Rohamlövész a pokol öt hete.

A válogatás

Öt évvel ezelőtt halottam először a Honvédség Rohamlövész tanfolyamáról. Rengeteg

pletyka, legenda keringett erről a híres hírhedt tanfolyamról. Hallottunk olyanokat, hogy
kikészíti a legkeményebb katonákat is. Éheztetnek, nem engednek aludni meg sok más
féligazságot. Még csak ötletként sem merült fel bennem, hogy elinduljak rajta. Nagyon
kevésnek éreztem magam egy ilyen mértékű megpróbáltatáshoz. Egy nap bemutattak egy
főtisztnek. Az őrnagyot innentől Kiképző Apunak hívom. Nálam egy fél fejjel alacsonyabb
izmos férfi volt. Tele volt az egyenruhája felvarrókkal. Ranger, Airbone, Magyar ejtőernyős
szárny. Hihetetlen energikus ember. Mai napig, ha ránézek, érzem, bármelyik pillanatban
felrobbanhat. Nem is tudom pontosan elmagyarázni. Talán egy vulkánra hasonlít, mely csak
morog, de tiszteljük az erejét és fél szemünk rajta, mert ha kitör, vége mindennek. Laptopján
mutogatott képeket a Honvédség által mai napig is csak egyszer megrendezett Túlélő
tanfolyamáról, a Skorpióról. Hihetetlen történeteket mesélt. Könnyekről, bátor katonákról,
szenvedésről megtörésről, feladásról. Olyan beleéléssel, hogy ujjával szinte átdöfte a laptop
monitorát, ahogy a képeket mutogatva magyarázott. Megmutatta a Rohamlövész tanfolyam
képeit és videóit is, amik nála voltak. Teljesen átszellemült. Megragadott engem is. Nem
akartam hallani a fülemnek, amikor elmondta, hogy majd 50-60 fővel kezdődnek ezek a
tanfolyamok és csak a legjobb esetben is max. 10 fő végzi el. Azóta kiderült, hogy ez tényleg
csak a legjobb eset. Hiszen volt már, hogy 3 majd később 1 végzőssel zárt a tanfolyam. Mint
valami vetőmag a földben úgy ültetődött el a gondolat az agyamban. Kell ez nekem. Ha
sikerül, jár érte egy felvarró a vállamra. Egy felvarró melyet csak nagyon kevesek
viselhetnek. Egy jel. Egy márkajelzés. Jelzés arról, hogy a viselője megjárta a poklok poklát
és kitartott. Ekkor még csak ennyit láttam belőle.
 Nagyjából ez idő tájt új szakaszparancsnokot kaptam. Kezdő lövésztiszt. Egy barbár
izomkolosszus, de belül szelíd, igazi barát. Sokkal fiatalabb nálam mégis azonnal megtaláltuk
a közös hangot. Őt innentől Testvér Gábornak hívom.

Meséltem neki a tanfolyamról. Azt mondta ő is hallott róla és kedve lenne elmenni rá.
Kezdtünk begőzölni. Szinte naponta téma volt. El kell menni. Meg kell csinálni. Bármi áron.
BÁRMI ÁRON!. Persze talán szerencsénkre közbeszólt a 2006-os Tiszai árvíz. Ha akkor
vágunk tavasszal neki nem biztos, hogy összejön. Nem készültünk még fel rá. Lelkileg. Főleg
lelkileg.

Az árvíz alatt szinte minden nap a gáton voltunk Testvér Gáborral és a többi bajtársunkkal.
Annyi zsákot leraktunk a töltések megerősítéséhez, hogy már ízületi fájdalmak gyötörtek. Fájt
a hátam hetekig és a vállam is bemondta az unalmast.

Ahogy vége lett az árvíznek megkaptuk az infót Kiképző Aputól, hogy bár a tavaszi
tanfolyam elmaradt a víz miatt, de ősszel Hajdúhadházán lehet, hogy elindul a tanfolyam.
Elkértük a fizikai felvételi követelményeit is nekiláttunk a felkészülésnek. Ahhoz, hogy a
tanfolyamra bekerüljünk, először a válogatón kell megfelelnünk. Itt a következő feladatokat
kell teljesíteni minimálisan. Le kell futni 3200 métert sport öltözetben 14:50 perc alatt. Ahogy
beértünk a célba irány a fekvőtámasz ebből 55 darab a minimum 2 percen belül. Ahogy
fellátunk egy fújás után 68 felülés az adag szintén két percen belül. Már nem sok van vissza.
Nyolc felhúzás nyújtón és már mehetünk is az uszodába. Itt le kell úszni 200 métert és víz
alatt 15 métert. Ennek csak annyi szerepe van, hogy lássák, van vízbiztosságunk és feladat
végrehajtás alatt nem fulladunk meg, ha úgy hozza a sors. Ezzel nincs vége. Következik a
záróakkord. 5 km futás gyakorló öltözetben fegyverrel a kézben a kiképzők által diktált
tempóban, alakzatban, max. 35 percen belül. Aki lemarad, az mehet haza.
 Nos, készültünk. Mivel Testvér Gábor szakaszparancsnokom volt így a napi testnevelésre
szánt időben és sokszor munkaidő után is erre készültünk. Elmentünk extrém túrákra,
versenyekre, hogy akaraterőnket is eddzük, mint valami izmot. El is hoztuk a Legjobb
szárazföldi csapat kupát a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi egyetem rangos Túlélés versenyéről.
Persze ez a verseny is megszűnt.

Megtudtuk, hogy egy századtársunk már járt ezen a Rohamlövész tanfolyamon kétszer is.
Bevontuk a felkészülésünkbe. Kértük mondjon el mindent. Töviről hegyire. Néha kétkedve
hallgattuk pedig nem szokott lódítani. Kezdtük megérteni, nem lesz egyszerű. Lassan
megfogalmazódott nem a fizikai része lesz a nehéz. Annyira tele voltunk motivációval, hogy
jó néhány bajtársat megfertőztünk a tanfolyam gondolatával. Így már vagy fél tucatnyian
folytattuk a felkészítést.

Talán mondanom se kell, hogy a többség őrültségnek tartotta azt, amire készülünk. Rengeteg
negatív megjegyzést kaptunk. Hallottam olyat is, hogy néhányan fogadásokat tettek arra
mikor jövünk haza sírva. Rajtunk kívül senki nem tett a győzelemre. A barátság, testvériesség
olyan erős volt köztünk Testvér Gáborral, hogy bőven elég volt a motivációnk.

Egy nap vigyorogva, lelkendezve hívott félre és mutatta a faxot.

- Megvan a kiírás. Mehetünk. Mondta lelkesen.

Debrecenbe kellett mennünk. Az előző este kellett beérkeznünk Hajdúhadházi kiképzőbázisra.
Nem kifejezés, hogy nagyon izgatottak voltunk. Közel hatvan hasonszőrűvel találkoztunk
kora reggel. Néhány kiképző várt minket. Ott volt Kiképző Apu is. Alig ismertünk rá. A
tekintete a tanfolyam végéig átalakult valami vérfagyasztó, kegyetlen álarcra. Vagy az az
igazi arca? Ma se tudjuk igazán. Talán csak oda szolt. Megkezdődött. Gond nélkül vettem az
akadályokat. Már az elején estek ki emberek. A szabályos fekvőtámaszt kérték itt nem azt,
amivel otthon rekordokat döntögettek néhányan. Volt, akit a vastól zavartak el, mert egy
szabályos felhúzást sem tudott produkálni. Nekem az úszás volt a probléma, hajszál híján, de
aztán elfogadták. Lassan úszom.

Mire a nap delelőre ért már csak alig 30-40 maradt bent. A futás egyenruhában ismét
lemorzsolt rólunk. Mikor minden véget ért egy kiképző tiszt hívott félre minket, hogy lazító,
nyújtó gyakorlatokat végeztessen velünk. Neki szelíd tekintete volt. Semmi rosszat nem
néztünk ki belőle. Néhányan felismerték. Azt mondták Tatáról jött és Rangert végzett. A
továbbiakban a neve Kiképző Anyu. Az összes kiképző közül ő volt a legemberségesebb.
Nem úgy kell felfogni, hogy dédelgetett minket vagy volt jó szava hozzánk csak azt éreztük
feleslegesen nem "szívat" minket, csak ha hibáztunk. Ezért lett Kiképző Anyu. Talán meg is
szerettük néhányan a végére.

Tele endorfinnal kitörő boldogsággal halhattuk végig kik nyertek felvételt. Talán túlságosan
is örülhettünk, mert Kiképző Apu odamordult ránk:

-Mi a rossebért örültök? Annak kell örülnie, aki most hazamehet. Ti most nyertetek 5 hét
poklot. Sziszegte összehúzott szemöldökkel és keskenyre formázott erőszakos szájjal.

Egyből összehúztuk magunkat és talán néhányan meg is riadtunk. Mindenesetre az

örömérzetet erősen csökkentette.

Nagyjából negyvenen buszoztunk át Hajdúhadházra, hogy ott megkezdjük a kálváriánkat. Egy

faházban szállásoltak el minket a Vay Ádám kiképzőbázison. Életem legkeményebb öt hete
kezdődött el itt. Teljesen lerombolták az addigi személyűségünket és egy ujjat építettek fel.
Mai napi nem tudom, hogy bírtam ki. Nem értem, hogy tudtam húzni a belem öt héten át.
Azaz nagyon is. A bajtársaim segítségével. Az első, amit belénk vertek: Együtt, egymásért.
Bátorság, becsület!
Intro a pokolba. Avagy az első nap.

Az első sorakozóra jól emlékszem. Soha nem felejtem el. Az öröm, hogy bekerültünk a
tanfolyamra már nem volt olyan erős, hogy elfedje az aggódást mi vár itt ránk. Teljes
felszereléssel sorakoztunk szembe a kiképzőinkkel. Kiképző Apu beszédet intézett hozzánk.
Azt mondta nem otthon a diszkóban meg a kocsmákban kell keménykedni. Itt az alkalom,
hogy bebizonyítsuk, férfiak vagyunk. Itt van ez az öt hét ,hogy megmutassuk keményfából
faragtak minket. Magával ragadott a hév ahogy beszélt de gyorsan el is múlt ahogy oldalra
lestem és végig néztem a többi sorstársamon. Ott voltunk mi a laktanyánkból, Testvér Gábor,
Krisz, Jakuza, Kutya, Kezdő Srác és jómagam. Ott voltak a Tatai ismerősök, akikkel én már
többször is találkoztam más honvédségi tanfolyamokon. Na és nem utolsó sorban ott voltak a
debreceni katonák, akik majd 100 % -a nem önként hanem honvédségiönként jelentkezett.

Civil barátaim kedvéért a honvédségiönként azt jelenti, hogy a parancsnokom rájön, hogy én
önként akarom bár én erről nem tudtam. Ahogy végig néztem az embereken
elbizonytalanodtam. Mekkora katonák. Én sem vagyok apró a 186 centimmel és 96 kilómmal,
de valahogy kicsinek tűntem a tömegben. Testvér Gábornak biztos sikerül, latolgattam
sorban a mellettem állókat. Mélyen kezdett megfogalmazódni, hogy nekem semmi keresni
valóm nincs itt.

Mit akarok én itt? Semmi esélyem. - Szuper maratonis pólóban álló is biztos befutó,
keseregtem magamban. - Mindegy. Sóhajtottam egy nagyot és eltökéltem bírom, ameddig
bírom. Nem hagyhatom itt a srácokat miután rábeszéltem őket. Minden felszerelésünket ki
kellett öntenünk egy sátorlapra. Egyesével pakoltattak bele minden felesleges nem a
tanfolyamra való dolgot egy külön zsákba, amit le kellett adnunk. Elzárták és csak a végén
adták vissza. Ilyen felesleges dolog volt minden, ami csak egy kicsit is fontos egy mai
embernek. Pénz, cigaretta, mobiltelefon. Hosszan sorolhatnám az elkobzott dolgokat, de
egyszerűbb, ha azt mondom csak azt tarthattuk, meg ami az alapfelszerelésünk. Katonai
ruházat és slussz passz. A telefon elvétel nem rossz ötlet. ez a képzés teljes embert kíván. Aki
csak kicsit kizökken, egy síró barátnő vagy hisztis feleség miatt az összeomlik és feladja.
Ahogy azt később hallottam a Rangeren is így működik.

Elzártak teljesen a külvilágtól. Nincs újság, tévé, rádió, se beszélgetés idegenekkel. Ez

olyannyira meg volt tiltva ,hogy büntetés járt volna csak egy szóért is amit odavetettünk volna
bármelyik más katonának aki nem a tanfolyamon vesz részt. Persze hihetetlen módon Jakuza
barátunk úgy, ahogy otthon is mindig jól értesült volt. Tőle tudtuk meg azt is, hogy tomboló
tömeg elfoglalta a Tv székházat mialatt mi a képzésen voltunk. Hihetetlen fószer. Ha kikötnék
Prométheusz mellé a Kaukázusban ő ott is mindig friss hírekkel szolgálna. Ott ahol se tv se
rádió. De ő már csak ilyen.

Másnap reggel elkezdődött. Reggel egy tanyasi embernek, reggel egy álmatlanságban
szenvedőnek, de nem nekünk! Hajnali 5:00 kor felvágódott az ajtó és felkattant a villany.

- Ébresztő fel. pontosan 10 perc múlva kint sorakozó testnevelés öltözetben. Dörmögte valaki
a kínzóink közül. Ahogy így ránk törtek olyan volt mintha maga Darth Vader ugrott volna be
a szobába és mindenkit összevissza kaszabolt volna lézerkardal. Kábultan felültem az ágyon
és az első gondolatom az volt:

- Te hülye barom! Mit keresel itt? Nem szívtál már eleget más tanfolyamokon, amiért egy
fillér plusz se járt. Se pénz, se megbecsülés, se előrejutás. pusztán szórakozásból talán? -
Nem, nem. Csak magamért! Nyugtattam magam. Sikerült harmadikként kiérnem. Sorban
érkeztünk ki, de már elővettek minket ki a parancsnok közülünk. Értetlenül néztem vissza.
Hiszen tegnap még a rendfokozatokat is levetették rólunk. Láttam köztünk tiszteket,
tiszthelyetteseket és néhány szakaszvezetőt is mint én. - Majd átveszi valaki. Gondoltam.
Mondjuk tetszett, ahogy előző este azt mondták: Itt csak két rendfokozat van: kiképző és
kiképezendő. Ez is a Rangerről jött. Hibát követtünk el. Mivel voltak elemek köztünk kiknek
kevés volt a tíz perc a felkeléshez fekvőtámaszba parancsolták a kint lévőket és úgy vártunk a
lassabbakra.

- Gyerünk már! Igyekezzetek! Sziszegtük a fogaink közt, remegő karokkal pár centire a
hideg földtől. Bekapcsolódtak a késők is és együtt nyomtuk a pumpát. Közben egy szikár
kiképző, akit innentől Matróznak hívok, fennhangon sorolta a hibáinkat, amiről fogalmunk
sem volt.

- Maguk hibáztak! Csapatmunkába nincs egyéni hiba. Csapatban csapat hiba van. Miért nem
sürgették a többieket. Ha valaki hibázik, az az egész csapatra kihat. Jó lassan mondta az
áldást nehogy izzadság nélkül megússza valaki.

- Felállni! Kiáltotta. Irány utánam, futás. Kaptunk egy kis reggeli tornát. Ezek
mindennaposak voltak. Csak akkor mentesültünk, ha több napot töltöttünk terepen.
Bemelegítés után futás alakzatban énekelve. erősítő gyakorlatok. Mondjuk nem értem miért
erősítő gyakorlatoknak hívják, amikor csak elgyengülők a végére tőlük. Hívják inkább
okádtatónak. Kemény fizikai mozgatások voltak ezek, de utána mindig lelazíttattak minket.
Látszott értenek hozzá.

Mikor befejeztük átfutottunk egy segédkiképzővel, aki egy korábban végzett rohamlövész
szakaszvezető volt az étkezdéhez. Őt a továbbiakban Kicsinek hívom.

Miközben vártunk a sorunkra szótlanul pihenj-állásban megbambultak minket a helyi

katonák. Néhányan kinevettek minket, próbáltak beszólásokkal kommunikációra késztetni, de
mi csak hallgattunk a fogunkat összeszorítva. Egy kicsit erős csontozatú főtörzsőrmester a
kávéját szürcsölve, füstkarikákat eregetve belevigyorgott az arcunkba és azt mondta:

- Szopás! Testvér Gábor mellettem halkan súgta: - Mindjárt felrúgom. És még idefújja a
füstöt. Gáboromnak ez volt az első füstmentes napja. És talán az első napja, amikor egy
főtörzs kinevette hadnagy létére. Lenyeltük az epét. Nem először nem utoljára. erről is szól a
katonaélet. Vannak katonák és vannak katonának öltöztettettek. Mind azt állítjuk mi állunk a
jó oldalon. Egy biztos. A mi fajtánkból egyre kevesebb van. Hogy is mondjam illendően: Az
ingyen önszoptatóból. A reggeli fenséges volt. Nem emlékszem rá. Nem csak erre, de
egyetlen étkezésre sem. Ízekre, ételnevekre, semmire. A reggeli és a vacsora innentől 5 perc
volt. Az ebéd 10. És ezt stopperrel mérték. Egyszerre kezdtük és egyszerre fejeztük be. Ebben
voltam a legjobb. A gyors evésben.

Szinte mindig első vagy másodikként végeztem. Ez volt az első, hogy hálát éreztem a
nagymamám ostoba játékáért, amit gyerekként erőltetett velünk. négyen voltunk és mindig
elmondta a versikét:
 - Első a vezető második a szerelő harmadik a kiskirály negyedik a nagy szamár. Na persze,
hogy egyetlen fiúként nem engedhettem meg magamnak a nagy szamár helyezést. A kiskirály
se kellett. Túl rizikós. A vezető az igen. Gyors evő lettem. Végre egyszer hasznosíthattam a
semmire való tudást, amit szereztem. Szánakozva néztem néhány társamra, akik hitetlenkedve
nézték végig, hogy ott kell hagyniuk az ételük felét, mert lejárt az idő. Szóval ennyit arról,
hogy éheztettek. Legenda. Általában kaptunk enni, ha nem hibáztunk nagyot, de ezt olyan
gyorsan kellett megenni, hogy nem mindenki végzett az adagjával. Ráadásul a normál
laktanyai adagot kaptuk, ami egész napos kávézáshoz még elég is, de nem az egész napos
kőkemény igénybevételhez. Az első nap egy kigyúrt srác Debrecenből felajánlotta az
ebédjéből a húst. - Nem eszi meg valaki? Kérdezte finnyásan. - Én nem eszem húst. Folytatta.
- Megőrültél? Kérdeztük súgva. Edd meg! Kidőlsz. Bátorítottuk. Nem ette meg és ki dőlt!
Még aznap. Délután összeomlott. Az a srác, aki kipofozott volna elképzelésünk szerint egy
utcát, egy napot nem bírt a Rohamlövész tanfolyamból. Itt nem 1 vagy két óráig kellett
kemény lenni. Meg kellett tanulnunk, hogy először a fej adja fel és utána csak a test. Ezt pedig
ki akarták és ki is "verték" belőlünk. Átlagosan 10 kilót fogytunk a tanfolyam végére. De mint
mindennek, ennek is célja volt. Nem szívatás. Nem. Felkészítés arra ,hogy gyorsan el tudd
fogyasztani az ételedet még harci körülmények közt is amikor minden perc drága. Mindent, az
idő határozott meg, az első naptól kezdve. Pontosság. Gyerünk, gyerünk!

Olyan lett mintha a videó lejátszót plusz 2.5 gyorsításra tennénk. Így csináltak öt hét alatt
tízet. Minden másodpercünk be volt osztva. Nem létezett lukas idő. nem létezett szünet. Ha
nem volt hirtelen mit csinálni, akkor térképet kaptunk elő és koordinátákat tettünk fel vagy
vettünk le. Meg kellett tanulunk a harcban elengedhetetlen a pontos időzítés. A késés vagy
egy korai érkezés kudarcot hozhat. Még a mai napi is naponta legalább 20-30 alkalommal
nézek az órámra még akkor is, amikor semmi értelme tudnom a pontos időt. Hajnali kettőig
hajtottak minket. Sajgó izmokkal fáradtan aludtunk el. Így ért véget az első nap. És innentől
ez is lett a normális. Hajnali kettőig hajtás aztán ötkor ébresztő. Így ha szerencsés ember
voltál és egy perc alatt elaludtál, akkor 2 óra 59 percet aludhattál. - Elég ennyi.

A többi időpocsékolás. mondogatta Kiképző Apu.

A tájékozódás hete

Nincs művelet, nincs akció anélkül, hogy ne tudnánk, hol járunk, hol járnak, hol vannak a
célpontok. Elengedhetetlen minden katonának honvédtől a tábornokig, hogy tudjon
tájékozódni, ismerje a térképet. Az első héten estek ki a legtöbben. Nem mintha a többi
gyengébb lett volna csak itt gyorsan kiestek azok, akik nem is gondolták komolyan.
Bemutatták nekünk a feladom harangot. Ez egy oszlopra kötött vascső darab volt a hozzá
tatozó vasdarabbal, ami e cső ütésére szolgál. Azt mondták, ha valaki feladja, jeleznie kell a
kiképzőknek, azok sorakozó keretében lehetőséget adnak arra, hogy a többiek előtt háromszor
megüthessük és hangosan kiáltsuk:- Feladom! Ezután távozhatunk a tanfolyamról. Minden
következmény nélkül. Bár elsőre megalázónak tűnhet, számunkra nem az volt. Bármennyire
is ez lehetett a célja a kiképzőinknek. Hogy miért? Mert szemünkben ez volt a becsület útja.
Sokan mentek el úgy a tanfolyamról, hogy sérülést szimuláltak, hogy ne kelljen a harangot
megütni. Ha valaki ugyanis két napnál többet gyógyulna annak véget ért a küldetés.
Becsületesebb volt a szemünkben az aki vállalta önmagát ,vállalta gyengeségét. Nem néztünk
rájuk megvetéssel. Inkább lehajtott fejjel búcsúztunk a bajtársunktól. A gondolat pedig
motoszkált. - Lehet én leszek a következő? A hét minden napja korai keléssel, kőkemény
testneveléssel kezdődött és hajnali fegyverkarbantartással és tíz perc zuhanyzással ért
véget. Tantermi foglalkozásokat is iktattak be. Meg tanultunk térképet olvasni, terepet
elemezni. GPS -t és mindkét tájoló típust kezelni, amit ma a seregben használnak. Az órák
nagyon fegyelmezetten zajlottak. Ha valaki egy kicsit is megbóbiskolt már nyomhatta a
pumpát. Nagyon kellett figyelni, mert folyton visszakérdeztek és szintén büntetés járt, ha nem
tudtuk a választ. Lassan az agyunk átállt egy számomra teljesen érthetetlen működésre.
Kialvatlanul, fáradtan alul- motiválva mindent megjegyeztünk. Annyira tartottunk a
büntetéstől, hogy agyunk szinte mindent azonnal bevésett. Még a mai napig se kell
gondolkoznom semmin, amit ott tanultam, hanem gondolkodás nélkül azonnal feltör. Ezt a
folyamatot az óta megtudtam, bevésésnek nevezik.
Nagyon hatásos. Míg a máshol megszerzett katonai tudásom folyton kopik és ismétlést
igényel, stresszhelyzetben pedig elő se jön addig ezek a bevésett dolgok automatizáltak lettek.
Érdekes játékai vannak az emberi elmének. Ha nem a teremben ültünk vigyázban, akkor a
gyakorlótéren rúgtuk a hadházi homokot. a fokozatosság elvét alkalmazva egy csillagtúrának
nevezett programmal tanítottak meg minket tájolóval megtalálni egy adott helyet. Eleinte 5
fős csoportokban egy kiindulási pontról kerestünk meg egy célpontot a tájolót használva.
Megadtak nekünk egy koordinátát. A csoport lehuppant és a saját helyzetünket és a cél
koordinátáját felvitték a térképre. A tájolóval és vonalzó segítségével leolvastuk a cél fokát,
távolságát. Mindenkivel lemérették a lépéspár távolságát. Ez azt jelenti, hogy a 100 métert
mennyi lépésből tesszük meg és minden második lépést számoljuk. Lemértük zsákkal,
nélküle, futva és gyalogolva is. Nekem 62 lépéspár jött ki 100 méterre. Így minden adott volt
,hogy eljuthassunk A pontból a B-be. Csak, hogy érzékeltessem mit jelentett ez az apróság,
egy rövid történet. Egy évvel később Boszniában szolgáltam és egy lövészetet készítettünk elő
mesterlövészeknek. Egy parancsnokom megkért, mérjek ki 100 métert, ahol majd letehetjük a
célokat belövéshez. Felém nyújtotta a GPS-t. Én mosolyogva fordultam meg és leléptem a
100 méter. Leraktam a jelet. Neki ez nem tetszett és elindult felém a GPS-el

Mellettem állt meg kb. fél méterrel. Úgy nézet rám mintha a pokolból jöttem volna. Klassz
érzés volt. Végül is a pokolban tanultam. Egy életre. Visszakanyarodva. Napról napra egyre
többet tanultunk és gyalogoltunk teljes felszereléssel. Kitanultuk hogyan tervezhetjük meg a
legjobb utat úgy, hogy elkerülhessük az ellenség lehetséges állásait, megfigyelőit. Hogyan
kerülhetjük el a lápokat, szakadékokat, sűrű növényzeteket, hogy ne tépjen szét minket a
terep. Ezt a saját bőrünkön is többször megtapasztaltatták velünk, hogy soha az életben ne
felejtsük el. Mert ami itt most vizes, szakadt kikészült katona a tévedés miatt, az bevetésen
halottakat jelent. Talán a harmadik napon, pont összefutottam Testvér Gáborral és egyeztetve
útirányunkat kiderült, a keresett célpontunk közel van egymáshoz. Így összeverődve együtt
cuppogtunk a szántáson, hogy utat levágva időt spóroljunk. A nap sütött mintha elfelejtette
volna, hogy a nyárnak már régen vége. Csendben, fáradtan éhségtől elgyötörve haladtunk,
amikor oldalt észrevettem egy szederbokrot. Gyönyörű, hatalmas csalogató termések bújtak
meg a tüskék mögött. - Nézd Gabi! Szeder. Együnk egypár szemet. Egy perc az időből, de 20
% a motivációnak. Győzködtem. - Ne! Lehet, hogy mérgező! Szólt aggódva. Elnevettem
magam. Akkor jöttem rá, nem egy környezetben nevelkedtünk. Számomra ismerős minden
ehető az erdőn, mezőn. Gyerekkorom felét az erdőbe kicsapva töltöttem. Csak mikor jóízűen
eszegettem a markomból, bátorodott fel és evett ő is. Volt még valami, amit a szederről nem
tudott. Azt, hogy fog a lila leve, amit ereszt. - Hú, Gabi! Gyorsan dörzsöld homokkal a kezed.
Ha Kiképző Apu észreveszi, mindkettőt kitépi tőből. Mondtam nevetve. Imádom ezt a srácot.
Annyira mások vagyunk és mégis oly sok a közös bennünk. Így járt szegény később a zsenge
kukoricával és a pásztortáska termésével is. Számára egy sem volt ehető. Ekkor határoztam el,
hogy én a gyermekeimnek mindent megtanítok majd az erdőről. Mert egy nap lehet, az életét
mentheti meg. Kiképzőink már a gyakorló térre is kihozták a harangot. Mobilizálták, hogy
bárki, ha kedvet kap, feladhassa. Rengeteg srácnak lejött a talpáról a bőr és napról napra egyre
kevesebben voltunk. A hét végére létszámunk 29 főre apadt. Akik maradtunk megtanultuk,
hogy hogyan találhatunk meg sötét éjjel lámpa nélkül több kilométerre egy erdőben egy
bizonyos fát, amin tenyérnyi papírról a kódot kellet visszavinnünk. Ha hiszitek, ha nem
olvasóim, de tíz méteres pontossággal sikerült. Azóta soha nem tévedtem el! Se tájolóval, se a
nélkül, mert megtanultam éjjel a csillagokból, nappal a nap irányából meghatározni az
égtájakat. Már csak ez az egy hét olyan bárhol használható tudást adott, amit nem lehet
megfizetni. Mindezt a kínzóinktól tanultuk. Hálás vagyok érte. Egy délelőtt már a negyedik
pontomat vittem vissza Kiképző Anyunak. Kaptam még egyet. Térkép elő. 54 600 62 350...
motyogtam magamban és ujjamat rátettem az 54 és 62-s kilométer kockára. Miközben a
zsebemben kotorásztam, ujjam elcsúszott és a pontot így egy kilométerrel arrébb jelöltem a
térképen. Lendületesen indultam a keresésére. Úgy terveztem három törésponttal meg is lesz.
Az első egy erdő sarok volt kőkereszttel. Onnan már csak 400 lépéspár 300 fokra majd egy
vadász lesen lesz a célpont. Utat nem találtam így eltökélve vetettem be magam a sűrűbe.
Percek alatt szétmarcangolt a tüskés bokor. Arcom, kezem tele sebekkel. Dühödten próbáltam
centiről centire átverekedni magam.

- Nem igaz. Erre kellet, hogy jöjjenek mások is. Őrjöngtem magamban.

- Hol ez a szar vadász les? Már el kellet volna, menjek, mellette. Megálltam egy fánál és
levettem a felszerelésem. Úgy ahogy gyerekkoromban, ha eltévedtem az erdőben, felmásztam
egy magasabb fára, hogy körülnézzek és beirányozzam magam. Gyerekkoromban nem voltam
96 kiló. Így viszont, mire felmásztam a 20 méteres fára, melynek a legalsó ága tíz méterre volt
eléggé megviselte a combom. De az jobban megviselt, hogy semmit nem láttam. Semmi
vadász les. Hogy is láthatnám egy erdőben, amelyikben magasabbak a fák, mint a vadász les?
Miután lejöttem, leültem a földre és újból elővettem a térképet. Mély levegőt vettem és
próbáltam eloszlatni a dühömet. - Nyugi. Lassan, mélyen lélegezz! Gondolkodj. Ne hagyd,
hogy elborítsa az agyadat a vér. Suttogtam magam elé. - Mit rontottam el? Miért nincs meg az
a rohadt les? Hirtelen beugrott, az egyik segédkiképző szavai az elméleti foglalkozásról.
 - Mindig kétszer mérjenek! Ha egyszer teszik fel vagy veszik le, a koordinátákat lehet
tévedni, ha kétszer, akkor szinte kizárt. Ez fontos! Ne feledjék. Élet - halál kérdése lehet, hogy
jó helyen járjanak. Dörmögte.

-Ó, hogy az anyád. Szisszentem fel, amikor rájöttem jó helyen járok, csak éppen egy
kilométerrel arrébb keletre. Új útvonalat terveztem és ismét nagy lendülettel folytattam az
utam. Megtanultam, ha nem ellenőrzöm magam, hibázok. Megtanultam, ha elborítja, agyam
a düh nem hozok megfelelő döntéseket. Köszönet érte kínzóim!

Meglett az a rohadt vadász les. Én hülye. Persze, hogy út mellet kell, hogy legyen. A
vadászok kényelmesek. Kocsival mennek vadászni. Szinte ki kell a les lábához kötniük a
vadat, hogy elkapják. Nem gondolkoztam, amikor utat terveztem. Nem értékeltem a terepet a
meglévő tapasztalataim segítségével. Hiba volt. Kiképzésen. Megtanultam. Miután
belerúgtam egyet a lesbe, mert ezt azért nem hagyhattam ki a tollamat kezdtem el keresni,
hogy beírjam a papírlapra, hogy itt jártam és leírjam róla a kódot. Elhagytam a tollam.
Valahol a sűrűben, amikor küzdöttem az elemekkel. Coleman vs Tüskebokor. Ez is lecke.
Rögzítsd a felszerelésed! Most már nyugodtan tiszta fejjel kezdtem gondolkodni, hogyan
oldjam meg a helyzetet. Elővettem a zsebemből az álcafestékem és egy fenyőtűvel mintha
tinta lenne leírtam a kódot és aláírtam a lapot. Visszaértem és a győztesek mosolyával
diktáltam be a kódot, amit nyugtáztak is. Így telt a hét. Napról napra csak gyalogoltunk
erőben, mezőn és tettük a kilométereket a lábunkba. Kialvatlanok éhesek és fáradtak voltunk.
Elérkezett a heti vizsgamenet. Előttünk állt egy 60 km-s menet felszereléssel, térképpel
tájolóval. Azt hittük menni fog simán. Tévedtünk! Ez sem volt egyszerű.
A nagy menet.

Ettől a naptól mindannyian tartottunk egy kicsit. Nem csak a nyomás miatt, hogy ezzel zárul
a tájékozódás hete, de azért is, mert visszatekintve az elmúlt hétre nyilvánvalóvá vált ez sem
lesz egyszerű. Már a hajnali ébresztő rosszul kezdődött. A szokásos ébresztő fel, utálatos
mondatra próbáltam felülni az ágyon, de nem ment. Riadtan tapasztaltam, hogy nem látok és
nincs meg a hálózsákom cipzárja. Félálomban az se tudtam hirtelen hol vagyok. Álmomban
átfordultam a hálózsákban és így a cipzáron feküdtem. Kétségbe esve kerestem a kijáratot.
Krisz felröhögött mellettem a szomszédos ágyon. Nagy nehezen sikerült kimásznom és sietve
öltöztem, hogy el ne késsek a hajnali tornáról. A megszokott futás, erősítő gyakorlatok után
lihegve izzadtan, gyakorlóba öltözve kocogtunk át Kicsivel reggelizni. Ahogy átestünk a
szertartásos 5 perces zabáláson siettünk vissza felvenni a felszerelésünket. Erre két percet
adtak. Az udvaron sorakoztunk, amikor Kiképző Apu és a többiek megérkeztek. Kiképző Apu
eligazított bennünket, és mi figyelmesen hallgattuk.

- Ma, Rohamlövész jelöltek végrehajtják a 60 km-s menetet, amivel lezárjuk az első hetet. A
végrehajtás után értékelést kapnak, ami a továbbmehet, vagy kiesett lehet. Nincsenek jegyek.
Vagy megfelelt vagy visszatérnek az alakulataikhoz. Ezek után kiszóratták velünk a hátizsák
és a málhaheveder tartalmát, hogy ellenőrizzék a tartalmát. Kaptunk egy nagy
szemeteszsákot, hogy zsákunkat azzal béleljük ki. Így a víz nem áztatja el a felszerelésünket,
ha érintkezésbe kerülünk vele. Ezt aktív túrázósként már ismertem. Igaz nem tanították,
hanem tapasztaltam. Ahogy visszapakoltunk felvettük a lőszert a gépkarabélyainkhoz.
Próbáltam mindent kényelmesre pakolni. Nehezeket alulra, lerögzíteni mindent el ne hagyjak
valamit. Kiosztották a feladatot és öt perces késleltetéssel sorban elindítottak. Hasonló volt,
mint az addig gyakorolt csillagtúra, csak most nem kellett a pont megtalálása után visszatérni,
hanem folytatni az utat a következőig. Kaját nem kaptunk és nem is mertük megkérdezni lesz
e. Eszembe jutott, hogy önként jöttem ide, így ha éhes vagyok vagy aludnék, vagy esetleg
nem értenék egyet, a kiképzés bármely részével csak haza kell mennem. Senki nem tartóztat.
Nincsenek következmények. Reménykedtünk magunkban talán majd adnak valamit
terepen. Jó iramban vidáman indultunk. Örültünk, hogy még ha kis időre is, de
megszabadultunk kiképzőktől. A csípős hajnal hamar véget ért és az enyhe napsütés
felolvasztotta bennünk a búskomorságot. A tanfolyamon tapasztaltam meg, hogy az időjárás a
legnagyobb ellensége és ugyanakkor a barátja a katonának. Napóleon is sokat mesélhetne,
hogyan győzte le az Orosz tél.
Menet közben jó volt a hangulat. Óhatatlanul is beértük egymást és csapatokba verődtünk.
Magabiztosságunk minden egyes ponttal, amit megtaláltunk növekedett. Hiba nélkül
haladtunk. Eleinte még egyszerűnek is tűnt. Fogytak a kilométerek. Ha az ember nem
bevetésen van minden olyan egyszerű. Nem kell foglalkozni vele, hogy megláthatnak vagy
ránk lőnek, csak gyalogolunk, mint valami turistacsoport. Ó de hányszor megtapasztaltuk a
későbbiekben, hogy ellenséges területen, harcszerűen milyen kínkeserves minden kilométer.
Milyen érzés a magunk javára fordítani a rossz időt, a sűrű növényzetet a járhatatlan terepet.
Kezdett feloldódni bennünk a feszültség és bár lihegve a tempótól, amit diktáltunk
magunknak fesztelenül csevegtünk az addig történt dolgokról a srácokkal. Próbáltuk elemezni
a kiképzőinket, hogy valamennyire sejthessük, mit várhatunk tőlük. Minden olyan szép volt.
Vihar előtti csend. Azért tartottunk a kiképzőktől és minden gyanús neszre szétrebbentünk,
elrejtőztünk. Amikor helikopter zajt hallottunk majd száz méter szaladtunk, hogy a sűrűben
elrejtőzzünk előle. Kezdtünk a számunkra megadott utolsó ponthoz érni. Tudtuk jól, nem lesz
ott vége, hiszen híja volt vagy 25 kilométernek. Egy gázvezeték nyomvonalát követve
érkeztünk meg az ellenőrző pontra. Szétszakadoztunk, hogy ne egyszerre érjünk be. Persze
lebuktunk. Nem aznap jöttek le a falvédőről. Kiképző Apu és Anyu várt ott minket Kicsivel.
Természetesen hiába volt a jó tempó, ami alatt néhányunknak még a gyakori zokni csere
ellenére is felhólyagosodott a talpa, gyengék voltunk. Gyengék és lassúak. Kaptunk 7 percet,
hogy állva elfogyasszuk az ebédet, amit ételhordókban szállítottak oda. Kiguvadó szemekkel
tömtük magunkba az ételt. A szabály az volt, hogy ha lejárt az idő, akkor, ami a szánkban
volt, az már a mienk. Nem veszik el. Krisznek sikerült az utolsó másodpercben betömni még
egy szelet kenyeret és egy honvédségi csirkelábat. A honvédségnek szerintem külön
tenyésztik a csirkéket. Alap követelmény, hogy a csonton maximum fél centiméter vastag
lehet a hús. Talán külön munkatáborokat tartanak fel, ezeknek a csirkéknek, ahol éheztetik
őket. A gond az volt, hogy kilógott a szájából a láb fele és a szelet kenyér egy része. Kiképző
Apu döbbenten nézte Kriszt. - Mit csinál ember? Kérdezte összehúzott szemöldökkel. – Ami
csukott szájba van, az maradhat! Köpje ki!

Próbáltuk elfojtani a röhögést, de többen kiköhögtük a félig rágott ételt. – Na, ragadják meg
ezeket a rádiókat és tegyék be a zsákjaikba csapatonként kettőt. Adta ki a parancsot. Nem ért
meglepetésként minket a dolog, hiszen tömés közben már szemeztünk azokkal az orosz
csodákkal. Plusz kilók. De jó! Innentől két csapatban folytatjuk. Csapatban pedig jobbak
vagyunk. Megkaptuk az újabb pontokat amerre haladnunk kellett. Egy közelbe lévő
háromszögelési pontot választottunk kiindulási pontnak. Szerettük ezeket használni, mert
pontosak és az egész országban megtalálhatóak. A geodéták használják ezeket és a térképeken
is jelölik. Kis háromszög közepén ponttal és egy szám. Így jelölik a térképeken. Általában
ezek a valóságban kicsi beton háromszögek, amik alig lógnak ki a földből. De találkozhatunk
velük nagy fa építményeken, tornyokon festésként. A lényeg, hogy számunkra könnyen
megtalálhatóak és így pontosan meghatározható a helyzetünk hátra és oldalmetszések
nélkül. A gond csak az volt, hogy magas feszültségű vezeték haladt el a közelében. Ezek a
magas vas tornyok és elektromos vezetékek által keltett elektromágneses hullámok
befolyásolják és zavarják mind a GPS mind a tájoló készülékeket. De annyira kézenfekvő
volt, hogy reménykedtünk nem csal sokat 500 méteren, ahol majd újra felvesszük a helyes
irányt. Megint tévedtünk. Megint tanultunk. A könnyebb út gyakran nehezebb. Egy domb
sarka lett volna a következő töréspont, de nem találtuk. Illetve a jó dombot nem találtuk,
amire szükségünk lett volna. Összevissza bolyongtunk a mezőn, míg nem sikerült
felfedeznünk a távolba a kiképzőbázis udvarán felállított mobil tornyot. Levettük az
irányszögét és mivel nem tudtunk másik megbízható pontot találni a közelünkben
megbecsülve a távolságot nagyjából 5-600 méter pontossággal meghatároztuk helyzetünket.
Kiderült nem is tévedtünk sokat csak nehéz volt tájékozódni ezen a pusztán, ami fel volt túrva
és tele volt ember nagyságú mesterséges töltésekkel. Végre kiszúrtuk a keresett ellenőrző
ponton ácsorgó kiképzőket. Feléjük vettük az irányt. A távolból kézjeleket utasítottak minket,
hogy futva tegyük meg a távot. Lihegve érkeztünk meg egy mocsár partjára. –Eltévedtek! Mi
tartott ennyi ideig?- Kiabált velünk Kiképző Apu és Matróz. Testvér Gábor próbálta
mentegetni a helyzetünket, de belefojtották a szót. Büntetésünk fekvőtámasz hátizsákkal volt.
Majd szétpattant az ér a fejemben mire úgy vélték megbűnhődtünk és megengedték, hogy
felálljunk. A délelőtti boldogság már régen tovatűnt. A mellettünk lévő mocsaras tó
túloldalára mutattak ahol körülbelül 800 méterre egy mentőautó állt.

- Kapjanak fel 5 karton vizet és vigyék át a mentőautóhoz. Sziszegte Matróz. Kicsit

értetlenkedtünk még. Megindultunk, hogy megkerüljük a tavat. –A tó oldalán aknamező!
Folytatta gyilkos mosollyal Kiképző Apu.
Kezdett a hangulat, a töketlenkedésünk miatt feszülté válni, úgyhogy Testvér Gábor kiadta a
parancsot:- Irány utánam! Kiáltott és sietve megindult a vízbe. Hihetetlen hideg volt a víz,
sokkolóan hatott az elfáradt láb izmainkra. - Csak be ne görcsöljek. Aggódtam magamban. A
víz néhány méter után derékig ért. Beértünk a nádasba. Halványan látszott az előttünk haladó
csoport nyoma. A csapást próbáltuk követni. Bíztunk benne, hogy nem lesz baj, a kiképzőink
tudják, mit csinálnak.

Csendesen haladtunk, csak magunkban szitkozódtunk. Lábunk cuppogott az iszapban és

minden méterért meg kellett küzdenünk. Hirtelen a nyakamig süllyedtem. Aggódva fordultam
meg, mert mögöttem Kutya jött ő pedig egy fejjel alacsonyabb nálam. Csak egy úszó
kalandsapkát láttam a vízen. Ijedten nyúltam alá és egyből sikerült elkapnom a ruhájánál
fogva. Felhúztam a felszínre és aggódva kérdeztem: - Jól vagy, öreg? Kiköpte a lenyelt bűzös
mocsárlevet és vigyorogva felelte. –Vagyok! Hirtelen összerezzent és mintha alárúgtak volna,
grimaszolva közölte, hogy a zsákja beázott és a rádió vizes lett, mert rázza az áram. Kuncogva
haladtunk tovább. Kínunkban halkan egymást ugrattuk. Próbáltunk egyenesen haladni, mert
amióta beereszkedtünk a vízbe nem láttuk a partot a nádastól. Menet közben találtunk egy
elszabadult kulacsot. Elraktuk, hogy később visszaadhassuk a gazdájának. Jobb, ha mi találjuk
meg és nem a kiképzők.

Ellenséges területen nagyon nagy bajba kerülhet egy beszivárgó csoport egy elhagyott
felszerelési tárgy miatt. Egy kanál elvesztése is kudarcra ítélhet egy jól felépített akciót is.
Amit lehet, azt rögzíteni kell mindig. Több mit fél óra múlva megláttuk a partot. Alig több
mint 15 fokkal tértünk el az iránytól. Kezdett sötétedni. A mentőautó látványa és a megtett
kilométerek sokunkban azt az érzést keltette, hogy itt lesz a vége. Plusz erőt kaptunk így
sietve kikászálódtunk a partra. –Minden második ember kapja fel a társát zsákostul és irány a
domb tetején álló mentőautó. Kiáltott felénk Kiképző Anyu, aki küzdelmünk alatt átért UAZ-
al a tavat megkerülve. Gyorsan felkaptam a mellettem álló tatai srácot, aki velem egy súlyú
volt és lendületesen megindultam felfelé. Az agyam majd szétrobbant az erőlködéstől mire
felértem vele. Így zsákkal, vizesen közel 120 kilóval megterhelve hamar elégettem a
tartalékaimat. Zihálva az ájulástól környékezve tettem le a mentő mellett. Szemem előtt kék
foltok. Próbáltam a légzésemet normalizálni. Körbe néztem és csalódottan tapasztaltam,
elszámoltam magam. Nem itt van a vége. Nincsenek itt a többiek.

–Két percet kapnak, hogy átöltözzenek száraz ruhába és folytassák az útjukat. Szólt oda
Kígyó és Kicsi a két segédkiképző, akik mellettünk álltak. Dideregve, elgémberedett újakkal
bontogattam a zsákom és cseréltem le az egyenruhám. Miközben öltöztem, mint egy villám
hasított belém Pécsvárosi százados tanítása a helyiségharc tanfolyamról.

A tanítás a feladásról szólt. Egy kemény nap után indultunk volna vissza az újdörögdi
romvárosból a bázisra, de nem jöttek értünk teherautók. A csoport elé állt és megindulva,
futva a bázis irányába így szólt:- Irány utánam, futás! Döbbenten, hitetlenkedve indultunk
utána. Mi? Ez normális? 7 km futás teljes felszereléssel, ami nyomott vagy 25 kilót. Ez
megőrült. Gondoltuk. Vagy száz méter után kezdett szétesni a csapat és néhányan már
kikeltek magukból. - Ezt nem csináljuk! Lehetetlen! Nem vagyunk élsportolók! Lázadoztak
egyre többen. Összeszorítottam a fogam és csüggedten követtem a századost. Nem érdekelt
meddig bírom. Eldöntöttem megyek, amíg össze nem esek. Nem akarom, hogy elküldjenek a
tanfolyamról. Rengeteg munkám van benne. Háromszáz méter után egy erdő sarkában
elkanyarodott az út és ott állt egy teherautó. Pécsvárosi megtorpant és intett nekünk is, hogy
álljunk meg. Vagy tíz percet is vártunk mire mindenki odaért. Ekkor gúnyosan megkérdezte a
begyalogolókat miért nem tudtak háromszáz métert kocogni. –Azt hittük a táborig kell
futnunk. Mentegetőztek többen, lehajtott fejjel szégyenkezve. Pécsvárosi közbevágott. –
Maguk feladták fejben. Nem tudtak megtenni háromszáz métert kocogva, mert a saját fejük
elárulta magukat. Feladták a küzdelmet. Jegyezzék meg, hogy az elméjük előbb fog feladni
mindent, mint a testük.

- Ha egy nap ellenséges területről kérnek kiemelést majd tíz kilométer megtétele után közlik a
helikopter pilóták, hogy a helyszín nem alkalmas és 50 km re arrébb másik kiemelési pontot
adnak, maguk feladják? Megadják magukat? Soha ne hagyják, hogy a csüggedés erőt vegyen
magukon!

Ezekkel az emlékképekkel feltüzelve új erőt kaptam és határozottan felálltam indulásra

készen.

Folytattuk az utunkat. Immáron vaksötétben haladtunk a bázis felé. Nagyjából 9 kilométer

volt hátra. A tájolónkat felgomboltuk a ruhánkra, középre és így gyakrabban tudtuk a
foszforeszkáló mutató alapján az irányunkat pontosítani. Erőt vett rajtunk a fáradság. Már
senki nem beszélgetett. Csak csoszogtunk egymás nyomában lehajtott fejjel. Elmerültünk
gondolatainkban, kínzó izom fájdalmainktól szenvedve. Magunkban számolva a lépéspárokat
haladtunk a várva várt cél felé. Egyszer csak az előttem haladó társam belelépett egy gödörbe,
és mint a zsák elterült. Fel akartuk állítani, de nyöszörögve tiltakozott. –Ne! A gerincem! Ne
nyúljatok hozzám! Kapkodott a levegő után. Jelzés gyanánt karabélyból leadtunk percenként
egy lövést, ahogy a kiképzőink eligazítottak baj esetére. Körbe ültük a srácot. Levettük
néhányan a felsőnket és próbáltuk alágyömöszölni illetve betakarni vele, mert rettenetesen
didergett. Nagyon sajnáltuk. A legrosszabb az volt, hogy nem tudtuk mi a baja, hogyan
segíthetünk rajta. Megérkezett a mentőautó és közös erővel betettük. Később megtudtuk, hogy
annyira nagy gond nem lehetett, mert pár nap múlva kiesett a tanfolyamról, és mint alájátszó
folytatta velünk az öt-hetet. Egyszerűen ezt a módját választotta a feladásnak. Lassan, mint a
halálraítéltek bevánszorogtunk a táborba. Felszerelés rendezése után egy ötperces vacsorával
zártuk a feladatot, amit a földön fekve fogyasztottunk el. Ezt a technikát dolgoztuk ki a gyors
evésnek. Így a szánk csak 20 centire volt a tányértól. Magunk alá falevelet húztunk, hogy fel
ne fázzunk. Lehet, hogy ez megalázónak tűnik, de az emberi méltóságból a túlélés érdekében
nem árt, ha enged az ember. Nemcsak az influenza okozhat halált esetenként, hanem a
büszkeség is. Minden falat plusz kalória, ami lehetővé teheti, hogy folytathassuk a
tanfolyamot vagy harcban a feladatot.

Már csak a heti értékelés volt vissza lefekvés előtt. Izgatottan léptem be a kiképzők irodájába
mikor szólítottak.

Ott ültek mind velem szemben. Kiképző Apu, Anyu, Matróz, Kígyó, Kicsi és a többiek.

Mindenki egyesével mondta ki a MEHET szót. Dagadt a mellem a büszkeségtől. Kiképző

Apu röviden értékelte a hetemet. Azt mondta csak így tovább. Nagyon meg vannak elégedve
a teljesítményemmel. Jó katona vagyok. Félig már fent is van a vállamon a felvarró. Irtó jól
esett. Ez volt a csúcsom a tanfolyamon. Soha többé nem dicsértek. Onnantól kezdve minden
héten csak épphogy átmentem. Lassan nem csak nekem, de mindenkinek rohamosan csökkent
a teljesítménye. A kialvatlanság a folytonos éhezés, fáradság lassan lemosta minden létező
szociális arcot, amit viseltünk. Nem csak azt, amit mások előtt viselünk, hanem azt is, amiről
nem tudtunk. A valódinak hittet is. Itt derült ki, hogy nem azok vagyunk valójában, amit
hiszünk magunkról. Egészen mások vagyunk. Itt találkoztunk először önmagunkkal. Nekem
nagyon nem tetszett, ami vagyok. Lezártuk azt a hetet, ami még erőből megy. A második
héttől kezdve lelkünkből kellet dolgoznunk. Máshol nem maradt erő. A cél a Túlélés lett
legbelül.
Járőr az ellenséges vonalak mögött.

Addigi katona pályafutásom alatt még soha nem találkoztam ilyen komoly szinten a
járőrözési feladatokkal, mint itt. Teljesen az alapoktól kezdtek mindent belénk égetni, amit
tudni kell egy kis alegységnek az ellenséges területen való mozgásról, feladatok
előkészítéséről, felderítésről. Sokat gondolkodtam azon, hogyan is írjam le ezt a második
hetünket úgy, hogy civilek is megértsék. Remélem sikerül. Minden, amit eddig tanultunk a
terepértékelésről most nyert értelmet. Kézjeleket tanultunk és harci alakzatokat. A kézjelek a
hangtalan mozgáshoz vagy erős harci zajban történő összehangolt cselekvésekhez kellettek.
Szinte minden nap volt ezen a héten néhány óra elmélet naponta. Nagyon nehéz volt ébren
maradni. A fáradság, mint szökőár tört ránk és gyakran anélkül, hogy tudatába lettünk volna
ülve vagy akár állva elaludtunk a tanteremben. Bevésték, hogyan kell egy harcparancsot
feldolgozni, kielemezni és végrehajtani. A harcparancsot, mint utasítást a feladat
végrehajtásról röviden úgy tudom leírni mindenki számára érthetően, hogy benne kifejtve az
alábbi 5 pontot kapjuk meg. Ki, mit, mikor, hol, miért? Minden parancsnak tartalmaznia kell
erre az öt pontra a válaszokat ahhoz, hogy a végrehajtó elérje annak a szándékát, aki a
parancsot kiadta. Nincs, az a billentyűzet mely kibírná, ha szóról szóra leírnám ezen a héten
tanultakat. Sokan nem is értenék. A héten belementünk a NATO Hatályos Műveleti
Utasításokba, (SOP) Raj/szakasz szintű döntéshozási feladatokba és járőröztünk orrba-szájba.
Inkább elmesélek egy járőr feladatot, amiből rengeteget hajtottunk végre minden egyes nap.
 Kora reggel kapta meg csoportunk a harcparancsot. Összeültünk és mindenki kiszedegette a
számára meghatározott feladatokat. Az Alfa az összes koordinátát, helyszínt. A Bravó, a
szükséges felszereléseket. A Járőr parancsnok e két katona segítségével felosztotta a
feladatokat. Volt, aki a feladathoz szükséges lőszer, füst, élelmiszer, víz és egyéb anyagokat
igényelte meg, vette fel és osztotta szét a katonák között. Volt, aki a menetvonalat
szerkesztette, tervezte meg. A tüzérségi támogatást és a légi mentést is rögzítette. Itt
találkoztam vele először, hogy a feladatot teljes egészébe közölték velünk. Minden
információt megosztottak velünk, ami ahhoz kellett, hogy eredményesen végrehajtsuk az
elöljáró akaratát. Itt már nem egy ostoba szakaszvezető voltam, akit lefektettek a földre és
megmutatták, hogy honnan jön majd az ellenség, akire lőnöm kell majd. A járőrparancsnok
mindenkit bevont a tervezésbe. Ha valakinek jó ötlete volt azt a magáévá tette és beépítette.
Ha az ötlet elbukott, akkor a felelősség az övé volt. Ha belegondolok az addigi tanultakba itt
jöttem rá, hogy minden, amit addig tanultam a seregben, csak arra volt jó, hogy egy csatában
túléljek 5 percet, amíg el nem fogy a lőszerem, vagy meg nem halok. Régebben nem tudtam
csapatunk miért van ott, ahol van, mert az nem az én dolgom, mondták. Nem tudtam kik
vannak mellettem, mögöttem. Nem tudtam hová kell visszavonulni, ha az ellenség erősebbnek
bizonyul vagy csak ki akarjuk mozdítani állásaiból. Nem tudtam, hogyan kérhetünk
támogatást, hol az elsősegélynyújtó személy, hely stb..

Tulajdonképpen úgy jártunk volna egy valódi csatában, mint az Ötödik Elem című filmben az
a harcos faj, akik közül, ha kilőtték a főnököt azonnal meg állt minden.

Ha egy rohamlövész csoportban végrehajtás közben bárkit kilőnek, azonnal tudják folytatni a
feladatot, mert mindenki csereszabatos a másikkal. Ezt naponta megcsinálták velünk.
Gyaloglás, felderítés, de akár harc közben is elhangzott, hogy csere, és már parancsnokból
híradóssá vagy géppuskássá váltunk. A katona szakmát nem lehet megtanulni. Ehhez tíz élet
is kevés. De annál jobb katona vagy, minél több dolgot tudsz. Ha csak lövész vagy akkor csak
annak használhatnak. De ha értesz legalább alkalmazási szinten a robbantáshoz, a híradó
eszközökhöz, fegyverekhez, járművekhez stb. akkor felérsz akár több katonával is. Mindig
tanulni kell. Azóta is, ha kezembe kerül egy új fegyver, rádió vagy bármi próbálom
elsajátítani a használatát. A legjobb fegyver a képzett katona. Mert minden fegyver annyit ér,
amennyit a kezelője. Másképpen fogalmazva egy kés valójában főleg nem az élétől, hegyétől,
hanem attól hatásos, hogy ki fogja.

Nagyjából egy óra felkészülés után megindultunk egy körülbelül 7 kilométeres útra, rejtve az
erdőben ellenséges területen egy helyszínre. Feladatunk egy objektum megközelítése volt,
ahol megfigyelést kellett végrehajtanunk. Egy légitámadáshoz adatokat szerezni.

Az erdőben zaj nélkül haladtunk. Elől az Alfa haladt. Kettős éket alkalmaztunk alakzatnak.
Alfa volt az irányért a felelős. Neki mindig tudnia kellett, hogy merre járunk. Egy beosztottja
a lépéseket számolta és szólt, ha törésponthoz közeledtünk. Testvér Gábor volt a parancsnok.
Talán 4-5 kilométer volt az átlag haladási sebességünk a cél felé. Nem szaladhattunk.
Gyakran megálltunk és hallgatóztunk nem e követnek minket vagy nem e készül valami
előttünk. Sorban hagytunk magunk mögött a tervezett szabályzó pontokat. Gábor hosszú
megálló parancsot adott. Végre pihenhettünk. Szomjasak voltunk. Körkörös biztosítást
szerveztünk meg. A járőr bázison mindig a biztosítás volt az első. ha ez megtörtént, kimentek
a felderítők, hogy megnézzék, mi van körülöttünk. Megszerveztük a tűzszektorokat. Én
kikúsztam Krisszel a bázis elé és egy MON 50 –es gyalogsági irányított repeszaknát rejtettünk
el. Ki tudja, hátha valaki nem csevegni óhajt velünk. Ezt megismételtük a bázis jobb illetve
bal oldalán is. Ha maradt volna még hátulra is tettünk volna. Az előzetes felderítési adatok
szerint a területen egy ellenséges lövész szakasz járőrözik, de mesterlövészekkel is
összefuthatunk. Kerültünk is minden utat és tisztást. Visszatérve a bázisra mindenkivel
ismertette Gábor, hogy meddig maradunk és, hogy merre menekülünk, ha gáz lenne. Ezt
mindenkinek meg kellett jegyeznie. Elsőre könnyűnek tűnhet, de rohadtul nem az. Ha éjjel
teljes erőddel küzdesz, hogy el ne aludj a kínzó csöndben, tarts a fejedben számokat,
helyszíneket. Ha szétrebbenünk, szeretnénk, ha senki nem veszne el.

Kilenc óra irányban feküdtem Csabával összeakasztott lábbal. Biztosítottunk. Felváltva

lassan és hangtalanul falevelet húztunk magunk alá. Megjött Testvér Gábor. - Arany: 175 fok
520 méter gödör egy fenyőfa mellett. Fekete: 130 fok 420 méter farakás. Suttogta.
Ismételjétek vissza. Visszamondtuk és elment, ahogy meggyőződött róla megértettünk
mindent. Mire minden kötelező feladattal végeztünk jött az információ a vezetési pontról
rádión, hogy egy járőr halad felénk. Indulnunk kellett tovább. Miután meggyőződtünk róla,
hogy semmi nyomot, felszerelést nem hagyunk magunk után, tovább haladtunk a célunk felé.
Bár az erdő sűrűbb lett, de Testvér Gábor továbbra is ragaszkodott a kettős ék alakzathoz.
Ebből az alakzatból tudunk nagy tűzerővel és gyorsan reagálni elölről és hátulról érkező
támadókra. Bölcs döntés volt szerintem. Közeledtünk egy erdei úthoz, amin mindenképpen át
kellett haladnunk. Ahogy megpillantottuk megálltunk és hallgatózás után lebiztosítva az út két
oldalát gyorsan áthaladtunk rajta. Beljebb mentünk a sűrűben és újra füleltünk. Tőlünk jobbra
egy jármű egyre hangosabb hangja hallatszott. Egy kézjelre megfagytunk. Senki nem
mozdult. Kis idővel később, lassan lefeküdtünk a földre. Kiderült mellettünk is van egy erdei
út, amit a térkép nem jelölt. Megtanultuk, hogy az emberi szemet előbb a mozgás vonzza
aztán az alakzat majd a szín. Az álcafesték önmagában nagyon kevés. Mozogni is
észrevétlenül kell és a formáinkat is meg kell törni. A jármű tovább haladt. Matróz és Kiképző
Apu végig velünk mozogtak. Lapultak ők is, amikor mi. Folyton írogattak a füzeteikben.
Értékeltek mindenkit. Ki, mikor mit csinál. Kiadták az új parancsot. Parancsnoknak jelölték ki
Duzást aki Tatáról érkezett. Főtörzsőrmester volt és már találkoztam vele helyiségharc
tanfolyamon. Jó vezető volt megítélésem szerint. Kedveltem nagyon. Nagyjából 10 perc alatt
mindenki átvette az új beosztását. Folytattuk a menetet. Meleg volt. Az erdőben állt a levegő
semmi nem mozdult. Így még jobban terjednek a hangok. Ez előny és hátrány is egyben.
Jobban és messzebbről halljuk, ha jön valami, de így a mi zajunk is messzebbre hallatszik.
Egyszer csak, tőlünk jobbról hangos csattanást halottunk, egymás után kettőt. Jellegzetes
hang, mind felismertük. - Ural ajtaja, becsapva. Jött az elemzés az agyunk mélyéből. Azonnali
fagyás. Lassan lekuporodtunk. Tovább hallgatóztunk. Halk röhögés a távolból és beszélgetés
hangfoszlányai úsztak felénk. Elölről Kezdő Srác és Kutya kézjelekkel üzente: - Két fő
jobbra, egy teherautó, távolság 30 méter, fegyver nincs. Duzás magához intette a helyetteseit.

- Mi legyen? Kérdeztem tőle suttogva. - Útban vannak. Mondta gondterhelten. - Ne hagyjuk

magunk mögött őket, visszafelé gondot okozhatnak. Suttogta Rudi a másik Tatai srác, aki
akkor a Bravó beosztást vitte. - Üssük meg őket! Vigyorgott vérszomjasan Duzás. Nagyon
tetszett az ötlet. Kiképző Apu hozzánk kúszott és megkérdezte: - Miért állunk?

- Mellettünk egy Ural állt meg két katonával. Vázolta fel a helyzetet Duzás. Röviden
jelentette, hogy mit tervezünk. Kiképző Apu megkérdezte:- Muszáj, megtámadni őket? Mi
lesz a lövések hangjával?

- Hangtompítót alkalmazunk, ha azt lehet így elképzelni. Kérte. Mert a valóságban csak az
utolsó héten találkoztunk vele. Kiképző Apu komoran azt mondta:- Tedd, amit tenned kell.
 Duzás kiadta a parancsot. Amennyire lehet közel kúsztunk hozzájuk. Négykézlábra
ereszkedtem és kezemmel minden egyes helyet kitapogattam ahová majd a lábam teszem. A
célra koncentrálva haladtam előre. Apróbb gallyakat és a faleveleket elpakoltam magam elől
haladás közben. A megadott jelre felpattantunk és leadtunk lövéseket a meglepetéstől teljesen
megdermed két katonára. Kiderült nem az ellenerőnk volt, hanem egy logisztikai Ural, ami
pihenni állt meg. Az egész nem tartott egy percig. Földre döntöttük őket és már záporoztak is
a jelentések. - Sérülés nincs Lőszer 99 % maradt. Átvizsgáltuk a „halottakat”. Semmi extra
nem volt náluk. A járművön csak néhány sátor volt feldobva. Boldogok és büszkék voltunk.
Tucatnyian lenyomtunk két szerencsétlen katonát, akiket nem is kellett volna. A mozzanatot
megállították a kiképzők és kérték magunk elemezzük a történteket. Bevetés utáni kiértékelés.
Csillagos ötösben határoztuk meg a teljesítményünk. Kiképző Apura került a sor. - Az egész
el van cseszve. Kezdte. – Mi volt a feladat? Nem ez! Miért nem kerültétek ki őket, amikor
semmilyen veszélyt nem jelentettek a csoportra. Most, hogy „megöltük” őket felhívtuk a
figyelmet magunkra. Eltűntek és így tudni fogják, hogy ellenséges erők mozognak a területen.
Önmagában hiába hajtottátok végre a támadást, ha ez miatt képtelenek lesztek a valódi feladat
végrehajtására! A feladat nem az volt, hogy szerezzetek néhány sátrat! Vagy öt percen
keresztül sorolta a hibákat, amiket elkövettünk. Ki is rótták az árát fekvőtámaszban és
felülésben. Megint tanultunk. Mi az elöljáró szándéka? Mi a feladat? Minden döntésünknek,
mindent feladattól való eltérésnek, ezt kell szolgálnia. Lelombozódtunk, de nem engedték,
hogy ettől elkedvtelenítve a további végrehajtásunk gyengébb legyen. 110%. Mindig és
mindenkor. Folytattuk a feladatot és elégséges eredménnyel el is végeztük. De ez csak egy
járőr feladat volt. Naponta 5-10 hasonlót végeztünk. Mindből rengeteget tanultunk. Hagyták,
hogy hibázzunk. Büntettek és javítottak. Így égették belénk a tudást. Használható tudást és
nem valami felületesen bemagolt ismeretanyagot. Minden szó izzadsággal és könnycseppel
rögzült a fejünkben. Volt, hogyha észrevették, hogy tervezéskor figyelmetlenül egy mocsáron
keresztül terveztünk utat, semmit nem szóltak. Pakoltak maguknak váltás ruhát és végig
cuppogták velünk az ingoványt. Így tanultunk. Kiképzés volt. Valódi kiképzés. Ahogy
mondják: - Minél többet izzadsz, a gyakorlótéren annál kevesebbet vérzel a harctéren! Egyre
fáradtabbak voltunk. Sokunk erős fogyásnak indult. Fájó, zúgó fejjel, kialvatlanul egyre
csökkenő motivációval elvárták, hogy minden helyzetben 110% -ot teljesítsünk. A hét utolsó
estéjére mindig emlékezni fogok. Olyan lecke volt, amiért kimondhatatlanul hálás vagyok! A
saját és társaim életét mentheti meg. Afganisztánban naponta eszembe jutott. Soha de soha
nem felejtem el. Túl voltunk egy kemény napon. Tele voltunk sérülésekkel, amit a növényzet
okozott. Csapzottak és kimerültek voltunk. Alig vártuk, hogy vége legyen annak a rohadt
napnak. Másodpercenként változtattam a kívánság listámat a fejemben. Kaja vagy alvás.
Alvás vagy kaja. Alig hittünk a fülünknek, hogy nem kell gyalogolnunk vissza a bázisra
hanem Urallal visznek be minket. A feladat végén kiérkeztünk a találkozási pontra ahol
felszálltunk a platóra. Elindultunk a döcögős lőtéri úton a bázis felé. Hideg volt, a ponyvát
lehajtottuk. Összebújtunk, hogy ne fázzunk annyira. Ez is a túlélés része. El kell vonatkoztatni
attól, hogy egy másik férfihoz simulsz jobban, mint az asszonyhoz pár év után. A monoton zaj
és a társunk melege miatt, percek alatt elnyomott mindenkit az álom. Csorgott a nyálam a
mellkasomra. Bólogattunk, mint a műanyag kutyák a hátsóablakban. Váratlanul géppuskák
közeli ropogására riadtunk. Az Ural megállt. Majd egy perces folyamatos géppuska tűz verte
ki az álmot a szemünkből. Riadtan pislogtunk egymásra. Ki se mertünk nézni a ponyva alól.
Kiképző Apu mászott fel és jobb kezével, egy mozdulattal felhajította a ponyvát a tetőre. - Ki
mondta, hogy lehet aludni? Mind „halottak” vagytok! Üvöltötte dühösen. Nem biztosított
senki, időtök sem volt reagálni! Senki nem élte túl közületek! És elhangzott a mondat, amit
képzeletbeli kőtáblába vésve cipelek az óta is: A feladatnak akkor van vége, ha otthon
elereszeztetted a kilincset belülről!

Bizony mondom, az átlag katonák akkor a leg sebezhetőek, amikor bázisukra térnek vissza.
Lankad a figyelem és csak egy gondolat jár a fejükben. Mindjárt vége. Fürdés, meleg étel stb.
Szinte fegyvertelenek a céltól néhány méterre. Megtanultam. Afganisztánban számomra egy
feladatnak nem a bázis kapuban van vége, hanem a körletben, amikor minden technikai
eszközt karbantartottunk és leadtunk. Elszámoltunk mindennel és vége. Valóban vége. Az
Afganisztáni feladatnak pedig akkor van vége, amikor a misszió végén hazamentem és az
otthonomba beléptem, becsuktam magam mögött az ajtót. Soha nem felejtem Kiképző Apu
szavait: A feladatnak akkor van vége, ha otthon elereszeztetted a kilincset belülről!
Mészárlás felsőfokon

A harmadik hétre eljutottunk arra a szintre, hogy kiképzőink elégségesnek ítélték a

tájékozódási és járőrözési tudásunkat. Ekkorra már értelmeztük és elégségesen végre is
hajtottuk a kapott harcparancsokat. Lassan kezdet mindenki belerázódni a különböző
beosztásokba. A fáradtság és a levertség az állandó éhségtől már az életünk része lett. De nem
szoktuk meg. Nem is lehet. Rájöttünk arra, hogy nincs kegyelem. Parancsnokként elvárják
tőlünk, hogy soha ne csüggedjünk. A parancsnok ne legyen fáradt, motiválatlan,
kétségbeesett. Mindenki tőle várja a jó döntést, támogatást. A továbbiakban szándékosan
inkább a Vezető szót használom. Itt inkább vezetőnek képezték azokat, akikben megvannak
azok a tulajdonságok melyek nem tanulhatók. Nem tanulhatóak, mert a személyiség része
kell, hogy legyen. Parancsnoknak bárki alkalmas. Kiáll a többiek elé és parancsot ad. Nem
nagy kunszt. Na de vezetni? Fáradt, motiválatlan katonákat harchelyzetben, arra csak vezetők
képesek! Csak egy vezető szavára mozdulnak meg, bíznak és teszik oda magukat erőn felül a
katonák. Testvér Gábor tiszt. Kijött a főiskoláról és fogalma sem volt saját bevallása szerint,
hogyan vezessen katonákat. Nem parancsot nem tudott kiadni, hanem azt, hogyan érje el,
hogy kövessék. Nem vezetőnek képezték. Itt megkapta azt a tudást, ami hiányzott neki. Saját
bőrén tapasztalta meg, milyen problémái lehetnek a különböző beosztású katonáknak, kit,
hogyan motiválhat, hogyan építhet csapatot, hogyan verjen lelket egy olyan csoportba és
vezesse harcba, mely már szinte az összeomlás szélén van. Nem egyszerű. Nem ugyan az,
mint ebédelni, vinni egy szakaszt, vagy alakzatba állítani őket. Persze jöhetne az a kérdés,
hogy miért nem szűrik meg kik lehetnek igazán jó harci vezetők. A szociális arc a hibás. Az a
sok arc, amit magunkra öltünk különböző helyzetekben. Egy arc otthonra, egy arc a
barátoknak, egy arc magunknak stb. Próbálunk mindig úgy viselkedni, ahogyan elvárják
tőlünk. Ha elég intelligensek vagyunk, bárkinek kiadhatjuk magunkat. Itt nem! Ezen a
tanfolyamon úgy kikészül a katona a folyamatos fizikai, pszichikai nyomástól, hogy végre
megtapasztalja az igazi arcát. A valódi személyiségét. Nincs ereje ugyanis mást mutatni, mint
ami valójában. Minden lepel lehullik. Olyan dolgokat tudtam meg magamról melyeket nem is
gondoltam volna. Rájöttem, hogy még az sem az igazi személyiségem, amivel magamnak
élek. Az is csak egy bőr. Na, ez most biztos kezd bonyolult lenni. Folyamatosan megismerték
a gyengéinket a kiképzők és nagy adagban nyomtak vele. Testvér Gábornak volt egy jó
tulajdonsága. Nagyon lelkis, ha a társairól van szó. Túlontúl. Egy nap lesállást szerveztünk
egy útra. A feladat szerint egy gyalogos járőrt kellett lemészárolni. A felderítő jelentés alapján
gyengén felkészítettek és csak kézifegyverekkel rendelkeznek. Létezik viszont egy Gyors
reagálású egység is a támogatásukra. Szakasz erejű, páncélos szállítójárművel, BTR-el
megerősítve. Egyszerű dolognak tűnt. Tudtuk, ha jól előkészítjük a lesállást, totális mészárlást
csinálhatunk úgy, hogy közülünk senki se sérül meg. Tíz percen belül pedig már árkon-
bokron túl leszünk. A közeli sűrűbb erdő pedig biztosíték, hogy nem jön utánunk a BTR.
 Testvér Gábort jelölték ki parancsnoknak. Minden simán ment. Elértük a lesállás helyszínét.
Kiépítettük. A helyszín vonalas lesállást adott ki. Egy emelkedő utáni helyet választottunk,
hogy az ellenség érkezési irányából ne is lehessen látni semmit. Az első hibát itt követte el
Gábor. Az egyik leggyengébb képességű katonát tette ki figyelőnek a várható érkezési
irányból. A rádió, amit a srác kapott le volt halkítva. Amikor meglátta, hogy érkezik a járőr
észlelte azt is, hogy nincsenek egyedül. A járőr mögött 100 méterre lemaradva a
Gyorsreagálású egység is közeledett. Hiába a jól előkészített lesállásunk, meg kellett volna
lapulnunk. A figyelő meghívott minket. Mivel a válasz nem halotta, nyugtázta magában, hogy
a rádió nem jó. A helyét nem merte elhagyni így nem jelezte nekünk, nem az érkezik, amire
várunk. Izgatottan, de mozdulatlanul néztük végig, ahogy a járőr besétált a csapdánkba. A
MON 50 gyalogsági aknák hangja indította a halálos darálót. A robbanás után majd 15-20
másodperces össztűz zúdult a meglepett járőrre. Senki nem állt már az ellenségből mikor
Gábor kiadta a parancsot a rohamra. Kéjes mosollyal az arcunkon gyanútlanul rohantunk be
az ölő zónába, hogy végezzünk a maradékkal, akinek még nyitva a szeme. Mindez egy perc
alatt lejátszódott. A halottak átvizsgálása közben géppuskaropogás szakította félbe a
mulatságot. A dombtetőre felért az ellenség főereje és oldalba kapott minket. Azonnal jelezték
a kiképzők mely társunk halott. Mint egy őrült árvíz úgy sodorta sorba el a társaimat a halál.
Az idő, mint valami tészta lelassult. Fedezékbe húzódtam és próbáltam a helyzetet felmérni.
Mindenfelé üvöltöző, rohangáló ellenség. A társaim a szemem láttára estek össze. Nekem az
álcázásom mentette meg az életem. Nem szúrtak ki a káoszban. Az út túloldalán Testvér
Gábor közeledett felém. Szeme tágra nyílt és látszott ki van akadva. Odarohantam hozzá és az
erdő felé löktem. - Tünés innen Gábor! Üvöltöttem az arcába. Abban a pillanatban felért a
BTR is a dombra és megszólalt a géppuska rajta. –De a többiek… dadogta.

- Mindenki halott! Tünés! Fuss! Kiabáltam rá és közben tovább rángattam a részleges

biztonságot jelentő erdő felé. Végre összeszedte magát és megértette a lesállás, amit
olyan jól előkészítettünk végül számunkra is halálos csapdává lett egy gyenge
láncszem miatt. Lehetsz te a világ legjobban képzett katonája, lehet, a tiéd a világ
legjobb haditerve minden elbukik, ha nem megfelelő ember van a megfelelő helyen.
Elértük a gyülekezési pontot, amit veszély esetére kijelöltünk. Kiderült rajtunk kívül
még hárman élték túl. Életben maradt Skorpiót végzett Csaba barátunk is. Beértek a
kiképzők is. Üvöltöttek velünk. Fokozták a nyomást, a káoszt. A szívünk hevesen vert.
Kiképző Apu megfogta Gábor vállát szemébe nézett és azt kiabálta:- Megölted az
embereid! Elbuktad a küldetést! Mit csináltál te szerencsétlen? Rám és Csabára
mutatott. –Temesd el őket!
Döbbenten néztünk. Micsoda? – Elő azt a rohadt gyalogsági ásót! Üvöltötte. Kezdj el
ásni. Nem tudod magaddal vinni a testeket! Menekülnöd kell! Vázolta a helyzetet. –
Leveszed, a koordinátát majd egyszer visszajönnek értük. Nem kell mélyre ásnod.
Max pár centi föld legyen felettük, és a fejük maradjon ki. Finomította a parancsát
Kiképző Apu. Miközben beletettek minket a gödörbe és lassan tolták ránk a hideg
földet, folyamatosan beszéltek Gáborhoz. – Gyerünk katona! Milyen érzés? Eltemetni
a bajtársaid a te hibád miatt? Majd mond el otthon a családjának. Óvatosan
kipislogtam és néztem Gáborra mit reagál a lelki nyomásra. Holtsápadt volt az arca.
Éreztem ugyanúgy megtanulta a leckét, mint én. Mert az volt. Akkor a sírás
kerülgetett, de azóta hálává alakult. A lecke régi, de meg kellett tapasztalnunk. Egy
patkószeg miatt vesztettük el a háborút. A ló megbotlott. A tábornok leesett. A
katonák megijedtek, elfutottak. Elbukott a háború egy patkószeg miatt. Megtanultuk,
részletekben bújik meg az ördög. A tétovázás pedig halálos bűn. Csak erősíti a
veszteségeket. Cselekedj gyorsan. Az időben meghozott rossz döntés még mindig
jobb, mint a későn meghozott jó. Gábor ott akkor megtanulta és nem omlott össze.
Tedd félre az érzéseid harc közben. Dönts logikusan ne érzelmesen. Én csak hullát
játszottam, de nekem is kemény volt ez lelkileg. Felelősség. Felelsz az embereidért.
Életükért, kiképzettségükért, felszerelésükért. Mindenért. Ezért nehezebb egy
vezetőnek, mint egy parancsnoknak. Engem is kifigyeltek. Rájöttek nem bízok a
társaim felkészültségében. Többször hozzám vágta Kiképző Apu, hogy itt most nem
mesterlövész vagyok. Dolgozzak csapatban. Kiszúrták, hogy ha gyengébb
képességűeket helyeznek közvetlenül alám, akkor átveszem az ő szerepüket is. Hogy
ne tévedjünk el én navigáltam, ellenőriztem és a világon mindent én irányítottam. Jól
működött addig, amíg be nem indult a káosz. Olyankor minden szétesett. Egy éjszakai
lesállásnál az egyik pihenőhelyen elhagytam a zsákomat a nagy rohangálásban.
Utánam hozták. Közölték, hogy nyilván nem szoktam meg a súlyát. Így 22 órán
keresztül nem engedték levenni. Még a nagydolgomat is abban végeztem.
Másik lesállás végrehajtása után kérdezték, hogyan értékelném a végrehajtást. Ötös
kiválót adtam magamnak és büszkén feszítettem. Minden ellenséget megöltünk. ment
minden, mint a karikacsapás. Kérdezték nem e hiányzik két emberem? Mert az utolsó
pihenőnél idefelé bealudtak a helyükön és mi nélkülük harcoltunk. Rengeteget szívtam
mire megértettem szét kell osztanom a feladatot. Nem egyedül kell harcolnom. Meg
kell bíznom a társaim képességeiben, de ettől függetlenül ellenőriznem kell. Rádiózni,
tájékozódni, tervezni, harcolni nem lehet egyedül.
Rengeteget tanultunk ezen a héten is. Önmagunkról és társainkról, lesállásról,
rajtaütésről, felderítésről. Fokozták a fizikai terheléseket is. Az egyik reggeli tornán
várt minket két bazinagy farönk. Azonnal el kellett neveznünk őket. Hirtelen ötletként
Tom és Jerryt mondtam be. Elfogadták. Azóta még a rajzfilmet se nézem. Tomot
minden reggel végig kellett vinnünk többször az akadály pálya minden elemén. Azt
hittem szét szakadunk. Valahogy azonban közös erővel mindig végigvittük.
Reggelente elfogott az érzés, hogy semmi keresni valóm nincs itt. Nem vagyok
idevaló. Túl gyenge vagyok hozzá. De elég volt ránézni Testvér Gáborra, Kriszre,
Jakuzára és a többiekre, akiket behülyítettem a tanfolyammal és elszégyelltem magam,
hogy itt hagynám őket. Maradnom kell. Amíg ők maradnak nekem is kell. Ezzel
nyugtattam magam. Eszembe jutott Kiképző Apu régi tanácsa, amit a Ranger képzésen
alkalmazott. Ha kezdett hajolni azt mondta magának, csak holnap reggelig kibírja,
azután majd meglátja. Neki bejött. Azóta már a Special Forces-t is megcsinálta.
Nekem ez csak úgy jött be, hogy az étkezéshez kötöttem. A reggeljeim ugyanis a
leggyilkosabbak voltak. A fene se akarta várni. A kaja volt az, ami kis örömet okozott
és adott egy kis plusz motivációt. Étkezéstől étkezésig kellett kihúznom.
Amikor elmaradt az étkezés akkor csak egy ürességet éreztem. Könnyek nélkül sírtam
magamban. Valamelyik este megtörtént később pedig többször, hogy a kiképzők dugi
konzervet vagy egy fél paprikát találtak az épületben ahol laktunk. Egész nap nem
ettünk, mert folyamatosan menekültünk és alig vártuk már a vacsorát.
 Beérkeztünk a bázisra, és mint pincsi kutya a cukorra, néztünk az alakuló téren kirakott
vacsoránkra. Felsorakoztunk. Kijöttek a kiképzők és felmutattak egy lotto csokoládét. - Látom
uraim, betankoltak! Mondta dühösen, egyikük. Nyilván már ettek is és nem éhesek.

- Lépjen ki Gábor és ossza el a csokoládét a csapatnak. Folytatta. Testvér Gábor szomorú

arccal, hitetlenkedve osztotta szét a kis csokoládét több mint egy tucat katonának. Az adag le
se ért a gyomromba, elolvadt lefelé a nyelőcsövemen. Belül zokogtam. Hibáztunk. Valaki a
csoportban. De minden hiba, amit elkövetünk, egy csoport tagjaként kihat az egészére. Ha
elalszok őrségben, mind meghalunk. Ha eltévedek, és nem szólok, a halálba vezetem a
társaim. Egységben, egymásért. Mire vége lett a hétnek megtanultuk a lesállás, rajtaütés,
felderítés alapjait. Belénk „verték”. Álmunkban is ezt csináltuk. Türelmesen vártunk, majd
gyorsan és agresszívan kegyelmet nem ismerve támadtunk. Ezután pedig eltűntünk, mintha
sose léteztünk volna. Sosem dicsértek. Sosem volt jó semmi. Ez is a nyomás része. Semmi
pozitív folyamat nem segíthet. Belülről kellett táplálkoznunk. A személyiségünkből. Az
értékelésen, mint valami gyomorszájon rúgást kaptam meg, hogy épphogy átmentem.
Megmondták, jobb, ha feladom, mert esélyem sincs a felvarróra. A legszomorúbb, hogy
tudtam miről beszélnek. Itt már nem volt erőm megfelelni az elvárásaiknak. Megismertek és
könnyűnek találtattam. Szomorú voltam. Tudtam hiába minden, mert nincs erőm arra, hogy
színészkedjek. Mint a métely ült meg bennem a gondolat, nem fog sikerülni. Ki fogok esni.
Alkalmatlan vagyok. Dacosan összeszorított ajkakkal tértem aludni. Félálomban
megfogadtam nem adom fel addig, amíg a társaim itt vannak. Szomorúan gondoltam vissza
azokra a pillanatokra, amikor Testvér Gáborral órákig beszélgettük, hogy lesz majd. Ha
megrokkanunk is! Fogadkoztunk sokszor. Ha tolókocsiba kerülünk is, de rajtunk lesz a
felvarró. Küldjenek el, de én nem megyek! Hamar elfogyott a motiváció. Már nem segített a
vágyakozás a felvarró után. Csak az üresség és az tudat, ami tartott még, hogy a testvéreim itt
vannak. Bírnom kell!

Soha nem megyek megverni azt az átkozott harangot! Soha ne mond, hogy
soha! Később bebizonyosodott, van igazság benne.

Folytatás köv...

A tanfolyamról csak részleteket írok. Akit érdekel, induljon el rajta. :-)

Coleman Taylor http://rohamlovesz.hu/

Pol-E Khomri

2011.02.03