíjban).
A legkisebb állandó költséggel a csúcsgázturbinák bírnak. Alaperőműként a
kőszénre, nehézolajra épített erőmű és az atomerőmű jön szóba. Levonható a
következtetés, hogy alaperőművi üzemmódban a nagy állandó költség mellett csak a
kis változó költségű egységek lehetnek gazdaságosak, míg csúcsüzemre csak kis
állandó költségű egységek használata célszerű. Ezek gazdaságos kihasználási
óraszámát a változó költség dönti el, ez minél kisebb, annál nagyobb a kihasználási
óraszám. Az előzőekből az egyes egységek kihasználására, a közöttük lévő
teherelosztásra is következtethetünk. Mivel az állandó költséget mindenféleképpen ki
kell fizetni, a rendszerszintű költségek minimálása érdekében először a legkisebb
változó költségű egységeket terheljük ki, legvégül mindig az adott fogyasztói igény
kielégítéséhez (a villamos tartaléktartást is figyelembe véve) még szükséges soron
következő legkisebb változó költségű egység üzembe vételére kerül sor.
Elképzelhetők olyan nagyon nagy változó költségű egységek is, amelyek egész
évben tartalékban állnak, üzembe vételükre – a tervezettnél kisebb fogyasztói igény,
vagy a feltételezettnél kevesebb üzemzavar miatt – nem kerül sor.
A valóságban az egységek közötti teherelosztás, az indítási sorrend meghatározása
nem a változó költség, hanem (az indítás-leállítás költségeit is figyelembe véve) a
növekményköltség alapján történik. Ez a változó költségtől – amely egy adott,
rendszerint névleges teljesítményre vonatkozó átlagérték – annyiban tér el, hogy a
berendezések terhelés függvényében változó fajlagos hőfogyasztását is figyelembe
veszi és a tényleges teljesítménynél, annak szűk környezetében pontosan mutatja a
költségek teljesítményváltoztatás hatására bekövetkező változását.
5.1.3.5. AZ ERŐMŰVEK KÖRNYEZETI HATÁSAI

A hagyományos erőművek környezetszennyezése a környezet minden elemét érinti.
A szennyezőanyagok közül a gázok hatása (a magas erőművi kémények miatt)
elsősorban az erőművektől távolabb, kontinentálisan, globálisan érvényesül, míg az
egyéb szennyezéseké az erőmű környezetében.
A tüzelőanyagok elégésekor keletkező CO2 az üvegházhatásért, az SOx a savas
esőkért, a tüzelőanyagban lévő nitrogén, nitrogénvegyületek, ill. az égéshez
felhasznált levegő nitrogénjéből keletkező különböző nitrogén-oxidok (NO x) a savas
esőkért, a földet körülvevő ózonréteg károsításáért felelősek. A nitrogén-oxidokat
illetően az erőművek kibocsátása hazai viszonylatban a közlekedésből származó
kibocsátás mintegy felét teszi ki. A tüzelőanyagok hamujából felszabaduló nagyon
kis mennyiségű F, Cl a halogén vegyületekhez hasonlóan hozzájárul az ózonréteg
fogyásához. A tüzelőanyagok hamujából a rossz hatásfokú porleválasztás
következtében a kéményen át távozó pernye és koromszemcsék, nehézfémvegyületek
a kémény környezetében lévő ökorendszereket károsítják. Ugyanakkor a
nyomelemek és más hatóanyagok révén a terméseredmények javításához, a kártevők
hatásának mérséklődéséhez is hozzájárulhatnak.
A tüzelőanyag hamujából és a kéntelenítés melléktermékeként képződő szilárd
anyagokat deponálni kell. Ennek mennyisége hazai viszonylatban 4 millió tonnára
tehető évente. Emellett évente néhány tonna nehézfém (vanádium, cadmium, nikkel

stb.) sókat tartalmazó külön leválasztott veszélyes hulladék is képződik. Ezek
deponálása helyett a továbbhasznosítás a cél. A szilárd anyagok tárolásánál a vízzel
kioldható elemek talajvízbe kerülését meg kell akadályozni, ezért lerakásuk csak
alul, felül vízzáróan kialakított deponiákba engedhető meg. A környezetszennyezés
csökkentésére fontos ezen maradékok újrahasznosításának növelése (építési, útépítési
anyagként).
A vízszennyezések közül legnagyobb a nyári hőszennyezés, az erőművi
körfolyamat veszteséghőjének élő vizekkel való elsődleges elnyeletése, ami az
ökorendszerek életfeltételeinek drasztikus megváltozását okozhatja. Télen akár
hasznos is lehet, ha például a folyók hajózhatóságára gondolunk. Emellett a már
említett szilárdanyag-deponiák talajvízszennyezésén kívül az erőművi körfolyamatok
a szilárd égési maradványok hidraulikus szállítására felhasznált évente kb. 45 millió
m3 sókkal, lúgokkal szennyezett vízzel, a kazánüzemi víztisztító berendezések
regenerálásához felhasznált évi 10..12 ezer tonna sóval, valamint néhány száz m 3
olajos csapágyhűtő mosóvízzel is terhelik az élő és talajvizeket. Ezekhez képest a
nukleáris erőmű környezetszennyezése gyakorlatilag minimális és jól ellenőrizhető.
Az atomerőművek légköri kibocsátása elhanyagolható nagyságú. Üzemanyagának
térfogata, tömege, a belőle előállítható energia egységére vetítve több
nagyságrenddel kisebb, mint az ennek megfelelő széné vagy olajé. Szilárd és
folyékony hulladékai ugyanakkor radioaktívak, semmiféle módszerrel nem
tisztíthatóak, aktivitásukat csak a múló idő csökkenti. A villamosenergia-ipar
környezetvédelméhez hozzátartozik a fázisjavító kondenzátorok dioxintartalmú
elektrolitjainak és a PVC szigetelésű kábelek maradékainak különleges eljárásokkal
történő ártalmatlanítása is. A villamosenergia-rendszer a környezetszennyezés
csökkentése terén jelentős eredményeket elsősorban a nukleáris termelés
részarányának növelésével, másrészt a korszerű pernyeleválasztók beépítésével ért
el. Részeredmények más területeken is születtek, pl. a hibrid szénpor-fluid tüzelés
alkalmazása az Ajkai Erőműben kéntelenítésre, NOx szegény égők alkalmazása a
Dunamenti Erőműben, sűrű zagyos salak-pernye lerakás a talajvízszennyezés
csökkentésére Tatabányán, Pécsett, ellenáramú víztisztítóberendezés-regenerálás a
Paksi, Kelenföldi, Kőbányai, Mátrai, Dunamenti, Oroszlányi Erőművekben, a
vegyszer- és sókibocsátás mérséklésére.
Erőműparkunk jelentős része környezetvédelmi szempontból elavultnak tekinthető.
A szenes rekonstrukciókkal csak a porkibocsátást sikerült néhány helyen az
elfogadható szintre csökkenteni. Jelentősen mérséklődött ugyan az SOx-kibocsátás is,
de ez elsősorban a szénerőművi termelés visszaesésének és nem a környezetvédelmi
intézkedéseknek a következménye. Lényegében az atomerőművi termelés
megjelenésének az eredménye az NOx-kibocsátás mérséklődése is. Nem ilyen
kedvező a helyzet az erőművi fajlagos emissziók területén. A kén-dioxid és a
nitrogén-oxid emisszió erőműveinkben sokszorosa az Európa-normákkal előírt
megengedhető értékeknek. Vannak ugyan törekvések a meglévő erőművekben a
helyzet javítására, de jelentős javulás csak tetemes beruházási költségekkel volna
elérhető. Jobbnak látszik az elavult technológiájú erőművi főberendezések cseréje,
mint a tisztító berendezések utólagos felszerelése. A környezetvédelmi szabályozás a
közeljövőben módosulhat, tehát nyugat-európai kibocsátási határértékek válhatnak
érvényessé, amelyeket 5 vagy 10 éven belül a meglévő erőművekre is alkalmazni
kell.

5.1.4. Átadás-átvételi mérések és elszámolások
A fogyasztó és a szolgáltató között az energiahordozó átadása-átvétele mindig
valamilyen mérés alapján történik. Szilárd tüzelőanyag átvétele mérlegeléssel
történik. Nagyobb tételeknél a mérés abból áll, hogy a szállító járművet terhelten
(beérkezéskor) és terhelés nélkül (kilépéskor) is megmérik. A mérést vagy a
fogyasztó végzi, vagy a fogyasztó képviselőjének jelenlétében a szállító. Mindkét fél
érdeke, hogy a mérőeszköz hitelesítve legyen. A szállított tüzelőanyag minőségének
(fűtőértékének) mérésére rendszerint nincsen mód, a fogyasztó rendszerint elfogadja
a forgalmazó nyilatkozatát. Az elszámolás rendszerint szállítmányonként történik.
Folyékony tüzelőanyagot vasúti vagy közúti tartálykocsikból a fogyasztók tartályaiba
történő átfejtéssel veszi át a fogyasztó. Az átfejtést a szállító végzi. Az átfejtett
mennyiséget az átvételi bizonylat rögzíti, ennek alapján történik az elszámolás. Ma
már rendszerint van a tartálykocsikon átfolyásmérő, de az átfejtett térfogat a
tartályok kalibrált szintmérőjével a szintváltozásból is meghatározható. A
cseppfolyós tüzelőanyagok minőségét szabvány írja elő, a forgalmazónak csak arról
kell nyilatkoznia, hogy a szállított fűtőolaj megfelel a szabványnak. Mivel az olajok
sűrűsége erősen függ a hőmérséklettől, az elszámolásoknál gondot okozhat, ha a
szállítási hőmérséklet jelentősen eltér a tárolás átlagos hőmérsékletétől. Az
elszámolás itt is az átvételi bizonylatok alapján történik.
A cseppfolyós gázok átvétele az átadott tömeg alapján történik. Mivel a gáz
minősége szabványos, amit a szállítási bizonylaton tűntetnek fel, elegendő a
folyékony állapotú átfejtett tüzelőanyag V térfogatát és p nyomását mérni, a telítési
nyomáson vett  sűrűségből a tömeg meghatározható:
m  V .
Az 21. táblázat a propán, bután és ezek 50 %-os keverékének sűrűségét mutatja

különböző hőmérsékletekhez tartozó telítési nyomáson.
21. táblázat
Hőmérséklet Propán 50-50%-os keverék Bután
O
C Nyomás Sűrűség Nyomás Sűrűség Nyomás Sűrűség
bar kg/m3 bar kg/m3 bar kg/m3
-10 3,4 546 2,2 578 0,7 610
0 4,8 535 3,1 565 1,0 599
10 6,5 521 4,3 552 1,4 588
20 8,7 505 5,8 538 2,1 578
30 11,1 488 7,5 524 2,9 568
Kisebb tartályoknál a cseppfolyós gáz súlyát mérik a tartállyal együtt.
A vezetékes energiahordozóknál a mérés folyamatos és összegző, az elszámolás
rendszerint havonta történik. Vízhálózatok megtáplálásánál DN 150 mm átmérőig
vízórákat használnak. A vízórák folyamatosan összegzik az átáramlott térfogatot, így
egy adott időszakra eső fogyasztást a kezdő és záró időpontban leolvasott értékek
különbségéből kapjuk. A vízórák leolvasása vizuálisan vagy elektronikusan
történhet. Az elektronikus számlálóval ellátott vízmennyiségmérők számítógépes
rendszerre köthetők. A vízórákat kiszakaszolhatóan kell beépíteni, hogy egy
esetleges cseréhez ne kelljen az egész hálózatot leüríteni. Az óra elé szennyfogót
vagy előszűrőt kell beépíteni. A hazai gyártású vízórák a szűrőt beépítve
tartalmazzák. A vízórák előtt és után - típustól függő hosszúságban - egyenes,

zavartalan áramlású csőszakaszt kell biztosítani. Nagyobb mennyiségek mérésénél
mérőperemes áramlásmérőket alkalmaznak. A mérőperem pillanatnyi értékeket mér,
az összegzésről rendszerint elektronika gondoskodik.
Kifolyások áramló vízáramait mérik bukógáttal vagy más szűkítővel ellátott
csatornával. A szennyvíztisztítók szokásos mérőeszköze a Parshall-csatorna (37.
ábra). Mind a Parshall-csatornában, mind a bukógátaknál a szintmagassággal arányos
az átáramló vízmennyiség.
37. ábra. Parshall-csatorna
A földgáz fogadása és mérése a kisnyomású hálózat szintjén gázmennyiség

mérővel (gázóra) a középnyomású szintről történő vételezésnél gázfogadókban
történik. A gázfogadók több funkciót is ellátnak:
– mérik, szabályozzák és regisztrálják a gáz (kiadási) nyomását,
– mérik a gáz hőmérsékletét,
– mérik és összegezik a felhasznált földgáz mennyiségét,
– a beépített szűrővel megakadályozzák a szilárd szennyeződés továbbterjedését,
– a fogyasztói rendszer és a szolgáltató hálózat kiszakaszolását és a fogyasztói
rendszer gyors lekapcsolását biztosítják (elzáró szerelvények és gyorszár),
– a biztonságos lefúvatás lehetőségét biztosítják.
Mivel a gázmérők az átáramló térfogatot mérik, a mért értékeket normál állapotra
kell átszámítani:
p TN  p 273 
VN  V  V  rV ,
pN T 101325  t  273
ahol V , p és t a gáz mért térfogatárama, nyomása és hőmérséklete, az N index a
normál állapotra utal, az r pedig az átszámításból adódó ún. korrekciós faktor. A
korszerűbb gázfogadókban már olyan mérőműszerek vannak beépítve, amelyek a
mért értékek alapján a korrekciót automatikusan kiszámítják és a korrigált értéket
jelzik ki ill. összegzik. A gáz fűtőértékét a szolgáltató szokta (kérésre) megadni, ill. a
számlán feltűntetni.

Melegvíz szolgáltatásnál a szolgáltatott hőt és a melegvíz mennyiségét is meg kell
mérni. A vízmennyiség mérésére lényegében ugyanazok az eszközök állnak
rendelkezésünkre, mint a hidegvíz szolgáltatásnál. A szolgáltatott hőenergia
meghatározásához a víz hőmérsékletét kell megmérni a felmelegítés előtt és a
kiadásnál. Ebből:
Q  mc t be  t ki  ,
ahol m a vizsgált időszakban kiadott összes melegvíz tömege, c a víz fajhője, tbe és
tki a víz be- és kilépő hőmérséklete. Olyan melegvíz hálózatoknál, ahol a hosszú
vezetékszakaszok miatt állandóan fenntartunk egy bizonyos cirkuláltatott
mennyiséget, ott a kiadott víz és a pótvíz mennyiségéből valamint a kiadott és a
visszatérő víz hőmérsékletéből lehet a kiadott hőt meghatározni (38. ábra):

Q  mki ct ki  mki  mpot ct v . 
A szolgáltatott víz mennyisége a pótvíz mennyiségével egyezik meg:
m  mpot .
38. ábra. Hőmennyiség mérése melegvíz-szolgáltatásnál
Meleg- és forróvizes hőszolgáltatásnál az előremenő és a visszatérő víz

hőmérsékletkülönbségéből és a cirkuláltatott víz mennyiségéből határozhatjuk meg a
szolgáltatott hőt:
Q  mc(t e  t v ) .
Ha a kiadási hőmérséklet változik, a tartamdiagramból (39. ábra) tudjuk a
felhasznált energiát kiszámítani:
Q  Qd
    t e  t v  d
 c m
.
T T

39. ábra. Hőszolgáltatási tartamdiagram
Gőzrendszereknél az elszámoláshoz nem elégséges a kiadott gőz paramétereit

mérni, mivel a visszatérő kondenz hőtartalma és főleg mennyisége lényegesen
befolyásolja a gőztermelés költségeit.
Távfűtésnél a távfűtési rendszer a hőközponton keresztül adja át a hőt a fogyasztói
rendszernek. Az elszámolás is ennek megfelelően a hőközponti mérések alapján
történhet. A távhő rendszer leggyakrabban zárt forróvíz hálózat, amelyik a
hőközpontokban hőcserélőkön keresztül termeli a fűtési és a használati melegvizet is.
A hőközpontok kapcsolási sémájára nincs előírt szabály, de hőtechnikailag
előnyösebb a soros kapcsolású rendszer. Egy elterjedt kapcsolást mutat a 40. ábra.
40. ábra. Hőközpont kialakítása
Az elszámolások határa a mérőhely. A mérőhely előtti szakasz veszteségei a

szolgáltatót, a mérőhely utáni szakasz veszteségei a fogyasztót terheli. A szolgáltatott
energia díjszabásánál a helyes módszer, ha figyelembe vesszük a költségek
tagozódását:
d  C0  a E E ,

ahol d a szolgáltatás ára, C0 az állandó (pl. készenléti) díj, aE a szolgáltatott energia
egységára és E a szolgáltatott energia. A C0 állandó díjtétel tartalmazza a
beruházással arányos amortizációs költségeket és az energia mennyiségétől független
éves költségeket (mint pl. a bérköltség, felülvizsgálati díjak stb.), de ebbe a
költségelembe épülhet be az teljesítménydíj is, amit a szolgáltatók az egyenletes
fogyasztás ösztönzése érdekében a maximális teljesítménnyel arányosan állapítanak
meg. Ekkor:
d  C1  a P Pmax  a E E ,
ahol C1 továbbra is állandó alapdíj, aP a lekötött teljesítmény egységdíja, Pmax a
lekötött csúcsteljesítmény. A villamosenergia-szolgáltatásban ezt a díjat még tovább
bontják attól függően, hogy a fogyasztás csúcsidőben, nappal, vagy éjszaka történik.
Hőszolgáltatásnál a költségek szintén állandó és a szolgáltatott energiával arányos
költségekre bomlanak. A szolgáltatott hő díjának megállapításánál az állandó
költségek a primerenergia állandó költségeihez adódnak hozzá, a változó költségeket
azonban a primerenergia változó költségeiből a szolgáltatott hőenergia díjára kell
átszámítani. Tisztán hőenergiát szolgáltató rendszerben a Q kiadott hőenergia
előállításához
1 q
Qbe  Q

primerenergiára van szükség, ha q a fajlagos önfogyasztás, azaz az egységnyi

kiadott energiára eső önfogyasztás értéke. Ezzel a változó költség értéke:
1 q
Cv  a E Q .

Innen a szolgáltatott energia egységköltsége:

1 q
kQ  aE .

Jelöljük k0-lal a hőszolgáltató állandó költségeit, és p-vel a haszonkulcsot, akkor a

hőszolgáltatás összes fogyasztóra vetített díja:
 
d   C0  k 0   k Q Q  1  p   C  a Q Q .
A változó költségek összege az aQ hőár bevezetésével és a fogyasztások mérésével

egyszerűen szétosztható a fogyasztók között, azonban a C állandó költségeket
szerződéses megállapodás alapján kell fogyasztónként vagy fogyasztó csoportonként
megállapítani. Legyen ez a felosztás valamilyen súlyozás szerint
n
C   1C   2 C ... n C , ahol 1   2 .. n    i  1 . Ezzel az i-ik fogyasztó
i 1
hőszolgáltatási díja d i   i C  a Q Qi  i  1,2,..., n , ha Qi az i-ik fogyasztó
fogyasztása. Hasonló gondolatmenettel lehet levezetni a melegvíz szolgáltatás és a
gőzszolgáltatás díját is.

6. ENERGIAFELHASZNÁLÁS
6.1. Energiaigények
Az energetika legnagyobb területe a fogyasztói energiagazdálkodás, ami szorosan
kapcsolódik az eddig tárgyalt energiatermelési és elosztási témakörökhöz.
Gyakorlatilag nincs a gazdaságnak olyan ága, amelyik ne használna fel energiát,
mégis ez az a terület, ahol minden szakterület saját specifikumokkal rendelkezik,
ezért a témakör egységes tárgyalása legfeljebb néhány jellegzetesség kiemelésével,
az energetikai szempontok kiemelésével lehetséges. A részletes vizsgálatok a
szakterületek feladata.
6.1.1. Fűtés és melegvíz szolgáltatás

A magyar gazdaság hőigényeinek legnagyobb részét a fűtési és melegvíz
szolgáltatási hőigények teszik ki. Ezek egy része (elsősorban az ipari fogyasztóknál)
a technológiai fogyasztókkal közös rendszert alkot, nagyobb része viszont önálló
rendszer.
A fűtés célja helyiségek adott hőmérsékleten tartása. A szükséges hőmérséklet nem
abszolút jellemző, az ember hőérzetén keresztül befolyásolhatja a falak és a
mennyezet sugárzó hatása ill. a padló hőmérséklete, a levegő páratartalma és a
relatív légmozgás (huzat). A fűtési hőigényt helyiségenként a méretezési külső
hőmérsékletre határozzák meg. A hőigényt a fentieken kívül
– határolószerkezeteken fellépő hőveszteség és
– a szellőzőlevegő mennyisége és hőmérséklete
határozza meg.
A hőveszteséget határolóelemenként (falak, nyílászárók, födém, stb.) kell
meghatározni és összegezni:
Q   k i Ai  t b  t k  ,
i
ahol ki az i-ik határolószerkezet hőátviteli tényezője, Ai a határolószerkezet felülete,

tb a helyiség hőmérséklete és tk a külső, ill. a szomszédos helyiség hőmérséklete.
A szellőzés hőszükséglete az a hőmennyiség, amely a szellőző levegőnek a
helyiség hőmérsékletére történő emeléséhez szükséges:
  Vcp  t b  t k 
Q ,
ahol V a szellőzőlevegő térfogatárama,  a sűrűsége és cp a fajhője. Ha a
beszívott levegő hőmérséklete eltér a tk környezeti hőmérséklettől, akkor annak
értékét kell tk helyett beírni. A hőszükséglet számításához szükséges adatok és a
számítási módszer is szabványokban és tervezési segédletekben találhatók meg.
A fűtési hőszükséglet legfőbb jellemzője, hogy a környezeti hőmérséklettől függ,
ami viszont szezonális és napi ingadozást mutat. A hőigény a külső hőmérséklet

függvényében közel lineáris, ezen belül a méretezés egy megadott tervezési külső
hőmérsékletre történik (41. ábra).
41. ábra. Fűtési hőszükséglet
A külső hőmérséklet alapján kapott hőszükségletet korrigálni kell helyiségenként a

napsugárzás ill. a szélhatás függvényében. A hőleadók sugárzással és konvektív úton
adják át a hőt a helyiség levegőjének ill. (sugárzással) közvetlenül a helyiségben
tartózkodóknak és a berendezési tárgyaknak.
A gázfűtésű konvektorok olyan fűtőtestek, amelyekben atmoszférikus gázégővel
égetik el a tüzelőanyagot, aminek füstgáza egy nagyfelületű lemezhéj mentén
áramolva rendszerint kéményen keresztül hagyja el a helyiséget. A zárt égésterű
konvektorok külső levegőt használnak az égéshez, míg a nyitottak a helyiség
levegőjét szívják be, ezzel hozzájárulnak a helyiség szellőzéséhez is. A füstgázokat
terelő lemezszerkezet külső fele a helyiség levegőjével érintkezik, azt felmelegítve
egy természetes cirkulációt hoz létre. A konvektor tehát a levegőt melegíti, annak
áramlása alakítja ki a helyiség kívánt hőmérsékletét. A konvektorokat a gázhálózat
látja el tüzelőanyaggal, így hőszállító rendszer (melegvíz vagy gőzhálózat)
kiépítésére nincs szükség. Biztonsági okok miatt nem mindenütt használhatók. A
konvektorok hőleadását rendszerint a konvektor szerkezetére épített, állítható
hőmérsékletkapcsoló szabályozza az égő ki-/bekapcsolásával.
A radiátorok, csőfűtőtestek és melegvizes konvektorok mindegyike belső terében
melegvizet esetleg gőzt áramoltatnak. A helyiség fűtése itt is konvektív módon
történik. A melegvizes rendszerek szabályozása kétféle módon történhet: a durva
szabályozás a központi ellátó rendszerből a belépő víz hőmérsékletével, az helyi
szabályozás pedig termosztatikus szabályzószeleppel. A termosztatikus
szabályzószelep a belépő vízáramot addig nyitja vagy zárja, amíg a helyiség
hőmérséklete be nem áll a szelep beállító skáláján beállított hőmérsékletre.
Egycsöves fűtési rendszereknél a teljes vízmennyiség továbbhaladását kerülővel
oldják meg (42. ábra).

42. ábra. Egycsöves és kétcsöves fűtési rendszer
A gőzzel működő fűtőtestek helyi szabályozását gazdaságosan nem tudjuk

megoldani, ezért a helyiségfűtésnél lehetőleg melegvizes rendszert alkalmazzunk.
Az infrasugárzók sugárzással adják le a teljesítményük nagy részét. Fő szerkezeti
elemük a rácsos vagy lyukacsos kerámia lap, amelyen a részben előkevert gáz-levegő
keverék áramlik át. A lap külső felén, kissé a kerámia lap pórusaiba visszahúzódva
egy vékony lángrétegben történik a gáz elégetése. Az égés hőhatása következtében a
kerámia lap külső fele izzásig felmelegszik, és részben látható, részben
infrasugarakat bocsát ki. A sugárzó hő hatására a besugárzott felületek
felmelegszenek. A levegő felmelegedését csak a besugárzott felületeken fellépő
másodlagos konvektív hőáram melegíti fel. Mivel a fűtés sugárzással történik, ezek a
fűtési módok alkalmasak nagy csarnokok, ill. nagylégterű helyiségek, vagy nyitott
terek fűtésére. Az infrasugárzók hátránya, hogy az égéstermékek a helyiség légterébe
kerülnek, továbbá a nyílt égés és a magas hőmérsékletek miatt tűz-, esetleg
robbanásveszélyes lehet.
A feketesugárzók az előbbi hátrányokat jelentősen mérsékelik. Itt az égés zárt
csőben történik, ezért lehetőség van az égéstermékek elvezetésére. A cső külső,
sugárzó felületének átlagos hőmérséklete 350..450 °C, vagy még ennél is kisebb. A
feketesugárzó fontos szerkezeti eleme a sugárzásvisszaverő tükör, ami a kívánt
irányba tereli a hősugarakat. Mind az infra-, mind a feketesugárzó csak akkor
alkalmazható, ha megfelelő távolságot (2..5 m) tudunk biztosítani a helységben
tartózkodó személyektől.
A padló-, fal- és mennyezetfűtések általában a megfelelő szerkezeti elemekbe
beépített csőkígyóban áramoltatott melegvízzel üzemelnek. Ezeknek a fűtéseknek
nagy előnye, hogy alacsony hőmérsékletű fűtőközeget használnak, ezért kiválóan
alkalmasak hulladékhő-hasznosításra.
A gázfűtésű hőleadókat az épület gázhálózatába kell bekötni. Gázoldalról
legfeljebb nyomásszabályzókat kell betenni az egymásrahatás elkerülése végett, a
helyiség hőmérsékletének szabályozását az égő(k) ki és bekapcsolásával kell
megoldani.
A melegvizes rendszerek elsődleges (központi) szabályozása a külső
hőmérsékletről történik: a külső hőmérséklet függvényében állítjuk be a kazántól

kilépő ún. előremenő hőmérsékletet. Mivel a hőleadók teljesítménye a belépő
hőmérsékletükkel arányosan változik, a kazánokhoz visszatérő víz hőmérséklete is
lineárisan fog változni a külső hőmérséklet függvényében (43. ábra).
43. ábra. Vízhőmérséklet változás forróvizes rendszerben
Főleg nagyteljesítményű kazánoknál, vagy kéntartalmú tüzelőanyag esetén a

füstgázban lévő agresszív víz kicsapódása miatt nem engedhető meg olyan alacsony
vízhőmérséklet, amilyent a szabályozás megkövetelne. Ilyenkor a kazánkörben
cirkulációt kell kialakítani. Erre mutat egy példát az 44. ábra.
44. ábra. Kazán recirkuláció
Több épületet vagy fogyasztói csoportot kiszolgáló (primer) távhő rendszer a

hőközpontokon keresztül kapcsolódik az épület (szekunder) fűtési rendszeréhez. A
primer és szekunder hálózat hidraulikailag teljesen le van választva, így, ha a
lakásokban meghibásodás történik, nem kell leállítani a primer hálózatot (45. ábra).

45. ábra. Primer és szekunder fűtési hálózatok
6.1.2. Az ipar energiafelhasználása

Magyarországon 1993-ban az összes energiafelhasználásnak 31,6 %-át tette ki az
ipar. A strukturális megoszlást a 22. táblázat mutatja.
22. táblázat
Energiahordozó Részarány %
Szén 14
Olaj 20
Gáz 21
Villamos energia 16
Hő 29
A táblázatból látható, hogy mindegyik energiahordozó nagyságrendben azonos
súllyal szerepel. Ezen belül további széles skálát mutat az energiafelhasználás
jellege, szinte azt mondhatjuk, ahány technológia, annyiféle felhasználási mód.
Különösen igaz ez a primerenergia-hordozókra, ill. azok közvetlen (nem hő, vagy
villamosenergia-előállítás célú) felhasználására.
A közvetlen primerenergia felhasználású technológiai berendezések legnagyobb
csoportját alkotják a kemencék. Az egyes iparágak (szilikátipar, acélipar,
élelmiszeripar stb.) mindegyike kifejlesztette a saját céljaira legmegfelelőbb
kemence típust, sőt az iparágakon belül is teljesen eltérő típusok lehetnek (pl. a
szilikátiparon belül egészen eltérőek a téglagyári, az üvegipari, a kerámiaipari, stb.
kemencék). A kemencéknek egyetlen közös vonásuk, hogy mindegyik egy zárt,
felfűtött teret alkot. Ebben a kemencetérben helyezkedik el a hőkezelésre előkészített
anyag, amelyik technológiai hőmérsékletét a kemencetér falazatának sugárzó
hatására éri el ill. tartja az előírt időtartamig. A kemencék fűtése lehet közvetlen,
amikor a tüzelőanyag elégetéséből keletkezett égéstermék érintkezhet a technológiai
anyaggal, és lehet közvetett fűtésű, amikor az égéstermék nem kerülhet be a
kemencetérbe, a hőbevitel a falazaton keresztül történik. A 46. ábra egy közvetlen
fűtésű, szakaszos üzemű, kamrás hőkezelő kemence leegyszerűsített vázlatát mutatja.

46. ábra. Közvetlen fűtésű szakaszos üzemű kemence
A kemencetér oldalán elhelyezett két olaj- vagy gázégő lángja részben sugárzással,
részben konvektív hőátadással felmelegíti a kemencetér jő sugárzó képességű, hőálló
falát. A falazat minden oldalról érkező sugárzása melegíti fel a munkadarabokat. Egy
ilyen kemencében gyakran 1000..1200 °C hőmérsékletet kell tartani, ezért a távozó
égéstermék sem hűlhet le ennél alacsonyabb hőmérsékletre. A távozó forró füstgáz
energetikailag igen nagy veszteséget okoz, ezért a kemencéknél kiemelkedő szerepet
játszik a füstgáz hőhasznosítás. A távozó füstgázokkal más fogyasztók részére lehet
hőt termelni (meleg-, vagy forróvizet, gőzt, stb.), vagy az égési levegőt lehet
előmelegíteni, amivel a kemence hőigénye csökkenthető. A kemencék másik nagy
csoportja a folyamatos üzemű kemencék, amelyekben a folyamatos termelés mellett
a technológián belüli hőhasznosítás is egyszerűbben oldható meg. A 47. ábra egy
téglagyári alagútkemence elvi sémáját és hőmérsékleti viszonyait mutatja be. A
sémából látható, hogy a füstgáz hőtartalma az előmelegítésre fordítódik, de a hűtési
oldalon kapott felmelegedett levegő sem vész el, mert azt a szárítókemencékben
hasznosítják.
47. ábra. Alagútkemence
Az iparvállalatok nagy része közvetítőközegen keresztül hőenergiát igényel. Itt az

energiahordozó leggyakrabban a víz vagy vízgőz, de vannak levegő vagy
termoolajjal működő rendszerek is.

A hagyományos meleg- vagy forróvizes rendszerek is változatosabbak, mint a
fűtési hőellátásnál, mivel az igények a legkülönbözőbb hőmérséklet és
nyomásszinteken jelentkezhetnek. Egyes esetekben a melegvizet a technológia
„elhasználja”, azaz a víz beépül a termékbe. Ilyenkor a folyamatos
tápvízelőkészítésről gondoskodni kell. Más esetben a víz szennyeződése olyan
mértékű, hogy csak költséges tisztítás után vezethető vissza a rendszerbe. Mindkét
esetben jelentős hőveszteségek is felléphetnek. Az ipari meleg- és forróvizes hőellátó
rendszereknél, ahol többféle hőfokszinten jelentkezik a hőigény lehetőségünk van
soros kapcsolásokat kialakítani. A soros kapcsolásban az alacsonyabb
hőmérsékletszintű fogyasztó felhasználhatja a magasabb hőmérsékletszintű fogyasztó
hulladékhőjét, ezáltal jobban visszahűthető a visszatérő víz és ezzel jobban
kihasználható a kazán füstgázának hőtartalma. A 48. ábra összehasonlítást mutat egy
rendszer soros és párhuzamos kapcsolása között.
48. ábra. Hőhasznosító rendszer kapcsolása
Az iparban történik a gőz, mint energiahordozó legszélesebb körű felhasználása.

Az igényektől függően a gőz nyomása 1 bar-tól akár 100 bar feletti értékig is
változhat. Hőszolgáltatási célokra rendszerint telített gőzt használnak, mechanikai
energia kinyerésére ill. (helyi) villamos energia termelésre azonban túlhevített gőzt
használnak.
A 100..200 °C hőmérsékletszinteken jelentkező hőigényeket általában a
hőmérsékletszinthez igazodó 1..25 bar nyomásszintű gőzzel elégítenek ki, de
nagyobb ipartelepeken szokásos a 40 bar-os hálózat is. Az ennél nagyobb
nyomásokon üzemelő rendszerek már általában sziget kiépítésűek és legfeljebb
kisebb nyomásszinten kapcsolódnak az üzemi hálózathoz.
A 49. ábra a különböző nyomásszintű hálózatok összekapcsolására mutat néhány
példát. Az a ábra szerinti megoldás, amikor valamennyi gőzigényt a hálózat

fojtásával elégítünk ki, a lehető legkedvezőtlenebb kapcsolás és csak kis
rendszereknél, időszakos üzemben szabad alkalmazni.
49. ábra. Különböző nyomásszintű hálózatok összekapcsolása
A b ábrán szintén egyetlen nyomásszinten történik a gőztermelés, de a fojtás

helyett az expanziót villamos energia előállításra használjuk fel egy megcsapolásos,
ellennyomású turbinában. A fojtószelepek itt csak a csúcsok kiegyenlítésére vannak
beépítve. A c ábrán egy olyan megoldás látható, ahol a kisnyomású rendszert egy
kisnyomású kazánnal tápláljuk. A kisnyomású rendszer tartalékát a nagynyomású
hálózatról leágazó fojtás képezi. Végül a d ábra a nagynyomású hálózat kondenzvíz
rendszerében a nyomáscsökkenés hatására kipárolgó ún. sarjúgőz hasznosítására
mutat példát.
Az ipari rendszereknél van a legnagyobb lehetősége a termelés folyamán keletkező
hulladékok energetikai hasznosítására. Erre csak példaként tudunk néhány, a
gyakorlatban Magyarországon is megvalósított technológiát bemutatni. A
nyersvasgyártás nagyolvasztóiban keletkezett alacsony fűtőértékű kohótorok-gázt és
a kokszgyártásnál keletkezett kamragázt égetik el gőzkazánokban Dunaújvárosban.
A keletkezett gőzzel villamos energiát fejlesztenek és ellennyomású hőhasznosítással
az ipartelep hőellátását és a város távfűtését is ezzel a hővel táplálják.
Tiszaújvárosban a koromgyártás mellékterméke szintén alacsony fűtőértékű
hulladékgáz. Ezt a gázt speciális tűzterű, hőhasznosítóval ellátott hulladékégetőben
égetik el. A keletkezett hővel 40 bar nyomású gőzt állítanak elő, amelyet rávezetnek
az ipartelep 40 bar-os gőzhálózatára.
Egyik poliészter termékeket gyártó vállalatunknál a szélek és kivágások vágási
maradéka és a lecsurgó ill. a hordókban visszamaradó megszilárdult gyanta éghető
hulladékot alkot. Erre a célra tervezett speciális kazánban elégetve ennek a
hulladéknak a hőjével termelik az üzem használati melegvíz szükségletének kb.
80 %-át.

Egy keveréktápokat előállító üzemünkben az alapanyagok műanyag fóliával bélelt
papír zsákokban érkezik. A vegyi szennyezés miatt a papír nem forgatható vissza, a
műanyag fólia kiszerelése, tisztítása és újrafeldolgozása pedig volumene miatt nem
gazdaságos. Ezért az üzemben egy bálázó géppel a kiürült zsákokból bálákat
készítenek, majd ezeket – az erre a célra tervezett kazánban – elégetik. A kazán a
fűtési hálózatba táplál melegvizet.
Az ilyen hulladékhasznosítási lehetőségek rendszerint speciális berendezéseket
igényelnek, de fajlagos beruházási költségük így is lényegesen kisebb, mint a
regionális hulladékégetőké, hiszen itt rendszerint csak egyféle tüzelőanyagra kell
felkészülni, és az égető üzemét nem zavarja a gyakori minőségi és mennyiségi
ingadozás. Több technológiát alkalmazó ipartelepeken az egyes technológiák
összekapcsolásával lehet még másodlagos energiaforrásokhoz jutni, és ezzel energiát
megtakarítani. A fűtés-hűtés összekapcsolásának lehetőségeivel más fejezetekben
foglalkozunk, itt csak egy példával szeretnénk rámutatni az ilyen lehetőségekre.
50. ábra. Technológiák kapcsolata
A kőolajbányászatban a gyűjtőállomásokon a nyersolajból kipárologtatják az oldott

gázt és az ún. szabadvizet, majd 40..50 °C hőmérsékletre melegítve leválasztják azt a
vizet is, ami emulzió formájában van az olajban. A felmelegítéshez gőzt vagy
melegvizet használnak.
A felszabadított szénhidrogén gáz nyomása alacsony ahhoz, hogy tovább szállítsák,
ezért rendszerint nyomásfokozó kompresszorokat kell alkalmazni. A gyakorlatban
alkalmazott gázmotoros kompresszorok hűtését léghűtőkkel oldják meg.
Természetesen minden esetben a mennyiségi és hőmérsékleti viszonyokat
mérlegelve, de vannak olyan üzemek, amelyekben a gázmotorok hűtővizéből
felszabaduló hő nagyságrendben az olajmelegítéshez szükséges hővel összemérhető.
Ilyenkor alkalmazható az olajtechnológia és a gáztechnológia energetikai
összekapcsolása, mint azt a 50. ábra is mutatja.

6.1.3. Mezőgazdaság
A mezőgazdaság részesedése az ország energiafogyasztásában 1993-ban csak 3,47 %
volt, de jelentősége ennél lényegesen nagyobb, mivel szemléletében közel áll a
lakossági fogyasztáshoz, és ezzel arra is kihatása van. Az energiahordozók
megoszlását a mezőgazdaságon belül a 23. táblázat mutatja.
23. táblázat
Energiahordozó Részarány, %
Szén 3,75
Olajtermékek 62,18
Gáz 19,59
Villamos energia 14,48
A táblázatból látható, hogy legnagyobb mennyiségben az olajtermékek részesednek
az energiahordozók között, ami érthető, hiszen a mobil mezőgazdasági gépek
tüzelőanyagait nehéz lenne más energiahordozóval helyettesíteni.
Ugyanakkor az is feltűnik, hogy a táblázatban nem szerepelnek a megújuló
energiaforrások, a nap, szél, geotermikus energia, de a biomassza hasznosítása sem,
azaz a jelenlegi mezőgazdaságunk energetikája alapvetően a hagyományos primer
energiahordozókra hagyatkozik. Viszonylag nagy a mezőgazdaság (vissza nem
nyert) vízigénye, nagyrészt öntözésre, ami szivattyúzási energiában jelent nagyobb
fogyasztást. A felhasznált energia legnagyobb részét a talajmegmunkáló és betakarító
gépek meghajtására fordítják, de jelentős fogyasztó a teher és személyszállítás is.
Ezeknél a berendezéseknél energiagazdálkodási szempontból leglényegesebb a
termelésszervezés: az optimális útvonalak megtervezése és az optimális berendezés
kiválasztása.
A nem mobil felhasználások a szárítás és hűtés, az állattartás, a növényházak és a
kiegészítő tevékenységek. Ezeknek a tevékenységeknek a közös jellemzői, hogy
általában alacsony hőmérsékletszintű hőenergiát igényelnek, ezért alkalmasak a
hulladékhő hasznosításra is. A mezőgazdaság fűtési igényei között nagyon gyakori a
légfűtés. A meleg levegőt vagy közvetlenül, hőlégfúvókban állítják elő, vagy
kazánokban termelt melegvízzel ill. gőzzel kalorifereket fűtenek. A terményszárítás
szintén meleg levegővel történik. Alacsony hőmérsékletű, cirkuláltatott vízzel
talajfűtést is alkalmaznak. Viszonylag kisebb jelentőségű, de terjedőben van a
sugárzó fűtés. Egyik klasszikus alkalmazási területe a csirkekeltetés, ahol a néhány
napos csirkéket is még infrasugárzó alatt tartják. A sugárzó fűtések másik területe a
csarnok jellegű építmények hőellátása. A sugárzó fűtések hátránya, hogy csak
villamos energiával, vagy gázzal üzemeltethetők. Mint láttuk, a mezőgazdaságban
szinte egyeduralkodó energiahordozó az olaj annak ellenére, hogy ez az a terület,
ahol leginkább felhasználhatók a másodlagos energiahordozók és a hasznosítási
eszközök is rendelkezésre állnak. Egy 1988-ban készült tanulmány mutatja, hogy a
Magyarországon keletkező melléktermékek éves mennyiségéből energetikai célra
mennyi állhat rendelkezésre (24. táblázat).
Nagytűzterű kazánokban, hőlégfúvókban és kandallókban mindenféle
segédberendezés nélkül a nyesedékek és fa vágási maradékok elégethetők, legfeljebb
az égetés technológiáját kell úgy módosítani, hogy a lánggal égés szakaszában
elegendő szekunder levegő álljon rendelkezésre. A famegmunkálás apró forgácsai és
főleg a fűrészpor már speciális tűztérkialakítást és rendszerint csigás adagolást

igényel. A fűrészpor égetők kényesek a levegőbevezetés és elosztásra, ezért
rendszerint aláfúvó és/vagy elszívó ventilátor beépítése szükséges. A fűrészpor
energetikai hasznosításának egy másik módja, hogy a fűrészport brikettálják. A
brikettálás történhet segéd-(kötő-) anyaggal vagy anélkül. A fűrészpor brikett már
bármilyen fatüzelésre alkalmas tüzelőberendezésben elégethető.
24. táblázat
Melléktermék Éves mennyisége, Energetikai célra
1000 t/év hasznosítható, 1000 t/év
Szalmafélék 7150 3540
Kukoricaszár 15000 10000
Kukoricacsutka 1000 -
Napraforgószár 240 120
Gyümölcsösök nyesedéke 500 450
Szőlők nyesedéke 200 175
Erdőkitermelés, vágási hulladék 1000 900
Elsődleges faipar 1000 1000
Parlagföld, fanet terület 1000 900
A szalmaféléket tüzelés előtt vagy bálázni, vagy brikettálni kell. A brikettálás
előnye, hogy a szalmabrikett is eltüzelhető bármilyen fatüzelésre alkalmas
berendezésben, míg a bálázott szalmához speciális (bár nem drága) tüzelőberendezés
szükséges. További hulladéktüzelési lehetőséget biztosítanak a feldolgozási
hulladékokat elégető és hőhasznosító berendezések. Ilyen üzemel egyik
növényolajipari üzemünkben, ahol a napraforgóhéjat tüzelik el. További alternatív
energiahordozó lehet a mezőgazdaságban a biogáz. A biogáz a szerves anyagok
bomlásából keletkező, rendszerint nagy nedvességtartalmú, viszonylag kis fűtőértékű
gáz. Hátránya, hogy kinyerése atmoszférikus nyomáson történik. ezért nagyobb
távolságú szállítására kompresszorozásra lenne szükség, aminek a fajlagos költsége
aránytalanul magas. Ezért a biogázt elsősorban helyi felhasználásra, fűtésre,
melegvíz termelésre használják, de ismert olyan alkalmazás is, ahol a biogázra, mint
energiahordozóra szeszgyár épült.
Mivel a mezőgazdaságban általában nincs szükség nagy energiasűrűségre, ideális
energiaforrás lehet a napenergia és a szélenergia is. Mindkettő hátránya, hogy
intenzitásuk nem szabályozható, ezért e termelt energia kiegyenlítő tárolására van
szükség. Az alacsony hőmérsékletszintű igények miatt a mezőgazdaság felvevője
lehet ipari létesítmények hulladékhőjének. Ismerünk olyan rendszereket, amelyek az
erőművi hűtővíz hőtartalmát hasznosítják primőrök termesztésére. Az ilyen jellegű
hasznosítások legnagyobb akadálya, hogy a mezőgazdasági igény szezonális jellegű,
míg az ipari termelés gyakorlatilag független az évszakoktól és az időjárás
változásaitól.
6.1.4. Közlekedés
A közlekedés a hazai energiafelhasználásból 1993-ban 15,1 %-kal részesedett. Ennek
96,8 % a olaj, ill. olajszármazék felhasználás. A közlekedési energiafogyasztás
jellemzője a mobil berendezések, azaz a járművek fogyasztása. Ennek energetikai
jellegű befolyásolása csak a járművek konstrukciós kialakításán, szervizén, hajtó és
kenőanyag minőségén és a forgalomszervezésen keresztül lehet. A felsoroltak
mindegyike egy egy olyan speciális szakterület, amelyet egy energiagazdálkodási
tárgyon belül nem lehet áttekinteni. A forgalomszervezés, ill. annak egy része

kerülhet az energetikus hatáskörébe. Ezen a területen az optimális útvonal
megválasztásával és az optimális jármű kiválasztásával lehet jelentős energiát
megtakarítani. Ezekkel a kérdésekkel a 6. fejezetben részletesen foglalkozunk.
6.1.5. Szolgáltatás
Az összes energiafogyasztásból a közigazgatás és szolgáltatás a közlekedéssel azonos
nagyságrendben, 14,26 %-ban részesedik. Ennek a fogyasztásnak nagy része a
lakossági fogyasztás jellegének felel meg, a jellemző az elektromos energia
fogyasztás valamint a fűtés és melegvíz szolgáltatás. Elkülönítését a lakossági
fogyasztástól részben az indokolja, hogy a fogyasztás üteme eltérő, másrészt a
fogyasztók irányításának rendszere (és emiatt érdekeltségi köre is) eltér a
lakosságétól. A szolgáltatás egy részénél (közigazgatás, bankok, hivatalok) a hét végi
energiafogyasztás minimális, míg a másik részénél éppen a hét végén jelentkezik a
csúcs. Az éjszakai igény rendszerint főleg elektromos energia igényt jelent, más
kérdés, hogy sok helyen a fűtés vezérelt csökkentése még nincs megoldva.
A szolgáltatásban külön kategóriaként jelennek meg a nagykonyhai berendezések,
és a kisméretű sütőkemencék. Ugyancsak a szolgáltatáshoz tartoznak a fürdők,
strandok és sportlétesítmények, amelyek jellegzetes, alacsony hőmérsékletszintű
melegvíz igénnyel jelentkeznek. A szolgáltatásban kiugró a villamos energia
fogyasztás aránya, az összes fogyasztás csaknem egynegyede. Ez nyilván a
világításon és a reklámokon kívül a biztonsági rendszerek (pl. bankoknál), a játékok
és elektronikus szórakoztató eszközök, a számítógépek, másoló és egyéb irodai
eszközök energiaigényeit is magában foglalja.
A fűtési rendszerek nem mutatnak nagy eltérést a lakossági rendszerektől, de a
hőleadók sokkal nagyobb változatosságot mutatnak. A szolgáltatásban már elterjedt a
hivatásos lakberendező (üzletberendező) foglalkoztatása, emiatt az esztétikai
megjelenítés lényegesen nagyobb szerephez jut. Mivel a szolgáltató rendszerek
gyakran az egyedi, a versenytársétól eltérő megjelenésre törekednek, rendszerint az
energetikai tervezőnek (itt leginkább épületgépész) gyakran egyedi megoldásokat
kell nyújtania. A szolgáltató ágazat hőellátásában – mint a lakosságnál is – jelenleg
legtöbb gondot az igényekhez alkalmazkodó szabályozhatóság okoz. Emiatt jelentős
a többlet energiafelhasználás.
A szolgáltatás az a terület, ahol a legnagyobb energiamegtakarítást szervezéssel,
vagy kis beruházással lehet elérni. Ilyenek pl. a kiszakaszolható fűtési rendszer, hogy
csak azokat a helyiségeket fűtsék és csak addig, ahol és ameddig emberek
tartózkodnak benn. Külön kategóriát jelentenek a szolgáltatásban a
hűtőberendezések, amelyek egészen nagy hűtve tárolóktól a kisbolti jégkrém tároló
hűtőpultig terjedhetnek. A hűtőkapacitás folyamatos növekedésével egyre nagyobb
lesz a hűtőgépek kondenzátorán fellépő veszteséghő mértéke is.
Említettük, hogy a szolgáltatás hőigényének egy része alacsony hőmérsékletszinten
jelentkezik, ezért az alternatív energiaforrások is felhasználhatók. Így pl. uszodák,
kempingek, sportlétesítmények melegvíz ellátásának nagy része megoldható
napenergiával, a padlófűtések pedig akár hőszivattyúval is gazdaságosan
üzemeltethetők különösen akkor, ha hőforrásként a hűtők kondenzátorainak
veszteséghőjét is felhasználjuk. Egy lehetséges megoldás a hőszivattyú

alkalmazására egyre jobban terjed Európában is: a hőszivattyú hideg oldalán vizet
fagyasztanak meg és korcsolyapályát üzemeltetnek, míg a meleg oldal az uszoda
vizét melegíti. A két létesítmény energiaigénye a külön-külön energiarendszerrel
üzemelőkének kb. 1/5-e.
6.2. Rendszerelvű leírás
6.2.1. A rendszer fogalma és jellemzői

Egy rendszer mindig a valóság egy elkülönített része, amelyet valamilyen
szempontból vizsgálunk. Ebből következik, hogy a vizsgált rendszerünknek mindig
van határa, amely elválasztja a rendszert a környezetétől. A rendszerhatár
ismeretében tudjuk egyértelműen megmondani, hogy egy tetszőleges elem a
rendszerhez tartozik (belső elem), vagy azon kívüli, külső elem (51. ábra).
KÖRNYEZET
külső pont
RENDSZER belső pont
rendszerhatár
hatások
51. ábra. A rendszer és kapcsolatai
A rendszer kölcsönhatásban van a környezettel, a környezet hat a rendszerre, de a

rendszer is hat a környezetre. Az energiagazdálkodási gyakorlatban egy-egy
rendszernek rendszerint egy önállóan gazdálkodó egységet, vállalatot, üzemegységet,
irodát, műhelyt, stb. szokás választani. A rendszer elemei a dolgozók, az épületek, a
gépek és berendezések, a belső csőhálózatok, stb. A kívülről jövő hatások pl. a
beszállított anyagok, a vételezett energia, a bejövő információk, stb., a rendszer
hatásai a környezetre pedig elsősorban a kiszállított anyagokban, termékekben,
információkban és a környezetszennyezésben nyilvánulnak meg. A rendszer határa
szabadon választható meg, ezt rendszerint a vizsgálat célja szabja meg.
6.2.2. Célok, korlátok, szabadsági fok

Bármilyen kis rendszert is választunk, a rendszerhatárokon belül a valóságnak még
végtelen sok jellemzője marad a rendszeren belül. Kezelhetővé akkor válik a
rendszer, ha a vizsgált tulajdonságokat (jellemzőket) véges számúra korlátozzuk. Ezt
a korlátozást a vizsgálat célja határozza meg. Minden vizsgálat kezdetén meg kell
határozni a vizsgálat célját, ennek ismeretében kell megválasztani a rendszer határait,

majd ezt követően kell kiválasztanunk azokat a jellemzőket, amelyeket a rendszeren
belül és/vagy a rendszer határain vizsgálni fogunk. Minden vizsgálatnál tehát a teljes
valóság helyett csak egy modellel dolgozunk, amely modellt a kiválasztott rendszer
jellemzőkkel írjuk le.
Ha egy országos felmérésben azt vizsgáljuk, hogy milyen hatással van a vállalati létszám a
nyereségre, akkor ezen a rendszeren belül a vállalatot összesen két paraméter (jellemző) írja le: a
létszám és a nyereség. Az összes többi jellemző érdektelen a vizsgálat szempontjából. Ha pedig egy
vállalat energiamérlegét vizsgáljuk, akkor az összes vételezett energiát és az összes
veszteségenergiát jellemzőként kell felvennünk, de közömbös pl. az olajtartályok színe vagy
falvastagsága.
A célt azonban a rendszer célja értelmezésben is használjuk. A rendszer célja
mindig valamelyik jellemző kiragadott értékének a maximális vagy minimális
értéken tartása. Ilyen célok lehetnek:
– minimális költség,
– maximális nyereség,
– maximális biztonság,
– minimális kockázat,
– minimális létszám,
– minimális szerkezeti anyag igény,
– minimális tömeg,
– minimális energiafogyasztás stb.
A rendszer céljának számszerű értékét (pl. a költséget) a többi paraméter
befolyásolja. Ezért is használjuk a célfüggvény kifejezést, ami arra utal, hogy a cél a
többi jellemző függvénye.
Az energiagazdálkodási tevékenység egyik legfontosabb funkciója az energetikai
rendszer optimálása, azaz olyan üzemvitel és/vagy beruházási döntés megkeresése,
amellyel a rendszer működése vagy minimális költséget eredményez, vagy maximális
nyereséget hoz. A különböző jellemzők különböző módon befolyásolják a
célfüggvényt. Vegyünk pl. egy beruházást, amely energiamegtakarítást eredményez!
Minél nagyobb összeget fordítunk beruházásra, annál több energiamegtakarítást
érhetünk el (52. ábra).
Valójában mindkét költség eredmény, valamilyen üzemeltetési vagy tervezési
paraméter függvénye. Példánkban legyen ez a paraméter egy beépített hőhasznosító
hőcserélő mérete (tömege). Minél nagyobb hőcserélőt építünk be, annál nagyobb a
beruházási költség, de annál kisebb lesz az energiaköltség. A két költség összege
esetünkben a hőcserélő méretének függvényében minimumot mutat. Nyilvánvaló,
hogy a minimumhoz tartozó méretű hőcserélőt érdemes beépítenünk: ez az optimális
megoldás.
Lehetnek a rendszernek olyan paraméterei, amelyek nem vehetnek fel tetszőleges
értékeket. Így például az előbbi esetet korlátozhatja, hogy egy bizonyos méret felett
nincs elegendő hely a hőhasznosító beépítésére. Azokat az összefüggéseket
(relációkat), amelyek az egyes paraméterek értékeinek határt szabnak, korlátozó
feltételeknek nevezzük.

A rendszerben vannak olyan jellemzők, amelyeket magunk állíthatunk be, és
vannak, amelyeket a többi paraméter egyértelműen meghatároz. Az előbbi példában,
amely egy beruházási döntés előkészítéséhez készült vizsgálat eredménye, a
hőcserélő mérete még tervezési kérdés, azaz szabadon felvehető érték. Később,
üzemeltetéskor a már beépített hőcserélő mérete egy adott érték lesz, amit már nem
vehetünk fel szabadon. Ha egy rendszerben nincs olyan jellemző (változó), amelynek
az értékét szabadon, az összes többi jellemzőtől függetlenül állíthatjuk be, nincs
lehetőség optimálásra. Az ilyen rendszereket kötött rendszereknek nevezzük.
52. ábra. Optimális paraméter meghatározása
Optimálás – és ilyen értelemben véve bármilyen gazdálkodás is – csak akkor
lehetséges, ha legalább egy olyan szabadon felvehető változónk van, amely
kihatással van a célfüggvényre. A szabadon felvehető változók száma adja meg a
rendszer szabadsági fokát. Példánkban a hőcserélő mérete volt a szabadon felvehető
változó, így a rendszer szabadsági foka 1.
A továbbiakban az energetikai rendszerek működtetésével, üzemvitelével és
fejlesztésével, tehát a gazdálkodás kérdéseivel foglalkozunk. Ennek megfelelően a
vizsgálatunk célja: meghatározni azokat a műszaki-technológiai paramétereket,
amelyekkel az optimális (leggazdaságosabb) üzemvitel elérhető. Mivel a
gazdaságosság mindig gazdasági paraméterek (költségek, árbevételek stb.)
függvénye, a vizsgálathoz meg kell találnunk az összefüggéseket a gazdasági és a
technológiai (naturális) paraméterek között. A rendszer leírásához az összefüggések
feltárásához nyújt segítséget a rendszermodell, ill. a modellezés technikája.
6.2.3. Modellezés
A modell a vizsgált rendszer egy, a vizsgálat célja szerint leegyszerűsített tükörképe,
amely alkalmas arra, hogy a valódi rendszer viselkedését leírjuk. Modell nagyon
sokféle lehet, az egyszerű szöveges leírástól a fényképen és vázlatrajzon keresztül a
legbonyolultabb matematikai leírásig. Külön csoportot képeznek a fizikai (analóg)
modellek, ezekre épül a laboratóriumi kísérletek nagy része. A továbbiakban csak a

matematikai modellekkel foglalkozunk, amelyeket esetleg vázlat szintű ábrákkal
egészítünk ki. A modellkészítés folyamán először a vizsgálat célját kell a lehető
legpontosabban megfogalmazni. Ez határozza meg a célfüggvényt és mindazokat a
gazdasági változókat, amelyeket a célfüggvényben figyelembe kell venni (53. ábra).
53. ábra. A matematikai modell felépítése
Ez után rendszerint egy hosszadalmas elemző munkára van szükség, amelyben

meghatározzuk mindazokat a paramétereket, változókat, amelyek kihatással vannak a
figyelembe vett gazdasági paraméterekre. A modell akkor válik teljessé, ha a
változók közötti összefüggéseket is fel tudjuk írni. Az összefüggések a figyelembe
vett változókat három csoportra osztják:
Rögzítettek azok a változók, amelyek értékét magunk állíthatjuk be, de a beállított
érték az üzemvitel folyamán nem változik. Ezek a vizsgálat paraméterei. Ilyenek pl.
villamos energia termelésnél a hálózati feszültség értéke, hőszolgáltatásnál a
beállítandó helyiséghőmérséklet, stb.
Függetlenek azok a változók, amelyek értéke változik ugyan, de erre a változásra
nincsen befolyásunk. Ezek a környezet hatásai a rendszerre. Ilyenek a környezeti
hőmérséklet, a páratartalom, de ilyenek pl. a gazdasági paramétereket közvetlenül
befolyásoló kamat értékek és az adóterhek mértéke is.
Szabadon felvehetők azok a változók, amelyeknek értékét magunk határozhatjuk
meg. Mint láttuk, a gazdálkodási tevékenységről és az optimális üzemvitel
beállításáról csak akkor van értelme beszélni, ha legalább egy szabadon felvehető
változónk van.
A modellezés különböző szintű lehet. Vannak olyan modellek, amelyek a rendszert
„fekete doboz”-nak tekintik, és csakis a rendszer határán fellépő be- és kimenő
paramétereket vizsgálják. ezeket I/O (input/output) modelleknek nevezzük. Ilyenek
pl. a vállalati anyag- és energiamérlegek, amelyek az üzemi szintű anyag- és
energiafogyasztást regisztrálják. Egy ilyen vállalati mérleg része a 25. táblázat.
Más modellek figyelembe veszik a rendszeren belüli összefüggéseket, a rendszer
szerkezetét, a technológiai folyamatot és a fizikai törvény-szerűségeket is. Gyakran
úgy készítik el a modellt, hogy a fizikai törvényszerűségeket általánosan írják fel, de

a folyamatok tapasztalati állandóit az adott rendszer kimérésével határozzák meg.
Azt az eljárást, amikor egy rendszer modelljét általános törvényszerűségek alapján
írják fel, de a modell paramétereit a valós rendszer kimérésével határozzák meg,
identifikálásnak nevezzük.
25. táblázat
Vállalat:
Üzem: Év: 1997.
Hónap Villamos energia Gőz Ivóvíz
kWh ezer tonna m3
I. 1500 6,50 32,1
II. 1430 5,99 28,1
III. 1572 5,98 29,1
IV. 1441 5,12 28,1
V. 1410 5,02 27,9
.. .. .. ..
Ha a modellnek ugyanazok a be- és kimeneti paraméterei, mint a rendszernek,
akkor szimulációs modellről beszélünk, azaz a modell a rendszert szimulálja.
Egy vállalat 50mm belső átmérőjű vízvezeték gerinchálózatán a próbaüzemi mérésekkor az
alábbi térfogatáram és indítónyomás értékeket mértek:
Térfogatáram Indítónyomás
m3/h bar (túlnyomás)
1,41 0,12
2,12 0,26
2,83 0,43
3,53 0,63
4,24 0,86
4,95 1,13
5,65 1,43
6,36 1,75
7,06 2,11
Tudjuk, hogy a gerincvezeték vízszintes és a kiömlésnél atmoszférikus a nyomás, így a
nyomásesés csak a hidraulikai ellenállásból adódik. Így az indítónyomás (túlnyomásban) az áramlási
sebesség négyzetével arányos:
v2
p ,
2
ahol  az ellenállástényező, v a sebesség m/s-ban és  a víz sűrűsége.
Fenti összefüggés a gerincvezeték hidraulikai modellje. Ahhoz, hogy a modellel számolni
tudjunk, ismernünk kell az ellenállástényező értékeit. Ezt a fenti mérési eredményekből határozzuk
meg úgy hogy kiszámítjuk a sebességet:
V
v ,
A
ahol V a térfogatáram m 3/s-ban.
Az előző összefüggés átrendezésével az ellenállástényezőt
2p

v2
összefüggéssel tudjuk kiszámítani.
A számítás eredményei:

Sebesség Ellenállástényező
m/s
0,2 600,0
0,3 577,8
0,4 537,5
0,5 504,0
0,6 477,8
0,7 461,2
0,8 446,9
0,9 432,1
1,0 422,0
Az ellenállástényező identifikálása azt jelenti, hogy a mért értékekből számított adatok alapján
meghatározunk egy, a teljes üzemi tartományra érvényes  -függvényt.
Egyik lehetséges (bár itt elég nagy hibát eredményező) megoldás, hogy -t a táblázat adatainak
átlagán állandónak tekintjük: =494,5.
Mivel látható, hogy az ellenállástényező és a sebesség között határozott összefüggés van egy
pontosabb megoldás, ha -t egy függvénnyel közelítjük. Egy polinom közelítés lehet a következő,
melynek grafikonját a SEQ ábra \* MERGEFORMAT 54. ábra mutatja
  691, 3814  468, 5513v  199, 7511v2

ahol a sebességet m/s-ban kell behelyettesíteni. Ezzel a közelítéssel a fenti mérési pontokba
visszahelyettesítve átlagosan 0,74 %-os hibát kapunk.
Nagyon lényeges, hogy az identifikálással kapott összefüggések mindig csak azon a
helyen, és csak abban az üzemi tartományban, ahol a méréseket végeztük,
érvényesek.
Fenti példát folytatva: a gerincvezeték egy elosztóhálózatra csatlakozik, amelyen keresztül
különböző (ismert értékű) elvételeket kell kielégítenünk. Az indítónyomás most már üzem közben
állandó: p1 = 3 bar. Keressük a gerincvezeték végén kialakuló nyomás értékeket az elvételek
függvényében.
Ellenállástényező
650
600
550
500
450
400
0,2 0,3 0,4 0,5 0,6 0,7 0,8 0,9 1
Sebesség, m/s
SEQ ábra \* MERGEFORMAT 54. ábra. Ellenállástényező a víz sebességének függvényében

Az előbbi összefüggések felhasználásával:
  691, 3814  468, 5513v  199, 7511v2

v2
p   
2
p2  p1  p
Ez a példában szereplő vízvezeték egy lehetséges identifikált szimulációja.
Különösen a független változók (környezeti változók) értéke időszakonként
változik, a modellben viszont ezek rendszerint állandó értékkel (tervezési paraméter,
névleges érték, átlag stb.) vannak figyelembe véve. Ezért az ilyen determinisztikus
modelleknél, ahol az adatok és azok közötti összefüggések is egyértelműek, célszerű
érzékenységvizsgálatokat végezni, azaz megvizsgálni a modellt a környezeti változók
megváltozásának eseteire is. Bonyolultabb esetekben – ha a vizsgálat célja
megkívánja – sztochasztikus modellt kell készíteni, amelyben az adatok
valószínűségi változók. Egy rendszerre az adott vizsgálattól függően több modell is
készíthető. Ezek a modellek mindig egyféle szempontot képviselnek, és mindig
elhanyagolnak más szempontokat. Ezért főleg a gazdasági modell eredményét nem
tekinthetjük abszolút érvényűnek, csupán segédeszköznek, dönteni az embernek kell.
Az energiagazdálkodási modellek tehát a vezetés döntéselőkészítő segédeszközei.
Végül fel kell hívni a figyelmet arra, hogy a modellezésnek is vannak költségei,
amelyek csökkentik a modell segítségével elérhető költségmegtakarítást (54. ábra).
54. ábra. A modellkészítés költségei
A modellkészítés előtt tehát fel kell becsülnünk annak várható eredményét. A

kidolgozás mélységét és pontosságát ennek figyelembevételével kell meghatározni.
6.3. Üzemvitel
Ebben a részben az energiaszolgáltató-, elosztó- és fogyasztó rendszerek
üzemeltetési kérdéseivel foglalkozunk. Ebben az esetben a vizsgált rendszer adott,
annak irányítását, szabályozását kell úgy kialakítanunk, hogy annak
energiafogyasztása optimális legyen.

6.3.1. A fogyasztások jellege
A szolgáltatott energia minőségét és mennyiségét mindig a fogyasztónak kell
meghatározni. Ezért először az igényeket, a fogyasztás mértékét és jellegét kell
megismernünk. Az energetikában csak nagyon ritka az olyan fogyasztó, amely
folyamatosan és közel állandó mértékben fogyaszt energiát. Ilyenek a folyamatosan
üzemelő, egyenletes termelésű üzemek, mint pl. a nagyolvasztók, vagy alapellátást
biztosító szolgáltatások, pl. egy városrész éjszakai térvilágítása, vagy egy
nagyüzemi, szezonális hűtőtároló, bár ezek fogyasztása is csak egy-egy kiragadott
időszakban állandó.
A legtöbb fogyasztó időben változó mennyiségben, gyakran 0..100 % között
ingadozóan igényel energiát. Természetesnek vesszük, hogy gépkocsinkkal egy-egy
hosszabb út megtétele után tankolunk, majd egy újabb hosszú út megtételéig
egyáltalán nem igényelünk (a szolgáltatótól) üzemanyagot. Ugyancsak természetes,
hogy napjában többször kezet mosunk, de a művelet mindig csak néhány percig tart,
és ezen kívül nem tartunk igényt (az adott kézmosónál) melegvízre. Általánosan
tehát megállapíthatjuk, hogy egy fogyasztó energiaigénye időben mindig ingadozik.
Ha több fogyasztó veszi igénybe ugyanazt a szolgáltatást, a fogyasztások gyakran
kiegyenlítik az ingadozásokat, de egymást erősíthetik is. A benzinkútnak nem kell
napokra bezárnia, ha nagyobb vevőközönsége van és egy többlakásos társasházban
sem szokott a melegvíz igény órákra szünetelni.
A szolgáltatónak ezekhez az ingadozásokhoz igazodnia kell, ehhez pedig első
lépés, hogy a változások jellegét leírja. Minden energiaigény vizsgálatnak a
kiindulópontja a terhelési diagram, ami a fogyasztások időbeni tényleges értékét
mutatja be. Egy nagyvállalat napi vízfogyasztásának terhelési diagramját mutatja be
a 55. ábra.
Vízfogyasztás napi ingadozása
1000
800
600
3
m
400
200
0
17
19
21
13
15
23
1
11
óra
55. ábra. Nagyvállalat napi vízfogyasztása
A fogyasztás mértékét más, nagyobb léptékű változások is befolyásolják. Ilyenek

lehetnek a műszakonkénti, a heti és havi változások, hiszen egész más az
energiafogyasztás jellege hétköznap, mint ünnepnapokon. Különösen a hőenergia
fogyasztására jellemző a szezonális ingadozás, amit az időjárás változása okoz. A
56. ábra egy városrész fűtési és használati melegvíz (HMV) igényét mutatja be havi
bontásban.

A fogyasztás ingadozását az időjáráson kívül számos más tényező is
befolyásolhatja. Ilyenek például
– a technológia jellege,
– fogyasztói szokások,
– üzem- és munkaszervezési tényezők (pl. leállások, ebédidő stb.),
– külső hatások, amelyek lehetnek jogszabályok vagy egyéb előírások, ill.
gazdasági ösztönzők, mint pl. a tarifarendszer, árkedvezmények ill. felárak.
Éves hőigény
140000
120000
100000
GJ/hó
80000
60000
40000
20000
0
1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12
hónap
56. ábra. Hőigények alakulása
Az egyes fogyasztók viselkedésére jellemző mutatószám a terhelési tényező. A

terhelési tényező megmutatja, hogy egy időszakon belül az adott fogyasztó átlagos
teljesítménye hogyan aránylik a maximális teljesítményéhez.
P
kt  .
Pmax
Egy fűtőberendezés teljes terheléssel fűt mindaddig, amíg a helyiség hőmérséklete el nem ér egy
beállított maximális értéket, aminél lekapcsol. Mindaddig nincs fűtés, amíg a helyiség hőmérséklete
le nem hűlt egy alsó minimális értékre. Ekkor a berendezés újra bekapcsol és teljes terheléssel fűt.
Legyen a berendezés maximális teljesítménye 50 kW. Tételezzük fel, hogy a fűtés napi 10
alkalommal 1/2 órán keresztül üzemelt, ekkor a berendezés terhelési tényezője:
1
1 50  10  2 10,42 .
kt     0,208
50 24 50
Közös szolgáltató esetén kicsi a valószínűsége annak, hogy minden fogyasztó
egyidejűleg maximális mértékben vételezne energiát, azaz a csúcsok nem teljesen
egyidejűleg keletkeznek. Az egyidejűségi tényező megmutatja, hogy a közös
fogyasztók fogyasztásának maximuma hogyan aránylik az egyes fogyasztók
fogyasztási maximumának összegéhez:
Pmax
ke  n
,
 Pi ,max
i 1

ahol Pmax az egy rendszerhez tartozó közös fogyasztók maximális fogyasztása, Pi,max
az egyes fogyasztók maximális fogyasztása és n a fogyasztók száma.
Általában az egyidejűségi tényező egy darabig csökken a fogyasztók számának
növelésével, de bizonyos fogyasztói szám fölött egy közel állandó értékre áll be. A
fogyasztók terhelési mutatója és az egyidejűségi tényező nem függetlenek egymástól,
minél kisebb a terhelési tényező, annál valószínűbb hogy az egyidejűségi tényező is
kicsi lesz. A fogyasztások kielégítésének tervezéséhez használjuk a tartamdiagramot,
amely azt mutatja meg, hogy egy adott időszakon belül egy-egy terhelési szint
összesen milyen időtartamig jelentkezik. A tartamdiagramot a terhelési diagramból
szerkesztjük (57. ábra) úgy, hogy valamennyi P teljesítményszinten felmérjük az
adott teljesítményhez tartozó összes időtartamot.
57. ábra. Tartamdiagram szerkesztése
A vizsgálatok jellegétől függően a tartamdiagramot megszerkeszthetjük napi, havi

vagy éves időtartamra is. A különböző időszakra ugyanarról a rendszerről felvett
tartamdiagramok általában nem egyeznek meg. A 58. ábra a 56. ábrahoz tartozó
hőszolgáltatási tartamdiagramot mutatja
Hőfogyasztás tartamdiagramja
150000
100000
GJ/hó
50000
0
1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12
hónap
58. ábra. A hőfogyasztás tartamdiagramja

59. ábra. Energiamennyiség számítása
Mivel mind a terhelési, mind a tartamdiagram függőleges tengelye teljesítményt,

vízszintes tengelye pedig terhelési diagram esetén időt (időpontot), tartamdiagram
esetén pedig időtartamot tartalmaz, mindkét diagramban a görbe alatti terület az
adott időszakra vonatkozó energiamennyiséget adja meg:
E   Pd t ,
T
ahol t-vel az időt, T-vel a vizsgált időtartamot jelöltük (59. ábra).
6.3.2. Várható fogyasztások becslése

Az energiaszolgáltatónak fel kell készülnie arra, hogy a jelentkező energiaigényeket
ki tudja elégíteni, ezért meg kell tudni becsülni a várható fogyasztásokat. Láttuk,
hogy a fogyasztások időben váltakozva, véletlenszerűen jelentkeznek, ezek pontos
meghatározása előre nem lehetséges. Becsülni lehet azonban az átlagfogyasztást és a
maximális fogyasztást. Utóbbi alkalmas arra, hogy megfelelő kapacitást biztosítsunk
a rendszer számára, előbbi viszont irányt ad ahhoz, hogy a leggazdaságosabb
üzemvitelt milyen terhelési állapothoz tervezzük. Rövid távon elegendő, ha az előző
időszak átlagos, minimális és maximális értékeit vesszük figyelembe: ez adja meg az
üzemeltetési tartományt.
A hosszabb távú (éves, esetleg több évre szóló) becslést a múlt adataiból, a
véletlenszerű hatások kiszűrésével határozzuk meg. A gyakorlatban három általános
módszer terjedt el:
– a trendszámítás,
– a korrelációszámítás és
– a fajlagosok alapján történő számítás.
A trendszámítást akkor alkalmazzuk, ha a termelés hosszú időszakban is
kiegyenlített, sem a termelés struktúrájában sem volumenében nem várható lényeges
változás, vagy akkor, ha az energiafogyasztás nem függ lényegesen a termeléstől (pl.
fűtési, világítási igények).
A trendszámítás az energiafogyasztás időbeli alakulását veszi figyelembe. Legyen pl. egy vállalat
hőenergia-fogyasztása az elmúlt öt évben az alábbi táblázat szerint:
Bázisévhez képest
Év Fogyasztás, GJ Év GJ

1992 3215 0 0
1993 3302 1 87
1994 3420 2 205
1995 3521 3 306
1996 3610 4 395
Mivel kisebb számokkal könnyebb számolni, és az eltérések is szemléletesebben látszanak,
kiválasztottuk az 1992. évet bázisévnek, és a táblázat utolsó két oszlopában a bázisévhez
viszonyított eltérést írtuk be. Ha az energiafogyasztást az évek függvényében felrajzoljuk, azt látjuk,
hogy a pontok egy határozott függvény jelleget mutatnak: berajzolható egy olyan görbe (függvény),
amelyik valamennyi felrajzolt ponthoz közel esik (60. ábra).
Energiafogyasztás trendje
1200
1000
800
GJ/év
600
400
200
0
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10
Év
60. ábra. Energiafogyasztás trendje
Esetünkben a pontokhoz jól illeszthető egy egyenes. Ha t-vel jelöljük a bázistól számított évek
számát és Q-val a bázishoz viszonyított fogyasztás növekményt, az alábbi összefüggést írhatjuk
fel:
Q  100,9 t  3,2 .
Ezzel pl. az 1997. évre 3215+100,9·5-3,2=3716,3 GJ energiafogyasztás várható. A közelítés
pontossága 6,89 GJ (5,79%).
A trendszámítás pontossága annál nagyobb, minél kisebb az eltérés az adatok és a
közelítő függvény értékei között, és minél közelebb vagyunk a tényadatokat
tartalmazó időszakhoz. Bizonyos mértékig fokozható a pontosság azzal, hogy
nagyobb időszak adatait vesszük figyelembe, de csak akkor, ha a fogyasztás feltételei
a jövőben (a tervezési időszakban) nem változnak.
A korrelációszámítás a termelési adatok és az energiafogyasztás között ad
összefüggést. Ezt akkor lehet alkalmazni, ha a fogyasztások nagy részét a
technológiai fogyasztók adják.
Egy téglagyár utóbbi öt évében a termelt tégla mennyisége és az energiafogyasztás az alábbi
táblázat szerint alakult:
Év Termelt tégla Energiafogyasztás
ezer tonna TJ
1992 25,0 13,00
1993 30,0 15,70
1994 22,0 11,80
1995 19,0 10,05
1996 31,0 16,30

A matematikai eljárás ugyanaz, mint a trendszámításnál, csak most a termelt tégla mennyisége, és
az energiafogyasztás között próbálunk összefüggést keresni (61. ábra).
Energiaigény, TJ
16
14
12
10
18 20 22 24 26 28 30
Tégla, ezer tonna
61. ábra. A téglagyártás energiaigénye
Ha egyenessel közelítjük az összefüggést, és Q-val jelöljük az energiaigényt TJ-ban és M-mel a

termelt tégla mennyiségét ezer tonnában, akkor a közelítő összefüggés:
Q  0,3658  0,512 M .
A közelítés pontossága 0,1122 TJ (0,902%). Természetesen lehet több termelési paraméterrel is
összefüggést keresni, akkor a korrelációs függvény többváltozós lesz.
A korrelációszámítás alkalmazásának feltétele, hogy összefüggés legyen a vizsgált
termelési paraméter(ek) és az energiafogyasztás között. Ennek elbírálása történhet
grafikusan (a diagram megrajzolásával), vagy statisztikai számításokkal
(korrelációvizsgálat). Ha korrelációszámítással összefüggést teremtettünk a termelési
adatok és az energiafogyasztás között, akkor a termelési ütemterv alapján lehet
meghatározni a várható energiaigényeket.
Hasonlóan a termelés ill. a tevékenység és az energiafogyasztás között teremtenek
kapcsolatot a fajlagosok. A fajlagosok egy technológia vagy tevékenység egységére
vonatkoztatott energiaigények mutatószámai.
Egyik legismertebb energetikai fajlagos a gépkocsik fogyasztása:
elfogyasztott üzemanyag
fogyasztás = 100
megtett út
.
Bár a fajlagosok is a termelésre vonatkoztatott statisztikai értékek, ezek a

technológiára jellemzők, és sok esetben kézikönyvekben, statisztikai
gyűjteményekben megtalálhatók. A 26. táblázat néhány vegyipari termék
gyártásának fajlagos energiaigényét mutatja be.
26. táblázat
Termék Energiaigény
GJ/t
Marónátron 38,119
Etilén 151,409
Polietilén granulátum 14,218
PVC-por 6,953
Ammónia 56,677

Nitrogénműtrágya 9,767
Foszforműtrágya 0,754
Kénsav 1,034
Vegyi szálak 52,957
Polipropilén granulátum 19,020
Szalmacellulóz 33,396
Félcellulóz 9,914
Papír 17,608
Kartonpapír 15,022
Fajlagosokat találhatunk berendezésekre is (Tégelyes olvasztó lángkemencék

fajlagos hőszükséglete a kemence felmelegítésének hőszükséglete nélkül). Ilyenekre
mutat példát a 27. táblázat.
27. táblázat
Betét Olvasztási hőmérséklet, OC Olvasztási hőszükséglet, GJ/t
olajtüzelés gáztüzelés
Alumínium 700..750 5,4..6,6 3,7..4,0
Réz 1000 4,2..5,4 2,9..3,3
Bronz 1200..1250 5,4..6,6 4,2..4,4
A fajlagosok sok esetben arra is felhasználhatók, hogy a saját rendszerünk
tényadatait a statisztikai átlagértékekkel összehasonlítsuk és ezzel értékeljük a
rendszerünket. Mint láttuk, mindhárom becslési mód csak – sokszor meglehetősen
nagy – szórással adja meg a várható energiaigényt. Általánosságban azt mondhatjuk:
minél inkább mért értékeken alapul és minél rövidebb távra szól, annál pontosabb a
becslés.
6.3.3. Optimális szabályozás

Ebben a fejezetben a szabályozás fogalmát abban az értelmezésében használjuk,
hogy a szolgáltatott energiát minden esetben a fogyasztói igényekhez kell igazítani.
Tehát szabályozás alatt a mindenkori munkapont beállítására irányuló tevékenységet
értjük függetlenül attól, hogy az gépi (automatikus), vagy manuális módon valósul
meg. Optimális a szabályozás akkor, ha a kívánt munkapontot a lehető
leggazdaságosabb módon állítjuk be. Természetesen a szabályozás optimalizálásának
feltétele, hogy több beállítási lehetőségünk is legyen, azaz a rendszernek legalább
egy (szabályozási) szabadsági foka legyen.
Legtöbb rendszer mindenféle szabályozás nélkül is beáll egy munkapontra. Egy szivattyú pl.
meghatározott mennyiségű vizet a saját szerkezeti kialakításától függően egy meghatározott
magasságra tud felemelni. Ha minden szóbajöhető vízmennyiséghez megrajzoljuk ezt az ún.
szállítómagasságot, megkapjuk a szivattyú jelleggörbéjét.

62. ábra. Szivattyú és csővezeték munkapontja
Ha ez a szivattyú egy csővezeték rendszerbe nyomja a vizet, annak ellenállása ugyanúgy

jelentkezik, mintha a vizet az ellenállásnak megfelelő magasságra kellene felemelni. A csővezeték
ellenállása az áramló vízmennyiségtől függ, így a csővezetékre is felírható egy jelleggörbe.
Állandósult esetben a szivattyú éppen olyan magasra szállít, mint amilyen magasságot a csővezeték
ellenállása jelent, azaz a munkapont a két jelleggörbe közös pontja lesz ( 62. ábra). Szabályozásra
van szükségünk, ha a csővezetéken adott mennyiségű vizet kívánunk elvenni. Ez pl. úgy oldható
meg, hogy a csővezetékre egy állítható elzárószerelvényt (pl. szelepet) szerelünk. Különböző
szelepállásoknál más és más lesz a csővezeték-szelep együttes ellenállása (jelleggörbéje), így
minden szelepálláshoz kapunk egy munkapontot (63. ábra).
63. ábra. Munkapont vándorlás, fojtásos szabályozás
Tételezzük fel, hogy a szivattyú fordulatszáma változtatható. Minden új fordulatszámhoz egy új

jelleggörbe tartozik, tehát ugyanazt a mennyiséget két különböző módon is be tudjuk áll ítani (64.
ábra). Itt már van lehetőségünk a választásra, azaz a két, vagy több beállítási lehetőség közül
kiválaszthatjuk a legkedvezőbbet.

64. ábra. Fordulatszám szabályozás
Ha több beállítási lehetőségünk van, akkor ezek közül az optimálist a

célfüggvénnyel tudjuk kiválasztani. Üzemeltetésnél célfüggvénynek az üzemeltetési
költségeket kell tekintenünk. A feladat megoldásához azonban az(oka)t az
összefüggés(eke)t is ismerni kell, amely megadja az üzemeltetési költség és a
szabadon beállítható paraméter(ek) közötti kapcsolatot. Általánosan:
K u  f  x1 , x 2 ,... x n   min ,
ahol x1, x2,..xn a szabadon beállítható paraméterek.

Példánkban az üzemeltetési költség a szivattyú hajtómotorja által felvett villamos teljesítménnyel
arányos, így célfüggvénynek a teljesítményfelvételt tekinthetjük. Könnyen belátható, hogy a
teljesítményfelvétel annál kisebb egy adott mennyiségnél, minél alacsonyabb a nyomás, azaz minél
kisebb a fordulatszám. Ha a fordulatszámot rögzítettük, a szelepállást már nem vehetjük fel
szabadon, hiszen a munkapontnak az előírt Q értéken kell lenni. A mennyiség igényének
növekedésével azonban eljutunk arra a pontra, ahol már a szelepen nem lehet tovább nyitni, azaz a
csővezeték ellenállásgörbéje tovább nem csökkenthető. Ekkor kénytelenek leszünk a fordulatszámot
növelni. A 65. ábra mutatja a lehetséges szabályozási tartományt és vastagon berajzoltuk az
optimális szabályozás beállítási értékeit.

65. ábra. Szabályozási tartomány
Abban az esetben, ha több szolgáltató dolgozik ugyanarra a rendszerre, fontos

optimalizálási problémát jelent a gazdaságos teherelosztás. Tekintsünk egy
gerincvezetéket, amelyre n számú berendezés biztosít betáplálást (66. ábra).
Fogyasztás Q
P1 P2 Pn
1 2 n
1. 2. ... n
Betáplálás Pbe
66. ábra. Több betáplálásos gerinchálózat
A Q fogyasztást a betáplálások összegével kell biztosítani:

n
Q  Pi .
i 1
További korlátozást jelent, hogy az egyes berendezések csak egy bizonyos

tartományban tudnak dolgozni, azaz:
Pi ,min  Pi  Pi ,max  i  1,2,.. n .

Ahhoz, hogy egy i hatásfokú berendezés Pi teljesítményt leadjon, Pi/i
primerenergiát vesz fel. Optimális a berendezések közötti teherelosztás, ha az
üzemeltetési költség minimális. Saját üzemeltetésű berendezések esetén az
üzemeltetési költség a primerenergia-fogyasztással arányos, így a célfüggvényünk:
n
Pi
C  Pbe    min .
i 1 i
Mivel a hatásfokok a működési tartományon belül nem állandók, rendszerint a

célfüggvénynek a fenti korlátok mellett csak egy, vagy néhány minimum pontja van.
Az így felírt modell egyetlen Q terhelési értékhez tartozik. A teljes üzemi
tartományban tehát minden terhelési értékhez újra és újra el kell végezni az
optimalizálást, ami rendszerint csak számítógépes modell segítségével valósítható
meg.
A feladat korlátozó feltételei akkor sem változnak, ha az egyes berendezéseket
külön szolgáltató, szolgáltatási díj ellenében szolgáltatja. Ekkor viszont a hatásfok,
ill. a primerenergia-felhasználás költsége közvetetten, a szolgáltatói díjban kerül
kifejezésre. Ezzel a célfüggvény, azaz a minimális költség:
n
C  K ossz    ai  bi Pi   min  i  1,2,.. n .
i 1
Összetettebb a feladat, ha a betáplálások és a fogyasztók is távol vannak egymástól

(pl. egy távfűtő rendszernél), amikor a hálózat (hidraulikus, elektromos) ellenállását,
és (pl. hő-) veszteségeit is figyelembe kell venni.
Hatásfok a terhelés függvényében
90
85
80
Hatásfok, %
75
70
65
60
55
30 40 50 60 70 80 90 100
Teljestmény
67. ábra. Hatásfok a terhelés függvényében
Szemléltetésként vizsgáljunk egy olyan hálózatot, amelyre két, azonos típusú gép dolgozik!
Mindkét gép 30..100 % teljesítmény-tartományban tud üzemelni. Ebben a tartományban a
berendezések hatásfokát a 67. ábra mutatja. A két berendezéssel tehát 30..200 egységnyi
tartományban lehet a fogyasztói igényeket kielégíteni. Ha a fogyasztói igények 100 egységnél
nagyobbak, akkor mindkét berendezést üzemeltetni kell. A célfüggvény a két berendezés
primerenergia-fogyasztásának összege. Mivel a 2. gép teljesítmény minden esetben P2  Q  P1 ,
a célfüggvényt ábrázolhatjuk az 1. berendezés teljesítményének függvényében (68. ábra).Ha a
fogyasztói igény 30..60 egység közé esik, csak egy gép járatható, mivel két gépes üzemben kiesnénk
a szabályozási tartományból.

Q =120
158
157
156
155
154
P be
153
152
151
150
149
148
30 40 50 60 70 80 90
P 1, %
68. ábra. Szabályozás célfüggvénye
60..100 egység fogyasztói igény esetén dönthetünk, hogy egy gépet, vagy kettőt járatunk. Az adott
esetben számítással azt kaptuk, hogy az egygépes megoldás mindig kedvezőbb, mint a kétgépes
megoldás optimuma. Mindezek figyelembevételével a rendszer teherelosztásának optimális
stratégiája:
Terhelési tartomány 1.változat 2.változat
30Q60 P1=Q P2=0 P1=0 P2=Q
60Q100 P1=Q P2=0 P1=0 P2=Q
100Q200 P1=P2
6.3.4. Az energia tárolása

A fogyasztás ingadozásainak kiegyenlítésére a szolgáltató (energiatermelő) és a
fogyasztó közé tárolót lehet beépíteni. Vezetékes energiaszolgáltatás esetén a
fogyasztások kielégítése a szolgáltató feladata, bár ebben az esetben is a
tarifarendszer ösztönözheti a fogyasztót energiaigényének kiegyenlítésére. Nem
vezetékes energiahordozók esetén (szén, tüzelőolaj, stb.) természetes, hogy a
beszállítás (vásárlás) időszakonként történik, azaz az energiahordozót hosszabb-
rövidebb ideig tároljuk. Külön szerepet kap a tárolás kérdése kapcsolt
energiaszolgáltatásoknál és a veszteséghasznosítási technológiáknál, ahol az energia
termelését nem lehet függővé tenni a fogyasztástól (pl. hulladékhő-hasznosításnál).
Költségelszámolási egységek szerint tárolást alkalmazhat az energia termelő
(szolgáltató), a fogyasztó vagy – ha külön egységet képez – a hálózat fenntartója.
Az energiatermelőnél elhelyezett tárolás pl. egy ipartelep energiaellátó részlegénél létes ített
melegvíz tároló (bojler), amely a fogyasztók ellátását szolgálja. A fogyasztónál elhelyezett tipikus
tárolási forma pl. a szállítójárművek üzemanyagtartályai. A hálózatban elhelyezett tárolók pl. a
tüzelőanyag-telepek, amelyek a termelőtől felvásárolják a tüzelőanyagot és a kereskedelmi
csatornákon értékesítik.
A tárolásnál egyik legnehezebb probléma a minimális és az optimális
tárolókapacitás meghatározása.

A 69. ábra egy olyan rendszert mutat be, amelyben a fogyasztás 0..100 egység/óra között
véletlenszerűen változik. A rendszerbe épített tároló 100 egység kapacitású. és egyenletesen
50 egység/óra a tárolóba a betáplálás. Hosszú távon a fogyasztás átlaga megegyezik a betáplálási
sebességgel. A rendszer üzeméből kiragadott 15 órában mutatja be az ábra az indulásnál 50
egységig feltöltött tároló szintjének változását. Jól látható, hogy a 6. és 7. órában a kis fogyasztások
torlódása miatt a tároló már nem tud befogadni töltést, ugyanakkor a 12. és 13.órában, a
csúcsfogyasztások halmozódása miatt hiány lép fel.
Fogyasztás
100
80
60
40
20
0
1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15
Szint
100
80
60
40
20
0
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15
Többlet/hiány
100
50
0
1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15
-50
-100
69. ábra. A fogyasztás változása az időben
A többlet nem szokott problémát jelenteni: rendszerint megengedhető a betáplálás leállítása. A

hiány elkerülésére háromféle lehetőségünk van:
– csúcsüzemi berendezés beállítása, amely a hiány mértékéig az adott időszakban többlet energiát
állít elő,
– nagyobb tároló kialakítása,
– az átlagfogyasztásnál nagyobb sebességű betáplálás alkalmazásával, ami a tárolóban mindig egy
bizonyos mértékű túltöltést hoz létre.

A tárolós rendszerben, ha a tárolót a fogyasztó veszi igénybe, az energiaköltségek
három tényező összegeként adódnak:
– az energiaköltség, ami a fogyasztással arányos (pl. hődíj, áramdíj),
–a teljesítménydíj, ami a legnagyobb fogyasztással arányos,
–a tárolás költsége, amely a mindenkori tárolt mennyiséggel arányos.
Képletben egy lehetséges célfüggvény:
K u  a E E f  a P Pmax  aT E t  a C E c  min ,
ahol Ef, Et és Ec a fogyasztott, a tárolt és a Pmax-nál nagyobb teljesítményszinten
(csúcsban) igénybevett energia, Pmax a szolgáltatóval szerződésben lekötött
teljesítmény, aE az energia egységára, aP a teljesítménydíj, aT a tárolás fajlagos
költsége és aC a csúcsban igénybevett energia egységára. A jelöléseket a 70. ábra
magyarázza.
Szolgáltató Fogyasztó
E be = Pdt E t = ( P - Q )dt E f=Q dt
Tároló
70. ábra. Fogyasztás és tárolás
Mivel az energiafogyasztás adott, az első tag állandó, tehát a célfüggvény szélső

értékét nem befolyásolja. A második tag akkor maximális, ha egyáltalán nem
használunk tárolót, hiszen akkor a maximális teljesítményfelvétel a maximális
fogyasztással egyezik meg. Tároló esetén Pmax értéke csökken, és minimális lesz, ha
teljesen kiegyenlítjük az ingadozásokat, azaz Pmax = Qátlag. A harmadik tag a tároló
növelésével arányosan növekszik. A negyedik tag akkor jelentős, ha a tároló
kisméretű és a lekötött teljesítményt alacsony értéken határozzuk meg. A második és
harmadik tag ellenkező irányú változása miatt joggal feltételezhető, hogy a
célfüggvénynek a költségviszonyok határozzák meg a minimumát.
Az operációkutatásban készletgazdálkodásnak nevezik azt a modellt, amelyben egy
nem vezetékes energiahordozó tárolásának (készletezésének) optimumát keressük.

Az optimális tételnagyság klasszikus modelljében az alábbi feltételekből indulunk
ki:
– a feladat az energiahordozó egy meghatározott T időszakra (pl.évre) vonatkozó
készletezésére vonatkozik;
– az adott időszakra az összes szükséglet R;
– az energiahordozó (pl. napi vagy heti) felhasználása egyenletes, azaz a fogyasztás
R
r = állandó;
T
– hiány nem engedhető meg, azaz minden időpontban biztosítani kell a szükséges
mennyiséget;
– az utánrendelést és a szállítást egyetlen időpontnak vesszük, azaz nem számolunk
utánpótlási idővel;
– a vizsgált időszakban az árak nem változnak.
A célfüggvény itt is a minimális költség, amelyben az alábbi tételeket vesszük
figyelembe:
– a beszerzés állandó (mennyiségtől független) költsége, azaz a fix szállítási
költség: c1;
– a beszerzés mennyiséggel arányos költsége, az energiahordozó egységára: cb;
– az egységnyi mennyiségű energiahordozó egységnyi időszakra vonatkozó
költsége: c2.
A feladat annak meghatározása, mekkora q1, q2,...qn nagyságú tételekben és milyen
t1, t2,...tn időszakonként töltsük fel a tárolót. A feladat paramétere, hogy a
beszerzések összege az időszakra szükséges mennyiséggel egyezik meg:
q1  q 2 ... q n  R .
Matematikailag bizonyítható, hogy akkor minimális a költségek összege, ha
egyenlő t időközönként, egyenlő q nagyságú tételeket rendelünk, és mindig akkor
töltjük fel a tárolót, amikor a készlet már nullára csökkent. Fentiek
figyelembevételével a készlet-idő diagramot a 71. ábra mutatja.
A beszerzés költsége annyiszor jelentkezik, ahány megrendelés van az időszakon
R
belül, ami viszont az összes igény és az egyszeri szállítási tétel hányadosa: q .
R
Ezzel a beszerzési költség: c1 q .

71. ábra. Készlet-idő diagram
Az energiahordozó ára az összes mennyiségtől függ, és független a beszerzések

számától: c b R . Végül a tárolási költség függ a mindenkori készlettől és a tárolás
tq Tq
idejétől, azaz az ábrán berajzolt készletfüggvény alatti területtől: c2 n  c2 ,
2 2
mivel a beszerzési időközök összege éppen a vizsgált időszakkal egyezik meg. Most
már felírható a célfüggvény:
R Tq
C  c1  c b R  c2  min .
q 2
A függvényben csak q az ismeretlen, az összes többi változó értéke adott, így egy
egyváltozós függvény minimumát kell keresnünk. A matematikai levezetés
mellőzésével az optimális tételnagyság értéke:
2rc1 R
q opt  , ahol r  .
c2 T
Ha a költségfüggvényt tagonként ábrázoljuk, jól látható, hogy a q függvényében a
beszerzés költsége hiperbolikusan csökken, míg a tárolási költség lineárisan nő. Az
energiahordozó ára független a beszerzések számától (72. ábra).
Tárolás
3000
Beszerzés
2500 Energiaár
2000 Összes költség
Költség
1500
1000
500
0
0 5 Beszerzési10
nagyság (q)15 20
72. ábra. Költségek a beszerzési mennyiség függvényében

Az energiahordozók tárolásának műszaki megoldásai már az energiahordozó
fajtájától függenek. A szilárd tüzelőanyagok tárolása kis méretekben
tárolóhelyiségekben (tüzelőanyag-tárolók), esetleg nyitott szinekben történik.
Nagyobb tételeknél a tárolóbunkerek és a tárolóterek terjedtek el. A tárolók
kialakításánál elsősorban környezetvédelmi szempontokat kell figyelembe venni: a
levegő porszennyezését és a talajszennyezést (főleg a csapadék bemosó hatását) kell
megakadályozni. Másodlagos levegőszennyezést okozhatnak a nem elektromos
hajtású belső anyagmozgató berendezések, főleg a diesel üzemű targoncák.
Utóbbiaknál zajszennyezéssel is kell számolni. A tárolási egységek kialakításánál
figyelembe kell venni, hogy különösen a nagy illótartalmú szenek öngyulladásra
hajlamosak, ezért nagyobb a területigényük. A tárolótér nagyságát növeli az
anyagmozgatás helyigénye: a szállítóeszközök fogadása és kirakodási helyigénye és
a belső anyagmozgatáshoz szükséges mozgástér.
Lényegesen nagyobb költségű a szilárd hulladék (mint tüzelőanyag) tárolási
költsége akkor, ha a hulladék okozta bűzt zárt rendszeren keresztül el kell szívni és
(általában a hulladékégető tűzterében) ártalmatlanítani. A szilárd tüzelőanyagok
tárolási nagysággal arányos költségei a tárolótér amortizációs, vagy bérleti költsége
és a belső anyagmozgatás energiaköltsége.
A folyékony tüzelőanyagok tárolása föld alatti vagy föld feletti tárolótartályokban
történik. A tárolók létesítésénél lényeges szempont a környezetvédelem és a
tűzvédelem, ezért járulékos költségekkel kell számolni, aminek fajlagos (egységnyi
tárolt mennyiségre vonatkoztatott) értéke a tárolt mennyiség növekedésével csökken.
A tárolás költsége általában nem függ attól, hogy egyes beszerzésekkor milyen
mértékben töltjük fel a tárolótartályokat (mint a készletezési problémában). Ezért
legkedvezőbb stratégia, ha minden utánpótlásnál teljesen feltöltjük a tartályokat, és
éppen csak a minimális tartalék meghagyásakor rendelünk újra. Ezt a stratégiát
olyan, nem műszaki tényezők befolyásolhatják, mint a tüzelőanyag árváltozásai,
vagy a megrendelő forgótőke hiánya.
Gáznemű tüzelőanyagok tárolása a gáz fajtájától függ. Földgázt – fokozott tűz- és
robbanásveszély miatt – üzemi szinten nem szoktak tárolni. Nemzetgazdasági szinten
a szezonális ingadozásokra létesítettek néhány földalatti gáztárolót, amelyet a
földgázbányászattal foglalkozó szakcégek üzemeltetnek. Azokon a helyeken, ahol
nincsen vezetékes gázellátás, egyre inkább terjed a cseppfolyósgáz (propán vagy
propán-bután keverék) felhasználás. A cseppfolyósgáz tárolására jellemző, hogy a
nyomás alatti tárolótartályban együtt van jelen a folyadék és a gőzfázis. Emiatt –
más gáztárolókkal ellentétben – a tartály nyomása nem a töltési szinttől, hanem a
hőmérséklettől függ (28. táblázat).
Keverékek (pl. propán-bután) tárolásánál figyelembe kell venni azt is, hogy a
kisütés folyamán a keverék összetétele változik, mivel a gázpárna mindig gazdagabb
a könnyű (alacsonyabb forráspontú) komponensekben, a folyadék fázis pedig a
nehezebb (magasabb forráspontú) komponensekben.

28. táblázat
Hőmérséklet, Telítési gőznyomás, bar
°C propán izobután normálbután
-20 2,471 0,76 0,48
0 4,776 1,65 1,06
20 8,498 3,18 2,11
40 14,01 5,72 3,84
60 21,30 9,45 6,50
Kisebb fogyasztások esetén a tárolótartály gőzteréből történik az elvétel, a gőz
utánpótlását a tartály falán keresztül a környezetből felvett hő hatására történő
elpárolgás biztosítja. Nagyobb teljesítményeknél a folyadéktérből történik az elvétel
és az elpárologtatást külön berendezés biztosítja. Nagymennyiségű cseppfolyósgáz
tárolása a szerkezetileg nem oldható meg nyomás alatt. Ilyenkor alkalmazzák az
atmoszférikus nyomású, hűtött tárolást. Hazánkban pl. Szeged mellett létesítettek
egy 30000 m3 kapacitású propán-bután tárolót, amelynek az üzemi hőmérséklete
-30 °C. A hidegtárolásnál legalább két teljesítményszintű hűtésről kell gondoskodni:
az egyik szinten a betáplált gázt kell lehűteni (esetleg cseppfolyósítani is, ha a
betáplálás gáz halmazállapotban történik), másik szinten pedig a töltet hőveszteség
miatti felmelegedését kell megakadályozni. A tároló kisütéséhez, azaz az elvételhez
elpárologtatót kell üzemeltetni. A kis mennyiségű cseppfolyósgáz tárolás
költségének szerkezete a folyékony tüzelőanyagok tárolásának költségszerkezetéhez
hasonlít és az amortizációs költség a domináns. Elpárologtatóval ellátott tároló
költségei között már megjelenik az elpárologtató energiaigénye, míg az
atmoszférikus hűtött tárolóknál a hűtés költsége is jelentős.
Víz tárolására tárolótartályokat, medencéket vagy víztornyokat használnak. A
víztornyos tárolás előnye, hogy a szivattyúzási munka legnagyobb része helyzeti
energiaként megmarad, a tároló kisütéséhez nincs szükség szivattyúra. A nyitott
víztárolóknál nagy a szennyeződési és algásodási veszély, ezért a víz tisztítására
fokozott figyelmet kell fordítani. Ha cirkulációs hűtővizet tárolunk, akkor az ellátás
egyenetlenségeinek kompenzálása mellett fő szempont, hogy a tárolási idő alatt a víz
biztosan visszahűljön a kiadási hőmérsékletre.
A villamos energia tárolása egyelőre csak a kis teljesítményű tartományban
megoldott. Az akkumulátorok fő felhasználási területe a járművek és a
kéziszerszámok villamosenergia-ellátása. Másik jelentős alkalmazási terület a
biztonsági energiaellátás, mint pl. a számítógépeket és más elektronikus
berendezéseket ellátó szünetmentes áramforrások, a vészvilágítások, segélyhívó
berendezések, stb. energiaforrásai.
Sűrítettlevegő-tárolót minden kompresszorüzemben használnak. Maga a tároló egy,
a tárolandó mennyiségre méretezett nyomástartó edény (légtartály), amelynek a
töltését az alsó és felső nyomásszintről vezérelik: a felső nyomásszinten a kapcsoló
leállítja, az alsó nyomásszinten bekapcsolja a tartályt töltő kompresszort. Nagyobb
teljesítményű hálózatoknál a légtartályt úgy méretezik, hogy a betáplálás lehetőleg
folyamatos legyen, a kompresszor leállítására minél kevesebbszer legyen szükség.

73. ábra. Sűrített levegő előállítása és tárolása
A komprimálás folyamán a levegőben lévő vízgőz parciális nyomása is megnő, ezért a visszahűlés
folyamán fennáll a veszélye a csapadékkiválásnak. A víz a fogyasztóberendezések működését
megzavarhatja, de a vezetékekben is fokozza a korrózióveszélyt, ezért a kiváló csapadék
továbbjutását meg kell akadályozni. A kompresszorüzemek tartozéka ezért a levegőhűtő és a
cseppleválasztó ill. szárító berendezés (73. ábra).
A hőenergia tárolása elsősorban az energiahordozó fajtájától függ. Legismertebb
hőenergia-tároló a bojler, azaz a meleg- vagy forróvíz tároló.
74. ábra. Melegvíz tároló
A legtöbb rendszernél a melegvíz előállítása is a tárolóban (74. ábra). A fűtés

gőzzel, meleg ill. forróvízzel történik, de elterjedtek a közvetlen fűtésű bojlerok is. A
tároló kialakításánál kihasználják azt a fizikai törvényszerűséget, hogy a korlátolt
térben a víz a hőmérséklet szerint rétegződik, azaz mindig a hideg víz marad alul. A
tároló fűtését a hőmérsékletről lehet szabályozni.
A gőz tárolása kondenzációval történhet, ezek legismertebb módja a Ruths-féle
gőztárolás (75. ábra). A tároló töltése a p1 nyomású rendszerről történik. A tárolóban
lévő víz a belépő gőzt lekondenzálja, kialakul az adott nyomáson egy gőz-folyadék
egyensúlyi állapot.

75. ábra. Ruths-tároló
Az elvétel a p2 < p1 nyomású hálózaton keresztül történik. Mivel a p2 nyomás

kisebb a tároló nyomásánál a megindul a folyadék kigőzölgése, azaz a lekondenzált
gőzt szintén gőz formájában nyerjük vissza.
76. ábra. Regeneratív hőcserélő
Végül szilárd anyag is alkalmas lehet hő tárolására (76. ábra). Ezen az elven

működnek a regeneratív hőcserélők: az áramló meleg közeggel szilárd, nagy
hőkapacitású töltetet melegítünk fel. Amikor a töltet felmelegedése megtörtént,
megszűntetik a meleg közeg áramlását és a hideg, felmelegítendő közeget vezetik át
a tölteten. A töltés kisütés így periodikusan ismétlődik.
6.3.5. A szállítás energiaellátása

Nincs olyan gazdálkodó szervezet, amelynek ne lenne személy és/vagy teher
szállítási feladata. Közvetlenül a szállításhoz tartozik még a fel- és lerakodás, amely
szintén jelentős energiaigénnyel jelentkezhet.

A feladat rendszerint jól elkülöníthető két részterülete:
– a telephelyen belüli szállítás (anyagmozgatás) és
– a telephelyen kívüli szállítás.
A telephelyen belüli szállítás eszköze nagyon sokféle lehet a szállítószalagtól a
csővezetékeken keresztül a különböző rakodógépekig. Ezek rendszerint szigorúan
kötődnek egy-egy technológiához, így energiaellátásukat a technológiai rendszer
energiaigényeinél vehetjük számításba. Külön lehet vizsgálni a telephelyen belüli
közlekedés (targonca, teherautó, belső használatú személygépkocsik vagy
mikrobuszok) energiaigényét.
A szállítás költségeinek meghatározásához először a szállítás megvalósításának
feltételeit kell megvizsgálnunk. Ezek:
– szállítóeszköz és azt működtető személyzet,
– megfelelő úthálózat és tárolóhely (parkoló),
– üzemanyagellátás és üzemanyag tárolás,
– javítási és karbantartási lehetőség megfelelő szakszemélyzettel.
A két utóbbi esetleg szerződéses formában külső szakcéggel is elvégeztethető. A
szállítóeszközök fajtáját, teherbírását és mennyiségét rendszerint a technológia
határozza meg, bár bizonyos általános szempontokat (úthálózat, teherbírások,
rakodási lehetőségek, stb.) itt is figyelembe kell venni. A szállítóeszköz típusának
(márkájának) megválasztásánál rendszerint csak a beszerzési ár és a névleges
fogyasztás adata áll rendelkezésünkre, ennek ismeretében kell döntenünk. Az
utánpótlási (lecserélési) idő megválasztásához már ismernünk kell a fajlagos
fogyasztási adatokat. Az éves üzemeltetési költség nagy részét kitevő fajlagos
fogyasztás új járműnél kezdetben kissé csökken, de főleg 100 ezer km fölött
fokozatosan növekszik. Ugyancsak növekszik a kenőanyagigény és a karbantartási,
ill. pótalkatrész igény is, tehát változatlan árak mellett is egy bizonyos futás km után
a jármű 1 km-re vetített költsége fokozatosan növekszik (77. ábra). Mivel az
amortizációs költség a futás km növekedésével hiperbolikusan csökken, az
üzemeltetési költség pedig az ábra szerint egy idő után növekszik, meghatározható
egy optimális futás km, amelynél az összes költség minimális lesz.
Az úthálózat kialakítása az üzemanyag költségeket a megtett út hosszán keresztül
befolyásolja. Ha a legnagyobb forgalmú utak a lehető legrövidebbek és az útvezetés
olyan, hogy ne legyen szükség sok gyorsításra, fékezésre és manőverezésre, sokat
takaríthatunk meg a költségekben. Termelésszervezéssel is alapjaiban lehet a
szállítási költségeket csökkenteni. Minél több szállítási feladatot fel tudunk „fűzni”
egy szállítási útvonalra, és minél kisebb az üresjárat, annál kisebb lesz a költség.
Nagyobb belső szállításnál a járművek üzemanyag-ellátását saját üzemanyagkúttal
oldják meg. A tárolandó üzemanyag nagyságát az előző fejezetben tárgyalt
készletezési problémaként lehet kezelni. Az üzemanyag tároló és kiszolgáló
létesítménynél az üzemeltetési költségeket növeli a rendszeres ellenőrzés és tisztítás
költsége és a kiszolgáló személyzet (ha van) bérköltsége ill. annak járulékai. Mai
korszerű kutaknál már inkább olyan kártyás töltőállomások vannak, ahol a
gépkocsivezető saját kártyával tud tankolni, és az elektronika az összes lényeges

adatot (vételezett mennyiség, a gépkocsi rendszáma, gépkocsivezető neve stb.)
rögzíti. Ha a javítás - karbantartás saját, üzemen belüli szolgáltatásként történik, ezt
ugyanúgy kell kezelni, mint más kiszolgáló létesítményt (pl. kazánházat, TMK
műhelyt stb.).
77. ábra. Jármű üzemeltetési költségei
A külső szállítást végeztethetjük erre a feladatra szakosodott szakcéggel, vagy saját

szállítóeszköz parkkal. Szakcéggel végeztetett szállítás gazdaságossága elsősorban
szerződéskötés kérdése, mivel – ugyanúgy, mint az energiaszolgáltatóknál –
ismétlődő szállításnál lehet esetleg kedvezményeket kapni, le lehet kötni pl. egy éves
szállítási volument, vagy kérhet a szállító sürgősségi felárt. Saját géppark kialakítása
esetén a járművek beszerzésére ugyanazok érvényesek, mint a belső szállításnál.
Külső szállításnál a költségek meghatározója az útvonalak minősége és a szállítási
útvonalak összege.
Könnyen belátható, hogy más a gépjármú fogyasztása autópályán, rossz minőségű
úton, hegyes-völgyes terepen, vagy sűrű, nagy forgalomban, vagy ahol gyakran kell
leállni és újra indítani. Reprezentatív felmérések bizonyítják, hogy az
üzemanyagköltség még 20..30 %-kal hosszabb út esetén is kisebb lehet, ha ezzel egy
kátyús földutat lehet jó minőségű aszfaltúton elkerülni.
A szállítási útvonal megválasztásánál az út és terepviszonyok különbségeit az
egyenértékű úthosszal vehetjük figyelembe. Egy útszakasz egyenértékű úthossza az a
szakasz, amelyet ugyanaz a gépjármű egy átlagos minőségű aszfaltúton megtenne
ugyanazzal a terheléssel, ugyanolyan üzemanyag-fogyasztás mellett. Ezzel
lehetőségünk nyílik arra, hogy a szállítási úthossz minimalizálásával a költségeket
minimalizáljuk.
Több telephellyel és több felvevőhellyel rendelkező cég, vagy egy szállítóvállalat
veheti hasznát az operációkutatásból ismert szállítási feladat elnevezésű modellt. A
feladat általános megfogalmazása: adott m számú, Fi (i=1,2,..m) feladóhelyen
feladóhelyenként fi (i=1,2,..m) mennyiségű, azonos fajta áru, amelyet n számú Rj
(j=1,2,..n) rendeltetési helyre kell elszállítani, rendeltetési helyenként rj (j=1,2,..n)
mennyiségben. Legyen a rendelkezésre álló mennyiség összege egyenlő az igények
összegével:

m n
 fi   rj  SUM .
i 1 j 1
Az Fi feladóhelyről az Rj rendeltetési helyre szállított árumennyiséget jelöljük cij-

vel (i=1,2,..m), (j=1,2,..n) és foglaljuk az adatokat táblázatba:
R1 R2 ... Rn
F1 x11 x12 ... x1n f1
F2 x21 x22 ... x2n f2
... ... ... ... ... ...
Fm xm1 xm2 ... xmn fm
r1 r2 ... rn SUM
A belső táblázatban a sorösszegek a rendelkezésre álló áruk mennyiségével, az
oszlopösszegek az igényekkel egyeznek meg:
n m
 xij  f i és  xij  rj .
j 1 i 1
Jelöljük a továbbiakban cij-vel az Fi feladóhelyről az Rj rendeltetési helyre

(i=1,2,..m), (j=1,2,..n) történő egységnyi áru szállítási költségét. Ezeket a fajlagos
költségeket is táblázatba foglalva:
R1 R2 ... Rn
F1 c11 c12 ... c1n
F2 c21 c22 ... c2n
... ... ... ... ...
Fm cm1 cm2 ... cmn
További korlátozó feltétel, hogy a szállított árú mennyisége nem lehet negatív:
xij  0  i  1,2,.. m ,  j  1,2,.. n
és valamennyi rendelkezésre álló mennyiség ill. igény nagyobb 0-nál:

fi  0  i  1,2,.. m és rj  0  j  1,2,.. n .
Célfüggvényünk az összes szállítási költség, és a feladat az, hogy olyan szállítási
tervet határozzunk meg, azaz úgy válasszuk meg az xij mennyiségek értékét, hogy az
összes költség minimális legyen:
m n
  cij xij  min.
i 1 j 1
A megoldást itt nem részletezzük, csak jelezzük, hogy az így felírt feladat a lineáris
programozás témakörébe tartozó tipikus matematikai modell, amelynek megoldására
kész számítógépes programcsomagok kaphatók. A megoldás lépései a hivatkozott
irodalomban megtalálhatók.
Mind a belső, mind pedig a külső szállítási problémáknál jól alkalmazható modell
az utazó ügynök problémája, amely az alábbi alapproblémát fogalmazza meg:
Legyen adott n számú város (állomás): V1, V2,...Vn. Az i-ik és j-ik város közötti
távolság (vagy szállítási költség) di,j (i=1,2,..m, j=1,2,..n). Egy ügynök V1-ből
kiindulva mindegyik várost meg akarja látogatni, de mindegyiket csak egyszer. A
célfüggvény a megtett összes út, vagy az összes szállítási költség, és a feladat, hogy

az ügynök úgy tegye meg V1-től V1-ig a körútját, hogy a célfüggvény minimális
legyen.
78. ábra. Utazó ügynök útvonaltervei
Az 78. ábra egy 9 állomásos feladat két lehetséges megoldását mutatja. Az összes

lehetséges megoldás száma 9!, tehát igen nagy szám. Belátható, hogy az
állomáshelyek számának növelésével az összes lehetséges változat kiértékelése már
számítógéppel sem lehetséges, ezért az utazó ügynök problémája modell megoldási
stratégiát választ, és ennek alapján keresi meg az optimális útvonalat.
A rakodás, ill. kiszolgálás optimalizálására adhat modellt a sorbanállási probléma
megoldása, amely azt keresi, hogy egy adott véletlenszerű kereslet kiszolgálására
optimálisan hány kiszolgálási csatornát kell nyitni, hogy a költségek minimálisak
legyenek. Sorbanállási probléma modellt lehet alkalmazni pl. az üzemanyag-
kiszolgáló állomások kútfej állásainak meghatározására vagy az optimális
rakodóállások tervezéséhez is.
6.3.6. Az üzemeltetés kényszerei

Az üzemeltetés folyamán a szolgáltatott energiának a fogyasztással egyensúlyban
kell lenni, azaz a fogyasztás változását a szolgáltatás szabályozásával (ún.
teljesítményszabályozással) kell követni. Ha a fogyasztás egy maximum és egy
minimum érték között változik, a szolgáltatás szabályozási tartománya a 79. ábra
szerint jelölhető ki.
Egy jól illesztett rendszerben a szabályozás lefedi a fogyasztási tartomány
ingadozásait és a szolgáltató a maximális hatásfokát a legnagyobb gyakoriságú
fogyasztási értéknél éri el. Ha a szolgáltatást több berendezéssel valósítjuk meg,
célszerű a legjobb hatásfokú berendezést a legnagyobb gyakoriságú fogyasztás
környezetében a lehető legszélesebb tartományban üzemeltetni, míg a rosszabb
hatásfokú berendezések a minimális és/vagy a csúcsfogyasztási tartományban
üzemeljenek. Az optimális teherelosztás kérdését részletesebben a korábbi
fejezetekben tárgyaltuk. Tételezzük fel, hogy egy energiaracionalizálási program
keretében veszteség hasznosításra került sor, és a fogyasztás egy részét a keletkezett
hulladékenergiával kívánjuk kielégíteni. A veszteség a technológiában keletkezik,
így nincs lehetőségünk arra, hogy annak mértékét szabályozással beállítsuk, azaz a
veszteségből származó energia mértéke ugyanúgy véletlenszerű eloszlásban áll
rendelkezésünkre, mint ahogyan véletlenszerű a fogyasztói igény is.

79. ábra. Szabályozási tartomány
80. ábra. Szabályozási tartomány a többlet forrás figyelembevételével

Ha a korábbi diagramunkba berajzoljuk a többlet forrást (lásd 80. ábra), két
lényeges változást vehetünk észre:
– az eredeti szolgáltatásunk szabályozása az alsó tartomány irányába kitolódik,
hiszen fel kell készülni arra az esetre is, amikor minimális fogyasztás mellett a
hulladékenergia maximális mértékben áll rendelkezésünkre;
– a leggyakoribb terheléshez tartozó pont az eredeti szolgáltató működési
tartományában a kisebb terhelés irányába tolódik el, így elmozdul a maximális
hatásfokhoz tartozó ponttól: a hatásfok csökken.
A hulladékenergia hasznosításának tervezésénél ezeket a szempontokat figyelembe
kell venni. Jelentősebb hulladékenergia hasznosításnál sok esetben a kis terheléseket
nem is lehet beállítani a szolgáltató berendezésekkel, ilyenkor felesleges forrásunk
keletkezik. Ilyen esetek fordulnak elő pl. nyáron az olyan rendszereknél, amelyeket a
fűtési hőigény kielégítésére létesítettek. Ilyen rendszereknél meg kell oldani az
energiafelesleg kezelésének problémáját. Villamosenergia-felesleg esetén, ha a
hulladékenergiából termelt villamos energia szinkronban össze van kötve a
hálózattal, lehetőség van az országos hálózatba történő betáplálásra. Gáznemű
tüzelőanyag felesleget rendszerint kényszerégető berendezésekben, fáklyán vagy
ártalmatlanító kemencében égetnek el.
Meleg és forróvíz felesleg esetén kényszerű visszahűtést lehet alkalmazni: a hőt
léghűtőkben vagy hűtőtornyokban vonják el. Ha nem csak a víz hőtartalma, hanem
maga a víz is felesleg (pl. geotermikus energia hasznosításnál vagy nyersolaj
vízmentesítésnél), rendszerint a földalatti rétegekbe, meglévő (néhány száz, esetleg
ezer méter mély) kutakba történik a besajtolás.
81. ábra. Szabályozási tartomány a csúcsüzemi berendezések figyelembevételével
Gőzfelesleget, ha nem túl nagy mennyiségű, a levegőbe fuvatnak le, bár ezt
környezetvédelmi szempontokból egyre inkább tiltják. Nagyobb mennyiségű gőzt
kényszerkondenzáltatni kell és a kapott kondenzátum már rendszerint felhasználható

tápvízként. A szabályozhatóság miatti energiafelesleg csökkenthető, ha akár a forrás
oldalon, akár a fogyasztói oldalon, vagy mindkettőnél tárolót építünk be. A tároló
ugyanis csökkenti az ingadozások mértékét és ezzel szűkíti a szabályozási
tartományt. Gazdaságossági kérdés, hogy a hulladékenergia hasznosítással az eredeti
energiaszolgáltató berendezést is kicseréljék. Ekkor, új berendezések alkalmazásával,
optimális üzemet lehet kialakítani (81. ábra). Az eddig tárgyalt forrástöbblet a
szabályozhatóság korlátai miatt keletkezett. Vannak olyan technológiák, amelyeknél
a biztonság követeli meg a többletet.
Nyomás alatti technológiáknál a készülékeket, csővezetékeket és tartályokat
biztonsági szeleppel kell ellátni, hogy a bármilyen okból bekövetkező
nyomásemelkedés ne okozzon robbanást. Ezek a súly- vagy rugóterhelésű biztonsági
szelepek zárószerelvény nélkül vannak összekötve a nyomás alatti térrel. Az
engedélyezettnél nagyobb nyomás esetén kinyitnak és a berendezésben lévő
nagynyomású közeget kiengedik a szabadba. Ha a nyomás alatti térben lévő közeg
mérgező vagy robbanásveszélyes, azt nem szabad a környezetbe kiengedni. Ilyenkor
a biztonsági szelepek kiömlő csonkjait összekötik egy lefúvató rendszer
csőhálózatával. A lefúvató rendszer végéhez egy égetőberendezés csatlakozik, amely
elégeti, és ezzel ártalmatlanítja a lefújt gázt. A leggyakoribb égetőberendezés a –
biztonságos területen és megfelelő magasságban elhelyezett – fáklya. A lefújt gáz
mennyisége és összetétele is teljesen véletlenszerű, ezért technikailag nem lehet
másképp megoldani a gyújtást, csak egy állandóan égő gyújtólánggal. A gyújtóláng
teljesítménye a lefújt maximális mennyiségtől függ, hiszen a lökésszerűen nagy
mennyiségben érkező gáznak nem szabad elfújnia a gyújtólángot. A gyújtóláng
táplálására éghető gázt, azaz energiahordozót kell felhasználni, ami természetesen a
rendszer energiamérlegében veszteséget jelent.
Egy vegyipari technológiai soron esetleg több száz, különböző nyitónyomású
biztonsági szelep is lehet, amelyek kedvezőtlen esetben egyidejűleg is működésbe
léphetnek. Ezért nagyon komoly kockázati számításokat kell végezni a maximális
lefúvatási kapacitás meghatározására. A kockázat egyrészt függ a lefúvatás tényének
valószínűségétől és várható időtartamától, másrészt a nem megfelelő lefúvatás esetén
bekövetkező kár várható nagyságától. Ugyancsak biztonsági okokból jelent
energiaveszteséget az ún. melegtartalék biztosítása. A melegtartalék fogalma azt
jelenti, hogy egy gépet vagy berendezést olyan állapotban tartunk, hogy az az
üzemelő berendezés esetén azonnal át tudja venni a terhelést. Különösen olyan
berendezéseknél van szükség jelentős melegtartalékra, amelyeket nagy
hőkapacitásuk miatt csak hosszú idő alatt lehet felfűteni üzemi állapotra. Ilyenek a
nagyteljesítményű kazánok, gőzturbinák, kemencék, stb.
Egy gőzkörfolyamatú erőművi blokk pl. több órás felfűtés alatt képes csak energiát
szolgáltatni. Ugyanakkor a gázturbinás rendszerek 10-15 perc alatt is beindíthatók. A
melegtartalék mértékének megválasztásánál legfontosabb paraméter a maximálisan
megengedhető kiesés időtartama, amit szintén kockázatszámítással lehet
meghatározni.
A szénhidrogéniparban gyakran használnak csőkemencéket. Ezek olyan
berendezések, amelyek a csőben áramló éghető olajat közvetlen fűtéssel melegítik.
Ilyen csőkemencénél egy esetleges csőlyukadás katasztrofális méretű tüzet okozhat.
Ezért a csőkemencék tűzvédelmét úgy oldják meg, hogy a csőlyukadás legkisebb

jelére (pl. hirtelen nyomáscsökkenés) a kemence tűzterét automatikusan gőzzel
árasztják el. Az elárasztáshoz hirtelen szükséges nagymennyiségű gőznek
közvetlenül a kemence közelében mindig rendelkezésre kell állni, azaz folyamatosan
melegen kell tartani a gőzvezetéket és a hőveszteség miatt lekondenzálódó gőzt
pótolni kell. A gőz folyamatos utánpótlása ugyancsak energiaveszteséget jelent
üzemi szinten.
A biztonság növelése miatti ráfordítások jellegzetessége, hogy egy bizonyos szint
fölött már nagy többletráfordítással lehet csak minimális mértékben növelni a
biztonságot (82. ábra).
Biztonság
Ráfordítás
82. ábra. A ráfordítás és biztonság kapcsolata
A biztonság növelése érdekében szükséges ráfordítások egy speciális esete a

környezetvédelem igénye. Ide tartozik minden olyan energiaigény, melyet az elfolyó
víz, a kibocsátott gázok vagy a keletkezett hulladékok kezelésére fordítunk. A víz
tisztításánál technológiától függően többlet energia kell a szivattyúzáshoz, a
vegyszeradagoláshoz és a levegő buborékoltatáshoz, az iszap kezeléséhez és
szárításához. Másodlagos energiaigénnyel jelentkezhet a vegyszerek tárolása és
mozgatása (külső és belső szállítás, rakodás). A füstgázok és más szennyezett gázok
tisztítón történő átvezetése megnöveli az elszívással szembeni ellenállást, azaz az
elszívó ventilátornak megnő a teljesítményigénye. Az elektrosztatikus porleválasztók
elektromos energiát, a gázmosók szivattyúzási energiát igényelnek. Vegyszeres
kezeléseknél itt is másodlagos igényt jelent a vegyszerek kezelése.
A hulladékok kezelése – veszélyességüktől függően különböző mértékben –
szintén energiát igényel (anyagmozgatás, tárolás, bűzelszívás, vegyszeres kezelés).
Külön csoportot alkotnak az éghető hulladékok, amelyek elégetéssel történő
ártalmatlanításukkal hőt termelnek, amely hőhasznosító berendezéseken
hasznosítható. Hulladékégető beillesztése a technológiába egy-egy rendszernél
jelentős energiamegtakarítást eredményezhet.
6.4. Veszteségfeltárás
A meglévő rendszerünk folyamatos üzemeltetése mellett nagyon fontos, hogy
rendszeresen elemezzük a rendszer működését, figyeljük és meghatározzuk a
veszteségeit. A veszteségek figyelése felhívhatja a figyelmünket olyan, máshol még

nem jelentkező zavarokra, mint a csővezetékek szivárgása, a berendezések hibás
beállítása (pl. dieselmotoros gépek) vagy elöregedése, hőszigetelések
megrongálódása stb. Másrészt a veszteségek feltárása és sorrendbe állítása kijelöli az
energetikai fejlesztés irányát, megmutatja, hogy egy-egy energiamegtakarítást célzó
beruházásunk a lehetséges legjobb megoldáshoz mennyivel visz közelebb.
Különösen a vezetői döntések előkészítésénél fontos, hogy a fejlesztési javaslatokat
egymáshoz viszonyítva és a vállalat energiamérlegéhez viszonyítva is meg tudjuk
vizsgálni.
6.4.1. Mérlegek
Egy vállalat, üzem vagy önálló elszámolású egység fizikai-technológiai
folyamataihoz alap- és segédanyagokat valamint energiát használ, a tevékenysége
eredményeként pedig terméket, ill. értékesíthető anyagokat, hulladékot, esetleg
értékesített energiát és minden esetben hulladékenergiát bocsát ki (83. ábra).
Anyagmérleg Energiamérleg
Alap- és Energia
Értekesített Értekesített
ÜZEM ÜZEM
segédanyag tárolt anyag termék tárolt energia energia
Hulladék Hulladékenergia
83. ábra. Anyag- és energiamérleg
A rendszerre felírt globális anyagmérleg egy adott t időszakra:

m
 be  m
m  ért  m
 hull  ,
t
 -tal a t időegység alatt be-ill kilépő tömegeket, azaz a tömegáramokat, be,
ahol m
ért és hull indexekkel pedig sorra az alap- és segédanyagokat, az értékesített
termékeket és a hulladékokat jelöltük.
Hasonlóan az energiamérleg:
E
E be  E ki  E hull  ,
t
ahol a be, ki és hull indexek a vételezett, az értékesített és a hulladékenergiára
utalnak. Az időegység alatt be-ill. kilépő E energiát energiaáramnak nevezzük.
Minél hosszabb távot vizsgálunk (pl. éves mérlegek) annál valószínűbb, hogy az
egyenletek jobb oldala zérussá válik, azaz a tárolás üzemi szinten rendszerint
átmeneti.
A vizsgált rendszert tetszőlegesen több részegységre (részrendszerekre) bonthatjuk,
az anyag- és energiamérlegnek minden részrendszerre érvényesnek kell lenni úgy,
hogy az nem mondhat ellent az egész rendszerre felírt globális mérlegnek.
A bejövő anyag- és energiaáramokat, valamint az értékesítésre kerülő termékeket
és energiát minden üzemben mérik. A veszteséget jelentő hulladékot és
hulladékenergiát azonban a legritkább esetben ellenőrzik. Sok esetben ez nehezen is

oldható meg, hiszen olyanokat kellene mérni, mint az épületek falán keresztül távozó
hő, a szennyvízzel távozó oldószer, a kémények füstgázának mennyisége, az
elektromos kéziszerszámok elhasznált energiája, stb. Ezért van nagy jelentősége a
mérlegek számszerű meghatározásának, mert ezekkel megkaphatjuk legalább a
veszteségek összegét.
A 84. ábra egy üzem főbb be- és kimenő áramait mutatja fel az ismert adatokkal.
Az üzem évente összesen 300 t alap- és segédanyagot használ fel, amiből 80 t
terméket állít elő. A maradék anyagból 15 t mennyiséget tovább tud értékesíteni. A
termelés folyamatos biztosítására szükség van még évente 500 m3 ivóvízre, 70 t
42 MJ/kg fűtőértékű tüzelőanyagra és 80 MWh villamos energiára. Hűtésre és
szellőzésre 26·106 m3 levegő megmozgatására van szükség.
termék 80 t
össz. anyag: 100 t egyéb anyag 15 t
3
ivóvíz 500 m szilárd hulladék
3
hűtőlevegő 26 mill. m hűtőlevegő
Anyagmérleg
tüz. anyag 70 t szennyvíz 480 3m
égési levegő vízgőz
füstgáz
vill. energia 80 MWh füstgáz (200 °C)

vízgőz (2500 kJ/kg)
Energiamérleg hűtőlevegő (30 °C)
tüz. anyag (42 MJ/kg) szórt energia
84. ábra. Részletes anyag- és energiamérleg
A szilárd anyagok és a szennyvíz környezeti hőmérsékleten távozik, azaz nem

jelent hőveszteséget. A füstgáz hőmérséklete átlagosan 200 °C-kal van a környezeti
hőmérséklet felett, a hűtőlevegő hőmérséklete pedig átlagosan 30 °C-kal emelkedik.
A vízre felírt mérleg hiányát a víz elpárolgása okozza. A párolgáshőt 2500 kJ/kg
értéken lehet figyelembe venni. Az anyagmérleg hiányzó adatait viszonylag könnyen
ki tudjuk számítani. A kilépő hűtőlevegő mennyisége megegyezik a belépővel:
26·106 m3. A vízgőz a felhasznált ivóvíz és az elfolyó szennyvíz különbségéből
adódik*: 20000 kg.
Tüzeléstechnikai számításokból adódik, hogy 1 kg tüzelőanyag elégetéséhez
13,21 m3 égési levegő szükséges és ebből 13,96 m3 füstgáz keletkezik, ezzel az
összes égési levegő szükséglet 925 ezer m3, a keletkezett füstgáz mennyisége pedig
977,2 ezer m3.
Mivel az egyes anyagáramok jól elkülöníthetők, a számításnál megtartottuk az
eredeti mértékegységeket. Természetesen, ha a sűrűségek figyelembevételével
minden áramot átszámítunk tömeg egységre, a globális mérleget számszerűen is
kielégítjük. Bonyolultabb rendszereknél nem kerülhető el az egységes tömeg
*
A csapadékvíz mennyiségét elhanyagolhatónak vettük.

mértékegységek használata. Mivel a felhasznált villamos energia is végül hővé
alakul, az energiamérleget GJ mértékegységekben számítjuk. A füstgáz és a
hűtőlevegő által elvitt hőt a
  Vcp t
Q
összefüggéssel számítjuk, ahol V az éves térfogatáram,  a gáz sűrűsége, cp az

állandó nyomáson vett (izobár) fajhő és t a gázáram és a környezet hőmérséklete
közötti különbség. A vízgőz által elvitt hő:
 ,
  mr
Q
ahol m a vízgőz éves tömegárama, r pedig a párolgáshő. A fennmaradó energia

szórt hőenergiaként (falazati ill. szigetelési veszteség, súrlódási ill. alakítási
veszteség stb.) távozik a környezetbe. A számítások elvégzése után az
energiamérlegre az alábbi táblázatot kapjuk:
Belépő áramok Kilépő áramok
GJ/év GJ/év
Villamos energia 288 Füstgáz 254
Tüzelőanyag 2940 Vízgőz 50
Hűtőlevegő 1014
Szórt energia 1910
Összesen: 3228 Összesen 3228
Ha a rendszert felbontjuk kisebb alrendszerekre (műhelyekre, berendezésekre stb.),
a mérlegegyenleteknek több kötöttség mellett kell érvényesülni, hiszen az egyik
alrendszer kimenő árama megegyezik a hozzá csatlakozó alrendszer bemenő
áramával. Tekintsük a 85. ábra mutatta rendszert. A rendszer A-tól F-ig jelölve 6
elemből (alrendszerből) áll, amelyeket 1-től 12-ig számozott áramok kapcsolnak
össze. A rendszer a szaggatott vonal mentén, az 1, 4, 6 és 12 jelű áramokkal
csatlakozik a környezetéhez. A rendszerben tároló nincs.
85. ábra. Rendszer leírása gráffal
Egy rendszer csomópontokkal és azokat összekötő áramokkal felrajzolt sémáját

gráfnak nevezzük. Az egyes elemekre (csomópontokra) felírt tömegmérlegek a
jobboldalon zérusra rendezve:

A pontra: m 1  m 2  m 10  0 ,
B pontra: m 2  m 3  m 11  0 ,
C pontra: m 3  m 9  m 1  m 5  0 ,
D pontra: m 5  m 6  m 7  0 ,
E pontra: m 7  m 10  m 12  m 8  0 ,
F pontra: m 8  m 11  m 9  0 .
Végül a globális tömegmérleg:
m 1  m 12  m 4  m 6  0 ,
amit a fenti hat egyenlet összeadásával is megkaphatunk. Ezekben az
egyenletekben a tömegáramok a változók és a felírt mérlegegyenletek adják meg a
változók közötti kapcsolatokat. Írjuk fel a hét egyenlet változóinak együtthatóit
táblázatos formában:
Áramok
1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12
A 1 -1 -1
B 1 -1 -1
C 1 -1 -1 1
D 1 -1 -1
E 1 -1 1 1
F 1 -1 1
Körny. -1 1 1 -1

Ha megnézzük az ábrát, az együtthatóknak ez a táblázata pontosan megegyezik az
ábrán szereplő gráf illeszkedési mátrixával, amit a következőképpen kapunk:
– készítünk egy táblázatot (mátrixot), amelynek sorai a csomópontoknak, oszlopai
az áramoknak felelnek meg. A környezet külön egy, de csak egy csomópontnak
számít
– a táblázat azon elemeinek helyére 1-t írunk, amelyeknél az adott sornak megfelelő
csomópontba az adott oszlophoz tartozó áram befut
– a táblázat azon elemeinek helyére -1-t írunk, amelyeknél az adott sornak
megfelelő csomópontból az adott oszlophoz tartozó áram kilép
– az összes többi elem 0* .
Matematikai jelölésekkel egy gráf A illeszkedési mátrixának aij elemét az alábbiak
szerint határozzuk meg:
 1, ha az j - ik áram az i - ik csomópontból indul

aij   1, ha a j - ik áram az i - ik csomópontba fut be .
 0, ha a j - ik áram nem érinti az i - ik csomópontot

Általánosan is bizonyítható, hogy a mérlegegyenletek együtthatóinak táblázata

megegyezik a rendszer gráfjának illeszkedési mátrixával.
Példánkban 7 egyenletünk van, azonban de ezek közül csak hat független
egymástól, mert a hetedik a többiből kiszámítható. A hat független egyenletből hat
ismeretlen kiszámítható, ha a többi változónak értéket adunk.
Általánosan: ha egy rendszerben a környezetet is beleértve n számú csomópont, és
m (mn-1) számú áram van, akkor a mérlegegyenletekkel n-1 számú tömegáram
kiszámítható, ha a többi tömegáram értékét megadjuk* . A megadott tömegáramokat
az egyenletrendszer paramétereinek nevezzük. Az m-(n-1) számú paramétert nem
vehetjük fel teljesen tetszőlegesen. Fontos szabály, hogy a kiszámítható áramoknak a
rendszer gráfját kifeszítő fán kell lenniük. A rendszer gráfját kifeszítő fa egy olyan
útvonal, amelyik a gráf összes csomópontját érinti, de az útvonalon végighaladva
annak egyetlen pontjába sem lehet visszatérni. Más kifejezéssel, a fagráfban nem
lehet hurok. Egy gráfnak többféle kifeszítő fája is lehet, így a megválasztható
paraméterek csoportjának is lehet több változata. A 86. ábra egy lehetséges kifeszítő
fát mutat be. A példán az is látható, hogy az útvonalat az áramok irányításától
függetlenül kell értelmezni.
A kifeszítő fa megválasztásával a paraméterként kiválasztott és a kiszámítandó
áramokat külön tudjuk választani, és – a paraméterek megadásával – meg tudjuk
oldani a mérlegegyenlet-rendszert. Ehhez már csak arra van szükségünk, hogy a hét
egyenlet közül kiválasszuk azt a hatot, amelyek egymástól függetlenek. Erre
matematikai kötöttség nincs, elvileg bármelyik egyenletet elhagyhatjuk.
*
A 0-kat a táblázatban nem szoktuk jelölni.
*
Ez szigorúan akkor igaz, ha a rendszer gráfja összefüggő, azaz bármelyik két csomópontja között
található olyan út, amelyik az áramokon halad végig.

86. ábra. Egy lehetséges kifeszítő fa
Legyen az elhagyott egyenletünk a környezetnek megfelelő sor, akkor az

átrendezett mérlegegyenlet-rendszer együtthatóinak táblázata:
Kiszámítható áramok Paraméterek
1 2 3 5 8 11 4 6 7 9 10 12
A 1 -1 -1
B 1 -1 -1
C 1 -1 -1 1
D 1 -1 -1
E -1 1 1 1
F 1 1 -1
Látható, hogy most már ugyanúgy hat ismeretlenünk van, mint hat egyenletünk,
tehát az egyenletrendszer megoldható. Az összetett rendszerek gráfelméleten alapuló
mérlegszámításai jelentősen megkönnyítették a nagy rendszerek kezelését, hiszen a
rendszer modellje teljesen gépiesen (és így algoritmizálhatóan számítógépen)
felírható. Ugyanakkor a módszer széleskörűen, minden olyan áramokra
alkalmazható, amelyekre a megmaradási törvények (Kirchhoff csomóponti törvénye)
érvényesek. Így használható a módszer villamos hálózatokra, folyadék- (pl. víz),
gáz- és hőáramokra egyaránt.
Ha egy rendszerben nem minden folyamat megy végbe környezeti hőmérsékleten,
akkor már szükség van mind az anyag- mind pedig a hőmérlegre. A két
egyenletrendszerben azok a hőáramok, amelyeket anyagáram szállít, formailag
teljesen megegyeznek, hiszen a hőáram magában foglalja a tömegáramot is.
Halmazállapotváltozás nélküli esetre Q  mc
 p t . halmazállapotváltozáskor pedig
Q  , ahol cp a szállított közeg izobár fajhője, t a hőmérséklete és r a
  mr
halmazállapotváltozáshoz szükséges hő (párolgáshő vagy olvadáshő). A W  mc p

szorzatot hőkapacitásáramnak, nevezik.
Fenti összefüggések lehetővé teszik, hogy a hőmérlegből, a tömegáram
ismeretében további, nem áram jellegű mennyiségeket számítsunk ki. Pl. az első
egyenlet alapján az áramok hőmérséklete számítható ki.

87. ábra. Fűtési rendszer
Legyen a 87. ábra egy központi fűtésű hálózat sémája. A fűtési rendszert 90 °C hőmérsékletű,
0,778 kg/s tömegáramú melegvíz táplálja. A hálózatnak két ága van: az egyik ágon 0,239 kg/s
tömegáramú fűtőközeg 25 kW teljesítményű fogyasztót táplál, a másik, 0,538 kg/s tömegáramú
ágon három, sorrendben 15, 25 és 5 kW teljesítményű fogyasztó van sorba kötve. A
tömegáramokból a hőkapacitásáramokat a fajhővel történő beszorzással kapjuk:
kW  kW  kW
W  mc
  3,25 , Wa  m
 a c  1,00 , Wb  m b c  2,25 .
K K K
A rendszer áramainak hőmérsékletét – a tömegáramok ismeretében – a hőmérlegből kapjuk.
Rajzoljuk fel ehhez a hőáramok gráfját (88. ábra).
88. ábra. A 87. ábra gráfja és kifeszítő fája

Az ábrán már a választott kifeszítő fát is bejelöltük, ezzel kiválasztottuk a megadandó
paramétereket. A hőmérleg együtthatói megegyeznek a gráf illeszkedési mátrixával:
2 3 4 5 6 8 7 1 9 10 11 12
X -1 -1 1
A -1 1 -1
Y 1 -1 1
B 1 -1 -1
C 1 -1 -1
D 1 -1 -1
Körny 1 -1 1 1 1 1
.
A táblázat első hét áramánál a hőkapacitásáramot ismerjük, ezért ezekkel az értékekkel
megszorozhatjuk az együtthatókat. Ezzel az ismeretlen csak az áram hőmérséklete lesz. Mint nem
független egyenlet, hagyjuk el a környezetnek megfelelő sort. Ugyanakkor vegyük figyelembe, hogy
az X elágazásnál a 2 és 7 áramok hőmérséklete azonos, ezzel egy további egyenletet kapunk a
hőmérsékletekre:
t2  t7  0 ,
és így eggyel növelhetjük a kiszámítható változók számát.
Mindezeket figyelembe véve a számításra alkalmas együttható mátrix a felső sorban a hozzá
tartozó változók feltűntetésével:
t2 t3 t4 t5 t6 t8t7 t1 Q9 Q10 Q11 Q12
X -2,25 -1,00 3,25
A -1,00 1,00 -1
Y 2,25 -3,25 1,00
B 2,25 -2,25 -1
C 2,25 -2,25 -1
D 2,25 -2,25 -1
1 -1
Mivel a paraméterek a feladatból ismertek, elvégezhetjük a beszorzásokat és az összegzést. Ezzel
a megoldandó egyenletrendszer:
 2,25t 2  t 7  292,5
 t 8  t 7  25
2,25t 5  3,25t 6  t 7  0
2,25t 2  2,25t 3  15
2,25t 3  2,25t 4  25
2,25t 4  2,25t 5  5
t2  t7  0

Az egyenletrendszer megoldása °C-ban:
t2 90,0
t3 83,3
t4 72,2
t5 70,0
t6 68,5
t7 90
t8 65
A mérlegegyenletek fenti számítási módszere kiterjeszthető arra az esetre is, ha a
rendszerben forrás vagy nyelő, ill. tároló van, ekkor a rendezett egyenletrendszer
jobb oldalára zérus helyett a forráserősség, azaz az időegység alatt keletkezett ill.
elnyelt mennyiség értékét kell beírni. A mérlegek alkalmasak arra, hogy egy üzem
vagy egész vállalat anyag- energia- és hulladékgazdálkodását komplexen kezeljük.
Megmutatja a veszteségeket, és azokat számszerűsíti is, ezzel rangsorolni tudjuk a
veszteségek csökkentésére irányuló tevékenységeket.
Gyakran arra van szükség, hogy egy termelési struktúra váltásnál hogyan változik
az összes energiaigény és veszteség. Ilyenkor jól alkalmazhatjuk az energiamérlegek
input-output modelljét (IOM). Tételezzük fel, hogy egy vállalat O1, O2, O3 terméket
gyárt (outputok), amelyekhez I1, I2, I3, I4 fajta (input) energiahordozóra van szüksége
(89. ábra). A rendszerre felírt IOM egy olyan táblázat, amelynek egy eleme
megmutatja, hogy az elem oszlopához rendelt output előállításához az elem sorához
rendelt inputból mennyire van szükség.
I1 O1
I2
Rendszer O2
I3
I4 O3
89. ábra. Input-output modell
Általánosan:
E O1 O2 O3
I1 e11 e12 e13
I2 e21 e22 e23
I3 e31 e32 e33
I4 e41 e42 e43
A táblázat oszlopösszegei az egyes outputokat adják, a sorösszegei pedig az
inputokat. A táblázat bal felső sora az összes energiaigényt adja, aminek meg kell
egyeznie az inputok összegével és az outputok összegével is. Legyen pl. a vállalat
éves energiamérlege az alábbi:
GJ E O1 O2 O3
E 2100 1200 600 300
I1 200 100 100 0
I2 300 200 100 0
I3 600 500 100 0
I4 1000 400 300 300

Az O1 outputhoz tehát évente 1200 GJ, az O2-höz 600 GJ, az O3-hoz pedig 300 GJ
összes energiára van szükség. Ezen belül az O1-hez az I1-ből 100 GJ-ra, az I2-ből
200 GJ-ra, az I3-ból 500 GJ-ra, az I4-ből 400 GJ-ra van szükség. Hasonlóan írható fel
az O2 és az O3 energiaigénye is. Az I1 energiahordozóból összesen 200 GJ-ra, az I2-
ből 300 GJ-ra, az I3-ból 600 GJ-ra és az I4-ből 1000 GJ-ra van szükség. Az összes
energiaigény a táblázat bal felső sarkában a sorok ill. az oszlopok összegeként
adódik: 2100 GJ.
Ha megváltozik a termelési struktúra, az energiaigény is megváltozik. Ezt az IOM-
en úgy tudjuk követni, hogy a megváltozott output oszlopát a változással arányosan
változtatjuk meg. Ennek hatására a sorösszegek is megváltoznak, tehát megkapjuk az
input változtatásának struktúráját is. Változzon a példánkban az O2 értéke 20 %-kal,
600 GJ-ról 720-ra. Ezzel az új IOM:
GJ E O1 O2 O3
E 2220 1200 720 300
I1 220 100 120 0
I2 320 200 120 0
I3 620 500 120 0
I4 1060 400 360 300
Az összes energiaigény 120 GJ-lal, azaz 5,71 %-kal nőtt. Arányaiban az I1 input
nőtt leginkább, 10 %-kal, legkevésbé az I3, 3,33 %-kal.
Az IOM alkalmas arra is, hogy több, egymáshoz kapcsolódó alrendszerből álló
összetett rendszert is vizsgáljon. Ennek felépítéséhez azonban már komolyabb
mátrixalgebrai ismeretekre lenne szükség, ezért ismertetésétől eltekintünk. Meg kell
még jegyeznünk, hogy az input-output modellek a vállalatok anyagforgalmi
modellezésére is alkalmasak, így a vállalatgazdálkodásban széles területen
alkalmazhatók.
Az anyag- és energiamérlegeket egyrészt a vállalatgazdálkodás ellenőrzésére, a
vezetés információs visszacsatolására és hibakeresésre, másrészt tervezésre lehet
felhasználni. Ha már rendelkezésünkre áll a rendszerünk modellje, különböző
adatokkal lefuttatva a modellt, megkapjuk egy-egy termelési stratégia „tovagyűrűző”
hatásait is, a várható árbevételek mellett megkapjuk a veszteségeket és a
kapacitásigényeket is, ezzel lehetőségünk nyílik arra, hogy kiválasszuk a számunkra
gazdaságilag is legkedvezőbb üzemeltetési stratégiát. Ahhoz, hogy a rendszerünk
anyag- és energiamérlegét fel tudjuk állítani, mérésekre van szükség. A rendszer
gráfjának felrajzolásával és a kifeszítő fa meghatározásával meg tudjuk határozni
azokat az áramokat, amelyeket mérnünk kell ahhoz, hogy a többi áramot ki tudjuk
számítani. Egy m számú áramból és n számú csomópontból (elemből, alrendszerből)
álló rendszernél legalább m-(n-1) számú áramot mérnünk kell ahhoz, hogy a
rendszer áramait meg tudjuk határozni.
Tudjuk, hogy minden mérési eredmény bizonyos mérési hibával terhelt. Ezért
legalább kontrollméréseket érdemes végezni, azaz olyan méréseket, amelyekkel a
számításokat lehet ellenőrizni. A kontrollmérés gyakran a meghibásodások
kiszűrésére is lehetőséget ad. Vizsgáljunk meg néhány egyszerű hálózat mérési
igényét!

Sugaras rendszerű vízhálózatnál legalább önálló elszámolású egységenként az
egyes fogyasztói csoportok vízfogyasztását külön-külön kell mérni (90. ábra).
Kontrollként a szolgáltatónál beépített mérőműszer szolgál. Az elszámolási határnak
a fogyasztó műszerét kell tekinteni: a műszer előtti veszteség a szolgáltató
vesztesége, a műszer utáni a fogyasztóé. Célszerű a rendszer felügyeletének határait
is ezekben a pontokban megadni: a fogyasztói műszerekig a szolgáltató felel a
hálózat üzemeltetéséért, azon túl pedig a fogyasztó. Ebben az esetben a fogyasztói
műszerek megválasztásában, annak hitelességében, az ellenőrzés lehetőségeiben a
szolgáltatónak és a fogyasztónak közösen kell megegyezni.
M1
1
Szolgáltató M2
2
M3
M 3
M4
4
90. ábra. Sugaras vízhálózat fogyasztásmérése
Az M kontrollműszernek a fogyasztói műszereken mért értékek összegét kell

mérni a mérési hibahatárok pontosságán belül. Ha az eltérés a hibakorlátnál
nagyobb, meghibásodásra vagy illegális vételezésre lehet következtetni, csak az
esetek kis százalékában adódik a hiba valamelyik mérőműszer meghibásodásából.
Hasonló elven kell felépíteni a sűrített levegő, a gáz, vagy más technológiai közeg
szolgáltató rendszerét is.
Sugaras rendszerű hőszolgáltatás a mérési pontok elhelyezése a hálózatban
megegyezik az előzőekkel, de a mérőhelyeken a tömegáramok mellett a hőáramokat
is mérni kell (91. ábra). Meleg- és forróvizes rendszereknél az előremenő víz
tömegárama mellett mérni kell az előremenő és a visszatérő víz hőmérsékletét is. A
szolgáltatott hő:
  Vc t e  t v  ,
Q
ahol  a hőhordozó sűrűsége és c a fajhő. Kontrollként a hőszolgáltatónál szokták

mérni a visszatérő ágban is a hőhordozó mennyiségét.

Q
. te
V
előremenő
tv Fogyasztó
visszatérő
91. ábra. Hőmennyiség-mérés
Gőzhálózatoknál csak akkor kaphatunk helyes mérlegadatokat, ha a visszatérő

kondenz mennyiségét és hőmérsékletét is mérjük (92. ábra).
pg tg
gőz
.
Vg
Kondenz tk Fogyasztó
leválasztó
kondenz
.
Vk
92. ábra. Hőmennyiség-mérés gőzhálózatban
A hőveszteségek miatt a gőzhálózaton mindig csapódhat le kondenz, ami a

mérőműszerbe kerülve meghamisíthatja a mérést. Ezért még a műszer előtt kondenz
leválasztót kell beépíteni. Telített gőz esetén célszerű a műszer előtt néhány tized
bar-os fojtást alkalmazni, ezzel egy kissé túlhevítetté válik a gőz és megelőzhetjük a
műszerben a kondenz kicsapódását. Telített gőz esetén a nyomás és a hőmérséklet
összetartozó értékek, így az egyik műszer kontrollként szolgál. Gőzrendszerek
költségeinek számításánál a hőár mellett jelentős lehet a pótvíz költsége is. Ezért is
szükséges az elszámolásoknál a visszatérő kondenz mennyiségét is mérni.
Használati melegvíz szolgáltatásnál is együtt jelentkezik a szolgáltatott víz és hő
költsége. Kisebb rendszereknél a fogyasztónál csak a melegvíz mennyiségét szokták
mérni, az összesített hőfogyasztást csak a szolgáltatónál mérik. Ilyenkor a fogyasztói
hőfogyasztást az összesített hőfogyasztásnak a mennyiségi fogyasztások arányában
történő felosztásával becsülik. Nagyobb rendszereknél, vagy olyan helyeken, ahol a
hálózati veszteség nem egyenletesen oszlik meg a fogyasztók között, nem hagyható
el a fogyasztók szerinti víz- és hőfogyasztás mérése.

6.4.2. A rendszerhatár szerepe a veszteséganalízisben
A veszteség önmagában is egy szubjektív fogalom, ami a vizsgálatot végző
megítélésétől függ, de még azonos megítélés mellett is függ a mértéke a rendszer
mindig önkényesen megválasztott határaitól. Ennek érzékeltetésére vegyük a
következő példát! Egy kazán a tüzelőanyag égéshőjét 90 %-os hatásfokkal alakítja át
hőenergiává. A kazán vesztesége tehát a tüzelőanyag belépési pontjától a
felmelegített hőhordozó kilépési csonkjáig vett rendszerben 10 %. Ugyanezt a kazánt
egy lakótömb fűtésére használjuk és a vizsgálatot most a fűtési rendszerre végezzük
el. Mivel hasznosnak csak a fűtésre kijelölt helyiségekben leadott hő tekinthető, a
szabadban, föld alatt vagy pincében, átjárókban húzódó csővezeték hővesztesége
további 10 % nagyságrendű veszteséget okoz, ebben a rendszerben tehát a veszteség
már 20 %. Végül a fűtésre felhasznált hő a falakon keresztül és a szellőző levegővel
távozik a helyiségekből, azaz a lakótömb külső falainál meghúzott határok esetén a
veszteség 100 %, azaz rendelkezésünkre áll egy fűtési rendszer, amelyik elfogyaszt
bizonyos mennyiségű tüzelőanyagot, amivel a város légterét fűti.
A veszteség szubjektivitására példa a másodlagos feldolgozás, amikor az egyik
vagy több vállalat feldolgozási maradékából egy másik vállalat terméket állít elő. A
veszteség, hatásfok és hatásosság fogalmához tehát szorosan hozzá tartozik a vizsgált
rendszer határainak és a vizsgálat céljának rögzítése. Ezek ismeretében
pontosíthatjuk a fogalmakat:
A hatásfok megadja a rendszerben hasznosnak tekintett energia mértékét a
rendszerbe betáplált energiához viszonyítva.
Egy diesel motor tüzelőanyag elégetésével hasznos mechanikai munkát termel. Hatásfoka:
P
 ,
BH
ahol P a mechanikai teljesítmény, B a tüzelőanyag fogyasztás és H a tüzelőanyag égéshője.
A hatásfok mindig dimenzió nélküli (viszony)szám.
A hatásosság a rendszer valamilyen, számunkra hasznos paraméterének értéke
viszonyítva az adott paraméter elméletileg elérhető legkedvezőbb értékéhez.
Egy hőcserélő hatásossága a hőcserélőben létrejött legnagyobb hőmérsékletváltozás viszonyítva
az elméletileg elérhető legnagyobb hőmérsékletváltozásához, azaz a két közeg belépési
hőmérséklete közötti hőmérsékletkülönbséghez (93. ábra):
t max
 .
t be

93. ábra. Hőcserélő t-A diagramja
A hatásosság is dimenzió nélküli mennyiség. A hatásosság – szemben a

hatásfokkal – 1-nél nagyobb érték is lehet, ha a legkedvezőbb érték a lehetséges
esetek minimuma.
Egyes szakterületeken a hatásosságnak külön elnevezése van. Így pl. a tüzeléstechnikában a 
légfelesleg-tényező azt mutatja meg, hogy az elméletileg szükséges L0 levegőhöz viszonyítva
ténylegesen mennyi L levegőt használunk fel az égés fenntartásához:
L
 .
L0
A hatékonyság a rendszer valamilyen, számunkra fontos paraméterének értéke

viszonyítva a rendszerbe bevitt energia értékéhez.
A hatékonyság megmutatja pl., hogy egységnyi mennyiségű termék előállításához mennyi
energiára van szükség. A hatékonyságnál értékénél mindig jelentősége van a mértékegységnek (pl.
tonna/GJ, m3/KJ, stb.), még akkor is ha a vizsgált paraméter is energia jellegű mennyiség. Ez
utóbbira példa a hűtőgépek hatékonysága, amit a hűtőtechnikában fajlagos hűtőteljesítménynek
neveznek. Értéke a hűtőgép hűtőteljesítményének viszonya a felhasznált villamos energiához.
Mértékegysége: kJ/kJ.
A veszteség mindaz az anyag vagy energia, amely a rendszerből értékesítés nélkül
a környezetbe távozik.

A vizsgálat különböző szintjei között tudunk lánckapcsolatot teremteni, ha
következetesen választjuk meg a viszonyszámokat. Pl. egy hőerőgép különböző
szintű hatásfokai* :
– az elméleti körfolyamat hatásfoka, azaz a termikus hatásfok, ami a
Wh
körfolyamatban hasznosított hő és a bevitt hő hányadosa:  t  ,
Qbe
– belső hatásfok, vagy indikált hatásfok, ami az elméleti körfolyamattól való

Wb
eltérést mutatja:  b  ,
Wh
– végül a mechanikai hatásfok, ami a leadott mechanikai munkát viszonyítja a

Wm
valóságos körfolyamat által termelt (belső) munkához:  m  .
Wb
A rendszer valóságos, az ún. összhatásfokát a három részhatásfok szorzata adja
meg:
Wm
  t b m .
Qbe
Az egymáshoz kapcsolódó folyamatoknál szintén képezhetünk ilyen
részhatásfokokat (hatásosságokat), amivel a különböző szintű (itt különböző határú)
vizsgálatokat össze tudjuk kapcsolni. A bevezetőben tárgyalt fűtési rendszernél pl. az
alábbi részhatásfokokat vehetjük fel.
a kazán hatásfoka, amely a kazán által termelt Q   BH
 hőt viszonyítja a Q 
– k be
Q k
tüzelőanyag fogyasztáshoz: k   ,
Qbe
– a kazánházi rendszer hatásfoka, amit a kazánházi berendezések veszteségeiből

Q kh Q khveszt
lehet meghatározni: kh   1  kh  1   ,
Qk Qk
– végül a csőhálózat és kiszolgáló rendszer hatásfoka, amit szintén a veszteségekből

Q Q
határozunk meg: cs   h  1  cs  1  csveszt .
Qkh Q kh
*
Sajnos a szakirodalom nem következetes, valójában itt nagyrészt hatásosságokról van szó.

Kazán Kazánház Csőhálózat
Fogyasztó
Qkh
Qk Qh
Qbe
Q kveszt Q khveszt Q csveszt

94. ábra. Fűtési rendszer Sankey-diagramja
A fűtési rendszer összes hatásfoka, ha a leadott fűtési hőt tekintjük hasznosnak:

   k  kh cs .
A hatásláncot szemléletesen ábrázolhatjuk az ún. Sankey-diagramban, amelyben az
egyes blokkok közötti energiaáramok nagyságát az áramot jelző vonal vastagságával
érzékeltetünk. A 94. ábra az előbbi fűtési rendszer Sankey-diagramját ábrázolja.
Eddig mindig a vállalati, vagy más gazdálkodó egység szempontjából vizsgáltuk a
hasznos energiát és a veszteségeket. Más hatásláncot jelent az ún. környezeti
hatásvizsgálat, amely egy-egy termék anyag- és energiaigényét mindig a természeti
környezettel kapcsolatban, a „természettől a természetig” vizsgálja. A környezeti
hatásvizsgálatnak célja nem a gazdaságosság, hanem a környezeti károk
minimalizálása. A környezeti hatásvizsgálatokra jól alkalmazhatók az input-output
modellek.
6.4.3. Hasznosítási lehetőségek

Mint az elektromos energiánál a feszültségnek, a termodinamikában a nyomásnak és
a hőmérsékletnek van potenciál jellege: anyagáramlás csak nyomáskülönbség
hatására, hőáram csak hőmérsékletkülönbség hatására jön létre. Emiatt a
veszteséghasznosításban kialakult egy értékelési skála: minél jobban eltér a
veszteségáram a környezet állapotától, annál könnyebben (sokrétűbben) lehet
hasznosítani. Így a nagyobb nyomású és nagyobb hőmérsékletű energiaáram
veszteséghasznosítási szempontból értékesebb, mint a kisebb nyomású és/vagy
kisebb hőmérsékletű (95. ábra).

érték érték
atmoszférikus nyomás környezeti hőmérséklet

nyomás hőmérséklet
95. ábra. Potenciálok értékessége
A kérdéssel részletesebben a termodinamika entrópia és exergia elmélete

foglalkozik. A nyomásveszteségeket nem tudjuk közvetlenül a mérlegegyenletekből
számítani, ezért a gyakorlatban is kevesebb figyelmet szentelnek rá az energetikusok.
Gáz vagy sűrített levegő ellátó rendszerekben, ahol fojtásokat alkalmaznak, a fojtás
helyett turbinát lehet betenni. A turbina mechanikai munkát termel, amit vagy gépek
hajtására (szivattyúk, kompresszorok, stb.) lehet felhasználni, vagy villamos
generátorral elektromos áramot fejleszthetünk. Ez utóbbinak előnye, hogy az
országos hálózatba visszatáplálva nem okoz szükségfogyasztást.
A 29. táblázat az 1 Nm3 20 °C és 100 °C hőmérsékletű földgáz expanziójával
kinyerhető munkát mutatja. A táblázatban feltűntettük az expanzió véghőmérsékletét
is, amiből látható, hogy a kondenzátumkiválás elkerülése érdekében a gázt az
expanzió előtt vagy elő kell melegíteni vagy szárítani kell. Az előmelegítéssel
egyben a kinyert munka is növelhető.
29. táblázat
Nyomásviszony Kezdőhőmérséklet: 20 °C Kezdőhőmérséklet: 100 °C
Kinyert munka, Véghőmérséklet, Kinyert munka, Véghőmérséklet,
kJ/Nm3 °C kJ/Nm3 °C
2 53,7 -14,6 68,4 55,9
4 99,5 -44,2 126,6 18,3
6 133,0 -59,4 156,6 -1,06

6 bar-os hálózat
Előmelegítő
Expanziós turbina
T G
3 bar-os hálózat
96. ábra. Földgázhasznosítási technológia
A 96. ábra egy lehetséges hasznosítási technológia elvi sémáját mutatja be. Azok
az üzemek, amelyek technológiai gőzt is igényelnek, nagyon gyakran csak a
technológiához szükséges nagyobb nyomáson állítják elő a gőzt, a fűtési rendszert
pedig a nagynyomású rendszer fojtásával táplálják. A fojtás helyett expanziós
turbinát alkalmazva mechanikai munkát kaphatunk. A 97. ábra a fojtás kiváltására
kétféle elvi megoldást mutat be. A b. ábrán a turbinát a fojtószelep helyére tettük. A
turbinában a nyomással együtt a hőmérséklet is csökken, emiatt – főleg telítettgőz
hálózat esetén – kondenzációra kell számítani. Nagyobb mennyiségű kicsapódó
kondenz a turbina lapátainak erózióját okozza, ezért javasolható a c. ábra megoldása,
amikor a nyomáscsökkentés előtt a gőzt túlhevítjük. A 30. táblázat az 1 kg gőz
expanziójával kinyerhető mechanikai munkát mutatja a túlhevítési hőmérséklet
függvényében. A táblázatban feltüntettük azt a többlethőt is, amit a túlhevítéshez kell
bevinni.

a.) b.)
nagynyomású hálózat nagynyomású hálózat
fojtás T G Gőzturbina
kisnyomású hálózat kisnyomású hálózat

kondenz leválasztó
c.) nagynyomású hálózat
tüzelőanyag túlhevítő
T G Gőzturbina
kisnyomású hálózat
kondenz leválasztó
97. ábra. Gőzhasznosítás
30. táblázat
Túlhevítési Kinyerhető mechanikai munka (80%-os Többlethő igény a
hőmérséklet, °C adiabatikus hatásfok mellett), kJ/kg túlhevítéshez, kJ/kg
12/6 bar-os rendszer 12/3 bar-os rendszer
250 121,6 - 152
300 134,4 248 261
350 148,0 268 368
400 156,0 282 475
Mivel a túlhevítési hőmérsékletet szabadon választhatjuk meg, a turbina

teljesítményét jól lehet illeszteni a felhasználói igényhez. Hőhasznosításnál
valamilyen veszteségáram hőtartalmát kívánjuk hőbevitel céljára hasznosítani.
Tipikus példa erre a távozó füstgázok hőtartalmának hasznosítása melegvíz vagy
gőztermelési célokra. A hasznosítás feltétele, hogy a veszteségáram a megfelelő
hőmérsékletszinten álljon rendelkezésünkre. Ekkor a hőhasznosítást hőcserélőkkel
tudjuk megvalósítani. A hőhasznosítás lehetséges mértékének meghatározásához a
tQ  diagramot használjuk. Ebben feltűntetjük a veszteségáram hőtartalmának
függvényében az adott hőtartalomhoz tartozó hőmérsékletet (98. ábra).

t
.
tg  = 1/W
t0
. .
Q Q
0
98. ábra. t  Q
 diagram
Ha nincs fázisváltozás, egy áram hőtartalmát a t hőmérsékleten a

 p  t  t0   W
  mc
Q  t  t 
0
függvény írja le. Innen a hőmérséklet:

Q
t  t0   ,
W
azaz a veszteségáram hőmérsékletének egyenlete a t  Q diagramban a kezdő és
véghőmérséklet között egy olyan egyenes, amelynek az iránytangense a
hőkapacitásáram reciproka. A görbén elhelyezett nyíl azt mutatja, hogy a
veszteségáram melegáram, amit hűteni kell. Tiszta anyagok fázisváltozása esetén –
mivel a hőmérséklet állandó – a t  Q diagram egy vízszintes egyenes.
A hőcserének feltétel, hogy a melegáram hőmérséklete minden pontban magasabb
legyen, mint a hidegáram hőmérséklete. Ennek a feltételnek akkor tudunk leginkább
eleget tenni, ha a két áramot, a hűtendő melegáramot és a melegítendő hidegáramot
ellenáramban vezetjük. Ha előírjuk azt a t minimális hőmérsékletkülönbséget, ami
még megengedhető a hőcsere folyamán, megkapjuk a maximálisan hasznosítható hőt
és a hőhasznosítóban elérhető legnagyobb hőmérsékletet (99. ábra):
– ha a hidegáram kezdeti hőmérséklete nagyobb, mint t1  t , hőhasznosítás
hőcserélővel nem valósítható meg.
– ha a hidegáram kezdeti hőmérséklete kisebb, mint t 0  t , a melegáram teljes
hőtartalma hasznosítható. Az elérhető legnagyobb hőmérséklet t1  t
(a. ábra).
– ha a hidegáram kezdeti hőmérséklete t 0  t és t1  t közé esik, a
hőhasznosítás csak részleges lehet. Az elérhető maximális hőmérséklet itt is
t1  t (b. ábra).
– gőztermelésre akkor alkalmas a melegáram, ha a gőz hőmérséklete t 0  t és

t1  t közé esik (c. ábra).

99. ábra. A hőhasznosítás lehetséges esetei
A t  Q diagram alkalmas arra, hogy egyidejűleg egy rendszer valamennyi

veszteségáramát figyelembe vegyük, ezzel a melegítendő hidegárammal mintegy
összesítve a veszteségeket, nagyobb hőhasznosítást valósítsunk meg.
Az összesített t  Q diagramot az egyes veszteségáramok vízszintes metszékeinek
összeadásával kapjuk (100. ábra). Ezzel lényegében azt ábrázoltuk, hogy egy-egy
hőmérséklet szinten mennyi összes veszteséghő áll rendelkezésünkre.
100. ábra. Hőmennyiségek összegzése
Az összesített melegáramhoz ugyanúgy illeszthetünk hidegáramokat, mint egyetlen

melegáram esetén, és ezzel meg tudjuk határozni a hőhasznosítás korlátait: olyan
hidegáramot kell keresnünk, amelyik minden pontja a melegáram görbéje alatt van
legalább t-vel (101. ábra).
101. ábra. Hőhasznosítás lehetőségei

Ha összesített hőáramokkal dolgozunk, akkor a kijelölt hőhasznosítási feladat, azaz
a t  Q diagram megszerkesztése után a megvalósítható kapcsolást akkor kapjuk
meg, ha a folyamatot hőcserélőkre bontjuk. Mivel az anyagáramok nem
keveredhetnek, a t  Q diagram egy-egy szakasza mindig annyi párhuzamos
kapcsolást jelent, ahány hőáramot von össze az az adott szakasz.
A 101. ábra b. diagramjának kapcsolását a 102. ábra mutatja. A hőcserélőkre
bontás mechanikus alkalmazásának eredményeként gyakran nagyon nagyszámú
hőcserélőt kapunk, ami a hőhasznosítás gazdaságosságát veszélyezteti. Ezért a kapott
kapcsolási rajzot minden esetben gazdaságossági ellenőrzésnek kell alávetni. Sok
esetben lemondunk a hasznosítható hő egy részéről, egyszerűsítésekkel, hőcserélő
összevonásokkal „rontjuk” az ideális kapcsolást azért, hogy a beruházási és
üzemeltetési költségből képzett összes költség legyen minimális.
102. ábra. Hőhasznosítás kialakítása
Ugyancsak gazdaságossági számítással lehet az eddig önkényesen felvett minimális

t hőmérsékletkülönbség értékét meghatározni.
Tipikus összevont hőhasznosítási lehetőséget nyújt a gázmotorok alkalmazása. Ismeretes, hogy
egy gázmotor a bevitt hőenergiából csak mintegy harmadrészét alakítja át mechanikai munkává, a
fennmaradó rész részben a kipufogó gázokkal (füstgáz), részben pedig a hűtővízzel távozik a
környezetbe. A hűtővíz rendszer is rendszerint kétkörös: a 80..90 °C hőmérsékletszintű melegkör
hűtővize szolgál a hengerek és hengerfejek hűtésére, míg a 35..45 °C hőmérsékletszintű hidegkör a
csapágyakat ill. a kenőolajat hűti vissza.
hőm., °C
hidegkör melegkör füstgáz
200
150
100
50 fűtés
100 200 300 400 500

HMV Hőteljesítmény, kW
103. ábra. Gázmotor hőhasznosítási rendszere
A 103. ábra egy gázmotor hűtési rendszerének t  Q

 diagramját ábrázolja. A melegáramok
adatai:
Kezdő hőmérséklet, °C Véghőmérséklet, °C Teljesítmény, kW
Füstgáz 350 130 200

Melegkör hűtővize 90 80 150
Hidegkör hűtővize 45 35 150
A hőhasznosítás tervezésénél t = 10 °C minimális hőmérsékletkülönbséget engedünk meg. Az
összes 500 kW hőveszteséget csak akkor tudjuk hasznosítani, ha a hidegáram hőmérséklete 25 °C-
nál kisebb. Ezért itt két különböző hidegáramot választottunk. Az alacsonyabb hőfokszintű
használati melegvizet (HMV) 12 °C hőmérsékletről 50 °C-ra kell melegíteni. A HMV legnagyobb
hőmérsékletemelkedését úgy kapjuk meg, ha elérjük a melegáram-t görbét. Ez a Q = 100 kW,
t = 35 °C pontban van. Innen meghatározható a HMV hőkapacitásárama:
Q 150 kW
W HMV    6,522 .
t  35  12  K
Ezzel a hőkapacitásárammal a melegítést 50 °C-ig kell folytatni, azaz a HMV termelés összes
hőigénye:
Q HMV  W HMV  50  12  247,8 kW .

A fennmaradó 500 - 247,8 = 252,2 kW teljesítményt 90 °C előremenő vízhőmérsékletű fűtési
rendszer táplálására használjuk fel. A fűtési rendszer táplálására itt is csak akkor tudjuk a
rendelkezésre álló hőt teljes egészében felhasználni, ha a hidegáram görbéje érinti a melegáram-t
vonalat. Ez a Q = 300 kW, t = 80 °C pontban van. Ezzel meg tudjuk határozni a fűtési rendszer
maximális hőkapacitásáramát:
Q 200 kW
W f    20 .
t 10 K
Ebből a fűtési visszatérő víz maximális hőmérséklete:
Q 252,2
t fv  t fe   f  90   77,4 o C .
Wf 20
A teljes hőhasznosítás tehát csak akkor lehetséges, ha a fűtési visszatérő víz hőmérséklete
77,4 °C-nál nem magasabb. A hőhasznosítás kapcsolási sémáját a 104. ábra mutatja.

104. ábra. Gázmotor hőhasznosító rendszere
6.5. Fejlesztés
A gazdaságos üzemeltetés és a folyamatosan végzett veszteségfeltáró vizsgálatok egy
idő után elvezetnek egy olyan döntési helyzetbe, amikor a költségek csökkentése
vagy a nyereség növelése már csak új beruházással valósítható meg. A beruházás
mindig egy egyszeri anyagi ráfordítás, aminek a jövőbeli üzemeltetés folyamán kell
megtérülni. Ezért a fejlesztési döntésekhez elengedhetetlen a jövőbeli fogyasztás
minél pontosabb ismerete.
6.5.1. A fejlesztés célfüggvénye

Az energetikai célú beruházásnak az energiamegtakarításból kell megtérülnie.
Vizsgáljuk a költségeket és a megtakarítást az idő függvényében (105. ábra)!
A beruházási költségek még az üzemindulás (a beruházás aktiválása) előtt
keletkeztek, azaz az üzemeltetés 0 pillanatában a költséggörbe már nem zérusról
indul. Ez az induló költség az üzemeltetéstől függetlenül jelentkezik, ezért állandó
költségnek nevezzük.
A beruházás üzemeltetéséhez további anyag- energia, személyzeti, stb. költségekre
van szükség. Ezek az idő folyamán halmozódnak, ezért változó költségeknek
nevezzük. Az energiamegtakarítás csak az üzemeltetés indulásától jelentkezik és az
üzemidő növekedésével halmozódik. Ha az energiamegtakarítás kevésbé emelkedik,
mint a változó költségek, a beruházás soha sem fog megtérülni. Ha az
energiamegtakarítás görbéje meredekebb a változó költségek görbéje, egy idő után,
az ún. fedezeti pontban a két görbe metszi egymást. A fedezeti pont vízszintes
koordinátája a megtérülési idő: az üzemeltetésnek az az időtartama, amely alatt az
energiamegtakarításból származó halmozott megtakarítás éppen megegyezik az
ugyanezen időtartam alatt szükséges ráfordítások összegével.
105. ábra. Költség és haszon időfüggése

A két görbe közötti vonalkázott terület a haszon, ami a fedezeti pontig negatív,
majd a fedezeti pont után pozitív lesz. A megtérülési idő értéke egy kamatok és
infláció nélküli ideális gazdaságban a beruházási költség (B, Ft) és az éves
megtakarítás (M, Ft/év) hányadosa:
B
T .
M
A megtérülési idő hányadosa a számított amortizációs kulcs, ami megmutatja, hogy
évenként a beruházási költségek hányadrésze térül meg:
1
 .
T
Az ilyen ideális megtérülési idő ill. amortizációs kulcs ugyan nem alkalmazható a
beruházási döntésekhez, de az egyes változatok közötti összehasonlításokra igen. A
kamatokkal, inflációval stb. terhelt közgazdasági számításokkal meghatározott
megtérülési idő ugyanis arányos a T-vel, azaz az ugyanolyan gazdasági környezetbe
helyezett beruházási változat tényleges (közgazdasági) megtérülési ideje is akkor lesz
kisebb, ha a T = B/M megtérülési ideje is kisebb*. Természetesen a legkedvezőbb
változat kiválasztása után, a kiválasztott beruházási javaslatra, el kell végezni a
közgazdaságilag helyes gazdaságossági számításokat is.
Az alábbiakban az egyik legegyszerűbb megtérülési idő számítási módszert
ismertetjük, amelynél feltételezzük, hogy az inflációs ráta a megtérülési időn belül
zérus, és a banki kamatok állandók. Ha rendelkezésünkre áll a beruházáshoz
szükséges összeg, akkor a megtérülési időt úgy kell értelmeznünk, hogy a
megtakarítások halmozott összege elérte azt az összeget, amit a beruházásra szánt
összeg bankba helyezésével kaptunk volna. Tételezzük fel, hogy a fedezet az n-ik év
végére következik be, ekkor az összehasonlítási értékünk a B beruházási költség j
kamatláb melletti kamatos kamata:
B 1  j  ahol q  1  j .
n
 Bq n ,
Az éves megtakarítás, azaz a haszon az energiamegtakarításnak a változó

költségekkel csökkentett része:
M  E  Kv .
Tegyük fel, hogy az éves megtakarítást az adott év végén mindig betesszük a
bankba, így attól kezdve az kamatozik. Ekkor az n-ik év végén a számlánkon
megjelenő összegek:
M  1  j
n 1
1. évi megtakarításból:  Mq n 1 ,
M  1  j
n2
2. évi megtakarításból:  Mq n  2 ,
M  1  j
n3
3. évi megtakarításból:  Mq n  3 ,
...
n. évi megtakarításból: M.
*
Nem igaz ez akkor, ha valamelyik változatra pl. állami vagy más gazdasági preferencia
érvényesül.

Ezek az összegek láthatóan egy q hányadosú geometriai sort alkotnak, így az n-ik
év végén rendelkezésünkre álló tőke:
qn  1

M 1  q  q 2  q 3 ... q n 1  M  q 1
.
Az n akkor egyenlő a megtérülési idővel, ha a bankba helyezett B nagyságú tőke

kamatos kamata megegyezik a megtakarításokból kapott tőkével:
qn  1
Bq n  M .
q 1
Ha előírjuk a megtérülési idő értékét, a fenti egyenletből megkaphatjuk a fajlagos

hasznot:
M q  q  1
n
j
 
B qn  1  1 
n
,
1  
1  j
ami megmutatja, hogy egységnyi beruházási költségnek minimálisan mennyi

megtakarítást kell eredményezni ahhoz, hogy a beruházás n év alatt megtérüljön. Az
amortizációs kulcs arra szolgál, hogy meghatározzuk a beruházási költségnek azt a
hányadát, amit évente meg kell takarítanunk ahhoz, hogy a beruházás várható
élettartama alatt a berendezések pótlására fordítandó összeg rendelkezésünkre álljon.
Infláció nélküli gazdaságban a berendezések költsége az élettartam lejárta után is
ugyanakkora. Tehát, ha minden évben a bankba teszünk B összeget, akkor az N évi
élettartam alatt keletkezett tőke az új beruházásra fordítandó B tőkével kell, hogy
megegyezzen. Figyelembe véve, hogy a beruházás aktiválásakor nincs megtakarítás,
azaz csak az 1. év végén kerül megtakarítás a bankba, ami csak a 2. évtől kamatozik:
B 1  j 
N 1
 B.
Innen az amortizációs kulcs:

1

 1  j  N 1 .
Ha az inflációt is figyelembe vesszük, állandó j kamat és állandó i inflációs ráta
esetén:
B  1  j 
N 1
 B 1  i  N
,
azaz
 1  i N
 .
 1  j  N 1
Az amortizációs kulcs a beruházási költséget éves részösszegekre bontja fel, ezért a
mértékegysége: 1/év.
Az amortizációs kulcs megkönnyíti a technológiai változatok gazdasági
célfüggvényének a meghatározását, mert a fejlesztési költségeket is éves költségként
tudjuk felírni, azaz a beruházási és üzemi költségeket egyetlen összköltség
függvényben tudjuk szerepeltetni:

C  B  U  min ,
ahol  az amortizációs kulcs, B a beruházási költség és U az éves üzemeltetési

költség. Egy vizsgált rendszer szabadon felvehető paramétereinek meghatározásához
leggyakrabban a fenti típusú célfüggvényt használjuk. Energiamegtakarítást célzó
beruházásnál viszont a haszon maximumát választjuk célfüggvénynek:
C  K E   B  U   max ,
ahol KE az energiaköltség csökkenése.
6.5.2. Fűtés-hűtés összekapcsolása: a pinch point módszer

A veszteségfeltárásnál használt t  Q diagram alkalmas arra, hogy technológián
belül, vagy technológiák között vizsgáljuk a fűtési és hűtési igények összekapcsolási
lehetőségeit, ezzel minimálisra csökkentve a külső források igénybevételét.
Vizsgáljunk először egy olyan rendszert, amelyben van egy melegáram, amit hűteni
kell, és van egy hidegáram, amit fel kell melegíteni (106. ábra).
106. ábra. Hőhasznosítási lehetőségek
Ha a melegáram hűtés előtti hőmérséklete magasabb, mint a hidegáram

felmelegítés előtti hőmérséklete, fizikailag található olyan tartomány, amelyben a
hidegáramot felhasználhatjuk a melegáram hűtésére és fordítva. Az ábrán látható,
hogy teljes hőhasznosítás nem lehetséges, hiszen a hidegáram fűtési igénye nagyobb.
mint amennyit a melegáram le tud adni. Egy lehetséges megoldást mutat a c.
diagram, ahol a melegáram összes hőtartalma hasznosul, a hidegáram további fűtési
igényét külső hőforrásból kell biztosítani. Az általános esetet mutatja a d. diagram,
ahol a hőhasznosítás csak részben valósul meg, kiegészítő fűtésre és kiegészítő
fűtésre is szükség van. Az e. ábra szerinti esetben ugyanakkora kiegészítő fűtésre van
szükség, mint a c. esetben, a hőátviteli viszonyok azonban egészen mások: csökkent
a két közeg hőmérséklete közötti különbség, ami nagyobb hőátadó felületek

beépítését igényli viszont alacsonyabb hőmérsékletszinten kell a (kisebb értékű) hőt
bevinni, ami esetleg veszteséghők hasznosításával is megoldható. A hőhasznosítás
mértékének összes variációját megkapjuk, ha a meleg- és hidegáramok t  Q
diagramját a Q  tengely irányában egymáshoz viszonyítva folyamatosan eltoljuk
(107. ábra). Az egyetlen korlátot az f diagram mutatja: a melegáramok görbéjének
mindig a hidegáramok görbéje felett kell maradnia, ellenkező esetben ugyanis a
hőáram megfordul, a melegáram (mivel alacsonyabb hőmérsékletű) hűteni kezdi a
hidegáramot, miközben maga újra melegedni kezd.
107. ábra. Hőhasznosítási lehetőségek
Azt a pontot, ahol a melegáramok görbéje legjobban megközelíti a hidegáramok

görbéjét, pinch pointnak, magyarul szűkületi pontnak nevezzük. A szűkületi pontban
mért legkisebb t hőmérsékletkülönbségnek jelentős szerepe van a hőcserélők és a
hőcserélő-rendszerek tervezésében. Csökkentésével általában csökkenthetők az
energiaigények, ugyanakkor növekszik a beépítendő hőátadó felület, ami a
beruházási költségek növekedését vonja maga után (108. ábra).
Összköltség
Költség
Energiaköltség
Beruházási költség
Min. hőmérsékletkülönbség
108. ábra. Hőmérsékletkülönbség és költségek

Fenti módszer kiterjeszthető tetszőleges számú hideg- ill. melegáramra is. Ehhez
összesíteni kell mind a meleg-, mind pedig a hidegáramokat: olyan t  Q diagramot
kell szerkeszteni, amelyik minden hőmérséklethez az összes hőelvételt, ill. összes
hőbevitelt tartalmazza. Az áramok egyesítésének a módszere megegyezik a
veszteségfeltárásnál leírtakkal. A 109. ábra egy összesített t  Q diagramot mutat.
Azt a módszert, amelyben az összevont t  Q diagramban a szűkületi pont alapján
keressük a maximálisan elérhető hőhasznosítás mértékét, pinch-point módszernek
nevezzük. A technológiai gyakorlatban számos lehetőség adódik a pinch-point
módszer alkalmazására. Ezek közül mutatunk be néhányat.
Előmelegítés ill. előhűtés saját közeggel
Az ipari gyakorlatban számos olyan technológiát ismerünk, amelyet egy, a
környezettől eltérő hőmérsékleten kell megvalósítani úgy, hogy a közbenső
hőmérsékleteken csak fűtésre ill. hűtésre van szükség. A belépő és kilépő áramok
közel azonos hőkapacitásúak és az áramok hőmérsékleti végpontjai is csaknem
azonosak.
109. ábra. Összesített t  Q

 diagram
Határesetként vegyük fel, hogy az egyetlen meleg- és egyetlen hidegáram

hőkapacitásárama azonos és a kezdő- és véghőmérsékletek is azonosak. Ekkor a
fűtési és hűtési igények is azonosak.

110. ábra. Hőhasznosítás megvalósítása
Végtelen kis hőmérsékletkülönbségekkel ill. végtelen nagy hőcserélőt alkalmazva

elvileg nem lenne szükség külső hőforrásra. A valóságos folyamatokban a külső
hőforrás iránti kapacitás szükséglet annál nagyobb, minél nagyobb véges
hőmérsékletkülönbséget választunk (110. ábra).
Legyen a célfüggvényünk az éves összköltség:
C   B  U  min ,
ahol  az amortizációs kulcs.

Tételezzük fel, hogy a hőhasznosító hőcserélő beruházási költsége a hőátadó
felülettel (F), a külső fűtés beruházási költsége pedig annak hőteljesítményével (Q)
arányos:
B  a 0  a1 F  b0  b1 Q ,
ahol a0, a1, b0 és b1 a gazdasági elemzésekből adódó konstansok. Az energiaköltség
szintén a külső fűtés teljesítményével (Q) és az éves kihasználási óraszámmal ()
arányos:
U  c0  c1 Q .
Mivel a minimum helye független az állandó tagok értékeitől, az egyszerűsített
célfüggvény:
C  a1 F   b1  c1  Q .
A hőátadó felületet és a fűtési igényt is felírhatjuk a választott

hőmérsékletkülönbséggel:

Qh Q  Q Q W
F    
kt kt kt k ,
Q  W t
ahol Qh a hasznosított hő, k a hőátviteli tényező és W a hőkapacitásáram.

Figyelembe véve, hogy ( W / k ) értéke jó közelítéssel független a
hőmérsékletkülönbségtől, a minimalizálandó célfüggvény:
Q
C  a1   a1  c1  Wt  min .
kt
Látható, hogy a függvény első tagja t = 0-nál végtelen, és növekvő t-vel
aszimptotikusan tart 0-hoz, a másik tag viszont lineárisan növekszik, ezért a
függvénynek – elegendően széles értelmezési tartományban – kell minimummal
rendelkeznie. A minimum helye:
a1Q
t min   .
kW  b1  c1 
Hasonlóan vezethető le az optimális hőmérsékletkülönbség hűtés esetére is.

Az optimális hőhasznosító hőcserélő kiválasztása
Vegyünk egy olyan technológiai blokkot, amelyből egy, a környezeténél magasabb
hőmérsékletű közegáram távozik , és tételezzük fel, hogy van olyan hőfogyasztónk,
amelyik ennek az áramnak a hőtartalmát korlátlanul fel tudja használni. A
hőhasznosító hőcserélőben termelt hővel primerenergiát tudunk megtakarítani, ezért
tételezzük fel, hogy a megtakarított hőenergia fajlagos ára ismert. Célfüggvénynek
válasszuk a megtakarítást:
C0  aQ Q   B  U   max ,
ahol C0 az éves megtakarítás, mint célfüggvény, aQ az energia egységára, Q az

óránként megtakarított hőenergia,  az éves kihasználási óraszám,  az amortizációs
kulcs, B a hőcserélő beépítésének teljes beruházási költsége és U a hőhasznosító
fenntartási (üzemeltetési) költsége. Gazdaságos a hőhasznosító, ha a fenti függvény
pozitív, és optimális, ha maximuma van. A megtakarított hő a hőcserélő 
hatásosságából számítható:
 
Q  W1 t m,be  t h,be  W1T0 ,
ahol W  a hőcserélőn átáramló kisebb hőkapacitásáramú közeg, tm,be és th,be pedig

1
a hőcserélőbe belépő meleg- ill. hideg közeg hőmérséklete. A beruházási költség jó
közelítéssel a beépítendő hőcserélő F felületével arányos:
B  a 0  a1 F ,
ahol a0 és a1 állandók. Egy hőcserélőnél az üzemeltetési költség elhanyagolhatóan
kicsi a beruházási költségekhez képest, ezért a döntéselőkészítésnél U = 0 közelítést
választunk.
Behelyettesítve a célfüggvénybe:
C0  aQW1T0   a0  a1F  max .

A a0 tag állandó, így a célfüggvény maximumhelyét nem befolyásolja, azaz
elhagyható a célfüggvényből. Az egyszerűsített célfüggvény tehát:
C0'  a QW1T0  a1 F  max .
Az egyszerűsített célfüggvény maximumhelye az elhanyagolások mellett is az

eredeti célfüggvény maximumhelyét adja, de a gazdaságosság kritériuma továbbra is
az eredeti célfüggvényre érvényes, azaz C0 > 0. Ismeretes, hogy egy fázisváltozás
nélküli hőcserélőben a hatásosság két dimenzió nélküli paraméter függvénye:
 kF W1 
   , .
 W1 W2 
Mivel a hőkapacitásáramok aránya adott, a  csak a felület függvénye, így a

célfüggvényünk is csak egy változótól függ.
Szorozzuk meg a fenti kifejezést a k hőátviteli tényező értékével és osszuk el a (
 1 T0
ka QW ) állandóval, ekkor úgy módosul a célfüggvényünk, hogy a
maximumhelye nem változik:
M kF
C   max ,
kT0 W1
ahol
 a1
M 
a Q
kF
Válasszuk keresett független változónak a -t, akkor a W  f   függvényt kell
1
a célfüggvénybe helyettesíteni. A leggyakrabban alkalmazott egyen-, ellen- és tiszta
keresztáramú hőcserélőkre a   f  kF / W  függvény monoton, így a C()-
függvénynek legfeljebb egy maximuma van, és az optimális hőcserélő hatásossága
meghatározható.
Az optimum tiszta ellenáramú hőcserélőre:
2
W  W  W  M 
1  1  1  1   4 1 1  
W2  W2  W2  kT0 
 opt 
W
2 1
W2
és tiszta egyenáramra:
M
1
kT0
 opt  .
W1
1
W2
Az optimális hatásosság, mint igény alapján tervezhetjük meg a hőcserélőt. Ha a
méretezés során kiderül, hogy a tényleges k értékek jelentősen eltérnek a felvettől, a
számítást a korrigált értékekkel is el kell végezni.

Hőhasznosítás hőszivattyúval
A hőhasznosítási feladatokban gyakori, hogy a veszteséghő hasznosítására ugyan
lenne megfelelő nagyságrendű fogyasztó, de a veszteséghő hőmérsékletszintje
alacsonyabb, mint az igényelt hőmérsékletszint. Ilyenkor a hőmérsékletszint
növelésére hőszivattyút lehet alkalmazni. A hőszivattyú beruházási és üzemeltetési
költsége is nagyobb, mint egy hőcserélőé, ezért az előzőeknél is lényegesebb a
beruházás gazdaságosságának vizsgálata.
111. ábra. Hőszivattyú
A 111. ábra egy kompresszoros, homogén hűtőközeggel működő hőszivattyús

kapcsolást mutat. A hőszivattyú kondenzátora a hűtendő melegáramból* t0
hőmérsékleten Q0 hőáramot von el, amelyet a kompresszor által bevitt hővel (Qk)
megnövelve t hőmérsékleten, a kondenzátorban ad át a hidegáramnak (Q). A
gazdaságosságot kijelölő célfüggvényünk ebben az esetben költségként kell, hogy
tartalmazza a hőszivattyú beruházási költségét és a kompresszormunka
energiaigényét is. Jó közelítéssel feltételezhetjük, hogy a hőszivattyú költsége egy
állandó tagon túl a hőteljesítményével arányos, amely viszont közel lineáris
összefüggésben van az elpárologtató és a kondenzátor hőátadó felületének
összegével. Így a módosított célfüggvényünk:
1
C0'  aQWh  h Th  a1  F1  F2   a k Qk  max ,
k
ahol a jelölések megegyeznek a hőszivattyú nélküli esettel. F1 és F2 az
elpárologtató ill. a kondenzátor hőátadó felülete, ak a kompressziós energia
egységára (villamos hajtású kompresszor esetén az villamos energia ára), k pedig a
kompresszor összhatásfoka. A h index a hidegáramra, a későbbiek folyamán
alkalmazott m index pedig a melegáramra utal. A Th és Tm továbbra is az adott
hőcserélő belépő hőmérsékleteinek különbségét jelenti:
Th  t m,be  t 0 és Tm  t  t h,be .
*
A következetesség érdekében továbbra is melegáramnak tekintjük a hűtendő és hidegáramnak a
melegítendő közeget még akkor is, ha jelen esetben a melegáram hőmérséklete a kisebb.

 1 T0 -val, ekkor az
Szorozzuk meg a függvényt kh-val és osszuk el ka QW
optimalizálandó célfüggvény:
M 1  k h Fh k h Wm k m Fm  M 2 Qk
C  h      max ,
k h Th  Wh k m Wh Wm  k h Th Wh
ahol
 a1 a k Qk k h
M1  és M 2  .
aQ k a Q
A hidegáramok hőcserélőjének teljesítménye éppen Qk-val nagyobb, mint a
melegáramok hőcserélőjének teljesítménye, azaz
Qk  Qh  Qm  Wh  h Th  Wm  m Tm .
Mindkét hőcserélőben fázisváltozás van így a hatásosságukat a
kF

 1 e W
összefüggéssel számítjuk. A célfüggvényt végső soron két változó, az F1 és F2

szerint kell keresni.
Füstgáz-hőhasznosítás
Az eddig tárgyalt két esetben a veszteséghőt egy új fogyasztóban hasznosítottuk,
tehát a rendszer összes hőteljesítménye megnőtt. Az alábbi hőhasznosítási feladatnál
a szükséges hőteljesítmény nem változik, a megtakarítás a rendszerbe bevitt
energiában jelentkezik (112. ábra).
112. ábra. Megtakarítási lehetőségek
Gyakori, hogy egy meglévő rendszernél tüzelőanyag megtakarítás céljából a

kazán(ok) távozó füstgázait kívánjuk felhasználni. A füstgáz-hőhasznosító nem új
fogyasztó kielégítésére szolgál, hanem a meglévő rendszer alacsonyabb hőfokszintű
hőigényeit biztosítja. Az eredeti állapotban a Vfg mennyiségű füstgáz kilépési

hőmérséklete tfg volt. Ha tehát ezt a hőmérsékletet tki értékre csökkentjük, a
hasznosított hő mértéke Vfg cpfg  t fg  t ki  lesz.
Ha ezt a megtakarítást a meglévő rendszerbe visszük be, a változatlan összes
hőigény miatt a primerenergia igény csökken, kevesebb tüzelőanyagra lesz szükség,
de így kevesebb füstgáz is keletkezik. Végső soron tehát az előbbiek szerint
számított megtakarítást nem tudjuk elérni. A tényleges megtakarítást a
következőképpen számíthatjuk. Az egységnyi tüzelőanyagból keletkező qbe
bevezetett hőmennyiség éppen a H fűtőértékkel azonos: q be  H .
A kazán hatásfokát az 1 Nm3 gáznemű tüzelőanyag elégetésekor keletkezett Vfg
füstgázmennyiségből és a tfg füstgázhőmérsékletből számíthatjuk:
  1
qv
H
 1
1

q  Vfg cpfg t fg ,
H f

ahol cpfg a füstgáz közepes fajhője qf pedig az egyéb, nem a távozó füstgáz
hőtartalmából adódó veszteségek (pl. sugárzási veszteség) összege. Ha a tfg
hőmérsékletet tki értékűre csökkentjük, a veszteség q v  Vfg cpfg  t fg  t ki  értékkel
csökken, azaz a hatásfok -nal nő:

q v 1
H
 
 Vfg cpfg t fg  t ki .
H
Mivel a hasznos hő (Qh) változatlan, a kazánba bevitt hőmennyiség új értékét a
Qh
megnövelt hatásfokkal számíthatjuk: Qbe  , ezzel az új tüzelőanyag-fogyasztás

Qbe
B1  és a veszteség új értéke Qv  Qbe  Qh lesz.
H
Ha B0 volt az eredeti tüzelőanyag-fogyasztás, akkor a megtakarítás:
Qh 1 1 
B  B0  B1    .
H    
A gazdaságossági számításoknál és a döntéselőkészítéseknél ez a számítási

módszer elegendő pontosságú. A részletes műszaki tervezésnél természetesen már
azt is figyelembe kell venni, hogy a kazán a hőhasznosító beépítése után másik, egy
alacsonyabb terhelési állapothoz tartozó munkaponton fog dolgozni. Emiatt az
eredeti  hatásfok is megváltozik, rendszerint nő. Az így kialakult alacsonyabb
füstgázhőmérsékletet a hőhasznosító hőcserélő méretezésénél figyelembe kell venni.
6.5.3. Optimális hálózat kialakítása

Több fogyasztó egy vagy több forrásból történő ellátására hálózatot kell kialakítani.
A hálózat költségeit mind a hálózat nyomvonala, mind pedig annak kapacitása
befolyásolja.
Optimális nyomvonal keresése
Vizsgáljuk a 113. ábra által mutatott egyszerű feladatot!

113. ábra. Egyszerű hálózat

Az F forrásból az A, B és C fogyasztó V A ,V B és VC igényét kell kielégíteni.
A terepviszonyok az ábrán látható 1...5-tel jelzett nyomvonalak választását teszik
lehetővé. A lehetséges négy változat:
1. változat: 1-2-3
2. változat: 1-4-5
3. változat: 2-4-5
4. változat: 3-5-4
Ha csővezeték hálózatról van szó, a költségeket a csövek költsége és a fektetési
költség összege határozza meg. A csövek költsége az átmérő és a hossz szorzatával,
azaz a cső tömegével arányos:
k cs  a 0 ld ,
ahol l a cső hossza, d az átmérője, a0 pedig a fajlagos költség. A fektetési költség
jellemzően csak a fektetési hossztól függ:
k f  bl ,
ahol b az egységnyi nyomvonalhossz fektetési költsége.
Míg az a0 fajlagos költség független a terepviszonyoktól, a b fektetési költség
nyomvonal-szakaszonként lehet más és más. A csőátmérő a szállított mennyiségből
adódik. A szállításhoz szükséges keresztmetszet:
V
A ,
v
ahol v a sebesség. Innen a szükséges átmérő:
4V
d 
v
Az állandókat egyetlen konstansba összevonva, a célfüggvényünk a teljes
nyomvonalra felírt összes költség:
C  li  a 
V  bi  min .
i
A célfüggvényt mind a négy változatra ki tudjuk számolni:

1. változat:
   
C  l1 a V1  b1  l2 a V2  b2  l3 a V3  b3  ,
2. változat:
   
C  l1 a V1  V2  V3  b1  l4 a V2  V3  b4  l5 a V3  b5  ,

3. változat:
    
C  l 2 a V1  V2  V3  b2  l4 a V2  b4  l5 a V3  b5 ,
4. változat:
   
C  l3 a V1  V2  V3  b3  l5 a V1  V2  b5  l4 a V1  b4  .
A négy változat közül a minimális költségű adja az optimális megoldást.
A feladatot diszkrét lineáris programozási feladatra lehet visszavezetni, így
nagyobb rendszereknél kész programcsomagokat használhatunk az optimális
nyomvonal megválasztására.
Az optimális csőátmérő keresése
Az optimális csőátmérő megválasztásához szintén az összes költséget választjuk
célfüggvénynek:
C  B  U  min .
Itt már a nyomvonal, ezzel együtt a csőhossz is adott, a beruházási költség csak a
csőátmérő függvénye. Az állandók összevonásával:
B  add ,
ahol ad a cső átmérőtől függő ára. Az üzemi költségeket az áramlás fenntartásához
szükséges energia ára adja:
U  a E P ,
ahol aE a szivattyú vagy kompresszor meghajtására szolgáló energia (rendszerint
villamos energia) egységára, P az a többletteljesítmény, amely a cső ellenállásának a
legyőzéséhez szükséges és  a kihasználási óraszám. Szivattyú vagy ventilátor esetén
a többletteljesítmény:
Vp
P ,

ahol p a csőszakasz ellenállása,  pedig a berendezés összhatásfoka.

Legyen  a csősúrlódási tényező, Le a csőszakasz egyenértékű csőhossza, v a
sebesség és  a szállított közeg sűrűsége, akkor az ellenállás:
Le v 2
p   .
d 2
A sebességet az egységnyi keresztmetszetre jutó térfogatáram:
V 4V
v  2
A d 
kifejezéséből kapjuk.
8Le 
Vezessük be a K  jelölést, akkor a nyomásesés:
2

V 2
p  K .
d5
Behelyettesítve a célfüggvénybe, egy d-től függő kifejezést kapunk:
V 3
C  ad d  a E K   min .
d 5
Látjuk, hogy a beruházási költségek az átmérő növekedésével arányosan nőnek,

míg az üzemeltetési költségek d ötödik hatványával fordított arányban csökkennek,
így a függvénynek kell, hogy legyen minimuma (114. ábra). Az optimális csőátmérő:
1

 a d  6
d opt   
3 
.
 5a E KV 
Összköltség
Költség
Beruházási költség
Üzemi költség
114. ábra. Csővezeték költségei
Optimális hőszigetelés
Ha egy hengeres, szigetelt csővezeték belső és külső hőmérséklete között t a
hőmérsékletkülönbség, akkor a méterenkénti hőveszteség:
2  2 
q  t  t
dk  2s  ,
ln ln 1  
db  db 
ahol  a hővezetési tényező, db a cső belső átmérője, dk a cső külső átmérője és

s=(dk-db)/2 a szigetelés vastagsága. Az összefüggésből látható, hogy a szigetelés
vastagságának növelésével a hőveszteség csökken. A 115. ábra egy 100 mm belső
átmérőjű, salakgyapot hőszigetelésű (=0,04 W/(m/K) csővezeték hőveszteségét
mutatja a szigetelési vastagság függvényében 200 °C hőmérsékletkülönbség mellett.
A számított értékeknél a szigetelés külső hőmérsékletét a környező levegő
hőmérsékletével vettük azonosnak.

q , W/m150 számított
100 tény
50
0
0 50 100
s , mm
115. ábra. Szigetelt cső hővesztesége
A valóságban a levegő és a szigetelés külső fala között kialakul egy hőmérséklet

lépcső, amit a levegő hőátadásából adódó hőellenállás okoz. Ennek
figyelembevételét mutatja az ábra vékony vonallal kihúzott (tény) görbéje. Látható,
hogy gazdaságossági számításokhoz elegendő pontosságú, ha csak a fal
hőellenállását vesszük figyelembe. A szigetelés költsége a szigetelőanyag
mennyiségével, azaz állandó sűrűség mellett annak térfogatával arányos. 1 m hosszú
csővezeték szigetelésének térfogata:
Vsz  s d b  s  .
A hőveszteségből, mint üzemeltetési költségtényező és a szigetelőanyag

mennyiségéből, mint beruházási költségtényező, megkapjuk a hőszigetelés
célfüggvényét a szigetelés vastagságának függvényében:
2
C  a B s d b  s  a E t 3,6  min
 2s  ,
ln 1  
 db 
ahol aB a szigetelőanyag ára, Ft/m 3, aE az energia egységára, Ft/kJ és  a

kihasználási óraszám. A 3,6-es szorzó a W mértékegységet számítja át kJ/h-ra.
Láttuk, hogy az üzemeltetési költség a hőveszteséggel arányosan csökken a
szigetelési vastagság függvényében, ugyanakkor a beruházási költség nő, így a
célfüggvénynek a gyakorlatba előforduló esetekben van minimuma.
6.5.4. Optimális biztonsági rendszer

Eddig olyan feladatokkal foglalkoztunk, amelyekben határozottan megfogalmaztuk a
célt, és ahhoz kerestük a megoldási lehetőségeket. A biztonsági berendezések és
létesítmények éppen ellenkezőleg, olyan célból készülnek, hogy nem várt
eseményeket elkerüljünk, a baleset és/vagy anyagi kár bekövetkezését megelőzzük.
A biztonsági rendszereknél mindig két lényeges paraméter határozza meg a
beruházás mértékét:
– a zavar, baleset vagy havária bekövetkezésének valószínűsége és
– az okozott kár mértéke.

A zavar, baleset vagy havária bekövetkezése is kétféle okra vezethető vissza:
– külső okokra, mint pl. természeti csapás (árvíz, földrengés, forgószél, stb.) vagy a
szolgáltatások zavara (áramkimaradás, szállítás elmaradása stb.), vagy
– belső okokra, ami rendszerint rendszeren belüli emberi mulasztás (tiltott helyen
dohányzás, nem megfelelő rakodás, a technológiai fegyelem megsértése stb.),
de előfordulhat rejtett hiba is (anyaghiba, kifáradás, öngyulladás, porrobbanás
stb.)
A zavarokra, meghibásodásokra, havária esetekre a tervezés során kell felkészülni.
A tervezőnek fel kell tárni a lehető legtöbb váratlan helyzetet, sőt a rendkívüli esetek
egymásrahatását is. Ebben fel kell használnia statisztikai adatokat és a saját tervezői
tapasztalatát is.
Nagy segítséget adnak a különböző biztonságtechnikai rendszabályok, szabványok
és előírások. Ezek betartása rendszerint kötelező. Az energetikában az alábbi fő
témakörökben vannak előírások:
– építés,
– tűzvédelem,
– balesetvédelem,
– szállítás,
– tüzelés,
– veszélyes berendezések (tartályok és nyomástartó edények, kazánok, gázpalackok
stb.).
Ezek az előírások mindegyike számos biztonságtechnikai berendezés létesítését
kötelező jelleggel elrendeli. Ezek közül csak példa jelleggel néhány:
– Az építési szabályzat előírja, milyen legkisebb távolságot kell tartani az egyes
építmények között.
– Az üzemekben, tömegeket befogadó épületekben menekülőutakat, vészkijáratokat
kell létesíteni, amelyeket vészvilágítással is el kell látni.
– Nagyobb létesítményeket tűzszakaszokra kell bontani, ahol a tűzszakaszok közötti
sáv megakadályozza a tűz továbbterjedését. A tűzoltáshoz megfelelő
mennyiségű tüzivizet kell tárolni.
– Gáztüzelésű kazánházakban ill. kazánhelyiségekben hasadó-nyíló felületeket kell
kialakítani a robbanások levezetésére. Ugyanitt kötelező a megfelelő légcsere
biztosítása is.
– A gáz és olajtüzelésű berendezéseket el kell látni olyan reteszelő automatikával,
amelyek bizonyos feltételek esetén (pl. lángkialvás, az égési levegő megszűnése,
áramkimaradás stb.) azonnal leállítják a tüzelőanyag betáplálását.
– A nyomástartó edényeket és a kazánokat előírás szerinti biztonsági
szerelvényekkel (pl.: biztonsági szelep) kell ellátni.

– Tűzveszélyes ill. veszélyes anyagok szállítása csak speciális, az adott feladatra
alkalmas szállítóeszközzel engedélyezett. A szállítóeszköznek alkalmasnak kell
lennie a biztonságos töltés/lefejtés műveletének elvégzésére is.
Ebből a felsorolásból is látszik, hogy a biztonsági berendezések jelentős
többletberuházást, ill. beruházási, sok esetekben beruházási és üzemeltetési
többletköltséget is jelentenek. Ezeket a járulékos beruházásokat ugyanúgy kell
kezelni, mint a többi beruházást: a feladat az előírás szerint adott, ezt kell a lehető
legkedvezőbb feltételek mellett (pl. a legkisebb összköltséggel) megvalósítani.
Vannak olyan esetek is, amikor az előírás a döntés egy jelentős részét a tervező
megítélésére bízza. Pl. egy zárt lefúvató rendszernél a lefúvató rendszert olyan
kapacitásúra kell tervezni, amely az egyidejűségek figyelembevételével is meg tudja
akadályozni, hogy a rendszerre kötött berendezések nyomása meghaladja a
nyitónyomás 10 %-kal növelt értékét.
Egy nagyobb vegyipari üzemben a lefúvató rendszerre esetleg több száz biztonsági
szelep is rá van kötve. Azok a készülékek, amelyeket a biztonsági szelepek védenek,
a néhány tized bar-tól a néhány tíz, esetleg 100 bar körüli nyomás között többféle
nyomásszintűek lehetnek, és a lefúvatandó mennyiségek is különbözők. Ilyen
esetekben az egyidejű lefúvási mennyiség meghatározása komoly
valószínűségszámítási feladatot jelent. Tovább lehet árnyalni a problémát azzal, hogy
a biztonsági szelepeknek bármikor, ha a nyomás a megengedettnél nagyobbra nő,
„meg kell szólalni”, tehát a néhány tized bar-osnak olyan esetben is, amikor éppen a
100 bar-os is lefúvatás alatt van. Emiatt a rendszer ellennyomására szigorú
kötöttségünk van, azaz igen nagy átmérőjű lefúvató gerincvezetéket kell
létesítenünk, ami a költségeket növeli. Ilyen esetekben gazdaságossági számításokkal
kell eldönteni, hogy két vagy három nyomásszintű lefúvató rendszer nem
eredményez-e kisebb költségű megoldást.
A biztonsági berendezések másik köre, amikor nem haváriaelhárítás a feladat,
hanem gazdasági érdekből (pl. bevételkiesés, piacvesztés, kötbér, stb. elhárítása) kell
beruházni. Ilyen esetben lehetőségünk van mérlegelni, hogy milyen mértékű
biztonságra törekedjünk (116. ábra).
összköltség
Költség
beruházási költég
keletkezett kár
A beruházás volumene
116. ábra. Beruházás költségei

Csökkenthetjük a költségeket a biztonsági szintek megosztásával is. Egy kórházban
pl. 100 % tartalékot kell képezni a villamos energia kimaradásra a műtőkben és az
intenzív osztályokon, de csak vészvilágítást kell tartani a közlekedőkön, a
könyvtárban, esetleg a kórtermekben is. A 117. ábra egy lehetséges megoldást mutat
be a tartalékképzésre.
117. ábra. Energiaellátás biztonsági szintjei
Ennél a kapcsolásnál a külön meleg- és külön hidegtartalék beruházási költsége

biztosan meghaladja egyetlen tartalékberendezés beruházási költségét, ezért csak
akkor lehet gazdaságos, ha a kisebb energiafelhasználásból adódó
energiamegtakarítás kompenzálja a többlet beruházási költséget.
118. ábra. Kazánházi tartalékrendszer
A 118. ábra egy gyakori kazánházi kialakítás elvi sémáját mutatja. Itt az égők vagy
alternatív kialakításúak, azaz mindkét tüzelőanyag eltüzelésére alkalmasak, vagy
cserélhetők. A 3. kazánt, amelyik az üzemelőkkel azonos felépítésű és teljesítményű
arra használják, hogy a karbantartásokra, javításokra leálló üzemi kazánt pótolja a

kiesés idejére. A meleg tartalék egy kisteljesítményű kazán kizárólag azokhoz a
fogyasztókhoz, amelyek a 3. kazán felfűtési idejére sem eshetnek ki.
6.5.5. A környezetvédelem hatása a fejlesztésre

Ismeretes, hogy világszerte szigorodnak a környezetvédelmi normák és, ha életben
akarunk maradni, ez a tendencia nem is fordítható meg. Az egyre szigorodó
előírásokat egyre több környezetvédelmi fejlesztéssel, beruházással lehet csak
betartani. Egy mai normáknak megfelelő szénerőműnél pl. a beruházási
költségeknek mintegy 30..40 %-át teszik ki a környezetvédelmi célú beruházások.
Az energetika legnagyobb környezeti hatása a levegőszennyezés. ezért a füstgázok
tisztítása az egyik leggyakoribb feladat. Sajnos nem csak az ún. szennyezőanyagok
(CO, NOX, SO2 stb.) okoznak problémát, hanem az égéstermék CO 2 -tartalma is: az
egyre növekvő szén-dioxid szennyezés a föld globális klímaváltozásához vezethet.
Kisebb mértékű, de volumenében még mindig jelentős a vízszennyezés. Itt gyakran
nem a szennyezőanyag, hanem a hőszennyezés okoz problémát: a folyókba,
patakokba engedett hűtővíz, ha csak 1..2 °C-kal is emeli a természetes víz
hőmérsékletet, katasztrofális hatással lehet az élővilágra.
Az atomerőművek kétszeresen is veszélyesek lehetnek a környezetre:
meghibásodásuk esetén földrészeket károsíthatnak, de nem kevés problémát okoz a
kimerült fűtőelemek az ún. atomhulladékok elhelyezése is. Jelentős talajszennyezést
okozott, és okoz még ma is, a tüzelő és fűtőolajok elfolyása. Mivel ez nem
üzemszerű jelenség, biztonsági rendszer (pl. szivárgásjelzés) kialakításával
minimálisra csökkenthető a szennyezés. Az energetikusok háromféle módon
járulhatnak hozzá a környezet védelméhez:
– hatékony leválasztással,
– környezetkímélő energiatermeléssel és
– a fajlagos energiafogyasztás csökkentésével.
A két utóbbi módszer jelentősége a nagyobb, mivel a kisebb kibocsátású
energiatermelés és a fajlagos energiaigény csökkenése a „megtermelt”
szennyezőanyag abszolút mennyiségét is csökkenti, míg a leválasztás csak a
szennyező környezetbe jutását akadályozza meg.
A hatékony leválasztó berendezések tervezése, fejlesztése külön szakma. Itt
elsősorban arra kell ügyelni, hogy a szennyező útját a megnyugtató végleges
lerakásig nyomon kövessük, hiszen pl. a füstgáz mosása a levegőszennyezés
csökkentése mellett vízszennyezést okozhat, a száraz eljárások alkalmazásával pedig
szilárd veszélyes hulladékot kapunk. A környezetkímélő energiatermelésben a
primer energiahordozó megválasztása játszik döntő szerepet. A hagyományos szilárd
és folyékony tüzelőanyagok helyett kedvezőbb a földgáz, egyrészt azért, mert
kedvező tüzeléstechnikai tulajdonságai miatt kevés szennyezőanyagot bocsát ki,
másrészt széntartalma 43 %-kal kisebb, mint a kőszéné, aminek következtében
lényegesen kevesebb CO2-t bocsát ki a levegőbe.
Egyik legnagyobb jövőt a H2-nak, mint tüzelőanyagnak jósolnak. Egyrészt ez
annak tulajdonítható, hogy szinte korlátlan mennyiségben áll rendelkezésünkre,

másrészt, mert égésterméke víz, amivel nem szennyezzük a környezetet. A szén
jövője az új technológiák: fluid tüzelés, szénelgázosításra épülő ciklusok, stb.
elterjedésével várható. Bár a lakossági ellenállás jelentős, és a szakmai vélemények
is megosztottak, valószínűleg a következő 50..100 év energiahordozója marad az
atomenergia. Közeljövőben várható a fúziós energia hasznosításának ipari szintű
kifejlesztése, ez forradalmasíthatja az atomenergetikát és környezetvédelmi
szempontból is egy kedvező technológiát kapunk. A megújuló energiák közül a nap-
és a szélenergia terjeszkedése várható, de elsősorban csak a kisebb fogyasztók
körében. Hasonló tendencia mutatható ki a biomassza hasznosításánál is. Az
energiatermelés másik nagy lehetősége a kombinált erőművi ciklusok alkalmazása.
Magyarországon is működnek már gáz-/gőzturbinás kombinált ciklusú erőművek, de
az új technológiák iránti kutatás világszerte intenzív.
Az energiafelhasználás csökkentési lehetőségeire igyekeztünk jelen könyvben is
számos példát adni. Legnagyobb lehetőséget az egyes – korábban különálló
egységenként működött – rendszerek célszerű összekapcsolásából várhatunk. Ilyen
pl. a fűtés-hűtés összekapcsolása vagy a hulladékanyagok felhasználása másodlagos
nyersanyagként vagy hulladékégetéssel energiatermelésre.

7. ENERGIA MENEDZSMENT
Az eddigi fejezetekben az energiafelhasználás és az energiagazdálkodás műszaki

részleteivel ismerkedtünk meg. A következőkben sorra vesszük azokat a stratégiai és
szervezési lehetőségeket, melyek elősegítik az energiafelhasználás hatékonyságának
növelését. Ezek a menedzsment technikák segítséget nyújtanak a meglévő és
üzemelő rendszerek energetikai elemzéséhez, hatékony útmutatást adnak a szükséges
beavatkozások megtervezéséhez és végrehajtásához. Ismertetjük az egyes gazdasági
szervezetek energiagazdálkodást felelő személyének – főenergetikus – feladatait és
lehetőségeit.
7.1. Stratégiai megközelítés

A vállalatok számos különböző módon közelíthetik meg az energiagazdálkodás
kérdését. Hogy hol helyezkedik el az energiagazdálkodási osztály, kik dolgoznak ott
és hogyan finanszírozzák, illetve milyen kapcsolatban áll a vállalat többi részévei,
ezek olyan kérdések, amelyekre nincs egyetlen lehetséges válasz, a lehetőségek
skálája széles. Az általunk elfogadandó stratégia az egyedi helyzetünk függvénye;
elsősorban a szervezetünk vállalati kultúrájától függ, valamint attól, hogy milyen
fejlettségi fokot ért el az energiagazdálkodás területén.
7.1.1. Az energiagazdálkodás fázisokra bontása

Az energiagazdálkodási tevékenységek kialakítása világos fázisokra bontható.
Tekintet nélkül arra, hogy első ízben vezeti be az energiagazdálkodást vagy a
jelenlegi tevékenységeit igyekszik javítani, bármely vállalatnak tisztában keli ezzel
lennie és ennek fényében kell erőfeszítéseket tennie. A folyamat egymást átfedő
fázisok összességeként képzelhető el:
1. fázis: az energiafogyasztás ellenőrzés alá vétele
2. fázis: energiamegtakarítást célzó beruházások
3. fázis: a fogyasztás feletti ellenőrzés fenntartása
1. fázis
Az energiagazdálkodás első célja szükségszerűen az, hogy ellenőrzés alá vegye a
fogyasztást és a költségeket a vállalat fő energiafogyasztóinak meghatározásával,
valamint a pazarlást elkerülő, költséggel nem járó módszerek bevezetésével.
– Beszerzési stratégiák: Tekintsük át az energiahordozó, illetve árkiválasztási
lehetőségeket annak érdekében, hogy biztosíthassuk a legmegfelelőbb
energiaforrások igénybevételét és azok legelőnyösebb áron való beszerzését.
– Üzemeltetési gyakorlatok: Vizsgáljuk át a kazánházi, fűtési, világítási és
szellőztetési ellenőrző stratégiákat, hogy biztosíthassuk a meglévő üzem és
berendezés maximális hatásfokon való üzemeltetését.
– Motiváció és képzési gyakorlatok: Tekintsük át az energiatudatosságfejfesztő
kampányokat és úgy alakítsuk át a képzési programokat, hogy megfelelő

útmutatást nyújthassunk a megfelelő energiagazdálkodási módszerekről a vállalat
összes dolgozójának, elsősorban azoknak, akiknek tevékenységei befolyásolják a
fogyasztást.
2. fázis
Amennyiben a meglévő üzemet, épületeket sikerült ellenőrzés alá vonni és a
nyilvánvaló túlfogyasztást megfékezni, figyelmünket olyan energiamegtakarítási
intézkedések felé fordíthatjuk, amelyek erőforrások beruházását teszik szükségessé.
Beruházási gyakorlatok: Tekintsük át a jobb energiahatékonyságot célzó
beruházási lehetőségeket és rangsoroljuk azokat a szükséges tőkebefektetés, illetve
előrevetített megtérülési rátájuk szerint.
A rendelkezésre álló erőforrások alapján olyan munkaprogramot tervezzünk, amely
a beruházás legjobb megtérülését eredményezi annak érdekében, hogy fedezzük az
energiagazdálkodási tevékenységek költségeit és újra beruházható megtakarításokat
érhessünk el.
Általánosságban szólva, a 2. fázis kezdeti stádiumaiban ez arra fog vezetni, hogy a
beruházást alacsony vagy közepes költségtartományba eső intézkedésekre
korlátozzuk. Mégis, a könnyű megtakarítást eredményező lehetőségek kimerítése
után lépéseket kell tennünk az alacsonyabb megtérülési rátát eredményező
beruházások megvalósítása érdekében is.
Úgy tűnhet, hogy a vállalatok végül elérkeznek egy olyan ponthoz, ahol új
beruházás nem vezet további megtakarításokhoz. Valójában az új és hatékonyabb
technológiák kiegészítő beruházásokat igényelnek.
3. fázis
Amennyiben az 1. és 2. fázis beindult, arra kell összpontosítani a figyelmünket,
hogy ellenőrzés alatt tartsuk beruházásunkat és védelmezzük azt. Ez azt jelenti, hogy
hatékony energiagazdálkodási információs rendszert hozunk létre és működtetünk,
amely tartalmazhat egy számítógéppel vezérelt nyomon követő és célmeghatározó
rendszert.
Energiagazdálkodási információ: Tekintsük át az adatgyűjtési, feldolgozási és
visszacsatolási eljárásainkat, mechanizmusainkat annak érdekében, hogy
biztosíthassuk, hogy az információ eljut azokhoz, akiknek szükségük van rá,
méghozzá időben és olyan formában, amely támogatja a vezetői döntéshozatalt,
melynek eredményeképpen
– a fogyasztás ellenőrzés alatt tartása fenntartható,
– az elért energiamegtakarítások megőrizhetők,
– a bevezetett energiamegtakarítási beruházások védelmezhetők.
Állandó folyamat
Hogy mennyi időt kell szánnunk az 1. és 2. fázisnak az attól függ, hogy mennyi
problémával kell megbirkóznunk, valamint, hogy vállalatunk mennyi erőforrást
hajlandó rendelkezésünkre bocsátani. Ha a beruházott szakértelem és anyagi
erőforrás elégtelennek bizonyul. a vállalat valószínűleg nem lesz képes csökkenteni

energiafogyasztását, illetve nem tudja ellenőrzés alá vonni azt. Némely esetben még
visszaesés is tapasztalható.
Ha a felső vezetés nem nyújt állandó támogatást, nem áll rendelkezésre a szükséges
anyagi erőforrás, és nem megfelelő színvonalat képviselnek az energiagazdálkodási
szakemberek, az ellenőrzés kudarcba fog fulladni. Amennyiben így alakulnak a
dolgok, a vállalat rosszabb helyzetbe kerülhet, mint amelyet az energiamegtakarítási
erőfeszítések beindítását megelőzően foglalt el. Ennek az az oka, hogy miután
kísérlete kudarcélménybe torkollott, a második próbálkozáskor nehezebb lesz:
– meggyőzni a felső vezetést, hogy további időt és pénzt fektessen be az
energiagazdálkodás sikeres megvalósítása érdekében,
– rábírni a vállalat egyéb dolgozócsoportjait arra, hogy komolyan vegye az
energiamegtakarítás kérdését.
A gyakorlatban az 1. és 2. fázis sohasem ér teljesen véget. Az ellenőrzés
megvalósítása és fenntartása dinamikus folyamat. Bizonyos idő elteltével azt
tapasztaljuk, hogy újra vissza kell nyernünk ellenőrzésünket a folyamat fölött, mivel
a fogyasztók veszítenek energiatudatosságukból vagy új ellenőrzési rendszereket kell
bevezetnünk. Hasonlóképpen a technológiai változások eredményeként állandóan
felül kell vizsgálnunk az új intézkedések bevezetésének előnyeit.
Meg kell érteni a változásokat
A Főenergetikus egyik feladata. hogy részt vegyen a vállalatát érintő változások
bevezetésében. A szervezeti változtatások meglehetősen jól előrevetíthető cikluson
mennek keresztül:
– a teljesítmény javításának óhaja cselekvésre sarkall,
– a bizonytalanság kreatív gondolatokat szül,
– a probléma átgondolása lehetővé teszi számunkra a változtatást, valamint
– a jobb ellenőrzés jobb gyakorlat kialakításához vezet.
Az első fázis akkor kezdődik, amikor a vállalat dolgozói változást akarnak
bevezetni, vagy javítani akarják a teljesítményüket. Cselekvésre kerül sor, ami
esetleg kockázattal jár. Ez bizonytalanságot szül, ami gyanakvást kelthet és végül a
kezdeményezés megtörését idézheti elő. De amennyiben a szóban forgó dolgozók
szembe tudnak nézni az ellentmondásokkal és a bizonytalansággal, újra átgondolják
a problémát és átlépnek a kreatív gondolkodás fázisába, amelyben a korábbi
ellentmondásokat egymással összevetik és felfedezik a megoldásokat. Ez az új
meglátás rutinszerűvé válhat, amint a dolgok elintéződnek. Ezek után a vállalat a
stagnálás fázisába kerülhet, mígnem valaki új változásokat javasol, ami ismét beviszi
a vállalatot az előbb leírt ciklusba.
A főenergetikus egyik legfontosabb feladata annak előmozdítása, hogy az emberek
hozzáállása és viselkedése az energiamegtakarítás felé terelődjék. Ilyenfajta
kérdéseket kell feltenni magunknak:
– milyen mértékben tudjuk kihasználni a vállalat jelenlegi kultúráját?
– van mód arra, hogy megszabaduljunk a vállalat fejlődését gátló korlátoktól?

– kell-e, és ha igen, tudunk-e változtatni a vállalatunkon?
– mennyire vagyunk mi magunk képesek arra, hogy megváltoztassuk vagy jobb
irányba tereljük a vállalat működését?
Vállalati kultúra
A fenti kérdések megválaszolásához meg kell értenünk ama vállalat kultúráját,
amelynél dolgozunk. Az energiagazdálkodásnak azon viselkedések és szokások
együttes légkörében kell működnie, amelyek a szervezet kultúráját formálják. Ezek a
viselkedésformák magukba foglalják a vállalat célkitűzéseivel kapcsolatos
elképzeléseket, a hatáskörök elhelyezkedését, valamint a kedvelt vezetési stílusokat.
Fontos kérdés, hogy hogyan szokták teljesíteni a kéréseket, milyen körültekintéssel
járnak el, melyek a teljesítményértékelés és a dolgozói teljesítményösztönzés bevett
eljárásai, amennyiben megpróbáljuk befolyásolni vagy megváltoztatni az emberek
hozzáállását és viselkedésformáit.
Ebben a tekintetben kétféle gondolkodásmód terjedt el. Az egyik elképzelés az,
hogy mivel a vállalatok felépítése bonyolult, csak azt a rugalmas megközelítést,
amely specifikus vállalati kultúra kialakítását teszi lehetővé, koronázhatja siker. Az
ezzel ellentétes nézet arra mutat rá, hogy a vállalatok túl bonyolult felépítésűek
ahhoz, hogy teljesen megérthessük azt, ezért az energiagazdálkodási rendszereknek
elég masszívaknak kell lenni ahhoz, hogy bármiféle kultúrában működni tudjanak.
Hogy a rugalmas vagy a masszív megközelítés fog jobban működni, természetesen
az adott körülményektől függ. A gyakorlatban azonban bármennyire masszív
energiagazdálkodási rendszert alakítunk is ki, sikere attól függ, hogy milyen jól van
összehangolva az adott szervezeti kultúrával.
Az adott vállalat kulturális légköre aszerint változik, hogy környezetében mekkora
a bizonytalansági tényező és milyen időhatárok közt kell működnie. Például az a
vállalat, amely egyik napról a másikra él bizonytalan piaci viszonyok között,
merőben más vezetési stílust igényel, mint egy olyan szervezet, mely stabil
körülmények között, hosszú távú időhorizontra való kitekintéssel tevékenykedik.
Ha ezt az elgondolást hálós ábrázolásmódban jelenítjük meg, négy „tipikus”
kulturális formát nyerünk: vállalkozó, csapat, hierarchikus és piaci (119. ábra).
A vállalati kultúra eme megközelítése meglehetősen elvont, ezért a következő négy
szervezet Repülőtér, Áruház, Gázszolgáltató vállalat és Városi Önkormányzat
segítségével illusztráljuk a meglévő különbségeket. Azért választottuk ezt a négy
szervezetet, mert bár mind a négy jó gyakorlatáról ismert, meglehetősen
különböznek egymástól a tekintetben, hogy energiagazdálkodási kérdésekben
hogyan osztják le a hatásköröket, milyen stílust honosítottak meg, kik a felelősek és
hogyan rendelkeznek a finanszírozásról.
A Repülőtérnél például az energiagazdálkodás az Ellenőrzési Osztály feladatkörébe
tartozik, főenergetikusuk hibakereséssel foglalkozik, figyelmét a veszteségek
csökkentésére és az energiamegtakarítási beruházások lehetőségeinek feltárására
összpontosítja.
Ezzel szemben a Városi Önkormányzatnál az Energiaegység hét emberből áll, akik
a Tervezési és Építési Szolgáltatások dolgozói. Tanácsadási szolgáltatásokat
nyújtanak térítés ellenében az Önkormányzat különböző osztályainak és az

iskoláknak, de nem rendelkeznek saját költségvetéssel az energiahatékonysági
beruházások kivitelezésére.
magas
CSAPAT VÁLLALKOZÓI
bizonytalanság
HIERARCHIKUS PIACI
alacsony
hosszútávú rövidtávú
tervezés
119. ábra. A „tipikus” kultúratípusok hálós ábrázolása
1. A vállalkozótípusú kultúra
Az innováció és a növekedés a vállalkozótípusú kultúra megkülönböztető jegyei. A
szervezet kifelé tekintő, tervezése rövid távú és elviseli a bizonytalansági tényezőt. A
vezetés karizmatikus, az elszámoltatás személyes kapcsolatrendszerben történik. Az
emberek intuíciójukra és megérzéseikre hagyatkoznak. Gyorsan hoznak döntéseket,
de továbbra is gyűjtenek információt és menetközben módosítják terveiket. Ezek a
szervezetek rugalmas struktúrákkal rendelkeznek és dolgozóikat a változatosság és a
kockázatvállalás motiválja. Az ilyen vállalatok főenergetikusának optimális
stratégiája az, hogy
– megszerzi a vezérigazgató támogatását ahhoz, hogy a szervezet minden részére
kiterjeszthesse hatáskörét, valamint
– fő energiafelhasználókra összpontosítja figyelmét és olyan beruházási programot
dolgoz ki, mely gyors megtérülést eredményez.
2. A csapat-típusú kultúra
A csapattípusú kultúrákat a részvétel és együttműködés megkülönböztető jegyei
jellemzik. A szervezet befelé tekintő, a tervezés hosszútávra történik és eltűri a
bizonytalanság jelenlétét. A vezetés nem beavatkozó és támogató természetű, az
elszámoltatás összejövetelek keretében történik. A döntéshozatalkor a dolgozók időt
szánnak az eltérő vélemények meghallgatására és a különböző nézőpontokat
egységesítő megoldásokat keresik. Ezekre a szervezetekre a rugalmas struktúra
jellemző és dolgozóit együttgondolkodás ösztönzi.

Az ilyen típusú szervezeteknél dolgozó főenergetikus optimális stratégiája az, hogy
– energiahatékonysági bizottságot állít fel az összes érdekelt osztály képviseletével,
melynek feladata az energiapolitika kidolgozása, és
– energiaügyi képviselőket nevez ki, akik segítségével a dolgozók bevonhatók a
politika megvalósításába.
3. A hierarchikus-típusú kultúra
A struktúra és az ellenőrzés a hierarchikustípusú kultúra megkülönböztető vonásai.
A szervezet befelé forduló, hosszú távra tervez és előnyben részesíti a biztonságot. A
vezetés konzervatív és a hatásköröket szabályzatban rögzítik. Az elszámoltatás
formális és képviseleti rendszeren keresztül valósul meg. A döntéshozatali
folyamatra jellemző, hogy a dolgozók általában hosszú ideig gyűjtik és elemzik az
információt, mivel céljuk az egyetlen optimális megoldás megtalálása. Az ilyen
szervezetek jellemzője a jói körülhatárolt struktúrák jelenléte és a dolgozókat a
tervezhetőség és a biztonság motiválja. A főenergetikus optimális stratégiája az ilyen
típusú vállalatnál
– olyan energiagazdálkodási rendszer kidolgozása, melynek helye világosan
körülhatárolt a struktúrában és pontosan meg vannak határozva az
elszámoltathatóság és a jelentéstétel útjai és eljárásai,
– olyan átfogó információs rendszerek kialakítása, amely nyomon követi a
fogyasztást és jelenti a hibákat.
4. A piaci-típusú kultúra
A termelékenység és a teljesítményszemlélet jellemzi a piaci-típusú kultúrákat. A
szervezet kifelé tekintő, rövid távon tervez és fontosságot tulajdonít a biztonságnak.
A „főnök” a hatalom letéteményese, de magas fokon valósul meg a hatáskörök
leosztása és a feladatok decentralizálása, ugyanakkor a fegyelem általában szigorú. A
dolgozók hajlamosak a gyors és végleges döntések meghozatalára és a
cselekedeteiket a rátermettségre és racionális okfejtésre való hagyatkozás vezérli. Az
ilyen szervezetek jól körülhatárolt struktúrákkal rendelkeznek és dolgozóikat az
észszerű célok elérése sarkallja.
A főenergetikus optimális stratégiája a következő:
– költségközpontok kialakítása a szervezeten belül, melyek felelősek saját területük
energiagazdálkodásáért és meghatározott költségvetéssel rendelkeznek
– rutineljárások kidolgozása, melyek segítségévei tájékoztatják a felhasználókat
tényleges energiafogyasztásukról, összevetve az előirányzatokkal.
Az emberek nem egyformán érzik jól magukat az itt vázolt kulturális légkörökben.
A teljesítményközpontú személy előnyben részesíti a piaci-típusú kultúrát, amely
azonnali cselekvést követel, de ahol a biztonsági fok magas. A megerősítést igénylő
embertípus minden bizonnyal a csapattípusú kultúrát kedveli, amelyben a cselekvési
szükségszerűség kevésbé markáns és kisebb a biztonság is, a hangsúly viszont az
együttműködésen van. A részletekre kiterjedő vezetési stílus többé-kevésbé
mindegyik kultúrának megfelel.

A vállalati struktúra és a vezetési stílus közötti kapcsolat nagy fontossággal bír a
főenergetikus számára. Annak a kultúratípusnak a meghatározása, amelyben
tevékenykednünk kell, segíthet a legmegfelelőbb stratégia és stílus
megválasztásában, melynek alkalmazásával munkánkat a felső vezetés elé tárjuk és a
dolgozókat energiamegtakarításra serkentjük.
7.2. Energiapolitika
Számos vállalat létezik, néhány közülük igen fejlett energiagazdálkodással
rendelkezik, amely eddig még nem érezte szükségét annak, hogy formális
energiapolitikát dolgozzon ki. Ezeknél a vállalatoknál egyetértenek az
energiafelhasználásért felelős és elszámoltatható szervezet szükségességével, de
létrehozása nem történt meg.
De amíg az energiamegtakarítás iránti elkötelezettség csak nemhivatalos vagy
véletlenszerű alapon funkcionál, tévútra terelődhet vagy hatása csökkenhet,
amennyiben személyi változások történnek a felső vagy középvezetők, vagy éppen
az energiaügyi szakemberek soraiban. Ahol az elkötelezettség informális, egy
élenjáró vagy kulcsfontosságú döntéshozó elvesztése a fent említett bármelyik
szinten alááshatja a vállalat energiagazdálkodási tevékenységeit.
Ezen felül, hacsak az elkötelezettséget formálisan el nem fogadják, fennáll annak a
veszélye is, hogy egyéb, átmenetileg sürgetőbb prioritások sajátítják ki maguknak az
energiafogyasztás ellenőrzésének szentelt figyelmet, legyen az a vezetés ideje, vagy
pedig az emberi, illetve anyagi erőforrások odaítélése.
Az energiamegtakarítás iránti elkötelezettség csak nehezen foglalható bele az
alkalmazottak teljesítményértékelésébe, kivéve ha az energiafogyasztással
kapcsolatos felelősségeket és elszámoltathatóságot világosan írásba foglalják és
rutinszerűen az összes érintett dolgozó rendelkezésére bocsátják. Kidolgozott
energiapolitika nélkül a vállalat energiafogyasztásának kézbentartására tett
kísérleteket veszélybe sodorhatják
– a vállalat dolgozói sorában beállott személyi változás és/vagy
– a vélt prioritásokat érintő változtatások.
A cél
A formálisan írásba foglalt energiapolitika
– nyíltan kifejezésre juttatja a vállalat elkötelezettségét az energiamegtakarítás és a
környezetvédelem iránt, egyszersmind
– munkaanyagként szolgál a vállalat energiagazdálkodási tevékenységének irányítá-
sához és garantálja a folytonosságot.
A vázolt két célkitűzés azt sugallja, hogy a vállalat energiapolitikáját két részben
célszerű megfogalmazni. Az 1. rész, az elkötelezettség kifejezése és az alapelvek
összefoglalása, publikálható és terjeszthető. A 2. rész, a részletes működési politika,
kereskedelmi szempontból érzékeny információt is tartalmazhat, ezért csak a
vállalaton belül érdemes azt közreadni.

A részletezett okoknál fogva a vállalat elsőrendű érdeke, hogy az
energiagazdálkodást támogató szándékát, elkötelezettségét demonstráló formális,
írott dokumentumba foglalja, amely kiegészül világosan megfogalmazott
célkitűzésekkel, az elérésüket szorgalmazó akciótervvel, valamint a felelősségek
egyértelmű leosztásával.
Ezen felül még négy ok szól amellett, hogy a főenergetikus erőfeszítéseket tegyen
annak érdekében, hogy a vállalat formális írásba foglalt energiapolitikát dolgozzon
ki és fogadjon el.
1. Nagyobb valószínűséggel érünk el energiamegtakarítást akkor, ha mind nekünk,
mind pedig a vállalatunknak rendelkezésre áll annak a világos megfogalmazása,
hogy milyen eredményt várnak el tőlünk.
2. A vállalatunk jobban fogja értékelni munkánkat, ha teljesítményünket
összevetheti a közös megegyezéssel kidolgozott programmal és célkitűzésekkel.
3. Tevékenységeink megvalósítása nagyobb hatásfokot ér el, amennyiben megtelelő
emberi és anyagi erőforrásokat biztosítanak számunkra.
4. Tevékenységeinket nagyobb valószínűséggel fogadják el és támogatják a
vállalatunk különböző szintjein, ha azok a felső vezetés formális támogatását
élvezik.
Az energiapolitika perspektívái
Az energiagazdálkodás csupán eszköz egy adott cél elérésére védelmet nyújt
szervezetünknek, hogy tevékenységeit energiaellátási zavarok nélkül folytathassa,
valamint hogy elkerülhesse a szükségtelen energiaköltségeket.
Vállalatunk nem működhet a megfelelő minőségű, mennyiségű és árfekvésű
energia rendelkezésre állása nélkül. De még ezen kívánalmak teljesülése esetén is az
energiapolitikai célkitűzések csupán másodlagos fontossággal bírnak a vállalat által
meghatározott kulcsfontosságú célokkal való összehasonlításban. Mivel az utóbbi
lehetősége idő függvényében változik, hasonlóképpen fog változni az
energiapolitikának tulajdonított fontossági fok is.
Energiamegtakarítási erőfeszítések nem tehetők anélkül, hogy kellő figyelmet
fordítanánk a vállalat működésének egyéb összetevőire, például a dolgozók
hangulatára, a termelékenységre vagy az épületekkel kapcsolatos fűtési
kockázatokra. Ugyancsak tekintetbe kell venni egyéb olyan tágabb értelmű
korlátokat, mint a véges erőforrások kimerülése, a környezetszennyezés vagy a
környezet pusztulása. Általános vezérvonalként úgy fogalmazhatnánk, hogy nagy
gondossággal kell eljárnunk energiapolitikánk kimunkálásakor, és megvalósításakor
kizárólag olyan utakat-módokat válasszunk amelyek védik egyrészt vállalatunk
célkitűzéseit, másrészt egyéb érdekeket is és így segítjük elő szervezetünk fejlődését.
Manapság egyre növekvő figyelmet szentelnek az energiapolitikának a
környezetvédelmi kérdésekkel kapcsolatos szélesedő aggodalom miatt. Megérett
tehát az idő arra, hogy nyomást gyakoroljunk szervezetünkre vállalati energiapolitika
kidolgozása és elfogadása érdekében. Amennyiben ez már megtörtént, ösztönözni
kell a vállalatot hogy ezt a politikát hangolja össze a szervezet vállalati környezeti
stratégiájával, amennyiben létezik ilyesmi.

Energiapolitikai minta
Nincs két teljesen egyforma vállalat. Úgy kell tehát kidolgoznunk politikánkat,
hogy az tükrözze a környezeti adottságokat, valamint a vállalat specifikus
tevékenységeit és prioritásait.
Hasonlítsuk össze ezt az energiapolitikai mintát a saját vállalatunk energiapolitikai
célkitűzésével, amennyiben készült ilyesmi. Elképzelhető, hogy annak bizonyos
részei, kellő adaptációval, átültethetők a saját vállalatunkéba. Ha szervezetünk még
nem dolgozott ki energiapolitikai programot, próbáljunk meg mi magunk kimunkálni
egyet az alábbi Tartalmi Útmutató segítségével. A másik lehetőség az, hogy
módosítjuk a 7.2.3. szakaszban található energiapolitikai mintát úgy, hogy
megfeleljen saját szervezetünk egyedi körülményeinek.
Tartalmi Útmutató
1. rész
1.1. A felső vezetés elkötelezettségének kinyilatkoztatása az
energiagazdálkodás iránt, valamint középvezetők bevonásának
deklarálása.
1.2. A politika általános megfogalmazása.
1.3. A célkitűzések részletezése, rövid és hosszabb távú célokra bontva.
2. rész
2.1. Akcióterv, amely tartalmazza a munkaprogramot ütemtervvel együtt.
2.2. A program teljesítéséhez szükséges költségekre lebontott
forrásszükségletek, beleértve a humán erőforrással kapcsolatos
igényeket, a beruházási és képzési kívánalmakat.
2.3. A tevékenységekhez rendelt felelősség és elszámoltathatóság
meghatározása. nevesítve az egyéneket vállalati besorolásukkal
együtt.
2.4. Bármiféle létező energiagazdáikodási bizottság hatáskörének,
felépítésének, tagságának és jelentési mechanizmusának leírása.
2.5. Az osztályok által a bizottságba delegált képviselők név szerinti
felsorolása, a belső és külső kommunikációs csatornák körvonalazása.
2.6. Az ellenőrzési folyamat ismertetése, feltüntetve a teljes folyamat és
annak pénzbeni kihatásának felmérési állomásait és mechanizmusait,
valamint az energiagazdálkodásba bevont szakemberek egyéni
teljesítményének értékelési szempontjait.
Az energiapolitika kidolgozása
Az energiapolitika tényleges megszövegezése bizonyos mértékig az adott szervezet
vállalati kultúrájától függ, de hatással lehet rá az ott bevezetett vezetési stílus is.
Nagyobb a valószínűsége a energiapolitikai célkitűzések széles körben való
elfogadtatásának, ha az összes érintett félnek alkalma nyílt közreműködni annak
megfogalmazásában. Az energiapolitikát tartalmazó dokumentumot összeállíthatja és
megfogalmazhatja a főenergetikus, de ajánlatos azt osztályközi bizottsággal

felülvizsgáltatni és módosíttatni. Fel kell kérni az osztályok képviselőit, hogy
tegyenek javaslatokat az energiapolitikai dokumentum első megfogalmazásakor,
majd ismét a felülvizsgálatot követően.
A konzultációs időszakot annak kell szentelni, hogy kezdjük el megszerezni a
politika iránti elkötelezettséget a vállalat egésze részéről. Ideális esetben úgy járunk
el, hogy az összes érdekcsoport érezze, hogy a kidolgozott politika ésszerű és az ő
érdekeiket is képviseli. Mindennél fontosabb, hogy kerüljük el olyan helyzet
kialakulását, amelyben valamely csoport úgy érzi, hogy megkérdezése nélkül
kényszerítették rá a vállalat energiapolitikáját.
Az energiapolitika ratifikálása
Miután a politikát megszövegezték, fontos, hogy a vállalat formálisan is elfogadja
és ratifikálja azt. Enélkül nehézségekbe ütközhet ama erőforrások megszerzése,
amelyekre szükségünk van az energiagazdálkodási tevékenységek kivitelezéséhez.
Először a vállalatvezetésnek kell formálisan elfogadnia az energiapolitikát. Ezt
követően a dokumentum példányait el kell juttatni az összes osztálynak és az érintett
érdekcsoportoknak, majd gyűlésekre kerül sor, melyek során az energiapolitikát és
annak hatásait elmagyarázzák a résztvevőknek. Itt ismét az a célunk, hogy jó
kapcsolatokat építsünk ki az energiagazdálkodási szakemberek és azon dolgozók
között, akik befolyásolhatják munkánk eredményét. Ezeket a találkozókat célszerű
arra is felhasználni, hogy részletesen megtárgyaljuk azokat a marketing vagy képzési
tevékenységeket, amelyekre a politika megvalósításához szükség lehet.
A bevonandó tevékenységek
Legelőször is biztosítanunk kell, hogy hatékonyan megtárgyaljuk mindama
tevékenységeket, amelyek szükségesek az energiagazdálkodási munkaprogram
általunk elért fázisának megvalósításához. Csak miután sikeresen számbavettük
mindezeket, kerülhet sor egyéb kezdeményezések felkutatására.
Ha a vállalatunknál már beindultak energiagazdálkodási tevékenységek, nagy a
valószínűsége annak, hogy először ezek a tevékenységek a vállalaton belüli
energiamegtakarítási erőfeszítésekre korlátozódnak. De ugyanakkor növekvő
nyomás nehezedik ránk, hogy ne csupán energiaköltségek megtakarítására fordítsuk
figyelmünket, hanem igyekezzünk javítani a szervezet környezeti teljesítményét is.
Válaszképpen erre a kihívásra, szükség lehet szerepünk kiszélesítésére, hogy ne csak
az épületek vásárlásába és karbantartásába szóljunk bele, hanem a vállalat egyéb
energiafogyasztási területeivel is foglalkozzunk.
Azok a területek, amelyek haszonnal alkalmazhatják a főenergetikus által
felhalmozott tapasztalatokat, többek között a következők:
– a környezetszennyeződés csökkentése a széndioxid és freon emissziók
lefaragásával, valamint a levegőminőség javítása az épületekben és azokon
kívül,
– szállításnál felhasznált üzemanyag csökkentése,
– beszerzés, tekintettel az anyagok energiatartalmára,

– hulladékkezelés, mivel az elhelyezés, a rekultiváció és az újrafelhasználás
energiavonzatokkal jár, és
– üzem és teleptervezésnél, hiszen számolni kell az épületek
elhelyezkedéséből adódó szállítás energiaigényével.
A fenti területek többnyire kívül állnak a főenergetikusok jelenlegi hatáskörein,
néhány más viszont felelősségi körébe tartozik. Azonban relevanciával bír a vezetés
számára az energetikai szakemberek energiamegtakarítási erőfeszítései
eredményeképpen felhalmozott tapasztalata. Igyekeznünk kell, hogy minket is
bevonjanak legalább a politika kimunkálási fázisába, amikor ezeket a
tevékenységeket összehangolják a vállalatunk átfogó környezeti stratégiájával.
A Városi Önkormányzat példája
A Városi Önkormányzat Energia Akciótervet adott ki 1990-ben, amely 80
tevékenységet tartalmaz, melynek célja az energiafogyasztás 50 %-kal való
csökkentése 2025re. A terv meghatározza minden egyes tevékenység felelősét,
valamint azok teljesítésének határidejét. Az 1992ben közzétett második éves jelentés
arra utal, hogy a megelőző évben 2,5 %-kal csökkentették az energiafogyasztást.
A következő lépések
Hogy milyen következő lépésekre szánjuk el magunkat, függ
– attól a fázistól, amelyet az energiagazdálkodási programunkban elértünk,
valamint
– azoktól a kérdésektől, amelyeket a mátrixból azonosítottunk mint a
következőkben megoldandó problémákat.
Bárhol legyünk is a jelen pillanatban, az állandó célkitűzésünk az
energiagazdálkodás stratégiai megközelítésének kialakítása legyen. Ez azt jelenti,
hogy részt kell vennünk olyan hosszútávú beruházási és szervezetfejlesztési program
kidolgozásában, amely végső eredményként beilleszti energiagazdálkodási
tevékenységeinket
– a vállalatunk kömyezetgazdálkodási rendszereibe, valamint
– a mindennapi vezetői döntéshozatalba is.
Igen fontos, hogy ne legyünk túlságosan nagyravágyók. Haladjunk lépésről
lépésre, csak annyi munkát vállalva magunkra, amivel meg tudunk gyürkőzni a
jelenlegi humán és anyagi erőforrásainkra támaszkodva. Csak azokat a feladatokat
célszerű elvállalni amelyekről tudjuk, hogy jó esélyünk van a sikeres teljesítésükre.
Különösen fontos hogy ne tegyünk olyan ígéreteket, amelyeket nem tudunk
betartani, mivel ez
– tönkreteszi ama hírnevünket, hogy hatékonyan szoktunk dolgozni és
munkánk megéri a befektetést
– elrettenti az embereket attól, hogy ismét igénybe vegyék szolgálatainkat,
valamint
– megnehezíti jövőbeni energiagazdálkodási tevékenységeink finanszírozását.

7.2.1. Szervezet
Az energiagazdálkodás az egész szervezetet átfogja és a főenergetikus csak akkor
tevékenykedhet hatékonyan, ha a vállalat minden részéhez hozzáférhet. De az
energiagazdálkodásnak helyet is kell biztosítani valahol. Öt lehetőség kínálkozik:
– a műszaki osztály
– a személyzeti osztály,
– a pénzügyi osztály,
– a vezérigazgatói iroda,
– külső tanácsadók.
Az energiagazdálkodás helye
Az energiatakarékosságot általában műszaki tevékenységnek tekintik, ezért a
főenergetikus igen gyakran a vállalat műszaki osztályán kap helyet. Ez jó alapot
jelenthet az energiagazdálkodási program 1. fázisában, amikor az ellenőrzés
megszervezése történik, de kevésbé megfelelő a képzés, illetve az energiaügyi
információs tevékenység szempontjából.
A személyzeti osztály megfelelő hely a motivációs és képzési feladatok ellátására,
a pénzügyi osztály pedig hosszú távon jó bázisnak bizonyulhat a 3. fázisban
megjelölt pénzügyi kontroll és számviteli eljárások lebonyolítására. De mindkét
helyszín hátrányokat jelent a műszaki támogatás és hitelesség szempontjából.
A vezérigazgatói iroda nyújthatja a széleskörű ismeretséget és hozzáférhetőségi
lehetőségeket, amire szükség van az energiagazdálkodás bevezetésének kezdeti
stádiumában. De amennyiben hosszútávon be kívánjuk építeni az
energiagazdálkodást a szervezet irányításának fő vonulatába, hogy ily módon az
egész vállalatot behálózza, akkor nem ez a legmegfelelőbb hely.
Az utolsó lehetőség külső tanácsadók alkalmazása, akik széleskörű tapasztalatot és
szakértelmet nyújthatnak. Ez lehet a legkedvezőbb megoldás olyan műszaki
helyzetekben, amikor a tanácsadók felhasználhatók a belső energiaügyi szakemberek
támogatására, de nélkülözi a kapcsolatok ama hálózatát és a napi kontaktust, ami
alapvető fontosságú a dolgozók tájékoztatása és biztatása szempontjából. A
gyakorlatban azt tapasztaljuk, hogy nincs ideális otthona az energiagazdálkodási
tevékenységnek, következésképpen az tűnik az optimális megoldásnak, hogy a
helyszínt időről időre változtatjuk, aszerint, hogy a szervezet átlép az
energiagazdálkodási program egyik fázisából a másikba. Minden opciónak
megvannak az előnyei és a hátrányai. Bármely helyzetben találjuk magunkat, annak
megfelelően kell terveznünk. A fontos kérdés a következő:
– Az egész energiagazdálkodási csoport egy helyen működjék egy komplex
egységként?
– Vagy célszerűbb megoldás, hogy a csoport tagjai szétszórtan
tevékenykedjenek a vállalat különböző részeiben?
Az alsószintű vezetés szempontjából nézve, a vállalat bizonyos helyén székelő
egyetlen egység rendelkezik a legrövidebb utasítási lánccal és ugyanakkor az

összetartás szellemében cselekedhet, valamint a legalacsonyabb vonatkozó
költségekkel jár A szétszórt helyszínek, kombinálva a részlegek közötti felelősségek
leosztásával, nagyobb hasznot eredményezhetnek hosszabb távon, mivel ily módon
az energiagazdálkodás jobban összhangba hozható a vállalat különböző részeiben
végzett tevékenységekkel.
Hogy a vázolt opciók melyike bizonyul legjobbnak nemcsak rövid, hanem hosszú
távon, az az adott vállalat specifikus körülményeitől függ. Ha a műszaki osztályon
nyerünk elhelyezést, az ellen kell harcolnunk, hogy az energiamegtakarítást csupán
speciális műszaki tevékenységnek kiáltsák ki, ily módon elszigetelve azt. Az
energiaügy az egész szervezetet átfogó vezetési kérdés és nem műszaki specifikum.
Az a feladatunk, hogy
– megértessük az összes vezetővel, hogy az energiafogyasztás ellenőrzés alatt
tartása vezetői felelősségkörükbe tartozik
– fogadtassuk el velük, hogy ezen „új” meggondolás szellemében járjanak el
és számoljanak el saját energiafogyasztásukkal.
A felső vezetés támogatása
A főenergetikus gyakran úgy érzi, hogy pozíciója és hatásköre korlátozott. Mégis
többnyire arról van szó, hogy neki kell meggyőznie a nála magasabb beosztásban
lévőket arról, hogy változtatásokat eszközöljenek saját és beosztottaik működési
formáiban. Mivel ilyen kontraszt áll fenn a főenergetikus korlátozott hatásköre és az
egész vállalatot átfogó energiagazdálkodási feladatai között, aligha koronázhatja
munkáját siker, ha nem tudja megnyerni saját főnöke, illetve a felső vezetés teljes
támogatását.
S valóban a felső vezetés támogatásának nemcsak az informális, személyes
csatornákon és biztatáson keresztül kell megnyilvánulnia, hanem az osztályközi
bizottságban is, ahol az összes vezetőnek és rajtuk keresztül a beosztottaiknak el keli
kötelezni magukat a jó energiagazdálkodási gyakorlatok megvalósítása iránt.
A felső vezetés eme támogatása hiányában az energiagazdálkodás valószínűleg
alacsonyszintű tevékenység marad, amely képtelen kitörni a vállalat mindennapos
műszaki problémaköréből. Következésképpen a vállalat kulcsfontosságú vezetői és
beosztottaik nem fogadják el azt olyan kérdésként, amellyel naponta foglalkozniuk
kell tevékenységeik részeként.
Mivel a főenergetikusi poszt meglehetősen alacsonyan helyezkedik el a szervezeti
hierarchiában, valószínűleg úgy érezzük, hogy sok a felelősségünk és kicsi a
hatáskörünk. Nekünk kell változtatásokat eszközölnünk a vállalat teljes
vertikumában, de nincs elég hatalmunk azok keresztülviteléhez.
Azáltal növelhetjük meg befolyásunkat, hogy szövetségre lépünk a vállalatunknál
tevékenykedő patrónusunkkal, aki magáévá teszi az energiagazdálkodás ügyét. Ez
akkor bizonyul különösen hatékony megoldásnak, ha ez az illető széles körben
ismert pozícióval rendelkezik, például a vállalat elnöke vagy vezérigazgatója. De az
ilyen győzelem csak időleges megoldást jelent.
A probléma az, hogy az ily módon szerzett befolyás informális és átmeneti jellegű.
Nem alkotja szerves részét sem a főenergetikusi munkakörnek, sem pedig a

szervezetünk energiagazdálkodási struktúrájának. Amennyiben patrónusunk elhagyja
hivatalát vagy figyelmét más irányba fordítja, a befolyásunk odavan és még
gyengébb helyzetbe kerülünk, mihelyst ismertté válik, hogy tevékenységünk már
nem élvezi azt a támogatást és biztatást, amit korábban kapott. Ne feledkezzünk meg
arról, hogy a felső vezetéshez eljutó információnak három fő célja van:
– jóváhagyást nyer humán erőforrásra vagy energetikai intézkedésekre
költendő jelentős pénzalapok kérdéseiben,
– összefoglalást ad az elért haladásról, és
– elismerést és presztízsi szerez tevékenységünk számára.
Vezetői funkció
A főenergetikus szerepe mindenek felett vezetői poszt. Bármilyen egyéb
képesítéssel és tulajdonságokkal rendelkezünk, szükségünk van megfelelő vezetői
képzésre és szakértelemre a vezetői funkcióink ellátásához. Kifejezett vezetői rálátás
és képességek nélkül valószínűleg nem leszünk képesek saját beosztottaink hatékony
vezetésére vagy az energiagazdálkodás ügyének elfogadtatására az egész
szervezetben. Ha nem rendelkezünk a szükséges vezetői tapasztalattal, igyekeznünk
kell tudomást szerezni a vállalatnál folyó továbbképzési lehetőségekről.
Hogy milyen tulajdonságokat kell a főenergetikusnak magában kifejlesztenie,
bizonyos mértékig annak függvénye, hogy az energiagazdálkodás milyen szintet ért
el a vállalatnál. Az 1. és 2. fázisban akkor leszünk nagy valószínűséggel hatékonyak,
ha a személyes teljesítményre összpontosítjuk figyelmünket, rövidtávú célokat
tüzünk ki magunk elé és az azok elérése eredményeképpen hozzánk érkező pozitív
visszacsatolásokra hagyatkozunk. De ha ezek a tulajdonságok már megvannak
bennünk és azokat sikeresen alkalmazzuk, végül is rádöbbenünk, hogy már
megvalósítottuk mindezeket a könnyen elérhető javításokat és megtakarításokat. És
ekkor már nem adódnak számunkra rövid távon teljesíthető sikerlehetőségek és ily
módon elmarad majd az áhított elismerés.
Amikor az energiagazdálkodási program a 3. fázisba lép, a főenergetikusnak más
kvalitásokat kell csillogtatnia. Itt a hangsúly már nem a személyes
kezdeményezőkészségen van, hanem a megvalósított energiahatékonysági beruházás
védelmén, valamint a bevezetett információs rendszer működésének felügyeletén.
Következésképpen ekkor már nem bírnak ugyanakkora relevanciával a korábban oly
hatékony személyes tulajdonságok. Esetleg még hátrányokat is eredményezhetnek. A
feladatunk ekkor már főleg a beállított rendszerek és eljárások védelmezése, illetve a
viselkedésformák bizonyos előírt határok között tartása.
Példa a főenergetikus munkaköri leírására
A főenergetikus feladatai és felelősségei nyilvánvalóan széles skálát ölelnek fel, sőt
még időben is változhatnak az energiagazdálkodás bevezetettségi stádiumától
függően. Ezért hasznos lehet felhozni itt egy példát a főenergetikus munkaköri
leírására, ami szerepét jellemzi:
1. Az energiapolitika kimunkálásának és megvalósításának felügyelete.

2. Költséghatékony módszerek bevezetése és fenntartása annak érdekében, hogy a
vezetés megfelelő információhoz jusson az energiafogyasztást és az azzal járó
környezetszennyezést illetően.
3. Megfelelő és rendszeres jelentések készítése az ilyenfajta információkról a
fogyasztásért felelős beosztottak, valamint a felső vezetés számára.
4. Az energiahordozó beszerzésére és felhasználására vonatkozó hatékony és
környezetbarát politika és eljárások bevezetése és fenntartása.
5. Az energiatudatosság megalapozása, fenntartása a vállalat dolgozóiban.
6. Hatékony karbantartási és üzemeltetési gyakorlatok bevezetése és fenntartása a
vállat teljes vertikumában.
7. A vállalat energetikai kérdésekben való jártassággal és tudatosítással kapcsolatos
képzési szükségletének feltárása.
8. Költséghatékony lehetőségek felkutatása az energiahatékonyság növelése
érdekében új és régi telephelyeken.
9. Energiafogyasztás és környezetszennyezés csökkentését célzó beruházási program
kidolgozása.
10. Energiagazdálkodási tevékenységek költséghatékonyságának felmérését célzó
eljárások felülvizsgálatának bevezetése és fenntartása mind a felső vezetés, mind
az érintett beosztottak számára.
Elszámoltathatóság
A jó jelentési rendszer legalább olyan fontos, mint az energiagazdálkodás
elhelyezkedése a vállalaton belül. A következőkre van szükség:
– az energiafogyasztás ellenőrzésének felelősségét rá kell ruházni arra a
személyre, aki a vállalat adott részében a költségvetésért felelős,
– egy személyt keli felelőssé tenni az összes energiagazdálkodási tevékenység
összehangolásáért, akinek rendszeresen jelentenie kell, hogy a különálló
egységek hogyan ellenőrzik energiafogyasztásukat,
– az energiafelhasználók ennek a személynek jelentenek közvetlenül és neki
tartoznak elszámolással is,
– az a személy közvetlenül jelent a felső vezetésnek és annak tartozik
közvetlen elszámolással az energiagazdálkodási tevékenységeket illetően,
– világos struktúrát kell kialakítani az energiagazdálkodással foglalkozó
osztályközi bizottság számára.
Havonta legalább egyszer kell jelentenünk ama részleg vezetőjének, ahol
elhelyezést nyertünk. Ezen részlegvezetőn keresztül kell jelentést tennünk az
osztályközi energiagazdálkodási bizottságnak legalább egyszer negyedévenként. Az
ilyen bizottság előnye abban áll, hogy azon keresztül hozzáférhetünk azokhoz a
döntéshozatali területekhez, amelyek hatással vannak olyanfajta energiafogyasztásra,
ami egyébként számunkra nem elérhető. Ezen a bizottságon keresztül évente
legalább egyszer jelentenünk kell az igazgatósági testületnek.

Az is kívánatos, hogy az energiagazdálkodási osztályon dolgozó szakembereket két
csoportra osszuk úgy, hogy az egyik csoport az energiamegtakarítást célzó
intézkedésekért legyen telelős, a másik pedig az azokat magába foglaló beruházások
megtérüléséért. Míg mindkét csoport közvetlenül a főenergetikusnak tartozik
elszámolással, az ellenőrzési feladatokat ellátó csoport munkáját rendszeres külső
felülvizsgálatnak kell alávetni. Általában mind a részlegvezető, mind pedig az
osztályközi Energiagazdálkodási Bizottság részt vesz ebben a felülvizsgálati
tevékenységben.
Az energiagazdálkodási osztály
Hogy hány beosztottra van szüksége a főenergetikusnak tevékenységei ellátásához,
a következő tényezőktől függ:
– az energiaszámlák nagysága,
– milyen mértékű energiafogyasztás csökkentésre van szükség a vállalatnál,
– milyen fázisban van az energiagazdálkodási program.
Másrészről, az energiafogyasztás csökkentésének mértéke a következők függvénye:
– a vállalat telephelyeinek, üzemeinek és tevékenységeinek száma és
kiterjedése,
– azok jelenlegi energiahatékonysági szintje,
– a dolgozók jelenlegi energiatudatossági szintje és a már bevezetett
energiamegtakarítást célzó rutintevékenységek színvonala,
– a vezetői döntéshozatalt támogató jelenleg működő energiaügyi információs
rendszer megfelelőségi foka,
– a felsorolt tényezők bármelyikének javítását előirányzó költségvetés
nagysága.
A felsoroltakból egyértelműen következik, hogy időről-időre változni fog az
energiagazdálkodási tevékenységek ellátásához szükséges szakemberek száma. A
rendelkezésünkre álló beosztottak száma nem az egyetlen fontos szempont. Hasonló
fontossággal bír szakértelmük és tapasztalatuk szintje. Kellő szakértelem és
tapasztalat hiányában a részünkről történő alapos ellenőrzés nélkül kicsi a remény
arra, hogy működésük hatékony lesz. Ha így áll a dolog, ez alááshatja saját
tevékenységünk hatékonyságát, mivel elveszi időnket attól, hogy egyéb feladatainkat
lelkiismeretesen elláthassuk, mint például stratégiai gondolkodás, a vállalaton belüli
jelentéstétel, az energiagazdálkodási tevékenységek értékének népszerűsítése a
szervezeten belül és kívül.

Hosszabb időszakot tekintvén, az energiagazdálkodási tevékenységeknek
készségek és szakértelem széles skálájából kell táplálkozniuk:
– általános vezetési,
– műszaki,
– pénzügyi,
– személyzeti vezetői,
– oktatási és képzési,
– marketing.
A lényeg az, hogy a készségek és tapasztalatok megfelelő arányát gyűjtsük össze a
megfelelő időben és a megfelelő helyen. Munkaprogramunk különböző fázisaiban
különböző típusú segítségre van szükségünk, ezért szakembereinknek a következő
területeken kell jártasnak lenniük:
1. fázis:
– a telephelyeken, üzemekben és ellenőrzéskor alkalmazott
energiahatékonyság,
– oktatás és képzés.
2. fázis:
– beruházások számvitel és pénzügyi értékelése.
3. fázis:
– motiváció, ösztönzés, népszerűsítés, reklám
– vezetői információs rendszerek tervezése és működtetése.
7.2.2. Motiváció
A vezetés olyan végrehajtási folyamat, melynek segítségével céljainkat más
emberekkel kialakított kapcsolatok útján érjük el. A legtöbb főenergetikusnak példák
és meggyőzés eszközeivel kell megpróbálniuk hatást gyakorolni az emberek
viselkedésére ahelyett, hogy megmondanák nekik, mit tegyenek. Korábban az volt az
elterjedt nézet, ma már kevésbé széles körben hallható mint például tíz évvel ezelőtt,
hogy az energiagazdálkodás műszaki kérdés. A felhasználó részéről az épület
működésébe történő beavatkozást helytelen dolognak tekintik, és a cél az, hogy a
minimumra csökkentsük a felhasználó viselkedése által gyakorolt hatást az épület
ellenőrzésének automatizálásával. Bár igaz, hogy a kazánrendszerek jobb vezérlése,
a szobatermosztátok és az időkapcsolók nagymértékben javítják az
energiahatékonyságot és csökkentik a fogyasztást, ha teljesen kivesszük a környezeti
ellenőrzést az épületek használói kezéből, ronthat a hatékonyságon. Az emberek
megtalálják az automatikus rendszerek kikerülésének módjait: nyitva hagyják az
ablakokat és az ajtókat, nem kapcsolják ki a villanyt, amikor már nincs rá szükség,
beleavatkoznak a vezérlésbe és megváltoztatják a termosztát beállítását.
Míg az ilyen viselkedésformák megkeserítik a műszakiak életét, a gyakorlatban azt
találjuk, hogy az embereket jó szóval és meggyőzéssel rá lehet venni bizonyos

dolgokra. Például akkor érünk el sikereket az energiamegtakarítás területén, ha a
kellő motivációval rábírjuk az embereket viselkedésük megváltoztatására. Hogy ezt a
kérdést hogyan tudjuk megoldani, elsősorban a saját vezetési stílusunktól és a
vállalatunknál kialakult kultúrától függ.
A problémánk abban áll, hogy a legtöbb ember nem tulajdonít nagy fontosságot az
energiának. Az emberek csak akkor szokták észrevenni környezetüket, ha hirtelen
kényelmetlen érzésük támad: ha túl meleg vagy túl hideg van, áporodott a levegő
vagy huzat van, túl erős vagy túl gyenge a fény. A kényelmüket illetően az emberek
a stabilitást keresik, ezért nem könnyű rávenni őket, hogy annyi figyelmet
szenteljenek az energiagazdálkodásnak, amennyit az megérdemel. Ne felejtsük el,
hogy a költségek csökkentése és a környezetszennyezés javítása érdekében
törekszünk a hatékonyabb energiafelhasználásra.
De az emberek motiválása érdekében ezeket a szervezeti célokat úgy kell tálalni,
hogy az megnyerje az emberek tetszését. Ha befolyásolni óhajtjuk azokat, akik fölött
nincs hatalmunk, akkor nekik kell azonosulniuk ezekkel a szervezeti célokkal. Ennek
elérése érdekében be kell bizonyítanunk, hogy tevékenységeinket és elvárásainkat a
„vásárló igényei motiválják”. Sok esetben azonban pont az ellentéte történik.
Jelenleg az az általános helyzet, hogy a felső vezetés előírja a főenergetikusnak,
hogy önkényesen megválasztott százalékkal csökkentse az energiaköltségeket, és
csupán kevés vállalat ért el megtakarításokat azáltal, hogy rávette embereit
hozzáállásuk és viselkedésük megváltoztatására. Számos módon növelhetjük
befolyásunkat, például azáltal, hogy
– biztosítjuk az embereket arról, hogy nyernek valamit javaslatunkból,
– jutalmazunk, például dicsérünk, vagy egy jó szót szólunk a megfelelő
emberekhez,
– kiterjesztjük befolyásunkat felfelé, oldalirányban és lefelé.
Mi motiválja az embereket? Hogyan vehetjük rá az embereket arra, hogy
kapcsolják ki a villanyt, ha nincs rá szükség vagy elégedjenek meg az alacsonyabbra
állított termosztáttal? Hogyan győzhetjük meg őket arról, hogy pontosan olvassák le
a mérőórákat minden hónapban és időben küldjék be az adatokat? És hogyan
szerezzük meg a jóváhagyást ahhoz a beruházáshoz, melynek eredményeként olyan
intézkedések kerülnek bevezetésre, amelyek meggyőződésük szerint
energiamegtakarításhoz vezetnek?
A motiváció mindaz, ami arra ösztönzi az embereket, hogy önkéntesen
cselekedjenek bizonyos módon és tartsanak ki mellette a nehézségek árán is. Az
embereknek vannak alapvető szükségleteik (pl. étel), amelyek ki nem elégítésük
esetén ösztönöket hoznak mozgásba (pl. éhség), ami viszont cselekvéshez vezet (étel
keresése). De az emberek bonyolultabb okoknál fogva is cselekszenek. Azonosság és
elégedettség érzését keresik másokkal kialakított kapcsolatok eredményeképpen.
Következésképpen a kollégák részéről érkező nyomás nagyobb hatást gyakorolhat,
mint a pénzügyi ösztönzés vagy a vezetési ellenőrzés. Ezt a megközelítést magukévá
tevő szervezetek jobban törődnek a dolgozók hangulatával, csoportok és nem
egyének ösztönzését tűzik ki célul, tájékoztatják dolgozóikat, például a vállalat lapja
útján, valamint igyekeznek a munkahelyet megelégedés forrássá alakítani.

A munkahelyi megelégedettség megteremtésének egyik fő módszere abban áll,
hogy úgy alakítjuk a munkahelyi körülményeket, hogy a dolgozók azáltal érhetik el
saját céljaikat, hogy erőfeszítéseket tesznek a szervezet célkitűzéseinek elérésére. Ily
módon a teljesítményszinteket magasra lehet állítani, ha az emberek magukénak
fogadják el azokat. A munka gazdagabbá tesz bennünket alapelv szintén fontos a
motiválás szempontjából. Ha az embereknek nagyobb önállóságot adunk, nagyobb
megelégedettséggel végzik munkájukat. Következésképpen a dolgozókat jobban el
tudjuk számoltatni cselekedeteikért.
Az elvárások is hatást gyakorolnak a viselkedésre. A dolgozók erőfeszítéseiket a
jutalomhoz mérik. Ha úgy érzik, a tőlük elvárt erőfeszítés jóval meghaladja a várt
eredményt, motivációjuk csökken. Ugyanez történik, ha megítélésük szerint mások
magasabb jutalmat kapnak ugyanazért az erőfeszítésért. Azokon a területeken, ahol a
vállalat jutalmaz vagy nem, a teljesítmény hatást gyakorol a dolgozók érzéseire,
következésképpen motiváltsági szintjükre. Bár az emberek tudják, hogy világos
kapcsolat van az erőfeszítés, a teljesítmény és a jutalom között, nincs bizonyíték arra
nézve, hogy csupán a jutalom növelésével az embereket teljesítményük javítására
lehetne ösztönözni. A jól végzett munka nagyobb elismerése és a dolgozókra
ruházott, munkája iránti megnövelt felelősség valószínűleg jobb hatást fog elérni. A
kellemetlen dolog viszont az, hogy a jutalom hiánya elveszi az emberek
munkakedvét. A magasan motivált emberek, amennyiben nem megfelelő
körülmények között kénytelenek dolgozni és nem is fizetik meg őket rendesen,
elégedetlenek lesznek és nem mutatnak jó teljesítményt.
Kit érdemes motiválnunk?
Hat kategóriára lehet osztani azokat az embereket, akiket motiválni kell.
Mindegyik csoport más módon érdekelt az energia kérdésében, ezért más motivációt
igényel.
1. Felső vezetők
A felső vezetőket leginkább az ösztönzi, hogy a vállalat teljesítményét a költségek
csökkentésével és a nyereségesség növelésével javítsák. A legfontosabb tehát az,
hogy eredményeinket ilyen formában hozzuk tudomásukra.
Mutassuk be nekik, hogy milyenek lennének az üzemanyag költségek ma, ha
energiahatékonysági intézkedéseket tettünk volna a múltban. Írjuk le, hogy hogyan
lehetett volna elérni ezeket a megtakarításokat, ártárgyalások segítségével, bizonyos
energiahatékonysági intézkedésekbe való beruházással vagy jobb irányítással. Ezek
után számviteli úton számszerűsítsük a megtakarításokat, mivel ez kiváló eszköz
energiagazdálkodási tevékenységek és jövőbeli beruházások finanszírozására.
Egyes főenergetikusok nagy fontosságot tulajdonítanak jelentős hatalommal bíró
patrónus befolyásának. Ez azonban nem ideális megoldás, mivel nagymértékben
függ attól, hogy az illető patrónus meddig marad magas posztján és meddig tartja
fenn érdeklődését és támogatását. Jó megoldás viszont arra, hogy
energiagazdálkodási programot indítsunk be és gyorsan cselekedjünk. A probléma a
motiváció szempontjából az, hogy a kölcsönvett hatalom elégedetlenséget szül és a
kegyekből való kiesés visszájára fordítja a már elért haladást. Módszeresen kell
eljárnunk annak érdekében, hogy a patrónusi segítséget biztosabb bázisra cseréljük,
támogatást keresvén a vállalat teljes vertikumában. Különösen lényeges az, hogy

meggyőzzük az egységek vezetőit arról, hogy az energiagazdálkodás területén elért
sikereket saját eredményüknek tekintsék, még akkor is, ha segítségünk és
bátorításunk nélkül ez nem ment volna.
2. Osztályvezetők
Az osztályvezetők motiválásának legegyszerűbb módja az, hogy őket tesszük
felelőssé az energiaköltségek kézbentartásáért saját költségvetési területükön. Őket
az fogja energiafogyasztás csökkentésére ösztönözni, hogy mi fog történni el nem
költött energiaköltségekre szánt pénzeszközökkel és hogyan fogják meghatározni a
költségvetést az elkövetkező évre.
Némely vállalatnál a költségvetést irányítóknak lehetőségük van arra, hogy az
energiaköltségekre előirányzott források bizonyos hányadát megtarthassák és más
költségvetési területekre csoportosítsák át. Egyetemen például a megtakarításokat
oktatás és kutatás finanszírozására használhatják. Más szervezeteknél, ahol a
megtakarításokat elvonják és a jövő évi költségvetést annak arányában karcsúsítják,
a megtakarításokat nem ösztönzik, különösen akkor, ha a költségvetésről döntő
személyek amiatt aggódnak, hogy az energiafogyasztás ismét hirtelen
megnövekedhet szigorú tél esetén.
A megtakarítások elvonása azonban nem mindig hat negatív ösztönzésként. Van
olyan vállalat, ahol a költségcsökkentés önmagában elégséges ösztönzés az
osztályvezetők számára, habár az összes megtakarítást visszaáramoltatják a
központba. Itt ugyanis azt a módszert követik, hogy az energiagazdálkodást beépítik
a teljes erőforrásgazdálkodásba és a teljesítményt ugyanúgy jelentik, mint az összes
egyéb költségeket.
Még ilyen körülmények között is meg kell találniuk az osztályvezetőknek azokat a
módokat, amelyek segítségével beosztottaikat energiamegtakarításra buzdíthatják.
Nekik szükségük van a főenergetikus segítségére és tanácsára a tekintetben, hogy
milyen viselkedésforma csökkenti leginkább az energiafogyasztást; abban is
segítségünkre szorulnak, hogy megemeljék embereik tudatossági szintjét az ilyen
kérdéseket illetően és rendszeres visszacsatolást várnak beosztottjaik
teljesítményéről.
3. Kulcsszemélyek
A kulcsszemélyek közvetlenül ellenőrzik az épületek vagy üzemek működését, ők
a területfelelősök, a gondnokok és a karbantartók. Hogy meggyőzzük őket az
energiafogyasztás ellenőrzésének fontosságáról, szükséges, hogy a kulcsszemélyek
legalább részben az ellenőrzésük alatt álló területek és üzemek
energiahatékonyságának növeléséhez mérjék a saját személyes teljesítményüket és
munkájukból eredő megelégedettségüket.
Sikerük attól is függ, hogy munkájuk elvégzése után mennyi felhasználható
kapacitásuk marad, valamint, hogy mekkora az önállóságuk munkájuk
megszervezésében. Ha minden csepp erejüket felemészti az általuk ellenőrzött üzem
vagy terület működtetése, akkor fő célkitűzésük a meghibásodások megelőzése és a
használók részéről érkező panaszok elkerülése.
Amennyiben a kulcsszemélyeket alábecsülik a felső vezetők, csak akkor
számítanak rájuk, ha valami elromlik, még a legalapvetőbb energiahatékonysági

intézkedésekhez szükséges költségvetéssel sem rendelkeznek és önkényesen
meghatározott százaléknyi energiacsökkentést rónak ki rájuk átfogó utasítások
keretében, akkor minden bizonnyal igen nehéz lesz őket ösztönözni. Másrészről
viszont, ha az energiahatékonyságot személyes célként fogadják el, ha támogatást,
elismerést és anyagi erőforrásokat kapnak a felső vezetéstől, és a főenergetikus
műszaki segítséget is ad nekik, akkor nagyobb valószínűséggel lesznek büszkék
munkájukra.
Alakítsunk ki személyes kapcsolatokat ezekkel az emberekkel. Tartsunk jó
munkakapcsolatokat velük rendszeres találkozók útján. Hogy ezek a kapcsolatok
formálisak vagy közvetlenek lesznek-e, az adott vállalattól, valamint a személyes
vezetési stílusunktól függ. A kulcsfontosságú ellenőrző személyzetet úgy
motiválhatjuk, hogy „gazdagítjuk munkájukat” azáltal, hogy segítünk nekik arra
használni fel az energiahatékonyságot, hogy munkájukra büszkébbek lehessenek.
4. Az energiagazdálkodási osztály dolgozói
És vajon mi mitől vagyunk elégedettek munkánkkal? Ha mi nem érezzük
motiválva magunkat, kollégáinkat és a vállalat többi dolgozóit sem tudjuk
ösztönözni. Érdemes megállni itt egy pillanatra és elgondolkozni azon, hogy milyen
választ adhatnánk erre a kérdésre. A vezetőket általában három alapvető
mozgatórugó motiválja: teljesítmény, hovatartozás, hatalom. Általában azt találjuk,
hogy ezek közül egy fontosabb számunkra, mint a többi.
Ha projektorientáltak vagyunk, akkor fontos számunkra az eredmények elérése, a
világosan meghatározott célok, a személyes megbízatások, valamint a mérhető
eredmények. Szeretjük a változatosságot, mivel az állandó kihívást jelent,
ugyanakkor sokat számít nekünk főnökeink elismerése. röviden szólva, a
teljesítmény ösztönöz bennünket.
Ha az emberi kapcsolatok az a tényező, ami igazán jelentőséggel bír számunkra, és
szívesebben dolgozunk másokkal együtt mint egyedül, motivációnk abban áll, hogy
másokat is bevonjunk az energiagazdálkodás tervezésébe és működtetésébe.
Kollégáinkat csapattá igyekezzük szervezni, és jó munkaszellemet próbálunk
kiépíteni az energiafelelősök és az egységvezetők között. Összefoglalva, a
hovatartozás számunkra a fő motiváló tényező. Ha az a lényeges számunkra, hogy az
embereket befolyásoljuk és igazgassuk őket, az motivál bennünket, hogy sikerrel
vegyünk rá másokat arra, hogy a vállalatunk érdekében cselekedjenek. Mások
viselkedését akarjuk meghatározni, vagy legalábbis a helyes irányba terelni.
Dióhéjban összesűrítve, bennünket a hatalom motivál.
5. Energiafelelősök
Nyilvánvaló előnnyel jár, ha energiafelelősöket neveznek ki, akik az adott részleg
vagy épület energiafogyasztásáért felelnek. Ideális esetben a képviselőket azok a
részlegek nevezik ki, ahol dolgoznak. A manuálisan történő mérőóra-leolvasásnak
megvan a maga értéke. Az emberek gyakran jobban ismerik fel a problémákat, mint
az automatikus érzékelők. Ha van olyan emberünk, aki törődik az energiaügyi
kérdésekkel, az más emberek viselkedésére is hatással lehet és arra ösztönözheti a
kollégákat, hogy jobban odafigyeljenek a dolgokra. Kérjük meg őket, hogy tartsák
nyitva szemüket, jelentsék a hibákat és azt, hogy véleményük szerint mi módon lehet
energiát megtakarítani; továbbá kérjük fel őket, hogy kísérjék figyelemmel az

energiapocsékolási eseményeket: csukják be az ajtókat és az ablakokat, kapcsolják le
a villanyt. A gyakorlatban ennek a sikere az adott vállalattól, illetve annak az
energiagazdálkodás iránt kialakított elkötelezettségétől függ. Amennyiben más
dolgozók nem teszik magukévá ezt a felügyelői szerepet, nyilvánvaló negatív
következményeket eredményezhet. Az energiafelelősöket átmeneti megoldásként
célszerű alkalmazni, mivel jobb, ha nyomonkövetői funkciójukat megszüntetik,
amennyiben a vállalat önműködő mérőrendszert vezet be és az energiaügyet beépíti a
rutinszerűen végzett forrásgazdálkodásba. Az energiafelelősöknek képzésre és
támogatásra van szükségük funkciójuk teljesítéséhez, és ami ennél talán még
fontosabb, dicsérni és bátorítani kell őket, hogy kitartóan végezzék némileg hálátlan
rutinfeladatukat. Világosan kell látniuk, hogy munkájuk javítja a hatékony
energiafelhasználást. Tudatában kell lenniük annak, hogy a mérőórák pontos és
időbeni leolvasása alapvető fontosságú a hatékony energiagazdálkodás
szempontjából és, hogy a hibák bejelentése energiamegtakarításhoz vezet. Ez azt
jelenti, hogy világos, naprakész információval kell ellátnunk őket. A bejelenteti
hibákat gyorsan és hatékonyan kell kivizsgálnunk. Még egyszer hangsúlyozzuk: ha a
mi oldalunkon akarjuk őket tartani, személyes kapcsolatokat kell kiépíteni velük.
6. A vállalat dolgozói
A vállalati dolgozók egészének motiválásakor a környezeti meggondolások sok
ember számára legalább akkora jelentőséggel bírnak, mint a pénz. Számítsuk ki az
energiamegtakarítás széndioxid és kénemmisszióra gyakorolt hatását. Mutassuk be
ezt a globális felmelegedés és savas eső témájával összefüggésben.
Gondolkodjunk el azon, hogy vajon a vállalatunk energiamegtakarításának egy
részét nem tudná-e jótékonysági célokra fordítani. Ha egy osztály kevesebbet költ a
számára előírt költségvetésnél, dolgozói nevezhetik meg azt a jótékonysági célt,
amelyre a megmaradt összeget szánják. Nincs szükség arra, hogy minden dolgozóval
személyesen beszéljünk, különösen akkor, ha az egységvezetőket el tudjuk látni az
embereik motiválásához szükséges anyaggal. Ha megfelelő megoldásnak tűnik,
építsük be az energiahatékonyságot a dolgozók ösztönzési programjaiba és a vállalat
körlevele útján ismertessük a részleg energiamegtakarítás terén elért eredményeit.
Vezetési stílus
Vezetési stílusunk hatással van arra, hogy milyen módon motiváljuk a vállalat
dolgozóit, módszereinket az adott vállalati kultúrához és a szóban forgó motiválandó
személyhez keli igazítanunk. A különböző kultúrák különböző stílust igényelnek.
– A vállalkozói kultúra személyes kapcsolatokon alapuló dinamikus vezetési
stílust helyezi előtérbe. A kockázat és változás által ösztönzött mozgékony
személyiségtípusnak kedvező.
– A csapatkultúra az összejöveteleken és beszélgetéseken nyugvó támogató
vezetési stílust kedveli. Az együttműködés által motivált útegyengető típusú
személyiség számára vonzó.
– A hierarchikus kultúra a szakértelmen és eljárásokon nyugvó formális
vezetési stílust favorizálja. Ez a legjobb megoldás a stabilitást és ellenőrzött
környezetet helyeslő összekötő típusú személyiségforma számára.

– A piaci kultúra a célkitűzéseken alapuló, célorientált vezetési stílust tartja a
legmegfelelőbbnek. A függetlenség és személyes elszámoltathatóság hívei
vonzódnak hozzá leginkább.
Nyilvánvalóan a vállalat nem minden dolgozója rendelhető hozzá a fent jellemzett
típusokhoz, ezért úgy kell eljárnunk, hogy az megfeleljen az adott egyének
elvárásainak. Ne feledkezzünk meg munkánk közben a motivációval kapcsolatban
felsorolt meggondolásokról. Tűnődjünk el azon, hogy hogyan hasznosíthatjuk azokat
munkatársainkkal kapcsolatban, főleg amikor befolyásolni igyekszünk őket. Ne
szabályként kezeljük ezeket a gondolatokat. Az emberek motiválásának nincsenek
leegyszerűsített módjai, a fenti javaslatok azonban segítségül szolgálhatnak akkor, ha
azt próbáljuk felmérni, mennyire sikeresen oldjuk meg ezt a problémát.
7.2.3. Energiapolitikai példa

Az elkötelezettség deklarálása
Környezeti stratégiája részeként a vállalat elkötelezi magát a felelősségteljes
energiagazdálkodás, valamint energiahatékonyság javítását célzó eljárások iránt
összes épületeiben, üzemeiben és berendezéseinél, amennyiben az költséghatékony.
Politika
A vállalati politika célja az energiafogyasztás ellenőrzése
– szükségtelen kiadások elkerülése,
– költséghatékonyság, termelékenység, munkakörülmények javítása,
– a környezet védelme, valamint
– a fosszilis üzemanyagok hasznos élettartamának meghosszabbítása
érdekében.
Célok
A vállalat hosszútávú célkitűzései a következők:
1. energiahordozók leggazdaságosabb költségen való beszerzése,
2. azok leghatékonyabb módon történő felhasználása,
3. az energiafogyasztás által okozott szennyezés, elsősorban a CO2 emisszió,
mennyiségének csökkentése, valamint
4. a környezeti és megújuló energiaforrások felhasználásával a fosszilis
energiahordozóktól való függőség csökkentése, ahol csak lehetséges.
Azonnali célok
A vállalat rövid távon az alábbi célokat tűzi ki maga elé:
1. energiafogyasztása fölötti ellenőrzés megszerzése beszerzési, üzemeltetési,
ösztönzési, valamint képzési módszereinek felülvizsgálata és javítása útján,
2. energiamegtakarítást célzó folyamatos intézkedési programokba való
beruházás, amely a legjobb megtérülést hozza olyan pénzalapok

előteremtése érdekében, melyek legalább részben további
energiagazdálkodási tevékenységekbe ruházhatók be, és/vagy
3. a fenti eredmények védelme olyan vezetői információs rendszer
létrehozásával és fenntartásával, mely biztosítja, hogy azokhoz jut el az
információ, akiknek szükségük van rá, időben és a megfelelő formában
kapják azt, hogy segítse a vezetői döntések meghozatalát.
(A nem kívántpontok törlendők az energiagazdálkodás már elért fázisának
megfelelően).
Felelősségek
Az energiafogyasztás ellenőrzésének felelőssége arra az igénybevételi ponthoz
legközelebb lévő, releváns végfelhasználóra hárul, aki elszámolással tartozik a
költségvetés kezelőjének az adott fogyasztásért.
Az energiaköltségért a felhasználási ponthoz legközelebb tevékenykedő
költségvetést kezelő személy felelős, aki közvetlenül számol el a pénzügyi vezetőnek
ezzel a költséggel.
Az energiagazdálkodási tevékenységek koordinálásáért a főenergetikus felel, aki az
Energiagazdálkodási Bizottságnak tartozik elszámolással ama részleg vezetőjén
keresztül, ahol dolgozik.
Az energiapolitika kidolgozása és megvalósítása az Energiagazdálkodási Bizottság
felelőssége, amely az igazgatóságnak tartozik elszámolással.
A főenergetikus és munkatársai abban a részlegben nyernek elhelyezést, amely
leginkább támogatja az energiagazdálkodási tevékenység jelenlegi fázisát. Ez a
részleg: ... (Írjuk be a megfelelőt).
Az Energiagazdálkodási Bizottság a vállalat minden energiafogyasztó részlege által
delegált képviselőkből áll. Ezek a képviselők: ... . (Írjuk be a személyek nevét és
beosztását).
Negyedévenként ül össze és elnöke .... (Írjuk be a nevet és a beosztást), az
igazgatóság tagja.
A Bizottság a Környezetgazdasági Bizottság albizottságaként működik és annak
tartozik jelentési kötelezettséggel. (Ha nem így van, törlendő).
Szerkezet
A főenergetikus havonta jelentést készít közvetlen főnökének az
energiagazdálkodási tevékenységről, külön számlákkal igazolva
– az energiafelhasználás, valamint
– az energiagazdálkodási tevékenység költségeit.

Közvetlen főnökén keresztül negyedévenként jelentést tesz az Energiagazdálkodási
Bizottságnak, amely rendszeresen küld jelentést, illetve egyszer egy évben előadást
tart az igazgatóságnak:
– az épületek, üzemek, berendezések energiafogyasztásáról,
– a fogyasztás csökkentése érdekében kifejtett energiagazdálkodási
tevékenységekről.
Kommunikációs csatornák
A végfelhasználók vagy költségvetéskezelők által ellenőrzött energiafogyasztással
kapcsolatos ügyekről szóló formális kommunikációt a főenergetikus fogja össze, aki,
amennyiben szükséges, közvetlen főnöke, egyéb felső vezető, vagy az
Energiagazdálkodási Bizottság tudomására hozza azt.
Az energiagazdálkodási tevékenységekkel kapcsolatos formális kommunikáció
ugyancsak a főenergetikus útján történik, aki, ha fontosnak tartja, az összes releváns
végfelhasználó, a költségvetés kezelői, közvetlen főnöke, egyéb felső vezetők, illetve
az Energiagazdálkodási Bizottság figyelmébe ajánlja azt.
Akcióterv
Az elkövetkező évben az alábbi energiagazdálkodási tevékenységeket fogjuk
elvégezni:
– költségvonzattal ellátott munkaprogram kidolgozása,
– a meghatározott állomások részletes időzítésének elkészítése,
– a nevesített személyek által foganatosítandó eljárások azonosítása.
Források
Az energiagazdálkodásban résztvevő személyek száma, szaktudásuk összessége
valamint a beruházás nagysága megfelelnek a fenti tevékenységek
követelményeinek.
Az elkövetkező évben a dolgozók száma ..... lesz. (Írjuk be a megfelelő számot.)
A jövő év energiagazdálkodási költségvetése a vállalat éves energiaköltségének 10
százaléka lesz, azaz .... (Írjuk be a megfelelő számot).
Felülvizsgálat
Az összes energiagazdálkodási tevékenység időszakonként felülvizsgálatra kerül. A
főenergetikus állapítja meg a haladást a kitűzött célokkal való összehasonlítással,
valamint a különböző tevékenységek pénzben kifejezhető értékét is azonosítja,
amennyiben lehetséges.
Az Energiagazdálkodási Bizottság készíti el a tevékenységek éves auditálását, majd
beterjeszti az igazgatóságnak. Ezt követően a fontos részleteket a megfelelő felső
vezetők, a költségvetés kezelői, illetve a végfelhasználók tudomására hozzák.
A jelen energiapolitikai dokumentum évenkénti felülvizsgálatra és elfogadásra
kerül.

8. FELHASZNÁLT ÉS AJÁNLOTT IRODALOM
BALIKÓ S.: Lefúvató vezetékek kapacitásának meghatározása, Kőolaj és Földgáz,

1981. november pp. 327-334.
BALIKÓ S.: Zárt lefúvató rendszerek legkedvezőtlenebb ellen-nyomásainak
meghatározása az egyidejű lefúvatások figyelembevételével, Kőolaj és Földgáz,
1982. október pp. 312-317.
BASSA G.: Tüzeléstechnika, BME Gépészmérnöki Kar jegyzete. Tankönyvkiadó,
Bp., 1992.
BECKMANN, G. – GILLI, P. V.: A hő tárolása, Műszaki Könyvkiadó, Bp., 1987.
BIHARI P.: Segédlet az Energetika c. tárgyhoz, BME Energetika Tsz., Bp., 1996.
BOGNÁR – LACZKÓ – SIPOS: A közlekedés energiagazdálkodása, Felsőfokú
energetikusképző tanfolyam jegyzete, Digital-Comp Bp., 1988.
BOGOSZLOVSZKIJ–POZ: Hőhasznosítás a lég- és fűtéstechnikában. Elmélet és
számítási példák, Műszaki Könyvkiadó, Bp., 1987.
BOUSTEAD, I. – HANCOCK, G. F.: Ipari energiaanalízis, Műszaki Könyvkiadó,
Budapest, 1983.
BÜKI G.: Fűtőerőművek és távhőrendszerek, Műszaki Könyvkiadó, Bp., 1980.
DÖRING – KOCH - ZELTNER: Ipari berendezések hőszigetelése. Ipari szakkönyvtár
Műszaki Könyvkiadó, Bp., 1985.
ENDREY T.: Gépjárművek, Felsőfokú energetikusképző tanfolyam jegyzete, Digital-
Comp Bp., 1988.
Energiafelhasználói Kéziköny,. Szerkesztette: BARÓTFI I., Környezettechnika
Szolgáltató Kft., Bp., 1993.
Energiagazdálkodási kézikönyv – Energiagazdálkodási útmutató, Magyar-EU
Energia Központ, Budapest, 1997.
Energiapolitika Magyarország, OECD felmérés, Párizs, 1996.
Épületgépész művezetők zsebkönyve, Műszaki Könyvkiadó, Bp., 1979.
FARKASNÉ – NAGY – GÁSPÁR: Energiagazdálkodás, NME Ipari Kemencék
Szakmérnöki Szak hallgatói részére, NME Mérnöki Továbbképző Intézet, Bp., 1985.
FARKAS O.-NÉ: Kohászati kemencék, Tankönyvkiadó, Bp., 1985.
Felsőfokú energetikusi Tanfolyam jegyzete. II. Energiagazdálkodás, Előkészületben.
Bp., 1997.
FŰZY O.: Áramlástechnikai gépek és rendszerek, Tankönyvkiadó, Bp., 1991.
GARBAI L.: A hőveszteség mérése és számítása az ipari energetikában, Műszaki
Könyvkiadó, Bp., 1988.

GARBAI – DEZSŐ: Áramlás energetikai csővezeték-rendszerekben, Műszaki
Könyvkiadó, Bp., 1986.
GYÖRKE B.: Ipari energiagazdálkodás, Felsőfokú energetikusképző tanfolyam
jegyzete, Digital-Comp Bp., 1988.
HARMATHA A.: Hőhasznosítás, Műszaki Könyvkiadó, Bp., 1985.
HELLER L.: Energiagazdálkodás, Összeállította: JÁSZAY T. BME Gépészmérnöki
Kar jegyzete. Tankönyvkiadó, Bp., 1966.
HELLER L.: Hőtárolók, Összeállította: JÁSZAY T. BME Gépészmérnöki Kar jegyzete.
Tankönyvkiadó, Bp., 1967.
Ipari folyamatok műszerezése. Szerkesztette: Helm L., Műszaki Könyvkiadó, Bp.,
1966.
Kalorikus gépek, Szerkesztette: FÜLÖP Z., BME Gépészmérnöki Kar jegyzete.
KERÉNYI A.: Általános környezetvédelem. Globális gondok és lehetséges
megoldások, Mozaik Oktatási Stúdió, Szeged, 1995.
KISS L.: Villamosenergia-gazdálkodás, Tankönyvkiadó, Bp., 1989.
LADÓ – ROMHÁNYI – BRÜCHNER - KÁDÁR: Anyagforgalmi diagramok alkalmazása
az anyagfelhasználás és hulladékhasznosítás racionalizálására, Országos Környezet-
és Természetvédelmi Hivatal, Bp., 1983.
LÉVAI A.: Hőerőművek II., Műszaki Könyvkiadó, Bp., 1964.
Operációkutatás I. Szerkesztette: TÓTH I., Matematika üzemgazdászoknak sorozat.
Operációkutatás II. Szerkesztette: CSERNYÁK L., Matematika üzemgazdászoknak
sorozat. Tankönyvkiadó, Bp., 1990.
PATTANTYÚS Á.G.: A gépek üzemtana, Tankönyvkiadó, Bp.,1964.
PLEVA L.: Hőenergia-gazdálkodás, Veszprémi Egyetem jegyzete. Veszprém, 1991.
PÓTSA E.: Gőzkazánok, BME Gépészmérnöki Kar jegyzete. Tankönyvkiadó, Bp.,
1991.
SZENDY K.: Korszerű hálózatszámítási módszerek, Akadémiai Kiadó, Bp., 1967.
REMÉNYI K.: Új technológiák az energetikában, Akadémiai Kiadó, Bp., 1995.
VAJDA GY.: Energetika I., Akadémiai Kiadó, Bp., 1981.
VAJDA GY.: Energetika II., Akadémiai Kiadó, Bp., 1984.

Energiagazdálkodás

Uploaded by

Document Information

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Energiagazdálkodás

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

BUDAPESTI MÛSZAKI Phare Program HU-94.

BALIKÓ SÁNDOR – BIHARI PÉTER

© Phare Program HU-94.05

Készült a Phare Program támogatásával a HU-9405-0201-L017-019 sz. projekt keretében.

2 © Phare Program HU-94.05

A könyv szerzői ehelyütt fejezik ki köszönetüket Veres Gergelynek a kézirat

© Phare Program HU-94.05 3

© Phare Program HU-94.05 5

© Phare Program HU-94.05 7

8 © Phare Program HU-94.05

© Phare Program HU-94.05 9

Az energia az anyag egyik megjelenési formája. A technika lehetővé teszi, hogy

© Phare Program HU-94.05 11

12 © Phare Program HU-94.05

© Phare Program HU-94.05 13

1.2.1. Makrogazdasági fejlemények

1. ábra. A bruttó nemzeti termék és az energiaigény kapcsolata

14 © Phare Program HU-94.05

A 3. ábra az elsődleges energiahordozók szerkezetét mutatja Magyarországon és az

© Phare Program HU-94.05 15

Gáz Egyéb Gáz Egyéb

3. ábra. Elsődleges energiahordozó-szerkezet Magyarországon és az Európai OECD tagországokban

A 4. ábra a gazdaság egyes ágazatai által felhasznált energiamennyiséget mutatja

4. ábra. Végső energiafogyasztás ágazatonként (Mtoe)

16 © Phare Program HU-94.05

© Phare Program HU-94.05 17

2.1. Az energia megmaradásának elve

18 © Phare Program HU-94.05

© Phare Program HU-94.05 19

2.2. A termodinamika második alaptörvénye

20 © Phare Program HU-94.05

© Phare Program HU-94.05 21

22 © Phare Program HU-94.05

© Phare Program HU-94.05 23

24 © Phare Program HU-94.05

© Phare Program HU-94.05 25

Az összefüggésben Ee az elméleti, Egy pedig a gyakorlati energiaszükséglet. A két

Mielőtt elhagynánk a reakciókat beindító szabad energiák szerepéről szóló

26 © Phare Program HU-94.05

3.1. Alapfogalmak, definíciók

3.2. Elsődleges energiahordozók

© Phare Program HU-94.05 27

28 © Phare Program HU-94.05

© Phare Program HU-94.05 29

3.2.1. Kimerülő elsődleges energiahordozók

30 © Phare Program HU-94.05

© Phare Program HU-94.05 31

32 © Phare Program HU-94.05

© Phare Program HU-94.05 33

34 © Phare Program HU-94.05

© Phare Program HU-94.05 35

36 © Phare Program HU-94.05

3.2.1.3. A KŐOLAJ FELDOLGOZÁSA

© Phare Program HU-94.05 37

38 © Phare Program HU-94.05

© Phare Program HU-94.05 39

40 © Phare Program HU-94.05

© Phare Program HU-94.05 41

3.2.1.5. GEOTERMIKUS ENERGIA

42 © Phare Program HU-94.05

100 200 300 400 500 600 700 800

A kéregben levő geotermikus hőhordozók több típusát szokás megkülönböztetni.

© Phare Program HU-94.05 43

44 © Phare Program HU-94.05