Előszó

Peggory Jones kis híján hasra esett egy gyökérben, an�-

nyira loholt a Szigorúan Titkos Ügyek Szigorúan Titkos
Ügy­nök­sé­gé­nek föld alatti előcsarnokában. A sze­me
még nem szokott hozzá a sötéthez, a néhány le­be­gő fák-
lya pedig édeskevés volt ahhoz, hogy megtör­je a sűrű
homályt.
– Titkos ügynök volnék, nem vakond! – morcogott
maga elé, és mérgesen lesöpört egy földgöröngyöt az
aktatáskájáról.
Szívből utálta, amikor berendelték a titkosszolgálat
központjába. Az irodák egy tündérdomb alatt rejtőz-
tek, aminek megvolt a maga előnye és hátránya. Nagy
előny, hogy így a hely az emberek számára gyakorla-
tilag láthatatlan maradt. Még nagyobb hátrány, hogy
Peggory kénytelen volt minden belépés előtt zsugor-
fonállal tündér méretűre kicsinyíteni magát, és ettől
mindig gyötrő hányingere támadt. Ráadásul pocsékul
pállott volt itt a levegő.
Peggory átvágott az előcsarnokon, és megállt a be­
lép­te­tő­rend­szer előtt. Az elmúlt évszázadokban szám­
ta­lan betolakodó próbált már betörni a tündérdomb­ba,
hogy az ott őrzött titkokat kifürkéssze, ezért min­den­
kép­ pen szükség volt némi óvintézkedésre. A tit­ kos­
szol­gá­lat vezetése azonban nem vesződött az ujjle-

7
nyomat-olvasóhoz meg retinaszkennerhez hasonló
modern vacakokkal, de nem ám! Itt bizony a régi jó
varázslatra hagyatkozott mindenki.
A titkos szobákba vezető átjárót finom tündérhaj-
ból készült háló védte. A fonat első ránézésre gyen-
gébbnek tűnt a pókhálónál is, mégis olyan erős volt,
akár az acél. Ráadásul csúnyán megégette azt, aki ille-
téktelenül cincálni kezdte.
Az átjáró túloldalán álló portáspult mögött a kék
egyenruhába öltözött varangy éppen keresztrejtvényt
fejtett, és vidáman lengette a levegőben hosszú nyel-
vét, ahányszor sikerült rájönnie a helyes válaszra.
8 9
– Jó reggelt, Hilda – köszöntötte a békát Peggory,
és a rend kedvéért megvillantotta szolgálati igazolvá-
nyát.
– Késtél – bökte oda neki köszönésképpen a portás,
aztán anélkül, hogy felnézett volna a rejtvényéből,
megnyomott egy kapcsolót. A tündérhajháló halk sus-
torgás közepette csillámló porrá foszlott. – Nem len-
nék most a helyedben – brekegett tovább a varangy.
– A főnök asszony elég zabos rád. Tudsz esetleg mon-
dani egy nyolcbetűs tűzokádó meselényt? – kérdezte
még, de Peggory már messze járt a föld mélyén ka-
nyargó alagútban.
Gyorsan haladt a csukott irodaajtók előtt, amik kö-
zött nem volt két egyforma. Némelyik alacsony volt,
és szűk, a másik széles és magas, akadt közöttük sma-
ragdzöld, borvörös és éjkék is. Ráadásul ezeknek az
ajtóknak volt egy idegesítő szokásuk: rendszeresen
változtatták a helyüket, soha nem maradtak ugyanott,
így a látogató nem tudhatta pontosan, hová kell éppen
mennie.
A sötétben Peggory nehezen tájékozódott: a lebegő
fáklyák rém önfejű szerzetek voltak. Néha erre röp-
pentek, néha meg arra, így a tündérdomb alatt mindig
akadt egy-két sarok, ahol két méterre sem látott maga
elé az ember. A titkos ügynök már attól tartott, hogy
elvétette a célját, és fordulhat vissza, amikor végre
megpillantotta az aranygombos, finom virágmintával
kifaragott, kerek tölgyfa ajtót. Jó helyen járt hát. Már
a névtáblát is ki tudta silabizálni:
 Violet Smith osztályvezető
Varázslények és Meseszerzetek Ügyosztálya
Peggory megigazította a kalapját, és kihúzta ma-
gát. Tudta jól, hogy a nyomozási módszereivel ezúttal
talán tényleg túlzásokba esett. Gondolatban felidézte
még egyszer, mit tervez mondani erről, majd belépett
a szobába.
– Mrs. Smith, tisztában vagyok vele, hogy elkéstem,
de nyomós okom van rá. Az történt ugyanis, hogy… –
hadarta.
Csakhogy Mrs. Smith egyetlen szigorú pillantással
belefojtotta a szót. A főnök asszony az íróasztala mö-
gött ült, és szürke kosztümjében majdnem úgy festett,
mint egy szokványos osztályvezető egy szokványos
irodában. Csak a füle ne lett volna hegyes!
A tündér egy pillantást vetett a karórájára.
– Mr. Jones, elárulná nekem, hogy hol a csudában
tekergett? Országszerte nyom nélkül tűnnek el a me-
selények, a legjobb ügynököm pedig teljesen elérhe-
tetlen. Az ég szerelmére, Jones! Azért adtam magának
ezt az ügyet, mert azt hittem, megbízhatok magában!
– Az ügy! Hát éppen erről van szó, főnök! Szóval az
eltűnt meselényekkel úgy áll a helyzet, hogy… – vágott
bele újra Peggory, de Mrs. Smith nem is figyelt rá.
Az asztalán heverő iratcsomóra csapott.
– Látja ezt? Ezek itt mind a magára érkezett panaszok!
– Előhúzott egy lapot a stószból. – Itt van például ez:
engedély nélküli felbujtás fekete mágia használatára.
10
– Fekete? – kérdezett vissza Peggory. – Valaki tényleg
azt írta, hogy fekete? Mert az inkább csak… szürke volt.
– Azzal megeresztett egy ártatlan mosolyt a főnöke felé.
Mrs. Smith lehunyta a szemét, és masszírozni
kezdte az orrnyergét.
– Jones. Maga a legjobb emberem, ezt tudja jól.
De attól tartok, ha nem mutat fel hamarosan valami-
lyen eredményt, kénytelen leszek elvenni magától az
ügyet.
Peggorynál ekkor telt be a pohár.
– Elmondhatnám végre én is, amit akarok?! – Az
aktatáskáját letette a tündér elé az asztalra, és közben
– merő véletlenségből – lesöpörte az egész panasz-
rakást a földre. Aztán belevágott, miközben a táska
számzárjával bíbelődött. – Nem veheti el tőlem az
ügyet most, amikor éppen a nagy áttörés előtt állok!
Mrs. Smith türelmetlenül dobolt az ujjával az asz-
tallapon.
– Térjen a tárgyra, Peggory!
– Az a fekete… vagyis hát szürke mágia éppen eh-
hez kellett – magyarázta a titkos ügynök. – A mese-
iránytűmet tuningoltattam fel egy boszorkánnyal.
A főnöktündér hirtelen levegő után kapkodott.
– Hogy mit csinált?! – rikácsolta. – Jones, a mese-
iránytű hivatali tulajdon, nem állhat neki csak úgy
barkácsolni rajta!
– Nem volt más választásom – jelentette ki Peggory.
– És megérte. Csak várjon, amíg meglátja, mire képes
most a szerkezet! – Előkotort az aktatáskából egy gyű-
11
rött térképet. – A meseiránytű általában csak annyit
mutat, hol tartózkodik éppen meselény, igaz? – vezet-
te fel a bemutatót, miközben kihajtogatta és kisimítot-
ta a térképet az asztalon.
Mrs. Smith bólintott. Az ügynöke piros filccel je-
lölte a térképen azokat a helyeket, ahonnan az utób-
bi időben eltűnt meselényt jelentettek. Riasztóan sok
volt a piros a papíron.
– De most – rántott elő büszkén egy apró arany
iránytűt a zsebéből Peggory –, most már azt is meg-
mutatja, melyik környéken leselkedik közvetlen ve-
szély a varázsszerzetekre!
– És működik is? – kérdezte kétkedve a tündér.
Az ügynök bólintott, és felpattintotta az iránytű
fedelét. A gyöngyház berakásos lapon úgy ragyogott
a szélrózsa, akár a csillagpor. A férfi lassan pásztázni
kezdte a térképet az iránytűvel, annak lapján pedig itt-
ott egy-egy szikrázó, apró hullócsillag suhant át.
– Ez mindig ilyen, nem? – vonta fel kérdőn a szem­
öldökét a főnöktündér, de Peggory egy mozdulattal
türelemre intette.
Abban a pillanatban apró, sötét folt tűnt fel a szám-
lapon, a tű pedig megremegett. Peggory ujjával a tér-
képre bökött, oda, ahol az iránytű jelzett.
– Nagy biztonsággal állítom, hogy a következő eltű-
nés errefelé történik majd.
Mrs. Smith a térképre meredt.
– Kiesbachban? – ráncolta a homlokát. – Soha nem
hallottam még erről a helyről. Nem is tudom…
12
– Pedig érthető – magyarázta Peggory, és jobban
kihajtotta a térképet. – Látja? A falu közvetlen köze-
lében meseerdő található. – Végighúzta az iránytűt az
erdős terület felett, a számlapon pedig valóságos hul-
lócsillagzápor kezdődött.
Mrs. Smith szeme elkerekedett.
– Csak úgy nyüzsögnek arrafelé a meseszerzetek!
– kiáltott fel. – És maga szerint ők most éppen ebben
a pillanatban is veszélyben vannak?
Peggory bólintott.
A főnöktündér nagy sóhajjal a székébe hanyatlott,
és végigmérte a legjobb ügynökét.
– Rendben van – szólalt meg végül. – Kap még egy
esélyt, Jones. Csomagolja össze az irodáját, és irány
Kiesbach!
Peggory megkönnyebbülten felsóhajtott. Aztán
visszatömködte az aktatáskájába a térképet, és az ajtó
felé indult.
– Jones? – szólt utána az osztályvezető tündér, mi-
előtt a beosztottja kilépett a sötét folyosóra. – Ne hoz-
zon szégyent a fejemre!
Peggory rámosolygott, és búcsúzóul megbillentet-
te a fején a kalapot.
– Hát hoztam én valaha szégyent magára, Mrs.
Smith?
– Eddig még nem – válaszolt halkan a Varázslények
és Meseszerzetek Ügyosztályának vezetője, de csak
azután, hogy a férfi becsukta maga mögött az ajtót.
A hivatalos panaszlevelek felsussantak a padlón.
 1. FEJEZET
Amelyben Olaf, a falu rendőre
félrenyeli a kakaós csigát
– 10 óra 13 perc. A célszemély elfogyasztja sorozatban
a harmadik kakaós csigáját – diktálta Jannik, Lulu pe-
dig jegyzetelt a bandanaplóba. A könyv olyan vastag
volt, mint három sonkás szendvics, de sok említésre
méltó még nem állt benne.
– Ez annyira dögunalom! – nyögött fel Pola, és le-
fújt egy katicát a mellette nyíló virágról. – Most komo-
lyan azzal töltjük a szünet első napját, hogy a rendőr
után kémkedünk?
– Nem kémkedünk. Titkos megfigyelést foganato-
sítunk – helyesbített Jannik. – És persze hogy ezzel
töltjük a napot! Különben honnan tudnánk meg gyor-
san, ha történik egy bűnügy?
– Bűnügy Kiesbachban?! – horkantott fel Pola. –
Mégis micsoda? Itt már az is szenzációnak számított,
amikor eldőlt egy zsák liszt Maja pékségében.
Jannik elhúzta a száját, pedig a lelke mélyén tudta,
hogy a barátnője nem téved nagyot.
Jannik, Pola és Lulu egy osztályba jártak, és legjobb
haverok voltak. Egy nagyon fontos kérdésben mégsem
értettek egyet: Jannik szentül meg volt győződve róla,
14
hogy a falujuknak égető szüksége van egy igazi detek-
tívcsapatra. Pola és Lulu szerint nem annyira. Elvégre
a hangulatos piacterű, kidőlt-bedőlt tetejű házakkal
teli kis falucskában tényleg jóformán soha nem történt
semmi. A lányoknak azonban nem volt szívük magá-
ra hagyni a srácot. Az ő kedvéért lefülelték már Pola
plüssállatait pénzmosásért, nyomoztak Lulu nénikéje
után közmegbotránkozás keltése miatt (az a rózsaszín
nyári ruha tényleg brutál ronda volt), és Lulu nénikéjé-
nek macskáját is letartóztatták nasitolvajlás ügyében.
Már csak igazán igazi bűncselekménnyel kapcsolatos,
igazán igazi ügyet nem sikerült még megoldaniuk. De
Jannik biztosra vette, hogy Kiesbachban készül valami,
és ha ők hárman kitartanak, hamarosan rábukkannak
az első komoly nyomoznivalóra.
Így esett, hogy a fiú és két kelletlen bandatársa
a nyári szünet első napján Maja pékségének virág­
ágyásában kuksolt, és Olafot, a falu rendőrét figyelte.
Jannik egy messzelátón keresztül kémlelte az
egyenruhást, pedig az csak néhány méterre ült tőle.
– Szerintem igaza van Polának – jegyezte meg Lulu.
Egy méhecske zümmögte körül a fejét, aztán letele-
pedett a közeli virágra. – Ez időpocsékolás. A szüleim
tökre berágnának, ha tudnák, hogy nem tanulok ép-
pen. Kleppermann néni mindkét szemével meg még
a tyúkszemével is félrenézett, hogy ne kelljen megbuk-
tatnia nyelvtanból, a szüleim pedig megígérték neki,
hogy a nyáron bepótolok mindent, és a végén javító-
vizsgázom. Azóta meg folyamatosan nyaggatnak, hogy:
15
„Lulu, sorold fel a mondatfajtákat!” Meg: „Lulu, milyen – Megyek veled! – tápászkodott fel Lulu is.
jével írod, hogy sirály?” – Várjatok! – kiáltott utánuk izgatottan Jannik, és
– A te szüleidet legalább érdekli, mi van veled – visszarántotta Lulut a pólójánál fogva. – Találtam va-
morgolódott Pola. – Az enyémek azt sem tudják, hogy lamit!
kaptam bizonyítványt. A lányok kelletlenül megálltak. A fiú hunyorogni
– Pszt! – figyelmeztette őket Jannik. – Valami történik! kezdett a messzelátója mögött, hogy ki tudja betűzni,
Olaf valóban eltűnt a pékség ajtajában, és rövid idő mi áll Olaf újságjának címlapján.
múlva megjelent, kezében a negyedik kakaós csigával. – Mézlopás Kiesbachban – olvasta fel. – Ti hallotta-
– 10 óra 14 perc. A célszemély… tok már erről?
– Én is látom! – csattant fel Lulu, és felvésett vala- Pola és Lulu a fejüket csóválva visszamásztak a vi-
mit a bandanaplóba. rágágyásba a barátjuk mellé.
Olaf a kisujja körmével kipiszkált egy morzsát – A Piepenbrink csemegeüzletből tegnap kora reg-
a foga közül. gel eltulajdonítottak hét üveg aranyfüst lemezes mé-
– Csak azt remélem, hogy nem lát meg itt senki. zet. A helyi rendőrség tanúk és nyomravezetők jelent-
Elsüllyednék szégyenemben. – Pola megnyitotta a kezését várja. – Jannik halkan füttyentett egyet. – Na
telefonján az előlapi kamera képét, és ellenőrizte tessék, nem megmondtam?! Itt bizony készül valami.
a haját. Mint mindig, most is két szarvacskába fonta a
feje tetején kék tincseit, amitől messziről úgy festett,
mintha macskafüle lenne.
A rendőr hátradőlt a székén, és kigombolta a nad-
rágját, ami úgy feszült a hasán, mint bőr a hurkán. Az-
tán átvetette egyik bokáját a másikon, és felcsapta az
aznapi újságot.
– Na, most még egy jó kávét! Maja, drága, lefőzöl
nekem egyet? Tudod, három cukorral! – kiáltott anél-
kül, hogy felnézett volna a lapból.
– Oké, nekem mára elegem volt! Megyek a tóra fürdeni.
Olaf elkerekedett szemmel nézett fel az újságból,
amikor Pola előugrott a bokrok közül.

16 17
 – Nem tudom… – dünnyögött Pola. – Csak pár üveg
mézről van szó.
Olaf éppen nagyot harapott a kakaós csigájába,
amikor az övére akasztott CB-rádió recsegni kezdett.
– Olaf, jelentkezz! Betörés történt Ilse maminál –
hallatszott a sercegő hang.
A rendőr ijedtében félrenyelt.
– Olaf, jelentkezz! – ismételte a rádió.
A férfinak először ki kellett köhögnie magát.
– Itt Olaf – köpködött végül az adóvevőbe. – És én
most mihez kezdjek ezzel?
– Hát menj gyorsan Ilse mamihoz, és nyomozd ki,
mi történt! – jött a válasz. – Vége.
A falu rendőre néhány pillanatig csak ült elkesere-
detten, aztán begombolta a gatyáját, és a biciklijéhez
cammogott. Felcsatolta a bukósisakot, bekapcsolta
rajta a kék villogót, majd elkerekezett Ilse mami háza
felé.
Jannik, Pola és Lulu meghökkenve bámult utána.
2. FEJEZET
Amelyben Olaf Fifit gyanúsítja, de téved
Szolgálati kerékpár híján Jannik, Pola és Lulu később
ért a tetthelyre, mint Olaf, a kihallgatás pedig már ja-
vában zajlott, amikor befutottak Ilse mamihoz.
– Csak egy pillanatra mentem be a házba, hogy teát
főzzek magamnak. Kamillát. Tudod, mostanság vaca-
kol a gyomrom – mondta éppen jegyzőkönyvbe Ilse
mami, amikor a három detektív berontott a kertka-
pun. Olaffal együtt a teraszon ült egy napernyő alatt,
a rendőr előtt pedig egy hatalmas pohár limonádé állt
az asztalon. – Szervusztok, gyerekek! – örvendezett,
amikor meglátta a vendégeket.
Olaf viszont bizalmatlanul méregette Jannikot, Po-
lát és Lulut.
– Hát ti meg mit akartok itt? Követtetek?
De Ilse mami lecsapott a gyerekekre, mielőtt azok
válaszolhattak volna.
– Kértek egy kis kekszet?
– Kösz, nem. Tényleg betörtek hozzád? – szegezte
neki a kérdést Jannik. Türelmetlen volt, a gyomra ci-
gánykerekeket vetett az izgalomtól. Lehetséges, hogy
tényleg megtalálták a banda első igazi bűnügyét?
– Apropó! Éppen ezt akarom mesélni Olafnak. Hát
19