A CÉL

Bevezetés a javított kiadáshoz

A cél a tudományról és a tanításról szól. Azt hiszem, ezzel a két szóval már annyira
visszaéltek, hogy az eredeti jelentésük a túlzásba vitt tisztelet és misztérium ködébe
veszett. Számomra, és sok tiszteletreméltó tudós számára, a tudomány nem a természet
titkait, sőt nem is alapigazságokat jelent. A “tudomány” egyszerűen csak egy módszer,
amivel megpróbáljuk azoknak a feltevéseknek és törekvéseknek egy minimális csokrát
kijelölni, amelyekkel - egyenes logikai levezetés eredményeként - a természet számos
jelenségének létezése megmagyarázható.
A fizikában az energia-megmaradás elve nem “igazság”. Csak egy feltételezés, ami
rengeteg természetes jelenségre ad magyarázatot. Egy ilyen feltevés sohasem
bizonyítható, mivel még az ezzel magyarázható végtelen számú jelenség sem igazolja
egyetemes érvényességét. Másrészt egyetlen olyan jelenség is érvénytelenné teheti,
amelyre nem ad magyarázatot. E cáfolat azonban nem csökkenti a feltevés érvényességét.
Csak rávilágít arra, hogy lehet egy olyan feltételezés, amely érvényesebb. Ez a helyzet az
energia-megmaradás elvével is, amelyet Einstein globálisabb - és érvényesebb -
posztulátuma haladott meg az energia és a tömeg megmaradásáról. Einstein feltevése
ebben az értelemben ugyanannyira nem “igaz”, mint amennyire az előző elképzelés sem
volt az.
A tudomány fogalmi tartalmát valahogy leszűkítettük a természeti jelenségek nagyon
szelektív, korlátozott csokorba kötésére, értelmezésére. Tudományról általában akkor
beszélünk, ha fizikával, kémiával vagy biológiával foglalkozunk. Fel kell azonban ismernünk,
hogy a természet számos jelensége nem tartozik ezekbe a kategóriákba, így nem sorolható
például ide a szervezetekben ezen belül az ipari szervezetekben megfigyelhető jelenségek
köre. Ha ezek a jelenségek nem természetes jellegűek, akkor mik? Tekintsük őket valóság
helyett fikciónak?
Ebben a könyvben megkísérlem bemutatni, hogy megfogalmazható és felhasználható
néhány olyan feltevés, amelyekkel az ipari jelenségek rendkívül széles köre magyarázható
meg. Önnek, az olvasónak a feladata annak megítélése, hogy a könyvben leírt feltevések
és az azokból adódó levezetések valóban logikus, józan ésszel elfogadható magyarázattal
szolgálnak-e a gyártásban naponta megfigyelhető jelenségekre. Józan ésszel gondolkozni
azonban nem is mindig olyan könnyű, ezért ha logikai következtetéseink láncolatát a józan
ész termékének tekinti, ez a legnagyobb dicséret számunkra. Ha egyetért ezzel, akkor
lényegében kimozdította a “tudományt” akadémikus elefántcsonttornyából és oda helyezte,
ahová való, mindannyiunk keze ügyébe, és alkalmazhatóvá tette mindarra, amit magunk
körül látunk.
E könyvvel azt kíséreljük meg bemutatni, hogy nem kell valami különleges szellemi
képesség egy új tudomány létrehozásához, vagy egy régi kiterjesztéséhez. Csak bátorság
kell, hogy szembenézzünk a belső ellentmondásokkal, és ne kerüljük meg ezeket azzal a
felkiáltással, hogy “mindig is így csináltuk”. Bátorkodtunk beleszőni a könyvbe egy család,
efféle munkát végző vezetők számára bizonyára ismerős problémáit is. Nem csak a könyvet
akartuk ezzel népszerűbbé tenni, de szerettünk volna arra a tényre is rávilágítani, hogy
amikor tudományról van szó, hajlamosak vagyunk oda nem illőnek tekinteni számos
hétköznapi jelenséget.
Erőfeszítéseket tettünk arra is, hogy megragadjuk a tanítás jelentését. Meggyőződésünk,
hogy csak deduktív folyamatokon keresztül tanulhatunk. A végeredmény prezentálása
kevés a tanuláshoz. Ez legfeljebb a gyakorláshoz elég. Ezért választottuk az üzenet
továbbításához a szókratészi utat. Jonah, bár ismeri a megoldást, arra készteti Alexet, hogy
a kérdőjeleket maga tüntesse el. Meggyőződésünk, hogy Ön, az olvasó, sokkal hamarabb
rájön a válaszokra, mint Alex Rogo. Ha szórakoztatónak találja a könyvet, talán egyet fog
érteni abban is, hogy ez a “tanítás” helyes módja, hogy így kellene a tankönyveket is
megírni. A végeredmények puszta közlése helyett a tankönyveinknek egy fajta haladási

-1-
 A CÉL

vázlatnak kellene lenniük, amely végigvezetné az olvasót magán a dedukciós folyamaton.

Azt tekintjük valódi jutalmunknak, ha sikerül a könyvvel valamit változtatnunk a
“tudományról” és a “ tanításról” vallott felfogáson.

-2-
 A CÉL

Bevezetés
A cél a termelés új, átfogó elveiről szól. Azokról az emberekről, akik megpróbálják
megérteni a világukat mozgató erőket annak érdekében, hogy javíthassanak rajtuk. Mivel
logikusan és következetesen gondolkodnak, képesek meghatározni a cselekedeteik és
azok következményei közti “ok-okozati” összefüggéseket. E folyamat során olyan
alapelveket ismernek fel, melyek alkalmazásával megmenthetik “gyárukat”, sőt
nyereségessé tehetik.
A tudomány nézetünk szerint nem más, mint annak megértése, milyen úton jár a világ és
ennek mi az oka. Bármely adott pillanatban tudományos ismereteinket egyszerűen
megértésünk akkori állapota képezi. Nem hiszek abszolút igazságokban. Félek az ilyen
hiedelmektől, mert gátolják a jobb megértés vágyát. Ha valamikor is azt hisszük, hogy
végső válaszok birtokába jutottunk, vége a haladásnak, a tudománynak és a jobb
megértésnek. Ugyankkor világunk megértése nem lehet öncél. Hiszünk abban, hogy a több
tudás jobbítja világunkat, az életet pedig még kielégítőbbé teszi.
Számos okból választottuk az elbeszélő formát, hogy elmagyarázzuk a termelés általunk
vallott felfogását, mi is a valóság és mitől olyan, amilyen. Elsősorban azért, mert ezeket az
elveket érthetőbbé akarjuk tenni, meg kívánjuk mutatni, hogyan teremthetnek rendet a
gyárakban a valóságban is oly gyakran tapasztalható káoszból. Másodsorban illusztrálni
akartuk e felfogás erejét és az általa hajtott hasznot. Az elért eredmények nem a fantázia
termékei, valóságos gyárakban érték és érik is el. A nyugati világnak nem kell másod vagy
harmadrangú ipari erővé válnia. Ha a helyes elveket megértjük és alkalmazzuk, az
alapelvek más szervezetekben - bankoknál, kórházaknál, biztosítótársaságoknál és a saját
családunkban - is érvényesek. Talán ugyanakkora növekedési és tökéletesedési potenciál
létezik minden szervezetben.
Végül, és ami a legfontosabb, bizonyítani akartuk, hogy mindannyian lehetünk kiváló
tudósok. Véleményünk szerint ennek titka nem szellemi teljesítményünkben rejlik. Abból
van elég. Egyszerűen meg kell néznünk a valóságot, aztán logikusan és pontosan végig
kell gondolnunk, mit is látunk. Az egész kulcsa az, hogy bátran szembe kell néznünk azzal
a különbséggel ami általunk látottak és az ezekből levont következtetések valamint aközött
van, ahogy a dolgokat csinálják. Az áttörés lényege az alapfeltevések megkérdőjelezése.
Majdnem mindenkinek, aki csak valaha is dolgozott “gyárban”, legalábbis gondot jelentett a
munkák hatékonyságának költségelszámolással történő mérése. Ezt a szent tehenet
azonban kevesen merték közvetlenül kritizálni. A megértés tökéletesedése azonban
megkívánja, hogy a világra vonatkozó alapfeltevéseinket megkérdőjelezzük. Ha a
világunkat és az azt kormányzó elveket jobban értjük, érzésünk szerint életünk is jobbá
válhat.
Ezeknek az elveknek a felkutatásához és A cél megértéséhez sok szerencsét kívánunk.

-3-
 A CÉL

A szerzőről
Eli Goldratt hétéves küzdelme, hogy a termelést ügyeskedés helyett tudományként
fogadtassa el, meghozta gyümölcsét. Eli akkor nyerte el a szent tehenek mészárosa
megtisztelő címet, amikor 1979-ben az általa kidolgozott számítógépes ütemezési rendszer
(“kis OPI”) bevezetése elsöpörte azt a mítoszt, hogy a véges ütemezés nem működik.
Amikor a következő lépésben nekiment a “költségelszámolásnak, mint a termelékenység
1. számú ellenségének”, az volt várható, hogy nagy ellenállásba ütközik. Ehelyett azonban
mind a termelésben közvetlenül résztvevők, mind a könyvelők melegen fogadták. Számos
cég felhagyott a hatékonyság ilyen módon történő mérésével, és a döntéshozatalban is
megkérdőjelezik a költségelszámolás alkalmazását. Ma Eli folyamatos tökéletesítési
módszere (“a nagy OPI”) nagyobb elismertségnek örvend, mint a japán Éppen-időben
megközelítés. Erős, életképes versenytársa annak.
Helyénvalónak tűnik, hogy valaki, aki nem tiszteli a hagyományokat, csak a józan eszére
hallgat, A cél-t, ezt a termelési tankönyvet regény, vagy ahogy néhányan mondják, love
story álcájába öltözteti. Az is érthető, hogy népszerűvé válik néhány igazgatósági
szobában, egyetemeken, vagy akár a gyárakban. De azt senki nem gondolta, hogy A cél-t a
házastársak is mohón falni fogják. Meg azt sem, hogy több mint egy tucat országban sokan
ismernek rá saját gyárukra vagy családjukra.
Eli legfrissebb könyve, A verseny, az itt elővezetett elképzeléseket terjeszti ki. Az abban
foglaltakat illusztrációk teszik gyorsan áttekinthetővé és megérthetővé. Az elképzelések
megvalósítását aztán a szöveg gondos áttanulmányozása és feldolgozása teszi lehetővé.
Az alkotó Hozam (Creative Output) szervezetek társalapítójaként Eli most az Avraham Y.
Goldratt Intézet létrehozásán fáradozik, hogy mielőbb kidolgozza és elterjessze mindazon
problémák megoldásának módját, amikbe a nyugati termelők beleütközhetnek.

-4-
 A CÉL

1. fejezet
Hét harminckor hajtok be a kapun és messziről látom, hogy egy vörös Mercedes parkol a
falnál, az irodák mellett, az én helyemen. Ki tenne ilyet Bill Peach kivételével? Mit számít,
hogy ilyenkor az egész parkoló teljesen üres. Meg az se érdekes, hogy néhány
parkolóhelyre jól láthatóan fel van festve, hogy “Látogatóknak”. Nem, Bill-nek arra a helyre
kell a kocsiját leállítania, ahová az én titulusom van feltüntetve. Bill szereti az efféle finom
dolgokat. Persze, ő a központi részleg elnökhelyettese, én meg csak a kis gyári igazgató.
Biztos vagyok benne, hogy oda parkolhatja a francos Mercijét, ahová csak akarja.
A kocsija mellé állítom a Buickomat (az “Ellenőr” helyére). Ahogy megkerülöm, egy
pillantás a rendszámtáblájára meggyőz arról, hogy tényleg Bill kocsija, mert a rendszáma
“NUMBER 1”. Ez, mint mindnyájan tudjuk, tökéletesen Bill-re vall. Kiköveteli a neki járó
osztályrészt. De én is. A baj csak az, hogy lehet, hogy erre nekem soha még esélyem se
lesz.
Felmegyek az irodai bejárathoz. Az adrenalin szintem már jó magas. Kíváncsi vagyok, mi
az ördögöt keres itt. Oda minden reményem, hogy ma reggel nyugodtan dolgozhassak.
Azért szoktam ilyen korán bejönni, hogy megcsináljam mindazt, amire később, napközben
nem jut időm. Rengeteg az elintéznivalóm, mielőtt megszólal a telefon, elkezdődnek a
megbeszélések, meg kitör a gyalázat. Hát ma ez nem fog menni.
- Mr. Rogo! - szólít meg valaki.
Megállok. Négy férfi ront be a gyár felőli ajtón. Dempsey-t látom, a műszakvezetőt,
Martinez-t, a szakszervezeti megbízottat, az egyik órabéres melóst és egy Ray nevű
művezetőt a megmunkálóból. Mind egyszerre beszélnek. Dempsey csak annyit mond, hogy
gond van. Martinez üvöltve sztrájkkal fenyegetőzik. A melós valami cseszegetésről
magyaráz. Ray meg azt ordítja, hogy valamelyik átkozott munkát nem tudjuk befejezni, mert
hiányzik néhány alkatrész. Na, ebbe csöppenek hirtelen bele. Csak nézek rájuk; ők meg
énrám. És még egy csésze kávét sem ittam ma.
Amikor végre lecsillapodnak egy kicsit, megkérdezem mi folyik itt. Megtudom, hogy Mr.
Peach, aki alig egy órája érkezett, besétált a gyáramba és a 41427 számú megrendelés
teljesítéséről érdeklődött.
Nos, ilyen a sors, senki sem hallott még a megrendelésről sem. Ezért aztán Peach
mindenkit elzavart, hogy nézzenek utána. Kiderült, hogy egy meglehetősen nagy
megrendelésről van szó, amivel késésben vagyunk. De mi ebben az újság? Ebben a
gyárban mindennel el vagyunk késve. Tapasztalataim szerint a megrendeléseket négy
fokozatba lehet sorolni: Sürgős… Nagyon sürgős… Igen nagyon sürgős… és AZONNAL
legyártandó! Így aztán semmivel sem vagyunk időben kész.
Mihelyt rájön, hogy a 41427-es még sehol sincsen, Peach átmegy diszpécserbe. Tüzet
okádik és parancsokat ordít Demsey-nek. Közben kiderül, hogy majdnem mindegyik
szükséges alkatrész már rég elkészült - és halmokba rakva jobb napokra vár. De nem lehet
összeszerelni őket, valami részegység egy darabja hiányzik, még néhány műveletet végre
kell hajtani rajta. Ameddig a fiúk azt nem kapják meg, nem tudják beszerelni, és ha nem
tudják beszerelni, akkor természetesen nem lehet leszállítani.
Kiderítik, hogy a hiányzó részegység darabjai az egyik NC eszterga mellett várnak a
sorukra. De amikor odamennek, látják, hogy az esztergályosok nem ezeket, hanem valami
máshoz való azonnal legyártandó darabokat fogtak be, amit valaki a nyakukba zúdított.
Peach fütyül a másik azonnal legyártandó munkára. Csak az érdekli, hogy a 41427-es
kimenjen a kapun. Tehát szól Dempsey-nek, hogy utasítsa Tay-t, hogy adjon utasítást a
szakmunkásának, hogy felejtse el azt a szupersürgős biszbaszt és ugorjon neki a 41427-es
hiányzó darabjának. Erre a szakmunkás Ray-ről Demsey-re néz, majd Peach-ra néz,
elhajítja a beállító kulcsot és közli velük, hogy úgy látszik itt ma mindenki megőrült. Csak az
oly keservesen várt másik munkadarab beállítása másfél órájába került neki meg a
segédjének. Most meg azt akarják, hogy felejtse el és helyette fogasson be mást? A
francba az egésszel! Erre Peach, még mindig diplomatikusan otthagyja a műszakvezetőmet
és a művezetőmet, odamegy a szakihoz és közli vele, hogy ha nem hajtja végre az
utasítást, akkor ki van rúgva. Szó szót követ. A szakmunkás fél, hogy elveszíti a munkáját.

-5-
 A CÉL

Feltűnik a színen a szakszervezeti megbízott. Mindenki dühöng. Senki sem dolgozik. Én

meg összefutok ezen a verőfényes kora reggelen ezzel a négy izgatott emberrel egy álló
üzem kapujában.
- Hol van most Peach? - kérdezem.
- Az irodájában - válaszolja Dempsey.
- Rendben. Menjen és mondja meg neki, mindjárt ott leszek, hogy megbeszéljük a
dolgot.
Dempsey hálásan elrohan az irodám irányába. Martinez-hez és az melóshoz fordulok,
akiről kiderül, hogy ő az esztergályos. Elmagyarázom nekik, hogy amennyiben rajtam múlik,
nem lesz senki kirúgva, mert hogy az egész csak félreértés. Martinez-t így elsőre nem
elégíti ki teljesen az ígéretem, a szaki meg mintha azt akarná, hogy Peach kérjen tőle
bocsánatot. Ebbe nem megyek bele. Történetesen tudom, hogy Martinez a saját szakállára
nem szólíthat fel sztrájkra. Ezért azt javasolom, hogy ha a szakszervezet úgy érzi, sérelem
esett, rendben: szívesen megbeszélném az ügyet a helyi elnökkel, Mike O’Donell-lel.
Martinez végül ebbe belemegy és mindketten visszaindulnak az üzembe.
- Csak visszamennek dolgozni - szólok oda Ray-nek.
- Az biztos, csak azt tudnám, mit csináljanak? - kérdezi Ray. - Munkálják meg a
befogott darabot, vagy fogjanak hozzá ahhoz, amit Peach mondott?
- Csinálják azt, amit Peach akar. - felelem neki.
- Rendben, de elvesztegetünk egy beállítást. - mondja.
- Annyi baj legyen! - szólok rá. - Ray, még mindig nem tudom, mi a helyzet. De ha Bill
itt van, tényleg sürgős lehet a dolog. Ugye logikus?
- Igen, biztosan - mondja Ray. - Én csak azt akarom tudni, mit csináljunk.
- Oké, tudom, hogy csak úgy beleestek a szórásba - próbálom nyugtatgatni. -
Végezzünk olyan gyorsan ezzel a beállítással, ahogy csak lehet, aztán mihamarabb
kezdjenek a másikhoz.
- Jó - válaszolja.
Bent összetalálkozom Dempsey-vel, aki visszafelé megy az üzembe. Látszik rajta, örül,
hogy kívül lehet a szobámon. Biccent.
- Sok szerencsét - veti oda a szája sarkából.
Az irodám ajtaja szélesre tárva. Bemegyek és ott van ő: Bill Peach, az íróasztalom mögött
ül. Köpcös, domború mellkasú pasi vékony szálú, acélszürke hajjal és hasonló színű
szemekkel. Miközben leteszem az aktatáskám, az enyémbe kapaszkodó pillantása azt
mondja: “A torkod a markomban van, Rogo”.
- Oké, Bill, mi folyik itt? - kérdezem.
- Meg kell beszélnünk néhány dolgot. Tedd le magad.
- Szeretném, de te ülsz a helyemen - felelem.
Lehet, hogy a válaszom nem a legszerencsésebb.
- Akarod tudni miért vagyok itt? - kérdezi. - Azért, hogy megmentsem a tetves irhádat.
- A fogadtatásomból ítélve inkább arra gondoltam, hogy le akarod rombolni a
munkatársaimmal való jó kapcsolataimat.
Egyenesen rám néz. - Ha nem csinálsz valamit, rövidesen nem lesznek munkatársaid,
akik miatt aggódnod kellene. Mert a gyár miatt sem kell majd aggódnod. Igazság szerint
lehet, hogy állásod sem lesz, amiért aggódhatnál, Rogo.
- Jó-jó, várj egy kicsit, nyugodj meg. Beszéljük meg a dolgot. Mi a gond a
megrendeléssel? - kérdezem.
Bill először is tudomásomra hozza, hogy tegnap este tíz felé felhívta a jó öreg Bucky
Burnside, az UniCo egyik nagy vevőjének az elnöke. Úgy látszik, Bucky nem tud elsiklani a
tény fölött, hogy a megrendelésének (41427) teljesítése hét hetet késik. Pech-et vagy egy
óra hosszat forgatta a parázs fölött. Bucky egy könnyed mozdulattal nekünk adta a
megrendelést, noha mindenki az egyik versenytársunkat ajánlotta. Éppen együtt
vacsorázott néhány saját vevőjével, akik nekiestek, mert az ő megrendeléseik is késnek -
történetesen miattunk. Ezért Bucky borzasztó mérges volt (talán egy kicsit részeg is). Peach
csak azzal tudta lecsitítani, hogy megígérte, személyesen néz utána az ügynek és

-6-
 A CÉL

garantálta, hogy a megrendelést ma estig teljesítjük, még ha hegyeket is kell ehhez

megmozgatni.
Megpróbálom Bill-nek elmagyarázni, hogy tényleg hiba volt félrecsúsztatnunk ezt a
megrendelést és én majd személyesen ügyelek arra, hogy minden rendben menjen, de
nem értem, miért kellett kora reggel idejönni és szétcincálni az egész gyárat.
Kérdezi, merre jártam tegnap éjjel, amikor megpróbált otthon felhívni. Ilyen körülmények
között nem mondhatom, hogy mi köze a magánéletemhez, Azt sem köthetem az orrára,
hogy az első két hívásnál hagytam, hadd csörögjön a telefon, mert éppen a feleségemmel
veszekedtünk, aki felhánytorgatta, hogy milyen keveset törődök vele. Harmadszor meg
azért nem vettem föl, mert éppen összebékültünk.
Úgy döntök, azt mondom neki, hogy későn kerültem haza. Nem erőlteti a dolgot tovább.
Ehelyett felteszi a kérdést, hogy lehet az, hogy nem tudom, mi történik a gyárban.
Belebetegedett és belefáradt a szállítási késedelmek miatti örökös reklamációkba. Miért
nem veszem már kézbe a dolgokat?
- Egy dolgot azért tudok - válaszolom neki - a munkaerő csökkentés húsz százalékos
második menete után, amit ti erőltettetek három hónappal ezelőtt, már az is szerencse,
hogy egyáltalán valamit is időben teljesíteni tudunk.
- Al - szólal meg csöndesen - ti csak gyártsátok azokat az átkozott termékeket. Érted?
- Akkor adjatok embereket! - válaszolom.
- Van elég embered! Az isten szerelmére, nézd már meg a hatékonysági mutatóitokat!
Van min javítanotok, Al. Addig ne siránkozzál nekem, hogy nincs elég embered, amíg meg
nem mutatod, hogy képes vagy hatékonyan használni azt, amid van.
Válaszra nyitnám a számat, de Peach fölemelt kézzel belém fojtja a szót. Feláll, odamegy
az ajtóhoz és becsukja. A francba is, gondolom.
Visszafordul az ajtóból és azt mondja: - Ülj le.
Egész eddig ácsorogtam. Leülök az egyik vendégszékre. Peach visszatér az íróasztalom
mögé.
- Nézd Al, csak az időnket vesztegetjük, ha erről vitatkozunk. A múlt évi termelési
jelentésetek mindent elárul.
- Rendben van, igazat adok neked. A kérdés Burnside megrendelésének teljesítése.
Peach robban. - Az istenit, nem Burnside megrendelésével van a gond! Az csak az itteni
gondok felszíni megjelenése. Mi a fenét gondolsz, azért jöttem le ide, hogy segítsek neked
teljesíteni egy késedelmes szállítást? Azt hiszed, nincs elég dolgom? Azért jöttem, hogy
alátok fűtsek. Nem vevőszolgálati ügyről van szó. A gyáratok veszteséges.
Pillanatnyi szünetet tart, aztán - bumm - öklével az asztalra csap, mutatóujja rám mered.
- Ha nem tudod teljesíteni a megrendeléseket - folytatja -, akkor megmutatom neked,
hogy kell az ilyesmit csinálni. És ha még mindig nem tudod, akkor se rád, se a gyáradra
nincs szükségem.
- Várj csak egy percet, Bill.
- Az istenit, nincs egy percem sem! - üvölti. - Nincs több időm meghallgatni semmiféle
kifogást. És magyarázatokkal se traktálj. Teljesítményt kell felmutatni, szállítások kellenek.
Bevétel kell!
- Igen, tudom Bill.
- De azt nem tudhatod, hogy a részleg történetében valaha is volt legnagyobb
veszteséggel fog zárni. Olyan mély gödörbe zuhantunk, hogy ki sem tudunk kapaszkodni
belőle. És a te gyárad tart minket a gödör alján.
Kimerültnek érzem magam. Fáradtan kérdezem - Oké, mit akarsz tőlem? Hat hónapja
vagyok itt. Megengedem, hogy a helyzet mindig csak romlik ahelyett, hogy javulna, mióta
csak itt vagyok. Pedig mindent megteszek, amit csak tudok.
- Nézd, Al, a helyzet a következő: három hónapot kapsz, hogy gatyába rázd a gyárat.
Szóhoz sem jutok. Ez sokkal rosszabb hír, mint amire ma reggel egyáltalán számítottam.
És mégsem lep igazán meg. Kibámulok az ablakon. A parkoló tele van az első műszakosok
kocsijaival. Mire visszanézek, Peach már az íróasztalt megkerülve felém közeledik. Leül a
mellettem lévő székre és előrehajol. Na, most jön a megnyugtatás, a buzdító duma.

-7-
 A CÉL

- Al, tudom, hogy nem a legjobb körülményeket örökölted. Azért adtam ezt a munkát
neked, mert azt gondoltam, te vagy az egyetlen, aki a veszteségből … nos, legalább egy
csöpp nyereséget tud csinálni. És ebben még mindig hiszek. De ha jobb pozíciót akarsz
találni magadnak a cégen belül, akkor eredményeket kell felmutatnod.
- De ehhez időre van szükségem, Bill.
- Sajnálom, de csak három hónapod van. És ha a dolgok ilyen rosszul mennek
továbbra is, akkor még ezt sem tudom garantálni.
Csak ülök, miközben Bill az órájára néz és feláll, részéről befejezte a beszélgetést.
- Muszáj mennem. Már így is lekéstem az első megbeszélésemet.
Fölállok. Az ajtóhoz megy.
Keze a kilincsen, majd visszafordul és rám vigyorog.
- Ugye nem lesz akadálya, hogy Bucky rendelését teljesítsétek, hiszen én is
segítettem, hogy megszorongasd néhány ember tökét, igaz?
- Szállítjuk, Bill - bólintok rá.
- Jó - mondja és kinyitja az ajtót.
Egy perccel később az ablakból nézem, ahogy beszáll a Mercijébe és a kapu felé hajt.
Három hónap. Csak ez jár az eszemben.
Nem emlékszem, mikor fordultam vissza az ablakból. Azt sem tudom, mennyi idő telt el
közben. Hirtelen rádöbbenek, hogy az íróasztalomnál ülök és a semmibe bámulok. Aztán
arra az elhatározásra jutok, hogy jobb, ha magam győződöm meg arról, mi történik az
üzemben. Az ajtó melletti polcról lekapom a védősisakot és a védőkesztyűt és elmegyek a
titkárnőm mellett.
- Fran! Lemegyek az üzemcsarnokba - vetem oda.
Fran fölnéz a levélből, amit éppen gépel, és elmosolyodik.
- Rendicsek - válaszolja. - Nem Peach kocsija állt a maga helyén ma reggel?
- De igen.
- Szép autó - közli és felnevet. - Elsőre azt hittem, a magáé.
Ettől nekem támad nevethetnékem. Előrehajol az íróasztalon keresztül.
- Mondja csak, mennyibe kerülhet egy ilyen kocsi?
- Nem tudom pontosan, de azt hiszem úgy harmincezer dollár körül lehet - mondom
neki.
Frannek elakad a lélegzete. - Tréfál! Olyan sok? El se hinné az ember, hogy egy kocsi
ennyibe kerülhet. Huuú. Azt hiszem, mostanában nem cserélem ki a Chevettemet egy
ilyenre.
Megint elneveti magát és folytatja gépelést.
Fran olyan “rendicsek” nő. Hány éves lehet? Talán negyven körül. Két tizenéves gyereket
próbál eltartani. Volt férje alkoholista. Rég elváltak… azóta nem kell férfi neki. Mondjuk, alig
kell. Fran mindezt a gyárban töltött második napomon közölte velem. Kedvelem. A
munkáját is. Elég szép fizetést kap… legalábbis most. Neki is három hónapja van még.
Az üzemcsarnokba lépve az embernek olyan érzése támad, mintha ördögök és angyalok
azért házasodtak volna össze, hogy valamiféle szürke mágiát hajtsanak végre. Mindenfelé
evilági és csodálatos dolgok. A gyárakat én mindig izgalmas helyeknek találtam, még
látványnak is. De hát a legtöbb ember ezt másként látja.
Ahogy áthaladok az irodát a csarnoktól elválasztó dupla ajtókon, a világ megváltozik. A
tetőszerkezetről jódlámpák szórják narancsszínű fényüket. Hatalmas rácsos ketrecekben
mennyezetig érő polcsorokon rekeszek és dobozok tömve a gyártmányainkhoz szükséges
anyagokkal és alkatrészekkel. Két polcsor közti keskeny átjáróban egy ember
villásemelővel hajt végig a plafonig érő tároló mentén. Arrább fénylő acélszalag tekeredik le
és bújik be egy gépbe, amely néhány másodpercenként azt mondja: “Csitt-csatt.”
Gépek. Az üzem valójában egyetlen hatalmas terem, gépekkel telerakott sok száz
négyzetméteres tér. A gépeket blokkokba szervezték, melyeket átjárók választanak el
egymástól. A legtöbb gép élénk színű - narancs, bíbor, sárga, kék. Az újabbakon rubinvörös
számok virítanak a kijelzőkön. Robotkarok mechanikus táncszámokat adnak elő.
Itt-ott, a gépek között szinte rejtetten, emberek. Felnéznek, ahogy elmegyek mellettük.
Néhányan intenek; visszaintek. Elektromos targonca húz el mellettem, elképesztően kövér

-8-
 A CÉL

srác vezeti. Hosszú asztaloknál nők drótkötegek szivárványával szorgoskodnak. Alaktalan

overálljában egy kormos alak igazgatja védőmaszkját, és meggyújtja a kezében tartott
hegesztőpisztolyt. Üvegkalickában nagy mellű, vörös nő számítógép termináljának
borostyánszínű billentyűzetét nyomkodja.
A látványt motorok, ventillátorok szakadatlan zaja festi alá, - az egész olyan, akár egy
végtelen lélegzetvétel. Néha valami megmagyarázhatatlan BUMM dörren. Megszólal
mögöttem a híddaru figyelmeztető csengője, ahogy felemeli terhét. Relék csattannak.
Sziréna hangja. Mindemellett a személyi hívóból egy testetlen hang, mintha Isten lenne,
beszél szaggatottan és érthetetlenül.
A zaj ellenére meghallom a füttyentést. Megfordulok és Bob Donovan eltéveszthetetlen
alakját látom közeledni az átjáróban. Messziről látni micsoda hústorony, hat láb, négy
hüvelyk. Van vagy 250 font, jókora darab. Hát, nem a világ legszebb fiúja … Azt hiszem a
fodrásza a tengerészetnél tanult. Nem szokott rondán beszélni, ez a büszkeség jele lehet
nála. De hangsúlyozottan durva külseje ellenére Bob rendes srác. Kilenc éve üzemvezető.
Ha valamit meg kell csinálni, csak Bobnak kell szólni, és ha lehetséges, azonnal végre is
hajtják.
Odaérünk egymáshoz. Látom rajta, nem valami vidám. Azt hiszem, ez kölcsönös.
- Jó reggelt - köszön.
- Nem tudom, mi a jó benne - válaszolom. - Hallottál a látogatónkról?
- Persze, már mindenki értesült róla - mondja Bob.
- Akkor tudsz annak a bizonyos 41427-es megrendelésnek az azonnali teljesítéséről
is?
Vörösödni kezd. - Erről akartam beszélni veled.
- Miért? Mi a baj?
- Nem tudom, arról értesültél-e már, de Tony, az a gépmunkás, akivel Peach
üvöltözött reggel felmondott.
- Az istenit - mormogom.
- Nem kell mondanom, hogy ilyen szakember nem terem minden bokorban. Nagyon
hamar találnunk kell helyette valakit.
- Nem tudjuk visszacsalogatni valahogy?
- Lehet, hogy nem is akarjuk. Mielőtt lelépett volna, elvégezte a Ray által mondott
beállítást, aztán automatára kapcsolta a gépet. A helyzet az, hogy nem jól fogta be a
szerszámot és az egész miskulancia darabokra tört.
- Mennyi a selejt?
- Nem túl sok. A gép hamar leállt.
- Van annyi alkatrészünk, hogy teljesítsük a rendelést?
- Meg kell néznem. De a gond az, hogy maga a gép is kész, és nem is fog egy
darabig menni.
- Melyik az?
- Az NCX-10-es.
Lehunyom a szemem. Mintha egy jeges kéz markolta volna meg belülről a gyomromat.
Ebből a típusból ez az egy van a gyárban. Kérdezem Bob-tól, mekkora a kár. - Nem tudom.
Félig szétment. Most telefonáltunk a gyártónak.
Felgyorsítok. Saját szememmel akarom látni. Istenem, most vagyunk csak nagy bajban.
Bobra pillantok, aki tartja a lépést velem.
- Mit gondolsz, szabotázs volt?
Bob meglepettnek látszik. - Hát nem mondanám. Azt hiszem, a pasi egyszerűen annyira
fel volt húzva, hogy nem tudott figyelni se. Így aztán elcseszte.
Érzem, hogy forrósodik az arcom. A jeges érintés elmúlt. Úgyis elástam magam Billnél,
felhívom és beleüvöltöm a fülébe. Az ő hibája! Szinte látom magam előtt. Látom az
íróasztalom mögött és hallom, amint elmagyarázza, hogyan kell teljesíteni a rendeléseket.
Hát jól elmagyaráztad Bill, ami azt illeti.

-9-
 A CÉL

2. fejezet

Hát nem furcsa érzés, hogy míg a saját kis világod darabokra esik szét, a hozzád
közelállók sziklaszilárdak maradnak? És egyszerűen nem érted, rájuk miért nem hat
mindez. Fél hét körül meglépek a gyárból, hogy hazaszaladjak és bekapjak valami
vacsorát. Ahogy belépek az ajtón, Julie fölnéz a tévétől.
- Szevasz - mondja. - Hogy tetszik a frizurám?
Körbefordítja a fejét. Sűrű, barna haja, amelyet máskor egyenesen leeresztve hord,
bongyor gyűrűcskékben. A színe is megváltozott. Itt-ott világosabb.
- Jól néz ki - válaszolom automatikusan.
- A fodrász azt mondta ez a fazon jobban kiemeli a szemem - jegyzi meg csípősen.
Hatalmas, gyönyörű kék szeme van, szerintem semmi szükség nincs arra, hogy
“kiemeljék”. De nem értek hozzá.
- Klassz - mondom.
- A fenébe is, nem vagy valami lelkes.
- Ne haragudj, de mocsok egy napom volt.
- Ó, te szegény. De van egy óriási ötletem! Elmegyünk vacsorázni, közben elfelejted
az egészet.
Megrázom a fejem. - Most nem tudok. Gyorsan bekapok valamit. Aztán megyek vissza a
gyárba.
Föláll, kezét csípőre teszi. Észreveszem, hogy új ruhát visel.
- Rendkívül vicces vagy. Én meg már a gyerekeket is leadtam megőrzésre.
- Julie, vészhelyzetben vagyunk. Az egyik legdrágább gépünk ma reggel tönkrement,
közben meg kellene munkálni rajta egy alkatrészt egy nagyon sürgős rendeléshez. Vissza
kell mennem, hogy kézben tartsam a dolgot - magyarázom neki.
- Oké, nem rossz. Nincs itthon semmi ennivaló, mert azt hittem, elmegyünk
vacsorázni. Múlt éjjel legalábbis azt ígérted.
Már emlékszem. Igaza van. A veszekedés után ez volt az egyik ígéretem.
- Nézd, úgy egy órára elmehetünk.
- Aha, így képzeled az éjszakázást. Felejtsd el, Al!
- Figyelj ide. Bill Peach váratlanul megjelent ma reggel. Azt mondta, bezárják a
gyárat.
Megváltozik az arckifejezése. Fényesebb lett?
- Igazán … bezárják a gyárat?
- Igen, nagyon rosszul megy a bolt.
- Arról beszéltek, hol fogsz azután dolgozni?
Pillanatnyi hitetlenkedés után azt mondom: - Nem, nem volt szó a következő állásomról.
Ez az én állásom - itt, ebben a városban, ebben a gyárban.
- Nos, ha bezárják a gyárat, téged nem érdekel, hol fogsz élni? Mert engem igen.
- Egyelőre csak beszélgettünk a dologról.
- Ó - fűzi hozzá.
Rámeredek. - Olyan gyorsan szeretnél elkerülni ebből a városból, amilyen gyorsan csak
lehet, igaz?
- Ez nem a szülővárosom, Al. Nem kötnek hozzá olyan érzelmek, mint téged.
- Még csak hat hónapja vagyunk itt.
- Na és? Al, nekem itt nincsenek barátaim. Rajtad kívül nincs kivel beszélnem, te meg
alig vagy itthon. Nagyon aranyos a családod, de ha egy órát az anyáddal kell töltenem,
megőrülök.
- Mit akarsz, mit csináljak? Nem kértem, hogy ide jöhessek. A cég küldött, hogy
töltsem be azt az állást. Véletlen szerencse volt.
- Hát nagy szerencse.
- Julie, nincs időm arra, hogy megint veszekedni kezdjünk.
Elkezd sírni.
- Nagyon jó! Menj csak, hagyj itt! Majd csak elleszek magamban! Mint minden este.

- 10 -
 A CÉL

- Ó, Julie.
Végül átkarolom. Néhány percig csöndesen összeölelkezve álldogálunk. Abbahagyja a
sírást, hátralép és rám néz.
- Sajnálom. Ha vissza kell menned, jobb, ha mész.
- Mi lenne, ha holnap csinálnánk egy görbe estét? - ajánlom fel cserébe.
Széttárja a karját. - Mondjuk … rendben.
Megfordulok, aztán visszanézek. - Nem gond?
- Biztosan találok valamit a hűtőben - mondja.
Már el is felejtkeztem a vacsoráról. - Semmi baj. Majd a gyárba menet veszek valamit.
Viszlát.
Beülök a kocsiba és úgy találom, elment az étvágyam.
Mióta csak Bearingtonba költöztünk, Julie-nek mindenféle bajai vannak. Valahányszor
csak a városra terelődik a beszélgetés, ő panaszkodik, én meg védekezni kényszerülök.
Igaz, hogy Bearingtonban születtem és nevelkedtem, ezért joggal otthonomnak érzem.
Ismerem az összes utcát. Tudom, hol lehet jól vásárolni, hol lehet jót mulatni, szóval
ismerem az egészet. Valahogy birtokosi tudat alakult ki bennem, és több szeretetet érzek
iránta, mint a főút menti más városokkal kapcsolatban. Tizennyolc évet töltöttem itt.
De illúzióim nincsenek. Bearington gyárváros. Azok akik áthajtanak rajta, nem találnak
benne semmi különöset. Vezetés közben körülnézek és én is osztom ezt a véleményt. A
környék, ahol élünk, átlagos amerikai kertváros. A házak meglehetősen újak. A közelben
vannak bevásárlóközpontok, számos gyorsétterem, a főúton túl pedig egy nagy sétálóutca.
Nem hiszem, hogy túl nagy különbség lenne közte és más kertvárosok között, ahol eddig
éltünk.
A városközpont kicsit valóban lehangoló. Az utcákat régi vöröstéglás épületek
szegélyezik. Kormos, omladozó falaik nem nyújtanak éppen kellemes látványt. A földszinti
boltok jó része üres, a kirakatok bedeszkázva. Az utat vasúti sínek szelik át, de a síneken
alig jár vonat.
A Fő utca és a Lincoln sarkán található Bearington egyetlen irodaháza, egy égnek
meredő, magányos torony. Vagy tíz évvel ezelőtt, amikor épült, nagy hűhót csaptak
körülötte, mind a tizennégy emeletével. A tűzoltóknak kapóra jött, hogy vásárolhassanak
egy vadonatúj létrás kocsit, amivel fel lehet érni az épület tetejéig. (Szerintem azóta is azt
várják, hogy tűz üssön ki a tetőtéri lakásban, hogy használhassák az új létrát.) A helyi
hírverők azonnal megmagyarázták, hogy az új irodaház Bearington életképességének
valamiféle szimbóluma, amely egy régi iparváros újjászületését jelzi. Aztán néhány évvel
később az épület gazdái többemeletes plakátot tettek ki, amelyen piros nyomtatott betűkkel
az állt: “Vegyél meg!” Telefonszám. A főútról úgy látszik, mintha az egész város eladó
lenne. Ami nem áll távol a valósgtól.
Minden nap, munkába menet, a gyárhoz vezető úton elhajtok egy másik üzem mellett.
Rozsdás, szögesdrót tetejű kerítés mögött bújik meg. Az épület előtti hatalmas üres parkoló
betonjának repedéseiben barnás fűcsomók árválkodnak. Évek óta egyetlen autó sem
parkolt itt. A falakon megkopott a festék. Feljebb, az utcára néző hosszú fronton még
halványan ki lehet venni a cég nevét; a betűk és az embléma helye sötétebb.
A társaság, mely az üzem tulajdonosa volt, délre költözött. Új gyárat építettek valahol
Észak-Karolinában. Azt mondják, hogy a szakszervezetükkel gyűlt meg a bajuk, ezért
költöztek el. Az is hírlik, hogy vagy öt év után a szakszervezet talán ismét utoléri őket.
Viszont öt évig alacsonyabb bért fizethettek, és nem kellett a munkaerőről vitatkozniuk. És
öt év örökkévalóságnak tűnik, legalábbis a modern gazdasági tervezés szempontjából. Így
aztán Bearington kapott egy másik ipari dinoszaurusz csontvázat is, kétezer ember meg az
utcára került.
Hat hónappal ezelőtt alkalmam nyílt bemenni ebbe az üzembe. Akkoriban olcsó
raktárterületet kerestünk a közelben. Nem mintha feladataim közé tartozna, de én is
elmentem a többiekkel, hogy belülről is lássam. (Akkoriban álmodozóként azt gondoltam,
egyszer talán majd több területre lesz szükségünk, ha terjeszkedni akarunk. Milyen röhejes
most még a gondolat is.) Igazából a csönd fogott meg. Minden olyan csöndes volt.

- 11 -
 A CÉL

Visszhangoztak a lépteink. Furcsa volt. Elvitték az összes gépet. Csak egy nagy üres tér
volt az egész.
Most, hogy elhajtok mellette, akaratlanul is az jut az eszembe, hogy három hónap múlva
nálunk is így lesz. Rossz érzés lesz úrrá rajtam.
Gyűlölöm még látni is, mi történik. A város a hetvenes évek közepe óta elveszti a legfőbb
munkaadókat, évente átlagosan egyet. Teljesen felszámolnak, vagy elmennek máshová.
Úgy tűnik, a folyamat nem áll meg. És most mi következünk.
Amikor visszajöttem, hogy átvegyem ennek a gyárnak a vezetését. a Bearington Herald
hosszú cikket szentelt nekem. Tudom, nem nagy ügy. De egyszerre csak kisebb híresség
lett belőlem egy időre. Gyűlölöm a gondolatát is, hogy legközelebb akkor kerül a nevem az
újságba, amikor bezárják a gyárat. Kezdem úgy érezni magam, mintha a többiek árulója
lennék.
Amikor beérek a gyárba. Donovan úgy néz ki mint egy idegbeteg gorilla. Amennyit
összeszaladgált ma, legalább öt fontot lefogyhatott. Ahogy az átjárón az NCX-10-es felé
közeledem. látom, egyik lábáról a másikra helyezi a súlyát. Ide-oda toporog, majd megáll.
Hirtelen átvág az átjárón, valakivel néhány szót vált. Aztán valamit ellenőriz. Két ujjamat a
számba véve füttyentek neki, de nem hallja meg. Kénytelen vagyok két részlegen át utána
loholni, míg utolérem ismét az NCX-10-esnél. Meglepetten néz rám.
- Készen leszünk? - kérdezem.
- Megpróbáljuk - válaszolja.
- Na jó, de megoldható?
- Mindent megteszünk.
- Bob, meglesz a kiszállítás ma éjjel, vagy nem?
- Talán.
Elfordulok és a gépre pillantok. Hát, látnivaló az van rajta. Jó nagy darab, a legdrágább
NC gépünk. Csillogó, jellegzetes levendula színűre festették. (Ki tudja. miért?) Egyik oldalán
kapcsolótábla tele vörös. zöld és borostyán színű fényekkel, fénylő tumbler-kapcsolókkal,
szurokfekete tasztatúra. Mágnesszalag meghajtók és egy számítógép képernyő. Egészen
szexis kinézetű gép. Mindezek középpontjában maga a megmunkáló rész, ahová egy
darab acél van befogva. A forgácsoló szerszám fémdarabokat szel le az anyagból. Türkiz
színű folyadék hűti az anyagot és a szerszámot, és mossa le a forgácsot. Legalább ez az
átkozott működik újra.
Ma szerencsénk volt. A kár kisebb. mint gondoltuk. A szervizes szerelő így is majdnem fél
ötig dolgozott rajta, de azóta már a második műszaknál tartunk.
Mindenkit benntartottunk túlórázni. még ha a túlóráztatás ellent is mond a cég jelenlegi
üzletpolitikájának. Még nem tudom, hová dugjuk el a költségeket. De ezt a tételt ma éjjel
mindenképpen ki kell szállítanunk. Johnny Jons, a marketing igazgatónk ma már négyszer
hívott. Az ő fülét is rágják: Peach, a saját kereskedelmi osztálya, na meg a vásárló. Ha fene
fenét eszik, akkor is szállítanunk kell ma.
Csak abban bízhatok, hogy más már nem romlik el. Ahogy befejeződik egy-egy
munkadarab megmunkálása. máris viszik át összeszerelésre. Az elkészült részegység
pedig azonnal a végszereldébe kerül. Ki törődik most a hatékonysággal? Az alkatrészeket
emberek hordják át a következő munkafázishoz, majd üres kézzel sétálnak vissza ... az egy
alkalmazottra jutó termékkibocsátás röhejes lehet. Tiszta őrület. Igazán kíváncsi lennék rá,
honnan vette Bob ezt a rengeteg embert.
Lassan körülnézek. Alig van a különböző részlegekben valaki, akinek ne lenne valami
köze a 41427-eshez. Donovan mindenkit összeszedett, akit csak el tudott kapni, és
ráállította erre a munkára. Normális körülmények között így nem szabad dolgozni.
De a rendelést leszállítottuk.
Az órámra pillantok. Tizenegy múlt néhány perccel. A rakodótérbe megyünk. A nyerges-
vontató hátsó ajtaja zárva. A sofőr felmászik a fülkébe. Felpörgeti a motort, kiengedi a
kéziféket és nekivág az éjszakának.
Donovan felé fordulok. Ő meg felém.
- Gratulálok - mondom neki.
- Kösz, de ne kérdezd, hogy csináltuk.

- 12 -
 A CÉL

- Rendben van, nem kérdezem. Mit szólnál valami vacsoraféléhez?

Először a nap folyamán Donovan elmosolyodik. A távolban a sofőr sebességet vált.
Donovan kocsijába ülünk be, mert az van közelebb. Az első két hely, amit megpróbálunk,
már zárva van. Szólok Donovannak, majd én mutatom az utat. A I6. utcánál keresztezzük a
folyót, a Bessemeren lemegyünk South Flat felé, amíg el nem érjük a malmot. Mondom
Donovannak, hogy csűrjön jobbra. Mellékutcákon kevergünk. A házak errefelé egymásba
érnek, se kert, se udvar, se fű, se fa. Az utcák keskenyek, a kocsikat is kint tartják, így
állandóan kerülgetni kellett őket. De csak kilyukadunk Sednikk Bárjához és Grilljéhez.
Donovan egy pillantást vet a lebujra és megkérdezi. - Biztos, hogy ide akartunk jönni?
- Igen, igen. Gyerünk. Itt csinálják a város legjobb hamburgerjét.
A bódé végébe megyünk. Maxine felismer, odajön és nagy faksznit csinál. Néhány percig
beszélgetünk, aztán Donovannel hamburgert, sült krumplit és sört rendelünk.
Donovan körülnéz és megkérdezi - Honnan ismered ezt a helyet?
- Hát, itt ittam meg az első sörömet, a bárpultnál, azt hiszem, a harmadik széken. De
rég is volt.
- Későn kezdtél el inni, vagy ebben a városban nőttél fel?
- Ez utóbbi. Két utcányira innen. Apámnak volt egy kis fűszerüzlete. Most a bátyámé.
- Nem tudtam, hogy Bearingtonba valósi vagy.
- Némi kitérőkkel tizenöt év után kerültem vissza.
Megérkeznek a sörök.
Maxine megjegyzi: - Ezt a kettőt Joe küldi.
Joe Sednikkre mutat. aki a bárpult mögött áll. Köszönetként odaintünk neki.
Donovan fölemeli a poharát és tósztot mond. - Igyunk arra, hogy a 41427-es elhagyta a
gyárat.
- Úgy legyen - mondom és koccintunk.
Néhány korty után Donovan sokkal nyugodtabbnak látszik. Nekem még mindig az éjszaka
történteken jár az eszem.
- Tudod, baromi sokba került ez a szállítás. Elvesztettünk egy jó szakmunkást. Aztán
ott van az NCX-10-es javítási számlája. Meg a túlórázás.
- Ráadásul az NCX-10-es kieső ideje - teszi hozzá Donovan. - De meg kell adni, ha
egyszer nekifogunk, akkor nagyon megy a dolog. Bárcsak minden nap így dolgoznánk.
Fölnevetek. - Isten mentsen. Nem szeretnék a maihoz hasonló napokat.
- Nem arra gondolok, hogy Peach naponta besétáljon a gyárba. De mégiscsak elment
a szállítmány.
- A rendeléseket teljesítenünk kell, de nem úgy, ahogy ma éjjel.
- Elment, nem?
- Igen, elment. De máskor ezt nem engedhetjük meg magunknak.
- Csak azt néztem, hogy mindenki dolgozzon. Pokolba a szabályokkal.
- Bob, van fogalmad róla, milyenek lennének a hatékonysági mutatóink, ha minden
napunk ilyen lenne? Az nem megy, hogy egyszerre csak egy rendeléssel foglalkozunk.
Oda az arányos költségelosztás. A költségek megugranak, magasabbak lesznek mint
valaha. Nem üzemeltethetjük a gyárat hasraütésszerűen.
Donovan lassan lecsendesedik. A végén megjegyzi - Talán túl sok rossz ragadt rám
diszpécser koromban.
- Nézd, baromi jól dolgoztál ma. Isten bizony. Azonban egy bizonyos cél érdekében a
vállalat kidolgozott egy politikát. Ezt te is tudod. És biztos, hogy Bill Peach, aki már így is
éppen elég bajt okozott nekünk, vissza fog jönni a hónap végén, hogy a fejünket vegye,
ha nem termelünk hatékonyan.
Lassan bólint, aztán megkérdezi - És mit csinálunk legközelebb, ha ilyen helyzet adódik?
Elmosolyodom.
- Valószínűleg ugyanezt, a fene egye meg - válaszolom. Aztán megfordulok. -
Maxine, még kettőt, kérlek. Nem, mégsem, hogy ne kelljen annyit mászkálnod, hozz egy
kancsóval.

- 13 -
 A CÉL

Túlestünk a mai krízisen. Győztünk. Csak így egyszerűen. És most, hogy Donovan
elment, és az alkohol hatása is kezdett elmúlni, nem értettem, mi az ok az ünneplésre.
Teljesítettünk egy nagyon régi megrendelést. Juhé!
Az igazi probléma az, hogy egy kritikus helyzetben lévő termelőüzem vezetője vagyok.
Három hónapot kaptunk, aztán Peach kihúzza a dugót a konnektorból.
Ez azt jelenti, hogy még két, legfeljebb három havi jelentésnyi esélyem van, hogy
megváltoztassam a szándékát. Ha nem sikerül. akkor a dolgok szokásos menete szerint a
dolog az igazgatótanács elé kerül. Az asztal körül ülők Granbyre fognak nézni, aki föltesz
majd egy csomó kérdést, még egyszer átnézi az adatokat és bólint. És vége. Ha egyszer
megszületik a döntés, nem lehet megváltoztatni.
Annyi időt hagynak csak, hogy befejezzük a hátralékot. Aztán hatszáz ember mehet sorba
állni a munkaközvetítőbe, ahol találkozhatnak barátaikkal, volt munkatársaikkal, azzal a
másik hatszáz emberrel, akiket már korábban utcára tettünk.
És ezzel a Uniware Részleg kiszorul egy piacról, ahol nem bizonyult versenyképesnek.
Ami azt jelenti, hogy a világ nem vásárolhatja meg azokat a kiváló termékeket, amiket
képtelenek vagyunk elég gyorsan, elég olcsón, elég jó minőségben meg valami más módon
előállítani, hogy megverjük a japánokat. Vagy akárki mást. Ettől leszünk jó kis részlege a
“UniCo üzletek családjának" (aminek a bevétele úgy nő mint Kansasé), és ettől leszünk jó
kis cég a Ki-Tudja-Milyen Trösztben, miután a nagyfejűek fent, az igazgatóságon
összeállnak valami más vesztessel. Úgy látszik, ez mostanában a társaság stratégiai
tervének lényege.
Mi a baj velünk?
Minden hat hónapban valami csoport a főnökségnél előjön valami új programmal, ami
holtbiztos orvosság az összes problémánkra. Van, amelyik használni látszik, de végül
egyikük sem jó semmire. Csak botladozunk egyik hónapról a másikra, és semmi sem javul.
Legtöbbször rosszabb lesz.
Oké. Elég a nyavalygásból, Rogo. Csak nyugi. Próbálj racionálisan gondolkodni. Senki
sincs a közelben. Késő van. Végre egyedül vagyok ... a mohón vágyott sarokirodában,
birodalmam tróntermében. Nem zavar semmi. Nem szól a telefon. Próbáljuk meg elemezni
a helyzetet. Miért nem tudunk kellő minőségű terméket kellő időben, kellően alacsony
költséggel kibocsátani, hogy legyőzzük versenytársainkat?
Valami hibás. Nem tudom mi, de valami alapvetően hibás. Valami hiányzik nekem.
Végiggondolom, milyennek kell egy jó gyárnak lennie. A pokolba is, ez egy jó kis gyár.
Megvan a technológia. Olyan NC gépeink vannak, amilyet csak kapni lehet. Vannak
robotjaink. Van számítógépes rendszerünk, ami a kávéfőzésen kívül mindenhez ért.
Jó szakembereink vannak. Többnyire. Néhány területen vannak hiányosságok, de azért
általában az embereink jók, legtöbbjükre biztosan számíthatunk. A szakszervezettel sincs
túl sok bajom. Néha van valami hasfájásuk, de hát a versenytársaknál is van
szakszervezet. És legutóbb a munkások is tettek némi engedményt - nem annyit, amennyit
szerettünk volna, de azért elviselhető kollektív szerződést kötöttünk.
Vannak gépeink. Vannak munkásaink. Minden alapanyag a rendelkezésünkre áll. Tudom,
hogy piac is van, mert a versenytársak eladják a termékeiket. Akkor meg mi a bánat ez az
egész?
Az átkozott verseny. Ez öl meg minket. Mióta a japánok megjelentek a piacainkon, a
verseny észveszejtő. Három éve megvertek bennünket minőségben és formatervezésben.
Utolértük őket. Most árban és szállítási határidőben jobbak. Csak tudnám, mi a titkuk.
Mit tehetek, hogy versenyben maradhassak velük?
Csökkentettem a költségeket. A részleg egyetlen gyárigazgatója sem hajtott végre akkora
költségcsökkentést mint én. Már nincs mit megnyirbálni.
És annak ellenére, amit Peach mondott, a hatékonysági mutatóink átkozott jók. Tudom,
hogy vannak sokkal rosszabb gyárak. Igaz a jobbak nincsenek abban a versenyhelyzetben
amiben én. Talán még megnyomhatnám a hatékonyságot ... Nem tudom. Ez olyan lenne,
mintha a teljes erejéből vágtató lovat korbáccsal biztatnám.
A késedelmes teljesítésekkel kellene valamit csinálni. Addig nincs teljesítés ebben a
gyárban, amíg az árut ki nem szállítják. Halmokban állnak a félkész termékek. Az

- 14 -
 A CÉL

alapanyagokat ütemezés szerint adja ki a raktár, de a folyamat másik végén semmi sem
akkor jelenik meg, amikor kellene.
Ez nem szokatlan. Minden általam ismert gyárban vannak diszpécserek. És ha végigsétál
az ember bármelyik, a miénkhez hasonló méretű amerikai gyáron, ugyanannyi a tovább
feldolgozásra váró félkész termék. Nem tudom az okát. Ez a gyár nem rosszabb a
legtöbbnél, amit láttam - igazából jobb. De mégis veszteségesek vagyunk.
Ha be tudnánk hozni a lemaradást. Néha azt hiszem, kis gonosz manók szórakoznak
velünk. Amikor úgy látszik, hogy már majdnem sikerül utolérni magunkat, a műszakváltások
között, amikor senki sem látja őket, belopóznak és mindent összekevernek. Esküszöm, a
manók keze van a dologban.
Vagy az is lehet, hogy nem tudok eleget. A francba is, egyetemi diplomám van meg
tudományos fokozatom. Peach nem nevezett volna ki, ha nincs meggyőződve a szükséges
szaktudásomról. Nem én vagyok a hibás. Vagy mégis?
Úristen, milyen régen is volt, hogy ugrifüles kezdőként nekivágtam a szakmának,
tizennégy, tizenöt évvel ezelőtt? Hány hosszú nap telt azóta el?
Arra szoktam gondolni, hogy ha elég keményen dolgozom, mindent meg tudok oldani.
Tanítás után besegítettem öregapám fűszerüzletében. Dolgoztam a középiskolás években.
Amikor elértem a kellő életkort, nyaranta a környékbeli malmokban melóztam. Mindig csak
azt hallottam, hogy ha keményen dolgozom, a végén jól járok. Ez igaz, ugye? Ott van a
bátyám: ő a könnyebbik megoldást választotta, lévén az idősebb. Van egy rossz környéken
lévő kis boltja. De nézzenek rám. Keményen dolgoztam. Végigküszködtem magam a
műszaki tanulmányokon. Egy nagyvállalatnál kaptam állást. Idegenné váltam a feleségem
és a gyerekek számára. Elfogadtam a szart, amit a UniCo rám sózott, aztán az mondta. ..
Ez nem elég! Adj többet!" Mit mondjak, boldogan megtettem! Itt állok harmincnyolc évesen
és egy vacak kis kócerájt igazgatok! Hát nem csodálatos? Igazán jó vicc.
Ideje, hogy elmenjek a francba. Elég a viccből mára.

- 15 -
 A CÉL

3. fejezet

Arra ébredek, hogy Julie keresztben fekszik rajtam. Sajnos nincs felgerjedve, csak az
éjjeliszekrényemen percek óta csöngő vekkert akarja leállítani, amely hat óra három percet
mutat. A gombot lenyomva legurul rólam, és pillanatokon belül ismét csak az egyenletes
szuszogása hallatszik. Elaludt. Megint vadonatúj nap köszönt rám.
Körülbelül háromnegyed órával később kitolatok a Buickkal a garázsból. Még sötét van.
Néhány mérföld után már világosodik az ég. A város felé félúton felkel a nap. Először nem
is veszem észre, annyira el vagyok merülve a gondolataimban. Oldalt pillantok. A fák között
átszűrődik a fény. Néha feldühödök azon, hogy mindig annyira rohanok - azt hiszem, a
többi emberhez hasonlóan - hogy soha sincs időm figyelmet szentelni a körülöttem lévő
mindennapos apró csodáknak. Ahelyett, hogy a hajnalt inná a szemem, az útra meredek és
Peach miatt aggódom. Az összes, közvetlenül hozzá tartozó embert - lényegében az
igazgatókat és a saját stábját - összehívta a központba egy megbeszélésre. Azt mondták,
az értekezlet pontosan reggel nyolckor kezdődik. Csak azt furcsállom, hogy Peach nem
mondta meg, miről lesz szó. Nagy titok - tudják: pszt, mintha háborúról vagy ilyesmiről lenne
szó. Kioktatott, hogy nyolckor legyünk ott, és hozzuk magunkkal a jelentéseinket és egyéb
adatokat, hogy alaposan átnézhessük a részleg és a hozzá tartozó egységek működését.
Természetesen mindnyájan kitaláltuk, miért gyűlünk össze. Vagy legalábbis nagyjából
sejtjük. A folyosói pletykák alapján Peach arra akarja felhasználni az alkalmat, hogy
előadja, milyen rosszak voltak a részleg eredményei az első negyedévben. Aztán valami
utasítással ver meg minket egy új termelékenységi kampánnyal kapcsolatban, amiben
minden egyes gyárnak célok, kötelezettségek meg más effélék vannak kijelölve. Azt
hiszem, ez az oka annak, hogy pont nyolckor ott kell várnunk kezünkben a számokkal:
Peach azt gondolta, ezzel hangsúlyozza a fegyelmet, és fontosságot kölcsönöz a
továbbiaknak.
A sors iróniája, hogy a korai időpont miatt az emberek felének előző este oda kell
repülniük. Ami szállodaszámlákat és plusz étkezéseket jelent. Vagyis azért, hogy
bejelenthesse, milyen rossz munkát végez a részleg Peach néhány ezressel többet fizet ki,
mint amennyibe az értekezlet egy vagy két órával későbbi kezdése nekünk került volna.
Azt hiszem, Peach kezdi elveszteni a fejét. Nem mintha összeroppanás előtt állna, vagy
ilyesmi. Csak valahogy mostanában túlzottak a reakciói. Mint egy tábornoknak, aki tudja,
hogy elveszíti a csatát, közben meg elkeseredésében elfelejti a győzelemhez vezető
stratégiát.
Pár évvel ezelőtt egészen más volt. Megbízott bennünk. Nem félt, hogy megossza a
felelősséget. Mehettél a saját fejed után, amíg belül maradtál a tűréshatáron. Afféle
“felvilágosult" vezető igyekezett lenni. Nyitott akart lenni az új elképzelésekre. Ha valami
tanácsadó bement hozzá és azt mondta, hogy “..Az alkalmazottaknak jól kell érezniük
magukat a munkahelyen, hogy termelékenyek legyenek". Peach megpróbált odafigyelni. De
akkor még jól ment az üzlet és mindenre volt pénz.
Most meg mit mond?
- Fütyülök arra, hogy jól érzik-e magukat, vagy sem. Ha ez akár csak egy fillérbe is kerül,
nem vagyunk vevők rá.
Ezt mondta annak az igazgatónak, aki megpróbálta eladni Peach-nek azt az ötletét, hogy
létre kéne hozni egy edzőtermet, ahol az alkalmazottak fejleszthetnék erejüket. Ettől jobban
dolgoznának, mert az egészséges munkás boldog munkás, stb. Peach egyszerűen
kihajította az irodájából.
Most meg besétál a gyáramba és a fogyasztók jobb kiszolgálása nevében mindent
összezavar. Nem ez volt az első összeütközésem vele. Bár a többi semmi volt a tegnapihoz
képest. Csak az piszkál, hogy eddig egyébként jól kijöttem Peach-csel. Volt idő, amikor azt
hittem, barátok vagyunk. Amikor még a stábjához tartoztam, a nap végén gyakran leültünk
a szobájában és órákig beszélgettünk. Nagy ritkán elmentünk és megittunk együtt néhány
pohárral. Mindenki azt gondolta, hogy seggnyaló vagyok. De azt hiszem, pontosan azért
szeretett, mert nem voltam az. Jó munkát végeztem neki. Jól megvoltunk egymással.

- 16 -
 A CÉL

Valamikor, egy bolond éjszaka Atlantában az éves üzleti találkozón, amikor Peach és én,
meg egy pár marketinges srác elloptuk a bárból a zongorát. Éjjelizenét adtunk a liftben. A
szállodavendégek, akik a liftre vártak, meglepetve tapasztalták, amikor kinyílt az ajtó, hogy
éppen valami ír bordalt énekelünk kórusban. Peach pedig a zongora billentyűit veri. (Jól
játszik.) Egy óra múlva a szállodaigazgató csatlakozott hozzánk. Aztán, amikor a sor már
túl hosszúra nyúlt a lift előtt, fölmentünk a tetőre és az egész városnak énekeltünk. Billt úgy
kellett kiszabadítanom a két kidobó ember kezei közül, akiket az igazgató küldött, hogy
állítsanak le minket. Micsoda éjszaka volt! Bill és én a végén hajnalban narancslével
köszöntöttük fel egymást valami szakadt csehóban.
Peach volt az egyetlen, aki értésemre adta, hogy van jövőm a cégnél. Ő volt az, aki
észrevett, amikor egyszerű beosztottként csak azt tudtam, hogyan kell keményen
próbálkozni. Ő volt az, aki kiemelt és bevitt a központba. Peach volt az, aki elintézte, hogy
tudományos fokozatot szerezhessek.
Most meg üvöltözünk egymással. Hihetetlen.
7.50-kor leparkolom a kocsit a UniCo épület földalatti garázsában. Peach és a részlege
három emeletet foglal el a házban. Kiszállok és kiveszem a táskámat a csomagtartóból.
Meg van vagy tíz font a jelentések és a számítógépes leporellók miatt. Nem hiszem, hogy
kellemes nap lesz a mai. Összeráncolom a homlokom és a lift felé indulok.
- AI! - szólít meg valaki.
Megfordulok: Nathan Selwin közeleg felém. Megvárom.
- Hogy vagy? - kérdi.
- Jól. Örülök, hogy találkoztunk. - Együtt folytatjuk utunkat. - Láttam a feljegyzést a
Peach stábjába szóló kinevezésedről. Gratulálok.
- Kösz. Persze, nem tudom, a mostani körülmények között jól járok-e vele.
- Miért? Bill éjszaka is dolgoztat?
- Á, nem arról van szó - válaszolja. Rövid szünet után rám néz. - Nem hallottad a
híreket?
- Miféle híreket?
Hirtelen megáll és körülnéz. Senki sincs a közelben.
- A részlegről - mondja halkan.
Megvonom a vállamat; nem tudom, miről beszél.
- Azt tervezik, hogy megszüntetik a részleget - világosít fel. - A Tizenötödiken
mindenki becsinált. Peach Granby-től kapta az információt egy héttel ezelőtt. Ha az év
végéig nem javítja a teljesítményt, az egész üzletágat eladják. És nem tudom, igaz-e, de
állítólag maga Granby mondta, hogy ha megy a részleg, akkor Peach is megy vele.
- Biztos vagy benne?
Nathan bólint és hozzáteszi - Ezt már nyilvánvalóan jó ideje fontolgatják.
Folytatjuk utunkat.
Az első gondolatom az, hogy Peach az utóbbi időben nem véletlenül viselkedik őrült
módjára. Minden, amiért dolgozott, veszélybe került. Ha valami más cég átveszi az
üzletágat, Peach akkor sem kapja meg az állást. Az új tulajdonosok megtisztítják a házat,
és biztos, hogy a csúcson kezdik a nagytakarítást.
És ami engem illet, lesz állásom? Jó kérdés, Rogo. Mielőtt meghallottam a hírt, abba a
hitbe ringattam magam, hogy Peach talán valami más állást ajánl, ha bezárják az üzemet.
Általában így szokott lenni. Persze lehet, hogy az ajánlat nem tetszik. Tudom, hogy egyik
UniWare gyárnak sincs szüksége új vezetőre. De azt hittem, hogy Peach majd visszaadja a
régi stábbeli munkámat - bár azt is tudom, hogy már betöltötték és hallottam, hogy Peach
meg van elégedve a sráccal. Beugrik, hogy tegnap az első megjegyzésével
megfenyegetett. Miszerint elveszthetem az állásomat.
Az istenit, három hónapon belül az utcán találhatom magam!
- Idefigyelj AI, ha bárki is kérdezi, nem szóltam egy szót sem - mondja Nat.
És elmegy. Én meg ott állok a folyosón a tizenötödik emeleten. Arra sem emlékszem,
hogy kerültem a liftbe, de itt vagyok. Halványan rémlik, mintha felfelé menet Nat valami
szakmai önéletrajzról beszélt volna.

- 17 -
 A CÉL

Körülnézek, bután érzem magam, valami dolgom lenne; persze az értekezlet. Látom, hogy
a folyosóról néhányan bemennek az egyik tanácsterembe.
Belépek és leülök. Peach az asztal túlsó végénél áll. Előtte diavetítő. A falióra pontosan
nyolcat mutat. Beszélni kezd.
Megnézem magamnak a többieket. Lehetünk vagy húszan, a többség Peach-re figyel. Az
egyik, Hilton Smyth, engem néz. Hozzám hasonló beosztásban dolgozik, nem vagyok
túlságosan oda érte. Különösen a stílusáért nem - mindig azzal jön, micsoda új dolgokat
csinál, legtöbbször kiderül, hogy a többiek pontosan ugyanazt csinálják. Mindenesetre
engem néz, mintha vizsgálgatna. Látszik rajtam a megrázkódtatás? Kíváncsi lennék, mit
tud. Addig bámulok vissza rá, amíg Peach felé nem fordul.
Mire nagy nehezen odafigyelnék, miről is beszél Peach, már átadja a szót egy sovány és
ráncos öregfiúnak. Ethan Frost-nak, a részleg főkönyvelőjének, aki egy kis sminkkel a Nagy
Kaszás dublőre is lehetne.
A hír illik a hozójához. Az éppen most befejeződött első negyedév mindenhol rémes volt.
A részleg komoly likviditási gondokkal küzd. Ideje meghúzni a nadrágszíjat.
Frost után megint Peach következik. Kemény szavakkal ismerteti, mi a teendőnk, hogy
megbirkózzunk ezzel a problémával. Megpróbálok odafigyelni, de már az első mondatok
után feladom. Csak töredékek jutnak el az agyamig.
“ .. feltétlenül szükséges, hogy a minimumra csökkentsük a fizetési késedelem
kockázatát ..." .. .. jelenlegi értékesítési helyzetünkben elfogadható ..." . .. a stratégiai
költségek csökkentése nélkül ...". .. megkívánt áldozatok ..." " .. a termelékenység javulása
mindenhol ..."
A vásznon vetített grafikonok villannak föl. Az értékelések fölötti könyörtelen vita
folytatódik Peach és a többiek között. Megint próbálkozom, de nem tudok koncentrálni.
" .. az első negyedéves eladások huszonkét százalékkal maradnak el a tavalyi hasonló
időszakétól ..." .. .. nőtt a teljes anyagköltség ..." .. .. a fizetett órákra vetített közvetlen
munkaóra-ráfordítás három heti nagyságú ...' .. .. és most, ha összevetjük a tényleges
munkaóra-ráfordításokat a normával, láthatjuk, hogy a hatékonyság tizenkét százalékkal
romlott ...'
Mondogatom magamnak, hogy tarts ki és figyelj. A zakóm zsebébe nyúlok, hogy tollat
vegyek elő a jegyzeteléshez.
- És a válasz egyértelmű - mondja Peach. - Üzletágunk jövője azon múlik, képesek
vagyunk-e növelni a termelékenységet.
De nem találok tollat. Ezért a másik zsebembe nyúlok. És kihúzok egy szivart. Rábámulok.
Már nem dohányzom. Néhány másodpercig azon töröm a fejem, honnan a fenéből került a
zsebembe a szivar. Aztán eszembe jut.

- 18 -
 A CÉL

4. fejezet

Két héttel ezelőtt ugyanez az öltöny volt rajtam. Azokban a szép napokban még azt
hittem, hogy minden rendben megy. Úton vagyok, és az O'Hara-en átszállásra várok. Van
még egy kis időm, ezért betérek az egyik légitársaság várótermébe. Tele van hozzám
hasonló alakokkal. Helyet keresek, végigmérem a hajszálcsíkos mellényes öltönybe öltözött
férfiakat és a konzervatív blézert viselő nőket. A szemem megakad egy sábeszdeklin, amit
egy kardigános férfi visel. Egy lámpa alatt ül, egyik kezében könyv, a másikban szivar.
Mellette véletlenül üres egy hely. Odamegyek. Már is ülnék le; a pasas rendkívül
ismerősnek tűnik.
Megrázkódtatással jár, ha az ember a világ egyik legforgalmasabb repülőterének kellős
közepén ismerősbe ütközik. Elsőre nem vagyok biztos benne, hogy ő az. De annyira
hasonlít egy ismerős fizikusra, hogy neki kell Jonah-nak lennie. Ahogy leteszem magam.
felpillant a könyvből. Arcán ugyanaz a kimondatlan kérdés: Ismerlek én téged?
- Jonah? - kérdezem.
- Igen?
- Alex Rogo vagyok. Emlékszik még rám?
Látszik rajta, hogy nem igazán.
- Régen találkoztunk - emlékeztetem. - Diák voltam. Ösztöndíjasként azokat a
matematikai modelleket tanulmányoztam, amelyeken maga dolgozott. Emlékszik?
Akkoriban szakállt viseltem.
Mintha felismerés villant volna a szemében. - Hát persze! Már emlékszem. Alex, ugye?
- Úgy van.
Egy pincérnő megkérdezi, kérek-e valamit inni. Whiskyt rendelek szódával és
megkérdezem, csatlakozik-e Jonah is. Úgy dönt, jobb ha nem; hamarosan indul a gépe.
- Hogy van mostanában? - kérdezem.
- Elfoglaltan - válaszolja. - Rendkívül elfoglaltan. És maga?
- Ugyancsak. Éppen Houstonba megyek. És maga?
- New Yorkba - válaszolja.
Látszik rajta, hogy unja a csevegést és szeretné már befejezni. Másodpercnyi csönd
zuhan közénk. Sajnos, vagy hála istennek, megvan az a szokásom (amit képtelen vagyok
elfojtani), hogy az efféle szüneteket a saját hangommal töltöm ki.
- Fura dolog, hogy a nagy tudományos terveim ellenére végül az üzletnél kötöttem ki -
mondom. - A UniCo egyik gyárát vezetem.
Jonah bólint. Ez már jobban érdekli. Szív egyet a szivarján. Én meg csak beszélek. Folyik
belőlem a szó.
- Ezért is megyek Houstonba. Tagja vagyunk egy termelői szövetségnek. És ez a
szervezet meghívta a UniCo-t, hogy vegyen részt éves konferenciájukon, melynek témája
a robotok. Én képviselem a céget, mert a mi gyárunknak van a legtöbb tapasztalata a
robotokkal kapcsolatban.
- Értem - mondja Jonah. - Technikai jellegű megbeszélés lesz?
- Inkább üzleti. - Aztán beugrik, hogy van valamim, amit érdemes lenne megmutatni
neki. - Egy pillanat ...
Kinyitom a térdemre fektetett aktatáskámat és előhúzom a szövetség által megküldött
előzetes programot.
- Na, itt van - mondom és beleolvasok. - .. Robotika: A nyolcvanas évek megoldása
Amerika termelékenységi válságára ... felhasználók és szakértők vitája az ipari robotoknak
az amerikai termelésre gyakorolt várható hatásáról."
Amikor rápillantok, Jonah nincs oda a lelkesedéstől. Olyan tudósfélének látszik: nem
nagyon érti meg az üzleti világot.
- Azt mondja, a gyárukban használnak robotokat? - kérdezi.
- Néhány részlegben igen - válaszolom.
- És tényleg növelik a termelékenységet?

- 19 -
 A CÉL

- Igen. Mennyivel is? - A plafonra bámulok. Hátha így könnyebben eszembe jutnak az
adatok. - Az adott területen nagyjából harminchat százalékkal.
- Valóban ... harminchat százalékkal? - kérdezi Jonah. - Akkor a cégük harminchat
százalékkal többet keres a maguk gyárán csak azzal, hogy beállított néhány robotot?
Hihetetlen.
Nem tudok visszafojtani egy mosolyt.
- Nos ... nem. Mindnyájan azt szeretnénk, hogy bárcsak ilyen egyszerű lenne a dolog!
De sokkal komplikáltabb. A termelékenység csak azokban a részlegekben nőtt harminchat
százalékkal, ahol a robotokat alkalmazzuk.
Jonah a szivarját nézegeti, aztán eloltja egy hamutartóban.
- Akkor valójában nem növelték a termelékenységet - szólal meg.
Lefagy a mosoly az arcomról.
- Nem teljesen értem - tör ki belőlem.
Jonah titokzatoskodva előrehajol. - Hadd kérdezzek valamit - csak magunk között. Tudott
a gyáruk akár csak egy darabbal is többet előállítani naponta abból az akármiből, amit
azokban a részlegekben gyártanak, ahol beállították a robotokat?
Motyogok. - Nos, meg kellene néznem a kimutatásokat ...
- Bocsátott-e valakit is el?
Hátradőlök, rámeredek. Mi az ördögöt akar ezzel?
- Úgy érti, tettünk-e utcára valakit, mert beállítottuk a robotokat? - kérdezem.
- Nem, mert megállapodtunk a szakszervezettel, hogy termelékenység növelése
címén nem bocsátunk el senkit. Átirányítottuk az embereket más munkákra. Persze, ha
nem megy az üzlet, ki fogunk tenni munkásokat.
- De maguk a robotok nem csökkentik a munkaerőre fordított költségeiket - jelenti ki,
- Nem - hagyom rá.
- Akkor mondja csak meg nekem, csökkentek-e a készleteik? - kérdezi tovább.
Felkuncogok.
- Hé, Jonah, mi ez? - érdeklődöm.
- Elő a farbával. Csökkennek a készleteik?
- Úgy saccra, nem hinném. De ellenőriznem kellene az adatokat.
- Csak ellenőrizze, ha akarja. De ha nem csökkentek a készletek ... nem tudták
redukálni a munkaerőköltségeket ... és a cégük sem ad el több terméket - ami szinte
biztos. Hiszen nem szállítanak többet - akkor dőreség azt állítani, hogy a robotok növelték
a gyáruk termelékenységét.
A gyomorszájam elszorul, mintha a lift nagyon zökkent volna velem.
- Ó, igen, kezdem érteni miről beszél. De nőtt a hatékonyság és csökkentek a
költségek.
- Valóban? - kérdezi Jonah és becsukja a könyvet.
- Hát persze. Valahol kilencven százalék fölött jár a hatékonyságuk. Az egy darabra
eső költségek pedig jelentősen estek. Hadd mondjam meg, mindent el kell követnünk
mostanában, hogy növeljük a hatékonyságot és csökkentsük a költségeket, ha
versenyben akarunk maradni.
Megérkezik az italom: a pincérnő leteszi mellém az asztalra. Adok egy ötöst neki és
várom, hogy hozza a visszajárót.
- Ez a magas hatékonyság azt jelenti, hogy a robotok szinte állandóan dolgoznak -
mondja Jonah.
- Így van. Muszáj. Máskülönben odalenne az egy darabra jutó költségmegtakarítás.
És a hatékonyság is csökkenne. Ez nem csak a robotokra vonatkozik, hanem az összes
termelési kapacitásunkra. Termelnünk kell, hogy hatékonyak maradjunk és megmaradjon
az előnyünk a költségek terén.
- Igazán?
- Igen. Persze, arról szó sincs, hogy nem lennének gondjaink.
- Értem - mondja Jonah és elmosolyodik. - Gyerünk! Vallja be az igazat! A készleteik
már kiverik a mennyezetet, ugye?
Ránézek. Ezt meg honnan tudja?

- 20 -
 A CÉL

- Ha ezalatt a gyártásba vett...

- Az összes készlet.
- Nos, attól függ. Itt-ott tényleg magasak.
- És mindig mindennel el vannak késve. Semmit sem tudnak időben szállítani.
- Elismerem, a fene egye meg, hogy a szállítási határidőkkel bajban vagyunk.
Mostanában komoly problémáink vannak emiatt a vevőinkkel.
Jonah rábólint. mintha előre látta volna.
- Álljunk csak meg ... honnan tudja? - kérdezem.
Ismét elmosolyodik.
- Sejtettem. Ráadásul ezeket a tüneteket más gyáraknál is tapasztalom. Nincsenek
egyedül vele.
- De hát maga nem fizikus?
- Tudós vagyok. Szervezéstudománnyal foglalkozom - különösen termelő
szervezetekével.
- Nem is tudtam, hogy van ilyen tudomány.
- Már van.
- Bármi is ez az egész, a leglényegesebb problémáimra tapintott rá, meg kell adni.
Hogyan jött rá?
Elhallgatok, mert Jonah jiddisül motyog valamit. Az egyik nadrágzsebéből egy öreg órát
húz elő.
- Sajnálom Alex, de úgy látom, sietnem kell, ha nem akarom lekésni a gépem.
Föláll és a kabátjáért nyúl.
- Sajnálom. Érdekelne egy csomó dolog, amiről szót ejtett.
Jonah megtorpan.
- Igen. Nos, ha nekilát és elgondolkodik azon, amiről beszélgettünk, talán ki tudja
húzni a bajból a gyárát.
- Nézze, talán nem jól magyaráztam el a dolgot. Van némi gondunk, de maga a gyár
nincs bajban.
Mélyen a szemembe néz. Azt hiszem tudja, mi történik.
- De tudja mit - hallom a saját hangom -, van egy kevés ráérő időm. Elkísérném a
gépéig, ha nem bánja.
- Nem, egyáltalán nem - egyezik bele. - De sietnünk kell.
Felugrok, felkapom a táskám és a kabátom. Az italom ott marad. Éppen csak
belekortyolok. Jonah már a kijárat felé tart. Aztán bevár, hogy csatlakozzam hozzá.
Kilépünk a siető emberekkel telt folyosóra. Jonah szaporázni kezdi a lépteit. Nehezen
tudom követni.
- Kíváncsi vagyok - mondom neki -, miből sejti, hogy bajok vannak a gyárunkban?
- Maga mondta.
- Én ugyan nem.
- Alex, a szavai nyilvánvalóvá tették a számomra, hogy az a gyár egyáltalán nem
olyan hatékony, mint ahogy hiszi. Éppen ellenkezőleg. Maga egy nagyon rossz
hatékonyságú gyárat vezet.
- A kimutatások szerint nem. Olyasmit próbál elhitetni velem, hogy hibásak a
jelentések .., hogy az embereim hazudnak, vagy ilyesmi?
- Nem. Nem az emberei csalnak. Hanem a kimutatások.
- Jó, hát itt-ott kiigazítjuk a számokat. De mindenki ugyanezt a játékot játssza.
- Nem érti a lényeget. Azt hiszi, hogy hatékony gyárat vezet ... de a
gondolkodásmódja helytelen.
- Mi a baj a gondolkodásommal? Ugyanolyan mint minden más menedzseré.
- Igen, pontosan.
- Ezt meg mire véljem? - kérdezem, mintha valami sértőt mondott volna.
- Alex, ha olyan, mint nagyjából mindenki a világon, akkor annyi mindent hisz el
feltétel nélkül, hogy igazából már nem is gondolkodik.
- Jonah, én állandóan gondolkodom. Ez a munkámhoz tartozik.
Megrázza a fejét.

- 21 -
 A CÉL

- Alex, árulja már el nekem, miért hiszi, hogy a robotjai akkora fene nagy javulást
hoztak.
- Mert megnövelték a termelékenységet.
- És mi a termelékenység?
Egy percre elgondolkodom. megpróbálom felidézni.
- A cégemnél fölállítottak egy képletet, a hozzáadott érték per az alkalmazottak
száma ...
Jonah megint megrázza a fejét.
- Függetlenül attól, milyen módon határozza is meg a cége, a termelékenység
igazából valami egészen más. Felejtse egy pillanatra el a képleteket meg a többit és
mondja el saját szavaival, saját tapasztalata alapján, mi az, hogy termelékeny?
Az egyik sarkon befordulunk. Fémdetektorok állják az utunkat. Mindenfelé biztonsági őrök.
Megállnék és elbúcsúznék tőle, de Jonah nem lassít le.
- Mondja csak meg, mit jelent termelékenynek lenni? - kérdezi meg újra és átmegy a
fémdetektoron. A másik oldalról visszaszól. - Személyesen magának mit jelent?
Az aktatáskámat a szállítószalagra teszem és én is átmegyek. Mi az ördögöt akar hallani?
Átérve megszólalok. - Nos, azt hiszem, azt jelenti, hogy elvégzek valamit.
- Pontosan! De hogyan?
- A céloknak megfelelően.
- Helyes!
Benyúl a kardigánja alá, az ingzsebébe és előhúz egy szivart. Átnyújtja.
- Fogadja elismerésemet. Amikor termelékeny, akkor a céloknak megfelelően teljesít
valamit, igaz?
- Igaz - helyeselek és felemelem az aktatáskámat.
Sietve elhaladunk egy csomó bejáró előtt. Megpróbálom léptemet Jonah-éhoz igazítani.
Ő meg folytatja. - Alex, arra a következtetésre jutottam, hogy a termelékenység olyan
tevékenység, amely közelebb hoz egy céget a céljaihoz. Minden olyan cselekvés, amely
közelebb viszi a céget a céljaihoz, termelékeny. Viszont az összes olyan tett, amely ennek
nem tesz eleget, nem termelékeny. Tud követni?
- Igen, de ... igazából Jonah, ez csak egyszerűen közhely.
- Nem, ez egyszerű logika - válaszolja.
Megállunk. Nézem, ahogy átadja a jegyét a pulton.
- De túlságosan leegyszerűsített. Nekem semmit se mond. Úgy értem. Ha a céljaim felé
mozgok, akkor termelékeny vagyok, ha nem, akkor nem vagyok termelékeny - na és akkor
mi van?
- Azt magyarázom magának, hogy a termelékenység értelmetlen a célok ismerete
nélkül.
Visszakapja a jegyét és elindul a bejáró felé.
- Oké, így is lehet nézni. A cégem egyik célja a hatékonyság növelése.
Következésképpen, amikor csak növelem a hatékonyságot, termelékeny vagyok. Logikus.
Jonah megtorpan. Felém fordul.
- Tudja, mi a maga problémája?
- Persze. Nagyobb hatékonyságot kell elérnem.
- Á, dehogy. Ez nem a maga problémája. A maga problémája az, hogy nem tudja, mi
a cél. Mellesleg a cél csak egy lehet, akármilyen vállalatról is van szó.
Nem tudok mit mondani. Jonah megint a bejáró felé sétál. Úgy tűnik, mindenki más már
felszállt a gépre. Csak ketten ácsorgunk az előtérben.
- Várjon csak egy pillanatra! Mit ért azalatt, hogy nem tudom, mi a cél? Hiszem tudom.
Közben a gép ajtajáig érünk. Jonah felém fordul. Az utaskísérő hölgy bentről néz minket.
- Igazán? Akkor árulja el, mi a maga termelő szervezetének a célja?
- A cél az, hogy olyan hatékonyan állítsuk elő termékeinket, ahogy csak tudjuk.
- Tévedés. Nem az. Mi az igazi cél?
Üres szemmel bámulok rá.
A stewardess kihajol az ajtón.
- Nem óhajtana beszállni a gépbe?

- 22 -
 A CÉL

Jonah egy pillanat türelmet kér és visszafordul hozzám. - Gyerünk, Alex! Gyorsan! Mondja
meg az igazi célt, ha tudja mi az.
- Hatalom? - próbálkozom.
Meglepettnek látszik. - Nos ... nem rossz, Alex. De hatalomhoz pusztán valami
előállításával nem lehet jutni.
A stewardess berág ránk. - Uram, ha nem kíván beszállni, menjen vissza a terminálhoz -
közli hidegen.
Jonah nem törődik vele. - Alex, nem értheti meg a termelékenység lényegét ha nem tudja,
mi a cél. Addig csak adatokkal és szavakkal játszadozik.
- Oké, akkor a piaci részesedés. Az a cél.
- Tényleg? - kérdezi.
Belép a gépbe.
- Várjon! Nem mondaná meg? - kiáltok utána.
- Gondolkodjon rajta, Alex. Saját maga is rá fog jönni a válaszra.
Átadja az utaskísérő nőnek a beszálló kártyáját, visszanéz rám és búcsút int. Felemelem a
karom, hogy visszaintsek. Közben felfedezem, hogy még mindig kezemben tartom a tőle
kapott szivart. Beleteszem a zakózsebembe. Mire felnézek, már bement a gépbe.
Türelmetlen repülőtéri tisztviselőnő lép hozzám és odaveti, hogy zárja az ajtót.

- 23 -
 A CÉL

5. fejezet
A szivar kiváló.
Igazi ínyencnek talán kicsit száraz lenne, mivel hetekig lapult a zsebemben. Ennek
ellenére élvezettel szívom a Peach féle nagy összejövetelen. Közben a Jonah-val való
különös találkozáson jár az eszem.
Valójában különösebb volt ennél? Peach hosszú pálcával egy grafikon közepén mutogat
valamit. A diavetítő sugarában füstcsíkok gomolyognak. Az asztal másik oldalán, szemben
velem, valaki a számítógépével matat. Rajtam kívül mindenki figyel, vagy jegyzetel, vagy
kommentálja az elhangzottakat.
" .. ellentmondásmentes paraméterek ... lényeges, hogy megszerezzük ... nyereségmátrix
... extenzív profittermelő megújulás ... operacionális indexek ... érintőleges bizonyítékot
nyújt ..." Fogalmam nincs, mi folyik. Mintha más nyelven beszélnének - nem idegen
nyelven, de olyanon, amelyet valamikor ugyan értettem, de most nehezen tudom felidézni.
A fogalmak ismerősnek tűnnek. De igazi jelentésükben nem vagyok biztos. Csak szavak.
Csak játék adatokkal és szavakkal.
A chicagoi 0'Hare repülőtéren néhány percet arra szántam, hogy megpróbáljam
végiggondolni, amit Jonah mondott. Volt veleje annak, amit mondott, az biztos. De mintha
volt tanárom valami más világból szólt volna hozzám. Megrántottam a vállamat, el kell
mennem Houstonba és robotokról kell vitatkoznom. Ideje volna visszatérni saját
planétámra.
Most meg azon csodálkozom, hogy Jonah mennyivel közelebb járt az igazsághoz, mint
először gondoltam. Mert ahogy körbepillantok az arcokon, rájövök, hogy az általunk
használt gyógymódot hályogkovácsként alkalmazzuk. Törzsünk kihalóban, mi meg a
füstben rituális táncot járunk, hogy kiűzzük a bennünk rejlő gonoszt.
Mi az igazi cél? Itt senkiben még csak fel sem merül az alapkérdés. Peach
költséghelyekről és “termelékenységi" célpontokról meg effélékről papol. Hilton Smyth
hallelujázik Peach minden kinyilatkoztatásához. Igazából felfogja valaki is, hogy mit
csinálunk?
Tízkor Peach szünetet tart. Rajtam kívül mindenki vécére vagy kávét inni megy. Egyedül
maradok a teremben.
Mi a francot keresek én itt? Nem értem, mi a jó abban nekem - vagy bármelyikünknek -
hogy itt ülünk, ebben a szobában. Ettől az értekezlettől (amit egyébként egész naposra
terveztek) az én gyáram versenyképesebb lesz, megmarad az állásom, vagy hajt bárkinek
is valami hasznot?
Nem tudom elhinni. Még arról sincs fogalmam, mi a termelékenység. Mi más ez az egész
mint tökéletes pazarlás? És e gondolat közben bevágom a papírjaimat az aktatáskámba.
Rácsukom a tetejét. Aztán nyugodtan fölállok és kisétálok.
Kezdetben szerencsém van. A liftig senkivel sem találkozom, aki megszólítana. De míg
arra várok, hogy megérkezzen a felvonó, Hilton Smyth-et odaeszi a fene.
- Csak tán nem meglógunk. AI? - kérdi.
Egy pillanatig arra gondolok, hogy nem hallom meg a kérdést. De rájövök, hogy Smyth
keresztbe tehet nekem Peach-nél.
- Muszáj. Olyan helyzet alakult ki a gyárban, hogy vissza kell mennem.
- Mi? Vészhelyzet?
- Annak is nevezhetjük.
Kinyílik a liftajtó. Belépek. Smyth távoztában fürkésző pillantást vet rám. Az ajtó
becsukódik.
Átfut rajtam, hogy nagy a kockázata annak, hogy Peach kirúg, mert otthagytam az
értekezletét. Ám jelenlegi lelkiállapotomban, ahogy a garázsban a kocsimhoz megyek, ezt
úgy értékelem, hogy csak a gyaníthatóan elkerülhetetlenen való rágódásomat rövidítené
meg három hónappal.
Nem megyek egyenesen vissza a gyárba. Autókázom egy kicsit. Egyik útról a másikra
fordulok. Eltelik néhány óra. Nem érdekel, merre járok: csak be ne kelljen menni. Szívderítő
a szabadság, amíg unalmassá nem válik.

- 24 -
 A CÉL

Vezetés közben megpróbálom elterelni a gondolataimat az üzletről. Megkísérlem

megtisztítani az agyamat. Az idő remek. Kisütött a nap. Meleg van. Az ég felhőtlen és
ragyogó kék. Bár a földön még némi kora tavaszi barátságtalanság érződik, minden
sárgásbarna, itt az alkalom némi bliccelésre.
Órámra pillantok, amikor elérem a gyár kapuját. Déli egy múlt. Lelassítok, hogy
beforduljak, ami - nem tudom másként megmagyarázni - valahogy nem esik jól. Az üzemre
pillantok. Aztán gyorsítok és továbbmegyek. Éhes vagyok: ebédelnem kellene valamit.
De rájövök az igazi okra: még nem akarom, hogy megtaláljanak. Gondolkodnom kell, ha
meg visszamegyek az irodámba, már nem lesz rá alkalmam.
Vagy egy mérföldnyire van egy kis pizzéria. Látom, nyitva van, ezért megállok és
bemegyek. Konzervatív vagyok: közepes nagyságú pizzát rendelek dupla adag sajttal,
kolbásszal, gombával, paprikával, borssal, olajbogyóval és hagymával. és -
mmmmmmmmm - némi szardellával. Amíg várakozom rá, nem tudok ellenállni a pénztárgép
mellett a pulton heverő rágcsálnivalónak, és szólok a szicíliai származású tulajdonosnak,
hogy adjon csak néhány csomag sörkorcsolyát, burgonyaszirmot és - a későbbiekre -
perecet. A trauma étvágyat csinál.
Ez azonban csak az egyik probléma. A sörkorcsolyát nem lehet colával lemosni. Ahhoz
sör kell. Megnézem, mi lehet a hűtőben. Általában persze nem iszom napközben ... de
elnézem, ahogy a fény megcsillan azokon a jéghideg dobozokon ...
“Cseszd meg."
Kiveszek egy hatos Budweisert.
Tizennégy dollár hatvankét cent és kilépek a pizzériából.
Szemben a gyárral, a műút másik oldalán kavicsos út vezet fölfelé a lankás hegyoldalban.
Egy félmérföldnyire lévő alállomáshoz visz. Hirtelen ötlettől vezéreltetve félrekapom a
volánt. A Buick leviharzik a betonról a kavicsra. és csak egy gyors mozdulat menti meg a
pizzát attól, hogy leessen a padlóra. Porfelhőben érek fel a dombtetőre.
Megállok, kigombolom az ingem, leveszem a nyakkendőmet és a zakóm, hogy megóvjam
az elkerülhetetlentől és előveszem a finomságokat.
Alant, a műúton túl, a gyáram. Ott ül a földön, hatalmas szürke acéldoboz, ablakok nélkül.
Belül, jól tudom, vagy négyszáz ember dolgozik a délelőttös műszakban. Kocsijaik a
parkolóban. Nézem, ahogy egy teherautó, két másik között, a rámpához tolat. Teherautók
hozzák az alapanyagokat, amelyeket odabent a gépek és az emberek majd feldolgoznak. A
másik oldalon több teherkocsiba éppen a késztermékeket rakodják. Ez a legegyszerűbb
megfogalmazás arra, ami odalent történik. És az én dolgom ennek az irányítása.
Kinyitok egy dobozos sört és nekilátok a pizzának.
Maga a gyár olyan, mint egy határkő. Mintha mindig ott lett volna, mintha örökké ott is
maradna. Történetesen tudom, hogy csak tizenöt éves. És lehet, hogy ugyanennyi idő
múlva nem lesz ott.
Tehát mi a cél?
Miért is dolgozunk itt?
Mi tartja működésben?
Jonah azt mondta, egyetlen cél van. Nos, nem értem, hogy lehet az. Mindenfélét
csinálunk a napi műveletek során és mind fontos. Legalábbis legtöbbjük ...másképpen nem
csinálnánk. A pokolba is, mindegyik lehet cél.
Úgy értem, például, hogy egy termelő szervezetnek meg kell vásárolnia a nyersanyagokat.
Szükségünk van rájuk a termeléshez, és nagyon fontos, hogy a legjobb áron szerezzük be
ezeket a költséghatékonyság érdekében.
A pizza mindenesetre szuper. Éppen a második szeletet nyomom le, amikor valami
vékony hang szólal meg a fejemben. De vajon ez a cél? A gyár létezését a költséghatékony
vásárlás indokolja?
Nevetnem kell. Majdnem megfulladok.
Igen, helyes. Néhány nagyeszű idióta a Beszerzésnél egészen biztosan azért dolgozik,
mert ez a cél. Raktárházakat bérelnek, hogy azt a sok szart legyen hol tárolni, amit a
költséghatékonyság jegyében vásárolnak. Mink van most? Harminckét havi rézhuzal? Hét

- 25 -
 A CÉL

havi raktárkészlet rozsdamentes acéllemezből? Mindenféle. Milliók és milliók fekszenek

abban, amit vettek, félelmetes áron.
Nem, a gazdaságos vásárlás egyáltalában nem célja ennek a gyárnak.
Akkor mit csinálunk még? Embereket alkalmazunk - itt százakat, a UniCo meg tízezreket.
Minket, az embereket tartják a UniCo “legfontosabb tőkéjének", ahogy az egyik éves
jelentésben valamelyik nagyokos a PR részlegtől megfogalmazta. Ha eltekintünk a rizsától,
az igaz, hogy a cég semmire sem menne jó szakemberek nélkül.
Annak személy szerint örülök, hogy a cég sok embernek ad munkát. A biztos havi fizetés
nagy szó. De az biztos, hogy a gyár nem azért van, hogy legyen hol dolgozniuk az
embereknek. Eddig hány embert bocsátottunk el?
És ha a UniCo egész életre szóló alkalmazást is ajánlana, mint néhány japán vállalat, még
akkor sem állítanám, hogy a cél munkahelyek biztosítása. Egy csomó ember ugyanígy
gondolja és ennek szellemében is cselekszik, mintha ez volna a cél (hogy csak a
politikusokat említsem), de a gyárat nem azért építették, hogy béreket fizessen és munkát
adjon az embereknek.
Oké, akkor elsősorban miért építették?
Hogy termékeket állítson elő. Akkor miért ne lehetne ez a cél? Jonah tagadta, hogy ez
lenne. Termelő vállalat vagyunk. Ez azt jelenti, valamit elő kell állítanunk, ugye? Nem az a
lényeg, hogy termékeket gyártsunk? Mi másért lennénk itt?
Eszembe jut néhány mostanában hallott pletyka.
Mi van a minőséggel?
Az is szóba jöhet. Ha nem jó minőségű termékeket gyártunk, az a végén nagyon sokba
kerülhet. A vásárlónak csak jó minőségű terméket lehet eladni, másképpen nem lesz az
üzlet hosszú életű. Ebből a UniCo kapott elég leckét.
De mi már megtanultuk a leckét. A minőség javítására óriási erőfeszítéseket tettünk. Akkor
meg miért bizonytalan a gyár jövője? Ha valójában a minőség a cél, akkor egy olyan cég,
mint például a Roys Royce, hogy mehetett majdnem csődbe?
A minőség önmagában nem lehet cél. Nagyon fontos. De nem cél. Miért? A költségek
miatt?
Ha lényeges, hogy alacsony költségszint mellett termeljünk, akkor a hatékonyság látszik a
megoldásnak. Oké ... talán a kettő együtt: a minőség és a hatékonyság. Úgy tűnik, ezek
kéz a kézben járnak. Minél kevesebb a selejt, annál kevesebbet kell újra legyártani, ami a
költségek csökkenéséhez vezethet, és így tovább. Talán erre gondolt Jonah.
Minőségi termékek hatékony előállítása: ez lesz a cél. Jól hangzik. “Minőség és
hatékonyság". Két kedves szó. Mint az “Anyaság és Amerikai Életmód".
Visszaülök és kinyitok egy másik sört. A pizza már csak emlék. Kis időre elégedettnek
érzem magam.
De valami piszkálni kezd. Nem az emésztésemmel van baj. A hatékonyan előállított
minőségi termék jól hangzó cél. De ezért működik a gyár?
Megzavar az agyamba tolakodó néhány példa. Ha a cél minőségi termékek hatékony
gyártása, akkor a Volkswagen miért nem gyártja még mindig a Bogarakat? Azok minőségi
termékek voltak, amiket olcsón lehetett gyártani. Vagy miért nem folytatta a Douglas a DC-
3-ok előállítását? Mindenki azt mondja, a DC-3-as nagyon klassz repülőgép volt.
Lefogadom, ha nem állnak le vele, ma sokkal hatékonyabban gyárthatnák a DC-l4-eseknél.
Nem elég minőségi terméket hatékonyan csinálni. A célnak másnak kell lennie.
De minek?
Talán a technológia?
Várjunk csak, gondolkodjunk. Ez az!
Technológia: erről van szó. Mindig vezető pozícióban kell lennünk a technológiában. Ez
alapvető a vállalat számára. Ha nem tartunk lépést a technológiai fejlődéssel, végünk.
Tehát ez a cél.
Nos, végiggondolva ... ez nem igaz. Ha a technológia egy termelő szervezet igazi célja,
akkor miért nem a kutatás és a fejlesztés foglalja el a legfelelősségteljesebb pozíciókat?
Hogy van az, hogy a kutatás-fejlesztés minden szervezet-felépítésében valahol a szélen
helyezkedik el? Azt hiszem, minden gépből a legmodernebbekkel rendelkezünk - ettől

- 26 -
 A CÉL

mégsem megy jobban a bolt. Mert nem megy. Következésképpen a technológia fontos, de
nem cél. A cél talán a hatékonyság, minőség és technológia valamilyen kombinációja.
Visszajutok oda, hogy van egy csomó fontos célunk. És ez megint nem mond semmit
eltekintve attól a ténytől, hogy nem passzol ahhoz, amit Jonah mondott.
Felsültem.
Lebámulok a domboldalon. A gyár nagy acéldoboza előtt az irodák kisebb üveg és beton
kockája. Az enyém az utcai front bal sarkában van. Odasandítok szinte látom, ahogy a
titkárnőm halmokban hordja a telefonüzeneteket az asztalomra.
Nagyot kortyolok a sörből. Ahogy hátrahajtom a fejem, megpillantom őket.
A gyár mögött két hosszú, keskeny épület. A raktárházaink. Plafonig megteltek
alkatrészekkel és eladatlan termékekkel. A készlet húsz millió dollár ára késztermék:
hatékonyan gyártott, csúcstechnológiát képviselő minőségi termékek dobozban,
garancialevél mellékelve, és egy adag eredeti gyári levegővel műanyag fóliába zárva - és
mind arra vár, hogy valaki megvásárolja.
Itt lehet a kutya elásva. A UniCo nyilvánvalóan nem azért üzemelteti a gyárat, hogy
megtöltse a raktárakat. A cél az eladás.
De ha a cél az eladás, miért nem fogadta el Jonah a piaci részesedést célként?
A piaci részesedés még az eladásnál is fontosabb cél. Ha valaki a legnagyobb részt ki
tudja szakítani magának a piacból, akkor ő adja el a legtöbb árut az iparágban. Szerezd
meg a piacot és minden oké. Vagy nem?
Talán nem. Eszembe jut a régi irányzat, “Ha vesztünk is pénzt, de a mennyiség majd
pótolja." Néha nincs, vagy alig van haszon bizonyos termékeken - erre a UniCo-nál is
jócskán volt már példa -. de sikerül megszabadulni a készletektől.
Ezzel nagy piaci részesedést lehet szerezni, de ha nem keresünk rajta, akkor kit érdekel?
Pénz. Nos, természetesen ... a pénz nagy dolog. Peach azért akarja bezárni a gyárat,
mert túl sokba kerül a vállalatnak. Tehát ki kell találnom annak a módját, hogy a cég
kevesebb pénzt veszítsen rajtunk ...
Várjunk csak. Tegyük fel, hogy valamilyen csoda folytán sikerül eltüntetni a ráfizetést.
Megment ez minket? Hosszú távon nem. A gyárat nem ezért építették, hogy nullszaldós
legyen. A vállalat léte a pénzcsinálás.
Már értem.
A termelő szervezetek célja, hogy pénzt hozzanak.
Mi másért alapította meg J. Bartholomew Granby a céget 1881-ben és jelent meg a
piacon tökéletesített széntüzelésű kályhájával? Mert kedvelte az iparcikkeket? Vagy
nagylelkű gesztusként, hogy millióknak meleget és kényelmet nyújtson? A pokolba is, nem.
Az öreg J. Bart egy rahedli pénzt akart csinálni. És sikerült neki, mert a kályha az akkori
időkben élenjáró termék volt. Erre aztán a befektetők még több pénzt adtak neki, hogy ők is
kapjanak egy halom pénzt. J. Bart meg még többet keresett rajta.
De vajon a pénzcsinálás az egyetlen cél? Mi van a többi dologgal, ami annyi gondot okoz
nekem?
A táskámból sárga írótömböt, a zakózsebemből tollat veszek elő. Listát készítek
mindazokról, amiket az emberek általában célként feltételeznek: költségkímélő vásárlás, jó
munkaerő alkalmazása, fejlett technológia, termékek előállítása, minőségi termékek
gyártása, minőségi termékek eladása, piaci részesedés megszerzése. Hozzáteszek még
néhány dolgot, mint például a kommunikáció és a vásárlók megelégedettsége.
Mindezek a sikeres üzlet alapfeltételei. De mivel járulnak hozzá? Lehetővé teszik a vállalat
számára, hogy pénzt keressen. De önmagukban nem célok: csak a cél elérésének
eszközei.
Miért vagyok olyan biztos benne?
Nos, nem vagyok. Nem teljesen. De maga a feltételezés, hogy a “pénzcsinálás" a termelő
szervezetek célja, elég jól hangzik. Talán azért, mert a listán szereplő tételek közül egyik
sem ér egy fabatkát sem, ha a cég nem keres vele egy fillért sem, sőt.
Mert mi történik, ha a vállalat nem termel ki jövedelmet? Ha nem keres a termelésen és az
eladáson, vagy a szerviz szerződéseken, vagy a vagyontárgyainak, esetleg más

- 27 -
 A CÉL

eszközeinek eladásán ... akkor vége. Megszűnik működni. A pénznek kell a célnak lennie.
Helyette semmi sem működik. Akárhogy is, ez a helyes gondolat.
Ha a pénzkeresés a cél, akkor (a Jonah által használt fogalmakba behelyettesítve) az
olyan cselekvés, amely a pénz megkeresése felé visz bennünket, az termelékeny. Amelyik
pedig nem, az nem produktív. Az elmúlt évben, sőt talán már régebben, a gyár inkább
távolodott a céltól, semmint közeledett volna hozzá. Tehát a gyárat, megmentése
érdekében, termelékennyé kell tennem; el kell érnem, hogy pénzt keressen a UniCo-nak.
Ez persze túlzott leegyszerűsítése a tennivalóknak, de pontos megállapítás. Legalábbis
logikai kiindulásként.
A szélvédőn keresztül a világ fényes és hideg. A napfény egyre erősebb. Körülnézek,
mintha hosszú transzból térnék magamhoz. Minden olyan ismerősnek, mégis újnak tűnik.
Lenyelem az utolsó korty sört. Hirtelen az az érzés fog el, hogy jó úton járok.

- 28 -
 A CÉL

6. fejezet

Az órám szerint fél öt van, amikor leállítom a Buickot a gyár parkolójában. Ma semmi mást
sem csináltam, nagy ívben kerültem a munkahelyemet. Aktatáskámért nyúlok és kiszállok.
Az irodák üvegkockája csendes, mint a temető. Mint valami csapda. Tudom, bent várnak,
hogy lecsaphassanak rám. Úgy döntök, csalódást okozok nekik. Először körbemegyek az
üzemben. Friss szemmel akarom látni a dolgokat.
Az egyik ajtón besétálok az üzemcsarnokba. Előveszem az aktatáskámból a mindig
magamnál hordott védőkesztyűt. A fal melletti állványon védősisakok sora. Elcsaklizom az
egyiket és megyek tovább.
Megkerülöm az egyik sarkot és belépek az egyik munkaterületre. Meglepek három pasast,
akik a csarnokrészben egy padon ücsörögnek. Újságot olvasnak és a híreket tárgyalják.
Egyikük meglát. Meglöki a többieket. Az újság kecsesen lehullik. Ahogy a kígyó eltűnik a
fűben. Aztán nemtörődöm módon úgy tesznek, mintha valami dolguk volna, és hárman
három felé elsétálnak.
Máskor talán rá se rántanék. De ma felbosszant. A franc essen beléjük, mindenki tudja,
hogy a gyár bajban van. Az elbocsátásokból könnyen kitalálhatták. Arra gondolna az
ember, hogy megpróbálnak még keményebben dolgozni, hogy megmentsék az állásukat.
Közben meg itt ülnek a seggükön. Megyek és megkeresem a művezetőjüket.
Miután elmondom neki, hogy ez a három ember csak ücsörög és nem csinál semmit,
szabadkozik, hogy már teljesítették a normájukat és most újabb munkadarabra várnak.
Erre kifakadok. Ha nem tud munkát adni nekik, én majd találok olyan részleget, ahol
tudnak.
Az átjáróból visszanézek a vállam fölött. A művezető elkapja a három melóst és valami
anyagot pakoltat át velük az egyik oldalról a másikra. Tudom, hogy ez valószínűleg csak
arra jó, hogy elfoglalja őket, de a pokolba is, legalább csinálnak valamit. Ha nem szólok, ki
tudja, meddig meresztették volna a feneküket?
Aztán rádöbbenek, ezek csinálnak ugyan valamit, de annak semmi köze a
pénzcsináláshoz. Lehet, hogy dolgoznak, de termelnek-e?
Egy pillanatra fölötlik bennem, hogy visszamegyek és szólok a művezetőnek, hogy
csináltasson velük valami értelmes munkát. De, nos … lehet, hogy éppen most tényleg
semmi dolguk. És át is küldhetem őket más munkára, de ott segítenek-e pénzt keresni a
cégnek?
Különös gondolat.
Feltételezhetem, hogy az emberek dolgoztatása és a pénzcsinálás ugyanaz? A múltban
így tettünk. Az alapszabály az volt, hogy az üzemben mindig mindennek, és mindenkinek
dolgoznia kellett; a terméknek kívül kellett kerülnie az ajtón. És ha nincs semmi tennivaló,
akkor ki kell találni. És ha ki sem tudunk találni valamit a számukra, akkor át kell helyezni az
embereket. És ha még ez sem használ, el kell bocsátani őket.
Körülnézek és a legtöbb ember dolgozik. A tétlenkedők kevesen vannak. Majdnem
mindenki majdnem mindig dolgozik. Ennek ellenére mégsem keresünk pénzt.
Zegzugos lépcső vezet fel a fal mellett az egyik híddaruhoz. Félútig felmegyek rajta, hogy
átlássam az üzemet.
Odalent minden pillanatban számos dolog történik. Amit látok, az gyakorlatilag mind
változónak tekinthető. Az üzem - vagy bármely termelő üzem - ,összetettsége észveszejtő,
ha végiggondoljuk. Állandóan változnak a szituációk. Hogy lehet ezt kézben tartani? Hogy
az ördögbe tudhatom meg, hogy valamelyik cselekvés termelékeny-e, vagy sem a
pénzcsinálás szempontjából?
A választ talán a kezemben szorongatott súlyos aktatáska rejti.
Tele van mindenféle jelentéssel, számítógépes leporellóval meg egyebekkel, amikkel Lou
szerelt fel a reggeli értekezletre.
Van egy csomó kiértékelésünk, ami megmondhatja, termelékenyek vagyunk-e. vagy sem.
De olyasmikről nem árulkodnak, hogy valaki “végigdolgozta-e" a fizetett órákat. Kimutatják,
hogy az adott munkahely esetében az egy órára jutó termelés eléri-e a normát. Kimutatják a

- 29 -
 A CÉL

”termékköltségeket", a “közvetlen munkaerő szóródásokat", meg ilyesmit. De honnan

tudjam, a valóságban mi történik: hasznot hajtanak-e, vagy könyvelési trükkről van szó?
Kell lenni valami összefüggésnek, de hogyan definiáljam?
Leereszkedem a lépcsőn.
Vessek oda egy hervasztó feljegyzést a munkaidő alatti rohadt újságolvasásról? Jó ez
nekünk?
Mire beteszem a lábam az irodámba, öt is elmúlt és a legtöbben, akik rám várhattak volna,
elmentek. Valószínűleg Fran lépett le először. De hagyott egy halom üzenetet. A telefon
alig látszik alóluk ki. A cetlik felén Bill Peach neve szerepel. Felfedezhette a távozásomat.
Nyugtalanul felemelem a kagylót és tárcsázom a számát. De az Isten kegyes hozzám.
Csöngetem vagy két percig, de senki sem veszi fel. Megnyugodva fölsóhajtok és leteszem
a kagylót.
A székemben hátradőlve a késő délután vöröses aranyát szemlélem, közben azokon a
kimutatásokon jár az eszem. amelyekkel a teljesítményt értékeljük: az ütemezés és a valódi
adatok ütközésén, fordulónapi készleteken, összköltségen és az összes eladásokon. Van-e
egyszerűbb módja megtudni, hogy keresünk-e pénzt?
Valaki halkan bekopog.
Megfordulok. Ez Lou.
Korábban említettem, hogy Lou a gyár könyvelője. Pocakos, idősebb férfi, akinek úgy két
éve van a nyugdíjig. A legszebb könyvelői tradícióknak megfelelően szarukeretes bifokális
szemüveget hord. Bár drága öltönyöket visel, mégis egy kicsit mindig slamposan néz ki.
Húsz éve lépett be a vállalathoz. Haja hófehér. Azt hiszem, életének egyetlen értelme, hogy
elmenjen a Hites Könyvvizsgálók összejöveteleire és belesüljön a beszédébe. Általában
szelíd - amíg meg nem próbálok valamit a nyakába akasztani. Akkor átmegy Godzillába.
- Szevasz - mondja az ajtóból
Intek, jöjjön beljebb.
- Csak meg akartam említeni. hogy Bill Peach telefonált délután. Mintha ma valami
értekezleted lett volna nála?
- Mit akart? - kérdezem anélkül, hogy válaszolnék a kérdésére.
- Néhány adat felfrissítésére volt szüksége. Mintha dühös lett volna. Hogy nem voltál
ott.
- Odaadtad, amit kért?
- Igen, nagyrészt. Elküldtem neki: reggelre megkapja. Többnyire ugyanaz, amit neked
adtam.
- És a többi?
- Néhány dolgot még össze kell szednem. Majd holnap valamikor.
- Elküldés előtt látni szeretném, rendben? Csak hogy tudjak róla.
- Ó, persze.
- Van egy kis időd számomra?
- Igen, minek? - kérdezi, várva hátha elmondom, mi történt köztem és Peach között.
- ÜIj le.
Lou leteszi magát egy székre.
Egy kicsit elgondolkodom, szeretnék pontosan fogalmazni. Lou türelmesen várakozik.
- Egyszerű alapkérdésről van szó - vágok bele.
Lou elmosolyodik. - Na, azokat szeretem.
- Szerinted igaz az, hogy a vállalat célja pénzt keresni?
Elneveti magát.
- Tréfálsz? Ez valami beugratós kérdés?
- Nem, csak válaszolj
- Hát persze!
Megismételem. - Tehát a vállalat célja pénzt keresni, igaz?
- Igen - válaszolja. - Meg termékeket is elő kell állítanunk.
- Álljunk meg - szakítom félbe. - A termelés csak eszköz a cél eléréséhez.
Végigfutjuk a gondolatmenetemet. Hallgatja. Lou elég értelmes. Nem kell minden
apróságot elmagyarázni neki. A végén egyetért velem.

- 30 -
 A CÉL

- Mire megy ki ez az egész?

- Honnan tudjuk, hogy kerestünk-e valamit?
- Hát, ennek sok módja van - feleli.
A következő néhány percben Lou elsorolja az összes eladást és a piaci részesedést és a
jövedelmezőséget és a részvényeseknek fizetett osztalékot és így tovább. Megadásom
jeléül felemelem a kezem.
- Hadd fogalmazzak másként - vetem közbe. - Tételezzük fel, hogy átírsz egy
tankönyvet és tegyük fel azt is, hogy ezek a fogalmak nem állnak rendelkezésedre, neked
kell kitalálni őket. Mennyi lenne a legkevesebb kimutatás, amiből tudni lehetne, hogy pénzt
hozunk a konyhára?
Lou végigsimítja az arcát és a bifóján keresztül a cipőjére sandít.
- Nos, valami abszolút értékmérőre lenne szükség, ami dollárban, jenben vagy
akármiben kifejezi, mennyi pénzt kerestünk.
- Mint a nettó profit, ugye?
- Igen, mint a nettó profit. Bár ennél azért többre van szükség. Mert egy ilyen abszolút
mérőeszköz nem mond túl sokat.
- Igen? Ha tudom, mennyi pénzt kerestem, minek kell mást is tudnom? Értesz
engem? Ha összeadom az összes bevételt és levonom belőle a költségeket, akkor
megkapom a nettó profitot - mi más kellene még? Kerestem, mondjuk 10 millió dollárt
vagy 20 milliót, vagy akármennyit.
Lou szeme villanásából látom, hogy egy pillanat töredékéig komplett idiótának tart.
- Jó. Vegyük azt, amit mondtál, hogy 10 millió dolláros nettó profitot termeltél ki ...
abszolút mértékben. Úgy elsőre jó soknak tűnik, mintha igazából bekaszáltad volna. De
mennyivel indultál?
Hatásszünetet tart.
- Érted? Mennyiből csináltál 10 millió dollárt? Egy millióból? Akkor tízszeresét
kerested meg a befektetésednek. Tíz az egyhez. Ez átkozottul jó. De mondjuk, befektettél
egy milliárdot. És csináltál belőle nyavalyás tíz milliót? Nem valami fényes eredmény.
- Jó, jó. Csak megkérdeztem. hogy biztos legyek benne.
- Tehát valami relatív mértékre is szükséged van - folytatja Lou. - Olyasmire, mint a
befektetés megtérülése ... hogy összevethesd a befektetett és a kitermelt összeget.
- Rendben van, de ezzel a kettővel már képesnek kellene lennünk megmondani,
mennyire dolgozott általában jól a vállalat. ugye?
Lou majdnem rábólint, aztán a távolba mered.
- Nos ... - mondja.
Én is elgondolkodom.
- Tudod - szólal meg -, az is lehet, hogy egy cég a nettó profitjával és a befektetései
jó megtérülése ellenére mégis csődbe megy.
- Úgy érted, fizetési problémái vannak?
- Pontosan. A pénzforgalom problémái megölhetik a legtöbb üzletet.
- Akkor a pénzforgalom lehetne a harmadik figyelembe veendő mérőeszköz?
Bólint.
- Igen, de tegyük fel, minden hónapban bejön annyi pénz, hogy fedezze az éves
kiadásokat. Ha erre elegendő, akkor a pénzforgalom egyébként nem számít.
- De ha nem, akkor semmi más nem számít - mond ellent Lou. - Ez a túlélés mértéke:
ha egy adott szint fölött maradsz, jó; ha alá kerülsz, meghaltál.
Mélyen egymás szemébe nézünk.
- Ez történik most velünk, ugye? - kérdezi Lou.
Bólintok.
Lou félrenéz. Csendben van.
Aztán megszólal. - Tudtam, hogy eljön egyszer. Csak idő kérdése volt.
Szünetet tart. Visszafordul hozzám.
- Mi van velünk? Mondott Peach valamit?
- Azon gondolkoznak, hogy bezárják a gyárat.
- Várható valami konszolidáció?

- 31 -
 A CÉL

Ami igazából azt jelenti, lesz-e állása.

- Isten bizony, nem tudom, Lou. Úgy képzelem, lesznek néhányan, akiket
átirányítanak más gyárba vagy üzletágba, de mi nem fogunk közéjük tartozni.
Lou elővesz e cigarettát az ingzsebében lévő dobozból. Nézem, ahogy a végét
néhányszor odaütögeti a széke karfájához.
- Két nyavalyás évem van a nyugdíjig - dünnyögi.
- Hé, Lou - szólok oda neki, hogy megpróbáljam kiragadni a kétségbeesésből -
legrosszabb esetben korábban mész nyugdíjba.
- A franc essen bele! Én nem akarok korábban nyugdíjba menni!
Mindketten elhallgatunk. Rágyújt. Csak ülünk.
Végül megszólalok. - Nézd, én még nem adtam föl.
- AI, ha Peach azt mondta, vége.
- Ezt nem mondta. Még van időnk.
- Mennyi?
- Három hónap.
Nem veti föl az öröm. - Felejtsd el, AI. Nem tudjuk megcsinálni.
- Mondtam, hogy nem adom fel. Oké?
Meg se mukkan. Csak ülök és tudom, nem biztos, hogy igazat mondok neki. Csak arra
vagyok képes, hogy kitaláljam, a gyárnak pénzt kell hoznia. Ez mind szép, Rogo, de
hogyan? Hallom, hogy Lou mélyet slukkol.
Hangjában lemondás, amikor megszólal. - Oké, AI. Megadok minden segítséget, amit
csak tudok. De ...
Nem fejezi be a mondatot, a levegőbe legyint.
- Szükségem van a segítségedre, Lou. Az első dolog, amit kérek tőled, hogy
egyenlőre ne szólj senkinek. Ha kitudódik, azt sem tudjuk elérni, hogy akárki csak a
kisujját is megmozdítsa.
- Helyes, de jól tudod, hogy nem marad sokáig titokban.
Tudom, hogy igaza van.
- Szóval mik a terveid a gyár megmentésére?
- Legelőször megpróbálok tiszta képet nyerni arról, hogy mi a teendőnk, hogy állva
maradjunk.
- Aha, ezért kellett ez az egész a mérőeszközökkel - állapítja meg. - Figyelj ide AI,
ezzel ne vesztegesd az idődet. A rendszer az rendszer. Akarod tudni, mi a rossz?
Elmondom, mi a probléma.
És nekikezd. Vagy egy óra hosszat sorolja. A legtöbb téma mindenki számára ismerős, a
szakszervezet hibája; ha mindenki keményebben dolgozna; senki sem törődik a
minőséggel; nézd csak meg a japánokat - ők tudják, hogy kell dolgozni, mi meg elfelejtettük;
és így tovább, és így tovább. Aztán folytatja az önostorozást a végtelenségig. Csak a gőzt
ereszti le. Ezért hagyom, hogy mondja a magáét.
De azért csodálkozom. Lou okos pali. Mi mindnyájan okosak vagyunk; a UniCo-nak csupa
okos, jól képzett alkalmazott szerepel a bérlistáján. Én meg csak ülök itt és hallgatom,
ahogy Lou kifejti a véleményét, ami jól hangzik, amikor elhagyja a száját, és csodálkozom,
miért van az, hogy lépésről lépésre közelebb kerülünk az összeomláshoz, miközben olyan
bölcsek vagyunk.
Valamikor naplemente után Lou úgy dönt, hogy hazamegy. Én még maradok. Ülök az
íróasztalomnál, előttem blokk. A papírra leírom a három értékmérőt, melyekről Louval
egyetértésben megállapítottuk, hogy a legfontosabb információkkal szolgálhatnak arról,
hogy hozunk-e pénzt a vállalatnak: a nettó profitot, a befektetés megtérülését és a
pénzforgalmat.
Megpróbálok rájönni, hogy van-e közülük egy, amelyik fontosabb lenne a másik kettőnél a
cél elérése érdekében. Tapasztalatból történetesen tudom, hogy van egy csomó olyan
játék, amit a csúcson lévő emberek játszanak. EI tudják intézni, hogy a szervezet egy adott
évben nagyobb nettó profitot hozzon a következő évek nettó profitja terhére (például nem
költenek kutatás-fejlesztésre, valahogy így). Egy rakás kockázatmentes döntéssel elérik,

- 32 -
 A CÉL

hogy egyes mutatók ragyogónak tűnnek, míg mások vacaknak. Ettől eltekintve, a hármuk
aránya az üzlet kívánalmai szerint változhat.
Hátradőlök.
Ha én lennék J. Bart Granby III. a vállalatom központi toronyházának legtetején és
biztonságosan kézben tarthatnám a céget, akkor egyik játszmához se lenne kedvem. Nem
akarnám látni az egyik mérőszám javulását a másik kettő terhére. Azt szeretném, hogy
nőjön a nettó profit, a befektetés megtérülése és a pénzforgalom - mind a három együtt. És
azt akarnám látni, hogy a növekedés állandó legyen.
Ember, gondold el. Igazán nyereségesek akkor lennénk, ha az összes mutató
párhuzamosan és mindörökké javulna.
Tehát a cél a következő:
Pénzt csinálni a nettó profit növelésével, miközben nő a befektetés megtérülése és a
pénzforgalom.
Gyorsan leírom.
Úgy érzem, sínen vagyok. Összeállnak a darabok. Találtam egy teljesen egyértelmű célt.
Kidolgoztam három alkalmas mérőszámot a cél felé haladás értékelésére. És arra a
következtetésre jutottam, hogy a három érték együttes javulása az, amit el kell valahogy
érnünk. Egy napi teljesítménynek nem rossz. Azt hiszem, Jonah büszke lehetne rám.
A következő kérdés, hogyan hozzam közvetlen kapcsolatba a három értékmérőt a
gyárban folyó munkával? Ha találok valami logikai összefüggést a napi tevékenységünk és
a vállalat általános teljesítménye között, akkor rendelkezem a tudás alapjával, hogy valami
termelékeny-e, vagy sem ... a cél felé visz, vagy eltávolít tőle.
Az ablakhoz megyek és kibámulok a sötétbe.
Fél óra múlva az agyamban a kintihez hasonló a sötétség.
A fejem tele van mindenféle profitrátával, tőkebefektetéssel és élőmunkerő-ráfordítással,
és az egész olyan konvencionális. A gondolatmenet lényege változatlan, száz éve mindenki
ezt követi. Ha én is beleesek a csapdába, ugyanazokra a következtetésekre jutok mint bárki
más és ez azt jelenti, hogy semmivel sem értem jobban a dolgokat mint előzőleg.
Megakadtam.
Visszafordulok az ablakból. Az asztalom mögött könyvszekrény; kihúzok egy tankönyvet,
belelapozok, visszateszem, kiveszek egy másikat, abba is belenézek, majd a helyére
teszem.
Végre megvan. Későre jár.
Órámra nézek - és meglepődöm. Tíz múlt. Hirtelen eszembe jut, elfelejtettem fölhívni
Julie-t, hogy nem érek haza vacsorára. Pipás lehet rám; mindig az, ha nem hívom fel.
Felkapom a kagylót és tárcsázok. Julie veszi fel.
- Szia. Rohadt egy napom volt.
- Ó? Más újság? Történetesen az enyém se volt valami fényes.
- Na, akkor mind a kettőnknek rohadt napja volt. Ne haragudj, hogy nem hívtalak föl
korábban. Elmerültem valamiben.
Hosszú szünet.
- Úgyse kaptam mára pótmamát. - Csak most esik le; mára halasztottuk a tegnapi
kiruccanást.
- Sajnálom, Julie. Igazán. Tökéletesen elfelejtettem.
- Főztem vacsorát. Vártunk rád vagy két órát, aztán nekiláttunk enni nélküled. Ha
kéred, a te részed a mikrohullámúban van.
- Kösz.
- Emlékszel még a lányodra? A kicsire, aki úgy szeret? - kérdezi Julie.
- Nem kell olyan gunyorosnak lenned.
- Egész este az ablakban lesett, amíg le nem fektettem.
Lehunyom a szemem.
- Miért? - kérdezem.
- Valami meglepetése van a számodra.
- Körülbelül egy óra múlva otthon vagyok.
- Nem kell sietned.

- 33 -
 A CÉL

Leteszi, mielőtt elbúcsúzhatnék tőle.

Igaza van, minek siessek haza, ha itt tartunk az egymással folytatott meccsben. Fogom a
védősisakom és a kesztyűm és lemegyek az üzembe, hogy megnézzem Eddie-t, a másik
műszakvezetőmet és lássam, hogy mennek a dolgok.
Amikor odaérek, Eddie nincs az irodájában, kiment ellenőrizni valamit. Keresésére
indulok. Végül megpillantom, ahogy visszafelé jön az üzem másik végéből. Öt percbe telik,
mire ideér.
Van valami Eddie-ben, ami mindig is idegesített. Hozzáértő művezető. Nem kiváló, de
nem rossz. Nem a munkája zavar. Valami más.
Nézem Eddie biztos járását. Minden egyes lépése nagyon szabályos;
Aztán rádöbbenek. Rájövök mi idegesít Eddie-ben. A járása. Több önmagánál. Eddie
járása megtestesíti a személyiségét. Kicsit pipiskedve jár. Mintha szó szerint egy keskeny
és egyenes vonalon lépkedne. Karjait maga előtt mereven keresztezi, mindig valamelyik
lábára mutatnak. 0lyan az összbenyomás, mintha kézikönyvből olvasta volna ki, hogyan kell
járni.
Ahogy közeledik, arra gondolok, hogy Eddie talán egész életében még sose csinált semmi
helytelen dolgot - hacsak el nem várták tőle. Ő a Mr. Szabályosság.
Néhány gyártásba vett rendelésről beszélgetünk. Teljes az összevisszaság, mint
rendesen. Eddie persze nem veszi észre. Számára minden rendben megy. Ha pedig
rendben megy, akkor helyesnek is kell lennie.
Elmondja - a legapróbb részletekig - milyen munka folyik ma éjjel. A kisördög bujkál
bennem, hogy megkérjem, határozza meg, mit csinál ma éjjel, tekintettel például a nettó
profitra.
Meg akarom kérdezni. "Mondd, Eddie, hogyan befolyásoltuk az előző órában a befektetés
megtérülését? Mivel javította ez a műszak a pénzforgalmat? Jövedelmezőek vagyunk-e?"
Nem mintha Eddie még sose hallott volna ezekről a fogalmakról. Egyszerűen kívül
rekedtek az ő világán. Abban mindennek a mértéke az időegység alatt előállított termékek
száma, a ledolgozott munkaórák, a teljesített rendelések mennyisége. Olyan fogalmakat
használ, mint munkaerő-szükséglet, selejtszázalék, normaidő, szállítási határidő. Nettó
profit, a beruházások megtérülése, pénzforgalom - mintha a központból beszélnének Eddie-
hez. Abszurd gondolat Eddie világát azzal a hárommal mérni. Eddie számára alig van
összefüggés a műszakja alatt történtek és aközött hogy mennyi pénzt jövedelmez a vállalat.
Még ha ki is tudnám tárni Eddie agyát a szélesebb egyetemesség irányába, túl bonyolult
lenne ráébreszteni az üzemben fellelhető és a UniCo főhadiszállásán uralkodó értékek közti
összefüggésre. Ezek túl bonyolultak neki.
Az egyik mondata közepén Eddie észreveszi, hogy mosolygok rajta.
- Valami nincs rendben? - kérdezi.

- 34 -
 A CÉL

7. fejezet

Mire hazakerülök. már csak egy lámpa ég a házunkban. Megpróbálok a lehető

legcsöndesebben közlekedni. Julie, ígéretéhez híven, a mikrohullámú sütőben hagyta a
vacsorámat. Kinyitom az ajtaját és látom. hogy finom kaja vár rám (valami titokzatos
húsköltemény). Surranó zaj üti meg a fülemet. Megfordulok és a konyha küszöbén Sharon
áll, a kicsi lányom.
- Nicsak! Miz Muffet lenne az? Hogy van a puff mostanában?
Elmosolyodik. - Ó ... egész jól.
- Hogy-hogy még fent vagy ilyen későn?
Közelebb jön, kezében manila boríték. Odaülök a konyhaasztalhoz és a térdemre veszem.
Átnyújtja a borítékot, hogy nyissam ki.
- A bizonyítványom - közli.
- Nem tréfálsz?
- Nézd csak meg.
Így is teszek.
- Tiszta jeles! - állapítom meg.
Megölelem és adok egy hatalmas puszit neki.
- Hát ez csodálatos! Nagyon jó, Sharon: Igazán büszke vagyok rád.
Lefogadom, te vagy az osztályban az egyetlen, akinek ilyen jó a bizonyítványa.
Bólint. Aztán még egyéb mondanivalója is van a számomra. Hagyom, hadd beszéljen, de
félórával később már alig tudja nyitva tartani a szemét. Fölviszem a szobájába.
Amilyen fáradt vagyok, nem tudok elaludni. Éjfél is elmúlt. Ülök a konyhában, rágódok és
a vacsorát csipegetem. A kölök tiszta jeles lett a másodikban, én meg kudarcot vallok az
üzletben.
Talán jobb, ha föladom, a hátralevő időt pedig álláskereséssel töltöm. Selwin állítása
szerint mindenki ezt csinálja a központban. Miért lennék én más?
Egy röpke pillanatra arról győzködöm magam, hogy a legokosabb dolog lenne felhívni egy
fejvadász céget. De végül elvetem az ötletet. Egy másik állás miatt el kellene költözködnünk
Julie-val és a gyerekekkel a városból, talán sokkal jobb helyzetbe kerülnék a mostaninál
(bár kétlem, a gyárigazgatói személyi anyagom nem lehet túl fényes). Az tart vissza az
álláskereséstől, hogy még a látszatát is szeretném elkerülni annak, hogy megfutamodom.
Képtelen vagyok rá.
Nem mintha úgy érezném, hogy az életemmel tartoznék a gyárnak vagy a városnak vagy
a vállalatnak, de felelősséget érzek. És mindettől eltekintve életem nagy részét a UniCo-ba
invesztáltam. Azt akarom, hogy ez a befektetés kifizetődjön. Három hónap utolsó esélyként
több a semminél.
Úgy határozok, hogy ebben a három hónapban mindent megteszek, amit csak tudok.
Jó-jó, megszületett a döntés, de a nagy kérdés továbbra is az, hogy mi a fenét tudok
csinálni? Mindig igyekeztem a legjobbat nyújtani. Még sincs eredménye.
Sajnos, nincs rá időm, hogy visszaüljek az iskolapadba és különféle elméleteket
tanulmányozzak. Arra sincs, hogy az irodában halmozódó folyóiratokat, jelentéseket
elolvassam. Se idő, se, pénz nincs arra, hogy szakértőket hívjak körülszaglászni. De még
ha lenne is, egyáltalában nem vagyok biztos abban, hogy sokkal több vagy jobb
információhoz jutnék, mint ami most is a rendelkezésemre áll.
Az az érzésem, hogy néhány dolgot nem veszek figyelembe. Ha azt akarom, hogy valaha
is kikerüljünk a gödörből, semmit sem szabad készpénznek vennem; alaposan meg kell
vizsgálnom és gondosan át kell gondolnom, hogy lényegében mi történik ..: egyszerre csak
egyet szabad lépnem.
Lassan rájövök, hogy ehhez az összes rendelkezésemre álló eszköz a saját szemem,
fülem, kezem, hangom, agyam. Ennyi. Csak magamra számíthatok. És felmerül a kérdés:
vajon elég ez?

- 35 -
 A CÉL

Mire végre bezuhanok az ágyba, Julie elomolva alszik a takaró alatt. Pontosan abban a
pozítúrában, ahogy huszonnégy órával korábban hagytam. Csak heverek mellette és
képtelen vagyok elaludni, a sötét plafont bámulom.
És ekkor elhatározom, hogy újra megkeresem Jonah-t.

- 36 -
 A CÉL

8. fejezet

Fölkelek, de legszívesebben azonnal vissza is bújnék az ágyba. A zuhany alatt azonban

újra eszembe jut a veszedelmes helyzet. Ha valakinek csak három hónapja van, annak
nincs fáradtságra vesztegetni való ideje. Gyorsan elbúcsúzkodom Julie-tól - akinek nincs
sok mondanivalója számomra - és a gyerekektől, akik már megérezték, hogy valami nincs
rendben, és sietek a gyárba.
Egész úton azon gondolkodom, hol érhetném el Jonah-t. Nem könnyű kérdés. Mielőtt a
segítségét kérném, meg is kell találnom.
Amikor beérek az irodámba, első dolgom, hogy Frannel eltorlaszoltatom a bejáratot a
betolakodók hordái ellen. Éppen leülök, amikor Fran rám csönget: Bill Peach van a
vonalban.
- Óriási - morgok magamban.
Felveszem a kagylót.
- Igen. Bill
- Soha többé ne forduljon elő, hogy csak úgy kisétálsz az értekezletemről -
mennydörgi Peach. - Megértettél?
- Igen, Bill
- Idő előtti távozásod miatt most kell átszaladnunk néhány dolgon.
Nemsokára be kell hívnom Lou-t, hogy segítsen megválaszolni a kérdéseket. Aztán Peach
bevonja Ethan Frost-ot, a megbeszélés négyoldalúvá bővül.
És ez az utolsó lehetőség a nap folyamán, hogy Jonah szavain gondolkodjam.
Miután végeztem Peach-vel, fél tucat ember tölti meg a szobát, most tartjuk a múlt hétről
elhalasztott értekezletet.
Arra eszmélek, hogy bámulok kifelé az ablakon és odakint sötét van. A nap már lement.
én meg a mai napra rendelt hatodik megbeszélés közepén ülök. Miután mindenki elment.
nekilátok a papírmunkának. Hét óra is elmúlik, mire kocsiba ülök, hogy hazamenjek.
Egy hosszú piros lámpánál ugrik be, mivel is kezdődött a nap és visszatérek Jonah körüli
gondolataimhoz. Két háztömbbel később eszembe jut a régi noteszom.
Megállok egy benzinkútnál és fölhívom Julie-t
- Helló - válaszolja.
- Szia, én vagyok. Figyelj csak, valamiért át kell ugranom anyámhoz. Nem tudom,
meddig tart, kezdjetek enni nélkülem.
- Ha legközelebb vacsorát akarsz -...
- Nézd, ne ölj engem: fontos dologról van szó.
Egy másodpercnyi csönd után hallom a kattanást.
Kicsit furcsa érzés visszamenni a régi környékre, mert az ember szeme önkéntelenül is
mindig valami emlék után kutat. Elhagyom a sarkot, ahol Bruno Krebskyvel verekedtem.
Végighajtok az utcán, ahol nyaranta labdáztunk. Látom a fasort, ahol először randevúztam
Angelinával. Föltűnik a lámpaoszlop, amin benyomtam öregapám Chevy-jének lökhárítóját.
Két hónapig kellett a boltban segítenem, hogy ledolgozzam a javíttatás költségeit. Meg
effélék. Minél közelebb érek a házunkhoz, annál több emlék tolul elő és annál inkább elönt
valami forró és kényelmetlen feszültség.
Julie utál idejönni. Amikor a városba költöztünk. minden vasárnap meglátogattuk anyámat,
Dannyt és feleségét. Nicole-t. De mindig veszekedés lett a vége, ezért aztán beszüntettük a
viziteket.
Közvetlenül a bejárati lépcső előtt állok meg. A ház, hasonlóan a többihez az utcában,
keskeny téglaépület. A sarkon öregapám boltja. ami most a bátyámé. Sötét a kirakat.
Danny hatkor zár. Kiszállok a kocsiból, öltönyben és nyakkendőben feltűnőnek érzem
magam.
Anyám nyit ajtót.
- Ó, istenem - szorítja a kezét a szívére. - Ki halt meg?
- Senki. mama.
- Akkor Julie, ugye? Otthagyott?

- 37 -
 A CÉL

- Még nem.
- Hát akkor nézzük csak ... nincs anyák napja ...
- Mama, csak keresek valamit.
- Mit? - kérdezi és beenged. - Gyere, gyere. Bejön a hideg. Fiam, megijesztettél. Itt
élsz a városban és sose látogatsz meg. Mi a baj? Túl nagy ember lettél?
- Nem, persze, hogy nem, mama. Borzasztóan sok a dolgom a gyárban.
- Sok a dolgod, sok a dolgod - indul a konyha felé. - Nem vagy éhes?
- Nem, nézd csak, nem akarok gondot okozni.
- Nem gond. Felmelegítek egy kis zizit. Kérsz salátát is?
- Elég egy csésze kávé is. Meg kell találnom a régi noteszomat. Azt amit főiskolás
koromban használtam. Nem tudod, merre lehet?
Bemegyünk a konyhába.
- A régi noteszed ... - tűnődik, miközben kávét önt a főzőből. - Egy kis süteményt?
Danny hozta át az üzletből tegnap este.
- Kösz, mama, nem kérek - hárítom el. Talán a többi iskolai cuccom között lehet.
Odaadja a csésze kávét. - Noteszek ... - motyogja maga elé.
- Igen, nem tudod, merre lehetnek?
Pislog. Gondolkozik.
- Hát ... fogalmam sincs. Fölvittem az egészet a padlásra.
- Oké, fölmegyek és megnézem.
Kezemben a kávéval nekivágok az emeletről a padlásra vezető lépcsőnek.
- De a pincében is lehet - hallom anyám hangját.
Három órával később - miután feltúrtam mindent, az első osztályos rajzaimat, a repülőgép
modelleket, a különféle hangszereket, melyeken a bátyám meg szeretett volna tanulni
játszani, hogy híres rock sztár lehessen, az évkönyveimet, régi szerelmes leveleket, régi
újságokat meg ki tudja még mit - a notesz még mindig nincs meg. Anyám erőszakolására
megeszem egy kis zizit. Aztán lemegyünk a pincébe.
- Na nézd csak! - szólal meg anyám.
- Megtaláltad?
- Nem, de itt van egy kép Paul bácsikádról, mielőtt letartóztatták volna sikkasztásért.
Beszéltem neked erről?!?
A következő órában - a kutatás közben - kimerítő ismeretek birtokába jutok Paul bácsiról.
De hol a fenében lehet a notesz?
- Hát, nem tudom. A régi szobádban még megnézhetjük.
Felmegyünk a szobába, amit Dannyvel közösen használtunk. A sarokban régi·íróasztal áll;
ezen tanultam gyerekkoromban. Kihúzom a felső fiókot. Természetesen ott van.
- Mama, telefonálni szeretnék.
A telefon a földszint és az emelet közti lépcsőfordulóban van. Magát a készüléket még
1936-ban szerelték föl, amikor apámnak már kezdett elég jól menni ahhoz, hogy
megengedhesse magának. Leülök a lépcsőre, ölemben írótömb, aktatáskám a lábamnál.
Felemelem a fütykösnek is megfelelő súlyú és méretű beszélőt. Tárcsázom a sok szám
közül az egyiket.
Éjjel egy óra van. De Izraelbe telefonálok, ami történetesen a világ másik felén van. És
vica-versa. Ami nagyjából azt jelenti. hogy amikor itt éjszaka van, ott nappal, vagy reggel
következésképpen a legmegfelelőbb idő a telefonálásra.
Szóval, miután már többfelé próbálkoztam, elérem az egyik egyetemi barátomat, aki tudja,
mivel foglalkozik Jonah. Talál egy másik telefonszámot. Két órára az ölemben fekvő blokk
megtelik különböző számokkal, és sikerül olyanokkal beszélnem, akik Jonah-val dolgoznak.
Rábeszélem egyiküket, hogy adja meg azt a számot, ahol most elérhető. Háromra
megtalálom. Londonban van éppen. Ide-oda kapcsolgatások után közlik velem, hogy
visszahív, ha előkerül. Nem nagyon hiszek benne, de elbóbiskolok a telefon mellett.
Háromnegyed óra múlva csöng.
- Alex?
Az ő hangja.
- Igen Jonah.

- 38 -
 A CÉL

- Megkaptam az üzenetet, hogy keresett.

- Úgy van. Talán emlékszik a repülőtéri találkozásunkra.
- Hát persze, hogy emlékszem. És feltételezem, azzal kapcsolatban van most valami
mondanivalója.
Egy pillanatra nem kapcsolok. Aztán rájövök, hogy arra a kérdésre utal, hogy mi a cél
- Igen. Nos?
Habozom. A válaszom olyan nevetségesen egyszerűnek tűnik, hogy félek, rossz úton
járok és kinevet. De belevágok.
- Egy termelő szervezet célja, hogy pénzt hozzon. És minden más csak eszköz e cél
eléréséhez.
Nem röhög ki.
- Nagyon jó, Alex. Nagyon jó - helyesel nyugodtan.
- Köszönöm. De egy olyan kérdés miatt hívom, amely a repülőtéri beszélgetésünkhöz
szorosan kapcsolódik.
- Mi a probléma? - kérdezi.
- Nos, ahhoz, hogy megtudjuk, hasznot hajt-e a gyár a vállalatnak, valamilyen
mérőeszközre van szükségünk, igaz?
- Úgy van.
- És tudom, hogy a központban olyan mérőeszközöket használnak, mint a nettó profit,
a befektetés megtérülése és a pénzforgalom, amelyekkel az egész szervezet tekintetében
ellenőrzik a cél felé haladást.
- Igen, folytassa - mondja Jonah
- De üzemi szinten ezek a mérőszámok úgyszólván nem jelentenek semmit. Ami
pedig a gyáron belüli értékmérőket illeti ... nos, bár nem vagyok egészen biztos benne, de
az az érzésem, hogy ezek sem igazán alkalmas mutatók.
- Igen, pontosan értem, mire gondol.
- Tehát honnan tudjam meg, hogy a gyári tevékenység igazából produktív vagy sem?
Másodpercnyi csönd a vonal másik végén. Aztán hallom, hogy valakivel beszél.
- Mondja meg neki, hogy megyek, mihelyt befejezem ezt a telefonbeszélgetést.
Aztán ismét beleszól a kagylóba.
- Alex, nagyon fontos ponthoz ért. Most csak néhány percem van, de javasolhatok
néhány dolgot, ami segíthet. Nézze, a célt több módon is ki lehet fejezni. Érti? Maga a cél
nem változik, de különböző utakon-módokon lehet meghatározni. A végén azonban
mindenképpen két szónál lyukadunk ki: pénzt keresni.
- Oké - válaszolom -, így mondhatjuk, hogy a cél a nettó profit növelése, miközben
növelni kell mind a befektetés megterülését, mind a pénzforgalmat és ez egyenértékű
azzal, hogy a cél a haszonszerzés, a pénzkeresés.
- Pontosan. A két meghatározás egyenértékű egymással. De mint felfedezte, azok a
konvencionális mérőeszközök nem alkalmasak a termelő szervezet mindennapi
működésének leírására. Valójában ezért dolgoztam ki más mutatókat.
- Milyenek ezek a mérőeszközök?
- Olyanok, amelyek pontosan kifejezik a haszonszerzés célját, de ugyanakkor
lehetővé teszik, hogy kialakítsa a gyára működési szabályait is. Három dologról van szó.
Eredmény, készlet és üzemeltetési költség.
- De hiszen ezek mind jól ismertek.
- Lehet, de más a definíciójuk - fűzi hozzá Jonah. - Azt hiszem, talán érdemes leírni.
Írószerszámot ragadok, üres lapot keresek a jegyzet tömbben, aztán szólok neki, hogy
mehet.
- Az eredmény az arányt jelzi, mennyire termel ki a rendszer pénzt az eladásokon
keresztül
Szó szerint leírom.
Aztán visszakérdezek.
- De mi van a termeléssel!? Nem lenne helyesebb azt mondani ….
- Nem - vág közbe. - Az eladásokon keresztül - nem a termelésben. Ha valamit csak
gyártunk, de nem adjuk el, az nem eredmény. Érti?

- 39 -
 A CÉL

- Igen. Csak azért gondoltam, mert gyárigazgatóként helyettesíteni tudnám...

Jonah félbeszakít.
- Alex, hadd mondjak valamit. Még ha túl egyszerűnek hangzik is, a definíciók
megfogalmazása rendkívül pontos. És olyannak is kell lenniük; egy nem pontosan körülírt
meghatározás a használhatatlannál is rosszabb. Ezért azt javasolom, alaposan gondolja
át őket együttesen. És emlékezzen arra is, hogy ha az egyiket meg akarja változtatni,
akkor a másik kettőből meg kell változtatnia legalább az egyiket.
- Oké - felelem óvatosan.
- A következő mérőeszköz a készlet. Ez mindaz a pénz, amit a rendszer olyan dolgok
vásárlásába fektetett, amelyeket el szándékozik adni.
Leírom, de csóválom a fejem, mert annyira különbözik a készlet hagyományos
meghatározásától
- És az utolsó?
- Az üzemeltetési költség. Ebbe beleértendő az összes pénz, amit a rendszer arra
költ, hogy a készletet eredményre váltsa.
- Értem. De mi legyen a készletben megtestesülő munkával? Mintha a munkaerőköltségek
az üzemeltetés kiadásai közé tartoznának.
- Ítélje meg maga a definíciók alapján - hangzik a válasz.
- De a közvetlen munkaerő-ráfordítással létrehozott értéktöbblet a készlet része kell
legyen. ugye?
- Lehet. de nem szükségszerű - feleli.
- Ezt meg miért mondja?
- Nagyon egyszerű. Úgy döntöttem, hogy így határozom meg, mert azt hiszem, hogy
jobb, ha nem veszem figyelembe a hozzáadott értéket. Ezzel kiküszöbölöm az
összevisszaságot, hogy mire költöm a pénzt: befektetésre vagy költségre. Ez az oka
annak is, hogy a fenti módon definiáltam a készletet és az üzemeltetési költséget.
- Hát. jó. De hogyan vonatkoztathatom ezeket a mérőeszközöket az én gyáramra?
- Minden, ami a gyárában történik, kifejezhető velük.
- Minden? - tamáskodom -. Térjünk csak vissza egy pillanatra az eredeti
beszélgetésünkre. Hogyan alkalmazhatom ezeket a mutatókat a termelékenység
értékelésére?
- Az nyilvánvaló, hogy a célt e mutatók értelmében kell kifejeznie. - Majd hozzáteszi -
Tartsa egy kicsit. Alex. - Hallom, hogy odaszól valakinek. - Egy perc és megyek.
- Szóval hogyan fejezzem ki a célt? - kérdezem, nehogy megszakítsuk a
beszélgetést.
- Alex, most már igazán mennem kell. Tudom, elég okos ahhoz. hogy magától is
kitalálja, csak végig kell gondolnia. Gondoljon arra, hogy a szervezetekről mindig mint
egészről beszéltünk - nem termelő részlegről, nem is a gyárról, és még csak nem is az
üzemen belüli kisebb egységéről. Lokális optimumokkal nem foglalkozunk.
- Lokális optimumok? - ismétlem meg a kifejezést.
Jonah felsóhajt. - Majd máskor megmagyarázom.
- De, Jonah, ez nem elegendő. Még ha meg is tudom határozni a célt ezekkel a
mérőszámokkal, hogy tudom lefordítani mindezt a gyáram működési szabályaira?
- Adja meg a számát, hol tudom utolérni - mondja válasz helyett.
Megadom az irodai számomat.
- Oké Alex, mennem kell.
- Rendben. Köszönöm a …
Messziről hallom a kattanást.
- ... beszélgetést - fejezem be a mondatot.
Egy darabig a lépcsőn ücsörgök és a három definícióra meredek. Aztán lehunyom a
szemem. Amikor kinyitom, látom, hogy a nappaliba besüt a nap. Fölvonszolom magam a
régi szobámba és lefekszem gyermekkori ágyamba. Bár kényelmetlen, átalszom a reggel
maradékát.
Öt órával később egészen összetörve ébredek.

- 40 -
A CÉL

- 41 -
 A CÉL

9. fejezet

Tizenegy, mire fölkelek. Megdöbbenek, milyen késő van. Valahogy összekapom magam
és fölhívom Fan-t, tudassa mindenkivel, nem tűntem el.
- Mr. Rogo irodája - veszi fel Fran a kagylót.
- Helló, én vagyok.
- Helló idegen - mondja. - Már éppen a kórházakat akartuk végigtelefonálni magáért.
Bejön ma még?
- Hát persze. Csak valami váratlan dolog jött közbe az anyámmal, szükséghelyzet -
magyarázkodom.
- Remélem, minden rendben.
- Igen. Nagyjából. Történt valami, amiről tudnom kéne?
- Hát ... nézzük csak - közben feltehetően az céduláimat nézegeti. - A G-részlegben
két ellenőrző műszer elromlott. Bob Donovan kérdezte, kimehet-e az áru ellenőrzés
nélkül?
- Mondja meg, hogy szó sem lehet róla.
- Oké, és valaki telefonált a marketingesektől valami késedelmes szállítás miatt.
Égnek emelem a szemem.
- És éjjel volt valami verekedés a második műszakban ... Lou beszélni akar magával
valami Peach-nek küldendő adatokról ... reggel fölhívott egy riporter, hogy mikor zárják be
a gyárat; mondtam, kérdezze meg magától ... és egy nő telefonált a központból, a
sajtóosztályról, hogy videofelvételt akarnak csinálni a gyártásról és a robotokról
Mr. Granby-vel - sorolja Fran.
- Granby-vel?
- Azt mondta.
- Hogy hívják és mi a száma?
Beolvassa.
- Oké, kösz. Viszlát - mondom Fran-nek.
Azonnal fölhívom a nőt a központban. Alig hiszem, hogy az igazgatótanács elnöke lejönne
hozzánk, itt valami hiba lehet. Úgy értem lehet, hogy mire begördül Granby limuzinja a
kapun, már gyár se lesz.
De a nő megerősíti; valamikor a jövő hónap közepén felvételt akarnak csinálni Granby-vel.
- Mr. Granby szavaihoz egy robotra van szükségünk alkalmas háttérként - fejti ki a nő.
- Miért éppen Bearington-t választották?
- Az igazgató látott egy diát magukról és megtetszett neki a színe. Úgy véli, Granby jól
fog mutatni előtte.
- Aha, értem. Megbeszélte Bill Peach-vel?
- Nem. Nem gondoltam, hogy szükség van erre. Miért? Van valami probléma?
- Beszélnie kéne Bill-lel, hátha van jobb ötlete - javasolom. - De hát a maga dolga.
Csak értesítsen a pontos időpontról, hogy én is értesíthessem a szakszervezetet és
kitakaríttassak.
- Nagyszerű. Tartsuk a kapcsolatot - búcsúzik el
Felakasztom a kagylót és magam elé motyogok - Vagy úgy ... tetszik a színe.
- Mi volt ez a telefon? - kérdezi anyám. Az asztalnál ülünk. Belém kényszerít egy kis
ételt, mielőtt elmegyek.
Elmondom neki, hogy jön Granby.
- Mintha valami nagy ember lenne a toll a kalapodon - mi is a neve? - érdeklődik.
- Granby.
- Idejön, hogy találkozzon veled. Nagy megtiszteltetés lehet.
- Hát, úgy valahogy. Igazából azért jön, hogy az egyik robottal felvételt csináljanak
róla.
Anyám pislogni kezd
- Robotok? Mint a sci-fikben?
- Nem, nem a sci-fikből. Ezek ipari robotok. Nem olyanok mint a tévében.

- 42 -
 A CÉL

- Aha. Van arcuk?

- Nem, még nem. Többnyire csak karjuk van ... amivel hegesztenek, anyagot
rakodnak, festenek és így tovább. Számítógép irányítja őket és a legkülönbözőbb
munkákra lehet beprogramozni őket - magyarázom.
A mama bólogat. Megpróbálja elképzelni, milyenek is lehetnek azok a robotok.
- Akkor minek akarja ez a Granby-fiú robotokkal fényképeztetni magát, ha még arcuk
sincsen? - kérdi.
- Azt hiszem, azért, mert ezek a legújabb masinák és mindenkinek el akarja mondani
a cégnél, hogy minél többet kell belőlük használnunk, hogy …..
Elhallgatok és a levegőbe bámulok. Látom, hogy ott ül Jonah és szivarozik.
- És? - kíváncsiskodik anyám.
- Hát ... hogy növeljük a termelékenységet - mormogom és legyintek.
És Jonah megkérdezi, tényleg növelték a termelékenységet a gyárban? Hát persze.
válaszolom. Hogy is? Harminchat százalékkal javult abban a részlegben. Jonah kifújja a
füstöt.
- Valami baj van? - riaszt fel anyám gondolataimból
- Csak eszembe jutott valami.
- Mi? Valami kellemetlenség?
- Á, nem, csak egy korábbi beszélgetés azzal, akit az éjjel hívtam - válaszolom.
Anyám a vállamra teszi a kezét.
- Alex, mi a baj? Mondd el nekem. Tudom, hogy valami nincs rendben. Egyszer csak
felbukkansz a semmiből, fél éjszaka telefonálgatsz. Mi van veled?
- Nézd, mama, nem megy valami jól a gyár ... és ... nem hozunk hasznot.
Anyám a homlokát ráncolja.
- A szép nagy gyárad nem hoz hasznot? Közben meg azt meséled, hogy ez a francos
Granby-fiú jön hozzátok, meg robotjaitok, vagy mik, vannak. És nem kerestek pénzt?
- Erről van szó, mama.
- Ezek a robot micsodák nem dolgoznak?
- Mama ...
- Ha nem dolgoznak, talán vissza lehet vinni őket a boltba.
- Mama, felejtsd már el azokat a robotokat.
Megvonja a vállát. - Csak segíteni próbálok neked
Megütögetem a kezét.
- Kösz. Igazán köszönök mindent. Oké? De mennem kell. Rengeteg a dolgom.
- Igen, tudom.
Fölállok és veszem az aktatáskám. Anyám jön utánam. Eleget ettem? Nem akarok
magammal vinni egy szendvicset későbbre? Végül megragadja a zakóm ujját és megállít.
- Idefigyel, AI. Lehet. hogy problémáid vannak. EI tudom képzelni. De ismerlek. Egész
nap csak rohansz, éjjel meg fent vagy és ez árt neked. Abba kéne hagynod az örökös
aggódást. Nem segít rajtad. Nézd, mit csinált az aggódás az apáddal. Megölte.
- De, mama. őt egy busz gázolta el
- Viszont ha nem lett volna annyira elfoglalva az aggódásával, jobban körül nézett
volna, mielőtt átmegy az úttesten.
Felsóhajtok. - Igen, mama, igazad van. De a dolog sokkal komplikáltabb, mint képzeled.
- Értem én! Semmi aggódás. Ha meg ez a Granby pasas valami gondot okoz, csak
szólj. Fölhívom és elmesélem neki, micsoda szakember vagy. Ki tudhat rólad többet az
anyádnál? Bízd csak rám. Majd én eligazítom.
Elmosolyodom. Átkarolom a vállát
- Lefogadom, megtennéd. mama.
- Tudod, hogy meg.
Anyám lelkére kötöm, hogy azonnal értesítsen, ha megjön a telefonszámla, átszaladok és
kifizetem. Búcsúzásként megölelem, megcsókolom és már kint is vagyok. A napsütésben a
Bucik-hoz sétálok és beszállok. Első gondolatom, hogy egyenesen bemegyek a gyárba. De
az öltöny gyűrődései és a serkenő szakállam arra késztetnek, hogy előbb hazamenjek és
megtisztálkodjak.

- 43 -
 A CÉL

Útközben belül Jonah hangját hallom: “Tehát a cége harminchat százalékkal több
haszonhoz jut a maga gyárától csak a robotok beállításával? Hihetetlen." És az is eszembe
jut. hogy én csak mosolyogtam. Én hittem azt, hogy nem ismeri a termelés realitásait. Tiszta
hülyének érzem magam.
Igen, a cél pénzt keresni. Most már tudom. És igen, Jonah, igazad van: a termelékenység
nem nőtt harminchat százalékkal a robotok beállítása következtében.
Kérdés, hogy nőtt-e? Egyáltalán, több pénzt keresünk a robotok segítségével?
Az igazság az, hogy fogalmam sincs. Megrázom a fejem.
De honnan tudta mindezt Jonah? Úgy tűnik, pontosan tudta, hogy a termelékenység nem
nőtt. A kérdéseiből ez derült ki.
Vezetés közben eszembe jut az egyik kérdése. Vajon több terméket adtunk-e el a robotok
beállítása eredményeként? Egy másik arra vonatkozott, hogy csökkentettük-e az
alkalmazottak számát. És csökkent-e a készletállomány? Mindhárom lényeges kérdés.
Hazaérve látom, hogy Julie kocsija nincs a helyén. Elmehetett valahová. Biztosan dühös
rám. Egyszerűen nincs időm magyarázkodásra.
Odabent kinyitom az aktatáskám, hogy feljegyezzem a kérdéseket. A szemem a
mérőeszközök Jonah által lediktált listájára téved. A definíciók nyilvánvalóvá teszik, hogy a
kérdések illenek hozzájuk.
Hát innen tudta. A mutatókat egyszerű kérdések durva megközelítésére használta, hogy
lássa, helyes-e a robotokra vonatkozó sejtései: több terméket adtunk-e el (azaz, nőtt-e az
eredményünk?), bocsátottunk-e el valakit (vagyis csökkent-e az üzemeltetési költségünk?)
és végül, csökkentek-e a készleteink?
Ezután már nem telik sok időbe hogy felfogjam, hogyan lehet kifejezni a célt Jonah
mérőeszközeivel. A definíciók megfogalmazása egy kicsit még talányosnak tűnik, de ettől
eltekintve egyértelmű, hogy minden vállalatnak az eredményt növelnie kell. A másik kettő
az üzemeltetési költségek és a készletek tekintetében arra kell törekednie, hogy csökkentse
azokat, amennyire csak lehetséges. És bizonyára az a legjobb, ha ezek párhuzamosan
történnek, ahogy azt Lou-val felfedeztük.
Tehát így lehet a célt kifejezni?
Növelni az eredményt, miközben csökkenteni mind a készleteket, mind az üzemeltetési
költségeket.
Ez azt jelenti, hogy ha a robotok növelték az eredményt, a másik kettő pedig csökkent,
akkor növelték a rendszer hasznát is. De így történt-e, mióta munkába állították őket?
Nem tudom, volt-e egyáltalán valami hatásuk a kiszállításra. De az agyam mélyéből
felbukkan, hogy az utóbbi hat-hét hónapban a készletek általában növekedtek, bár nem
vehetem biztosra, hogy ezért csak a robotok hibáztathatók. A robotok növelték a
veszteségünket, mert új gépek, de közvetlenül nem eredményeztek elbocsátásokat,
egyszerűen áttettük az embereket máshová. Ami azt jelenti, hogy a robotok növelték az
üzemeltetési költségeket.
Oké, de a hatékonyságra jótékony hatással voltak. Ez a tény talán a megváltást jelentheti
a számunkra. Ha nő a hatékonyság, akkor az egységnyi termékre jutó költségnek
csökkennie kell.
De csökkent-e igazából? Csökkenhet-e, ha nőttek az üzemeltetési költségek?
Egy órára érek be a gyárba, de még mindig nem találtam meg a kielégítő választ. Egyik
ajtót a másik után csukom be magam mögött, de a gondolataim még mindig e kérdés körül
forognak. Megállok Lou irodájának ajtajában.
- Van egy pár perced? - kérdezem.
- Ugratsz? Egész nap téged kereslek.
Felkap egy seregnyi papírt az asztala sarkáról. A központi részlegnek küldendő jelentés.
- Nem, nem erről akarok most beszélni veled. Sokkal fontosabb dolgokon jár az
eszem.
Felvonja a szemöldökét.
- Fontosabb a Peach-nek küldendő jelentésnél?
- Sokkal, de sokkal fontosabb.
Lou megrázza a fejét, hátradől a forgószékében és nekem is helyet mutat.

- 44 -
 A CÉL

- Miben segíthetek?
- Hogy alakultak az eladásaink, miután munkába állítottuk azokat a robotokat és
megszűntek a kezdeti problémák?
Lou leereszti a szemöldökét, előredől és rám bámul a bifóján keresztül
- Miféle kérdés ez?
- Remélem, okos. Meg kell tudnom, befolyásolják-e a robotok az eladásainkat.
Tapasztalható-e növekedés?
- Növekedés? Az eladásaink ugyanazon a szinten vannak, sőt némileg csökkentek az
elmúlt évben.
Nem tagadom, meghökkenek.
- Nos, volnál szíves ezt ellenőrizni?
Megadása jeléül fölemeli a karját.
- Persze. Úgy sincs más dolgom.
Kihúzza az íróasztalának egyik fiókját és miután átfut néhány dossziét, előránt egy csomó
jelentést, grafikont és táblázatot. Átszaladunk rajtuk. Rájövünk, hogy egyetlen olyan
esetben sem nőtt az eladás egy jottányit sem, amikor a robotok akár csak egyetlen a
pótalkatrész előállításában is közreműködtek. Biztonság kedvéért átfutjuk a kiszállítások
összesítését is, de növekedést ott sem találunk. Növekedés - méghozzá gyors - csak a
határidők elmulasztásában figyelhető meg az utóbbi kilenc hónapban.
Lou felnéz rám a grafikonokból.
- AI, nem tudom, mit próbálsz bizonyítani, de ha valami sikertörténeten töröd a fejed,
hogy a robotok megmentik a gyárunkat az eladások növelése révén, akkor ilyen
bizonyíték nem létezik. Az adatok pont az ellenkezőjéről árulkodnak.
Ettől féltem.
- Ezt meg hogy érted?
- Pillanatok alatt elmagyarázom. Nézzük csak a készleteket. Meg szeretném tudni mi
történt a robotok által további felhasználásra gyártott alkatrészekkel.
Lou feladja.
- Ebben nem tudok segíteni. Munkadarabonként nincs készletkimutatásunk.
- Jó. Akkor forduljunk Stacey-hez.
Stacey Potazenik dolga a gyár készleteinek nyilvántartása. Lou telefonon kiugrasztja egy
másik megbeszélésről.
Stacey negyvenes, magas, vékony és élénk nő. Haja fekete, itt-ott szürke csíkokkal, nagy,
kerek szemüveget visel. Mindig kosztümben jár, még sohasem láttam szalagos vagy fodros
blúzban. Számomra úgyszólván ismeretlen a magánélete. Jegygyűrű ugyan van az ujján,
de nem beszél a férjéről. Egyáltalán kevés szót ejt a gyáron kívüli életéről. Annyit azonban
tudok, hogy keményen dolgozik.
Amikor belép, megkérdezem, mit tud a robotokon előállított, további felhasználásra kerülő
alkatrészekről.
- Pontos adatokat kér?
- Nem, csak a trendekre vagyok kíváncsi.
- Nos, akkor könnyen válaszolhatok. Növekednek a készletek.
- Csak mostanában?
- Nem, már a múlt nyár, körülbelül a harmadik negyedév óta. És ezért nem okolhat
engem - bár mindenki ezt teszi -, mert éppen eleget kínlódtam az egésszel.
- Hogy-hogy?
Nem emlékszik? Vagy akkor talán nem is volt itt. De amikor befutottak a jelentések,
kiderült, hogy a hegesztőrobotok csak valami harminc százalékos kihasználtsággal
dolgoznak. És a többi robotnál sem volt jobb a helyzet. És senki sem vállalta a dolgot.
Lou-ra pillantok.
- Valamit tennünk kellett - mondja - Frost levette volna a fejemet, ha nem állok ki
mellettük. Vadonatújak voltak és rengetegbe kerültek. Soha nem hozzák be az árukat, ha
harminc százalékon működtetjük őket.
- Oké, várj egy kicsit. - Visszafordulok Stacey-hez. - Mit csinált azután?

- 45 -
 A CÉL

- Mit tehettem? Több anyagot kellett a robotokat használó munkaterületek

rendelkezésére bocsátanom. Lehetővé kellett tennem, hogy növekedjék a robotok
kihasználtsága. Azóta viszont hónapról hónapra nő a többlet ezekből az alkatrészekből.
- De az a fontos, hogy nőtt a kihasználtságuk - vág közbe Lou azzal a szándékkal,
hogy valami okosat mondjon. - Ebben senki sem találhat hibát.
- Már nem vagyok olyan biztos benne - jegyzem meg. - Stacey, miért nő a készlet?
Miért nem adjuk el ezeket az alkatrészeket?
- Mert jelenleg nincs olyan megrendelésünk, amelynek a teljesítéséhez szükségünk
lenne legtöbbjükre. Ha meg van, akkor viszont más alkatrészek hiányoznak.
- Hogy van ez?
- Bob Donovan-t kérdezze - mondja Stacey.
- Lou, kerestesd meg Bobot.
Bob sörpocakján feszülő fehér ingén gépzsír foltja. Amint belép, megállíthatatlanul ömleni
kezd belőle a panasz az automata ellenőrző műszerek meghibásodásáról.
- Bob, - vagyok kénytelen félbeszakítani - ezt most felejtsd el
- Valami más baj van?
- Igen. Helyi kiválóságainkról, a robotokról beszélgetünk.
Bob egyikünkről a másikunkra néz, azt hiszem, arra kíváncsi, miért került terítékre a téma.
- Mi aggódnivalótok van velük kapcsolatban? A robotok elég jól mennek mostanában.
- Már ebben sem vagyunk biztosak - tájékoztatom. - Stacey elmondta, hogy
halmokban állnak a robotok által készített alkatrészek, másokból meg nincs elég az
összeszereléshez és a rendelések teljesítéséhez.
Bob nekiáll magyarázkodni. - Nem mintha nem lenne elég alkatrész, inkább az a baj, hogy
nem akkor kapjuk, amikor szükség lenne rájuk. Ez még a robotok által gyártottak zömére is
vonatkozik. Van, mondjuk, egy rahedli CD-50-esünk, ott állnak hónapokig és várnak az
irányítószekrényekre. Végre megkapjuk az irányítószekrényeket, de valami megint hiányzik.
Aztán, ha megjöttek azok a valamik, végre összeszerelhetjük és szállíthatjuk az árut.
Legközelebb CD-50-est keres az ember és nem talál egy darabot sem. Tonnányi CD-45-ös
és CD-80-as hever mindenfelé. CD-50-es meg sehol. Tehát várunk. És mire megint
hozzájutunk az 50-esekhez, újra kifogyott az irányítószekrény.
- És így tovább, és így tovább - fűzi hozzá Stacey.
- De Stacey, maga azt mondta, hogy a robotok egy csomó olyan alkatrészt gyártanak
amire nincs megrendelésünk. Ami azt jelenti, hogy olyan alkatrészeket állítunk elő, amikre
nincs szükségünk.
- Mindenki azt állítja, hogy időnként kellenek. - Majd folytatja. - Nézze, mindenki
ugyanezt a játékot játssza. Amikor csökken a kihasználtság, akkor az előrejelzésekre
hivatkozva termelnek tovább. Növeljük a készleteinket. Ha nem jön be a prognózis, az egy
vagyonba kerül nekünk. Hát, ez következett be nálunk is. Jobb időkre várva készleteket
halmoztunk fel, a piac meg fütyül ránk.
- Tudom, Stacey, tudom. Nem is magát vagy másokat okolom ezért. Csak meg
akarom ismerni az egész ügyet.
Nyugtalanul fölállok, járkálni kezdek, és megpróbálom összegezni a hallottakat.
- Az alaphelyzet tehát a következő: hogy a robotok többet dolgozzanak, több
alapanyaggal látjuk el őket.
- Ami viszont növeli a készleteket - egészít ki Stacey.
- Ettől viszont nőnek a költségeink - teszem hozzá.
- De az egy darabra vetített költségek csökkentek - hangzik Lou ellenvetése.
- Tényleg? És mi van a készletnövekedés járulékos költségeivel? Ez üzemeltetési
költség. És ha nő, akkor hogyan csökkenhetnének az alkatrészekre fordított kiadások?
- Nézd, ez a mennyiségen múlik - válaszolja Lou.
- Pontosan. De csak az eladott mennyiség ... csak az számít. És amikor más
alkatrészek vagy rendelések hiánya miatt felhasználhatatlan és ezért eladhatatlan
termékeket gyártunk, akkor növeljük a költségeket.
- AI - szólal meg Lou -, azt próbálod bemagyarázni, hogy a robotok betettek nekünk?
Újra leülök.

- 46 -
 A CÉL

- Arról van szó, hogy nem a célnak megfelelően működünk - mormogom.

Lou rám hunyorog. - Nem a célnak megfelelően? Ezalatt a havi tervet érted?
Végigmérem őket.
- Azt hiszem, néhány dolgot el kell magyaráznom nektek.

- 47 -
 A CÉL

10. fejezet

Másfél órát vesz igénybe, mire mindent elmondok nekik. Azért választottam a
tanácstermet a beszélgetés színhelyéül, mert ott tábla is van. A táblára felrajzoltam egy
diagrammot a célról. Éppen befejeztem a három mérőeszköz definíciójának fölírását.
Mindnyájan csöndben vannak. Végül Lou szólal meg. - Honnan a fenéből szedted ezeket
a meghatározásokat?
- A régi fizikatanáromtól.
- Kitől? - kérdezi Bob.
- A régi fizikatanárodtól? - hitetlenkedik Lou.
- Igen - védekezem. - Miért, mi a gond velük?
- Hogy hívják az öregfiút? - érdeklődik Bob
- Vagy inkább a hölgyet? - gonoszkodik Stacey.
- Jonah-nak. Izraeli.
Bob belevág a közepébe. - Nos, amit meg szeretnék tudni az az, hogy jön az
eredményhez az általa említett eladás? Mi termelünk. Nekünk semmi közünk sincs az
eladásokhoz, az a marketingesek dolga.
Megvonom a vállam. A telefonban én ugyanezt kérdeztem. Jonah állítása szerint a
definíciók pontosak, ennek ellenére fogalmam sincs, mit válaszoljak Bobnak. Az ablak felé
fordulok. És rájövök a válaszra.
- Gyere csak - hívom Bobot.
Mellém cammog. A vállára teszem a kezem és kimutatok az ablakon. - Mik azok ott? -
teszem fel a kérdést.
- Raktárak - feleli.
- Mit tartunk bennük?
- Késztermékeket.
- Versenyben maradhat-e a vállalat, ha minden, amit csak előállítunk, a raktárakban
halmozódik?
- Oké, oké - hagyja rám Bob zavartan, mert közben rájön a dolog lényégére.
- Szóval ahhoz, hogy hasznot hajtsunk, el kell adnunk a cuccot.
Lou még mindig a táblát bámulja.
- Érdekes, hogy e meghatározások mindegyikében ott rejlik a szó: pénz. Az eredmény
a bejövő pénz. A készlet a rendszerben bent lévő pénz. És az üzemeltetési költség az a
pénz, amit az eredmény elérése érdekében ki kell fizetnünk. Az egyik méri a bejövő pénzt,
a másik az éppen bent lévőt, a harmadik pedig a kiadást.
- Nos, ha az üzemben heverő anyagokban, félkész és késztermékekben megtestesülő
befektetésre gondolok, akkor egyértelmű, hogy a készlet pénz - fűzi hozzá Stacey. - Csak
az zavar, hogy nem látom, miképpen kezeli a munkaerő-ráfordítással létrehozott új értéket.
- Erre én is kíváncsi voltam, és csak azt mondhatom magának is, amit ő mondott
nekem.
- Vagyis?
- Kijelentette, hogy véleménye szerint jobb, ha a hozzáadott értéket figyelmen kívül
hagyjuk. Ezzel szerinte meg lehet szabadulni attól az összevisszaságtól, hogy mit
tekintünk beruházásnak és mit költségnek.
Stacey és a többiek ezen ismét elgondolkoznak. A szoba csöndes egy darabig. Aztán
Stacey szólal meg.
- Talán Jonah úgy véli, hogy a munkaerő nem része a készletnek, mert valójában
nem az alkalmazottak munkaidejét adjuk el. Bizonyos értelemben megvásároljuk az
alkalmazottaink munkaidejét, de nem ezt adjuk el a vásárlóinknak - hacsak a szervizelés
esetében nem.
- Hé, álljunk csak meg - vág közbe Bob. - Figyeljetek ide: ha a terméket adjuk el,
akkor nem adjuk vele együtt el az arra ráfordított időt is?
- Oké, de mi legyen az állásidővel? - teszem fel a kérdést.
Most Lou ragadja magához a szót.

- 48 -
 A CÉL

- Ha jól értem, ez az egész egy másfajta könyvelés. Az összes munkaidő - függetlenül

attól, hogy ténylegesen vagy közvetve ráfordított, vagy állásidő, vagy akármi, -
üzemeltetési költség Jonah szerint. Még mindig ezt magyarázzátok. Pedig csak arról van
szó, hogy az övé egyszerűbb megoldás, kár annyit játszadozni vele.
Bob megveregeti a vállát. - Játszadozni? Mi a termelésben becsületes, keményen dolgozó
népség vagyunk és nincs időnk játszadozni.
- Ó, persze. Annyira el vagytok foglalva, hogy nincs időtök egy ceruzavonással
megmunkálási időt csinálni az állásidőből - jegyzi meg Lou.
- Vagy a megmunkálási időből még több készletet - teszi hozzá Stacey.
Egy darabig elheccelődnek ezen. Közben nekem azon jár az eszem, hogy ez csak a
dolgok leegyszerűsítése, valaminek kell még itt rejlenie. Jonah a beruházás és a költség
összekeveréséről beszélt; nem vagyunk mi is megkeveredve eléggé ahhoz, hogy olyat
tegyünk, amit nem szabadna? Megüti a fülem Stacey kérdése.
- De honnan tudjuk, mennyi a késztermékeink értéke?
- Először is, a termék értékét a piac határozza meg - válaszol Lou. - Aztán meg, hogy
pénzt hozzunk a vállalatnak, a termék értékének - és az eladási árnak - nagyobbnak keli
lennie a készletekbe és az összes üzemeltetési költségbe befektetett tőke egy termékre
jutó összegénél.
Látom Bob arcán a hitetlenkedést. Meg is kérdem, mi zavarja.
- Ember, ez őrültség - dünnyögi.
- Miért? - szegezi neki a kérdést Lou.
- Ez így nem fog menni! Hogy lehet három tetves mérőszámmal mindent leírni ebben
a francos rendszerben?
- Nos - lép a táblához Lou -, mondj nekem akár egy valamit, ami nem illik bele ebbe a
háromba.
- Szerszámozás, gépek … - Bob számol az ujjaim. Ez az épület, az egész gyár!
- Ezek mind benne vannak - szögezi le Lou.
- Hol? - tamáskodik Bob.
Lou feléje fordul . - Nézd, ezek részben az egyikbe, részben a másikba tartoznak. Ha
veszel egy gépet, a ráeső értékcsökkenés üzemeltetési költség. Akármekkora beruházási
hányad marad még rajta, az készlet.
- Készlet? Eddig azt hittem, hogy a készlet a termékekből, alkatrészekből meg
ilyesmikből áll - mondja Bob. - Azokból a dolgokból, amiket eladunk.
Lou elmosolyodik. - Bob, az egész gyár olyan beruházás, amit el lehet adni - persze csak
megfelelő áron és megfelelő körülmények között.
És talán hamarább mint szeretnénk, ötlik fel bennem.
Stacey szólal meg. - Tehát a beruházás ugyanaz mint a készlet.
- És mi van a gépek kenőolajával? - kérdezi Bob.
- Üzemeltetési költség - közlöm vele. - Azt az olajat nem adjuk el a vevőknek.
- És a selejt?
- Az is üzemeltetési költség.
- Igen? És ha eladjuk az ócskavas-kereskedőnek?
- Hát akkor ugyanaz mint a gépek esetében - adja meg a választ Lou. - Az összes
veszteség üzemeltetési költség: minden beruházás-befektetés, amit el tudunk adni,
készlet.
- Az anyagmozgatási költségeknek üzemeltetési költségnek kell lenniük, ugye? - kérdi
Stacey.
Lou-val rábólintunk.
Még eszembe jut egy csomó “puha" dolog az üzletben, mint például a tudásanyag, amely
a szakértőktől, saját kutatásainkból és fejlesztéseinkből származik. Bedobom ezeket is,
mert kíváncsi vagyok, hová sorolnák őket.
A tudásra költött pénz egy pillanatra zavarba hoz mindannyiunkat. Végül arra az
elhatározásra jutunk. hogy egész egyszerűen attól függ, mire használjuk. Ha a tudásanyag
olyan új termelési eljárás birtokába juttat, amitől a készletből eredmény lesz, akkor ez a
tudás üzemeltetési költség. Ha a megszerzett tudást know-how vagy szabadalom

- 49 -
 A CÉL

formájában értékesíteni akarjuk, akkor készlet. Ha a tudás maga a UniCo által gyártott
valamilyen termék velejárója, akkor gépként viselkedik, olyan hasznot hajtó befektetésként,
amely idővel amortizálódik. És még egyszer: az eladható befektetés készlet, az
értékcsökkenési leírás üzemeltetési költség.
- Van egy fogas kérdésem - közli Bob. - Hova tegyük Granby sofőrjét?
- Hogy mit?
- Tudjátok, azt az öregfiút a fekete öltönyében, aki J. Bart Granby limuzinját vezeti.
- Ó, csak üzemeltetési költség Iehet - vágja rá Lou.
- Egy frászt! Ne mondjátok már, hogy Granby sofőrje a készletből eredményt csinál -
nyakaskodik Bob, miközben úgy mér végig bennünket, mintha megfogott volna. -
Lefogadom, hogy az a sofőr még csak nem is hallott arról, hogy létezik készlet és
eredmény.
- Sajnos, a titkárnőink sem - teszi hozzá Stacey.
Nekem kell megválaszolnom a kérdést. - Te se érsz hozzá egy ujjal sem a termékhez,
hogy készletből eredmény legyen. Viszont minden nap ott vagy, Bob, hogy ez
megtörténjen. Noha a fizikai dolgozók esetleg csak azt látják, hogy körbesétálsz és
megnehezíted az életüket.
- Hát igen, senki sem ismeri el a munkámat - duzzog Bob, - de azt azért még mindig
nem mondtátok meg, hogy a sofőr hogyan illeszthető be a képbe.
- A sofőr például segíthet Granby-nek, hogy több ideje legyen gondolkodni és a
vevőkkel foglalkozni, meg mit tudom én még miben, miközben ide-oda furikáznak - állítom.
- Bob, majd legközelebb, ha kettesben ebédelnek, kérdezze már meg Mr. Granby-től -
bök oda Stacey.
- Nem is olyan vicces, mint gondolja - avatkozom közbe. - Ma reggel hallottam, lehet,
hogy Granby idejön, hogy egy videofelvételt csináljanak vele meg a robotokkaI.
- Granby idejön? - kérdezi Bob.
- És ha jön Granby, akkor lefogadom, Peach meg a többi is itt fog tolongani - jósolja
Stacey.
- Másra már igazán nincs is szükségünk - morogja Lou.
Stacey Bobhoz fordul. - Érti már, miért érdeklődött AI a robotokról? Tetszenünk kell
Granby-nek.
- Hát jól kinézünk - mondja Lou. - A hatékonysági mutatók egész elfogadhatóak.
Granby megjelenését a robotokkal a videón nem fogják zavarni.
- A fene se törődik Granby-vel és a videójával. Szerintem nem lesz abból a felvételből
semmi, de nem is érdekes. A probléma az, hogy mindenki azt hiszi - és eddig én is arra
gondoltam, - hogy ezek a robotok jelentősen növelik a termelékenységet. Mi meg
rájöttünk, hogy a cél szempontjából erről szó sincs. Ahogy ma használjuk őket, éppen
hogy a termelékenység ellen hatnak.
Általános a hallgatás.
Végül Stacey veszi a bátorságot, hogy megszólaljon. - Akkor nincs más hátra, hogy a cél
elérése érdekében termelékennyé tegyük a robotokat.
- Ennél sokkal többről van szó. - Bobhoz és Stacey-hez fordulok. - Lou már tudja, és
azt hiszem, itt az ideje megmondani, amit úgyis hamarosan megtudnának.
- Miről van szó? - kérdezi Bob.
- Ultimátumot kaptunk Peach-től - három hónapon belül produkálnunk kell valamit,
vagy bezáratja a gyárat.
Néhány pillanatra megdermednek. Aztán kérdésekkel kezdenek bombázni. EImesélem
nekik, amit tudok - a központi üzletág híreit nem említem, nem akarok pánikot kelteni.
- Tudom, nem tűnik túl soknak az idő. De amíg ki nem rúgnak innen, nem vagyok
hajlandó feladni. Hogy hogyan döntötök, az a ti dolgotok, de ha ki akartok szállni, akkor
most tegyétek meg. Mert a következő három hónapban szükségem lesz mindenre, amit
csak adni tudtok. Ha fel tudunk mutatni akár csak egy kis haladást is, elmegyek Peach-
hez és bárhogy is, de kitaposok belőle további türelmi időt.
- Igazán hiszel abban, hogy képesek vagyunk megcsinálni? - kérdezi Lou.

- 50 -
 A CÉL

- Bevallom, nem tudom. De legalább már látunk egy-két dolgot, amit rosszul
csináltunk eddig.
- Akkor mit csináljunk másképpen? - kérdezi Bob.
- Miért nem állítjuk le az anyagok átfuttatását a robotokon, és miért nem próbáljuk
csökkenteni a készleteket? - ajánlja Stacey.
- Hé, teljes mellszélességben kiállok a készletcsökkentés mellett - közli Bob. - De ha
nem termelünk, zuhannak a hatékonysági mutatóink. Visszajutottunk oda ahonnan
elindultunk.
- Peach nem ad még egy esélyt, ha romlik a hatékonyság - jegyzi meg Lou. - Jobb, és
nem rosszabb hatékonyságot akar.
A hajamba túrok.
Aztán Stacey ad ötletet. - Talán újra fel kellene hívni ezt a Jonah gyereket. Úgy tűnik, jól
látja a dolgokat.
- Igen, legalább azt kitaláltuk, mit kell kérdezned - helyesel Lou.
- Múlt éjszaka beszéltünk. Akkor kaptam tőle ezt az egészet - intek a tábla felé. -
Abban állapodtunk meg, hogy majd ő hív ...
Az arcokra pillantok.
- Na jó, megpróbálom megint felcsöngetni, - nyugtatom meg őket és előhalászom a
londoni telefonszámot.
A tanácsteremből telefonálok, ahol a többiek is hallhatják. De Jonah már nincs ott.
Ehelyett valami titkárnőt kapcsolnak.
- Á, igen, Mr. Rogo - szól bele a kagylóba. - Jonah megpróbálta fölhívni, de az ön
titkárnője azt mondta, valami megbeszélésen van. Szeretett volna beszélni önnel, mielőtt
ma elhagyta Londont, de félek, elkerülték egymást.
- Hová ment? - kérdezem.
- Concorde-val New Yorkba repült. Talán utolérheti a szállodában.
Felírom a szálló nevét és elköszönök. Aztán megszerzem a New York-i számot és annak
reményében, hogy üzenetet hagyhatok neki, föltárcsázom. A központos egyenesen a
szobájába kapcsol.
Tessék - mondja egy álmos hang.
- Jonah? Alex Rogo vagyok. Fölébresztettem?
- Ami azt illeti, igen.
- Elnézését kérem, igyekszem rövid lenni. De igazából alaposabban meg kellene
vitatnunk azt, amiről múlt éjjel beszélgettünk.
- Múlt éjjel? - kérdez vissza. - Ja persze, múlt éjjel, az ottani idő szerint.
- Talán megbeszélhetnénk egy alkalmas időpontot, amikor meglátogathatna
bennünket - javasolom.
- Csak az a gond, hogy három hétre előre be vagyok táblázva, utána meg megyek
vissza Izraelbe.
- De értse meg, annyit nem várhatok. Olyan alapvető problémáink vannak, amelyeket
nagyon rövid időn belül meg kell oldanunk. Azt már értem, mire célzott a robotokkal és a
termelékenységgel kapcsolatosan. De a kollégákkal nem tudjuk, mi legyen a következő
lépés és ... hát, talán ha elmagyaráznék néhány dolgot …
- Alex, szeretnék segíteni magának, de aludnom is kell egy keveset. Ki vagyok
merülve. De hadd javasoljak valamit: ha van ideje, találkozzunk holnap reggel hétkor itt, a
szállodámban és reggelizzünk együtt.
- Holnap?
- Úgy van. Körülbelül egy órányi időm lesz. Ha nem . ..
A többiekre nézek, mindnyájan aggódva figyelnek. Kérem Jonah-t tartsa egy pillanatra a
kagylót.
- Azt akarja, hogy holnap találkozzunk New Yorkban. Menjek vagy ne menjek?
- Viccel? - kérdi Stacey.
- Hát persze, hogy menj. - mondja Bob.
- Van valami vesztenivalód? - teszi fel Lou a kérdést.
Beleszólok a telefonba. - Oké, ott leszek.

- 51 -
 A CÉL

- Kitűnő! - helyesel Jonah megnyugvással. - Viszlát, jó éjszakát.

Amikor visszamegyek az irodámba, Fran meglepetten néz fel a munkájából.
- Hát itt van. És elém rakja az üzeneteket. Ez a férfi kétszer hívta Londonból. Nem
volt hajlandó elárulni, fontos-e vagy sem, amit akar.
- Van egy kis munkám a maga számára: találja ki, hogy jutok New Yorkba ma
éjszaka.

- 52 -
 A CÉL

11. fejezet

Julie azonban nem ért meg.

- Kösz, hogy előre szóltál - jegyzi meg.
- Ha hamarabb tudom, megmondtam volna.
- Mostanában minden olyan váratlanul történik veled.
- Hát nem mindig szólok, ha megtudom, hogyha el kell utaznom?
A hálószoba ajtaja mellett téblábol. Az ágyon fekvő nyitott útitáskámba pakolok. Magunk
vagyunk: Sharon átugrott az egyik barátjához, Davey zenekari próbára ment.
- Mikor lesz már vége ennek? - kérdezi.
Megtorpanok. Kezemben a fiókból kivett alsónemű. Bosszantanak a kérdései, mert éppen
öt perccel ezelőtt már megbeszéltük ugyanezt. Miért olyan nehéz fölfognia?
- Julie, nem tudom. Van egy csomó megoldásra váró problémám.
Még idegesebben izeg-mozog. Nem tetszik neki. Úgy látszik, nem bízik bennem.
- Nézd, azonnal felhívlak, ahogy New York-ba érek, rendben?
Megfordul, mintha kimenne a szobából.
- Jó, hívjál. De lehet, hogy nem leszek itthon.
Ismét megállok.
- Hogy érted ezt?
- Lehet, hogy este elmegyek egy kicsit.
- Hát jó. Én is kihasználom az alkalmat.
- Abban biztos vagyok - vágja oda dühösen kifelé menet.
Kiveszek még néhány inget és belököm a fiókot. Amikor befejezem a csomagolást, utána
megyek. A nappaliban találok rá. Az ablaknál áll, a hüvelykujja végét rágja. Megfogom a
kezét és megcsókolom az ujját. Aztán megpróbálom átölelni.
- Figyelj ide, tudom, hogy mostanában megbízhatatlan vagyok. De ez most nagyon fontos.
A gyár érdekében …
- Csak a munkád fontos. Csak arra gondolsz. Még vacsorára sem számíthatok rád. A
gyerekek is kérdezgetik, miért vagy ilyen.
A szeme sarkában megjelenik egy könnycsepp. Ki akarom törölni, de félresöpri a kezem.
- Nem! Eredj csak a repülőtérre.
- Julie …
Elsétál mellettem.
- Julie, ez nem becsületes eljárás! - kiáltok rá.
Felém forduI.
- Úgy van - válaszolja. - Nem vagy becsületes. Sem velem, sem a gyerekekkel.
Fölmegy az emeletre anélkül, hogy visszanézne. Arra sincs időm, hogy ezt észrevegyem;
már késésben vagyok. Fölkapom a csomagomat és az aktatáskámat, és távozom.
Másnap reggel hét óra tízkor a szálloda halljában várok Jonah-ra. Néhány percet késik, de
nem ez jár az eszemben. Miközben le-fel mászkálok. Julie-ra gondolok. Aggódom miatta ...
miattunk. Miután este elfoglaltam a szobám, megpróbáltam hazatelefonálni. Nem vette föl
senki. Még a gyerekek sem. Fél órai ideges várakozás után újabb hívással próbálkoztam.
Semmi. Aztán hajnali kettőig minden negyedórában hívtam a számunkat. Volt egy pillanat,
amikor már a menetrendet nézegettem, hogy hazarepülök, de abba az irányba abban az
órában nem találtam járatot. Végül álomba zuhantam. Hatkor ébresztettek. Mielőtt
elhagytam volna a szobámat, még kétszer próbálkoztam. Második alkalommal öt percig
hagytam csöngeni a telefont, de még akkor sem vette fel senki.
- Alex!
Megfordulok. Jonah közeledik felém. Fehér inget visel - se zakó, se nyakkendő - és
egyszerű nadrágot.
- Jó reggelt - köszönök és kezet rázunk. Látom rajta, hogy ő sem aludhatott túl sokat.
- Elnézést a késésért, ismerősökkel vacsoráztam. Aztán vagy háromig beszélgettünk.
Menjünk reggelizni.
Besétálunk az étterembe, fehér abrosszal leterített asztalhoz vezetnek minket.

- 53 -
 A CÉL

- Hogy áll a telefonon keresztül definiált mérőeszközökkel? - teszi fel a kérdést,

miután helyet foglalunk.
Átállítom magam az üzletre. Elmesélem neki, hogyan fejeztem ki a célt velük. Jonah
elégedettnek látszik.
- Kitűnő. Nagyon jól csinálta.
- Köszönöm, de tartok tőle, hogy a gyáram megmentéséhez többre van szükségem
egy célnál és néhány mérőeszköznél.
- A gyára megmentéséhez?
- Nos, ... igen. Ezért vagyok itt. Úgy értem nem azért telefonáltam, hogy
elfilozofálgassunk.
Elmosolyodik. - Nem, egy percig sem hittem, hogy puszta igazságszeretetből vadászott
rám. Oké, Alex. mondja el, mi a baj.
- Bizalmas dologról van szó - közlöm vele. Aztán elmagyarázom a gyár helyzetét és a
három hónapos határidőt is megemlítem. Jonah nagyon figyel. Amikor befejezem,
hátradől.
- És tőlem mit vár? - kérdezi.
- Nem tudom, van-e egyáltalán válasz, de ha van, szeretném, ha segítene megtalálni,
hogyan tarthatom életben a gyárat és hogyan adhatok kenyeret az embereimnek.
Jonah elréved egy időre.
- Elmondom az én problémámat. Hihetetlenül zsúfolt a programom. Ezért találkoztunk
ilyen istentelen hajnali órában. Ennyi elfoglaltság mellett aligha lennék képes ellátni azokat
a szakértői feladatokat, amiket vár tőlem.
Csalódottan sóhajtok. - Hát, ha annyira elfoglalt ...
- Várjon, még nem fejeztem be. Ez nem jelenti azt, hogy nem tudja megmenteni a
gyárát. Nekem nincs időm maga helyett megoldani a problémáit. De ez nem is lenne
helyes ...
- Ezt meg hogy érti? - vágok közbe.
Jonah felemeli a kezét. - Hadd fejezzem be. Abból, amit elmondott, úgy vélem, a
problémákat magának kell megoldania. Én csak annyit teszek, hogy megadok néhány
alkalmazandó alapszabályt. Ha maga és az emberei értelmesen követik ezeket, akkor
véleményem szerint meg fogják menteni a gyárat. Így megfelel!?
- De csak három hónapunk van, Jonah.
Türelmetlenül bólint. - Tudom, tudom. Három hónap több mint elegendő, hogy javulást
mutasson fel ... ha elég szorgalmas. Ha nem, akkor bármit mondhatok, semmi sem menti
meg.
- Hát a szorgalmunkra biztosan számíthat.
- Akkor megpróbáljuk? - kérdi.
- Őszintén szólva nem tudom, van-e más lehetőség - válaszolom és elmosolyodom. -
Meg kell kérdeznem azonban, mibe fog ez kerülni nekem. Van valami szokásos díja vagy
ilyesmi?
- Nem, nincs. De kössünk üzletet. Csak annak az értékét fizesse meg, amit tanul
tőlem.
- Honnan tudjam. mennyi az?
- Mire végzünk, pontos képe lesz róla. Ha a gyárat bezárják, a tudása nyilvánvalóan
nem sokat fog érni, akkor nem tartozik semmivel. Viszont ha a megszerzett tudásával
milliárdokat képes keresni, akkor a fizetség is ennek megfelelő legyen.
Nevetek. Mit veszthetek?
- Oké, becsületes üzlet - mondom végül.
Az asztal fölött kezet rázunk.
Egy pincér megjelenése szakítja félbe a beszélgetést. Bár egyikünk sem nézte még meg
az étlapot, mindketten kávét rendelünk. A pincér tájékoztat minket, hogy minimum öt
dollárért kell fogyasztanunk. Ezért aztán Jonah a kávéhoz tejet is kér mindkettőnk számára.
A felszolgáló csúnya tekintetet vet ránk és eltűnik.
- Nos - szólal meg Jonah, - mivel is kezdjük?
- Azt hiszem, a robotokkal - türelmetlenkedem.

- 54 -
 A CÉL

Jonah megrázza a fejét.

- Alex, felejtse el a robotokat. Azok csak afféle divatos ipari játékszerek. Vannak
ennél sokkal lényegesebb dolgok is.
- De nem veszi figyelembe, milyen fontosak a számunkra. A legdrágább gépeink.
Minden áron termelékenyen kell működniük.
- Termelékenyen? Milyen szempontból? - Szavainak éle van.
- Oké, helyben vagyunk ... a cél szempontjából. De hatékonyaknak kell lenniük, hogy
kifizetődjenek és csak akkor hatékonyak, ha alkatrészeket gyártanak.
Jonah ismét megrázza a fejét.
- Alex, az első találkozásunk alkalmával azt mondta, hogy a gyáruk hatékonysági
mutatói általában jók. Akkor meg mitől vannak akkora bajban?
Ingzsebéből szivart húz elő és leharapja a végét.
- Oké, nézze, a hatékonysági mutatókat állandóan figyelnem kell, mert a főnökeim ezt
kérik számon - magyarázom neki.
- Mondja Alex, mi a fontosabb a főnökeinek, a hatékonyság vagy a pénz?
- Természetesen a pénz. De a magas hatékonyság nem feltétele annak, hogy
hasznot hajtsunk? - kérdezem.
- A hatékonyságért vívott küzdelem legtöbbször a céljainkkal ellentétes irányba visz.
- Nem értem. És ha én érteném is, a főnökeim akkor sem fogják fel.
Jonah rágyújt és két pöfékelés között magyarázatba fog. - Oké, lássuk, tudok-e segíteni
magának, hogy megértsen néhány alapkérdést és a rájuk adott válaszokat. Először azt
mondja meg, ha látja, hogy az egyik munkás tétlenül ácsorog, az jó vagy rossz a
vállalatnak?
- Természetesen rossz.
- Mindig?
Érzem, trükkös a kérdés.
- Nos, meg kell csinálnunk a karbantartást …
- Nem, nem, nem. Én arról a közvetlenül termelő munkásról beszélek, aki azért nem
dolgozik, mert éppen nincs mit csinálnia.
- Hát igen, az mindig rossz.
- Miért?
Felkuncogok. - Hát nem nyilvánvaló? Mert ez pénzpocsékolás! Azért fizetjük, hogy ne
csináljon semmit? Nem engedhetünk meg állásidőt. Ehhez túl magasak a költségeink. Ez
nem hatékony, a termelékenység meg alacsony, függetlenül attól, hogyan méri.
Előrehajol, úgy tesz, mintha nagy titkot árulna el.
- Hadd mondjak magának valamit. Az a gyár, ahol mindig mindenki dolgozik,
rendkívül alacsony hatékonyságú.
- Mit mond?
- Jól hallotta.
- De hogyan tudja ezt bizonyítani?
- Maga már bebizonyította a saját gyárában. Éppen csak hogy ki nem szúrja a
szemét. De nem veszi észre.
Most én rázom meg a fejem. - Jonah, azt hiszem, nem értjük egymást. Nézze, nálunk a
gyárban nincs fölösleges ember. Csak úgy tudunk szállítani, ha mindenki állandóan
dolgozik.
- Árulja már el, Alex, vannak felesleges készleteik?
- Igen.
- Sok a felesleges készletük?
- Nos ... igen.
- Irtózatosan sok a felesleges készletük?
- Hát, igen. De hogy jön ez ide?
- Felfogja végre, hogy csak azért van annyi felesleges készlete, mert túl sok
alkalmazottat foglalkoztat?
Elgondolkodom a kérdésén. Arra a következtetésre jutok, hogy igaza van, a gépek nem
maguktól járnak. Emberek termelik a felesleges készleteket.

- 55 -
 A CÉL

- Mit javasol, mit tegyek? - kérdezem. - Bocsássak el még több embert? Gyakorlatilag
már csak a legszükségesebb munkaerő áll rendelkezésemre.
- Nem, azt nem mondtam, hogy bocsásson el bárkit is. Én csak azt javasolom,
gondolja végig, hogyan használja ki a gyára kapacitását. És rá fog jönni, nem a célnak
megfelelően.
A pincér két elegáns ezüst kannában leteszi közénk a gőzölgő kávét, az asztalra helyezi a
tejszínhabot is, és kiönti a kávét a csészéinkbe. Eközben az ablak felé kalandozik a
tekintetem. Jonah átnyúl az asztalon és megérinti a zakóm ujját.
- Mert mi is történik? A világban nagy a piaci kereslet a termékeik iránt. A vállalaton belül
pedig ott a sok, nagy kapacitással rendelkező forrás, hogy kielégítse ezeket az igényeket.
De mielőtt továbbmennénk, tudja-e, mit értek kiegyensúlyozott gyáron?
- Egy gyártósor kiegyensúlyozottságát?
- A kiegyensúlyozott gyár megteremtése alapvetően minden nyugati menedzser álma.
Ez egy olyan gyár, ahol minden egyes forrás kapacitása pontosan egyensúlyban van a
piaci kereslettel. És tudja, miért szeretnék elérni ezt a menedzserek?
- Mert ha nem áll rendelkezésünkre elegendő kapacitás, akkor megfosztjuk magunkat
a potenciális eredménytől. Ha meg az elégségesnél több a kapacitásunk, akkor pazaroljuk
a pénzt. Nincs lehetőségünk csökkenteni az üzemeltetési költségeket.
- Igen, mindenki ezt hiszi. Ezért aztán minden menedzser a kapacitást nyírbálja meg,
hogy egyetlen forrás se maradjon kihasználatlanul és mindenki dolgozzon.
- Tényleg így van. Mi is így csináljuk és ezt látom máshol is.
- És kiegyensúlyozott a gyára?
- Hát, annyira amennyire. Természetesen néhány gép áll, de ezek általában idejét
múlta masinák. Ami pedig a munkaerőt illeti, annyira takarékoskodunk amennyire csak
lehet - magyarázom - De tökéletesen kiegyensúlyozott gyár talán nincs is.
- Érdekes, én se hallottam még egyetlenegyről sem. Mit gondol, miért nem sikerült
ennyi idő és próbálkozás után sem kiegyensúlyozott gyárat létrehozni?
- Számos oka van. Az első az, hogy a körülmények mindig változnak.
- Ez semmiképpen sem tekinthető egyes számú oknak.
- Pedig az! Nézze csak meg, mi mindennel kell küszködnöm - itt vannak például a
beszállítók. Mondjuk, a nyakunkon egy rendkívül sürgős rendelés és kiderül, hogy a
beszállító egy tétel rossz alkatrészt küldött. Vagy a munkaerő hullámzásai - távollétek a
minőségre fittyet hányó dolgozók, ki-és belépések, és így tovább. Aztán maga a piac. Ami
állandóan változik. Ezért nem csoda, hogy egyes helyeken túl sok, másutt túl kevés a
kapacitás.
- Alex, annak, hogy nem tudja a gyárát egyensúlyba hozni, sokkal lényegesebb oka
van. Ezek viszonylag kis dolgok.
- Kis dolgok?
- Az igazi ok az, hogy minél közelebb kerül az egyensúlyi állapothoz, annál közelebb
kerül egyúttal a csődhöz is.
- Na ne! Csak tréfál.
- Nézze csak a kapacitás megszállott csökkentését a cél szempontjából. Az
elbocsátásokkal nő a termékértékesítés?
- Nem, természetesen nem.
- Csökkennek a készletei?
- Nem, az elbocsátásokkal nem. Viszont csökkentjük a költségeinket.
- Pontosan. Csak egyetlen mérőszám javul, az üzemeltetési költségé.
- És az nem elég?
- Alex. Az üzemeltetési költség csökkentése önmagában nem cél. A cél nem egy
mutató elszigetelt javítása. Az üzemeltetési költség és a készletek csökkentése mellett
növelni kell az eredményt.
- Egyetértek. De ha csökkentjük a költségeket, a készlet és az eredmény változatlan
szinten marad, akkor mégis jobban járunk, ugye?
- Igen, ha nem nőnek a készletek és/vagy nem csökken az eredmény.
- Jó, de a kapacitás kiegyensúlyozása egyiket sem befolyásolja.

- 56 -
 A CÉL

- Tényleg nem? Honnan tudja?

- Hát, mintha azt mondta volna ...
- Semmi ilyesmit nem állítottam. Csak megkérdeztem magától. És mindjárt
feltételezte, hogyha a piaci kereslet csökkenésével összhangban megnyirbálja a
kapacitást, akkor nem befolyásolja a készleteket és az eredményt. De ez a nyugati üzleti
világban gyakorlatilag általános feltevés teljesen elhibázott.
- Honnan tudja, hogy hibás?
- Egyrészt matematikailag bizonyított, hogy a kapacitásnak a piaci kereslettel
egybeeső megnyirbálása hatására nem több és nem kevesebb történik, minthogy az
eredmény csökken és a készletek a plafont kezdik verdesni. És mivel a készleteik nőnek,
az üzemeltetési költségek köze számító anyagmozgatási költségeik szépen mennek
felfelé. Ennek okából kérdéses, hogy egyáltalán végre tudja-e hajtani az összes
üzemeltetési költség “hőn óhajtott csökkentését, amiben javulást várt."
- Hogy lehet ez?
- A minden gyárban föllelhető két jelenségcsoport összejátszása következtében. Az
egyiket függő eseményeknek hívják. Tudja, mire gondolok? Arra, hogy egy eseménynek,
vagy az események egy sorának előbb kell bekövetkeznie, mint ahogy egy másik
elkezdődne ... a soron következő esemény az előző függvénye. Tud követni?
- Persze. De miért olyan nagy szám ez?
- A nagy szám az, hogy a függő események szoros kapcsolatban vannak a
statisztikai ingadozásnak nevezett másik jelenségcsoporttal. Hallott már ezekről?
Megrántom a vállam. - Ingadozások a statisztikai adatokban, ugye?
- Fogalmazzuk meg másképpen. Bizonyos típusú információkat pontosan meg lehet
határozni. Például az étteremben lévő ülőhelyeket egyszerűen csak meg kell számolni,
hogy megtudjuk az étterem kapacitását.
Körül mutat a termen.
- Másfajta információkat viszont nem lehet pontosan megjósolni. Például azt, hogy
mennyi időn belül hozza a pincér a számlát. Vagy azt, hogy meddig tart elkészíteni a
szakácsoknak egy rántottát. Vagy hogy ma mennyi tojásra lesz a konyhának szüksége.
Az ilyen típusú információk állandóan változhatnak. Ezek a statisztikai ingadozásoktól
függnek.
- De tapasztalatból lehet valami elképzelés róluk.
- Ám csak bizonyos határon belül. Elmúlt alkalommal a pincér öt perc negyvenkét
másodperc múlva hozta a számlát. Előtte két percen belül. És ma? Ki tudja? Lehet, hogy
eltart három-négy óra hosszat is. - mondja és körülnéz. - Hol a pokolban lehet?
- Igen, de ha a konyhafőnök valami bankettra készül és tudja a vendégek számát és
azt is tudja, hogy mindnyájan rántottát fognak enni, akkor azt is tudja, mennyi tojásra van
szüksége.
- lgen? És mi van akkor, ha összetör egyet?
- Na jó, van néhány tartalékban.
- A legtöbb, a gyára sikeres vezetése szempontjából kritikus tényező időben előre
pontosan nem határozható meg.
A pincér karja közénk nyomul, miközben leteszi a számlát az asztalra. Magamhoz húzom.
- Jó, elfogadom. De egy munkás esetében, aki nap nap után ugyanazt csinálja, az
ingadozások átlaga egy idő után meghatározható. Őszintén szólva, nem értem, mi köze
lenne a két jelenség közül akár csak az egyiknek is bármihez.
Jonah föláll, indulásra kész.
- Nem az egyikről, vagy a másikról beszélek. Hanem a kettő együttes hatásáról.
Szeretném ha elgondolkodna erről, most viszont mennem kell.
- Elmegy?
- Muszáj.
- Jonah, nem hagyhat itt csak úgy.
- Várnak az ügyfeleim.
- Jonah, nincs időm találgatásra. A válaszok kellenek.
A kezét a karomra teszi.

- 57 -
 A CÉL

- Alex, ha csak úgy egyszerűen elmondom, mi a teendője, biztos, hogy a végén

elrontja. A törvényszerűségek érvényesülése érdekében önmagának kell tisztába jönnie a
dolgokkal.
Kezet rázunk.
- A viszontlátásig, Alex. Hívjon fel, ha rájött, milyen következményekkel jár a két
jelenség összejátszása a gyára esetében.
Ezzel kisiet. Dúlva-fúlva magamhoz intem a pincért és fizetek. A visszajárót meg sem
várva Jonah után indulok az előtérbe.
Elkérem az útitáskám a boytól, és a vállamra kanyarítom. Ahogy megfordulok,
megpillantom Jonah-t, amint egy jóképű, kék öltönyös férfival csak úgy ingujjasan kilép az
utcára. Mögöttük cammogok és látom, hogy a férfi a bejárat előtt várakozó fekete limuzinba
invitálja Jonah-t. Közeledtükre a sofőr kipattan és kitárja előttük a kocsi hátsó ajtaját.
Hallom, hogy a jóképű, kék öltönyös férfi beszállás közben a programot ismerteti Jonah-
val. - Miután megtekintette a gyárat, az elnök és az igazgatótanács néhány tagja szeretne
találkozni Önnel ... - A kocsiban egy ősz úr vár rájuk. Kezet ráznak. A sofőr becsukja az
ajtót, és beül a volán mögé. A színezett üveg mögött csak a fejek elmosódott sziluettjét
látom, amikor a hatalmas autó besorol a forgalomba.
Intek egy taxinak.
- Hová megyünk, főnök? - kérdi a taxis.

- 58 -
 A CÉL

12. fejezet

Hallottam egy srácról az UniCo-nál, aki úgy járt, hogy amikor este hazaért a munkából,
csak a puszta falak visszhangozták a köszönését. A felesége mindent fölpakolt: a
gyerekeket, a kutyát, az aranyhalat, a bútort, a szőnyegeket, a konyhafelszerelést, a
függönyöket, a falról a képeket, a fogkrémet, mindent. Pontosabban két dolgot hagyott ott:
a srác ruháit (halomban a hálószoba padlóján, mert az akasztókat is elvitte) és egy rúzzsal
írt üzenetet a fürdőszobai tükrön: “Isten veled, te szarházi!”
Az utcán a ház felé ez a kép ötlik fel bennem, de időnként már korábban is átfutott az
agyamon. Ahogy a bejárathoz hajtok, a gyepen a teherautó-kerekek nyomát kémlelem, de
a fű érintetlen.
A garázs előtt leparkolom a Buickot. Látom az üvegen át, hogy Julie Hondája a helyén
van. Fölnézek és csöndesen hálát adok az Úrnak.
Az ajtónak háttal, a konyhaasztalnál ül. Felriasztom. Abban a pillanatban föláll és felém
fordul. Egy másodpercre egymásra meredünk. Látom, hogy vörös a szemhéja.
- Szia - köszönök.
- Mit keresel itthon? - érdeklődik.
Felnevetek - nem kedvesen, csak az idegesség jön ki rajtam.
- Hogy mit keresek itthon? Téged!
- Rendben, Itt vagyok. Jól nézz meg! - Már a nézése sem valami biztató.
- Oké, itt vagy, de tudni akarom hol voltál a múlt éjszaka.
- Kimaradtam.
- Egész éjjel?
Fölkészült a kérdésre.
- Nahát, meg vagyok lepve, hogy egyáltalán tudsz róla, hogy nem voltam itthon.
- Na Julie, ne vacakolj. Legalább százszor hívtam a számunkat az éjszaka. Betegre
idegeskedtem magam, mi lehet veled. Ma reggel is próbálkoztam, de senki sem vette fel.
Ezek szerint egész éjszaka nem voltál itthon. Egyébként is, hol vannak a gyerekek?
- Barátoknál.
- Ma meg suliba kell menniük. És te? Te is egy barátodnál voltál?
Csípőre teszi a kezét.
- Igen, ami azt illeti, egy barátomnál voltam.
- Férfi vagy nő az illető?
Kemény a tekintete. Előre lép.
- Érdekel is téged, hogy állandóan itthon vagyok a gyerekekkel. De ha egyszer
elmegyek egy este valahová, akkor egyszerre csak tudni akarod, hol voltam, kivel voltam,
mit csináltam.
- Csak úgy érzem, némi magyarázattal tartozol nekem.
- Te hányszor jössz későn haza, hányszor maradsz ki, vagy tudja isten, mit csinálsz?
- De az az üzlethez tartozik. És mindig megmondom, hol voltam, ha kérdezed.
- Nincs mit mondanom. Csak annyi történt, hogy Jane-nel elmentünk valahová.
- Jane-nel? - Eltart egy darabig míg rájövök, ki is az. - Az a barátnőd meg az előző
lakóhelyünkről? Elautókáztál egészen odáig?
- Valakivel beszélgetnem kellett. De mire befejeztük, már túl sokat ittam, hogy
vezethessek. Tudtam, hogy a gyerekek jó helyen vannak reggelig. Ezért aztán Jane-nél
maradtam.
- Jó, de miért? Hogy támadt hirtelen ez az ötleted?
- Hirtelen ötlet? Alex, te minden nap elmész és már éjszakára is magamra hagysz.
Nem csoda, ha egyedül érzem magam. Nem hirtelen ötletről van szó. Mióta csak vezető
vagy, mindig a karriered a első, másnak csak a maradék jut.
- Julie, én csak azért hajtok, hogy jó életetek legyen.
- Ez minden. Akkor miért olyan fontosak neked az előléptetések?
- Mit kellett volna tennem, utasítottam volna vissza?
Nem válaszol.

- 59 -
 A CÉL

- Nézd, nem azért dolgozom annyit, mert így tetszik nekem, hanem mert muszáj.
Még mindig nem szól egy szót sem.
- Rendben, figyelj ide: megígérem, hogy több időt töltök veled és a gyerekekkel.
Becsületszavamra többet leszek itthon.
- Al, nem a munkába menésről van szó. Ha itthon vagy, az eszed akkor is a
munkádon jár. Néha látom, hogy a gyerekeknek kétszer-háromszor kell szólniuk hozzád,
hogy meghalljad.
- Hidd el, ha kimászok ebből a mostani kvászból, másként lesz minden.
- Érted egyáltalán miről beszélek? Ha kimászol a mostani kvászból? Gondolod, hogy
nem lesz mindig valami gondod? Ezt már mondtad, Al. Tudod hányszor beszéltünk már
erről?
- Igazad van. Sokszor. De most semmit sem tehetek.
Fölnéz a plafonra. - Mindig a munkád. Mindig csak a munkád. Ha ennyire fontos
alkalmazott vagy, miért nem léptetnek gyorsabban elő, miért nem adnak több pénzt?
Megdörzsölöm az orrnyergem.
- Hogy értessem meg veled, hogy most nem aktuális sem az előléptetés, sem a
fizetésemelés. Most másról van szó. Julie fogalmad sincs, micsoda gondjaim vannak a
gyárban.
- Neked meg arról nincs fogalmad, milyen itthon ücsörögni egész nap.
- Oké, nézd szeretnék többet itthon lenni, de most egyszerűen nem megy.
- Nekem nem kell az összes időd, csak egy része. A gyerekeknek is jár ennyi.
- Tudom. De ahhoz, hogy megmentsem a gyárat az elkövetkező néhány hónapban
minden perc számítani fog.
- Legalább vacsorára nem tudnál hazajönni? Esténként hiányzol a legjobban. És nem
csak nekem. Nélküled minden üres még akkor is, ha itt vannak a gyerekek társaságnak.
- Jó tudni, hogy még kellek neked. De néha az estékre is szükségem van. Napközben
egyszerűen nincs időm például a papírmunkára.
- Miért nem hozod haza? - javasolja - Azt itthon is megcsinálhatnád. Közben legalább
láthatnálak. És talán valamit segíteni is tudnék.
Előrehajolok. Nem tudom, képes lennék-e koncentrálni, de … rendben, próbáljuk meg.
Elmosolyodik. - Akarod?
- Persze. Ha megy a dolog, beszélhetünk róla. Megegyeztünk?
- Megegyeztünk.
Odahajolok hozzá. - Megpecsételhetnénk egy kézfogással, esetleg egy csókkal?
Megkerüli az asztalt, a térdemre ül és megcsókol.
- Tudod, rettentően hiányoztál az éjjel - mondom neki.
- Tényleg? Nekem is hiányoztál. Nem hittem volna, hogy az olyan magányosok bárja
ennyire nyomasztó.
- Magányosok bárja?
- Jane ötlete volt. Becsületszavamra.
Megrázom a fejem. - Hallani sem akarok róla többet.
- De Jane új tánclépéseket mutatott nekem. És ezen a hétvégén talán …
Magamhoz szorítom. - Ha van valami terved a hétvégére, bébi, a tiéd vagyok.
- Óriási- suttogja a fülembe, - tudod péntek van, akár … kezdhetnénk a víkendet egy
kicsit korábban is.
Megint megcsókol.
- Julie, igazán szeretlek, de …
- De?
- Be kell mennem a gyárba.
Feláll. - Jó, de ígérd meg, hogy ma este sietsz haza.
- Megígérem. Ebből még igazán kellemes hétvége lehet.

- 60 -
 A CÉL

13. fejezet

Amikor szombat reggel kinyitom a szemem, sárgászöld foltra esik a tekintetem. A foltról
kiderül, hogy a fiam, Dave, cserkészegyenruhában. A karomat rángatja.
- Dave, mit keresel itt?
- Papa, hét óra!
- Hééét? Még aludnék egy kicsit. Nem akarnál tévét nézni vagy ilyesmi?
- Elkésünk.
- Elkésünk? Honnan?
- A túráról! Nem emlékszel? Megígérted, hogy velünk jössz és segítesz a
túravezetőnek.
Olyasmit motyogok ami nem való egy kiscserkész fülének. De Dave-et ez sem érdekli.
- Gyerünk. Futás a fürdőszobába. - és kirángat az ágyból. - Tegnap este már
összecsomagoltam a cuccodat és bepakoltam a kocsiba. Nyolcra ott kell lennünk.
Még egy utolsó pillantást vetek az alvó Julie-ra és a puha, meleg ágyra, miközben Dave
kilökdös a szobából.
Egy óra tíz perccel később megérkezünk fiammal valami erdő szélére. A csapat már vár
ránk. Tizenöt kissrác kalapban, cserkésznyakkendővel, bátorsági próbajelvényekkel meg
ami kell.
Mielőtt megkérdezhetném, hol van a túravezető, a többi néhány apuka és anyuka, aki
elhozta a gyerekeket, beugrik a kocsijába és padlógázzal meglép. Mire körülnézek, én
vagyok az egyetlen felnőtt a látóhatáron. - A túravezetőnk nem tudott eljönni - tájékoztat az
egyik fiú.
- Hogy-hogy?
- Megbetegedett - közli a mellette álldogáló srác.
- Kiújult az aranyere - meséli az első. - Úgy néz ki, maga most a főnök.
- Mit csináljunk, Mr. Rogo?
Nos, először egy kicsit dühös vagyok, hogy rám lőcsölték az egészet. De a kilátás, hogy
egy rakás kölyökre kell felügyelnem, nem rémít el, hiszen ezt csinálom naponta a gyárban.
Így aztán magam köré gyűjtöm őket. Térképet veszünk elő és megbeszéljük, merre
menjünk az előttünk elterülő veszedelmes rengetegben.
Megtudom, hogy a terv szerint a csapatnak kijelölt túrista útvonalon egy bizonyos Ördög-
vízmosás névre hallgató helyre kell eljutnia. Ott lesátorozunk éjszakára. Reggel tábort
bontunk és visszajövünk az indulás helyére, ahol Papi és Mami várja majd a fák közül
kibukkanó kis Freddy-t, Johnny-t és barátaikat.
Először el kell jutnunk az Ördög-vízmosáshoz, ami úgy tíz mérföldnyire lehet.
Fölsorakoztatom a csapatot. A gyerekeken hátizsák. Kezemben a térképpel a sor elejére
állok, hogy az utat mutassam és nekivágunk.
Az idő remek. A nap átsüt a fák között. Az ég kék. Csöpp szél fúj, hűvös van. Szóval
minden ideális egy kiadós sétához.
Az ösvényt könnyű követni, mert a fákon tíz yardonként sárga jelek virítanak. Az
aljnövényzet mindkét oldalon dús. Ezért egyes sorban kell mennünk.
Feltételezem, hogy óránként két mérföldet teszek meg, ami körülbelül egy átlagember
sebességének felel meg. Ilyen ütem mellett a tíz mérföld bejárása öt órát vesz igénybe. Az
iram szerint nyolc harminc van. A megállásokra és az ebédre adjunk másfél órát, így
háromra gond nélkül elérhetjük uticélunkat.
Néhány perc múlva visszanézek. A gyerekek lánca az induláshoz képest kissé megnyúlt.
A kezdetben egymástól egy yardnyi távolságban haladó srácok sora megnyúlik. Megyek
tovább.
De amikor néhány száz yard megtétele után ismét hátratekintek, látom, hogy a
menetoszlop még lazább. A láncban a szakadások egyre nagyobbak. A sor vége szinte
nem is látható.

- 61 -
 A CÉL

Ezért úgy döntök, hogy én leszek a sereghajtó. Könnyebben szemmel tudom tartani a
gyerekeket, és biztos, hogy nem marad le senki. Bevárom az első fiút, megkérdezem a
nevét.
- Ron-nak hívnak.
- Ron, kérlek, vezesd te a sort. Odaadom neki a térképet, - Kövesd a kijelölt ösvényt
és ne siess. Rendben?
- Oké, Mr. Rogo.
Úgy tűnik, megfelelő ütemet diktál.
- Mindenki kövesse Ront! - figyelmeztetem a többieket. - Senki sem előzheti meg,
mert nála van a térkép Megértettétek?
Bólintanak, intenek. Mindenki megértette.
Félreállok, megvárom, amíg mind elmennek mellettem. Davey egy barátjával beszélget,
aki mögötte baktat. Most, hogy a haverjaival van, nem akar megismerni. Ehhez túl
tartózkodó. A következő öt-hat fiú gond nélkül tartja az iramot. Aztán egy darabig semmi,
majd ismét néhány kiscserkész. Még nagyobb szakadás. Visszanézek az ösvényen. És
megpillantok egy kövér kissrácot, akin már a kifulladás jelei látszanak. Mögötte a csapat
maradéka.
- Hogy hívnak? - kérdezem, amikor közelebb ér.
- Herbie-nek.
- Jól vagy, Herbie?
- Hát persze, Mr. Rogo.
- Jó meleg van, ugye. fiú?
Herbie ballag tovább, a többiek követik. Némelyikükön látszik hogy szívesen menne
gyorsabban, de nem tudja megkerülni Herbie-t. Besorolok az utolsó fiú után. A sor hosszan
elnyúlik előttem, a srácok zömét nem is látom, hacsak hegynek felfelé nem vezet az út,
vagy az ösvény nem kanyarodik. Úgy tűnik, a menet kényelmes ütemben halad.
Nem mintha unalmas lenne a látvány, de a gondolataim egy idő után elkalandoznak.
Például Julie közül járnak. Tényleg vele akartam eltölteni a hétvégét, de egyszerűen
elfeledkeztem a Davey-féle kirándulásról. ”Jellemző rád.” hallom magamban a hangját. Nem
tudom, mikor tudunk egy kis időt együtt tölteni, pedig szükségem lenne rá. A kirándulással
kapcsolatban viszont be kell látnia, hogy Dave-vel is lennem kell valamikor.
Aztán eszembe jut a Jonah-val folytatott New York-i beszélgetés. Azóta sem volt egy
percem sem, hogy elgondolkodjam rajta. Kíváncsi lennék rá, mi dolga lehet egy
fizikatanárnak azokkal a limuzinos nagyvállalati nehézfiúkkal. Azt sem értem, amit
megpróbált az általa leírt két jelenséggel megmagyarázni. Azokkal a “függő eseményekkel”
meg “statisztikai ingadozásokkal”. - Na és? Mindkettő elég egyszerűen hangzik.
A gyártás során nyilvánvalóan vannak függő események. Egyszerűen arról van szó, egy
bizonyos műveletet előbb kell elvégezni, mielőtt egy másikba fognánk. Az alkatrészeket is
egymás utáni meghatározott részműveletekkel állítják elő. Az “A” gépnek be kell fejeznie az
1. számú műveletet ahhoz, hogy “B” munkás nekiláthasson a 2. számú műveletnek. Előbb
le kell gyártani az összes alkatrészt ahhoz, hogy a végszereldében összeállíthassák a
terméket. Az összeszerelésnek meg kell előznie a szállítást. És így tovább.
De a függő események bármilyen folyamatban megfigyelhetők a gyáron kívül is. Az
autóvezetés is függő események sorozata. Akárcsak a mi kis túránk. Ahhoz, hogy elérjük
az Ördög-vízmosást, végig kell mennünk az ösvényen. Az élen haladó Ron-nak Davey előtt
kell mennie, Dave-nek Herbie előtt. Az előttem gyalogló fiúnak el kell előbb hagynia az
ösvénynek azt a részét, ahová aztán én fogok lépni. Ez a függő események egyszerű
esete.
És a statisztikai ingadozások?
Fölnézek és látom, hogy az előttem járó gyerek egy kicsit felgyorsította lépteit. Távolabb
jár előttem mint néhány perccel ezelőtt, ezért nagyobbakat lépek, hogy utolérjem. Ezzel
viszont túl közel kerülök hozzá, le kell lassítanom.
Vagyis ha lemérem a lépéseimet, statisztikai ingadozásokat regisztrálhatok. De miért
olyan nagy ügy ez?

- 62 -
 A CÉL

Ha azt mondom, hogy “két mérföld per órás” ütemben haladok, az nem jelent állandó
sebességet. Lehet 2,5 mérföld, néha meg 1,2 mérföld is. Ez az egyes lépések hosszától és
gyakoriságától függ. De időben és a távolságot tekintve, átlagban többé-kevésbé két
mérföld jön ki a végén.
Ugyanez történik a gyárban is. Meddig tart egy transzformátor tekercselése? Ha fogunk
egy stoppert és sokszor lemérjük a műveleti időt, akkor kijön, mondjuk, átlagosan négy
egész háromtized perc. De adott esetben lehet kettő egész egytized, vagy hat egész
négytized perc is. “Ez két percet fog igénybe venni ….. ez meg öt percet”. Ezt nem lehet
megjósolni.
Mi a hiba az okoskodásomban? Amennyire én látom, semmi. Nincs más választásunk. Mit
használhatnánk “átlagos”, “becsült” helyett?
Hirtelen megtorpanok, mert majdnem a fiú sarkára lépek. Valahogy lassabban haladunk,
mivel egy elég meredek hegyoldalon mászunk felfelé. Herbie meg föltartja a mögötte
haladókat.
- Gyerünk Sömör! - kiabál előre az egyik kölyök.
Sömör?
- Gyerünk, Sömör, igyekezz - bíztatja a másik is.
- Nyugi, elég legyen - szólok rájuk. Herbie fölér a csúcsra. Visszafordul. Arca vörös a
mászástól.
- Remek, Herbie! - bátorítom. Menj tovább!
Herbie eltűnik a hegy háta mögött. A többiek másznak fölfelé én meg utánuk, míg föl nem
érek. Egy pillanatra megállok és lenézek az ösvényre.
Jószagú Úristen! Hol van Ron? Már vagy fél mérfölddel előbbre jár. Néhányan Herbie előtt
poroszkálnak, a többiek a messzi távolban. Tölcsért csinálok a kezemből.
- HÉ! GYERÜNK! ZÁRKÓZZATOK FEL! - kiabálom. - FUTÓLÉPÉS! FUTÓLÉPÉS!
Herbie ügetni kezd. A többiek utána. Én zárom a sort. Hátizsákok, kulacsok himbálódznak
és verik a gyerekek hátát és oldalát. És Herbie - nem tudom, mi mindent cipel magával, de
a cuccai úgy csörömpölnek és zörögnek futás közben, mintha egy egész ócskavas telepet
hurcolna. Bár jókora távolságot teszünk meg futva, mégsem érjük utol az élen haladókat.
Herbie lelassít. A srácok meg rákiabálnak, hogy siessen már. Én is lihegek és fújtatok.
Végre megpillantom Ront a távolban.
- HÉ, RON! - kiáltok - ÁLLJ MEG!
A felszólítást az ösvény mellett haladók továbbítják hozzá. Ron, aki valószínűleg már
elsőre is meghallotta, megfordul és visszanéz. Herbie, a megváltó pihenő reményében,
lépésre vált át. Mi is. Ahogy közeledünk, minden fej felénk fordul.
- Ron, mondtam neked, hogy ne siess annyira.
- De hát nem is siettem.
- Na jó, akkor a következőkben igyekezzünk együtt maradni. - mondom a
társaságnak.
- Mr. Rogo, mit szólna egy kis pihenőhöz? - kérdezi Herbie.
- Rendben, szünet - válaszolom.
Herbie elveti magát az ösvény mellett, a nyelve kilóg, mindenki a kulacsa után nyúl.
Találok egy kényelmes rönköt, ráülök. Néhány perc múlva Davey mellém ül.
- Nagy vagy, papa.
- Kösz. Mit gondolsz, mennyit jöttünk?
- Úgy két mérföldet.
- Csak? Már azt hittem, nemsokára odaérünk. Többet kellett jönnünk két mérföldnél.
- A Ron-nál lévő térkép szerint nem.
- Na akkor jobb, ha megyünk tovább.
A fiúk már felsorakoztak.
- Oké, indulás!
Elindulunk, az ösvény egyenes, így mindenkit látok.
Alig teszünk meg harminc yardot, amikor észreveszem, hogy minden kezdődik elölről. A
sor szétszakad: a fiúk között egyre nagyobb a távolság. A fene egye meg, ha ez így megy

- 63 -
 A CÉL

tovább, mást se csinálunk egész nap, csak futunk és megállunk. Ha nem maradunk együtt,
biztos, hogy a csapat fele el fog veszni.
Tennem kell valamit.
Először Ront ellenőrzöm. De Ron tényleg nem siet, Normális léptekkel halad, szó se róla.
Aztán végigmérem a sort. A többiek is körülbelül ugyanabban az ütemben haladnak. És
Herbie? Nem jelent gondot. Talán felelősnek érzi magát a késésért, mert nagyon igyekszik
lépést tartani, szinte belebújik a előtte menetelő fiú fenekébe.
De ha mindenki azonos ütemben halad, miért nő a lemaradás az élen haladó Ron és én
köztem, aki a sort zárja?
Statisztikai ingadozások? Az nem lehet. Az ingadozások átlagolódnak. Mindenki
ugyanazzal a sebességgel halad, az egymás közti távolság némiképp változhat, de egy
bizonyos időn belül ki kell egyenlítődnie. A Ron és köztem lévő távolság nőhet, de csak egy
adott mértéken belül, végeredményben átlagosan azonosnak kell maradnia.
De nem marad. Bár mindenki tartja a Ron által diktált ütemet, a sor egyre jobban
megnyúlik. A fiúk közti távolság is nő.
Kivéve Herbie-t és az előtte haladó srácot.
Mi az oka? Figyelem a kölyköt. Amikor lemarad egy lépéssel, szaporázni kezdi. Ami azt
jelenti, hogy Ron-hoz és a többi előtte járóhoz képest jóval több energiát fejt ki, hogy
fenntartsa ugyanazt a relatív sebességet. Kíváncsi vagyok, meddig képes ezt csinálni.
Na de mégis .. miért nem tudunk mindahányan Ron-hoz hasonló ütemben haladni és
együtt maradni?
Figyelem a sort és a szemem megakad valamin, Látom, hogy Davey néhány pillanatra
lelassít és megigazítja a hátizsákja vállszíját. Ron közben semmivel sem törődve menetel
tovább. A lemaradás tíz … tizenöt … húsz lépésnyire nő. Aminek az a következménye,
hogy az egész sor húsz lépéssel meghosszabbodik.
Kezdem kapiskálni, mi történik
Ron diktálja az ütemet. Minden egyes alkalommal, amikor valaki lelassít, megnyúlik a sor.
Ez nem mindig annyira nyilvánvaló mint Davey esetében. Van, hogy egy fiú csak egy picivel
lép rövidebbet Ron-nál, de ez az egész sor hosszát befolyásolja.
De mi van akkor, ha valaki gyorsabb Ron-nál? A hosszabb vagy gyorsabb léptek nem
befolyásolják a megnyúlást? A különbségek nem átlagolódnak?
Tegyük fel, gyorsabban megyek. Rövidíthetem-e a sor hosszát? Nos, a távköz öt láb lehet
az előttem haladó fiú és köztem. Ha ő ugyanabban az ütemben halad, én pedig
felgyorsítok, csökkenthetem a lemaradást - sőt, talán a sor hosszát is. De végeredményben
csak azt érem el, hogy nekimegyek a srác hátizsákjának (és biztos, hogy meg fogja
mondani az anyjának). Tehát abban az ütemben kell gyalogolnom, ahogy ő halad.
Ha beérem, gyorsabban már nem tudok menni nála. És ő sem az előtte levőnél. És így
tovább Ron-ig. Ami azt jelenti, hogy Ron-on kívül mindegyikünk sebessége az előtte
haladótól függ.
Kezd összeállni a kép. A mi kis túránk függő események egy csoportja ... statisztikai
ingadozásokkal kombinálva. Mindegyikünk sebessége ingadozik. De az átlagnál nem lehet
gyorsabban haladni. Ez a sorban előttem haladóktól függ. Tehát hiába lennék képes
óránkénti öt mérföldes sebességre, ha az előttem menetelő srác csak két mérföldet tesz
meg egy óra alatt. De ha még fel is tudná venni az én sebességemet, a sorban előbbre
levőknek is képesnek kellene erre lenniük.
Következésképpen a sebességemet a saját képességem és a többi kirándulóé szabja
meg. Ugyanakkor a lassításnak nincs korlátja. A megállásnak sem. És ha ez bekövetkezik,
akkor a sor a végtelenbe nyúlhat.
Itt nem a különböző sebességek ingadozásainak átlagolódásáról van szó, hanem az
ingadozások halmozódásáról. Méghozzá többnyire a lassúság akkumulációjáról, mert a
függőség korlátozza a nagyobb ingadozások lehetőségét. És ezért nyúlik meg a sor. Akkor
lenne esély a felzárkózásra, ha bizonyos távolságon a Ron mögött haladók gyorsabban
mennének a srác átlagos haladási üteménél.
Megpróbálom felmérni, mekkora távolságot kellene behoznunk a sorban elfoglalt
helyünktől függően. Davey-nek csak a Ron-hoz képesti saját, az átlagosnál kisebb

- 64 -
 A CÉL

ingadozásait, úgy húsz lépést, amennyivel le van maradva az éltől. De Herbie-nek ahhoz,
hogy ne engedje nőni a lemaradást, a sajátján kívül az összes előtte haladó ingadozásait
bekell hoznia. Én meg itt vagyok a sor végén. Hogy állandóvá tegyem a sor hosszát, a
összes fiú közti különbségnek megfelelő távon gyorsabban kell haladnom az átlagnál. A
lemaradások halmozott távját kell behoznom.
Elgondolkodom azon, mit jelenthet ez a gyár szempontjából. Ott pontosan ugyanígy állunk
a függő eseményekkel és statisztikai ingadozásokkal. Mondhatni, a fiúk csapata analóg a
termelési rendszerrel .. egyfajta modell. A csapat is előállít valamit: “az ösvényen menést”.
Ron kezdi a termelést azzal, hogy fogyasztja az előtte kanyargó, be nem járt ösvényt, amit
akár alapanyagnak is tekinthetünk. Tehát elsőként Ron munkálja meg az ösvényt azzal,
hogy rálép. Azután Dave következik, majd tovább Herbie-n és a többi srácon keresztül én.
Mindannyian egy-egy műveletet végzünk egy termék előállítása érdekében pontosan úgy,
ahogy a gyárban történik. Számít a sorrendünk? Nos, valakinek elsőnek és valaki másnak
utolsónak kell lennie. Az események tehát függnek egymástól tekintet nélkül arra, milyen
sorrendbe állítjuk a srácokat. Enyém az utolsó művelet. Csak ha már én is áthaladtam,
akkor mondhatjuk, hogy a “terméket”” eladtuk. És az eredmény - nem Ron haladási üteme,
hanem az enyém.
És mi a Ron és köztem lévő távolság? Az a készlet. Ron alapanyagot fogyaszt,
következésképpen a többiek által bejárt ösvény mindaddig készlet marad, amíg én,
utolsóként át nem haladok rajta.
És mi az üzemeltetési költség? Akármi, amitől a készletből eredmény lesz, ami a mi
esetünkben a meneteléshez szükséges energiamennyiség. Mennyiségileg nem tudom a
modell számára meghatározni, de érzem, kezdek alaposan elfáradni.
Ha nő a távolság Ron és köztem, az azt jelenti, hogy a készlet növekszik. Az eredmény az
én menetütemem. Amit mások ingadozó üteme befolyásol. Hmmm. Tehát az átlagosnál
lassabb haladásból adódó ingadozások halmozódása nálam csapódik le.
Következésképpen nekem is le kell lassítanom. Vagyis a készlett növekedéséhez
viszonyítva az egész rendszer eredménye csökken.
És az üzemeltetési költség? Nem vagyok biztos benne. Az UniCo esetében amikor csak
nő a készlet, annak mozgatási költsége növekszik. Az anyagmozgatási költség az
üzemeltetési költség része, tehát annak a mutatónak is emelkednie kell. A túra esetében nő
az üzemeltetési költség, amikor gyorsabban kell haladnunk, hogy felzárkózzunk, mert több
energiát fejtünk ki mint egyébként.
Nő a készlet. Csökken az eredmény. És az üzemeltetési költség valószínűleg emelkedik.
Ez történik a gyárban is?
Fölnézek, mert majdnem beleszaladok az előttem járó gyerekbe.
Ahá! Oké! Itt a bizonyíték, hogy valamit elnéztem, amikor analógiát kerestem. A sor
előttem inkább sűrűsödik ahelyett, hogy megnyúlna. Végül az átlagnak kell érvényesülnie.
Oldalt hajolok, hogy ellenőrizzem Ron óránként két mérföldes menetütemét.
De Ron nem tartja az ütemet. Az ösvény szélén áll.
- Miért álltunk meg?
- Ebédidő van, Mr. Rogo!

- 65 -
 A CÉL

14. fejezet

- De hiszen nem itt akartunk ebédelni - szólal meg az egyik gyerek. - Lejjebb ha már
elértük a Rampage folyót.
- A túravezetőtől kapott időbeosztás szerint déli tizenkettőkor kell ebédelnünk -
válaszolja Ron.
- És pont dél van - teszi hozzá Herbie és órájára mutat. - Tehát megebédelünk.
- De mostanra már a folyónál kellene lennünk és nem vagyunk ott.
- Kit érdekel? - torkolja le Ron az akadékoskodót. - Itt nagyon klasszul lehet enni.
Nézz csak körül.
Ron-nak igaza van. Az ösvény egy tisztáson vezet keresztül, ami történetesen egy
piknikező helynek van berendezve. Köröskörül asztalok, nyomós kút, szemetesvödrök,
szalonnasütő - minden, ami csak kell. (Csak hogy tudják, kedvelem az efféle vadont.)
- Rendben. Szavazzunk. Lássuk, ki akar most enni. Aki éhes, emelje fel a kezét.
Az eredmény egyhangú, mindenki felemeli a kezét. Megállunk ebédelni.
Leülök az egyik asztalhoz és elgondolkodom néhány dolgon. Az zavar a legjobban, hogy
nem látom a módját, hogy egy termelő üzemet függő események és statisztikai
ingadozások nélkül működtetni lehessen. Nem tudok elszakadni a kombinációtól. De
valahogy csak ki lehet küszöbölni ezeket a hatásokat. Mert az biztos, hogy bezárhatjuk a
boltot, ha a készlet egyre nő, az eredmény meg csökken.
És mi van akkor, ha a gyáram kiegyensúlyozott, olyan, amilyenről Jonah szerint minden
menedzser álmodik, ahol az összes forrás pontosan annyi, amennyit a piaci kereslet
igényel? Nem ez lenne a problémám megoldása? Ha a rendelkezésemre álló kapacitást
teljesen lekötné a kereslet, akkor a fölösleges készletek nem csökkennének? Nem szűnne-
e meg bizonyos alkatrészek hiánya? És hogy lehet az, hogy egyedül Jonah-nak van igaza,
mindenki más téved? A menedzserek mindig is megnyirbálták a kapacitásokat, hogy
csökkentsék a költségeket és növeljék a profitot; ez a játék lényege.
Kezdem azt hinni, hogy ez a túrás modell félrevezet engem. Úgy értem, az biztos, hogy
bemutatja a statisztikai ingadozások és a függő események kombinációjának hatását. De
kiegyensúlyozott-e a rendszer? Tegyük fel, az a kereslet, hogy két mérföldet tegyünk meg
egy óra alatt - nem többet és nem kevesebbet. De hát tudom-e úgy szabályozni minden
egyes gyerek kapacitását, hogy pontosan két mérföldet tegyen meg óránként? Ha tudnám,
akkor - üvöltözéssel, ostorcsapásokkal, pénzzel vagy akármivel - mindenkit állandó ütemű
mozgásban tartanék, és minden tökéletesen ki lenne egyensúlyozva.
De kérdés, hogy tudnám igazában megnyirbálni tizenöt srác kapacitását? Talán ha egy
kötéllel összekötném a bokájukat, hogy mindegyik pontosan ugyanakkorát lépjen. De hát ez
egy kicsit hóbortos ötlet. Vagy klónozhatnám magam tizenöt példányban és akkor lenne
tizenöt egyforma léptű Alex Rogom. A gyakorlatban ez még megvalósíthatatlan még a
klóntechnológia mai eredményei mellett is. Vagy fel lehetne építeni valami másfajta, jobban
kezelhető modellt, amely lehetővé tenné, hogy kétséget kizáróan belelássak a dolgokba.
Találgatom, mit is csináljak, amikor észreveszem, hogy az egyik asztalnál egy fiú
dobókockákkal játszik. Valószínűleg a legközelebbi Las Vegas-i útjára treníroz, vagy
ilyesmi. Nem törődöm különösképpen vele - bár kockavetésért aligha kap kitüntető jelvényt -
de a látványtól támad egy ötletem. Felállok és odamegyek hozzá.
- Mondd, kölcsön adnád ezeket egy kicsit?
A kissrác megrántja a vállát és átnyújtja a játékszereket.
Visszamegyek a saját asztalomhoz és dobok néhányat. Igen, valóban statisztikai
ingadozások. Minden dobásnál kapok egy véletlenszerű számot, ami bizonyos keretek
között megjósolható, hiszen a kockán a számok egytől hatig terjednek. A következőkben
szükségem van a modellhez függő események egy csoportjára.
Némi turkálás után találok egy doboz gyufát (a mindenen meggyújtható fajtából) és
néhány alumínium poharat valami étkészletből. A poharakat sorba állítom az asztal
hosszában, a gyufákat pedig lerakom a sor egyik végére. Ez hát a tökéletesen
kiegyensúlyozott rendszer modellje.

- 66 -
 A CÉL

Amíg elrendezem a dolgokat, azon töröm a fejem, hogy működtessem a rendszert. Dave
oldalog mellém az egyik barátjával. Odaállnak az asztalhoz és nézik, ahogy kockát vetek és
arrébb teszem a gyufaszálakat.
- Mit csinálsz? - kérdi Dave.
- Hát, éppen kitalálok egy játékot.
- Játékot? Igazán? - érdeklődik a barátja. - Mi is játszhatunk, Mr. Rogo?
Miért ne?
- Hát persze.
Hirtelen Dave-et is érdekelni kezdi.
- Hé, én se szeretnék kimaradni.
- Jó, csak gyere. Sőt, meg kellene kérni még egy pár srácot, hogy segítsen nekünk.
Amíg összeszedik a többieket, kitalálom a játékszabályokat. Az általam összeállított
rendszer célja, hogy … “feldolgozza" a gyufákat. Ez úgy történik, hogy egy bizonyos
mennyiségű gyufaszálat kell a dobozból kivenni és végigjuttatni a poharak során. A kocka
határozza meg, hány szálat lehet az egyik pohárból a következőbe átrakni. A kocka
reprezentálja az egyes források, a poharak kapacitását, a poharak a függő események, a
gyártás egyes műveletei. Mindnek egyenlő a kapacitása, de a valóságos teljesítmény
némiképp ingadozni fog.
Az ingadozások minimálisra való csökkentése érdekében csak az egyik kockát
használom. Tehát az ingadozások egy és hat közé eshetnek. Minimum egy, maximum hat
szál gyufát tehetek át a soron következő pohárba.
Az eredmény ebben a rendszerben az a sebesség, ahogy a gyufaszálak kikerülnek az
utolsó pohárból. A készlet a poharakban lévő összes gyufa száma egy adott időben. És
kezdetnek föltételezem, hogy a piaci kereslet egyenlő a rendszer által átbocsátani képes
gyufaszálak átlagos számával. Az egyes források termelési kapacitása és a piaci kereslet
egyensúlyban van. Ezzel egy tökéletesen egyensúlyban lévő termelő üzem modellje áll
rendelkezésemre.
Öt fiú dönt úgy, hogy részt vesz a játékban. Dave-en kívül Andy, Ben, Chuck és Evan.
Egy-egy pohár mögé ülnek. Papírt és tollat veszek elő, hogy feljegyezzem, mi történik.
Aztán elmagyarázom a szabályokat.
- A következőről van szó. A lehető legtöbb gyufaszálat kell eljuttatnotok a saját
poharatokból a következőbe. Amikor sorra kerültök, dobtok egyet a kockával és annyi
gyufaszálat raktok a következő pohárba, amennyit a kocka mutat. Értitek?
Bólintanak. - De csak annyit szálat adhattok tovább, amennyi a saját poharatokban van.
Ha például ötöt dobtok, de csak két gyufátok van, akkor csak ezeket passzolhatjátok
tovább. Ha pedig egy sincs, amikor a sorotok következik, akkor természetesen kimaradtok.
Ismét bólintanak.
- Mit gondoltok, egy menetben hány szálat tudunk végigvinni? - kérdem tőlük.
Az arcokon zavar tükröződik.
- Akkor másképpen kérdezem. Ha maximum hatot, minimum egyet küldhettek tovább,
amikor rajtatok a sor, mennyi lehet ezek átlaga?
- Három - válaszolja Andy.
- Nem, nem annyi. Egy és hat átlaga nem három.
Felírok néhány számot a papíromra.
- Nézzetek csak ide - és megmutatom nekik:
1 2 3 4 5 6
És elmagyarázom nekik, hogy igazából 3,5 a hat szám átlaga.
- Tehát mit gondoltok, menetenként átlagosan hány gyufaszálat mozgattok meg
néhány sorozat lejátszása után?
- Menetenként három és felet - válaszolja Andy.
- És tíz menet alatt?
- Harmincötöt - mondja Chuck.
- És húsz menet alatt?
- Hetvenet - vágja rá Ben.
- Oké. Lássuk, így van-e.

- 67 -
 A CÉL

Hosszú sóhaj üti meg a fülemet az asztal végéről. Evan néz rám.
- Nem haragszik, Mr. Rogo, ha kiszállok?
- Hogy-hogy?
- Mert unalmasnak látszik.
- Hát - csatlakozik hozzá Chuck -, tényleg nem valami izgalmas gyufaszálakat
tologatni.
- Inkább kötök néhány csomót - mondja Evan.
- Tudjátok, mit? Hogy érdekesebbé tegyük a dolgot, tűzzünk ki valami díjat. Mondjuk.
3,5 gyufaszál mindenki normája menetenként. Akinek ennél magasabb átlag sikeredik,
annak ma este nem kell mosogatnia. Akinek viszont kevesebb, az takarítja el az
edényeket.
- Rendben - egyezik bele Evan.
- Mehet - mondja Dave.
Mind nagyon izgatottak. Gyakorolják a kockavetést. Ezalatt egy papírlapon táblázatot
állítok össze. Azt tervezem. hogy följegyzem az átlagtól való eltérések összegét.
Mindnyájan nulláról indulnak. Ha a kocka négyen, ötön vagy haton áll meg, akkor ennek
megfelelően 0.5. 1.5 és 2.5 pontot kapnak: ha egyet, kettőt vagy hármat dobnak akkor -0.5-
öt, -1.5-öt vagy -2.5-öt jegyzek fel. Az eltérések természetesen összeadódnak; ha valaki
2.5-tel az átlag fölött van, akkor a következő menetben nem nullával, hanem 2.5-tel kezd.
Így megy a gyárban is.
- Készen álltok?
- Igen.
Odaadom Andy-nek a kockát.
Kettest dob. Kivesz a dobozból két szálat és beleteszi Ben poharába. A kettessel Andy
1.5 ponttal elmarad a 3.5-ös kvótától, amit azonnal fel is jegyzek.
A következő Ben, aki négyest dob.
- Hé, Andy, kellene még egy pár gyufaszál.
- Nem, nem, nem, nem - avatkozom közbe. - Nem így játszunk. Csak annyit adhatsz
tovább, amennyi a poharadban van.
- De hát csak kettő van - panaszkodik Ben.
- Akkor annyit fogsz továbbadni.
- Ó!
És belerakja a két gyufaszálat Chuck poharába. Neki is fölírom a -1.5-ös eltérést.
Chuck gurít. Ötöse van. De ő is csak két szálat adhat tovább.
- Ez így nem igazságos! - szólal meg Chuck.
- De bizony az - mondom neki. - A játék neve . “Add tovább a gyufaszálakat".
Ha Andy és Ben ötöst gurított volna; akkor te is öt szálat tudnál átadni. De nekik kevesebb
volt. Következésképpen te sem tehetsz mást. - Chuck csúnya pillantást vet Andy-re.
- Legközelebb dobj többet - figyelmezteti.
- Mit csináljak? - mondja Andy.
- Nyugi - csillapítja Ben. - Majd fölzárkózunk.
Chuck beleteszi a nyavalyás két gyufaszálat Dave poharába, én meg felvésem neki is a
-1.5 pontot. Dave-en a sor. Egyest dob. Odaad egy szálat Evan-nak, aki szintén egyest
gurít. Kiveszi az egy szál gyufát a poharából és leteszi az asztal végére. Neki és Dave-nek
fölírok egy-egy -2.5-ös eltérést.
- Nézzük, hátha most jobb lesz - biztatom a fiúkat.
Andy hosszan rázza markában a kockát. Mindenki veszekszik vele, dobja már le. A kocka
végiggurul az asztalon. Lessük. Hatos.
- Látod, ez mindjárt jobb!
- Csak így tovább, Andy!
Kivesz hat gyufát a dobozból és odaadja Ben-nek. Följegyzem a 2.5-öt, ettől az
összeredménye 1.0-ra javul.
Ben is hatost vet. Széles mosoly. Chuck-hoz jut mind a hat szál. Ben neve mellé Andy-
éhez hasonló eredmény kerül.

- 68 -
 A CÉL

Chuck-tól azonban csak egy hármas telik. Három szálat beletesz Dave poharába, három
pedig marad az övében. Én meg fölírom neki a -0.5-öt.
Dave hatosához azonban csak négy szál gyufája van: hármat Chuck-tól kapott, egy meg
már volt neki a pohárban. Evan-hoz így négy szál jut el. A nyereség nála 0.5.
Evan dobásának az eredménye egy hármas. Egy marad a poharában, három szál gyufát
pedig a már az asztal végén lévő háromhoz tesz. Így Evan-nak is beírok -0.5-öt.
Két menet után így néz ki a táblázat.

Andy Ben Chuck Dave Evan

Menet 1234567890 1234567890 1234567890 1234567890 1234567890
gurít 26 46 43 16 13
átad 26 26 23 14 13
készlet 00 03 10 01
eltérés
+/-
+2,5
+2
+1,5
+1 ∗ ∗
+0,5
0
-0,5
-1
-1,5 ∗ ∗ ∗ ∗
-2 ∗ ∗ ∗
-2,5 ∗
-3
-3,5

Folytatjuk a játékot. A kocka gurul az asztalon, egyik kézből a másikba vándorol.

Gyufaszálak kerülnek elő a dobozból és járják be a poharak sorát. Andy átlagosan dob, se
túl alacsony, se túl magas értékűeket. Valamivel a kvóta fölötti eredményt ér el. Az asztal
ellenkező végén más a helyzet.
- Hé, hadd jöjjenek azok a gyufaszálak.
- Itt, a végén sokkal többre volna szükségünk.
- Gyerünk, Andy, dobáld a hatosokat.
- Nem Andy-n, hanem Chuck-on múlik, Nézd csak, ötöst dobott.
Négy menet után már több eredmény áll a rendelkezésemre, főleg negatív számok. Nem
annyira Andy-nél, Bennél vagy Chuck-nál, hanem Dave-nél és Evan-nál. Lassan már alig
van hely a lap alján.
Öt menet után a táblázat így néz ki:

Andy Ben Chuck Dave Evan

Menet 1234567890 1234567890 1234567890 123456789 123456789
0 0
gurít 26425 46152 43225 16351 13641
átad 26425 26152 23225 14221 13321
készlet 00303 03252 10004 01000
eltérés +/-
+2,5
+2
+1,5 ∗
+1 ∗ ∗
+0,5

- 69 -
 A CÉL

0 ∗∗∗∗∗
-0,5
-1
-1,5 ∗ ∗∗ ∗ ∗
-2 ∗ ∗ ∗∗
-2,5 ∗ ∗
-3 ∗∗
-3,5 ∗ ∗∗∗ ∗∗∗
-4
-4,5
-5 ∗∗∗∗ ∗∗∗∗
-5,5
-6
-6,5
-7
-7,5 ∗∗∗∗∗ ∗∗∗∗∗
-8
-8,5

- Hogy állok. Mr. Rogo? - kérdezi Evan.

- Hát, Evan ... hallottál már a Titanic történetéről?
Szomorúan néz rám.
- Túl vagyunk öt meneten. Majd csak lesz jobb is - teszem hozzá.
- Jusson eszedbe a nagy számok törvénye - vigasztalja Chuck.
- Ha azért kell mosogatnom, mert a fiúk nem adnak elég gyufát... - céloz Evan a
levegőben lógó fenyegetésre.
- Én mindent megteszek. amit csak tudok - mondja Andy.
- Mi a baj az alvégen? - érdeklődik Ben.
- Hé, én csak most kaptam elég szálat, hogy tovább adhassam - mentegetődzik
Dave. - Előtte alig jutott el hozzám néhány.
És tényleg, az előző három pohárban heverő készlet a végén eljutott Dave-hez. Most meg
ott rekedt meg. Kiegyenlítődött a kezdeti néhány magas pontszámú dobása. Most csak
akkorákat dob, amennyi gyufaszálat egyébként is kap.
- Gyerünk mán, Dave, adsza néhány gyufát - bíztatja Evan.
Dave-nek egyese van.
- Ó, Dave! Egyetlen egy szál!
- Andy, tudod, mit fogunk ma vacsorázni? - kérdezi Ben.
- Azt hiszem, spagettit - hangzik a válasz.
- Akkor lesz mit mosogatni.
- Örülök, hogy nem nekem kell megcsinálni - jelenti ki Andy.
- Várj csak - vág közbe Evan. - Várj csak, Dave mindjárt dob néhány nagyot.
De nem dob.
- Most hogy állunk. Mr. Rogo? - kérdezi Evan.
- Azt hiszem, a mosogatóra már ráírták a nevedet.
- Az jó! Ma nem mosogatok! - kiáltja Andy.
Tíz menet után megnézem,hogy áll a táblázat
...

- 70 -
 A CÉL

Andy Ben Chuck Dave Evan

Menet 1234567890 123456789 123456789 123456789 123456789
0 0 0 0
gurít 26425 46152 43225 16351 13641
átad 26425 26152 23225 14221 13321
készlet 0030313132 0325214510 1000487### 0100000000
eltérés +/-
+5,5 ∗∗∗∗∗∗∗∗∗
+5
+4,5
+4 ∗∗∗∗∗∗∗∗∗∗
+3,5 ∗∗∗∗∗∗∗
+3 ∗∗∗∗∗∗∗∗
+2,5 ∗∗∗∗∗∗∗∗∗ ∗∗∗∗∗∗∗∗∗∗
+2 ∗∗∗∗∗∗∗∗∗∗
+1,5 ∗ ∗∗∗∗∗∗∗∗∗
+1 ∗∗∗∗∗∗ ∗
+0,5 ∗∗∗∗∗∗∗
0 ∗∗∗∗∗∗ ∗∗∗∗∗∗
-0,5
-1 ∗∗∗∗∗∗∗∗
-1,5 ∗ ∗∗ ∗ ∗
-2 ∗ ∗ ∗∗
-2,5 ∗∗∗∗∗∗∗ ∗ ∗
-3 ∗∗
-3,5 ∗ ∗∗∗ ∗∗∗
-4
-4,5
-5 ∗∗∗∗ ∗∗∗∗
-5,5
-6
-6,5
-7
-7,5 ∗∗∗∗∗ ∗∗∗∗∗
-8
-8,5
-9
-9,5 ∗∗∗∗∗∗ ∗∗∗∗∗∗
-10
-10,5 ∗∗∗∗∗∗∗ ∗∗∗∗∗∗∗
-11
-11,5
-12
-12,5
-13 ∗∗∗∗∗∗∗∗ ∗∗∗∗∗∗∗∗
-13,5 ∗∗∗∗∗∗∗∗∗ ∗∗∗∗∗∗∗∗∗
-14
-14,5
-15 ∗∗∗∗∗∗∗∗∗∗ ∗∗∗∗∗∗∗∗∗∗
-15,5
# Dave készlete a 8. 9. és 10. menet után két számjegyre; 11. 14, illetve 17 gyufaszálra
nőtt.
A kimutatásra meredek. Még mindig alig akarom elhinni. Arról volt szó, hogy ez egy
kiegyensúlyozott rendszer. Az eredmény ennek ellenére egyre rosszabb. Megnőtt a készlet.

- 71 -
 A CÉL

És az üzemeltetési költség? Ha a gyufákat szállítási költség is terheli, akkor az üzemeltetési

költségnek is meg kellett nőnie.
Mi lenne, ha ez egy igazi gyár volna - valódi vásárlókkal? Hogy állnánk a kiszállítással?
Arra számítottunk, hogy harmincöt darabot teljesítünk, és a tényleges kibocsátás? Csak
húsz. Körülbelül a fele a vártnak. És az egyes állomások teljesítménye messze van a
maximumtól. Ha a mi gyárunkról lenne szó, legalább a fele megrendelést csak jókora
késéssel tudnánk teljesíteni. Sose voltunk képesek konkrét szállítási határidőt ígérni. Ha
mégis megtettük, elvesztettük a szavahihetőségünket a vásárlóinknál.
Ugye ismerősen hangzik?
- Nem hagyhatjuk abba éppen most! - reklamálja Evan.
- Igen, folytassuk a játékot - helyesel Dave is.
- Oké - egyezik bele Andy. - És mi legyen a tét?
- Az, hogy ki főzi meg a vacsorát - mondja Ben.
- Óriási - lelkesedik Dave.
- Rendben - szólal meg Evan.
Még húsz menetet játszanak le, de a papírom nem elég hosszú, hogy Dave és Evan
eredményét regisztráljam. Mit is vártam? A táblázat eredetileg 6-tól -6-ig terjedt. Valami
szabályosságra, szinuszgörbére számítottam. De nem azt kaptam. Helyette az ábra a
Grand Canyon keresztmetszetéhez hasonlít. A készlet nem irányíthatóan folyik át a
rendszeren, hanem hullámokban. A Dave poharában halomban álló gyufaszálak Evan-éba
kerülnek, majd az asztal végére - közben azonban újabb hullám foglalja el a helyüket. A
rendszer pedig egyre jobban lemarad a tervhez képest.
- Játszunk még egyet? - kérdezi Andy.
- Igen, de cseréljünk helyet - válaszolja Evan.
- Szó sem lehet róla! - utasítja el Andy.
A közöttük játszó Chuck a fejét rázza, már beletörődött a vereségbe. Itt az ideje, hogy
folytassuk az utunkat.
- Végül is csak játszottunk - jegyzi meg Evan.
- Úgy van, csak játszottunk - mormogom.

- 72 -
 A CÉL

15. fejezet

Egy idő után megint az előttem kanyargó sort figyelem. A sor szokás szerint
szétszakadozik. Megrázom a fejem. Ha még kiránduló srácokkal sem bírok, hogy
vezethetek egy gyárat?
Mit csináltunk rosszul? Miért nem működött a kiegyensúlyozott modell? Vagy egy óra
hosszat máson sem jár az eszem. Közben kétszer megállítom az élen haladókat, hogy
felzárkózzanak a többiek. Valamivel a második megállás után nagyjából megértem, mi
történt.
Hiányzott a tartalék. A kiegyensúlyozott modellben hátrább elhelyezkedő fiúknak nem volt
további kapacitásuk a hátrányuk ledolgozására. Ahogy halmozódtak a negatív eltérések,
egyre rosszabb helyzetbe kerültek.
Aztán egy réges-régi iskolai emlék bukkan fel a gondolataim között. Matematika órán a
kovarianciával foglalkoztunk, az egy csoporton belüli egyik változó hatásával a többi
változóra. Egy matematikai tétel kimondja, hogy két vagy több változó lineáris
függőségében a változók ingadozásai valamely előző változó által meghatározott maximális
eltérés körül szóródnak. Ez megmagyarázza, mi történt a kiegyensúlyozott modellben.
Érthető, de mit kezdjek vele?
Látva, mennyire le vagyunk maradva, gyorsabb haladásra ösztökélhetem a sor végét.
Vagy szólhatok Ron-nak, menjen lassabban, esetleg álljon meg. Így felzárkózhatunk. A
gyárban, ha egyes részlegek lemaradnak és a megmunkálás alatt álló termékek készletei
kezdenek megnövekedni, az embereket átvezénylik más munkára, a vezetők
megsuhogtatják a korbácsot, a terméket leszállítják, a készletek pedig lassan a normális
szintre süllyednek. Igen, így van ez: rohanunk, hogy felzárkózzunk. (Mindig rohanunk, sose
állunk meg; a másik lehetőség, nevezetesen a munkaerő tartalékolása tabu.) Tehát miért is
nem tudjuk utolérni magunkat a gyárban? Mert örökösen rohanunk. Annyira rohanunk, hogy
elfogy a lélegzetünk.
Végignézek az ösvényen. A kölykök közti hézagok egyre gyorsabban nőnek! Aztán valami
furcsa dolog tűnik fel. A sorban senki sem tapossa a másik sarkát. Kivéve engem. Szorosan
követem Herbie-t.
Herbie? Ez meg mit keres itt hátul?
Oldalt hajolok, hogy jobban lássam a sort. Már nem Ron vezeti a menetet, csak a
harmadik. Előtte Davey. Innen nem látom, ki halad az élen. A haszontalanok. A kis
csibészek a saját elképzelésüket erőltették rám.
- Herbie, hogy kerültél ide, a sor végére?
- Ó, Mr. Rogo - válaszolja Herbie. miközben megfordul - csak arra gondoltam, hátul
maradok magával, hogy ne tartsam föl a többieket.
Hátrafelé lépeget.
- Hát, nagy ötlet volt. Vigyázz!
Herbie rálép egy gyökérre és elesik. Fölsegítem.
- Jól vagy?
- Jól, de azt hiszem, jobb, ha előrefordulok. Bár úgy nehezebb beszélgetni.
- Semmi baj, Herbie - mondom neki és megyünk tovább. - Csak élvezd a kirándulást.
Végig kell gondolnom egy csomó dolgot.
Nem füllentek. Mert Herbie adott egy ötletet. Azt hiszem, hogy Herbie, eltekintve az ebéd
előtti kivételes erőfeszítésétől, a csapat leglassúbb tagja. Nagyon rendes, helyes fiú.
Láthatóan rendkívül lelkiismeretes - de lassúbb az összes többi gyereknél. (Valakinek
annak is kell lennie, nem igaz?) Ezért aztán ha az ő mondjuk, “optimális" ütemében halad -
ami neki kényelmes, akkor lassabban halad mint bárki más a háta mögött. Mint például én.
Tehát ebben a pillanatban rajtam kívül senkinek a haladását nem gátolja. A valóságban
olyan sorrend alakult ki a fiúk között (véletlenül vagy szándékosan), amely lehetővé teszi az
akadálytalan menetelést. Szemmel láthatóan senki sem tartja föl a másikat. Ebben a
felállásban a leggyorsabb halad a sor elején, a leglassúbb pedig a végén. Ténylegesen

- 73 -
 A CÉL

mindenki megtalálta a számára optimális ütemet. Herbie is. A gyárban ebből soha meg nem
szakított, állásidő nélküli munkavégzés következne.
De azt is meg kell nézni, mi a következmény: a sor hosszabbra és gyorsabban nyúlik mint
előtte bármikor. A fiúk közti hézagok megnőnek. A sor elejéhez közeledve egyre nagyobbak
a hézagok és egyre gyorsabban nőnek.
Nézzük mindezt egy másik szempontból. Herbie saját ütemében halad, ami lassabb az én
iramomnál. De a függőség miatt az én maximális haladási sebességemet Herbie-é szabja
meg. Az én ütemem az eredmény, amit Herbie-é befolyásol. Tehát igazából Herbie
határozza meg az eredmény maximumát.
Rémleni kezd valami.
Mert igazából teljesen mindegy, hogy milyen gyorsan tud vagy akar valamelyikünk
haladni. A sor élén haladó az átlagnál gyorsabb, mondjuk óránként három mérföldes
ütemet diktál. Na és, akkor mi van! Ettől gyorsabban halad a csapat, mint egész, több
eredményt sikerül elérni? Semmiképpen. Az egymás előtt haladó fiúk egy kicsit gyorsabban
mennek a mögöttük járóknál. Gyorsabban megy-e ettől a csapat? Egyáltalán nem. Herbie
saját, lassabb ütemében lépked. És ő határozza meg a csapat, mint egész eredményét.
Szóval a leglassúbb határozza meg az eredményt. És ez a valaki nem mindig Herbie.
Ebéd előtt Herbie gyorsabban haladt. Akkor nem volt egyértelmű, ki a csapat leglassúbbja.
Tehát az eredmény legfontosabb korlátjának Herbie által játszott szerepét más vette át attól
függően, hogy egy adott pillanatban ki mozgott a leglassabban. Általában azonban Herbie
képes legkevésbé a megfelelő ütemű menetelésre. Végső soron ő határozza meg a csapat
haladását. Ami azt jelenti ...
- Mr. Rogo, nézze csak - szól hátra Herbie.
Az ösvény melletti beton útjelzőre mutat. Hiszen ez ... ez egy mérföldkő! Egy igazi,
békebeli mérföldkő! Hány beszédben hallottam róla életemben? De ez az első, amivel
személyesen találkozom. Az van ráírva, hogy
-5-
mérföld
Hmmm. Ez azt jelenti, hogy mindkét irányban öt mérföld hosszú az ösvény. Akkor a túra
útvonalának a felét tettük meg. Még öt mérföld van hátra.
Mennyi az idő?
Az ördögbe is, már fél három. És fél kilenckor indultunk. Ha levonjuk az egy órás ebédidőt,
akkor összesen csak öt mérföldet tettünk meg ... öt óra alatt?
Szó sincs két mérföld megtételéről óránként. Fele olyan gyorsan haladunk. Ha még öt órát
kell mennünk ...
Akkor SÖTET lesz. mire odaérünk.
És Herbie, aki az egész csoportot hátráltatja, itt áll mellettem.
- Oké, gyerünk! Gyerünk! - mondom neki.
- Rendben! Rendben! - ugrik fel.
Mit tegyek?
Rogo (mondom magamban), te vesztes! Még egy cserkészcsapatot sem tudsz elvezetni!
Az élen valaki rekordot akar javítani, te meg itt bandukolsz a kövér Herbie mögött, aki a
leglassúbb teremtmény az egész erdőben. Egy óra múlva a sor elején három mérföldes
gyorsasággal haladó srác már két mérföldnyire jár előttünk. Vagyis két mérföldet kellene
futni, hogy felzárkózhassunk.
Ha a gyárban lennénk, Peach aligha adna három hónapot. Már most utcára tenne. Az
igénynek megfelelően tíz mérföldet kellett volna megtennünk öt óra alatt, mi meg félúton
vagyunk. A készletet már egyszerűen szemmel sem tudjuk tartani. Az arra eső
anyagmozgatási költség nőne. Nyomorba döntenénk a céget.
De Herbie-vel nem sokat tehetek. Akárhová is állítom a sorban, attól még nem haladna
gyorsabban. Nem lenne különbség.
Vagy mégis?
- HÉ! - kiáltok előre. - MONDJÁTOK MEG ANNAK, AKI AZ ÉLEN HALAD, ÁLLJON
MEG OTT, AHOL VAN!
A fiúk előreadják az utasítást.

- 74 -
 A CÉL

- MINDENKI MARADJON A HELYÉN A SORBAN, AMÍG UTOL NEM ÉRÜNK

BENNETEKET! - kiabálom. - NE HAGYJÁTOK EL A HELYETEKET A SORBAN!
Tizenöt perccel később a csapat felsorakozik. Látom, hogy Andy bitorolja a vezető
szerepét. Még egyszer felhívom a figyelmüket, hogy ne cseréljenek helyet.
- Oké, fogjátok meg egymás kezét.
Egymásra néznek.
- Gyerünk! Csináljátok! És ne engedjétek el!
Aztán Herbie kezéért nyúlok és mintha egy láncot húznék, elmegyek a sor mellett. A
csapat többi tagja kéz a kézben követ. Elhaladok Andy mellett. Akkor állok csak meg,
amikor megteszem a sor hosszának kétszeresét. Ezzel teljesen felcserélődik a csapat
sorrendje.
- Figyeljetek ide! Ebben a sorrendben maradtok, amíg csak célba nem érünk.
Megértettétek? Senki sem előzhet. Próbáljatok lépést tartani az előttetek haladóval. Herbie
vezeti a sort.
Herbie meglepődik. - Én?
A többiek is megütődnek ezen.
- Azt akarja, hogy ő vezessen? - kérdezi Andy.
- De hiszen ő a leglassúbb! - teszi hozzá egy másik gyerek.
Meg kell magyaráznom a dolgot. - A túrának nem az a célja, hogy lássuk, ki a
leggyorsabb, hanem, hogy együtt érjünk oda. Nem egyének vagyunk, hanem egy csapat.
És a csapat addig nem érkezik meg a táborhelyre, amíg az utolsó tagja nincs ott.
Elindulunk. És a dolog működik. Nem tréfa. Mindenki együtt marad Herbie mögött. A sor
végéről figyelem az eseményeket és várom, mikor jelennek a hézagok, de a sor nem
szakad szét. Valaki megáll a menet közepén, hogy megigazítsa a hátizsákja vállszíját. De
hamarosan ismét nekivág, nekünk meg alig kell egy csöppet gyorsítanunk, hogy utolérjük a
többieket. Senki sem fullad ki. Micsoda különbség!
Természetesen a sor végén járó gyorsabb fiúk hamarosan elégedetlenkedni kezdenek.
- Hé, Sömör! - kiabál az egyik. - Mindjárt elalszom. Nem tudnál egy kicsit gyorsabban
menni?
- Mr. Rogo, nem állíthatnánk valaki gyorsabbat az élre? - kérdezi az előttem lévő srác.
- Nézd, ha gyorsabban akartok haladni, találjátok ki, hogyan tudna Herbie gyorsabban
menni.
Ettől néhány percig csönd van.
Aztán megszólal egy másik gyerek a hátvédből. - Hé, Herbie, mi van a csomagodban?
- Semmi közöd hozzá!
- Oké, álljunk meg egy pillanatra - mondom.
Herbie megáll és megfordul. Szólok neki, hogy jöjjön oda hozzám és tegye le a
hátizsákját. Segítek neki - és majdnem elejtem.
- Herbie, ez legalább egy tonna. Mi van benne?
- Alig valami - válaszolja Herbie.
Kinyitom és belenyúlok. Hatos csomag szóda. Néhány zacskó spagetti. Egy doboz
csokoládé, savanyúság, két tonhal konzerv. Aztán esőkabát, egy pár gumicsizma, egy zsák
sátorcövekekkel, öntöttvas serpenyő, És végül egy összecsukható katonai ásó.
- Herbie, minek ennyi holmi? - kérdezem.
Zavartan ácsorog. - Tudja, az a követelmény, hogy mindenre legyünk felkészülve.
- Oké, akkor most szétosztjuk a cuccot.
- Bírom én! - köti magát Herbie.
- Nézd, Herbie, becsülettel elcipelted idáig a cuccot. De tennünk kell valamit, hogy
innentől gyorsabban haladjál. Ha átveszünk valamennyit a terhedből, gyorsabban
vezetheted a sort.
Herbie a végén megérti. Andy elteszi az ásót én meg kiveszek még néhány dolgot a
hátizsákból és a legtöbbjét a saját holmimhoz csapom, mert én vagyok a legnagyobb.
Herbie visszamegy a sor élére.

- 75 -
 A CÉL

Elindulunk. Ezúttal azonban Herbie már szaporábban lépked. Jelentős súlyú cipelnivalótól
megszabadulva mintha a levegőben járna. Szinte repülünk, a csapat kétszer olyan gyorsan
halad mint előzőleg. És együtt maradunk. A készlet alacsony. Az eredmény nő.
Az Ördög-vízmosás gyönyörű hely a késő délutáni napsütésben. Lent a vízmosásban a
Rampage folyó hömpölyög a sziklák között. Aranyló napsugarak szűrődnek át a fák között.
Madarak csicseregnek. És valahonnan a távolból autópálya eltéveszthetetlen melódiája
duruzsol.
- Nézzétek! - kiabál Andy, aki a meredély szélén áll. - Egy bevásárló központ van
odalent! .
- Van hamburgeres is? - kérdezi Herbie.
Dave-ból panasz tör elő. - Hé, hol itt A VADON?
- Ez is az, csak másképpen - nyugtatgatom. - Fogadjuk el olyannak, amilyen.
Táborozzunk le.
Öt óra van. Tehát miután levettünk némi terhet Herbie válláról, körülbelül négy mérföldet
tettünk meg két óra alatt. Herbie kezében volt a helyzet kulcsa.
Állnak a sátrak. A spagetti vacsorát Dave és Evan főzi. Mivel egy kicsit bűnösnek érzem
magam, hogy az általam hozott szabályok miatt kell dolgozniuk, segítek nekik elmosogatni.
Dave-vel osztom meg a sátrat. Lefekszünk, fáradtak vagyunk. Dave egy darabig
csöndben van, majd megszólal.
- Tudod papa, ma igazán büszke voltam rád.
- Tényleg? Hogy-hogy?
- Jól kitaláltad, hogy menjenek a dolgok és mindenki együtt maradjon - ha nem állítod
Herbie-t az élre, talán sose érünk ide. Egyik fiú szülei sem segítettek semmiben. Csak te.
- Kösz. Igazából egy csomó mindent tanultam ma.
- Tényleg?
- Igen. Olyasmiket, amik segítségével fel tudom hozni a gyárat.
- Igazán? Mivel?
- Tényleg kíváncsi vagy rá?
- Hát persze - erősíti meg.
Egy ideig mindenféléről beszélgetünk. Időnként kérdéseket tesz fel. Mire befejezzük, a
többi sátorból horkolás hallatszik, kint a tücskök zenélnek ... az autópályán meg valami
idióta csikorgó kerekekkel megfarol.

- 76 -
 A CÉL

16.fejezet

Vasárnap délután fél öt felé keveredünk haza Dave-vel. Mindketten fáradtak vagyunk, de
a megtett mérföldek ellenére jó a kedvünk. Ahogy befordulok a házhoz, Dave kiugrik és
kinyitja a garázs ajtaját. Beállok a Buick-kal, kiszállok és felnyitom a csomagtartót, hogy
kipakoljunk.
- Hol lehet a mama? - kérdezi Dave.
Körülnézek és látom, hogy a kocsija nincs a helyén.
- Talán vásárolni ment - mondom neki.
Bent Dave helyére teszi a kempingfelszerelést, míg én a hálószobában ruhát váltok.
Rendkívül nagy szükségem van egy jó forró zuhanyra. Lemosom a port magamról és
közben egy, a diadalmasan visszatérő apa és fia tiszteletére rendezett nagy vendéglői
vacsora képe dereng fel előttem.
Az egyik gardróbszekrény ajtaja nyitva van a hálóban. Ahogy nyúlok, hogy becsukjam,
látom, hogy hiányzik Julie ruháinak nagy része. Egy percig az üres helyet bámulom. Dave
bukkan fel mögöttem.
- Papa?
Megfordulok.
- Ezt a konyhaasztalon találtam. Azt hiszem, hogy a mama hagyta ott.
Átad egy leragasztott borítékot.
- Kösz, Dave.
Várok a felnyitásával, amíg ki nem megy. A borítékban csak néhány kézzel írt sor.

AI,
Nem megy tovább, hogy mindig én vagyok az utolsó a sorban. Többre van belőled
szükségem, és most már nyilvánvaló, hogy nem fogsz megváltozni. Egy időre elmegyek.
Végig kell gondolnom a dolgokat. Sajnálom, hogy így kell tennem. Tudom, mennyire
elfoglalt vagy.

Csók.
Julie

U. i. Sharon-t anyádnál hagytam.

Végre nagy nehezen összeszedem magam, zsebre vágom az üzenetet és megyek

megkeresni Dave-et. Megmondom neki, hogy át kell mennem Sharon-ért és hogy maradjon
itthon. Ha az anyja telefonálna, kérdezze meg, honnan hív és kérje el a számot, hogy
vissza tudjam hívni. A fiam tudni akarja, mi a baj. Megnyugtatom és megígérem, hogy
mindent elmagyarázok, ha visszajöttem.
Elrohanok anyámhoz. Ajtót nyit és mielőtt kinyithatnám a szám, Julie-ról kezd beszélni.
- Alex, hát tudod, furcsán viselkedik a feleséged. Tegnap éppen főzöm az ebédet, amikor
csöngetnek. Sharon áll az ajtóban a kis bőröndjével. A feleséged meg a kocsiban. Ki se
szállt. Mire kiértem, hogy beszéljek vele, elhajtott.
Közben az ajtóban ácsorgok. Sharon kiszalad a nappaliból, ahol tévét néz, hogy
köszönjön nekem. Fölkapom, ő meg hosszú puszit ad. Anyám meg csak mondja a magáét.
- Mi a nyavalya ütött belé? - kérdi.
- Majd később megbeszéljük - mondom neki.
- Csak azt nem értem. hogy ...
- Később, jó?
Sharon-ra nézek. Az arca merev. Szemei fagyottak. Meg van rémülve.
- Hát ... jól érezted magad a nagymamánál? - kérdezem tőle.
Bólint, de nem szól egy szót sem.
- Mit szólnál, ha most hazamennénk?
A padlót bámulja.

- 77 -
 A CÉL

- Nem akarsz hazamenni?

Megrántja a vállát.
- Itt akarsz maradni a nagymamával? - kérdezi anyám mosolyogva.
Sharon sírva fakad.
Beteszem Sharon-t és a bőröndjét a kocsiba. Irány hazafelé. Néhány sarok után ránézek.
Apró szoborként ül mellettem, egyenesen előre bámul, vöröslő szeme a műszerfalra mered.
A következő pirosnál magamhoz húzom.
Egy ideig csöndben van, majd felpillant rám és suttogva kérdezi. - Még mindig haragszik
rám a mama?
- Haragudna? Nem haragszik - mondom neki.
- De igen. Nem állt szóba velem.
- Nem, nem, nem, Sharon. Anyádnak nincs veled semmi baja. Nem csináltál semmi
rosszat.
- Akkor meg?
- Várj, amíg hazaérünk. A bátyáddal hármasban majd megbeszélünk mindent.
Úgy vélem, könnyebb, ha együtt magyarázom meg nekik a helyzetet. Mindig is mestere
voltam, hogy megőrizzem a látszatot, hogy a káosz közepén is kézben tartom a dolgokat.
Azt mondom neki, hogy Julie csak egy-két napra ment el. De visszajön. Csak túl kell jutnia
néhány dolgon, ami bánatossá tette és megzavarta. A szokásos biztató szavakkal
nyugtatgatom őket, a mama még mindig szereti őket, akárcsak én; egyikük sem tud most
semmit tenni, meg majd minden jóra fordul. A magyarázkodásom alatt szobormereven
ülnek. Talán azt tükrözik vissza, amit tőlem kapnak.
Elmegyünk és pizzát vacsorázunk. Ez normális esetben mulatság szokott lenni. Ma
azonban a legkevésbé sem az. Senkinek sincs mondanivalója. Mechanikusan megrágjuk
az ételt, aztán hazamegyünk.
Otthon a leckéjük mellé ültetem őket. Nem tudom, kész vannak-e vele, vagy sem. A
telefonhoz lépek és hosszas belső vívódás után tárcsázni próbálok. Julie-nak nincsenek
barátai Bearingtonban. Legalábbis egyetlen egyről sem tudok. Tehát hiábavaló lenne a
szomszédokat hívogatni. Úgyse tudnak semmit, a sztorit meg azonnal továbbadnák.
Inkább Jane-nel próbálkozom, akivel előző lakóhelyünkön kötött barátságot a feleségem,
és akivel állítólag múlt csütörtökön kiruccantak. De nem veszi fel.
Így aztán Julie szüleit hívom. Az apja veszi fel a telefont. Egy darabig az időjárásról meg a
gyerekekről diskurálunk. Nyilvánvaló. hogy nem tudok semmit sem kihúzni belőle. Arra a
következtetésre jutok, hogy a szülők nem tudják, mi történt. Éppen mielőtt valamivel
befejezném a beszélgetést és elkerülném a magyarázkodást. megkérdezi - Julie nem akar
beszélni velünk?
- Hát, éppen ezért telefonálok - válaszolom.
- Igen? Remélem nincs semmi baj.
- Félek, hogy van. Tegnap elment, amíg Dave-vel kirándulni voltam. Tudni szeretném,
nem hallottak-e róla.
Azonnal riasztja Julie anyját, aki átveszi a kagylót.
- Miért ment el? - kérdi.
- Nem tudom.
- Nos, jól ismerem a lányunkat, hiszen velünk nőtt fel, és tudom, hogy ok nélkül nem
hagyott volna ott - mondja.
- Egy pár sort hagyott, hogy egy időre el kell mennie.
- Mit csináltál vele? - kiabál.
- Semmit! - védekezem és hazugnak érzem magam a kirohanásomban.
Aztán az apja visszaveszi a kagylót és megkérdezi, hogy szóltam-e már a rendőrségnek.
Hátha elrabolták. Magyarázom neki, hogy ez aligha valószínű, mert anyám látta, amikor
elhajtott és senki sem fogott pisztolyt rá.
Búcsúzásként megkérem, hogy ha hall valamit Julie-ról, hívjon föl, mert én is aggódom
miatta.
Egy órával később mégis érdeklődöm a rendőrségen. De mint várható volt nem tudnak
segíteni, mivel semmi bizonyítéka annak, hogy bűntény történt volna.

- 78 -
 A CÉL

Megyek és lefektetem a gyerekeket.

Valamikor éjfél után a sötét hálószoba plafonját bámulom, amikor hallom, hogy egy kocsi
befordul a garázsbehajtóra. Kiugrom az ágyból és az ablakhoz rontok. Mire odaérek, már
csak a távozó autó hátsó lámpáit látom. Csak megfordult valami idegen. A kocsi eltűnik az
éjszakában.

- 79 -
 A CÉL

17.fejezet

A hétfő reggel kész katasztrófa.

Azzal kezdődik, hogy Davey megpróbál reggelit csinálni Sharon-nak és nekem. Nagyon
rendes tőle, de teljesen elrontja a dolgot. Amíg zuhanyozom, nekiáll palacsintát sütni.
Borotválkozás közben hallom meg a konyhából kiszűrődő harci zajokat. Lerohanok és ott
találom a két gyereket, amint nagyban lökdösik egymást. A serpenyő a földön, benne
tésztadarabok, az egyik felük megégve, a másik meg nyers.
- Hé! Mi folyik itt! - üvöltöm.
- Az ő hibája! - kiabál Dave és a húgára mutat.
- Odaégetted! - mondja Sharon.
- Én nem !
A tűzhely tetején ráégett tésztadarabok füstölnek. Odalépek és levakarom. Sharon
hozzám fordul. - Csak segíteni akartam. De nem engedte. - Aztán Dave-nek magyaráz. - Én
tudom, hogy kell palacsintát csinálni.
- Oké, mivel mind a ketten segíteni akartok, akkor segítsetek takarítani - mondom
nekik.
Nagyjából rendet és tisztaságot teremtünk, hideg zabpelyhet adok nekik reggelire. Ismét
csöndes az étkezés.
A zűrzavarban Sharon lekési az iskolabuszt. Elindítom Davey-t és bemegyek a kislány
szobájába, hogy elvigyem az iskolába. Az ágyán fekszik.
- Kész vagyok, mehetünk, amikor csak akar, Miss. Rogo.
- Nem tudok iskolába menni - közli.
- Miért nem?
- Beteg vagyok.
- Sharon, el kell menned az iskolába.
- De beteg vagyok!
Leülök az ágy szélére.
- Tudom, hogy bánatos vagy. Én is. De nézzük a tényeket. Nekem dolgozni kell
mennem. Nem tudok itthon maradni veled, és nem akarom, hogy egyedül legyél egész
nap. Vagy elviszlek a nagymamához, vagy elmész az iskolába.
Felül. Átkarolom.
Kis gondolkozás után megszólal. - Azt hiszem, iskolába megyek.
Megölelem. - Ez a beszéd. Tudtam, hogy a helyes megoldást választod.
Kilenc óra, mire mindent elintézek és beérek a gyárba. Belépek. Fran üzenetet lebegtet
felém. Elkapom és elolvasom. Hilton Smyth-től ered, “sürgős" jelzésű, kétszer aláhúzva.
Fölhívom.
- Na végre - mondja Hilton. - Már egy órával ezelőtt is próbáltalak elérni.
- Égnek emelem a szemem. - Mi a gond, Hilton?
- Az embereid vagy száz olyan alkatrészen ücsörögnek, amire nekem szükségem
lenne - közli.
- Hilton, mi semmin sem ücsörgünk.
Felemeli a hangját. - Akkor miért nincsenek még itt? Van egy megrendelésem, amit azért
nem tudunk teljesíteni, mert fütyültök ránk!
- Add meg a részleteket, utánanézünk.
Lediktál néhány hivatkozási számot, felírom.
- Oké, visszahívunk.
- Minél előbb, annál jobb, haver - közli Hilton. - Ma estig meg kell kapnunk az
alkatrészeket - mind a százat, nem 87-et vagy 99-et, mindet. Mert nem akarok két
beállítást csináltatni az embereimmel az összeszerelésnél a ti késésetek miatt.
- Nézd, megteszünk mindent, amit csak tudunk - mondom neki, - de nem ígérgetek
fölöslegesen.
- Igen? Akkor beszéljünk másképpen. Ha nem kapjuk meg ma estig a 100 darab
alkatrészt, szólok Peach-nek. És úgy hallottam, enélkül is van elég bajotok egymással.

- 80 -
 A CÉL

- Na idefigyelj haver, semmi közöd a Bill Peach-vel való problémáimhoz. Mi a

francnak ijesztgetsz?
A szünet olyan hosszúra nyúlik, hogy azt hiszem, szétkapcsolódtunk.
Aztán megszólal. - EI kéne olvasnod a mai postád.
- Ezzel meg mit akarsz?
Szinte hallom, ahogy elmosolyodik.
- Küldd csak ma estig az alkatrészeket - mondja édeskésen. - Viszlát.
Leteszem a kagylót.
- Furcsa - mormogom.
Szólok Fran-nek. Hívja Bob Donovan-t és értesítse az érdekelteket, hogy tízkor
értekezletet tartok. Donovan bejön, kérem, utasítsa az egyik emberét, nézzen utána, mi
tartja föl a Smyth-éknek szóló szállítmányt. Szinte csikorgatom a fogam, amikor közlöm
vele, hogy az egésznek még ma este úton kell lennie. Miután elmegy, próbálok elfelejtkezni
a telefonról, de nem sikerül. Végül megkérdezem Fan-t, mi jött mostanában, amiben szó
esik Hilton Smyth-ről. Gondolkozik egy pillanatig, aztán elővesz egy dossziét.
- Ez a feljegyzés pénteken érkezett. Úgy néz ki, hogy Mr. Smyth-et előléptették.
Átveszem tőle a feljegyzést. Bill Peach-től jött. Bejelenti, hogy Smyth-t egy újonnan
létrehozott pozícióba, a részleg termelékenységért felelős igazgatójává nevezi ki. A
megbízatás e hét végétől szól. A munkaköri leírás értelmében az összes gyárigazgató
Smyth-nek köteles az előírt módon jelenteni, aki “különös figyelemmel fogja követni a
termelékenység javulását, különös tekintettel a költségek csökkentésére."
Énekelni kezdek. - Mily gyönyörű e reggel ...!
Valamennyi elragadtatást azért elvártam volna a kollégáktól a hétvégén szerzett új
ismereteim kapcsán ... de szemernyit sem kaptam. Talán azt hittem, elég, ha besétálok,
kinyitom a szám és elmesélem nyilvánvalóan helytálló felfedezéseimet. De erről szó sincs.
A tanácsteremben jövünk össze; Lou, Bob, Stacey és Ralph Nakamura, aki az
adatfeldolgozást végzi a gyárban. Egy állvány mellett állok, amin nagy halom papír hever.
Diagrammokat rajzolok rájuk, miközben magyarázok. Órákig tartott, mire összeállítottam az
előadásomat. Most meg már majdnem ebédidő van, ők meg csak ülnek és nincsenek
túlságosan lenyűgözve.
A tábláról rájuk esik a pillantásom és látom, nem tudnak mit kezdeni az elmondottakkal.
Bár Stacey szemében mintha a megértés halvány szikrája villanna. Bob is ráérezhetett
valamire. Ralph nem biztos abban, igazából miről is beszélek. És Lou a homlokát ráncolja.
Egy szimpatizáns, egy határozatlan, egy zavarodott és egy szkeptikus.
- Oké, mi a gond? - kérdezem.
Összenéznek.
- Ki vele. Én csak bebizonyítottam, hogy kettő meg kettő az négy, ti meg nem hiszitek
el. - Egyenesen Lou-ra nézek. - Mi a problémád?
Lou hátradől és a fejét rázza. - Nem tudom, AI. Mintha ... nos, elmesélted, hogy jöttél erre
rá, miközben egy csapat kölköt figyeltél az erdőben.
- És mi ebben a rossz?
- Semmi. De honnan tudod, hogy ugyanígy megy a gyárban is?
Visszalapozok az állványon lévő papírok között, míg meg nem találom azt a lapot, amire a
Jonah által említett két jelenség nevét írtam föl.
- Nézz csak ide: vannak statisztikai ingadozások a műveleteinkben? - teszem fel a
kérdést és rámutatok a szavakra.
- Igen, vannak - válaszolja.
- És függő események?
- Azok is.
- Akkor igaz, amit mondtam.
- Várjunk csak egy percre - vág közbe Bob. - A robotok esetében nincsenek
statisztikai ingadozások. Azok mindig ugyanabban az ütemben dolgoznak. Ezért vettük
azokat az átkozottakat, az egyenletes munkavégzésükért. Én azt hittem, azért akarsz
találkozni ezzel a Jonah gyerekkel, hogy kitaláljátok, mit csináljunk a robotokkal.

- 81 -
 A CÉL

- Addig nincs baj a ciklusidő alatti ingadozásokkal, amíg a robotok dolgoznak. De a

gyárban nem csak robotok vannak. Más műveleteinknél mindkét jelenség fennáll. És
jusson eszetekbe, hogy a cél nem a robotok termelékenyebbé tétele, az egész rendszert
kell termelékenyebbé tenni. Így van, Lou?
- Hát, Bobnak azért van valami igazsága. Van egy csomó automata gépünk, amiken a
megmunkálási idő nagyjából azonos.
Stacey fordul oda hozzá. - De amiről ő beszél ...
Kinyílik a tanácsterem ajtaja. Fred, az egyik diszpécser dugja be a fejét és néz Bob
Donovan-ra.
- Ráér egy pillanatra? A Hilton Smyth-féle melóról volna szó.
Bob föláll, hogy kimenjen, de inkább Fed-et hívom be. Tetszik vagy sem, tudnom kell, mi
van Hilton Smyth “válságával" . Fred elmagyarázza, hogy a megmunkálásban még két
művelet van hátra a kiszállítás előtt.
- Meg tudjuk csinálni még ma? - kérdezem.
- Nem sok időnk van, de megpróbáljuk - feleli Fred. - A járat ötkor indul.
A járat egy magánfuvarozó cég teherautója, amely a részleg gyárai közti szállításokat
végzi.
- Ez az utolsó fuvar, amivel még ma átér Smyth-ékhez a cucc - tájékoztat Bob. - Ha
ezzel nem megy el, akkor csak a holnap délutáni járat viheti el.
- Mi van még hátra? - kérdem.
- Peter Schnell brigádja bütyköl még rajta. Aztán hegeszteni kell a darabokat - mondja
Fred. - Erre beállítjuk az egyik robotot.
- Ó igen, a robotok. Gondolja, hogy készen leszünk?
- Norma szerint Pete-ék óránként huszonöt darabot adnak át nekünk. És a robot
ebből az alkatrészből szintén huszonöttel végez egy óra alatt.
Bob felveti a kérdést, hogy kerülnek a munkadarabok a robothoz.
Általában naponta egyszer szállítják át, vagy akkor, ha Pete brigádja befejezte egy egész
tétel megmunkálását. Ebben az esetben nem várhatunk olyan soká. A robotot a lehető
leghamarabb be kell indítani.
- Intézkedem. hogy egy anyagmozgató minden órában átvigye Pete-éktől a
munkadarabokat - mondja Fred.
- Oké - veszi tudomásul Bob. - Mikor tudnak Pete-ék nekilátni?
Fred szerint délben. Így öt óránk van.
- Tudod, hogy a brigádja négykor leteszi a lantot? - figyelmezteti Bob.
- Persze. Mondtam, hogy szoros lesz. De nem tehetünk mást, mint megpróbáljuk. Ezt
akarjátok, nem?
Ettől egy gondolat ötlik fel bennem. A stábhoz fordulok. - Nem igazán tudjátok, mit
kezdjetek azzal, amit ma reggel előadtam nektek. De ha igaz, amit mondtam, akkor a
történteket pontosan nyomon követhetjük az üzemben. Egyetértetek?
Bólogató fejek.
- És ha beigazolódik az, amit Jonah állított, akkor nagy marhaság lenne a gyárat a
régi módon üzemeltetni, igaz? Lássuk magunk is, mi fog történni. Azt mondtátok, Pete-ék
délben kezdenek?
- Úgy van - erősíti meg Fred. - Most éppen ebédelnek. Fél tizenkettőtől ebédszünetük
van. Tehát tizenkettőkor veszik újra fel a munkát. A robotot pedig egyre beállítják, mire az
anyagmozgató az első adagot átviszi.
Tollat és papírt ragadok, és felvázolok egy rendkívül egyszerű ütemezést.
- Ötre mind a száz darabbal készen kell lennünk. Hilton nem fogad el rész-szállítást.
Tehát ha nem végzünk az egésszel, akkor nem akarom, hogy akármennyit is leszállítsunk.
Most tételezzük fel, hogy Pete emberei óránként huszonöt darabot munkálnak meg. De ez
nem jelenti azt, hogy minden egyes óra végén huszonöt darabbal készen is lesznek.
Egyszer néhány darabbal kevesebbet, máskor néhánnyal többet tudnak továbbadni.
Körülnézek, mindenki rám figyel.
- Lesznek statisztikai ingadozások. De mi azt tervezzük, hogy déltől négyig
összességében száz darabbal végez. A robot viszont feltételezéseink szerint sokkal

- 82 -
 A CÉL

pontosabban dolgozik. Óránként huszonöt darabos teljesítményre állítják be - nem többre

és nem kevesebbre. Függő eseményt is megfigyelhetünk, mert a robot addig nem tud
nekikezdeni a hegesztésnek, amíg az anyagmozgató át nem hozza a munkadarabokat
Pete-éktől.
- A robot egyig nem tud kezdeni - folytatom - de azt akarjuk, hogy ötre, mire a járat elindul,
az utolsó darab is a teherautón legyen. Valahogy így nézne ki a dolog ...
Az orruk elé dugom a kész ütemezést.

Megrendelés = 100 darab Norma = 25 darab óránként

déli 12 1 óra 2 óra 3 óra 4 óra 5 óra

óra
(25)
Pete -25 - (50)
emberei -25 - (75)
-25 - (100)
-25 -

(25)
-25 - (50)
Robot -25 - (75)
-25 - (100)
-25 -

- Oké, azt akarom, hogy Pete vezesse be a munkanaplóba, hogy ténylegesen hány
darabot munkáltak meg. Fred pedig ugyanezt naplózza a robot esetében. És ne
felejtsétek, semmi csalás. Igazi eredményekre van most égető szükségünk.
Megértettétek?
- Persze, semmi gond - válaszolja Fred.
- Tényleg azt hiszitek, hogy képesek leszünk ma leszállítani a száz darabot? -
kérdezem.
- Csak Pete-en múlik - feleli Bob. - Ha azt mondja, megcsinálják, miért kételkednék
benne?
- Tudod mit - fordulok Bobhoz. - Tíz dolcsim van arra, hogy nem lesz ma semmiféle
szállítás.
- Ezt most komolyan mondod?
- A legkomolyabban.
- Oké, benne vagyok. Tíz dollár.
Amíg a többiek ebédelni mennek én fölhívom Hilton Smytht. Ő is ebédel, ezért üzenetet
hagyok neki. Megmondom a titkárnőjének, hogy az alkatrészek csak holnap érkeznek
hozzájuk, ennél többet nem tehetünk - hacsak Hilton nem akar valami sürgősségi pótlékot
fizetni. (Jól tudom, hogy csak a költségek alacsony szinten tartása érdekli, és esze ágában
sincs akár egy plusz centet is kifizetni.) A hívás után hátradőlök és elgondolkodom a
házasságomon. Julie-ról nyilvánvalóan nincs hír. Irtózatosan pipa vagyok, hogy lelépett, -
de aggódom is miatta. De mit csináljak? Nem járhatom be a várost, hogy megkeressem.
Akárhol lehet, nekem viszont meg kell őriznem a nyugalmamat. Valamit azért üzenhetne.
Ha nem ő, akkor az ügyvédje. Ott van a két srác is, akikről gondoskodni kell. Egészen
pontosan nem is kettő, hanem három.
Fran behoz egy másik üzenetet. - Az egyik kolléganő adta ide, amikor visszajöttem
ebédről. Miközben telefonált, volt egy hívása David Rogo-tól. A fia?
- Igen. Mi a baj?
- Csak nem tudja, hogy kerül haza az iskolából tanítás után. Elment a felesége?
- Igen, néhány napra. Fran, magának vannak gyerekei. Hogyan tud egyszerre
dolgozni meg gondoskodni róluk?

- 83 -
 A CÉL

Nevet. - Hát, nem könnyű. Másrészt viszont nem túlórázom annyit, mint maga. A maga
helyében kerítenék valami segítséget, amíg a felesége vissza nem jön.
Amikor kimegy, felhívom anyámat.
- Helló, mama? Itt Alex.
- Hallottál valami hírt Julie-ról? - kérdezi.
- Még nem. Figyelj ide, mama, átjönnél hozzánk, amíg Julie vissza nem tér? Kettőkor
elugrom, hogy átvigyem anyámat hozzánk, mielőtt hazajönnek a gyerekek az iskolából.
Mire odaérek, már az ajtóban ül két kofferral. Mellette négy nagy dobozban a fele
konyhája.
- De mama, nekünk is vannak lábosaink - mondom neki.
- Azok nem olyanok mint az enyéimek - válaszolja.
Így aztán mindent bepakolunk a kocsiba. Átmegyünk hozzánk és kirámolunk az autóból. Ő
hazavárja a gyerekeket, én meg visszarohanok a gyárba.
Négy körül, az első műszak végén, lemegyek Bob Donovan irodájába, hogy lássam, mi
újság a Smyth-féle melóval. Már vár.
- Nicsak, nicsak. Jó napot! - üdvözöl Bob, amikor belépek a helyiségbe. - Örvendek a
szerencsének!
- Mitől vagy ilyen boldog? - kérdezem.
- Mindig örvendek az adósaim látásának.
- Tényleg? Miből gondolod, hogy tartozom neked?
Bob kinyújtja a kezét és összedörzsöli az ujjait. - Gyerünk! Nehogy azt mondd, hogy
elfelejtkeztél a fogadásunkról! Hoci a tíz dolcsit. Most beszéltem Pete-tel és úgy néz ki,
hogy befejezik a száz darabot. Akkor a robotnak se lehet gond befejezni a Smyth gyárának
menő szállítmányt.
- Igazán? Nos, ha ez igaz, akkor nem bánom, hogy veszítek.
- Elismered, hogy vesztettél?
- Szó se róla. Majd ha mind a száz alkatrész a teherautón lesz.
- Rád vall. - mondja Bob.
- Nézzük, mi a helyzet a valóságban.
Elsétálunk Pete kuckójához. Útközben elmegyünk a szikraesőben dolgozó robot mellett.
Két srác jön velünk szemben. Amint elhagyják a robotot, megállnak és elmosolyodnak.
- Legyőztük a robotot! Legyőztük a robotot! - mondogatják.
- Biztosan Pete emberei - jegyzi meg Bob.
Mi is mosolygunk, amint elmennek mellettünk. Természetesen valójában senkit és semmit
sem győztek le, de a francba is, látszik rajtuk, hogy örülnek. Megyünk tovább Pete kis
acélkalickája felé, amely a gépek között áll.
- Helló - üdvözöl bennünket Pete, amikor belépünk. - Csak megcsináltuk a mai
rohammunkát.
- Nagyon klassz, Pete. De add csak ide a munkanaplót.
- Máris. Hova is tettem?
Beletúr az asztalán heverő papírkupacba.
- Látnotok kellett volna a srácaimat ma délután. Nagy volt a hajtás. Megmondtam
nekik, hogy ez egy rendkívül fontos meló, erre beleadtak apait-anyait. Tudjátok, hogy van
az, a műszak végére általában lelassulnak. De ma nem. Nagyon büszkék voltak, amikor
hazamentek.
- Vettük észre - mondja Bob.
Elénk rakja az asztalra a naplót.
- Na. itt is van.
Átnézzük.

- 84 -
 A CÉL

Megrendelés = 100 darab Norma = 25 darab óránként

déli 12 1 óra 2 óra 3 óra 4 óra 5 óra
óra
19(-6)
Pete -19 - 40(-10)
emberei -21 - 68(-7)
-28 - 100(0)
-32 -
Összesen 100 db
- Tehát az első órában csak tizenkilenc darabot csináltatok - állapítom meg.
- Hát, az elején volt némi szervezési problémánk, az egyik srác meg később jött
vissza ebédből - tájékoztat Pete. - De egyk órakor az anyagmozgató átvitte mind a
tizenkilencet a robothoz, így aztán az is neki tudott kezdeni.
- Aztán egytől kettőig négy darab volt a lemaradásotok - mondja Bob.
- Na és? - morog Pete. - lnkább azt nézzétek, mi történt kettő és három között.
Hárommal többet csináltunk a normánál. Amikor láttam, hogy még mindig le vagyunk
maradva, körbeszaladtam és megmondtam mindenkinek, mennyire fontos, hogy még ma
végezzünk mind a száz darabbal.
- Így aztán minden gyorsabban ment egy kicsit - mondom.
- Úgy van - helyesel Pete. - Behoztuk a lassú kezdés okozta lemaradást.
- Az utolsó órában meg harminckettőt daráltatok le - állapítja meg Bob. - Mit szólsz
hozzá, AI?
- Gyerünk, nézzük meg, hogy áll a robot.
Öt perccel öt után a robot még mindig hegeszt. Donovan le-fel járkál. Fred odajön
hozzánk.
- Meg tudja a teherautó várni, mire befejezi? - kérdezi Bob.
- Szóltam a sofőrnek, de azt mondta, erre neki nincs ideje. Még egy csomó helyre el
kell mennie. Nem akar egész éjjel késésben lenni - válaszolja Fred.
Bob a gép felé fordul. - Mi a bánat van ezzel a hülye robottal? Megkapta az összes
megmunkálandó munkadarabot.
Megütögetem a vállát.
- Nézz csak ide.
Megmutatom neki a papírszeletet, amire Fred fölírta a robot óránkénti teljesítményét. Az
ingem zsebéből előveszem Pete-ék papírját és összeillesztem a kettőt.
A következőket látjuk:

Megrendelés = 100 darab Norma = 25 darab óránként

déli 12 1 óra 2 óra 3 óra 4 óra 5 óra

óra
19(-6)
Pete -19 - 40(-10)
emberei -21 - 68(-7)
-28 - 100(0)
-32 -
19(-6)
-19 - 40(-10)
Robot -21 - 65(-10)
-25 - 90(-10)
-25 -
-25 -
Összesen 90 darab

- 85 -
 A CÉL

- Pete-ék lemaradásai a robotnál is jelentkeztek - magyarázom. - A robot akkor sem

tudott huszonötnél többet csinálni, amikor 28 munkadarab került egyszerre át hozzá. Ami
azt jelenti, hogy a négy órai harminckét darabos utolsó adagot már három darabos
lemaradással kezdte.
- Oké, értem - mondja Bob.
Fred szólal meg. - Pete-ék legnagyobb lemaradása 10 darab volt. Furcsa, hogy pontosan
ennyivel késtünk el.
- Ez annak a matematikai elvnek a hatása, amit reggel próbáltam elmagyarázni. Egy
művelet maximális eltérése a soron következő művelet kiindulópontja.
Bob a pénztárcájáért nyúl.
- Hát, nem te, hanem én tartozom tíz dollárral - mondja nekem.
- Tudod mit, ne nekem fizess, hanem add oda a pénzt Pete-nek, hozasson az
embereinek kávét vagy akármit. Megérdemlik a ma délutáni hajtás után.
- Jó ötlet - mondja Bob. - Nézd, sajnálom, hogy nem tudtunk ma délután szállítani.
Remélem, nem lesz balhé belőle.
- Ne is törődjünk vele. Viszont nyertünk azzal, hogy tanultunk valamit. De egy valamit
el kell mondjak neked: alaposan meg kell vizsgálnunk az ösztönzés kérdését.
- Hogy-hogy? - kérdezi Bob.
- Nem érted? Az sem számít, hogy Pete-ék elkészültek a száz darabbal, hiszen nem
tudjuk leszállítani. Pete és az emberei mégis azt hiszik, ők a munka hősei. Hasonló
esetben mi is így éreznénk. És ez nem helyes.

- 86 -
 A CÉL

18. fejezet

Amikor este hazakerülök, mindkét gyerek az ajtóban üdvözöl. A háttérben, a konyhából

kiszivárgó gőzben ott áll anyám. Feltételezem, valami jót főzött és egyébként is ura a
helyzetnek. Sharon arca ragyog felém.
- Találd ki! - kérlel.
- Föladom - mondom neki.
- A mama telefonált - lelkendezik.
- Tényleg?
Anyámra nézek. Megrázza a fejét.
- Davey vette föl. Én is beszéltem vele.
Visszafordulok Sharon-hoz. - És mit mondott a mama?
- Azt mondta, hogy szeret engem és Davey-t.
- És azt is mondta, hogy egy ideig távol lesz - teszi hozzá Davey. - De ne aggódjunk
érte.
- Azt nem mondta, mikor jön vissza?
- Megkérdeztem - feleli Davey -, de nem tudta megmondani.
- Nem hagyta meg a számát?
Leszegi a fejét.
- David! Megkértelek, kérdezd meg tőle, ha telefonálna!
Motyog. - Én megkérdeztem, de ... nem akarta megadni.
- Ó.
- Sajnálom, papa.
- Semmi baj, Dave. Kösz, hogy megpróbáltad.
- Miért nem ülünk le vacsorázni? - kérdi vidáman anyám.
Ezúttal nem csöndes az étkezés. Anyám beszél, mindent megtesz, hogy felvidítson
bennünket. Történetekkel szórakoztat a gazdasági válság idejéből és figyelmeztet, micsoda
szerencse, hogy van mit ennünk.
A kedd reggel egy kicsit normálisabb. Közös erőfeszítéssel anyámmal elindítjuk a
gyerekeket az iskolába. Én is időben megyek dolgozni. Fél kilenckor Bob, Stacey, Lou és
Ralph az irodámban ül, hogy kielemezzük, mi történt tegnap. Ma valahogy sokkal jobban
figyelnek. Talán azért, mert látták, hogy működik az elképzelés, hogy úgy mondjam, a saját
pályájukon.
- Nap mint nap szembe kell néznünk a függőség és az ingadozások kombinációjával -
mondom nekik. - Azt hiszem, ez megmagyarázza, miért késünk annyi rendelés
teljesítésével.
Lou és Ralph a tegnap készített két diagramot vizsgálgatja. - Mi lett volna akkor, ha a
második műveletet nem robot, hanem emberek végzik? - kérdi Lou.
- Akkor a statisztikai ingadozások egy másik csoportja komplikálta volna a dolgokat. Ne
felejtsétek, összesen csak két műveletről volt szól. Elképzelhetitek, mi történik tíz vagy
tizenöt, egymástól függő, önmagukban is ingadozásokat rejtő művelet esetében, amelyek
során csak egyetlen részelem készül. És a termékeink ilyen részelemek százaiból épülnek
fel.
Stacey meg van zavarodva. - Akkor egyáltalán hogyan tudjuk a termelést kézben tartani?
- Ez az egymilliárd dolláros kérdés: hogyan ellenőrizzük a termelésben fellelhető
ötvenezer vagy talán ötven millió változót?
- Egy új számítógépet kellene vásárolnunk, hogy nyomon követhessük mindahányat -
javasolja Ralph.
- Egy új számítógép nem ment meg bennünket. Önmagában az, hogy adatok
állnak rendelkezésünkre, még nem elegendő a dolgok kézben tartására.
- És a hosszabb átfutási idők? - kérdezi Bob.
- Komolyan azt hiszed, hogy hosszabb átfutási idővel képesek lettünk volna teljesíteni
a Hilton Smyth-féle rendelést? - kérdezem tőle. - Mikor futott be a megrendelés, Bob?

- 87 -
 A CÉL

Bob izeg-mozog. - Csak azt tudom mondani, hogy a lemaradásokat így tényleg be lehetne
hozni.
Stacey azonban ellentmond. - A hosszabb átfutási idők növelik a készleteket, Bob. És mi
ezt nem akarjuk.
- Oké, tudom. Nem akarok vitatkozni veletek. Csak azért említettem az átfutási időket,
mert tudni szeretném, hogy állunk ezzel az egésszel.
Mindenki felém fordul.
- Számomra teljesen világos a dolog. Meg kell változtatnunk a termelési kapacitásra
vonatkozó elképzeléseinket. Nem mérhetjük egymástól elszigetelten a források
kapacitását. Ez az üzemben elfoglalt helyzetüktől is függ. Már teljesen belehülyültünk,
hogy a kapacitásokat a megrendelésekhez igazítsuk, és ezzel a költségeket csökkentsük.
Nem szabad megint ezzel próbálkoznunk.
- De hát mindenki ezt csinálja - mondja Bob.
- Igen, mindenki. Vagy legalábbis szeretné. Mi meg most láthattuk, értelmetlen
ilyesmivel próbálkozni.
- Akkor hogy él meg a többi gyártó? - teszi fel a kérdést Lou.
Közlöm vele. hogy ez az én számomra is rejtély. Gyanítom, hogy amikor egy gyár közelít
a kiegyensúlyozottsághoz, hála a mérnökök és a vezetők hibás cselekedeteinek, a helyzet
válságba torkollik, és a gyárat nagyon gyorsan ismét kiegyensúlyozatlanná teszi a
munkások ide-oda rakosgatása, vagy a túlórázás, vagy néhány utcára tett ember
visszahívása. A túlélésre való törekvés elsöpri a hibás feltevéseket.
- Oké, de megint megkérdezem, mi a teendőnk? - érdeklődik Bob. - A központ
hozzájárulása nélkül nem alkalmazhatunk több munkaerőt. A túlórázás meg eleve
ellentmond a stratégiánknak.
- Talán itt az ideje, hogy ismét fölhívja Jonah-t - veti fel Stacey.
- Azt hiszem, igaza van.
Fran-nek fél órájába kerül, hogy meghatározza Jonah pillanatnyi tartózkodási helyét a
földtekén, és még egy óra telik el, mire Jonah telefonhoz tud jönni. Ahogy a vonalban van,
a titkárnőmmel megint összetrombitáltatom és betereltetem a stábot az irodámba, hogy
mindenki hallja a kihangosított beszélgetést. Amíg összegyülekeznek, elmesélem Jonah-
nak a kirándulást Herbie-vel, ahol rájöttem szavainak értelmére, és hogy mit okultunk a két
jelenségnek a gyárra gyakorolt hatásával kapcsolatosan.
- Mindnyájan tudjuk, hogy nem szabad az egyes területekkel elszigetelten foglalkozni
és értelmetlen próbálkozás megnyirbálni a forrásokat. Az egész rendszert kell
optimalizálni. Egyes forrásoknak nagyobb kapacitással kell rendelkezniük, míg másoknak
kisebb is elég. A műveleti sor végén nagyobb kapacitás szükséges, mint az elején - néha
sokkal nagyobb. Igazam van?
- Jó úton jár - bíztat Jonah.
- Nagyszerű. Örömmel hallom, hogy csak eljutottunk valahová. A kérdés azonban az,
és ezért hívtam, hogyan tovább?
- Következő lépésként kétfelé kell választaniuk a gyárban fellelhető forrásokat. Az
egyik csoportba a szűk keresztmetszetűek, a másikba pedig, nagyon egyszerűen, a
többiek kerüljenek.
Odasúgom a többieknek, hogy jegyzeteljenek.
- A szűk keresztmetszet - folytatja Jonah, - olyan forrás amelynek a kapacitása
egyenlő az igénnyel vagy kisebb annál. A nem szűk keresztmetszetet jelentő forrás
kapacitása meghaladja az iránta jelentkező igényt. Érthető?
- Igen.
- Ha egyszer rájönnek, hogy az egyes erőforrásaik melyik típusba tartoznak, majd
ráébrednek a probléma egy csomó vonatkozására.
- De, Jonah, hol lép itt be a piaci kereslet? - kérdezi Stacey. - Lenni kell valami
összefüggésnek a kereslet és a kapacitás között.
- Igen, de már tudja, hogy nem szabad a kapacitást a kereslethez hangolni. Helyette
a termék átfutását kell a piaci kereslethez igazítani. Ez az első a kilenc szabály közül,
melyek a szűk keresztmetszetek és a nem szűk keresztmetszetek közti összefüggést

- 88 -
 A CÉL

fejezik ki és megszabják, hogyan kell egy gyárat vezetni. Hadd ismételjem meg: az
áteresztőképességet kell kiegyensúlyozni, nem a kapacitást.
Stacey még mindig tanácstalannak látszik. - Nem vagyok egészen biztos abban, hogy jól
értem. Hol jönnek a szűk és nem szűk keresztmetszetek a képbe?
Jonah válaszol. - Hadd kérdezzek valamit. A két típus közül melyik határozza meg az
üzem tényleges kapacitását?
- A szűk keresztmetszet.
Egyetértek. - Így igaz. Mint az a srác a múlt heti kiránduláson, Herbie. Neki volt a
legkevesebb kapacitása és ő határozta meg a csapat, mint egész haladási sebességét.
- Akkor hol tudja létrehozni az egyensúlyt? - kérdezi Jonah.
- Aha, értem - mondja Stacey. - Az az elképzelés, hogy a szűk keresztmetszet
áteresztőképességét a piaci kereslethez kell igazítani.
- Lényegében helyesen fogja fel - mondja Jonah. - Valójában az
áteresztőképességnek egy kicsit kisebbnek kell lennie a keresletnél.
- Hogy-hogy? - kérdi Lou.
- Mert ha egyenlő vele és az valamilyen okból csökken, akkor pénzt vesztenek -
magyarázza Jonah. - De ez már túl bonyolult. Alapjában véve a szűk keresztmetszet
áteresztő-képességének egyenlőnek kell lennie a kereslettel.
Bob Donovan igyekszik fölhívni magára a figyelmet, hogy bekapcsolódhasson a
beszélgetésbe.
- Elnézést, de eddig azt hittem, hogy a szűk keresztmetszet rossz dolog, és ahol
lehet, fel kell számolni. Nem?
- Nem. A szűk keresztmetszet nem szükségszerűen rossz vagy jó. Egyszerűen van.
Én azt állítom, hogy ahol van, arra lehet felhasználni, hogy ellenőrizzük a rendszeren való
átfutást.
Képszerűen jelenik meg, amit mond, mert eszembe jut, hogyan használtam fel Herbie-t
arra, hogy a csapat haladását szabályozzam a túrán.
- Most rohannom kell - mondja Jonah. - Éppen egy előadásom tíz perces szünetében
csíptek el.
Közbevágok. - Jonah, mielőtt befejeznénk!
- Igen?
- Mi legyen a következő lépés?
- Nos, legelőször is, vannak a gyárukban szűk keresztmetszetek?
- Nem tudjuk - válaszolom.
- Akkor ez a következő lépés. Ezeket kell megtalálni, mert óriási a különbség ha
vannak abból a szempontból, hogy mi módon használják fel az erőforrásaikat.
- Hogyan találhatjuk meg a szűk keresztmetszeteket? - kérdezi Stacey.
- Nagyon egyszerű, csak végig kell gondolni a dolgot. Próbálják maguk kitalálni - adja
fel a leckét Jonah. - Igazán könnyű, csak használják a fejüket.
- Oké, de ... - próbálok közbevágni.
- Viszlát. Hívjanak föl, ha rájönnek, van-e maguknál szűk keresztmetszet.
Kattanás, majd összevissza zörejek.
- Nos ... most mi lesz? - kérdezi Lou.
- Azt hiszem, végig kell néznünk az összes erőforrásainkat és össze kell vetnünk a
piaci kereslettel. Ahol a kereslet meghaladja a kapacitást, ott szűk a keresztmetszet.
- És akkor mi történik, ha találunk egyet? - kérdezi Stacey.
- Azt hiszem, azt kell csinálnunk, amit a cserkészcsapat esetében - válaszolom. - Úgy
alakítjuk a kapacitást, hogy a szűk keresztmetszet a termelési folyamat elejére kerüljön.
Lou érdekes kérdéssel hozakodik elő. - Mi van akkor, ha a legkisebb kapacitású
erőforrásunk teljesítménye is nagyobbnak bizonyul a piaci igényeknél?
- Az a keresztmetszet nem lesz szűk. Mintha a palacknak nem lenne nyaka -
válaszolom.
- De mégis lennie kell valami korlátnak - erősködik Stacey. - A palacknak van oldala
is. Ami persze lehet tágabb a piaci keresletnél.
- És ha így van? - kérdezi Lou.

- 89 -
 A CÉL

- Nem is tudom - válaszolom. - Mindenesetre először meg kell találnunk a szűk

keresztmetszeteket.
- Tehát keressük Herbie-t - teszi hozzá Ralph. - Hátha előkerül.
- Gyerünk, lássunk gyorsan neki, elég a dumából - sürget minket Bob.
Néhány nappal később bemegyek a tanácsterembe. Papírok mindenütt. A nagy asztalon
leporellók és irattartók. A sarokban frissen beállított számító-gépterminál: mellette egy
printerből papíráradat hömpölyög. A szemétkosarak csurig tele vannak. Csakúgy mint a
hamutartók. Fehér műanyag kávéspoharak, üres cukros és tejszínporos tasakok, papír
zsebkendők, csokoládés zacskók és más effélék szerteszét. A helyiség átalakult
főhadiszállássá, hogy megtaláljuk Herbie-t.
A munkába és a sikertelenségbe egyre jobban belefáradunk.
A nagy asztal másik végén Ralph Nakamura ül. Adatfeldolgozóival és számítógépével ő
játssza most a főszerepet a kutatócsapatban.
Ralph szemlátomást nincs oda örömében. Csontos ujjaival ritkás fekete hajába túr.
- Nem így kéne csinálni - magyarázza Stacey-nek és Bob-nak.
- Tökéletes időzítés - fordul hozzám, amikor megpillant. - Tudod, mit csináltunk?
- Megtaláltátok Herbie-t?
- Áh, dehogy. Két és fél órát olyan gépekre kalkuláltuk a keresletet, amik nem is
léteznek.
- Akkor meg minek csináltátok?
Mielőtt Ralph belefogna, Bob vág közbe.
- Várj csak, hadd magyarázzam meg én. Olyan termelési terveket futtattak, amikben
még szerepelnek az öreg marógépek. Ezeket már nem használjuk.
- Nem csak hogy nem használjuk, de már egy éve el is adtuk őket - teszi hozzá
Ralph.
- Az üzemben mindenki tud róla, ezért aztán sose jelentett problémát - magyarázza
Bob.
Így megy ez. Megpróbálunk az üzemben fellelhető összes gépre számításokat végezni.
Jonah azt mondta, bármely erőforrás szűk keresztmetszetté válhat, amelynek a
teljesítménye azonos a kereslettel, vagy kisebb annál. Hogy megállapíthassuk, van-e ilyen,
abban maradtunk, hogy először meg kell határoznunk a termékeink iránti összes piaci
keresletet. Azután ki kell derítenünk, hogy az egyes gépek mennyi megmunkálási idővel
járulnak hozzá a kereslet kielégítéséhez. Ha az előállításhoz rendelkezésre álló idő
(leszámítva a karbantartási időt, az ebédidőt és az egyéb szükségszerű rövid leállásokat)
az adott forrás esetében egyenlő a műveleti idővel, vagy rövidebb annál, akkor tudjuk, hogy
rátaláltunk Herbie-re.
Az összes piaci kereslet meghatározásához össze kell szednünk a rendelkezésünkre álló
adatokat, a megrendelések teljesítésénél fönnálló lemaradásokat, valamint az új
termékekre és alkatrészekre vonatkozó előrejelzéseket. Ebben benne foglaltatnak a vállalat
más gyárai számára történő "eladások" is.
Ha ezzel elkészülünk, jöhet az egyes “munkacsoportokra" vonatkozó számítás.
Munkacsoport alatt az azonos erőforrások azonos feladatot teljesítő csapatát értjük. Az
azonos gyakorlattal rendelkező hegesztők munkacsoportot alkotnak. Négy azonos gép
ugyancsak. A négy gépkezelő, aki beállítja és kezeli a gépeket, egy másikat. És így tovább.
Ha elosztjuk a munkacsoportok összes igényelt idejét a bennük lévő erőforrások számával,
megkapjuk az egyes erőforrások relatív teljesítményét, egy átlagot, ami
összehasonlításokra is alkalmas.
Tegnap például a befúvásos mintázógépek esetében megállapítottuk, hogy havonta 260
óra a megmunkálási igény. A rendelkezésünkre álló kapacitás gépenként havi 280 óra. Ez
azt jelenti, hogy ezeknél a gépeknél még van tartalék.
Azonban minél mélyebben ásunk bele a dolgokba, annál nyilvánvalóbb, hogy az adataink
pontossága komoly kívánnivalókat hagy maga után. Olyan anyag-kivételezési jegyeket
találunk, amik nem stimmelnek a termelési tervhez, olyan termelési terveket, amelyek nem
tartalmazzák a tényleges műveleti időket - vagy nem a megfelelő gépre szólnak, mint
rájövünk - és így tovább.

- 90 -
 A CÉL

- Az a gond, hogy a nagy kapkodásban képtelenség mindent naprakésszé tenni -

jegyzi meg Stacey.
- A francba a technológiai változásokkal, a munkaerő gazdálkodással meg a többivel.
Ki a fene tud ezzel a sok marhasággal lépést tartani - mérgelődik Bob.
Ralph a fejét rázza. - Az adatok ellenőrzése és naprakésszé tétele hónapokig tartana!
- Vagy évekig - dünnyögi Bob.
Leülök és néhány másodpercre lehunyom a szemem. Amikor fölnézek, mindnyájan
engem bámulnak.
- Erre természetesen nincs most idő. Pár hónapunk van, mielőtt Peach kifütyül minket
innen. Tudom, hogy jó nyomon járunk, mégis egy helyben topogunk. EI kell fogadnunk azt
a tényt, hogy nem teljesen pontos adatokkal dolgozunk.
Ralph szólal meg. - Hadd emlékeztessek mindenkit a régi adatfeldolgozói aforizmára: ha
szemetet adunk a rendszerbe, szemét jön ki.
- Várj egy kicsit - vágok közbe. - Talán némileg túl sokat foglalkozunk a
módszertannal. Nem csak az adatbázis végigbogarászásával kaphatunk választ a
kérdésünkre. Nincs valami gyorsabb módja a szűk keresztmetszet meghatározásának,
vagy legalábbis a szóba jöhető pontok azonosításának? Ha visszagondolok a kiránduló
gyerekek modelljére, ott teljesen nyilvánvaló volt, ki a leglassúbb. Nincs valakinek valami
sejtése, hol lehet Herbie az üzemben?
- Fogalmunk sincs, van-e ilyen egyáltalán - válaszolja Stacey.
Bob csípőre vágja a kezét. A szája félig nyitva, mintha mondani akarna valamit. Végül
megszólal.
- A francba is, több mint húsz éve dolgozom itt. Ennyi idő után tudom, hol szoktak
kezdődni a problémák. Azt hiszem, össze tudok írni egy listát azokról, a területekről, ahol
általában szűkében vagyunk a kapacitásnak. Így kevesebb pontra kell összpontosítanunk.
Ezzel időt takaríthatunk meg.
Stacey odafordul hozzá. - Tudja, adott egy ötletet. Beszélnünk kellene a diszpécserekkel.
Ők valószínűleg tudják, melyek a legtöbbször hiányzó alkatrészek és melyik részlegnél
szokták ezeket keresni.
- És mi ebben a jó? - kérdi Ralph.
- A leggyakrabban hiányzó alkatrészek megmunkálását bizonyára valamelyik szűk
keresztmetszet végzi. És abban a részlegben fogjuk megtalálni Herbie-t, ahol a
diszpécserek ezeket az alkatrészeket keresgélni szokták.
Kihúzom magam a székemben. - Igen, ez jó gondolat.
Fölállok és járkálni kezdek.
- És elmondok nektek valamit, amin eddig csak gondolkodtam. Az ösvényen az
egymás után haladók leszakadásának hossza alapján meg lehetett állapítani, kik a
lassúbbak. Minél lassúbb volt a srác, annál jobban lemaradt az előtte járótól. Az analógia
értelmében ezek a fiúk közti távolságok alkották a készletet.
Bob, Stacey és Ralph rám merednek.
- Nem értitek? Ha van Herbie-nk, akkor a megmunkálandó darabok ott tornyosulnak
körülötte.
- Igen, de ilyet az egész üzemben bárhol lehet látni - veti ellen Bob.
- Akkor meg kell találnunk, hol a legnagyobb a halom.
- Helyes! Ez még egy biztos jel - mondja Stacey.
Megfordulok és megkérdezem Ralph-ot. - Mi a véleményed?
- Hát, megér egy próbálkozást. Ha pedig leszűkítettük négyből talán három
munkacsoportra a kört, nem tart soká, hogy a megfigyeléseinket összevessük az
adatokkal, biztos ami biztos.
Bob Ralph-ot ugratja. - Amiről mindnyájan láttuk, mennyit érnek.
De Ralph nincs viccelődős hangulatban. Zavartnak látszik.
- Csak olyasmivel dolgozhatom, ami a rendelkezésemre áll. Mit akartok tőlem?
- Jól van, na. A legfontosabb, hogy kipróbáljuk az új módszereket - avatkozom közbe.
- Hagyjátok már a rossz adatok miatti csipkelődést. Munkára.

- 91 -
 A CÉL

Az új ötletek adta energiával megyünk dolgozni; a keresés gyorsan megy ... valójában
annyira gyorsan, hogy szinte fejbe vág a felfedezésünk.
- Hát megvagy, Helló, Herbie - köszönti Bob.
Az NCX-10-es előtt állunk.
- Biztos, hogy ez szűk keresztmetszet? - kérdezem.
- Éppen elég bizonyítékunk van rá - mutat a gép környékét mindenfelé ellepő,
megmunkálásra váró anyaghalmokra. - Ralph és Stacey több hetes lemaradásról árulkodó
jelentéseket szedett össze, amiket egy órával ezelőtt alaposan átnéztünk.
- Beszéltünk a diszpécserekkel - fűzi hozzá Bob. - Azt mondják, az erről a gépről
lejövő alkatrészekre mindig várni kell. Az ellenőrök ugyanezt állítják. Az itteni
munkavezető füldugót használ, mert elege van abból, hogy mindenki őt szidja.
- De hiszen ez az egyik legtermelékenyebbnek tartott gépünk. - szólalok meg.
- Az - mondja Bob. - Ezzel lehet a legolcsóbban és leghatékonyabban előállítani
ezeket a speciális alkatrészeket.
- Akkor meg mitől jelent szűk keresztmetszetet?
- Ilyenből csak egy van nekünk.
- Igen, tudom - vágom rá és nem veszem le róla a szemem. amíg a magyarázatot
hallgatom.
- Nézd, ez a gép csak két éves. Mielőtt beállítottuk volna, más gépeket használtunk
erre a célra. De ezen az összes művelet elvégezhető, amihez előzőleg három gépre volt
szükség - mondja Bob.
Elmagyarázza, hogyan munkálták meg annak idején a munkadarabokat a három
különböző géptípussal. Példaként említi, hogy a műveleti idő az első gépen két perc körül
járt, a másodikon nyolc perc, a harmadikon pedig négy perc volt - összesen tizennégy perc
munkadarabonként. Az új NCX-10-es gép viszont tíz perc alatt végez egy darabbal.
- Azt mondod, hogy munkadarabonként négy perc a megtakarítás. Ez azt jelenti, hogy
óránként több munkadarabot állítunk elő mint korábban? Akkor meg mi ez a hatalmas
restancia?
- Régebben több gépünk volt. Az első típusból kettő, a másodikból öt, míg a
harmadikból három.
Bólintok. értem. - Szóval több munkadarab készült, bár az egy darabra eső műveleti idő
hosszabb volt. Akkor minek vásároltuk meg az NCX-10-est?
- A régi gépek mindegyikéhez kellett egy-egy gépmunkás - mondja Bob.
- Az NCX-10-es beállításához elég kettő. Már említettem, hogy ezzel le tudtuk
szorítani a költségeket.
Lassan körbesétálom a gépet.
- Ugye, három műszakban üzemel? - kérdem Bob-tól.
- Csak mostanában kezdtük újra. Találnunk kellett valakit a kilépett Tony helyett a
harmadik műszakba.
- Ó, persze ... - Peach jól elintézte. Ismét Bob-hoz fordulok. - Mennyi idő szükséges
az újak betanításához?
- Körülbelül hat hónap.
Megrázom a fejem.
- Ez az igazi probléma. AI. Betanítunk valakit, aztán néhány év után fogja magát és pár
dollárral többért elmegy máshová. Nem túl vonzóak a béreink.
- Miért nem fizetünk többet?
- A szakszervezet miatt. Már kaptunk jelzéseket, hogy a szakszervezet az összes
gépmunkás bérét fel akarja emeltetni.
Még egy utolsó pillantást vetek a gépre.
- Hát, ennyit erről - szólalok meg.
De ez nem minden. Átsétálunk az üzem másik felébe, ahol Bob mutat valamit.
- Ismerkedj meg a Herbie Kettővel: a hőkezelő részleggel.
Herbie Kettőben már van valami ipari jelleg. Koszos. Forró. Ronda. Unalmas.
És nélkülözhetetlen.

- 92 -
 A CÉL

A két hőkezelő kemence ... két kerámiatéglákkal bélelt szurtos, ütött-kopott acéltartály. A
800 fokos belső hőmérsékletet gázégők biztosítják. Bizonyos alkatrészeket a hideg
megmunkálás után meghatározott ideig hőkezelni kell, mielőtt további műveleteket
végeznének rajtuk. A művelet célja a megmunkálás során keménnyé és rideggé vált fém
lágyítása.
A hőkezelőben dolgozók tehát berakják a néhány vagy akár több száz munkadarabot,
fölhevítik és magas hőmérsékleten tartják egy ideig, hat-tizenhat óra hosszat. Majd a hűtés
következik, amíg a munkadarabok hőmérséklete el nem éri a műhelyét. Az egész folyamat
rendkívül időigényes.
- Mi itt a gond? Nagyobb kemencék kellenének? - kérdem.
- Hát ... - válaszolja Bob. - Igen is, meg nem is. A kemencék legtöbbször félig üresek.
- Hogy-hogy?
- Valószínűleg a diszpécserek a ludasak benne. Iderohangálnak, hogy ebből a
tucatból öt darab kell, mert éppen annyi hiányzik a végszereldében egy kiszállításhoz. A
végén már vagy ötven darab várakozik, miközben alig egy párat hőkezelünk. Olyan ez,
mint a borbélynál, vegyen számot és várjon a sorára.
- Tehát nem teljes adagokkal dolgozunk?
- Néha persze igen. Néha meg, bár számszerűen egész adagról van szó, nem elég a
mennyiség, hogy megtöltse a kemencét.
- Kicsik az adagok?
- Vagy túl nagyok és akkor másodszor is el kell végezni a műveletet, mert nem
mindegyik darab kap rendes kezelést az első menetben. Így se jó, úgy se jó. - mondja
Bob. - Tudod, néhány évvel ezelőtt emiatt már szóba került egy harmadik kemence
beállítása is.
- És mi történt?
- A központban lelőtték az ötletet. Az alacsony hatékonyság miatt nem adtak rá pénzt.
A szokásos duma: használjuk ki jobban a meglévő kapacitásainkat, takarékoskodjunk az
energiával, meg hogy mennyi fűtőanyagot pazarolnánk még egy kemence felfűtésére,
satöbbi.
- Oké, de ha minden egyes alkalommal megtöltenénk a kemencét, elég lenne a
kapacitása, hogy kielégítse az igényeket? - teszem föl a kérdést.
Bob elneveti magát.
- Fogalmam sincs. llyen még nem esett meg.
Egyszer volt, hol nem volt, volt nekem egy elképzelésem, miszerint lényegében ugyanazt
fogom csinálni a gyárral, amit a fiúkkal a kiránduláson. Azt hittem, a legokosabb, ha
mindent úgy szervezek át, hogy a legkisebb kapacitású forrást teszem a sor elejére. Az
egymást követő források majd sorra egyre nagyobb kapacitással rendelkeznek, így a
statisztikai ingadozásokkal is meg tudnak birkózni a műveletek egymástól függő
sorozatában.
Miután Bobbal visszatérünk az irodába, összehívom a stábot, Átkozottul hamar
nyilvánvalóvá válik, hogy nagyravágyó tervem, amit a Herbie-vel az élén működő tökéletes,
ki nem egyensúlyozott üzemről szövögettem, csak nem akar megvalósulni.
- Termelési szempontból képtelenség megcsinálni - állítja Stacey.
- Még egy Herbie-t se tudunk a sor elejére tenni, nemhogy kettőt - mondja Bob. - Nem
lehet megváltoztatni a műveleti sorrendet. Nincs mit tenni.
- Már én is látom - válaszolom.
- Nem tudunk megszabadulni egy sor függő eseménytől - mondja Lou.
Ahogy hallgatom őket, régi ismerős érzés fog el: egy csomó elvégzett munka és energia
vész kárba. Mintha egy kerék leeresztene.
Azért megszólalok. - Na jó. Ha nem tudjuk megváltoztatni a sorrendjüket, talán növelhetjük
a kapacitásukat. Szüntessük meg a szűk keresztmetszeteket.
- Milyen legyen a kapacitás szerint a felállás sora? - kérdi Stacey.
- Át kell szerveznünk … az elején csökkenteni fogjuk, majd lépésenként növelni -
javaslom.

- 93 -
 A CÉL

- Al, ez valami más, mint amikor embereket küldözgetünk innen oda. Hogyan növeljük
a kapacitást további gépek beállítása nélkül? - kérdezi Bob. - És ha gépekről van szó,
honnan vegyünk annyi pénzt? Még egy hőkezelő kemence, meg ha lehet, még egy NC
eszterga … testvér, ez több millió dollárba kerül.
- A lényeg az - veti közbe Lou - hogy pénzünk az nincs. Ha azt hiszitek, hogy csak
úgy odamehetünk Peach-hez és megkérhetjük, hogy növelje a gyár kapacitását, azét a
gyárét, amely nem termel profitot a társaság történetének egyik legrosszabb éve közepén,
hát elnézést a kifejezésért, de elment az eszetek.

- 94 -
 A CÉL

19. fejezet

A gyerekekkel vacsorázunk. Anyám hozzám fordul. - Miért nem eszed meg a borsót,
Alex?
- Mama, nem vagyok már kisgyerek. Majd én eldöntöm, megeszem-e vagy sem.
Megbántódik.
- Sajnálom, mama. Ma este egy kicsit nyűgös vagyok.
- Mi a baj, papa? - kérdi Davey.
- Hát … ez bonyolult. Gyerünk, fejezzük be a vacsorát. Néhány perc múlva ki kell
mennem a reptérre.
- Elmész? - kérdi Sharon.
- Nem, csak várok valakit - válaszolom
- A mamát?
- Nem, bárcsak ő lenne.
- Alex, mondd el a gyerekeknek, mi bánt. - biztat anyám. - Hiszen ők is megszenvedik
a rosszkedved.
A srácokra nézek és rájövök, igaza van anyámnak. - Olyan problémákkal állunk szemben
a gyárban, amiket nem tudunk megoldani.
- És mi van azzal akit fölhívtál? Nem tudtál beszélni vele?
- Jonah-val? Érte megyek a reptérre. De nem vagyok biztos abban, hogy az ő
segítségével is meg tudjuk oldani a gondjainkat.
Dave-et egészen megrázza, amit hall. - Úgy érted … minden, amit a kiránduláson
tanultunk, hogy Herbie szabja meg a csapat sebességét, meg az egész … nem igaz?
- Persze, hogy igaz, Dave. Az a probléma, hogy felfedeztük, nem egy, hanem két
Herbie van az üzemben és ráadásul a legrosszabb helyen. Olyan ez, mintha nem tudnánk
a fiúkat, Herbie-t és az ikertestvérét kellő sorrendbe állítani az ösvényen .. és mindketten
a sor közepén állnának. Mindent feltartanak. Elmozdítani meg nem tudjuk őket.
Mindkettőjük körül halomban állnak a megmunkálásra váró munkadarabok. Fogalmam
sincs, mit kezdjünk velük.
- Ha nem tudják elvégezni a munkát, ki kell őket hajítani - szólal meg anyám.
- Ezek nem emberek, ezek gépek - magyarázom neki. - Gépeket nem rúghatok ki. És
különben is, alapvető műveleteket végeznek. E két művelet nélkül a legtöbb termékünket
elő sem tudnánk állítani.
- Miért nem állítjátok őket gyorsabbra? - kérdi Sharon.
- Úgy van, papa - kontráz Davey. - Emlékszel, mi történt a kiránduláson. Amikor
elvettél Herbie-től néhány cuccot? A gyárban is valami ilyesmit kéne csinálnod.
Igen, de azért nem ilyen egyszerű a dolog.
- Alex, tudom mindent megteszel, amit csak tudsz. Ha ez a két cammogó herkentyű
mindent feltart, rajtuk kell tartanod a szemed, hogy többet ne vesztegessék az időt -
ajánlja anyám.
- Jó, de most rohannom kell. Ne várjatok meg. Reggel találkozunk.
A kijáratnál ácsorgok. Látom, amint begurul Jonah gépe. Délután beszélten vele
Bostonban, éppen Los Angelesbe indult. Megköszöntem a tanácsait és elmondtam, hogy a
helyzet a gyárban teljesen lehetetlen, amennyire mi látjuk.
- Alex, honnan tudja, hogy lehetetlen? - kérdezte.
- Két hónapunk van, addig amíg a főnököm beterjeszti a javaslatát az igazgató
tanácsnak. Ha több időnk volna, talán tehetnénk valamit, de két hónap nagyon kevés …
- Két hónap untig elég ahhoz, hogy valami javulást lehessen felmutatni, de meg kell
tanulniuk, hogyan kell a gyárat ilyen kényszerhelyzetben irányítani.
- Jonah, alaposan áttanulmányoztuk a helyzetet ….
- Alex, két oka lehet annak, hogy az ötletek, amiket adtam, nem válnak be. Az egyik
az, ha nincs kereslet a gyáruk által előállított termékek iránt.
- Á, van elég megrendelésünk, bár némileg csökken az igény, mióta emeljük az
árainkat és romlik a szervizmunka minősége. Ezzel együtt van egy csomó lemaradásunk.

- 95 -
 A CÉL

- Akkor sem tudok segíteni, ha úgy döntenek, hogy nem változtatnak, ha úgy
határoztak, hogy nem csinálnak semmit és hagyják bezárni a gyárat.
- Erről szó sincs. De nem látunk kiutat.
- Na jó. Megpróbálkoztak mát azzal, hogy más források bevonásával csökkentsék a
szűk keresztmetszetekre eső terhelést?
- Nem tudjuk csökkenteni. Ebből a két géptípusból összesen csak ezek állnak a
rendelkezésünkre.
Rövid szünet után megszólal. - Még egy kérdés: van maguknál Bearingtonban repülőtér?
És most sétál kifelé a kettes kapun. Átcserélte a Los Angelesbe szóló jegyét és megállt
útközben ma estére. Odamegyek hozzá és kezet rázunk.
- Hogy utazott?
- Ücsörgött már szardíniás dobozban? Végül is nem panaszkodhatom, még lélegzem.
- Köszönöm, hogy eljött. Nagyon kedves, hogy megváltoztatta az útitervét, bár még
mindig nem vagyok egészen biztos abban, hogy tud-e segíteni rajtunk.
- Alex, egy szűk keresztmetszet ….
- Kettő - emlékeztetem.
- Két szűk keresztmetszet még nem jelenti azt, hogy nem lehet pénzt keresni. Igazság
szerint, éppen ellenkezőleg. A legtöbb termelő szervezetben nincs szűk keresztmetszet.
Van viszont irtózatos mennyiségű fölös kapacitásuk. De kell, hogy legyen nekik …
minden egyes előállított darabra.
Észreveszi, hogy nem értem.
- Most még nem érti, de később meg fogja érteni. És most annyi háttér információt
akarok hallani a gyárukról, amennyi csak lehetséges.
A reptérről befelé egész úton megállás nélkül beszélek. A gyárba érve leparkolom a
Buickot az irodák előtt. Bent Bob, Ralph, Stacey és Lou vár. Körbeállják a fogadó titkárnő
asztalát. Mindegyikük szívélyes, de a bemutatkozásnál gyanakvást vélek felfedezni rajtuk,
mit is tudhat ez a Jonah gyerek … aki egyáltalán nem hasonlít egyetlen olyan szakérzőhöz
sem, aki valaha is átlépte a gyár kapuját. Jonah megáll előttük, majd járkálni kezd, amikor
belefog a mondókájába,
- Alex felhívott ma, mert felfogták, hogy a gyárukban felfedezett szűk
keresztmetszetekkel kapcsolatos problémát. Valójában számos probléma
összejátszásáról van szó. De menjünk sorban, Abból, amit Alex mesélt idefelé jövet, arra
következtetek, hogy a legsürgősebb az eredmény növelése és a pénzforgalom javítása.
Igazam van?
- Hát mit mondjak, nagy segítség volna - sóhajt fel Lou. - Gondolja, képesek lennénk
erre?
- A szűk keresztmetszetek miatt akadozik a termelés, ezért nem tudják kielégíteni a
keresletet és nem termelnek profitot. Így egyetlen dolgot tehetünk, további kapacitásokat
kell találnunk.
- De nincs pénzünk a kapacitás bővítésére - szólal meg Lou.
- Meg időnk sincs új gépek beállítására - teszi hozzá Bob.
- Én nem arról beszélek, hogy a kapacitást az üzem egyik végétől a másikig növelni
kell - válaszolja Jonah. - A gyár kapacitásának növelése csak a szűk keresztmetszetek
kapacitásának növelését jelenti.
- Vagyis meg kell szüntetni szűk keresztmetszet jellegüket - mondja Stacey.
- Nem. Egyáltalán nem. Ha egy keresztmetszet szűk, akkor az is marad. A teendő az,
hogy elég kapacitást találjunk a szűk keresztmetszetekhez, hogy a keresletet jobban ki
tudják elégíteni.
- Varázsoljunk? Mintha többlet kapacitások hevernének csak úgy mindenfelé -
tamáskodik Bob.
- Valójában igen. Ha maguk is olyanok, mint a többi gyártó. Biztos, hogy rengeteg
rejtett kapacitásuk van, csak nem veszik észre, mert rosszul látják a dolgokat. Elsőnek azt
javaslom menjünk le az üzembe és nézzük meg pontosan, mi a helyzet a szűk
keresztmetszetekkel.
- Miért ne - hagyom rá. - A látogató nem úszhat meg egy kis üzemlátogatást.

- 96 -
 A CÉL

Mind a hatan védősisakot és kesztyűt húzunk magunkra és lemegyünk az üzembe. Jonah

és én vezetjük a sort a narancssárga fényben úszó üzemcsarnokba. A második műszak
felénél tartunk, kevésbé zajos mint a nappalos váltás. Ez jó, mert legalább egymás szavát
halljuk menet közben. Megmutatom Jonah-nak az egyes műveleteket. Észreveszem, hogy
Jonah szeme mindenütt a felhalmozódó munkadarabokon jár. Megpróbálom siettetni.
- Ez az NCX-10-es gépünk - mutatom be a gépmonstrumot.
- Ez a szűk keresztmetszet, ugye?
- Az egyik.
- Megmondanák miért áll?
Mert abban a pillanatban tényleg áll.
- Hát … jó kérdés. Bob, miért nem dolgozik az NCX-10-es?
Bob az órájára néz.
Talán azért, mert a gépkezelők körülbelül tíz perc étkezési szünetet tartanak. Húsz percen
belül vissza kell jönniük.
- A szakszervezetekkel kötött megállapodásunkban van egy kikötés, hogy minden
négy óra munka után jár fél óra szünet - magyarázom Jonah-nak.
- De miért nem akkor veszik ki, amikor megy a gép.
- Most éppen nyolc óra volt és … - mondaná Bob.
Jonah felemeli a kezét. - Ez a gyár egyetlen nem szűk keresztmetszetet képviselő gépén
sem lenne probléma. Mert a nem szűk keresztmetszetet jelentő gépek esetében kell lennie
olyan időnek, amikor nem dolgozik. Tehát teljesen mindegy mikor tartanak szünetet azok a
munkások, akik azokon a gépeken dolgoznak. Nem nagy ügy. De a szűk keresztmetszetet
esetében? Itt igenis rendkívül fontos.
Rámutat az NCX-10-esre és folytatja. - Havonta hány gépóra áll rendelkezésre ezen a
masinán, 600-700?
- Körülbelül 585 - válaszolja Ralph.
- Akármennyi is, az igény még nagyobb - állapítja meg Jonah. - Ha egyetlen órát,
vagy akár csak egy felet is veszítenek, az mindörökre elveszett. A rendszerben sehol sem
lehet visszanyerni. Az egész üzem eredményét csökkenti a szűk keresztmetszetnél
bekövetkező termeléskiesés. Így nagyon drága lesz az uzsonnaszünet.
- De megállapodást kötöttünk a szakszervezetekkel - veti oda Bob.
- Beszéljenek velük. Ők is érdekelve vannak a gyárban. És nem hülyék. Csak meg
kell velük értetni a dolgot.
Hát persze, gondolom, mondani könnyű, de csinálni …
Másrészt viszont …
Jonah körbesétálja az NCX-10-est, de nem csak azt nézegeti, hanem más gépeket is az
üzemcsarnokban. Visszatér hozzánk.
- Azt mondják ez az egyetlen ilyen típusú gépük van. De ez elég új masina. Hol
vannak a régiek, amiket ezzel felváltottak? Megvannak még?
Bob bizonytalan. - Hát, néhány még megvan. Egy pártól megszabadultunk. Gyakorlatilag
elavultak.
- Van legalább egy azokból a régi típusú gépekből, amelyikkel ezen az X-micsoda
gépen folyó műveletek valamelyike elvégezhető?
Most Lou szólal meg. - Elnézést, de véletlenül nem azt javasolja, hogy használjuk azt az
ócska gépet is?
- Ha még működőképes, akkor igen.
Lou pislog. - Nos, nem tudom ebben a pillanatban megmondani, hogy fér bele a
költségszintünkbe, de azoknak a gépeknek az üzemeltetése igencsak drága.
- Ezt is megbeszéljük majd. Most azonban csak arra vagyok kíváncsi, megvannak-e
még azok a gépek?
A választ Bobtól várjuk, de ő csak megrántja a vállát.
- Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, de az összes olyan géptől megváltunk,
amiket az NCX-10-esekkel helyettesíteni lehetett.
- Nagy marhaság volt - jegyzem meg.
- Kellett a hely a készletek elhelyezésére - magyarázza Bob.

- 97 -
 A CÉL

- Aha - válaszolok.
- Akkor jó ötletnek tűnt - fűzi hozzá Stacey.
A következő állomás a hőkezelő. A kemencék előtt gyűlünk össze.
Jonah az első pillanatban a munkadarabok halmait méregeti. - Biztos, hogy ez mind
hőkezelést igényel?
- Egészen biztos - feleli Bob.
- A korábbi munkafázisokban nincs valamilyen alternatív megoldás, amivel legalább a
munkadarabok egy részénél el lehetne hagyni a hőkezelést?
Egymásra nézünk. - Azt hiszem, ezt meg kellene beszélnünk a technológusokkal -
mondom. Bob a szemét forgatja.
- Mi a baj? - kérdem tőle.
- Hogy is fogalmazzak? Nem könnyű a technológus barátainkkal. Nem szeretik a
technológiai változásokat. Az az álláspontjuk, hogy azért kell valamit az adott módon
csinálni, mert ők azt mondják.
Jonah-hoz fordulok. - Félek, fején találta a szöget. Még ha rá is vesszük őket, hogy
működjenek együtt velünk, sose fognak ilyesmibe belemenni.
- Akkor mást kérdezek: vannak a környéken olyan vállalkozók, akik el tudnák végezni
a hőkezelést a gyár részére?
- Vannak - jegyzi meg Stacey, - csak ezzel az egy darabra eső költségeink
megnövekednének.
Jonah arckifejezésén látszik, hogy unja már egy kicsit a huzakodást. A munkadarabok
hegyeire mutat.
- Mennyi értéket képviselhet az a halom? - kérdi.
Lou szerint úgy tíz-tizenötezer dollárt.
- Á, dehogy. Nem néhány ezer dollárt, ha szűk keresztmetszetről van szó - igazítja ki
Jonah. - Gondolják még egyszer végig. Sokkal többet.
- Ha akarja, előásom az adatokat - ajánlkozik Stacey, - de a költség nem nagyon
lehet több annál, amennyit Lou mondott. Na jó, legyen húszezer az anyag …
- Nem, nem - vág közbe Jonah. - Nem csak az anyagköltségre gondolok. Mennyi árut
tudnának eladni, ha felszámolnák ezt a restanciát?
Egy időre mindenki magába mélyed.
- Nehéz lenne megmondani - szólal meg Bob.
- Az sem biztos, hogy az összes alkatrészt azonnal el tudnánk adni, ami ebben a
halomban van - teszi hozzá Stacey.
- Tényleg? Olyasmivel foglalják le a szűk keresztmetszetet, ami nem is járul hozzá az
eredményhez?
- Nos … vannak köztük pótalkatrészek, meg a késztermékekbe is beszerelnek egy
párat. Szóval lehetséges, hogy eredményként fognak megjelenni mondja Lou.
- Lehetséges. Mit is mondtak, hogy állnak a késedelmes teljesítésekkel?
Magyarázni kezdem, hogy időnként növeljük az adagok nagyságát a hatékonyság
növelése érdekében.
- Magyarázza már el, mitől növeli ez a hatékonyságukat - érdeklődik Jonah.
Elvörösödök, mert eszembe jutnak korábbi beszélgetéseink.
- Rendben van ne is törődjön most ezzel. Foglalkozzunk inkább az eredménnyel.
Másként teszem fel a kérdést: mennyi terméket nem tudnak kiszállítani azért, mert a
hiányzó alkatrészek itt vannak eltemetve ezekben a halmokban?
Ez könnyebb feladat, mert tudjuk, mekkora a lemaradásunk. Megmondom neki, hány
milliós a lemaradásunk és ebből körülbelül hány százalék írható a szűk keresztmetszetek
számlájára.
- És ha mód nyílik az itteni munkadarabok megmunkálására, akkor össze tudják
szerelni és ki tudják szállítani termékeket?
- Az nem gond - vágja rá Bob.
- És mennyi egy-egy termék eladási ára?
- Átlagosan ezer dollár körül, bár ez természetesen változhat - adja meg Lou az
választ.

- 98 -
 A CÉL

- Akkor hagyjuk a tíz, tizenöt vagy húszezer dollárokat. Hány darab lehet abban a
halomban.
- Talán ezer - saccolja meg Stacey.
- És minden egyes munkadarab egy elkészíthető készterméket jelent.
- Általában igen.
- És minden egyes kiszállított termék ezer dollárt ér. Ezer darabszor ezer dollár az
mennyi?
Mindannyian a munkadarabok hegyeire meredünk.
- Egymillió dollár - mondom áhítatosan.
- Egy feltétellel! Ha elvégzik ezeknek a daraboknak a hőkezelését és az
összeszerelés után a készterméket kiszállítják a vevőiknek, mielőtt azok elunnák a
várakozást és mástól vásárolnának!
Tekintete arcról arcra vándorol.
- Megengedhetik maguknak, hogy elvessenek bármilyen lehetőséget - kérdezi Jonah
-, különösen akkor, ha az nem kerül többe mint a stratégiájuk megváltoztatása?
Csöndben vagyunk.
- Most pedig beszéljünk még részletesebben a költségekről. Még valamit. Tudni
szeretném, hol van a minőségellenőrzés a szűk keresztmetszetekhez képest a termelési
folyamatban?
Elmagyarázom neki, hogy a minőségellenőrzést a végszerelés előtt végzik.
- Mutassák meg - kéri Jonah.
Így tehát meglátogatjuk a MEO-t. Jonah kéri, hadd nézhesse meg azokat a
munkadarabokat, amelyek a szűk keresztmetszetektől kerültek a selejtbe. Bob azonnal egy
fényes acéldarabokkal megrakott palettára mutat. A halom tetején rózsaszín papírcetli, ami
jelzi, hogy a MEO selejtesnek találta ezeket a darabokat. Bob fölveszi a munkalapokat
tartalmazó iratgyűjtőt és beleolvas.
- Nem tudom, pontosan mi lehet a baj ezekkel, de valamiért selejtesek.
- Átmentek valamelyik szűk keresztmetszeten? - kérdi Jonah.
- Igen.
- Rájöttek már, mit jelent maguknak, amikor a MEO selejtnek minősíti ezeket a
darabokat?
- Kidobhatunk vagy száz alkatrészt - válaszolja Bob
- Nem, gondolják át még egyszer. Ezek szűk keresztmetszetet képviselő alkatrészek.
Kezd derengeni, mire céloz.
- Időt vesztettünk a szűk keresztmetszeteknél.
Jonah felém int.
- Pontosan. És mit jelent a szűk keresztmetszetnél elpocsékolt idő? Azt, hogy
kevesebb az eredmény.
- Csak nem azt akarja tanácsolni, hogy fütyüljünk a minőségre? - kérdi Bob.
- Dehogy. Csak jó minőségű áruval lehet huzamosabb ideig pénzt keresni. A
minőségellenőrzést kell más módon végezni.
- Úgy érti, hogy a minőségellenőrzést a szűk keresztmetszetek elé kell rakni? -
kérdem.
Jonah felemeli az ujját. - Kiváló a felfogása. Biztosra kell menni, hogy a szűk
keresztmetszetekre csak olyan munkadarab kerüljön amit a MEO elfogadott, a hibásakat
előre ki kell válogatni. Ha a hibás munkadarabokat már a gépre kerülés előtt elkülönítik,
összesen csak az a veszteség. De ha bekerül a szűk keresztmetszetbe és csak azután
derül ki a hibája, az így elvesztegetett idő pótolhatatlan.
- És mi van akkor, ha a selejt a szűk keresztmetszeten keletkezik? - veti fel Stacey.
- Ez ugyanannak a problémának egy más aspektusa. Biztosítani kell, hogy az
ellenőrzés a szűk keresztmetszeteknél nagyon jól működjön, így a munkadarabok nem
lesznek selejtesek a későbbi megmunkálás folyamán. Tudnak követni?
Bob vág közbe. - Csak egy kérdés: honnan vegyük az ellenőröket?
- A meglevőket nem lehet átirányítani a szűk keresztmetszetekhez?
- Ezt át kell gondolnunk - válaszolom.

- 99 -
 A CÉL

- Jó, menjünk vissza az irodába.

Visszaballagunk az irodaépületbe és helyet foglalunk a tanácsteremben.
- Meg akarok bizonyosodni arról, hogy megértették-e a szűk keresztmetszetek
fontosságát. Minden egyes alkalommal, amikor egy szűk keresztmetszeten befejeződik
egy munkadarab megmunkálása lehetővé válik egy késztermék kibocsátása. Mit jelent ez
az üzlet szempontjából?
- Átlagosan ezer dollár árbevételt darabonként - adja meg a választ Lou.
- Akkor miért aggódnak azon, hogy elköltünk néhány dollárt a szűk keresztmetszetek
bővítésére? Először is mit gondolnak mennyibe kerül , mondjuk, annak az X masinának
egy órai üzemeltetése?
- Ezt pontosan meg tudom mondani. 32 dollár 50 centbe óránként - vágja rá Lou.
- És a hőkezelőé.
- 21 dollárba.
- Mindkét összeg pontatlan - inti le Jonah.
- De a költségadataink ….
- A számok nem azért helytelenek mert számítási hiba csúszott be, hanem azért, mert
ezeket a költségeket úgy kezelik, mintha a szűk keresztmetszetet jelentő gépek
elszigetelten üzemelnének. Hadd magyarázzam meg. Fizikus koromban időről időre
megkerestek olyan matematikai problémákkal, amelyeket nem tudtak megoldani.
Megkértek, hogy ellenőrizzem a számításokat. Szinte sosem találtam számítási hibákat.
Az alapfeltevések bizonyultak helytelennek.
Jonah előhúz egy szivart a zsebéből és rágyújt.
- Itt ugyanez az eset - jelenti ki két szippantás között.
- E két munkafázis üzemeltetési költségeit a szokásos eljárással számították ki, figyelmen
kívül hagyva azt a tényt, hogy szűk keresztmetszetekről van szó.
- Ez mennyiben befolyásolja a költségeket? - érdeklődik Lou.
- Már megtanulták, hogy az üzem kapacitása egyenlő a szűk keresztmetszetek
kapacitásával. Amennyit termelnek a szűk keresztmetszetek óránként, annyi a gyár
kibocsátó képessége. Tehát … egy órai veszteség a szűk keresztmetszeteken az az
egész rendszerben egy órai kieső termelést jelent.
- Igen, értjük - mondja Lou.
- És mennyibe kerül, ha az egész üzem áll egy óra hosszat?
- Nem tudom pontosan, de nagyon sokba - bólint rá Lou.
- Mondjanak valamit, mennyibe kerül a gyár egy havi üzemeltetése?
- Körülbelül 1,6 millió dollárba - hangzik Lou válasza.
Vegyük például az X masinát. Mit is mondtak, hány üzemórát működhet egy hónapban?
- Körülbelül 585-öt. - válaszolja Ralph.
- Egy szűk keresztmetszet tényleges költségét úgy kapjuk meg, hogy a rendszer
összes költségét osztjuk azzal a szűk keresztmetszet havi üzemelési idejével. Mennyi is
az?
Lou előkapja a zsebszámológépet és szaporán nyomkodja a gombokat.
- 2735 dollár. Álljunk csak meg. Jó ez így?
- Igen - nyugtatja meg Jonah. - Ha szűk keresztmetszetet jelentő gépek állnak, nem
csak 35 vagy 21 dollárt veszítenek, hanem kétezer-hétszázat.
Lou alaposan meghökken.
Így már másként néz ki a dolog - állapítja meg Stacey.
- Hát persze. És mindezeket tekintetbe véve, hogyan optimalizálhatjuk a szűk
keresztmetszetek üzemeltetését? Két alapvető témára kell koncentrálniuk …
- Elsősorban - folytatja, - nem szabad a szűk keresztmetszetek idejét vesztegetni.
Hogyan vesztegetik? Például azáltal, hogy a gép áll uzsonnaidő alatt. És selejtes
munkadarabok kerülne rá … vagy a munkás gondatlansága, esetleg a minőségellenőr
figyelmetlensége miatt selejtet gyárt. A harmadik eshetőség az, hogy olyan
munkadarabok megmunkálását végzik ilyen gépen, amire annak nem is lenne szüksége.
- Ezalatt a pótalkatrészeket érti? - vág közbe Bob.

- 100 -
 A CÉL

- Bármit, amire nincs kereslet. Mert mi történik, ha a halmozódó készletet hónapokig

nem tudják eladni? A mai pénzt feláldozzák a holnapiért. A kérdés csak az, hogy állnak a
likviditással? A maguk esetében kétségtelen, hogy rosszul.
- Így igaz - hagyja rá Lou.
- Akkor a szűk keresztmetszetet jelentő gépeken csak olyat gyártsanak, ami azonnal
eredményt hoz … nem kilenc hónap múlva. Ez az egyik módja annak, hogy növeljék a
szűk keresztmetszetek kapacitását. A másik pedig az, hogy csökkentsék a szűk
keresztmetszetek terhelését és adják át nem szűk keresztmetszeteknek.
- Jó-jó, de hogyan? - szakad ki belőlem a kérdés.
- Ezért érdeklődtem annyit az üzemben. Az összes alkatrészt meg kell munkálni a
szűk keresztmetszeteken? A második kérdés: van olyan gépük, amelyek ugyanezeket a
műveleteket végzik? Ha van, vagy egy környékbeli vállalkozó átvenné a feladatot,
csökkenne a szűk keresztmetszetek terhelése. És ismétlem, az így nyert kapacitással
növelhető az eredmény.
Másnap reggel bemegyek a konyhába, hogy megreggelizzem. Leülök anyám zabkásás
lábasa mellé … amit kora gyerekkorom óta utálok. Belebámulok a zabkásába (az
visszabámul). Anyám felteszi a kérdést. - Hogy ment az éjjel?
- Hát jó nyomon jártatok tegnap este.
- Tényleg?
- Fel kell gyorsítanunk a Herbie-ket. És erre vonatkozóan Jonah tippeket is adott.
Nagyon tanulságos beszélgetés volt.
- Nem valami jók a híreim - közli Anyám.
Önt magának egy csésze kávét és leül az asztalhoz. Egy darabig mindketten hallgatunk.
Aztán észreveszem, hogy anyám és a gyerekek egymásra néznek.
- Valami baj van?
- Amíg nem voltál itthon, megint telefonált az anyjuk.
Julie rendszeresen felhívja a gyerekeket, mióta elment. De valamilyen okból nem mondja
meg nekik, hol van. Már azon gondolkozom, hogy felfogadok egy magándetektívet, hogy
találja meg, hol bujkál.
- Sharon azt mondja, hallott valamit a beszélgetés közben - mondja anyám.
Sharon-ra nézek.
- Ismered azt a zenét, amit nagypapa szokott mindig hallgatni? - kérdi.
- Barnett nagypapa? - Hát tudod, azt a zenét, amitől olyan álmos leszek, azokkal a …
hogy is hívják?
- Hegedűk - segít neki Davey.
- Igen, a hegedűkkel. Amikor anya nem beszélt, hallottam este a telefonban.
- Én is hallottam - erősíti meg Dave.
- Tényleg? Nagyon érdekes. Köszönöm, hogy észrevettétek. Ma talán felhívom Barett
nagyanyát és nagyapát.
Felhörpintem a kávémat és felállok.
- Alex, hozzá sem nyúltál a zabkásádhoz - figyelmeztet anyám.
Lehajolok hozzá és megcsókolom. - Sajnálom, de elkésem az iskolából.
Intek a gyerekeknek és felkapom a táskám.
- Jó. Elteszem holnapra - hallom anyám hangját.

- 101 -
 A CÉL

20. fejezet

A gyárba menet elhajtok a motel előtt, ahol Jonah az éjszakát töltötte. Tudom, hogy régen
elment. Még a fél hetes járattal. Felajánlottam, hogy kiviszem a reptérre, de (hála istennek)
köszönettel visszautasította azzal, hogy majd hív egy taxit.
Beérve az irodába szólok Fran-nek, hogy rántsa össze a stábot. Majd nekilátok, hogy
összeírjam a Jonah által javasolt teendők listáját. Közben Julie jár az eszemben. Bezárom
az iroda ajtaját és visszaülök az íróasztalom mögé. Előkeresem Julie szüleinek a
telefonszámát és tárcsázok.
Az első nap, miután Julie elment, a szülei felhívtak, hogy hallottam-e róla valamit. Azóta
sem telefonáltak. Néhány nappal ezelőtt megpróbáltam elérni őket, hogy vajon ők hallottak-
e valamit Julie-ról. Akkor is Julie anyjával, Ada-val beszéltem. Nem tudta, hol lehet a lánya.
Már akkor sem hittem igazán neki.
Most is ő veszi fel a kagylót.
- Szervusz, Alex vagyok. Julie-val szeretnék beszélni.
Ada ideges. - Nos, szóval … nincs itt.
- De ott van.
Hallom Ada sóhajtását.
- Ott van, ugye?
Nagy sokára megszólal. - Nem akar beszélni veled.
- Meddig, Ada? Meddig lesz még ott? Már vasárnap este is hazudtatok, amikor
felhívtalak benneteket?
- Nem, nem hazudtunk - válaszolja sértődötten. - Fogalmunk sem volt arról, hol lehet.
A barátnőjével, Jane-el töltött néhány napot.
Rendben van, de akkor, amikor másodszor hívtalak?
Julie megkért, ne mondjam meg, hol van. És most se lett volna szabad megmondanom.
Egy darabig egyedül akar maradni.
- Ada, muszáj beszélnem vele.
- Nem fog idejönni a telefonhoz.
- Honnan tudod, ha meg sem kérdezed?
Ada félreteszi a kagylót. Lépteinek zaja távolodik, majd egy perccel később beleszól a
telefonba.
- Azt üzeni, hogy ő fog hívni, ha úgy érzi, eljött az ideje.
- Ez mit jelent?
- Ha többet törődtél volna vele az utóbbi időben, nem kerültél volna ilyen helyzetbe.
- Ada ….
- Viszlát.
Leteszi a telefont. Megpróbálom megint hívni, de nem veszik fel. Néhány perc múlva
erőszakot teszek magamon és visszatérek a munkámhoz.
Tízkor kezdődik az értekezlet az irodámban.
- Tudni szeretném, mi a véleményetek a tegnap este hallottakról? Lou?
- Nos, egyszerűen nem felejtettem el, amit a szűk keresztmetszet egy órai költségéről
mondott. Aztán éjszaka otthon újra átgondoltam az egészet. Tévedtünk abban, hogy a
költséget 2700 dollárra becsültük.
- Tévedtünk volna?
- Termékeinknek csak nyolcvan százaléka megy át szűk keresztmetszeteken - ezzel
előhúz egy papírszeletet a zsebéből. - Ez azt jelenti, hogy 2735 dollár helyett nos, 2188
dollárról van szó.
- Hiszek neked - szólalok meg.
Aztán Lou elmosolyodik.
- Mindamellett meg kell adni, rendkívül hasznos volt, hogy a helyzetet az ő
szempontjából vizsgáltuk meg.
- Egyetértek. És ti?

- 102 -
 A CÉL

Mindenki elmondja az észrevételeit, nagyjából egy véleményen vagyunk, bár Bob habozik
a Jonah által javasolt néhány változtatással kapcsolatosan.
- Azt hiszem, érdemes megkockáztatni a változtatásokat.
- Bár ebben a pillanatban az üzemeltetési költségek bárminemű növelése nagyon
idegesít, - reagál Lou - de egyetértek Stacey-vel. Jonah azt mondta, hogy a változtatás
elmulasztása még nagyobb kockázattal járhat.
Bob felemelt kézzel jelzi hozzászólási szándékát.
Oké, a Jonah által javasoltak közül vannak könnyebbek és vannak nehezebben
megoldható problémák. Kezdjük a könnyebbekkel azonnal, aztán majd meglátjuk milyen
hatással járnak.
- Ésszerűen hangzik. Te mit tennél először? - kérdem.
- Áthelyezném a MEO-t a szűk keresztmetszet elé. A többi meózás egy kicsit
hosszabb ideig fog tartani, de már akár ma estig megoldható még egy ellenőr beállítása.
Bólintok. - Jó. Mi legyen a munkaközi szünetek új szabályozásával?
- Némileg összeakasztjuk a bajszunkat a szakszervezettel.
Megrázom a fejem. - Én azt hiszem, bele fognak egyezni. Dolgozd ki a részleteket, én
meg beszélek O’Donell-lel.
Bob jegyzi a tennivalókat. Felállok és kijövök az íróasztal mögül, hogy ezzel is
hangsúlyozzam a mondanivalómat.
- Jonah egyik kérdése nem hagy nyugodni tegnap este óta. Miért kerülnek a szűk
keresztmetszetet jelentő gépekre olyan munkadarabok, amelyek nem növelik az
eredményt?
Bob Stacey-re néz, az meg énrám.
- Jó kérdés.
- Olyan döntést hoztunk … - kezdi Bob.
- Ismerem a döntést - vágok közbe. - Készletezzünk, hogy fenntartsuk a
hatékonyságot. De nem a hatékonysággal van most gondunk, hanem a megrendelések
késedelmes teljesítésével. Ezt titkolni nem tudjuk a vásárlóink és a központ előtt.
Egyszerűen elkerülhetetlen, hogy pontosan szállítsunk. Jonah pedig értésünkre adta,
hogy valamit tennünk kell.
- Eddig mindig annak szállítottunk, aki a leghangosabban üvöltözött velünk. Mostantól
a késésben lévő szállításoké az elsőbbség. A két hete késő teljesítés előnyt fog élvezni az
egy hetessel szemben, és így tovább.
- Ezzel időről időre próbálkoztunk - jegyzi meg Stacey.
- Igen, de ezúttal a helyzet kulcsa az, hogy a szűk keresztmetszeteken ezentúl mindig
a restancia felszámolásához szükséges munkadarabok kapnak elsőbbséget.
Ez az egészséges megoldás, Al - helyesel Bob. - Mit csináljunk, hogy így is legyen?
- Még a szűk keresztmetszetek előtt el kell különíteni a sürgős darabokat azoktól,
amelyek úgyis a raktárban végzik. Ez a teendő Ralph, légy szíves készíts egy listát a
késedelmet szenvedő rendelésekről. Állítsd őket sorba a késés napjainak száma szerint.
Mikorra leszel készen?
- Hát a lista elkészítése önmagában nem lenne gond, de most futtatjuk a havi
jelentéseket.
- Megrázom a fejem. Most semmi sem fontosabb a szűk keresztmetszetek
bővítésénél. Sürgősen szükségünk van a listára, mert ha egyszer a kezünkben van, akkor
azt akarom, hogy Stacey-vel és a kollégáival közösen találjátok meg azokat a darabokat,
amiknek a sürgős teljesítésekhez még át kell menniük a szűk keresztmetszeteken.
Stacey-hez fordulok.
- Ha tudja már, mely alkatrészek hiányoznak, üljenek le Bobbal és készítsék el a
késedelem mértéke szerint sorba állított rendelések teljesítéséhez szükséges alkatrészek
megmunkálására a szűk keresztmetszetek munkájának ütemezését.
- És mi legyen azokkal a munkadarabokkal, amelyek egyik szűk keresztmetszeten
sem mennek át? - kérdi Bob.

- 103 -
 A CÉL

- Azok pillanatnyilag nem érdekelnek. Tételezzük fel, hogy bármi, aminek nem kell
áthaladnia valamelyik szűk keresztmetszeten, már a végszeledében lesz, mire a szűk
keresztmetszeteken áthaladó munkadarabok megérkeznek oda.
- Romlik a szervizmunka minősége. Ezzel együtt van egy csomó restanciánk.
- Akkor sem tudok segíteni.
- Mindenki megértette? Ezzel szemben semmi sem kaphat elsőbbséget. Nincs időnk
vissza-visszalépni és a központi ügyintézéshez hasonlóan hónapokig rágódni valamin. Mi
tudjuk, mi a teendőnk. Akkor meg csináljuk.
Az este az autópályán ér. Napnyugta van. Nézegetem az utat szegélyező elővárosi házak
tetejét. Útjelző tábla suhan el mellettem, amely szerint két mérföld a kijárat Forest Grove
felé. Ott laknak Julie szülei. A megfelelő kijáratnál lehajtok az autópályáról.
Sem Barnett-ék, sem Julie nem tudják, hogy jövök. Kértem anyámat. ne mondja meg a
gyerekeknek sem. Munka után egyszerűen csak beültem a kocsiba és irány Forest Grove.
Elegem van a bújócskázásból.
A négysávos autóútról a csöndes környéken átvezető sima aszfaltra fordulok. Szép
környék. A házakról lerí, hogy jó sok pénzbe kerülhettek. A fű mindenhol makulátlan. Az
utcákat friss lombú fák övezik. A levelek zölden csillognak az aranyló naplementében.
Megpillantom az épületet. Kétemeletes, koloniál stílusú téglaház, fehérre festve.
Alumíniumból készült ablaktáblák, sarokvas nélkül: funkciójuk nincs. Csak tradíciójuk. Itt
nőtt fel Julie.
A Buick-kal a ház előtti járdához kanyarodom. Észreveszem Julie Accord-ját a
garázsbejárat előtt.
A bejárati ajtó kinyílik, mielőtt odaérnék, Ada Barnett a szélfogó mögött áll. Látom, ahogy
közeledtemre lenyúl és bezárja a szélfogó ajtaját.
- Helló - üdvözlöm.
- Mondtam, hogy nem akar beszélni veled.
- Megkérnéd? Végül is a feleségem.
- Ha Julie-val akarsz beszélni, csak az ügyvédjén keresztül teheted.
Elkezdi bezárni a külső ajtót.
- Ada, nem megyek el addig, amíg nem beszéltem a lányoddal.
- Ha nem mész el, kihívom a rendőrséget, hogy távolítsanak el a
magántulajdonunkról.
- Akkor a kocsiban fogok várni. Az utca nem a tiétek.
Becsukódik az ajtó. Átsétálok a füvön, majd a járdán és beszállok a kocsiba. Csak ülök és
a házat bámulom. Látom, hogy a függöny meg-meglebben a Barnett-ház ablakain.
Körülbelül háromnegyed óra múlva lemegy a nap, én meg komolyan kíváncsi leszek,
meddig vagyok képes ücsörögni, amikor ismét kinyílik a bejárati ajtó.
Julie bukkan fel. Farmert, pulóvert visel. Tinédzserre emlékeztet, aki a szülei által nem
kedvelt barátjával randevúzik. Átjön a gyepen, én meg kiszállok az autóból. Úgy tíz
lépésnyire tőlem megáll, mintha félne közelebb jönni, nehogy elkapjam, behajítsam a
kocsiba és szélsebesen magammal ragadjam sivatagi sátramba, vagy valami ilyesmi.
Egymásra nézünk. Zsebre vágom a kezem.
- Hát ... hogy vagy? - valamit csak kell mondanom.
- Igazság szerint rohadtul. És te?
- Aggódtam érted.
Félrepillant. A Buick tetejét ütögetem.
- Autókázzunk egy kicsit.
- Nem, nem lehet.
- Akkor járjunk egyet.
- Alex, mondd meg, mit akarsz, oké?
- Tudni szeretném, miért csinálod ezt!
- Mert nem tudom, akarok-e továbbra is a feleséged lenni. Érthető?
- Oké, nem beszélhetnénk erről?
Nem válaszol.

- 104 -
 A CÉL

- Gyerünk. Sétáljunk egy csöppet, csak egyszer a tömb körül. Hacsak nem akarsz
beszédtémát adni a szomszédoknak.
Julie körülnéz és észreveszi, hogy a környező házakban lakóknak nagyszerű
látványossággal szolgálunk. Félszegen felém lép. Kinyújtom a kezem. Nem fogadja el.
Egymás mellett elindulunk a járdán. Intek a Barnett-ház felé és látom meglebben a függöny.
Az alkonyatban vagy száz lépést sétálunk egy hang nélkül. A végén én töröm meg a
csendet.
- Sajnálom, ami azon a hétvégén történt. De mi mást tehettem volna? Davey elvárta,
hogy ...
- Nem az volt az oka az egésznek, hogy elmentél Davey-vel arra a kirándulásra. Az
csak az utolsó lökést adta. Hirtelen nem volt maradásom többé. EI kellett mennem.
- Julie, legalább megmondhattad volna, hol vagy.
- Nézd, azért hagytalak ott téged, hogy egyedül lehessek.
Habozok, mielőtt feltenném a kérdést. - EI ... akarsz válni?
- Még nem tudom.
- Mikor fogod tudni?
- AI, minden olyan zavaros most. Nem tudom, mit tegyek. Nem tudok határozni.
Anyám mond valamit. Apám az ellenkezőjét. A barátaim megint mást tanácsolnak. Rajtam
kívül mindenki tudja, mit kellene csinálnom.
- Egymagadban léptél le, hogy olyan elhatározásra juss, ami mindkettőnket, sőt a
gyerekeket is érint. Te meg bárkit hajlandó vagy meghallgatni, kivéve azt a három embert,
akinek fölforgatod az életét, ha nem térsz vissza.
- Ezt a hármotok befolyásától mentesen kell végiggondolnom.
- Csak azt javasolom, beszéljük meg, mi bánt.
Csüggedten sóhajt. - AI, már milliószor megbeszéltük!
- Jó. Csak azt áruld el, van valakid?
Julie megtorpan. A sarokra értünk.
A válasza jeges. - Azt hiszem, elég messzire mentünk.
Egy pillanatig csak állok bénultan, miközben megfordul és elindul a szülei háza felé.
Utolérem.
- Nos? Igen vagy nem?
- Természetesen nem! - kiabálja. - Gondolod, hogy a szüleimnél lennék, ha volna
valakim?
Egy kutyát sétáltató férfi megbámul minket. Feszes csendben haladunk el mellette.
Odasúgom Julie-nak. - Csak tudni akartam ... ennyi az egész.
- Ha azt hiszed, hogy csak úgy otthagyom a gyerekeimet, hogy összeálljak valami
idegennel, akkor nem ismersz engem.
Úgy érzem, mintha arcul csapott volna.
- Julie, igazán sajnálom! Megesik az ilyesmi, én meg tudni akartam, mi folyik itt.
Lelassítja a lépteit. Átkarolom a vállát. Lesöpri a karomat.
- AI, már régen boldogtalan vagyok. És meg kell mondanom, emiatt bűnösnek érzem
magam. Úgy érzem, nem lenne jogom boldogtalannak lenni. Mégis az vagyok.
Ingerülten észlelem, hogy visszaértünk Julie szüleinek háza elé. A séta túlságosan rövidre
sikerült. Ada jól láthatóan ott áll az egyik ablakban. Megállunk. A Buick oldalának
támaszkodom.
- Miért nem csomagolsz össze és jössz velem haza? - kérdezem, de ő megrázza a
fejét. mielőtt befejezhetném a mondatot.
- Még nem készültem fel rá.
- Nézd, a következő választási lehetőségeid vannak: nem jössz vissza és elválunk.
Vagy visszajössz és addig küszködünk, amíg gatyába nem rázzuk a házasságunkat.
Minél hosszabb ideig vagy távol, annál jobban elszakadunk egymástól és annál közelebb
kerülünk a váláshoz. Ha elválunk, jön a szokásos mese, amit annyi barátunk esetében
láttunk. Igazán ezt akarod? Gyerünk, gyere haza. Biztos vagyok abban, hogy helyre
tudjuk hozni az életünket.
Megrázza a fejét. - Nem tudok, AI. Annyi ígéretet hallottam már.

- 105 -
 A CÉL

- Akkor elválsz?
- Mondtam már. Nem tudom!
- Oké - zárom le a dolgot. - Helyetted nem tudok határozni. A döntés talán a te
kezedben van. Csak annyit mondhatok, visszavárlak. Biztos, hogy a gyerekek is. Hívj fel
ha tudod. mit akarsz.
- Pontosan így képzeltem én is, AI.
Beszállok a kocsiba és beindítom a motort. Letekerem az ablakot és felnézek rá, ahogy az
autó mellett a járdán álldogál.
- Tudod, tényleg szeretlek - mondom neki.
Ettől végre felenged. Odajön a kocsihoz és lehajol. Kinyúlok az ablakon és egy pillanatra
megfogom a kezét. Megcsókol. Aztán szó nélkül felegyenesedik és otthagy. A gyepről
visszaint, majd futásnak ered. Nézem, amíg el nem tűnik az ajtó mögött. Aztán megrázom a
fejem, sebességbe kapcsolok és elhajtok.

- 106 -
 A CÉL

21. fejezet

Tízre hazaérek. Rosszkedvűen, de otthon vagyok. A frizsiderben vacsora után matatok,

de hideg spagettin és valami maradék borsón kívül semmit sem találok. Vodkával öblítem
le, hogy elősegítsem az emésztést.
Evés közben azon gondolkodom, mit fogok csinálni, ha Julie nem jön vissza. Feleség
híján megint nőkkel fogok randevúzni? Hol találkoznék velük? Hirtelen elképzelem, ahogy a
Bearington Holiday Inn bárjában ácsorgok, próbálok szexisnek látszani, miközben idegen
nőket kérdezgetek, milyen jegyben születtek.
Ez lenne a sorsom? Úristen. És egyáltalán, így megy ez ma is? Valaha is ment így?
Valakivel mindenképpen ki kell kapcsolódnom.
Egy darabig csak ülök és elérhető ismerős nőkön gondolkodom. Ki lenne hajlandó
csatlakozni hozzám? Kivel lennék hajlandó kiruccanni? Nagyon hamar végére érek a
listának. Egyetlen nő jár az eszemben. Felkelek a székről, odamegyek a telefonhoz és vagy
öt percig bámulom.
Megtehetem-e?
Idegesen tárcsázom a számot. Mielőtt kicsengene. leteszem. Tovább bűvölöm a telefont.
A francba is! Legfeljebb nemet mond, nem igaz? Ismét tárcsázok. Legalább tizet csönget,
mielőtt felvennék.
- Helló. - Ezúttal az apja.
- Beszélhetnék Julie-val?
Szünet. - Egy perc türelmet.
Múlnak a percek.
- Tessék? - hallom Julie hangját.
- Szia, én vagyok.
- AI?
- Igen. Nézd, tudom, késő van, de kérdezni akarok valamit tőled.
- Ha megint a válásról vagy a hazamenésről ...
- Nem, nem, nem. Csak arra lennék kíváncsi, hogy amíg elhatározásra nem jutsz,
időnként láthatnánk-e egymást?
- Hát ... azt hiszem, igen.
- Jó. Akkor mit csinálsz szombat este?
Egy percig csönd van a vonalban, miközben szinte látom a mosolyt az arcán.
- Randevút kérsz?
- Igen.
Hosszú szünet.
- Tehát kiruccannál velem?
- Igen. Nagyon szeretnék.
- Nagyszerű. Találkozzunk mondjuk fél nyolckor?
- Addigra elkészülök.
Következő reggel a tanácsteremben a szűk keresztmetszetek két ellenőre is velünk van.
“Velünk" alatt Stacey-t, Bobot. Ralph-ot és magamat értem. Ted Spencer a hőkezelőért
felelős ellenőr. Idősebb pasas, a haja acélszürke, a teste pedig acéloszlopra emlékeztet.
Mario DeMonte felel az NCX-10-esért. Ted-hez hasonló korú, de kövérkés.
Stacey és Ralph szeme vörös az álmatlanságtól. Mielőtt összeültünk, beszámoltak az
elvégzett munkáról.
A késedelmes szállítások listáját nem volt nehéz összeállítani. A számítógép kigyűjtötte és
időrendi sorrendbe állította őket alig egy óra alatt. De aztán rendelésenként végig kellett
menniük az anyag-kivételezési jegyeken és meg kellett nézniük, mi megy át a szűk
keresztmetszeteken. És azt is fel kellett mérniük, van-e ezekből elegendő készlet. Erre
ráment majdnem az egész éjszakájuk.
Stacey elmondta, hogy igazából most értékelte először a számítógépet.
Mindnyájan megkaptuk Ralph kézzel írt listájának fénymásolatát. Összesen hatvanhét
tétel szerepel rajta, ennyi megrendelést nem teljesítettünk határidőre. Sorba vannak rakva,

- 107 -
 A CÉL

a legrégebbi határidejűtől a legfrissebbig. A lista élén egy olyan megrendelés, amelynek

szállítási határidejét a marketing ötvennyolc nappal ezelőttre ígérte. A legújabbak egy
naposak: ezekből három van.
- Futólag ellenőriztük - tájékoztat minket Ralph, - és a lemaradásban lévő termékek
körülbelül kilencven százalékában olyan alkatrészek vannak, amiket a szűk
keresztmetszetű gépeken, vagy legalább az egyiken meg kell munkálni. Ezek mintegy
nyolcvanöt százaléka a végszereldében jobb időkre vár, hogy végre megérkezzen a többi
alkatrész is az összeszereléshez, majd a kiszállításhoz.
- Ez utóbbiak értelemszerűen kizárólagos elsőbbséget élveznek - magyarázom a két
ellenőrnek.
Ralph folytatja. - Továbbmentünk és elkészítettük a hőkezelőre és az NCX-10-re
vonatkozó listákat, hogy milyen alkatrészeket kell rajtuk megmunkálni és milyen
sorrendben, ugyancsak az időrendnek megfelelően. Egy héten belül a számítógéppel
megcsináljuk a listát és megszüntethető az éjszakai olajégetés.
- Fantasztikus Ralph. Stacey-vel együtt csodálatos munkát végeztetek. - Majd Ted-
hez és Mariho-hoz fordulok. - Na, uraim, fogják a listájukat és az előmunkásaikkal kezdjék
el megcsináltatni az elejéről.
- Elég könnyű feladatnak látszik - jegyzi meg Ted. - Azt hiszem, meg tudjuk oldani.
- Tudják lehet, hogy néhány tételnél el kell térni a listától, - szólal meg Mario.
- Akkor bele kell túrnia a készletekbe - szól bele Stacey. - Mi a probléma?
Mario a homlokát ráncolja. - Nincs probléma. Azt akarják, hogy a lista szerint menjünk?
- Igen, ilyen egyszerű az egész - válaszolom. - Nem szeretném azt látni, hogy bármelyikük
is a listától eltérő munkát végez. Ha gond lenne a diszpécserekkel, küldjék hozzám. És
tartsák pontosan be a listán feltüntetett sorrendet.
Ted és Mario bólint.
Stacey-hez fordulok. - Ugye érti, mennyire fontos, hogy a diszpécserek ne keverjenek bele
az elsőbbségi listánkba?
- Oké, de meg kell ígérnie, hogy nem fogja a listát a marketingesek nyomására
megváltoztatni.
- Kiscserkész becsületszavamra. - ígérem meg, majd Ted-hez és Mariho-hoz intézem
a szavaimat. - Komolyra fordítva a szót, remélem, fiúk, mindketten tudják, hogy az egész
üzem legfontosabb munkafolyamatait a hőkezelőben és az NCX-10-esen végzik. A gyár
jövője azon múlik, jól irányítják-e a két részleget.
- Mindent meg fogunk tenni - ígéri Ted.
- Az biztos - erősíti meg Bob Donovan.
Az értekezlet után lemegyek a személyzeti osztályra, hogy beszéljek Mike O'Donell-lel, a
gyári szakszervezeti elnökkel. Amikor belépek az irodába, a személyzeti főnököm, Scott
Dolin elfehéredő ököllel markolja székének karfáját. O’Donell pedig emelt hangon magyaráz
neki.
- Mi a gond? - kérdezem.
- Azt maga nagyon jól tudja. A probléma a munkaközi szünet a hőkezelőben és az
NC gépnél. Ez a megállapodás megszegése. Idézem a hetedik fejezet négyes
paragrafusát ...
- Oké, várj egy kicsit, Mike. Itt az ideje, hogy tájékoztassuk a szakszervezetet a gyár
jelenlegi helyzetéről.
A délelőtt folyamán felvázolom neki, milyen helyzetbe került a gyár. Aztán elmondom a
felfedezéseinket és megmagyarázom, miért szükségesek a változtatások.
- Ugye, megérti, hogy ez az egész talán ha húsz embert érint?
Megrázza a fejét.
- Nézze, értékelem, hogy megpróbálja ezt az egészet megmagyarázni, de megállapodást
kötöttünk. Nézzük a dolgot a másik végéről. Ezen az alapon bármit megváltoztathatnak, ami
nem tetszik.
- Mike, őszinte leszek. Nem állíthatom, hogy nem lesz más változtatásokra is
szükség. De végső soron munkahelyekről van szól. Nem kértem, hogy csökkenthessük a
béreket vagy a külön juttatásokat. Ám rugalmasságot kérek. A megállapodástól való

- 108 -
 A CÉL

eltérésre azért van szükségünk, hogy a gyárat nyereségessé tegyük. Vagy néhány hónap
múlva egyszerűen nem lesz gyár.
- Ez megfélemlítésnek hangzik.
- Mike, csak annyit mondhatok, túl késő lesz, ha vár még néhány hónapot, hogy
megbizonyosodjék, tényleg ijesztgetem-e.
0'Donell egy percig csöndben van.
Majd megszólal. - Meg kell gondolnom a dolgot. Még visszatérünk rá.
Kora délutánra elvesztem a türelmem. Tudnom kell, működik-e az elsőbbségi rendszer.
Megpróbálom Bob Donovan-t hívni, de nincs a helyén. Ezért úgy döntök, hogy lemegyek az
üzembe.
Először az NCX-10-est nézem meg. De amikor odaérek, senkit sem találok a közelben. A
gép automata, amikor üzemel, nem igényel felügyeletet. A probléma csak az, hogy éppen
áll és senki sem csinál rajta semmit. Elfut a méreg.
Megyek, hogy megkeressem Mario-t.
- Mi az istennek nem dolgozik a gép?
Elmegy az előmunkásért. Aztán visszajön.
- Nincs anyag.
- Mi az, hogy nincs anyag? - üvöltöm. - Akkor mi a bánat ez a rengeteg acéldarab?
- Maga mondta, hogy csak a lista szerint dolgozzunk.
- Úgy érti, behozták az összes lemaradást?
Nem, csak az első két tétellel vannak készen - mondja Mario. - Amikor a harmadik tételhez
értek, hiába keresgéltek, nem találtak megfelelő alapanyagot. Ezért leálltunk, amíg meg
nem jön az anyag.
Legszívesebben széttépném.
- Így akarta, nem? Arról volt szó, hogy a lista szerinti sorrendben dolgozzunk, ugye?
Ezt mondta?
- Igen. De fel sem merült magában, hogy a lista szerinti következő tételnek is
nekiláthatnának?
Mario szerencsétlennek látszik.
- Hol a francban vannak a szükséges anyagok?
- Fogalmam sincs. Lehetnek vagy fél tucat helyen. De azt hiszem, Bob Donovan már
szólt valakinek, hogy nézzen utána.
- Jó. Gyorsan kapja össze a gépmunkásokat és ugorjanak neki a következő tételnek,
amihez van anyaguk. És állandóan menjen ez a halom ócskavas.
- Igen, uram.
Dühösen fújtatva visszaindulok az irodába, hogy előkerestessem Donovan-t és
megtudjam hol hibáztunk. Félúton az esztergák mellett megtalálom. Otto-val az
előmunkással beszélget. Nem tudom, milyen tónusban, de Otto-t láthatóan zavarja Bob
jelenléte. Megállok és megvárom, amig Bob befejezi és észrevesz. Erre pillanatokon belül
sor kerül. Otto arrább sétál és odahívja a beosztottjait.
Bob odalép hozzám.
- Tudsz róla, mi folyik itt ...
- Igen, tudok. Ezért vagyok itt.
- Mi a probléma?
- Semmi, nincs gond. Csak a szokásos.
Bob magyarázatából kiderül, hogy az N CX-10-re váró munkadarabok már vagy egy hete
ott hevernek. Otto-ék más tételnek láttak neki, mivel az előmunkás nem tudott ezeknek a
fontosságáról. Neki semmiben sem különbözik más tételtől. Ráadásul a méretéből ítélve
nem is olyan fontos. Amikor Bob odaért hozzájuk, éppen egy nagy és hosszú menet
közepén jártak. Otto nem akarta leállíttatni a gépeket ... amíg Bob meg nem magyarázta a
helyzetet.
- A fene essen az egészbe, AI. Minden olyan, mint korábban. Beállítják a gépet,
feltesznek valamit, aztán a közepén abba kell hagyniuk, mert mást kell csinálniuk. Minden
megy a maga útján!
- Állítsd le magad. Gondoljuk csak végig, mi történt.

- 109 -
 A CÉL

Bob megrázza a fejét. - Mit kell ezen végiggondolni?

- Azért próbáljuk meg. Mi a probléma lényege?
- A munkadarabok nem érkeztek meg az NCX-10-eshez, így aztán a gépkezelők nem
kezdhettek hozzá ahhoz a tételhez, amihez kellett volna.
- És ennek az oka az volt, hogy a szűk keresztmetszeten átmenő munkadarabokat
feltartotta egy nem szűk keresztmetszetet jelentő gép, ami a szűk keresztmetszeten át
sem menő munkadarabokon dolgozott. Tegyük fel a kérdést magunknak, miért?
- Mert az itteni srácok igyekeztek elfoglalni magukat.
- Pontosan. Mert ha nem foglalják el magukat, valaki, mint például te, idejön és
cseszegeti.
- Igen, de ha nem teszem, akkor valaki más, mint például te, engem von felelősségre.
- Elismerem. De annak ellenére, hogy az itteniek dolgoztak, mégsem segítettek a cél
elérésében.
- Hát ...
- Hát nem, Bob! - mutatok az NCX-10-esnél váró munkadarabokra. - Ezekre most van
szükség, nem holnap. A többi hetekig vagy hónapokig várhat - vagy akár az
örökkévalóságig. Tehát ha az eddigi munkát folytatják, akkor a valóságban akadályozzák
a rendelések teljesítését és a pénzkeresést.
- De nem tudtak jobbat - mentegeti őket Bob.
- Igazad van. Nem tudták megkülönböztetni a fontos tételeket a kevésbé fontosaktól.
És miért nem?
- Senki sem mondta meg nekik.
- Amíg ide nem jöttél. De nem lehetsz egyszerre mindenütt és ugyanez ismét
megeshet. Hogyan tudassuk az emberekkel, hogy melyik munkadarab fontos és melyik
nem?
- Azt hiszem, valami rendszerre van szükség.
- Úgy van. Azonnal ki kell dolgoznunk, hogy elkerüljük az ilyen eseteket. És mielőtt
bármi másba fognánk, bizonyosodjunk meg arról, hogy mind a két szűk keresztmetszetnél
tudják a munkások, hogy mindig a listán legsürgősebbnek feltüntetett tételen kell
dolgozniuk.
Bob még vált pár szót Otto-val, hogy biztosan tudja, mit kell tennie. Aztán elindulunk a
szűk keresztmetszetek irányába. Végül visszamegyünk az irodába. Bobra pillantva látom,
hogy a történtek még mindig foglalkoztatják.
- Mi a baj? Nem hiszel a dologban?
- AI, mi lesz, ha az embereknek állandóan abba kell hagyniuk a megkezdett
munkájukat, hogy a szűk keresztmetszetekre kerülő munkadarabokkal foglalkozzanak?
- A szűk keresztmetszeten lévő gépeknek nem szabad leállniuk.
- De mi lesz a gépek másik 98 százalékára eső költségekkel?
- Most ne törődj ezzel. Csak dolgoztasd a szűk keresztmetszeteket. Nézd, én meg
vagyok győződve arról, hogy helyesen cselekedtél. Ugye?
- Talán, de ezzel megszegtem minden szabályt.
- Azokat a szabályokat meg kellett szegni. Talán már eredetileg sem voltak jók. Te is
tudod, hogy hányszor kellett megszakítanunk sürgős szállítások miatt a
munkafolyamatokat. A két szituáció között az a különbség, hogy most a külső nyomást
megelőzve, időben előrelátva cselekszünk. Tartani tudjuk magunkat ahhoz, amit ismerünk.
Bob egyetértően bólint. De tudom, hogy csak a kézzel fogható bizonyítéknak hisz. Talán
én is, ha őszinte akarok lenni.
Eltart néhány napig, amíg a probléma orvoslására kidolgozunk egy rendszert. Péntek
reggel nyolckor, az első műszak kezdetekor az étkezdében várom, hogy az alkalmazottak
bejöjjenek. Bob Donovan is velem van.
A korábbi félreértések alapján arra a következtetésre jutottam, hogy annál jobb, minél több
ember tud a szűk keresztmetszetekről és azok fontosságáról. Tizenöt perces gyűléseken
tájékoztatunk minden gyári dolgozót. Délután a második műszak lesz soron, éjjel pedig
bejövök a harmadik műszak kezdetére. Látom, hogy nagyjából mindenki megérkezett.
Felállok és beszélni kezdek.

- 110 -
 A CÉL

- Mindnyájan tudják, hogy egy ideje a gyár lejtőre került. Azt azonban nem tudják,
hogy olyan helyzet állt elő, amikor ez ellen tehetünk is valamit. Azért kértem, hogy
vegyenek részt ezen a gyűlésen, mert ma egy új rendszert mutatunk be ... egy olyan
rendszert, amely véleményünk szerint a múltbelinél termelékenyebbé teszi az üzemet. A
következő néhány percben röviden felvázolom az új rendszer kidolgozásának hátterét.
Majd Bob Donovan elmondja, hogyan működik a gyakorlatban.
Az idő szabta keretek nem teszik lehetővé a részletes magyarázatot.
De a szűkkeresztmetszeteket és azt, hogy miért kell a hőkezelőn és az NCX-10-esen
átmenő munkadaraboknak elsőbbséget adni, egy homokóra analógiájára röviden
elmagyarázom. Az idő hiányában el nem mondott dolgokat a régi gyári újságot felváltó
tájékoztató anyagok fogják közölni, amelyek a fejleményekről és az eredményekről
tájékoztatnak.
Aztán átadom Bobnak a mikrofont, aki elmondja az elsőbbséget élvező anyagok jelölési
rendszerét, hogy mindenki tisztában legyen azzal, min dolgozik.
- Ma estig az összes munkába vett darabot megszámozott függő címkével jelöljük meg -
mondja és felmutat néhány mintát. - A címke lehet piros vagy zöld. A piros azt jelenti, hogy
a megjelölt munkadarab elsőbbséget élvez. Olyan anyagokról van szó, melyek szűk
keresztmetszeten fognak átmenni. Amikor pirossal jelölt tétel érkezik valakihez, azonnal
hozzá kell kezdenie a megmunkálásához.
Bob megmagyarázza. mit jelent az .. azonnal" . Ha a dolgozó más munkával van
elfoglalva, fejezze be, ha nem tart fél óránál tovább. Egy órán belül mindenképpen gépre
kell kerülniük a pirossal jelölt munkadaraboknak.
- Ha éppen beállítást végeznek, hagyják abba és lássanak neki a pirossal jelölt
daraboknak. Akkor folytathatják az eredeti munkát, ha elkészültek a pirossal jelöltekkel.
- A másik szín a zöld. Ha választaniuk kell a két szín között, mindig a pirossal jelölt
daraboknak van elsőbbségük. A legtöbb megmunkálandó darab zöld jelű lesz. Tehát ha
piros nincs a sorban, akkor a zöldeken lehet dolgozni.
- Ennyit a színek elsőbbségéről. De mi legyen akkor, ha két hasonló színű tételük
van? A függő címkéken van egy szám. Elsőbbsége mindig a kisebb számjegyűnek lesz.
Donovan elmagyaráz néhány részletet és válaszol egy csomó kérdésre, majd ismét én
veszem át a szót.
- Ez a gyűlés az én ötletem volt. Én döntöttem úgy, hogy elvonom magukat a munkájuktól
leginkább azért, mert azt akartam, hogy mindenki egyszerre hallja ugyanazt az információt,
így - legalább is remélem - jobban megértik, mi folyik most. A másik ok az, hogy tudomásom
szerint mostanában nem sok jó hírt hallhattak a gyárról. Ez még csak a kezdet. A gyár
jövőjét és a maguk munkahelyének biztonságát csak az szavatolhatja, ha a gyár újra pénzt
hoz. A legfontosabb, amit tehetnek, hogy együtt dolgoznak velünk ... és közösen azon
munkálkodunk, hogy életben tartsuk a gyárat.
Késő délután megcsörren a telefonom.
- Jó napot. 0'Donell vagyok. Mehet az új stratégia a munkaközi szünetekkel
kapcsolatban. Nem ellenezzük.
Továbbítom a jó hírt Donovan-nek. És ezekkel az apró győzelmekkel véget ér a hét.
Szombat este 7:29-kor leparkolom a kívül-belül kisikált, kiporszívózott Buick-ot Barnett-ék
kocsifeljáróján. Felkapom a mellettem lévő ülésen heverő virágcsokrot és kiszállok. Új
udvarlós cucc van rajtam. 7:30-kor becsöngetek.
Julie nyit ajtót.
- Hát, nem nézel valami jól ki.
- Te bezzeg igen - válaszolom.
És tényleg.
Néhány percig a szülőkkel beszélgetek. Mr. Barnett a gyár felől érdeklődik. Elmesélem,
úgy látszik, van kiút. Megemlítem az új elsőbbségi rendszert és annak hatását az NCX-10-
esre és a hőkezelőre. Az öregek üres szemmel bámulnak rám.
- Menjünk - ajánlja Julie.
Tréfásan odaszólok Julie anyjának - Tízre hazahozom a lányát.
- Jó. Megvárjuk.

- 111 -
A CÉL

- 112 -
 A CÉL

22 fejezet

- Na, itt van - mondja Ralph.

- Nem rossz - szólal meg Stacey.
- Nem rossz? Annál azért sokkal jobb - igazítja ki Bob.
- Úgy látszik, jó úton járunk - állítja Stacey.
- Igen, de ez nem elég - mormogom.
Eltelt egy hét. Egy számítógép képernyője körül ácsorgunk a tanácsteremben.
Ralph lehívta a múlt héten ledolgozott restanciára vonatkozó listát.
- Nem elég? Ez már haladás - jegyzi meg Stacey. - Tizenkét ősrégi rendelést
teljesítettünk a múlt héten. Ettől a gyártól nem kis teljesítmény. És ezek voltak a
legrégebbi megrendeléseink.
- Pillanatnyilag a leghosszabb lemaradásunk negyvennégy napos, - teszi hozzá
Ralph. - Felhívom a figyelmeteket, eddig a legrosszabb ötvennyolc nap volt.
- Minden rendben! - mondja Bob.
Visszaülök az asztalhoz.
A lelkesedésük igazolható. A címkés elsőbbségi rendszer meglehetősen jól működik. A
szűk keresztmetszetek el vannak látva munkával. A szűk keresztmetszeten való áthaladás
után a piros címkés munkadarabok gyorsabban érnek a végszereldébe. Mintha csak az
üzemen átvezető “gyorsforgalmi úton" haladnának. Miután a szűk keresztmetszetek elé
tettük a meózást, kiderült, hogy az NCX-10-esre kerülő munkadarabok körülbelül öt, a
hőkezelőbe kerülők mintegy hét százaléka nem felel meg a minőségi követelményeknek.
Ha ezek a százalékok nem változnak, akkor gyakorlatilag ennyi időt nyerünk többlet
eredmény elérésére.
Elkészült a munkaközi szünetek új szabályozása is a szűk keresztmetszeteknél. Nem
tudjuk pontosan, ezzel mennyi időt nyertünk, mert azt sem tudjuk, mennyit vesztettünk
előzőleg. De most legalább helyére került az egész. Azonban olyan jelentéseket is kaptam,
hogy az NCX-10-es időről időre leáll, noha a gépmunkások nem uzsonnáznak. Feltehetően
Bob is ennek az okát kutatja.
Ezek az intézkedések lehetővé tették, hogy teljesítsük legkritikusabb megrendeléseinket
és az átlagosnál egy kicsivel több készterméket szállítsunk ki. Ennek ellenére tudom, hogy
nem haladunk elég gyorsan. Néhány héttel ezelőtt sántikáltunk, most megyünk, de legalább
kocognunk kellene.
Felpillantok a képernyőről és látom, hogy minden szem rám szegeződik.
- Figyeljetek ide ... tudom, hogy jó irányba indultunk. De fel kell gyorsítanunk a
haladást. Jó, hogy a múlt héten tizenkét rendelést teljesítettünk. De még mindig van némi
lemaradásunk. Nem olyan sok, de még jobban kell dolgoznunk. Igazán nem engedhetjük
meg, hogy késve teljesítsük akár egyetlen megrendelést is.
Otthagyják a számítógépet és körém gyűlnek az asztalnál. Bob Donovan elkezdi sorolni
azokat a finomításokat, amelyeket már végrehajtottak.
- Bob, ez mind nagyon szép, de apróság. Hogy állunk a többi Jonah által javasolt
dologgal?
Bob félrebámul.
- Hát ... gondolkodunk rajtuk.
- A csütörtöki munkaértekezletre kérem a javaslatokat, hogyan tehermentesítsük a
szűk keresztmetszeteket.
Bob rábólint, de nem szól egy szót sem.
- Meglesz?
- Kerül, amibe kerül.
Aznap délután megbeszélést tartok Elroy Langston-nal, a MEO vezetőjével és Barbara
Penn-nel, aki a tájékoztatókat írja, amelyek az üzemben végbemenő változások hátterét és
okait ismertetik. A múlt héten adtuk ki az első számot. Azért hoztam össze Langston-nal,
hogy egy új témának lásson neki.

- 113 -
 A CÉL

A szűk keresztmetszetet jelentő gépről lekerülő munkadarabok kinézetre gyakran szinte

ugyanolyanok mint a megmunkálásra várók. Csak gyakorlott szem tudja megkülönböztetni
őket. A probléma az, hogyan lehetne megkönnyíteni a különbségtételt ... és hogyan lehetne
megoldani, hogy a végszereldébe és kiszállításra csak minőségi termékek kerüljenek.
Langston és Penn az irodámban ülnek és a tennivalókról beszélgetnek.
- Piros címkéink már vannak - mondja Penn -, amelyek jelzik, hogy szűk
keresztmetszetet érintő tételről van szó. Nagyon egyszerűen érzékeltetni kell az
emberekkel, hogy különleges figyelemmel kell kezelniük a megjelölt munkadarabokat,
mintha aranyból lennének.
- Ez találó hasonlat - jegyzem meg.
- És mi van akkor, ha a piros címkére sárga jelet ragasztunk a szűk keresztmetszeten
történt megmunkálás után? A jel első látásra elárulja, hogy a munkadarabot aranyként kell
kezelni. Ezt reklámozni lehetne.
Eljuttathatunk valamilyen tájékoztatót az előmunkásoknak, amit felolvasnának a
többieknek, vagy ki lehetne akasztani valamilyen figyelmeztetést szerte az üzemben,
satöbbi.
- Ha a jel felragasztása nem lassítja a termelést a szűk keresztmetszeteken, akkor
mehet a dolog.
- Biztosan megtaláljuk a módját - mondja Langston.
- Jó. Még valamit. Nem szeretném, ha az egész csak kampány lenne.
- Tökéletesen érthető - mosolyodik el Langston. - Éppen azon dolgozunk, hogy
rendszerezve meghatározzuk a minőségi problémák okait a szűk keresztmetszetek
esetében és a további megmunkálás során. Ha pedig tudjuk, mire figyeljünk, különleges
eljárást dolgozunk ki. És ha ezzel elkészülünk, betanítjuk az embereket. Természetesen
időre van szükségünk. Rövid távon az a megoldás, hogy a nagyobb pontosság kedvéért
megduplázzuk az ellenőrzést.
Bár a témára csak pár perc jut, mégis egészséges ötletnek tűnik. Arra bíztatom őket, hogy
futólépésben fogjanak hozzá és tájékoztassanak az eredményekről.
- Jó munka - mondom nekik, amikor felállnak, hogy távozzanak. - Roy, azt hittem, Bob
is itt lesz a megbeszélésen.
- Mostanában nem könnyű elcsípni, de elmondom neki, mit végeztünk.
Ebben a pillanatban csöng a telefon. Egyik kezemmel felkapom, a másikkal búcsút intek
az ajtóban álló Langston-nak és Penn-nek.
- Szevasz, Donovan.
- Túl késő beteget jelenteni. Ha nem tudnád, elblicceltél egy értekezletet.
Nem rázza meg különösebben.
- AI, mutatni akarok valamit! Volna időd egy kis sétára?
- Megoldható. Miről van szó?
- Hát ... gyere előbb ide. Találkozunk az áruátvételnél.
Lemegyek és megpillantom Bobot. Ott áll és integet, mintha nem venném észre. Ami
lehetetlenség. A rámpánál teherautó áll, platóján terjedelmes tárgy, amit kötéllel rögzített
szürke ponyva fed. Néhányan egy daruval azon serénykednek, hogy leemeljék azt a
valamit a kocsiról. A tárgy éppen a levegőbe emelkedik amikor odaérek Bobhoz, aki tölcsért
formál a kezéből. - Csak óvatosan - kiabálja Bob, amikor látja, hogy a valami ide-oda
himbálódzik.
A daru lassan leteszi a betonra a terhét. A munkások lekapcsolják a láncot. Bob odasétál
és eltávolíttatja a ponyvát rögzítő kötelet.
- Rögtön készen vagyunk - közli.
Türelmesen álldogálok. Bob viszont a valami körül nyüzsög. Amikor eltávolítják a kötelet,
Donovan belekapaszkodik a ponyvába és nagy vehemenciával lerántja.
- Íme! - mondja. Hátralép és rámutat az általam valaha is látott legöregebb gépre.
- Mi a bánat ez?
- Ez egy Zmegma.
Felkap egy rongyot és letöröl róla egy kis piszokfoltot.
- Már nem gyártják.

- 114 -
 A CÉL

- Örömmel hallom.
- AI, pontosan egy Zmegmára van szükségünk!
- Az 1942-es divatirányzatnak felel meg. Hogyan segíthet akkor rajtunk?
- Hát ... az igaz, hogy nem passzol az NCX-10-eshez. De ha beállítjuk ezt a bébit -
megveregeti a Zmegmát, - és azok közül az egyik Screwmeistert - mutat a másik oldalra, -
és ott azt a gépet a sarokban, akkor együtt meg tudják ugyanazt csinálni, amit az NCX-10-
es.
Végigmérem a gépeket. Mind régi és használaton kívül van. Közelebb lépek a
Zmegmához.
- Ez az egyik gép, amiről azt mondtad Jonah-nak, hogy eladtuk, mert kellett a hely a
készletek tárolásához.
- Így van.
- Ezek gyakorlatilag ócskaságok. Biztos, hogy megfelelő minőséget lehet előállítani
rajtuk?
- Nem automaták, tehát több emberi eredetű hibára számíthatunk, de csak így tudjuk
gyorsan növelni a kapacitást.
Elmosolyodom. - Egyre szebb a menyasszony. Hol találtad?
- Reggel felhívtam egy haveromat a South End-i gyárunkban. Azt mondta, hever
náluk itt-ott néhány ezekből és nem jelent gondot, hogy az egyiket átpasszolja. Erre
átmentünk a karbantartóktól egy sráccal. hogy megnézzük.
- Mennyibe került?
- A teherautó bérleti díjába. A haver a South End-en azt mondta, vigyük csak. Majd
ócskavasként leírja. Ha eladja nekünk, nem éri meg a papírmunka.
- Működik még?
- Mielőtt elindultunk, működött. Próbáljuk ki.
A karbantartó csatlakoztatja a gép kábelét a közeli acéloszlopon található aljzatba. Bob
megnyomja az indítógombot. Egy pillanatig semmi sem történik. Aztán az öreg gép
gyomrából morgás tör fel. Az ócska ventillátorházból porfelhő csap ki. Bob felém forduló
óriási arcán ostoba vigyor.
- Azt hiszem, sínen vagyunk.

- 115 -
 A CÉL

23. fejezet

Eső veri az irodám ablakait. A világ odakint szürke és homályos. Javában tart egy
hétköznapi reggel. Előttem néhány, Hilton Smyth által kiadott úgynevezett
“Termelékenységi Bulletin" hever, amiket a bejövő postámban találtam. Egyszerűen
képtelen vagyok a legfelsőből akár csak egy bekezdést is elolvasni. Helyette kibámulok az
esőbe, és a feleségemmel való kapcsolatomon merengek.
Jól sikerült Julie-val a szombat esti kiruccanás. Nem történt semmi különös. Elmentünk
egy moziba, aztán bekaptunk valamit, majd a parkon keresztül hazaautóztunk. Szinte
unalmasan hangzik. De pontosan erre volt szükségünk. Egyszerűen jól esett pihenni vele.
Néha ugyan olyan érzésem volt, mintha visszamentünk volna a főiskolás időkbe, de végül is
úgy döntöttem, nem is annyira rossz ez az érzés. Hajnali kettőkor vittem haza a szüleihez
és odakint, a kocsifeljárón üldögéltünk, amíg az apja fel nem kapcsolta a kinti világítást.
Azóta is találkozgatunk. A múlt héten többször áthajtottam hozzájuk. Egyszer pedig
félúton találkoztunk, egy étteremben. Másnap reggel csak nyúltam-máltam, de nem
panaszkodom. Jól éreztük magunkat együtt.
Hallgatólagos megállapodás alapján egyikünk sem beszélt válásról vagy házasságról. A
téma csak egyszer merült fel, amikor a gyerekekről beszélgettünk és egyetértettünk abban,
hogy az iskola befejezése után átmennek Julie-ékhoz. Megpróbáltam ugyan kihúzni belőle
valamiféle választ, de a régi vita feléledésétől tartva visszavonultam, hogy megőrizzem a
békét.
Furcsa helyzetben vagyunk. A házasságkötésünk és a családalapítás előtti időkre
emlékeztet. Csakhogy most már elég jól ismerjük egymást. És a vihar csak időlegesen
vonult el a fejünk felől, valamikor még visszatérhet.
Halk kopogtatás zavarja meg az elmélkedésemet. Fran arca bukkan fel az ajtó
nyílásában.
- Ted Spencer vár odakint. Azt mondja, muszáj valamit megbeszélnie magával.
- Miről van szó?
Fran belép a szobába és becsukja maga mögött az ajtót. Gyorsan odajön az
íróasztalomhoz és suttogni kezd. - Nem tudom, de hallottam a folyosón, hogy körülbelül egy
órája összekaptak Ralph Nakamura-val.
- Oké, Kösz a figyelmeztetést. Küldje be.
Egy perccel később belép Ted Spencer. Dühösnek látszik. Érdeklődöm tőle, mi történt a
hőkezelőnél.
- AI, távolítsa el azt a számítógépes pasast a hátam mögül.
- Ralph-ot? Mi a baja vele?
- Hivatalnokot akar csinálni belőlem. Mindenféle hülye kérdéssel cseszeget. Most meg
azt akarja, hogy készítsek valami speciális feljegyzéseket arról, hogy mi történik a
hőkezelőben.
- Miféle feljegyzéseket?
- Fogalmam sincs róla ... azt akarja, hogy részletes munkanaplót vezessek a
beérkező és a kemencét elhagyó tételekről ... mikor raktuk be, mikor vettük ki, mennyi idő
telt el a felfűtések között, meg ilyesmi. Nekem nincs erre időm. Ráadásul a hőkezelőn
kívül még három gépcsoportért vagyok felelős.
- Miért kéri a munkanaplót?
- Honnan tudjam? Ami engem illet, van már elég körmölnivalóm így is. Azt hiszem,
Ralph csak játszani akar a számokkal. Ha van rá ideje, csinálja, de a saját osztályán. Elég
nekem a saját munkám termelékenysége miatt aggódni.
Hogy véget vessek a panaszáradatnak, bólintok. - Oké, meghallgattam, de utána kell
néznem, miről is van szó.
- Távol fogja tartani tőlem?
- Majd kiderül, Ted.
Miután elmegy, Fran-nel hívatom Ralph Nakamura-t. Csodálkozom, hogy mennyire
felhúzta Tet-et, jóllehet nem rámenős fajta.

- 116 -
 A CÉL

- Látni akartál? - kérdi Ralph az ajtóból.

- Igen. Gyere be és foglalj helyet.
Leül az íróasztalom elé.
- Mit csináltál Ted Spencer-rel, hogy ennyire berágott?
Ralph a szemét forgatja. - Csak arra kértem, hogy vezessen pontos nyilvántartást az
egyes hőkezelési időkről a kemencében. Azt hiszem, ez nem nagy kívánság.
- Mivel indokoltad?
- Egy csomó okkal. Például azzal, hogy a hőkezelésről csak rendkívül pontatlan
adataink vannak. És ha igaz, amit állítasz, ez a művelet létfontosságú a gyár
szempontjából, tehát úgy vélem, korrekt statisztikákra van szükségünk.
- Miből gondolod, hogy pontatlanok az adataink?
- Láttam a heti szállítási összesítést és valami megzavart. Néhány nappal ezelőtt
saját szakállamra előrejelzést készítettem, hogy a szűk keresztmetszetek teljesítménye
alapján hány tétel kiszállítására kerülhetett volna sor az elmúlt héten. Az előrejelzés
szerint képesek lettünk volna 18-20 tételt kiküldeni a tényleges tizenkettő helyett. Akkora
volt az eltérés a prognosztizálttól, hogy arra gondoltam, valami nagy hibát vétettem. Még
egyszer átnéztem a levezetést, de hibátlannak bizonyult. Az NCX-10-re vonatkozó
becslések is belül maradtak a tűréshatáron. Jelentős differenciát csak a hőkezelő
esetében találtam.
- Így aztán arra a következtetésre jutottál, hogy a hibának az adatbázisban kell lennie.
- Pontosan. Ezért lementem Spencer-hez, hogy megbeszéljem vele a dolgot. És
hát ...
- És mi? .
- Nos, vicces dolgokat láttam. Elég szűkszavúan válaszolgatott az első kérdésekre. A
végén megkérdeztem, hogy a kemencében éppen bennlévő darabok hőkezelése mikor
fejeződik be. Azt hittem, magától is meg tudok kapni egy tényleges hőkezelési
időtartamot, csak hogy lássam, mennyire tértünk el a becslésnél. Azt mondta, három körül
lesz vége a dolognak. Ezzel távoztam, majd háromkor visszamentem. De senkit sem
találtam a környéken. Tíz percet vártam, aztán elmentem megkeresni Ted-et. Amikor
megtaláltam, azt mondta, hogy a kemencénél dolgozókat máshová kellett átirányítania és
egy kicsit később ürítik ki a kemencét. Nem hittem neki. Fél hat körül, hazafelé
készülőben, úgy határoztam, hogy a kemencénél megérdeklődöm, pontosan mikor vették
ki a munkadarabokat. De azok még mindig benn voltak.
- Két és fél órával az előírt idő után?
- Igen. Megkerestem Sammy-t, a második műszak előmunkását, és megkérdeztem,
mi történt. Azt mondta, éjszaka nincs elég munkása, ezért csak később jutnak hozzá. Azt
állította, hogy ez nem árt az alkatrészeknek. Még ott voltam, amikor elzárta az égőket, de
később megállapítottam, hogy nyolcig nem került sor a kiürítésre. Nem akartam
belekeverni a dolgokba, de úgy gondoltam ha feljegyzés készül az egyes hőkezelések
tényleges időtartamáról, akkor legalább reálisabb alapadatokat kapunk a becslésekhez.
Megkérdeztem néhány ott dolgozó munkást, akik állítják, hogy ilyen késések gyakran
előfordulnak a hőkezelőben.
- Ez nem tréfa. Ralph ... azt akarom, hogy végezd el a szükséges felméréseket. Ne
törődj Ted-del. És csináld meg ugyanezt az NCX-10-esnél is.
- Hát, szeretném, de erre a robotolásra nincs időm. Ezért kértem meg Ted-et és
másokat, hogy véssék fel az adatokat.
- Oké, gondoskodom róla. És ... nagyon köszönöm.
- Kérlek.
- És mi a másik ok? Említetted, hogy nem csak egy van.
- Talán nem is olyan fontos.
- De igen. Mondd el!
- Nem tudom, meg tudjuk-e tenni, vagy sem, de azt hiszem, hogy a szűk
keresztmetszeteket felhasználhatjuk arra, hogy előre jelezzük, mikorra tudunk egy
megrendelést teljesíteni.
Fontolgatom a lehetőséget.

- 117 -
 A CÉL

- Érdekesen hangzik. Halljam, mire jutottál.

Bob Donovan vöröslő füllel hallgatja, mit fedezett magától fel Ralph a hőkezelőben. Én is
nyugtalan vagyok. Le-föl mászkálok a széke előtt. Amikor befejezem a mondókámat,
megszólal. - AI, a baj az, hogy a fiúknak semmi dolguk, amíg a hőkezelőben főnek az
alkatrészek. Megtöltik az egyik átkozott kemencét, becsukják az ajtaját, aztán hat-nyolc órát
nem történik semmi. Mit csináljanak? Ácsorogjanak és imamalmozzanak az ujjukkal?
- Nem érdekel, mit csinálnak, csak pontos időben tegyék be és vegyék ki a
munkadarabokat. Ö óra alatt majdnem elkészült volna egy másik tétel, amíg az emberek
valahol máshol ténykedtek.
- Rendben. Mit szólnál ahhoz a megoldáshoz, hogy amíg főnek a munkadarabok.
kölcsönadjuk más munkaterületekre a munkásokat, amikor pedig eljön az ideje, azonnal
visszamennek a helyükre ...
- Nem jó, mert két nap után minden úgy menne mint régen. Azt akarom, hogy az
emberek álljanak készenlétben a ki-és berakodásra napi huszonnégy órán keresztül,
hetente hét napon át. Ez elsősorban az előmunkásokra vonatkozik, akik egész idő alatt
felelősek az ott történtekért. És mondd meg Ted Spencer-nek, hogy legközelebb, ha
találkozunk, jobb ha tudja, mi folyik a hőkezelőben. Mert szétrúgom a zrityóját.
- Így lesz. De tudod, hogy műszakonként két vagy három emberről van szó?
- Csak? Nem emlékszel, mennyibe kerül a szűk keresztmetszetek állásideje?
- Oké, egyetértek. Igazat szólva, én is hasonló dolgokat találtam az NCX-10-esnél.
- Ott meg mi a gond?
Bob elmeséli. hogy az NCX-10-es is fél órákig szokott állni. De nem a munkaközi szünetek
miatt. A gépmunkások addig nem ebédelnek, amíg megy a gép. Vagy ha hosszú a műveleti
idő, felváltva mennek el. Eddig működik is a dolog. De ha mondjuk a délután közepén
megáll a gép, akkor húsz, harminc vagy negyven percig a kutya se néz feléje, mielőtt mást
tennének fel rá. Ennek az az oka, hogy a gépmunkásoknak más, nem szűk
keresztmetszetet jelentő gépekre is felügyelniük kell.
- Akkor ugyanazt csináljuk mint a hőkezelőben. Egy gépkezelő és egy segédmunkás
állandóan a gép mellett fog állomásozni. Amikor elkészül egy munkadarab, feltehetik a
következőt.
- Nekem jó. De képzeld el, hogy néz ki mindez papíron. Mintha megnövelnénk a
hőkezelőből vagy az NCX-10-esről lejövő munkadarabok közvetlen munkatartalmát.
Belevetem magam az íróasztal mögött álló karosszékbe.
- Egyszerre csak egy dologgal foglalkozzunk.
A másnap reggeli értekezletre Bob behozza a javaslatait. Alapvetően négy dologról van
szó. Az első kettő arra vonatkozik, amiről előző nap beszélgettünk - egy gépmunkást és egy
segédmunkást azNCX-10-es, egy előmunkást és két segédmunkást pedig a hőkezelő
kemencék mellé rendelünk állandó jelleggel. A két másik javaslat a szűk keresztmetszetek
tehermentesítését érinti. Bob szerint a Zmegma és a két másik öreg masina beállításával
tizennyolc százalékkal növelhető az NCX-10-es kapacitása. Végül pedig a hőkezelőben
halmozódó munkadarabok közül néhányat át kellene küldeni a város másik végén lévő
vállalkozóhoz. Kíváncsi vagyok, mit szól mindehhez Lou. Nem sok ellenállást fejt ki.
- A konkrét helyzet ismeretében tökéletesen igazolható az emberek beállítása a szűk
keresztmetszeteknél, ha ettől nő az eredmény. A költségek növekedése megindokolható,
ha az eladások száma is nő, ezzel javul a likviditás. A kérdésem csak az, hogy honnan
vesszük az embereket?
Bob szerint vissza lehet hívni azokat, akiket elbocsátottunk.
- Nem, nem lehet. Azzal a problémával kell szembenéznünk, hogy a központ
befagyasztotta a létszámot. A hozzájárulásuk nélkül nem hívhatunk vissza senkit.
- Vannak olyanok a gyárban, akik el tudnák látni ezeket a feladatokat? - kérdezi
Stacey.
- Úgy érti, hogy más munkaterületeken? - érdeklődik Bob.
- Igen - adom meg én a választ. - Vonjatok el munkaerőt nem szűk
keresztmetszetektől. Biztos, hogy vannak még rejtett tartalékaink.

- 118 -
 A CÉL

Bob egy percre elgondolkodik ezen. Aztán megmagyarázza, hogy a hőkezelőbe nem
nagy ügy segédmunkásokat találni. Meg ott vannak az idős, nyugdíj előtt álló
szakmunkások, akik képesek a Zmegmát és a másik két régi gépet működtetni. Egyedül az
NCX-10-eshez beállítandó kétfős csapat okoz neki gondot.
- Ki fogja a többi gépet kezelni? - kérdezi.
- A többi gépre nem kell szakmunkás - vetem közbe.
- Hát, próbáljuk meg. De mi lesz, ha az emberek átcsoportosításával más gépekből
csinálunk szűk keresztmetszetet?
- A legfontosabb a folyamatosság fenntartása. Ha valahonnan elveszünk egy
munkást és ezáltal meg szakad a folyamatosság, akkor vissza kell rakni és máshonnan
kell elvinni valakit. És ha még így sem boldogulunk, akkor nincs más hátra, irány a
központ és kipasszírozzuk a hozzájárulásukat a túlóráztatáshoz vagy újabb munkaerő
felvételéhez
- Oké, egyetértek.
Lou is áldását adja.
- Jó. Akkor csináljuk így. És Bob, kérlek, győződj meg arról, hogy csak megfelelő
embereket vegyünk fel. Mostantól a legjobb embereket állítjuk a szűk
keresztmetszetekhez.
És lőn.
Az NCX-10-es külön személyzetet kap. A Zmegma és a két másik gép üzembe áll. A
vállalkozó boldog, hogy megkapja a többlet munkadarabokat hőkezelésre. A saját
hőkezelőnkben műszakonként két ember áll készenlétben, hogy berakja és kivegye a
munkadarabokat. Bob Donovan addig bűvészkedik a gépcsoportok fölötti felelősséggel,
amíg jut egy előmunkás mindhárom műszakban a hőkezelőbe.
Egy előmunkás számára a hőkezelő nagyon kis királyságnak tűnhet. A munka sem
különösebben vonzó, és összesen csak két beosztottja van. Hogy ne legyen nekik
lealacsonyító a beosztás, műszakonként többször lemegyek a hőkezelőbe. Beszélgetés
közben meglehetősen nyíltan célzok arra, hogy nem marad el a jutalma annak aki növelni
tudja a hőkezelt alkatrészek mennyiségét.
Röviddel ezután néhány meglepő esemény következik be. Az egyik reggel korán, a
harmadik műszak vége felé, lemegyek a hőkezelőbe. Ebben a műszakban Mike Haley, egy
fiatal srác az előmunkás. Hatalmas fekete férfi, akinek a karjai mintha szét akarnák feszíteni
az inge varrását. Már észrevettük, hogy a héten az ő műszakjában tíz százalékkal nagyobb
mennyiség hagyja el a kemencéket mint a másik kettőben. A rekordokat általában nem a
harmadik műszakban szokták felállítani. Kíváncsi lettem, mi Mike trükkje. Ezért aztán
odamegyek. Hogy kitapasztaljam, mit csinál.
A helyszínre érve látom, hogy a segédmunkásai nem tétlenkednek, hanem a
munkadarabokat rakosgatják. A kemencék előterében két összerakott adag. Odahívom
Mike-ot és megkérdezem, mit csinálnak.
- Előkészülnek.
- Hogy érti ezt?
- Amikor be kell rakodnunk a kemencékbe, akkor azonos hőmérsékletű kezelést
igénylő munkadarabokat rakunk be.
- Tehát néhány tételt szétszednek és átcsoportosítanak.
- Igen. Nem tudom, csinálhatjuk-e, de kellenek az alkatrészek, ugye?
- Igen. Semmi baj. Betartják az elsőbbségi rendszert?
- Hát persze. Jöjjön csak. Hadd mutassam meg.
Mike egy ócska asztalhoz vezet, amely a kemencék kapcsolótáblája mellett áll. Előkeresi
a heti legfontosabb késedelmes szállítások számítógépes listáját.
- Nézze a 22-es tételt. Kell ötven darab a nagy szilárdságú RB/11-esekből. Ezek 1200
fokos ciklust kapnak. De ez az ötven darab nem tölti meg a kemencét. A 31-es tételben
viszont találtunk 300 rögzítő gyűrűt, amiket szintén 1200 fokon kell kezelni.
- Tehát beraknak annyi rögzítő gyűrűt, amennyi befér még az ötven RB/11-es mellé.
- Pontosan. Csak előre kiszortírozunk mindent, hogy időt nyerjünk a berakásnál
- Okos gondolat.

- 119 -
 A CÉL

- Még jobban mehetne a bolt, ha valaki meghallgatná az ötletemet.

- Milyen ötlete van.
- Most legalább egy órát tart, mire daruval vagy kézzel kiürítjük és megrakjuk a
kemencéket. Ezt az időt le lehetne rövidíteni. A kemencékben a munkadarabok egy
görgőkön mozgó lapon fekszenek. Ha tudnék néhány acéllapot szerezni és a technológia
is besegít egy kicsit, akkor egyszerűen cserélni tudnánk a platnikat. Előre
összekészíthetnénk a következő adagokat és egy villásemelővel cserélnénk a lapokat.
Ezzel naponta több órát lehetne megtakarítani, ami alatt további munkadarabokat tudnánk
hőkezelni.
Felhagyok a kemencék szemlélésével és az előmunkáshoz fordulok. - Mike, szeretném,
ha átadná a holnap éjjeli műszakját valakinek. Keresünk egy másik előmunkást, hogy
helyettesítse.
- Nem lenne rossz - vigyorodik el. - Minek?
- Mert holnapután nappalos lesz. Összeülnek Bob Donovan-nel, leírják az eljárást, hogy
másnap már be is lehessen vezetni. És csak járassa az agyát. Szükségünk van rá.
Később Bob kukkant be az irodámban.
- Szevasz.
- Helló. Megkaptad a Haley-re vonatkozó feljegyzésemet?
- Már jó kezekben van.
- Helyes. És gondoskodj arról, hogy ha megszűnik a bérek befagyasztása, kapjon
valami rendes fizetésemelést.
- Oké. - Bob arcán mosoly suhan át. Aztán nekitámaszkodik az ajtófélfának.
- Van még valami? - kérdezem.
- Jó hírek.
- Mennyire jók?
- Emlékszel, hogy Jonah érdeklődött, vajon minden munkadarabot kell-e hőkezelni?
- Persze, hogy emlékszem.
- Éppen most találtam három olyan esetet, amikor nem a technológia írta elő a
hőkezelést. Hanem mi.
- Hogy-hogy?
Magyarázata szerint körülbelül öt évvel ezelőtt valami nagyokosok megpróbálták javítani
néhány megmunkáló központ hatékonyságát. A megmunkálás gyorsítása érdekében
megnövelték a marásmélységet. Így egy milliméter vastagságú forgács helyett három
milliméteres keletkezik. Ettől viszont rideggé válik a fém. Ezért kell hőkezelni.
- A lényeg az, hogy olyan gépek termelékenységét növeltük, amelyek nem képeznek
szűk keresztmetszetet. Elég a rendelkezésre álló kapacitás arra, hogy hosszabb műveleti
idők mellett is ki tudja elégíteni az igényeket. És a lassabb megmunkálás szükségtelenné
teszi a hőkezelést. Ezzel gyakorlatilag nagyjából húsz százalékkal csökkenthető a
kemencék terhelése.
- Fantasztikusan hangzik. És mit szól hozzá a technológia?
- Ez a legszebb az egészben. Mi kezdeményeztük a változtatást öt évvel ezelőtt.
- Szóval bármikor visszacsinálhatjuk, amikor csak akarjuk.
- Így van! Nem kell változtatás, mert már rendelkezünk jóváhagyott technológiai
leírással.
Már lép is le, hogy áldásommal olyan hamar bevezesse a változtatást, amilyen hamar
csak lehetséges. Én meg csak ülök és csodálkozom, hogy néhány művelet
hatékonyságának csökkentésével termelékenyebbé tesszük az egész gyárat.
Ezt sose hiszik el a tizenötödik emeleten.

- 120 -
 A CÉL

24. fejezet

Péntek délután van. A parkolóban az első műszakot éppen befejező dolgozók beszállnak
a kocsijaikba és indulnak haza. A kapunál a szokásos tumultus. Az irodámban vagyok - a
saját dolgaimon jár az eszem - amikor hirtelen, a félig nyitott ajtó mögül ... BAM!
Valami lepattan a plafonról. Talpra ugrom, megnézem, nem sebesültem-e meg, majd
fedezéket keresek a rakéta elől, ami egy pezsgősüveg dugója.
Kintről nevetés hangzik. A következő pillanatban tele az irodám. Stacey, Bob, Donovan
(aki az üveget markolja). Ralph, Fran, néhány titkárnő, meg egy csomó ember - még Lou is
csatlakozik hozzánk. Fran egy műanyag kávéspoharat nyújt felém. Bob italt tölt az üvegből.
- Mi ez a felhajtás?
- A köszöntőben elmondom, mihelyt mindenki kapott toroköblítőt - jelenti ki Bob.
További palackokat bontanak és amikor mindenkinek tele van a pohara, Bob felemeli a
magáét.
- A rekordra, amit a megrendelések terén elértünk. Lou ellenőrizte az adatokat és
felfedezte, hogy eddig havonta maximum harmincegy megrendelést teljesítettünk,
körülbelül kétmillió dollár értékben. Ebben a hónapban meghaladtuk ezt. Ötvenhét tétel
ment ki. ... kerek számot mondok, ... úgy hárommillió dollár értékben.
- Nemcsak több terméket szállítottunk ki - teszi hozzá Stacey - de örömmel
jelenthetem, hogy a múlt hónaphoz képest a munkába vett darabok mennyisége tizenkét
százalékkal csökkent a készletelemzésünk szerint.
- Akkor igyunk a pénzcsinálásra! - javasolom.
És iszunk.
- Mmmmmm ... ipari erősségű pezsgő - állapítja meg Stacey.
- Nagyon jó megkülönböztetés - szól oda Ralph Bobnak. - Megjegyezted?
- Inkább igyunk. Az jobban megy.
Éppen megkockáztatnék még egy pohárral, amikor észreveszem, hogy Fran közelít.
- Mr. Rogo?
- Igen.
- Bill Peach van a vonalban.
Megrázom a fejem. Kíváncsi vagyok, most meg mi a fenét akar tőlem.
- A maga asztalánál veszem fel, Fran.
Kimegyek, lenyomom a megfelelő gombot és felemelem a kagylót.
- Igen, Bill. Miben állhatok a rendelkezésedre?
- Most beszéltem Johnny Jones-szal.
Automatikusan papírt-ceruzát ragadok, hogy felírjam a zűrt okozó megrendelés adatait.
Várom, hogy Peach folytassa, de nem szólal meg egy pillanatig.
- Mi a baj? - kérdem végül.
- Nincs semmi baj. Igazán örül.
- Tényleg? Miért?
- Említette, hogy egy csomó késedelmes megrendelését leszállítottátok. Gondolom,
különös erőfeszítések árán.
- Nos, igen is, meg nem is. Egy pár dolgot másképpen csinálunk mostanában.
- Bánom is én. Azért hívtalak, mert mindig foglalkoztatnak a dolgaid, különösen ha baj
van. AI, ezért csak azt akarom mondani, mindkettőnk nevében megköszönöm a jó
munkátokat.
- Kösz, Bill. És kösz, hogy hívtál.
- Köszönömköszönömköszönömköszönöm - botladozik a nyelvem, amikor Stacey
megáll a házunk előtt. - Igazán csodálatos, hogy hazahozott ... és igazán alatt igazánt is
értek.
- Ne is beszéljünk róla. Örülök, hogy volt okunk ünnepelni.
Leállítja a motort. Fölnézek a házra. Minden sötét, csak egy lámpa ég. Korábban jó
érzékkel felhívtam anyámat és megmondtam neki, hogy nem kérek vacsorát. Okosan
tettem, mert Bill Peach hívása után az ünnepség elhúzódott. Az eredeti csapatnak legalább

- 121 -
 A CÉL

a fele elment vacsorázni. Lou és Ralph hamar bedobták a törülközőt. De Donovan, Stacey
és én - három-négy kitartó pasival - kajálás után elmentünk egy bárba és jól éreztük
magunkat. Most hajnali fél kettő van és kellemesen be vagyok tintázva.
A Buick-ot a biztonság kedvéért a bár mögötti parkolóban hagytam. Stacey, aki már előbb
átváltott klub-szódára, kiválóan hazasofírozott bennünket Bobbal. Tíz perccel ezelőtt
betuszkoltuk Bobot a konyhaajtójukon, ahol zavartan ácsorgott egy darabig, mielőtt
elbúcsúztunk volna. Ha eszébe jut, a nap folyamán átküldi a feleségét, hogy elfuvarozzon
minket a kocsijainkért.
Stacey kiszáll, megkerüli az autót és kinyitja nekem az ajtót, így ki tudok kászálódni én is a
járdára. Mivel a lábaim bizonytalanok, nekitámaszkodom a kocsi oldalának.
- Még sohase láttam ennyit mosolyogni - jegyzi meg Stacey.
- Volt miért.
- Bárcsak az értekezleteken is ilyen vidám lenne.
- Ezután folyamatosan vigyorogni fogok minden értekezleten - ígérem meg.
- Na gyerünk, látni akarom, hogy eléri az ajtót.
Belém karol, úgy vezet a bejárati ajtóig.
Odaérve megkérdezem. - Mit szólna egy kávéhoz?
- Kösz, nem. Késő van, otthon kéne már lennem.
- Biztos?
- Aha.
Előrángatom a kulcsaimat, nagy nehezen beletalálok a zárba, az ajtó kitárul.
A nappaliban sötét van. Stacey-hez fordulok és kitárom a karom.
- Köszönöm a csodálatos estét. Klassz volt.
Amikor kezet rázunk, valamiért hátralépek, megbotlom a küszöbön és elveszítem az
egyensúlyomat.
- Hoppá!
A következő pillanatban mindketten a padlóra zuhanunk. Szerencsére - vagy nem, mint
kiderül - Stacey roppant mulatságosnak találja a dolgot.
A nevetéstől még a könnye is kicsordul. Én is röhögni kezdek. Nevetve ide-oda gurulunk a
padlón, amikor felgyullad a villany.
- Te rohadék!
Felnézek, a szemem nehezen állja az éles fényt, és ott áll ő.
- Julie? Mit keresel itt?
Válasz nélkül átcsörtet a konyhán. Miközben feltápászkodom és utána botorkálok, nyílik a
garázsba vezető ajtó. Kattan a villanykapcsoló. Egy fél pillanatra felrémlik a sziluettje.
- Julie! Várj egy kicsit!
Hallom, amint kitárul a garázsajtó. Mire odaérek, már beszállt. A kocsi ajtaja becsapódik.
Vadul integetve közelebb araszolok. Beindítja a motort.
- Csak ülök itthon egész éjjel és várom, hogy hazagyere, közben hat óra hosszat
elviselem az anyádat - visítja a leeresztett ablakon át. - Te meg tökrészegen jössz haza
egy repedtsarkúval!
- De Stacey nem repedtsarkú, ő ...
Julie vagy ötvennel hátramenetben kisüvít a garázsból a feljáróra (majdnem nekimegy
Stacey autójának, majd az utcára. Csak ácsorgok a garázsvilágítás fényében. A kocsija
gumijai csikorognak az aszfalton.
Elment.
Szombat reggel felkelek és nyögök. Az első nyögés oka a macskajaj, a másodiknak pedig
az, hogy eszembe jutnak az éjjel történtek.
Amikor végre képes vagyok felöltözni, megkockáztatom, hogy kimenjek a konyhába egy
csésze kávéért. Anyám már ott van.
- Tudod, itt volt a feleséged tegnap este - tájékoztat, miközben kiönti az első pohár
kávémat.
Lassan összeáll a kép. Julie közvetlenül azután bukkant fel, hogy tegnap felhívtam. Fogta
magát és átkocsikázott, mert hiányoztam neki, meg a gyerekeket is látni akarta.
Meglepetést akart szerezni. Hát sikerült.

- 122 -
 A CÉL

Később hívom Barnett-ék számát. Ada a szokásos szöveget nyomja. - Nem akar veled
többet szóba állni.
Hétfő reggel, alighogy beérek az irodába, Fran közli, hogy Stacey azóta keres, hogy
bejött. Éppen csak leteszem magam az íróasztalom mögé, amikor Stacey megjelenik az
ajtóban.
- Helló. Beszélhetnénk?
- Persze. Jöjjön be.
Láthatóan zavarban van. Kerüli a tekintetem, amikor leül.
- Nézze, sajnálom a péntek éjjel történteket - mondom neki.
- Semmi baj. Visszajött a felesége?
- Hát, nem. A szüleinél tartózkodik egy ideig.
- Miattam?
- Nem. Mostanában problémáink vannak.
- AI, lelkiismeret furdalásom van. Szeretnék beszélni vele.
- Ah, semmi szükség erre.
- Mégis beszélnem kellene vele. Mi a száma?
Talán érdemes lenne megpróbálni. Ezért megadom neki Barnett-ék számát. Felírja és
megígéri, hogy még ma telefonál. De nem áll fel.
- Van még valami?
- Félek, igen.
Szünetet tart.
- Ki vele.
- Azt hiszem, nem fog tetszeni magának, de egészen biztos vagyok abban, hogy ...
- Stacey, miről van szó?
- Egyre több a szűk keresztmetszet.
- Ezt hogy érti? Valami járvány vagy mi a fene?
- Nem. De van egy újabb szűk keresztmetszetünk ... talán több is. Még nem vagyok
egészen biztos benne. Hadd mutassak valamit. - Megkerüli az íróasztalt, a kezében
számítógépes listák. - Ezek a végszereldében várakozó alkatrészek listái.
Átfutjuk a papírokat. Mint mindig, hiány van a szűk keresztmetszeteken készülő
alkatrészekből. De mostanában ez megesik nem szűk keresztmetszeteken áthaladó
munkadarabokkal is.
- Múlt héten volt egy esetünk, amikor 200 darab DBD-50-est kellett összeszerelnünk.
A 172 különféle alkatrészből 17 hiányzott. Ezek közül csak egy volt piros jelzésű. A többi
zöld címkés. A piros jelzésű hőkezelése csütörtöktől péntek reggelig megtörtént. De a
másik 16 még mindig hiányzik.
Hátradőlök a székemben és az orrnyergemet masszírozom.
- A fene egye meg, mi a bánat folyik itt? Feltételezésem szerint a szűk
keresztmetszeteken megmunkált alkatrészek érnek utoljára a végszereldébe. Hiányzik
valami alapanyag azoknál a zöld cédulásoknál? A beszállítókkal van gond? Stacey
megrázza a fejét. - Nem. Az anyagbeszerzés nem jelent gondot. És ennél a tételnél
nincsenek külső beszállítók. A probléma oka a gyáron belül keresendő. Ezért feltételezem,
hogy egy vagy több keresztmetszet szűkké vált.
Felállok és járkálni kezdek.
- Az eredmény növelésével akkorára nőtt a gyár terhelése, hogy a hőkezelőn és az
NCX-10-esen kívül más gépek is elérték kapacitásuk határát - magyarázza csöndesen
Stacey.
Bólintok. Lehetségesnek tűnik. A szűk keresztmetszetek termelékenységét megnöveltük,
nőtt az eredmény és csökkent a restanciánk. De a szűk keresztmetszetek
termelékenységének növekedése megnövelte a többi gép iránti igényt. És ha ez az igény
meghaladja az adott gép száz százalékos teljesítőképességét, akkor új szűk
keresztmetszetet hoztunk létre.
- Akkor megint keresgélhetjük a szűk keresztmetszeteket az egész termelési
folyamatban? Most, amikor úgy látszott, hogy kimászunk a gödörből ...
Stacey összeszedi a listákat.

- 123 -
 A CÉL

- Oké, nézze, azt akarom, hogy mindent találjon meg, amit csak tud, pontosan milyen
és mennyi alkatrészt és készterméket érint a dolog, melyik termelési tervben, milyen
gyakori a hiány, satöbbi. Közben megpróbálom elérni Jonah-t, hogy kikérjem a
véleményét.
Miután Stacey elmegy és Fran kideríti, merre van Jonah, odaállok az iroda ablakába és a
gyepet bámulom, miközben a gondolataim vadul száguldoznak. Jó jelnek véltem, hogy a
szűk keresztmetszetek termelékenyebbé tételére hozott intézkedések bevezetése után
csökkentek a készletek. Egy hónappal ezelőtt még alig tudtunk átgázolni az
üzemcsarnokban felhalmozódott munkadarabokon. Mindenfelé halmokban álltak, a halmok
pedig nőttek. De sikerült elérnünk, hogy az utóbbi hetekben apadás állt be. Múlt héten,
ittlétem óta első alkalommal végig tudtunk menni a szerelőszalag mellett anélkül, hogy
kerülgetnünk kellett volna az összeszerelésre váró alkatrészeket. Azt hittem, hogy ez jó.
Erre meg mi történik.
- Mr. Rogo - szól be Fran az intercomon - a vonalban van.
Felkapom a telefont. - Jonah? Üdv. Nézze, bajban vagyunk.
- Mi a baj?
Miután elsorolom a szimptómákat, Jonah megkérdezi, mit csináltunk a látogatása óta.
Újabb felsorolás: a MEO áthelyezése a szűk keresztmetszetek elé, az emberek figyelmének
felhívása a szűk keresztmetszeteken átmenő munkadarabok fontosságára, az NCX-10-est
kisegítő három gép beállítása, a munkaközi szünetek új szabályozása, külön szakemberek
kijelölése a szűk keresztmetszetekhez, az adagok növelése a hőkezelőben, az új
elsőbbségi rendszer bevezetése az üzemben ...
- Új elsőbbségi rendszer? - kérdez rá Jonah.
- Igen. - Majd elmagyarázom a piros és zöld függőcímkéket és a rendszer működését.
- Jobb, ha megint odamegyek - zárja le a beszélgetést Jonah.
Aznap éjjel otthon vagyok. Cseng a telefon.
- Szevasz - hallom Julie hangját.
- Szia.
- Bocsánatkéréssel tartozom azért, ami péntek éjszaka történt. Stacey felhívott. AI,
igazán kellemetlen. Teljesen félreértettem a dolgot.
- Igen, hát ... úgy vélem, mostanában elég sok félreértés van közöttünk.
- Még egyszer bocsánatot kérek. Odamentem, mert azt hittem. örülni fogsz nekem.
- Örültem volna, ha maradsz. Ha tudtam volna, hogy jössz, munka után hazajöttem
volna én is.
- Tudom, hogy fel kellett volna hívjalak, de éppen olyan kedvem volt.
- Azt hiszem, nem kellett volna megvárnod.
- Arra gondoltam, bármelyik percben hazajöhetsz. Az anyád meg egész idő alatt
görbe szemekkel méregetett. Végre lefeküdtek, én meg egy óra múlva elaludtam a
nappaliban a szófán és akkor ébredtem fel, amikor bejöttetek.
- Nos ... béküljünk ki?
Hallom a megkönnyebbülést a hangjában.
- Igen, szeretném. Mikor találkozunk?
Azt javasolom, próbáljuk meg ismét pénteken. De ő nem tud addig várni.
Kompromisszumként szerdában maradunk.

- 124 -
 A CÉL

25. fejezet

Deja vu. Másnap reggel a repülőtéren üdvözlöm a kettes kapun kilépő Jonah-t.
Tízre a gyári tanácsteremben vagyunk. Az asztal körül Lou, Bob, Ralph és Stacey. Jonah
fel-alá járkál.
- Kezdjük néhány alapkérdéssel. Először is, pontosan meghatározták, mely alkatrészek
jelentenek problémát?
Stacey, aki papírbástyák mögé bújik és készen várja az ostromot, felemel egy listát.
- Igen, azonosítottuk őket. Az éjszakát azzal töltöttem, hogy összevetettem az
adatokat a tényleges üzemi állapottal. Úgy látszik, a probléma harminc alkatrészt érint.
- Meggyőződött arról is, hogy a szükséges alapanyagok rendelkezésre állnak? - kérdi
Jonah.
- Természetesen - válaszolja Stacey. - Azzal semmi gond. Ütemezés szerint
megtörtént az anyag-kivételezés. De a munkadarabok nem érnek el a végszereldébe,
hanem az új szűk keresztmetszeteink előtt halmozódnak.
- Álljunk csak meg. Honnan tudja, hogy azok tényleg szűk keresztmetszetek? - veti fel
Jonah.
- Mivel feltartják a munkadarabokat, arra gondoltam annak kell lenniük ...
- A következtetések levonása előtt szánjunk egy félórát egy kis sétára az
üzemcsarnokban, hogy lássuk, mi történik - javasolja Jonah.
Levonulunk az üzembe és megállunk a marógépek csoportja előtt. Az egyik oldalon zöld
címkés készletek halmai. Stacey megmutatja a végszereldében várva várt alkatrészeket. A
legtöbb hiányzó darabon zöld címke fityeg. Bob odahívja az előmunkást, egy Jake nevű
tagbaszakadt pasast, és bemutatja Jonah-nak.
- Ez itt mind itt van mán vagy két-három hete, tán még régebben - magyarázza Jake.
- De most kellenének - mondom. - Hogy-hogy még nem csinálták meg?
Jake megrántja a vállát. - Maguk tudják, melyik köll, mindjárt megcsináljuk. De ez nem
pászol a maguk új elsőbbségi rendszeréhez.
Ezzel rámutat egy másik rakás anyagra.
- Látják azokat ott? Na, az mind piros címkés. Azokat mind meg köll csinálnunk,
mielőtt a zöld cédulásokhoz nyúlnánk. Ezt mondták, nem?
Hu-hú. Kezd nyilvánvalóvá válni, mi történik.
- Vagyis - foglalja össze Stacey - miközben a zölddel jelölt anyagok csak gyűlnek,
maguk minden időt a szűk keresztmetszetekre kerülő anyagok megmunkálásával töltik.
- Hát, leginkább. Csak elég hosszú lenne a nap. Érti, mire gondolok?
- A munkaidejükből mennyit tesz ki az, amit a szűk keresztmetszetekre szánt
munkadarabok megmunkálásával töltenek? - kérdi Jonah.
- Úgy hetvenöt vagy nyolcvan százalékot - feleli Jake. - Nézze, minden, ami a
hőkezelőbe vagy az NCX-10-esre megy, először ide kerül. Addig, amíg a piros címkés
anyagok csak egyre jönnek - és ebben nincs megállás, mióta bevezették ezt az új
rendszert -, nem sok időnk jut arra, hogy a zöldekkel foglalkozzunk.
Egy pillanatig csend van. A munkadarabokról a gépekre, majd Jake-re vándorol a
tekintetem.
- Most mi a francot csináljunk? - szólal meg Bob. mintha a gondolataimban olvasna. -
Cseréljük ki a címkéket? A hiányzó alkatrészek kapjanak piros jelzést zöld helyett?
Reményvesztetten égnek emelem a karomat. - Azt hiszem, az egyetlen megoldás, hogy
felgyorsítjuk a tempót.
- Az nem old meg semmit - hűt le Jonah - mert ha most a felgyorsításhoz
folyamodnak, akkor nem lesz sose vége és mindig csak rosszabb lesz a helyzet.
- De mi mást tehetünk? - kérdezi Stacey.
- Először is, menjünk és nézzük meg a szűk keresztmetszeteket, mert a problémát
onnan is meg lehet közelíteni - jelenti ki Jonah.
Mielőtt az NCX-10-eshez érnénk, szemünkbe ötlenek a körülötte felhalmozódó készletek.
Annyira fel vannak stószolva, amennyire csak villástargoncával lehetséges. Nem

- 125 -
 A CÉL

egyszerűen egy hegy, hanem több csúcsból álló hegység. A gép körül több munkadarab
várakozik mint valaha, mint mielőtt szűk keresztmetszetté nyilvánítottuk volna. És mindenen
piros címke lóg. Alig látszik ki mögülük maga az NCX-10-es.
- Hogy jutunk a géphez? - kérdezi Ralph, miközben tekintete átjárót keres.
- Erre, hadd mutassam az utat - segít Bob.
Jonah csak bámulja a sok felhalmozódott munkadarabot. - Úgy saccra legalább egy
hónapra való munka van itt, ha nem több. És lefogadom, a hőkezelőben sem más a
helyzet. Mondják, tudják, hogy miért gyűlt itt össze ennyi készlet?
- Mert az előző munkafázisokban a pirossal jelölt munkadaraboknak adtunk
elsőbbséget - válaszolom.
- Igen, ez az egyik ok. De miért van ennyi alkatrész, ami végül is megakad itt?
Nincs válasz.
- Oké, akkor hadd magyarázzam meg a szűk és nem szűk keresztmetszetek néhány
alapvető összefüggését. AI, emlékszik, hogy említettem már, hogy az olyan üzem, ahol
mindenki mindig dolgozik, nem hatékony? Itt a példa rá.
Jonah odasétál a közeli MEO-részleghez és felvesz egy darab krétát, amivel az ellenőrök
a hibákat szokták megjelölni. Majd letérdel a betonra és rámutat az NCX-10-esre.
- Itt van a szűk keresztmetszetük, ez az X-valamilyen gép. Nevezzük egyszerűen X-nek.
És egy X-et ír a padlóra. Aztán az előtte lévő gépek felé int.
- Az X-et különböző gépek és emberek látják el. Mivel a szűk keresztmetszetet X-szel
jelöltük, a nem szűk keresztmetszeteket nevezzük Y-nak. Az egyszerűség kedvéért nézzük
az egyik nem szűk keresztmetszet kapcsolatát egy szűk keresztmetszettel ...
A krétával a következőket írja a betonra:
Y ⇒X
A kettőt Jonah magyarázata szerint a munkadarabok kötik össze, a nyíl pedig
egyértelműen jelzi a munkadarabok haladási irányát. Hozzáteszi, hogy bármelyik nem szűk
keresztmetszetről lehet szó, hiszen mindegy, hogy melyiket választjuk, az arról lekerülő
munkadarabot később mindenképpen X-en is meg kell munkálni.
- A nem szűk keresztmetszet definíciójából következik, hogy Y-nak van tartalék
kapacitása. Ezért azt is tudjuk, hogy Y gyorsabban képes kielégíteni az igényeket X-nél.
Számoljunk mindkettőn havi 600 munkaórával. X-nek mind a 600 munkaórára szüksége
van az igények kielégítéséhez, hiszen szűk keresztmetszet. És mi van akkor, ha az Y
gépen erre elég 450 óra, vagy 75 százalék? Mi történik, ha ledolgozta a 450 órát?
Hagyják állni?
- Nem, hanem keresünk rá valami más munkát - válaszolja Bob.
- De Y már kielégítette a piaci keresletet.
- Akkor nekilátunk a következő havi munkának - magyarázza Bob.
- És ha nincs semmi munkája?
- Akkor több anyagot vételezünk ki.
- És ez a gond. Mert mi történik az Y gépen ezekben a többlet órákban előállított
alkatrészekkel? Nos, valahová tovább kell menniük. Y gyorsabb X-nél. És mivel Y-t tovább
működtetik, több munkadarab érkezik az X géphez mint amennyi távozik onnan. Ami azt
jelenti ...
A munkadarabok hegyeire mutat.
- A vége az, hogy minden az X gépnél halmozódik fel. És ha még több anyagot
kezdenek feldolgozni mint amennyiből késztermék lesz, mi a végeredmény?
- Készletnövekedés - adja meg a választ Stacey.
- Pontosan. És mi lenne fordított esetben? Ha X gép látná el Y-t?
Jonah megint a betonra ír.
Y ⇒X
- Y 600 munkaórájából mennyit tudnának felhasználni?
- Csak 450-et - mondja Stacey.
- Helyes. Ha Y gépre kizárólag X-ről kerülnek munkadarabok, annak maximális
munkaóraszámát X teljesítménye határozná meg. Így X 600 órája egyenlő Y 450 órájával.
Ha ezen túljutna, nem lenne mit csinálnia. Ami azonban elfogadható.

- 126 -
 A CÉL

- Várjunk csak - vágok közbe. - Megesik az üzemben, hogy szűk keresztmetszetről

kerülnek munkadarabok nem szűk keresztmetszetre. Itt van például az NCX-10-es és a
technológia szerint utána következő gépek esete.
- Úgy érti, hogy más munkaterületeken? És tudják, mi történik. Ha Y ugyanúgy tovább
dolgozik? Nézzenek csak ide.
Egy harmadik diagramot rajzol a padlóra a krétával.

Y ⇒V
X ⇒E
G
S
Z
E
R
E
L
D
E

Ebben az esetben néhány munkadarab nem megy keresztül szűk keresztmetszeten, az Y

után pedig egyenesen a végszerelde következik. Más munkadarabok útja szűk
keresztmetszeten át vezet és az X útvonalon kerülnek a végszereldébe, ahol a kétféle
alkatrész belekerül egy késztermékbe.
A valóságban az Y útvonal valószínűleg nem szűk keresztmetszetek egymásutánjából áll,
egészen a végszereldéig. Az X útvonalon megeshet, hogy egy sor nem szűk
keresztmetszetet egy szűk követ, ahonnan a munkadarabok ismét néhány nem szűk
keresztmetszetre mennek tovább. A mi esetünkben Jonah megállapítása szerint van az X-
en végzett munkafázist követő gépeknek egy csoportja, amelyekre mindkét útvonalon
érkezhetnek munkadarabok.
- A legegyszerűbb esetet vettem figyelembe, a legkevesebb számú elemmel
számoltam - egy X-szel és egy Y-nal. Nem érdekes, hány nem szűk keresztmetszet van a
rendszerben, az Y gép állandó üzemben tartása ugyanazt eredményezi.
Tegyük fel, hogy mind X, mind Y folyamatosan dolgozik az összes rendelkezésre álló
munkaóra alatt. Mennyire lenne hatékony a rendszer?
- Maximálisan - sóhajt fel Bob.
- Nem, téved. Mert mi történik, ha az Y-ról érkező összes alkatrész eléri a
végszereldét?
Bob megrántja a vállát. - Befejezzük az összeszerelést és teljesítjük a megrendelést.
- Hogyan? A termékeik nyolcvan százalékában van legalább egy olyan alkatrész,
amelyet valamelyi, szűk keresztmetszetet jelentő gépen is meg kell munkálni. Mivel
helyettesíti ezeket? Hiszen hol vannak még a végszereldétől.
Bob megvakarja a fejét. - Igaz ... elfelejtettem.
- Ha meg nem tudjuk elvégezni az összeszerelést - teszi hozzá Stacey, - akkor megint
csak a készleteink halmozódnak. Csakhogy most nem a szűk keresztmetszetet jelentő
gépnél, hanem a végszereldében.
- Így van - erősíti meg Lou. - És még néhány millió dollár kiesik a körforgásból.
- Értik? Azért megismétlem. A nem szűk keresztmetszet nem befolyásolja az
eredményt, még ha napi huszonnégy órán keresztül üzemel is.
Bob még mindig tamáskodik. - Oké, de mi van a termékek azon húsz százalékával,
amiben nincsenek szűk keresztmetszeten áthaladó alkatrészek? Ezeknél nagy
hatékonyságot érhetünk el.
- Gondolja? - kérdi Jonah.
Vissza a padlóra.
Y ⇒ A termék
X ⇒ B termék

- 127 -
 A CÉL

Ebben az esetben X és Y egymástól függetlenül dolgozik. Különböző piaci igényeket

elégítenek ki.
- Az Y gép 600 órás teljesítményéből mennyit tud ekkor a rendszer hasznosítani?
- Mindet - szólal meg Bob.
- Á, dehogy - hangzik a válasz. - Első pillantásra valóban úgy tűnik, hogy mind a száz
százalékot.
- Csak annyit tudunk hasznosítani, amennyit a piac felvesz - próbálkozom.
- Így már helyes. A definíciónak megfelelően az Y gépnek szabad kapacitása van. Ha
ezt a maximumig kihasználják, fölös készletek keletkeznek, de ebben az esetben
késztermék formájában. A kényszer ekkor nem a termelésben keletkezik, hanem a
marketingnél, hogy el tudják-e adni.
Miközben beszél, felrémlenek előttem a raktárakba bezsúfolt késztermékeink. Legalább
kétharmadukban nincs szűk keresztmetszeten átmenő alkatrész. A nem szűk
keresztmetszetek " hatékony" működtetésével a keresletet messze meghaladó készleteket
halmoztunk fel. És a maradék egyharmad? Azokban vannak szűk keresztmetszeten is
megmunkált alkatrészek, de némelyikük már több éve a raktár polcain porosodik.
Korszerűtlenné váltak. A raktáron lévő 1500 vagy hány darabból jó, ha havonta tízet el
tudunk adni. Csak a versenyképes termékeket lehet értékesíteni abban a pillanatban,
ahogy befejeződik az összeszerelésük. Ezeket egy-két napon belül kiszállítjuk a
vásárlóinknak, hiszen nagy a lemaradásunk.
Jonah-ra nézek. A padlóra írtakat sorszámozza.

1. Y ⇒ X 3. Y ⇒ V 4. Y : A termék
X ⇒É X ⇒ B termék
2. X ⇒ Y G
S
Z
E
R
E
L
D
E

Majd folytatja. - Négy. X-et és Y-t magában foglaló lineáris kombinációt vizsgáltunk meg.
Természetesen X-nek és Y-nak végtelen számú kombinációját létre lehetne hozni. De ez a
négy kifejezi a lényeget ahhoz, hogy ne kelljen továbbmennünk. Mert ha ezeket
építőkockákként alkalmazzuk, akkor bármely termelési helyzetet le tudunk írni velük. Mert
szükségtelen X és Y trilliónyi kombinációját végigvennünk, hogy megtaláljuk azt, ami
mindegyikükben egyetemes: az igazságot általánosíthatjuk egyszerűen annak feltárásával,
mi történik e négy eset mindegyikében. Észrevettek-e valami hasonlóságot közöttük?
Stacey azonnal rávágja, hogy Y egyetlen esetben sem határozza meg az eredményt a
rendszerben. Még ha X-nél többet teljesít is, csak a készletet növeli, az eredményt nem.
- Így van. És ha folytatjuk a gondolatmenetet, felállíthatjuk az alábbi egyszerű
szabályt, ami minden esetben igaz: egy nem szűk keresztmetszet hasznosításának
szintjét nem a saját potenciálja, hanem a rendszerben fellépő valami más kényszer szabja
meg.
Rámutat az NCX-10-esre.
- A maguk rendszerében a fő kényszer ez a gép. Ha valamelyik nem szűk
keresztmetszetet jelentő gépükön többet termelnek mint ezen a masinán, akkor nem
növelik a termelékenységet. Éppen ellenkezőleg. Növelik a készleteiket, ami viszont nem
segíti a cél elérését.
- De mit kellene csinálnunk? - érvel Bob. - Ha nem dolgoznak az emberek akkor nő az
állásidő, ami csökkenti a hatékonyságunkat.

- 128 -
 A CÉL

- Na és?
Donovan meglepődik egy kicsit. - Elnézést, de hogy mondhat ilyet?
- Vessen egy pillantást a háta mögé. Nézze meg a szörnyeteget, amit maguk
kreáltak. Nem magától lett ilyen. A saját döntéseik eredménye ez az irdatlan mennyiségű
munkadarab. És miért? Annak a hibás alapfeltevésnek köszönhető, hogy a munkásoknak
teljesen ki kell dolgozniuk a munkaidőt, vagy meg kell tőlük szabadulniuk, hogy pénzt
“takarítsanak meg".
Lou szólal meg. - Nos, igaz, hogy a száz százaléknak nincs realitása. Mi csak valami
elfogadható arányt kérünk, mondjuk kilencven százalékot.
- Miért lenne pont kilencven százalék elfogadható? Miért nem hatvan vagy huszonöt?
Ezeknek a számoknak nincs tartalma, hacsak nem a rendszerben fellépő kényszerek
képezik az alapjukat. Elegendő nyersanyag birtokában egy munkás akár a nyugdíjazásáig
is dolgoztatható egyfolytában. De kell-e? Nem, ha pénzt akarunk csinálni.
Ralph érdekes kérdést vet fel. - Mi a véleménye arról, hogy egy alkalmazottat dolgoztatni
és abból profitot húzni az két különböző dolog?
- Igen. Ezzel egészen közel jutunk ahhoz a második szabályhoz, amit logikailag X és
Y már említett négy kombinációjából vezethetünk le. Fogalmazzunk pontosabban. Egy
forrás működtetése és hasznosítása nem szinonimák.
Megmagyarázza, hogy a két szabályban egy forrás “hasznosítása" az adott forrás
felhasználását jelenti oly módon, hogy a rendszert segítse a cél elérésében. Egy forrás
“működésbe hozása" olyan, mintha megnyomnánk egy gépen a BE gombot és dolgozik
akár származik valamilyen haszon belőle akár nem. Következésképpen egy nem szűk
keresztmetszet kapacitásának maximális kihasználása a legnagyobb hülyeség.
- És ezekből a szabályokból az is következik, hogy nem szabad a rendszerben lévő
összes forrást optimalizálni - fűzi hozzá Jonah. - A helyi optimumok rendszere egyáltalán
nem optimális, hanem rendkívül alacsony hatékonyságú.
- Oké, - mondom - de ettől a hiányzó alkatrészek még nem jutnak el a marógépektől a
végszereldébe.
- Gondolja csak végig, mit is beszéltünk a készletek halmozódásáról a marógépeknél
és itt a két szabály tükrében.
- Azt hiszem, látom a probléma gyökerét - jelenti ki Stacey. - Az alapanyagokat
gyorsabban vételezzük ki, mint ahogy a szűk keresztmetszeteken fel tudjuk dolgozni.
- Helyes. Mindig újabb munkát adnak, amikor csak a nem szűk keresztmetszetek
leállnak.
- Elfogadom, de a marógépek szűk keresztmetszetet képeznek - fűzöm hozzá.
Jonah megrázza a fejét. - Nem, dehogy. Ezt a maga mögött tornyozódó készletek
bizonyítják. Nézze, a marógépek alapvetően nem szűk keresztmetszetek, csak maguk azzá
tették.
A továbbiakban elmondja, hogy az eredmény növelése mellett is lehetséges újabb szűk
keresztmetszetek létrejötte. De a legtöbb gyár annyi fölös kapacitással rendelkezik, hogy az
eredmény hatalmas méretekben növekedhet, mielőtt ez bekövetkezne. Nálunk a
növekedés csak húsz százalékos. Amikor telefonon beszéltünk, már akkor valószínűtlennek
tartotta, hogy új szűk keresztmetszetek jöttek volna létre.
Az történt, hogy az eredmény növekedése ellenére folytatódott az üzem készletekkel való
megterhelése, mert elvártuk, hogy minden munkás állandóan dolgozzon. Ettől nőtt a
marógépek terhelése, ami egy idő után meghaladta a kapacitásukat. Elsőbbséget élvező,
piros címkés munkadarabokat gyártottak, a zölddel jelzett anyagok pedig csak
halmozódtak. Így a hőkezelőn és az NCX-10-esen, tehát a szűk keresztmetszeteken
átmenő nagy számú munkadarabnak köszönhetően eltorlaszoltuk az utat egy másik
munkafázisban is, ezáltal a szűk keresztmetszeteken át sem menő alkatrészek sem jutottak
el a végszereldébe.
Amikor befejezi, kérdéssel fordulok hozzá. - Már értem az általunk választott megoldás
hibáit. Meg tudná mondani, mit tegyünk, hogy helyére tegyük a dolgokat?
- Azt szeretném, ha a tanácsterembe visszamenet végiggondolnák, amiről
beszélgettünk, aztán jöhetnek a tennivalók. A megoldás elég egyszerű.

- 129 -
A CÉL

- 130 -
 A CÉL

26. fejezet

Bármilyen egyszerű is a megoldás, nem teljesen fogom fel, amíg haza nem érek. Ülök a
konyhaasztalnál, a kezem ügyében papír és ceruza, és Jonah mai javaslatain
gondolkodom, amikor bejön Sharon.
- Szia - köszön és leül.
- Szia. Mi újság?
- Semmi. Csak kíváncsi voltam, mit csinálsz.
- Dolgozom.
- Segíthetek?
- Hát ... nem tudom. Műszaki dologról van szó. Azt hiszem, untatna.
- Vagyis menjek ki?
Bűntudat fog el.
- Nem. Maradj, ha akarsz. Megpróbálod megoldani a problémát?
- Igen - válaszolja és felragyog az arca.
- Oké. Hadd gondolkodjam, hogyan is magyarázzam meg neked. Hallottál a cserkész
kirándulásról, ahol Dave-vel voltam?
- Neki arról fogalma sincs, de én ott voltam - ront be a konyhába Dave. A síkos
padlón csúszva fékez. - Sharon nem tud semmit a kirándulásról, de én majd segítek.
- Fiam, azt hiszem, neked van jövőd az üzletben.
Sharon megsértődik. - Igenis, tudok a kirándulásról.
- Nem is voltál ott - bosszantja Dave.
- Hallottam, hogy mindenki arról beszélt.
- Oké, szálljatok be mind a ketten. A probléma a következő: egy csapat gyerek megy
sorban az erdőben. A sor közepén halad Herbie. Már elvettük a cucca egy részét, hogy
gyorsabban menjen, de még mindig ő a leglassúbb. Ezért a sor szétszakadozik és néhány
gyerek elvész. Valamilyen okból Herbie-nek a sor közepén kell maradnia. Hogy
akadályozhatjuk meg a sor szétszakadozását?
Mindkettőjükön látszik, hogy nagyon törik a fejüket.
- Most menjetek át a másik szobába. Tíz percet kaptok, aztán meglátjuk, kinek támad jobb
ötlete.
- Mit kap a győztes? - kérdi Dave.
- Hát ... valamit az ésszerűség határain belül.
- Valamit? - kérdi Sharon.
- Az ésszerűség határain belül - ismétlem meg.
Kimennek, így van tíz nyugodt és békés percem. Aztán megjelenik a két arc az ajtó
sarkában.
- Készen vagytok?
Bejönnek és odakucorodnak az asztalhoz.
- Akarod hallani az ötletemet? - kérdi Sharon.
- Az enyém jobb - veti oda neki Dave.
- Nem is igaz!
- Elég legyen. Mi az elképzelésed, Sharon?
- Egy dobos.
- Hogy mondtad?
- Hát tudod ... mint a katonai parádén.
- Aha, értem. Ott nem maradnak le. Mindenki egy ütemben menetel.
Sharon sugárzik. Dave csúnya pillantást vet rá.
- Tehát mindenki egy ütemben menetel ... - gondolkodom hangosan.
- Jó.
De mi tartja vissza a Herbie előtt haladókat a gyorsabb menetütemtől?
- Herbie-nek kell ütnie a dobot - tanácsolja Sharon.
- Nem rossz - ízlelgetem a gondolatot.
- Az én ötletem sokkal jobb - avatkozik be Dave.

- 131 -
 A CÉL

- Akkor elő vele, okos fiú.

- Kötelet kell kifeszíteni.
- Kötelet?
- Tudod, ahogy a hegymászók csinálják. Egy hosszú kötélhez erősíti magát mindenki.
Így aztán senki sem marad le és senki sem tud a többieknél gyorsabban menni.
- Hmmm ... ez is jó.
Ez azt jelenti, hogy a sor - az üzem esetében az összes készlet - nem lehet hosszabb a
kötélnél. A kötél hosszát pedig előre meg lehet szabni, ami pontosan ellenőrizhető.
Mindenkinek azonos sebességgel kell haladnia. Dave-re nézek, egy kicsit meg vagyok
illetődve a kreativitásától.
- A kötél úgy hangzik, mintha fizikai kapcsolat volna a gépek között, mintha az egész
egy szerelősor lenne.
- Igen, szerelősor - helyesel Dave. - Nem azt mondtad egyszer, hogy a szerelősor a
termelés legjobb módja?
- Nos, igen, az a leghatékonyabb. Legtöbb termékünk végszerelését tényleg ilyen
módon végezzük. A probléma csak az, hogy nem lehet az egész üzemet egyetlen
szerelősorrá alakítani.
- Ó! - szakad ki Dave-ből.
- De mindkét ötlet tetszik. Egy kis változtatással eljutunk a ma javasolt megoldáshoz.
- Hogyan? - kérdi Sharon.
- Nézzétek, ahhoz, hogy ne szakadjon szét a sor, nem kell mindenkinek ugyanabban
az ütemben vagy a kötélbe kapaszkodva haladnia. Csak a legelöl haladó srácnak kell
gyorsabban mennie Herbie-nél. Ha ezt meg tudjuk valósítani. Akkor mindenki együtt
marad.
- Akkor a kötelet Herbie-től az élen haladó gyerekig kell kifeszíteni - jegyzi meg Dave.
- Vagy talán Herbie és a sor elején lévő gyerek jelezhetne egymásnak - javasolja
Sharon. - Ha az élen járó fiú túl gyorsan megy, Herbie szólhat neki. Hogy lassítson vagy
várjon.
- Helyes. Mindkettőtök ötlete jó.
- Akkor mind a ketten nyertünk? - kérdi Sharon.
- Mi a kívánságotok? Egy hatalmas pizza? Vagy mozi?
Egy pillanatra csend lesz.
- A mozi nem hangzik rosszul - szólal meg Sharon -, de a legjobb az lenne, ha
hazahoznád a mamát.
Ismét csend ereszkedik közénk.
Most Dave töri meg a hallgatást. - Persze, azt is megértjük, ha erre nem vagy képes.
- Mindent meg fogok tenni. Addig azonban mit szóltok a mozihoz?
Miután a gyerekek lefeküdtek, immáron századszor kérdezem magamtól, vajon visszatér-
e Julie. A házasságommal kapcsolatos gondokhoz képest a készlet probléma egyszerűnek
tűnik - legalábbis ebben a pillanatban. Azt hiszem, ha tudjuk a megoldást, minden probléma
egyszerű.
Igazából azt valósítjuk meg, amit a két gyerek javasolt. A Herbie-k (a szűk
keresztmetszetek) megmondják, mikor lehet újabb anyagokat bevinni a rendszerbe. A
különbség csak az, hogy dob és kötél helyett számítógépet használunk e célra.
Tegnap, visszaérkezve az irodaépületben lévő tanácsterembe, beszélgetésbe merültünk
és egyetértettünk abban, hogy túl sok alapanyag kerül a termelésbe. Semmi szükség öt-hat
hetes készletekre a szűk keresztmetszetek előtt ahhoz, hogy megmaradjon a
termelékenységük.
- Ha a piros címkés alapanyagok egy részét visszatartjuk ahelyett, hogy beerőltetnénk a
rendszerbe, mihelyt valamelyik nem szűk keresztmetszet egy pillanatra leáll - állítja Stacey,
- akkor a marógépeknek lesz idejük a zöld jelzésű alapanyagok megmunkálására is. Így
aztán a hiányzó alkatrészek probléma nélkül eljuthatnak a végszereldébe.
Jonah rábólintott. - Ez igaz. A követendő út az, hogy mindig csak annyi a piros jelzésű
alkatrészek előállításához szükséges alapanyagot visznek be a termelési folyamatba,
amennyit a szűk keresztmetszet igényel - és szigorúan csak annyit.

- 132 -
 A CÉL

- Jogos, de hogyan ütemezzük az alapanyagokat úgy, hogy akkor érkezzenek a szűk

keresztmetszetekhez, amikor ott szükség van rájuk?
Stacey szól közbe. - Azt hiszem, értem az aggodalmát. EI kell kerülnünk, hogy az
ellenkező végletbe essünk, és ne legyen fennakadás a szűk keresztmetszetek előtt.
- Az ördögbe is, legalább egy hónapba telik, mire ez bekövetkezhetne még akkor is, ha
mától egy szál piros jelzésű anyag sem kerül a rendszerbe - csattan fel Bob. - Tudom mire
gondol. Ha áll a szűkkeresztmetszetet jelentő gép, akkor nincs eredmény.
- Valamilyen jelzőrendszert kell kiépíteni a szűk keresztmetszetek és az alapanyag
ütemezés között - vélem.
Meglepetésemre Ralph nyilatkozik meg. - Elnézést, van egy elképzelésem. Talán meg
tudjuk jósolni valamilyen, a szűk keresztmetszetekről kapott adatok alapján működő
rendszerrel, mikor kell az alapanyagokat indítani.
Rákérdezek a részletekre.
- Nos, amióta csak elkezdtünk adatokat gyűjteni a szűk keresztmetszetekről, azt
veszem észre, hogy hetekre előre meg tudom jósolni, mit fog csinálni a két szűk
keresztmetszet egy bizonyos időpontban. Nézzétek, addig, amíg pontosan ismerem a
munkafolyamatokat és terveket, csak veszem az egyes munkadarabokra vonatkozó
átlagos beállítási és műveleti időket és ki tudom számítani mikor kerülnek le az egyes
tételek a szűk keresztmetszetről. Mivel csak egyetlen, sokkal kisebb függőséggel
rendelkező munkafázissal foglalkozunk, átlagolni tudjuk a statisztikai ingadozásokat és
nagyobb pontosságot érhetünk el.
Ralph megfigyelései szerint plusz-mínusz egy vagy két napos eltéréssel két hetet vesz
igénybe, mire az alapanyag az első műveletektől a szűk keresztmetszetekhez ér.
- Tehát ha hozzáadunk két hetet a beállítási és műveleti időkhöz, akkor meg tudjuk,
mennyi ideig tart, mire az anyag a szűk keresztmetszetet jelentő gépen megmunkálásra
kerül. És mire az egyes tételek elhagyják a szűk keresztmetszetet, naprakész
információval szolgálhatunk, mikor indítson Stacey újabb adag piros címkés alapanyagot.
Jonah kiválónak tartja a megoldást.
- Ralph - fordulok a számítógépes kollégához - ez remek, szerinted mennyire lehet
pontossá tenni az eljárást?
- Maximum plusz-mínusz egy napos előrejelzést adhatunk. Tehát, mondjuk, három
napos készlettel a szűk keresztmetszet előtt már biztosra mehetünk.
Ez mindenkinek nagyon tetszik. Jonah-t azonban nem elégíti ki.
- De Ralph, a valóságban sokkal többre lenne képes ezeknek az adatoknak a
birtokában.
- Még mire?
- Leküzdhetné a végszerelde előtti problémákat is.
- Vagyis a nem szűk keresztmetszetekről lekerülő alkatrészek gondját is megoldaná?
- kérdezem.
- Pontosan.
De Ralph-nak kétségei vannak a megvalósítást illetően.
Ekkor Jonah újabb magyarázatba fog. Ha Ralph a piros jelzésű alapanyagok ütemezését
el tudja készíteni, akkor nem jelenthet problémát ugyanaz a végszereldére sem. Ha egyszer
tudja, hogy a szűk keresztmetszetekről lekerülő alkatrészek mikor érnek a végszereldébe,
akkor visszafelé kalkulálva ütemezheti a nem szűk keresztmetszeten áthaladó
munkadarabokat is. Ezzel a szűk keresztmetszetek fogják meghatározni az összes
alapanyag belépését a rendszerbe.
Nálam is leesik a tantusz. - Akkor ugyanazt a hatást érjük el, mintha a szűk
keresztmetszeteket a termelési folyamat elejére raknánk. Ezt szerettem volna mindig is
elérni.
- Hát, jól hangzik - erősíti meg Ralph is. - De figyelmeztetnem kell mindenkit, nem
tudom meddig tart, mire be tudjuk a számítógépet erre programozni. Ehhez szükségem
van a viszonylag rövid határidejű rendelésekhez munkába veendő piros címkés
alapanyagok ütemezésére. A többi már csak idő kérdése.

- 133 -
 A CÉL

- Gyerünk, Ralph - lelkesedik Bob - egy hozzád hasonló számítógépes varázslónak

ezt semeddig sem tart összedobni.
- Összedobom én pillanatok alatt, csak nem biztos, hogy működni is fog.
- Nyugi. Jócskán van időd, amíg kitakarítjuk a marógépek környékét - nyugtatom meg.
- Maguk joggal hihetik, hogy itt az idő, hogy fellélegezhessenek, de a chicagói gép
harmincöt percen belül felszáll.
- A francba is - motyogom, miközben automatikusan az órámra pillantok. - Jobb, ha
indulunk.
Kecsesen távoztunk. Kirohantunk az épületből. Áthágtam néhány sebességkorlátozást -
amiket szerencsére baleset nélkül megúsztuk, hogy időben kiérjünk a reptérre.
- Különösen érdekelnek a magukéhoz hasonló gyárak - mondja Jonah útközben. -
Szeretném, ha folyamatosan tudósítana a történtekről.
- Természetesen. Nem gond. Valójában én is így terveztem.
- Helyes. Majd hívom.
Ezzel kipattant a kocsiból, intett és beügetett a bejárati ajtón. Mivel nem telefonált,
feltételezem, elérte a gépét.
Következő reggel értekezletet tartok, hogy megbeszéljük az új szemléletmód bevezetését.
Mielőtt azonban bármihez is foghatnánk, Bob Donovan akadékoskodni kezd.
- Azt hiszem, megint belesétálunk a csapdába.
- Hogy-hogy? - kérdezem.
- Mi történik, ha a hatékonyság szerte az üzemben csökken?
- Nos, úgy vélem, ezt a kockázatot vállalnunk kell.
- Jó, de ha átállunk erre a módszerre, akkor egy csomó ember csak ácsorogni fog.
- Így igaz. Időről időre meg fog történni, hogy néhányan tétlenkedni fognak - hagyom
rá.
- És ezt csak úgy megengedjük?
- Miért ne? - avatkozik be Stacey. - Ha valaki már úgyis rajta van a bérlistán egy plusz
centünkbe sem kerül, ha nem csinál semmit. Ha termel, vagy ha néhány percig várakozik,
ettől nem nőnek az üzemeltetési költségek. Viszont a készletek növekedése ... na, az
belekerül egy csomó pénzünkbe.
Oké, de mi legyen a jelentésekkel? Azt hiszem, hogy a hónap végén, amikor a jó öreg Bill
Peach eldönti, hogy bezárunk-e vagy mégis dolgozhatunk tovább, nem lesz valami jó
vélemény el rólunk, ha látja, hogy a hatékonyság mélyrepülésbe ment át. Azt hallottam,
hogy a központban ugyancsak rosszallják az ilyesmit.
A csendet Lou töri meg. - Van benne valami, AI.
Egy pillanatig a légkondicionáló zúgását hallgatom.
- Rendben van - szólalok meg. Ha nem vezetünk be egy olyan rendszert, ami
visszatartja a készletnövekedést, illetve a munkadarabokat csak akkor engedi rá a szűk
keresztmetszetekre, amikor arra szükség van, akkor elszalasztjuk az eredmény
javításának és a gyár megmentésének egyetlen lehetőségét. És nem vagyok túlságosan
oda azért, hogy csak várjunk és tiszteletben tartsunk egy olyan előírást, ami nálunk sokkal
inkább érinti a vállalat középszintű vezetését.
Amondó vagyok, vezessük be ezt az rendszert. Ha csökken a hatékonyság, hát hadd
csökkenjen.
E bátor szavak közben, melyek egy flottát vezénylő admiráliséra emlékeztettek, a többiek
tekintete elködösül.
És Bob, ha lenne is egy rakás állásidő, nem kell nagy ügyet csinálni belőle csak ne
kerüljön bele a következő havi jelentésbe, oké?
- lgenis, úgy lesz, főnök.

- 134 -
 A CÉL

27. fejezet

"... Összefoglalásként hadd mondjam el, hogy ha a bearingtoni ár és az általa gyártott

termékek az elmúlt hónapban nem növelik bevételeinket a UniWare Részleg hét, egymást
követő hónapban veszteséges lett volna. A részleg összes többi tevékenysége csak
elhanyagolható hasznot hajtott, vagy éppen ráfizetéses volt. A Bearington-ban elért javulás
és ennek eredményeként a részleg által ebben az esztendőben első alkalommal kitermelt
profit ellenére még hosszú az út, amíg anyagi bázisunk ismét szilárd lesz."
Ethan Frost, befejezve mondókáját, Bill Peach bólintására helyet foglal. Valahol a hosszú
asztal közepénél ülök, ami körül összesereglett az összes gyár igazgatója. Peach jobbján
Hilton Smyth, aki mogorván mered rám Frost dicsérő szavait követően. Pihenek a
székemben és egy pillanatra megengedem magamnak, hogy a hatalmas ablakon át
kibámuljak a ragyogó kora nyári napsütésbe.
Vége a májusnak. Eltekintve a nem szűk keresztmetszeteket érintő, időközben már
megoldott problémáktól igazán remek hónapot zártunk. Most már a Ralph Nakamura által
kidolgozott rendszer szerint indítjuk útjukra az alapanyagokat, ami a szűk
keresztmetszeteknél kulcsfontosságúnak bizonyult. Mindkét szűk keresztmetszetnél
figyeljük a termelési folyamat alakulását, így a legfrissebb információk egyenesen a gyár
központi számítógépébe kerülnek. Az új rendszerben egészen kiváló eredményeket
várhatunk.
Ralph végzett néhány kísérletet a rendszerrel és hamarosan rájött, hogy többé-kevésbé
egy napos pontossággal meg tudjuk jósolni, mikor hagyhatja el egy-egy tétel késztermék a
gyárat. Ennek alapján összeállítottunk egy jelentést a marketing részlegnek arról, hogy
mely rendeléseket mikor teljesítjük.
Nem tudom van-e valaki a marketingeseknél, aki elhiszi a jelentést, mindenesetre eddig
rendkívül pontos előrejelzéseket adtunk.
- Rogo - szólal meg Peach -, mivel te vagy az egyetlen, aki valamilyen javulást el
tudott érni, kezdd te a beszámolást.
Kinyitom a mappát és kiveszem az előterjesztést. Szinte minden tekintetben jó hónapot
zártunk. Csökkentek a készletek és a csökkenés gyorsan folytatódik. Az alapanyagellátás
némi visszafogásával nem fuldoklunk a munkadarabok tengerében, amelyek akkor érnek a
szűk keresztmetszetekhez, amikorra várják őket, következésképpen az egész termelési
folyamat sokkal egyenletesebbé vált.
És mi történt a hatékonysággal. Nos, kezdetben, amikor visszatartottuk az alapanyagokat,
csökkent, bár nem annyira, mint amennyire tartottunk tőle, mivel a fölös készleteket
fogyasztottuk. De a kiszállítások számának gyors növekedésével a többlet egyszerűen
elolvadt. És most, hogy újra nyomni kezdjük az alapanyagokat a nem szűk
keresztmetszetekre, ismét nő a hatékonyság. Donovan bizalmasan közölte, hogy a valódi
számok a jövőben nagyjából az előző szinten fognak mozogni.
A legjobb hír az, hogy megszabadultunk a késedelmes teljesítésekből eredő
lemaradásoktól. Bár meglepően hangzik, teljesen behoztuk a lemaradást. Nő az eredmény.
Jó úton vagyunk, hogy tényleg összeszedjük magunkat. Sajnos, a szokásos jelentésünkben
nem írhattuk le, mi is történt valójában.
Befejezem a mondókámat és felpillantok a papírjaimból. Hilton Smyth Bill Peach fülébe
sugdos valamit. Az asztal körül rövid időre csend lesz. Aztán Bill bólint Hiltonnak és hozzám
fordul.
- Szép munkát végeztetek, AI - mondja kimérten.
Majd a velem átellenben ülő igazgatót szólítja fel jelentése megtételére. Hátradőlök egy
kicsit zavar, hogy Peach nem dicsért meg jobban, hiszen Frost jelzései alapján megtehette
volna. Azzal az érzéssel jöttem az értekezletre, hogy tényleg csináltunk valamit a gyárral.
És azt hiszem, egy kicsit többet vártam annál, hogy "szép munka volt" felkiáltással
megsimogassák a buksimat.

- 135 -
 A CÉL

De emlékeztetem magam, hogy Peach-nek fogalma sincs a változások nagyságáról.

Honnan is tudná? Meg mondtuk neki? Lou ugyan kérdezte, mit csináljon. Én meg
leállítottam egy időre.
Odamehetnénk Bill Peach-hez, elővezethetnénk mindent, kirakhatnánk a kártyáinkat az
asztalra, döntsön. Így is teszünk de nem most. Később. Úgy vélem jó okunk van rá.
Évekig dolgoztam Bill Peach-vel, jól ismerem. Okos, de nem újító szellemű. Néhány évvel
ezelőtt talán megengedte volna, hogy egy darabig a magunk feje után menjünk. Ma
biztosan nem hagyná. Az az érzésem, hogyha most megyünk oda hozzá, bekeményítene
és elmagyarázná, hogy a gyárat az általa oly nagyra tartott költség-elszámolási
módszerekkel kell vezetni.
Ki kell várnom az alkalmat, amikor biztosra mehetek és elé tárhatom, hogy az egyetlen
igazán működőképes megoldás az enyém (pontosabban Jonah-é). De most még túl korai.
Túl sok szabályt szegtünk meg ahhoz, hogy csak úgy elővezethessük a teljes történetet.
De kérdés, lesz-e rá időnk? Egyre csak ezt kérdezem magamtól. Peach nem jószántából
fenyegette meg a gyárat. Azt gondoltam, hogy (nyilvánosan vagy négyszemközt mond
valamit a jelentéssel kapcsolatosan, de nem. Elnézem, ahogy az asztal végéről vezényli a
parádét. Zaklatottnak látszik, mintha nem is ő lenne. A többiek beszélnek, neki azonban
másutt jár az esze. Szemmel láthatóan Hilton figyelmezteti, mit is mondjon. Mi a fene lehet
vele?
Az értekezlet egy körül ér véget. Addigra eldöntöm magamban, hogy beszélek Peach-vel,
ha lehet. A folyosón odalépek hozzá. Behív az irodájába.
- Mikor szándékozol leakasztani minket a horogról? - kérdem, miután becsukódott
mögöttünk az ajtó.
Bill beleül e hatalmas kárpitozott fotelba, én a vele szemben lévőt választom. Most nincs
köztünk íróasztal, így kedves, intim kis beszélgetésre kerülhet sor.
Bill egyenesen a szemembe néz. - Miből gondolod, hogy szándékomban áll?
- Bearington a legjobb úton van az igazi felvirágzás felé. Elérjük, hogy, hasznot hajtson a
vállalatnak.
- Tényleg? Nézd, AI, jó hónapotok volt. Ez egy lépés a jó irányba. De lesz-e másik jó
hónap is? Meg harmadik és negyedik? Ezt szeretném látni.
- Lesz.
- Őszinte leszek. Még nem vagyok igazán meggyőzve, hogy nem csak egy fellángolásról
van-e szó, hogy úgy mondjam. Irtózatos lemaradásotok volt. Kétségtelen, hogy
behoztátok. És mit tettetek, hogy csökkentsétek a költségeket? Amennyire én látom,
semmit. Ahhoz, hogy egy gyár profitábilis legyen, ahhoz hosszú távon tíz-tizenöt
százalékkal csökkenteni kell a működési költségeit.
Szorítást érzek a szívemben. - Bill, ha a következő hónapban is lesz javulás, hajlandó
vagy legalább elhalasztani a gyár bezárására vonatkozó javaslatodat?
Megrázza a fejét. - Ahhoz a múlt havinál sokkal nagyobb javulásra van szükség.
- Mekkorára?
- Legyen tizenöt százalékkal jobb a múlt havinál.
Bólintok. - Azt hiszem, megoldható - mondom és észreveszem, hogy egy másodperc
töredékéig megrándul Peach arca.
Majd megszólal. - Helyes. Ha megcsináljátok, és tudjátok tartani a szintet, Bearington-t
nem zárjuk be.
Elmosolyodom. Naná. Ha ezt megcsináljuk, hülyék lennétek bezárni a gyárat.
Peach feláll. A beszélgetés véget ért.
Felrepesztek a Bucik-kal az autósztrádára. A gázpedál a padlón, a rádió üvölt. Emelkedik
az adrenalin szintem. A gondolataim gyorsabbak a száguldó kocsinál.
Két hónappal ezelőtt azt gondoltam, ideje beadni a pályázatot valamilyen állásra. De
Peach most azt mondja, ha lesz még egy jó hónapunk, nem záratja be a gyárat. Már
majdnem célnál vagyunk. Csak neki kell gyürkőznünk. Még egy hónapra.
De tizenöt százalék?
Nagyon hamar letudtuk a lemaradásainkat. Ezért rengeteg termék előállítására vagyunk
képesek, a rengeteg bármely összehasonlításban igaz: a múlt hónaphoz, a múlt

- 136 -
 A CÉL

negyedévhez, az elmúlt évhez képest is. Ez alaposan megdobta a bevételeinket, ami

fantasztikus könyvelési adatokat eredményezett. De most, hogy letudtuk a késedelmes
szállításokat és az új megrendeléseket gyorsabban teljesítjük mint bármikor ...
Elhatalmasodik rajtam az érzés, hogy most kerülünk csak igazán bajba. Honnan a
francból szerzünk annyi megrendelést, hogy a tizenöt százalék pluszt fel tudjuk mutatni?
Peach nem egyszerűen jó hónapot kért, hanem hihetetlenül jót. Semmit sem ígért, én
viszont igen és talán túl sokat. Megpróbálok visszaemlékezni a következő hetekre
ütemezett megrendelésekre és megkísérlem fejben kiszámolni, van-e akkora a
rendelésállomány, hogy elérhessük vele a Peach által kívánt növekedést. Gyanítom, ahhoz
kevés lesz.
Oké, majd előszállításokkal megoldjuk a dolgot. A július első és második hetére ütemezett
tételeket már júniusban kiszállítjuk.
De mi lesz aztán? Megint csapdába kerültünk. Több megrendelésre van szükségünk.
Vajon hol lehet Jonah mostanában?
Rápillantok a sebességmérőre. Meglepetésemre nyolcvan mérföld felett áll a mutató.
Lelassítok. Megigazítom a nyakkendőmet. Semmi értelme ölni magam, hogy visszaérjek a
gyárba. Úgyis éppen vége lenne a munkaidőnek.
Ebben a pillanatban felvillan egy jelzőtábla, hogy a következő kereszteződésnél le lehet
fordulni Forest Grove felé. Miért is ne? Sem Julie-t, sem a gyerekeket nem láttam már
néhány napja. Az iskolaév befejezése óta a srácok Julie szüleinél vannak.
A kijáratnál lehajtok az autópályáról. Egy benzinkútnál találok telefont. Beszólok az
irodába. Megkérem Fan-t, tájékoztassa Bobot, Stacey-t, Ralph-ot és Lou-t, hogy minden
rendben ment az értekezleten és közlöm vele, hogy ma már nem megyek vissza a gyárba.
Kedvesen fogadnak a Barnett-házban. Egy darabig Dave-vel és Sharon-nal beszélgetek.
Utána sétálni megyek Julie-val. Kellemes nyári délután van. Amikor puszival elbúcsúzom
Sharon-tól, a fülembe súgja - Papa, mikor megyünk már mindannyian együtt haza?
- Remélem, hamarosan.
Sharon kérdése nem megy ki a fejemből. Én is szeretném már tudni a választ.
Julie-val a parkban sétálgatunk egy ideig, aztán leülünk egy padra a folyóparton. Egy
darabig egyikünk sem szói egy szót sem. Majd Julie megkérdezi, hogy mi bajom van.
Elmondom neki Sharon kérdését.
- Állandóan erről érdeklődik - mondja Julie.
- Tényleg? És mit felelsz neki?
- Azt, hogy hamarosan hazamegyünk.
Elnevetem magam. - Én is pontosan ezzel bíztattam. És így is gondolod?
Rövid csönd után rám mosolyog és kedvesen megszólal. - Az utóbbi hetekben nagyon jól
el voltam veled.
- Kösz. Az érzés kölcsönös.
Megfogja a kezem. - De ... sajnálom, Al. Még mindig félek hazamenni.
- Miért? Sokkal jobban megvagyunk egymással. Mi a probléma?
- Nézd, volt egy csomó időnk, hogy megváltoztassuk a dolgokat. Ez remek. Mindig
erre lett volna szükségünk. De ha most visszamegyünk és folytatjuk ott, ahol
abbahagytuk, te is tudod, mi fog történni. Vagy két napig nem lesz gond. De egy héten
belül elkezdünk vitatkozni. És egy hónap, vagy hat hét, vagy lehet, hogy egy év múlva ...
nos, tudod, mire gondolok.
Felsóhajtok. - Julie, annyira rossz volt velem élni?
- AI, nem volt rossz. Csak ... nem is tudom. Egyszerűen nem törődtél velem.
- De amikor annyi gondom-bajom volt a munkahelyemen. Mit vártál volna tőlem?
- Többet mint amennyit kaptam. Nézd, amikor kislány voltam, apám mindennap
ugyanabban az időben jött haza a munkából. Az egész család együtt étkezett. Az estéket
otthon töltötte. Nálad meg sose tudom, mikor mi jön közbe.
- Nem lehet engem az apádhoz hasonlítani. Ő fogorvos. Az aznapi utolsó betömött
fog után bezárja a boltot és hazamegy. Az én munkám nem ilyen.
- Alex, a probléma ott van, hogy te nem vagy olyan. Mások is eljárnak dolgozni, de
rendes időben mennek haza.

- 137 -
 A CÉL

- Részben igazad van. Nem vagyok olyan mint más. Ha csinálok valamit, azt csak
teljes szívvel tudom csinálni. Ennek valószínűleg az én gyermekkoromban rejlik a
magyarázata. Nézd meg a családomat, nem hiszem, hogy valaha is együtt ettek volna.
Valakinek mindig a boltra kellett vigyázni. Az apám azt tartotta, hogy az üzlet tart el
minket, tehát az a legfontosabb. Ezt mindnyájan megértettük és együtt dolgoztunk.
- Ez mit bizonyít azon kívül, hogy a családjaink különböznek e mástól? Én csak
elmondtam valamit, ami annyira és olyan hosszú ideig zavart, hogy már abban sem
voltam biztos, szeretlek-e egyáltalán.
- Hogy bizonyosodsz meg erről?
- Megint veszekedni akarsz?
Más utat választok.
- Nem. Nem akarok veszekedni.
Hallom a sóhajtását. Aztán megszólal. - Látod? Semmi sem változott ...
Csend telepszik közénk. Julie feláll és lesétál a folyóhoz. Egy pillanatra úgy tűnik, mintha
el akarna szaladni. De nem. Visszajön és leül a padra.
- Tizennyolc éves koromban mindent elterveztem: főiskolát, házasságot, házat,
gyerekeket. Ilyen sorrendben. Mindent eldöntöttem. Tudtam, milyen mintájú porcelánt
akarok. Tudtam, milyen nevet fogok adni a gyerekeknek. Tudtam, milyen lesz a ház és
milyen színű a szőnyeg benne. Minden biztos volt. És annyira fontosnak tűnt, hogy mind
az enyém. De most ... mindez megvan, csak valahogy másképpen. Mintha az egész
semmit sem számítana.
- Julie, miért kéne az egész életednek olyannak lenni mint ... a gondolataidban létező
tökéletes képnek? Legalább sejted, miért akarod ezeket a dolgokat?
- Mert így nőttem fel. És te? Neked miért kell nagy karriert csinálni? Miért érzel
kényszert arra, hogy napi huszonnégy órát dolgozzál?
Csend.
Majd megszólal. - Sajnálom. Egészen meg vagyok keveredve.
- Ah, semmi baj. Jogos a kérdés. Nem is értem, miért nem elég nekem fűszeresnek
vagy kistisztviselőnek lenni.
- AI, miért nem próbáljuk meg legalább elfelejteni ezt az egészet?
Nem, szó se róla. Arra gondolok, hogy éppen az ellenkezőjét kellene csinálnunk. Több
kérdést kéne feltennünk.
Julie szkeptikus pillantást vet rám. - Milyeneket?
- Például az, hogy mire jó a házasságunk? Úgy képzelem, egy házasság célja nem
az, hogy tökéletes házban éljük, ahol minden óraműszerűen működik. Te ezt akarod?
- Csak egy kis megbízhatóságot kérek a férjemtől. De mit akarsz a házasság céljával?
Ha nős vagy, akkor egyszerűen a családi állapotodról van szó. Célról nem.
- Akkor minek házasodni?
- Elkötelezettségből ... szerelemből ... meg egy csomó más okból, amiért a többiek.
Alex, marhaságokat kérdezel.
- Függetlenül attól, hogy okosakat vagy butaságokat kérdezek, a kérdéseket mégis
felteszem, mert tizenöt éve élünk együtt és még mindig nem látjuk tisztán, mi célt szolgál a
házasságunk ... hogy mivé válik ... vagy akármi! - hadarom.
- Csak éldegélünk. ..tesszük, amit más. Közben meg kiderül, hogy alapvetően eltér az
életfelfogásunk.
- A szüleim harminchét éve élnek együtt és sose tettek fel ilyen kérdéseket. Egyikük
sem kérdezte meg, hogy .. mi a célja a házasságnak?" Az emberek azért házasodnak
össze, mert szeretik egymást.
- Ez mindent megmagyaráz, ugye?
- AI, kérlek, ne kérdezz ilyeneket. Fel sem merülnek bennük ezek a dolgok. Ha
folytatjuk a témát, mindent lerombolunk. Ha így adod tudtomra, hogy meggondoltad
magad kettőnkkel kapcsolatban ...
- Julie, erről szó sincs. De éppen te vagy az, aki nem érti, hogy valami nem stimmel
közöttünk. Ha megpróbálnád logikusan végiggondolni a dolgot ahelyett, hogy valami
romantikus regény szereplőivel hasonlítanál össze bennünket ...

- 138 -
 A CÉL

- Nem olvasok romantikus regényeket.

- Akkor honnan vetted az ötleteidet, hogy milyennek kell egy házasságnak lenni?
Nem válaszol.
- Pusztán arról beszélek, hogy félre kéne dobnunk a házasságra vonatkozó
előítéleteinket és foglalkozzunk csak a jelenlegi helyzetünket. Aztán eldönthetjük, mit
akarunk és nekivághatunk a megvalósításnak.
De Julie alig figyel a szavaimra. Feláll.
- Ideje visszamennünk.
A Barnett-házhoz vezető úton megfagy közöttünk a levegő. Én az utca egyik, Julie a
másik oldalát bámulja. Amikor besétálunk a házba. Mrs. Barnett vacsorára invitál. Én
azonban elfoglaltságomra hivatkozva kimentem magam. Elbúcsúzom a gyerekektől, intek
Julie-nak és távozom.
Éppen ülök be a Buick-ba. amikor meghallom, hogy Julie szalad utánam.
- Találkozunk szombaton?
Kis mosollyal beleegyezem.
- Sajnálom, ami történt - mentegetőzik és mindketten elmosolyodunk.

- 139 -
 A CÉL

28. fejezet

Akkor érek haza, amikor éppen lemegy a nap. Az ég rózsaszín. A konyhaajtóig érek,
amikor hallom, hogy csörög a telefon. Beszaladok és felkapom a kagylót.
- Jó reggelt - üdvözöl Jonah.
- Reggelt? Kint éppen megy le a nap. - Nevetek. - A napszálltát bámulom. Honnan
telefonál?
- Szingapúrból.
- Ó!
- Én meg a napkeltében gyönyörködöm a szállodából. Alex, nem zavarnám otthon, de
néhány hétig nem tudunk beszélni.
- Miért?
- Nos, ez hosszú történet és most nincs is módom beszélni róla. De biztosan találunk
azért módot, hogy egyszer majd elmeséljem.
- Értem ... - Kíváncsi lennék az ügyre. - Kár. Kutyaszorítóba kerültem, mert éppen a
segítségét akartam kérni.
- Valami baj van?
- Nem. Termelési szempontból általában minden nagyon jól megy. De volt egy kis
beszélgetésem a főnökömmel, aki szerint a gyárnak még többet kell felmutatnia.
- Még nem hoz profitot?
- De igen. Csakhogy a gyár bezárását csak még gyorsabb javulással lehet megelőzni.
Mintha kuncogást hallanék a vonal másik végén. - A maga helyében nem félnék
túlságosan a bezárástól.
- Hát, abból, amit a főnököm mondott, az derül ki, hogy még fennáll a veszély. És
amíg mást nem mond, nem vehetem félvállról a dolgot.
- Alex, ha tovább akarja javítani a helyzetet, akkor rám számíthat. És mivel egy
darabig nem lesz rá alkalom, beszéljük most meg a tennivalókat. Mi újság mostanában?
Elmesélem. Aztán, úgy érezvén, hogy elméleti korláthoz érkeztünk, megkérdezem, van-e
még valami más, amivel próbálkozhatnánk.
- Valami más? Higgye el, még csak az elején vagyunk az egésznek. De mondok
valamit ...
Másnap kora reggel az irodámban végiggondolom, mit mondott Jonah. Odaát
Szingapúrban már a naplementében gyönyörködnek. Kimegyek, hogy igyak egy pohár
kávét. Stacey-vel futok össze az automatánál.
- Helló - fordul hozzám. - Úgy hallom, tegnap a központban elég jól mentek a dolgok.
- Igaz, ami igaz. Csakhogy van még egy menetünk, mire meggyőzzük Peach-et, hogy
hosszú távon is jók vagyunk. Az éjjel beszéltem Jonah-val.
- Elmesélte neki, hogy haladunk?
- Igen. És azt javasolta, próbáljuk meg a “következő logikai lépést".
Megrándul az arca. - Az meg mi legyen?
- A nem szűk keresztmetszeteken felezzük meg a tételeket.
Stacey egy lépést hátrál, miközben elgondolkozik a dolgon. - De miért?
Elmosolyodom. - Mert a végén pénzt fog fialni.
- Nem értem. Miért jó ez nekünk?
- Stacey, maga felel a készletgazdálkodásért. Maga mondja meg nekem, mi történik,
ha a tételek nagyságát a felére csökkentjük.
Időnyerés céljából belekortyol a kávéjába. Homlokát ráncolva koncentrál. Majd megszólal.
- Ha a felére csökkentjük a tételek nagyságát, akkor azt hiszem, egy adott időpontban a
munkába vett termékek száma is felére csökken. Ez valószínűleg azt jelenti, hogy fele
ráfordítással üzemeltethetjük a gyárat. Ha egyeztetni tudjuk a beszállítóinkkal, akkor
feltehetően felére csökkenthetjük a készleteinket, ezzel csökken a bennük lekötött tőke, ami
jótékony hatással van a pénzforgalomra.
Minden mondat után bólintok. - Így van. De ez a haszonnak csak az egyik része.

- 140 -
 A CÉL

- Ha be akarjuk hajtani az összes hasznot, akkor rá kell vennünk az alapanyag

szállítóinkat, hogy gyakrabban, de egyszerre kevesebbet szállítsanak. Ezt még
alaposabban meg kell vitatni az anyagbeszerzéssel és egyáltalán nem biztos, hogy
minden szállítónk belemegy a játékba.
- Tessék dolgozni rajta. Mégis csak bele fognak menni, mert ebből nekik is hasznuk
származik.
- De ha kisebb tételekkel foglalkozunk - sandít rám cinikusan, - az nem jelenti-e azt,
hogy a gépeken több beállítást kell végezni?
- De igen. Erre azonban ne legyen gondja.
- Ne legyen?
- Ne.
- De Bob Donovan ...?
- Nem lesz vele semmi probléma, még akkor sem, ha valóban több lesz a beállítás.
És ráadásul a maga által elmondottakon kívül nyerünk még valamit, méghozzá szinte
azonnal.
- Mit?
- Igazán meg akarja tudni?
- Hát persze.
- Jó. Szedje össze a többieket és együtt megbeszéljük.
Stacey az értekezlet előkészítésével kapcsolatos munkáját azzal fizetteti meg, hogy a
tanácskozásra délben a város legdrágább éttermében kerül sor - természetesen az én
költségszámlám terhére.
- Mit tehettem volna - kérdi, amikor asztalhoz ülünk. - Csak most ér rá mindenki.
Ugye, Bob?
- Így van - helyesel Bob.
Nem haragszom. Ahogy és amennyit dolgoztak mostanában ezek az emberek, nem
vehetem zokon a dolgot. Mindjárt a tárgyra térek és elmondom, miről beszélgettünk Stacey-
vel. Majd elővezetem a további várható hasznokat.
Jonah az éjszaka már részben említette, mi a teendő az anyagoknak a gyárban töltött
idejével. Azt az időtartamot, amit egy adott alapanyag a beérkezésétől a késztermék
formájában való távozásáig az üzemben tölt, négy fázisra lehet bontani.
Az első a beállítás ideje, amikor az alapanyag megmunkálásra vár, amíg előkészítik a
gépeket a megmunkálásra.
A következő a megmunkálás időtartama, amikor az alapanyag új, értékesebb formát ölt.
A harmadik a sorban állási idő, amíg sorra kerül az adott gépeken, mert azokon más
anyagot munkálnak meg.
Az utolsó fázisban nem gépre, hanem más alkatrészekre vár, hogy késztermékké
összeszereljék őket.
Jonah rámutatott arra, hogy a beállítás és a megmunkálás az összes idő viszonylag kis
részét veszi igénybe. Ezzel szemben a sorban állás és a várakozás rengeteg időt emészt
fel. Valójában ez teszi ki az anyag gyárban töltött idejének legnagyobb részét.
A szűk keresztmetszeten áthaladó munkadarabok esetében a sorban állás a
legjellemzőbb. Az ilyen munkadarabok hosszú ideig halmozódnak a szűk keresztmetszet
előtt. A csak nem szűk keresztmetszeteken átmenő munkadarabok általában az
összeszerelésre várakoznak, mert nem érkeznek kellő időben meg a szűk
keresztmetszeten megmunkált alkatrészek. Ebből következik. hogy mindig a szűk
keresztmetszetek határozzák meg az eltöltött időt. Ennek viszont az a következménye,
hogy a szűk keresztmetszetektől függ a készletek és az eredmény alakulása is.
Az egyszerre megmunkálandó mennyiséget eddig egy gazdaságos tételnagyság (GTN)
formula alapján számítottuk ki. Jonah említette a telefonban, hogy a formula egy csomó
hibás feltevésen alapszik, amit nincs ideje kifejteni. Ehelyett azt kérte, gondoljam végig, mi
történik, ha megfelezzük a tételeket.
Ezzel felére csökken az egyes tételek megmunkálási ideje. Ennek következtében a
sorban állási és a várakozási idő is a fele lesz. Ezek csökkentésével körülbelül ötven

- 141 -
 A CÉL

százalékkal csökken az anyagok gyárban töltött ideje is. Csökkentsük ezt az időtartamot
és ...
- Kisebb átfutási időre lesz szükség - magyarázom, - és ha a munkadarabok
kevesebb időt töltenek halmokba rakva, akkor nő az alkatrész kibocsátás sebessége.
- És így hamarabb teljesíteni tudjuk a megrendeléseket - teszi hozzá Lou.
- Ráadásul a rövidebb árfutási időkkel gyorsabban tudunk reagálni - egészíti ki
Stacey.
- Pontosan - helyeselek. - Ha gyorsabban reagálunk a piaci változásokra, előnybe
kerülhetünk.
- Ami több megrendelést jelent, hiszen gyorsabban szállíthatunk - jegyzi meg Lou.
- Nőnek az eladásaink - mondom.
- Akárcsak a prémiumok - örül Stacey.
- Nana. Álljunk meg egy pillanatra - veti közbe Bob.
- Mi a baj? - kérdem.
- Mi lesz a beállítási időkkel? Ha felére csökken a tételek nagysága, duplájára nő a
beállítások száma. Mi lesz a munkaráfordítással? Spórolnunk kell a beállításokon, hogy
alacsonyan tarthassuk a költségeket.
- Oké, tudtam, hogy ezzel fogsz jönni. Ideje alaposan végiggondolni a dolgot. Jonah
azt mondta, hogy van egy, a szűk keresztmetszet miatt kieső veszteségnek megfelelő
szabály. Emlékeztek még? Egy órai veszteség a szűk keresztmetszeten egy órányi
veszteség az egész üzemnek.
- Persze, hogy emlékszem - mondja Bob.
- Az éjjel közölt szabály szerint egy órai megtakarítás egy nem szűk
keresztmetszetnél csak délibáb.
- Délibáb? Hogy érted ezt? Egy megtakarított óra az egy megtakarított óra.
- Nem. Mivel az alapanyagok megmunkálása csak akkor kezdődhet, ha a szűk
keresztmetszetek készek a fogadásukra, a nem szűk keresztmetszeteken megnövekedett
az állásidő. Teljesen elfogadható, ha a nem szűk keresztmetszeteken több a beállítás,
mivel ezzel csak az állásidőből csípünk le. A nem szűk keresztmetszetek esetében a
beállításokkal való spórolás magát a rendszert egy fikarcnyival sem teszi
termelékenyebbé. A pénz és időmegtakarítás csak illúzió. Az összes állásidőt akkor sem
tudjuk hasznosítani, ha megkétszerezzük a beállítások számát.
- Jó, jó, azt hiszem, értem, mire gondolsz.
- Jonah azt mondta, először csökkentsük felére a tételek nagyságát. Aztán azonnal
menjek a marketingesekhez és beszéljem rá őket egy reklámkampányra, amelynek a
keretében rövidebb szállítási határidővel csalogassuk a megrendelőinket.
- Tudjuk ezt teljesíteni? - teszi fel a kérdést Lou.
Az elsőbbségi rendszernek és a szűk keresztmetszetek termelékenyebbé tételének
köszönhetően az árfutási idők már jelentősen csökkentek. A három-négy hónapos átfutási
időket két hónapra, sőt még kevesebbre csökkentettük. Ha megfelezzük a tételeket, mit
gondoltok, milyen gyorsak lehetünk?
Hosszasan haboznak.
A végén Bob vall színt. - Hát, ha megfelezzük a tételeket, akkor fele annyi időre lenne
szükség. Tehát a hat nyolc hét helyett mondjuk négyre ... egy csomó esetben talán csak
háromra.
- Gondoljátok, mehetek a marketingesekhez. hogy ígérjenek három hetes szállítási
határidőt?
- Húha! Várjunk csak - sóhajt fel Bob.
- Hadd kapjunk egy lélegzetvételnyi időt - kéri Stacey.
- Jó. Legyen négy hét. Elfogadhatóan hangzik, ugye?
- Részemről tarthatónak tűnik - mondja Ralph.
- Nos ...oké - adja áldását Stacey is.
- Megkockáztathatjuk - nyilvánít véleményt Lou.
- Hajlandó vagy belemenni? - kérdezem Bobot.

- 142 -
 A CÉL

Bob hátradől a székén. - Hát ... Nem vagyok ellene a nagyobb prémiumnak. Az ördögbe
is. Próbáljuk meg.
A péntek reggel a központ felé vezető autópályán virrad a Buick-ra és rám. Éppen akkor
érek oda, amikor a nap első sugarai megcsillannak a UniCo irodaházának ablakain.
Aktuális párhuzam. Egy pillanatra elfelejtkezem az idegességemről is. Találkozóm van
Johnny Jones-szal az irodájában. A telefonban meglehetősen kedves volt, de nem igazán
lelkesedett a beszélgetésünk tárgyáért. Úgy érzem, minden rábeszélőképességemre
szükség lesz, ha meg akarom győzni vállalkozásunk helyességéről. Azon kapom magam.
hogy a körmöm rágom.
Jones irodájában nincs is íróasztal. Hacsak a króm lábakra fektetett üveglapot nem
tekintjük annak. Szerintem arra szolgál, hogy jól láthatóvá tegye a Gucci mokaszinját és a
selyem zokniját - amiket közszemlére tesz, amikor hátradől a székében és az ujjait
összefonja a tarkóján.
- Hát ... hogy mennek a dolgok? - teszi fel az érdeklődő kérdést.
- Mostanában nagyon jól. Ezért akartam beszélni veled.
Jones azonnal közömbös arcot vág.
- Nézd, kiterítem a kártyáimat. Nem túlzok, amikor azt állítom, hogy minden rendben
van. Ledolgoztuk az összes restanciánkat, mint tudod. A múlt hét eleje óta a vállalt
határidőre szállítunk.
Jones rábólint. - Vettem észre. Mostanában nem keresik rajtam telefonon a vevők az
elveszett rendeléseiket.
- A lényeg az, hogy teljesen átalakítottuk a gyárat. Nézz csak ide.
Előveszem a táskámból a megrendelések számítógépes listáját. A listán többek között fel
van tüntetve a vállalt határidő, a szállítás Ralph által előre jelzett várható időpontja és a
teljesítés tényleges ideje.
- Láthatod, hogy huszonnégy órás tűréssel meg tudjuk jósolni, mikor fogja egy
megrendelt tétel elhagyni a gyárat. - Jones elmélyülten tanulmányozza az üveglapon
heverő listát. - Igen, látok valami ilyesmit. Ezek itt a dátumok?
- Természetesen.
- Nagyon meggyőző.
- Ha összehasonlítasz néhány mostanában teljesített megrendelést az egy hónappal
ezelőttiekkel vagy még régebbiekkel láthatod, hogy az átfutási idők jelentősen csökkentek.
A négy hónapos átfutási idő már nem szent és változtathatatlan. A szerződés aláírásától a
kiszállításig átlagosan nem telik el két hónapnál több. Gondolod, hogy ez javítja a
helyzetünket a piacon?
- Egészen biztosan.
- És ha négy hetet mondok?
- Mit? AI, ne tedd magad nevetségessé. Négy hét!
- Meg tudjuk csinálni.
- Na ne! Múlt télen, amikor minden átkozott termékünk iránt csökkent a kereslet, négy
hónapos szállítási határidőt ígértünk és a végén hat hónap lett belőle! Most meg azt
állítod. hogy a szerződéstől a szállításig négy hét alatt elintézed a dolgot?
- Nem azért jöttem, hogy csak úgy a levegőbe beszéljek - közlöm vele, miközben
csüggedten reménykedem benne, hogy igazunk van.
Jones felhorkant. de nincs meggyőzve.
- Johnny, az igazság az, hogy több üzletre van szükségem. Ledolgoztuk a lemaradást,
időre teljesítjük az egyre kevesebb megrendelést. Több munka kell a gyárnak. Mind a
ketten ismerjük a piacot. Volna üzlet, csak a konkurenciának több jut, mint nekünk.
Jones szeme összeszűkül. - Tényleg le tudtok gyártani 200 darab 12-es modellt vagy 300
darab DBD-50-est négy hét alatt?
- Próbáld ki. Adj öt megrendelést - a francba, adj tizet - és én bebizonyítom.
- És mi lesz a jó hírünkkel, ha mégsem megy a dolog?
Kábán lebámulok az üveglapra.
- Johnny, ajánlok egy fogadást. Ha nem szállítunk négy héten belül, veszek neked
egy pár vadonatúj Gucci cipőt.

- 143 -
 A CÉL

Felnevet és megrázza a fejét. - Oké, nyertél. Tájékoztatom a kereskedelmi osztályt, hogy

ajánljanak hat hetes szállítási határidőt a termékeitekre.
Mielőtt vitatkozni kezdenék, felemelt kézzel megállít.
- Tudom, hogy bizakodsz. És ha öt héten belül teljesítitek bármelyik új megrendeléseteket,
én veszek neked egy pár cipőt.

- 144 -
 A CÉL

29. fejezet

A telihold a szemembe süt. Az éjszaka csendes. Az ébresztőóra 4:20-at mutat. Julie alszik
mellettem az ágyban.
Felkönyökölve lenézek rá. Sötét haja szétterül a párnán, gyönyörű a feleségem, ahogy
alszik a holdfényben. Nézegetem egy darabig. Kíváncsi lennék, miről álmodik.
Nekem rémlátomásaim voltak, arra ébredtem. A gyárról álmodtam. Föl-alá rohangáltam az
üzemcsarnokban. Bill Peach pedig a Mercedesével kergetett. Mielőtt utolért volna, mindig
sikerült bepréselni magam a gépek közé, vagy felugrani valamelyik villástargoncára. A kocsi
ablakából üvöltözött velem, hogy nem elég jó a teljesítményünk. A végén a csomagolóban
csapdába ejtett. A kartondobozok halmainak vetettem a hátam, a Merci pedig
százmérföldes sebességgel száguldott felém. Megpróbáltam a szemem a vakító fényszórók
elől eltakarni. Peach már majdnem nekem hajtott, amikor felébredtem és rájöttem, hogy a
holdfény sugarai világítják meg az arcomat.
Túlságosan éber vagyok és túlzottan foglalkoztat az a probléma, amit tegnap este
megpróbáltam Julie-val elfelejteni. Nem akarom felébreszteni, ezért halkan kisiklom az
ágyból.
Az egész ház a miénk ma éjjel. Azzal kezdtük az estét, hogy nem csináltunk semmi
különöset. Tudtuk, hogy egy egész ház áll rendelkezésünkre Bearington-ban, ahol senki
sem zavar bennünket. Vettünk egy üveg bort, egy darab sajtot és kenyeret, idejöttünk és
kellemesen éreztük magunkat.
A nappali ablakából, ahol a sötétben ácsorgok, úgy tűnik, mintha rajtam kívül az egész
világ aludna. Dühös vagyok magamra, hogy nem tudok aludni. De képtelen vagyok kiüríteni
az agyamat.
Tegnap értekezletet tartottam. Voltak jó hírek - és voltak rosszak is. Több volt a jó hír. A
legfontosabb, hogy a kereskedelmi osztály új megrendeléseket szerzett nekünk. Vagy egy
fél tucatot kaptunk, mióta Johnny-val beszéltem. Még jobb hír, hogy az üzemben bevezetett
változtatások következtében nem csökkent, hanem nőtt a hatékonyság. Miután
visszafogtuk az alapanyagokat és csak akkor kerülnek a termelési folyamatba, amikor a
hőkezelő és az NCX-10-es felkészült a fogadásukra, a hatékonyság némileg alászállt.
Ennek az oka az, hogy a felhalmozódott készleteket dolgoztuk fel. Amikor ezek elfogytak -
ami gyorsan bekövetkezett az eredmény növekedése miatt - a hatékonyság ismét
emelkedett.
Aztán két héttel ezelőtt bevezettük a kisebb tételeket. Amikor megfeleztük a nem szűk
keresztmetszetekre kerülő téteteket, a hatékonyság beállt egy adott szintre és pillanatnyilag
úgy néz ki, hogy a munkaerőt jobban ki tudjuk használni mint korábban.
Ez egy tényleg fantasztikus dolog eredménye. A tételnagyság csökkentése előtt nem volt
szokatlan, hogy valamelyik gépcsoport állni kényszerült, mert nem volt mit csinálniuk - még
ha el is borítottak bennünket a felhalmozódott készletek. Ennek rendszerint az volt az oka,
hogy az álló gépcsoport arra várt, hogy befejezzék az előző munkafázist. Hacsak az egyik
diszpécser másként nem rendelkezett, az anyagmozgatók megvárták, amíg elkészül az
egész tétel és csak akkor vitték tovább. Tulajdonképpen most sincs másként. Csakhogy
kisebbek a tételek, a munkadarabok hamarabb kerülnek át a következő gépcsoporthoz.
Gyakorta megtörtént, hogy egy nem szűk keresztmetszet átmenetileg szűkké vált. Emiatt
a sorban utána következő gépek állni kényszerültek, ami persze kihatott a hatékonyságra.
Most, hogy felismertük, hogy a nem szűk keresztmetszeteknek igenis periodikusan állniuk
kell, a valóságban sokkal kevesebb az állásidő. A tételek megfelezése következtében a
termelés simábban, ütemesebben folyik az üzemben. És bármennyire furcsa is, az állásidők
sokkal kevésbé feltűnőek. Jobban eloszlanak. Ugyanannyi munka mellett az addig órákig
ténfergő munkásoknak most csak tíz-húsz perceket kell tétlenül várakozniuk. Ez pedig
mindenkinek jobb.
Még ennél is jobb hír, hogy a készletek a valaha volt legalacsonyabb szinten állnak.
Szinte sokkolja az embert, ha végigmegy az üzemcsarnokon. Az alapanyag és
munkadarabhalmok leapadtak. Mintha egy konvojnyi teherautó mindent elszállított volna.

- 145 -
 A CÉL

Nagyjából így is történt. A felhalmozódott készleteket késztermék formájában kiszállítottuk.

A történethez az is hozzátartozik, hogy nem árasztottuk megint el az üzemet új
munkadarabokkal. Most csak annyi kerül be a munkafolyamatba, amennyire szükség van.
Éppen a rossz híreket veszem sorra, amikor lépteket hallok a sötétben a hátam mögül.
- AI?
- Tessék.
- Mit keresel itt a sötétben?
- Nem tudok aludni.
- Mi a baj?
- Semmi.
- Akkor meg miért nem fekszel vissza?
- Csak eszembe jutott néhány dolog.
Egy darabig csend van. Egy pillanatra azt hiszem, elment. De megérzem. Hogy mellettem
áll.
- A gyár?
- Igen.
- Azt hittem, rendbe jöttek a dolgok. Mi a baj?
- A költségek elemzéséről van szó.
Leül mellém.
- Miért nem mondod el nekem?
- Biztos, hogy érdekel?
- Igen.
Elmagyarázom neki, hogy a költségráfordítás nőni látszik a kisebb tételnagyság miatt
szükségessé vált több beállítás miatt.
- Azt hiszem, ez rossz, nem?
- Politikusan szólva, igen. Pénzügyi szempontból viszont teljesen mindegy.
- Hogy-hogy?
- Hát ... tudod, miért látszik úgy, mintha emelkednének a költségek?
- Nem, fogalmam sincs róla. -
Felkapcsolom a villanyt és papírt-ceruzát keresek.
- Oké, hadd mondjak egy példát. Tegyük fel. van egy 100 darabos tételünk. A gép
felszerszámozásához 2 óra szükséges. Vagyis 120 perc. A munkadarabonkénti műveleti
idő 5 perc: Tehát munkadarabonként be kell fektetnünk 5 percet, plusz a 2 órának az egy
század részét. Ami 1,2 percet jelent darabonként: A könyvelők szerint a közvetlen
munkaráfordítás 6,2 perc.
- Ha most megfelezzük a tételt, a beállítási idő nem változik. Csak 50 felé oszlik meg
100 helyett. Így az öt perces műveleti időhöz 2,4 perces beállítás adódik, ami összesen
7,4 perc közvetlen munkaráfordítás. És minden kalkuláció alapja a közvetlen
munkaráfordítás költsége.
Aztán elmagyarázom a költségkalkuláció módját. Az első az anyagköltség. Aztán jön a
munkaráfordítás költsége. És végül a "teher" , ami lényegében a közvetlen munkaráfordítás
egy faktorral, jelen esetben körülbelül hárommal, beszorzott költsége. Következésképpen
ha papíron nő a munkaráfordítás, a teher is növekszik.
- Tehát több felszerszámozással nő a termékek gyártási költsége - vonja le a
következtetést Julie.
- Legalábbis úgy látszik. De ez a valóságban nem befolyásolja a ráfordításainkat.
Ettől nem kerül több ember a bérlistára. Nem kerül többe, ha több felszerszámozást
végzünk-. Az egyes darabokra eső költségek valójában csökkentek, mióta kisebbek a
tételek.
- Hogy-hogy?
- Mert csökkentettük a készleteket és az eladások több pénzt hoznak. Tehát ugyanaz
a teher, ugyanaz a munkaráfordítás több termék között oszlik meg. Ha ugyanazzal a
költséggel több terméket állítunk elő és adunk el, akkor az üzemeltetési költségeink nem
nőnek, hanem csökkennek.
- Hogy lehet rossz az elemzés?

- 146 -
 A CÉL

- Mert abból a feltevésből indul ki, hogy az összes munkás állandóan dolgozik, ezért a
további beállításokhoz több ember szükségeltetik. Ami viszont egyszerűen nem igaz.
- Mit fogsz csinálni?
Kinézek az ablakon. A nap kibukkan a szomszéd házának teteje mögül. A kezéért nyúlok.
- Hogy mit csinálok? Elviszlek reggelizni.
Amikor beérek az irodába, Lou már keres.
- Újabb rossz hírek? - tréfálkozom.
- Nézd ... azt hiszem, tudok segíteni, hogy kimásszunk ebből a költség-ügyből.
- Igen? Hogyan?
- Megváltoztatom a költségkalkuláció bázisát. Az utolsó tizenkét hónap alapján
képzett költségtényező helyett az elmúlt két hónap alapján számítottat fogjuk használni.
Ennek az az előnye, hogy az utóbbi időben jelentősen növekedett az eredmény.
- Igen - érzem meg a lehetőséget. - Igen, ez menni fog. Ráadásul a múlt évinél az
utóbbi két hónap adatai sokkal jobban reprezentálják, mi történik mostanában a gyárban.
Lou nem ennyire magabiztos. - Hááát, igen, ez igaz. De a könyvelési előírások szerint
szabálytalan.
- De van mentségünk. Ez a gyár már nem ugyanaz. Sokkal jobbak az eredményeink.
- AI, a gond csak az, hogy Ethan Frost erre nem lesz vevő.
- Akkor miért jöttél elő az ötlettel?
- Mert Frost csak akkor nem fogja bevenni, ha tud róla.
Lassan bólintok. - Értem.
- Meg tudjuk oldani, hogy első pillantásra elmenjen a dolog. De ha Frost és emberei
alaposabban megvizsgálják, átlátnak rajtunk másodpercek alatt.
- Ezek szerint megégethetjük a kezünket?
- Igen, de mégis van valami halvány esély ...
- Nyerünk néhány hónapot, közben megmutathatjuk, mit is tudunk igazán - fejezem
be a gondolatát.
Felállok és fel-alá járkálok, hogy megemésszem a dolgot.
Végül döntök. - Az kizárt, hogy költségnövekedésről számoljak be Peach-nek és közben
meggyőzzem arról, hogy a gyár ebben a hónapban jobb mint az előzőben. Ha meglátja
ezeket a számokat és aggálya támad, hogy nőnek a költségeink, könnyen ráfázhatunk.
- Tehát meg akarod próbálni?
- Naná.
- Rendben. De jusson eszedbe, ha megcsípnek bennünket ...
- Ne aggódj. Majd gyakorolom a sztepp-táncot.
Lou kifelé tart, amikor Fran rám csönget, hogy Johnny Jones van a vonalban. Felemelem
a kagylót.
- Helló. - Már régi haverok vagyunk. Az utóbbi hetekben naponta beszélünk telefonon,
néha többször is. - Ma mit tehetek érted?
- Emlékszel régi kedves barátunkra, Bucky Burnside-ra?
- Hogy is felejthetném el a jó öreg Bucky-t? Még mindig panaszkodik ránk?
- Már nem. Gyakorlatilag nincs is semmiféle szerződésünk velük. Ezért hívlak.
Hónapok óta először fordul elő, hogy érdeklődnek a termékeink iránt.
- Mi kellene nekik?
- 12-es modellek. Ezer darabra lenne szükségük.
- Marha jó!
- Talán mégsem. Az egész a hónap végére kéne.
- Az csak két hét.
- Tudom, Már ellenőriztük a raktárban. Csak ötven darab van készleten.
Közli, hogy természetesen a hónap végére le kell gyártanunk a maradék 950-et ha üzletet
akarunk csinálni.
- Hát ... Nézd, Johnny, tényleg azt mondtam, hogy üzletekre van szükségünk és
kapunk is rendesen, mióta beszélgettünk. De 950 12-es modell két hét alatt egy kicsit túl
nagy falat.

- 147 -
 A CÉL

- AI, igazat szólva, már akkor sem hittem, hogy bármit is kezdeni tudnánk ezzel,
amikor felhívtalak. De arra gondoltam, tudatom veled, hátha olyasmiről is tudsz, amiről én
nem. Ezzel együtt az ezer darab több mint egy millió dollárt jelentene a cégnek.
- Igen, én is kiszámoltam. Nem tudod, miért ez a nagy sietség?
Elmeséli, hogy némi utánajárással kiderítették, hogy a megrendelést eredetileg a
legfontosabb versenytársuknak szánták, aki a 12-es modellhez hasonló terméket gyárt. A
rendelést már vagy öt hónapja megkapták, de még mindig nem teljesítették. És ezen a
héten kiderült, hogy határidőre nem is fogják.
- Azt hiszem, Burnside azért fordult hozzánk, mert hallott arról, milyen rövid
határidőket ígértünk másoknak. Őszintén szólva, szerintem elvesztették a reményüket. A
fenébe is, ha ez az üzlet sikerülne, visszanyernénk a jó hírünket.
- Hát, nem is tudom. Szeretném visszakapni ezt az üzletet, de...
- Az lett volna csak a nagy húzás, ha bölcs előrelátással a gyenge hónapokban nagy
készletet gyártottunk volna a 12-es modellből, akkor nem lenne gond teljesíteni a
megrendelést.
Magamban elmosolyodom, mert az év elején még én is így gondolkodtam volna.
- Kár. Mert ez csak a kezdet lett volna. További nagy lehetőségek is lennének.
- Mekkorák?
- Megalapozott információk szerint első számú szállítóik lehetnénk, ha ezt
megcsináljuk.
Egy ideig csend van.
- Rendben. Tényleg akarod, ugye? - kérdezem tőle.
- Nem lenne rossz. De ha lehetetlen ...
- Mikor kell választ adnod?
- Valamikor ma, de legkésőbb holnap. Miért? Azt hiszed, tényleg meg tudjuk csinálni?
- Talán van rá mód. Hadd nézzek utána, hogy állunk. Visszahívlak.
Leteszem a kagylót és azonnal az irodámba hívom Bobot, Stacey-t és Ralph-ot.
Amikor mind megérkeznek, tájékoztatom őket a Jones által mondottakról.
- Normális esetben nem lenne kérdéses a dolog. De mielőtt nemet mondunk,
gondoljuk meg.
Látom a szemekben, hogy hiába vesztegetjük az időt.
- Nézzük, mit tehetünk.
Ezzel megy el a délelőtt. Átfutjuk az anyagszükségletet. Stacey ellenőrzi az
alapanyagkészletet. Ralph sietve felméri, mennyi időt venne igénybe az ezer egység
elkészítése, miután az alapanyagok már rendelkezésünkre állnak.
Tizenegyre kiszámítja, hogy a szűk keresztmetszeteket figyelembe véve a 12-es
modellhez szükséges alkatrészekből naponta százat tudunk legyártani.
- Tehát műszakilag nincs akadálya, hogy elfogadjuk a megrendelést - jelenti ki Ralph.
- De csak akkor fog menni a dolog, ha a Burnside-féle megrendelésen kívül semmi mással
nem foglalkozunk az elkövetkező két hétben.
- Erről szó sem lehet. - Csak nem fogunk összeveszni egy tucat megrendelővel egy
kedvéért. - Próbáljunk valami mást kitalálni.
- Például mit? - Bob eddig meg sem szólalt. Nem süt róla a lelkesedés.
- Néhány héttel ezelőtt megfeleztük a tételeket. A következmény az lett, hogy a
készlet kevesebb időt tölt a gyárban, ami viszont növeli az eredményt. Mi lenne, ha ismét
megfeleznénk a tételeket?
- Hűha, ez eszembe se jutott - szólal meg Ralph.
Bob előredől. - Felezzük megint meg? Sajnálom AI, de nem értem, mi a francot segítene
ez rajtunk.
- Nézzétek - vág közbe Ralph, - van néhány megrendelésünk, amiknél előszállítást
terveztünk. Ha át tudjuk ütemezni az elsőbbségi rendszert, akkor ezeket legfeljebb nem
szállítjuk le korábban, hanem csak az ígért határidőre. Így gépidőt nyerünk a szűk
keresztmetszeteken anélkül, hogy bárkit is hátrányba hoznánk.
- Nagy piros pont, Ralph.

- 148 -
 A CÉL

- De az ördögbe is, mégsem tudunk ezer darabot csak úgy legyártani - makacskodik
Bob. - Legalábbis két hét alatt.
- Nos, ha megfelezzük a tételeket, hány darabot tudunk elkészíteni két hét alatt, ha a
többi megrendelést is időben teljesíteni akarjuk?
Bob megvonja a vállát. - Ennek utána lehet nézni.
- Megnézem, mit tehetek - mondja Ralph. Ezzel feláll és visszamegy a
számítógépéhez.
A probléma már Bob érdeklődését is felkeltette. - Jobb, ha veled megyek. Közben
megdumálhatjuk a dolgot.
Miközben Ralph és Bob az új helyzettel birkózik, Stacey a készletekről hoz híreket.
Megbizonyosodott arról, hogy az összes alapanyag beszerezhető vagy a saját
készleteinkből, vagy a szállítóinktól napokon belül, egyetlen kivétellel.
- A gondot a 12-es modell elektronikus vezérlő modulja jelenti. Ebből nincs elegendő
raktáron. És házon belül nem tudjuk legyártani. De találtunk valakit Kaliforniában, akinek
lenne. Ő azonban sajnos nem tudott ekkora mennyiségre négy-hat hétnél korábbi
határidőt vállalni, beleértve a szállítást is. Azt mondom felejtsük el az egészet.
- Várjunk csak, Stacey. Változtassunk a stratégián. Hetente mennyit tudna adni? És
mikor tudná az első heti adagot küldeni?
- Nem tudom, de ebben az esetben nem kapnánk mennyiségi árengedményt.
- Miért nem? Így is ezer egységet vásárolunk, csak több részletben szállítaná.
- És akkor még ott van a megnövekedett szállítási költség.
- Stacey, milliós üzletről van szó.
- Oké, de három napba telik, mire ideér a teherautó.
- Miért nem repülővel küldik? Nem nagy darabokról van szó.
- Nos ...
- Nézzen utána, de nem hiszem, hogy a légi szállítás számlája elvinné az egy millió
dolláros üzlet hasznát. Ha nem kapjuk meg a modulokat, nincs üzlet sem.
- Rendben. Utánanézek, mit tehetnek.
Estére még nem izzadtuk ki az összes részletet, de ahhoz már elegendő az információnk,
hogy felhívjam Jones-t.
- Mehet a bolt azokkal a 12-esekkel Burnside-éknak.
- Tényleg? - Jones izgatott. - Elvállalhatjuk az üzletet?
- Néhány feltétellel. Először is, nincs mód arra, hogy mind az ezer darabot egyszerre
szállítsuk két héten belül. De heti 250-et le tudunk szállítani négy hét alatt.
- Nos, azt hiszem, ez menni fog. De mikor kezdjük a szállítást?
- Két héttel a szerződés megkötése után.
- Ez biztos?
- Akkorra szállítunk, amikorra mondjuk.
- Ennyire bízol benne?
- Igen.
- Oké, oké. Felhívom őket, hogy lássam, érdeklődnek-e a dolog iránt. De, AI, nagyon
remélem, igazat mondtál, mert nem szeretnék ezekkel megint olyan cirkuszt mint
korábban.
Néhány órával később megszólal a telefon a lakásomon.
- AI? Megcsíptük! Megkaptuk a megrendelést! - üvölt Jones a kagylóba.
- A jobb dobhártyám majd beszakad. A bal fülemben viszont hallom az egy millió
dollár csengését a kasszában.
- És tudod, mi újság? Nekik is előnyösebbek a kisebb részszállítások!
- Oké. Óriási, Máris passzolom tovább a labdát. Megmondhatod nekik, hogy mától két
hétre szállítjuk az első 250-et.

- 149 -
 A CÉL

30. fejezet

A következő hónap elején megbeszélést tartunk. Lou kivételével mindenki jelen van. Bob
szerint ő is rövidesen megérkezik. Leülök és fészkelődöm. További várakozás helyett a
szállításokról érdeklődöm.
- Hogy áll a Burnside-féle megrendelés?
Az első szállítmány határidőre elment - feleli Donovan.
- És a többi?
- Nincs nagyobb probléma - tájékoztat Stacey. - Az vezérlő modulok egy napot
késtek, de elég időnk volt, hogy az összeszerelést késedelem nélkül elvégezhessük. Az e
heti adagot időben megkaptuk.
- Helyes. Mik az utolsó információk a kisebb tételekről?
- Egyre gyorsabban haladnak át a munkadarabok az üzemen - mondja Bob.
- Kitűnő.
Ekkor belép Lou. Azért késett, mert az e havi termelési adatokat számolta. Leül és
egyenesen rám néz.
- Nos? Megvan a tizenöt százalék?
- Á! Tizenhét van, hála részben Burnside-nak. És a következő hónap is jónak
ígérkezik.
Aztán belemerül a második negyedév teljesítményeinek részletezésébe. Már sínen
vagyunk. A készletek a három hónappal ezelőttiek negyven százalékára csökkentek. Az
eredmény megduplázódott.
- Hát, nagy utat jártunk be, igaz?
Másnap, ebédről visszatérve, két fehér borítékot találok az íróasztalomon, melyek bal
felső sarkában a UniWare Részleg emblémája díszeleg. Felnyitom az egyiket és széthajtom
a levélpapírt. Az egész csak két rövid bekezdés Bill Peach aláírásával. Gratulál a Burnside
üzlethez. A másik is Peach-től érkezett. Ez is rövid és lényegre törő. Formálisan utasít, hogy
készüljek fel egy, a központban tartandó beszámolóra a gyár teljesítményéről.
A második levél olvastán a mosolyom még szélesebb lesz. Három hónappal ezelőtt egy
ilyen levéltől már kivert volna a víz, mert bár közvetlenül nem erről szól, feltételezem, azért
kerül sor a beszámolóra, hogy döntés szülessék a gyár jövőjéről. Valami formális értékelést
vártam. És most már nem tör ki tőle a frász - ellenkezőleg, nagyon jól esik. Miért kellene
aggódnunk? A francba is, itt az alkalom, hogy megmutassuk, mit csináltunk!
Az eredmény nő, ahogy a marketingesek jó hírünket keltik a vásárlók közt. A
készletmennyiség csak töredéke a korábbinak és még csökkenőben van. Ha több az üzlet
és több alkatrész között oszlanak meg a költségek, az üzemeltetési ráfordítások is
csökkennek. Pénzt keresünk.
Következő héten két napra otthagyom a gyárat Scott Dolin-nal, a munkaügyi vezetővel.
Bizalmas megbeszélésen veszünk részt St. Louis-ban a részleg munka-erőgazdálkodási
csoportjának tagjaival és a többi gyár igazgatóival. A vita főleg a szakszervezetektől kért
bércsökkentési hozzájárulásokról folyik. Az értekezlet rendkívül csalódottá tesz. Bearington-
ban nincs különösebben szükségünk alacsonyabb bérekre. Így aztán nem nagyon érdekel
a tárgyalásokon javasolt stratégia tudván azt, hogy konfliktusokhoz vezethet a
szakszervezetekkel, ami sztrájkkal fenyeget, ez viszont semmissé teheti a vásárlóinknál
elért haladást. Ettől függetlenül a tanácskozás lassan folydogál és kevés eredménnyel ér
véget.
Visszatérek Bearington-ba.
Délután négy körül lépek be az irodaépületbe. A recepciós integet. Odalépek hozzá. Közli,
hogy Bob Donovan kéri, keressem meg, amint beérek. Felhívom és néhány perc múlva
beront az irodámba.
- Mi van, Bob?
- Hilton Smyth. Itt volt ma a gyárban.
- Itt volt?
Bob megrázza a fejét. - Emlékszel még a robotokról tervezett videofelvételre?

- 150 -
 A CÉL

- Azt lelőtték.
- Most újjászületett az ötlet. Csakhogy most Hilton vezette elő, mivel ő a részleg
termelékenységért felelős vezetője, aki Granby helyett dumál. Éppen a reggeli kávémat
kortyolgattam, amikor becsörtetett a tévés stáb. Mire kitalálhattam volna, mi a bánatot
keresnek itt, Hilton Smyth a nyakamon volt.
- Tudott itt valaki az érkezésükről?
- Azt mondja, Barbara Penn az üzemi laptól tudott róla.
- És nem gondolta, hogy meg kellene mondania valakinek.
- Nézd, az egészet váratlanul átütemezték. Mivel Scott-tal távol voltatok, a saját feje
után ment. Megbeszélte a szakszervezettel és mindent előkészített. Kiküldött egy
feljegyzést, de ma reggelig senki sem kapta meg.
- Micsoda kezdeményezőkészség - morgok.
Aztán folytatja a mesét. Hilton csapata felsorakozott az egyik robot előtt, nem a
marógépeknél, hanem az egyik stószoló körül. Hamar kiderült, hogy gond van. A robotnak
nincs semmi tennivalója.
Egy termelékenységet reklámozó videón a robotnak természetesen nem egyszerűen a
hátteret kell adnia, hanem termelnie kell. Ezért aztán vagy egy óra hosszat Bobék mást se
csináltak, mint valami munkát kerestek a gépnek. Ezalatt Smyth, elunva a várakozást,
elkezdett mászkálni és észrevett néhány dolgot.
- Amikor végre találtunk valami munkát a gépnek, Hilton nekiállt mindenféléket
kérdezgetni a tételek nagyságáról. Nem tudtam, mit mondjak neki, mert nem voltam biztos
abban, hogy mindent elmondtáI-e a központban. Így aztán hát, csak gondoltam, tudnod
kell róla.
Érzem, hogy liftezik a gyomrom. Hirtelen megszólal a telefon. Felkapom a·kagylót. Ethan
Frost van a vonalban a központból. Éppen most beszelt Hilton Smyth-szel. Elnézést kérek
Bobtól, aki erre távozik. Miután becsukódik mögötte az ajtó, néhány percig beszélgetek
Frost-tal, majd lemegyek Lou-hoz.
Útközben elkezdem gyakorolni a sztepp-táncot.
Két nappal később a gyárba könyvvizsgáló csoport érkezik a központból. A csapatot Neil
Cravitz, a részleg helyettes ellenőre, egy ötvenes, csonttörő kézfogású férfi vezeti, akinél
humortalanabb pillantású valakivel még életemben nem találkoztam. Bemasíroznak és
kisajátítják a tanácstermet. Nagyon rövid időn belül rájönnek, hogy a termékek
önköltségének számítási bázisát megváltoztattuk.
Ez az előírások súlyos megszegése - közli Cravitz, ahogy a szemüvege felett felnéz az
előtte heverő papírokból.
Lou hebeg-habog, hogy talán tényleg nem tartottuk pontosan be az előírásokat, de jó
okunk volt arra, hogy a szóban forgó két hónapos periódust tekintsük bázisnak.
Én is beavatkozom és közlöm, hogy ezt a módszert sokkal jobb megközelítésnek tartom.
- Sajnálom, Mr. Rogo - mondja Cravitz. - Nekünk a hivatalos gazdálkodási elveket kell
szem előtt tartanunk.
- De hát a gyár teljesen megváltozott!
Az asztal körül öt könyvelő ül és zordonan bámul Lou-ra meg rám. Végül meg rázom a
fejem. Semmi értelme könyörögni nekik. Csak a saját könyvelési módszerüket ismerik.
A csapat átszámolja az adatokat és a helyesbítés után valóban úgy tűnik, mintha nőttek
volna a költségeink. Mielőtt elmennek, még megpróbálom rávenni őket, hogy hívják fel
Peach-et, ám Peach nem érhető el, házon kívül van.
Majd Frost-tal próbálkozom, de ő sincs bent. Az egyik titkárnő Smyth felhívását ajánlja, aki
feltehetően az egyetlen vezető, aki a helyén van, de barátságtalanul visszautasítom.
Egy álló hétig várom a központból érkező letolást. De nem jön. Lou feljegyzés formájában
megrovást kap Frost-tól, amiben a jóváhagyott előírások betartására szólítja fel és utasítja,
hogy dolgozza át a negyedévi jelentésünket a régi normáknak megfelelően és küldje be a
beszámoló előtt. Peach-től ez úgyszólván semmi.
Az egyik kora délután Lou-val az átdolgozott havi jelentést nézegetjük. EI vagyok
szontyolodva. A régi költségtényezőn alapuló számok szerint nem érjük el a tizenöt

- 151 -
 A CÉL

százalékot. A növekedés 12,8 százalékos, nem pedig tizenhét, amennyit Lou eredetileg
kalkulált.
- Lou, nem lehetne valahogy kicsit feltupírozni? - könyörgök.
Megrázza a fejét. - Mostantól Frost mindent átszőröz, amit csak előterjesztünk. Nem tudok
jobbat, mint amit itt látsz.
Kívülről valami egyre erősödő zaj üti meg a fülem.
Egymásra nézünk.
- Nem helikopter az? - kérdem.
Lou az ablakhoz megy és kinéz.
Én akkor érek az ablakhoz, amikor földet ér. A csillogó piros-fehér helikopter légcsavarja
körül por és barna fűcsomók kavarognak. A rotor még meg sem áll amikor nyílik a gép
ajtaja és két ember száll ki.
- Az első mintha Johnny Jones lenne - jegyzi meg Lou.
- Ő az.
- És ki a másik?
Nem vagyok biztos benne. Nézem, ahogy átvágnak a gyepen és keresztülsétálnak a
parkolóhelyen. A nagy darab, fehér hajú férfi arrogáns nagyképűsége egy régi találkozás
emlékét idézi fel bennem.
Végre leesik a tantusz, ki is ő.
- Úristen.
- Nem hittem volna, hogy helikopterre van szüksége, ha meg akar minket látogatni -
mondja Lou.
Rosszabb még az istennél is. Ez maga Buck Burnside.
Mielőtt Lou szóhoz jutna, kiszáguldok az ajtón. Berontok Stacey irodájába. Ő is az
ablaknál álldogál, körülötte a titkárnője és az éppen akkor tartott megbeszélés résztvevői.
Mindenki azt az átkozott helikoptert bámulja.
- Stace, azonnal beszélnünk kell.
Odajön az ajtóhoz, én meg kirángatom a folyosóra.
- Mi a helyzet Burnside 12-eseivel?
- Az utolsó eresztés két nappal ezelőtt kiment.
- Időben?
- Hát persze. Gond nélkül kiszállítottuk, akárcsak az előző tételt.
Futás közben mormogok valami köszönöm félét a vállam felett.
- Donovan!
Az irodájában nincs. Megállok a titkárnője íróasztala előtt.
- Hol van Bob?
- Azt hiszem, kiment a mosdóba.
Nekilódulok. Szinte beszakítom az ajtót. Bob éppen a kezét mossa.
- Volt valami minőségi probléma a Burnside-féle megrendeléssel?
- Tudomásom szerint nem - bámul rám Bob.
- Volt egyáltalán valami gond vele?
Papírtörülközővel megtörli a kezét.
- Nem. Úgy ment minden mint a karikacsapás.
- Nekidőlök a falnak. Akkor mi a francot keres itt?
- Kicsoda?
- Burnside. Johnny Jones-szal éppen most szállt ki a helikopteréből.
- Micsoda?
- Gyere velem.
Lemegyünk a recepcióshoz, de a váróhelyiségben nincs senki.
- Nem járt erre Mr. Jones egy vásárlónkkal? - kérdezem a lányt.
- Akik a helikopterrel jöttek? Járni jártak, de egyenesen átmentek az üzemcsarnokba.
Bobbal végigvágtatunk a folyosón, át a dupla üvegajtón a narancssárga fénybe és a
termelés zajába. Az egyik felügyelő meglát bennünket és egy hang nélkül arrafelé mutat,
amerre Jones és Burnside ment. Hamar észrevesszük őket.

- 152 -
 A CÉL

Burnside odasétál minden munkáshoz, akit csak lát és minddel kezet ráz. Ujjé! Kézrázás,
vállveregetés, néhány kedves szó. És mosolyog.
Jones követi, és végigcsinálja ugyanazt. Alighogy Burnside elengedi valaki kezét, Jones
ragadja meg. Mindenkivel lejattolnak, aki csak látótávolságban van.
Végül Jones veszi észre a közeledtünket, megveregeti Burnside vállát és mond neki
valamit. Burnside szélesen elvigyorodik és kitárt karokkal lépked felém.
- Itt van az, akinek külön gratulálni akartam. A végére tartogattam a javát, de
megelőzött. Hogy van?
- Kösz, jól, Mr. Burnside.
- Mr. Rogo, azért jöttem, hogy minden egyes alkalmazottjuknak külön megrázzam a
kezét. Állati jó munkát végeztek a megrendelésünkre. Állati jót! Azok a tetűk öt hónapra
vállalták és még sehol sincsenek, itt meg öt hét alatt a seggére vertek. Hihetetlen
erőfeszítés lehetett!
Mielőtt bármit is válaszolhatnék, Jones avatkozik bele a beszélgetésbe. - Bucky és én ma
együtt ebédeltünk és megemlítettem neki, hogy elhárítottak minden akadályt és mindenki
mindent beleadott.
- Nos mindent megtettünk, amit csak tudtunk - szólalok meg.
- Menjünk tovább -, javasolja Burnside és nekivág a gépek közti átjárónak.
- Csak tessék.
- Nem fog ártani a hatékonyságuknak? - kérdi Burnside.
- Egy cseppet sem. Csak tessék egyenesen.
A szájam sarkából odasúgom Bobnak - Szedd elő Barbara Benn-t, legyen itt pillanatokon
belül a kamerájával. És hozzon egy rakás filmet.
Donovan meglép a kis csoportunktól, én meg Jones-szal és Burnside-dal össze-vissza
mászkálunk az üzemcsarnokban és kezeket rázunk, egyiket a másik után.
Johnny szemmel láthatóan rendkívül izgatott. Amikor Burnside hallótávolságon kívül ér,
odafordul hozzám. - Hányas cipőt hordasz?
- Tíz és felest. Miért?
- Jövök neked egy párraI.
- Oké, Johnny. Ne is törődj vele.
- AI, el kell mondjam neked, hogy a jövő héten összeülünk Burnside embereivel és
hosszú távú megállapodást kötünk a 12-es modellekre - évente 10 000 darabra!
Már a szám nagyságától megtántorodom.
- És ha visszamegyek, összerántom az osztályomat - folytatja menetközben Jones. -
Új kampányt indítunk, az itt történtek népszerűsítésére, mert ez az egyetlen gyár az egész
rohadt részlegben, amelyik határidőre és jó minőségben teljesíti a megrendeléseket. A ti
átfutási időitekkel, AI felrobbanthatjuk a piacot! Kösz, végre van egy nyertesünk!
- Kösz Johnny, de a Burnside-féle megrendelés teljesítése semmiféle extra
erőfeszítésünkbe nem került.
- Pssszt! Nehogy Burnside megtudja.
Hallom, hogy a hátam mögött két segédmunkás beszélget.
- Mi volt ez?
- Tudja a fene. Valamit biztosan jól csináltunk.
A beszámoló előtti napon, miután részletesen elpróbáltam az előadásomat, elraktam tíz
példányt a jelentésből és már nincs más gondom csak az, hogy kitaláljam, mi sikeredhet
félre. Felhívom Julie-t
- Szevasz. Idefigyelj, holnap reggel be kell mennem a központba egy értekezletre. És
mivel Forest Grove nagyjából útba esik, beugranék hozzád ma éjszakára. Mi szólsz
hozzá?
- Jól hangzik.
Kicsit korábban távozom a gyárból és nekivágok a sztrádának.
Felhajtva az államközire, Bearington balról esik. A "Vegyél meg" felirat a magas
irodaépület tetején még a helyén van. A látókörömben vagy 50.000 ember él és lélegzik,
akinek fogalma sincsen arról, hogy a város gazdasági jövőjének kicsiny, de fontos részéről
születik holnap döntés. Legtöbbjüket a legkevésbé sem érdekli a gyár, vagy az, hogy mit

- 153 -
 A CÉL

csinálunk benne - de ha az UniWare bezárja, dühösek lesznek és megijednek. És ha nem

zárja be? Kit érdekel? Senki sem fogja tudni, min mentünk keresztül. Akár nyerünk, akár
vesztünk, tudom, megtettem mindent.
Amikor Julie szüleinek házához érek, Sharon és Dave rohan ki az autóhoz.
Miután levetem az öltönyt és kényelmes göncökbe bújok, vagy egy óra hosszat frisbee-t
dobálunk a gyerekekkel. Amikor teljesen kimerítenek, Julie azzal az ötlettel áll elő, hogy
elmehetnénk kettesben vacsorázni. Az az érzésem, beszélni akar velem. A park mellett
hajtunk el.
- AI, álljunk meg egy kicsit.
- Minek?
- A múltkor nem fejeztük be a sétánkat.
Kiszállunk a kocsiból és sétálgatunk. A végén leérünk a folyóhoz és leülünk.
- Miféle értekezletetek lesz holnap?
- Beszámolok a gyár termelési eredményeiről. A részleg holnap dönt a gyár jövőjéről.
- Ó! Mit gondolsz, hogy döntenek?
- Nem tudtunk mindent megcsinálni, amit Bill Peach-nek ígértem. Bizonyos adatok
nem néznek olyan jól ki a költségelőírások miatt, mint amilyen jók a valóságban.
Emlékszel? Már említettem neked.
Bólint, én meg a fejem rázom, mert dühös vagyok a könyvvizsgálat következményei miatt.
- Ezzel együtt jó hónapunk volt. Bár nem elég nyilvánvaló, igazából nem is jó, hanem
egyszerűen fantasztikus.
- Nem gondolod, hogy mégis bezárják a gyárat?
- Nem hiszem. Senki sem lehet olyan hülye, hogy pusztán a ráfordítások növekedése
miatt ránk húzza a vizeslepedőt. Még ezzel az elbaszott mértékkel mérve is pénzt hozunk
a konyhára.
Megfogja a kezem. - Igazán kedves volt, hogy aznap reggel elvittél reggelizni.
Elmosolyodom. - Miután hajnali ötkor végighallgattad a zavaros Iocsogásomat. Tényleg
rászolgáltál.
- Téged hallgatva akkor jöttem rá, milyen keveset is tudok arról, amit csinálsz.
Bárcsak többet meséltél volna az évek során.
Megvonom a vállam. - Nem tudom, miért nem tettem. Azt hiszem azért, mert nem
gondoltam, hogy érdekelhet. Vagy azért, mert nem akartalak terhelni vele.
- Kérdezhettem volna én is többet.
- Hát, erre nem volt sok lehetőséged a túlórázások miatt.
- Amikor az elmenetelem előtti napokban nem jöttél haza, személyes sértésnek
vettem a dolgot. Nem hittem el, hogy nem ellenem irányul. Magamban mélyen azt
gondoltam, csak kifogás az egész, hogy ne kelljen velem lenned.
- Dehogy. Szó se róla. Julie, amikor bekövetkezett a válság, állandóan arra
gondoltam, tudnod kellene, hogy ez mennyire fontos. Sajnálom. Többet kellett volna
elmondanom neked.
Megszorítja a kezem.
- Azóta gyakran eszembe jut, amiket a házasságunkról mondtál, amikor legutóbb itt
üldögéltünk. Be kell valljam, igazad volt. Sokáig csak úgy elvoltunk. Valójában
eltávolodtunk egymástól. Csak néztem, ahogy az évek során egyre inkább a munkádnak
élsz. Én meg ezt olyasmikkel ellensúlyoztam, hogy a házat díszítgettem és összejártam a
barátaimmal. Egyszerűen szem elől tévesztettük a fontos dolgokat.
Ránézek a napsütésben. Hajából eltűnt a rémes festés, amit aznap vettem észre, amikor
az NCX-10-es elromlott. Most végre ismét simaszálú és sötétbarna.
- AI, egyetlen dolgot azonban tudok: többet akarok belőled, nem kevesebbet. Ez
mindig is problémát jelentett nekem.
Kék szemével felém fordul, bennem pedig valami rég elveszettnek hitt érzés ébred.
- Végül rájöttem, miért nem akarok visszamenni veled Bearington-ba. Alapvetően
nem a város az oka, noha nem vagyok túlságosan oda érte. Hanem azért, mert mióta
külön élünk, sokkal többet vagyunk együtt. Vagyis, amikor egy házban éltünk, úgy
éreztem. mintha csak tudomásul vennéd, hogy vagyok. Most meg virágot hozol.

- 154 -
 A CÉL

Otthagysz más tennivalókat, hogy velem légy. AI, ez aranyos tőled. Tudom, hogy örökké
nem lehet így élni - azt hiszem, a dolog a szüleimnek is terhére van egy kicsit - de nem
akarom, hogy vége legyen. Kezdem remekül érezni magam.
- Legalább az biztos, hogy nem akarunk megválni egymástól.
- AI, nem tudom pontosan, mi a célunk, vagy mi kellene, hogy legyen, de azt
gondolom, szükségünk van egymásra. Azt akarom, hogy Sharon-t és Dave-t tisztességgel
felneveljük. És azt is akarom, hogy megadjuk egymásnak, amire szükségünk van.
Átölelem.
- Kezdetnek érdemes megfontolni. Nézd, valószínűleg könnyebb beszélni ezekről,
mint meg is tenni, de megpróbállak többnek tekinteni az otthonunk tartozékánál.
Szeretném, ha hazajönnél, de sajnos a problémák okát jelentő feszültségek még
fennállnak. Talán elhárulnak a közeljövőben, de nem tudok fütyülni a munkámra.
- Erre nem is kértelek. Csak törődj többet velem és a gyerekekkel. Én meg igazán
megpróbálom megérteni a feladataidat.
Mosolygok.
- Emlékszel, hogy sok-sok évvel ezelőtt, az esküvőnk után, amikor még mind a ketten
dolgoztunk, esténként órákig beszélgettünk és sajnáltuk egymást a napi
megpróbáltatásokért és kínlódásokért? Nagyon jó volt.
- De aztán jöttek a gyerekek. És később a túlórázásaid.
- Igen, leszoktunk róla. Mit szólnál hozzá, ha felújítanánk a régi szokást?
- Remekül hangzik. Nézd, AI, tudom, hogy önzésnek tűnik, hogy elhagytalak.
Bezsongtam egy kicsit. Sajnálom.
- Nem, nem kell elnézést kérned. Nekem kellett volna többet törődni veled.
- De megpróbállak kárpótolni. - Futólag elmosolyodik. majd folytatja. - Ha már az
emlékekről beszélünk, emlékszel az első veszekedésünkre? Akkor megígértük
egymásnak, hogy mindig megvizsgáljuk a szituációt a másik szempontjából is. Hát erre az
elmúlt években nem nagyon került sor. Hajlandó vagyok újra megpróbálni, ha te is
megteszed.
- Természetesen.
Hosszas hallgatás.
- Tehát ... férjezett akarsz maradni?
- Hátradől a karomban. - Megpróbálom másodszor is.
- Ugye tudod, hogy nem lesz minden egyszerre tökéletes? Lesznek még
veszekedéseink.
- És időről időre irigykedni fogok rád.
- Mi az ördög! Menjünk Vegas-ba és keressünk egy békebírót.
Elneveti magát. - Komolyan gondolod?
- Hát, ma nem megy a dolog. Holnap reggel van az az értekezlet. De mondjuk, megfelel a
holnap este?
- Te tényleg komolyan gondolod?
- Csak elmegyek a bankba és beváltom a fizetési csekkemet. A holnapi nap után
legfőbb ideje lesz elverni belőle valamit.
Julie mosolyog. - Oké, te pazarló. Nosza!

- 155 -
 A CÉL

31 fejezet

Másnap reggel tíz előtt néhány perccel besétálok a UniCo épületének tizenötödik
emeletén lévő tanácsterembe. A hosszú asztal másik végén már ott ül Hilton Smyth,
mellette Neil Cravitz. Egy csomó központbeli pasas nyüzsög körülöttük.
- Jó reggelt.
Hilton mosolytalanul felnéz. - Ha becsuknád az ajtót, kezdenénk.
- Várj csak, Bill Peach még nincs itt. Nem várjuk meg?
- Bill nem jön. Valami tárgyaláson van - közli Smyth.
- Akkor azt kérem, hogy halasszuk el a beszámolót.
Smyth pillantása jegesen villog.
- Bill kifejezetten megbízott, hogy vezessem le a megbeszélést, aztán referáljak neki.
Tehát azt javasolom, kezdj neki a beszámolódnak. Ellenkező esetben a jelentésedből
magunk vonjuk le a következtetéseinket. Egyébként is, a Neil által említett
költségnövekedéssel kapcsolatban mintha némi magyarázattal tartoznál. Én magam
különösen azt szeretném megtudni, miért tértél el a gazdaságos tételnagyságok
meghatározásának szokásos módszerétől.
Mielőtt válaszolnék, egy lépést teszek feléjük. Lassan forr bennem a düh. Megpróbálom
visszafogni magam és végiggondolni, mit jelent ez az egész. A fene egye meg, Peach-nek
mindenképpen itt kellene lennie. Ráadásul azt hittem, hogy Frost-tal fogok szemben állni,
nem a sameszával. De a hangnemből úgy tűnik, hogy Hilton Peach-vel bírót, esetleg
ítéletvégrehajtót is csináltatott magából.
Úgy határozok, az a legbiztonságosabb, ha belevágok.
- Legyen. De mielőtt beszámolok arról, mi történik a gyárban, feltennék egy kérdést.
Az a UniWare Részleg célja, hogy a költségeket csökkentse?
- Természetesen - válaszol türelmetlenül Hilton.
- Áh, dehogy. Nem ez a cél. A cél az, hogy a UniWare pénzt hozzon. Így van?
Cravitz előredől a székén és helyesel.
Hilton habozva bólint.
- Be fogom nektek mutatni, hogy függetlenül a ráfordításoknak a költséggazdálkodási
előírások szerinti alakulásától, az én gyáram még soha nem volt jobb helyzetben, hogy
profitot hozzon.
Hát így kezdődik.
Másfél órával később, amikor éppen a szűk keresztmetszeteknek a készletekre és az
eredményre gyakorolt hatását magyarázom, Hilton leállít.
- Oké, éppen elég időnket vetted már igénybe, hogy mindezt elmondd. Én ugyan nem
látom, hogy annyira lényeges volna a dolog. Talán a te gyáradban vannak szűk
keresztmetszetek és ezt te fel is fedezted. Nos, brávó meg minden, de amikor én voltam
gyárigazgató, a szűk keresztmetszetek össze-vissza vándoroltak.
- Hilton, olyan alapfeltevésekről vitatkozunk, amelyek hibásak.
- Nem látom be, hogy a problémák, amikkel foglalkozunk, alapvető jelentőségűek
lennének. Egyszerűen józan ész kérdése az egész.
- Többről van szó mint józan észről. Mi mindennap olyasmiket csinálunk, amik
ellentmondanak a legtöbb helyen a termelésben alkalmazott bizonyos szabályoknak.
- Mint például? - kérdezi Cravitz.
- A múltban használt költséggazdálkodási előírások szerint az elsődleges feladatunk
a kapacitás és a szükséglet egyensúlyba hozása, a termelési folyamat fenntartása csak
másodlagos. Azonban próbálkozni sem szabad a kapacitás egyensúlyba hozásával,
többlet kapacitásra van szükség. Azt a szabályt kell követnünk, hogy ne a kapacitás,
hanem a termelés mennyisége kerüljön egyensúlyba a szükséglettel.
- Másodszor: a rendszerint ajánlott ösztönzés azon a feltevésen alapszik, hogy
valamely munkás kihasználtságának szintjét saját potenciálja határozza meg. Ez tévedés,
hiszen függő helyzetben van. Bármely, nem szűk keresztmetszetet jelentő forrás esetében

- 156 -
 A CÉL

a tevékenység azon szintjét, amelynél a rendszer már nyereségessé válik, nem saját
potenciálja szabja meg, hanem a rendszeren belüli más kényszerek.
Hilton türelmetlenül közbevág. - Mi a különbség? Amikor valaki dolgozik, hasznot hajt
nekünk.
- Nem, és ez a harmadik téves feltételezés. Azt hisszük, hogy a kihasználás és az
aktivizálás ugyanaz. Egy forrás aktivizálása és kihasználása nem szinonimák.
És a vita folyik tovább.
Én azt mondom, hogy a szűk keresztmetszet egy órányi vesztesége nem ugyanannyi
veszteséget jelent az egész rendszernek, Hilton szerint viszont ez csak az adott gépnél
jelent veszteséget.
Én azt állítom, hogy a nem szűk keresztmetszeteken a megtakarítás semmit sem jelent.
Ezzel szemben Hilton ragaszkodik ahhoz, hogy a megtakarítás bizony megtakarítás.
- Álladóan ezekről a szűk keresztmetszetekről beszélünk - fakad ki Hilton. -
Időlegesen korlátozzák az eredményt. Erre talán a ti gyáratok a bizonyíték. De alig van
hatásuk a készletek alakulására.
- Éppen ellenkezőleg, Hilton. A szűk keresztmetszeteken múlik mind az eredmény,
mind a készletek alakulása. És meg kell mondjam, mi derült ki valójában a mi gyárunkban.
Bebizonyosodott, hogy a teljesítmény kimutatására vonatkozó előírásaink rosszak.
Cravitz elhajítja a tollát, ami zajosan végiggurul az asztalon.
- Akkor hogyan értékeljük a teljesítményt?
- A bázishoz képest. És ennek alapján a gyárunk most a legjobb az egész UniWare
Részlegben. Sőt, talán az egész iparágban. Profitot termelünk, amit senki más sem képes
megtenni.
- Átmenetileg. De ha így folytatjátok, nem hiszem, hogy hosszú távon is lesz
nyereségetek - jegyzi meg Hilton.
Mielőtt válaszolnék, Hilton felemeli a hangját.
- A lényeg az, hogy nőttek a ráfordításaitok. És ha nőnek a költségek, csökken a
profit. Ilyen egyszerű az egész. És ez lesz az alapja mindannak, amit Bill Peach-nek
jelenteni fogok.
Egyszer csak egyedül maradok a teremben. Smyth és Cravitz urak elmentek.
Egy darabig a nyitott táskámra meredek, majd az öklömmel rácsapva becsukom.
A lifthez menet a hülyeségükről motyogok magamban. Megnyomom a “le" gombot. De
meggondolom magam, nem várom meg a felvonót elindulok a folyosón. A sarokiroda felé
tartok.
Bill titkárnője, Meg várakozóan pillant rám. Odavánszorgok az íróasztalához, amin iratokat
rendezget.
- Beszélnem kell Bill-vel - közlöm vele.
- Egész nap értekezleteken van.
- Nagyon sürgős lenne.
Hűvösen néz. - Azt az utasítást adta, hogy ne zavarják.
- Meg, muszáj beszélnem vele, amilyen hamar csak lehet.
Közben Bill Peach fordul be a sarkon. Gyorsan lépked, de mielőtt eltűnhetne az
irodájában lerohanom.
- Bill ...
- Helló, AI - köszön mosolyogva, de nem áll meg. - Hogy vagy?
- Nem túl jól, Bill. Elrabolnám néhány percedet.
Már az irodájában van, de követem, mielőtt becsukhatná az ajtót.
Odafordul hozzám.
- Nem várhat a dolog hétfőig?
- Hilton Smyth negatív tartalmú jelentést fog előterjeszteni a gyárról. Úgy érzem, hogy
neked, mint a főnökömnek, legalább meg kell hallgatnod, mielőtt levonod a
következtetéseidet.
Peach hallgat egy ideig, aztán egy székre mutat.
Az íróasztala két felén ülünk. Belefognék, de Bill felemeli a kezét és előredől. Rákönyököl
az íróasztalra, ujjait összefonja az arca előtt.

- 157 -
 A CÉL

- Először is sajnálom, hogy nem lehettem jelen a beszámolón, de Granby-vel volt

megbeszélésem. Másodszor pedig el akarok mondani neked néhány dolgot.
Várok.
- Elvárom, hogy tartsd a szád, amíg be nem jelentik, de vagyunk olyan jóban, hogy
néhány közeli változást eláruljak neked. Az első az, hogy e hét végétől már nem vagyok a
főnököd.
- Elmész?
- Magasabb szintű beosztást kapok.
- Ó, gratulálok. Megkérdezhetem, ki lesz az utódod?
- Nos, még nincs meg a jóváhagyás, de úgy néz ki, hogy Hilton Smyth.
Mintha a föld nyílna meg alattam.
- Akkor hiába volt a rengeteg munka, mert Hilton csak annyit lát az egészből, hogy
nőttek a költségek, ami ráadásul nem is igaz.
Peach ismét felemeli kezét, hogy félbeszakítson. - Egy pillanat, Al. Nem erről van szó.
- De Hilton ...
- Hilton nem tud mindent.
- Az biztos - morgom.
- De te sem.
- Ezt hogy érted?
- AI, a UniCo a te gyáradból és még kettőből létrehoz egy új részleget. Erre harminc
napon belül sor kerül.
Most vagyok csak meglőve.
- Hilton fogja vezetni az eredeti részleget. Az új részleg vezetőjének kinevezése, aki
Hiltonhoz hasonlóan az én beosztottam lesz, a váltás utánra várható.
A kinti helyiségből hangok szűrődnek be. Bill az ajtó felé pillant.
- És ki fogja az új részleget vezetni? - Gyorsan kérdezek, mert érzem, a beszélgetés
a végéhez közeledik.
- Nos, ezt majd más fogja megmondani - mondja, miközben hátratolja a székét és
feláll. Odaint valakinek.
Ültömben hátrafordulok. Az ajtóban személyesen J. Bart Granby, az UniCo elnöke áll. Fél-
szemüvege felett rám néz. - Tudja, Rogo, csudára meglepett. Az év elején már majdnem
leírtuk. De ha késett is a startja, a végén csak megfordította a dolgokat.
Eközben megveregeti a hátam.
- Így igaz - teszi hozzá Peach. - A költségnövekedés kivételével ...
- A fenébe is, Peach - mordul fel Granby, - ez az ember a bázishoz képest többet
teljesített mint bárki más. Csak ez számít. És ha el kell adnunk vagy be kell zárnunk
valamelyik részlegünket, akkor az nem a magáé lesz, lefogadom.
Széles vigyor terül el a képemen, amikor leesik a tantusz.
Granby is elmosolyodik. - Ne áruljunk tovább zsákbamacskát. Szeretné vezetni az új
részleget?
- Igen, szeretném.
- Az új fizetését majd megbeszéljük Peach-vel, de most ideje ebédelni. Ha nincs más
dolga, Rogo, tartson velünk.
A következő hónap során, bár Hilton egyre-másra küldözgeti a fenyegető feljegyzéseket, a
gyárat az új módszerek szerint vezetem a Kereskedelmi Osztálytól érkező egyre több
megrendelés teljesítése érdekében.
Jó sokára sikerül elcsípnem Jonah-t New Yorkban, hogy tájékoztassam a múlt hónap
eseményeiről. Bár kedves hozzám, egy csöppet sincs meglepve.
- Egész idő alatt azon idegeskedtem, hogy mentsem meg az egyetlen szem gyáramat,
most meg három van.
- Azt tette, amit tennie kellett, Alex. Elérte, hogy a gyára pénzt hozzon. A rendszer
természetesen több mint egy gyár. Más lehetett volna a dolgok kimenetele, ha a maga
gyárában felhasznált ötleteket az összesben alkalmazzák. De három több mint egy. És
idővel ...
- Nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy így alakultak a dolgok.

- 158 -
 A CÉL

- Alex, ha helyesen cselekszik, a szerencse nem játszik szerepet.

- Hát ...
- Az csak szerencse lenne, hogy felhívott Londonban? Vagy az, hogy megtalálta a
szűk keresztmetszeteket és megfelezte a tételeket? A szerencsének ehhez semmi köze.
- Igaz, de ha nincs szerencsém és nem találkozunk akkor Chicagóban, sose tanultam
volna meg a leckét.
- Alex, az események lendülete folytán valószínűleg találkoztunk volna. És hadd
mondjam meg, szó sincs arról, hogy mindent megtanult volna. Vegyük például az általam
említett szabályokat. Ezek a termelés alapigazságait fejezik ki. Nem egy vállalatét. Kilenc
szabály létezik, ezek közül hatot ismer. Még csak most kezdődik a tanulás. Akárcsak
nekem. Közben a vesztes UniWare-ből nyertest csinált viszonylag rövid idő alatt és egy
halom pénzt keres egy csomó embernek.
- Igen, erről szól a történet.
- Miről?
- Pénzt keresni. Ez a cél.
- Ha visszaidézi az első chicagói beszélgetésünket, rájön, hogy a pénzkeresésen
kívül valami másra is utaltam. Ami sokkal fontosabb a számomra.
- De hiszen a pénzkeresés a cél, nem?
- Igen, de csak egy termelő szervezet esetében. Ami nem az enyém és azt hiszem,
nem is a magáé.
- Akkor mi a célunk?
- Mit gondol, mi lehet?
- Hát ... nem is tudom.
- Most búcsúzom. Tartsuk a kapcsolatot. Azonban hadd ajánljak valamit.
- Miről volna szó?
- Gondolkodjék el azon, mi a cél.

- 159 -
 A CÉL

Epilógus

A csillagok és a hold fényében a Boing 747-es magasan a sötét ezüst felhők fölött szállt
az éjszakában. Az első osztályon az utasok vagy aludtak, vagy ittak, vagy rettenetesen
unatkoztak. Kettő kivételével. Az egyik órák óta mesélt, mióta csak a gép felszállt Tokióban.
A másik pedig érdeklődve hallgatta.
Mindketten fáradtak voltak, de álmosak nem.
Valahol Kanada fölött fejeződött be a történet. Az ablakon annak a napnak a hajnala
tükröződött be, amelyet Japánban hagytak maguk mögött. Alex Rogo hátradőlt az ülésben,
belekortyolt a poharában lévő jégből kiolvadt vízbe és megpihent. Hallgatója, Eric is
kényelmesen elhelyezkedett, arcán azonban látszott, hogy mélyen elgondolkodott a
hallottakon.
Annak idején évfolyamtársak és barátok voltak. Együtt készültek a vizsgákra. Akkoriban
együtt indultak Chicago felé, hogy felkutassák a világ legjobb rostélyosát, de elfogyott az
üzemanyaguk, így végül az indianai Gary-ben hamburgert ettek. Két nappal az avatásuk
előtt mindketten behívót kaptak és miután ennek örömére Big Bruno Bár és Grilljében
megkóstolták az összes innivalót, ünnepélyesen megfogadták, hogy nem fogják az életben
elveszíteni egymást.
És bár voltak hosszú kihagyások, így is tettek.
Barátjához hasonlóan Eric is az iparban helyezkedett el. Most egy Bostonban székelő
számítógépes cég középvezetője. A semmiből felbukkanva egyszer csak felhívta Alexet
egy este, hogy érdeklődjön, mi újság. Kiderült. hogy véletlenül mindketten ugyanakkor
utaznak Japánba és ugyanaznap térnek vissza az Államokba. Ezért úgy intézték. hogy
találkozzanak Tokióban és ugyanazzal a géppel repüljenek.
Visszatérésük estéjén ráleltek végre a világ legjobb rostélyosára, ami ugyan japán
marhahúsból készült.
- Eric, mi hozott Japánba? - kérdezte Alex.
- És te mit keresel itt?
- Segítek új megrendeléseket szerezni a cégnek.
- Tényleg? Ti tudtok itt eladni?
- Persze.
- Pedig nehéz dió.
- Igaz, de mégis sikerül. A vásárlóink először nem nagyon hitték el, hogy teljesíteni
tudjuk a minőségi és szállítási követelményeiket. De képesek vagyunk rá.
- Nem tréfálsz? Azt hittem, az “Éppen-időben módszert" vagy valami ilyesmit
tanulmányoztál.
- Hát, nem akarom leszólni azt a módszert, de kitaláltam valami jobbat.
- Jobbat?
- Igen. A részlegemben már használjuk néhány éve.
Eric kétkedő arcot vágott. de szemmel láthatóan érdekelte a téma.
- Mesélj róla.
- Az egy hosszú mese, túl hosszú egy vacsorához. Egyébként is, hagyjuk most az
üzletet és élvezzük Japánt, amíg itt vagyunk.
Nem is esett a dologról többet szó másnapig, egészen addig, amíg fel nem szálltak a
gépre. Most viszont Eric megkérdezte, mi lehet jobb az “Éppen-időben módszernél". Alex
figyelmeztette, hogy jó ideig eltart, mire megmagyarázza.
Mivel azonban tizennégy órás repülőút állt előttük, Eric kérte Alexet, vágjon bele. Közben
fogytak alattuk a mérföldek.
- Szóval így jutottál oda, ahol ma vagy - állapította meg Eric.
- Hát, így kezdődött. Közben eltelt pár esztendő.
- És mi van ma a többiekkel?
- Teszik a dolgukat. Bob és Stacey közvetlen beosztottam lett. Bob ledolgozta a
súlyfeleslegét, egész jóképű gyerek lett belőle. Fizikailag lefogyott, szakmailag viszont

- 160 -
 A CÉL

megerősödött. Lou nyugdíjba ment. Apróbb panaszai vannak, de be szokott kukkantani

egy kis konzultációra. Ralph meg nagy karriert csinált, már a központban dolgozik.
- Mi újság veletek és a gyerekekkel?
- Jól megvagyunk az őrült évek után. Az út persze nem sima, de jobban megértjük
egymást és jól kijövünk. Julie-val New Yorkban találkozunk. Néhány napra kirúgunk a
hámból.
- A gyerekekkel minden rendben. Davey - bocsánat, egyszerűen “Dave" - főiskolás és
valószínűleg valami irtózatos marhaságot csinál, amíg a szülei nincsenek otthon. (Én
legalábbis ilyesmit csinálnék.) Sharon meg mostanában fedezi fel, hogy fiúk is vannak a
világon. Hála istennek, azok viszont még nem fedezték fel őt.
Eric, arcán mosollyal, egy pillanatra elréved a történeten.
- Szóval győztél? - ocsúdik fel végül.
- Úgy érted, amikor megkaptam a részlegvezetését?
- Persze. Végül győztél, nemde?
Alex rövid elmélkedés után elnevette magát.
- Azt hittem, győztem. Mindnyájan azt hittük. Azt gondoltam, megnyertem a háborút,
holott csak egy csatában győztünk, ami ugyan fontos csata volt. De abban a pillanatban
elvesztettem a legnagyobb lehetőséget.
- Miért? Mi történt?
- Hát, az egy másik hosszú történet. Majd legközelebb elmesélem.
- Oké, egy sztori elég egy útra - helyeselt Eric. Közben olyan pillantást vetett Al-ra,
mintha az álszerénységgel palástolná nagy diadalát. - De tényleg, AI, győznöd kellett!
Eladsz a japánoknak, nem? Saját részleged van, ami jól is működik nem?
Alex elmosolyodott. - Hát, igaz ami igaz. Most nyerő helyzetben vagyunk. De a harcnak
sosincs vége. Csak magasabb szinten folytatódik.
Eric-re nézett.
- És hála ezért a jóistennek.
Ezzel hátradöntötte az ülését, belefészkelte magát. Hirtelen ólmos fáradtságot érzett. Eric
is hallgatott egy ideig. Alex Rogo, anélkül, hogy szándékában állt volna, elaludt.
Alex akkor ébredt fel, amikor a gép ereszkedni kezdett. A felhők aranyosan ragyogtak a
napsütésben. Nem tudta, mennyit aludt, de sokkal jobban esett, mint gondolta volna. Eric,
aki a folyosó felől ült, mintha egyáltalán nem aludt volna. Ébernek és tűnődőnek látszott. A
folyosót bámulta, amin nem volt semmi látnivaló. Jobb keze a mellén, az agyában forogtak
a kerekek. Végre észrevette, hogy Alex felébredt.
- Lekésted a reggelit.
- Milyen volt?
- Nem rossz ahhoz képest, hogy vagy tizenegyezer méter magasban adták.
- Egész idő alatt ébren voltál?
- Elbólintottam néhány percre. De túl sokat járattam az agyam ahhoz, hogy el tudjak
aludni.
- Min gondolkoztál?
- Amit meséltél. Tudod, hogy döntöttem? Meg fogom csinálni a saját üzememben
mindazt, amit te Bearington-ban. - Eric hangjában elhatározottság érződött. - Alex, el
akarom mondani neked, hogy felnyitottad a szemem. Ha megcsináljuk azt, amit ti
Bearington-ban, gondold el, hol leszünk egy év múlva! Ez óriási, Alex. Ez tényleg óriási!
Ember, már a gondolattól egészen odavagyok!
A lehetőségek szemmel láthatóan feltüzelték, az ötlet, hogy átvegye azt, amit Alex
kemény munkával megtanult, hogy átemelje a saját gyárába és rövid időn belül hatalmas
sikert arasson. De Alex nem mosolygott.
- Oké, de várj egy pillanatra. Hadd kérdezzek valamit. Hogy gondolod az egész
megvalósítását?
- Úgy, ahogy te csináltad. Nem is várok addig, amíg visszaérek Bostonba. Legelőször
is összehívok egy megbeszélést és az elképzelést leteszem az asztalra. Aztán nekilátunk
megkeresni a szűk keresztmetszeteket, csökkentjük a tételek nagyságát, odafigyelünk,
hogy csökkenjenek a készletek - hiszen tudod!

- 161 -
 A CÉL

Alex megrázta a fejét. - Nem, nem, nem. Várj egy kicsit. Igazából nem akarod lemásolni,
amit én tettem.
- Miért ne? Nálatok működött, nem?
- Nézd, ha versenytársak vagy ellenségek lennénk, megveregetném a vállad és
bíztatnálak, hogy csak csináld, menj vissza Bostonba és beszélj rá mindenkit, hogy
hajtsák végre azokat a változtatásokat, amiket Bearington-ban. De nem tehetem, mert
nem vagyunk versenytársak, sőt jó barátom vagy.
Eric nem tudta mire vélni a dolgot.
- Nem értem. Azt hiszed, becsavarodtam? Azt hiszed, nem vagyok elég okos, hogy
belássam, így helyes?
- Nem erről van szó. Tudom, hogy okos vagy, talán nálam is okosabb.
- Azt hiszed, nálunk nem fog működni?
- Dehogynem. Bárhol be lehet vezetni, még a szolgáltatásokban is.
- Akkor miért nem érhetjük el ugyanazt az eredményt?
- Elérhetitek. Sőt azt is megjósolom, hogy ha nálatok is mindenki mindent belead,
akkor az első évben borzasztó nagyot javíthattok a jövedelmezőségeteken. Nem ez a
probléma.
- Hanem mi?
- Gondold el, mi történik, ha besétálsz és mindenkinek elmeséled a történetemet.
- Izgatottak lesznek mint én, és a bevezetett jobbító intézkedésekkel megoldjuk a
gondjainkat.
Alex megrázta a fejét. - Jusson eszedbe, hogy új ötletek mellett törsz lándzsát.
- Úgy érted, ellenállásra kell számítanom?
- Pontosan, ellenállásra. Amint felfogják, hogy valami újat javasolsz, még ha jobbat is,
szembehelyezkednek vele. Minden energiájukat arra fogják összpontosítani, hogy
bebizonyítsák, miért rossz az új ötlet.
- Talán igazad van. De miért? Miért teszik?
- Jó kérdés.
- Tökéletesítésről beszélünk, nem valami ... fenyegetésről.
- De mi a tökéletesítés?
Eric gondolkodik egy picit. - Jobbá tenni valamit.
- Jobb lesz valami, vagy rosszabb, a tökéletesítés mégiscsak változást jelent. Ami
bizonytalansággal jár. Olyasmit kockáztatunk, ami biztonságos, az ismertből az
ismeretlenbe ugrunk, amit a legtöbb ember fél megtenni.
- Tehát az általad ajánlott tökéletesítés valahogy félelmet vált ki?
- A változtatás az, amit egy szervezet a legnehezebben tud végrehajtani.
EIgondolkoztál már valaha is azon, hogy a legtöbb dolog, amit menedzserekként
csinálunk, általában a változások ellen hat? A vezetés ellenőrzésre, kiszámíthatóságra és
bizonyosságra törekszik minden változás ellenére. És nemcsak a menedzserek, de
általában mindenki a változások ellen van.
Eric csalódottan ingatta a fejét. - Félek, igazad van. Nem csoda, hogy olyan nehéz
tökéletesíteni.
Egy stewardess összeszedte a kávéspoharakat. Közben Eric-nek támadt egy ötlete és
ültében Alex felé fordult, hogy meggyőzze komolyságáról.
- De a szervezeteknek változniuk, tökéletesedniük kell. Ezt nem tagadhatod.
- Persze, hogy nem. Akarattal, hatalommal vagy ármánykodással elszigetelt
változásokat végre is lehet hajtani egy szervezetben. De rendkívül sok időt emészt fel,
amíg sikerül mindenkit megnyerni és még az általános egyetértés létrejötte után is hosszú
időt vesz igénybe olyan apróságok megvitatása, amelyeknek kevés közük van a
lényeghez. És ha el is értél valamiféle javulást, kiderül róla, hogy igazából nem erre lenne
szükséged.
- Tehát mit javasolsz?
- Nézd, tételezzük fel, valahogy eléred, hogy mindenki egyetértsen a gyár kényszer
alapján történő működtetésével, a tételek megfelezésével, akármivel. Mi történik, ha
végrehajtottátok a javító intézkedéseket?

- 162 -
 A CÉL

- A teljesítmény felszökik.
- Pontosan. És aztán?
- Mindenki elégedett lesz.
- Úgy van. Csakhogy ez a lehető legrosszabb, ami történhet.
- Miért? Mi a rossz abban, ha mindenki elégedett? Hős leszek. Mindahányan nagy
pénzt keresünk. És mindenki boldogan él, amíg meg nem hal. Itt a vége, fuss el véle.
- Nem egészen. A történetnek a valóságban sosincs vége.
- Még mindig nem értem, hová akarsz kilyukadni.
- Az első évben nagy a boldogság. És mit csináltok a második évben?
Eric arca megrándult és egy pillanatra elfordította a fejét.
- Nem tudom. Azt hiszem, ráérek ezzel akkor törődni, amikor eljön az ideje.
Egyáltalán miért kellene aggódnom? Abból, amit elmondtál, az derül ki, hogy óriási lesz a
javulás.
- Így is lesz. De mostanában nem elegendő egyetlen szál javítás, akármilyen óriási is.
Folytatódik a nemzetközi versengés. Nagyobb a küzdelem mint valaha. Vizsgáljuk meg,
mivel kell szembenéznünk.
Alex elkezdte az ujjain számlálni a verseny hatásait.
- Rövidül a termékek életciklusa. A vevők nem kevesebbet igényelnek, mint teljesen
hibátlan gyártmányokat és gondolkodás nélkül más eladóhoz pártolnak, hogy megkapják
az előírt minőséget. Az új technológiák egyre gyorsabban cserélődnek. Az erős
nemzetközi verseny a hazai piacokra is bevonult. Ráadásul a nemzeti piacról a világpiac
felé terjeszkedünk, ami még több változtatást, alkalmazkodóképességet és kockázatot
jelent. És mindez lélegzetelállító ütemben folyik. Ezért nem elég egyszeri tökéletesítés.
- Akkor vegyem úgy, hogy nem is hallottam az egészet? Ne is törődjem vele?
Akármilyen tökéletesítést hajtok is végre, úgysem lesz elegendő, tehát akár meg is
spórolhatom magamnak az erőlködést, hadd menjenek a dolgok a régi rend szerint.
- Nem, természetesen nem. Éppen az ellenkezőjét ajánlom. Egy cég csak akkor
marad fenn és fog prosperálni, ha változtat ...
- De egyetértettünk abban, hogy az emberek ellenállnak a változásoknak.
- És ha a változás inkább normává, semmint elvárássá válik? Tegyük fel hogy a
szervezet az energiáit nem a stabilitás megőrzésére, hanem a folyamatos tökéletesítésre
összpontosítja.
Eric megrázza a fejét. - Álljunk csak meg. Maradjunk a valóság talaján. Ha már egy
változtatás ellenállást vált ki, milyen alapon számíthatunk folyamatos tökéletesítésre?
- Hogyan győződik meg egy szervezet arról, hogy bizonyos dolgokat tényleg
végrehajtanak?
Eric már egészen frusztrált.
- A fene egye meg Alex! Minek ez a sok kérdés? Olyan vagy mint a professzorod!
- Mint Jonah?
- Igen. Miért nem adsz egyenes választ?
Alex elkomolyodott. - Hidd el, jó okom van feltenni ezeket a kérdéseket. Ha csak úgy
elárulom neked a választ, tudom, hogy fontos tanácsként kezelitek. De ha magad fedezed
fel, akkor az már a saját válaszod. Vigyázod és sokkal jobban hiszel benne, mert te találtad
meg.
Eric egy pillanatra Alex-ra meredt, hogy megbizonyosodjék arról, barátja nem tréfál-e.
- Rendben. Mit is kérdeztél?
- Tegyük fel a kérdést az alábbi módon: Hogyan bizonyosodik meg egy szervezet
arról, hogy a dolgok megtörténnek?
- Hát, a helyben zajló folyamatok ...
- Pontosan, folyamatok zajlanak nálatok. És amikor azt akarod, hogy valami új
történjen, bevezetsz egy új folyamatot. Miért lenne éppen a folyamatos tökéletesítés más?
Eric maga elé motyog. - A folyamatos tökéletesítés folyamata. Vad ötlet. Hogyan is
működhetne?
- Nos, ez egy ciklikus folyamat. Olyan cselekvések sorozata, melyek újra meg újra
megismétlődnek és változnak a körülmények változása folytán. A Bearington-ban tanultak

- 163 -
 A CÉL

alapján tudjuk, hogy a termelési rendszerben kevés számú kényszer szabályozza a

teljesítményszintet.
- Helyes. Tehát nektek kellett ezeket meghatároznotok.
- Így van.
Aztán elmagyarázta, hogy Jonah tapasztalatainak köszönhetően ő is tudja, hogy a
legtöbb vállalatot számos kényszer irányít.
- Például kiderülhet, hogy a szervezet egyes forrásainak kapacitása meghaladja a
piaci keresletet. A rendszer legkisebb kapacitású forrása 200 egységet képes
megmunkálni, miközben a piac csak 100 darabot igényel.
- Tehát a szűk keresztmetszet a piac.
- Nos, nem. A piac nem tekinthető forrásnak. Következésképpen definíciószerűen
nem lehet szűk keresztmetszet. Gyakran kényszert jelent, de sohasem szűk
keresztmetszetet.
- Oké, értem.
- Találkozhatsz olyan esettel is, amikor a kereslet meghaladja legalább egy gép
kapacitását. Így ez a szűk keresztmetszet jelenti a kényszert.
- Ezt is értem.
- A legtöbb vállalat jó néhány kényszertől függ. De tegyük fel, bármik is ezek, mind
megtalálod. Mit gondolsz, mi lesz a következő lépésed a folyamatos tökéletesítés során?
- Az egész rendszert a kényszereknek megfelelően fogom működtetni.
- Helyes. De honnan fogják a többiek tudni, mi a teendőjük?
- Jó kérdés. EI kell érni, hogy mindenki tudatában legyen annak, hogy mik a
kényszerek.
Alex bólintott. - És minden egyes cselekedetük végrehajtásakor meg kell fontolják azok
hatását a kényszerek szempontjából. Erre kell a figyelmet összpontosítani az egész
szervezetben.
- Különösen a vezetésben, gondolom én.
- Tökéletesen igazad van.
Úgy tűnt. Eric felfogta a dolgot. - És ha a kényszerekről esik szó, meg kell próbálni a
lehető legtöbbet kihozni belőlük, mint Herbie és a gyárban fellelt szűk keresztmetszetek
esetében.
- Úgy van. Vagy a Johnny Jones-féle emberek segítségével minél több megrendelést
kell szerezni a piacon. Közben pedig a rendszerben a többi gépet nem a saját
potenciáljuknak, hanem az azokat befolyásoló kényszerek kapacitásának megfelelően kell
üzemeltetni.
- Oké. De nem kellene-e megpróbálni a kényszerek kapacitásának növelését?
- De igen. Ez a következő lépés. De mi történik akkor, ha minden egyes kényszert
megnövelünk, hogy nőjön az eredmény?
- Nő az egész rendszer teljesítménye.
- Hát persze, de más is történik.
Eric keményen törte a fejét, de nem találta a választ. Alex sürgetni kezdte.
- Mi történik a rendszer más elemeivel, ha növeled a kényszereket.
Eric arca felderült.
- A többiekre gyakorolt hatásuk is megváltozik.
- Méghozzá drasztikusan. Miután nőtt egy kényszer, új kényszer - vagy akár több is -
bukkan fel. A kényszerek változásának hulláma végighalad az egész szervezeten, sőt
kilép a piacra, majd visszatér. A vezetés és az egész szervezet figyelemmel kíséri a
változásokat és maga is megváltozik.
Eric felegyenesedett. - Tehát mindenki azonos nyomon jár.
- És amikor az új kényszerek megszilárdulnak, a ciklus újrakezdődik.
- Vagyis sosincs vége - a szervezetben a tökéletesítés állandóan folyik?
- Nem. A folyamatos tökéletesítés nem jelent valami állandóságot. A mértéke változik.
Ez azt jelenti, hogy mindenki pontosan tudja, mire összpontosítsa a figyelmét annak
érdekében, hogy a teljesítmény javuljon - ami valójában az egésznek a kulcsa.
- Tényleg.

- 164 -
 A CÉL

- De abban igazad van, hogy nincs vége. A folyamat szakadatlan.

Eric-en látszott, hogy a hallottak nagyon foglalkoztatják.
Kigyulladt a biztonsági övek becsatolására felszólító jelzés. Már Manhattan fölött repültek.
Alexet egy pillanatra elbűvölte a látvány.
Eric még mindig Alex legutolsó állításán rágódott.
- Honnan fogják az emberek tudni, mi a legfontosabb javítanivaló egy adott
időpontban?
- Eric, a válasz erre a kérdésre már ismét egy másik történet és ha lehet, még
hosszabb, mint ez volt. Hagyjuk máskorra. Most hidd el nekem, hogy ez a dolgok menete.
Mi a véleményed erről az elképzelésről?
- Igen, erre van szükségünk. Ha el tudjuk indítani ezt a folyamatot, egyetlen szervezet
sem fog stagnálni.
Alex elnézte, ahogy a barátját megragadják a lehetőségek. Régen nem látta már ezt a
kifejezést Eric arcán, és ez jobban vonzotta még Manhattan látványánál is. A főiskolás idők
estéire emlékeztette, amikor másokkal együtt elfelejtkeztek a tanulnivalóról és hatalmas
vitákba keveredtek Istenről, szexről, politikáról, a kifürkészhetetlen Jövőről, a világegyetem
titkairól. A gyerek tanácstalansága jutott erről az eszébe, akinek minden új, minden
lehetőség végtelen és minden kérdés megválaszolásra vár.
És a barátja legfőképpen önmagára emlékeztette Alexet. Az elmúlt években felfedezte, mi
mindent is lehet csinálni és ez örökös izgalomban tartotta. Ilyen fejlődéssel nem kell a
világnak generációk hosszú során át várnia az ésszerűség alapján működő intézményekre.
Sokkal többről van szó pénzkeresésnél.
- Minden növekedne és javulna általunk - szólalt meg Eric.
- Ami a gyáratokat illeti, érted már, miért nem annyira jó az ötlet, hogy lemásoljátok,
ami Bearington-ban történt?
Eric arcán a csodálatot zavar váltotta fel.
- Nézd, Bearington-ban abban a luxusban részesültem, hogy irtózatos nyomás alatt
voltam.
- A nyomás luxus?
- Tudom, hogy nem tűnik annak, de az volt. Annyira lehangoló volt a helyzet, hogy az
első javítások nem bizonyultak elegendőnek. Folyamatos javításra volt szükségünk. Bár
nem ismertük fel, puszta szükségből belevágtunk a folyamatos tökéletesítésbe.
Alex rövid szünet után folytatta.
- És mit gondolsz, mi történt, amikor a bearingtoni válság elhárulta után
megpróbáltam ugyanazt alkalmazni az új részlegemhez tartozó többi gyár esetében is?
- Megszűnt a nyomás. Az emberek elkezdtek lazítani.
- Pontosan. Megpihentünk a babérainkon. A teljesítmény javítása apródonként leült.
Hirtelen azt vettem észre. hogy a konkurencia a sarkunkban van. Az eredményeink hatása
kezdett elenyészni. És amikor megpróbáltam a többieket erre ráébreszteni, úgy jártam,
mintha halottakat ébresztgetnék. Mintha a szervezetet automatikára kapcsolták volna.
Bearington-ban nem gondolkodtak többé...
- Hé, ez az eredeti problémátokra emlékeztet.
- Úgy van. És a többi gyárban sem kezdtek el gondolkozni. Arra vártak, hogy valaki
majd egyetlen nemes erőfeszítéssel elintézi, hogy minden tökéletesen működjön.
A gép kerekei váratlanul betont értek. A lassulás megrántotta a két embert. Alex az ablak
mellett elszáguldó tájat bámulta. Majd visszafordult Eric-hez.
- Tudod, milyen hibát követtünk el?
- Minden erőtöket magukra a javításokra pazaroltátok a tökéletesítés folyamata
helyett.
- Nyertél. Ez az oka annak, hogyha visszamész Bostonba és minden energiádat arra
pazarolod, hogy az embereidet rábírd, hogy megtegyék azt, amit mi már megtettünk. El
fogod veszíteni a nagy lehetőséget.
Eric-nek végig kellett gondolnia a dolgot, hogy következtetést tudjon levonni belőle.
- Mivel a tökéletesítések enyhítik a nyomást, amiből tőkét kovácsolhatnék és
valószínűleg időt vesz igénybe, mire ismét nyomás alá kerülünk.

- 165 -
 A CÉL

- Ez a lényeg! Most értetted meg!

- Tehát az első lépés az, hogy felszámoljuk a változással szembeni ellenállást.
- Helyes. Azon kell munkálkodni, hogy az általános konszenzus ne egyéni
javításokban valósuljon meg ...
- Hanem a folyamatos tökéletesítés fo!yamatának elfogadásában. - fejezi be a
mondatot Eric, mintha ez volna a világ leglogikusabb elképzelése.
A gép megérkezett a terminálhoz. A motorokat leállították. A hosszú útba belefáradt
utasok azonnal a holmijaikért nyúltak. Eric és Alex felállt, kézbe fogták aktatáskájukat és
kiléptek az ülések közti folyosóra.
- Mi lett volna akkor, ha nem tudtok elég gyors javulást elérni - tette fel a kérdést Eric.
- Tudom, hogy helytelen álláspont, de a valóság az, hogy a mi vállalati vezetésünk elvárja
a gyors és azonnali eredményt. A folyamatos tökéletesítés folyamata ... nos, időigényes.
nem?
- Kénytelen vagyok ellentmondani. Vedd csak Bearington esetét. Ha elindítod a
folyamatot, a rövid távú eredmények csak megerősítik, hogy a megkezdett úton tovább
kell menni, hogy a hosszú távon elérhető hasznot be lehessen hajtani. Ha így cselekszel
és elég gyorsan végrehajtod a tennivalókat, egyetlen versenytársad sem lesz képes arra,
hogy legyőzzön.
Elhaladtak a gép ajtajában álló stewardess mellett, akinek fotómodell szépségű arcán
művi mosoly feszült. Valami kellemetes megjegyzéssel készült éppen megajándékozni őket,
amikor meghallotta Alex utolsó szavait, ezért úgy döntött, hogy nem szól hozzájuk. A két
férfi megnyugodva hagyta el a repülőgépet.
Végigsétáltak a váróterembe vezető folyosón. A kijáratnál Eric megtorpant.
- De mi a teendő, hogy mindez bekövetkezzék?
- Először a kultúráját kell létrehozni - válaszolta Alex.
- Úgy értem, hol sajátíthatom el a tennivalókat?
- Ugyanabból a forrásból, amiből én.
A vámhoz érve Alex észrevette, hogy messziről Julie integet feléje. Visszaintett.
- Örülök, hogy találkoztunk - nyújtott kezet Eric.
Alex kezet rázott vele. - Én is örülök.
- És köszönöm a történetet, köszönök mindent. Majd felhívjak Bostonból, ha lesz valami
érdekes hírem.
- Remélem, minden rendben fog menni nálatok is.
Alex távozni készült, de Eric a zakója ujjánál fogva visszatartotta.
- Még valamit, Alex. Mi az igazi cél?
- Gondolkodj rajta, mi is lehet?

VÉGE

- 166 -