Professional Documents
Culture Documents
Paulo Coelho
Paulo Coelho
A szerzõ elõszava
- Csak egy imánk van - válaszolta az egyik azték. - Azt mondjuk: "Isten, Ti is hárman vagytok, mi is
hárman vagyunk, légy kegyel-mes hozzánk."
- Szép ima - mondta a misszionárius. - De nem ez az a fohász, amit valóban meghallgat az Isten. Tanítok
nektek egy sokkal jobbat.
A pap megtanított nekik egy katolikus imádságot, azután pedig folytatta igehirdetõ útját. Évekkel
késõbb, amikor visszafelé, Spanyolország felé hajózott, ismét elhaladt a sziget mellett. A fedélzetrõl
megpillantotta a három szerzetest, és intett nekik.
-Atyám! Atyám! - kiáltotta az egyik, ahogy közeledett a hajóhoz. - Tanítsd meg nekünk
újra azt az imát, amelyiket meghallgatja az Isten, mert már nem emlékszünk rá!
- Már nem fontos - mondta a misszionárius a csoda láttán. És bocsánatot kért Istentõl, amiért nem
értette meg korábban, hogy Õ a világ minden nyelvén beszél.
Ez a történet jól példázza azt, amit el akarok mondani az A Piedra folyó partján ültem, és sírtam címû
regényben. Ritkán vesszük észre az életünkben a Rendkívüli jelenlétét. Holott nap mint nap történnek
csodák, Isten jelei mindig megmutatják nekünk a helyes utat, az angyalok pedig csak arra várnak, hogy
meghalljuk a hangjukat. De mi nem figyelünk oda rájuk, mivel azt tanultuk, hogy az Istennel való
érintkezésnek szigorú keretei és szabályai vannak. Nem értjük meg, hogy Õ ott van mindenütt, ahová
csak beengedjük.
Ezt mindannyian tapasztalhattuk már a saját életünkben. Mindannyian mondtunk már zokogva valami
ilyesmit: "nem éri meg, hogy eny-nyit szenvedjek ezért a szerelemért". Szenvedünk, mert úgy érezzük,
hogy többet adunk, mint amennyit kapunk. Szenvedünk, mert nem ismerik fel a szeretetünk súlyát.
Szenvedünk, mert nem tudjuk a másikkal elfogadtatni a szabályainkat.
Mindig találunk valamit, ami miatt szenvedhetünk, holott valójában nincs okunk szenvedni: mert a
szeretetben rejlik növekedésünk magva. Minél jobban szeretünk, annál közelebb kerülünk a spirituális
tapasztalathoz. Az igazi megvilágosodottak, akiknek a szívét lángba borította a Szeretet, a kor összes
elõítéletét képesek voltak legyõzni. Énekeltek, nevettek, fennhangon imádkoztak, egyszóval részesültek
mindabból, amit Szent Pál "szent õrület"-nek nevezett. Vidámak voltak: mert aki szeret, az legyõzi az
egész világot, és nem fél, hogy elveszít valamit. Az igazi szeretet a teljes odaadás aktusa.
Az A Piedra folyó partján ültem, és sírtam ennek az odaadásnak a fontosságáról szól. Pilar és barátja
kitalált személyek, de a mi konfliktusainkat szimbolizálják, amelyek végigkísérnek bennünket azon az
úton, amit a Másik Felünk keresése közben kell megtennünk. Elõbb vagy utóbb le kell gyõznünk a
félelmeinket - hiszen a spirituális fejlõdés a sze-
A szerzetes Thomas Merton azt mondta: "A lelki élet voltaképpen maga a szeretet. Nem azért szeretünk,
mert jót akarunk cselekedni, segíteni akarunk, vagy meg akarunk védelmezni valakit. Ha így volna,
egyszerû tárgynak tekintenénk a másik embert, magunkat pedig nagylelkûnek és bölcsnek tartanánk.
Ennek semmi köze nincs a szeretethez. Szeretni any-nyi, mint közösséget vállalni a másikkal, és meglátni
benne az isteni szikrát."
Pilar sírása a Piedra folyó partján vezessen el bennünket ebbe a közösségbe.
A legenda szerint minden, ami ebbe a vízbe hullik - a falevelek, a bogarak, a madártollak -, a folyó
fenekén kaviccsá változik. Ó, ha kitéphetném a szívemet a keblembõl, és belehajíthatnám az áradatba!
Nem volna többé fájdalom, sem szenvedés, sem emlékek.
Hideg téli nap volt, és éreztem, ahogy a köny-nyeim lecsorognak az arcomon, azután elvegyülnek a jeges
vízzel, amely a lábaim elõtt hömpölyög. Valahol ez a folyó is csatlakozik majd egy másikhoz, aztán
megint egy másikhoz, míg végül - távol a szememtõl és a szívemtõl - ez az összes víz beleömlik a
tengerbe.
Folyjanak hát minél messzebbre a könnyeim, hogy a kedvesem soha ne tudja meg, hogy sírtam miatta.
Folyjanak minél messzebbre a könnyeim, hogy elfeledhessem a Piedra folyót,
Hadd felejtsem el álmaim országútjait, hegyeit és mezõit. Álmaimat, amelyek az enyémek voltak, és
amelyekrõl mégsem tudtam.
Emlékszem a saját mágikus pillanatomra, amikor egyetlen "igen" vagy "nem" megváltoztathatta volna az
egész életemet. Úgy tûnik, mintha réges-rég történt volna, pedig csak egy hete volt, hogy megtaláltam
és újra elvesztettem a szerelmemet.
A Piedra folyó partján írtam ezt a történetet. A kezeim teljesen átfagytak, a lábaim pedig folyton
elzsibbadtak, és minden pillanatban meg kellett állnom.
Lehet, hogy a szerelem idõ elõtt öreggé tesz, aztán - amikor véget ér az ifjúságunk - újra megfiatalít. De
hát hogyne emlékeznék azokra a pillanatokra? Ezért írtam le mindent: hogy a szomorúságot
nosztalgiává, a magányt emlékezéssé szelídítsem. Hogy amikor befejezem ezt a történetet, amelyet
önmagamnak mesélek, bedobhassam a Piedra folyóba - mert ezt tanácsolta a nõ, aki befogadott és
segített talpra állnom. S talán - ahogy egy szent nõ mondta -a víz majd eloltja azt, amit a tûz írt.
Évekig semmi hírt nem kaptam felõle. Aztán idõnként érkezett tõle egy-egy levél, de ez volt minden:
soha nem tért vissza gyermekkorunk színhelyére, az erdõkbe, a ligetekbe és az utcákba.
Amikor befejeztem a tanulmányaimat, Zaragozába költöztem - és rájöttem, hogy neki volt igaza. Soria
valóban kicsiny város volt, s egyetlen költõje is azt mondta, hogy azért van az út, hogy járjunk rajta.
Beiratkoztam az egyetemre, és eljegyeztem magam egy fiúval. Elkezdtem tanulni, hogy elnyerjek egy
állást, amit végül soha nem pályáztam meg. Eladóként dolgoztam, magam fizettem a tanulmányaimat,
nem sikerült a vizsgám, és otthagytam a võlegényemet.
Ettõl kezdve egyre gyakrabban kaptam tõle levelet, és a különbözõ országok bélyegei láttán mindig
elfogott az irigység. Számomra õ volt az idõsebb és tapasztaltabb barát, aki mindent tud, aki járja a
világot, próbálgatja a szárnyait - miközben én minden erõmmel azon igyekszem, hogy gyökeret eresszek.
Egy idõ után elkezdett Istenrõl beszélni, és mindig ugyanarról a franciaországi helyrõl küldte a leveleit.
Az egyikben kijelentette,
hogy be akar lépni egy szerzetesrendbe, és az imádkozásnak akarja szentelni az életét. Válaszomban arra
kértem, hogy várjon még egy kicsit, és élvezze ki a szabadságát, mielõtt ilyen komoly döntést hozna.
Amikor elolvasta a levelemet, azonnal összetépte: ki vagyok én, hogy szabadságról és lemondásról
merek beszélni neki? Õ tudja, mik ezek, én viszont nem.
Egy napon megtudtam, hogy elõadásokat tart. Meglepõdtem, hiszen még fiatal ahhoz, hogy bármit is
tanítson. De két héttel ezelõtt küldött nekem egy levelet, amelyben azt írta, hogy egy kisebb csoport
elõtt fog beszélni Madridban, és örülne, ha én is megtisztelném a jelenlétemmel.
Négy órát utaztam Zaragozától Madridig, csak azért, hogy viszontláthassam. Hallani akartam a hangját.
Be akartam ülni vele egy kávézóba, felidézni azokat az idõket, amikor együtt játszottunk és úgy
gondoltuk: a világ túlságosan nagy ahhoz, hogy be lehessen járni.
Az elõadás színhelye egyáltalán nem volt olyan kicsi és családias, mint amilyennek elképzeltem, és sokkal
többen voltak rá kíváncsiak, mint gondoltam. Nem értettem, hogy lehet ez.
"Ki tudja, talán híres lett" - gondoltam. Bár soha nem említett ilyesmit a leveleiben. Szerettem volna
beszélgetni az emberekkel, és megkérdezni tõlük, mit keresnek itt - de nem volt hozzá bátorságom.
Meglepõdtem, amikor megláttam. Egészen másnak látszott, mint az a. fiú, akit ismertem -de hát
mindenki változik, és tizenegy év nagy idõ. Sokkal szebb lett, a szemei ragyogtak.
- Azt adja vissza, ami mindig is a miénk volt - mondta egy nõ mellettem.
- Nem, nem adja vissza - szólalt meg egy fiatalabb nõ, aki tõlem jobbra ült. - Nem adhat-
- Meg akarom hallgatni, mit mond. Kíváncsi vagyok, hogyan gondolkodnak most, hiszen azelõtt máglyára
küldtek minket, és ezt bármikor újra megtehetik.
- Õ más, õ csak egy magányos hang - felelte az idõsebbik nõ. - De megtesz mindent, ami tõle telik.
A fiatalabb nõ arcán gúnyos mosoly jelent meg, majd visszafordult a színpad felé, jelezvén, hogy a maga
részérõl lezártnak tekinti a vitát.
- Igazán vakmerõ viselkedés egy papnövendék részérõl - folytatta az elsõ nõ, ezúttal felém fordulva.
Látszott, hogy azt várja: valaki egyetértsen vele.
Én azonban semmit sem értettem az egészbõl, ezért is nem szólaltam meg, így aztán hamar letett rólam.
A fiatal nõ viszont rám kacsintott - mintha a cinkosa volnék.
Holott én nem ezért hallgattam. Azon töprengtem, amit az idõsebbik nõ mondott az imént.
"Papnövendék."
Kockáztatnunk kell - mondta. Csak akkor érthetjük meg az élet csodáját, ha hagyjuk, hogy a váratlan
megtörténjen.
Isten mindennap ad nekünk egy pillanatot, amikor megváltoztathatunk mindent, ami boldogtalanná
tesz. S mi mindennap úgy teszünk, mintha nem vennénk észre ezt a pillanatot, mintha nem is létezne,
mintha a ma ugyanolyan lenne, mint a tegnap, és semmiben sem különbözne a holnaptól. De aki résen
van, az észre fogja venni a mágikus pillanatot. Bármikor meglephet minket: reggel, amikor bedugjuk a
kulcsot a zárba, vagy az ebéd utáni csöndben, és a nap bármelyik percében, amelyik nem látszik
különbözõnek a többitõl. Mert ez a pillanat létezik, és ebben a pillanatban a csillagok minden ereje
belénk száll, és segítségükkel csodákra leszünk képesek.
A boldogság sokszor áldás - de általában meg kell harcolnunk érte. A mágikus pillanat
segít, hogy megváltozzunk, és elinduljunk az álmaink után. Lehet, hogy szenvedni fogunk, nehéz
pillanatokat élünk át, és sok csalódás ér - de ennek egyszer vége lesz, és nem hagy gy>ógy>íthatatlan
sebeket. És amikor túl vagyunk mindenen, emelt fõvel tekinthetünk vissza.
Szerencsétlen, aki nem mer kockáztatni. Lehet, hogy soha nem csalódik, soha nem ábrándul ki, és nem is
szenved úgy, mint azok, akik egész életükben egyetlen álmot követnek. De amikor visszatekint - hiszen
mindannyian visszatekintünk - meghallja, amit a szíve súg: "Mit csináltál azzal a rengeteg csodával, amit
Isten elhintett a hétköznapjaidban? Mit csináltál azokkal a talentumokkal, amelyeket rád bízott a
Mestered? Elástad mindet egy mély gödörbe, mert féltél, hogy elveszíted õket. íme hát az örökséged: a
bizonyosság, hogy eltékozoltad az életed."
Szerencsétlen, aki hallja ezeket a szavakat. Mert ettõl kezdve már õ is hinne a csodákban, életének
mágikus pillanatait azonban örökre elveszítette.
Amint mondanivalója végére ért, köré sereglettek az emberek. Vártam hát, és közben még mindig
amiatt aggodalmaskodtam, vajon milyennek is lát annyi év után. Gyereknek éreztem magam:
bizonytalannak és féltékenynek, mert nem ismertem az új barátait, s feszültnek, mert úgy tûnt, hogy a
többiekre jobban odafigyel, mint rám.
Egyszer csak elindult felém. Elpirult - és már nem is az a férfi állt elõttem, aki az imént fontos dolgokat
mondott: ismét az a fiú volt, aki egykor elbújt velem a Szent Saturius kápolnában, és arról az álmáról
beszélt, hogy be akarja járni a világot (miközben a szüleink már a rendõrséget is kihívták, mert azt hitték,
hogy belefulladtunk a folyóba).
tem volna valami tréfás megjegyzést a gyerekkorunkra, és elmondhattam volna, mennyire büszke
vagyok rá, hogy így láthatom viszont, ennyi rajongó tekintet elõtt.
Magyarázkodhattam volna neki, hogy rohannom kell, hogy elérjem az utolsó buszt Zaragozába.
Megtehettem volna. Soha nem fogjuk föl igazán az ilyen mondatnak az értelmét. Valójában életünk
minden pillanata tartogat valamit, ami megtörténhetne, és mégsem történik meg. Rengeteg mágikus
pillanat van, amit nem is veszünk észre, mígnem a sors keze - teljesen váratlanul - megváltoztatja az
egész életünket.
Ez történt abban a pillanatban is. A helyett a sok minden helyett, amit megtehettem volna, én egy olyan
kérdést tettem föl, amely - egy hét múlva - elvezetett ehhez a folyóhoz, és leíratta velem ezeket a
sorokat.
- Kell, hogy beszéljek veled. Holnap Bilbaó-ban tartok elõadást. Kocsival vagyok.
- Vissza kell mennem Zaragozába - feleltem, anélkül hogy tudtam volna: ez az utolsó esélyem a
menekülésre.
De egy pillanat múlva, talán azért, mert hirtelen újra gyerek lettem, vagy talán azért, mert nem mi írjuk
életünk legfontosabb jeleneteit, azt mondtam:
- Néhány nap múlva lesz a Szeplõtelen Fogantatás ünnepe, úgyhogy szabad vagyok. Elmehetek veled
Bilbaóba, és legfeljebb majd onnan megyek haza.
- Igen - feleltem. De nem akartam egyenesen feltenni ezt a kérdést. - Az elõadás elõtt mellettem egy nõ
azt mondta, hogy te visszaadod neki, ami az övé volt.
- Nem fontos.
- Nekem fontos. Semmit nem tudok rólad, és meglepett, hogy ennyi ember eljött.
- És mit akart mondani az a nõ? Habozott egy kicsit. Végül azt felelte:
A lány, aki rám kacsintott, az ajtóban várt. - Tudom, hogy mi összetartozunk. Ugyanazt a hagyományt
követjük - mondta. - Brida a nevem.
Mielõtt megszólalhattam volna, belém karolt, és együtt mentünk ki. Az éjszaka nem volt olyan hideg, én
meg úgysem tudtam, mit csináljak másnap reggelig.
- Majd utána megmondom, hol találsz. Szívesebben ültem volna egy kávézóban, a
barátommal, szerettem volna többet beszélgetni vele, és megtudni róla mindent, amit csak lehet. De
nem akartam ellenkezni a lánnyal, s hagytam, hogy keresztülvezessen a Paseo de
- Szép - mondtam.
De meg se hallotta. Széttárta a karját, az ég felé fordította a tenyerét, s így csodálta a holdat.
"Hova kerültem - gondoltam. - Azért jöttem, hogy meghallgassak egy elõadást, most meg itt sétálok a
Paseo de Castellanán egy õrülttel. Holnap pedig Bilbaóba utazom."
- Földistennõ tükre! - kiáltotta a lány csukott szemmel. - Tanítsd meg nekünk, hogyan éljünk a
hatalmunkkal, és add, hogy a férfiak megértsenek minket! Megszületsz, fölragyogsz és meghalsz, majd
újra föltámadsz az égbolton, hogy megmutasd nekünk a mag és a gyümölcs örök körforgását.
A lány az ég felé nyújtotta a karját, és sokáig maradt így. A járókelõk mind õt bámulták, és nevettek rajta.
De õ tudomást sem vett róluk -egyedül én szégyenkeztem, amiért vele vagyok.
- Ezt azért kellett csinálnom, hogy megoltalmazzon minket az Istennõ - mondta, miután befejezte
hódolatát a holdnak.
Már bántam, hogy nem figyeltem oda az elõadásra, így aztán nem tudtam pontosan, mirõl beszélt.
- Mi ismerjük Isten nõi arcát - mondta a lány, amikor újra elindultunk sétálni. - Csak mi, nõk értjük és
szeretjük a Nagy Anyát. Tudásunkért üldöztetéssel és máglyahalállal fizettünk, de túléltük. És most értjük
a titkait.
Máglyák. Boszorkányok.
Csak most néztem meg tüzetesebben a nõt, aki mellettem jött. Szép volt, vörös haja a háta közepéig ért.
- Amíg a férfiak vadászni voltak, mi ott maradtunk a barlangban, az Anyaméhben. így tudtuk megfigyelni,
miként lesznek a magokból növények, és ezt a tudást megosztottuk a férjeinkkel. Mi csináltuk az elsõ
kenyeret, hogy tápláljuk a férfiakat. Mi készítettük az elsõ edényt, hogy tudjanak mibõl inni. És
megértettük a teremtés körforgását, hiszen a saját testünk is a hold ritmusát követi. Hirtelen megállt: -
Ott van õ.
Odanéztem. Egy térre mutatott, amelyet minden oldalról forgalmas utak vettek körül, s amelynek a
közepén egy szökõkút állt. Ennek a kútnak a központi figurája egy nõalak volt, akinek a kocsiját
oroszlánok húzták.
- Ez a Cibele tér - mondtam, hogy lássa: ismerem Madridot. Ezt a szobrot már több tucat képeslapon
láttam.
De nem is figyelt rám. Már az úttest közepén volt, és próbált átjutni az autók között.
Úgy döntöttem, hogy utána megyek, de csak azért, hogy megkérdezzem a szálloda nevét. Fárasztott már
az õrültsége, és aludni akartam.
Szinte egyszerre értünk a szökõkúthoz - nekem a torkomban dobogott a szívem, õ viszont átszellemülten
mosolygott.
a vizet.
A lány elõvett a zsebébõl egy kicsiny furulyát, és elkezdett rajta játszani. S a zenének mintha hipnotikus
hatása lett volna: a forgalom zaja egyszerre távolinak tûnt, és a szívem is megnyugodott. Leültem a
szökõkút peremére, hallgattam a víz csobogását és a furulya hangját, s közben mereven bámultam a
holdat a fejünk fölött. Bár nem értettem pontosan, valami azt súgta bennem, hogy egy kicsit az én nõi
természetem is ott szunnyad benne.
Nem tudom, mennyi ideig játszott. Amikor abbahagyta, a szökõkút felé fordult.
- Cibele - mondta. - A Nagy Anya egyik megjelenési formája. Õ irányítja az aratást, õ táplálja a városokat,
és õ adja vissza a nõnek papnõi rangját.
Felém fordult.
-Az vagyok, akinek gondolsz. Azok közé tartozom, akik a Földanyát a legfõbb istenként imádják.
- Látom, mi van a szemedben. Látom, mi van a szívedben. Szerelmes leszel. És szenvedni fogsz.
-Én?
- Tudod, hogy mirõl beszélek. Láttam, hogy nézett rád. Szeret téged.
- Ezért hívtalak magammal - folytatta. -Mert õ fontos. Hülyeségeket beszél, de tud a Nagy Anyáról. Ne
hagyd, hogy eltévedjen. Segíts neki.
- Te nem tudod, mit beszélsz. A képzeleted rabja vagy - mondtam, miközben ismét bevetettem magam
az autók közé, és magamban megesküdtem, hogy soha nem gondolok ennek a nõnek a szavaira.
-Arra tanított meg, hogy képesek vagyunk tanulni, és arra tanított meg, hogy képesek vagyunk
megváltozni - felelte. - Még akkor is, ha lehetetlennek tûnik.
Ezzel el is hallgatott. Két órán keresztül, amíg ideértünk ehhez az országúti presszóhoz, alig szólaltunk
meg.
Elõször a közös gyermekkorunkra próbáltam terelni a szót, de õ csupán némi udvarias érdeklõdést
mutatott a téma iránt. Valójában egyáltalán nem figyelt rám, és állandóan olyan dolgokat kérdezett,
amiket már elmondtam. Látszott, hogy valami nincs rendben. Talán az idõ és a távolság vetett minket
ilyen messze egymástól. Lehet, hogy örökre eltávolodott attól a világtól, amiben én élek. "Mágikus pilla-
natokról beszél" - gondoltam. "Mit érdekelné õt Carmen, Santiago vagy Mária sorsa? Az õ világa egészen
más, számára Soria már csak egy halovány emlék - egy hely, ahol megállt az idõ, ahol az akkori gyerekek
még mindig gyerekek, az öregek még mindig élnek, és ma is ugyanazt csinálják, amit huszonkilenc éve
csináltak."
Kicsit már bántam is, hogy eljöttem vele. Amikor kávézás közben újból témát váltott, eldöntöttem, hogy
nem erõltetem tovább a múltról való társalgást.
Az utolsó két óra Bilbaóig valóságos kínlódás volt. Õ az utat nézte, én a tájat bámultam, és egyikünk sem
próbálta leplezni, milyen kínosan érzi magát. A kölcsönzött autóban még rádió sem volt, és igen komoly
megpróbáltatásnak bizonyult elviselni a csöndet.
Éppen sziesztaidõ volt, és alig lézengett valaki az utcán. Elmentünk egy férfi, aztán meg egy fiatal pár
mellett, de õ nem állt meg, hogy útbaigazítást kérjen.
- Mi hol van?
Egyszer csak megértettem a hallgatását. Mi mondanivalója lehetne egy olyan nõnek, aki soha nem látta
a világot? Mi élvezet van abban, ha olyasvalaki ül mellettünk, aki fél az ismeretlentõl, és inkább a biztos
állást és a szokványos házasságot választja? Én - szerencsétlen -másról se tudtam beszélni, mint a
gyerekkori barátokról és a jelentéktelen falu poros kis emlékeirõl. Ez volt az egyetlen témám.
-Akár itt is kitehetsz - mondtam, amikor úgy tûnt, hogy beértünk a városközpontba. Próbáltam a lehetõ
legtermészetesebbnek látszani, de hülyének, gyerekesnek és unalmasnak éreztem magam.
- Soha nem jártam itt. Azt se tudom, merre van a szállodám. Nem tudom, hol lesz az elõadás. Nem
tudom, hol van az autóbusz-állomás.
- Szeretném... - kezdte.
Kétszer sem sikerült befejeznie a mondatot. Elképzeltem, mit fog mondani: szeretné megköszönni a
társaságomat, és üdvözletét küldeni a barátoknak, hogy enyhítse a kínos helyzetet.
Erre nem számítottam. Talán csak azért húzza az idõt, mert jóvá akarja tenni a kínos csöndet, ami
végigkísérte az utunkat.
Lehet, hogy csak egy vidéki lány vagyok, akinek nincsenek érdekes történetei, s akibõl hiányzik a
nagyvárosi nõk csillogása. De a vidéki élet - ha nem is lesz elegánsabb és mûveltebb tõle az ember -
megtanítja, hogyan kell meghallani és megérteni, mit súg a szívünk.
- Köszönöm a meghívást - feleltem. - De nincs pénzem szállodára, és haza kell mennem tanulni.
Észrevettem, hogy izzad, pedig hideg volt. A szívem egyre vadabbul vert, de nem értettem a jelzéseit.
Néhány pillanattal ezelõtt talán boldog voltam, de most teljesen összezavarodtam.
Nincs az az ember, aki képes volna hazudni vagy eltitkolni az érzéseit úgy, hogy közben a másik szemébe
néz.
És nincs az a nõ, aki ne tudna olvasni egy szerelmes férfi szemében. Még akkor is, ha ez a szerelem
lehetetlennek tûnik, és a legrosz-szabb helyen, a legrosszabb idõben tör felszínre. Hirtelen eszembe
jutott, mit mondott az a vörös hajú nõ ott, a kútnál.
Soha, de soha életemben nem gondoltam volna, hogy annyi év után még emlékszik. Gyerekek voltunk,
együtt nõttünk föl, és kéz a kézben fedeztük föl a világot.
Én szerelmes voltam belé - ha egyáltalán képes lehet egy gyerek megérteni a szerelem lényegét. De ez
nagyon régen történt - egy másik életben, amikor az ártatlanságunk még nyitva hagyta a szívünket
minden olyan dolog elõtt, ami jó.
Most viszont felnõttek vagyunk, és felelõsek vagyunk a tetteinkért. A gyerekkor dolgai pedig a gyerekkor
dolgai.
- Már csak ez az egy elõadás van hátra, aztán jön a Szeplõtelen Fogantatás ünnepe. El akarok menni a
hegyekbe - folytatta. - Mutatni akarok neked valamit.
A ragyogó férfi, aki nemrég mágikus pillanatokról beszélt, most itt ült mellettem - és a lehetõ
legrosszabb viselkedést választotta: túl hevesen közeledett, bizonytalannak látszott és zavaros
ajánlatokat tett. Nem volt jó ilyennek látni.
túl sokat utazott, és kezdi összekeverni a dolgokat. Vagy talán én túlzom el ezt az egészet.
Kiugrott a kocsiból, és leült mellém.
Hát eddig tartott. A világ tett egy teljes fordulatot, és minden visszaállt a helyére. Semmi olyasmirõl
nincs szó, amit gondoltam. Nem erõsködik tovább, hajlandó lenne elengedni. Egy szerelmes férfi nem
viselkedik így.
Egy napon igazán semmi nem múlik. Legalább lesz mit elmesélnem a barátnõimnek.
- Két külön ágy - mondtam tréfálkozva. - És te fizeted a vacsorát, mert én még diák vagyok, és nincs
pénzem.
- Oda akarok adni neked valamit - mondta, és átnyújtott egy kis piros zacskót.
Azonnal kinyitottam. Egy régi, rozsdás medál volt benne: az egyik oldalán az Irgalmas Szûz, a másikon
pedig Jézus Szent Szíve.
- Egyszer - tízévesek lehettünk, és éppen ilyen õszi nap volt, mint ma - ott ültünk azon a téren, ahol egy
nagy tölgyfa van. Már hetek óta akartam mondani valamit, de amint végre belekezdtem, te megszólaltál,
hogy elvesztetted a medálodat a Szent Saturius remetelakban, és kértél, hogy keressem meg.
- Meg is találtam. De mire visszaértem a térre, már nem volt bátorságom elmondani azt, amin hetek óta
törtem a fejem. És akkor megígértem magamnak, hogy csak akkor adom vissza a medálodat, amikor
majd be merem fejezni a mondatot, amit elkezdtem azon a napon, csaknem húsz évvel ezelõtt. Sokáig
próbáltam elfelejteni, de még mindig bennem van. És nem bírok tovább így élni, ki kell mondanom.
Letette a kávéját, rágyújtott egy cigarettára, és sokáig bámulta a plafont. Aztán egyszer csak rám nézett.
Meg kell hallanunk a gyermek hangját, aki egykor mi voltunk, s aki még mindig itt él bennünk. Ez a
gyermek észreveszi a mágikus pillanatokat. És a sírását talán visszafojthatjuk, de a hangját nem
némíthatjuk el.
Ez a gyermek még itt van. Boldogok a gyermekek, mert övék a Mennyek Országa.
Ha nem születünk újjá, ha nem vagyunk képesek az életet a gyermek ártatlanságával és lelkesedésével
szemlélni, nincs értelme tovább élnünk.
Rengeteg módja van az öngyilkosságnak. Aki a testét próbálja megölni, az Isten törvénye ellen vét. Aki
pedig a lelkét próbálja meg-
ölni, az is Isten törvénye ellen vét, bár az õ bûne kevésbé látványos az emberek számára.
Figyeljünk oda, mit mond a gyermek, akit a lelkünkben õrzünk. Ne szégyenkezzünk miatta. Ne hagyjuk,
hogy féljen attól, hogy egyedül marad, és nem hallgatjuk meg.
Engedjük meg, hogy egy kicsit õ vegye a kezébe életünk irányítását. Ez a gyermek tudja, hogy minden
nap más, mint a többi.
Hadd érezze újból, hogy szeretjük. Tegyünk a kedvére - akkor is, ha ez azt jelenti, hogy olyasmit kell
csinálnunk, amit nem szoktunk, és akkor is, ha ez mások szemében ostobaságnak tûnik.
Jusson eszetekbe, hogy az emberi bölcsesség Isten elõtt õrültségnek bizonyul. Ha meghalljuk a
lelkünkben lakozó gyermek szavát, újra csillogni fog a szemünk. Ha nem veszítjük el a kapcsolatot ezzel a
gyermekkel, az élettel sem veszítjük el a kapcsolatot.
Egyre harsányabbak lettek körülöttem a színek, éreztem, hogy túl hangosan beszélek, és túl nagy zajjal
teszem le a poharamat az asztalra.
Egy tízfõs társasággal az elõadás után egyenesen vacsorázni mentünk. Mindenki egyszerre beszélt, én
pedig csak mosolyogtam. Mosolyogtam, mert ez az este más volt, mint a többi. Évek óta ez volt az elsõ
este, amit nem terveztem el elõre.
De jó is ez!
Amikor eldöntöttem, hogy elmegyek Madridba, még teljesen tiszta volt a fejem, s teljes mértékben
tudtam uralkodni az érzéseimen és a cselekedeteimen. De hirtelen minden megváltozott. Egyszer csak
ott találtam magam egy városban, ahol még soha nem jártam, pedig mindössze három órányira van a
szülõvárosomtól. És ott ültem egy olyan asztalnál, ahol csak egy embert ismertem, mégis mindenki
úgy beszélt velem, mintha már régóta ismertük volna egymást. Magam is meglepõdtem, hogy képes
vagyok beszélgetni, inni és szórakozni velük.
Ott találtam magam, mert az élet váratlanul átadta a helyét az Életnek. Nem éreztem bûntudatot,
félelmet vagy szégyent. Minél több idõt töltöttem mellette - és minél többet hallottam beszélni -, annál
jobban meg voltam gyõzõdve arról, hogy neki van igaza: vannak olyan pillanatok, amikor igenis
kockáztatnunk kell, õrült lépéseket kell tennünk.
Nem. Nem arra születtem, hogy életem hátralévõ részét egy íróasztal mögött töltsem, és segítsek a
bíróknak minél hamarabb letudni a pereiket.
"Nem gondolkodhatok így az életemrõl. Még ezen a héten vissza kell zökkennem a régi kerékvágásba, és
mindent ott kell folytatnom, ahol abbahagytam.
De vajon elérhetem-e, hogy tovább tartson? Most jutott elõször eszembe, hogy tulajdon-
- Mit?
- Hát a csodákat.
- Már akkor is nagyon jól beszélt - feleltem, de nem értettem, mire céloz.
Erre mindenki elkezdett nevetni, még õ is, én pedig nem tudtam, mi a mulatság tárgya. De a bor annyira
fölszabadított, hogy nem zavart.
Elhallgattam, körbenéztem, tettem valami megjegyzést valamirõl, amit már a következõ pillanatban
elfelejtettem. Aztán megint a munkaszünetre gondoltam.
Jó volt ott lenni, megismerni új embereket. Komoly dolgokról vitatkoztak, közben néha viccelõdtek is, és
úgy érezhettem, hogy részt veszek a világ történéseiben. Végre egyszer nem az a nõ voltam, aki csak a
tévébõl és az újságokból értesül a világ dolgairól.
Arra gondoltam, hogy amikor visszatérek Zaragozába, bõven lesz mit mesélnem. És ha még a Szeplõtelen
Fogantatás ünnepét is együtt töltöm vele - hát akkor annyi élményt szerzek, hogy egy évig is megélek az
emlékeimbõl.
"Teljesen igaza volt, hogy nem figyelt rám, amikor Soriáról próbáltam beszélgetni vele" -gondoltam. És
sajnáltam magam: emlékezetem fiókjaiban évek óta ugyanazok a történetek porosodtak.
- Igyon még egy kicsit - mondta egy õsz hajú férfi, és megtöltötte a poharamat.
Ittam. De közben arra gondoltam, milyen kevés dolgot tudok majd mesélni a gyerekeimnek és az
unokáimnak.
-Mit?
- A medálról?
-Nem - feleltem. A szemébe néztem, és megtettem minden tõlem telhetõt, hogy józannak tûnjek. - Amit
mondtál.
A szerelmi vallomására gondoltam. Nem volt idõnk megbeszélni, de úgy éreztem, meg tudnám gyõzni,
hogy nem igaz.
Csöndben hallgatott. Valaki megkérdezte a véleményét valamirõl, és abba kellett hagynunk ezt a
beszélgetést.
"Mindenesetre elmondtam neki, mit gondolok" - mondtam magamban. Ilyen szerelem nem létezik, csak
a tündérmesékben.
Mert a valóságban egy szerelemnek lehetségesnek kell lennie. Lehet, hogy nem talál azonnal
viszonzásra, de csak akkor képes életben maradni, ha legalább van rá remény - bármilyen távoli is -, hogy
meghódíthatjuk a szeretett lényt.
Mintha csak kitalálta volna a gondolataimat, az asztal másik végén fölemelte a poharát, hogy koccintson
velem.
- A szerelemre - mondta.
- A bölcsekre, akik megértik, hogy a szerelem néha csak gyermekkori bolondság -mondtam.
-A bölcs éppen azért bölcs, mert szeret. A bolond pedig azért bolond, mert azt hiszi, hogy megértheti a
szerelem lényegét - felelte.
A többiek, akik hallották ezt a megjegyzést, a következõ pillanatban már vidáman vitatkoztak a
szerelemrõl. Mindenkinek határozott véleménye volt, amit foggal-körömmel védett, és több üveg bor
kellett hozzá, hogy végre el-csöndesedjenek. Aztán valaki megszólalt, hogy már késõ van, és az étterem
tulajdonosa szeretne bezárni.
- Ötnapos munkaszünetünk lesz - kiáltotta valaki egy másik asztaltól. - Biztos csak azért akarja bezárni az
éttermet, mert maguk túlságosan komoly dolgokról beszélgetnek!
- Hát hol kéne megbeszélnünk a komoly dolgokat? - kérdezte a másik asztalnál ülõ részeg férfitól.
De õ nem csinált semmit, csak megfogta a kezem, és elindult velem az ajtó felé.
Esett Bilbaóban, és esett az egész világon. Aki szeret, annak egyformán képesnek kell lennie elveszítenie
és megtalálnia önmagát. Õ tökéletes egyensúlyban tudta tartani ezt a kettõt. Jókedvû volt és énekelt,
amikor visszatértünk a szállodába.
Son los locos que inventaron el amor ("Ostobák, akik föltalálták a szerelmet")
Bár még mindig éreztem a bor hatását, és harsánynak láttam a színeket, lassan kezdtem kijózanodni.
Tudtam, hogy uralnom kell a helyzetet, ha el akarok utazni vele.
Bizonyára menni fog, hiszen nem vagyok belé szerelmes. Aki ura az érzelmeinek, az az egész világot
meghódíthatja.
"Szeretném elveszíteni az uralmat a szívem fölött" - gondoltam. Ha el tudnám engedni magam teljesen,
még ha csak egyetlen hétvégére is, egészen más íze lenne az esõnek, ami az arcomba esik. Ha könnyû
lenne szeretni, most átölelhetnénk egymást, és a történet, amit a dalszöveg mesél, a mi történetünk
lehetne. Ha az ünnepek után nem létezne többé a zara-gozai életem, azt kívánnám, bárcsak soha ne
múlna el az ital hatása, és megcsókolhatnám, megsimogathatnám, szerelmes szavakat suttoghatnánk
egymásnak. De nem. Nem lehet. Nem akarom.
Salgamos a volar, querida mia - énekelte. Repüljünk el, kedvesem. Igen, repüljünk el. De én diktálom a
feltételeket.
Õ még nem tudja, hogy igent fogok mondani a meghívására. Miért vállalom ezt a kockázatot? Azért,
mert most éppen részeg vagyok, és elegem van a szürke hétköznapokból.
De ez el fog múlni. És rögtön vissza akarok majd menni Zaragozába, abba a városba, amelyet
lakóhelyemül választottam. Várnak a tanulmányaim, vár a köztisztviselõi állás. Vár rám egy férj, akit még
meg kell találnom, de bizonyára nem lesz túl nehéz.
Vár rám egy nyugodt élet, gyerekek és unokák, biztos megélhetés és a szokásos évi nyaralás. Az õ
félelmeit nem ismerem, de a magaméit igen. És nem kellenek új félelmek, elég az, ami van.
Soha nem tudnék beleszeretni egy ilyen férfiba, mint õ. Túl jól ismerem, sokáig éltünk együtt, ismerem a
gyengéit és a félelmeit. Én nem tudom úgy csodálni, mint a többiek.
Tudom, hogy a szerelem olyan, mint a víz, ami áttöri a gátat. Elég, ha egy apró rés keletkezik a gáton,
amin át tud szivárogni a víz, és egyszer csak átszakad az egész, és akkor senki nem állhatja útját az
áradatnak.
Ha leomlanak a falak, a szerelem mindent eláraszt, és nincs többé lehetséges és lehetetlen, nem számít,
hogy meg tudjuk-e tartani a szeretett lényt: szeretni annyit jelent, mint elveszíteni a fejünket.
Nem, nem hagyhatom, hogy rés keletkezzen. A legapróbb repedés is végzetes lehet.
- Egy pillanat!
Hirtelen abbahagyta az éneklést. Gyors léptek zaja visszhangzott mögöttünk a nedves talajon.
Pedig csak nekünk kiabálhatott, hiszen senki más nem volt az utcán. Pánikba estem, és azonnal kiment
belõlem az ital hatása. Eszembe jutott, hogy Bilbao Baszkföldön van, és hogy errefelé mindennaposak a
terrortámadások. A léptek pedig egyre közeledtek.
Nagyon megrémültem, kétségbeesetten kerestem a menekülés lehetõségét, vagy egy rendõrautót, ami
talán elõbukkan a semmibõl, mint valami csoda. Ösztönösen belekapaszkodtam a karjába - de õ eltolta
magától a kezemet.
- Kérem! - mondta a férfi. - Hallottam, hogy itt van a városban. Segítenie kell. A fiamról van szó.
Ó nagyot sóhajtott, lehajtotta a fejét, és behunyta a szemét. Pár pillanatig nem szólt egy szót sem, és
nem hallatszott más, csak az esõ és a járdán térdelõ férfi zokogása
- Menj vissza a szállodába, Pilar - szólalt meg végül. - Feküdj le. Valószínûleg csak reggel jövök vissza.
A szerelem tele van csapdákkal. Eleinte, amikor ki akar bontakozni, elvakít a fénye, és nem engedi, hogy
észrevegyük az árnyékokat, amelyeket pedig éppen ez a fény idéz elõ.
- Nézz körül, nézd, milyen szép a táj -mondta. - Feküdjünk le a földre, hogy érezzük a bolygó
szívdobogását.
- Majd késõbb - feleltem. - Nem akarom összepiszkolni a kabátomat: nem hoztam másikat.
Olajfákkal beültetett dombokon mentünk keresztül. Az elõzõ napi esõ után a reggeli napsütés az álom
érzetét keltette bennem. Nem volt nálam napszemüveg: semmit nem hoztam magammal, hiszen
eredetileg úgy terveztem, hogy a madridi elõadás után azonnal visszamegyek Zaragozába. Tõle kellett
kölcsönkérnem egy inget, amiben aludhatok, és vennem kellett egy pólót a szálloda sarkán lévõ
üzletben,
hogy legalább este ki tudjam mosni azt, ami napközben rajtam volt.
- Biztos undorodsz már tõlem, mert mindig ugyanabban a ruhában látsz - ugrattam. Kíváncsi voltam,
vajon egy ilyen banális téma vissza tud-e zökkenteni a valóságba.
Azóta, hogy visszaadta a medálomat, egyszer sem hozta szóba a szerelem témáját. De nagyon vidám
volt, úgy nézett ki, mintha újra tizennyolc éves lenne. Ott jött mellettem, és õ is elmerült a ragyogó
reggeli fényben.
- Meg akarok neked mutatni egy házat. Lehet, hogy érdekelni fog.
"Látod?" - mondta az agyam a szívemnek. "Máris örülsz, hogy elfogadtad a meghívást. Máris
megváltoztál, és észre sem vetted."
Csupa kerek kavics, egyiknek sincs éle, mintha a tenger kavicsai volnának. De hiszen itt, Navarra mezõin,
soha nem volt tenger.
- Ezeket a köveket a munkások, a zarándokok és a kalandorok talpa csiszolta ilyen kerekre - mondta. -
Megváltoztak, akárcsak maguk a vándorok.
- Nem. A Kinyilatkoztatások.
Nem értettem, de meg sem próbáltam komolyabban elgondolkodni rajta. Inkább elmerültem a
napsütésben, a mezõ és a távoli hegyek látványában.
- Sehová. Csak élvezzük a reggeli napsütést és a gyönyörû tájat. Hosszú autóút áll még elõttünk.
- Megvan - feleltem, és fölgyorsítottam a lépteimet. - Errõl most nem akarok beszélni, még elrontaná ezt
a derûs és fölszabadult reggelt.
Egyszer csak elõbukkant egy falu. Egy kis domb tetejére épült, mint a középkori városok, így már
messzirõl látni lehetett a templomtornyot és egy vár romjait.
Elõször habozott, végül mégis beleegyezett. Lám, az utamba akad egy kápolna, és nekem kedvem támad
bemenni. Már régen nem tudok imádkozni, de a templomok csöndje mindig megnyugtat.
"Ne legyen lelkifurdalásod" - mondtam magamban. "Ha szerelmes beléd, az az õ baja."
A medálról kérdezett. Tudom, hogy azt akarta, hogy folytassuk a tegnapi kávéházi beszélgetésünket.
Ugyanakkor nyilván félt is, hogy olyasmit kell hallania, amit nem akar hallani. Ezért nem meri õ maga
felhozni a témát.
Lehet, hogy tényleg szeret. De talán sikerül átalakítanunk ezt a szerelmet valami mássá, valami
mélyebbé.
"Nevetséges" - gondoltam. "Nincs semmi, ami mélyebb volna, mint a szerelem. A tündérmesékben a
hercegnõ megcsókolja a rút varangyot, és az daliás herceggé változik. A való életben viszont a herceget
csókolja meg, aki pedig rút varanggyá változik."
Majdnem fél óra gyaloglás után megérkeztünk a kápolnához. Egy öregember üldögélt a lépcsõjén.
Amióta elindultunk fölfelé, õ volt az elsõ ember, akivel találkoztunk - október vége volt ugyanis, és az
ember visszaadta a szántóföldet az Úrnak. Az Úrnak, aki megáldja és termékennyé teszi a földet, aztán
átengedi az embernek, hogy verejtékes munkájával megszerezze rajta mindennapi élelmét.
-Jó napot.
- Unx? - kérdeztem. - Úgy hangzik, mintha valami erdei törpe neve lenne!
De az öreg nem értette a tréfát. Kicsit zavarba jöttem, de elindultam a lépcsõkön. Amikor fölértem a
kápolna kapujáig, az öreg megszólalt.
- Nem lehet bemenni. Délben bezárt. Jöjjön vissza délután négykor, ha akar.
A kapu nyitva volt. Be lehetett látni, bár csak homályosan, mert kint túl erõs volt a fény.
- Emlékszel, mi volt tegnap? - mondta. -Akkor te hagytad abba a beszélgetést, mert nem volt kedved
vitatkozni. Most viszont, amikor én teszem ugyanezt, leszidsz.
Az öreg közönyösen figyelte a vitánkat. Bizonyára örült, hogy végre történik valami, mert itt máskor
minden reggel, délután és éjszaka tökéletesen egyforma.
- A templom ajtaja nyitva áll - szólalt meg az öreg felé fordulva. - Ha pénzt akar, adhatunk egy keveset.
Meg akarja nézni a templomot.
- Elkéstek.
- Hát jól van. így is, úgy is bemegyünk. Karon fogott, és beléptünk.
De én már nem is tudtam odafigyelni a látványra, ami odabent fogadott: a vitatkozás - és a viselkedésem
- eltörölte ennek a majdnem tökéletes délelõttnek a varázsát.
Folyton azt füleltem, mi történik odakint: láttam magam elõtt, ahogy az öreg elindul, és a falusi
rendõrökkel tér vissza. Illetéktelen behatolók a kápolnában. Tolvajok. A tilosban járnak, megszegik a
törvényt. Hiszen az öreg megmondta, hogy zárva van a templom, és vége a látogatási idõnek! Egy
szegény öregemberrõl van szó, aki nem tudott minket visszatartani: a rendõrség pedig annál szigorúbb
lesz velünk, hiszen tiszteletlenül bántunk egy idõs emberrel.
Már alig vártam, hogy kimehessek, és csak azért maradtam még egy kicsit, hogy úgy lás-sék, mintha
örülnék. Olyan erõsen vert a szívem, hogy attól féltem, meghallja.
- Mehetünk - mondtam, amikor úgy gondoltam, hogy ennyi idõ elegendõ egy üdvöz-légy elmondására.
Nem akartam, hogy az elõbbi összetûzésem az öreggel még kettõnk vitájává is átváltozzon. Meg kellett
hát õriznem a nyugalmamat.
- Milyen "szerep"-rõl beszélsz? - kérdeztem.
- De a legrosszabb az, hogy ezeket a színdarabokat nem lehet egyedül elõadni - folytatta. - így aztán más
szereplõket is be kell vonniuk a játékba. Az az öregember ott kint pontosan ezt csinálta. Valamilyen valós
vagy vélt sérelem érhette valamikor, és rajtunk akart bosszút állni. Ha szót fogadtunk volna a tiltásnak,
most csalódottak lennénk. Hagytuk volna, hogy õ gyõzzön. Az õ kicsinyes és kudarcokkal teli életének a
mellékszereplõivé váltunk volna. Ez az ember feltûnõen durva volt velünk, ezért nem volt olyan nehéz
visszautasítani a szerepet. De vannak olyanok is, akik áldozatnak érzik magukat. Õk állandóan az élet
igazságtalanságáról panaszkodnak, és azt kívánják tõlünk, hogy helyeseljünk, tanácsokat adjunk, és
egyáltalán: vegyünk részt a színjátékukban.
Igaza volt. De nekem akkor se volt már kedvem ott bent maradni.
Kimentünk. Ahogy kiléptünk a sötétbõl a napsütésbe, egy pillanatra elvakított az erõs fény. De amikor
hozzászokott a szemem, észrevettem, hogy az öreg már nincs ott.
Ebéd közben megittam két pohár bort. Soha életemben nem ittam ennyit. Kezdek alkohol-függõ lenni.
"Micsoda túlzás."
Beszélgetett a pincérrel. Megtudta, hogy a környéken van néhány román kori emlék. Próbáltam
bekapcsolódni a társalgásba, de nem tudtam leplezni a rosszkedvemet.
A hercegnõbõl rút varangy lett. Na és, mit számít? Kinek akarok én bármit is bizonyítani? Hiszen nem
keresek semmit: se férjet, se szeretõt.
"Tudtam, hogy ez lesz" - gondoltam. "Tudtam, hogy megzavarja a nyugodt életemet. Az agyam elõre
figyelmeztetett - de a szívem nem hallgatott rá."
Nagy árat kellett fizetnem azért a kevésért, amim van. Annyi mindenrõl le kellett mondanom, amit
szerettem volna, annyi útról le kellett térnem, amin tovább mehettem volna!
Föláldoztam az álmaimat egy fontosabb álomért: a lelki békémért. Nem akarom elveszíteni ezt a békét.
- Igen, az vagyok. Szerintem az az öregember azért ment el, hogy rendõrt hívjon. Szerintem ez a falu elég
kicsi ahhoz, hogy megtaláljanak minket. Azt hiszem, meggondolatlanság volt idejönni ebédelni, és
bármikor véget vethetnek a mi kis utazásunknak.
Õ nem szólt semmit, csak forgatta az ásványvizes poharát. Nyilván tudta, hogy nem ez a bajom - hogy
valójában szégyellem magam. Miért csináljuk ezt egész életünkben? Miért mindig csak a porszemet
vesszük észre a szemünkben, és miért nem látjuk meg a hegyek, a mezõk és az olajligetek szépségét?
- Ide hallgass: semmi ilyesmi nem fog történni - mondta. -Az az öregember már rég hazament, és el is
felejtette az egészet. Bízzál bennem.
- Errõl van szó: a szívemre hallgatok, és el akarok innen menni - feleltem. - Nincs kedvem itt maradni.
- Ma már ne igyál többet. Nem tesz jót. Eddig a pillanatig még uralkodtam magamon, de most betelt a
pohár. Nem bírtam to-
vább: úgy éreztem, most kell mindent elmondanom, ami a lelkemet nyomja.
-Azt hiszed, mindent tudsz - mondtam. -Azt hiszed, értesz a mágikus pillanatokhoz, a bennünk lakozó
gyermekhez. Nem is tudom, mit keresek itt, melletted.
Elnevette magát.
- Miféle küzdelmet?
- Ne ringasd magad illúziókba - mondtam. -Ha annyira akarod, beszélhetünk róla. Tévedsz az érzéseimet
illetõen.
- Nem tévedek. Tudom, hogy nem szeretsz. Ettõl még jobban zavarba jöttem.
- De harcolni fogok érte - folytatta. - Vannak dolgok az életben, amikért érdemes a végsõkig harcolni.
Elakadt a szavam.
nagyon érdekelne az étterem díszítése. Rút varangynak éreztem magam, és egyszerre megint hercegnõ
lett belõlem.
"Szeretnék hinni a szavainak" - gondoltam, miközben egy képet bámultam a falon. Halászok és csónakok
voltak rajta. "Nem változtatnak meg semmit, de legalább nem érzem magam ilyen gyengének és
tehetetlennek."
Visszafelé menet megint össze voltam zavarodva. Talán a naptól - de nem, hiszen õsz volt, s a nap alig
melegített. Talán az öregember miatt - de az öregember már egy ideje kilépett az életembõl.
Talán ez a sok új dolog. Az új cipõ mindig szorít. Az életben is így van: a sors idõnként beletaszít az
ismeretlenbe - akár akarjuk, akár nem.
no sé...
i que sé yo?
Miért éppen Buenos Aires, amikor Bilbaó-ban voltunk? Miért éppen ez az Arenales utca? Mit akart ezzel
a dallal?
- Csak úgy, nem fontos - válaszoltam. Nem igaz. Azért kérdeztem, mert tudtam,
hogy ez a dal egy csapda. Azért énekelte, hogy megjegyezzem a szövegét. Énekelhetett volna valami
ismert dalt, amit már ezerszer hallottam - de õ inkább egy olyat választott, amit nem ismertem.
Ez csapda. Mert így, ha késõbb meghallom ezt a dalt a rádióban vagy egy diszkóban, azonnal eszembe
fog jutni õ és Bilbao és az az idõ, amikor
egy hosszú õsz után új tavasz köszöntött rám. Eszembe fog jutni az izgalom, a kaland és a gyermek, aki
újjászületett bennem, Isten tudja, honnan.
Ezt jól kigondolta. Elég bölcs és tapasztalt ahhoz, hogy tudja, hogyan kell meghódítani a kiszemelt nõt.
"Kezdek megõrülni" - mondtam magamban. "Azt gondolom, hogy alkoholista vagyok, csak azért, mert
két egymást követõ napon ittam. Azt gondolom, hogy trükkökhöz folyamodik. Azt gondolom, hogy
irányít és uralkodik rajtam a kedvességével."
De nagyon téved. Ezt a küzdelmet már régen befejeztem. Már régen legyõztem a szívemet. És nem
fogok beleszeretni az elérhetetlenbe.
-Mit?
Erre elkezdett mesélni a fátimai Szûz Mária jelenésekrõl. Nem tudom, hogyan jutott eszébe ez a téma -
mindenesetre a három pásztor története, akik Vele beszélgettek, el tudta terelni a gondolataimat a
problémáimról.
Lassacskán megnyugodott a szívem. Igen, jól ismerem a korlátaimat, és tudok uralkodni magamon.
Éjszaka érkeztünk. Akkora köd volt, hogy alig láttuk, hol vagyunk. Csak egy kis teret, egy utcai lámpát és
egy kutat sikerült kivennem, meg néhány középkori házat, amelyeket alig világított meg a halvány, sárga
fény.
-A ház miatt, amit el akarok neked adni - válaszolta nevetve. - Ezen kívül megígértem, hogy visszatérek a
Szeplõtelen Fogantatás napján.
-Ide?
- Ide, a közelbe.
- Itt jöttem rá, hogy eltévedtem. Sõt, voltaképpen itt találtam meg újra a helyes utat.
- Itt értettem meg, hogy mennyire hiányzol. Megint elfordítottam a fejem. Nem tudtam,
- Keressünk szállást, mert ennek a városkának mind a két szállodája csak nyáron üzemel. Aztán
vacsorázzunk meg egy jó étteremben -nyugodtan, és ne gondoljunk a rendõrségre és arra, hogy mikor
kell visszafutnunk az autóhoz. És ha majd a bor megoldja a nyelvünket, beszélgetünk.
Útközben rájöttem, mennyi hülyeséget gondoltam. Miközben átkeltünk a hegyláncon, amely elválasztja
egymástól Franciaországot és Spanyolországot, arra kértem az Istent, hogy tisztítsa meg a lelkemet a
félelemtõl és az idegességtõl.
Elegem volt már abból, hogy én is olyan gyerekes legyek, mint a barátnõim, akik félnek a lehetetlen,
beteljesületlen szerelemtõl, holott azt sem tudják, mi is igazándiból a "lehetetlen szerelem". Tudtam,
hogy ha így folytatom, semmi jó nem marad abból, amit ez a néhány nap adhat nekem.
"Vigyázz" - gondoltam. "Vigyázz, nehogy rés keletkezzen a gáton. Mert ha átszakad, semmi nem
állíthatja meg az özönvizet."
- Mert már nem tartom fontosnak. Volt egy idõszak, amikor a vallás része volt az életemnek, de ennek
már vége.
- Miért?
- Mert amikor szenvedtem, Isten nem hallgatott meg. Mert valahányszor teljes szívbõl próbáltam
szeretni, mindig összetörtek, megcsaltak. Ha valóban Isten a szeretet, jobban kellett volna vigyáznia az
érzéseimre.
- Isten a szeretet. De van valaki, aki még nála is jobban ért ehhez: a Szûzanya.
Kitört belõlem a nevetés. De amikor ránéztem, láttam, hogy komolyan beszél. Nem viccel.
- Szûz Mária megértette a teljes odaadás misztériumát - folytatta. - És mert szeretett és szenvedett,
megszabadított minket a fájdalom-
-Jézus Isten fia volt. A Szûzanya csak egy egyszerû asszony volt, aki abban a kegyben részesült, hogy a
méhébe fogadhatta õt - feleltem. Szerettem volna jóvátenni az elõbbi nevetésemet, azt akartam, hogy
tudja: tiszteletben tartom a hitét. De hitrõl és szeretetrõl nem lehet vitázni, fõleg nem egy ilyen szép kis
faluban, mint ez.
Kinyitotta az autó ajtaját, és kivette a csomagjainkat. Amikor el akartam venni tõle az enyémet,
elmosolyodott.
- Hadd vigyem én a táskádat - mondta. "Milyen régen nem viselkedett velem így
senki" - gondoltam.
Bekopogtunk az elsõ ajtón. Az asszony azt felelte, hogy nincs kiadó szobája. A második háznál senki nem
nyitott ajtót. A harmadikban egy kedves öregúr lakott, aki szívélyesen fogadott minket, de amikor
megnéztük a szobát, kiderült, hogy csak egy franciaágy van benne. Nem akartam.
- Talán jobb volna, ha elmennénk egy nagyobb városba - javasoltam, amikor kiléptünk a házból.
- Találunk szobát - felelte. - Ismered a Másik-gyakorlatot? Egy történetben olvastam, amit száz évvel
ezelõtt írt...
- Hagyd most a szerzõt, inkább meséld el a történetet - kértem, miközben átmentünk Saint-Savin
egyetlen terén.
- Egy ember találkozik egy régi barátjával, aki minden próbálkozása ellenére nem vitte semmire az
életben. "Adok neki egy kis pénzt"
- gondolja. Csakhogy még aznap este kiderül, hogy a barátja meggazdagodott, és azért jött, hogy
kifizesse az évek során felgyülemlett tartozásait.
Beülnek a presszóba, ahova régen is együtt jártak, és a barát mindenkit meghív egy italra.
Amikor megkérdezik, hogy mitõl lett ilyen sikeres, azt feleli, hogy néhány nappal azelõtt még a Másik
bõrében élte az életét.
- Ki az a Másik? - kérdezik.
-A Másik az az ember, akivé neveltek, de aki mégsem én vagyok. A Másik az az ember, aki azt hiszi, hogy
mindenkinek kötelessége az egész életét arra áldozni, hogy pénzt gyûjtsön, nehogy öregkorára éheznie
kelljen. Addig gyûjtöget, addig tervezget, míg végül egyszer csak azt veszi észre, hogy nemsokára
meghal, pedig még nem is élt. De akkor már késõ.
- És ki vagy te?
- Az vagyok, aki bárki más is lehet, ha hallgat a szívére. Olyan ember vagyok, aki leborul az élet
titokzatossága elõtt, aki nyitott a csodákra, aki derûsen és lelkesen viszonyul mindenhez, amit csinál.
Csak eddig a Másik
-Néha vereséget szenvedünk. De a vereségeket úgysem kerülhetjük el. Ezért aztán még mindig sokkal
jobb, ha az álmainkért vívott harcban veszítünk el néhány csatát, mint ha úgy szenvedünk vereséget,
hogy azt sem tudjuk, miért harcoltunk.
"Ezt a történetet nyilvánvalóan õ találta ki. Lehet, hogy szép, de nem igaz" - gondoltam, miközben
szállást kerestünk. Saint-Savinben nem volt több harminc háznál, így hát hamar világossá vált, hogy azt
kellett volna tennünk, amit én javasoltam: elmenni egy nagyobb városba. Hiába volt annyira lelkes, hiába
ûzte el réges-rég a Másikat az életébõl, Saint-Savin lakói nem tudták, hogy az az álma, hogy aznap éjjel
ott alhasson az õ falujukban, és nem siettek a segítségére. De az is igaz, hogy miközben mesélt, mintha
csak magamat láttam volna: a félelmeimet, a bizonytalanságomat, azt, hogy nem
merem beleélni magam semmibe, ami jó -mert mi van, ha holnap vége lesz, és szenvedni fogok.
Az istenek kockáznak, és minket nem kérdeznek meg, hogy részt akarunk-e venni a játékukban. Nekik
teljesen mindegy, ha otthagytad a férjed, a házad, a munkád, a karriered, az álmod. Egy csöppet sem
érdekli õket, ha a te életedben mindennek megvan a maga helye, és hogy kemény munkával és
kitartással minden vágyadat el tudnád érni. Az istenek nem törõdnek a terveiddel, a reményeiddel: csak
kockáznak valahol az univerzum közepén, és egyszer csak éppen rád esik a választásuk. Innentõl kezdve
csupán szerencse kérdése, hogy nyersz vagy veszítesz.
Az istenek kockáznak, és kiszabadítják ketrecébõl a szerelmet, ezt az óriási erõt, amely éppúgy képes
építeni, mint romba dönteni -minden attól függ, hogy éppen merrõl fúj a szél, amikor kiszabadul
börtönébõl.
Ebben a pillanatban felõle fúj ez a szél. De a szél éppolyan szeszélyes, mint az istenek. És éreztem, hogy
a lelkem mélyén óriási szélvihar készülõdik.
Mintha a sors be akarná nekem bizonyítani, hogy a Másik története igaz történet, és az univerzum
mindig összefog, ha egy álmodozó segítségére kell sietni: mégiscsak találtunk egy házat - kétágyas
szobával -, ahol megszállhat-tunk. Elsõ dolgom az volt, hogy megfürödtem, kimostam a ruhámat, és
fölvettem az új pólómat. Fiatalnak éreztem magam, és ettõl sokkal magabiztosabb lettem.
Miután megvacsoráztunk a házigazdákkal -ugyanis az éttermek is bezártak õsszel és télen -, kért tõlük
egy üveg bort, és megígérte, hogy másnap vesz nekik helyette másikat.
Nevetett.
- Megmondtam, hogy találunk szobát, és találtunk is. Az univerzum mindig a segítségünkre siet, amikor
az álmunkért harcolunk, bármilyen hülyeségnek tûnik is az az álom. Hiszen a mi álmunk, és csak mi
tudjuk, milyen áldozatokat követel tõlünk.
A köd miatt, amelyet sárgára festett a lámpa-fény nem láttuk rendesen a tér másik végét.
- Szeretni veszélyes.
- Tudom - feleltem. - Szerettem már. A szerelem olyan, mint a kábítószer. Elõször eufóriába esel, és
teljesen átadod magad az érzésnek. Aztán másnap többet akarsz. Még nem váltál függõvé, de annyira
jólesett az az érzés, hogy azt hiszed, ura tudsz maradni a helyzetnek. Ha két percre eszedbe jut a
szeretett lény, hát három órára elfelejted. De aztán szép lassan rászoksz, és teljesen függõvé válsz. Ekkor
már három óráig gondolsz rá, és csak két percre tudod elfelejteni. Ha nincs a közeledben, ugyanolyan
rosszul érzed magad, mint a drogos, aki nem kapta meg az adagját. És ahogy a
drogos képes lopni és megalázni magát, hogy megkapja, amire szüksége van, te is bármit hajlandó volnál
megtenni a szerelmedért.
Valóban szörnyû hasonlat volt, ami nem illett sem a borhoz, sem a kúthoz, sem pedig a középkori
házakhoz a tér körül. De igaz volt. És ha annyi mindent képes megtenni a szerelemért, jobb, ha tudja,
milyen kockázatokkal jár.
- Ezért csak olyan embert szabad szeretnünk, akit mindig a közelünkben tudhatunk -fejeztem be.
Sokáig némán bámulta a ködöt. Nagyon úgy nézett ki, hogy többet nem fog a szerelemrõl beszélni: nem
akar ilyen veszélyes vizekre evezni. Kemény voltam, de nem volt más választásom.
"Ezt az ügyet lezártuk" - gondoltam. Úgy látszik, az együtt töltött három nap - meg az, hogy mindvégig
ugyanabban a ruhában látott - elegendõ volt arra, hogy lebeszéljem magamról. Ez persze sérti a nõi
büszkeségemet, a szívemrõl viszont nagy kõ esett le.
Mert már ébredezett bennem a szerelem szele, és éreztem a vihar közeledtét. Észrevettem a repedést a
gáton.
Valóban, szárnyalt a lelkem. Arra gondoltam, milyen jó lenne olyasvalakivel üldögélni ott, aki nem kavar
föl, akivel fölszabadultan élhetem át ezeket a pillanatokat, és nem kell attól rettegnem, hogy másnap
elveszíthetem. Az idõ is lassabban telne, és csöndben maradhatnánk - hiszen lesz még alkalmunk
beszélgetni életünk egész hátralévõ részében. Nem kéne komoly dolgokon, nehéz döntéseken, kemény
szavakon törnöm a fejem.
Hallgatunk - ez jelent valamit. Most elõször hallgatunk, bár ezt csak az imént vettem észre, amikor
fölállt, hogy hozzon még egy üveg bort.
Hallgatunk. Hallom a lépteit, ahogy jön visz-sza a kúthoz, ahol már több mint egy órája üldögélünk,
iszogatunk, és nézzük a ködöt.
Most elõször hallgatunk igazán. Ez nem hasonlít arra a kínos csöndre, ami Madridtól Bilbaóig végigkísért
minket. És arra a csöndre sem, amit a félelem szült a San Martin de Unx-i kápolnában.
Ez a csönd beszél. Ez a csönd azt mondja, hogy többé semmit nem kell megmagyaráznunk egymásnak.
Megszûnik a léptek zaja. Engem néz - nagyon szép lehet, amit most lát: egy kút mellett ülõ nõ az éjszakai
ködben, lámpafényben.
- Ma reggel már azt gondoltam, hogy alkoholista lettem. Egész nap iszom. Ez alatt a három nap alatt
többet ittam, mint máskor egy egész év alatt.
Szótlanul megsimogatta a fejemet. Éreztem az érintését, és nem ellenkeztem.
- Nincs benne semmi izgalmas. Tudom, melyik utat kell követnem, és megteszek mindent, ami tõlem
telik, hogy méltósággal végigmenjek rajta.
- És melyik az az út?
- Igen, mert ez az út vagy az égbe röpít, vagy a pokolba taszít - mondtam, bár nem voltam biztos abban,
hogy most is rám céloz.
Nem válaszolt erre. Talán újra belemerült a csönd óceánjába, nekem viszont a bor megoldotta a
nyelvem, és beszélnem kellett.
- Azt mondtad, hogy itt, ebben a faluban történt valami, ami megváltoztatott.
-Azt hiszem, igen. De még nem vagyok benne biztos, és ezért akartalak idehozni.
- Ez valami próba?
- Kicsoda?
- A Szûzanya.
A Szûzanya. Gondolhattam volna. Megható, hogy ennyi utazás, felfedezés és élmény után még mindig
nem szabadult meg a gyermekkor vallásosságától. Ha másban nem is, legalább ebben sokat fejlõdtem a
barátaimmal együtt: nem roskadozunk már az örökös bûntudat súlyától.
- Megható, hogy azok után, amiket átéltél, még mindig nem veszítetted el a hitedet.
- De hát szüzekben hiszel? Lehetetlen, képzeletbeli dolgokban? Nem lehet túl élénk a szexuális életed!
Megitta azt a keveset, ami még maradt a borból. Megkérdezte, akarom-e, hogy hozzon még egy üveggel.
Nem akartam.
- Inkább azt akarom, hogy válaszolj a kérdésemre. Ahányszor belekezdünk egy témába, te elkezdesz
másról beszélni.
- Teljesen normális nõ volt. Voltak más gyermekei is. A Biblia szerint Jézusnak két testvére volt. Jézus
szeplõtelen fogantatásának egészen más oka volt: Mária új korszak kezdetét jelezte. Az isteni kegyelem
új megnyilvánulását. Õ a kozmosz jegyese volt, õ volt a Föld - aki megnyílik az Égnek, hogy az
megtermékenyítse. És abban a pillanatban - mert volt elég bátorsága elfogadni a sorsát - lehetõvé tette,
hogy Isten leszálljon a Földre. És õ lett a Nagy Anya.
- Õ az Isten nõi arca. Õ is isteni erõvel bír. Nehezen mondta ki ezeket a szavakat, mintha bûnt követne el.
- Szóval õ egy Istennõ? - kérdeztem. Vártam egy kicsit, hátha jobban megmagyarázza, de nem szólt egy
szót sem.
Néhány perccel ezelõtt mosolyogtam a vallásosságán, most pedig istenkáromlásnak tûnnek a szavai.
- Nehéz elmagyarázni - mondta. Látszott, hogy kínlódik. - Van nálam néhány írás, ami errõl szól. Ha
érdekel, olvasd el.
Az üveg után nyúlt, de már üres volt. Nem is emlékeztünk arra, miért jöttünk ide, a kúthoz. Érezni
lehetett, hogy valami nagy dolog készülõdik. Mintha varázserõvel bírtak volna a szavai.
- Folytasd - kérleltem.
A köd mintha megtelt volna élettel és szentséggel - bár még mindig nem értettem pontosan, hogy mirõl
beszél.
- Nem akarok errõl hosszasan beszélni. Ha többet akarsz megtudni errõl, olvasd el a szöveget, amit
hoztam. De annyit még elmondok, hogy ez a nõ - az Istennõ, a Szûzanya, a zsidó Sekina, Cibele, a Nagy
Anya, ízisz, Szófia, aki szolga és úrnõ egyszerre - a föld minden vallásában jelen van. S bár sokszor
megfeledkeztek róla, tiltották és eltitkolták, a kultusza mégis túlélte az évszázadokat, és máig sem szûnt
meg. Isten egyik arca egy nõi arc.
Ránéztem. Ragyogtak a szemei, s mereven bámulta a ködöt. Láttam rajta, hogy nem kell tovább
noszogatnom, hogy beszéljen.
- Már a Biblia elsõ fejezetében megjelenik, amikor Isten lelke a vizek fölött lebeg, amiket
aztán a csillagok alatt és fölött helyez el. Ez nem más, mint a Föld és az Ég misztikus me-nyegzõje. És
megjelenik a Biblia utolsó fejezetében is:
Jövel!
És a ki hallja, ezt mondja: Jövel! És a ki szomjúhozik, jöjjön el; és a ki akarja, vegye el az élet vizét ingyen.
- Nem tudom. De általában ebben a formában nyilvánul meg. Talán azért, mert õ az élet forrása. Végül is
az anyaméhben kilenc hónapig víz vesz körül minket. A víz az asszonyi Erõ szimbóluma, azé az erõé,
amire egy férfi - legyen bármilyen felvilágosult vagy tökéletes -soha nem tehet szert.
Most már semmit nem láttunk a sötétben és a ködben. Megpróbáltam elképzelni magam a vízben, az
anyaméhben - ahol nincs sem idõ, sem gondolat. Kezdtem sejteni, mi a szavainak az értelme. És ez az
értelem borzalmasnak tûnt. Eszembe jutott az a nõ az elõadáson. Eszembe jutott a lány, aki elvitt arra a
térre. Õ is azt mondta, hogy a víz az Istennõ szimbóluma.
- 1858. február 11-én egy kislány két másik gyerekkel tûzifát gyûjtött arrafelé. Nagyon törékeny kislány
volt, asztmás és nagyon szegény: valósággal nyomorgott. Azon a téli napon nem mert átkelni egy kis
patakon: átázhat a ruhája, megbetegedhet, és a szüleinek szükségük van arra a kis pénzre, amit
pásztorként keresnek.
Ekkor megjelent elõtte egy fehér ruhás nõalak, két arányló rózsával a lábán. Úgy bánt a lánnyal, mint egy
hercegnõvel, és arra kérte, hogy jöjjön vissza oda néhányszor, azt is megmondta, hányszor. Azután
eltûnt. A másik két gyerek látta, miként esett transzba a társuk, és nyomban el is híresztelték
mindenkinek.
Ettõl kezdve hosszú kálvárián kellett keresztülmennie a kislánynak. Elfogták, és azt követelték tõle, hogy
tagadjon le mindent. Pénzt akartak neki adni, hogy különleges kívánságokat közvetítsen a jelenés felé. Az
elsõ napokban a családját is zaklatták az utcán. Azt mondogatták, hogy a kislány csak azért csinálja
mindezt, hogy fölhívja magára a figyelmet.
A kislánynak, akit Bernadette-nek hívtak, fogalma sem volt arról, hogy mit látott. A fehér ruhás nõt csak
úgy emlegette: "Az". Kétségbeesett szülei a falu plébánosához fordultak segítségért. A pap azt
tanácsolta, hogy a legközelebbi alkalommal kérdezze meg a nõ nevét.
Bernadetté követte a pap tanácsát, de a jelenés válasz helyett csak mosolygott. "Az" ösz-szesen
tizennyolcszor jelent meg neki, és legtöbbször nem szólt egy szót sem. Egy alkalommal arra kérte a lányt,
hogy csókolja meg a földet. Anélkül hogy értette volna, Bernadetté megtette, amit "Az" parancsolt.
Máskor arra kérte, hogy ásson egy gödröt a barlang talajá-
ba. Bernadetté engedelmeskedett, és a gödör alján sáros vizet pillantott meg - ugyanis disznót neveltek
arrafelé.
A víz olyan mocskos volt, hogy Bernadetté háromszor is kiöntötte a tenyerébõl, mielõtt a szájához
emelte volna. De bárhogy undorodott is, végül engedelmeskedett. És akkor a gödörbõl forrás fakadt.
Arra járt egy vak ember, aki néhány csepp vizet locsolt az arcába
- és visszanyerte a látását. Egy nõ, akinek haldoklott az újszülött fia, végsõ elkeseredésében
belemártotta afiúcska testét a forrásba
Lassan híre ment az esetnek, és ezrek zarándokoltak a barlanghoz. A kislány továbbra is faggatta a nõt,
hogy árulja el a nevét, de az csak mosolygott.
- Az nem lehet - mondta a plébános. - Senki nem lehet egyszerre a fa és a gyümölcs, gyermekem. Menj,
és hints rá szentelt vizet.
A pap úgy képzelte, hogy egyedül Isten létezhet a kezdetektõl fogva - s az Isten, minden jel szerint, férfi.
- Bernadetté meghintette szentelt vízzel. A jelenés gyöngéden mosolygott, de más nem történt.
Július 16-án jelent meg neki utoljára a nõ. Nem sokkal ezután Bernadetté belépett egy kolostorba,
anélkül hogy tudta volna, hogy gyökeresen megváltoztatta a kis falu életét a barlang mellett. A forrás
tovább csörgedezett, s a csodák egymást követték.
A történet elõször Franciaországban terjedt el, azután bejárta az egész világot. A faluból azóta város lett,
és teljesen átalakult. Kereskedõk árasztották el, szállodák nyíltak benne. Bernadetté úgy halt meg, hogy
minderrõl fogalma sem volt. Szülõfalujától távol temették el.
Amióta a Vatikán elismeri a jelenéseket, rengeteg ember próbálja félrevezetni az Egyházat. Mindenféle
csodákat találnak ki, amelyeket késõbb lelepleznek. Az Egyház éppen ezért meglehetõs szigorral fogadja
az ilyen eseteket: csak az olyan jelenségeket fogadja el csodának, amelyek komoly orvosi és tudományos
vizsgálatokon mentek keresztül, és igaznak bizonyultak.
Mintha valami zajt hallottam volna a közelben. Megijedtem, õ viszont meg se rezzent. A ködnek most
már saját élete és története van. A szavai nagy hatást tettek rám, elgondolkoz-
Isten nõi arcán tûnõdtem. A férfi, aki mellettem ül, bizonyára komoly kétségekkel küzd. Nemrég még azt
írta nekem, hogy be akar lépni egy katolikus rendbe, de közben azt gondolja, hogy Istennek van egy nõi
arca.
Nyugodtan ült. Én ismét úgy éreztem magam, mintha az anyaméhben lennék, ahol nincs se idõ, se tér.
Szinte láttam magam elõtt lejátszódni Bernadetté történetét a ködben, amely körülvett minket.
- Bernadetté nem tudott két nagyon fontos dologról - mondta. - Az egyik az, hogy mielõtt eljutott ide a
kereszténység, ezekben a hegyekben kelták éltek - s az õ kultúrájuk lényege az Istennõ tisztelete volt.
Nemzedékeken keresztül tudtak az Isten nõi arcáról, és részesültek a szeretetében és a dicsõségében.
- És mi a másik? - kérdeztem.
-A másik pedig az, hogy röviddel Bernadetté elsõ látomása elõtt a Vatikán hatalmasai titokban
összegyûltek. Szinte senki nem tudta, mi történt azon a gyûlésen. Lourdes plébánosának mindenesetre
fogalma sem volt róla. A katolikus egyház nagyjai azért gyûltek egybe, hogy eldöntsék, dogmává
nyilvánítsák-e a Szeplõtelen Fogantatást. Az Ineffabilis Deus kezdetû pápai bulla végül is dogmává
nyilvánította, de a nyilvánosságnak senki nem magyarázta el, hogy ez voltaképpen mit jelent.
- Én az Õ tanítványa vagyok. Tõle tanulok -mondta, és ezzel végre ismeretei forrását is elárulta.
- Te látod Õt?
- Igen.
Többet nem beszéltünk a szerelemrõl. De ez nem érdekes. Éreztem, hogy valami nagyon komoly
dologban van részem, és minden lehetõséget meg kell ragadnom, hogy megértsem. Pár pillanatra
eszembe jutott Zaragoza, a tanulmányaim, és életem párja, akit meg kell találnom - de mindez most oly
távolinak tûnik, mintha elnyelte volna a Saint Savin-i köd.
- Magam sem tudom pontosan - válaszolta, de nem nézett a szemembe. - Talán mert na-
gyon közel vagyunk Lourdes-hoz. Talán mert holnapután lesz a Szeplõtelen Fogantatás napja. Talán mert
be akarom bizonyítani, hogy nem is vagyok olyan magányos és õrült, mint amilyennek látszom. Mások is
vannak, akik olyanok, mint én. És hisznek abban, amit mondanak.
- Soha nem mondtam, hogy õrült vagy. Lehet, hogy éppen én vagyok az õrült: életem legfontosabb
idõszakát könyvek és füzetek között töltöm, és nem teszem ki a lábam arról a helyrõl, amelyet
megszoktam.
Azt vártam, hogy tovább fog beszélni az Istennõrõl, de õ rám nézett, és azt mondta:
Õ rögtön elaludt. Én még sokáig ébren voltam, és töprengtem: a ködre gondoltam, a térre, a borra és a
beszélgetésünkre. Elolvastam a kéziratot, amit ideadott, és boldog voltam: ha Isten valóban létezik,
akkor egyszerre az Atyánk és az Anyánk.
Egyikünk sem szólalt meg. A szerelemrõl nem kell beszélni, mert a szerelemnek megvan a saját hangja,
és magától beszél. Azon az éjjelen, a kút mellett, a csönd lehetõvé tette, hogy a szívünk közel kerüljön
egymáshoz, s hogy megismerjük egymást. A szívem meghallotta, mit súg az õ szíve, és boldog volt.
Mielõtt lehunytam a szemem, elhatároztam, hogy végrehajtom azt, amit "Másik-gyakorlatnak" nevezett.
"Itt vagyok ebben a szobában" - gondoltam. "Távol mindentõl, amit megszoktam, egy faluban, ahol még
soha nem jártam. Olyan dolgokról beszélgetek, amik azelõtt soha nem érdekeltek. Miért is ne tehetnék
úgy - pár percig -, mintha más lennék?"
Elképzeltem, milyen jó lenne így élni. Milyen jó lenne vidámnak, kíváncsinak, boldognak lenni. Minden
pillanatot mélyen átélni, magamba inni az életet. Újra hinni az álmokban. Tudni harcolni azért, amit el
akarok érni.
Igen, ez az a nõ, aki lenni akarok - és aki egyszer csak megjelent, s akivé átváltoztam.
Éreztem, hogy a lelkemet beragyogja egy Isten jelenléte - vagy egy Istennõé -, akiben már rég nem
hittem. És éreztem, hogy a Másik abban a pillanatban elhagyja a testemet, és leül az egyik sarokban.
Néztem a nõt, aki addig voltam, és láttam, hogy gyenge, bár próbálja azt a látszatot kelteni, hogy erõs.
Mindentõl fél, de elhiteti magával, hogy ez nem félelem, hanem annak az embernek a bölcsessége, aki
ismeri a valóságot. Befalazza az ablakokat, nehogy besüssön a nap a szobájába: kifakítaná a régi
bútorokat.
Láttam, ahogy a Másik a szoba sarkában ül: gyenge volt, fáradt és kiábrándult. Uralma alá hajtotta és
rabszolgaságban tartotta azt, aminek mindig szabadon kéne szárnyalnia: az érzelmeit. Az eljövendõ
szerelmet eleve elutasítja az elmúlt szenvedések miatt.
Pedig a szerelem mindig más. Mindegy, hogy hányszor szeretünk életünkben, egyszer, kétszer vagy
tízszer: az új szerelem mindig ismeretlen. A szerelem vagy a pokol fenekére taszít, vagy a
mennyországba röpít, de egy biztos: valahova eljuttat. És nem utasíthatjuk vissza, mert létünk
alapfeltétele. Ha nem merjük elfogadni, éhen halunk egy karnyújtásnyira a fától, amely hiába kínálja
gyümölcseit. Mindenütt a szerelmet kell keresnünk, és vállalnunk kell, hogy esetleg órákig, napokig vagy
akár hetekig szomorúak és csalódottak leszünk miatta.
Mert abban a pillanatban, amikor elindulunk keresni a szerelmet, õ is elindul, hogy megtaláljon minket.
És megvált.
Amikor kiûztem magamból a Másikat, végre újra megszólalt a szívem. Azt mondta, hogy a gátat
átszakította az áradat, hogy minden irányból süvít a szél, s hogy boldog, amiért újra hallgatok rá.
Azt mondta a szívem, hogy szerelmes vagyok. És én boldogan, mosolyogva aludtam el.
Mire fölébredtem, az ablak nyitva volt, és õ ott állt; nézte a hegyeket. Néhány percig nem szólaltam
meg, és felkészültem arra, hogy rögtön becsukjam a szemem, amint megfordul.
A Másik bejelentés nélkül visszatért. Megpróbálta megállítani a szelet, kifogásokat keresett, hogy azt
mondhassa: nem, nem lehet. De õ is tudta, hogy már késõ.
Fölkeltem, elzavartam a Másikat, és megint kinyitottam az ablakot, hadd süssön be a nap. Láttam, hogy
mindent eláraszt a napfény: a hó borította hegyeket, a száraz faleveleket a föl-
És akartam.
Tudtam, hogy mostantól nincs megállás, és meg fogom ismerni a mennyországot és a poklot, az örömet
és a bánatot, az álmodozást és a kétségbeesést. Tudtam, hogy nem bírom tovább visszatartani a
szélvihart, amely lelkem legrejtettebb zugaiban támadt föl. Tudtam, hogy mostantól a szerelem irányít -
bár voltaképpen gyerekkorom óta mindig magamban hordoztam. Mert soha nem felejtettem el - bár
nem tartottam magamat méltónak arra, hogy harcoljak érte. Nehéz szerelem volt, szigorú határokkal,
amelyeket nem akartam átlépni.
Eszembe jutott a kis tér Soriában, és a pillanat, amikor arra kértem, hogy keresse meg az elvesztett
medálomat. Tudtam - igen, tudtam -, mit akar mondani, de nem akartam hallani, mert õ is olyan volt,
mint azok a fiúk, akik egy szép napon elmentek, hogy pénzt keressenek, vagy kalandot, vagy álmokat.
Nekem olyan szerelem kellett, ami elérhetõ. A testem és a lelkem egyaránt szûz volt még, és arra várt,
hogy egyszer rátaláljon egy elvarázsolt királyfi.
Akkor még nem tudhattam, mi a szerelem. Amikor megpillantottam az elõadáson, s amikor elfogadtam a
meghívását, azt hittem, hogy az érett nõ majd képes lesz uralkodni a kislány érzésein, aki annyit küzdött
azért, hogy megtalálja azt az elvarázsolt királyfit. És akkor õ egyszer csak azt mondta, hogy az egykori
gyermek örökké bennünk él - én pedig újra meghallottam a kislány hangját, a kislányét, aki voltam, s aki
nem merte szeretni, mert félt, hogy elveszíti.
Négy napon keresztül próbáltam elhallgattatni a szívem, de az egyre erõszakosabb lett, és egyre jobban
kétségbe ejtette a Másikat. Lelkem legrejtettebb zugában még élt az igazi énem, aki hitt az álmokban. S
még mielõtt a Másik megszólalhatott volna, elfogadtam a meghívást, beültem az autóba, vállaltam a
kockázatot.
És ezért - a miatt a kevés miatt, ami még megmaradt belõlem - tudott rám találni a szerelem. Rám talált
a szerelem, miután már mindenütt, a világ négy sarkában keresett. Rám talált a szerelem, hiába próbálta
a Másik el-barikádozni magát elõítéletekkel, elvekkel és tankönyvekkel - Zaragoza egyik eldugott
utcájában.
Kinyitottam hát az ablakot, és vele együtt a szívemet. A szobát elárasztotta a napfény, a szívemet pedig
elárasztotta a szerelem.
Órák hosszat sétáltunk üres gyomorral, átvágtunk a havon és az országúton, s végül megreggeliztünk egy
kis faluban, aminek már soha nem fogom megtudni a nevét. De ebben a faluban volt egy kút, a kúton
pedig egy furcsa lény szobra: egy kígyó és egy galamb keresztezéséé.
- Soha nem gondolkodtam még azon, amit tegnap mondtál - jegyeztem meg. - Pedig logikus.
- "És Isten megteremtette a férfit és a nõt" -mondta, idézve a Teremtés könyvébõl. - Mert a saját képére
és hasonlatosságára teremtette az embert, s ezért teremtett férfit és nõt.
Észrevettem, hogy másképp kezdett csillogni a szeme. Boldog volt, és minden bolondságon nevetett.
Beszédbe elegyedett azzal a né-
hány emberrel, aki szembe jött velünk: a szürke ruhás munkásokkal, akik munkába igyekeztek, és a tarka
ruhás kirándulókkal, akik a hegyek felé tartottak, hogy megmásszák valamelyik csúcsot.
Én nem szólaltam meg, mert borzalmasan beszélek franciául, de jó volt õt ilyen vidámnak látni.
Olyan boldog volt, hogy mindenki mosolygott, aki beszélgetett vele. Talán a szíve elárulta neki, hogy
szeretem - pedig én még mindig úgy viselkedtem vele, mint egy gyermekkori barát.
- Igen, mert mindig arról álmodoztam, hogy itt legyek veled, sétáljunk a hegyekben, és leszakítsuk a
naptól aranyló gyümölcsöket.
"A naptól aranyló gyümölcsök." Ez egy versidézet. Valaki egyszer régen megírta, s õ most felidézte.
- Micsoda?
- Tudod, hogy nekem is jó kedvem van. Te hoztál ide, neked köszönhetem, hogy otthagytam a
tankönyvhegyeket, és igazi hegyek között sétálok. Boldoggá teszel. És a boldogság különös dolog: ha
megosztjuk másokkal, megsokszorozza önmagát.
- Megcsináltad a Másik-gyakorlatot?
- Mert te is megváltoztál. És mert ezt a gyakorlatot mindig a kellõ pillanatban hajtjuk végre.
A Másik egész reggel a nyomomban volt. Vissza akart jönni. De minden pillanatban egyre halkabb lett a
hangja, és egyre homályosabb lett a képe. Eszembe jutottak a vámpírfilmek, ahol a szörnyeteg a végén
egyszerûen szertefoszlik.
Ezerszer kedvem támadt megfogni a kezét, és ezerszer nem csináltam semmit. Kicsit zavarban voltam:
meg akartam mondani neki, hogy szeretem, de nem tudtam, hogyan fogjak neki.
A hegyekrõl és a folyókról beszélgettünk. Eltévedtünk az erdõben, és vagy egy óráig kóvályogtunk, míg
végre megtaláltuk az ösvényt. Szendvicseket ettünk, és hólevet ittunk. S amikor lement a nap,
visszatértünk Saint-Savinbe.
Elindultunk az üres és sötét templomban. Itt volt eltemetve, a fõoltár alatt, Szent Savinus, a remete, aki
az elsõ évezred elején élt. A templom falait többször is lerombolták, majd újjáépítették.
Vannak ilyen helyek: hiába pusztítja el õket háború, üldöztetés és közöny, mindig szent helyek
maradnak. Mindig akad valaki, aki érzi a hiányát, és újjáépíti.
Észrevettem a falon egy Krisztus-képet, amely különös érzéssel töltött el: az volt a benyomásom, mintha
mindenhova követett volna a tekintetével.
Mária volt, a Kisdeddel az ölében. A gyermek Jézus az égre mutatott. Elmondtam, mit látok.
Bár a gyermek édesanyja ölében ül, valójában mégis Jézus az, aki Máriát tartja. Mintha a gyermek égnek
emelt karjai felvinnék a magasba a Szüzet. Vissza a Jegyeséhez.
-A mûvész, aki ezt a szobrot faragta több mint hatszáz évvel ezelõtt, tudta, mit akar mondani - jegyezte
meg.
Léptek visszhangzottak a kövön. Egy nõ lépett be, gyertyát gyújtott a fõoltár elõtt.
"A szerelem soha nem jön lassan" - gondoltam, amíg õ a Szûzanyát nézte. Elõzõ nap még nélküle is volt
értelme az életemnek. Most viszont szükségem volt arra, hogy mellettem legyen, hogy meglássam a
dolgok valódi fényét.
-A mûvész ismerte az Istennõt, a Nagy Anyát, Isten irgalmas arcát. Egyszer feltettél egy kérdést, amire
még nem tudtam egyenes választ adni. Azt kérdezted: "Hol tanultad mindezt?"
- Nos, úgy tanultam, ahogy ez a mûvész -folytatta. - Elfogadtam az égiek szeretetét. Hagytam magam
vezetni. Biztosan emlékszel arra a levélre, amelyikben azt írtam, hogy be akarok lépni egy
szerzetesrendbe. Még nem mondtam el neked, de végül tényleg beléptem.
Hirtelen eszembe jutott a beszélgetés az elõadás elõtt. A szívem hevesen kezdett dobogni. Próbáltam
rajta tartani a tekintetem a Szûzanyán. Mosolygott.
"Nem lehet" - gondoltam. "Belépett, de aztán nyilván ki is lépett. Kérlek, mondd, hogy kiléptél."
- Fiatalkoromban teljes mértékben kihasználtam a szabadságomat - folytatta. Ezúttal nem hallotta meg a
gondolataimat. - Megismertem más népeket, más országokat. A világ minden táján kerestem az Istent.
Sok nõt szerettem, sok férfinak dolgoztam, mindenféle munkát végeztem.
Újabb tõrdöfés. "Nagyon kell vigyáznom, nehogy a Másik visszajöjjön" - mondtam magamban, s
mereven bámultam a Szûz mosolyát.
- Lenyûgözött az élet titokzatossága, és minél jobban meg akartam ismerni. Mindenütt kerestem az
igazságot, ahol azt mondták, hogy van valaki, aki tud valamit. Jártam Indiában és Egyiptomban.
Megismertem a mágia és a me-
ditáció mestereit. Alkimisták és szerzetesek között éltem. És rájöttem, amire rá kellett jönnöm: az
Igazság mindig ott van, ahol a Hit.
Az Igazság mindig ott van, ahol a Hit. Körülnéztem a templomban: láttam a kopott köveket, amelyeket
annyiszor leromboltak, majd újra a helyükre tettek.
Mi készteti az embert, hogy óriási erõfeszítések árán mindig újjáépítse ezt a kis templomot - ráadásul
egy ilyen eldugott helyen, magas hegyek között?
A hit.
- Igazuk van a buddhistáknak, igazuk van a hinduknak, igazuk van az indiánoknak, igazuk van a
muzulmánoknak, igazuk van a zsidóknak. Mert aki - õszintén - a hit ösvényén halad, képes lesz egyesülni
az Istennel és csodákat tenni.
"De nem elég, hogy erre rájöttem: választanom kellett. És a Katolikus Egyházat választottam, mert
katolikusnak neveltek, s egész gyermekkoromat átitatta ennek a vallásnak a szellemisége. Ha zsidónak
születtem volna, a zsidó vallást választottam volna. Isten mindig ugyanaz, bár ezer neve van - de
mindenkinek választania kell egyet az ezer közül."
Egy férfi közeledett felénk, és figyelt minket. Aztán a központi oltárhoz ment, és elvette a két
gyertyatartót. Nyilván õ volt a templomszolga.
Eszembe jutott a másik kápolna õre, aki nem akart minket beengedni. De ez a férfi nem szólt semmit.
- Beléptem egy szerzetesrendbe itt, a közelben. Négy év alatt megtanultam mindent, amit lehetett.
Kapcsolatba léptem a Megvilágosodottakkal, a Karizmatikusokkal, és még sok más irányzat tagjaival, akik
már régóta zárt kapukat döngetnek. Rájöttem, hogy Isten nem az a kegyetlen hóhér, akitõl
gyermekkoromban annyira féltem. S hogy léteznek bizonyos mozgalmak, amelyek a kereszténység
eredeti ártatlanságához való visszatérést tûzték ki célul.
- Vagyis kétezer év után végre rájöttek, hogy Jézust be kéne engedni az egyházba - mondtam gúnyosan.
- Te most viccelsz, de pontosan errõl van szó. Elkezdtem tanulni a kolostor egyik elöljárójától.
Megtanított arra, hogyan kell fogadni a kinyilatkoztatás lángját, azaz a Szentlelket.
Ahogy hallgattam a szavait, összeszorult a szívem. A Szûzanya még mindig mosolygott, és a Kisded
Jézusnak is derûs volt az arca. Valaha én is hittem mindebben - de az idõ, a kor és az a tudat, hogy én egy
logikusan gondolkodó, gyakorlatias ember vagyok, eltávolítottak a vallástól. Arra gondoltam, milyen jó
lenne újra megtalálni a gyermeki hitet, ami annyi éven át
elkísért. Milyen jó volna újra angyalokban és csodákban hinni. De nem elég csupán akarni. - Az elöljáróm
azt mondta, hogy ha hinnék is abban, amit tudok, akkor tudnám csak igazán - folytatta. - Elkezdtem
magamban beszélni, amikor egyedül voltam a cellámban. Imádkoztam a Szentlélekhez, kértem, hogy
jöjjön el, és tanítson meg mindenre, amit tudnom kell. Egyszer csak észrevettem, hogy amikor
magamban beszélek, egy bölcsebb hang beszél hozzám.
- Hallgatlak - mondta.
De valami megbénította a nyelvemet. Olyan szépen beszélt, és én nem tudtam magam ugyanolyan jól
kifejezni, mint õ.
- Vissza akar jönni a Másik - mondta, mintha kitalálta volna a gondolatomat. - A Másik fél, hogy valami
butaságot mondjon.
- Igen - válaszoltam. De ezúttal megtettem minden tõlem telhetõt, hogy legyõzzem ezt a félelmet. -
Sokszor, ha beszélgetek valakivel, és tûzbe hoz a téma, olyan dolgokat mondok, amik azelõtt eszembe
se jutottak. Mintha ilyenkor egy magasabb intelligencia beszélne belõlem, ami nem az enyém, és
sokkal jobban érti az életet, mint én. De ez nagyon ritka. Általában nem nagyon szólalok meg, inkább a
többieket hallgatom. Mindig azt hiszem, hogy tanulhatok valami újat, de aztán hamar elfelejtem az
egészet.
- Mi magunk lepõdnénk meg a legjobban, ha tudnánk, mire lehetnénk képesek - mondta. - Ha csak
akkora hitünk lenne, mint egy mustármag, már az is elég lenne, hogy megmozgassuk vele ezeket a
hegyeket. Ezt tanultam meg. És ma magam is meglepõdöm, amikor hallgatom a saját szavaimat. Az
apostolok tudatlan halászok voltak, még olvasni sem tudtak. De elfogadták a lángoszlopot, amely lejött
hozzájuk az égbõl. Nem szégyellték a tudatlanságukat: hittek a Szentlélekben. A Szentlélek pedig olyan
adomány, ami bárkié lehet, aki kész elfogadni. Elég, ha hiszünk benne, elfogadjuk, és nem félünk, hogy
néha hibát követünk el.
A Szûzanya mosolygott. Minden oka megvolt arra, hogy sírjon - de õ csak mosolygott.
- De értem. Csak éppen olyan vagyok, mint a többi ember: félek. Lehet, hogy ez nálad így van, lehet,
hogy másoknál is, de nálam nem.
- Egy napon majd minden megváltozik. Ha majd megérted, hogy mindannyian olyanok vagyunk, mint ez
a gyermek, aki minket néz.
- De addig mindannyian azt hisszük, hogy közel vagyunk a fényhez, miközben a saját szik-
ránkat sem vagyunk képesek lángra lobbantani.
Nem válaszolt.
Moccanni se bírtam. Forgott velem a világ, és képtelen voltam fölfogni, mi történik. Szerzetesrend!
Jobb nem is gondolni rá. A gát darabokra szakadt, a szerelem elöntötte a lelkemet, és nem tudom már
megállítani. Egy megoldás még maradt: a Másik - aki kemény, mert gyenge, aki hideg, mert fél -, de õt
soha többé nem akartam viszontlátni. Nem bírnék többé a bõrébe bújni, és az õ szemével nézni a
világot. Egy hang szakította félbe a gondolataimat -egy hosszú, éles hang, mintha valami hatalmas síp
szólalt volna meg. Majd' kiugrott a szívem. Aztán még egyszer. És még egyszer. Hátranéztem, és
megpillantottam egy falépcsõt, ami egy ormótlan emelvényre vezetett, amely sehogy sem illett a kövek
harmóniájához és hideg szépségéhez. Az emelvény fölött pedig egy régi orgonát lehetett látni.
És ott volt õ. Nem láttam rendesen az arcát, mert sötét volt odafönt, de tudtam, hogy õ az. Fölálltam, de
rám szólt:
Engedelmeskedtem.
- A Nagy Anya adjon ihletet és erõt - mondta. - Ez a zene legyen a mai imádságom.
És elkezdte játszani az AveMariat. Úgy este hat óra lehetett, az Angyali Üdvözlet órája, az az óra, amikor
a fény és a sötétség találkozik egymással. Az orgona hangja visszhangzott az üres templomban, és
behatolt a történetekkel és hittel átitatott kövekbe és képekbe. Lehunytam a szemem, és hagytam, hogy
engem is magával ragadjon a zene, s megszabadítson a félelemtõl és a bûntudattól, s mindig
emlékeztessen arra, hogy sokkal jobb vagyok, mint hiszem, sokkal erõsebb vagyok, mint gondolnám.
Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy imádkozzak. Elõször történt ez meg velem azóta, hogy
eltávolodtam a hit ösvényétõl. S bár én egy padon ültem, a lelkem a Szûzanya lábai elõtt térdepelt, a nõ
elõtt, aki azt mondta:
"igen"
amikor azt is mondhatta volna, hogy nem. Az angyal keresett volna mást helyette, és Mária még bûnt
sem követett volna el, hiszen az Úr nagyon jól ismeri gyermekei gyengeségét. De õ azt mondta:
"legyen meg a te akaratod".
Pedig pontosan tudta, hogy az angyal szavai fájdalmat és szenvedést hoznak az életébe. A szíve tudta,
hogy a fia elmegy otthonról, tud-
Még akkor is, ha abban a pillanatban, amely a legszentebb egy nõ életében, egy istállóban, állatok között
kell világra hoznia gyermekét, mert így akarta a Szentírás -
Még akkor is, ha kétségbeesetten fogja keresni a kisfiát az utcán, míg végül a templomban talál rá. A
gyermek pedig kéri, hogy ne zavarja, mert neki fontosabb dolga van -
Még akkor is, ha egész életében keresnie kell, ha szívét a fájdalom tõre járja át, ha minden percben az
életéért kell rettegnie, tudván, hogy nagy veszély fenyegeti -
Még akkor is, ha végre megtalálván Õt a tömeg közepén, nem tud a közelébe férkõzni -
Még akkor is, ha megkér valakit, hogy szóljon a fiának: itt van, de a fiú azt üzeni neki: "az én anyám és az
én testvéreim azok, akik itt vannak körülöttem" -Legyen meg a te akaratod". Még akkor is, ha a végén
mindenki magára hagyja a fiát, s csak õ marad mellette a kereszt lábánál, meg egy másik nõ és egyetlen
tanítványa, s hármójuknak kell elviselni az ellenségek gúnyos nevetését és a barátok gyávaságát - Legyen
meg a te akaratod".
Legyen meg a te akaratod, Uram! Mert Te ismered fiaid szívének gyengeségét, és mindegyikre csak
annyi terhet rósz, amennyit elbír. Te értsd meg a szerelmemet - mert õ az egyetlen dolog a világon, ami
valóban az enyém, az egyetlen, akit magammal tudok vinni az új életembe. Add, hogy elkerülje a világ
minden veszedelmét és csapdáját, és örökké bátor és tiszta maradjon.
Az orgona elhallgatott, a nap pedig lehanyatlott a hegyek mögé - mintha mindkettõt ugyanaz a Kéz
vezényelné. A zenéje volt az imádsága, s imája meghallgattatott. Kinyitottam a szemem, s a templom
teljesen sötét volt - kivéve azt a magányos gyertyát, amely megvilágította a Szûzanya szobrát.
Megfogtam a kezét, õ pedig átölelt. Ott álltunk a Szûz lábai elõtt, és nem tudom, mennyi idõ telhetett el
így. Mert megállt az idõ.
A Szûz minket nézett. Az a kis parasztlány, aki "igent" mondott a sorsára. A nõ, aki a mé-hébe fogadta az
Isten fiát, és szívébe az Istennõ szeretetét. Õ mindent értett.
Nem akartam kérdezni semmit. Ez a néhány pillanat itt, a templomban, értelmet adott az egész
utazásunknak. És ez a négy nap értelmet adott ennek az egész évnek, amelyben ezen kívül nem történt
semmi más.
Rájöttem, hogy - akárcsak õ - azt akarom, hogy a sorsunk összefonódjon. Csakhogy egyik oldalról ott van
egy franciaországi szerzetesrend, másik oldalról pedig Zaragoza. Összeszorult a szívem. Néztem a
középkori házakat, néztem a kutat, ahol elõzõ éjszaka üldögéltünk. Eszembe jutott a csönd és a szomorú
arca a Másik nõnek, aki azelõtt én voltam.
"Istenem, próbálok visszatérni a hitemhez. Ne hagyj el éppen most, egy ilyen történet kellõs közepén" -
könyörögtem, hogy elûzzem a félelmet.
Õ aludt egy keveset, én megint ébren voltam, és az ablak körvonalait néztem a sötétben. Amikor
fölébredt, fölkeltünk, és megvacsoráztunk a házigazdáinkkal, akik soha nem beszélgettek az asztalnál,
aztán elkértük a kapukulcsot.
szonynak.
- Szórakozzanak csak, hiszen fiatalok - válaszolta a nõ. - Használják ki a szünidõt, amennyire csak lehet.
- Szeretnék kérdezni valamit - mondtam, amint beültünk az autóba. - Próbálom kiverni a fejembõl, de
képtelen vagyok.
- A szerzetesrend - mondta.
- Mindig téged szerettelek - kezdte. - Voltak más nõk az életemben, de mindig téged szerettelek.
Mindenhová magammal vittem a medálodat, és arra gondoltam, hogy egy szép napon majd visszaadom
neked, és összeszedem a bátorságomat, hogy végre megmondjam: szeretlek. Bármerre indultam is az
életben, minden út hozzád vezetett. Leveleket írtam neked, és minden egyes válaszodat félve bontottam
ki: hátha azt írod, hogy találtál valakit. Aztán megszólalt bennem egy hang, amely azt súgta, hogy a
spirituális utat kell választanom. Illetve tulajdonképpen nem most hallottam
meg elõször - hiszen, akárcsak te, gyermekkorom óta jelen volt az életemben -, de most fogadtam el a
hívását. Felfedeztem, hogy Isten túlságosan fontos nekem, és nem lennék boldog, ha nem teljesíteném a
feladatomat. Amerre csak megfordultam, a világ minden táján, minden nyomorultban Krisztus arcát
láttam, és ezt nem tudtam csak úgy elfelejteni.
Átkeltünk egy hídon. Egy hatalmas, angyalokkal díszített vaskapuhoz értünk, amelynek az egyik szárnya
nyitva volt. Beléptünk.
- Folytasd, amit elkezdtél mesélni - kértem, bár néhány perce elhatároztam, hogy nem faggatom, de
meggondoltam magam. - Beszélj Krisztus arcáról, amit az emberekben láttál.
Nem mondott semmit, és megértettem, hogy nem akarja folytatni a beszélgetést. Talán nem alkalmas a
hely és az idõ. De ha már elkezdte, fejezze is be.
Egy széles úton gyalogoltunk, amelynek két oldalán hólepte mezõk terültek el. Az út végén egy katedrális
körvonalai rajzolódtak ki.
- Folytasd - kértem.
- A többit tudod. Beléptem a szerzetesrendbe. Az elsõ évben azért könyörögtem Istenhez, hogy segítsen
az irántad érzett szerelmemet átalakítani az összes ember iránti szeretetté. A második évben éreztem,
hogy Isten meghallgatta imáimat. A harmadik évben, bár még mindig nagyon hiányoztál, már biztos
voltam benne, hogy a szerelmem átalakult felebaráti szeretetté, imádsággá és jótékonysággá.
- Akkor miért kerestél meg újra? Miért lob-bantottad újra lángra bennem is a régi érzést? Miért
mesélted el a Másik-gyakorlatot, és miért döbbentettél rá, milyen szürke az életem? -kérdeztem
zavartan és reszketve.
Úgy éreztem, minden pillanatban egyre jobban eltávolodik tõlem, és egyre közelebb kerül a
szerzetesrendhez.
- Miért jöttél vissza? Miért csak most mondod el ezt az egész históriát, amikor látod, hogy én is kezdek
beléd szeretni?
Várt egy pillanatig, mielõtt válaszolt. -Azt fogod gondolni, hogy hülyeség -mondta.
- Nem fogom azt gondolni, hogy hülyeség. Én már nem félek, hogy nevetségessé teszem magam. És ezt
éppen tõled tanultam.
-Két hónappal ezelõtt az elöljáróm megkért, hogy kísérjem el egy asszony házába, aki
meghalt, és minden vagyonát a rendre hagyta. A hölgy Saint-Savinben lakott, és az elöljárómnak leltárt
kellett készítenie a hagyatékáról.
Egyre közelebb voltunk már a katedrálishoz. Az volt az érzésem, hogy ha odaérünk, abbahagyjuk a
beszélgetést.
- Emlékszem arra a pillanatra, amikor beléptem a házba. Az ablakai a Pireneusokra néztek, és a vakító
napfény, amelyet a hó ragyogása még jobban fölerõsített, elárasztotta az egész tájat. Elkezdtem
összeírni a listát, de pár perc múlva megálltam. Észrevettem, hogy annak a nõnek pontosan olyan volt az
ízlése, mint nekem. Olyan lemezei voltak, amelyeket én is megvennék, olyan zenék, amiket én is szívesen
hallgatnék, miközben gyönyörködöm abban a tájban. A polcok tele voltak könyvekkel - néhányat már
olvastam, a többit pedig régóta szeretném elolvasni. A bútorok, a festmények, az apró tárgyak
mindenfelé: mindmind olyan, mintha én választottam volna. Attól a naptól kezdve folyton csak az a ház
járt az eszemben. Akárhányszor átléptem a kápolna küszöbét, az jutott eszembe, hogy még nem sikerült
teljesen lemondanom rólad. Elképzeltem, hogy egy olyan házban lakom veled, mint az, együtt hallgatjuk
azokat a lemezeket, és együtt nézzük a hótakarót a hegyeken és a tüzet a kandallóban. Elképzeltem,
hogy szalad-
Bár soha nem jártam abban a házban, pontosan tudtam, milyen. És azt kívántam, hogy most ne
beszéljen tovább, hadd álmodozzak egy kicsit.
De folytatta.
- Két héttel ezelõtt egyszer csak nem bírtam tovább a fájdalmat. Megkerestem az elöljárómat, és
elmeséltem neki, mi történt. Elmeséltem az irántad érzett szerelmem történetét, és azt, hogy mit
éreztem, amikor a leltárt fölvettem abban a házban.
Elkezdett szemerkélni az esõ. Lehajtottam a fejem, összehúztam magamon a kabátot. Féltem attól, amit
most fogok hallani.
-Akkor azt mondta az elöljáróm: "Sokféleképpen lehet szolgálni az Urat. Ha úgy érzed, az a sorsod, hogy
vele élj, menj, és keresd meg. Csak az képes a boldogságot hirdetni, aki maga is boldog."
"Nem tudom, hogy mi a sorsom" - feleltem az elöljárómnak. "Amikor eldöntöttem, hogy belépek a
rendbe, megtaláltam a lelki nyugalmamat." "Akkor menj, és oszlasd el a kételyeidet" - mondta.
"Választanod kell: vagy kint maradsz a világban, vagy visszajössz a kolostorba. De döntésedet teljes
lelkeddel el kell fogadnod. Egy kettéhasadt birodalom nem képes megvédeni magát a támadásoktól. Egy
kettéhasadt ember nem képes méltósággal szembenézni az élettel."
-Az elöljáróm kölcsönadta a ház kulcsát. Azt mondta, hogy még várhatunk egy kicsit, mielõtt eladjuk a
tárgyakat. Tudom, hogy azt akarja, hogy menjek oda veled. Õ szervezte a madridi elõadást is - hogy
tudjak veled találkozni.
Néztem a kulcsot a kezében, és csak mosolyogtam. De a szívemben mintha harangok szólaltak volna
meg, s mintha megnyílt volna az ég. Másképpen fogja szolgálni az Urat: az én oldalamon. Mert harcolni
fogok érte.
Ott álltunk a bazilika elõtt. Mielõtt bármit is mondhattam volna, valaki észrevette, és odajött hozzánk. Az
esõ rendületlenül szemerkélt, és nem tudtam, mennyi ideig ácsorgunk még ott: egyfolytában az járt a
fejemben, hogy át fogok ázni, és nincs nálam több ruha.
Próbáltam csak erre koncentrálni. Nem akartam a házra gondolni: nem akartam ég és föld között
lebegni, a sors döntésére várva.
Odahívott magához, és bemutatott néhány embernek. Megkérdezték, hol szálltunk meg, és amikor
megmondta, hogy Saint-Savinben, egyikük rögtön rávágta, hogy ott van eltemetve egy szent remete.
Mondták, hogy õ fedezte fel a kutat a tér közepén, s hogy a falu eredetileg azért épült, hogy menedéket
nyújtson azoknak a hívõknek, akik elhagyták a várost, és a hegyekbe mentek, hogy megtalálják Istent.
Nem tudtam, igaz-e ez a történet, és fogalmam sem volt, kik azok, akik még mindig ott vannak.
Aztán mások is érkeztek, és a társaság elindult a barlang felé. Egy idõsebb férfi franciául mondott nekem
valamit. De észrevette, hogy nem igazán értem, és akadozva bár, de megpróbált spanyolul beszélgetni
velem.
- Maga egy nagyon különleges emberrel jött ide - mondta. - Egy csodatévõ emberrel.
Nem feleltem semmit, de eszembe jutott a bilbaói éjszaka, amikor az a kétségbeesett férfi megszólította
az utcán. Nem mondta meg, hova megy, de ez egy csöppet sem érdekelt. A gondolataim csak a körül a
ház körül jártak, amirõl pontosan tudtam, hogy néz ki. Tudtam, hogy van berendezve, milyenek a
könyvei, a lemezei, és milyen a táj.
Valahol a világban vár ránk egy igazi otthon. Egy hely, ahol nyugodtan várhatom, hogy hazajön. Egy hely,
ahol várhatom, hogy megérkezzen az iskolából egy kisfiú vagy egy kislány, akinek a nevetése betölti az
egész házat, és mindenütt rendetlenséget hagy maga után.
Csöndben gyalogoltunk az esõben, míg oda nem értünk a jelenések színhelyére. Pontosan úgy nézett ki,
ahogy elképzeltem: egy barlang, egy Mária-szobor és egy forrás - üveglappal letakarva -, ahol a csodák
történtek. Néhányan imádkoztak, mások némán, csukott szemmel ültek a barlangban. A barlanggal
szemben csörgedezett egy patak, és a víz hangja megnyugta-
tott. Ahogy néztem a szobrot, gyorsan elmondtam egy imát: kértem a Szûzanyát, hogy segítsen rajtam,
mert nem tudok tovább szenvedni.
"Ha fájnia kell, akkor most fájjon" - mondtam. "Mert elõttem áll az egész élet, és a lehetõ legteljesebben
ki akarom használni. Ha választania kell, hát válasszon hamar. Én várni fogom. Vagy elfelejtem. A
várakozás fáj. A felejtés is fáj. De minden szenvedés közül a legrosz-szabb, ha nem tudjuk, hogy
döntsünk."
- Üdvözlégy Mária, a Szeplõtelen Fogantatás Asszonya! - mondta valaki mellettem, amint elhallgattak a
harangok.
Egyszer csak megjelent egy õr, és felszólított minket, hogy ne zajongjunk, mert zavarjuk a többi
zarándokot.
Vártam már, hogy elmenjen ez az õr. Szerettem volna kettesben lenni vele, messze innen, fogni a kezét,
és kimondani, mit érzek. Beszélni akartam vele a házról és a szerelemrõl, és
Az õr hamar otthagyott minket, és az egyik pap halkan elkezdte imádkozni a rózsafüzért. Amikor az egyik
imasorozat végéhez, a Hiszekegyhez értünk, mindenki elhallgatott, és lehunyta a szemét.
- Karizmatikusok - felelte.
Hallottam már ezt a szót, de nem tudtam pontosan, mit jelent. Ezt õ is látta rajtam.
- Õk azok az emberek, akik elfogadják a Szentlélek tüzet - mondta. - A tüzet, amelyet Jézus hagyott maga
után, s amelynél csak kevesen gyújtották meg a gyertyájukat. Emberek, akik közel állnak az igazsághoz,
amit az eredeti kereszténység hirdetett, abban az idõben, amikor még mindenki képes volt csodás
tettekre. Emberek, akiket a Napba Öltözött Asszony vezet - mondta, és fejével a Szûzanya felé intett.
- Te maradsz?
- Akkor én is maradok - feleltem, pedig szívem szerint itt hagytam volna ezt az egész gyü-
lekezetet. - Ha neked ez az életed, szeretnék én is részt venni benne.
A többiek még mindig énekeltek. Lehunytam a szemem, és próbáltam velük énekelni, bár pocsékul
beszélek franciául. Csak mondtam utánuk a szavakat, anélkül hogy értettem volna a jelentésüket.
Gondoltam, talán így gyorsabban telik majd az idõ.
Gépiesen énekeltem tovább. De egyszer csak azt vettem észre, hogy a zene lassan kezd magával ragadni,
mintha életre kelt volna, és hipnotizálna. Már nem is fáztam, és el is felejtettem, hogy esik az esõ, s hogy
nincs másik ruhám. A zene jó hatással volt rám, fölvidította a lelkemet, és elröpített azokba az idõkbe,
amikor Isten még közel volt hozzám, és segített, ha kértem.
Éppen amikor kezdtem volna teljesen belefeledkezni, egyszer csak vége lett az éneklésnek.
Kinyitottam a szemem. Ezúttal nem az õr, hanem egy pap volt az. Az egyik szerzeteshez igyekezett.
Suttogva megbeszéltek valamit, aztán a pap elment.
Némán átvonultunk a kijelölt helyre. Átkeltünk a hídon, amely majdnem szemben volt a barlanggal, és
átmentünk a másik partra. Ez
a hely szebb volt, mint az elõzõ: fák vettek körül, egy hatalmas mezõ és a folyó - amely immár
elválasztott minket a barlangtól. Innen tisztán látszott a kivilágított szobor, és bátran kiereszthettük a
hangunkat, nem kellett attól tartanunk, hogy megzavarjuk mások imáját.
Szerettem volna én is beleélni magam -ugyanakkor figyelni is akartam, mit csinálnak. Az egyik szerzetes
spanyolul énekelt mellettem, és próbáltam utána énekelni a szavakat. A Szentlelket és Szûz Máriát
hívták - hogy jelenjenek meg, és áldjanak meg mindany-nyiunkat.
- A nyelvek adománya szálljon ránk - mondta egy pap, majd megismételte a mondatot spanyolul és
olaszul is.
Ami ezután történt, azt nem értettem. Mindannyian olyan nyelven kezdtek el beszélni, ami egyetlen
általam ismert nyelvre sem hasonlított. Inkább tûnt hangzavarnak, mint emberi nyelvnek, mintha a
szavak egyenesen a lelkükbõl törnének elõ, emberi ésszel fölfogható értelem nélkül. Egyszerre eszembe
jutott a beszélgetésünk a templomban, amikor a megvilágosodásról beszélt - hogy minden bölcsesség a
lelkünk mélyébõl fakad.
Mindenki a Szûzanyát nézte a másik oldalon, és úgy látszott, mintha transzba estek volna. Megkerestem
õt a tekintetemmel, és láttam, hogy kicsit messze került tõlem, és õ is égnek emelt karral hadar valamit,
mintha Vele beszélne. Mosolygott, olykor egyetértõn bólogatott, máskor meg elcsodálkozott.
Ettõl aztán megrémültem. A férfi, aki mellett élni akarok, azt állítja, hogy Istennek nõi arca is van,
érthetetlen nyelven beszél, transzba esik, és az angyalokkal társalog. A kis hegyi házikó egyre
elérhetetlenebbnek tûnt, mintha egy olyan világ része volna, amit õ már régen maga mögött hagyott.
Ez a néhány nap - a madridi elõadástól kezdve - mind olyan volt, mintha egy álom része volna, egy téren
és idõn túli utazásé. De ennek az álomnak életíze volt. És kalandíze. Bármilyen keményen ellenálltam az
elején, tisztában voltam azzal, hogy a szerelem könnyen lángra lobbantja a nõi szívet, s hogy csupán idõ
kérdése, és szabadon eresztem a szélvihart, és hagyom, hogy a víz áttörje a gátat. Bármennyire
tiltakoztam eleinte, most már kész voltam bármit megtenni érte.
Egyszer már voltam belé szerelmes. És azt hittem, hogy egy ilyen helyzetet is tudok majd kezelni. De
amit itt láttam, azzal egyszerûen
nem tudtam mit kezdeni. Ez nem az a katolicizmus volt, amit az iskolában tanultam. És nem így
képzeltem életem párját.
"Életem párja: de furcsán hangzik!" - gondoltam, mert magam is meglepõdtem ezen a kifejezésen.
Ott a barlangnál és a folyónál félelmet és féltékenységet éreztem. Félelmet azért, mert ez az egész olyan
új és ismeretlen volt számomra, és ami új és ismeretlen, az mindig megijeszt. Féltékenységet pedig azért,
mert kezdtem érteni, hogy az õ szeretete sokkal nagyobb, mint gondoltam: olyan területekre is kiterjed,
ahol én még soha nem jártam.
"Bocsáss meg, Szûzanyám" - mondtam. "Bocsásd meg nekem, hogy kicsinyes vagyok és önzõ, és ki
akarom sajátítani ennek a férfinak a szerelmét." És mi van, ha tényleg az az õ sorsa, hogy hátat fordítson
a világnak, kolostorba vonuljon és angyalokkal társalogjon?
Vajon mennyi ideig fog habozni, mielõtt elhagyja a házat, a lemezeket meg a könyveket, és visszatér a
neki kijelölt útra? S ha nem tér is vissza a kolostorba, nem kell-e túl nagy árat fizetnem azért, hogy
feledtessem vele élete nagy álmát?
Úgy tûnt fel: mindannyian arra koncentrálnak, amit csinálnak, kivéve engem. Én õt figyeltem, õ pedig az
angyalok nyelvén beszélt.
Nem tudom, mi vitt mégis arra, hogy megpróbáljak beszélni a nyelvükön. Talán az ellenállhatatlan vágy,
hogy találkozzak vele, és elmondhassam, mit érzek. Talán meg kellett hallgatnom, amit a lelkem közölni
akart velem: a szívemnek ugyanis komoly kétségei támadtak, és válaszra várt.
Nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá: rettenetesen nevetségesnek éreztem a helyzetet. De mindenféle
ember volt ott, idõsek és fiatalok, férfiak és nõk, papok és világiak, novíciusok és apácák, diákok és
nyugdíjasok. Ettõl felbátorodtam, és arra kértem a Szentlelket, hogy segítsen lerombolni a falat, amit a
félelem épített körém.
"Próbáld meg" - biztattam magamat. "Csak szedd össze a bátorságod, nyisd ki a szád, hadd tóduljanak ki
rajta az értelmetlen szavak. Próbáld meg."
Úgy döntöttem, hogy megpróbálom. De elõbb azt kértem, hogy ez az éjszaka, ami egy hosszú-hosszú
napnak a vége - olyan hosszú volt ez a nap, hogy már nem is emlékeztem az elejére -, ez az éjszaka
valaminek a kezdete legyen az életemben.
Úgy látszott, Isten meghallgatta az imámat. A szavak egyre könnyebben szabadultak ki a számból, és
lassanként elvesztették a jelentésüket az emberi értelem számára. Levetkõztem
a gátlásaimat, megnõtt az önbizalmam, és most már szabadon áradt belõlem az a furcsa nyelv. S ha én
magam semmit nem értettem is abból, amit mondtam, a lelkem számára mégis volt értelme.
Csupán attól, hogy van merszem értelmetlen dolgokat beszélni, eufórikus hangulatba kerültem. Úgy
éreztem, hogy szabad vagyok, s végre nem kell senkinek magyarázatot adnom a viselkedésemre. És ez a
szabadság az egekbe röpített - ahol egy Nagyobb Szeretet, amely mindent megbocsát, és soha nem
haragszik, ha elfordulunk tõle, visszafogadott.
"Azt hiszem, kezd visszatérni a hitem" - gondoltam, elámulva azon, hogy milyen csodákra képes a
szeretet. Éreztem, hogy a Szûzanya a karjába vesz, betakar a köpenyével, és felmelegít. A különös szavak
egyre gyorsabban áradtak ki a számon.
Elkezdtem sírni. A boldogság elárasztotta a szívemet. És ez a boldogság erõsebb volt, mint a félelmeim,
mint a kicsinyes és földhözragadt elveim, vagy mint az a törekvésem, hogy életem minden pillanatát
kézben tartsam.
Tudtam, hogy ez a sírás az ég adománya, hiszen az iskolában az apácák azt tanították, hogy a szentek is
sírtak, amikor extázisba estek.
- De jó, hogy Isten nõ is lehet - suttogtam, miközben a többiek énekeltek. - Ha valóban így van, bizonyára
Isten nõi arcától tanultunk meg szeretni.
Ismét elbizonytalanodtam, nem értettem, mi történik körülöttem. Valaki odajött hozzám, és rátette a
kezét a vállamra. Aztán a másik vál-lamat
is megfogta valaki.
Nyolcan összegyûltünk, és egymás vállát fogva körbe álltunk. Aztán elõrehajoltunk, és ösz-szeérintettük
a homlokunkat.
Úgy néztünk ki, mint egy sátor. Az esõ fölerõsödött, de senki nem törõdött vele. Az alakzat, amit
alkottunk, egyesítette az energiáinkat és a testmelegünket.
- mondta a férfi, aki a jobb vállamat fogta. -Mondjunk el egy Üdvözlégyet a fiamért.
-A Szeplõtelen Fogantatás fénye adjon nekem világosságot, és hozza el nekem a gyógyulás adományát -
mondta egy nõi hang. -Mondjunk el együtt egy Üdvözlégyet.
Erre megint mindannyian azt feleltük: "Ámen", majd imádkoztunk. És aztán sorra
mindenki kért valamit, és a többiek vele együtt imádkoztak. Magam is elcsodálkoztam saját magamon,
amikor észrevettem, hogy úgy imádkozom, mint egy gyermek - s hogy, mint egy gyermek, hiszek is
abban, hogy kéréseink teljesülnek.
A csoport egy pillanatra elhallgatott. Rájöttem, hogy én következem. Kérnem kell valamit. Más
körülmények között elsüllyedtem volna szégyenemben, és nem is mertem volna megszólalni. De
éreztem, hogy van köztünk még Valaki, és a jelenléte fölbátorított.
- A Szeplõtelen Fogantatás tanítson meg úgy szeretni, ahogyan õ szeret - mondtam. - És ez a szeretet
indítson növekedésnek engem és azt a férfit, akit szeretek. Mondjunk el egy Üdvözlégyet.
Ahogy együtt imádkoztunk, megint végtelenül szabadnak éreztem magam. Évekig harcoltam a saját
szívem ellen, mert féltem a bánattól, a csalódástól és a szenvedéstõl. Mindig tudtam, hogy az igazi
szerelem mindezek fölött áll, és hogy még meghalni is jobb, mint szerelem nélkül élni. De azt gondoltam,
hogy csak másoknak van bátorsága hozzá. Most azonban, ebben a pillanatban, rájöttem, hogy én is
képes vagyok rá. Ha csupa szenvedés és csalódás és magány az ára, akkor is megéri szerelmesnek lenni.
"Most nem gondolhatok ilyesmire, a szertartásra kell koncentrálnom." A pap, aki vezette a tömeget, azt
kérte, hogy oszoljanak fel a cso-
- Van köztünk valaki, akinek beteg a menye. Tudja meg, hogy a lány hamarosan meggyógyul - szólalt meg
egyszer csak egy nõ.
Ezután megint imádkoztak, és örvendezve énekeltek. Közben idõnként újból megszólalt ugyanaz a nõ.
-Van köztünk valaki, akinek nemrég meghalt az édesanyja. Erõsödjön meg a hitében, és tudja meg, hogy
édesanyja a mennyek országában van.
Késõbb megtudtam, hogy ez a jövendölés adománya. Hogy bizonyos emberek képesek megmondani, mi
történik egy távoli helyen, vagy mi fog történni a közeljövõben.
S bár ezt akkor még nem tudtam, hittem annak a nõi hangnak, aki csodákról beszélt. És reménykedve
vártam, hátha egyszer csak megemlíti azt is, hogy van köztünk két ember, aki szereti egymást. Hátha
kijelenti, hogy szerelmükre áldását adják az angyalok és az összes szentek, az Isten és az Istennõ.
Nem tudom, mennyi ideig tartott a szertartás. Az emberek újra elkezdtek furcsa nyelveken beszélni,
énekeltek, égnek emelt karokkal táncoltak, imádkoztak a szomszédaikért, csodákért könyörögtek, és
hálát adtak a teljesített kéréseikért.
- Imádkozzunk énekelve mindazokért, akik ma vettek részt elõször ezen a karizmatikus megújuláson.
- Fogadjuk el az áldást - mondta a pap. Mindenki a folyó másik partján lévõ, kivilágított barlang felé
fordult. A pap elmondott né-
hány imát, és megáldott minket. Akkor megcsókoltuk egymást, "boldog Szeplõtelen Fogantatás napját"
kívántunk egymásnak, azután szétszéledtünk, és mindenki ment a maga útján.
- Te is - feleltem mosolyogva.
Beültünk az autóba, és visszamentünk Saint-Savinbe. Annyira vártam már ezt a pillanatot, és most, hogy
eljött, nem tudtam, mit mondjak. Nem tudtam beszélni sem a hegyi házikóról, sem a szertartásról, sem a
lemezekrõl és a könyvekrõl, sem a furcsa nyelvekrõl és a csoportos imádkozásról.
Rádöbbentem, hogy két világban él. Ez a két világ valahol biztosan egyesül - csak azt kell megtalálnom,
hogy hol.
De abban a pillanatban semmit nem értek a szavak. A szerelmet csak akkor találjuk meg, amikor
szeretünk.
- Csak egy váltópulóverem van - mondta, amikor hazaértünk a szobánkba. - Odaadom neked. Holnap
veszek magamnak egy másikat.
- Tegyük a ruháinkat a fûtõtestre. Holnapra megszáradnak - válaszoltam. - Egyébként van még egy
blúzom, amelyet tegnap mostam ki.
- Szeretlek - mondta.
Rágyújtott.
A cigaretta parazsa egy-egy pillanatra megvilágította az arcát. Megfogta a kezem, és így ültünk egy
darabig. Aztán megsimogattam a haját.
- Nem kéne kérdezned - mondtam. - A szerelem nem kérdezhet sokat, mert abban a pillanatban, amint
elkezdünk gondolkodni, elkezdünk félni is. Megmagyarázhatatlan félelem ez, nem is érdemes
megpróbálni szavakba önteni. Talán attól félünk, hogy a másik megvet, hogy visszautasít, hogy megtörik
a varázs. Lehet, hogy nevetségesen hangzik, de így van. Ezért jobb, ha a szerelem nem kérdez, hanem
cselekszik. Ahogy te is annyiszor mondtad már: kockáztatni kell.
- A szívem már a tiéd - folytattam, s úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna a szavait. - S ha holnap
elmész, akkor is mindketten emlékezni fogunk erre a csodálatos pár napra, a romantikus szerelemre, a
lehetõségre, az álomra. De hiszem, hogy Isten az õ Végtelen bölcsességében a Poklot a Paradicsom
közepén rejtette el. Mégpedig azért, hogy kénytelenek legyünk mindig résen lenni.
Magam is csodálkoztam azon, amit mondtam. De ha valamirõl úgy gondoljuk, hogy tudjuk, valóban
megértjük.
- Remélem nem gondolod, hogy nehéz eset vagyok - mondtam. - Sok férfival volt már dolgom.
Olyanokkal is szeretkeztem, akiket nem is ismertem igazán.
- Én is - felelte.
Próbált természetesen viselkedni, de ahogy megérintette a hajamat, láttam rajta, hogy nehezére esik
hallgatni ezeket a szavakat.
- De ma reggel csodálatos módon visszanyertem a szüzességem. Ne is próbáld megérteni, mert csak egy
nõ tudhatja, mirõl beszélek. Most kezdem újra felfedezni, mi is az igazi szerelem. És ez idõbe telik.
Magam sem értettem, miért csináltam ezt. Nem tudtam eldönteni, hogy azért beszéltem így, hogy még
jobban magamhoz láncoljam, vagy azért, hogy szabadon engedjem.
Végtelenül nyugodt éjszakám volt. Volt egy pillanat, amikor úgy tûnt, mintha ébren lennék, pedig
aludtam. Egy nõ megérintette a vállamat, és az volt a benyomásom, hogy régóta ismerem, mert úgy
éreztem, hogy szeret és vigyáz rám.
Reggel hétkor ébredtem fel, és rettenetesen melegem volt. Eszembe jutott, hogy feltekertem a fûtést,
hogy megszáradjanak a ruháink. Még sötét volt, és igyekeztem zaj nélkül felkelni, nehogy felébresszem.
Pánikba estem. Azonnal ott termett a Másik, és rákezdett: "Látod? Csak meg kellett adnod magad, és
máris felszívódott. Ahogy az összes többi férfi."
Percrõl percre nõtt a kétségbeesésem. Tudtam, hogy nem veszíthetem el a fejem. De a Másik folytatta:
"Még mindig itt vagyok ám" - mondta. "Engedted, hogy megváltozzon a szélirány, ajtót nyitottál, és a
szerelem elárasztotta az életed. De ha gyorsan cselekszünk, még menthetjük, ami menthetõ."
"Elment" - folytatta a Másik. "Jobban teszed, ha azonnal elhagyod ezt az Isten háta mögötti helyet. A
zaragozai életed még érintetlen: siess vissza. Fuss, mielõtt elveszítesz mindent, amit annyi erõfeszítés
árán megszereztél."
"A férfiaknak mindig mindenre megvan az okuk" - felelte a Másik. "De a vége akkor is az, hogy
otthagynak bennünket."
Szóval ki kell találnom, hogyan térhetnék vissza Spanyolországba. Az agynak mindig szüksége van
valamire, amivel elfoglalhatja magát.
Csakhogy ünnepnap volt, és a pénz csak másnap érkezett volna meg. És addig is mit
eszem? És hogy magyarázom meg a szállásadóimnak, hogy várniuk kell, mert csak késõbb tudok fizetni?
"Az lesz a legjobb, ha nem mondasz semmit" - tanácsolta a Másik. Hát igen, neki van elég tapasztalata, õ
tudja, hogy kell viselkedni ilyen helyzetekben. Õ nem szerelmes kamaszlány, aki elveszti a fejét, hanem
felnõtt nõ, aki mindig tudja, mit akar. Valóban: úgy kellene viselkednem, mintha mi sem történt volna,
mintha bármelyik pillanatban visszatérhetne. Amikor pedig megérkezik a pénz, kiegyenlítem a számlát,
és távozom.
"Nagyon jó" - mondta a Másik. "Kezdesz olyan lenni, mint régen. Ne keseredj el: egy szép napon majd
megtalálod az igazit. Azt a férfit, akit kockázat nélkül szerethetsz."
"A kolostorba mentem. Pakold össze a holmidat, mert ma éjszaka visszamegyünk Spanyolországba.
Délután érkezem."
Magamhoz szorítottam a levelet, és hirtelen nem is tudtam, hogy megkönnyebbüljek, vagy még
nyomorúságosabban érezzem magam.
Én is szerettem õt. Minden percben, minden pillanatban egyre nõtt bennem ez az érzés, és
folyamatosan alakított. Ismét hinni kezdtem a jövõben, és - lassacskán - ismét hinni kezdtem Istenben.
"Soha többet nem állok szóba a sötétebbik felemmel" - ígértem meg magamnak, és ezzel végleg
bezártam a kaput a Másik elõtt. "A harmadik emeletrõl lezuhanni éppolyan életveszélyes, mint a
századikról."
- Közel vagyunk a határhoz. A turisták nyaranta elárasztják Lourdes-ot. Ha nem beszélem a spanyolt,
nem tudom kiadni a szobát.
Megkínált pirítóssal és tejeskávéval. Elkezdtem edzeni a lelkem, hogy szembe tudjak nézni a nap
esetleges további kihívásaival. Olyan lassan telt az idõ, hogy minden egyes óra egy évnek tûnt. Abban
reménykedtem, hogy a reggeli majd megnyugtat egy kissé.
- Látja azokat a hegycsúcsokat odakint? -kérdezte az asszony. - Az én elsõ szerelmem ott halt meg, a
hegyekben.
- Igen, találtam. És újra boldog vagyok. Különös a sors: alig ismerek valakit, aki az elsõ szerelmével
házasodott volna össze. És aki mégis, az mind arról panaszkodik, hogy valami hiányzik az életébõl, hogy
nem volt ideje kiélni magát.
Hirtelen elhallgatott.
- Gyakran nézem azt a kutat odakint. És arra gondolok: azelõtt senki nem tudta, hol van a víz - de aztán
Szent Savinus elkezdett ásni, és megtalálta. Ha nem próbálta volna meg, most nem itt lenne a falu,
hanem odalent, a folyó mellett.
- Ez a kút csalogatta ide az embereket, akik magukkal hozták az álmaikat, a reményeiket és a gondjaikat.
Élt egy ember, akinek volt mersze víz után kutatni, s amikor a víz megmutatta magát neki, mindenki
köréje sereglett. Azt hiszem, hogy a szerelem is akkor mutatkozik meg, ha bátran harcolunk érte. S ha
elég bátrak voltunk, és megtaláltuk, végül még több szerelmet vonzunk magunkhoz. Ha egy valaki
minket akar, mindenki minket akar. Ha azonban magányosak vagyunk, még magányosabbak leszünk.
Furcsa az élet.
- Arról szól, hogy akár egy egész város is elköltözhet, de egy kút soha. A szeretõk a kútnál találkoznak, s
ott oltják szomjukat, ott építik fel a házukat, és ott nevelik fel a gyermekeiket. De ha valamelyikük el akar
menni, a kút nem mehet vele. A szerelem ott marad, elhagyatva -hiába van tele ugyanazzal a tiszta
vízzel, mint régen.
- Leányom, hiszen maga úgy beszél, mint egy öregasszony, aki sokat szenvedett -mondta.
- Pedig nem igaz. Mindig is gyáva voltam. Soha nem ástam ki a kutat. Csak most kezdtem el, és nem
akarok megfeledkezni arról, hogy milyen veszélyek leselkednek rám.
Ekkor észrevettem, hogy valami nyomja a combomat: valami van a nadrágzsebemben. Amikor eszembe
jutott, hogy mi az, egy pillanatra megdermedtem. Gyorsan befejeztem a reggelit.
- Volt itt egy nõ a faluban, aki nemrég meghalt, és az összes vagyonát a tarbes-i szerzetesrendre hagyta -
mondtam. - Nem tudja, merre van a háza.?
Az asszony kinyitotta az ajtót, és megmutatta. Az egyik középkori házikó volt az a kis téren. A hátsó
ablakai a völgyre és a hegyekre néztek.
- Két pap járt itt majdnem két hónappal ezelõtt - mondta. - És...
-És az egyik nagyon hasonlított a férjére -mondta végül, hosszas szünet után.
- Õ volt az - feleltem, miközben már indultam is kifelé, és nagyon meg voltam elégedve magammal,
amiért megengedtem a bennem szunnyadó gyermeknek, hogy csintalankodjon egy kicsit.
Megálltam a ház elõtt, és fogalmam se volt, mitévõ legyek. Mindent eltakart a köd, és úgy éreztem
magam, mintha valami szürke álomvilágban lennék, ahol idõnként furcsa szerzetek jelennek meg, akik
aztán még furcsább helyekre csalogatnak.
Ilyen ködben úgysem látnám a hegyeket az ablakból. A házban is sötét lenne - hiszen nem süt be a nap.
És különben is: nélküle az egész ház szomorúságot árasztana.
Várni. Ez volt a legelsõ lecke, amit megtanultam a szerelemrõl. A nap iszonyú lassan ván-szorog, ezer
tervet szõsz, elõre elképzeled az összes lehetséges párbeszédet, különbözõ fogadalmakat teszel,
megígéred magadnak, hogy
megváltozol - miközben egyre csak várod és várod, epedve és nyugtalanul, míg meg nem érkezik.
Akkor aztán már nem is tudod, mit mondjál. Az órákig tartó várakozás feszültté tett, a feszültség
félelemmé alakult, a félelem pedig meggátolja, hogy kimutasd az érzelmeidet.
"Nem tudom, hogy bemenjek-e." Eszembe jutott az elõzõ napi beszélgetésünk. Ez a ház álmaink
szimbóluma.
De nem ácsoroghattam ott egész nap. Összeszedtem hát a bátorságom, elõhúztam a zsebembõl a
kulcsot, és elindultam az ajtó felé.
Inkább meglepõdtem, mint megijedtem. Talán a férfi, akitõl a szobát béreltük - de nem emlékszem, hogy
megmondtam volna neki a nevemet.
A tér irányába fordítottam a fejem, de mindent beborított a köd. Aztán észrevettem egy homályos
alakot. Szapora léptekkel közeledett felém. Mintha a köd képzeletbeli figurái egyszerre valósággá váltak
volna.
Amikor odaért, észrevettem, hogy pap. Pontosan úgy nézett ki, mint a vidéki papok karikatúrái:
alacsony, kövérkés, majdnem kopasz fején itt-ott néhány õsz hajszál.
- Kár, hogy ez a köd mindent eltakar -mondta a házra pillantva. - Saint-Savin hegyek között fekszik, és
gyönyörû a kilátás ebbõl a házból. Az ablakaiból egyaránt jól látni a völgyet a mélyben, és a fagyos
csúcsokat a magasban. De biztosan te is tudod.
Megdörzsölte a kezét, hogy egy kicsit felmelegítse õket, és leült a járdaszegélyre. Leültem mellé. A köd
egyre sûrûbb lett, és teljesen eltakarta a templomot, pedig csak húsz méterre volt tõlünk.
Semmi mást nem láttunk, csak a kutat. Eszembe jutottak az asszony szavai.
- Itt van - mondtam. -Ki?
- Ezek szerint beszélt veled errõl! - mondta nevetve. - Hát, én jobban szeretem Szûz Máriának nevezni.
Ezt szoktam meg.
- Azért jöttem ide, mert látni akartalak titeket. Valaki, aki tegnap éjjel ott volt a karizmatikus csoportban,
elmesélte, hogy Saint-Savin-ben szálltatok meg. És ez nagyon kicsi falu.
- Õ elment a kolostorba.
- Nem, ott nincs. Hiszen onnan jövök. Néhány percig nem mondott semmit.
Megint elfogott a reggeli pánik. Pénz, intézkedések, felhívni a szüleimet, és hazautazni. De ígéretet
tettem valakinek, és nem akartam megszegni.
- Nagyon kimerült vagyok - törtem meg a csöndet. - Nem egészen egy héttel ezelõtt még tudtam, ki
vagyok, és mit akarok. Most viszont mintha valami viharba keveredtem volna, és csak vergõdöm, és
tehetetlennek érzem magam.
Meghökkentett ez a tanács.
- Ne ijedj meg - folytatta, mintha olvasna a gondolataimban. - Tudom, hogy az Egyháznak új papokra van
szüksége, és belõle igazán kitûnõ pap válhatna. De túl nagy árat kéne érte fizetnie.
A szavai derût és bátorságot öntöttek belém: szóval legalább nem utazott el. De a pap már nem
mosolygott.
- Atyám, teljesen összezavar - mondtam, miközben gyalogoltunk. - Szomorúnak látszott, amikor azt
mondta, hogy nincs ott a kolostorban.
- S hogy elítélik mások bûneit, holott õk maguk is elkövetik ugyanezeket a bûnöket. Hogy azt hiszik,
mindent tudnak a házasságról és a szerelemrõl, pedig soha nem voltak házasok. Hogy a pokol tüzével
fenyegetõznek, pedig õk ugyanúgy vétkeznek, mint mi. És úgy beszélnek Istenrõl, mint valami bosszúálló
lényrõl, aki az embert hibáztatja Egyszülött Fiának a haláláért.
A pap nevetett.
- Nem tudom pontosan - mondtam végül. -Olyan emberek, akik mindent otthagynak, és elindulnak, hogy
megkeressék Istent.
- És megtalálják?
- Ezt atyám tudja, nem én. Fogalmam sincs. A pap észrevette, hogy kicsit kifulladtam, és
lelassította a lépteit.
- Nem jól fogalmaztál, gyermekem - kezdte. - Aki azzal a szándékkal indul el, hogy megkeresse Istent, az
csak az idejét vesztegeti. Járjon bár ezer utat végig, és csatlakozzék bár ezer valláshoz és szektához, így
soha nem találja meg. Isten itt van, most is, velünk. Láthatjuk ebben a ködben, ezen a földön, ezekben a
ruhákban, ezekben a cipõkben. Az angyalai vi-
gyáznak ránk, amikor alszunk, és segítenek, amikor dolgozunk. Hogy megtaláljuk Istent, elég, ha
körülnézünk. De nem könnyû ez a találkozás. Minél jobban beavat minket a titkaiba, annál
elveszettebbnek érezzük magunkat. Mert folyton arra ösztönöz, hogy kövessük az álmainkat és a
szívünket, de ez nagyon nehéz, hiszen egész más életmódot szoktunk meg. De végül - legnagyobb
meglepetésünkre - felfedezzük, hogy Isten boldognak akar látni minket. Mert Isten az atyánk.
A köd kezdett felszállni. Megpillantottam egy kis parasztházat, és egy rozsét gyûjtõ asz-szonyt.
- Igen, az anyánk is - helyeselt. - Ahhoz, hogy lelki életet élj, nem kell feltétlenül belépned egy rendbe, és
nem kell böjtölnöd és önmegtartóztatást gyakorolnod. Elég, ha van hited, és elfogadod Istent. És
innentõl kezdve minden út az Õ útja lesz, mi pedig az Õ csodáinak az eszközei.
- Beszélt már nekem atyámról - szakítottam félbe. - És tõle is sokat tanultam ezekrõl a dolgokról.
- Remélem, te elfogadod az ég adományait -folytatta a pap. - Mert bizony nem mindenki fogadja el,
amint ezt a történelem is tanúsítja. Oziriszt felnégyelték Egyiptomban. A görög istenek a földi férfiak és
nõk miatt viszálykodtak. Az aztékok elkergették Kecalkoatlot. A viking isteneknek egy nõ miatt kellett
elszenvedniük
- Mert Isten lejött közénk, hogy megmutassa, mekkora hatalommal bírunk. Mindannyian az Õ álmának
szereplõi vagyunk, és Õ boldog álmot szeretne. Ez azonban azt is jelenti, hogy ha belátjuk, hogy Isten
boldogságra teremtett minket, akkor el kell fogadnunk, hogy ha szomorúak vagyunk, azt csak
magunknak köszönhetjük. Ezért mindig megöljük Istent. Keresztre feszítjük, elégetjük, számûzzük, vagy
csak a szívünkben temetjük el.
Azonnal eszembe jutott az elõzõ este. Amikor megérkeztünk a bazilikához, egy férfi valami ilyesmit
mondott: "a férfi, aki maga mellett áll, csodákat tesz!".
-Nem, nem sietünk - szólaltam meg, és majd' elsüllyedtem szégyenemben a francia ki-
ejtésem miatt. - Fázom, és szívesen meginnék egy kávét.
A nõ kézen fogott, és beléptünk. Nagyon kellemes ház volt, de minden fényûzést nélkülözött: a falai
kõbõl voltak, a padló és a meny-nyezet pedig fából. A kandalló elõtt egy hetven év körüli férfi ült.
- Már tíz kilót híztam - felelte a férfi. - De még nem tudok segíteni a feleségemnek.
- Hol van a fiú? - kérdezte a férfi. -Arrafelé láttam menni, amerre mindig -
-Adja ránk áldását, atyám - mondta a nõ. - Talán atyámnak is van olyan hatalma, mint annak a fiúnak.
- Álljon meg itt, elõttem - mondta a férfinak. Az öreg engedelmeskedett. A pap lehunyta a
Aztán egyszer csak elkezdett nagyon gyorsan beszélni. Olyan volt, mint valami ördög-ûzés, bár nem
értettem pontosan, mit mondott. A kezét az öregember vállára tette, majd lecsúsztatta a karján,
egészen az ujjai hegyéig. Ezt többször megismételte.
A kandallóban egyre hangosabban pattogott a tûz. Talán csak véletlen egybeesés volt, de az is lehet,
hogy a pap járt olyan tájakon, amelyekrõl eddig tudomásom sem volt - s amelyek befolyásolni tudták az
elemeket.
Az asszony és én mindig megijedtünk, ahányszor csak elpattant egy gally. A pap egyáltalán nem vett
tudomást rólunk: átadta magát a hivatásának - a Szûzanya eszközévé vált, ahogy az imént mondta.
Különös nyelven beszélt. Megdöbbentõ sebességgel áradtak belõle a szavak. A keze most már
mozdulatlanul nyugodott az öreg vállán.
Aztán ugyanolyan hirtelen, ahogy elkezdte, befejezte a szertartást. Megfordult, és jobb kezével egy
óriási keresztet rajzolva a levegõbe, teljesen hagyományos módon megáldott minket.
- Ha most iszom egy kávét, nem fogok tudni aludni - felelte a pap.
Az asszony nevetett, és mormogott valamit, hogy "még csak reggel van". De nem vitatkozott, hiszen már
kint voltunk az úton.
- Atyám, ez az asszony valami fiúról beszélt, aki meggyógyította a férjét. Õ volt az, ugye?
- Igen, õ volt.
Rosszul lettem. Eszembe jutott az elõzõ napi férfi, a bilbaói eset, a madridi elõadás, az emberek, akik
csodákról beszéltek, és eszembe jutott, hogy amikor nyolcan egymást átkarolva imádkoztunk, az volt az
érzésem, hogy van köztünk még valaki.
Egy olyan férfit szeretek, akinek gyógyító ereje van. Egy férfit, aki segít a felebarátain, enyhíti a
szenvedést, visszaadja az egészségét a betegnek és a reményt a hozzátartozóknak. Ilyen fontos küldetés
nem fér bele egy kis házikóba, fehér függönyökkel, kedvenc lemezekkel és könyvekkel.
- Igen - felelte a pap. - Én ezt az adományt kaptam, és igyekszem méltó lenni hozzá. A Szûzanya
megtanított rá, hogyan merülhetek el az emberi érzelmek forgatagában, hogy a lehetõ legjobban tudjam
irányítani õket.
- Tehát tud olvasni a szívemben, atyám. És tudja, hogy szeretem, és minden pillanatban egyre jobban
szeretem. Együtt fedeztük fel a világot, és együtt is maradtunk ebben a világban. Mindennap jelen volt
az életemben - akár akartam, akár nem.
Mit mondhattam volna ennek a papnak, aki ott jött mellettem? Soha nem értené meg, hogy voltak más
szeretõim, szerelmes is voltam, és ha hozzámennék valakihez, bizonyára boldog lennék. Gyerek voltam
még, amikor fölfedeztem a szerelmet, de rögtön ki is vertem a fejembõl, Soriában, egy téren.
De - úgy látszik - nem végérvényesen. Elég volt három nap, hogy visszatérjen az életembe.
-Jogom van boldognak lenni, atyám. Visszakaptam, amit elveszítettem, és nem akarom újra elveszíteni.
Harcolni fogok a boldogságomért. Ha feladom ezt a harcot, a lelki életrõl is lemondok. Ahogy atyám is
mondja, eltávolodnék Istentõl, és lemondanék nõi hatalmamról. Harcolni fogok érte, atyám.
Jól tudtam, hogy mit keres itt ez az alacsony, kövér ember. Azért jött, hogy meggyõzzön, hogy neki
sokkal fontosabb küldetést kell teljesítenie, és hogy rábeszéljen: hagyjam el.
Nem, egy percig sem hiszem el, hogy ez a pap, aki mellettem gyalogol, azt szeretné, ha
összeházasodnánk, és egy olyan házikóban élnénk, mint az a saint-savini ház. Csak azért mondta, mert
be akar csapni, hogy letegyem a
Most is tudta, mire gondolok, de nem szólt semmit. Persze lehet, hogy tévedtem, és nem is akart
becsapni - de hát én nem tudok mások gondolataiban olvasni. A köd gyorsan feloszlott, és végre
megláttam az utat, a hegyoldalt, a mezõt és a hólepte fákat. Az érzéseim is kitisztultak.
A fenébe is! Ha tényleg gondolatolvasó, hát tudjon meg mindent! Tudja meg, hogy tegnap szeretkezni
akart velem, de én visszautasítottam - és most nagyon bánom.
Tegnap azt gondoltam, hogy ha el kell mennie, akkor úgy õrzöm meg az emlékeimben, mint egy
gyermekkori jóbarátot. De ez ostobaság. Ha a teste nem is hatolt belém, valami más, ami sokkal
mélyebb, belém hatolt, egészen a szívemig.
- Ez nem lesz könnyû, atyám. Tegnap, amikor a barlang elõtt imádkoztunk, rájöttem, hogy én is fel
tudom ébreszteni magamban azokat az adományokat, amelyekrõl atyám beszélt. És arra fogom
használni õket, hogy megtartsam õt.
- Bár úgy lenne - mondta a pap, halvány mosollyal az arcán. - Bárcsak sikerülne.
A pap megállt; elõvett egy rózsafüzért a zsebébõl. Aztán mélyen a szemembe nézett.
-Jézus azt mondta, hogy ne esküdözzünk, nem esküszöm meg tehát. De annak a lénynek a színe elõtt,
akinek léte számomra szent, itt és most kijelentem, hogy nem kívánom tõle, hogy a hagyományos
módon szolgálja az Urat. Nem szeretném, ha kötelességbõl lenne belõle pap. Sokféleképpen lehet
szolgálni az Istent
- akár a te oldaladon is.
Odanéztem. Kicsit távolabb megpillantottam egy autót. Azt az autót, amivel idejöttünk
Spanyolországból. - Mindig gyalog jön - mondta mosolyogva.
A hó átáztatta a cipõmet. De a pap lábán csak egy nyitott szandál volt gyapjúzoknival, így hát nem
akartam panaszkodni.
- Hova megyünk?
- Találkozunk vele. És még másokkal is. Láttam, hogy nem akar tovább beszélgetni.
Némán mentünk egymás mellett. Már majdnem teljesen föloszlott a köd, és megjelent a nap
aranykorongja.
Elõször láttam teljes pompájában a völgyet: az alattunk csörgedezõ folyót, néhány szétszórt települést
és Saint-Savint, ami úgy nézett ki, mintha odaszögezték volna a hegy oldalához. Fölismertem a
templomtornyot, egy te-
metõt, amit addig észre sem vettem, és a düledezõ középkori házakat, amelyek a folyóra néztek.
Nem sokkal alattunk, ott, ahonnan jöttünk, most egy pásztor vezette a nyáját.
Letöröltük a havat egy szikláról, és nekitámaszkodtunk. A pap jócskán megizzadt - a lábai pedig
bizonyára jéggé fagytak.
- Szent Jakab tartson meg jó erõben, hogy egyszer még végigjárhassam az útját - mondta a pap, felém
fordulva.
- Némelyik a vadászoktól származik, a többi azoké a nõké és férfiaké, akik folytatni akarják a régi
hagyományt.
- Miféle hagyományt?
-Amit Szent Savinus is gyakorolt. Visszavonulni a világtól, idejönni a hegyekbe, és gyönyörködni Isten
dicsõségében.
-Atyám, valamit nem értek. Tegnap egy olyan férfi volt mellettem, aki a vallásos élet és a házasság között
ingadozott. Ma megtudtam, hogy ez a férfi csodákat tesz.
- Mindannyian csodákat teszünk - mondta a pap. - Jézus azt mondta: ha akkora hitünk lenne, mint egy
mustármag, és azt mondanánk ennek a hegynek: "menj odébb!", a hegy odébb menne.
- Nincs szükségem hittanórára, atyám. Szeretem azt a férfit, és mindent tudni akarok róla, hogy
megérthessem, és segíthessek neki. Nem érdekel, mire lennénk képesek, és mire nem.
- Egy tudós, aki a majmokat tanulmányozta, Indonézia egyik szigetén megtanított egy nõsténymajmot
arra, hogy mossa meg a folyóban a krumplit, mielõtt megeszi. Az étel sokkal finomabb lesz, ha
megszabadítjuk a homoktól és a piszoktól. A tudós - aki ezt azért csinálta, mert a csimpánzok
tanulékonyságáról írt tanulmányt - álmában sem gondolta volna, mi fog történni ezután. Nagyon
meglepõdött, amikor azt vette észre, hogy a sziget többi majma is elkezdi utánozni a nõsténymajmot.
Mígnem egy szép napon az összes többi sziget majmai is elkezdték megmosni a krumplit. De a
legmegdöbbentõbb ebben az egészben az, hogy ezeknek a majmoknak semmiféle kapcsolata nem volt
azzal a szigettel, ahol a tudós a kísérletet végezte.
Elhallgatott.
- Érted?
- Nem - feleltem.
- Rengeteg tanulmány született errõl a kérdésrõl. A leginkább elfogadott magyarázat az, amely szerint ha
néhány ember eljut a fejlõdés valamely fokára, bizonyos idõn belül az egész emberi faj követni fogja.
Nem tudjuk, hány
ember szükséges hozzá, hogy elindítson egy ilyen hullámot. De az biztos, hogy a jelenség létezik.
- Mint a Szeplõtelen Fogantatás története -mondtam. - Egyszerre jelent meg a vatikáni bölcseknek és a
tudatlan parasztlánynak.
- A világnak lelke van, és néha elérkezik a pillanat, amikor ez a lélek mindenben és mindenkiben
egyszerre cselekszik.
-A jelek szerint a Szeplõtelen Fogantatás dogmája nem csupán a Vatikán ügye volt -mondta. - Nyolcmillió
ember írta alá azt a kérvényt, amelyet benyújtottak a pápának. A világ minden tájáról érkeztek aláírások.
A dolog benne volt a levegõben.
- Mihez?
-Azon az úton, amely elvezet bennünket ahhoz a felismeréshez, hogy a Szûzanya valójában Isten nõi
arcának a megtestesülése. Végül is azt már elfogadtuk, hogy Jézus testesítette meg a férfiúi arcát.
- Mikor jön el az az idõ, amikor elfogadjuk végre, hogy a Szentháromságban a nõnek is helye van? Mikor
ismerjük el az Anya, a Fiú és a Szentlélek Szentháromságát?
- Menjünk tovább - mondta a pap. - Túl hideg van ahhoz, hogy itt álldogáljunk.
Nem válaszolt.
- Elmesélek egy részletet rendünk alapításának történetébõl - mondta. - Mezítlábas karmeliták vagyunk,
az Ávilai Szent Teréz által bevezetett regulákat követjük. Télen szandálban járunk: aki képes uralkodni a
testén, az a lelkén is képes. Teréz nagyon szép nõ volt, akit azért adott zárdába az apja, hogy elõkelõ
nevelést kapjon. Egy szép napon, amikor a keren-gõn sétált, megszólította Jézust, és elkezdett
beszélgetni vele. Az elragadtatás pillanataiban olyan erõs és mély extázisba esett, hogy teljesen átadta
magát az érzésnek, és hamarosan megváltozott az élete. Látván, hogy a karmelita kolostorok
házasságközvetítõ irodákká züllöttek, elhatározta, hogy alapít egy új rendet,
amely Krisztus és a karmeliták eredeti tanításait követi. Szent Teréznek elõször önmagát kellett
legyõznie, aztán korszakának nagy hatalmaival - az egyházzal és az állammal - kellett szembenéznie. De
rendületlenül ment elõre, mert meg volt gyõzõdve arról, hogy fontos küldetést teljesít. Egy szép napon -
amikor lélekben éppen meggyöngült - egy rongyos nõ jelent meg a házban, ahol lakott. Mindenáron
beszélni akart az apácával. A ház tulajdonosa alamizsnát ajánlott neki, de õ visszautasította, és azt
mondta, hogy csak akkor megy el onnan, ha beszélt Terézzel. Három napig várta kint - étlen-szomjan. Az
apáca megszánta, és be akarta engedni. "Nem - mondta a ház tulajdonosa. - Õrült." "Ha hallgatnék az
emberekre, saját magamat is õrültnek kéne tartanom -felelte az apáca. - Lehetséges, hogy ez a nõ
ugyanabban az õrültségben szenved, amelyikben én: a megfeszített Krisztusért lángol."
- Igen - felelte. - De térjünk vissza a történethez. Az apáca fogadta a nõt. A nõ azt mondta, hogy
Granadából való, és Mária de Jesus Yepesnek hívják. Karmelita novícia volt, de egyszer megjelent neki a
Szûzanya, és arra kérte, hogy alapítson kolostort, amely a rend eredeti regulái szerint él.
- Mária de Jesus még aznap kilépett a rendbõl, és elindult gyalog, mezítláb Rómába. Két
évig zarándokolt - két évig a szabad ég alatt aludt, hol fázott, hol melege volt, alamizsnából és az
emberek jóindulatából élt. Csoda volt, hogy megérkezett. De még nagyobb csoda volt, hogy IV Pius pápa
fogadta õt.
- Mert a pápa is úgy gondolkodott, ahogyan Teréz és még sokan mások - vontam le a következtetést.
Ahogy Bernadette-nek fogalma sem volt a vatikáni döntésrõl, és ahogy a többi sziget majmai nem tudtak
a tudós kísérletérõl, Mária de Jesus és Teréz sem ismerték egymás gondolatát.
Egy erdõn haladtunk keresztül. Ahogy a köd teljesen feloszlott, a fák száraz, hólepte legfelsõbb ágain
megcsillantak a nap elsõ sugarai.
- Igen. A világ idõnként elérkezik egy olyan pillanathoz, amikor egyszerre többen ugyanazt a parancsot
kapják.
- Kövesd az álmaidat, változtasd meg az életed, és lépj rá Isten ösvényére. Tégy csodákat. Gyógyíts.
Prófétálj. Hallgass az õrangyalodra. Változz meg. Legyél harcos, és harcolj boldogan.
- Merj kockáztatni.
Most már mindent elárasztott a napfény. Ragyogott a hó, és a vakító fény már bántotta a szememet.
Ugyanakkor mintha csak megerõsítette volna a pap szavait.
- Még csak a történet hõsoldalát meséltem el. Még semmit nem tudsz a hõsök lelkérõl.
- Igen. A rómaiak pedig oroszlánok elé vetették a keresztényeket. Akik a máglyán vagy az arénában
haltak meg, azok hamarosan ünnepelt hõsökké váltak az emberek emlékezetében - és ez rendjén is van.
De ma valami sokkal borzalmasabbal kell szembenézniük a Fény harcosainak, ami egyáltalán nem olyan
felemelõ, mint a mártírhalál. Az õ haláluk lassú és fájdalmas: a szégyen és a megaláztatás emészti el
õket. Ez történt Szent Terézzel is, aki egész hátralévõ életében szenvedett. És ez történt Mária de
Jesussal. És ez történt a vidám fátimai gyerekekkel: Jacinta és Francisco néhány hónap múlva meghalt,
Lucia pedig kolostorba vonult, ahonnan soha többé nem tette ki a lábát.
- De igen. Börtönbe vetették, megalázták, nem hittek neki. Ezt biztosan Õ is elmesélte neked. Biztosan
idézte a Jelenések szavait.
-A Szûzanya azon mondatai, amelyeket a lourdes-i jelenései alatt mondott, nem tölte-nének meg egy fél
oldalt sem. De egy valamit
világosan közölt a pásztorlánnyal: "Nem ígérem, hogy boldog leszel ezen a földön." S hogy miért kellett
figyelmeztetnie és vigasztalnia Bernadette-et? Mert tudta, micsoda szenvedés vár rá, ha elfogadja a
küldetését.
- Õ egy forradalmár - folytatta a pap, és hangja megtelt alázattal. - Nagy hatalma van, a Szûzanyával
beszélget. Ha összeszedné az erejét, ott lehetne az élen, õ lehetne az egyik úttörõje az emberiség lelki
átalakulásának. A világ nagyon fontos pillanat elõtt áll. Ha azonban ezt az utat választja, sokat fog
szenvedni. Korán világosodott meg. Eléggé ismerem már az emberi lelket, hogy tudjam, mi vár rá.
A pap felém fordult, és megfogta a vállam.
- Nem, semmit nem értesz. Túl fiatal vagy még, nem tudod, milyen gonosz a világ. Ebben a pillanatban
magadat is forradalmárnak gondolod. Úgy érzed, együtt megváltoztathatjátok a világot, új utakat
nyithattok, és a szerelmi történetetek legendává válik, s nemzedékeken keresztül fönnmarad. Még
mindig elhiszed, hogy a szerelem gyõzhet.
- Szeretem. Nem hiszem, hogy meg kéne várnom az égi háborúk végét. A szerelmem gyõzni fog.
A távolba meredt.
- Babilon folyóvizeinél, ott ültünk, és sírtunk - mondta, mintha csak magában beszélne. -A fûzfákra,
közepette, oda függesztettük hárfáinkat.
- Ezek a zsoltár elsõ sorai. A számûzetésrõl szól, azokéról, akik el akartak jutni az ígéret földjére, de nem
juthattak el. És ez a számûzetés még eltart egy darabig. Hogy tudnám megakadályozni a szenvedését
valakinek, aki idõ elõtt akar visszatérni a Paradicsomba?
Megláttam. Úgy kétszáz méterre lehetett tõlem. Meztelen felsõtesttel térdepelt a hóban, s messzirõl is
jól láttam, milyen piros a bõre a hidegtõl.
Lehajtott fejjel, imára kulcsolt kézzel térdelt. Nem tudom, hogy az elõzõ esti szertartás hatása alatt, vagy
a rõzsét gyûjtõ asszony miatt éreztem úgy, hogy akit nézek, annak óriási spirituális ereje van. És nem
evilági lény: Istennel és a mennyország megvilágosodott lelkeivel él egy világban. A körülötte ragyogó hó
még erõsebbé tette ezt a benyomást.
- Mások is vannak ezen a hegyen, akik azt csinálják, amit õ - mondta a pap. - Egész nap imádkoznak,
eggyé válnak Istennel és a Szûzanyával. Angyalokkal és szentekkel beszélgetnek, próféciákat és
bölcsességeket hallgatnak meg, amelyeket aztán közvetítenek a hívõk egy
kis csoportjának. Ha csak ennyit csinálna, nem is lenne baj. Csakhogy õ nem fog itt maradni. Be fogja
utazni a világot, hogy mindenütt terjessze a Nagy Anya eszméjét. És az egyháznak ez nem fog tetszeni. A
világ pedig kész megkövezni azokat, akik elsõként hirdetik ezt az eszmét.
- Hova megy?
- Fölébresztem a révületbõl. Megmondom, hogy tetszel nekem, és áldásom adom rátok. Itt akarom
megtenni, ezen a helyen, amely számára szent.
- Nem helyes - felelte. - Sok szülõ azért hibázik, mert azt hiszi, tudja, mi a legjobb a gyerekeinek. Én nem
vagyok az apja, és tudom, hogy helytelenül cselekszem. De be kell teljesítenem a sorsomat.
- Lehet. De akkor is oda kell mennünk. Ha meglát minket együtt, tudni fogja, hogy mindent elmeséltem
neked. Tudja, mi a véleményem.
- vitatkoztam. - Nagyon sokat jelent neki ez a nap. Láttam, milyen boldog volt tegnap éjjel, a barlangnál.
-A Szeplõtelen Fogantatás mindannyiunknak sokat jelent - felelte a pap. - De most én mondom, hogy
nem akarok a vallásról vitatkozni. Menjünk oda.
- Mert tudom, hogy most dõl el a jövõje. És lehet, hogy a rossz utat választja.
Megfordultam, és elindultam lefelé, azon az úton, amelyiken feljöttünk. A pap utánam jött.
- Mit csinálsz? Nem érted, hogy egyedül te mentheted meg? Nem érted, hogy szeret, és mindent
otthagyna érted?
Egyre gyorsabban mentem, és nehéz volt lépést tartani velem. De a pap csak jött utánam.
- Pontosan ebben a pillanatban hozza meg a döntést! Lehet, hogy úgy dönt, hogy elhagy!
- kiáltotta. - Harcolj a férfiért, akit szeretsz! De nem álltam meg. Olyan gyorsan mentem,
amilyen gyorsan csak bírtam, és magam mögött hagytam a hegyet, a papot, a választást. Tudtam, hogy a
férfi, aki mögöttem lohol, olvas a gondolataimban, és azt is tudtam, hogy felesleges minden próbálkozás,
hogy visszafor-
Nem gondoltam semmire. Szerettem volna elmenekülni, egyedül lenni, szerettem volna, ha van idõm
átgondolni az egészet.
- Látod ezeket a hegyeket körülöttünk? -kérdezte. - Õk nem imádkoznak, õk maguk az Isten imái. Mert
megtalálták a helyüket a világban, és ott is maradnak. Már itt voltak, mielõtt az ember fölnézett az égre,
meghallotta a mennydörgést, és feltette a kérdést, hogy ki teremtette mindezt. Megszületünk,
szenvedünk, meghalunk, de ezek a hegyek még mindig itt lesznek. Eljön a pillanat, amikor majd el kell
gondolkodnunk azon, hogy megéri-e eny-nyit erõlködni. Miért ne lehetnénk mi is olyanok, mint ezek a
hegyek: bölcsek, maradiak, helyhez kötöttek? Minek kockáztatni? Mi értelme megváltoztatni néhány
tucat embert -akik rögtön el is felejtik, mit tanítottunk nekik, és új kalandok után néznek? Miért nem
várjuk meg inkább, hogy bizonyos számú majom-ember magától megtanulja, amit kell, és aztán ez a
tudás szenvedés nélkül terjedjen el a világban?
- Sokszor próbáltam megérteni a sorsomat - mondta. - De még nem sikerült. Beletörõdtem, hogy csak
egy névtelen katona vagyok Isten seregében, és semmi mást nem csinálok, csak próbálom
megmagyarázni az embereknek, hogy miért van szenvedés, fájdalom és igazságtalanság a földön. Ez
minden. Kérem õket, hogy legyenek jó keresztények, mire õk mindig azt kérdezik: "Hogy hihetnék
Istenben, amikor annyi szenvedés van a világon?" Én próbálom megmagyarázni azt, amire nincs
magyarázat. Próbálom elmondani, hogy mindannyian egy nagy terv részei vagyunk. Hogy az angyalok
háborúznak egymással, és ebbe a háborúba minket is bevontak. Próbálom meggyõzni õket arról, hogy
ha néhány embernek lesz elég hite, hogy megváltoztassa a környezetét, az hamarosan az egész
emberiség hasznára válik. De nem hisznek nekem. És nem tesznek semmit.
- Olyanok, mint a hegyek - mondtam. -Szépek. Aki megpillantja õket, nem tud nem arra gondolni, milyen
csodálatos a Teremtés. Az élõ bizonyítékai Isten irántunk érzett szeretetének. De a hegyek sorsa csupán
ez a tanúság. Nem olyanok, mint a folyók, amelyek mozognak, és alakítják a tájat.
- Talán azért, mert bizonyára szörnyû sorsuk van - feleltem. - Kénytelenek mindig ugyanazt a tájat
bámulni.
- Én megtanultam olyan lenni, mint a hegyek - folytattam. - Mindennek megvolt a maga biztos helye
körülöttem. Köztisztviselõnek készültem, úgy terveztem, hogy férjhez megyek, aztán továbbadom a
gyermekeimnek a szüleim vallását, holott magam már nem voltam hívõ. Ma viszont kész vagyok
megváltozni, otthagyni a régi életemet és követni a férfit, akit szeretek. Milyen jó, hogy már nem vagyok
hegy: nem bírtam volna sokáig.
Fölálltam, és indultam tovább lefelé. A pap tiszteletben tartotta a hallgatásomat, és nem szólt hozzám,
amíg le nem értünk az országútig.
- Most elbúcsúzom. De szeretném, ha tudná, hogy megértem a szeretetét, amit iránta érez.
A pap elmosolyodott.
A nap hátralévõ részét azzal töltöttem, hogy a völgyben sétáltam. Játszottam a hóban, elmentem a
szomszéd faluba, ettem egy májkré-mes szendvicset, és néztem, hogyan fociznak a helybéli srácok.
Egy másik falu templomában gyertyát gyújtottam. Lehunytam a szemem, és ismételgettem az imákat,
amelyeket elõzõ nap tanultam. Aztán értelmetlen szavakat kezdtem mormolni, miközben mereven
néztem az oltár mögötti Krisztus-képet. Lassan szétáradt bennem a nyelvek adománya. Sokkal
könnyebben ment, mint gondoltam.
Talán ostobaságnak tûnik olyan szavakat mormolni, amelyek nem jelentenek semmit, és az eszünk nem
foghatja föl az értelmüket. De rajtuk keresztül a Szentlélek szólt hozzám, és olyan dolgokat mondott,
amikre szükségem volt.
Amikor úgy éreztem, hogy kellõképpen megtisztultam, lehunytam a szemem, és elkezdtem imádkozni.
"Szûz Mária, add vissza a hitem! Hadd legyek én is eszköz a kezedben. Add meg a lehetõséget, hogy a
szerelmen keresztül tanuljak! Hiszen a szerelem soha senkit nem térített el az álmaitól. Hadd legyek
társa és szövetségese a férfinak, akit szeretek. Õ pedig hadd tegye, amit tennie kell - de mellettem.
Már majdnem éjszaka volt, amikor visszatértem Saint-Savinbe. Az autó ott állt a ház elõtt, amelyben a
szobát béreltük.
- Már azt hittem, hogy elmentél. És nagyon féltem, mert te vagy nekem a legdrágább ezen a földön.
Megálltunk egy településen San Martin de Unx közelében. Az elõzõ napi esõzés és havazás miatt jóval
lassabban keltünk át a Pireneusokon, mint ahogy terveztük.
- Remélem, találunk valami helyet, ami még nyitva van - mondta, miközben kiszállt a kocsiból. - Éhes
vagyok.
Nem mozdultam.
- Szeretnék feltenni egy kérdést. Egy kérdést, amit egyszer sem tettem fel, mióta együtt vagyunk.
"Nem, nem lehetetlen. A Másik már nincs velem. Csodák pedig vannak" - mondtam magamban.
Nem válaszolt, és komoly lett az arca. "Nem kéne ilyeneket kérdeznem" - gondoltam. "Úgy tûnhet fel,
mintha irányítani akarnám az életét."
Egy darabig csak mentünk egymás mellett szótlanul. A városka fõterén megpillantottunk egy kivilágított
feliratot: Mesén El Sol.
A piros paprika és a szardella csillag alakzatban volt elrendezve a tányéron. Mellette néhány
papírvékonyra szeletelt manchego sajt.
Az asztal közepén egy égõ gyertya és egy fél üveg Riója bor.
Rajtunk kívül nem volt más vendég a bárban. Egyszer csak fölállt az asztaltól, és odament a telefonhoz.
Amikor visszajött, meg akartam kérdezni, hogy kivel beszélt - de ezúttal visszafogtam magam.
- Hajnali fél háromig vagyunk nyitva -mondta a fiú. - De ha akarják, hozhatunk még sonkát, sajtot és
bort, és itt maradhatnak a téren. Az ital majd elûzi a hideget.
- Nem maradunk olyan sokáig - felelte. -Virradat elõtt Zaragozában kell lennünk.
A fiú visszament a pult mögé. Újra megtöltöttük a poharunkat. Ismét kezdtem olyan könnyûnek érezni
magam, mint Bilbaóban. A kellemes mámor most is segített, hogy ki merjük mondani, amit gondolunk,
és meg tudjuk hallgatni egymást.
- Fáradt vagy már a vezetéshez, és ittunk is - mondtam, miután lenyeltem egy nagy kortyot. - Jobb lenne,
ha itt maradnánk. Láttam erre egy paradort.
Bólintott.
- Nézd meg ezt az asztalt - szólalt meg. -A japánok ezt sibuminak hívják, ami annyit tesz: az egyszerû
dolgok igazi bonyolultsága. Az emberek fognak egy csomó pénzt, drága helyekre mennek, és azt hiszik,
hogy most aztán különlegesek.
Ittam még egy kis bort. A parador. Még egy éjszaka mellette. A csodálatos módon visszanyert
szüzességem.
- Érdekes, ha egy papnövendék bonyolultságról és különlegességrõl beszél - mondtam, és próbáltam
másra koncentrálni.
- Igen, ezt a szerzetesrendben tanultam. Minél közelebb jutunk Istenhez a hit által, annál egyszerûbbnek
látjuk. És minél egyszerûbb, annál erõsebb a jelenléte.
- Krisztus ácsként kezdte, fát darabolt, székeket, ágyakat és szekrényeket csinált, miközben a
küldetésére készült. Ácsként kezdte, hogy megmutassa: nem számít, mivel foglalkozunk, mert bármi
elvezethet Isten szeretetéhez.
Hirtelen elhallgatott.
- Miért hallgattál el? Miért nem akarsz Istenrõl, Szûz Máriáról és a vallásos életrõl beszélni?
- Másfajta szeretetrõl akarok beszélni - ismételte. - Arról, amit egy férfi és egy nõ érezhet egymás iránt,
és ami szintén csodákat tehet.
Megfogtam a kezét. Lehet, hogy ismerte az Istennõ titkait - de a szerelemrõl csak annyit tudott,
amennyit én. Hiába utazott olyan sokat.
És a szerelem nem adja olcsón magát. Nagy kockázatot kellett vállalnia: a kezdeményezé-
sét. De nekem - mint minden nõnek - még nagyobb kockázatot kellett vállalnom: az odaadásét.
Sokáig ültünk így, egymás kezét fogva. Láttam a szemében az õsi szorongást, amit az igaz szerelem ültet
belénk, mintha próbára akarna tenni. Láttam a múlt éjszakai visszautasítás emlékét, az éveket,
amelyeket egymástól távol töltöttünk, és a kolostorban töltött idõt, ahol egy olyan világot keresett,
amelyben ezek a dolgok nem történhetnek meg.
Láttam a szemében, hogy rengetegszer elképzelte már ezt a pillanatot: hogy mi lesz körülöttünk, milyen
lesz a hajam, milyen színû ruha lesz rajtam. Szerettem volna azt mondani, hogy "igen", hogy nem fogom
visszautasítani, s hogy a szívem megnyerte a háborút. Szerettem volna elmondani, mennyire szeretem,
és mennyire kívánom.
De hallgattam. Csak figyeltem, mint valami álmot, a belsõ küzdelmét. Láttam, hogy ott lebeg elõtte a
tegnapi "nem", a félelem, hogy elveszít, a kemény szavak, amelyeket hasonló pillanatokban kellett
elviselnie - mert mindenki keresztülmegy ilyeneken, és mindenki kap sebeket.
Igen, törjön össze egy poharat. Látszólag egyszerû, mégis nehéz megtenni, mert olyan félelmek rejlenek
benne, amelyeket soha nem érthetünk meg igazán.
Mit számít az, ha összetörünk egy olcsó poharat? Hiszen mindenkivel elõfordult már -véletlenül.
- Dehogy.
"Te azt mondanád, hogy ez egy beavatási szertartás" - gondoltam, és kedvem lett volna hangosan is
kimondani. "Ez a tilos. Az ember nem törögeti szándékosan a poharakat. Az éttermekben, és otthon is,
mindig nagyon ügyelünk arra, hogy ne tegyük a poharakat az asztal szélére. A világ megköveteli, hogy
vigyázzunk a poharakra, nehogy leessenek a földre.
De amikor véletlenül összetörünk egyet, rájövünk, hogy nem is olyan nagy dolog. A pincér közli velünk,
hogy "semmi baj", és én még soha nem láttam, hogy valakivel kifizettettek volna egy összetört poharat.
A poharak össze-törése hozzátartozik az élethez, és nem okozunk vele nagy kárt magunknak, az
étteremnek vagy az ismerõseinknek.
- Törd össze a poharat - ismételtem. "Azért törd össze, mert ez egy szimbolikus
cselekedet" - gondoltam. "Próbáld megérteni, hogy nekem sokkal fontosabb dolgokat kellett magamban
összetörnöm, mint ez a pohár, és most boldog vagyok, hogy megtettem. Gondolj a lelkedben dúló
harcra, és törd össze ezt a poharat."
Mert a szüleink megtanítottak arra, hogy vigyázni kell a poharak - és a testek - épségére. Megtanítottak,
hogy a gyerekkori szenvedély nem teljesülhet be, hogy nem szabad szerzeteseket elcsábítani, hogy
csodák nincsenek, és hogy nem szokás úgy elutazni, hogy nem tudjuk, hova megyünk.
Kérlek, törd össze ezt a poharat - és szabadíts meg bennünket az átkozott elõítéleteinktõl, és a hülye
mániától, hogy mindent meg kell magyarázni, és hogy csak azt merjük megtenni, amit a többiek
helyeselnek.
- Törd össze ezt a poharat - kértem még egyszer.
Mereven a szemembe nézett. Majd lassan végigcsúsztatta a kezét az asztalon, és megfogta a poharat.
Aztán egy hirtelen mozdulattal lelökte a földre.
A csörömpölésre mindenki felkapta a fejét. S õ ahelyett hogy bocsánatot kért volna, csak né-
Szenvedélyesen csókoltam. Ha az a néhány ember, aki ott volt a bárban, nézett minket, bizonyára azt
gondolta, hogy csak egy csókolózó párt lát. Nem tudhatták, hogy abban a csókban benne van az egész
életem, az õ élete, és minden ember élete, aki vár valamire, álmodik, és keresi a helyét a világban.
És megfogadtam, hogy velem soha nem fog ilyesmi történni. Én soha nem fogom õt elveszíteni. Mindig
mellettem lesz - mert miközben az oltár mögötti feszületre szegeztem a tekintetem, hallottam a
Szentlélek szavait, és tõlük tudom, hogy nem követek el bûnt.
Társa leszek egy életen keresztül, és együtt megszelídítjük a világot, ami új teremtés elõtt áll. Hirdetjük a
Nagy Anyát, harcolunk Mihály arkangyal oldalán, és együtt éljük át az élen járók szenvedését és
dicsõségét. Ezt mondták nekem a szavak - s én visszanyertem a hitem, és tudtam, hogy igazat
mondanak.
Arra ébredtem, hogy a keze az ölemben pihen. Már fényes nappal volt, és megszólalt egy közeli
templom harangja.
- Mennünk kell - mondta. - Vége van az ünnepeknek, és biztosan óriási dugó van az autópályákon.
- Nem akarok visszamenni Zaragozába - feleltem. - Oda akarok menni, ahova te. Nemsokára kinyitnak a
bankok, és a kártyámmal tudok pénzt felvenni, hogy vásároljak néhány ruhát.
ha sikerül a vizsgám, nem akarom majd elhagyni Zaragozát. Nem, nem mehetek vissza. Le kell
rombolnom az összes hidat, amely ösz-szeköt azzal a nõvel, aki voltam.
- Tessék?
- De neked még van egy elõadásod. -Addig még van két nap - felelte. Valahogy
furcsán csengett a hangja. - Menjünk el valahova. Nem akarok rögtön Barcelonába menni.
Fölkeltem. Nem akartam a problémákkal foglalkozni. Ha valakivel elõször szeretkezem, másnap reggel
mindig ugyanazzal a furcsa érzéssel ébredek, ami az ünnepélyesség és a szégyen keveréke.
Odamentem az ablakhoz, résnyire elhúztam a függönyt, és kinéztem a kis utcácskára. A házak erkélyén
ruhák száradtak. Odakint még mindig harangoztak.
- Van egy ötletem - mondtam. - Menjünk el oda, ahol gyerekkorunkban már jártunk. Azóta egyszer sem
voltam ott.
-Hol?
Amikor kiléptünk a szállodából, még mindig kongtak a harangok, és azt javasolta, hogy térjünk be a
templomba.
Teljesen igaza volt, de ezt csak másnap értettem meg. Betértünk a templomba, aztán anélkül hogy meg
tudtuk volna fejteni a titkos jel értelmét, kijöttünk, beültünk az autóba, és négy órát utaztunk, míg
odaértünk a piedrai kolostorhoz.
Körülnéztem. Annak idején bizonyosan erõs akaratú férfiak laktak itt, akik mindig ügyeltek arra, hogy
minden egyes kõ tiszta legyen, s hogy lehetõleg minden padot a korszak valamelyik nagy tekintélye
foglalja el.
Most azonban csak romokat láttam. Romokat, amelyeket gyerekkorunkban várakká varázsolt a
képzeletünk, romok, amelyek közt any-nyit játszottunk, s ahol annyiszor kerestem az én kis hercegemet.
A piedrai kolostor szerzetesei évszázadokon keresztül õrizték a saját kis Paradicsomukat. S mivel a
kolostort egy medencébe építették, ingyen jutottak hozzá ahhoz, amit a szomszédos települések lakói
csak koldulással tudtak megszerezni: a vízhez. A Piedra folyó itt több tucat vízesésre, patakra és tóra
szakadt, így lehetõvé tette, hogy buja növényzet alakuljon ki körülötte.
De ha az ember gyalogol néhány száz métert, máris kiér a kanyonból, és a szárazság és pusztulás
látványa fogadja. Maga a folyó is, miután átszelte a medencét, kicsiny patakként csordogál tovább -
mintha minden erejét és energiáját otthagyta volna.
A szerzetesek tudták ezt, és drágán szállították a vizet szomszédaiknak. A kolostor történetében egymást
követték a csaták a szerzetesek és a falvak között.
Mindeközben Spanyolország is rengeteget háborúzott, így aztán a piedrai kolostort át kellett alakítani
kaszárnyává. A templom központi hajójában lovak sétálgattak, a padok között katonák táboroztak, akik
pornográf történetekkel szórakoztatták egymást, és a szomszéd falvak asszonyaival háltak.
Örökre vége lett a paradicsomi életnek. Most a jogi csaták követték egymást, és az egyik per során valaki
azt mondta, hogy a szomszédos települések lakói valójában nem tettek egyebet, mint végrehajtották
Isten egyik parancsát. Krisztus ugyanis azt mondta: "adjatok inni a szomjazónak". A papok azonban
süketek maradtak e szavakra, így hát Isten elûzte õket, mert senki sem birtokolhatja a természetet.
És talán ez az oka annak is, hogy - bár a kolostor nagy részét újjáépítették, és szállodává alakították - a
fõtemplom továbbra is romokban hever. Mert a szomszéd népek utódai máig
sem felejtették el, milyen nagy árat fizettek dédapáik a vízért - amit a természet ingyen ad.
-Ávilai Szent Terézt - felelte. - Neki nagy hatalma van. Hiába minden háború és bosszúszomj, õt senki fia
nem merészelte bántani.
Kézen fogott, és kiléptünk. Sétáltunk a kolostor óriási kerengõjén, felmásztunk a széles kõlépcsõkön, és
megcsodáltuk a belsõ kertek pillangóit. Minden részletére emlékeztem gyermekkoromból - mert úgy
tûnik, a legrégebbi emlékeink a legtartósabbak.
Emlékek. Mintha mindaz, ami ez elõtt a hét elõtt történt, egy másik életemhez tartozna. Akár csak a
múlt hónap is. Legszívesebben örökre el is felejteném ezt a korszakot, mert nem lengte be a szerelem
szellõje. Az volt az érzésem, mintha már évek óta mindennap ugyanígy ébrednék, ugyanazokat a
dolgokat csinálnám, és ugyanazt álmodnám.
Eszembe jutottak a szüleim, a szüleim szülei és a barátaim. Eszembe jutott, mennyit harcoltam
valamiért, amit nem is akartam igazán.
Miért csináltam ezt? Nem találtam magyarázatot. Talán mert lusta voltam más utat keresni magamnak.
Talán mert féltem, mit gondolnak majd a többiek. Talán túlságosan fárasztó másnak lenni. Talán mert az
emberiség arra van kárhoztatva, hogy mindig az elõzõ nemzedék nyomdokaiban járjon. Mígnem -
jutottak
De én már most sem akartam ilyen lenni. A sors visszavette tõlem mindazt, amim volt, helyettük viszont
adott egy lehetõséget, hogy magamtól megváltozzak, és segítsek átalakítani a világot.
Megint a hegyekre gondoltam és a hegymászókra, akikkel séta közben találkoztunk. Fiatalok voltak,
színes ruha volt rajtuk, hogy észrevegyék, ha valaki elveszne a hóban, és jól ismerték a csúcshoz vezetõ
utat.
A lejtõk már tele voltak alumíniumszegecsekkel: a hegymászóknak csak át kellett vetni rajtuk kampós
végû köteleiket, hogy biztonságban föl tudják húzni magukat. Azért jöttek, mert egy kis szünidei kalandra
vágytak, és hétfõn azzal a tudattal mennek vissza dolgozni, hogy kihívták - és legyõzték - a természetet.
Pedig errõl szó sincs. Csak az elsõk voltak igazán bátrak, akik elhatározták, hogy felfedezik az utakat.
Volt, aki félútig sem jutott el, és lezuhant egy szakadékba. Mások elvesztették az ujjaikat, amelyek
elhaltak a fagyban. Voltak, akik egyszerûen eltûntek. De egy napon valaki eljutott a csúcsra.
És õ pillantotta meg elõször föntrõl a tájat, és az õ szíve dobogott föl boldogan. Mert merte vállalni a
kockázatot, és most gyõzelmével azokat is híressé tette, akik útközben meghaltak.
Lehet, hogy lent a mélyben azt gondolják az emberek: "Semmi nincs ott fönn, csak egy táj. Mi olyan jó
abban?"
De az elsõ hegymászó tudta, mi a jó benne: elfogadni a kihívást, és menni elõre. Tudta, hogy egyetlen
nap sem olyan, mint a másik, mert mindegyik tartogat egy csodát, egy mágikus pillanatot, amikor az
univerzum összeomlik, és új csillagok születnek.
Az elsõ ember, aki megmászta azt a hegyet, bizonyára ugyanazt kérdezte magában, amit azok az értetlen
emberek a mélyben, amikor megpillantotta a kis házikóikat füstölgõ kéményeikkel: "Ezeknek biztosan
minden napjuk egyforma. Mi a jó abban?"
A hegyeket már megmászták, az ûrhajósok már eljutottak a világûrbe, s a tengereken sincs már egyetlen
aprócska sziget sem, amit ne fedeztek volna föl. De hátravan még a lélek meghódítása - és most én is
kaptam egy lehetõséget, hogy részt vegyek benne.
Nagy áldás ez. Az elöljáró nem értett semmit. Ezek a sebek nem fájnak.
Boldogok, akik megtehetik az elsõ lépéseket. Egy napon megértik az emberek, hogy mindannyian tudunk
az angyalok nyelvén beszélni, hogy mindannyian megkaptuk a Szentlélek adományait, és képesek
vagyunk csodákat tenni, gyógyítani, látni a jövõt és megérteni az élet titkát.
Egész délután a kanyonban sétáltunk, és felidéztük gyerekkorunk emlékeit. Egész utazásunk alatt ez volt
az elsõ alkalom, hogy errõl beszélgettünk. Amikor Bilbaóba tartottunk, úgy tûnt, hogy õt már nem
érdekli Soria.
Most viszont részletesen kikérdezett minden barátunkról, tudni akarta, hogy boldogok-e, és mivel
foglalkoznak.
Végre megérkeztünk a Piedra legnagyobb vízeséséhez, amely egyesíti a kis patakok vizeit, majd így
megnövekedve csaknem harminc méter magasból zúdul a mélybe. Megálltunk a parton, hallgattuk a
fülsiketítõ robajt, és gyönyörködtünk a szivárványban, amit a nagy vízesések párájában lehet látni.
- A Lófarok - mondtam, és magam is elcsodálkoztam, hogy még emlékszem a nevére, pedig nagyon
régen hallottam.
- Emlékszem... - kezdte.
Hát persze, hogy tudtam! A vízesés mögött egy óriási barlang rejtõzött. Gyerekkorunkban, amikor
elõször jártunk ott, annyira lenyûgözött minket a látvány, hogy napokig másról sem tudtunk beszélni.
A lezúduló víz alatt lehetetlen átjutni. Az egykori szerzetesek azonban építettek egy alagutat, amely a
vízesés legmagasabb pontjától indul, és a föld alatt elvezet a barlanghoz.
Nem volt nehéz megtalálni a bejáratot. Nyáron biztosan ki volt világítva, hogy lehessen látni az utat, de
most mi voltunk az egyedüli látogatók, és az alagútban koromsötét volt.
Leereszkedtünk a lyukon a vízesés mellett. Noha tökéletes sötétség vett körül, tudtuk, hova megyünk. És
megkért, hogy bízzak benne.
"Köszönöm, Uram" - gondoltam, miközben egyre mélyebbre hatoltunk a föld gyomrában. "Eltévedt
bárány voltam, de Te visszafogadtál. Az életem halott volt, de Te föltámasztottad. A szívemben már nem
lakott szerelem, de Te visszaadtad nekem ezt az adományt."
A vállába kapaszkodtam. A szeretõm vezette lépteimet a sötétség útjain, és nem féltem, mert tudtam,
hogy megtaláljuk a fényt, és boldogok leszünk. Lehetséges, hogy lesznek pillanatok, amikor majd fordítva
lesz: én fogom õt vezetni, ugyanilyen szeretettel és biztonsággal,
Lassan mentünk, és úgy látszott, soha nem ér véget az ereszkedés. Talán a mélyben egy újabb beavatási
szertartás vár - ami egy olyan korszak végét jelzi, amelyben semmilyen fény nem ragyogta be az életem.
Micsoda idõpocsé-kolás volt egy helyben vesztegelni, és mindenáron azon igyekezni, hogy gyökeret
eresszek olyan talajban, amelyben már nem nõ semmi.
De Isten jó volt hozzám, és újra lelket öntött belém, a kalandvágyat és a férfit, akire -öntudatlanul is -
egész életemben vártam. Nem éreztem semmiféle lelkifurdalást, amiért elhagyta miattam a
szerzetesrendet, hiszen számtalan módon szolgálhatja még az Urat, ahogy a pap is megmondta. És a
szerelmünk csak tovább sokszorozza a lehetõségeket. Hiszen mostantól én is szolgálhatok és segíthetek -
és mindezt neki köszönhetem.
Majd együtt járjuk a világot: õ vigaszt nyújt az embereknek, én pedig vigaszt nyújtok neki.
"Köszönöm, Uram, amiért segítettél, hogy szolgálhassak. Add, hogy méltó legyek rá. Adj erõt, hogy
mellette lehessek a küldetésében, hogy bejárhassam vele a földet, és új lelki életet kezdhessek. Hogy
minden napunk olyan legyen, amilyenek ezek voltak: megállás nélkül vándoroljunk, gyógyítsuk meg a
betegeket, vigasztaljuk meg a szomorkodókat, és mindenkinek beszéljünk a Nagy Anya irántunk érzett
szeretetérõl."
Hirtelen újra meghallottuk a víz morajlását, a fény elárasztotta az utat, és a sötét alagút egyszerre a föld
egyik legszebb látványosságát tárta elénk. Egy hatalmas barlangban voltunk -akkora volt, mint egy
katedrális. Három fala kõbõl volt, a negyedik pedig a Lófarok volt, melynek lezúduló vize a lábaink elõtt
csobbant bele a smaragdzöld tóba.
Azelõtt, amikor gyerekek voltunk, azt képzeltük, hogy ez a barlang a kalózok rejtekhelye, s itt õrzik
kincseiket. Most viszont a Földanya csodája volt. Úgy éreztem magam, mintha a méhében volnék,
tudtam, hogy velünk van, kõ-
- Kinek köszönöd?
Most szerepet kellett játszanom - ahogy õ mondta, amikor összetûzésbe kerültünk az öreggel. Akkor
megmagyarázta, miért nem szabad elfogadni a felkínált szerepet, de most színlelnem kellett: hogy nem
tudok semmit.
"Nem követek el hibát, hiszen ez nem a sikertelen ember színjátéka, hanem a boldog emberé" -
gondoltam.
- Milyen az élet a kolostorban? - kérdeztem, mert egy kis idõt akartam nyerni, hogy jobban beleélhessem
magam a szerepembe.
- Az most nem érdekes - mondta. - Az a lényeg, hogy kifejlesztettem magamban egy ké-
- Folytassuk ezt a nemes munkát. Járjuk együtt a világot. Én megtisztítom a sebeket, te megáldod a
betegeket, Isten pedig csodát tesz.
Elfordult, és a tóra szegezte a tekintetét. Az volt az érzésem, hogy van még valaki a barlangban -
ugyanúgy, mint Saint-Savinben, amikor a kút mellett borozgattunk.
- Egyszer már elmeséltem, de elmondom még egyszer - folytatta. - Egyik éjszaka arra ébredtem, hogy
nagy fényesség támadt a szobámban. Láttam a Nagy Anya arcát és szeretetet sugárzó tekintetét. Attól
kezdve idõnként megje-
lent nekem. Én nem tudom hívni, mindig magától jön. Amikor elõször megjelent, már tudtam róla, hogy
van egy forradalmár csoport, akik meg akarják reformálni az egyházat. Tudtam, hogy a gyógyítás mellett
más küldetésem is van a földön: el kell fogadtatnom az emberekkel a Nõisten létezését. Hogy a nõi
princípium, az Irgalom oszlopa újra az égig magasodjon, és a Bölcsesség Temploma újra fölépüljön az
emberek szívében.
Néztem. Az arca, amin eddig feszültség tükrözõdött, most újra kisimult.
-Ezért azonban nagy árat kellett fizetnem. De kész voltam bármit megtenni.
- Az Istennõhöz csupán szavak és csodák által is eljuthatnánk. De a világ nem így mûködik, és aki erre az
útra lép, annak sok szenvedéssel, könnyel és értetlenséggel kell szembenéznie.
- Nem fájdalom, hanem a szolgálat dicsõsége kíséri azt, aki erre az útra lép - mondtam.
Éreztem, hogy valamit akar még mondani, de nem tud. Gondoltam, talán segíthetek neki.
- Mit értesz azon, hogy az élet értelme? -kérdezte, és láttam rajta, hogy megint ideges. - Az Istennõ egyik
neve Kegyelmes Miasszonyunk, és minden emberre áldást szór, aki tudja, hogyan fogadja. Soha nem
ítélhetjük meg mások életét. Mindenki csak a maga fájdalmait és lemondásait ismeri. Lehet, hogy úgy
érzed, jó úton jársz, de soha ne gondold, hogy ez az egyetlen helyes út. Jézus azt mondta: Atyám
házában sok lakás van. A képesség Isten adománya. De nem vagyunk kevésbé értékesek akkor sem, ha
egyszerû, emberhez méltó életet élünk, szeretjük felebarátainkat, és szorgalmasan dolgozunk. Máriának
volt egy földi jegyese, aki a névtelen munka értékét szimbolizálja. S bár háttérbe szorult, mégiscsak õ
szerzett élelmet és tetõt családja feje fölé. Nélküle sem a felesége, sem a fia nem teljesíthette volna a
feladatát. Az õ munkája ugyanolyan fontos, mint családjáé, bár errõl hajlamosak vagyunk megfeledkezni.
- Éppen ezt akarom elmondani - felelte, és megint mosolygott. - Hogy amikor újra találkoztam veled,
azonnal megértettem, hogy nem okozhatok neked szenvedést a küldetésemmel.
Kezdett nyugtalanítani.
- Tegnap hazudtam neked. Ez volt az elsõ és az utolsó hazugságom - folytatta. - Valójában nem a
kolostorba mentem, hanem a hegyekbe, és a Nagy Anyával beszélgettem. Azt mondtam neki, hogy ha
akarja, elhagylak, hogy folytathassam az utam. Megyek tovább, és állok elébe a nehézségeknek: a
betegek hosszú sorának, az éjszakai utazásoknak, a hitetlenek értetlenségének, a kiábrándultak cinikus
tekintetének. Ha kívánja, lemondok arról, amire a legjobban vágyom az egész világon: rólad.
Megint eszembe jutott a pap. Igaza volt. Tényleg azon a reggelen készült döntést hozni.
- Miket beszélsz? - kérdeztem rémülten. Úgy tûnt fel, mintha meg sem hallotta volna.
- Nem kell hegyeket elmozdítani a helyükbõl, hogy bebizonyítsuk a hitünket - mondta. - Kész volnék
szembenézni a szenvedéssel -de egyedül. Nem akarok senki mást belerángatni. Ha folytatom ezt az utat,
soha nem lehet kis házikónk fehér függönyökkel és szép kilátással.
- Hallani sem akarok arról a házról! -mondtam, és nagyon kellett uralkodnom magamon, hogy ne
kiabáljak. - El akarlak kísérni, veled akarok lenni a harcban, ott akarok lenni az elsõk között. Hát nem
érted? Visszaadtad a hitemet!
A nap odébb vonult, és fénye elárasztotta a barlang falait. De egyre kevésbé érdekelt a látvány.
- Te nem tudod - mondta, és szinte könyör-gött a szemével, hogy értsem meg -, te nem tudod, milyen
nehéz és kockázatos ez az élet.
-Szóval tegnap arra kértem a Szûzanyát, hogy tegyen csodát - folytatta. - Kértem, hogy vegye vissza
tõlem az adományt.
- Van egy kis pénzem, és rengeteg tapasztalatot szereztem az utazásaim során. Veszünk egy házat,
szerzek egy állást, és úgy fogom szolgálni az Urat, ahogy Szent József tette, a névtelen ember alázatával.
Nincs szükségem csodákra, hogy megmaradjak a hitemben. Rád van szükségem.
- Ugye nem...
- De igen. Azt tettem, amit a Szentlélek parancsolt. És a köd feloszlott, a nap pedig fölragyogott a hegyek
között. Éreztem, hogy a Szûzanya megért engem - mert õ is nagyon szeretett.
- Mi nem vagyunk olyan erõsek, mint õ, Pilar. A képességem átszáll valaki másra - nem vész kárba, ne
félj. Tegnap a bárban Barcelonába telefonáltam, és lemondtam az elõadást. Zaragozába megyünk: te ott
sok embert ismersz, nem lesz nehéz új életet kezdenünk. Hamar találok állást.
Elvesztettem a fejem.
- Pilar! - kiáltotta.
De én már elindultam visszafelé az alagúthoz, és nem érdekelt, hogy nincs kibe kapaszkodnom. És jöttek
utánam a betegek, akik most meg fognak halni, a családok, akik szenvedni fognak, a csodák, amiket már
nem fog véghez vinni senki, a nevetések, amik nem fogják megszépíteni a világot, és a hegyek, amelyek
most már örökké ott maradnak a helyükön.
A Piedra folyó partján ültem, és sírtam. Igen homályos és zavaros emlékeim vannak arról az éjszakáról.
Csak azt tudom, hogy közel voltam a halálhoz - de nem emlékszem, milyen volt az arca, és hová vitt.
Szeretném fölidézni - hogy kiûzhessem a szívembõl. De nem megy. Az egész olyan, mint egy álom, attól a
pillanattól kezdve, hogy kiértem a sötét alagútból, és kint ugyanolyan sötét világ fogadott, mert már
leszállt az este.
Egyetlen csillag sem ragyogott az égen. Homályosan emlékszem, hogy odamentem az autóhoz, kivettem
a kis táskámat, és elindultam, csak úgy, céltalanul. Azt hiszem, kijutottam az országútra, és stoppal
akartam eljutni Zaragozába, de senki nem vett föl. Végül úgy döntöttem, hogy visszamegyek a kolostor
kertjébe.
A víz morajlása mindenütt jelen volt - minden oldalról vízesések vettek körül, és az volt
az érzésem, hogy bármerre megyek, a Nagy Anya mindenhová követ. Igen, Õ szerette a világot.
Ugyanannyira szerette, mint Isten - hiszen õ is föláldozta egyetlen fiát az emberekért. De vajon tudta-e,
milyen az, ha egy nõ szeret egy férfit?
Lehet, hogy szenvedett a szeretettõl, de az másfajta szeretet volt. Az õ égi Jegyese mindent ismert,
csodákat tett. Földi jegyese alázatos munkás volt, aki mindent elhitt, amit az álmai mondtak. Õ soha nem
tudta, milyen elhagyni egy férfit, vagy milyen az, ha minket hagy el egy férfi. Amikor József el akarta
kergetni, mert terhes lett, égi Jegyese azonnal közbelépett, és leküldött egy angyalt, hogy
megakadályozza a tragédiát.
A fia elhagyta. De a fiúk mindig elhagyják a szüleiket. Könnyû a felebarátaink, a világ vagy a fiunk iránt
érzett szeretet miatt szenvedni: hiszen ez a szenvedés szinte hozzátartozik az életünkhöz. Azt az érzetet
keltheti bennünk, hogy fájdalmunk szép és nemes. És könnyû azért szenvedni, mert szeretünk valamit,
vagy mert küldetésünk van: az ilyen szenvedés csak jobbá tesz minket.
De mi értelme van egy férfi miatt szenvedni? Semmi. És a poklok kínját járjuk, ahol nincs nemesség és
nagyság - csak a gyötrelem.
Azon az éjszakán lefeküdtem a fagyos földre, és rögtön elkábított a hideg. Egy pillanatra átvillant az
agyamon a gondolat, hogy meg is halhatok, ha nem szerzek valami meleg ruhát -de kit érdekel? Minden,
ami fontos volt az életemben, egy hét alatt történt velem - és egy perc alatt szertefoszlott, még arra se
volt idõm, hogy megszólaljak.
A testem remegni kezdett a hidegtõl, de nem törõdtem vele. Majd csak abbahagyja - ha már minden
energiáját elpazarolta arra, hogy felmelegedjen. Akkor végre megpihenhet. És magához ölel a halál.
Több mint egy óráig remegtem. És akkor rám köszöntött a mélységes nyugalom.
Mielõtt végleg lehunytam a szemem, anyám hangját hallottam. Egy történetet mesélt, amelyet
gyerekkoromban többször is elmondott, csakhogy akkor még nem is sejtettem, hogy rólam szól.
"Egy fiú és egy lány õrülten egymásba szeretett" - hallottam anya hangját álom és önkívület határán.
"Elhatározták, hogy eljegyzik egymást. A jegyesek mindig megajándékozzák egymást, de a fiú szegény
volt: minden vagyona az az óra volt, amelyet a nagyapjától örökölt. Kedvesének szép hajára gondolt, és
úgy döntött, hogy eladja az órát, hogy az árából vehessen egy szép ezüst hajcsatot. A lánynak se volt
pénze ajándékra. Elment tehát a falu legnagyobb kereskedõjéhez, és eladta a haját. Az árából pedig vett
egy aranyláncot kedvese órájára. Amikor találkoztak, az eljegyzés napján, a lány odaadta a fiúnak a
láncot az órára, amit az eladott, a fiú pedig odaadta a lánynak a hajcsatot, amelyet már nem volt hova
tûzni."
- Igya meg! - mondta. - Igya meg gyorsan! Fogalmam sem volt, mi történik velem, és
nem volt erõm ellenkezni se. Kinyitotta a számat, és beletöltött valami folyadékot, ami belülrõl
fölmelegített. Ekkor vettem észre, hogy ingujjban van - a kabátja rajtam volt.
A kolostorban tértem ismét magamhoz. Egy nõt pillantottam meg, aki engem nézett.
-Majdnem meghalt - mondta. - Ha nem talált volna magára a kolostor õre, már nem lenne köztünk.
Valahogy fölkászálódtam, de nem voltam egészen magamnál. Homályosan fölrémlett, hogy mi történt
elõzõ nap, és azt kívántam, bárcsak ne talált volna rám az az õr.
De ha már így elszalasztottam a megfelelõ pillanatot, hogy meghaljak, sajnos tovább kell élnem.
A nõ elkísért a konyhába, és megkínált kávéval, keksszel és olívaolajas kenyérrel. Nem kérdezett semmit,
és én sem kezdtem el magyarázkodni. Amikor végeztem az evéssel, ideadta a táskámat.
- De van egy élete, kedvesem. Hosszú élete. Jobban kéne vigyáznia rá.
-Van itt a közelben egy falu, ahol van egy templom - mondtam, és szerettem volna sírni. - Tegnap,
mielõtt idejöttem, bementem oda valakivel.
- Egy gyerekkori barátommal. Már elegem volt belõle, hogy folyton a templomokat járjuk, de éppen
harangoztak, és õ azt mondta, hogy ez egy jel, és be kell mennünk.
A nõ teletöltötte a csészémet, aztán magának is öntött egy kis kávét, és leült, hogy meghallgassa a
történetemet.
- Beléptünk a templomba - folytattam. - Rajtunk kívül nem volt ott senki, sötét volt. Kerestem, hátha
meglátom a jelet, de az oltárokon és a szenteken kívül nem láttam semmit. Egyszer csak motoszkálást
hallottunk az emelvényrõl, az orgona körül. Odanéztünk, és megpillantottunk néhány fiút, akik éppen
kezdték hangolni a gitárjukat. Úgy döntöttünk, hogy leülünk egy kicsit, és hallgatunk egy kis zenét,
mielõtt útra kelünk. Nem sokkal késõbb belépett egy férfi, és leült mellénk. Láthatóan nagyon jó kedve
volt, és fölkiáltott a fiúknak, hogy játsszanak egy pasodoblét.
- Isten irgalmazzon neki - mondtam, és én is keresztet vetettem. - De az, hogy beléptünk abba a
templomba, tényleg egy jel volt. Annak a jele, hogy a történetek vége mindig szomorú.
A nõ rám nézett, és nem szólt semmit. Aztán kiment, majd néhány papírlappal és egy tollal tért vissza.
- Lélegezzen mélyeket - mondta. - Hadd járja át ez a friss reggeli levegõ a tüdejét, s hadd fusson szét az
ereiben ez az új nap. Ha jól sejtem, tegnap nem véletlenül tévedt el.
-Azt hiszem, nem értette meg a saját története lényegét - folytatta. - Csak a szomorú végét látta, és
elfelejtette, milyen boldog pillanatokat töltött a templomban. Elfelejtette, milyen érzés volt, amikor
leszállt a menny a földre, és milyen jó volt ezt a csodálatos élményt együtt átélni a ...
Megállt, és elmosolyodott.
- ... a gyermekkori barátjával - mondta és rám kacsintott. - Jézus azt mondta: "A holtak eltemetését
pedig hagyjátok a holtakra." Mert õ tudja, hogy a halál nem létezik. Az élet már akkor is létezett, amikor
még meg sem születtünk, és akkor is fog létezni, amikor elhagyjuk ezt a világot.
- Ugyanígy van a szeretettel is - folytatta. -Már azelõtt is létezett, és mindig létezni fog.
- A szerelmi történetekben mindig rengeteg közös vonás van. Én is túlestem rajta valami-
kor. De nem emlékszem rá. Csak arra emlékszem, hogy aztán újra rám talált a szerelem, de egy új férfi,
új remények és új álmok képében. Ekkor átnyújtotta a papírlapokat és a tollat.
- írjon le mindent, amit érez. Tépje ki a lelkébõl, tegye ide a papírra, és aztán dobja el. A legenda szerint
a Piedra folyó vize olyan hideg, hogy minden, ami beleesik - a falevelek, a bogarak, a madártollak -,
kaviccsá változik. Ki tudja, talán a szenvedést is ott lehet hagyni.
- Ne feledkezzen el egy nagyon fontos dologról! - kiáltotta utánam. - A szeretet megmarad. Csak a férfiak
változnak!
Nevettem, és õ még utánam intett. Sokáig néztem a folyót. Addig sírtam, amíg el nem fogytak a
könnyeim. Aztán elkezdtem írni.
Epilógus
Az egész napot írással töltöttem, azután még egyet és még egyet. Minden reggel kimentem a Piedra
folyóhoz. Esténként megjelent a nõ, belém karolt, és bevitt magához a kolostorba. Kimosta a ruháimat,
vacsorát készített, jelentéktelen dolgokról beszélt, aztán lefektetett.
Egyik reggel, amikor már majdnem kész voltam a kézirattal, autózajt hallottam. Nagyot dobbant a
szívem, de nem akartam hinni neki. Már úgy éreztem, hogy megszabadultam mindentõl, visszatérhetek
a világba, és újra részt vehetek benne.
De a szívem nem csalt. Föl se kellett emelnem a fejem a kéziratról, felismertem a lépteit, és éreztem,
hogy õ az.
Nem feleltem. írtam tovább, de már nem tudtam odafigyelni. A szívem repesett örömé-
Õ csak ült és nézte a folyót, míg én megállás nélkül írtam. így töltöttük az egész reggelt, egy szót sem
szóltunk egymáshoz, és eszembe jutott az a néma éjszaka a kút mellett - ahol ráébredtem, hogy
szeretem.
Amikor már annyira elfáradt a kezem, hogy nem bírtam tovább írni, megálltam egy kicsit. Akkor
megszólalt.
- Már sötét volt, amikor kijöttem a barlangból, és nem találtalak sehol. Elmentem Zaragozába - mondta.
- Aztán elmentem Soriába. Az egész világot bejárnám utánad. Aztán úgy döntöttem, hogy visszajövök
ide, a kolostorhoz, hátha találok valami nyomot, és találkoztam egy nõvel. Õ mutatta meg, hol vagy. És
azt mondta, hogy engem vársz.
- És itt fogok ülni melletted, amíg itt vagy a folyónál. És ha lefekszel, a házad elõtt fogok aludni. És ha
elutazol messzire, oda is utánad megyek. Egészen addig követlek, amíg te magad el nem küldesz. Akkor
elmegyek. De akkor is szeretni foglak életem végéig.
- Ne mondj semmit. Olvasd el - feleltem, és odaadtam neki a lapokat, amelyek az ölemben hevertek.
Egész este néztem a Piedra folyót. A nõ hozott nekünk szendvicseket és bort, mondott valamit az
idõjárásról, aztán magunkra hagyott bennünket. Többször is abbahagyta az olvasást, és a távolba
meredt, gondolataiba merülve.
Egyszer csak úgy döntöttem, hogy sétálok egyet az erdõben, a kis vízesések és a hegyek között, amelyek
immár olyan sokat jelentenek nekem. Már lement a nap, amikor visszatértem hozzá.
- Igen, igen, ismerem - mondtam, és éreztem, hogy lassacskán visszatér belém az élet. -A számûzetésrõl
szól. Azokról az emberekrõl, akik a fûzfákra akasztották a hárfáikat, mert nem énekelhettek olyan
dalokat, amelyek a szívükbõl szóltak volna.
-A zsoltárköltõ sír, mert hiányzik neki a hazája és az álmai, de miután kisírta magát, megfogadja, hogy
soha nem fog megfeledkezni róluk:
Ha elfelejtkezem rólad, Jeruzsálem, felejtkezzék el rólam az én jobbkezem! Nyelvem ragadjon az
ínyemhez, ha meg nem emlékezem rólad!
Megint elmosolyodtam.
-Nem tudom. De mindig kaptam Istentõl még egy esélyt. Most te vagy az. És biztosan segíteni fog, hogy
megtaláljam az utamat.
- Az utunkat - helyesbítettem.
- Igen, az utunkat.
Megfogta a kezem, és fölsegített. -Menj, szedd össze a holmid - mondta. -Aki az álmait követi, az nem
tétlenkedhet.
Vége!