1.

A holttest már egészen kiszáradt. A fotelben ült, kissé hátradőlve, mintha

csak aludna. Ajka felhasadt, sárga fogait feketére festette a vér. A poros
hajcsomók a koponyájára tapadtak, vékony arcbőre alatt kirajzolódtak a
csontok. Az ujjai összezsugorodtak, feketére színeződtek, és felrepedtek.
William Wisting elgondolkodva bámulta a bűnügyi technikustól
kapott fényképeket. A  férfi sosem volt túlságosan nagydarab, de a
szövetei mostanra úgy összezsugorodtak, hogy a teste sokkal apróbb-
nak tűnt, mint életében.
Újra rápillantott az aktán szereplő névre: Viggo Hansen. Több
szemszögből is készítettek fényképeket a szinte már mumifikálódott
holttestről, és Wisting mindet tüzetesen áttanulmányozta.
Általában nem érintették meg az ehhez hasonló fotók. Rég hozzá-
szokott már a halálhoz. Számát sem tudta, mennyi holttestet látott a
rendőrségnél eltöltött több mint harminc év alatt. Ezúttal azonban
más volt a helyzet. Nem azért, mert nem látott még ehhez hasonlót,
hanem mert ismerte a férfit. Gyakorlatilag szomszédok voltak. Viggo
Hansen három házzal arrébb lakott az utcában, és már négy hónapja
halott volt. Se a többi szomszéd, se Wisting nem vette észre.
A tekintete megállapodott egy nagyobb képen, amelyet a konyha-
ajtóból készítettek, és amin jól látszott az egész nappali. A férfi háttal
ült a fotósnak, a tévé felé nézett. A készülék még mindig ment, akkor
is, amikor a rendőrség betört a házba.
A szobát meglehetősen puritán módon rendezték be. A tévén és a két
fotelen kívül csak egy hosszúkás dohányzóasztal, egy szék és egy kanapé
állt benne néhány párnával meg takaróval. Az egyik fal mentén köny-
vespolcok, szemben az ablak. A függönyt behúzták. A tévé mellett öreg,
foltos lámpa, a falakon három tájkép. A férfi előtt a dohányzóasztalon
egy nyitott műsorújság és egy távirányító, mellette üres pohár és valami-
féle meghatározhatatlan ételmaradék. Egyébként rend volt a szobában.

5
 Dulakodásnak nem volt nyoma. Semmi nem utalt rá, hogy a férfit
utolsó óráiban esetleg meglátogatta egy hívatlan vendég, akivel
összetűzésbe került. Semmi okuk nem volt azt gondolni, hogy gyil-
kosság történt, a körülmények azonban megkívánták, hogy a rend-
őrség kivizsgálja az ügyet. Espen Mortensen alapos munkát végzett,
mint mindig.
A következő képen az asztalon fekvő műsorújság látszott közel-
ről. A  sarokban álló dátum szerint augusztus 11-én, csütörtökön
jelent meg.
Wisting megrázta a fejét, és kipillantott az iroda ablakán a kör-
nyéket fedő vastag, nehéz hótakaróra. A falinaptár szerint december
9-e, péntek volt. Viggo Hansen még akár hónapokig is ülhetett volna
így, holtan a tévé előtt, ha nincs az a kifizetetlen számla. Az áram-
szolgáltató az elmúlt hónapok során több figyelmeztetést is küldött,
de mielőtt lekapcsolták volna az áramot, kiküldték egy alkalmazott-
jukat a címre. Egyedül az ő kíváncsiságának köszönhetően találták
meg a holttestet: amikor Viggo Hansen a sokadik kopogtatásra sem
nyitott neki ajtót, az illető megkerülte a házat, és bekukucskált a nap-
pali függönyének résén.
Wisting közelebbről is megnézte a fényképet a műsorújságról.
­Mielőtt meghalt, Viggo Hansen bekarikázott benne néhány időpontot,
és pipát tett az adások mellé, amelyeket meg akart nézni. Az egyik a Dis-
covery Channelen ment FBI-akták címmel. Wisting ismerte a sorozatot:
az Egyesült Államok valaha volt legnagyobb bűntényeit tárta fel.
Újabb fényképet vett magához. Ez a halott arcáról készült. Meg-
sötétült bőrét repedések hálózták. Fogsora egészen a leghátsó őrlő-
fogakig látható volt, a nyelvből mindössze egy kék-fekete csomó
maradt. Üres szemgödre csendesen bámult maga elé.

Visszacsúsztatta a képeket a mappába, felállt, és az ablakhoz lépett.

Kint már sötétedett. Lassan az egész világot magába fojtotta az ólom-
szürke téli éjszaka. Haza kellett volna mennie, de gyakorlatilag
semmi nem várta otthon. Legfeljebb a tévé.

6
 A kapitányság hátsó udvarán az egyik járőrkocsi csendben kigu-
rult a garázsból. A kerekei kicsit pörögtek a hóban, mielőtt rendesen
letapadtak volna. A kék fényben megvillantak a hópelyhek, mintha
csillagok százai volnának. Wisting lassan visszasétált az íróasztal-
hoz, és a mappára meredt. Viggo Hansennek nem volt családja, nem
voltak se rokonai, se barátai. Ugyanolyan magányosan fejezte be az
életét, ahogy élte.
Az archívumba kellett volna raknia a mappát, de valami vissza-
tartotta. Nem tudta, micsoda. A  tapasztalatai azt súgták, hogy az
ügyet lezártnak kell tekinteni. A legfontosabb feladat az elhunyt sze-
mélyének megállapítása volt, ami már megtörtént. Bár nem voltak
családtagok, akikkel összehasonlíthatták volna a DNS-profilját, a
hálószobai széken találtak egy nadrágot, a hátsó zsebében fogkefével
és fésűvel, amelyek egyértelműen bizonyították a halott kilétét.
A vizsgálati eredmények alapján megállapították, hogy az elhunyt a
ház egyetlen lakója: a hatvanegy éves Viggo Hansen.
A  patológust megdöbbentette, milyen jó állapotban megmaradt
a holttest. Az alacsony páratartalomnak, hőmérsékletnek, valamint a
szinte légmentesen lezárt helyiségnek köszönhetően – ahol minden
ajtót, ablakot és szellőzőt bezártak – nem indult rothadásnak, hanem
lassan, de biztosan megszáradt, akár egy múmia. Ennek ellenére
lehetetlen volt meghatározni a halál okát. A halotti anyakönyvi kivo-
natba is csak annyit írtak: mors subita. Hirtelen halál.
A számítógép pittyent egyet, és egy piros négyzet jelent meg a
képernyőn. Üzenet a központból.
Wisting a képernyőre hunyorgott. Öt szó: Holttestet találtak a
Halle-tanyán.
Az archivált ügyek halmára helyezte a Hansen-aktát, és rákattin-
tott az üzenetre.
 2.

Csend volt a szerkesztőségben. A nedves hó az ablaküvegre tapadt,

és elnyomta a kintről érkező zajokat. Az egész iroda karácsonyi dísz-
ben pompázott. A külföldi hírportálokat mutató képernyőket ezüst-
színű girlandok és piros gömbök keretezték. A VG logót fehér angya-
lok szegélyezték, a falakon mindenhol színes fényfüzérek villogtak.
A főszerkesztőt Knut A. Sandersennek hívták. Az irodáját vékony
üvegfal választotta el a szerkesztőség többi részétől. Line éppen rálá-
tott a helyéről. A férfi a válla és a füle közé szorította a telefonját, és
sebesen verte a billentyűzetet. Valójában már régen haza kellett volna
mennie. Két és fél hónapja született meg a második gyereke. Lassan
hét óra volt, négy óta túlórázott.
Letette a telefont, belekortyolt a kávéjába, és fáradtan hátradőlt. Egy
tréfás kedvű munkatárs fagyöngyöt akasztott a fölötte függő lámpára.
Line végre elhatározta, hogy bemegy hozzá, és elé tárja a javasla-
tát, de Sandersen telefonja hirtelen újra megcsörrent, és a férfi megint
elmerült a munkában.
Line a csészéjéért nyúlt, és várakozás közben az idei karácsonyon
töprengett. Azon, hogyan fog ünnepelni. Még nem egyeztetett az
apjával, de erősen gyanította, hogy csak ketten lesznek Stavernban,
meg legfeljebb a nagyapja. Ha szerencséjük van, Thomas is haza tud
jönni, az ikertestvére, aki a 330-as repülőszázad egyik helikopterpi-
lótája volt. Az anyjuk halála óta nem kapott vagy kért szabadságot
karácsonykor. Ahogy erre gondolt, hirtelen borzasztóan hiányozni
kezdett neki az anyja. Öt és fél éve halt meg. Eleinte úgy cipelte a
halálát, mint egy kősziklát. Voltak reggelek, amikor egyszerűen kép-
telen volt felkelni, többször zokogásban tört ki az értekezleteken, és
folyton azon aggódott, hogy bírja majd az apja egyedül. Mostanra
enyhült a gyász, már nem érezte azt a húsba vágó fájdalmat, mint
korábban, de azért nem véletlenül dolgozott ilyen sokat.

8
 A  főszerkesztő letette a telefont, de már azelőtt újabb hívást
kapott, hogy Line egyáltalán megmozdulhatott volna. Knut A. San-
dersen derekasan megőszült, mióta Line az újsághoz került gyakor-
nokként, ahol mostanra már teljes állásban dolgozott a bűnügyi osz-
tályon. A cikk, amelyet javasolni készült, nem éppen az ő szakterülete
volt, de úgy gondolta, az egyik hétvégi számba esetleg beleférhet.
Ahogy Sandersen felállt a székéről, véletlenül beütötte a fejét a
fagyöngybe. Line azt gyanította, talán ő maga akasztotta ki. A kávé-
automata felé menet még javában beszélgetett valakivel, de vissza-
felé már nem volt a kezében a telefon, csak egy papírpohár és egy tál
mézeskalács. Visszaült az íróasztalához, hátradőlt, és egy percig úgy
maradt, némán.
Line tudta, hogy gyorsnak kell lennie. Három mondatban meg
kellett győznie a főszerkesztőt az ötletéről, különben bukott az egész.
Felállt, magához vette a kávéscsészét, hogy kissé lazábbnak tűnjön a
beszélgetés, és belépett Sandersen irodájába. A  férfi egy pillanatra
a fagyöngyre pillantott, majd rá.
– Szeretnék lehozni egy cikket Viggo Hansenről – mondta Line.
Sandersen összeráncolt szemöldökkel pakolgatni kezdett rendet-
len íróasztalán.
– Sosem hallottam róla – rázta a fejét, miközben arrébb rakott
egy rakás teleírt papírt. – Mit csinált?
– Meghalt.
– Megölték?
Line megrázta a fejét.
– Négy hónapig ült holtan a tévé előtt, mire rájöttek, hogy nem él.
– Akkor tényleg eléggé halott.
– Arról szeretnék írni, hogyan történhet ilyen – folytatta Line. –
Hogy hogyan lehet valaki annyira magányos, hogy négy hónapba
telik, mire valaki véletlenül észreveszi, hogy meghalt.
Sandersen szólásra nyitotta a száját, de Line még nem hagyta
neki.
– Így karácsony tájékán különösen jó témának gondolom – kor­
tyolt bele a kávéjába. – Az ENSZ hivatalosan bejelentette, hogy Nor-

9
végia a világ legélhetőbb országa. A  lakosok boldogságát tekintve
azonban mindössze a száztizenkettedik helyet sikerült megszerez-
nünk. Valamelyik csendes-óceáni kis ország lett az első. Egy sziget,
ahol az emberek figyelnek és időt szakítanak egymásra.
Látta a főszerkesztőn, hogy tetszik neki az ötlet. A téma ebben az
időszakban valóban különösen aktuális volt, egyfajta ellensúlyt
képezhetett a rengeteg karácsonyi maszlag és mézesmázos cicoma
mellett. Ennek ellenére úgy érezte, Sandersen még nincs száz száza-
lékig meggyőzve.
– Muszáj valami másról is írnunk, mint az időjárásról – kacsintott
Line viccesen az aznapi számra, amelynek címlapja óriási betűkkel
hirdette, hogy közeledik a szibériai fagy.
Ahogy kimondta, megértette, hogy Sandersen homloka nem
­emiatt gyűrődik gondterhelt ráncokba. A  fölöttük lévő emeleten
huszonöt alkalmazott dolgozott a hétvégi lapszámon, és Line ötlete
nélkül is biztosan elég anyaguk volt. Sandersen nem mondhatta azt,
hogy Line menjen át hozzájuk, és írja meg nyugodtan a cikkét. Épp
ellenkezőleg – néha már ez a huszonöt fő is sok volt a hétvégi szá-
mokhoz.
– Csak három-négy napra lenne szükségem – mondta, holott
tudta, hogy valószínűleg hosszabb időbe fog telni. – Kedden lesz a
temetése.
Sandersen elgondolkodva rágcsálta a tolla végét.
– Mit nézett?
– Hogy érted?
– Melyik tévéműsort nézte, amikor meghalt?
– Gőzöm sincs – kortyolt újra a kávéjába Line. – De ha megírha-
tom a cikket, hétvégén elolvashatod.
Sandersen lassan bólintott, és kivette a szájából a tollat.
– Megbeszéltük. – Az emeletre vezető lépcső felé pillantott. –
Felvetem nekik az ötleted. Három napot kapsz rá.
– Három nap – bólintott Line, aztán lehajolt a férfihoz, és arcon
csókolta.
 3.

A  szemből érkező hókotró nagy, fehér felhőt kavart az út szélén.

A hópelyhek teljesen ellepték Wisting szélvédőjét. Lassítania kellett,
amíg a gép elhaladt mellette, és újra jól nem látta az utat.
A  tanyához vezető földút szélén rendőrautó parkolt, mellette
egyenruhás rendőr hófödte sapkában. Egy táblán nagy, vörös felirat
hirdette, hogy Karácsonyfa eladó.
Wisting biccentett a kollégájának, és behajtott a földútra. Kissé
távolabb zseblámpák fénye táncolt a sötétben, autók világítottak és
sötét alakok mozogtak a fák között.
A holttestet jegenyefenyők között találták meg. Az első érkezők
azt mondták, valószínűleg régóta ott feküdt már. Wisting pontosan
tudta, hogy ez mit jelent. Hogy milyen keveset hagy meg az emberi
testből a természet szüntelen ostroma.
Leparkolt az egyik rendőrautó mellé, és ahogy kiszállt a kocsiból,
érezte, hogy sokkal vékonyabban öltözött, mint kellett volna. A feny-
ves szélén két egyenruhás rendőr várakozott. A  tábla szerint egy
jegenyefenyő háromszázharminc koronába került, egy átlagos nor-
vég karácsonyfa kétszázhúszba.
– Azóta van valami fejlemény? – kérdezte Wisting.
Az idősebb rendőr tanácstalanul toporgott a hóban.
– Nincs. – Összedörzsölte a kezét, és belefújt a tenyerébe. A lehe-
lete gőzölgött a levegőben. A  fenyves felé biccentett. – Mortensen
már munkához is fogott, bár nem hiszem, hogy túl sok mindent talál
majd. A ruháiból és a bakancsából ítélve férfi lehet, de lehetetlen biz-
tosan megmondani.
Wisting benézett a fenyőfák rendezett sorai közé. Ötven méterrel
arrébb reflektorok világították meg a terepet, közöttük guggolt a bűn-
ügyi technikus valami alaktalan halom fölé hajolva.
– Ki találta meg? – kérdezte.

11
 – Egy nyolcéves kisfiú, aki kijött az apjával karácsonyfát vágni.
A holttest az ágak alatt fekszik, közvetlenül a törzs mellett.
A másik rendőr vette át a szót:
– Arrébb kotorták a havat, hogy hozzáférjenek a fenyő törzséhez.
Először nem értették, mi az.
Wisting bólintott. Előre látta a másnapi újságok címlapját: Nyolc-
éves kisfiú holttestet talált a karácsonyfa alatt.
– Hol vannak most? – kérdezte. – Az apuka és a fiú?
– Hazaküldtük őket.
Wisting megköszönte a segítséget, és elindult befelé a fenyők
között. A hó halkan csikorgott a talpa alatt. Mortensen felegyenesedett,
és biccentéssel üdvözölte. A hajában nedves hópelyhek csillogtak.
Wisting egy méter távolságból végigmérte a holttestet. Le kellett
guggolnia, hogy rendesen belásson az ágak közé. Görnyedt hát,
elszíneződött, keményre fagyott zakó, világos nadrág és lapos talpú,
nagy, fűzős bakancs. Itt-ott még mindig kapaszkodott a fejbőrébe
egy-két makacs hajszál. A  nyakán madarak vagy rágcsálók nyoma
látszott, akik megtöltötték vele a gyomrukat.
– Mit gondolsz? – kérdezte a havat söprögetve a kabátjáról.
Espen Mortensen vállat vont.
– Ki kell húznunk onnan, és meg kell várnunk a halottkém jelen-
tését. Addig semmi sem biztos. Miután elszállították a holttestet,
kifeszítünk egy ponyvát, és eltakarítjuk a havat, hátha találunk alatta
valamit.
– Ha jól értem, nem tartod valószínűnek, hogy természetes halált
halt – bólintott Wisting.
– Nem – rázta a fejét Mortensen. – Ha mondjuk a hegyekben len-
nénk, távol minden lakott területtől, talán még mondhatnánk, hogy
menedéket keresett egy vihar elől, és itt húzta meg magát, de hát
ötven méterre vagyunk az úttól, és mindössze néhány száz méterre a
legközelebbi épülettől.
Wisting újra leguggolt. Mortensennek igaza volt. Azt is egyértel-
műen ki lehet zárni, hogy baleset történt. Az öngyilkosság lehetősé-
gével azért még számolniuk kellett. Talán találnak majd egy gyógy-

12
szeres dobozt a holttest mellett, a hó alatt, ki tudja? Akkor elég
egyszerű dolguk lenne, de valami azt súgta Wistingnek, hogy nem ez
a helyzet.
– Mit gondolsz, mióta fekhet itt?
– Nyár óta.
A  válasz megdöbbentette Wistinget. Kérdőn pillantott Morten-
senre, valamiféle magyarázatot várt.
– Csak nézd meg a ruháit! – biccentett felé a férfi. – Nyári ruhák.
Wisting felegyenesedett, és hátrált egy lépést.
– De hát nincs senki a listán – mondta zavartan. – Azóta senkiről
nem jelentették, hogy eltűnt.