Dava Sobel

HOSSZÚSÁGI FOK
Egy magányos géniusz igaz története,
aki megoldotta kora legnagyobb
tudományos problémáját

ALEXANDRA
 Eredeti cím: Longitude
Copyright © Dava Sobel, 1995
Fordította: Babits Péter

ISBN 963 367 331 3

Magyarországon kiadja a Pécsi Direkt Kft.
ALEXANDRA Kiadója
Felelős kiadó a kft. Ügyvezetője

A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat

több mint négy évszázados hagyományait őrző
ALFÖLDI NYOMDA Rt. munkája
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 4930.66-14-1

TARTALOM
Köszönetnyilvánítás 3.
Képzeletbeli vonalak 2.
A tenger akkoriban 3.
Kalandozások a világegyetem óraművében 4.
Palackba zárt idő 5.
Rizsporos szimpátia 6.
A jutalom 7.
Egy fogaskerékgyártó története 8.
A szöcske tengerre száll 9.
Mutatók a mennyek óráján 10.
A gyémánt időmérő 11.
Próba, tűzön-vízen át 12.
A két arckép meséje 13.
James Cook kapitány második utazása 14.
Zsenialitás – tömegtermelésben 15.
A meridián udvarában 237

Édesanyámnak.
Betty Gruber Sobelnek,
a négycsillagos navigátornak,
aki képes a mennybolt alapján vitorlázni,
de mindig Canarsie-n keresztül.
 Köszönetnyilvánítás
Köszönöm William J. H. Andrewesnek, aki a Harvard Egyetemen a tudományos eszközök
történeti gyűjteményének kurátora, hogy elsőként vezetett be a földrajzi hosszúság témakörébe, és
hogy otthont adott a Cambridge-i Földrajzi hosszúság szimpozionnak, 1993. november 4. és 6.
között.
Köszönöm ezenkívül a Harvard Magazine szerkesztőinek - különösen John Bethellnek,
Christopher Reednek, Jean Martnak és Janet Hawkinsnak -, hogy elküldtek a Földrajzi hosszúság
szimpozionra, és vezércikként publikálták erről szóló írásomat az 1994. március/áprilisi számban.
Köszönettel tartozom még az Előrehaladásért és az Oktatás Támogatásáért Tanács publikációs
tagozatának, amiért a földrajzi hosszúságról szóló cikkemet az 1994-es Aranyéremmel tüntették ki.
Külön köszönet jár George Gibsonnak, a Walker and Company kiadótól, amiért elolvasta
cikkemet, és úgy tekintette, mint egy könyv kezdetét - majd előtermett a semmiből, hogy ezt velem
is közölje.
Michael Carlisle-nek, a William Morris ügynökség alelnökének ezúton is nagyon köszönöm,
amiért ezt a projektet a tőle megszokott elhivatottságán túl is magáévá tette.

1.
Képzeletbeli vonalak

Játékos jókedvemben hosszú merítőhálóként használtam, hosszúsági köröket és a szélesség

párhuzamosait, hogy azután átszántsam velük az Atlanti-óceánt, bálnákra vadászva.
MARK TWAIN: ÉLET A MISSISSIPPIN

Egyszer, egy szerdai kiránduláson, amikor még csak kislány voltam, édesapám vett nekem egy
vastag fémszálakból álló, gyöngyökkel díszített golyót, amit nagyon szerettem. Nyomásra a játék
lapos tekerccsé omlott össze a kezem között, hogy azután újra üreges gömbbé nyíljon szét. Kikere-
kedve aprócska Földre emlékeztetett, mert a fémszálak az egymást keresztező körök ugyanolyan
mintáját követték, amiket az iskolai földgömbön is láttam - a szélességi és hosszúsági körök
vékony, fekete vonalait. A huzalok mentén rendszertelenül csúszkáló színes gyöngyök olyanok
voltak, mint a nyílt óceánt átszelő parányi hajók.
Apám a vállára ültetett, és felgyalogolt velem az Ötödik Sugárúton a Rockefeller Center-hez,
ahol megálltunk, hogy megnézzük Atlasz szobrát, aki a Mennyet és a Földet hordozza hátán.
A bronz földgolyó, melyet Atlasz a magasba tartott, akárcsak a játék a kezemben, átlátható világ
volt, melyet képzeletbeli vonalak határoztak meg. Az Egyenlítő. Az ekliptika. A Ráktérítő. A
Baktérítő. A sarkkör. Az első hosszúsági kör. Még a kockás rácsozat mögött is felsejlett előttem a
valóságos kontinensek és tengerek erőteljes szimbóluma.
A szélességi és hosszúsági körök jóval egyetemesebbek, mint azt én negyvenegynéhány évvel
ezelőtt képzeltem volna, és állandóak maradtak, annak ellenére, hogy a világ szerkezete
megváltozott alattuk - kontinensek továbbsodródtak az egyre táguló tengeren, a háború és béke
pedig ismételten átrajzolta a nemzetek határait.
Már gyermekként megtanultam, hogyan emlékezzek a különbségre a hosszúsági és a szélességi
körök között. A szélességi körök, a párhuzamosok, valóban párhuzamosak maradnak egymáshoz
képest, ahogy körülölelik a földgolyót, egyre zsugorodó koncentrikus körökben az Egyenlítőtől a
sarkok felé. A hosszúság körei másképpen haladnak: hurkot formálnak az Északi-sarktól a Déli-sark
felé, és vissza, ugyanakkora köröket leírva, melyek a Föld végein egy pontban metszik egymást.
A földrajzi szélesség és hosszúság vonalai ősidők óta keresztezik egymást világképünkön; már
Krisztus születése előtt legalább három évszázaddal ismertük őket. K. e. 150-ben a térképész és
csillagász Ptolemaiosz már jelölte őket huszonhét térképből álló atlaszában. Ebben a mérföldkőnek
számító kötetben Ptolemaiosz egy betűrendes mutatóban felsorolt minden olyan helységnevet, a
hozzájuk tartoző szélességi és hosszúsági körökkel együtt, melyet csak össze tudott gyűjteni az uta-
zók leírásából. Maga Ptolemaiosz csak karosszékéből csodálta a határtalan világot.

Azokban a napokban általános közvélekedés volt az is, hogy ha bárki az Egyenlítő alá érne,
szétolvadna a borzalmas hőségtől.
Az Egyenlítő jelölte Ptolemaiosz számára a nulladik szélességi fokot. Nem önhatalmúlag döntött
így, hanem a tekintély elvén átvette elődeitől, akik viszont a természetet vették alapul, miközben
megfigyelték az égitestek mozgását. A Nap, a Hold és a planéták majdnem pontosan az Egyenlítő
felett haladtak el. A két híres párhuzamos, a Baktérítő és a Ráktérítő helyét is a Nap határozta meg,
ugyanis ezek jelölték a Nap látszólagos évi mozgásának északi és déli határát.
Ptolemaiosz arról viszont szabadon dönthetett, hová szeretné fektetni az első hosszúsági kört.
Választása szerint az keresztülhaladt a Fortunate-szigeteken (ma Kanári-szigetek és Madeira
szigete), Afrika északnyugati partjai felé. A későbbi térképészek elmozdították az első hosszúsági
kör helyét, így az átment az Azori-szigeteken és a Zöld-foki-szigeteken éppúgy, mint többek között
Rómán, Koppenhágán, Jeruzsálemen, Szentpéterváron, Pisán, Párizson és Philadelphián is, mielőtt
végleg megállapodott volna Londonban. Ahogy a történelem haladt előre, bármelyik kör, amelyik
az egyik sarktól a másikig ért, éppúgy megtette kezdőkörnek, mint bármelyik másik. Az első kör
helyének meghatározása így egyszerű politikai döntéssé vált.
Ez a különbség magva a szélességi és a hosszúsági körök között - túl a szembeötlő különbségen
irányultságukban, melyet bármelyik kisgyermek elsőre meglát: A legelső szélességi kör helyét a
természet határozta meg, míg a nulladik hosszúsági kört minden történelmi vihar elmozdíthatja. Ez
a különbség teszi gyerekjátékká a szélességi körök megtalálását, és tette komoly felnőtt dilemmává
- különösen a tengeren - a hosszúsági kör meghatározását, mely az emberi történelem java részében
még a legbölcsebb elméket is próbára tette.
Bármelyik tengerész, aki eléggé rátermett, meg tudja állapítani a szélességi fokot a napok
hosszából, vagy a Nap, illetve az ismert vezérlő csillagok horizont felett való elhelyezkedéséből.
Kolumbusz Kristóf egy egyenes vonalat követett keresztül az Atlanti-óceánon, amikor 1492-ben a
„szélességi körök mentén hajózott", és ezzel a technikával minden bizonnyal el is érte volna Indiát,
ha Amerika közbe nem jön.
A hosszúsági fok mérése ezzel szemben csak az időtényező bevonásával lehetséges. Hogy
megtudjuk helyzetünk hosszúsági fokát a tengeren, az embernek tudnia kell, hány óra van a
fedélzeten, és azt is, mennyi az idő az otthoni kikötőben, vagy bármely más helyen, melynek
ismerjük a hosszúsági fokát - ugyanabban a pillanatban. A két óra állása teszi lehetővé a navigátor
számára, hogy a különbséget földrajzi távolsággá konvertálja. Minthogy a Föld huszonnégy óra
alatt ír le egy teljes, háromszázhatvan fokos kört, egy óra alatt a fordulat huszonnegyed részét,
vagyis tizenöt fokot tesz meg. Tehát a két idő között jelentkező minden egyes óra különbség tizenöt
hosszúsági foknyi megtett utat jelent keleti vagy nyugati irányban. Mindennap, amikor a navigátor a
tengeren beállítja az órát a helyi délidő szerint, amikor a Nap eléri a legmagasabb pontot az égen,
majd ellenőrzi az otthoni időt, a mutatkozó eltérés minden órája tizenöt hosszúsági fokot jelent.
Ugyanaz a tizenöt hosszúsági fok a megtett útra is vonatkozik. Az Egyenlítőnél, ahol a Föld
kerülete a legnagyobb, tizenöt fok ezer mérföldnyi (1600 km) útra nyúlik ki. Északra és délre ettől a
vonaltól viszont minden fok mérföldben kifejezett értéke csökken. Egy hosszúsági fok világszerte
egyenlő négy perccel, de távolságban kifejezve az érték az Egyenlítői hatvannégy mérföldről (102
km) gyakorlatilag semmivé lesz, mire a sarkokhoz érünk.
Két különböző hely pontos idejének birtokában lenni - mely hosszúsági fok tudásának
alapfeltétele, és könnyedén elérhető korunkban két olcsó karóra használatával - teljességgel
lehetetlen volt még az ingaórák korában is. A hánykolódó hajók fedélzetén az ilyen órák vagy
lelassultak, vagy felgyorsultak, vagy mindenestül megálltak. A normális hőmérséklet-változások,
amikkel útközben találkoztak egy hideg országból kiindulva egy trópusi kereskedelmi övezetig,
felhígították vagy összesűrítették az óra kenőanyagait, a fém alkatrészek megdagadtak vagy
összementek, egyformán katasztrofális eredményt okozva. A légnyomás esése vagy emelkedése, az
árnyalatnyi változások a föld gravitációs terében, ahogy áthaladtak a szélességi körökön, szintén az
órák késését vagy sietését eredményezte.
A hosszúsági fok meghatározásához alkalmazható gyakorlati metódus hiányában a felfedezések
korának minden nagy kapitánya eltévedt a tengeren, az akkor létező legjobb térképek és iránytűk
dacára. Vasco de Fiamától Vasco Nunez de Balboa-ig, Ferdinand Magellántól Sir Francis Drake-ig
mindannyian akarva-akaratlanul jutottak el oda, ahová; jószerencséjük vagy az isteni kegyelem
jóvoltából.
És mind több és több hajó vágott neki az új területek meghódításának vagy felfedezésének, hogy
háborút viseljen, vagy hogy aranyat vagy más árucikkeket szállítson a külföldi országok között; a
nemzetek vagyona az óceánok vizén lebegett. De még mindig nem volt hajó, amely biztonsággal
meg tudta volna határozni helyzetét. Ennek következményeként számtalan tengerész lelte halálát
úgy, hogy a hajó uticélja hirtelen felködlött előttük a tengeren, és ez teljesen felkészületlenül érte
őket. Egyetlen balesetben, 1707. október 2-án a Scilly-szigeteknél, Anglia délnyugati csücskénél,
közel kétezer ember vesztette életét, amikor négy hazafelé tartó brit hadihajó is zátonyra futott.
A lázas kutatás a hosszúsági fok problémájának megoldása után kitartóan folyt, több mint négy
évszázadon keresztül, Európa egész területén. A legtöbb koronás fő is szerepet vállalt a földrajzi
hosszúság történetében, kiváltképpen III. György angol, és XIV. Lajos francia király. Tengerjáró
emberek, mint Bligh kapitány, a Bounty parancsnoka, vagy a Föld körüli hajós, James Cook
kapitány, aki három hosszú felfedezőutat is tett, mielőtt erőszakos halált halt volna Hawaiion,
elvitték magukkal az egyre ígéretesebb metódusokat a tengerre, hogy próbára tegyék pontosságukat
és alkalmazhatóságukat.
Az ismert csillagászok úgy közelítették meg a hosszúsági fok meghatározásának kihívását, hogy
az óraműszerűen működő univerzumhoz fordultak. Galileo Galilei, Jean Dominique Cassini,
Christiaan Huygens, Sir Isaac Newton és Edmond Halley, az üstökös névadója, mind a Hold és a
csillagok segítségét kérték. Fényűző csillagvizsgálók épültek Párizsban, Londonban és Berlinben,
annak a jegyében, hogy az égbolt adja meg a választ a hosszúsági kör meghatározásához.
Mindeközben a kevéssé fejlett elmék olyan sémáktól várták ezt a hatást, mint a sebzett kutyák
csaholása, vagy olyan jelzőhajók ágyúlövései, melyeket - valahogyan - lehorgonyoznának a nyílt
tenger stratégiai pontjain.
Azon igyekeztükben, hogy a választ megtalálják, a tudósok egy sor olyan felfedezésbe botlottak,
mely megváltoztatta világképünket. Ezek között említhetjük a Föld pontos súlyának, a csillagok
távolságának vagy a fény sebességének pontos kiszámítását.
Ahogy múlt az idő, és egyik módszer sem bizonyult eredményesnek, a kutatás a hosszúsági
problematika után legendás méreteket öltött, egyenrangúvá vált a fiatalság forrása, az örökké tartó
mozgás, vagy az ólmot arannyá változtató formula felfedezésével. A nagy tengeri nemzetek
kormányai - köztük Spanyolország, Németalföld és Itália bizonyos városállamai időnként azzal
szították fel a tüzet, hogy mesés jutalmat ajánlottak egy működőképes módszer kidolgozójának. A
legmagasabbra a brit parlament tette a mércét, amikor 1714-ben a híres Földrajzi koszszúság
törvényben a királyért fizetendő váltságdíjjal (mai értéken számolva több millió dollárral)
egyenértékűnek nevezte meg a fizetendő díjat, melyet a hosszúsági fok meghatározására alkalmas
"megvalósítható és hasznos" módszerért fizet.
Az angol órakészítő, John Harrison, a mechanika géniusza, aki elsőként fejlesztette ki a
hordozható óraművel történő precíz időmérés tudományát, ennek a kutatásnak szentelte életét.
Elvégezte azt, amit még maga Newton is lehetetlennek tartott: feltalálta az órát, mely magában
őrizte az otthon valós idejét, mint egy örök lángot, még a világ legtávolabbi sarkában is.
Az egyszerű sorból származó, magas intelligenciával megáldott Harrison lándzsát tört korának
szinte valamennyi vezető tudós koponyájával. Különösen ellenségévé tette Nevil Maskelyne
tiszteletest, a greenwichi obszervatórium ötödik vezetőjét, aki elutasította a hőn áhított díjra
vonatkozó igényét is, és némely ponton nem nevezhetjük másként taktikáját, mint aljas gaz-
emberségnek.
Formális képzettség és inaskodás nélkül valamelyik órásmester mellett, Harrison megalkotott
egy sor, gyakorlatilag súrlódás nélkül működő órát, melyek nem igényeltek kenőanyagot és
tisztogatást, melyek a rozsdásodásra közömbös anyagból készültek, és amelyek alkatrészei tökéletes
összhangban mozogtak egymással, függetlenül attól, hogyan bukdácsolt vagy hánykolódott
körülöttük a világ. Harrison elhagyta az ingát, és különböző anyagokat vegyített össze az
óraművekben, olyan módon, hogy amikor az egyik elem kitágult vagy összehúzódott a
hőmérséklettől, a másik elem ellenhatást gyakorolt, és folyamatosan tartotta az óra sebességét.
Minden sikere ellenére a tudományos elit tagjai gyanakodva szemlélték Harrison varázsdobozát.
A hosszúsági fok díj odaítéléséért felelős megbízottak - köztük Nevil Maskelyne - akkor
változtatták meg a játékszabályokat, amikor csak jónak látták, és persze tették ezt leginkább a
csillagászok javára, Harrison és a többi "kézműves" ellenében. Mindezek dacára Harrison
megközelítésének hasznossága és pontossága végül meghozta számára a diadalt. Követői pedig
addig módosították Harrison összetett, kifinomult szerkezetét, amíg az végül alkalmas lett a
tömeggyártásra és a széles körű használatra is.
Az öreg, megfáradt Harrison, akit III. György király vett a szárnyai alá, végül 1773-ban kapta
meg munkájának jogos pénzügyi ellentételezését - negyvenévnyi küzdelem, politikai intrika,
nemzetközi hadviselés, akadémiai rágalomhadjárat, tudományos forradalom, gazdasági fellendülés
közepette eltöltött idő után.
Ezek a szálak, a többivel együtt, szorosan egybefonódtak a hosszúsági kör fonalával. Hogy
kibogozhassuk őket - és hogy rekonstruáljuk a történetet egy olyan korban, amikor a műholdak
hálózata képes néhány lábnyi pontossággal egy-két perc alatt meghatározni egy hajó helyzetét -,
újból meg kell vizsgálnunk világunkat.

2.
A tenger akkoriban

A kik hajókon tengerre szállnak, és a nagy vizeken kalmárkodnak. Azok látták az Úrnak dolgait,
és az ő csodáit a mélységben ZSOLTÁROK KÖNYVE, 107
Károli Gáspár fordítása

Micsoda időjárás! - kiáltotta Sir Clowdisley Shovell admirális a ködben, ami már huszadik napja
egyfolytában a nyomában járt a tengeren. Dicsőségesen hazatérőben Gibraltárról, a franciák
földközi-tengeri hadaival történt összeütközés után, Sir Clowdisley nem tudta lerázni magáról a
lepelként ráboruló levertséget, és attól való félelmében, hogy a hajói zátonyra találnak futni a
tengerpart szikláin, egybehívatta összes navigátorát, hogy azok végre találjanak ki valamit.
A navigátorok konszenzuson alapuló döntése a flotta helyzetét az Ile d'Ouessant-tól, a brit
félsziget egyik előőrsétől biztonságos távolra, északra tette. De ahogy tovább hajóztak észak felé, a
tengerészek elszörnyülködve döbbentek rá, hogy a hosszúsági fok téves felismerése a Scilly-
szigetek irányába vezette őket. Ezek a parányi szigetek, nagyjából húszmérföldnyire Anglia
délnyugati csücskétől, úgy vezettek a szárazföld felé, mint egy lépőkövekkel kirakott ösvény. És
azon a ködös éjszakán, 1707. október 22-én, ezek váltak Sir Clowdisley kétezer emberének jeltelen
sírkövévé.
A zászlóshajó, az Association, csapódott be elsőként. Perceken belül elsüllyedt, s magával vitte a
teljes legénységet a hullámsírba. Mielőtt még a többi hajó reagálhatott volna a nyilvánvaló
veszedelemre, a flotta két másik tagja, az Eagle és a Romney, már össze is zúzódott a sziklákon, és
úgy bukott alá, mintha maga is kőből lett volna. Az öt hadihajóból végül négy teljesen elpusztult.
Mindössze két embernek sikerült a partra vergődnie. Egyikük maga Sir Clowdisley volt, akinek a
szeme előtt ötvenhét évnyi életének valamennyi eseménye felvillant, miközben a tenger partra
mosta. Minden bizonnyal arra is volt ideje, hogy eltűnődjön az elmúlt huszonnégy óra eseményein,
amikor meghozta tengerészeti karrierje legrosszabbnak bizonyult döntését. Korábban ugyanis az
Association személyzetéből egy tengerész a közelébe férkőzött, és azt állította, hogy ő az egész
ködös utazás alatt tisztában volt a hajók helyzetével. Az olyan felforgató tevékenység, mint a
navigáció egy alantas tengerész által, szigorúan tiltott volt a Királyi Flottánál, ahogyan ezt a
névtelen tengerjáró is jól tudhatta. Mindazonáltal számításai szerint a veszély olyan fenyegetőnek
tűnt, hogy a fejét is megkockáztatta, csak hogy megossza aggodalmait a tisztekkel. Shovell
admirális cserébe ott helyben felköttette lázadásért.
Így senki nem volt a közelében, hogy Sir Clowdisley arcába köpje, "Megmondtam előre!",
miközben hajszál híján a tengerbe veszett. Majd, nem sokkal azután, hogy az admirális ájultan
rogyott össze a száraz homokon, egy helybéli asszony rátalált a testére, és azonnal beleszeretett a
smaragdgyűrűbe, amit az ujján viselt. Vágyának engedelmeskedve végül saját kezével ölte meg a
legyengült idegent. Három évtizeddel később az asszony halálos ágyán vallotta meg bűnét egy
lelkésznek, és a gyűrűt is átadta neki, mint tettének és bűnbánatának bizonyítékát.
Sir Clowdisley flottájának pusztulása csak a koronát tette fel a tengerjárás hosszú hőstörténetére;
a hosszúsági körök ismerete nélkül a hajózás ugyanis nem volt veszélytelen feladat. Számtalan lapot
töltenének meg a borzalmas történetek a skorbut és szomjúság áldozatairól, a hajókon kísértő
szellemekről, a roncsként hazatérő bárkákról, a sziklákon szétforgácsolódó hajótestekről, és a
partokat beszennyező halomnyi vízbe fulladt testről. A szó szoros értelmében esetek százaiban
vezetett a hajó megsemmisüléséhez, hogy figyelmen kívül hagyták annak hosszúsági pozícióját.
A tizenötödik, tizenhatodik és tizenhetedik század kapitányai, bátorságuk és kapzsiságuk
elegyével felvértezve, azokra a "hozzávetőleges számításokra" támaszkodtak, melyek keleti és
nyugati pozíciójukat voltak hivatottak megadni a hazai kikötőhöz képest. A hajó parancsnoka
kivetett egy fatuskót a vízre, majd megfigyelte, hogy milyen gyorsan haladnak ehhez az ideiglenes
megfigyelőponthoz képest. A durva becslést felvezette a hajó fedélzeti naplójába, az utazás
irányával együtt, melyet a csillagállás vagy egy iránytű segítségével állapított meg, valamint
lejegyezte az adott idő-intervallum hosszát is, homok vagy zsebórájára támaszkodva. Figyelembe
véve az óceán áramlásából, a változékony széljárásból és a szubjektív megítélés hibalehetőségéből
adódó egyéb faktorokat, végül meghatározta a hosszúsági fokot. Így azután megszokott dolog volt,
hogy célt tévesztettek - és hiába keresték a szigetet, ahol édesvizet vételezhettek volna, vagy a
kontinenst, ami az utazás célja lett volna. A hozzávetőleges számítás túlságosan is gyakran ítélte
feledésre a hajósokat.
A hosszabb utazásoknál a hosszúsági fok ismeretének hiánya összevegyült a rettegett
tengerészbetegségtől, a skorbuttól való félelemmel is. A kor óceánjáróinak táplálkozásában a friss
gyümölcs és zöldség nem kapott helyett, tehát megfosztották őket az alapvető C-vitamintól, és
ennek eredményeképpen a tengerészek kötőszövetei gyors bomlásnak indultak. A véredényeik
szivárogni kezdtek, ettől még az amúgy sértetlen áldozat testét is horzsolások kezdték elborítani.
Bármilyen sebesülés is érte őket, a sebek nem akartak begyógyulni. Felduzzadt a lábuk. Az
izmaikat és ízületeiket szüntelenül elöntő véráram miatt komoly fájdalmakat kellett kiállniuk.
Vérezni kezdett az ínyük is, ahogy fogaik meglazultak. Levegőért kapdostak, küszködtek egyre
növekvő gyöngeségükkel, majd amikor már az agy körül elhelyezkedő véredények is elpattantak,
meghaltak.
Az emberi szenvedés fokmérőjén kívül a gazdasági potenciálnak is leírhatatlan károkat okozott a
földrajzi hosszúság figyelmen kívül hagyása. A transzóceáni hajókat annak a néhány keskeny
tengeri ösvénynek a használatára szorította, melyek aránylag biztonságos átkelést ígértek. A
kizárólag szélességi fokok alapján navigáló bálnavadász hajók, kereskedőhajók, hadihajók és
kalózhajók arra kényszerültek, hogy ezeken a nagy forgalmú útvonalakon zsúfolódjanak össze,
hogy azután egymásnak eshessenek prédául. 1592-ben például egy hat hadihajóból álló hajóraj
horgonyzott le az Antillák mentén, hogy csapdába ejtse a Karib-szigetekről hazafelé tartó spanyol
kereskedőket. A Madre de Deus, egy hatalmas portugál gálya, éppen hazatérőben Indiából, bele is
sétált a csapdába. A fedélzetén lévő harminckét rézágyú dacára a Madre de Deus gyorsan
alulmaradt a rövid csatában, és a portugálok szegényebbek lettek egy értékes hajórakománnyal. A
hajó gyomrában ládaszám álltak az arany és ezüst pénzérmék, igazgyöngyök, gyémántok,
borostyánkövek, faliszőnyegek; és volt ott pézsma, pamutvászon és ébenfa is. A fűszereket
tonnában lehetett mérni - több mint négyszáz tonna bors, negyvenöt tonna szegfűszeg, harmincöt
tonna fahéj, és három tonna szerecsendió volt a rakományban. A Madre de Deus önmagában
félmillió font sterling hasznot hajtott - az akkoriban megközelítőleg a fele volt az államkincstár
teljes nettó vagyonának.
A tizenhetedik század végére évi közel háromszáz hajó járta a brit szigetek és Nyugat-India közti
utat. Minthogy egyetlen hajó elveszítése is óriási veszteséget okozott, mindent megtettek, hogy
elkerüljék az elkerülhetetlent. Új, titkos útvonalak felfedezéséről álmodoztak - és ez szükségszerűvé
tette egy, a hosszúsági kör megállapítására alkalmas eszköz felfedezését is.
A tengeri navigáció szánalmas állapota riasztóan hatott a kor elismert angol naplóírójára, Samuel
Pepysre, aki azokban az időkben a Királyi Haditengerészet tisztjeként szolgált. 1683-as, tangiers-i
utazását kommentálva így ír: "Teljességgel nyilvánvaló - a zavarból, melyben ezen emberek
leledzenek, ahogyan becsléseink születnek, akár minden emberben más és más; ahogy zagyva
okoskodással megpróbálják ezek hasznát látni; és amekkora zűrzavar ezután uralkodik -, hogy csak
a könyörületes Isten jótéteményének és a vakszerencsének, valamint a tenger határtalanságának
köszönhetjük, hogy nem történnek jóval nagyobb számban szerencsétlenségek és tragédiák a
navigációból kifolyólag."
A sorok mintha előrevetítenék a négy hadihajónak a Scilly-szigeteknél bekövetkezett
katasztrófáját. Az 1707-es baleset, mely annyira közel következett be Anglia tengeri központjaihoz,
az érdeklődés előterébe sodorta a hosszúsági körök kérdéskörét. Oly sok élet, oly sok hajó, és oly
sok tekintély ily hirtelen elvesztése, a megelőző századok nyomorúságainak tükrében egyszeriben
napvilágra tárta az óceáni navigáció sutaságát a hosszúsági körök ismerete nélkül. Sir Clowdisley
elhalt tengerészeinek lelke - újabb kétezer mártír a hajózás oltárán - végül életre hívta a híressé vált
1714-es Földrajzi hosszúság törvényt, melyben a parlament 20 000 font sterlinget ajánlott fel a
probléma megoldójának.
1736-ban egy John Harrison nevű ismeretlen órakészítő azután ígéretes kísérletet folytatott le a
Lisszabonba tartó H. M. S. Centurion fedélzetén. A hajó tisztjei első kézből tapasztalhatták meg,
mennyire megkönnyíti Harrison órája a hajó helyzetének meghatározását. Meg is köszönték
Harrisonnak, amikor újmódi masinája segítségével hatvanmérföldnyi kitérő után hazaértek
Londonba.
Mindezek ellenére 1740 szeptemberében, amikor a Centurion George Anson sorhajókapitány
parancsnoksága alatt vitorlát bontott a Dél-Csendes-óceán felé, az óra szilárd talajon állt Harrison
házában, a Red Lion Square-en. A feltaláló, aki ekkorra már túl volt a második, továbbfejlesztett
változaton is, keményen dolgozott a harmadik verzió finomítási munkálatain. De a szerkezet nem
talált általános elfogadtatásra, és még újabb ötven évnek kellett eltelnie, hogy széles körben a
hajósok rendelkezésére állhasson, így hát Anson hajóraja az ódivatú módszert alkalmazva haladt az
Atlanti-óceánon át, a szélességi körök mentén, a hozzávetőleges helymeghatározás elvét
alkalmazva, felhasználva a jól bevált tengerészeti tapasztalatokat. A flotta a szokatlanul hosszúra
nyúlt út után épségben elérte ugyan Patagónia partjait, ám ekkor újabb hatalmas tragédia kezdett
körvonalazódni, ismételten a hosszúsági fok elvesztése miatt.
1741. március 7-én, miután a skorbut már elkezdte szedni áldozatait, Anson a Centurionnal
áthajózott a Le Maire-szoroson az Atlanti-óceánról a Csendes-óceánra. Ahogy megkerülték a Horn-
fokot, nyugatról hatalmas vihar tört rájuk. A szélvihar megtépázta a vitorlákat, és a hajó olyan
hevesen hánykolódott a felkorbácsolt hullámokon, hogy akik elvesztették fogásukat, menthetetlenül
a tengerbe sodródtak. A vihar időről időre alábbhagyott, de csak hogy utána újra erőre kaphasson,
és végül ötvennyolc hosszú napon át gyötörte a Centuriont könyörtelenül. A szél esőt, havas esőt,
sőt még havat is hozott rájuk, és mindeközben aratott a skorbut is, melynek mindennap hat-tíz
tengerész esett áldozatul.
Anson a nehézségek ellenére tovább haladt nyugatnak, többé-kevésbé párhuzamosan haladva a
hatvanadik déli szélességi körrel, egészen addig, míg rá nem ébredt, hogy teljes kétszáz mérföldet
(320 km) megtett nyugat felé, és elhagyta még Tierra del Fuegót is. A rajhoz tartozó másik öt hajó
szétszóródott a viharban, és némelyikük örök időkre eltűnt.
Amikor két hónap után megpillantották az első holdfényes éjszakát, és végre nyugodt vizekre
értek, északnak fordultak, a földi paradicsom, a Juan Fernandez-sziget irányába. Anson tudta, hogy
ott friss vizet talál emberei számára, enyhülést a haldoklóknak, és reményt a túlélőknek. Addig is
bizakodniuk kell, míg megteszik azt a néhány napos utat a Csendes-óceán végtelen tükrén, mely
elválasztja őket a sziget oázisától. De amint a ködfátyol felszállt, Anson azonnal földet látott,
közvetlenül az orra előtt. Cape Noir volt, Tierra del Fuego nyugati peremén. Hogyan történhetett ez
meg? Hogyan hajózhattak visszafelé?A heves tengeráramlás tévesztette meg Ansont. Miközben ő
végig azt hitte, hogy nyugati irányban haladnak, addig a valóságban szinte egy helyben topogtak.
Így hát nem maradt más választása, minthogy megint nyugatnak tartson, és onnan északra, a
megváltás felé. Nagyon jól tudta, hogy ha hibáznak, és a tengerészek továbbra is ilyen ütemben
halnak meg, nemsokára nem marad ember, aki felhúzhatná a vitorlát.
A hajónapló szerint 1741. május 24-én a Centurion végre elérte a Juan Fernandez-sziget
szélességi körét, harmincöt fokkal délebbre. Most már semmi más teendőjük nem maradt, mint
párhuzamosan haladni vele, míg el nem érik a biztonságos kikötőt. De merre induljanak el? Vajon a
sziget keletre vagy nyugatra fekszik a Centurion jelenlegi pozíciójától?
Csak találgatni lehetett.
Anson a nyugati irányra tippelt, így arra indultak. A tengeren eltöltött négy reménytelen nap
azonban megingatta elhatározásában, és megfordította hajóját.
Negyvennyolc órával később a Centurion a harmincötödik kör mentén haladt keleti irányban,
amikor a láthatáron feltűnt a föld! Ez viszont a kikötésre teljesen alkalmatlan, ráadásul a spanyolok
által kézben tartott Chile partjainak bizonyult. A kellemetlen felfedezés száznyolcvan fokos
fordulatra késztette a hajót, és Anson gondolkodását. Kényszerűen be kellett ismernie, hogy
korábban talán csak néhány órányira lehettek a Juan Fernandez-sziget partjaitól, amikor feladták a
keresést, és keletnek fordultak. Nem maradt más, újból vissza kellett fordulniuk.
1741. június 9-én a Centerion végül kikötött a Juan Fernandez-szigetnél. A kétheti zötykölődés
Anson további nyolcvan tengerészének az életébe került. Habár képzett navigátor volt, aki
megtartotta hajóit, és megvédte embereit a vízbefúlás borzalmaitól, késlekedése nagyban
elősegítette a skorbut művét. Anson segítette partra vinni a függőágyakban fekvő megbetegedett
tengerészeket, majd tehetetlenül figyelte, hogyan viszi el a vész az embereit, egyiket a másik után...
s végül az ötszáz fős teljes legénységnek több mint a fele soha többé nem láthatta meg Angliát.

3.
Kalandozásod a világegyedem óraművében

Egy éjjel azt álmodtam, hogy be vagyok zárva apám órájába, Ptolemaiosszal és a gömbökbe
foglalt huszonegy rubincsillaggal; az Első Mozgató ott
tekergett és csillámlott az űrben, a fogazott körök egymás bőrébe martak, hogy
belekapaszkodjanak az időbe; s ekkor csukódott rám a fedél.

Toth Ciardi: Apám órája

Amint azt Shovell admirális és Anson sorhajókapitány példája is mutatja, még a legkiválóbb
tengerészek is elbizonytalanodtak, amint elvesztették szemük elől a szárazföldet, mert a tenger nem
kínált semmilyen tájékozódási pontot a hosszúsági kört illetően. Az ég viszont táptalaja lett a
tengerészek reményeinek. Hátha van olyan módszer, mellyel ki lehet olvasni a hosszúsági fokot az
égitestek állásából.
Az égen a nappalból szürkület lett, majd éjszaka; az eltelt hónapokat a Hold fázisai mérték, az
évszakok váltakozását pedig a napforduló, illetve a napéjegyenlőség. A keringő, önmagában is
forgó Föld maga is fogaskerék volt az univerzum óraművében, és az emberek már a legősibb korok-
ban felhasználták mozgását az idő meghatározására.
Amikor a tengerjárók a csillagok felé fordították tekintetüket, hogy segítséget kapjanak a
navigáláshoz, feltalálták az iránytű és az óra kombinációját. A konstellációk - kiváltképpen a
Kisgöncöl, a Sarkcsillaggal a rúdjában - megmutatták a utat - feltéve persze, hogy az ég tiszta volt.
Nappal a Nap nem csak irányt mutatott, de ha követték útját, akkor elárulta az időt is. Hajnalban
narancsszínű korongként emelkedett ki keleten az óceánból, azután sárgára, majd vakító fehérre
váltott, ahogyan emelkedni kezdett, majd délben megállt pályája csúcsán - hasonlóan a feldobott
labdához, mely egy pillanatra megáll a levegőben, nyugalmi állapotban az emelkedés és a lehullás
között. Ez volt a nap közepe. A homokórákat mindig ekkor állították be. Most már semmi másra
nem volt szükség, csak valamilyen csillagászati jelenségre, mely elárulja az időt valahol máshol.
Például ha Madrid felett éjfélre jelezték előre a teljes holdfogyatkozást, és a Nyugat-India felé tartó
hajósok a jelenséget a saját óráik szerint tizenegykor észlelték, akkor tudták, egyórányival vannak
Madrid előtt, vagyis a hajó tizenöt hosszúsági fokkal nyugatra található a várostól.
A nap- és holdfogyatkozások sajnálatosan ritkán következtek be azonban ahhoz, hogy a
navigáció alapjául szolgálhassanak. Kis szerencsével az ember reménykedhetett benne ugyan, hogy
egy évben egyszer meg tudja állapítani a helyzetét ezzel a technikával, de a tengerészeknek a
navigációhoz mindennapos égi eseményre volt szükségük.
A német csillagász, Johannes Werner már 1514-ben azon fáradozott, hogy a Hold mozgását
használja fel a helyzetmeghatározáshoz. A Hold nagyjából a saját átmérőjével megegyező utat jár
be minden órában. Éjjel ebben a tempóban halad végig a mindeközben változatlan helyzetű
csillagok mezőjén. Nappal (márpedig ilyenkor a Hold minden hónap felében szabad szemmel is
látható) a Nap felé, illetve ellenkezőleg mozog.
Werner azt javasolta, hogy az asztronómusoknak fel kellene állítaniuk egy térképet a Hold útjába
eső csillagok elhelyezkedéséről, és előre meghatározniuk, hogy a Hold mikor fog a közelükben
járni - minden holdas éjszakára, hónapról hónapra, akár évekre előre. És a Nap, illetve a Hold
nappali relatív pozícióit is hasonlóképpen kellene feltérképezni. A csillagászok ezáltal képesek
lennének táblázatokat előállítani a Hold által bejárt útvonalról, mellékelve az adott csillagokkal való
találkozások idejét egy ponthoz képest - ez lehetne Berlin, esetleg Nürnberg -, melynek a
hosszúsági foka ezután szolgálhatna nulla kiindulópontként. Felfegyverkezve ezzel az
információval, a navigátor egy adott időpontot, amikor észlelte a Hold és az adott csillag pozícióját,
össze tudja vetni azzal az idővel, amikor ugyanez bekövetkezik a kiindulópont felett is. A
hosszúsági kör meghatározása ezután már gyerekjáték: ki kellett számítani a két hely közti időbeli
különbséget, a kapott számot tizenöt fokkal fel kellett szorozni.
A legnagyobb problémát az okozta, hogy a "holdtávolság metódus" a csillagok pozícióján
alapult, mely akkoriban egyáltalán nem volt ismert. Ezenkívül nem akadt olyan csillagász, aki
pontosan meg tudta volna mondani, mi lesz a Hold helyzete a következő éjjel vagy nappal, hiszen a
Hold mozgását meghatározó törvények zömét akkoriban még homály fedte. A tengerészeknek
olyan eszköz sem állt a rendelkezésére, mellyel le tudták volna mérni a Hold-csillag távolságot egy
hánykolódó hajó fedélzetén. Werner ötlete jócskán megelőzte korát. A kozmikus helyzet-meghatá-
rozás még váratott magára.
1610-ben azután, majdnem egy évszázaddal Werner szerénytelen javaslata után, Galileo Galilei
padovai erkélyén állva csodálatos dolgokat fedezett fel. Egyikeként azoknak, kik teleszkópjukat az
égnek fordították, Galilei zavarba ejtő gazdagságnak lehetett szemtanúja: megfigyelhette a Hold
hegységeit, a Nap foltjait, a Vénusz fázisait, gyűrűket a Szaturnusz körül (melyet ő egymáshoz
közel keringő holdakként azonosított), és négy szatellitát, melyek ugyanúgy keringtek a Jupiter
körül, mint a bolygók a Nap körül. Ez utóbbiakat Galilei Mediceán-csillagoknak nevezte el. Ezáltal
felhasználva az új holdakat arra, hogy szívességet tegyen vele firenzei patrónusának, Cosimo
Medicinek. Galilei legalább olyan pontosan meglátta, mennyiben lehet hasznára a felfedezése a
hajósoknak, mint saját magának.
Galilei ugyan nem volt tengerjáró, de ismerte a hosszúsági körök problémakörét - korának
minden valamire való természettudósával együtt. Az elkövetkezendő több mint egy évben
türelmesen megfigyelte a Jupiter holdjait, kiszámította keringési idejüket, és hogy hányszor tűnnek
el a parányi égtestek az óriás árnyékában. A planetáris holdak eme táncából azután kidolgozta a
megoldást. A Jupiter holdjainak fogyatkozása, állította, évente ezerszer történik meg - és az
események annyira kiszámíthatóak, hogy órát lehet hozzájuk igazítani. Megfigyelései alapján
táblázatokat készített, melyben több hónapos időtartamra kivetítve feldolgozta az egyes szatelliták
eltűnési, illetve feltűnési periódusait, és megálmodta a kort, amikor majd egész flották indulnak
útnak az ő asztronómiai mozgásokat leíró táblázatai alapján, melyek efemeridák néven váltak
ismertté.
 Galilei tervéről írt III. Fülöp spanyol királynak is, aki gazdag, spanyol dukátokban fizetendő
életjáradékot ajánlott fel a "földrajzi hosszúság felfedezőjének". Mikorra Galilei benyújtotta sémáját
a spanyol udvarhoz - közel húsz évvel azután, hogy 1598-ban bejelentették a díj kitűzését -, addigra
szegény Fülöp már jócskán belefáradt a mindenféle labilis, működésképtelen elképzelésbe. Udvari
emberei végül azon az alapon utasították el Galileit, hogy a hajósoknak nehézségekbe ütközne a
vízi járművek fedélzetéről megfigyelni a szatellitákat - és minden bizonnyal nem reménykedhetnek
abban, hogy elég gyakran, vagy elég könnyen megláthassák őket ahhoz, hogy az egész navigációt
ezekre építsék. Végül is ennek a jupiteri órának a mutatóit lehetetlen nappal megfigyelni, amikor a
bolygó vagy teljesen hiányzik az égboltról, vagy elhomályosítja a Nap fénye. Az éjjeli megfigyelés
csak az év bizonyos szakaszaiban járható út, és ilyenkor is csak akkor, ha tiszta az égbolt.
A nyilvánvaló nehézségek ellenére Galilei egy speciális navigációs sisakot is tervezett a jupiteri
szatellitákkal való tájékozódáshoz. A fejrevaló - a celatone - külsőleg egy rézből készült
gázmaszkra emlékeztet, melynek egyik szemnyílásához egy teleszkópot erősítettek. Az üresen
hagyott nyíláson át a megfigyelő szabad szemmel is azonosíthatta a Jupiter erősebb fényét az
égbolton, míg a teleszkóp lehetővé tette a bolygó holdjainak vizsgálatát.
A fáradhatatlan kísérletező Livorno kikötőjében bemutatók során próbálta meg igazolni
szerkezete használhatóságát. Bár még egyik tanítványát is utasította, hogy egy hajó fedélzetén
folytasson különböző teszteket, a metódus mégsem szerzett magának támogatókat. Ugyanakkor
magának Galileinek is be kellett ismernie, hogy még a szárazföldön is előfordulhat, hogy a
megfigyelő szívének egyetlen nagyobb dobbanására a Jupiter egésze kikerül a teleszkóp
látószögéből.
Mindezek ellenére Galilei minden erejével megpróbálta a módszert rásózni a toszkán
kormányzatra, illetve a németalföldiekre, ahol szintén nagyobb pénzjutalmak vártak gazdájukra.
Nem sikerült begyűjtenie a díjak egyikét sem, habár a holland kormány egy aranylánccal hálálta
meg fáradozásait a hosszúsági fokszámítás problematikájának terén.
Galilei ragaszkodott holdjaihoz (melyeket joggal hívunk Galilei-holdaknak) egész hátralévő
életében, és hűségesen követte mozgásukat, mígnem túl öreg és túl vaksi lett ahhoz, hogy láthassa
őket. Amikor 1642-ben meghalt, az érdeklődés a holdak iránt nem szállt a sírba vele. A hosszúsági
fokok fellelésének Galilei-féle metódusa 1650 utánra általánosan elfogadott lett de csak a
szárazföldön. A földmérők és a térképészek ezt a technikát használták fel, hogy újrarajzolják
világképünket. És éppen a térképészet területe lett, ahol a hosszúsági fokok meghatározásának
képessége első dicső tettét véghezvitte. A korábban készült térképek jócskán alábecsülték a
kontinensek közötti távolságot, ugyanakkor jelentősen felnagyították az egyes országok kerületét.
Ezután már globális léptékek alkalmazásával készülhettek a hivatalos térképek, az égitestek segítsé-
gével. XIV. Lajos francia királynak meg is gyűlt a baja a pontos hosszúsági fokméréseken alapuló
térképekkel, és állítólag arról panaszkodott, hogy nagyobb területeket vesztett el országából
csillagászai keze által, mint ellenségei miatt.
A Galilei-metódus sikere arra indította a térképészeket, hogy zajosan követeljék a jupiteri holdak
pályájának pontosabb előrejelzését. Az egyes fázisok idejének pontosabb mérése ugyanis nagyobb
térképészeti precizitást tett volna lehetővé. Miután az egyes királyságok határa volt a tét, számos
asztronómus talált megélhetést abban, hogy a holdakat figyelte, és tökéletesítette a nyomtatott
táblázatokat. 1668-ban Giovanni Domenico Cassini, a bolognai egyetem asztronómiaprofesszora
publikálta az akkori legjobb sorozatot, mely számtalan, a lehető leggondosabban végrehajtott
megfigyelésen alapult. Cassini alaposan kidolgozott efemeridáival megszolgálta azt is, hogy
meghívást kapjon a Napkirály párizsi udvarába.
XIV. Lajosnak, bármennyire is zsörtölődött zsugorodó birtokai miatt, a tudomány volt a
gyengéje. 1666-ban áldását adta miniszterelnöke, Colbert szellemi gyermekére, a French Académie
Royale des Sciences-re, és szintén Colbert unszolására, valamint az egyre növekvő nyomásra
válaszul jóváhagyta egy Párizsban létrehozandó csillagászati obszervatórium tervét is. Colbert
ezután egy sor híres külföldi tudóst Franciaországba csábított, hogy feltöltse az akadémia sorait,
illetve az obszervatórium állományát. Így lett előbbinek alapító tagja Christiaan Huygens, és
Cassini vezetője az utóbbinak. (Huygens egy idő után végül hazatért Németalföldre, és több
alkalommal is járt Angliában a földrajzi hosszúság kérdésében, de Cassini gyökeret vert
Franciaországban, és soha többé nem hagyta el az országot. Az 1673-ban hivatalosan is francia
állampolgárrá váló tudós a történelembe is francia csillagászként került be, és manapság is legalább
annyiszor írják nevét Jean Dominique-nek, mint Giovanni Domenicónak).
Az új obszervatóriumban betöltött posztja lehetővé tette, hogy követeket menesszen Dániába, az
"égi kastély", Uraniborg romjaihoz, melyet az a Tycho Brache épített, aki minden idők legnagyobb,
szabad szemmel dolgozó asztronómusa volt. Felhasználva a két helyszínt, Párizst és Uraniborgot
érintő megfigyeléseket, Cassini jóváhagyta mindkettő szélességi, illetve hosszúsági fokát. Cassini
ezenkívül több lengyel és német csillagvizsgálót is felszólított az együttműködésre abban a
nemzetközi kutatásban, melyet a földrajzi hosszúság meghatározására szentelt, és melyben a Jupiter
holdjainak mozgását vette alapul.
A lázas tevékenység kellős közepén történt, hogy a párizsi obszervatóriumban vendégeskedő dán
csillagász, Olaf Roemer meglepő felfedezést tett: Mind a négy jupiteri holdnak a vártnál előbb
bekövetkezett a holdfogyatkozása, ha a Föld Nap körüli pályáján a legközelebbre került a Jupiter-
hez. Hasonlóképpen elmaradtak néhány perccel a menetrendtől, amikor a Föld a lehető legtávolabb
járt a Jupiterhez képest. Roemer ebből - helyesen - azt a következtetést vonta le, hogy a magyarázat
a fény sebességében keresendő. A fogyatkozások nyilvánvalóan csillagászati rendszerességgel
következtek be, ahogyan ~, csillagászok is állították, de az időpont, amikor a jelenség a Földön is
megfigyelhetővé vált, függött a távolságtól, melyet a Jupiter holdjainak fénye utazott a téren
keresztül.
Egészen idáig úgy gondolták, hogy a fény egy szempillantás alatt jut el egyik helyről a másikra,
és nincs véges sebessége, mely mérhető lenne az ember számára.
Roemer azt is felismerte, hogy a korábbi kísérletek a fénysebesség mérésére azért buktak el, mert
a vizsgált távolság túlságosan rövid volt. Galilei például hiábavaló kísérleteket tett arra, hogy a fény
haladási sebességét egy lámpás segítségével két itáliai dombtető között mérje le, mert hiába mászott
ő, illetve segítője egyre magasabbra a dombokon, a sebességben nem lehetett észlelni semmilyen
különbséget. De Roemer jelenlegi, jóllehet nem szándékos kísérletében a földi asztronómusok egy
másik világ árnyékából felénk tartó fényt figyelhettek meg. A planéták közti irdatlan távolságokon
mutatkoztak bizonyos eltérések a fény érkezési idejében. A várható fogyatkozási idő
figyelembevételével Roemer már 1676-ban lemérte a fény sebességét (bár egy kicsit alábecsülte a
korunkban elfogadott 300 000 km/s fénysebességet).
Angliában mindeközben azt a hiábavaló ábrándot kergették, hogy a földrajzi hosszúság
megtalálható a hajó mágneses iránytűjének elhajlási szöge alapján. II. Károly király, a világ
legnagyobb kereskedőflottájának feje szorító szükséget érzett a probléma feloldására, és
elkeseredetten reménykedett benne, hogy a megoldást végül az ő országa nyújtja át a világnak.
Károly minden bizonnyal elégedett volt, amikor ágyasa, egy fiatal francia, Louise de Keroualle egy
apró hírecskét juttatott el a fülébe: Egyik honfitársa nemrégiben döntő felfedezést tett a földrajzi
koszszúság kérdésében, és éppen mostanában kelt át a Csatornán, hogy Őfelségétől egy kihallgatást
kérjen. Károly beleegyezett abba, hogy fogadja a férfit.
St. Pierre, a francia uraság fittyet hányt a Jupiter holdjaira, mint a helymeghatározás eszközeire,
habár akkoriban szinte Jupiter-láz tombolt Párizs-szerte. Ő, mint elmondta, személy szerint a Föld
holdjában bízott, és felajánlotta, hogy a földrajzi hosszúságot a Hold és néhány kiválasztott csillag
segítségével állapítja meg - nagyjából úgy, ahogy Johannes Werner is javasolta százhatvan évvel
korábban. A király eléggé érdekesnek találta az ötletet ahhoz, hogy királyi különbizottságot
nevezzen ki az erőfeszítések felügyeletére, melynek tagja lett Robert Hooke, a polihisztor, aki
egyaránt otthon érezte magát a teleszkóp és a mikroszkóp mögött, valamint Christopher Wren, a
Szent Pál-katedrális építésze.
St. Pierre teóriájának értékelésekor szakértőként meghallgatták John Flamsteedet, a huszonhét
éves csillagászt is. Flamsteed jelentése a metódust elméletben helytállónak nevezte ugyan, de
szélsőséges körülmények között alkalmazhatatlannak. Habár az idők során egy sor megfigyelő-
eszköz került kifejlesztésre - hála Galilei hatásának -, alkalmas csillag-térkép és Hold-pálya-leírás
továbbra sem akadt.
 Flamsteed, korával és kurázsijával az oldalán, azt javasolta a királynak, hogy a szituációra talán
egy olyan csillagvizsgáló szolgáltathatna megoldást, melynek személyzete elvégezné a szükséges
munkát. A király elfogadta a feltételt, ezenkívül kinevezte Flamsteedet első személyes
"asztronómiai megfigyelőjének" - a titulust később királyi asztronómusra változtatták. A greenwichi
obszervatórium alapító okiratában a király megbízta Flamsteedet, hogy "járjon el a legnagyobb
körültekintéssel és igyekezettel az égitestek mozgását és az állócsillagok helyzetét leíró táblázatok
kiigazítása érdekében, hogy meghatározhassák az annyira áhított földrajzi hosszúságot a tengeren
is, ezáltal tökéletesítve a navigáció tudományát".
Flamsteed későbbi számadásában a történteket illetően azt írta, hogy Károly király
"semmiképpen nem akarta megfosztani a hajótulajdonosokat és tengerészeket semmilyen
segítségtől, melyet az égbolt nyújtani tudott, ezáltal téve biztonságosabbá a navigációt".
A Királyi Obszervatórium megalapítását tehát, akárcsak korábban párizsi társáét is, az a filozófia
vezérelte, hogy a csillagászat egymagában eszközül szolgálhat a probléma megoldására. Minél
előbb katalogizálják az összes messzi csillagot, annál előbb lesznek képesek a hajósok az óceánok
biztonságos átszelésére.
A királyi különbizottság tagja, Christopher Wren lett az új Királyi Obszervatórium tervezője. Az
épület, melynek helye, ahogy a királyi rendelkezés is kimondta, a Greenwich Park legmagasabb
pontja lett, magában foglalt egy lakrészt Flamsteed és egy asszisztense elhelyezésére is. Hooke
megbízott felügyelte a munkálatokat, melyek 1675 júliusában kezdődtek meg, és kis híján egy évet
emésztettek fel.
Flamsteed a rákövetkező májusban foglalta el rezidenciáját (abban az épületben, melyet még ma
is Flamsteed-háznak neveznek), és októberre már megfelelő műszerezettséggel rendelkezett ahhoz,
hogy istenigazából munkához láthasson. Négy évtizeden át mást sem csinált, csak a feladattal
foglalkozott. Az általa szerkesztett rendkívüli csillagkatalógus csak halála után, 1725-ben látott
napvilágot. Ekkorra Sir Isaac Newton gravitációval kapcsolatos munkássága már kezdte
szétoszlatni a Hold mozgásával kapcsolatos zűrzavart, s ez a haladás továbbra is életben tartotta a
reményt, hogy egy napon az égbolt felfedi a hosszúsági körök titkát.
Mindeközben, távol az asztronómusok lakta hegytetőtől, a kézművesek és órakészítők a
hosszúsági helymeghatározás megoldásának egy másik alternatívájával kísérleteztek. Az ideális
navigációról szőtt reményteli álmokban a kapitány hajókabinja kényelmében állapíthatta meg
hosszúsági helyzetét, összehasonlítva saját zsebóráját egy konstans órával, mely elárulta neki az
otthoni kikötő pontos idejét ugyanabban a pillanatban.

4.
A palackba zárt idő

Nincsen misztikus közösség az órák között, így alig számít, ha az őszi fuvallat
legördül a napról, hogy a levelek úgy borítsák be az utat, mint milliónyi lemming.
Egy esemény oly apró szelete időnek-térnek, hogy akár
átcsusszanhat egy macska lecsukott szemhéján át.

Diane Ackerman: Az órák misztikus közössége

Az idő ugyanaz az órának, mint az agynak az elme. Egy óra valahogy mindig magában foglalja
az időt is. És az idő mégsem hajlandó palackba zártan élni, mint egy dzsinn. Akár homokként folyik
el, akár fogaskerékbe kapaszkodó fogaskereket forgat, az idő menthetetlenül elszökik, miközben mi
figyeljük munkáját. Még amikor szétpattan a homokóra üvegburája, a sötétség felfalja a napóra
árnyékát, lejár a rugó, s az óra mutatói halott mozdulatlanságba kövülnek, az idő akkor is halad to-
vább. A legtöbb, amit várhatunk egy időmérőtől, hogy jelét adja e haladásnak. És minthogy az idő a
saját törvényeinek engedelmeskedik, akárcsak a szívdobbanás, vagy az árapály, az órák nem
zárhatják magukba az időt, legfeljebb lépést tarthatnak vele, ha ugyan képesek rá.
 Az óra megszállottjai mindig is gyanították, hogy a jó időmérők talán választ kínálhatnak a
hosszúsági kérdéskörre azáltal, hogy lehetővé teszik a tengerjárók számára, hogy magukkal
vihessék a hazai időt, akárcsak egy hordó vizet vagy egy oldal szalonnát. A holland csillagász,
Gemma Frisius már 1530-ban úgy üdvözölte a mechanikus órát, mint a navigációs verseny új
résztvevőjét.
"Korunkban tanúi lehetünk a különféle, remekül megkonstruált kisméretű órák feltűnésének,
melyek, szerény méreteik miatt, megoldják az utazók problémáit", írja Frisius. Ezt minden
bizonnyal arra értette, hogy súlyuk és áruk alkalmazhatóvá tette őket a gazdag utazók számára, de
nem azoknak, akik valóban a pontos időmérésben voltak érdekeltek. "Ezek segítségével majdan a
hosszúsági fokok is megtalálhatóak lesznek." Mindenesetre Frisius is felhívja a figyelmet két fontos
momentumra - nevezetesen, hogy az órákat induláskor a "lehető legnagyobb pontossággal" be kell
állítani, valamint nem szabad hagyni lejárni őket - márpedig e két kitétel alapjaiban kérdőjelezte
meg a használhatóságot. A kora tizenhatodik század órái még nem voltak felkészülve ilyen
feladatra. Pontatlanok voltak, és képtelenek arra, hogy ellenálljanak a nyílt tengeren őket érő
hőmérséklet-változásoknak.
Habár nem egészen világos, hogy ismerte-e Gemma Frisius javaslatát, az angol William
Cunningham 1559-ben felélesztette az időmérős elképzelést, azokat az órákat javasolva e célra,
melyek "Flandriából vétettek", vagy egyenesen Londonból származtak. Az ilyen órák azonban
jellemzőn legalább tizenöt percet késtek naponta, és ezáltal híjával voltak a pontosságnak, mely a
helymeghatározáshoz szükségeltetett. (Az órákban összegződött késést felszorozva tizenöt földrajzi
fokkal csak hozzávetőlegesen lehetett megállapítani egy pozíciót; a navigátornak ezenkívül el
kellett osztani a percek és másodpercek számát néggyel, hogy az adott időt fokpercekre és
másodpercekre konvertálja. ) Az időmérők 1622-ig semmilyen számottevő változáson nem mentek
keresztül, amikor is az angol navigátor, Thomas Blundeville szintén azt indítványozta, hogy
használjanak "valami igazi időmérőt vagy órát" a hosszúsági fok meghatározásához.
A hiányosságok azonban lehetetlenné tették, hogy az óra beteljesítse a hozzá fűzött reményeket.
Galilei, aki medikushallgató korában sikeresen alkalmazta az ingát a pulzusmérésben, későbbi
élete során eljutott az első ingaóra megalkotásáig. 1637 júniusában, Galilei pártfogoltja és
életrajzírója, Vincenzo Viviani szerint a nagy ember hangot adott annak az elképzelésének is, hogy
"a kerékhajtóművel ellátott óra segítheti a navigátort a földrajzi hosszúság meghatározásában".
A Galileivel kapcsolatos történelmi legenda számot ad arról a korai misztikus templomi
tapasztalatról is, mely megláttatta vele az inga időmérő jelentőségét: Elbűvölve a templom
középhajójának mennyezetére függesztett olajlámpás huzat okozta játékától, figyelte, ahogy a
sekrestyés megállította a serpenyő mozgását, és meggyújtotta a lámpabelet. Amint végzett vele, és
ellökte magától, a csillár újra lengeni kezdett, ezúttal nagyobb ívet leírva. Saját pulzusával mérve a
lámpa lengését, Galilei felismerte, hogy az inga hossza határozza meg a lengés gyakoriságát.
Galilei mindig is gyakorlati mederbe akarta terelni figyelemre méltó megfigyeléseit, és építeni
akart egy ingaórát, de a terv sosem valósult meg. Fia, Vincenzo konstruált ugyan egy modellt
Galilei rajzai alapján, és a firenzei városatyák a későbbiekben e terv alapján toronyórát is építtettek,
de az első működő ingaóra megépítésének dicsősége Christiaan Huygenst illeti, egy holland
diplomata fiát, aki egy életre eljegyezte magát a tudománnyal.
Huygens, aki tehetséges csillagász is volt, már akkoriban úgy vélekedett, hogy a "holdak",
amiket Galilei a Szaturnusz körül megfigyelt, valójában egy gyűrű, mely teória egészen vadnak
számított azokban az időkben. Huygens fedezte fel a Szaturnusz legnagyobb holdját, melyet
Titánnak nevezett el, és ő észlelte először a Mars felszínének képződményeit is. De Huygens nem
töltötte minden idejét teleszkópja előtt. Ahhoz túlságosan is sok minden járt a fejében. Állítólag
még Cassinit, saját párizsi főnökét is megfeddte, amiért az megszállottan ragaszkodott a mindennapi
megfigyeléshez.
Huygens, akiben leginkább az első igazi órásmestert tiszteljük, váltig állította, hogy az ingaóra
ötletéhez Galileitől függetlenül jutott el. És valóban, úgy tűnik, mélyebben átlátta az inga
lengésének fizikáját - és a problematikát, hogy a lengést konstans sebességen tartsa -, és mindennek
tanújelét is adta, amikor 1656-ban megépítette első inga vezérlésű óráját. Két évvel később
Huygens publikálta téziseit Horologium című értekezésében, melyben többek közt kijelentette,
hogy órája alkalmas a tengeren a földrajzi hosszúság meghatározására.
1660-ra Huygens nemhogy egy, de két tengerészeti időmérőt is épített elképzelései alapján.
Ezeket azután hosszú éveken át tartó gondos tesztelésnek vetette alá, melynek részeként az
együttműködésre hajlandó kapitányok hajóin útnak is indította őket. A harmadik ilyen kísérlet
során, 1664-ben, Huygens órái elhajóztak egészen a Zöld-foki-szigetekig, az ÉszakAtlanti-óceánon,
túl Afrika nyugati partjain, és az oda-vissza út során mindvégig megadták a hajónak a helyes
földrajzi hosszúságot.
Miután elismert szaktekintély lett a témakörben, Huygens 1665-ben újabb könyvet jelentetett
meg, a Kort Onderwys-t, melyben direkciókat adott a tengeri időmérők használatához. A további
utazások mindazonáltal felfedték szerkezeteinek bizonyos hiányosságait is. Úgy tűnt, hogy azok
csak bizonyos időjárási viszonyok között hajlandóak megfelelő teljesítményt nyújtani, és a tenger
hullámain hánykolódó hajó mozgása is folyton megzavarta az inga normális lengését.
Ezért, hogy a problémát megkerülje, Huygens feltalálta a spirális hajszálrugót, mint az inga
alternatíváját az óra sebességének beállításához, és 1675-ben, Franciaországban szabadalmaztatta is
az ötletet. Ezáltal azonban újra szembekerült azzal a fonák helyzettel, hogy neki kellett bizonyítania
az elképzelés eredetiségét, ugyanis a forróvérű, nyakas Robert Hooke személyében akadt valaki, aki
magának vindikálta a felfedezés jogát.
Hooke addigra már egy sor emlékezetes tudományos felfedezést tudhatott a háta mögött.
Biológusként tanulmányozta a rovartestrészek, madártollak és halpikkelyek mikroszkopikus
felépítését, és a sejt szót alkalmazta azokra a parányi cellákra, melyeket minden élő szervezetben
felismert. Hooke ezentúl földmérő és építész is volt, aki nagyban hozzájárult London újjáépítéséhez
az 1666-os nagy tűzvész után. Fizikusként komoly szerepe volt a fény tulajdonságainak
felismerésében, a gravitációelméletben, a gőzgépek alkalmazhatóvá tételében, a földrengések
okainak meghatározásában, és természetesen a rugók területén is. És itt érkeztünk el a két tudós
közt feszülő ellentét magvához, ugyanis Hooke nem kevesebbet állított, mint hogy Huygens az ő
koncepcióját lopta el, amikor megalkotta a hajszálrugót.
A Hooke-Huygens konfliktus számos akadémiai ülést eredményezett, mely azt szándékozta
volna eldönteni, kinek van joga a hajszálrugó angol szabadalmi jogához, de a Királyi Akadémia
végül anélkül ejtette a témát, hogy bármelyik fél javára döntött volna.
A viszály leginkább avégett maradhatott fenn, mert sem Hooke, sem Huygens nem állt elő igazi
tengerészeti időmérővel. A két tudósóriás sorozatos kudarcai csak megerősítették azok hitét, akik
szerint a földrajzi hosszúság kérdéskörét nem lehet órák segítségével megoldani. Az órásokat
mélyen lenéző asztronómusok, akik még mindig azzal a feladattal küzdöttek, hogy felhalmozzák a
megfelelő mennyiségű adattömeget a holdtávolság technika gyakorlati alkalmazhatóságához,
azonnal ugrottak a lehetőségre, hogy lejárassák az időméréses megközelítést. Ahogy ők látták, a
válasz az égbolton volt - az univerzum óraművében, és nem egy közönséges órában.

5.
Rizsporos szimpátia
 A Kollégium kiméri e teljes világot,
És nemsokára meglesz a bizonyság,
A navigátor sem kap több sirámot,
Ha meglesz a hosszúság.

Ismeretlen szerző (1660 körül):

A Gresham Kollégium Balladája

A tizenhetedik század végére, miként az olyan tanult társadalmak polgáraihoz illik, akik a
földrajzi hosszúság témájával élték le életüket, számtalan kókler és opportunista publikálta
mindenféle vitairatban hagymázas elképzeléseit a probléma feloldására.
A legszínesebb megközelítés minden bizonnyal a sebzett kutya teória, mely 1687-ben látott
napvilágot. Az eljárás alapját egy kuruzslószer, az úgynevezett szimpátiapor képezte. A csodálatos
por, melyet Franciaország déli részén a rámenős Sir Kenelm Digby fedezett fel, képes volt a
távolból gyógyításra. Mindössze annyit kellett tenni a varázslat életre keltéséhez, hogy meg kellett
szerezni a meggyógyítani kívánt egyén egy személyes tulajdonát. Egy sebről való kötözőanyag
például, megszórva az együttérzés porával, azonnal begyógyította az adott sebet. A kúra sajnos nem
volt fájdalommentes, ráadásul Sir Kenelmről azt pletykálták, hogy pácienseit szánt szándékkal
ugráltatja, amikor - szigorúan orvosi okokat szem előtt tartva megporozza azokat a késeket, melyek
a sebeiket ütötték, vagy a ruháikat a porból készült oldatba áztatja.
Az az ostoba ötlet, hogy Digby porát a hosszúsági fok meghatározásának problémájának
megoldására használják, eléggé természetesen következett a fenti gondolatmenetből. Semmi mást
nem kellett tenni, csak egy sebesült kutyát a fedélzetre vinni, és megbízni egy parton maradt illetőt,
hogy a kutya kötszerét mindennap pontosan délben mártsa meg a szimpátia porban. A kutya
fájdalmában csaholni fog, ezáltal megadva a kapitánynak a pontos időt. A kutya ugatása azt fogja
jelenteni: "A nap pontosan delelőre áll London felett." Ezek után a kapitány összehasonlítja a
fedélzeti időt a londoni idővel, és a különbség megadja számára a kurrens hoszszúsági kört. Az
embernek azonban reménykednie kell abban, hogy a por több ezer mérföld távolságban is megőrzi
gyógyító erejét, és - ami ettől is fontosabb - az árulkodó seb mégsem gyógyul be az akár több
hónapnyi út során (egyes történészek szerint a kutyán a fontosabb utazások során akár több komoly
sebet is üthettek).
Hogy ezt a megoldást tudományos, avagy csak szatirikus megközelítésnek szánták, az kiderül a
szerző szavaiból, aki szerint "egy kutyát állandóan a megsebzettség nyomorúságos állapotában
tartani" semmivel sem kegyetlenebb avagy haszonlesőbb dolog, mint azt elvárni, hogy egy
tengerész feláldozza egyik szeme világát a navigáció oltárán: "A kvadránsok feltalálása előtt" -
állítja a röpirat szerzője -, "amikor még mérőkereszteket használtak, nem volt húsz hajón sem párja
az öreg félszeműnek, aki mindennap belenézett a Napba, hogy megleljék útjukat". Az állítás
valószerűnek hangzik. Amikor az angol navigátor és felfedező 1595-ben bevezette a kvadráns
használatát, a tengerjárók lelkesen üdvözölték az új műszert, mely felváltotta a mérő- avagy Jacob-
pálcát. A régi szerkezet ugyanis megkívánta használójától, hogy a Nap magasságát a horizont felett
úgy mérje le, hogy egyenesen belenézzen annak vakító fényébe, mely művelet során a szemét csak
egy darabka sötétített üveg óvta, amit a műszer oldalára szereltek. Néhány év ilyen megfigyelés
elég volt ahhoz, hogy elpusztítsa bárki szeme világát. A megfigyeléseket mindezek ellenére meg
kellett tenni, és a küzdelmes évek hosszú sora után, amikor a korai navigátorok látásukat adták a
hajó pozíciójáért cserébe, ugyan ki bánta a megsebzett kutyák nyüszítését, ha ez segítette hozzá őket
a földrajzi hosszúság ismeretéhez?
Sokkal humánusabb megoldásnak ígérkezett a mágneses iránytű használata, melyet már a
tizenkettedik században feltaláltak, és a tizenhetedik századra már általánosan elterjedt a használata
az összes vízi járművön. A kettős kardáncsuklóra szerelt - a hajó helyzetére való tekintetnélkül a
függőlegest mindig biztosító - és az elemek tombolásától való megóvás érdekében tájolóházba zárt
iránytű segített a hajósoknak abban, hogy megtalálják az irányt, ha nappal az elfelhősödött ég nem
engedte látni a Napot, vagy ha éjszaka a Sarkcsillag nem volt látható. A tiszta éjszakai égbolt és a jó
kompasz kombinációja pedig sok tengerjáró hite szerint alkalmas volt a hosszúsági fok
meghatározására is. Feltéve, hogy a navigátor le tudja olvasni az iránytűt, és látja a csillagokat, meg
tudja állapítani a hosszúsági fokot is, elosztva a távolságot a két északi sark - a mágneses és a
valóságos - között.
A tájoló tűje a mágneses sark irányába mutat. A Sarkcsillag azonban a valódi sark felett áll -
vagy legalábbis igen közel hozzá. Ahogy a hajó keletre vagy nyugatra hajózott bármely tetszőleges
kör mentén az északi félgömbön, a navigátor lejegyezhette, mennyiben változik a távolság a
mágneses és a valós sarkok között: bizonyos meridiánoknál a Közép-Atlanti-óceánon a távolság
igen nagynak tűnt, míg a Csendes-óceánon voltak olyan szerencsés egybeesések, amikor a két pont
fedte egymást, (Hogy modellezzük a jelenséget, mást sem kell tennünk, mint beleszúrnunk egy szál
szegfűszeget egy dudoros narancsba, úgy két centire a dudortól, majd lassan elkezdeni forgatni a
narancsot közvetlenül a szemünk előtt.) Ezek alapján táblázat készíthető - ahogyan készült is -,
mely leírja a kapcsolatot a hosszúsági fok, valamint a mágneses és valós sarkok közti távolság
között.
Ennek az úgynevezett mágneses variánsnak volt egy tagadhatatlan előnye a csillagászati
megközelítéssel szemben: nem kellett hozzá ismerni az időt a Földnek egyszerre két pontján, illetve
nem kellett tudni, mikor fog egy adott esemény bekövetkezni. Nem kellett időkülönbséget mérni,
egyik számot kivonni a másikból, majd megszorozni bármilyen fokban mért számmal. A mágneses
pólus és a Sarkcsillag helyzete elegendő volt a keleti, illetve nyugati pozíció kiolvasásához. A
metódus látszólag beteljesítette a régi álmot, hogy a hosszúsági köröket világosan felrajzolják a
Föld felszínére, csakhogy ehhez túlságosan is kiforratlan és pontatlan volt. Ritka alkalom volt, hogy
a tájoló tűje mindannyiszor precízen északnak mutasson; néhány foknyi eltérés mindig jelentkezett,
ráadásul minden egyes úttal más és más mértékben, ami rendkívüli módon megnehezítette a pontos
méréseket. Mi több, az eredmény hitelességét tovább rontották a földi mágnesesség szeszélyei,
melyek az adott tengeri helyzettől függően hol erősebben, hol gyengébben mutatkoztak meg, ahogy
ezt Edmond Halley kétévnyi utazás és vizsgálódás után kimutatta.
1699-ben Samuel Fyler, egy hetvenesztendős stocktoni lelkész Wiltshire-ben, Angliában azután
rájött, hogy rajzolhatná fel a hosszúsági köröket az éjszakai égboltra. Kitalálta, hogy ő - vagy bárki,
aki járatosabb a csillagászatban - határozott csillagsorokat tud elkülöníteni egymástól, a horizonttól
kiindulva a mennybolt csúcspontja felé. Találni kéne tehát huszonnégy ilyen csillagokkal kikövezett
meridiánt, vagyis egyet a nap minden órájára. Ezek után már gyerekjáték lenne, tételezte fel,
elkészíteni egy térképet és a hozzá tartozó napi időbeosztást, mely leírná minden vonalról, hogy
mely órában volna látható a Kanári-szigetek felett, ahol akkoriban megállapodás szerint az első
hoszszúsági kör húzódott. A tengerészek megfigyelnék a fejük feletti csillagmezőt helyi idő szerint
éjfélkor. Ha a példa kedvéért az a negyedik sor lenne, és a táblázatok szerint a Kanári-szigetek felett
az első helyezkedne el, akkor, feltételezve, hogy van valami fogalmuk az időről is,
megállapíthatnák, hogy háromórányi földrajzi hosszúsággal - vagyis negyvenöt fokkal - nyugatra
vannak a szigettől. Fyler megközelítéséhez azonban nagyobb mennyiségű asztronómiai adatra lett
volna szükség, mint amennyi a föld összes csillagvizsgálójában rendelkezésre állt.
Shovell admirális katasztrofális hajótörése a Scilly-szigeteknél a tizennyolcadik század
fordulóján azután felpörgette az eseményeket.
A baleset után két hírhedt jelentkező is megjelent a színen, hogy egyszer s mindenkorra tisztázza
a földrajzi hosszúság problémáját: William Whiston és Humphrey Ditton, matematikusok és
egymás barátai, akik gyakorta folytattak széles körű tudományos vitákat egymással. Whiston
korábban mentorát, Isaac Newtont követte a Cambridge-i egyetem matematikaprofesszori székében,
de ezt a posztját heterodox vallási nézetei miatt elveszítette, amikor többek között tudományos ma
gyarázatot adott az özönvízre. Ditton a londoni Christ's Hospital középiskola matematika
tanszékének vezetőjeként tevékenykedett. Azután egy kellemes délutáni beszélgetés során
felvetődött kettejük között a földrajzi hosszúság kérdése.
Később nyomtatásban is rekonstruálták a gondolatmenetüket. Mr. Ditton e szerint azzal érvelt,
hogy a hangjelzésként szolgálhatna a tengerészek számára. Az ágyúdörejek vagy más nagyon
hangos zajok, melyeket szándékosan szólaltatnának meg bizonyos ismert tájékozódási pontokon,
hallható mérföldkövekkel töltenék meg az óceánt. Mr. Whiston készséggel elismerte mindezt,
felidézve a franciákkal a sussexi Beachy Head mellett folytatott csetepaté ágyúdörejeinek hangját,
melyet ő még a kilencven-egynéhány mérföldnyire lévő Cambridge-ben is hallott. Kiváló szakte-
kintélyként azt is megjegyezte, hogy a németalföldi háborúk lövegeinek robaja elhallatszott „Anglia
kellős közepéig is, mely még annál is jóval nagyobb távolság".
Ha elegendő mennyiségű jelzőhajót helyeznének el a tengerek stratégiai fontosságú pontjain,
akkor a tengerjárók kiszámíthatnák a távolságukat az időből, ami az ágyúk várható megszólalása és
a dörejek tényleges észlelése között eltelt. Ezáltal, feltéve, hogy ismerik a hang terjedési sebességét,
megállapíthatnák pontos helyzetüket is.
Sajnálatos módon, amikor a tudósok felajánlották szellemi gyermeküket a hajózás szolgálatába, a
tengerészek azzal utasították el őket, hogy a hang a tengereken nem terjed eléggé megbízhatóan
ahhoz, hogy a pontos helymeghatározás alapjául szolgálhasson. A terv ezzel ki is múlhatott volna,
ha Whiston nem dobja be a fény és a hang kombinálásának ötletét. Ha ugyanis a jelzőágyúkat
robbanólövedékekkel töltik meg, majd több mint egy mérföld magasra fellövik a levegőbe, ahol
azok felrobbannak, akkor a tengerészek a fény és a hang észlelése közti időt mérhetik - hasonlóan
az időjóshoz, aki a vihar távolságát a villámlást követő mennydörgés késedelmét alapul véve
számítja ki.
Whiston persze amiatt is aggódhatott, hogy bizonyos távolságból nézve még az élénk fény is
elhalványul a tengeren, ezért azután különösen örömére szolgált, amikor az 1713. július 7-ei
hálaadó megemlékezés ünnepi tűzijátékát figyelte. A látottak meggyőzték arról, hogy egy jól időzí-
tett, 6440 láb (2061 m) magasra fellőtt robbanólövedék - márpedig abban a korban ez volt a
technika csúcsa - teljes biztonsággal meglátható akár száz mérföldes ( 160 km) távolságból is.
Mindezek arra indították, hogy Dittonnal közösen lefektessék az elkövetkezendő, szükségszerű
lépéseket, melyek a The Guardian következő heti számában meg is jelentek.
Elsőként egy új flottát kell útjának indítani, majd a hajókat 600 mérföldes közönként le kell
horgonyozni az óceánon. Whiston és Ditton ebben semmi problémát nem látott, ugyanis az ehhez
szükséges horgonyláncok hosszát tévesen ítélték meg. Állításuk szerint az Észak-Atlanti-óceán
legmélyebb pontja 300 ölnyire (549 m) van csupán a felszíntől, míg a valóságban az óceán átlagos
mélysége 2000 öl (3658 m), de sok helyen eléri a több mint 3450 öl (6310 m) mélységet is.
Ahol a vizek túlságosan mélyek a lehorgonyzáshoz, írják a szerzők, még mindig ledobhatnak
súlyokat az áramlatok alatti nyugodtabb birodalmakba, melyek a hajó mozdulatlanságát szolgálnák.
Akárhogyan is, de meg voltak győződve róla, hogy az ilyen apró akadályok kiküszöbölhetők a
fokozatos megközelités módszerével.
Rágósabb falatnak bizonyult azonban a hajótestek pontos pozíciójának meghatározása. Az
időjelzésnek olyan helyről kellett származnia, melynek ismerték a szélességi és hosszúsági
elhelyezkedését. Erre a célra a Jupiter holdjait is fel lehetett használni - vagy akár a Nap, vagy a
Föld holdjának fogyatkozását is, miután a helyzet meghatározására nem volt túl nagy gyakorisággal
szükség. A holdpályaszámítási metódus segítségével rögzíthetik a hajók helyzetét, és
megtakaríthatják az arra haladó hajóknak a bonyolult csillagászati megfigyeléseket, és körülményes
számításokat.
A navigátornak mindössze annyit kell tennie, hogy pontban éjfélkor figyelje a jelzés
fellobbanását, várja ki az ágyúdörejt; majd a hajó pozíciójának biztos tudtában indulhatott tovább, a
következő jelzőhajó felé.
A hajótestek, reménykedtek a szerzők, természetüktől fogva nem képezik majd
kalóztevékenység, illetve ellenséges országokkal történő háborúk megvívásának tárgyát sem. A
jelzőhajókat minden kereskedő nemzet jogi védelme megilleti: "És főbenjáró bűnként tekintessék
az, ha a hajók bárki részéről is sérelmet szenvednek, vagy ha valaki arra merészkedik, hogy azok
ágyúlövéseit utánozza, történjen az akár puszta szórakozásból vagy megcsalatási célzatból."
A kritikusok siettek rámutatni, hogy még ha sikerülne is felülkerekedni a nyilvánvaló
nehézségeken, melyek közül nem is a legjelentéktelenebb az ebből fakadó anyagi megterhelés,
akkor is egy sor további problémával kellene megküzdeni. A jelzőhajókon emberek ezreire lenne
szükség. És ezek az emberek még a világítótornyok őreinél sanyarúbb helyzetben élnének -
magányosan, az elemek könyörületességére bízva, az éhezés rémétől fenyegetetten, és ráadásul
mindig éberen.
1713. december 10-én a Whiston-Ditton elképzelést másodszor is publikálták, ezúttal a The
Englismanben, majd 1714-ben könyv formájában is megjelent, Új metódus a hosszúsági fok
meghatározására mind a szárazföldön, mind a tengeren cím alatt. A séma tagadhatatlan hátrányai
ellenére a szerzőknek sikerült a saját javukra fordítani a hosszúsági fok körül uralkodó zűrzavart.
Makacs igyekezetükben, hogy végre elismertessék metódusukat, Whiston és Ditton egyesítette a
londoni tengerészeti érdekcsoportokat. 1714 tavaszán azután egy olyan petícióval álltak elő, melyet
"Őfelsége hajóinak kapitányai, London kereskedőházainak tulajdonosai és a kereskedők képviselői"
írtak alá. A dokumentum, mint egy a Parlament padlójára dobott kesztyű, azt követelte, hogy a kor-
mányzat végre fordítson figyelmet a földrajzi hosszúság problémájára - és siettesse annak a napnak
az eljöttét, amikor az megszűnik probléma lenni - azáltal, hogy gazdag jutalmat ajánl fel annak, aki
megtalálja a tengeren történő hosszúsági fok mérésének pontos és gyakorlatban alkalmazható
módszerét.
A kereskedők és a tengerjárók olyan bizottság létrejöttét indítványozták, mely foglalkozna a
dolgok jelenlegi állásával. Olyan alapok létrejöttét szorgalmazták, mely támogatná a kutatást és az
ígéretes elképzelések továbbfejlesztését. És követelték, hogy a királyi váltságdíjjal egyenértékű
jutalom várja az igazi megoldás atyját.

6.
A jutalom

Az inge finom lenfonálból,

Melyet viselt még lánykorából,
S bár a hossza sértőlelt hiányos,
De mert különb nincs, célirányos.
Robert Burns: Kóbor Tamás
(Arany János fordítása)

A kereskedők és tengerészek petíciója, mely azonnali tetteket követelt a földrajzi hosszúság

kérdésében, 1714 májusában érkezett meg a Westminster Palace-be. Júniusra létrejött a kihívás
megválaszolására hivatott parlamenti bizottság.
Miután parancsot kaptak rá, hogy a lehető leggyorsabban intézkedjenek, a bizottság tagjai Sir
Isaac Newton, a tudomány akkor hetvenkét éves nagy öregjének, és barátjának, Edmond Halleynek
szakértő véleményét is kikérték. Halley néhány ével korábban Szent Ilona szigetére költözött, hogy
feltérképezze a déli félteke csillagait - mely terület akkoriban teljesen szűznek számított. A kiadott
katalógus, mely több mint háromszáz déli csillagot tartalmazott, meghozta számára az akadémiai
széket. Ő volt az is, aki keresztül-kasul beutazta a földet, hogy lemérje a mágneses
különbözőségeket, így hát valójában járatosnak lehetett nevezni a földrajzi hosszúság kérdésében -
ráadásul maga is lázasan kereste a probléma megoldását.
Newton írott jegyzeteket készített a bizottság tagjainak, melyeket fennhangon fel is olvasott
nekik, majd válaszolt szóban feltett kérdéseikre is, dacolva "elméjének ködösségével".
Összefoglalta a hosszúsági fok meghatározásának jelenleg is rendelkezésre álló eszközeit,
kijelentve, hogy mindegyik - igaz, teóriaként -, csak "nehezen végrehajthatóak". Ez persze durva
szépítés volt. Íme egy részlet abból, ahogyan Newton az időméréssel kapcsolatos elképzelésről
vélekedett:
"Az egyik [metódus] az, hogy egy órával pontosan mérjük le az időt. Viszont a hajó mozgása
által, valamint a hideg és a meleg, a nedves és a száraz váltakozása, illetve a különböző szélességi
fokok különböző gravitációja miatt az ilyen óra mind ez idáig nem készült el." És nem is fog soha,
utalt rá.
 Newton valószínűleg azért említette elsőként az órákat, hogy a legkisebb súlyú ötlettel kezdje,
mielőtt továbbhaladna fajsúlyosabb, habár szintén problematikus asztrológiai megközelítések felé.
Foglalkozott a Jupiter szatellitáinak fogyatkozásával, mely módszer a szárazföldön már mindenestre
működött, habár a tengerészeket pácban hagyta, majd más csillagászati metódusokkal is, melyek
ismert csillagok a Hold mögött történő eltűnésének előrejelzésén vagy a Nap, illetve a Hold
fogyatkozásának időbeli megfigyelésén alapultak. Előhozakodott azzal a grandiózus tervvel is, hogy
a helyzet meghatározható a Hold és Nap távolságának nappali, majd a Hold és a csillagok
távolságának éjszakai mérésével. (Miközben Newton beszélt, a Királyi Obszervatóriumban
Flamsteed éppen migrénjével viaskodott, ahogy bizonyos csillagászati pozíciókat próbált meg-
állapítani ezzel az égig magasztalt módszerrel.)
A bizottság belefoglalta Newton tanúskodását hivatalos jelentésébe. A dokumentum nem
helyezte egyik módszert sem a másik fölé, ahogy a brit géniuszt sem tolta előtérbe. Egyszerűen azt
a sürgető igényt fejezte ki a parlament irányában, hogy tárt karokkal fogadjanak minden, a
tudomány vagy a művészetek világából érkező megoldási javaslatot, legyen annak megalkotója
bármilyen nemzetiségű egyén vagy csoport, és a sikert bőkezűen honorálják.
A híres Földrajzi hosszúság törvény (Longitude Act), melyet 1714. július 8-án, Anna királynő
uralkodása idején bocsátottak ki, megfelelt ezen elvárásoknak. A díjazás kérdésében az alábbiak
szerint nevezte meg az első, második, illetve harmadik díjra jogosultak körét:
20 000 font sterling (mai értéken számolva több millió dollár): a metódusnak, mely képes a
földrajzi hosszúság a földrajzi főkörhöz viszonyított fél fok pontosságú meghatározására
15 000 font sterling: a kétharmad fok pontosságon belüli metódusért.
10 000 font sterling: az egy fok pontosságon belüli metódusért.
Miután egy hosszúsági fok hatvan tengeri mérföld (ami egyenlő hatvannyolc földrajzi
mérfölddel avagy kb. 109 kilométerrel) hosszan terül el a földgolyó felszínén az Egyenlítő mentén,
még egy fok töredéke is nagy távolságokat jelenthet - és ebből következően túlságosan is nagy
hibahatár egy hajó helyzetének meghatározásához. A tény, hogy a kormányzat ilyen irdatlan
összeget is hajlandó volt feláldozni az olyan "alkalmazható és hasznos" metódusokért, melyek még
e tűréshatáron belül működnek, jól jelzi a nemzet elkeseredését a navigáció siralmas állapota felett.
A Longitude Act egy bírói testületet is kinevezett, mely Board of Longitude, Földrajzi
Hosszúság Bizottság néven vált ismertté. A testület, mely tudósokból, tengerésztisztekből, és
kormányzati tisztviselőkből állt, kizárölagos jogokat gyakorolt a pénzek elosztása felett. A királyi
asztronómus testületen kívüli tagként tette a dolgát, akárcsak a Királyi Akadémia elnöke, az
admiralitás első lordja (a tengerészeti miniszter), az alsóház elnöke, a haditengerészeti miniszter,
valamint Cambridge és Oxford egyetemeinek matematikaprofesszorai (Newton a Cambridge-i
egyetemnek harminc éven át volt professzora, és 1714-ben ő volt az akadémia elnöke is).
A testület a Földrajzi hosszúság törvény alapján ösztönző anyagi jutalmakat is adományozhatott,
hogy a szegény sorsú feltalálók ígéretes ötleteit is felkarolhassa. Ez a hatalom a pénzesbuksza felett
a bizottságot a világ első hivatalos kutatási-fejlesztési hivatalává tette. (Habár akkoriban senki sem
láthatta előre, a Földrajzi Hoszszúság Bizottság több mint száz éven át fennmaradt. Amikor 1828-
ban végleg feloszlatták, alapjai meghaladták a 100 000 font sterlinget.)
Annak érdekében, hogy a bizottság tagjai megítélhessék bármely ajánlat valódi értékét, a
technikát őfelsége hajóin kellett kipróbálni, mégpedig úgy, hogy az "áthajózott az óceánon, Nagy-
Britanniából a Nyugat-Indiák bármely kikötőjéig, melyet a bizottság kijelölt... mindeközben annyira
pontosan tudatában léve a földrajzi hosszúságnak, hogy az a megadott tűréshatárokba beleférjen".
Az úgynevezett megoldások száma azelőtt sem volt kevés, hogy a törvényt hatályba helyezték
volna, de 1714 után, amikor az már nevesített értéket is jelentett, a sémák hihetetlen szaporodásnak
indultak. Idővel a bizottságot a szó szoros értelmében ostrom alá vették a jó szándékú emberek,
akik mind hallottak a díjról, és meg akarták azt nyerni. Némely versengőt a kapzsiság annyira
felvillanyozta, hogy szünet nélkül a vetélkedés feltételeit vitatta. A bizottság így számtalan ötletet
vehetett kézbe, melyek a hajólapát korszerűsítésre, az ivóvíz tengeren történő tisztítására, vagy
speciális, viharban felhasználható vitorlák kifejlesztésére vonatkoztak. Hosszú élete során
szüntelenül örökmozgók terveivel keresték meg, és a kör négyszögesítésére, valamint a pi értékének
tisztázására vonatkozó javaslatok tömkelegével.
A Longitude Act folytán a "hosszúsági fok fellelésének" koncepciója egyet kezdett jelenteni a
lehetetlen megkísértésével. A földrajzi hosszúság oly gyakran bukkant fel a magánbeszélgetések
során - és a vaskos tréfákban is -, hogy gyökeret vert a kor irodalmában is. A Gulliver utazásaiban
például a jó kapitány, Lemuel Gulliver, amikor felkérik, hogy képzelje magát a halhatatlan
Struldbrugg helyébe, előre örül, hogy szemtanúja lehet a különféle üstökösök eljövetelének, a bősz
folyók csermelyekké szelídülésének, valamint "a földrajzi hosszúság, az örökmozgó, az egyetemes
gyógyír és egy sor más találmány megszületésének, melyekkel elérhetővé válik a végső
tökéletesség".
A földrajzi hosszúság problémáját körülvevő felhajtás részeként megjelentek a vetélkedés
résztvevőit nevetségessé tévő gúnyiratok is. Az egyik pamfletíró, aki magát R. B.-nek címezte, így
írt Mr. Whiston robbanó lövedékes elképzeléséről: "Ha van a fejében olyasvalami, hogy agy, akkor
már az is régen szétrobbant".
Reményteljes kortársainak egyik legelmésebb, legszabatosabb jellemzése kétségkívül a
Beverleyből származó Jeremy Thacker tollából született meg. Figyelemmel kísérve azok esetlen
próbálkozásait az ágyúdörej hangjával, a tájolók tűinek átizzításával, a Hold mozgásával, a Nap
emelkedésével, és csak az isten tudja, még mi mindennel kapcsolatban, Thacker kifejlesztett egy új
típusú órát, mely egy vákuumkamrába zártan működött, és kijelentette, hogy ez a legjobb metódus
mind közül: "Óriási megelégedésemre szolgál, hogy olvasóim is kezdik belátni, hogy a
phonométerek, pirométerek, szelenométerek, heliométerek és minden más méterek közelébe sem
érnek az én kronométeremnek. "
Thacker nyelvi újítása minden kétséget kizáróan elsőként említi meg a kronométer szót, mely
később, mint a tengerészeti precíziós időmérők beceneve, elfogadtatásra is talált. Ezeket a
szerkezeteket a mai napig kronométernek hívjuk. Thacker kronométere, az igazat megvallva, azon-
ban közel sem volt olyan jó, mint maga az elnevezés, javára kell viszont írnunk, hogy két nagy
fontosságú újítással is dicsekedhetett. Az egyik üvegből készült háza volt a vákuumkamra, mely
valamelyest megóvta a kronométert az atmoszferikus nyomás és páratartalom változásából adódó
viszontagságoktól. A másik az ügyesen társított felhúzó rudakból álló szerkezet, mely lehetővé tette
az óra felhúzását, miközben az ezalatt tovább járt. Mielőtt Thacker bevezette volna a "meghajtás
fenntartását", a rugó hajtotta órák felhúzáskor egyszerűen megálltak, és elveszítették az idő fonalát.
Thacker azt az elővigyázatos lépést is megtette, hogy az egész masinát kardáncsuklókra
függesztette, hasonlóan az iránytőhöz, ezáltal megvédve a vihar tépázta fedélzeten való
hánykolódástól.
Amit viszont nem tudott Thacker órája, az a hőmérsékleti viszonyokhoz való kellő
alkalmazkodás volt. Habár a vákuum nyújtott egyfajta szigetelést a hőség és a hideg behatásai ellen,
ez messze nem volt elegendő, és ezt Thacker is tudta.
A hőmérséklet jelentős mértékben befolyásolta egy óra működési sebességét. A fém ingarudak
kitágultak a hő hatására, illetve összehúzódtak a hidegre, és ezáltal különféle tempóban ketyegtek a
másodpercek, a hőmérséklet kényekedve szerint. A hajszálrugók ehhez hasonlóan lággyá váltak és
elgyengültek a melegtől, ugyanakkor a hideg merevvé és erősebbé tette őket. Thacker hosszan
foglalkozott e problémakörrel, miközben kronométerét tesztelgette. A királyi bizottsághoz elküldött
beadványában leírta a kronométer gondosan megfigyelt működési mutatóit különböző hőmérsékleti
viszonyok között, egy olyan csúsztatható skála kíséretében, mely megmutatta, hogy milyen
körülmények között mekkora hibahatárra számíthatunk. A kronométert használó tengerésznek
egyszerűen csak le kellett olvasnia az időt az óra számlapjáról, majd összevetnie azt a hőmérő
higanyszálának magasságával, végül elvégeznie a szükséges számításokat. Ez volt az a pont, ahol az
elképzelés megfeneklett: valakinek ugyanis állandóan a kronométer mellett kellett tartózkodnia, és
fel kellett jegyeznie az összes, környezeti hőmérsékletben beállott változást, hogy azt a
későbbiekben felhasználhassák a hosszúsági fok kiszámításakor. Ezentúl a kronométer még ideális
körülmények között is késett vagy hat másodpercet egy nap.
Hat másodperc semminek tűnhet a korábban rutinszerűen elfogadott napi tizenöt perc késéshez
képest. Miért hát e szőrszálhasogatás?
 A pontatlanság következményei - na meg a díj összege - miatt.
Hogy valaki bebizonyítsa, érdemes a 20 000 fontos jutalomhoz, az órájának félfoknyi
pontossággal kellett megtalálnia a földrajzi hosszúságot. Ez azt jelentette, hogy az nem késhetett
vagy siethetett többet huszonnégy óra alatt, mint három másodpercet. Az aritmetika is igazolta e
nézetet: félfoknyi földrajzi hosszúság egyenlő kétpercnyi idővel - mindössze ennyi volt
megengedve egy hat hétig tartó Anglia Karib-szigetek közti utazás során. Egy naponta mindössze
három másodperces hiba a negyvennapos utazás végére két percre adódott össze.
Thacker vitairata - a legjobb, mely a Földrajzi Hosszúság Bizottság asztalára került
ténykedésének első évében - nem csigázta fel túlzottan a reményeket. Annyi tennivaló maradt még,
és oly kevés volt, amit eddig elértek.
Newton is kezdett türelmetlen lenni. Számára nyilvánvaló volt, hogy ha létezik bármiféle válasz
a földrajzi hosszúság kérdésében, akkor az a csillagokban keresendő. A holdtávolság metódusa,
mely a megelőző századokban oly sokszor napirendre került, egyre inkább hitelt érdemlő és tá-
mogatásra méltó lett, ahogy az asztronómia tudománya tovább fejlődött. Hála Newton saját
erőfeszítéseinek a gravitáció egyetemes törvényének megalkotásában, a holdak mozgása érthetőbbé,
és valamelyest kiszámíthatóbbá vált. A világ tehát még mindig arra várt, hogy Flamsteed befejezze
a csillagok tanulmányozását.
Flamsteed, aki a végletekig pedáns tudós volt, negyven évet töltött azzal, hogy feltérképezze a
mennyboltot - és még mindig nem adott ki egy fikarcnyi adatot sem a keze közül. Mindet hét pecsét
alatt őrizte Greenwichben. Newton és Halley valahogyan mégis megszerezte Flamsteed adatait a
Királyi Obszervatóriumból, és 1712-ben publikálta saját kalózkiadását a csillagkatalógusról, amit
Flamsteed azzal torolt meg, hogy a négyszáz példányból háromszázat begyűjtött, majd elégette
őket.
"Két héttel ezelőtt átadtam őket az enyészetnek" - írta Flamsteed korábbi asszisztensének,
Abraham Sharpnak. - "Ha Sir I. N. nem tudná, akkor mind neki, mind Dr. Halleynek óriási
szívességet tettem." Más szavakkal a kiadott csillagállások, miután nélkülözték az elmaradhatatlan
ellenőrzöttséget, szerinte csak arra voltak jók, hogy megfosszanak hitelétől egy tiszteletre méltó
csillagászt.
A korai katalógus körüli huzavona ellenére Newton továbbra is hitt abban, hogy az óraműként
működő univerzum szabályos üteme majdan útmutatóként szolgál a tengerjárók számára. Az ember
készítette óraművek minden bizonnyal hasznos kiegészítők lehetnek az asztronómiai hely-
zetfelismerésben, de önmagukban sohasem tudnak megállni. Miután hét évig szolgálta a Földrajzi
Hosszúság Bizottságot, 1721-ben Newton megírta benyomásait Josiah Burchettnek, az admiralitás
vezetőjének:
"Egy jó óra alkalmas lehet arra, hogy néhány napig segítsen a tengeren a helyzet megtartásában,
és hogy tudjuk egy adott égitest megfigyelésének idejét: ez okból egy jó ékköves óra is megteszi,
amíg egy jobb fajta időmérő el nem készül. De ha egyszer a tengeren a hosszúsági fok elvész, akkor
nincs az az óra, amivel megtalálható lenne" .
Newton 1727-ben halt meg, és így nem élhette meg, hogy lássa: az óriási longitudinális pályázat
díját végül - négy évtizeddel később - egy önmagát képzett órás nyeri el, túlméretes zsebórájával.

7.
Egy fogaskerékgyártó története

Tökéletes volt... Több! Páratlan!

Oly remek, ki képes versenyezni szenttel:
Látván, hogy itt kárt nem tesz a pokol,
 Őrangyala nyugállományba ment el.
Percekre mindent pontosan tagol,
Az óra sem jár ily szabályos renddel;

Lord Byron: Don Juan

(Ábrányi Emil fordítása)

Oly keveset tudunk John Harrison életének korai szakaszáról, hogy életrajz-íróinak rendre fel
kell cicomáznia a szikár tényeket.
Ezek a tények mindazonáltal olyan izgalmas elemeket fednek fel más legendás személyiségek
életéből, hogy mégis nyújtanak bizonyos kapaszkodót a feladathoz. Például ugyanazzal az
olthatatlan szomjjal vetette magát a tanulásra, mellyel Abraham Lincoln is, éjszakákat végigolvasva
a gyertya lángja mellett. Ha nem is a nyomorból, de legalábbis szerény kezdetek után emelkedett a
gazdagságba, mindeközben csak saját kreativitására és igyekezetére támaszkodva, ahogyan Thomas
Edison vagy Benjamin Franklin is tette. És, nem akarván megkockáztatni, hogy túlfeszítsük a
metafora kereteit, Harrison is ácsként kezdte, életének első harminc évét gyakorlatilag teljes
ismeretlenségben élte le, mielőtt elképzelései magukra vonták volna a világ figyelmét.
John Harrison 1693. március 24-én született Yorkshire megyében, a család öt gyermeke közül a
legidősebbként. Családja, a kor szokásainak megfelelően, olyan fukarul bánt a keresztnevekkel,
hogy papír és ceruza nélkül szinte lehetetlen eligazodni a sok Henry, John és Elizabeth között. A
John Harrison név kiszolgálta a gyermeket, az unokát, a testvért, sőt egyik vagy másik Henry
Harrison nagybácsiját is; míg a későbbi órásmester édesanyja, húga, mindkét felesége, egyetlen
leánya, és három menye közül kettő az Elizabeth névre hallgatott.
Első otthona valószínúleg egy Nostell Priory nevű uradalomban volt, melynek gazdag ura
ácsként és gondnokként alkalmazta az idősebb Harrisont. Valamikor John kisgyermek korában -
talán négyéves kora körül, de semmiképpen sem később, mint a hetedik születésnapja - a család
ismeretlen okból elköltözött a hatvan mérföldnyire fekvő lincolnshire-i faluba, Barrow-ba, melyet
Barrow-on-Humbernak is neveztek, miután az említett folyó déli partján feküdt.
Barrow-ban a fiatal John kitanulta apjától a famesterséget. Senki sem tudja, hol tanult zenét, de
tény, hogy játszott violán, ő hangolta a templom harangjait, és némelykor átvette a parókia
kórusának irányítását is. (Sok évvel később, 1775-ös publikációjában, az Egy leírás a mecha-
nizmusokat illetően... című könyvben, ahol órái működését magyarázza, csak úgy mellékesen kifejti
a zenei skálára vonatkozó radikális teóriáját is.)
Johnnal kapcsolatban tizenéves korában valahogy kipattant, hogy él-hal a könyvekért. Lehet,
hogy ő maga említette, vagy talán a láz lángja, hogy megismerje minden dolgok működését, oly
fényesen ragyogott a szemében, hogy mások is megláthatták. Akárhogyan is volt, 1712 körül egy
lelkész látogatta meg a parókián, aki csak lovat adott John alá azáltal, hogy egy értékes
szöveggyűjteményt kölcsönzött a számára - egy kéziratos példányt a cambridge-i egyetem
matematikusának, Nicolas Saundersonnak a természettudományokról tartott előadás-sorozatáról.
Amikorra a könyvet keze közé kaphatta, John Harrison már kiválóan írt és olvasott. Mindkét
készségének hasznát vette Saunderson munkájának tanulmányozásakor, amikor is elkészítette saját,
jegyzetekkel ellátott példányát, melynek a Mr. Saunderson mechanikája címet adta. Leírt minden
egyes szót, lerajzolt minden egyes diagramot, hogy minél jobban megértse a mozgás törvényeinek
természetét. Újra és újra átrágta magát saját példányán, mint egy bibliatudós, és az elkövetkezendő
évek során folyamatosan hozzáfőzte a margón saját megjegyzéseit és következtetéseit. A kézírás
mindvégig takaros, apró és rendszerezett, ahogyan el is várjuk egy módszeres gondolkodású
férfiútól.
Habár John Harrison esküvel tagadta meg Shakespeare-t, és soha nem engedte be a bárd munkáit
a házába, Newton Alapelvei és Saunderson előadásai pótolták azok helyét, és egész életében
többleterőt adtak neki a való világ természetének megértéséhez.
Harrison 1713-ban, még húszéves kora előtt fejezte be első ingaóráját. Hogy miért választotta
éppen ezt a kutatási témát, és hogy hogyan volt képes bevégezni mindenféle órás képzettség nélkül,
mindörökre rejtély marad. Viszont maga az óra fennmaradt. Szerkezete és számlapja - feldá-
tumozott kövület a megelőző korokból - az órakészítők céhének egyszobás múzeumában látható, a
londoni Guildhallban.
Nem számítva azt a tényt, hogy a nagy John Harrison konstruálta, az órának van egy egészen
egyedi tulajdonsága: szinte teljes egészében fából készült. Valójában egy ács órája, tölgyfa
kerekekkel és puszpángfa tengelyekkel, melynek összekötéséhez és meghajtásához kis mennyiségű
rezet és acélt is felhasznált. A mindig praktikus gondolkodású és találékony Harrison azt az anyagot
használta fel, ami a keze ügyébe esett, mégpedig nem is akárhogyan. A fogaskerekek fafogai
normális használat esetén sohasem pattannak le, és ellenállnak a kopásnak, mert úgy tervezte meg,
hogy kihasználják a büszke tölgy szálszerkezetének erejét.
A történészek gyakorta elmerengnek, milyen órákat, már ha egyáltalán voltak ilyenek, szedett
szét és tanulmányozott Harrison, mielőtt megépítette volna saját szerkezetét. Egy kétes hitelességű
történet úgy tartja, hogy egy gyermekkori betegségét akképpen vészelte át, hogy egy, a párnáján
fekvő zsebóra ketyegését hallgatta. Azt mindenesetre senki sem magyarázza meg, hogy a falusi fiú
hogyan tett volna szert egy ilyenre. Harrison fiatal korában az álló- és zsebóráknak meglehetősen
borsos áruk volt. Még ha egy család meg is engedhette volna magának a luxust, hogy vegyen egyet,
akkor sem igen akadt volna beszerzési helyre. A tizennyolcadik század elején Zincolnshire
környékén az önképző Harrisont kivéve nem tevékenykedett egyetlen ismert órás sem.
Harrison 1715-ben és 1717-ben két újabb faórát épített, az elsővel szinte teljesen megegyező
darabokat. Az elkészülésük óta eltelt évszázadok felemésztették ingáikat és magas fadobozaikat, így
csak az órák szíve maradhatott ránk. Ez alól egyetlen kivétel egy nagyjából papírlap nagyságú
faajtó, mely a trió utolsó darabjából származik. Ami azt illeti, egy valódi papírlap is fennmaradt -
melyet az ajtó hátsó felére ragasztottak, és ami megóvta a puha fát a károsodástól -, rajta Harrison
"időegyenlet" táblázatával. Ez a papírborító ugyanabban a guildhalli múzeumban található, ahol az
első óraszerkezet.
A táblázat lehetővé tette az óra használójának, hogy korrigálja a különbséget a szoláris vagy
"valós" idő (ami a napórán is megjelenik) és a mesterséges, ám jóval pontosabb "közép" idő (amit
az órákkal mértek, melyek minden huszonnégy órában elütötték a delet) között. A diszparitás a
napidő és középidő között egy mozgó skálán növekszik, illetve csökken az évszakok változásával.
Napjainkban már nem fordítunk figyelmet a napidőre, és általánosan a greenwichi középidőt
használjuk szabványként, de Harrison korában a napórákat még igen széles körben használták. Egy
jó mechanikus órának együtt kellett működnie az óramű világegyetemmel és ezt egy matematikai
ügyeskedésen, az időegyenleten keresztül érték el. Harrison nemcsak megértette, hogy fiatal
korában ezen számításokat, de saját asztronómiai megfigyeléseket is tett, és saját maga dolgozta ki
az egyenlethez szükséges adatokat is.
Összefoglalva a konverziós tábla lényegét, Harrison kézírásos fejléce így szól: "A Nap kelésének
és nyugvásának táblázata az 53. szélességi fokon és 18. percen fekvő Barrow-ban; szintúgy a
különbözőségek, melyek lesznek az inga és a Nap járása között, ha az óra igazat mutat." A leírás
ízes hangzását egyrészt antikvitásának, másrészt a ködösítésnek köszönheti. Harrison, hasonlatosan
az általa leginkább istenített tudósokhoz, sohasem fejezi ki magát világosan írásaiban, és mindig
egy falusi íródeák stílusában adja elő mondandóját. Nem számít, mennyire briliáns ötletek
formálódtak elméjében, vagy kristályosodtak ki óraszerkezeteiben, verbális leírásai nem
tündökölnek ugyanebben a fényben. Utolsó megjelent munkájában, melyben körvonalazza a
Földrajzi Hosszúság Bizottsággal való áldatlan kapcsolatát is, a szószaporítást olyan tökélyre
fejleszti, hogy az első mondat huszonöt oldalon keresztül terpeszkedik anélkül, hogy egyáltalán
érintené a lényeget.
Hogy mi nyíltan a tárgyra térjünk: Harrison ezután házassági ajánlatot tett Elizabeth Barrelnek,
aki 1718. augusztus 30-án lett a felesége. Fiuk, John, a rákövetkező nyáron született meg. Elizabeth
később betegségbe esett, és meghalt fiuk hetedik születésnapja előtt.
Az özvegy magánéletéről rendelkezésre álló információk szúkőssége magától értetődő életének e
keresztútján, miután ő maga semmilyen naplót nem vezetett tevékenységéről vagy szorongásairól.
A parókia könyveiben nyomára akadhatunk azonban, hogy hamarosan, Elizabeth halála után alig
hat hónappal, máris új menyasszonyra talált, aki tíz évvel fiatalabb volt nála. Harrison második
feleségével, Elizabeth Scott-tat 1726. november 23-án esküdött meg. Ötven évig tartó közös életük
hajnalán két gyermekük született - William, 1728-ban, aki később apja jobbkeze és igazának
harcosa lett, és Elizabeth, 1732-ben, akiről semmit sem tudunk, kivéve keresztelésének dátumát:
december 21. John, Harrison első házasságából származó gyermeke mindössze tizennyolc éves
korában meghalt.
Senki sem tudja hol és hogyan hallott Harrison először a földrajzi hosszúsággal kapcsolatos
pályázatról. Némelyek azt mondják, hogy Hullból hallhatott felőle, mely csak ötmérföldnyire
északra feküdt Harrison otthonától, és Anglia harmadik legnagyobb kikötője volt akkoriban. Onnan
bármelyik hajós vagy kereskedő, aki kompon átkelt a Humberen, elvihette a kitűzött díj hírét.
Képzelhetjük, hogy akkorra mennyire tisztában volt Harrison a hosszúsági fok problémájával -
ahogy bármelyik felkészült iskolás gyerek tudja napjainkban, hogy a rák még mindig gyógymód
után kiált, és hogy nincs rá igazán lehetőség, hogy megszabaduljunk a radioaktív hulladéktól.
Harrison korában a legnagyobb technológiai kihívást a földrajzi hosszúság jelentette. Úgy tűnik,
hogy ő már akkor foglalkozott a tengeri időmérés és helymeghatározás problematikájával, mielőtt
még a Parlament bármilyen díjat is tűzött volna ki ezért - vagy legalábbis még azelőtt, hogy ő erről
tudomást szerzett volna. Akár forgolódtak e téma körül a gondolatai, akár nem, előbb olyan
feladatokkal kellett megbirkóznia, melyek a későbbiekben nagyban hozzásegítették a helyes
megoldás megtalálásához.
Valamikor 1720 körül, amikorra Harrison órakészítőként már szerzett magának bizonyos helyi
reputációt, Sir Charles Pelham alkalmazásába fogadta, hogy építsen toronyórát Brocklesby Parkban
fekvő vidéki kastélya új versenyistállója fölé.
A brocklesbyi torony hívogató feladat volt Harrison számára, aki a templomtornyok harangjait
hangolva hozzászokott az ilyesfajta munkához. Csak most a harangozás helyett egy olyan
szerkezetet kellett kiötölnie, mely karcsú tornyában fáradhatatlanul méri a napokat, közhírré téve a
pontos időt, hogy mindenki láthassa.
A toronyóra, melyet Harrison 1722 körül fejezett be, a mai napig mutatja az időt Brocklesby
Parkban. Szünet nélkül jár immár 270 éve - kivéve azt a rövidke időt, amikor 1884-ben a munkások
megtisztogatták alkatrészeit.
Gyönyörűen faragott szekrényétől kezdve a súrlódásmentesen futó fogaskerékhajtásig minden
építője mesterségbeli képességeiről árulkodik. Az óramű például olaj nélkül működik. Soha nincs
szüksége kenésre, mert azok az elemek, melyek egyébként ezt igényelnék, egy guajafának nevezett
trópusi fafajtából készültek, mely gyantaként zsiradékot enged ki magából. Harrison szándékoltan
kerülte a vas vagy acél felhasználását, attól félve, hogy azok berozsdásodnak a nedves levegő
hatására. Ha fémre volt valahol szüksége, akkor inkább a rézhez nyúlt.
Amikor a tölgyfából készült kerekekhez érkezett, Harrison feltalált egy új típusú fogaskereket. A
meghajtás összes fogaskereke arra emlékeztet, ahogyan a gyermekek a napot rajzolják, miután a fa
erei úgy ágaznak szét sugárirányban a kerekek középpontjától a fogak felé, mintha ceruzával és
vonalzóval rajzolták volna fel őket; Harrison ugyanis azzal garantálta a fogak időtállóságát, hogy a
kerekekhez mindig a gyorsan növő tölgyfafajtát választotta, melynek törzsén az évgyűrűk
egymástól távolabb feküdtek. Ez a fajta kedvelt épületfaként is szolgált, mert az új fa magas
százalékaránya rendkívül erőssé tette, (Mikroszkóp alatt tanulmányozva az évgyűrűk méhsejtre
emlékeztetnek, míg a köztük lévő új fa teljesen tömör. ) Máshol, ahol Harrison hajlandó volt
áldozatot hozni a könnyebbség kedvéért, és a tartósság ellenében, ott a lassan növő fajtához nyúlt:
itt az évgyűrűk egymáshoz közel sorakoznak, amitől a fa erezettebb ugyan, de kevesebbet nyom.
Harrison határtalan anyagismerete talán még inkább becsülendő korunkban, amikor az utólagos
éleslátás és a Röntgensugár könnyebbé tenne egy hasonló döntést. Visszatekintve nyilvánvaló, hogy
a tengeri időmérő építéséhez szükséges első fontos lépést Harrison ott, a Brocklesby Parkban tette
meg - amikor megszüntette az óraszerkezet kenésigényét. Egy olajozás nélküli óra, melyről
mindaddig senki még csak nem is hallott, jócskán megnövelhette a tengeri időmérés esélyeit,
miután a kenőanyagok a hőmérséklet váltakozásával sűrűsödtek vagy hígultak, végig az utazás
során, hol késleltetve, hol siettetve az órát - és volt, hogy ettől az időmérő meg is állt.
 További órái építéséhez Harrison összeállt James testvérével, aki ugyan tizenegy évvel fiatalabb
volt nála, de hasonlóan hozzá, remek mesterember. 1725 és 1727 között a testvérek két hosszú
dobozos avagy nagy ingaórát építettek, melynek festett előlapjain kövér írott betűkkel James
Harrison neve szerepel. A John Harrison név nem tűnik fel sehol sem, se belül, se kívül, habár nincs
olyan órásmester a földön, aki kételkedne abban, hogy John tervezte ezeket az órákat, és javarészt
az építésük is az ő nevéhez köthető. John nagylelkűségének későbbi írásos bizonyítékait tekintve
valószínű, hogy egy jó nagy lökést akart adni kistestvérének, amikor megengedte neki, hogy közös
vállalkozásuknak ő arassa le a gyümölcseit.
Két szokatlan apróság tette lehetővé az órák számára, hogy szinte tökéletesen járjanak. Ezek a
precíziós újítások a "rostély" és a "szöcske" neveket érdemelték ki. Ha keresztülnézünk a Harrison
testvérek a Guildhall hátsó falának támasztott állóórája szekrényén elhelyezett parányi üveg-
nyíláson, megtudhatjuk, honnan kapta nevét a rostély. Az ingának az a része, mely az ablakocskán
át látszik, két különböző fém egymást váltogató csíkjaiból áll, melyek olyan párhuzamosokat
alkotnak, mint a hússütő rostély rúdjai. És ez a nőkompenzációs inga valóban ellenállt a hő
hatásának.
Harrison korában a legtöbb inga kitágult a hőre, ezáltal meghosszabbodott, és melegben
lassabban járt. Amikor a hideg hatására összehúzódott, gyorsabban mérte a perceket, így az
ellenkező irányba döntötte romba az óra pontosságát. Minden fém ilyen zavaró tulajdonsággal bírt,
miután minden fém tágult vagy zsugorodott, méghozzá a saját rátája szerint. Összekombinálva két
különböző fém - a réz és az acél - hosszú és rövid csíkjait, Harrison egy csapásra megoldotta a
problémát. Az egymáshoz láncolt fémek kiegyenlítették egymás hőtágulását, így az inga sohasem
volt túl gyors, vagy túl lassú.
A szöcske gátlómű - az az alkatrész, mely az óra ütemét diktálta - az egymást keresztező
komponensek mozgásáról kapta a nevét. Ezek úgy rúgtak, mint az elrugaszkodó rovar hátsó lábai,
csendben, súrlódás nélkül; megszégyenítve az addig létező gátszerkezeteket.
A Harrison testvérek a csillagok reguláris mozgása alapján tesztelték rostélyosszöcskés órájukat.
Házilagos asztronómiai berendezésük (mellyel a csillagok pozícióit meghatározták) hajszálkeresztje
az egyik ablak keretfájából, és a szomszéd kéményének sziluettjéből állt. Minden éjjel feljegyezték
azt az időt, amikor az adott csillagok a kémény mögül bekerültek a látómezejükbe. A Föld
körforgása miatt egy csillagnak minden éjszakával 3 perc 56 másodperccel (napidő szerint)
korábban kellett megjelennie, mint az előző éjjel. Bármely óra, mely képes ennek a csillagászi
pontosságnak nyomába érni, érdemesnek bizonyulhat rá, hogy ugyanolyan tökéletesnek tartsák,
mint Isten mennyei óraművét .
Ezeken az éjszakai teszteken a Harrisonok órája sohasem tévedett többet, mint egy másodpercet
minden hónapban. Öszszehasonlításképpen: a legjobb minőségi órák, amit akkoriban gyártottak,
legalább egy percet tévedtek naponta. Az egyetlen dolog, ami még annál is figyelemre méltóbb,
hogy Harrison órái milyen kivételes pontossággal jártak, az a tény, hogy ezt a páratlan precizitást
egy pár elszigetelten dolgozó falusi fickó követte el - és nem az olyan mesterek, mint például
Thomas Tompion vagy George Graham, akik roppant drága anyagokat és képzett gépszerelők
munkáját használták fel, az óragyártás fellegárában, Londonban.
1727-re azután, ahogy Harrison későbbi élete során visszaemlékezett rá, a kitűzött jutalom
igézete végül a földrajzi hosszúság és a tengerészeti időmérés felé fordította a figyelmét. Ráébredt,
hogy gazdaggá és híressé válhat, ha remekbe szabott óráit tengerbiztossá tudja tenni.
Addigra már túl volt a kenés kiküszöbölésén, súrlódásmentes mechanizmusával beállította a
precizitás új szabványát, és kifejlesztett egy minden évszakban hibátlanul lengő ingát. Készen volt,
hogy felvegye a küzdelmet a sós levegővel és a viharos tengerrel. Harrison akkoriban - ironikus
módon - úgy látta, hogy el kell vetnie a kőkompenzációs ingát, ha meg akarja nyerni a 20 000
fontot.
Habár a rostély szerkezetű inga dicsőségesen megállta a helyét a szárazföldön, az inga akkor is
csak inga maradt, és nem volt olyan inga, mely kibírta volna a háborgó óceánt. A hornyolt, ide-oda
lengő, súlyzós végű pálcák helyébe Harrison egyre inkább olyan rugóval hajtott himbákat képzelt
el, melyek a külső tényezőktől függetlenek, és ellenállnak a legvadabb viharoknak is.
 Amikor az újszerű szerkezetet olyan részletességgel kidolgozta, hogy az megfelelt az ő igényei
számára is - s ez majdnem négy évébe telt - elindult a majdnem kétszáz mérföld (320 km)
távolságra lévő Londonba, hogy terveit előadj a Földrajzi Hosszúság Bizottságnak.

8.
A szöcske tengerre száll

Hol, ebben az üresen fecsegő világban, találhatnék

Egy elcsépelt szólam nélküli hosszúságra?

Christopher Fry: A hölgy nem égetni való

Amikor 1730 nyarán John Harrison megérkezett Londonba, a Földrajzi Hosszúság Bizottság
sehol sem volt megtalálható. Habár ez a magasztos testület akkor már tizenöt éve létezett, még
hivatalos főhadiszállása sem volt. Ami azt illeti, még egyszer sem gyűltek össze.
Annyira semmitmondóak és silányak voltak a felkínált megoldások, hogy a bizottság tagjai
egyszerű elutasító leveleket küldözgettek a reményteli feltalálóknak. Egyetlen olyan javaslat sem
hangzott el, mely eléggé ígéretes lett volna ahhoz, hogy öt bizottsági tag összejöjjön - a Longitude
Act szerint ugyanis ennyi volt a minimális taglétszám a határozatképességhez - és azzal fáradjon,
hogy megvitassa az esetleges érdemességet.
Harrison mindazonáltal ismerte a bizottság leghíresebb tagjának azonosságát - Dr. Edmond
Halleyét -, és egyenesen a greenwichi Királyi Obszervatóriumba sietett, hogy megtalálja.
Halley lett Anglia második királyi asztronómusa, John Flamsteed 1720-as halála után. A puritán
Flamsteednek minden oka megvolt rá, hogy forogjon a sírjában, miután már életében is mélyen
megvetette Halleyt, amiért az brandyt iszik, és káromkodik, "mint egy hajóskapitány". És persze azt
sem tudta megbocsátani neki és segítőjének, Newtonnak sem -, hogy elsinkófálták az ő
csillagkatalógusát, és akarata ellenére megjelentették.
A többség által kedvelt, beosztottjait szívélyesen kezelő Halley természetes humorérzékkel
irányította a csillagvizsgálót.
Sokat emelt az obszervatórium fényén a Holddal kapcsolatos megfigyeléseivel és a csillagok
valós mozgásának felfedezésével - még ha nem is igaz, amit mondanak, nevezetesen hogy ő meg
Nagy Péter egy ízben azzal szórakoztak, hogy megszédült kisiskolások módjára egy talicskán
tologatták egymást.
Halley udvariasan bánt Harrisonnal. Figyelmesen végighallgatta a tengeri óra koncepcióját.
Nagy benyomást tettek rá a rajzok, és ezt meg is mondta. Ugyanakkor Halley nagyon is jól tudta,
hogy a Földrajzi Hosszúság Bizottság nem fog lelkesedni egy mechanikus válaszért a szerintük csil-
lagászati kérdésre. A bizottság fejnehéz volt az asztronómusoktól, matematikusoktól és
navigátoroktól. Halley maga is éjt nappallá téve dolgozott a Hold mozgását figyelembe vevő
holdtávolság metóduson; mégis nyitott volt minden megoldásra.
Ahelyett, hogy hagyta volna Harrisont bemasírozni az oroszlán barlangjába, Halley inkább
elküldte az ismert órásmesterhez, George Grahamhoz. "Becsületes" George Graham, ahogy a
későbbiekben nevezték, a legjobb ítésze lehet a Harrison által megépíteni kívánt órának. Ő legalább
meg fogja érteni a terv apróbb részleteit is.
Harrison félt attól, hogy Graharn ellopja az ötletét, de követte Halley tanácsát. Mi mást is tehetett
volna?
Graham, aki nagyjából húsz ével lehetett idősebb Harrisonnál, az együtt töltött hosszú nap
végére a patrónusává szegődött. Ahogy utánozhatatlan prózájában Harrison megemlékezik az
eseményről: "Mr. Graham, ahogyan gondoltam is, kezdetben nagyon durván bánt velem, melytől én
feljogosítva éreztem magam ahhoz, hogy én is durva legyek vele szemben; mindazonáltal
megtöretett a jég... és ő végtére mérhetetlen csodálkozásának adott hangot a gondolatok és
metódusok hallatán, amiket elhoztam. "
 Harrison délelőtt tíz óra tájban ment el meglátogatni Grahamet, és este nyolc órakor még javában
beszélgettek. Graham, a kor első számú tudományos műszer készítője és a Királyi Akadémia tagja,
ezután meghívta Harrisont, a vidéki ácsot, egy vacsorára.
Amikor Graham végül jó éjszakát kívánt, teljes támogatásáról biztosítva küldte haza Harrisont
Barrow-ba, akinek a zsebében ott lapult előbbi nagylelkű kölcsöne is, melyet ráért visszafizetni, és
amelyre kamatot sem számolt.
Harrison az elkövetkező öt évet az első tengeri óra összeszerelésével töltötte, melynek neve
Harrison No. 1. - röviden H-1 - lett, miután ez volt a kísérletsorozat első darabja. Testvére, James is
besegített a munkálatokba, habár egyikük neve sincs rajta az órán, ami elég furcsa. A meghajtás
fából készült fogaskerekekből áll, ahogy a pár korábbi munkáiban is. Mindent egybevetve mégsem
hasonlít egyetlen órára sem, mely annak előtte, vagy azután készült.
A fénylő rézből épült szerkezet, szokatlan szögben kiálló karjaival és billegőivel, széles
talpazatával és karcsú felépítményével leginkább egy sosem létezett ősi bárkára emlékeztet;
átmenetre az evezős gálya és a vitorlás hajó között, büszkén előrenéző, díszes tattal, két magasba
tornyosuló árboccal, melyek nem hordoznak vitorlákat, gombbal végződő rézevezőkkel, melyet
láthatatlan evezősök húznak. Olyan, mint egy hajómodell, mely elszökött palackjából, hogy útnak
induljon az idő tengerén.
A számozott óralapok a H-1 előlapján nyilvánvalóan az idő leolvashatóságát célozzák: egy
számlap jelöli az órákat, egy másik a perceket, a harmadik a másodpercek múlását kíséri
figyelemmel, míg a negyedik a hónap napját adja meg. A gépezet egész megjelenése árulkodik
valami hihetetlen összetettségéről, és azt sugallja, hogy ez több, mint egy tökéletesített időmérő. Az
óriási spirálrugók és a merőben szokatlan felépítés szinte megkísérti az embert, hogy uralja a
szerkezetet, és egy másik korba utazzon a hátán. Egyetlen csillogó, időutazós mozi sem képes ilyen
meggyőzően bemutatni egy időgépet - még Hollywood legnagyobb erőfeszítéseire sem -, mint ez a
masina.
Harrison a H-1-et, mely hetvenöt fontot (34 kg-ot) nyomott, egy beüvegezett óraszekrénybe
zárta, mely minden irányban magasság, szélesség, mélység - négy láb ( 1,3 m) hosszú volt. Az óra
doboza minden bizonnyal elrejtette a szerkezet egyedülállóságát. Valószínűleg csak az előlap
látszott kívülről, a négy számlappal, amit nyolc faragott kerub vett körül, és a négy koronával,
melyet hínárként font át a tekergőző kötél vagy levél nélküli folyondár.
Akárhogy is, a doboz, akárcsak Harrison korai óráinak esetében, megsemmisült az idők
folyamán, felfedve a szerkezetet a kíváncsi tekintetek előtt. A H-1 mind a mai napig él és virul
(napi egyszeri felhúzás mellett), törhetetlen üvegkalitkájába zártan, a greenwichi Tengerészeti
Múzeumban, és még most is pontosan jár, hirdetve súrlódásmentes óraműve dicsőségét, a látogatók
nagy örömére. A dekoratív külső előlap meglehetős kontrasztot alkot a csontvázszerű belső
szerkezettel - valahogy úgy, mintha egy szépen felöltözött hölgy egy képzeletbeli ernyő mögé állna,
mely láthatóvá tenné dobogó szívét.
A H-1 hosszú karrierje a kezdetektől teli volt kontrasztokkal. Saját korához tartozott, ugyanakkor
jócskán megelőzte azt, és amikorra megjelent, a világ már igencsak belefáradt a várakozásba. Habár
a H-1 végrehajtotta, amire megalkották, ezt olyan nemes egyszerűséggel tette, hogy az embereket
kínos zavarba ejtette a sikere.
A Harrison testvérek a Humber folyó fedélzetén, egy bárkán próbálgatták szerkezetüket, majd
John 1736-ben elvitte Londonba, hogy teljesítse George Grahamnak tett ígéretét.
A teljesen lenyűgözött Graham az órát meg is mutatta - de nem a Földrajzi Hoszszúság
Bizottságnak, hanem a Királyi Akadémiának, akik hősnek kijáró üdvözlésben részesítették. Teljes
mértékben osztozva Dr. Halley és három másik, egyaránt akadémikus társa elragadtatásában, Gra-
ham a következő jóváhagyással látta el a H-1-et és készítőjét:
John Harrison munkát és költséget nem kímélve kigondolta és megvalósította a tengeri
időmérésnek eme eszközét, olyan alapelvet felhasználva, mely véleményűnk szerint nagyfokú és
elégséges pontossággal bír. Azon a véleményen vagyunk, hol bizton megérdemli ezért a köz
kitűntető figyelmét, átfogó próbára bocsátásával és esetleges továbbfejlesztésével, annak
érdekében, hogy megelőzhessük ama szabálytalanságokat az idő követésében, melyek
természetszerűleg adódnak a különböző fokok hidege és melege, a levegőhőmérséklet nedvessége és
szárazsága, valamint a hajó különféle hánykolódásai által.
A nagy hűhó ellenére az admiralitás nemigen csipkedte magát, hogy megejtse a hivatalos próbát.
Azután ahelyett, hogy elküldte volna a H-1-et Nyugat-Indiába, ahogy a Földrajzi hosszúság törvény
ilyenkor megkívánta, az admiralitás utasította Harrisont, hogy vigye le óráját Spitheadbe, és tegye a
Lisszabon felé induló H. M. S. Centuríon fedélzetére. Az admiralitás első lordja, Sir Charles Wager
az alábbi levelet küldte bemutatás gyanánt Proctor kapitánynak, a Centurion parancsnokának, 1736.
május 14-én:
Uram, a szerkezetet, melyet az Ön hajójának fedélzetére tesznek, a város minden matematikusa,
ki csak látta (és egynéhány olyan is, akik nem) helyénvalónak találta, mint ez idő szerint a legjobb
időmérő eszközt; hogy a tengeren mennyire állja meg a helyét, azt Önnek kell megítélnie; megírtam
Sir John Norrisnak azon óhajomat, hol az instrumentumot és annak készítőjét (akiről gyanítom, e
percben ís Önnel van) küldje az első lehetőség szerinti hajóva1 haza... A férfit közeli ismerősei
nagyon megfontolt és józan férfiúnak tartják, aki sokkal többre is képes lehet, mint amennyit eddig
már elért, ha bátorításra lel; ennek okán azt kívánom, hogy a férfi részére engedtessék meg a civi1
bánásmód, és legyen hozzá annyira kedves, amennyire azt lehetőségei engedik.

Proctor kapitány azonmód válaszolt is a megkeresésre:

A szerkezet a kabinomban nyert elhelyezést, ezenkívül a férfiú részére a lehetőség szerint minden
megadatott, mely a megfigyeléshez szükségeltetik; a férfi valóban nagyon józan és iparkodó ember
benyomását keltette bennem, és mindent egybevetve nagyon szerény férfiúét, úgyhogy semmi mást
nem kívánhatok neki, csak a legjobbakat; de az időmérés nehézségei miatt, melyek kőzűl az
egyenlőtlen rázkódások és mozgások komoly akadályokat emelhetnek, aggodalmaim vannak vele
kapcsolatban, és félek, hol ez egyenes ember a lehetetlent kísérti; de azért, uram, minden
hatalmamban álló jóval segíteni fogom, és tudomásra hozom az Ön figyelmét és gondoskodását,
mellyel sikeres m unkája iránt viseltetik.
Proctornak szükségtelen volt aggódnia Harrison gépezetének teljesítménye miatt. Sokkal inkább
fejtörést okozhatott neki a feltaláló gyomra. Harrison az utazás nagy részét ugyanis a korláton
áthajolva töltötte, ha éppen nem volt a kapitány kabinjában, hogy időmérőjét dédelgesse. Igazán kár
volt, hogy nem láthatta el saját bensőjét is azzal a két súlyzóforma ellensúllyal, és négy spirális
hajszálrugóval, ami az órát is segítette nyugalomban tartani az út ideje alatt. A könyörületes szelek
végül alig egy hét alatt repítették el Lisszabonig a Centuriont.
A jó Proctor kapitány hirtelen meghalt, amint partot értek, és még mielőtt bármilyen számvetést
is készíthetett volna az utazásról a hajónaplóba. Mindössze négy nappal később Roger Wills, a H.
M. S. Orford kapitánya kézhez kapta az utasítást, hogy hajózzon haza Harrisonnal Angliába. Az
időjárás, melyet Wills az "orkán és a szélcsend meglehetős keveréke"-ként jellemzett, egy hónapig
tartó útra kárhoztatta a hajón tartózkodókat.
Amikor a hajó végre szárazföld közelébe ért, Wills feltételezte, hogy az Start, egy jól ismert hely
a déli parton, Dartmouth közelében. A helyzet-meghatározás során legalábbis erre a következtetésre
jutott. Harrison azonban, órájára támaszkodva kijelentette, hogy a kérdéses hely Lizard lesz, a
Penzance-félszigeten, több mint hatvanmérföldnyire Starttól. És úgy is volt.
A kiigazítás óriási hatást tett Wills kapitányra. Esküvel megerősített nyilatkozatot is tett,
melyben beismerte tévedését, és magasztalta az időmérő pontosságát. Wills a nyilatkozatot 1737.
június 24-én adta át Harrisonnak, mint hivatalos vállon veregetést. A dokumentum rekordhét
kezdetét jelentette, mert harmincadikán a Földrajzi Hosszúság Bizottságának tisztviselői - hu-
szonhárom éves működésük során első alkalommal - összegyűltek, és ez alkalomból beidézték a
csodálatos gépezetet is.
Harrison és a H-1 munkájának megítélésére nyolc bizottsági tag jött össze, akik között baráti
arcokkal is találkozni lehetett. Dr. Halleyn kívül, aki máris nagy hírverést csapott a masinának,
Harrison ott láthatta Sir Charlest az admiralitástól, aki azt az aggódó levelet írta a H-1 első útjára,
melyben tisztességes eljárást kért a feltaláló számára. Ott volt Norris admirális is, a lisszaboni flotta
feje, aki kiadta Harrison részére a hazautazáshoz szükséges parancsot. A csapat két akadémikusa,
Dr. Robert Smith, a cambridge-i, és Dr. James Bradley, az oxfordi egyetem asztronómiaprofesszora
szintén Harrison oldalán álltak, minthogy aláírták azt az ajánlólevelet, melyet a Királyi Akadémia
nevében Graham szövegezett meg. Dr. Smith még Harrison zene iránti érdeklődésében is osztozott,
és neki magának is megvoltak a maga fura elképzelései a zenei skáláról. Sir Hans Sloane, a Királyi
Akadémia elnöke, a találkozóból tudományos bemutatót kerekített. A másik kettő, Harrison szá-
mára ismeretlen testületi tag, Arthur Onslow kegyelmes úr, az alsóház elnöke, és Lord Monson,
földművelésügyi miniszter a politikai vonalat képviselte.
Minden Harrison előtt feküdt. Ott állt becses találmányával, egy csapatnyi műértő és politikus
előtt, akik hajlottak rá, hogy büszkék legyenek arra, amit a királyért és hazáért tett. Minden joga
megvolt, hogy követelje a nyugat-indiai megmérettetést, hogy bebizonyítsa, a H-1 méltó a
Longitude Act által beígért 20 000 font sterlingre. De ő mindehhez túlságosan is maximalista volt.
Ahelyett, hogy kihasználta volna a helyzetet, Harcison a H-1 gyengéire mutatott rá. Ő volt az
egyetlen a teremben, aki kritikus hangon szólt arról az időmérőről, mely a lisszaboni oda- és
visszaút során mindössze néhány másodpercet tévedett huszonnégy óránként. Kijelentette, hogy van
még néhány "hiba", amit ki szándékozik küszöbölni. Bevallotta, hogy pár apróbb simítást még el
kell végeznie. Ezenkívül úgy gondolta, hogy kisebbé is tudná tenni a szerkezetet. Újabb kétéves
munkával, ha a bizottság úgy találná, hogy megelőlegez számára egy bizonyos összeget a
fejlesztéshez, újabb időmérőt tud alkotni. Egy még jobb időmérőt. És akkor majd visszajön a
bizottság elé, hogy megtárgyalják a hivatalos, nyugat-indiai próbautat. De nem most.
A testület áldását adta az ajánlatra, amit nem lehetett elutasítani. Ami pedig azt az ötszáz fontot
illette, amit Harrison a munkák folytatásához kért, a bizottság ígéretet tett rá, hogy a felét előkeríti,
amint lehetséges. A pénz másik felére Harrison akkor tarthatott igényt, ha a kész végterméket átadta
a Királyi Haditengerészet egy hajókapitányának, készen a kipróbálásra. Ekkor, a testületi ülés
közben rögzített írásos megegyezés alapján, Harrison vagy elkíséri maga az időmérőt a nyugat-
indiai utazásra, vagy "egy arra érdemes személyt" jelöl ki erre a feladatra maga helyett.
(Lehetséges, hogy a bizottság tagjai hallottak Harrison tengeribetegségéről, és ezzel is engedményt
akartak tenni a számára. )
A megegyezéshez egyetlen végső rendelkezés tartozott még. Amikor a második időmérő is
visszatért a próbaútról, Harrison önként lemond arról, az elsővel egyetemben, hogy lehetővé tegye
annak "közáltali felhasználását" .
Egy jobb üzletember minden bizonnyal megpróbált volna alkuba bocsátkozni ezen a ponton.
Harrison azzal is érvelhetett volna, hogy amíg a testület támogatása révén jogosult a második
szerkezetre, addig nem formálhat igényt az elsőre, melyet ő a saját költségén épített. Ő azonban
ahelyett, hogy a tulajdonjogok felett vitázott volna, úgy tekintette a bizottság birtoklási törekvéseit,
mint pozitív ösztönző erőt. Úgy vette, hogy az alkalmazásukba szegődött, mint egy művész, akit
megbíznak a trón számára egy nagy mű elkészítésével, és utána fejedelmien megfizetik fáradozá-
sait. Harrison e feltételezését szembetűnő módon - egy kissé ugyan dagályosan megörökítette a
második időmérő előlapján, amikor végzett annak munkálataival. A H-2 puritán kivitelű, dísztelen
számlapja felett gravírozott ezüsttel bevont táblát találunk, rajta cikornyás szalagdíszek közt az
alábbi feliratot: "Készült Őfelsége II. György király számára, az 1737. június 30-án tartott bizottsági
ülés megrendelésére."
Ha Harrison dédelgetett is bármiféle illúziót a H-2-vel kapcsolatban, ezeket rövid úton
levetkőzte. Mire 1741 januárjában az új szerkezettel megjelent a Földrajzi Hosszúság Bizottság
előtt, már teljesen kiábrándult belőle. A testület tagjai előtt nagy vonalakban megismételte korábbi
szereplését: mint mondta, semmi másra nem vágyik, mint az áldott otthoni magányra, és egy újabb
próbálkozásra. Ennek eredményeképpen a H-2 sohasem járta meg a tengert.
A kettes számú időmérő, melyből így nyolcvanhat font (39 kg) súlyú réz levélnehezék lett (habár
már egy kisebb dobozban is elfért, a bizottságnak tett ígéretnek megfelelően) minden ízében
legalább olyan rendkívüli, mint amilyen az első volt. Egy sor újítást magában foglalt - köztük egy
mechanizmust, mely biztosította az egyenletes meghajtást, és egy még érzékenyebb
hőkompenzációs eljárást -, melyek mindegyike kisebb forradalommal ér fel a precizitás terén. Maga
a szerkezet a legkérlelhetetlenebb teszteket is kiállta. A Királyi Akadémia 1741-42-es jelentése
szerint a H-2-t kitették a hőségnek és a hidegnek éppúgy, mint "az órákon át tartó rázkódásnak,
nagyobb hevességgel, mint az egy viharban hánykolódó hajó fedélzetén érhette volna".
A H-2 nemcsak hogy túlélte a viszontagságokat, de az Akadémia teljes támogatását is maga
mögött tudhatta: "És ezen kísérletek eredményeképpen megállapítható (már amennyire ilyesmi
kijelenthető tengeri utazás nélkül), hogy a mozgás kellőképpen szabályos és pontos ahhoz, hogy
segítségével a földrajzi hosszúság fellelhető legyen a legszűkebb megadott határon belül, vagy még
attól is precízebben."
De Harrisonnak ez még mindig nem volt elég jó. Ugyanaz a szinte bűnös meggyőződés, mely a
legpompásabb fejlesztésekre sarkallta - és amely egész életében meghatározta gondolkodását,
anélkül hogy mások véleményére tekintettel lett volna -, süketté tette mások dicsérete iránt. Mit
számított, mit gondol a Királyi Akadémia a H-2-ről, ha a mechanizmus számára még mindig
tartogatott munkát?
Harrison, aki ekkorra londoni lakos lett, és negyvennyolc éves volt, újból beletemetkezett
munkájába, és az elkövetkezendő kis híján húsz évben, melyet a H-3 melyet ő úgy nevezett, hogy a
"különös harmadik masina" - megalkotásának szentelt, alig hallunk valamit felőle. Csak azért jött
elő néha, hogy a bizottságtól begyűjtsön egy újabb ötszáz fontos járandóságot, majd visszatérjen a
problematikához, hogy hogyan alakítsa át az első két szerkezet rúd alakú billegőit a lendítőkerékké,
mely a H-3-at diadalra vitte.
Mindeközben a H-1 is rivaldafényben maradt. Graham kölcsönbe megkapta Harrisontól, és
műhelyében állította ki, ahová mindenhonnan tódultak az emberek, csak hogy láthassák.
A párizsi Pierre Le Roy, aki méltán örökölte meg apjától, Julien Le Roytól a királyi órásmesteri
címet, szintén tiszteletét tette a H-1-nél. 1738-as londoni látogatása során az időmérőt "rendkívül
eredeti szerkezetnek" nevezte. Le Roy ősriválisa, a svájci születésű órásmester, Ferdinand
Berthoud, csak visszhangozni tudta szavait, amikor 1763-ban először vetett pillantást a H-1-re.
Az angol művész, William Hogarth, aki ismert volt az idővel és időméréssel kapcsolatos
megszállottságáról, és aki pályáját óratokok gravírozásával kezdte, különös érdeklődést tanúsított a
H-1 iránt. Hogarth korábban már megörökített egy "hosszúságkereső holdkórost", amint az
hagymázas elképzeléseit firkálja a Bedlam Elmegyógyintézet falára. A H-1 azonban felemelte a
földrajzi hosszúság megtalálásának egész témakörét a zavaros fantaziálgatás birodalmából a
művészet és tudomány kombinációjának legmagasabb régióiba. A Szépség analízisé-ben, melyet
1753-ban adott ki, Hogarth a H-1-et mint a "valaha megalkotott legkifinomultabb szerkezetet" írja
le.

9.
Mutatók a mennyek óráján.

Feljött az égre lassan az

utazó Holdvilág,
s vele egy-két halvány csillag is,
de sehol meg nem állt.

Samuel Taylor Coleridge: Rege a vén tengerészről

(Szabó Lőrinc fordítása)
 A szüntelenül változó Hold, ha telt volt, ha kifli alakú, a tizennyolcadik század navigátorai
számára mint kivilágított óramutató fénylett az égen. A határtalan mennybolt szolgált az égi óra
lapjaként, míg a Nap, a planéták és a csillagok az erre felfestett számok gyanánt.
Egy tengerjáró azonban nem tudta leolvasni a mennyei órát egyetlen gyors pillantással, csak
összetett megfigyelő műszerek segítségével, összevetve a pontosság érdekében többször
megismételt megfigyeléseket azokkal a logaritmustáblákkal, melyeket az emberi számítógépek már
jóval azelőtt elkészítettek, hogy a tengerészek kényelmét szolgálják vele a hosszú utakon. A
mennybéli óra alapján az idő kiszámítása négy órát vett igénybe - már ha tiszta volt az idő. Ha a
felhők is feltűntek, akkor az óra elrejtőzött mögéjük.
Az égi óra volt John Harrison egyetlen komoly ellenfele a földrajzi hosszúságra kitűzött díjért: a
holdtávolság metódus, mely a Hold mozgásán alapult, nyújtotta ugyanis az egyetlen elfogadható
alternatívát Harrison időmérőivel szemben. Figyelemre méltó egybeesés, hogy Harrison pontosan
ugyanabban az időben állt elő tengeri óráival, amikor a tudósok végre összegyűjtötték a megfelelő
mennyiségű adatok, teóriát és gépezetet ahhoz, hogy hasznát vehessék az égi órának.
A földrajzi hosszúság meghatározásáért, mely ez idáig olyan birodalom volt, ahol a századok
folyamán egyetlen épkézláb ötlet sem született, most egyszeriben két rivális, látszólag egyenértékű
megközelítés is csatába indult. A két metódus tökéletességébe vetett hit fémjelzi párhuzamosan futó
fejlesztésüket az 1730 és 1760 közti évtizedekben. Harrison, az örök magányos, csendben űzte a
saját maga által kitűzött célt az óramű-szerkezetek labirintusán keresztül, miközben az ellentábor,
az asztronómia és matematika professzorai, a Holdat ígérték a kereskedőknek, hajósoknak és a
parlamentnek.
1731-ben, egy évvel azután, hogy Harrison szavakkal és képekkel is leírta a H-1 készítésének
fortélyait, két feltaláló - egy brit és egy amerikai - egymástól függetlenül kifejlesztette azt a régóta
várt berendezést, melytől a holdtávolság metódus léte függött. A történeti krónikák megosztják a
dicsőséget John Hadley - a vidéki uraság, aki elsőként mutatta be a szerkezetet a Királyi
Akadémiának - és Thomas Godfrey, a szegény sorsú philadelphiai üveges között, aki szinte
ugyanabban a pillanatban részesült a Hadleyéhez hasonló inspirációban. (Később felfedezték, hogy
Sir Isaac Newton szintén lerajzolt egy közel azonos műszert, de a leírás elveszett abban az irdatlan
mennyiségű iratban, amit Newton halála után Edmond Halleyre hagyományozott. Mi több, maga
Halley, sőt korábban Robert Hooke is felvázolt hasonló elvű szerkezeteket, ugyanerre a célra. )
A legtöbb brit tengerész Hadley (és nem Godfrey) masináját a kvadráns, azaz negyedelő névvel
illette, teljesen érthető módon. Néhányan oktánst emlegettek, miután az íves skála nyolc részre
osztotta a kört, de a kvadráns támogatói emlékeztettek rá, hogy a masina tükre az, ami megduplázza
kapacitását. Akárhogyan is, az instrumentum nemsokára a tengerészek kezébe adta az eszközt, hogy
megtalálják a szélességi és a hosszúsági fokokat is.
A régebbi eszközök, mint az asztrolábium, meg a mérőpálca, századokon át használatosak voltak
a földrajzi szélesség megadásához, valamint a Nap vagy a csillagok horizont feletti magassága
alapján a helyi idő meghatározásához. De hála a kettős tükörsíkoknak, az új kvadráns lehetővé tette
két égitest látóhatár feletti szögmagasságának, valamint a köztük lévő távolságnak a közvetlen
lemérését. Még ha a hajó egyfolytában bukdácsolt és imbolygott is, az objektumok a navigátor
látómezőjében megtartották relatív pozíciójukat egymáshoz képest. Ehhez már csak ráadás, hogy
Hadley kvadránsa mesterséges horizonttal is dicsekedhetett, ami életfontosságúnak bizonyulhatott,
ha az igazi látóhatár eltűnt a sötétben vagy a ködben. A kvadráns gyorsan továbbfejlődött egy még
pontosabb műszert, a szextánst létrehozva, melyhez teleszkóp, valamint szélesebb
alkalmazhatóságú körív is tartozott. Ezek a kiegészítések lehetővé tették nappal a Nap és a Hold,
éjjel a Hold és a csillagok közötti szüntelenül változó, mégis árulkodó távolságok precíz
meghatározását.
Részletes csillagállás-táblázatával, valamint megbízható instrumentumával a kezében a jó
navigátor először is kiállt a hajó fedélzetére, és lemérte a holdtávolságokat. (Igazság szerint a
gondos navigátor inkább leült a megfigyeléshez, sőt az igazi profik a hátukra feküdtek.) Ezután a
táblázathoz fordult, mely felsorolta a Hold és számos égitest közti szögtávolságokat, a Nap
különböző órái szerint csoportosítva, ahogy azokat Párizsban vagy Londonban megfigyelték.
(Ahogy neve is jelzi, a szögtávolság fokokban jut kifejezésre; azt a fokot írja le, melyet a
megfigyelő szemétől a két megfigyelt objektum irányába tartó vonal egymással bezár. ) Ezután
összehasonlítja az időt, amikor mondjuk a Holdat az Oroszlán csillagkép Regulus csillagjától
harmincfoknyira látta, azzal az idővel, amikor ugyanaz a pozíció az otthoni kikötő felett várhatóan
megjelenik. Ha - a példa kedvéért - a navigátor a megfigyelést helyi idő szerint hajnali egy órakor
ejtette meg, és a táblázat szerint a konfiguráció Londonban csak hajnali négy órakor esedékes,
akkor a hajó három órával előbbre jár - ami azt jelenti, hogy a hosszúsági pozíciója negyvenöt
fokkal Londontól nyugatra található.
- Hello, Öregfiú, mondd csak, dohányzol? - kérdezi a bronz napkorong a Holdtól egy régi angol
újság karikatúráján, mely a holdtávolság metódust figurázza ki. - Nem, te mosdatlan fickó -
válaszolja a dévaj Hold. - Tartsd csak meg a három lépés távolságot!
Hadley kvadránsa készpénzre váltotta az asztronómusok addig csak elméleti fáradozásait, hogy
megrajzolják az állócsillagok pontos helyét az égi óra számlapján. Egyedül John Flamsteed
negyven-egynéhány évet áldozott fel életéből a monumentális feladatra, hogy feltérképezze a
mennyboltot. Első királyi asztronómusként Flamsteed 30 000 személyes megfigyelést eszközölt,
melyeket kötelességtudón lejegyzett, majd az általa épített vagy saját költségén vásárolt
teleszkópjával igazolt. Flamsteed befejezett csillagkatalógusa megtriplázta azoknak a lajstromba
vett csillagoknak a számát, melyet Tycho Brahe, a dán Uraniborgban készített égi atlasza
tartalmazott, kiegészítve a cenzus pontosságát a fényrend szerinti számbavétellel is.
A greenwichi égbolthoz kötött Flamsteed boldogan értesült róla, hogy excentrikus kollégája,
Edmond Halley útnak indult az Atlanti-óceán déli felére, 1676-ban, közvetlenül a Királyi
Obszervatórium megalapítása után. Halley Szent Ilona-szigetén valóságos mini-Greenwichet hozott
létre. A sziget elhelyezkedése megfelelő volt ugyan, de az atmoszféra nem, így Halley mindössze
341 új csillagot tudott számba venni a ködpárán keresztül. Végül azért ezzel az eredménnyel is
kiérdemelte magának a "délköri Tycho" hízelgő elnevezést.
1720-tól 1742-ig, saját királyi asztronómusi megbízatása alatt Halley figyelme egyre inkább a
Hold pályája felé fordult. Az égbolt feltérképezése végtére is csak puszta előjáték volt a nagyobb
kihívás, a Hold csillagok közti pályájának nyomon követése előtt.
A Hold szabálytalan ellipszis pályán kering a Föld körül, ezért a Hold távolsága a Földtől, illetve
kapcsolata a háttérben fénylő csillagokkal állandóan változik. Mi több, miután a Hold orbitális
mozgása tizennyolc évenként ciklikusan ismétlődik, tizennyolc évnyi adatmennyiség a szük-
ségszerű minimum, ami alapján egyáltalán el lehet indulni egy tudományos helyzetleírás felé.
Halley nemcsak egyszerűen éjjel-nappal figyelte a Holdat, hogy felfedje a mozgásában rejlő
sajátosságokat, de keresztülrágta magát az ősrégi, holdfogyatkozásokról szóló feljegyzéseken is.
Bármilyen adat a Hold mozgásáról újabb lépést jelentett a navigációs táblázat elkészítése felé.
Halley ezekre a forrásokra támaszkodva végül azt is kijelentette, hogy a Hold Föld körüli keringése
az idők folyamán felgyorsult. (Napjaink tudósai már tisztában vannak vele, hogy nem a Hold
gyorsul fel, hanem inkább a Föld forgása lassul le, az árapály-súrlódás következtében; viszont
Halley helyesen ismerte fel a relatív változást. )
Mielőtt még királyi asztronómus lett volna, Halley jóslatokba bocsátkozott egy olyan üstököst
illetően, mely végül halhatatlanná tette a nevét. 1718-ban azt is kimutatta, hogy a legfényesebb
csillagok közül három megváltoztatta pozícióját az alatt a két évezred alatt, amióta a görög és kínai
asztronómusok felfedezték őket. Tycho csillagtérképei óta még egy évszázad sem telt el, és Halley
ráébredt, hogy ezek a csillagok arrébb mozdultak, ugyanakkor biztosította róla a tengerészeket,
hogy a csillagok "valós mozgása", habár egyike legnagyobb tudományos felfedezéseinek, csak
végtelenül hosszú idő alatt érzékelhető, és így nem rontja a mennyei óra használhatóságát.
Nyolcvanhárom éves korában, amikor még mindig makkegészséges és életerős volt, Halley
megpróbálta átadni a királyi asztronómusi megbízatás fáklyáját vélelmezett örökösének, James
Bradleynek, de a király (II. György) erről hallani sem akart, így Bradleynek várni kellett Halley
haláláig, mely nem egészen két év múlva következett be, mindössze néhány héttel az 1742-es újévi
ünnepségek után. Az új királyi asztronómus beiktatása drámai fordulatot hozott Harrison jó
szerencséjében, akit Halley mindig is nagyra becsült. Bradley ugyanis - az 1735-ös sikeres pró-
batétel ellenére - vajmi kevés hajlandóságot mutatott az asztronómia területén kívül eső megoldás
elfogadására.
Bradley korán hírnevet szerzett magának, amikor megpróbálta kiszámítani a csillagok távolságát.
Habár a térköz valódi értékét nem sikerült meghatároznia, erőfeszítései, melynek során egy
huszonnégy láb hosszú (7,7 m) teleszkópot irányított a csillagos ég felé, mégis gyümölcsözőnek bi-
zonyultak, mert elsőként szolgáltattak tudományos bizonyítékot arra nézve, hogy a Föld valóban
mozog az űrben. Egy másik kútba esett kísérlete során pedig Bradley meghatározta a fény új,
Valódi sebességét, finomítva Ole Roemer korábbi becslésén. Elsőként jelezte a Jupiter
megdöbbentően óriási átmérőjét, és észlelte azt a parányi elhajlást a Föld forgástengelyén, melyet a
Hold húzó hatásának tulajdonított.
Amint királyi asztronómusként elfoglalta a helyét Greenwichben, Bradley - hasonlóan elődeihez,
Flamsteedhez és Halleyhez - elsődleges küldetéseként a navigáció tökéletesítését tűzte ki céljául.
Még Flamsteednél is flamsteedibb precizitással rajzolta fel az égbolt térképét - ugyanakkor
szerényen elutasította fizetésének emelését, amikor azt felajánlották neki.
Mindeközben a párizsi obszervatórium is a lovak közé csapott. A francia csillagász, Nicolas
Louis de Lacaille ott vette fel a fonalat, ahol Halley elejtette, és 1750-ben elindult a Jóreménység-
fok felé. Lacaille számos névjegyet hagyott maga után a déli égbolton, amikor az újonnan felfe-
dezett konstellációkat saját, korabeli panteonjának fenevadjairól nevezte el - így született meg a
Telescopium, a Microscopium, a Sextans és a Horologium (az Óra).
Ezen az úton haladva az asztronómusok megemelték a holdtávolságon alapuló navigáció három
tartóoszlopa közül az elsőt: meghatározták a csillagok helyzetét, és tanulmányozták a Hold
mozgását. A másik pillér a feltalálók műve volt, akik a hajósok kezébe adták az eszközt, mellyel le-
mérhették a döntő fontosságú távolságokat a Hold és a Nap, vagy a többi csillag közt. Nem maradt
más hátra, mint egy részletes holdtáblázat elkészítése, mely a műszerek eredményeit hosszúsági
fokokra fordította volna. A Hold efemeridáinak megalkotásáról azonban hamar kiderült, hogy mind
közül a legnehezebb feladat. A Hold pályájának komplexitása romba döntötte a Hold-Nap és Hold-
csillagok távolság pontos előrejelzését.
Így hát Bradley nagy érdeklődéssel fogadta azt a holdtáblázat-készletet, melyet a német
térképész, Tobias Mayer állított össze, aki azt bizonygatta, hogy ezzel megtalálta a hiányzó
láncszemet. Mayer úgy gondolta, hogy ekképpen jogot formálhatna a kitűzött jutalomra, ezért
juttatta el táblázatait új, kör alakú megfigyelő műszerének társaságában az admiralitásnál dolgozó
Lord Ansonnak, a Földrajzi Hoszszúság Bizottság tagjának (ugyanannak a George Ansonnak - aki
ekkorra az admiralitás első lordja lett -, aki annak idején a Centurionon parancsnokolt, amikor a
déltengereken azt a katasztrofális ingázást tették a Horn-fok és a Juan Fernandezsziget között, 1741-
ben). Lord Anson admirális a táblázatokat kiértékelés céljából eljuttatta Bradleyhez.
A nürnbergi térképész, a Homann Térképészeti Hivatal munkatársaként érdekelt volt a precíz
koordináta-meghatározásban. Számos eszköze mellett felhasználta a Hold fogyatkozását és a
csillagok Hold általi elfedettségét is (ez bizonyos csillagok előre kiszámítható eltűnését jelentette az
eléjük úszó Hold mögött). Habár szárazföldi térképeket készített, Mayernek a Holdra kellett
támaszkodni az idő és a tér meghatározásakor, akárcsak a tengerészeknek. És hogy eleget tegyen
saját igényeinek a holdpozíciók meghatározását illetően, olyan haladást ért el, mely közvetlenül
alkalmazható lett a földrajzi hosszúság problémájára is: elkészített egy sorozat holdtáblázatot, mely
a pozíciókat huszonnégy órás időintervallumra adta meg. Óriási segítséget jelentett neki az a négy
évig tartó levelezés, melyet a svájci matematikussal, Leonhard Eulerrel folytatott, aki a Nap, a Föld
és a Hold relatív mozgását egy sor elegáns egyenletre redukálta.
Bradley Mayer adatait több száz, általa Greenwichben tett megfigyeléssel vetette össze. Az
eredmény teljesen felvillanyozta, miután Mayer a szögtávolság tekintetében sohasem tévedett 1,8
fokpercnél többet, márpedig ez a pontosság hosszúsági fokra vetítve belül volt a félfokos határon -
és ez volt az a bűvös szám, melyet a Földrajzi hosszúság törvény a fődíjhoz kívánatosnak
megállapított. 1757-ben, ugyanabban az évben, amikor a kéziratos táblákat a kezébe vette, Bradley
már azt is elintézte, hogy azok a John Campbell kapitány parancsnoksága alatt álló Essex nevű hajó
fedélzetére kerüljenek, kipróbálás céljából. A teszteket a hétéves háború dacára Britannia
felségvizein kívül tartották, miután a holdtávolság meghatározási metódus igazi ígéretnek tűnt.
Amikor 1762-ben a harminckilenc éves Mayer egy fertőzés következtében elhalálozott, munkája
elismeréseképpen a bizottság az özvegy részére 3000 font kegydíjat ítélt meg, illetve további 300
fontot fizettek ki Eulernek, az elméleti szabályok felismeréséért.
Ezáltal a holdtávolság metódust a világ minden pontján élő tudósok egyaránt propagálták, akik
közül mindegyik egy kis résszel járult hozzá a nagy egészhez. Nem csoda, hogy a technika
világmegváltó fontosságú eljárás auráját árasztotta.
Még a holdtávolságok lemérése is csak tovább öregbítette az eljárás hírnevét. Azon túl, hogy
szüksége volt a különféle égitestek magasságára, valamint a köztük lévő szögtávolságra, a
navigátornak figyelembe kellett vennie azok közelségét a horizonthoz, miután a meredek fénytörési
mutató tekintélyes mértékben feljebb helyezte a látszólagos pozíciót a valóságoshoz képest. A
navigátornak meg kellett küzdenie a parallaxis - vagyis látószög - elhajlás problémájával is, miután
a táblázatok egy a Föld közepén álló megfigyelő nézőpontjából tartalmazták az adatokat, miközben
a hajó nagyjából a tengerszinten lovagolta meg a hullámokat, és a tatfedélzeten álló tengerész még
ettől is jó húsz lábbal magasabban volt. Az ilyen tényezők bonyolult kiigazító számításokat tettek
szükségessé. Nyilvánvaló, hogy valaki, aki képes volt eligazodni ebben a matematikai
labirintusban, és közben szilárdan meg is bírt állni a fedélzeten, az jogosan megérdemelt minden
elismerést.
A bizottság asztronómusai és admirálisai nyíltan támogatták ezt a hősies metódust, még annak
kísérleti periódusában is, miután ez volt a logikus következménye saját eget, illetve tengereket illető
tapasztalataiknak. Az 1750-es évek végére a technika végképp alkalmazhatónak tűnt, a nemzetközi
vállalkozás számtalan résztvevőjének együtt erőfeszítéseinek hála.
Hol jön ehhez John Harrison, aki egy dobozba zárt ketyegő micsodát kínált a világnak? Kész
nevetség! Ami ettől is rosszabb, Harrison a földrajzi hosszúság komplex problematikáját is szinte
teljes egészében beledolgozta szerkezetébe. Felhasználójának nem kellett értenie a matematikához
vagy csillagászathoz, és nem kellett tapasztalatokat szereznie a működtetéséhez sem. A tudósok és
égi navigátorok szemében volt valami nem helyénvaló ebben a tengeri órában. Valami túlzott
simulékonyság. Valami kiszámíthatatlanság. Régebbi korokban talán még boszorkánysággal is
megvádolták volna Harrisont, amiért egy ilyen mágikus dobozzal próbálkozik. Ezért hát Harrison
egymagában hívta ki a tudományos elit navigációs érdekszövetségét. Saját tökéletességre való
törekvése, és ellenlábasai nagyfokú szkepticizmusa kárhoztatta erre a szerepre. Ahelyett, hogy
lovaggá ütötték volna azért, amit elért, számtalan kellemetlenkedő próbálgatást kellett kiállnia,
melyek rögtön azután megkezdődtek, hogy befejezte volna legújabb mesterművét, a negyedik
időmérőt, a H-4-et, 1759-ben.

10.
A gyémánt időmérő

Az ő szobája Színarany,
Gyöngy és Kristály a padlata,
És bent egy Világ látható,
S egy picike Holdas éjszaka.

William Blake: A kristályszoba

(Devecseri Gábor fordítása)
 Róma sem egy nap alatt épült, mondják. Még Róma egy parányi része, a sixtusi kápolna is nyolc
évig készült, és plusz tizenegy évbe telt kidekorálása, melynek részeként Michelangelo, hanyatt
feküdve állványzata tetején 1508 és 1512 között a mennyezetre felfestette az Ótestamentum
történeteit megelevenítő freskóit. Tizennégy évre volt szükség, míg a Szabadság szobor
koncepcióból valóság lett. Hasonlóképpen tizennégy évig tartott a nagy elnökök arcvonásait
megörökítő Rushmorehegyi emlékmű kifaragása. A Szuezi- és a Panama-csatorna kiépítése
egyenként is egy évtizedet ölelt fel, nem is beszélve arról a tíz évről, mely megelőzte az első ember
Holdra küldését az Apollo fedélzetén.
John Harrisonnak tizenkilenc évébe telt, míg megépítette a H-3-at.
A történészek és életrajzírók képtelenek megmagyarázni, miért vacakolt Harrison olyan sokat a
H-3-mal - amikor jóformán minden előképzettség nélkül két éven belül rendre vágott egy
toronyórát, és két forradalmian új tengeri időmérőt is készített kilenc év leforgása alatt. Azt persze
senki sem sugallja, hogy a munkamániás Harrison léhaságokra fecsérelte volna az időt, netán
megzavarodott volna. Épp ellenkezőleg, bizonyítékok vannak arra, hogy mást sem csinált, csak a
H-3-on dolgozott, melyre kis híján ráment egészsége és családja is, miután ez visszatartotta más,
hasznos pénzkereseti lehetőségtől. Habár koronként elvállalt egy-egy világias órakészítési munkát,
csak hogy boldoguljanak, valódi jövedelmet ekkoriban csak a Földrajzi Hosszúság Bizottságtól
kapott, mely számtalan esetben tolta ki a határidőt, és öt darab, egyenként ötszáz fontos fizetséggel
honorálta erőfeszítéseit.
A Királyi Akadémia, melyet a megelőző évszázadban alapítottak, mint nagynevű tudományos
vitakört, egy emberként sorakozott fel Harrison mögött ezekben a küzdelmes években. George
Graham, barátja és akadémikus tisztelője közbenjárásának tudható be, hogy Harrison elég hosszú
időre képes volt elszakadni munkapadjától, hogy átvehesse a Copley Aranymedált, 1749. november
30-án (A díj későbbi kedvezményezettjei közt találjuk Benjamin Franklint, Henry Cavendisht,
Joseph Priestleyt, James Cook kapitányt, Ernest Rutherfordot és Albert Einsteint is).
Harrison akadémiai támogatói végül azzal fejelték meg az elismerést - mely az általuk
nyilvánítható legnagyobb tiszteletadás volt -, hogy felajánlották Harrisonnak az akadémiai tagságot.
Ez azt jelenthette, hogy a neve előtt használhatta volna a tekintélye F. R. S. (Fellow of the Royal
Society) rövidítést. De Harrison elutasította őket. Azt kérte, hogy a tagságot inkább fiának,
Williamnek adományozzák.

Persze neki is tudnia kellett, hogy az akadémiai tagságot tudományos eredményekkel kell
kiérdemelni, nem ruházható át úgy, mint az ember bármely más, világi tulajdona. Mindamellett
William 1765-ben végül saját jogán is kiérdemelte a tagságot.
John Harrison egyetlen életben maradt fiúgyermeke apja nyomdokaiban járt. Habár még
gyermek volt, amikor a tengeri órák története kezdődött, tízes és húszas éveit a H-3 társaságában
töltötte. Negyvenöt éves koráig kitartóan dolgozott apjával a longitudinális időmérőkön, képviselte
érdekeiket a tárgyalások folyamán, és támogatta az idősebb Harrisont a bizottsággal való
emberpróbáló küzdelmek alatt.
Ami a H-3 - mely 753 különféle alkatrészből áll - elkészítésének kihívását illeti, a Harrisonok,
úgy tűnik, minden megerőltetés nélkül vették az akadályt. Sohasem átkozták el a szerkezetet, és
nem keseregtek azon, mennyire rátelepedett életükre. Visszatekintve karrierjének eme mérföld-
kövére, Harrison hálásan emlékezett meg a kemény leckéről, amit általa kapott: "Ha nem lett volna
némely bonyodalom a harmadik gépezetemmel... ami az oly nagy fontossággal bíró, vagy roppant
hasznos felfedezéseimet illeti, enélkül azok sohasem válhattak volna köztudottá avagy fel-
fedezetté... ez a különös harmadik masina megért minden költséget, és időt."
A Harrison által bevezetett fejlesztések egyike ma is megtalálható a termosztátok és általában
minden hőmérséklet-irányító szerkezet belsejében. A neve, nem túl poétikusan, bimetall, vagyis
ikerfémből készült csík. Hasonlóan a kőkompenzációs inga rostélyához, csak annál is hatéko-
nyabban, a bimetall csík azonnal kompenzálja a hőmérséklet bármilyen változását, mely hatással
lehetne az óra járására. Habár Harrison már első két tengeri órájánál végzett az ingameghajtással, a
rostélyszerkezetet azért megtartotta, réz- és acélrudakat szerelve a billegők közelébe, hogy az órát
immúnissá tegye a hőmérséklet váltakozásaira. A H-3 esetében ugyanezt az eredményt egy
egyszerűsített, áramvonalas csíkkal érte el, mely egymáshoz szegecselt finom réz-, illetve
acéllemezekből állt.
Az újszerű súrlódásgátló rendszer, amit Harrison a H-3-hoz fejlesztett ki, szintén túlélte
megalkotóját - a gördülő csapágyakban, melyek szinte az összes gépezet működését egyenletessé
teszik, ahol mozgó alkatrészek működnek.
A H-3 a tengeri órák között a legkeskenyebb, mindössze hatvan fontot (27 kg-ot) nyom - tizenöt
fonttal kevesebbet, mint a H-1, és huszonhat fonttal kevesebbet, mint a H-2. A súlyzó alakú
billegők helyén, melynek mindegyik végét egy öt font súlyú rézgömb zárta le, a H-3-on két
nagyméretű lendítőkereket találunk, egymás fölé beépítve, fémszalaggal összekötve, és egyetlen
spirális rugó által vezérelve.
Harrison célul tűzte ki az óra minél nagyobb tömörségét, szem előtt tartva a kapitány kabinjában
rendelkezésre álló szűkös helyet. Soha nem fontolgatta egy hosszúsági fokot mérő zsebóra
elkészítését, mely elfért volna a kapitány zsebében, miután mindenki tudta, hogy egy zsebóra soha
nem érhet el olyan pontosságot, mint egy állóóra. A H-3, tekintve két láb (64 cm) magas és egy láb
(32 cm) széles termetét, jelentős lekicsinyítésen ment keresztül, mire Harrison 1757-ben befejezte
munkálatait. Habár még mindig nem nyűgözte le az óra teljesítménye, azt Harrison is beismerte,
hogy a H-3 elég kicsi ahhoz, megfeleljen a tengeri szabványoknak.
Furcsa egybeesés - már ha az olvasó hisz az egybeesésekben - ingatta meg ebbéli véleményében.
A földrajzi hosszúságot mérő órák építése során felmerülő rézmegmunkálási feladatok és
sajátságosan aprólékos munkák kapcsán Harrison megismerkedett és kapcsolat tartott egy sor
londoni mesteremberrel. Ezek egyike volt az órakészítők céhének szabadkőművese, John Jefferys,
aki 1753-ban egy zsebórát készített Harrison személyes használatára. Szemmel láthatóan Harrison
terveit követte ennek megépítésekor, miután bimetall csíkkal oldotta meg a valós időhöz hű
működést, az időjárás viszontagságai ellenében. A kor zsebórái a hőmérséklet változásának minden
egyes fokával tíz másodpernyit kezdtek sietni, vagy éppen késni. És, miközben a többi óra megállt,
vagy visszafelé járt, miközben felhúzták, ez az óra folyamatos meghajtással dicsekedhetett, ami
lehetővé tette, hogy felhúzás közben is járjon.
Némelyik órásmester Jefferys időmérőjében az első precíziós zsebórát tiszteli. Az óra minden
ízében Harrison nevének állít emléket, de csak metaforikus értelemben, mert a fémlapon John
Jefferys nevét olvashatjuk. (Még ma is megvan, az Órakészítők Múzeumában, ami kisebbfajta cso-
da, miután az óra egy ékszerész páncélszekrényében rejtőzött, amikor a boltot a második
világháborúban közvetlen bombatalálat érte, és azután a szerkezet tíz napig sült-főtt a füstölgő
romok alatt. )
Az óra figyelemre méltón megbízhatónak bizonyult. Leszármazottjai visszaemlékeztek arra is,
hogy Harrison az órát mindig a zsebében hordta. Az elképzelés befészkelte magát az elméjébe, és
még a tengeri óra vízióját is elhomályosította. Jefferys zsebóráját 1755 júniusában meg is említette
a Földrajzi Hosszúság Bizottság előtt, amikor éppen - ki tudja hányadszor - a H-3 késlekedését
mentegette. A találkozó jegyzőkönyvei szerint Harrison azt mondta, hogy "jó okot lát a
gondolkodásra", miután egy zsebóra "számára világossá tette" - mármint Jefferys órája -, "hogy
ezek a parányi gépezetek nagy haszonnal lehetnek még a földrajzi hosszúság tekintetében is".
1759-ben, amikor Harrison befejezte a H-4-et, mely végül megnyerte számára a díjat, az sokkal
inkább mutatott hasonlóságot Jefferys órájával, mint bármelyik elődjével.
Mint a nagy réz családfa legifjabb sarja, a H-4 legalább olyan meglepő, mint a cilinderből
előrántott nyuszi. Habár zsebórának még mindig óriási - 5 hüvelyk (12,7 cm) az átmérője -, tengeri
órának minden bizonnyal parányi, hiszen mindössze három fontot (1,35 kg) nyom.
Az ezüsttokjából előbújó óra finom, porcelánfehér számlapján négyszer ugyanaz gyümölcsös-
lombdíszes minta ismétlődik, amit a hátulján is megtalálhatunk. A mintázat körbeöleli a számlapot,
ahol római számokkal az órákat, arab számokkal a perceket olvashatjuk le, s melyekre a kékített
acélmutatók minden körülmények között hiba nélkül mutatnak. Az óra, mely névvel hamarosan
illetni kezdték, egyesítette magában az eleganciát és a technikai tökélyt.
Harrison is szerette, és sokkal tisztábban fejezi ki vele kapcsolatos gondolait, mint bármi mással
kapcsolatban: "Azt hiszem, vehettem magamnak a bátorságot, hogy azt mondjam: nincs a világon
semmilyen más mechanikus vagy matematikai dolog, mely szépség vagy egyediség tekintetében
vetekedhetne az én órámmal, illetőleg földrajzi hosszúság megállapítására való időmérőmmel... és
teljes szívemből köszönöm a Mindenható Úristennek, hogy elég soká élhettem ahhoz, hogy
befejezhessem e művet."
E technikai csoda belsejében az alkatrészek még külsejénél is imádnivalóbbak. Az ezüsttok alatt
közvetlenül egy átlyuggatott és erdőnyi cikornyával, illetve fodorral telivésett fedél óvja magát az
óraművet. A minták nem szolgálnak mást célt, csak hogy elkápráztassák szemlélőjét. A fedéllap
kerületéhez közel, vastag betűkkel, az alábbi feliratot olvashatjuk: "John Harrison és fia, A. D.
1759". És a lap alatt, a körbeforgó kerekek, a gyémántok és rubinok között javában dúl a csata a
súrlódás ellen. Ezek a tökéletesen metszett apró ékkövek vették át azt a feladatot, melyet Harrison
korábbi óráiban a súrlódásgátló kerekek és mechanikus szöcskék végeztek.
Hogy miképpen sajátította el Harrison ilyen fokon a drágakő-megmunkálást, egyike a H-4 kínzó
talányainak. Az óra leírásában Harrison mindössze ennyit állapít meg: "A lengőreteszek
gyémántok." Semmilyen magyarázatot nem ad, hogy miért választotta éppen ezt az anyagot, vagy
hogy milyen technika felhasználásával metszette a köveket döntő fontosságú alakjukra. Még
azokban az években sem merült fel semmi kérdés a gyémánt alkatrészek tekintetében, amikor az
órát darabokra szedték szét, hogy az órásokból és asztronómusokból álló bizottság közelebbről is
megvizsgálhassa, és elvégezhesse taposómalomhoz hasonlatos próbáit.
A londoni Nemzeti Tengerészeti Múzeum vitrinjében nyugodva a H-4 a mai napig látogatók
millióit vonzza. A legtöbb turista azután közeledik az óra felé, miután megszemlélte a más helyeken
található H-1, H-2 és H-3 jelű időmérőket. Felnőttek és fiatalok egyaránt hipnotizáltan állnak az
óriási tengeri órák előtt. Fejüket mozgatva követik a billegők mozgását, melyek metronómként
táncolnak a H-1 és H-2 tetején. Együtt lélegeznek az elketyegő másodpercekkel, majd a szájuk is
tátva marad, amikor hirtelen megindul a H-2 egyetlen lapátból álló propellerje.
De a H-4 előtt mindenki megdermed. Hallatlan gondolatiságra és tudásra enged következtetni,
ugyanakkor teljes mozdulatlanságban nyugszik, kontrasztban a körülötte mindenfelé munkálkodó
szerkezetekkel. Nemcsak azért, mert alkatrészei rejtve maradnak az ezüsttok mögött, hanem mert
mutatói mozdulatlanná merevedtek az időben. Még a másodpercmutató is nyugodt. A H-4 nem jár.
Járhatna, ha a múzeum felügyelői így döntenének, de ők ellenzik a lépést; szerintük a H-4 egy szent
relikviával vagy egy felbecsülhetetlen értékű műalkotással egyenrangú bánásmódot érdemel, melyet
feltétlenül meg kell őrizni az utókor számára. Ha járatnák, az romba dönthetné a mechanizmust.
Amikor felhúzzák, a H-4 képes harminc órát járni egyvégtében. Más szóval naponta fel kell
húzni, ahogy a tengeri órákat szokás. Csakhogy nagyobb testű elődeivel ellentétben a H-4 rosszul
tűri a mindennapos emberi beavatkozást. A H-4, melyet gyakran kiáltottak ki a valaha épített leg-
fontosabb időmérőnek, némán, ám ékesszólóan tanúskodik arról, mennyire áldozatául esett a saját
rendkívüli népszerűségéből fakadó rossz bánásmódnak. Nem is olyan régen, ötven évvel ezelőtt,
még eredeti dobozában feküdt párnáján, felhúzó kulcsa társaságában. Ezek a H-4 használata során
azután elvesztek - amikor átszállították egyik helyről a másikra, kiállították, felhúzták,
megtisztították, és újra továbbszállították. 1963-ban, az elveszett doboz kijózanító tanúsága
ellenére, a H-4 egy washingtoni kiállítás alkalmából még az Egyesült Államokat is megjárta.
Harrison nagy tengeri órái, akárcsak a Brocklesby Park toronyórája, súrlódásmentes technikai
megoldásai miatt jobban viselik a rendszeres használat viszontagságait. Ezek testesítik meg azt az
úttörő munkát, melyet a gondos anyagválasztással és felhasználással Harrison a súrlódás
megszüntetése terén végzett. De még Harrison is képtelen volt miniatürizálni a súrlódásmentes
kerekeket és csapágyakat a H-4 munkálatai során, ennek eredményeképpen ez a szerkezet bizony
rászorul a kenésre.
A gyorsan piszkolódó műszerolaj szükségessé teszi az óra gyakori karbantartását (és ez
ugyanúgy igaz korunkban, mint Harrison idejében volt). Ahogy az olaj átszűrődik a
mechanizmuson, folyamatosan veszít viszkozitásából és savasságából, egészen addig, míg már
semmilyen kenőhatása nem marad, és csak megül a rejtett mélyedésekben, szabotázzsal fenyegetve
az óraművet. A H-4-et működtetéséhez gondozóinak rendszeresen meg kellett volna tisztítaniuk,
megközelítőleg minden három évben egyszer, melynek során minden alkatrészét ki kellett volna
szerelni ezáltal megkockáztatva, hogy némely darabka, függetlenül attól, mekkora óvatossággal
kezelik is a csipeszt, károsodást szenved.
A mozgó alkatrészeket - melyek az állandó súrlódás következtében elhasználódnak, még akkor
is, ha megfelelő kenést kapnak - koronként ki is kell cserélni. Megbecsülve a lemorzsolódás
természetes folyamatának ütemét, a múzeum kurátorai feltételezik, hogy három-négy évszázad alatt
a H-4 már egy egészen másmilyen óra lenne, mint amilyet a néhai John Harrison három
évszázaddal ezelőttről ránk örökített. Ebben a mozdulatlan állapotában azonban az óra gyakorlatilag
végtelen élettartamnak néz elébe. Fennmaradhat több száz, vagy akár több ezer évig is hogy a
jövőben úgy hivatkozhassanak rá, mint az egykor volt órásmesterség Mona Lisájára, vagy Éjjeli
őrjáratára.

11.
Próba tűzön-vízen át

Két holdhónap is elmúlt azóta,

Hol hőseink rákaptak a harcra,
Erejük és ügyességük
Flamsteed halmán várja próba.
De vigyázz, Maskelyne,
Te tudós harlekin,
Ki azt hiszed, csalva nyerhetsz,
Mert e jutalomnak az a sorsa,
Hogy Mennyeknek ura vigyázza.

C. P.: Hej Greenwich, avagy az asztronómusok viadala

Egy történetnek, mely hős után kiált, halkan egy gazembert is suttognia kell - aki esetünkben
Nevil Maskelyne tisztelendő atya, akire a történelem mint a "hajósok asztronómusára" emlékezik.
Ha pártatlanok akarunk maradni, akkor meg kell jegyeznünk, hogy ő sokkal inkább volt antihős,
mint gazember, és valószínűleg sokkal inkább volt keményfejű, mint keményszívű. Mindenesetre
Harrison szenvedélyesen gyűlölte, és erre meg is volt minden oka. A két férfi közötti ellen-
ségeskedés a földrajzi hosszúság keresésének utolsó erőfeszítéseit elkeseredett háborúsággá
változtatta.
Maskelyne meglátta, megszerette, majd személyes ügyévé tette a holdtávolság mérésének
metódusát. A férfiú és a metódus könnyedén egymáséi lehettek, miután Maskelyne ötvenkét éves
koráig halogatta a házasságot, és csak az akkurátus megfigyelésnek meg a gondos számításoknak
adta be a derekát. Mindenről feljegyzést vezetett, a csillagállásokról éppen úgy, mint magánéletéről
(beleértve minden költekezését, kicsit és nagyot, több mint nyolcvan éven át), és minden adatot
ugyanazzal a tárgyilagossággal kezelt. Még saját önéletrajzát is egyes szám harmadik személyben
írta: "Dr. M." - kezdi ránk örökített, kézírásos kötetében - "utolsó férfiági örököse annak a
családnak, mely sok idővel ezelőtt telepedett le Purtonban, Wilts megyében". A további lapokon
Maskelyne hol "ő"-ként, hol "asztronómusunk"-ként utal magára - mielőtt még írása főszereplőjéből
1765-ben királyi asztronómus nem lett.
A Nevilek hosszú sorában a negyedik Maskelyne, aki 1732. október 5-én született, ezáltal
nagyjából negyven évvel fiatalabb volt Harrisonnál, habár úgy tűnik, ő sohasem volt fiatal. Az
egyik életrajzírója szerint "inkább magolós" és "kissé öntelt" fiú hamar belevetette magát a csillagá-
szatba és az optikába, azzal az eltökélt szándékkal, hogy fontos tudós lesz belőle. A családi
magánlevelezés idősebb testvéreit, Williamet és Edmundot gyakran címzi Billynek és Munnak,
húga, Margaret is inkább Peggy, de Nevil az mindig csak Nevil.
John Harrisonnal ellentétben, aki soha nem részesült szabályszerű oktatásban, Nevil Maskelyne a
Westminster iskolába, majd a Cambridge-i egyetemre járt. Az egyetemi kollégiumot végigdolgozta,
alantas munkákat is elvégezve a csökkentett tandíjért cserébe. A Trinity College tagjaként a papi
rendbe is belépett - innen a tisztelendő atya megszólítás -, majd egy ideig segédlelkészként szolgált
Chipping Barnet templomában, nagyjából tízmérföldnyire Londontól. Valamikor az 1750-es
években, amikor Maskelyne még mindig tanuló volt, az asztronómia melletti élethosszig tartó
elkötelezettsége, valamint Cambridge-i kapcsolatai révén bekerült James Bradley, a harmadik
királyi asztronómus társaságába. Ők ketten természetes párt alkottak: két igazán szisztematikus
gondolkodású férfi, közös küzdelmet folytatva a földrajzi hosszúság megleléséért.
Bradley karrierjének ezen a pontján már a határán volt annak, hogy törvényesítse a holdtávolság
meghatározásának metódusát azon táblázatok segítségével, melyet Németországból küldött a csilla-
gász-matematikus-térképész Tobias Mayer. 1755 és 1760 között, Maskelyne számadása szerint
Bradley 1200 megfigyelést végzett el Greenwichben, melyeket további "fáradságos kalkulációk"
követtek, amikor összevetette őket Mayer előrejelzéseivel, hogy ezáltal ellenőrizze a táblák
hitelességét.
Maskelyne természetesen érdeklődéssel kísérte ezeket a dolgokat. 1761-ben, a világgá kürtölt
asztronómiai esemény, a Vénusz áthaladása alkalmából, Maskelyne azt a jutalomként is felérő
munkát kapta Bradleytől, hogy egy expedíció során igazolja Mayer munkájának használhatóságát -
és demonstrálja a táblák értékét a navigáció szempontjából.
Maskelyne így elutazott az Egyenlítőtől délre fekvő parányi Szent Ilona-szigetre, ahol korábban
Edmund Halley is feltérképezte a déli égboltot, és ahol majd az elkövetkező században Bonaparte
Napóleonnak is kell majd töltenie utolsó napjait. Az oda- és a visszaút során Maskelyne végig
Hadley kvadránsát és Mayer táblázatait használta a földrajzi hosszúság megállapításához, saját
maga és Bradley teljes megelégedésére. A holdtávolság metódus varázslatként kelt életre
Maskelyne értő kezei által.
Maskelyne arra is felhasználta az eljárást, hogy megállapítsa a Szent Ilona precíz hosszúsági
elhelyezkedését, mely korábban nem volt ismert.
Átmeneti ott-tartózkodása során Maskelyne végrehajtotta azt a feladatot is, mely látszólag
elsődleges missziója volt: órákon át figyelte, ahogy a Vénusz bolygó apró, sötét foltként átúszott a
Nap korongja előtt. A Vénusznak az áthaladáshoz, vagy még inkább a birtokháborításhoz, pontosan
a Föld és a Nap között kellett elhaladnia. A három égitest relatív pozíciója és pályája miatt az
áthaladás párosával következett be - az egyik nyolc évvel követte a másikat -, viszont minden
évszázadban csak egy ilyen pár volt.
Halley a Szent Ilonán 1677-ben szemtanúja volt egy jóval közönségesebb eseménynek, a Merkúr
áthaladásának. Az ilyen történések felett érzett izgalmában akkor arra biztatta az akadémiát, hogy
kövessék a Vénusz legközelebbi áthaladását is, melyet, akárcsak a Halley-üstökös visszatérését, már
valószínűleg nem érhet meg. Halley meggyőzően azzal érvelt, hogy nagyszámú gondos megfigyelés
által, melyeket a glóbusz különböző pontjairól kell végrehajtani, felfedheti a Föld és Nap közötti
tényleges távolságot.
Így 1761 januárjában Maskelyne egy kisszámú, de globális tudományos armada tagjaként kelt
útnak, akik között számtalan, előre gondosan meghatározott posztokon - Szibériában, Indiában és
Dél-Afrikában - elhelyezett francia asztronómust is találunk. 1761. június 6-án a Vénusz áthaladása
egy másik párt is életre hívott, (Charles) Masont és (Jeremiah) Dixont, akik a Jóreménység-fokánál
sikeres megfigyeléseket eszközöltek - jó néhány évvel azelőtt, hogy a két asztronómus meghúzta
volna a híres határvonalat Pennsylvania és Maryland között. A második áthaladás, melyet az
előrejelzések 1769. június 3-ára tettek, indította el első útjára James Cook kapitányt is, aki az ese-
ményt Polinéziából kívánta végigkövetni.
Maskelyne-nak azonban fel kellett fedezni, hogy az időjárás, sajnálatos módon, nem lett
kedvezőbb Halley óta, így az áthaladás végének egy felhő miatt már nem lehetett tanúja.
Mindazonáltal további hónapokat töltött a szigeten, és összehasonlította annak gravitációs mezőjét
Greenwichével, megpróbálta lemérni egy közeli fényes csillag, a Szíriusz távolságát, és a Holddal
kapcsolatos megfigyeléseit arra használta fel, hogy következtetéseket vonjon le a Föld méreteit
illetően. Ez a munka, párosulva elszántságával a földrajzi hosszúság térén, minden bizonnyal túl-
mutatott a Vénusz puszta megfigyelésén.
 Mindeközben egy másik hajó is vitorlát bontott, mely meghatározó jelentőségű lesz a hosszúsági
fok történetében, habár ennek végképp semmi köze a Vénusz expedíciókhoz, miután William
Harrison utazott a fedélzetén, hogy apja óráját egy Jamaicába vezető út során próbálja ki.
Harrison első időmérője, a H-1, csak a portugál Lisszabonig merészkedett, a H-2 pedig még csak
tengert sem látott soha. A H-3, miután majdnem húsz évig készült, befejezése után, 1759-ben
minden valószínűség szerint kipróbálásra került volna, ha nincs a hétéves háború. Ez a világméretű
konfliktus három kontinensre, köztük Észak-Amerikára is kiterjedt, és a hadviselő felek között volt
Anglia, Franciaország, Oroszország és Poroszország is. A felfordulás alatt Bradley, a királyi aszt-
ronómus Franciaország ellenséges partjai mentén, egy hadihajó fedélzetén tesztelte az írott
holdtávolság-táblázatokat, de senki, aki ép eszénél volt, nem küldött volna el egy olyan szerkezetet,
mint a H-3 ilyen veszedelmes vizekre, ahol az ellenség könnyedén a markába kaparinthatta volna.
Legalábbis Bradley kezdetben erre hivatkozott. Azután 1761-ben mégis meggondolta magát,
amikor a H-3 végül tengerre szállt - annak ellenére, hogy a háború továbbra is tombolt; igaz,
összességében csak öt évig, az elhíresült hét helyett.
Szükségszerűen felmerült a történészben, hogy Bradley ekkorra talán már akarta, hogy valami
rossz történjen a H-3-mal. Mindenesetre a Vénusz áthaladása miatti nemzetközi felbolydulás
valamelyest legitimmé tett minden olyan utazást, mely a tudomány zászlaja alatt történt.
A H-3 elkészülte és kipróbálásának kezdete között, 1760 nyarán azután Harrison karrierje
fénypontjaként büszkén a bizottság elé állt a H-4-gyel. A bizottság úgy döntött, hogy mindkét
időmérőt egy utazás során teszteli le. Ennek megfelelően 1761 májusában William a nehéz tengeri
óra társaságában Londonból Portsmouthba hajózott, ahol az utasítás szerint a behajózásra
várakoznia kellett. John Harrison, aki az utolsó pillanatig bütykölte és finomítgatta a H-4-et, úgy
tervezte, hogy Portsmouthban találkozik Williammel, és a hordozható időmérőt csak akkor adja át
neki, mielőtt a hajó felhúzná a horgonyt.
Öt hónappal később William még mindig a portsmouthi dokkoknál várta a behajózási parancsot.
Ekkor már októbert írtak, William egyre inkább bosszankodott a halogatott kísérlet miatt; és
nyugtalankodott felesége, Elizabeth egészsége miatt is, aki fiuk, John születése után sokat
betegeskedett.
William gyanította, hogy Dr. Bradley szándékosan késlelteti a próbatételt, személyes ambíciói
miatt. Harrisonék tesztjét késleltetve Bradley időt adhatott Maskelyne-nak arra, hogy bizonyítékot
szolgáltasson a holdtávolság metódus használhatóságára. Ez éppen hangozhatott volna paranoiás
téveszmeként is, csakhogy Williamnek bizonyítéka volt rá, hogy Bradley a díjra pályázik.
Naplójában William megörökíti, hogy botlott bele ő és apja véletlenül Dr. Bradleybe az egyik
műszerkészítő boltjában, ahol azután felszínre került a kettejük köztük feszülő engesztelhetetlen
ellentét is: "A doktor meglehetősen dühösnek tűnt" - jegyzi meg William -, "és a legnagyobb fokú
szenvedélyességgel közölte Mr. Harrisonnal, hogy ha ő, és az ő átkozott zsebórája nem lenne, akkor
mostanra Mr. Mayer és ő már tíz-tízezer fonttal lehetnének gazdagabbak."
Királyi asztronómusként Bradleynek is a Földrajzi Hosszúság Bizottságban volt a helye, és így
döntőbírája volt a vetélkedésnek. William fenti leírása azt érzékelteti, mintha a jutalom őt magát
sem hagyta volna hidegen. Bradley személyes eltökéltségét a holdtávolság metódus mellett érté-
kelhetnénk bizonyos "érdekkonfliktus"-.ként is, csakhogy ez a meghatározás eléggé erőtlen ahhoz,
hogy leírja Harrison helyzetét.
Akármi is volt a késlekedés oka, a bizottság azonnal akcióba lépett, miután William októberben
visszatért Londonba, így az ifjabb Harrisont októberben már a H. M. S. Deptford fedélzetén találjuk.
Kizárólag a H-4 társaságában, a hosszúra nyúlt várakozás alatt ugyanis apja jobbnak látta a H-3-at
kivonni a próbatétel alól. A Harrisonok mindent az órára tettek fel.
A bizottság nyomására, hogy a próba minőségkontrolljának eszköze adott legyen, a H-4-et
tartalmazó ládát négy zárral látták el, melyek mindegyikét külön kulcs nyitotta. Williamé lett az
egyik, miután az ő feladata volt a naponkénti felhúzás. A másik három kulcs három megbízható
embert illetett, akik William minden mozdulatát figyelni igyekeztek - William Lyttleton, Jamaica
kormányzójelöltje és William utastársa volt az egyik, a fennmaradó két kulcson pedig Dudley
Digges, a hajó kapitánya, illetve J. Seward, Digges első tisztje osztozott.
 Két csillagász - egy Portsmouthban, egy másik Jamaicában - volt hivatott ellenőrizni az indulás,
illetve az érkezés időpontját, helyi idő szerint. Williamnek kötelessége volt hozzájuk beállítani az
órát.
Rengeteg sajtot, és több teljes hordó innivalót már a legelső útszakaszon fogyaszthatatlannak
találtak, így Digges kapitány haladéktalanul elrendelte tengerbe vetésüket. "Aznap" - olvashatjuk a
hajónaplóban - "minden sörünket kimerítettük, és az emberek rá voltak kényszerítve, hogy vizet
igyanak". William ígéretet tett a nyomorúságos állapot mielőbbi végére, miután a H-4-ről azt
olvasta le, hogy egynapos hajóúttal elérhetik Madeirát. Digges szerint az óra tévedett a szigetet
illetően, és fogadást ajánlott a kérdésben. Mindazonáltal másnap reggel a láthatáron ott volt
Madeira - és vele a friss borral teli hordók igézete. Ezen a ponton Digges újabb ajánlatot tett:
Megvásárolja az első tengeri időmérőt, amit William és apja eladásra kínál, abban a pillanatban,
hogy erre lehetőség nyílik. Még Madeirából Digges egy levelet is írt John Harrisonnak:
"Kedves Uram, csak most kerültem tudatába, mekkora tökéletességgel bír az ön órája, hogy erre
a déltengeri szigetre értünk: hajónaplónk szerint, melyet én egy francia térkép alapján készítettem, 1
fok 27 percnyire vagyunk keleti irányban, mely hosszúsági fokot naplóm Teneriffe szigetére teszi,
mindazonáltal hitem szerint az ön órájának van igaza. Adieu."
Az átkelés az Atlanti-óceánon közel három hónapot vett igénybe. Amikor a Deptford
megérkezett Jamaicára, Port Royalba, 1862. január 19-én a bizottság által megbízott csillagász,
John Robinson felállította asztronómiai berendezéseit, és meghatározta a helyi délidőt. Robinson és
Harrison ezután összehangolta óráit, hogy megállapítsa Port Royal fix hosszúsági fokát, az
időkülönbség figyelembe vételével. A H-4 mindössze öt másodpercet késett - 81 tengeren töltött
nap után!
Digges kapitány - aki, ha az esedékes volt, mindig megadta a módját, hogy lerója tiszteletét -
ünnepélyes keretek között William - és távollétében apja - részére egy oktánst adott át, hogy az a
sikeres próbatételre emlékeztetőül szolgáljon. A Nemzeti Tengerészeti Múzeum - ahol a trófea ki-
állításra került, és a mai napig megtekinthető - kurátorai címkéjén az alábbi kommentárt fűzték
hozzá: "Meglehetősen furcsa ajándék olyasvalakinek, aki a földrajzi hosszúság holdtávolság
meghatározós metódusát feleslegessé próbálta tenni." Digges kapitány korábban minden bizonnyal
tanúja lehetett egy bikaviadalnak, így tudhatta, hogy helyénvaló felajánlani Williamnek a legyőzött
bestia fülét-farkát. További áldozatot jelentett Digges részéről, hogy az órával a kezében, mely
megmutatta neki a londoni időt, továbbra is szüksége volt oktánsára, hogy a tengeren a helyi időt
megtudhassa.
Egy bő hét múltával William, Robinson, és az óra visszaindult Angliába, a Merlin fedélzetén.
Miután az idő sokkal pocsékabb volt, mint az odautazás során, William folyton a H-4 szárazon
tartása miatt aggódott. A háborgó hullámok a hajót ostromolták, a fedélzet gyakorta kétlábnyira is
alámerült a vízben, mely a kapitány kabinjában is jó hat hüvelyk magasan állt. Szerencsétlen
tengeribeteg William egy takaróba tekerte az órát, majd amikor az is átázott, abban aludt, hogy teste
melegével szárítsa meg. Elővigyázatos viselkedésének hála az utazás végére egy merő láz lett
ugyan, de az eredmény mindenért kárpótolta. Amikor március 26-án hazaértek, a H-4 még mindig
működött. És minden pontatlanságát egybevetve, az oda- és a visszaútét is, az még mindig két perc
alatt volt.
A díjnak megérdemelten egyszer és mindenkorra John Harrisonhoz kellett volna vándorolni,
hiszen teljesítette a Földrajzi hosszúság törvény által támasztott követelményeket, de az események
összeesküdtek ellene, és megakadályozták, hogy hozzájusson jogos szerzeményéhez.
Először is ott volt a próba kiértékelése, melyre a bizottság legközelebbi ülésen, júniusban került
sor. Miután szerződésileg kikötötték a négy kulcsot és a két csillagászt, a testület most három
matematikust kért fel arra, hogy ellenőrizze, majd újra ellenőrizze a portsmouthi és a jamaicai
időmeghatározást, minthogy egyszeriben mindkettő elégtelennek és pontatlannak tűnt. A bizottság
tagjai amiatt is elégedetlenkedtek, amiért William nem követett bizonyos, a Királyi Akadémia által
felállított szabályokat a jamaicai hosszúsági fok a Jupiter holdjaival történő megállapítását illetően -
mely feltételről William nem is tudott, és ha tudott volna, sem igen lett volna rá képes, hogy eleget
tegyen neki.
 A bizottság 1762 augusztusában hozott határozata végül mindezt így összegezte: "Az óra
segítségével végzett kísérletek nem bizonyultak elegendőnek a tengeri földrajzi hosszúság
meghatározásához." A H-4-et újabb próbatételnek kell alávetni, szigorúbb feltételek mellett. Legyen
az egy utazás a Nyugat-Indiákra, és legközelebb több szerencsét.
A 20 000 font helyett Harrison mindössze 1500-at vehetett kézbe, annak elismeréseképpen, hogy
"bár az óra nem bizonyult igazán komoly segítségnek a földrajzi hosszúság kérdésben,
mindazonáltal olyan találmány, mely jelentős mértékben szolgálhatja a köz érdekeit". Harrison
újabb ezer fontra számíthatott, miután a H-4 visszatért a rárótt második megpróbáltatás után.
Maskelyne, a rivális álláspont lovagja, 1762 májusában érkezett haza Szent Ilona szigetéről,
szinte William sarkában, és duzzadó kebellel az elért eredményektől.
Jövőbeli hírnevét is azonnal megalapozta A brit tengerész útmutatójával - melyben egyszerűen
lefordította Mayer táblázatait, és fűzött néhány útmutatót a használatukhoz.
Maga Mayer februárban halt meg, harminckilenc éves korában, egy vírusfertőzés következtében.
Bradley, a királyi asztronómus júliusban követte. Hatvankilenc éves korában bekövetkező halála
aligha nevezhető korainak, habár Maskelyne váltig esküdött rá, hogy mentora életét a
holdtáblázatokon végzett küzdelmes munka rövidítette meg.
A Harrisonok hamar rájöttek, hogy Bradley kihullása a bizottságból nem jelent könnyebbséget a
számukra. Halála nem enyhített a rájuk nehezedő nyomáson. Ezen a nyáron, miközben a királyi
asztronómusi poszt egy ideig üresen állt, majd Nathaniel Bliss jelölésével betöltötték, William
intenzív levelezést folytatott a testületi tagokkal, hogy érvényesítse jogait. Két bizottsági ülésen -
júniusban és augusztusban - is kikelt az igazság védelmében, de semmilyen bátorítást nem vihetett
haza apjának. Amint Bliss átvette testületen kívüli székét a bizottságban, azonnal a Harrisonoknak
esett. Akárcsak előtte Bradley, Bliss is fanatikus holdpárti volt. Kijelentette, hogy az óra
úgynevezett pontossága merő véletlen egybeesés, és hogy nemigen hisz abban, hogy ez a pontosság
a következő próba során is igazolást nyer.
Nem volt egyetlen asztronómus vagy admirális a bizottságban, aki bármit is tudott volna az
óráról, vagy hogy mitől működik ilyen szabályosan. Valószínűleg képtelenek is lettek volna
megérteni, mindenesetre 1763 elején makacsul ragaszkodni kezdtek ahhoz, hogy Harrison
magyarázza el nekik. A kérdés mind az intellektuális kíváncsiság, mind a nemzetbiztonság
szempontjából kiemelt jelentőséggel bírt. Az óra értékes volt, hiszen szemmel láthatóan sokkal
fejlettebb volt, mint azok az órák, melyeket a holdhelyzet meghatározása során használtak. Az óra
rossz idő esetén is képes lehet helyt állni, amikor a Hold és a csillagok eltűnnek. Azután meg John
Harrison sem lesz egyre fiatalabb. Mi van akkor, ha meg talál halni, és egy potenciálisan hasznos
titkot magával visz a sírba? Mi van akkor, ha William és az óra tűnik el örökre a legközelebbi próba
során a hullámsírban? Nyilvánvaló volt, hogy a bizottságnak alaposan meg kell ismerkednie a
szerkezettel, mielőtt visszaküldik a tengerre.
A francia kormány sem volt tétlen, és egy órásmesterekből álló kisebb különítményt, köztük
Ferdinand Berthoudot küldte Londonba abban a reményben, hogy Harrison hajlandó lesz felfedni az
óra belső titkait. Harrison, aki ekkoriban joggal volt bizalmatlan, elhessegette a franciákat, és
könyörgött honfitársainak, hogy adjanak rá valami biztosítékot, hogy senki sem fogja ellopni az
ötleteit. A parlamenttől 5000 fontot kért annak zálogául, hogy megvédik a jogait. A tárgyalások
azonban hamarosan megfeneklettek. Sem pénz, sem információ nem cserélt gazdát.
Végezetül 1764 márciusában William és barátja, Thomas Wyatt felszállt a H. M. S. Tartan
fedélzetére, és a H-4-gyel Barbadosba hajózott. A Tartan kapitánya, Sir John Lindsay kísérte
figyelemmel a második próba első szakaszát, és felügyelte az óra működtetését útban a Nyugat-
Indiák felé. Május 15-én partot érve, miközben felkészült rá, hogy jegyzeteit összevesse a bizottság
által kijelölt asztronómusokkal, akik a Princess Louisa fedélzetén előttük értek partot, William egy
ismerős arcot pillantott meg. A megfigyelőhelyen, készen arra, hogy megítélje az óra teljesítményét,
nem más állt, mint Nathaniel Bliss személyes csatlósa, Nevil Maskelyne tisztelendő atya.
Maskelyne sem igen szenvedhette a második próbatételt, ahogy a helybélieknek elpanaszolta. Az
ő holdtávolság metódusa minden kétséget kizáróan egyetemes megoldásnak bizonyult a Szent
Ilonára történő utazásakor, és azzal dicsekedett, hogy útban Barbados felé sem volt kétsége afelől,
hogy eldöntötte a vitát, és bebiztosította a díj helyét.
Amikor William hírét vette állításainak, ő és Lindsay kapitány követelték tőle, hogy pártatlanul
ítélje meg a H-4 teljesítményét. Maskelyne kikérte magának az ilyen vádaskodást. Sértődött lett,
majd egyre idegesebb. Heves idegállapotában azután jól elfuserálta az asztronómiai meg-
figyeléseket - habár később az összes jelenlévő úgy emlékezett vissza, hogy még egy felhő sem volt
az égen.

12.
A két arckép meséje

Hé, ütemet! Mily keserű az édes

Zene, ha nincs benn mérték és ütem!
Ilyen életünk zenéje is.

Időm elvertem én, most ő ver engem.

Most órájává tett meg az idő:
Eszméim percek, melyek nyögve szegzik
Szemem külső lapjára számukat

William Shakespeare: II. Richard

(Fordította Somlyó Györk)

Két lenyűgöző arcmás maradt fenn John Harrisonról, melyek még életében készültek. Az egyik
egy hivatalos portré olajjal, Thomas King ecsetje nyomán, mely valamikor 1765 októbere és 1766
márciusa között készülhetett. A másik, Peter Joseph Tassaert metszete, 1767-ből származik, és
nyilvánvalóan e festmény alapján készült, melynek a művész szinte minden részletét szolgaian
átmásolta. Szinte valamennyi részletét, kivéve egyet - és ez a különbözőség drámáról és
kétségbeesettségről árulkodik.
A festmény ma a Régi Királyi Obszervatórium épületében található. Tiszteletre méltó férfiúnak
ábrázolja Harrisont. Csokoládébarna szalonkabátban és bricseszben ül, találmányaival körbevéve,
köztük jobbján a H-3-mal, és a hőkompenzációs ingával, melyet a mögötte látható időmérők
megregulázására épített. Még ülő alakja is érzékelteti magasságát, ahogy eredményeivel
elégedetten, de nem önelégülten, pózol. Úriemberhez illő fehér parókát visel, bőre az elképzelhető
legsimább és legtisztább. (A mese - mely úgy tartja, hogy Harrison akkor lett rabja az óramű-
veknek, amikor kisgyermekkorában betegségbe esett - arról is említést tesz, hogy az említett kór a
himlő egyik súlyos lefolyású válfaja volt. Újra le kell tehát vonnunk a következtetést, hogy ez a
mese tényleg csak mese; bár az is lehet, hogy valamiféle csodás felépülésben volt része, vagy a mű-
vész egyszerűen átfestette a hegeket. )
Kék szeme, bár kissé hurutos így hetven éven felül, élénken ragyog. Csak a szemöldöke, mely
középen kissé felemelkedik, és a köztük lévő vonal árulkodik mesterségbeli tudásáról és kínzó
gondjairól. Bal kezét csípőre teszi. Jobb karja az asztalon nyugszik, és ujjai között ott fekszik... Jef-
ferys zsebórája!
De hol van a H-4? Hiszen ekkorra már régen elkészült, és az volt a szeme fénye. Harrison
minden bizonnyal ragaszkodott volna hozzá, hogy a társaságában pózoljon. Valóban, hiszen
Tassaert metszetén úgyis tesz. Furcsa, mennyire eltér a mezzotinto az olajtól Harrison jobb
csuklójánál. Ezen a képen üres a keze; felfelé fordítja, és bizonytalanul mutat az óra felé, mely
néhány őt ábrázoló rajz tetején az asztalon fekszik, kicsit megrövidülve a perspektíva miatt. Az
igazat megvallva az időmérő túlságosan is nagynak látszik ahhoz, hogy Harrison kényelmesen a
tenyerében tarthassa, mint Jefferys zsebóráját, mely mindössze fele akkora volt, mint a H-4.
A H-4-es azért hiányozhat az olajfestményről, mert annak készültekor Harrison nem volt az óra
birtokában. Az csak kozmetikázás végett kerül oda, amikor Harrison növekvő hírneve - "A férfi, aki
megtalálta a földrajzi hosszúságot" - már indokolttá teszi a metszet elkészültét. A közben történt
események azonban a végtelenségig megkeserítették Harrison életét.
A kölcsönös sértődöttséggel végződő 1764-es második kísérlet után a bizottság részéről
hónapokig nem érkezett semmiféle reakció. A testületi tagok arra vártak, hogy a matematikusok
összehasonlítsák a H-4 teljesítményéről szóló számításaikat az asztronómusok megfigyeléseivel,
melyeket Portsmouthban és Barbadoson tettek, s amelyeket mind figyelembe kellett venni a döntés
meghozatalakor. Amikor a végső jelentést meghallották, a tagok megállapították, hogy "ugyanazon
a véleményen vannak, miszerint a szerkezet megfelelő pontossággal mérte az időt". Aligha lehettek
volna más véleményen: Bebizonyosodott, hogy az óra tízmérföldes pontossággal meg tudja
állapítani a hosszúsági kört - ami háromszor akkora pontosságot jelent, mint amekkorát a Földrajzi
hosszúság törvény megkövetelt! De ez a hatalmas siker csak apró győzelmet jelentett Harrison
számára. Az órának és készítőjének még egy sor kérdésre választ kellett adnia.
Azon az őszön a testület felajánlotta, hogy átadja a jutalom felét, abban az esetben, ha Harrison
cserébe beszolgáltatja valamennyi tengeri óráját, plusz a H-4 bámulatos óraszerkezetének teljes
dokumentációját. Ha Harrison meg akarta kapni a teljes 20 000 fontos díjat, akkor ezentúl
felügyelnie kellett nem is egy, de két másolat elkészítési munkálatait - bizonyítandó, hogy a
szerkezet és annak teljesítménye egyáltalán duplikálható.
A dolgok ilyetén alakulását csak tovább tetézte, amikor Nathaniel Bliss megtörte az elődei
életpályájából fakadó tradíciót. John Flamsteed ebbéli minőségében negyven évet szolgált, Edmond
Halley és James Bradley egyaránt húsz évig birtokolta a címet, viszont Nathaniel Bliss két év után
eltávozott az élők sorából. Az új királyi asztronómus - és ex officio bizottsági tag nevét 1765-ben
hozták nyilvánosságra, és Harrisont egy percig nem lepte meg, hogy ez végzetes ellenlábasa, Nevil
Maskelyne neve volt.
A harminckét éves Maskelyne ötödik királyi asztronómusként pénteken vette át hivatalát. A
rákövetkező reggelen, szombaton, február 9-én, még mielőtt átesett volna a király kezének
ceremoniális megcsókolásán, már részt is vett a Földrajzi Hosszúság Bizottság munkájában, mint
annak legfrissebb tagja. Figyelmesen végighallgatta, ahogy további viták folytak Harrison díjazását
illetően. Áldását adta a Leonhard Euler, illetve a Tobias Mayer özvegye részére kifizetendő
pénzjutalomra. Ezután pedig előterjesztette saját napirendi hozzászólását.
Hangosan felolvasott egy memorandumot, mely a holdtávolság metódust dicsőítette. A Kelet-
India Társaság négy hajóskapitánya, akiket magával hozott az ülésre, papagájként ismételték meg
szavait. Mindannyian számtalanszor kipróbálták már az eljárást, mondták, pontosan úgy, ahogy
Maskelyne A brit tengerész útmutatója-ban leírta, és mindig sikerült kiszámítaniuk a hosszúsági
helyzetüket, mindössze négyórai munka igénybevételével. Egyetértettek Maskelyne-nel abban,
hogy a táblázatokat ki kell adni és széles körben terjeszteni kell, hogy e metódus könnyedén és
általánosan használt legyen a tengerjárók körében".
Ez jelöli a kezdetét annak az akkor még csírájában lévő mozgalomnak, mely a holdtávolság
metódus intézményesítését tűzte ki célul maga elé. Harrison kronométere gyorsabb volt ugyan, de
még mindig túlságosan távoli volt, míg a mennybolt mindenki számára egyetemesen rendelkezésre
állt.
1765 tavasza további megpróbáltatásokat hozott Harrison számára, a parlament új Földrajzi
hosszúság törvényével. Ez hivatalosan 5. számú törvény III. György alatt - kifogásokat emelt az
eredeti törvény megszövegezését illetően, és olyan megszorításokat iktatott be, melyek kimondottan
Harrisonra vonatkoztak, akit a nyitó paragrafusokban nevén is neveztek, leírva a bizottsággal
szembeni ellentétes státuszát is.
Harrison hangulata egyre inkább romlott. Nem is egy testületi ülésről viharzott ki úgy, hogy
közben veszettül káromkodott, és olyasmiket hajtogatott, hogy nem fog meghajolni a botrányos
követelések előtt, "amíg egyetlen csepp angol vér is csörgedezik az ereiben".
Lord Egmont, a bizottság elnöke alaposan le is teremtette: "Uram... maga a legkülönösebb és
legcsökönyösebb teremtmény, akivel valaha is találkoztam, és ha végre azt teszi, amit magától
elvárunk, és amennyire csak a hatalmában áll, akkor én szavamat adom rá, hogy megkapja a pénzét,
ha azt akarja, csak tegye már!"
Végül Harrison beadta a derekát. Benyújtotta a rajzokat. Rendelkezésre bocsátott egy technikai
leírást. Ígéretet tett rá, hogy minden titkát felfedi egy, a bizottság által kiválasztott szakértői
testületnek.
Azon a nyáron, 1765. augusztus 14-én ez az illusztris társaság meg is érkezett Harrison házába a
Red Lion Square-en, hogy tiszteletét tegye az órásmesternél. Jelen volt két Cambridge-i
matematika-professzor, akikre Harrison gunyorosan csak úgy utal, mint "papokra" vagy "plébáno-
sokra", John Michell és William Ludlam tisztelendő atya. Az órakészítő mesterséget három
köztiszteletben álló iparos képviselte: Thomas Mudge, aki maga is szorgalmasan iparkodott a
tengeri órák elkészítésén, valamint William Matthews és Larcum Kendall, akik korábban John
Jefferys tanítványai voltak. A hatodik testületi tag a közmegbecsülésnek örvendő tudományos
műszert gyártó John Bird volt, aki a Királyi Obszervatóriumot is ellátta a kvadránsokkal és
magassági szögmérő műszerekkel, melyek a csillagok feltérképezéséhez kellettek, és számos
tudományos expedíciót ellátott már egyedi berendezésekkel.
Aztán ott volt még Nevil Maskelyne is. Az elkövetkezendő hat nap során Harrison módszeresen
darabokra szedte szét az órát, és - eskü alatt - elmagyarázta az egyes alkatrészek funkcióját, leírta,
hogyan működnek együtt a különféle újítások a gyakorlatilag tökéletes időmérés érdekében, és
válaszolt az összes neki feltett kérdésre. Amikor mindez véget ért, a bírák kiállítottak egy
bizonylatot, melyben kijelentették, hogy hitük szerint Harrison valóban mindent elmondott, amit
csak tudott.
A kegyelemdöfést az adta meg, hogy a bírói testület ragaszkodott hozzá, hogy Harrison szerelje
össze az órát, majd dobozba zártan adja át nekik, hogy (ilyenformán váltságdíj gyanánt) az
admiralitás egyik tárolóhelyiségében zár alá helyezhessék. Ugyanakkor neki kellett kezdenie a két
másolat elkészítésének - az óra nélkül, mely vezérfonálként szolgálhatott volna, és úgy, hogy
Maskelyne még az eredeti rajzokat és diagramokat is elvitte egy nyomdába, ahol azokat
lemásolhatták és rézbe metszhették, hogy azután a nagyközönség részére egy publikáció keretében
váljanak hozzáférhetővé.
Micsoda időzítés modellt ülni egy portréhoz! Mégis ez volt az a keresztút, ahol Mr. King
megörökítette nekünk Mr. Harrisont. Azon az őszön azután Harrison átadhatta magát a
nyugalomnak, amikor végre kézhez kaphatta a bizottság által beígért 10 000 fontot.
Az 1766-os év kezdetén Harrison másodízben is hallott Ferdinand Berthoudról, aki azzal a
bizakodással a szívében érkezett meg Párizsból, hogy most talán bevégezheti azt, ami legutóbbi,
1763-as útján nem sikerült neki: megismerheti a H-4 óraszerkezetének részleteit. Harrison vo-
nakodott megbízni Berthoudban. Miért kellene felfednie a titkait bárkinek is, aki nem tudja erre
rávenni? Hiszen a parlament 10 000 fontot fizetett neki azért, hogy meghallhassa azt, amit Berthoud
egy marék mogyoróval akart elintézni. A francia kormány képviseletében Berthoud ugyanis csak
500 fontot ajánlott fel egy magánbemutatóért, amit Harrison azonmód el is utasított.
Berthoud viszont Londonba jötte előtt hosszas levelezést folytatott Thomas Mudge-dzsal, mint
egyik órásmester a másik órásmesterrel. Most, hogy Berthoud a városban járt, be is ugrott Mudge
Fleet Streeten fekvő üzletébe. Mudge-nak azt nyilvánvalóan senki sem említette - ahogyan a jelen
lévő bizottsági tagok egyikének sem -, hogy Harrison kitárulkozása bizalmasan kezelendő.
Miközben vacsorával vendégelte meg órástársát, Mudge bőbeszédűen ecsetelte többek között a H-4
kérdését is. Mudge a kezében tartotta az órát, és módjában állt részletekbe menően megismerkedni
annak szerkezetével, mely tapasztalatait kivétel nélkül megosztotta vendégével is. Még vázlatokat is
rajzolt neki.
Amint később kiderült, Berthoud és a kontinens többi órásmestere nem lopta el Harrison terveit
saját tengeri órájuk megépítésekor. Harrison mégis joggal volt megütközve azon gondatlanságon,
ahogy az ügyet megszellőztették és szinte világgá kürtölték.
A Földrajzi Hosszúság Bizottság Mudge körmére koppintott, bár a testület tagjai nem háborodtak
fel az indiszkréción, és a Harrison-afféron kívül amúgy is volt mint törniük a fejüket. Ott volt
például Maskelyne tisztelendő atya petíciója, aki meg akarta kezdeni az efemeridák éves publi-
kálását azon tengerjárók részére, akik a holdtávolság metódus iránt érdeklődnek. Belefoglalva
nagyszámú előre kiszámolt adatot, a több mint tettre kész királyi asztronómus szerint
nagymértékben csökkenteni lehetett az aritmetikai műveleteket, amiket a navigátornak el kellett vé-
geznie, így a kalkuláció idejét le lehetett szorítani az addigi négy óráról fél órára. Neki semmi másra
nem volt szüksége a bizottságtól, csak egy alapra, melyből meg tudja fizetni azt az egy-két emberi
számológépet, akik majd leveszik a terhet a navigátorok válláról, valamint a nyomdaköltségekre.
Maskelyne 1766-ban adta ki a Hajózási kalendárium és csillagászati tabella első kötetét, melyet
halála napjáig folyamatosan ő szerkesztett. A hajósok még az 1811-ben bekövetkezett esemény után
is támaszkodhattak az asztronómus munkájára, aki egészen 1815-ig jelezte előre a csillagászati
eseményeket. A Maskelyne kezéből kihullt tollat utódai vették fel, akik 1907-ig folytatták a
holdtáblázatok kiadását, sőt a csillagászati almanach a mai napig megjelenik.
A kalendárium Maskelyne maradandó munkásságát képviseli a navigáció területén - és
ugyanakkor tökéletesen jellemzi is készítőjét, aki imádott elveszni a gyötrelmes részletekben:
minden egyes hónapra húszoldalnyi adatot közöl, rövidítések tömkelegével és apró betűkből
kiszedve, melyben a Hold Naphoz, illetve a vezérlő csillagokhoz viszonyított pozícióját minden
egyes háromórás intervallumra nézve megadja. Abban mindenki egyetértett, hogy a kalendárium és
társkötete, a Szükséges táblázatok a legbiztosabb módszert adták a tengerészek kezébe a nyílt óceá-
non történő helymeghatározáshoz.
1766 áprilisában, miután Harrison portréja elkészült, a bizottság újabb csapást mért Harrisonra,
akinek ettől minden valószínűség szerint újfent megváltoztak az arcvonásai.
Annak érdekében, hogy eloszlassanak minden kóbor kétséget, ami a H-4 pontosságával
kapcsolatban esetlegesen felmerülhetett, a testület úgy döntött, az időmérőt újabb próbának veti alá,
mégpedig az első kettőnél sokkal szigorúbb feltételek mellett. Ennek végrehajtása érdekében az órát
át kellett szállíttatni az admiralitástól a Királyi Obszervatóriumba, ahol egy tíz hónapig tartó
perióduson keresztül mindennapos próbatételnek lesz kitéve a királyi asztronómus, Nevil
Maskelyne keze által. A nagy földrajzi hosszúságot mérő gépezeteket (a három másik tengeri órát)
is Greenwichben kellett elhelyezni, hogy működésüket össze lehessen vetni az obszervatórium
szabványos időmérőjével.
Képeljük csak el Harrison reakcióját, amikor megtudta, hogy szeme fénye, a H-4, miután
hónapokon keresztül csak porosodott az admiralitás rejtekén, most egyenesen ősellensége karmaiba
kerül. Még alig ocsúdhatott fel a sokkból, amikor kopogást hallott az ajtaján, és kinyitva azt a
bejelentés nélkül érkező Maskelyne-t találta ott, aki egy, az órák lefoglalásáról szóló végzést
lobogtatott a kezében.
"Mr. Harrison!" - kezdte a határozat. "Mi, a parlament határozata alapján a földrajzi hosszúság
meghatározására létrejött bizottság tisztségviselői ezúton úgy rendelkezünk, hogy Greenwich királyi
asztronómusa, Nevil Maskelyne tisztelendő atya részére adja át azt a maradék három tengeri
időmérő szerkezetet, mely még az ön kezében van, hogy azok ezentúl a köz tulajdonát
képezhessék."
A sarokba szorított Harrison bevezette Maskelyne-t abba szobába, ahol az órákat tartotta, melyek
harminc éve hű társként álltak mellette. Mindegyikük járt, a maga sajátságos módján; mintha öreg
barátok gyűltek volna össze egy heves gesztusokkal kísért beszélgetésre. Nem sokat törődtek az
idővel, mely feledésre ítélte őket. Magukban társalogtak, elfeledkezve az őket körülölelő
nagyvilágról, élvezve mesterük szerető gondoskodását.
Mielőtt megvált volna tengeri óráitól, Harrison azt akarta, hogy Maskelyne tegyen meg neki
egyetlen engedményt - és adja írásba, hogy az időmérők tökéletes állapotban voltak, amikor
Harrison házában meglátta őket. Maskelyne vitázni kezdett, majd végül azt a kijelentést volt
hajlandó aláírni, hogy az órák külsőleg tökéletes rendben voltak. Az indulat annyira átjárta mindkét
felet, hogy amikor Maskelyne megkérdezte Harrisont, hogy hogyan szállítsák az időmérőket (ti.
úgy, ahogy vannak, vagy darabokra szétszedve), Harrison mogorván közölte, hogy bármilyen taná-
csot adna is, az egy későbbi meghibásodás során mindenképpen ellene szólna. Végül azt ajánlotta,
hogy a H-3-at egyben szállítsák el, míg a H-1-et és a H-2-t szedjék szét néhány darabra. Ő maga
képtelen volt végignézni ezt a gyalázatot, így inkább szobája magányát választotta. Ott hallotta meg
a csattanást is, amikor Maskelyne munkásai, miközben a H-1-et kivitték a szekérhez, elejtették azt.
Merő véletlenségből, természetesen.
Bár a H-4 hajón jutott le a Temzén Greenwichbe, Larcum Kendall társaságában, a három nagy
tengeri óra egy rúgózás nélküli kocsin zötykölődött végig London utcáin. Harrison reakcióját el sem
kell képzelnünk. James Tasse egy zománcozott medálra készült portréja, mely 1770 körülre
datálódik, többek között megörökíti a korosodó órásmester tagadhatatlanul lefelé biggyedő,
keskeny ajkát is.

13.
James Cook kapitány második utazása

Angolföld legnagyobbja ím ködbe vészett,

Vadak fegyvere ontotta utolsó csepp vérét,
Messzi a helytől, hol emléke örökké éle,
Hullatta az idő csontjait szerteszét.
Igaztalan végzet, mely így sújta le rá,
Kinek önmagát feláldozó szelleme
Bejárt minden partot és óceánt,
de égen s földön nem volt ellene.

George B. Airy (Hatodik Királyi Asztronómus): Dolcoath

Savanyú káposzta. Ez volt a kulcsszava James Cook második, dicsőséges hajóútjának, mely
1772-ben bontott vitorlát. A német termék az angol tengerészek étrendjéhez történő bőséges
hozzáadásával (melyen némely tengerjáró butaságában még fel is húzta az orrát) a nagy Föld körüli
hajós száműzte a skorbutot a hajók fedélzetéről. Nemcsak a savanyú káposzta fő alkotóeleme, a
káposzta miatt történhetett ez így, mely tömve van C-vitaminnal, hanem elkészítése miatt is, mely
során az apróra felvágott káposztát lesózták, és saját levében hagyták erjedni, amíg csak ki nem
érdemelte a nevében is szereplő jelzőt. A praktikum okán tengerisó-oldatban pácolt savanyú
káposzta örökös időkig elállt a fedélzeten - de addig legalábbis biztosan, ameddig egy Föld körüli út
tartott. Cook a savanyú káposztát a tengerjárók zöldségévé tette, és ezt a szerepét remekül be is
töltötte egészen addig, míg a Királyi Haditengerészetnél a citromlé, majd később a zöld citrom nem
lépett a helyébe.
Miután gondoskodott emberei megóvásáról, Cook kapitánynak rendelkezésére állt a megfelelő
emberanyag a tudományos kísérletek és felfedezések végrehajtásához. A Földrajzi Hosszúság
Bizottság utasítására olyan helyszíni próbákat is végzett, melynek során a holdtávolság metódust,
melynek Cook remek tengerész lévén kiváló mestere volt, és az új tengeri órák - melyeket Harrison
csodálatos időmérője alapján készítettek el - által kínált eredményt összevesse.
"Meg kell jegyeznem" - írta Cook a Resolution utazásáról készített híradásában -, "hogy nem
lehetünk saját hibáink áldozatai [a földrajzi hosszúság mérésekor], amíg olyan jó vezérfonalunk
akad, mint [az] óra" .
Harrison eredetileg azt akarta, hogy Cook az utazásra a H-4-et vigye el, s azonkívül valamilyen
másolatot vagy imitációt. Boldogan kockára tette volna díjazását, és akár veszni is hagyta volna a
második 10 000 fontját, csak hogy lássa az óra teljesítményét a nagy kapitány parancsnoksága alatt.
A bizottság azonban úgy döntött, hogy a H-4-nek hazai földön kell maradnia mindaddig, míg a
hosszúsági díjazás fennmaradó részlete dolgában végleges döntés nem születik.
Meglehetősen figyelemre méltó, hogy a H-4, mely két tengeri utazást végigküzdött, három
kapitány csodálatát is kivívta, és melynek pontosságát maga a Földrajzi Hosszúság Bizottság is
írásban ismerte el, az 1766 májusa és 1767 márciusa között, a Királyi Obszervatóriumban tartott
kísérletek tíz hónapja során megbukott. Működése pontatlanná vált, és volt, hogy egy nap alatt húsz
másodpercnyi időt is tévedett. Ez lehetett annak a balsorsú szétszerelésnek is a következménye,
melynek során a bizottságnak felfedték a szerkezet működésének titkait. Vannak, akik azt mondják,
hogy Nevil Maskelyne rosszindulata babonázta meg az óraművet, vagy a napi felhúzások
alkalmából túlságosan durván bánt vele. Mások megesküdnek rá, hogy a tiszteletes szántszándékkal
szabotálta a próbatételt.
Meglehetősen furcsa volt az a logika is, mely szerint Maskelyne lesújtó véleményét
megfogalmazta az időmérővel kapcsolatban. A tesztek során azt imitálta, hogy az óra hat utazást tett
a Nyugat-Indiákra, melyek mindegyike hat hétig tartott - s ezzel felmelegítette az 1714-es Földrajzi
hosszúság törvény eredeti időhatárait, melyek még mindig érvényben voltak. Maskelyne nem volt
hajlandó figyelembe venni a tényt, hogy az időmérő valamiképpen károsodhatott, mely abban
mutatkozott meg, hogy túlreagálta a beállott hőmérsékleti változásokat, ahelyett hogy simán és
precízen akklimatizálódott volna, mely tulajdonsága a múltban védjegyévé vált. Maskelyne
minderre tekintet nélkül őszszegezte az egyes "utazások" statisztikai adatait, miközben a H-4 egy
csapszeggel az obszervatórium egyik ablakmélyedéséhez volt erősítve. Ezután a kapott adatokat át-
fordította hosszúsági fokokba, majd ezeket az Egyenlítő mentén számított tengeri mérföldekbe. Az
első próbaút során a H-4 például tizenhárom perc és húsz másodpercet sietett, ami hosszúsági
fokokban kifejezve 3 fok 20 percet jelentett, és ezáltal a hajó kétszáz tengeri mérföldnyire tért el
céljától. Az ezt követő utakon némileg jobban szerepelt, és az ötödikben érte el a legjobb
eredményt, amikor mindössze nyolcvanöt mérfölddel tért el a kijelölt céltól, öt perc negyven
másodperc avagy egy fok huszonöt percnyi tévedésével. Mindezek alapján Maskelyne-nek le kellett
vonnia a kínos következtetést, "hogy Mr. Harrison órája nem képes megbízhatóan tartani a
hosszúsági fokot egy fok pontossággal egy hat hétig tartó nyugat-indiai utazás során" .
Mindezek ellenére a korábbi feljegyzések viszont azt igazolták, hogy Mr. Harrison kronométere
igenis képes volt tartani a hosszúsági fokot akár fél fok, vagy még nagyobb pontossággal, és nem is
egy, de két valódi tengeri út során is.
Maskelyne mégis azt állította, hogy az óra nem eléggé megbízható sem ahhoz, hogy egy hajó
mozgását egy hathetes utazás során koordinálja, "sem ahhoz, hogy a földrajzi hosszúságot félfokos
pontossággal néhány napnál hosszabb ideig megtartsa, sőt még talán addig sem, ha a hideg túlzottan
átható; viszont mindezek ellenére hasznos és értékes találmány, mely a Hold a Naphoz és az
állócsillagokhoz való viszonyításának módszerét kiegészítve meglehetős előnyökkel járhat a
navigáció tudományát illetően".
Az áldicséret eszközét felhasználva Maskelyne taktikusan elfedte a holdtávolság metódus
hiányosságait. Többek között: minden hónapban körülbelül hat napra a Hold olyan közel kerül a
Naphoz, hogy eltűnik a látómezőből, és ezáltal lehetetlenné teszi a holdtávolság megmérését. Ilyen-
kor a H-4 bizony "meglehetős előnyökkel járhat". Az időmérő jól jöhet abban a tizenhárom napban
is, amikor a Hold ugyan fent világít az égbolton, a Naphoz képest viszont a világ túlfelén
helyezkedik el, és a navigátorok, lévén képtelenek lemérni a két égitest közti óriási távolságot, a
Hold helyzetét így az állócsillagokhoz kénytelenek viszonyítani. A közönséges órák, melyeket az
éjjeli megfigyelések során használtak, kellőképpen pontatlanok voltak ahhoz, hogy az egész cécó ne
érje meg a fáradságot. A H-4-gyel a fedélzeten a Holdcsillagok vizsgálatát precíz időponthoz le-
hetett kötni, ezáltal az egész eljárás sokkal megbízhatóbb lett. Így azután, Maskelyne véleménye
szerint legalábbis, az időmérő javíthat a holdtávolság metóduson, de aligha válthatja azt fel.
Mindent összevetve a tiszteletes fölényesen a másodhegedűs posztjára kárhoztatta az órát.
Harrison saját költségén a hatpennys tiltakozó kiadványok valóságos zivatarát zúdította a
publikumra - habár ebben kétségtelenül igénybe vette egy irodalmi néger munkáját is, miután ezek
a heves kirohanások tiszta, érthető, világos angolsággal íródtak. Az egyik ilyen iratban főként
azokat az embereket támadta, akiknek felügyelnie kellett volna Maskelyne mindennapos
ténykedését az óra próbálgatása során. Ezek az egyének a Királyi Greenwichi Otthonban laktak,
melyet olyan kiszolgált tengerészek részére alapítottak, akik többé már nem voltak alkalmasak az
aktív szolgálatra. Harrison azzal vádolta meg őket, hogy ők már ahhoz is túl öregek és roskatagok,
hogy megmásszák az obszervatóriumhoz vezető meredek lépcsőt. És ha még elég szusz és életerő
szorult volna is beléjük, hogy ellássák teendőjüket, Harrison akkor sem hitte, hogy szembe mertek
volna helyezkedni a királyi asztronómus véleményével, inkább szépen alákanyarították a nevüket
bármilyen iratra, amit csak Maskelyne elébük tett.
S ami ettől is több, panaszolta el Harrison, a H-4-et kitették a közvetlen napsugárzásnak is.
Üvegkalickájába zártan az órának ugyanazt a fojtogató hőséget kellett kiállnia, mintha egy
üvegházba tették volna. Mindeközben a hőmérő, mely az időmérő környezeti hőmérsékleti viszo-
nyait volt hivatott nyomon követni, a szoba másik felében helyezkedett el - az árnyékban.
Maskelyne nem érezte szükségét, hogy megfeleljen a vádaskodásokra. Sem ő nem beszélt többet
a Harrisonokkal, sem azok vele.
Harrison arra számított, hogy a H-4-et végre visszakaphatja most, hogy az keresztülment a
Maskelyne által rárótt vesszőfutáson, ezért a bizottság engedélyét kérte ehhez. A testület azonban
elutasította. A hetvennégy éves Harrisonnak múltbéli tapasztalatai és emlékei alapján kellett re-
konstruálnia a H-4 szerkezetét a két replika megépítése során. A bizottság ugyanakkor további
kapaszkodóként a rendelkezésére bocsátotta a saját rajzait és leírásait tartalmazó könyvet, mely
Maskelyne nemrégiben nyomatott ki, Mr. Harrison időmérőjének alapelvei annak táblaképeivel
együtt címmel. A könyv célja pedig nem volt más, minthogy az alapján bárki el tudja készíteni a H-
4-et (habár az igazat megvallva, minthogy a leírásokat maga Harrison vetette papírra, nem lehetett
őket egykönnyen megérteni).
Hogy abszolút bizonyítékot szerezzenek a H-4 másolhatóságára, a bizottság tagjai
alkalmazásukba fogadták Zarcum Kendall órásmestert is, hogy kísérelje meg a pontos másolat
megépítését. Ezek az erőfeszítések is megmutatták a testület kérlelhetetlen elszántságát, hogy a
törvény szelleme érvényesüljön, ugyanis az eredeti törvény mindössze egy "alkalmazható és
hasznos" szerkezetről beszél, s szót sem ejt arról, hogy annak bárki által másolhatónak kell lennie.
Kendall, akit Harrison is ismert, és nagyra is becsült, John Jefferys tanítványa volt. Még az is
lehet, hogy segédkezett Jefferys zsebórája, és akár a H-4 elkészültekor is. A H-4 kimerítő, hatnapos
"kitárulkozása" során is ott volt a hivatalos szakértők sorában. Röviden szólva, aligha találhattak
volna alkalmasabb személyt a másolat elkészítéséhez. Maga Harrison is így vélekedett.
Kendall a reprodukciós munkát két és fél év alatt végezte be. A Földrajzi Hosszúság Bizottság,
mely 1770 januárjában kapta kézhez a K-1-et, a H-4 valamikori vizsgálati testületét bízta meg a
feladattal, lévén ezek az emberek lehetnek legjobb bírái a fennálló hasonlóságoknak. Eszerint John
Michell, William Ludlam, Thomas Mudge, William Matthews és John Bird gyűlt össze, hogy a K-
1-et górcső alá vegye. Kendall, mint várható volt, kimentette magát, így az ő helyét, eléggé
természetes módon, William Harrison vette át. Konszenzusos döntés alapján a K-1 tökéletes
hasonmása volt H-4-nek - azt az egyet kivéve, hogy annak hátlapján, ahová Kendall a nevét aláírta,
még nagyobb bőségben burjánzottak a fémbe metszett díszítőelemek.
William Harrison, aki nem fukarkodott a dicsérő szóval, még olyan kijelentésre is ragadtatta
magát a bizottság előtt, hogy némely tekintetben Kendall még apjánál is különb órásmester. Később
biztosan azt kívánta, bárcsak visszaszívhatná ezeket a szavakat, ugyanis a Földrajzi Hosszúság
Bizottság a K-1-et választotta ki a H-4 ellenében Cook kapitány csendes-óceáni hajóútjára.
A testület döntésének semmi köze sem volt ahhoz, melyik a jobb időmérő, mivel a két óra
egymás tökéletes ikertestvére volt. Ők egyszerűen csak a szárazföldön akarták megőrizni a H-4-et.
Így hát Cookot a K-1 kísérte el útjára, néhány olcsóbb imitáció társaságában, melyet a feltörekvő
kronométergyártó, John Arnold készített.
Mindeközben Harrison 1770-re - a hálátlan bánásmód, előrehaladott kora, romló látása és
időszakos köszvényes rohamai ellenére - befejezte a két újabb óra közül az elsőt, melyet a bizottság
utasítására épített. Ez az időmérő, mely H-5 néven vált ismertté, megörökölte a H-4 teljes belső
komplexitását, ugyanakkor külsejében jócskán puritánabb lett. Eltűntek a számlap cicomái. A
csillag a számlap közepén ugyan kissé ornamentikusan hat - mint egy nyolcszirmú virág -,
ugyanakkor a valóságban a recés peremű gomb áthatol az üveg előlapon, és lehetővé teszi a
mutatók beállítását az üveg felemelése nélkül is, így zárva ki a porosodás veszélyét.
Harrison a csillagmintával talán tudat alatt is üzenni akart korának, minthogy az a kompasz
szélrózsájának pozíciójára és alapjára emlékeztetett, és ezzel egy ősi szerkezetet idézett fel, a
mágneses iránytűt, melyben oly sokáig bíztak a tengerek utazói.
A H-5 hátlapja sivárnak és üresnek hat, összehasonlítva a H-4 egyes részein terpeszkedő buja
sallangokkal. A H-5 egy boldogtalanabb, ámde bölcsebb férfiú munkája, akit rákényszerítenek,
hogy azt tegye, amit valaha saját jószántából, mi több, élvezettel művelt. A H-5 mégis gyö-
nyörűséges a maga egyszerűségében. A londoni Guildhallban a központi vitrint foglalja el - a szó
szoros értelmében a központi helyet, ahol kikopott, vörös szaténpárnáján nyugszik, eredeti
fadobozában.
Miután három év alatt végzett elkészítésével, Harrison további két évig tesztelgette működését.
Amikorra ő is elégedett volt az eredménnyel, már a hetvenkilencedik életévét taposta. Nem látta be,
hogyan kezdhetne bele újra egy hasonló nagyságrendű munkába. Még ha képes is lenne rá, hogy
bevégezze a munkát, a hivatalos próbák minden bizonnyal átnyúlnak a jövő évtizedbe is, amilyen
hosszan már nem tarthat élete. Erőt merítve a tényből, hogy félreállítottságában nincs más reménye
az igazságra, Harrison a királynak panaszolta el problémáit.
Őfelsége III. György király aktívan érdeklődött a tudományok iránt, és nyomon követte a H-4-
gyel kapcsolatos kísérletezéseket is. Még kihallgatáson is fogadta John és William Harrisont,
amikor az óra visszatért első, jamaicai útjáról. György király ezenfelül nemrégiben nyitott meg egy
privát csillagvizsgálót Richmondban, pont időben, hogy a Vénusz 1769-es áthaladását figyelemmel
kísérhesse.
1772 januárjában William szívbemarkoló levelet írt a királynak, melyben ecsetelte azokat a
nehézségeket, melyeket a Földrajzi Hosszúság Bizottság és Királyi Obszervatórium támasztott apja
irányában. William ezenfelül udvariasan azt kérte, mi több, azért esdekelt, hogy az új óra (a H-5)
"bizonyos ideig Richmondban, az obszervatóriumban kerülhessen elhelyezésre, annak érdekében,
hogy bebizonyosodhasson kiválósága".
A király ezután egy hosszabb kihallgatáson fogadta Williamet windsori kastélyában. E sorsdöntő
találkozásra később visszaemlékezve William fia, John leírja, hogy a király állítólag halkan
megjegyezte: "Ezekkel az emberekkel bizony kegyetlenül bántak", majd fennhangon ígéretet tett
Williamnek, "Istenemre, Harrison, magam teszek igazságot!"
Híven ígéretéhez III. György a H-5-öt személyes tanárának és obszervatóriumvezetőjének,
Stephen Demainbraynek gondjaira bízta, egy hathetes próba erejéig, mely módozatában
emlékeztetett Maskelyne eljárásához. Miként a korábbi tengeri és szárazföldi tesztek során is, a H-5
dobozának kulcsait három arra érdemes személy között osztották szét: egyet kapott Dr.
Demainbray, egyet William, egyet pedig maga György király. A férfiak minden délben találkoztak
az obszervatóriumban, hogy összevessék az órát a reguláris időmérővel, majd ezután felhúzzák a
szerkezetet.
Az óra, a tiszteletteljes bánásmód ellenére, kezdetben rosszul viselkedett. Összevissza késett
vagy sietett, Harrisonék legnagyobb zavarára. Ekkor a királynak hirtelen eszébe ötlött, hogy egy, az
órához közeli szekrényben néhány mágnesvasércet tárolt, és ő maga sietett ezeket mielőbb máshová
helyezni. Megszabadulva a mágnes különös vonzásától az óra összeszedte magát, és meg is felelt a
várakozásoknak.
A király a próbák időtartamát Harrison ellenlábasainak várható tiltakozása ellenére
meghosszabbította. Az 1772 májusa és júliusa között tíz hétig tartó napi megfigyelések után jogos
büszkeség tölthette el, amiért védelmébe vette az időmérőt, az ugyanis olyan pontosnak bizonyult,
hogy naponta mindössze egyharmad másodpercet tévedett.
A király ezek után védőszárnya alá vette a Harrisonokat, és segítette őket az önfejű bizottság
ellenében, közvetlenül a miniszterelnökhöz, Lord Northhoz, illetve a parlamenthez fordulva, ahogy
William nevezte, a "tiszta igazságosság" ügyében.
A kormányzat zaklatása nyomán a földrajzi hosszúság biztosai 1773. április 24-én gyűltek össze,
hogy a parlament két hivatalos tanúja jelenlétében újra nyomon kövessék a Harrison-eset
tekervényes menetét. Az ügy három nappal később már parlamenti vita tárgyát képezte. A király
javaslatára Harrison felhagyott jogorvoslati igényével, és egyszerűen a miniszterek szívét célozta
meg. Hiszen ő már öreg ember. Egész életét ennek a célnak szentelte. És, habár fáradozásait siker
koronázta, a díj felében részesült csak, meg egy sor teljesíthetetlen - követelésben.
A megközelítés gyümölcsözőnek bizonyult. A végső döntés néhány hétbe ugyan beletelt, míg
kikeveredett a hivatalos csatornák útvesztőjéből, de június végén Harrison kezébe vehetett 8750
fontot. Ez az összeg majdnem teljesen fedezte a díj hátralékát, ugyanakkor nem az áhított díj volt.
Sokkal inkább volt a parlament nagyvonalúságának megnyilvánulása - adomány a Földrajzi
Hosszúság Bizottság helyett, annak szándéka ellenében.
Nem sokkal ezután egy másik parlamenti határozat meghatározta azokat a feltételeket,
melyekkel a díj még mindig elnyerhető volt. Az 1773-as új törvény érvényen kívül helyezte az
összes korábbi, földrajzi hosszúsággal kapcsolatos döntést. Az új időmérők kipróbálását illetően a
lehető legszigorúbb szabályozással élt: Minden ajánlattevőnek rögtön duplikáltan kellett benyújtani
óráját, majd alávetni azokat egy teljes álló éven át tartó greenwichi próbatételnek, miután keletnek,
illetve nyugatnak elindulva mindkét órának részt kellett vennie egy Nagy-Britannia körüli hajóúton,
éppúgy, mint bármilyen más utazáson, melyet a bizottság kívánatosnak tartott, s az időmérőnek
ezután még át kellett vészelnie egy tizenkét hónapos, utazás utáni megfigyelést is, a Királyi Ob-
szervatóriumban. Maskelyne a törvény hallatán állítólag diadalmasan kacagott azon, hogy az "olyan
kemény diót adott a gépészek kezébe, amit aligha sikerül feltörniük" .
Szavai próféciának bizonyultak, miután a díj összegére soha, senki nem formálhatott igényt.
Harrison 1775 júliusában viszont újabb kárpótlásban részesült, amikor Cook kapitány
visszaérkezett második hajóútjáról, és ékes szóvirágokban dicsérte a földrajzi hosszúság
időmérőkkel történő fellelésének metódusát.
"Mr. Kendall órája (mely 450 fontba került)" - jelentette a kapitány - "meghaladta még
legbuzgóbb híveinek várakozását is, és némely alkalommal a csillagászati megfigyelésekkel is
pontosítva megbízható vezérfonalként szolgált, minden időjárási viszontagság közepette is".
A H. M. S. Resolution hajónaplójában Cook számtalan esetben úgy hivatkozik az időmérőre,
mint "megbízható barátunk, az óra", meg "tévedhetetlen útitársunk, az óra". Segítségével elsőként
készülhetett rendkívül pontos térkép a déltengerek vidékéről.
"Igaztalan dolog lenne Mr. Harrisonnal és Mr. Kendall-lal szemben" - írta még naplójában Cook
-, "ha nem ismerném be, milyen óriási segítséget jelentett nekem ez a hasznos és értékes időmérő."
Cook annyira megkedvelte a K-1-et, hogy harmadik, 1776. július 12-én induló expedíciójára is
magával vitte. Ez a hajóút azonban nem volt olyan szerencsés, mint az első kettő. Az elismert
felfedező minden diplomatikus tapintata és erőfeszítése ellenére, hogy tisztelje azon szigetek benn-
szülötteit, melyeket meglátogatott, a hawaii szigetvilágban Cook komoly bajba keveredett.
Cook-kal való legelső találkozásuk előtt a bennszülöttek még sohasem láttak fehér embert, ezért
úgy üdvözölték őt, mint istenük, Lono megtestesülését. De amikor alaszkai utazása után néhány
hónappal később újra felbukkant a szigeten, a helyzet feszültté vált, és Cooknak sietősen távoznia
kellett. Szerencsétlenségére a Resolution főárbocának károsodása a Kealakekua-öbölbe
kényszerítette, ahol a rákövetkező erőszakos események során Cook is életét vesztette.
Szinte ugyanabban a pillanatban, hogy a kapitány meghalt, a kor híradásai szerint a K-1
óraszerkezete is megállt.

14.
Zsenialitás – tömegtermelésben

Nem kellenek már a csillagok,

szedjük hát le valamennyit,
Pakoljuk fel a Holdat,
és bontsuk le a Napot.

W. H. Auden: "Ének"

Amikor 1776. március 24-én, pontosan nyolcvanhárom évvel és egy nappal 1693-as születése
után John Harrison meghalt, az órások a szakma mártírjaként tartották számon nevét.
Évtizedeken keresztül elszigetelten élve, szinte teljes magányban, az egész világon ő volt az
egyetlen, aki a földrajzi hosszúság problémáját egy időmérő segítségével akarta megoldani. Majd
hirtelen, Harrison és a H-4 sikerének beköszöntével, az órakészítők légiói hallották meg az idők
szavát, és álltak át a tengeri órák készítésére. Ez vált a tengeri nagyhatalom egyik legdi-
namikusabban fejlődő ágazatává. A modern kor órásmesterei közül számosan pedig egyenesen azt
állítják, hogy Harrison munkássága vetette meg az alapjait Anglia óceánok fölötti uralmának, és
ezáltal vezetett el a Brit Birodalom megszületéséhez - hisz a kronométer segítségével lehetett
Britannia első a hajós nemzetek között.
Párizsban a nagy órásmesterek, mint Pierre Le Roy és Ferdinand Berthoud a tökélyre
fejlesztették a montres marines avagy horologes marines építésének művészetét, ugyanakkor ezen
riválisok egyike sem tudott olyan tervvel előállni, mely lehetővé tette volna a gyors és olcsó terme-
lést.
Harrison órája, ahogyan a bizottság sohasem mulasztotta el megjegyezni, túlságosan összetett
volt, hogy készen álljon a reprodukcióra, ami ráadásul irtóztatóan költséges művelet is lett volna.
Amikor Larcum Kendall megépítette a maga kópiáját, a biztosok 500 fontot fizettek ki részére, két
év és pár hónapnyi erőfeszítései ellentételeként. Amikor arra kérték, hogy tanítson be más órásokat
is a másolatok elkészítésére, Kendall meghátrált, arra hivatkozva, hogy a termék túlságosan drága
lenne.
"Azon a véleményen vagyok" - mondta Kendall a bizottságnak -, "hogy számos esztendőnek kell
eltelnie (ha egyáltalán valaha is bekövetkezik), mielőtt egy Mr. Harrisonéhoz hasonló óra 200 font
alatti áron rendelkezésre fog állani".
Mindeközben a tengerjárók egy jó minőségű szextánst és egy készlet holdtáblázatot ennek
töredékéért, 20 fontért is be tudtak szerezni. A két metódus közti árszakadék áthidalásához több
kellett, mint a könnyebb használat vagy a nagyobb pontosság emlegetése. Az órának megfizethe-
tővé kellett válnia.
Kendall ezért megpróbálkozott Harrison eredeti órájának egy leegyszerűsített imitációjával.
Miután elkészítette a K-1-et a H-4 mintájára, 1772-ben, kétévnyi küszködés során befejezte a K-2-
őt. A Földrajzi Hosszúság Bizottság 200 fontot fizetett neki ezért. Habár a K-2 méretre nagyjából
azonos volt a K-1-gyel és a H-4-gyel, a belseje jóval alacsonyabb rendű volt, ugyanis Kendall
kihagyta belőle azt a mechanizmust, mely kiegyenlítette a főrugó energiáját, így az időmérő
ugyanolyan egyenletesen járt akkor, amikor felhúzták, mint mielőtt már majdnem teljesen lejárt.
Ennek híján a szerkezet a felhúzást követően kezdetben gyorsan járt, majd egyre jobban lelassult. A
H-4 mechanizmusát nem véletlenül üdvözölte lelkesen mindenki, aki elég tudással rendelkezett
ahhoz, hogy megbecsülje az ilyen technikai újításokat. A létfontosságú elem nélkül a K-2 elégte-
lenre vizsgázott a greenwichi próbák során.
A K-2 tengeri élete mindazonáltal nem szűkölködött izgalmas eseményekben. Az időmérő
kísérte el az északi-sarki expedíció tagjait útjukra, néhány évet töltött Észak-Amerikában, majd
lehajózott Afrikába, és a Blight kapitány parancsnoksága alatt álló H. M. S. Bounty fedélzetére ke-
rült. A kapitány utálatos természete számtalan történetben visszaköszön, de arról kevesebb szó esik,
hogy az 1789-es lázadást követően a hajó tengerészei az órával együtt inaltak el, melyet egészen
1808-ig a Pitcairn-szigeten tartottak, amikor is egy amerikai bálnavadász hajó kapitánya vásárolta
meg, és a K-2 birtokában vágott bele kalandos utazásába.
1774-ben Kendall egy harmadik, még olcsóbb időmérőt épített (ezúttal a gyémántokat spórolta ki
belőle), melyet 100 fontért adott el a bizottságnak. A K-3 teljesítménye nem szárnyalta túl a K-2-ét,
mégis a H. M. S. Discovery fedélzetén kötött ki, hogy elkísérje Cook kapitányt harmadik, végzetes
útjára (merő véletlenségből Blight is azon a hajón szolgált vitorlamesterként Cook harmadik
hajóútja során, s habár Cookot Hawaiion megölték, Blight nemsokára az ausztráliai New South
Wales kormányzója lett, ahol a rumlázadás során saját katonái börtönözték be).
Kendall egyetlen saját fejlesztése sem hasonlítható össze azzal a mesteri másolómunkával, amit a
K-1 elkészítése során végzett. Hamarosan fel is hagyott a próbálkozással, hisz a nála
tehetségesebbek már régen túlléptek rajta.
Ezek egyike volt a Fleet Street-i órásmester, Thomas Mudge, aki tanoncéveit a "Becsületes"
George Graham alatt húzta le. Kendalthoz hasonlóan Mudge is részt vett a H-4 szétszerelésén és
megvitatásán. Később ezeket a tapasztalatait osztotta meg oly indiszkrét módon Ferdinand Ber-
thouddal, bár megesküdött rá, hogy ezzel semmilyen rossz szándéka nem volt. Mudge azzal szerzett
hírnevet magának, hogy kiváló kézműves és tisztességes kereskedő volt. Első tengeri időmérőjét
1774-ben konstruálta, Harrison számos elképzelését beépítve és továbbfejlesztve a munkák során.
Az irigylésre méltóan kidolgozott kronométer az erőkiegyenlítés egy speciális formájával
dicsekedhetett, valamint aranyozott, nyolclapú tokkal, melyet az előlap üvegébe ágyazott ezüst szál-
minta egészített ki. 1777-ben további két darabot épített, melyeket "Kék" és "Zöld" névvel illetett -
két egymással tökéletesen megegyező órát, melyeket csak a tokozat színe különböztetett meg
egymástól - hogy versenybe induljon a földrajzi hosszúsági díj fennmaradó 10 000 fontjáért.
Míg Mudge első időmérőjét Greenwichben próba alá vetette, Nevil Maskelyne királyi
asztronómus szándékán kívül az óra megállását idézte elő hozzá nem értésével, majd egy hónap
múlva merő véletlenségből eltörte az óra hajszálrugóját. A folyton elégedetlen Mudge
ilyeténképpen átvette Harrison szerepét a Maskelyne-nel való párviadalban. Kettejük
csatározásának csak az vetett véget, amikor Mudge 1790 elején váratlanul megbetegedett. Ezen a
ponton Mudge ügyvéd fia, ifjabb Thomas Mudge vetette magát a küzdelembe, akinek sikerült 3000
fontot kiharcolnia a Földrajzi Hosszúság Bizottságtól apja érdemeinek elismeréseképpen.
Míg Kendalt és Mudge egyaránt három tengerészeti időmérőt épített élete során, Harrison pedig
ötöt, addig John Arnold több száz darabot kivitelezett, mégpedig kiváló minőségben. Ez a
bámulatra méltó eredményesség még annál is több órát jelenthet, mint amennyiről mi tudomással
bírunk, ugyanis Arnold, az agyafúrt üzletember, gyakran véste be a No. 1-et az óráiba, holott azok
semmilyen értelemben nem voltak elsők egy adott kibocsátás során. Arnold hihetetlen
termékenységének titka abban rejlett, hogy a munka oroszlánrészét, mely rutinfeladatokból állt, át-
engedte a különféle iparosoknak, és magának csak a nehezebb darabokat hagyta meg, különösen
azokat, melyek aprólékos beállítást igényeltek.
Arnold csillagának emelkedésével a kronométer szó is felkapott lett, mellyel a tengeri
időmérőket kezdték illetni. Jeremy Thacker már 1714-ben kitalálta a kifejezést, de az 1779-ig nem
honosodott meg, amikor is feltűnt a Kelet-Indiai Társaság kötelékébe tartozó Alexander Dalrymple
által írt könyvecske címében: Néhány hasznos feljegyzés a kronométerrel tengerre szállók részére.
"A tengeren az időmérésre használt masinát itt kronométer névvel illetjük" - magyarázza
Dalrymple -, "miután egy ilyen értékes gépezet megérdemli, hogy ne csak körülírjuk, hanem legyen
saját neve."
Arnold első három kronométere, melyet a Földrajzi Hosszúság Bizottságnak készített, a K-1-gyel
egyetemben Cook kapitánnyal tartott utazásán. 1772 és 1775 között az Arnold trió teljes létszámban
jutott el az Antarktiszra és a Csendes-óceán déli részére egyaránt. Az "időjárási viszontagságok"
közepette, ahogy Cook leírta a globális időjárási zónákat, Arnold órái szerény teljesítményt
nyújtottak. Maga Cook is elégedetlennek mutatkozott hatékonyságukat illetően.
Ennek eredményeképpen a bizottság megfosztotta Arnoldot támogatásától. A fiatal
órakészítőnek azonban, ahelyett hogy kedvét szegte volna a döntés, csak újabb szárnyalásba kezdett
a fantáziája, és egy sor új koncepciót szabadalmaztatott, melyeket a későbbiekben is állandóan to-
vábbfejlesztett. 1779-ben óriási szenzációt okozott zsebkronométere, a No. 36, mely valóban eléggé
apró volt ahhoz, hogy zsebben lehessen hordani, ahogy azt Maskelyne és emberei tizenhárom hóna-
pon át folyamatosan tették, hogy kipróbálják pontosságát. Egyik napról a másikra az óra mindössze
három másodpercet sietett vagy késett.
Mindeközben Arnold azon fáradozott, hogy megteremtse a tömegtermelés feltételeit. 1785-ben
nyitotta meg gyárát a dél londoni Well Mallben. Versenytársa, a fiatalabb Thomas Mudge is
megpróbálkozott egy vállalkozással, mely mintegy harminc darabot el is készített apja kronométeré-
nek imitációjából. De Thomas Mudge jr. ügyvéd volt, és nem órakészítő. A fiatalabbik Mudge
műhelyéből egyetlen olyan időmérő sem került ki, mely pontosság tekintetében vetekedhetett volna
az idősebb Mudge három órájával, ráadásul az ő kronométerei kétszer annyiba kerültek, mint
Arnold órái.
Arnold mindent szisztematikusan megtervezett. Húszas évei elején azzal alapozta meg hírnevét,
hogy elkészített egy csodálatos miniatűr órát, melynek mindössze másfél hüvelyk (38 mm) volt az
átmérője, így rászerelhette egy gyűrűre, hogy azután 1764-ben ajándékként átnyújtsa III. György
királynak. Azután házasodott meg, hogy megélhetését a tengeri órák készítőjeként már
megteremtette. Olyan feleséget választott magának, aki nemcsak hogy jómódú volt, de kész volt
legalább akkora segítséget nyújtani az üzletben, mint a háztartásban. Ketten mindenüket egyetlen
gyermekükbe, John Roger Arnoldba invesztálták, akire mint a családi tradíció folytatójaként
tekintettek. E gondolat jegyében John Roger Párizsban tanulta az órás mesterséget, az apja által
gondosan kiválasztott, legkitűnőbb mesterek keze alatt, majd amikor 1784-ben teljes jogú partner
lett, a társaság nevét Arnold és fiára változtatták. Mindemellett az idősebbik Arnold maradt kettejük
közül a jobb órakészítő. Agya állandóan ezernyi új dolog körül forgolódott, melyeket rendre ki is
próbált kronométerein. Legleleményesebb ketyeréi pedig azoknak az eljárásoknak a művészi
egyszerűsítései voltak, mellyel Harrison oldotta meg úttörő módon, de kissé komplikáltan a pontos
időmérés problematikáját.
Arnold legnagyobb ellenfele Thomas Earnshaw volt, akinek nevével a valóban modern
kronométerek kora köszöntött be. Earnshaw szinte plátói töménységű eleggyé gyúrta össze
Harrison komplexitását és Arnold termékenységét. Legalább ekkora fontossággal bír, hogy ő
vezette be Harrison legnagyobb horderejű ideáinak egyikét a kisméretű időmérőknél is, kifejlesztve
a szerkezetet, mely nem igényelt olajozást.
Earnshaw sajnálatosan nélkülözte Arnold fineszét és üzleti érzékét. Szegény nőt vett feleségül,
túl sok gyermeket nemzett, és olyan szerencsétlenül intézte pénzügyeit, hogy bizonyos időt az
adósok börtönében is el kellett töltenie. Mindazonáltal Earnshaw volt az, aki fura különlegességből
tömegcikké tette a kronométert. Saját anyagi helyzete folytán is ezt a célt tűzte ki maga elé:
Ragaszkodni kell egy egyszerű, alapvető típushoz (Arnolddal ellentétben, aki túlságosan is
invenciózus elme volt ehhez). Earnshaw így képes volt két hónap alatt megvalósítani egy
Earnshaw kronométert, mely ezáltal elérhetővé is vált.
Azon túl, hogy üzleti ellenfelek voltak, Arnold és Earnshaw leginkább amiatt ontották volna
egymás vérét, hogy kitől eredeztethető a kronométer egyik kulcseleme, a rugós gátlómű
kioldókarja. A gátszerkezet minden óra vagy zsebóra belsejében megtalálható, mely a regulátor
ütemére blokkolja vagy szabadítja fel a mozgást. A kronométerek, melyek a tökéletességet célozták,
gátszerkezetük alapján voltak minősíthetőek. Harrison nagy tengeri óráiban a "szöcske"
gátszerkezetet alkalmazta, majd az ódivatú gátlórúd briliáns átalakításával tette a H-4-et ütőképessé.
Mudge emeltyűs gátlóműve méltán váltott ki elismerést kortársaiból, és a huszadik század
közepének szinte valamennyi álló- és karórájában megtalálhatjuk, köztük a híres Ingersoll dollár
karórában, az eredeti Miki egeres órában, és a korai Timex darabokban is. Arnoldnak szinte teljes
megelégedésére szolgált a forgócsapos kioldókar - egészen addig, míg 1782-ben tudomást nem
szerzett Earnshaw rugós gátművéről. Ez volt a "Heuréka!" pillanat Arnold számára, aki felismerte,
hogy a forgócsap rugóval történő kiváltása egy csapásra megszünteti a szerkezet olajozási igényét.
Arnold nem láthatta Earnshaw verzióját, ezért kiötlötte a saját verzióját, majd vázlataival azon
nyomban a szabadalmi irodába sietett. Earnshaw, akinek nem volt elég pénze, hogy levédethesse
találmányát, szülői jogait minden kétséget kizáróan bizonyítani tudta azokkal az órákkal, melyeket
másoknak készített - és azzal a közös szabadalmaztatási megállapodással, melyet a jó nevű Thomas
Wrighttal kötött.
Az Arnold és Earnshaw közti ellenségeskedés megosztotta London órás-társadalmát; a Királyi
Akadémiát és a Földrajzi Hosszúság Bizottságot nem is említve. Számolatlanul ömlött a tinta és az
epe mindkét fél és támogatóik részéről. Elegendő bizonyíték állt rendelkezésre, hogy megállapítsák,
Arnold belekukkantott Earnshaw egyik masinájába, mielőtt szabadalmaztatta a saját verzióját,
ugyanakkor ki merte volna kijelenteni, hogy a nagy órás nem tudott volna ugyanilyet saját magától
is kitalálni? Arnold és Earnshaw sohasem tudott megállapodni a szellemi tulajdonjog kérdésében,
ugyanakkor mind a mai napig fellángol a vita a történészek között, akik új bizonyítékokat vélnek
találni, és valamelyik fél oldalára állnak.
A Földrajzi Hosszúság Bizottság Maskelyne unszolására végül 1803-ban úgy foglalt állást, hogy
Earnshaw kronométere sokkal pontosabban jár, mint bármelyik óra, amit a Királyi
Obszervatóriumban valaha is kipróbáltak. Maskelyne végre találkozott egy órásmesterrel, akit
megkedvelt, habár az nem egészen világos, hogy miért kedvelte meg. Akármi is volt az oka,
Earnshaw mesterségbeli tudása kivívta számára a királyi asztronómus tanácsait, bátorítását, és a
lehetőséget, hogy az obszervatórium óráit javíthassa - és ez a patronális kapcsolat fennmaradt több
mint egy évtizedig. Earnshaw, aki saját magát is "természetéből fakadóan ingerlékeny" típusként
írta le, mindazonáltal sok olyan nehézséget okozott neki, amire az asztronómus kétségkívül fel volt
készülve egy "kézműves" részéről. Earnshaw támadta például Maskelyne azon gyakorlatát, hogy a
rábízott kronométereket egy álló évig tesztelgeti, és elegendőnek tartott volna hat hónapot minderre.
1805-ben a Földrajzi Hosszúság Bizottság mind Thomas Earnshaw, mind John Roger Arnold
részére (az idősebb Arnold 1799-ben halt meg) 3000 font jutalmat szavazott meg - ugyanazt az
összeget, mely korábban Mayer és Mudge örököseinek is jutott. Earnshaw ezután világgá is kürtölte
felháborodását, ugyanis szerinte őt nagyobb rész illette volna meg, bár Earnshaw szerencséjére
üzleti sikerei akkorra már tisztességes megélhetést biztosítottak számára.
A Kelet-Indiai Társaság és a Királyi Haditengerészet kapitányai csapatostól tódultak az újonnan
nyílt kronométer-gyárakba. Az Arnold-Earnshaw háborúskodás tetőpontján, az 1780-as években
egy Arnoldféle kronométer ára 80 font körülre süllyedt, míg egy Earnshaw-féle változatot már 65
fontért is kapni lehetett. A zsebben hordható kronométerek még ennél is kevesebbet kóstáltak.
Habár a flotta tisztjeinek a saját zsebükből kellett kifizetniük kronométerüket, a legtöbben nem
bánták meg a beruházást. Az 1780-as évek hajónaplóiból is kiviláglik mindez, melyek kezdtek
naponta hivatkozni a kronométer alapján megállapított hosszúsági fokra. 1791-ben a Kelet-Indiai
Társaság kereskedelmi hajói részére új típusú hajónaplót rendszeresített, melynek előre nyomott
lapjain külön oszlop volt a "kronométer szerinti hosszúsági fok"-nak. Sok parancsnok továbbra is
bízott a holdtávolság meghatározásában, de egyre többen adtak hitelt a kronométereknek. Az
összehasonlító tesztekben a kronométerek nagyságrendekkel nagyobb pontosságot mutattak a
csillagoknál, nem utolsósorban azért, mert sokkal könnyebb volt a használatuk. Az otromba
holdtávolság metódus, mely egy sor csillagászati megfigyelést megkövetelt, az efemeridák
tanulmányozásával és a bonyolult számítások elvégzésével együtt, számtalan kaput nyitott, ahol a
hiba becsúszhatott.
A századfordulóra a flotta Portsmoutban, a Haditengerészeti Akadémián létrehozott egy
kronométer-raktárat, ahonnan kihajózása előtt minden kapitány igényelhetett egy időmérőt. A
csordogáló ellátmány azonban nem fedezte az egeket verő szükségleteket, így a kapitányok, akik
sokszor találták kiürülve az akadémia készletét, továbbra is rákényszerültek, hogy személyes
használatukra egy saját kronométert rendszeresítsenek.
Arnold, Earnshaw és kortársaik egyre növekvő számban - otthon és külföldön egyaránt - széles
körben értékesítették kronométereiket, melyek felhasználásra kerültek a hadihajókon, kereskedelmi
áruszállítókon, de még a kirándulójachtokon is. Az egész világra kiterjedő felmérés kimutatta, hogy
míg 1737-ben mindössze egyetlen darab létezett, addig a szám 1815-re ötezerre emelkedett.
Amikor a Földrajzi Hosszúság Bizottságot 1828-ban végül feloszlatták a vonatkozó törvény, a
Longitude Act korábbi hatályon kívül kerülése miatt, fő feladata meglehetősen ironikus módon - a
Királyi Haditengerészet használatába kerülő kronométerek kijelölése és tesztelése volt. 1829-től ezt
a feladatot a flotta saját hidrográfusa (főtérképésze) vette át. Széles feladatkörébe tartozott az új
szerkezetek működési rátájának figyelése, és a régebbi típusok szereltetése éppúgy, mint a gondos
szárazföldi szállítás megszervezése a gyárakból a kikötőkig, és vissza.
Nem volt szokatlan, hogy egy hajón akár két vagy három kronométer is szolgálatot teljesítsen,
így az órák egymás ellenőrzését is elvégezték. A nagy térképészeti hajók néha negyven kronométert
is magukkal vittek útjaikra. Írott feljegyzések vannak arról, hogy amikor 1831-ben a H. M. S.
Beagle vitorlát bontott, az idegen földek hosszúsági adatait felmérendő, a fedélzetén utazva
huszonkét kronométer kísérte el az útra. Ezek felét az admiralitás biztosította, hat darab volt Robert
Fítzroy kapitány személyes tulajdona, míg a maradék öt kölcsönben volt ott. E hosszúra nyúlt
utazás során ismerkedhetett meg a fiatal természettudós, Charles Darwin a Galápagos-szigetek
élővilágával.
1860-ban, amikor a Királyi Haditengerészet kétszáznál is kevesebb hajót számlált, nyolcszáz
darab kronométer volt a birtokában. Nyilvánvaló volt, hogy az elképzelés sikeresnek bizonyult.
Harrison megközelítésének végtelen gyakorlatisága oly széles körben teret nyert, hogy egykor
félelmetes ellenlábasairól többé szó sem esett. Miután biztosította állandó helyét a hajók fedélzetén,
a kronométer olyan magától értetődő dolog lett, mint bármely más, létfontosságú berendezés; egész
küzdelmes történetére és feltalálójának nevére jótékony feledés borult, és nem maradt más utánuk,
csak a szerkezet mindennapos használata.

15.
A meridián udvarában

Ugyan, mi a hasznuk a holmi fokoknak,

a Déli-, az Északi-sarknak?
S vele mind egyetért: "Az ilyen nem egyéb,
megállapodásszerű jel csak"

Lewis Carroll: Sarkvadászat

(Fordította: Ralsovszky Zsuzsa)

Itt állok az első meridiánon, a világ első hosszúsági körén, idő és tér közepén, a helyen, ahol a
kelet és a nyugat a valóságban találkozik. A greenwichi Régi Királyi Obszervatórium udvarán
húzódik. Éjjel fények szűrődnek keresztül a meridiánvonal üvegburkán, olyan, mint egy ember
alkotta, nyílt tengeri hasadék, mely az Egyenlítő minden tekintélyével szeli két egyenlő részre
bolygónkat. Sötétedés után a villódzó lézerfények tíz mérföldre is láthatóvá teszik az Essex
völgyében húzódó első hosszúsági kört.
Megállíthatatlanul, mint egy szuperhős, a vonal átvág a környező építményeken. A Meridián Ház
fapadlóján rézszalagként jelenik meg, majd egyetlen sor vörösen izzó fényjelre vált, mely a
repülőgépek leszálló-fényeit juttatja eszünkbe. Odakint, ahol a meridián a burkolat kövei között tör
utat magának, betoncsíkok futnak mellette, melyekre rézbetűkkel a világ nagyvárosainak neve és
szélességi foka került.
A stratégiai ponton elhelyezett masina felajánlja nekem, hogy ellát egy olyan lebélyegzett
szuvenírrel, melyen századmásodperc pontosan szerepel, mikor léptem át az első hosszúsági fokot.
De mindez csak útszéli szélhámosság, darabja egy fontért, mert az igazi greenwichi középidőt, mely
alapján egy világ állítja be óráit, ettől sokkal pontosabban, milliomod másodperc pontossággal jelzi
a Meridián Házban elhelyezett atomóra, melynek digitális kijelzője olyan gyorsan változik, hogy
szabad szemmel lehetetlen nyomon követni.
Nevil Maskelyne, az ötödik királyi asztronómus hozta az első hosszúsági kört erre a helyre,
hétmérföldnyire London szívétől. Azokban az években, míg az obszervatóriumban élt, 1765-től
1811-ig, Maskelyne negyvenkilenc alkalommal bocsátotta ki hajózási almanachját, és rájött, hogy
valamennyi Hold-Nap, illetve Hold-csillagok távolság, mely a kalendáriumban szerepelt,
Greenwichhez viszonyítva adta meg az adatokat. Ezáltal a tengerészek az 1767-es első kiadástól
kezdve Greenwichhez képest határozták meg hosszúsági helyzetüket a tengereken. Korábban sza-
badon választhattak, melyik tetszőleges meridiántól keletre vagy nyugatra fejezzék ki pozíciójukat.
Leggyakrabban kiindulási pontjukat választották - "három fok huszonhét percnyire Lizardtól",
mondjuk -, vagy éppen célpontjukat. De Maskelyne táblázatai nemcsak alkalmazhatóvá tették a
holdtávolság-számítás metódusát, de univerzális hivatkozási pont rangjára emelték Greenwichet is.
Még Maskelyne kalendáriumának francia fordításai is megtartották Maskelyne Greenwich-köz-
pontú számításait - annak ellenére, hogy minden más francia táblázat Párizst jelölte meg a primer
meridián helyeként.

Ezek fényében várható lett volna, hogy Greenwich fénye megkopjon, miután a kronométerek
győzedelmeskedtek a csillagok felett a földrajzi hosszúság kiszámításakor. De éppen hogy az
ellenkezője történt. A navigátoroknak időről időre még mindig szükségük volt a csillagállások ta-
nulmányozására, hogy kronométerüket ellenőrizhessék. Felütve Maskelyne kalendáriumának
vonatkozó oldalát, természetes módon Greenwichhez viszonyítva számolták ki hosszúsági
pozíciójukat, függetlenül attól, honnan jöttek, vagy hová tartottak. A tudományos utazások során a
térképészek, akik az ismeretlen földeket felmérték, a greenwichi meridiánhoz viszonyítva
határozták meg azok földrajzi hosszúságát.
1884-ben, a Washington D. C.-ben tartott nemzetközi meridián konferencián huszonhat ország
képviselője úgy döntött, hogy hivatalossá teszi az addigi gyakorlatot. Kijelentették, hogy a
greenwichi hosszúsági kör az első hosszúsági kör a világon. A döntésbe beletörődni képtelen fran-
ciák azonban továbbra is a párizsi meridiánt használták, mely Greenwichtől kétfoknyira keletre
húzódott, és e gyakorlat mellett egészen 1911-ig ki is tartottak (és még azután is jó darabig
haboztak greenwichi középidőről beszélni, helyette a "párizsi középidő, mínusz kilenc perc huszon-
egy másodperc" kifejezést használták).
Minthogy az idő hosszúsági fok és a hosszúsági fok idő, a Régi Királyi Obszervatórium az éjféli
harangszó őrzője is. A nap Greenwichben kezdődik. A világ időzónáiban meghatározott számú
órával előbbre vagy hátrébb járnak a greenwichi középidőhöz (GMT, Greenwich mean time)
képest. A greenwichi időszámítás még bolygónk határain is túlnyúlik: korunk csillagászai
előrejelzéseik és megfigyeléseik során a greenwichi időszámítást használják, melyre a csillagászati
kalendáriumokban mint egyetemes időre (UT, Universal Time) hivatkoznak.
Fél évszázaddal azelőtt, hogy a világ teljes népessége Greenwichhez kötötte volna az idejét, az
obszervatórium hivatalnokai a Temzén hajózók részére a Flamsteed ház tetejéről vizuális
jelzésekkel adták tudtul az időt. Amikor a flotta kapitányai lehorgonyoztak a folyón,
kronométereiket mindig pontosan be tudták állítani a labdához, mely mindennap délután egy órakor
hullott alá a tetőről.
Habár a modern hajók rádiójukra és a műholdas helymeghatározó rendszerekre támaszkodnak a
navigáció során, a labda ceremónia naponta ismétlődik a meridián udvarán, 1833 óta, kihagyás
nélkül. Az emberek úgy várják, mint a teaidőt. A parádé során 12.55-kor egy kissé viharvert, piros
labda kúszik fel félig a széliránymutató árbocára, ahol három percig, mintegy
figyelmeztetésképpen, megáll. Ezután egészen a csúcsig emelkedik, ahol további két percet időzik.
Az iskoláscsoportokból és öntudatos felnőttekből álló tömeg egyszer csak azon kapja magát, hogy
nyakát tekergetve próbál egyfolytában a célpontra meredni, mely semmire sem emlékeztet annyira,
mint egy nyugalomba vonult búvárharangra, és még csak köszönőviszonyban sincs a Times Square
csillogó újévi fényeivel.
Ebben a jóval gyakoribb, kissé anakronisztikus eseményben van valami finom előkelőség.
Milyen gyönyörű ez a vörös fémgömb az októberi égbolt kékjében, miközben szilaj nyugati szél űzi
keresztül a felhőpamacsokat az obszervatórium ikertornyai között! Még a legkisebb gyerekek is
csendesek, és eltelnek várakozással.
Pontban egy órakor a labda azután lehullik; olyan, mint egy gyorsan ereszkedő tűzoltó, egy
nagyon rövid póznán. Nincs semmi a mozdulatban, ami csúcstechnológiára vagy precíziós
időmérésre utalna. Mégis ez a labda, és a számtalan többi labda meg jelzőágyú volt az, ami végül
ráébresztette a tengerészeket kronométerük jelentőségére - és arra kárhoztatta a csillagállásokat,
hogy egy néhány hetes utazás során alig nézzen fel rájuk valaki.
A Flamsteed ház belsejében, ahol Harrison 1730-ban először kérte ki Edmond Halley tanácsát és
útmutatását, Harrison tengeri időmérői ülnek dicsőséges udvart. A nagy tengeri órák, a H-1, a H-2,
és a H3, meglehetősen becsületsértő módon kerültek ide, miután 1766. május 23-án oly durván
kiragadták őket természetes közegükből, Harrison házából. Maskelyne azután, hogy kipróbálta őket,
sohasem húzta fel vagy gondozta őket; egyszerűen betette őket egy nyirkos tárolóhelyiségbe, hogy
azután élete hátralévő részére megfeledkezzék róluk - és ahol halála után további huszonöt évig
raboskodtak. Mikorra Roger Arnold munkatársa, E. J. Deret felajánlotta, hogy költségmentesen
megtisztítja őket, addigra az említett művelet már négyéves erőfeszítést kívánt. Az órák állapotáért
részben felelős volt eredeti tokozatuk, mely nem zárta ki a levegőt. Mindezek ellenére Deret,
miután szépen megtisztította, visszatette őket tokjaikba, majd újból átadta őket az azonnal rájuk törő
enyészetnek.
Amikor 1920-ban Rupert T. Gould korvettkapitány érdeklődni kezdett az időmérők iránt,
visszaemlékezései szerint "azok mind koszosak, sérültek és korrodáltak voltak - különösen a No. 1,
mely úgy nézett ki, mintha a Royal George-dzsal együtt leszállt volna a hullámsírba, és azóta is ott
lett volna. Minden részét - még a fából készülteket is -- beborította a kékeszöld patina" .
Az érzékeny lelkületű Gouldnak annyira szívébe markolt a szánalmas látvány, hogy engedélyt
kért mind a négy óra (a három nagy és az óra) felújítására. Felajánlotta, hogy elvégzi a munkát,
mely azután tizenkét évet vett el az életéből, s melyet fizetség nélkül végzett el, és annak dacára,
hogy semmilyen órási gyakorlata nem volt.
"Azt gondoltam, hogy bizonyos mértékig Harrison és én azonos csónakban evezünk" - jegyzi
meg Gould a rá jellemző humorérzékkel -, "és hogy ha a No. 1-gyel kezdem, akkor abban már
aligha tehetek további kárt". Így aztán elsőként egy közönséges kalapkefével látott munkához,
mellyel azután nem kevesebb mint két uncia (57 gramm) koszt és rézpatinát távolitott el a
szerkezetről.
Gould életének tragikus eseményei megacélozták a rá váró munka nehézségeivel szemben,
melyre önként vállalkozott. Öszszevetve az első világháború következtében szerzett
idegösszeomlásával - mely megakadályozta szolgálati kötelmei teljesítésében; megmérgezte
magánéletét, és végü1 váláshoz vezetett, melyet olyan kimerítő részletességgel tárgyalt a Daily
Mail, hogy az végül az állásába került -, a világtól való elzárkózása padlásán, a különös, divatjamúlt
időmérők társaságában végül pozitív munkaterápiának bizonyult Gould számára. Azzal, hogy
visszahelyezte őket jogaikba, sikerült rátalálnia saját egészségére és lelki békéjére is.

Rendkívül sajátságos, hogy Gould javítással töltött éveinek több mint fele - számításai szerint hét
év - a H-3-ra esett, mely megépítése Harrisonnak is a legnagyobb fáradságába került. Valóban,
Harrison nehézségei mintha átöröklődtek volna Gouldra:
"Az No. 3 nem egyszerűen komplikált, mint az No. 2" - mondta Gould a tengerészeti
kutatásokkal foglalkozó egyesület egyik ülésén, 1935-ben. - "Az No. 3 rejtélyes. Egy sor olyan
egység található benne, mely tökéletesen egyedülálló a maga nemében - olyan szerkezetek,
melyekről a többi órásmester még csak nem is álmodott, s melyek abból fakadtak, hogy Harrison az
előtte álló kihívásokat egy gépész gondolkodásával közelítette meg, és nem egy óráséval."
Gouldnak nem kis bosszúságára nem is egy alkalommal meg kellett állapítania, hogy "némely olyan
elem, melyet Harrison kipróbált, majd ezután elvetett, ennek ellenére eredeti helyén maradt".
Gouldnak ezért először ki kellett szűrnie ezeket a fantomrészeket, hogy megtalálja azt az egységet,
mely valóban megold egy adott problémát.
Denttel ellentétben, aki egyszerűen lepucolta a gépezeteket, majd a letört darabok durva éleit
lefűrészelte, hogy az óra kellemesebb látványt nyújtson, Gould mindent működőképesen akart látni,
és el akarta érni, hogy az időmérő újra tökéletes pontossággal mérje az időt.
Munkája közben Gould tizennyolc jegyzettömböt töltött meg akkurátus, színes tintarajzaival, és
választékosan megfogalmazott leírásaival, melyek messze érthetőbbek voltak, mint bármi, amit
Harrison valaha is írt. Ezeket saját használatára készítette, hogy vezérfonálként szolgáljanak a
körülményes procedúrák során, és hogy megtakarítsa magának költséges tévedések megismétlését.
A H-3 gátszerkezetének kivétele vagy cseréje például átlagban nyolc órát igényelt, és Gouldnak ezt
a rutint legkevesebb negyvenszer el kellett végeznie a munkálatok során.
Ami a H-4-et, az órát illeti: "Három napomba került, míg sikerült rájönnöm, hogyan lehet
leszedni a mutatókat" - emlékezik Gould. - "Jó néhányszor már kezdtem azt hinni, hogy oda vannak
hegesztve."
Habár a H-1-et tisztította meg először, az lett a legutolsó, amelyikkel végzett. Ez később okos
dolognak bizonyult, ugyanis a H-1-nek rengeteg alkatrésze hiányzott, ezért Gouldnak bizony
múlhatatlan szüksége volt a többi óra felújítása során szerzett tapasztalataira, hogy ezzel a problé-
mával is meg tudjon birkózni: "Nem voltak meg a meghajtórugók, a láncok, a gátszerkezetek, a
billegők, és a felhúzószerkezet fogaskerekei. A huszonnégy súrlódásmentes fogaskerékből öt
hiányzott. A bonyolult rostélyrács-szerkezet nagyobbrészt eltűnt, a fennmaradt darabok pedig
sérültek voltak. Nem volt meg a másodpercmutató, az óramutató végig volt repedve. Ami pedig az
apróbb alkatrészeket illeti - szegek, csavarok stb. - jó, ha minden tíz darabból egyet megtaláltam."
 A H-1 szimmetrikus elrendezése, no meg Gould végletes elszántsága azonban lehetővé tette a
hiányzó alkatrészek duplikálását a meglévőek alapján.
"A legrosszabb a vége volt" - vallja meg Gould -, "amikor az apró acél fékszálakat kellett a
hajszálrugókhoz igazítani; ezt az eljárást nem tudom másképp érzékeltetni, minthogy az ember
megpróbál befűzni egy cérnaszálat egy teherautó ponyvájába szúrt tűbe, miközben kerékpáron teker
mellette. 1933. február elsején fejeztem be a munkát, hajnali négy órakor, miközben padlásszobám
ablakát vihartól űzött jeges eső ostromolta - és öt perccel később a No. 1 1767. június 17. óta első
ízben indult el, 166 éves kihagyás után."
Hála Gould erőfeszítéseinek, az óra mind a mai napig jár, az obszervatórium galériáján. A
helyreállított időmérők John Harrisonnak állítanak emléket, akárcsak a Szent Pál-székesegyház
Christopher Wrennek. Habár Harrison földi maradványai Greenwichtől néhány mérföldnyire
északnyugatra nyugszanak - a hempsteadi Szent János-templom sírkertében, ugyanott, ahová
második feleségét, Elizabeth-et, és fiát, Williamet is temették -, szelleme és szíve itt található meg.
A Tengerészeti Múzeum kurátora, aki a tengeri időmérőket istápolja, tisztelettudóan csak
"Harrisonokként" emlegeti őket, mintha emberekből, és nem órákból álló család lennének. Fehér
kesztyűt húz, mielőtt kinyitja vitrineiket, hogy felhúzza őket - minden reggel, mielőtt a látogatók
megérkeznének. A zárak két különböző kulcs egyidejű elforgatásával nyílnak, akárcsak egy modern
széfnél - és azokra a kulcsos őrökre emlékeztetnek, akik annak idején az órák kipróbálása felett
őrködtek.
A H-1 egyetlen gyakorlott mozdulatot igényel, a rézből készült lánc lefelé rántását. A H-2 és a
H-3 felhúzókulccsal működik. És járnak. A H-4 hibernált állapotban, mozdulatlanul és érintetlenül
nyugszik, megosztva átlátszó barlangját mostohatestvérével, a K-1-gyel.
Szembekerülve ezekkel a szerkezetekkel - miután oly sok számadást elolvastam keletkezésük és
próbatételeik történetéről, miután álló- és mozgóképek segítségével bensőjük és külsejük szinte
valamennyi részletét behatóan ismertem - könnyekig meghatódtam. Órákig bolyongtam közöttük,
míg csak figyelmes nem lettem egy hat év körüli kislányra, szertelen szőke fürtökkel és egy
hatalmas ragtapasszal a bal szeme felett. A H-1 belső mechanizmusának automatikusan ismétlődő
színes animációját nézte, újra meg újra, hol áthatóan meredve a látványra, hol hangosan kacarászva.
Izgalmában le sem tudta venni kezét a tévé képernyőjéről, habár apja, miután észrevette, mit csinál,
folyton elrángatta tőle. Végül az ő engedélyével megkérdeztem a lányát, hogy mi tetszik neki
annyira ebben a filmben.
- Nem tudom - válaszolta. - Csak tetszik.
Nekem is tetszik.
Szeretem, ahogy a szerkezet ringatózik, ahogy az egymáshoz kapcsolódó részek állhatatosan
tartják az ütemet, még azt is, ahogy a megrajzolt óra fel-le kúszik a hullámokon. Ebben a vizuális
szóképben az óra nemcsak időmérőként kel életre, de olyan hajóként is, amely mérföldről mérföldre
szeli az egymástól elhatárolódó időzónákat.
Tengeri óráival John Harrison a tér-idő vizeire merészkedett, sikert aratott, s minden
esélytelensége dacára megnyitott egy negyedik - időbeli - dimenziót, hogy összekösse azt bolygónk
háromdimenziós terével. Kitépte a világot a csillagok kötelékéből, és a titkot egy aprócska
zsebórába zárta.

SZEMÉLYNÉV ÉS TÁRGYMUTATÓ

5. számú törvény III. György alatt 187

Académie Royale des Sciences 46
Anna, Anglia királynője 82
Anson, George 31-35, 142
Arnold,John 207, 223 Arnold,
John Roger 226, 231
Azori-szigetek 12 Balboa, Vasco Nunez de 16
Berthoud, Ferdinand 128, 179, 190-91, 218, 222
Bird, John 188, 206
Bligh, William 17, 220-21
Bliss, Nathaniell 77, 180, 185
Blundeville, Thomas 58
Bradley, James 122, 13940, 142, 164, 170
Brahe, Tycho 137
Broclesby Park (a ~i toronyóra) 103, 159
Burchett, Josiah 92 Cambridge, a ~i egyetem 73
Campbell, John 144
Cassini, Jean-Dominique 17, 46, 47
Cavendish, Henry 149
Colbert, Jean 46, 47
Cook, James 17, 149,167, 197, 207
Copley Aranymedál 149
Cunningham, William 57
Dalrymple, Alexander 224
Darwin, Charles 234
Demainbray, S. C. T. 210
Dent, E. J. 244, 246
Digby, Sir Kenelm 66
Digges, Dudley 171-74
Ditton, Humphrey 72-73,75-76, 78
Dixon, Jeremiah 167
Drake, Sir Francis 16
Earnshaw, Thomas 227-31, 233
Egmont, Lord 187
Einstein, Albert 149
Földrajzi Hosszúság Bizottság 83, 84, 90, 92, 100, 110, 111, 113, 118, 126, 142, 149, 154, 170,
186, 191, 198, 99, 206, 207, 209, 212, 219, 223, 224, 229, 230, 231, 233
Egyenlítő 10-12, 15, 83, 165, 201, 23
Euler, Leonhard 143, 144, 186
Fitzroy, Robert 234
Flamsteed, John 51-53, 81, 91, 112, 136, 137, 140, 141, 161, 185
Flamsteed ház 241, 243
Fortunate-szigetek 12
Földrajzi hosszúság törvény (Longitude Act) 18, 31, 82, 84, 119, 144, 175, 184, 187, 200
Franklin, Benjamin 94, 149
Frisius, Gemma 56, 57
Fyler, Samuel 71, 72
Fülöp, III. spanyol király 43
Galilei, Galileo 17, 41, 42-46, 49, 51, 58-60
Galilei, Vincenzo 59
Gama, Vasco da 16
Godfrey, Thomas 133, 134
Gould, Rupert T. 244-49
Graham, George 108, 113, 114, 11'7, 118, 128, 149, 221
Gravitáció egyetemes törvénye, az Egyetemes idő (UT) 241
Greenwichi középidő (GMT) 99, 138, 241
Greenwichi meridián 240
Guildhall (London) 106
Györk, II. Anglia királya 126, 139
György, III. Anglia királya 17, 21, 187, 209, 210, 226
Hadley, John 133
Hadley kvadránsa 134, 135, 136, 165
Hajózási Kalendárium és csillagászati tabella 192
Halley, Edmond 17, 71, 80, 91, 112, 113, 118, 123, 133, 137-142, 165, 243
~ és Harrison 185
Halley-üstökös 166
Harrison, Elizabeth Barrel 101
Harrison, Elizabeth Scott 101
Harrison, James 106
Harrison, John 19, 31, 93, 97, 106, 111, 118
~ és Földrajzi Holdtávolság metódus 132
Harrison időmérői H-1 115 H-2 125 H-3 128 H-4 146 H-5 208
Hétéves háború 144, 168
H. M. S. Beagle 234
H. M. S. Bounty 220
H. M. S. Centurion 31, 119
H. M. S. Discovery,2,21
H. M. S. Resolution 214
Hogarth, William129
Homann Térképészeti Hivatal 142
Hooke, Robert 50, 62
Huygens, Christiaan 17,47, 59-63
Időegyenlet 99
Jefferys, John 153, 206
Jefferys zsebórája 154 183, 206
Juan Fernandez-sziget 33-35, 142
Jupiter 41, 42, 48, 50, 140, 176
a ~ szatellitái 44
Károly, II, Anglia királya 49, 50, 52
Kanári-szigetek 12, 71, 72
Kelet-Indiai Társaság 224, 231-32
Kendall, Larcum 188, 196, 205, 207
Kendall időmérői K-1 206 K-2 219 K-3 221
Keroualle, Louise de 50
King, Thomas 181, 190
Királyi Akadémia 63, 83, 114, 122, 123, 127, 149, 175
Királyi Haditengerészet 30, 124, 198, 231, 233, 234
Királyi Obszervatórium, Greenwich 52
Kolumbusz 13
Lacaille, Nicolas Louis de 141
Le Roy, Julien 128
Le Roy, Pierre 128, 218
Lindsay, Sir John 179
Lajos, XIV., francia király 17, 45, 46
Ludlam, William188, 206
Lyttleton, William171
Magellan, Ferdinand 16
Maskelyne, Nevil 19, 20, 161
~ mint királyi asztronómus 185
Mason, Charles 166
Matthews, William 188, 206
Mayer, Tobias 142
Medici, Cosimo 42
Michell, John 188, 206
Monson, Lord 123
Mudge, Thomas 188, 191, 206, 221, 222
Mudge, Thomas, az ifjabb. 223, 225
Nagy Péter 113
Napóleon, Bonaparte 165
Nemzeti Tengerészeti Múzeum 154, 174
Newton, Sir Isaac 17, 53, 72, 79
Norris admirális 122
North, Lord 211
Onslow, Arthur 123
Órakészítők céhe 97,153
Órások Múzeuma 97, 154
Oxfordi egyetem 122
Párizsi obszervatórium 48, 141
Pelham, Sir Charles 103
Pepys, Samuel 30
Priestley, Joseph 149
Proctor kapitány 119, 121
Ptolemaiosz 11, 12
Richmondi obszervatórium 210
Robinson, John 173, 174
Roemer, Ole 48, 49, 140
Rutherford, Ernest 149
Sarkcsillag 38, 69, 70
Saunderson, Nicholas 96, 97
Scilly-szigetek 16, 24, 30, 72
Sebzett kutya teória 65
Sharp, Abraham 91
Shovell, Clowdisley 23, 25, 37, 72
Sloane, Sir Hars 123
Smith, Robert 122
St. Pierre 50, 51
Szaturnusz 41, 59, 60
Szimpátia-por 67
Szent Ilona szigete 165, 176
Szükséges táblázatok 193
Tassaert, Peter Joseph 181, 183
Tasse, James 196
Thacker, Jeremy 86-88, 90, 224
Tompion, Thomas 108
Viviani, Vincenzo 58
Wager, Sir Charles 119
Werner, Johannes 39, 40, 41, 50
Whiston, William 72-75, 77-78, 86
Wills, Roger 121, 122
Wren, Christopher 51, 52, 249
Wright, Thomas 229
Wyatt, Thomas 179
Zöld-foki-szigetek 12, 61