AZ ÉLETEM A WALTER FIÚKKAL

Fordította.:
Cristie
&
Joy
&
Snowie
White

ALI NOVAK

Édesapám szeretett emlékének, akinek hihetetlen kitartása, még

mindig ösztönöz. Apa, az utolsó együtt töltött karácsonyunk alatt
megígértem neked, hogy soha nem adom fel az álmom. Íme, itt van.
 Prológus

Sosem sajnáltam Rómeót és Júliát.

Ne érts félre. Az egy klasszikus darab, és Shakespeare minden
értelemben egy irodalmi zseni volt, de én, csak azt nem értem, hogy két
ember, akik alig ismerik egymást, képesek olyan készségesen feladni az
életüket.
A szerelemért volt, érvelnek az emberek – az igaz, örökké tartó
szerelemért. De az én véleményem, hogy az egy rakás szemét. A
szerelemhez több kell pár napnál és egy titkos kényszerházasságnál, hogy
valami olyasmivé fejlődjön, amiért megéri meghalni.
Bevallom, hogy Rómeó és Júlia szenvedélyes volt. De a szenvedélyük
annyira intenzív, annyira pusztító volt, hogy a halálukat okozta. Úgy
értem, az egész darab a hirtelen jött döntéseikről szól. Nem hiszel
nekem? Vegyük Júliát, például. Melyik lány első gondolata az, hogy
hozzámegy az apja halálos ellenségének a fiához, miután azon kapja, hogy
a hálószobaablakánál kémkedik? Nem az enyém, az tuti. Szóval ezért
vesztették el az együttérzésemet. Nem volt előkészület – vagy
gondolkodás, ami azt illeti. Csak megtették, függetlenül a
következményektől. Amikor nem tervezel előre, a dolgok kisiklanak.
És azután, ami három hónappal ezelőtt történt, azután, hogy az életem
teljesen félrecsúszott, egy zavaros szerelmi élet volt az utolsó dolog,
amire szükségem volt.
 Első fejezet

Még egy fél farmerom sem volt. Ez őrültség tudom, mert melyik
tizenhat éves lánynak nincs legalább egy farmerja, olyan kiszakadással a
bal térdénél vagy egy filccel rajzolt szív alakú firkával a combján?
Nem mintha nem szeretném ezeket, különösképpen, hogy anyám
divattervező volt és a kollekciójához használt is farmerokat. Szilárdan
hittem abban, hogy úgy öltözz, hogy lenyűgözz másokat, és ma
határozottan szükségem lesz rá, hogy jó benyomást keltsek.
– Jackie? – hallottam, hogy Katherine hív, valahonnan a lakásból. -Itt a
taxi.
– Csak egy perc! – Előkotortam az asztalomon lévő papírfecnit. – Laptop,
töltő, egér – motyogtam, leolvasva a maradék tételeket az
ellenőrzőlistámról. Kinyitottam a hátitáskám és átkutattam a dolgaimat,
hogy biztos legyek benne, hogy mindent elraktam. – Igen, igen, igen –
suttogtam, ahogy az ujjaim átsiklottak mindhárom dolog fölött. Élénk
piros filccel, x-et tettem mindegyik mellé.
Kopogtattak a szobám ajtaján. – Kész vagy, édesem? – kérdezte
Katherine, bedugva a fejét. Magas nő volt, a negyvenes évei végén,
aranyszínű bubifrizurája már kezdett őszülni.
– Azt hiszem – mondtam, de a hangom elbicsaklott, megmutatva az
ellenkezőjét. A lábamat néztem, mert nem akartam látni a tekintetét – az
együttérzést, mindenki arcán azt láttam a temetés óta.
– Adok egy percet – hallottam.
Mikor az ajtó kattanva becsukódott, lesimítottam a szoknyám és a
tükörbe bámultam. Hosszú, sötét, göndör tincseim ki voltak egyenesítve
és hátul összefogva egy kék szalaggal, mint mindig, egyetlen tincs sem
lógott ki belőle. A blúzom gallérja összegyűrődött, és addig babráltam,
míg a tükörképem kifogástalan lett. Bosszúsan összeszorítottam az
ajkam, a szemem alatti lila karikák láttán, de nem tehettem semmit, hogy
eltüntessem a kialvatlanság jeleit.
Sóhajtva még egyszer körbe néztem a szobámban. Bár mindennél volt x
jel a listámon, de nem tudtam, mikor fogok visszajönni és semmi fontosat
sem akartam itt felejteni. A hely furcsán üres volt, mióta a holmim nagy
része egy költöztető furgonon volt, útban Colorado -ba. Egy hétig
tartott, mire mindent összepakoltam, de Katherine segített benne.
A dobozok többségében ruhák voltak, de ott volt a Shakespeare
gyűjteményem is és a teáscsészék, amiket a húgommal, Lucy-val
gyűjtöttünk minden országból, ahol valaha megfordultunk. Ahogy körbe
pillantottam, tudtam, csak az időt húzom és nem felejtettem el semmit.
Az igazi gond az volt, hogy nem akartam elhagyni New York-ot – a
legkevésbé sem.
De nincs beleszólásom a dologba, így vonakodva, de megragadtam a
cuccomat. Katherine az előszobában várt, egy kis bőrönddel a lábainál.
– Minden megvan? – kérdezte, én pedig bólintottam. – Rendben, akkor
menjünk.
Átmegy a nappalin a bejárati ajtó felé, én pedig lassan követem őt,
végigfuttatva a kezeimet a bútorokon, ezzel próbálva megjegyezni az
összes kis részletet az otthonomról. Nehéz volt, főleg, hogy itt éltem az
egész eddigi életemet. Fehér lepedőkkel volt letakarva a bútor, így a por
nem ivódik bele az anyagba, ami világos színű, akár a falak, és használatra
készen tartja az emlékeimet.
Csendben kiléptünk a lakásból, és Katherine megállt bezárni az ajtót. –
Szeretnéd, ha nálad lenne a kulcs? – kérdezte.
Meg volt a sajátom a bőröndömbe dugva, de érte nyúltam és elvettem a
kezéből a kis ezüst fémdarabot. Kioldottam anyám medálionját és
hagytam, hogy a kulcs lecsússzon a finom láncon, így a mellkasomon
lehetett, pont a szívem fölött.

***

Csendben ültünk a gépen. Keményen próbáltam elfelejtkezni arról, hogy

most kerülök egyre távolabb és távolabb az otthonomtól és nem hagytam,
hogy elsírjam magam. A baleset utáni első hónapban fel sem keltem az
ágyamból. Aztán egy nap varázslatos módon kikeltem a paplan alól és
felöltöztem. Azóta megígértem magamnak, hogy erős leszek és
összeszedett. Nem akartam újra az a gyenge személy lenni, saját magam
árnyékává váltam, és ez nem fog változni. Helyette a figyelmemet
Katherine-re fordítottam, aki időnként a karfát szorította, amitől az
ujjpercei elfehéredtek.
Csak néhány dolgot tudtam a mellettem ülő nőről. Az egyik, hogy anyám
gyerekkori barátja volt. Együtt nőttek fel New York-ban, majd együtt
jártak Hawks Boarding iskolába, ugyanoda, ahova minket is felvettek a
húgommal. Akkor még Katherine Green néven ismerték, ami elvezetett a
második róla tudott dologhoz. A főiskola alatt találkozott George Walter-
ral. Összeházasodtak és Colorado-ba költöztek, hogy elindítsanak egy
lovas farmot, ami George régi álma volt. És végül a harmadik,
legfigyelemreméltóbb információmorzsa róla – ő volt az új gyámom.
Nyilvánvalóan találkoztam vele kiskoromban, de olyan régen volt, hogy nem
emlékezhettem. Katherine Walter, teljesen idegen volt a számomra.
– Félsz a repüléstől? – kérdeztem, ahogy mélyen felsóhajtott. Őszintén
szólva, úgy nézett ki, mint aki rosszul lesz.
– Nem, de az igazat megvallva, kicsit ideges vagyok attól, nos, hogy
hazaviszlek – mondta. Éreztem, hogy a vállam megfeszül. Félt attól, hogy
megint magamba zuhanok? Biztosíthatom, hogy ez nem fog megtörténni,
főleg, hogy be akartam kerülni a Princeton-ra. Richard nagybátyám
mondhatott neki valamit rólam, hogy nem vagyok jól, pedig tökéletesen
rendben voltam. Katherine elkapta a tekintetem és gyorsan hozzátette. –
Ó nem, nem miattad, édesem. Tudom, hogy jó gyerek vagy.
– Akkor miért?
Katherine megértően mosolygott. – Jackie, édesem, mondtam neked
valamikor, hogy tizenkét gyerekem van?
Nem, gondoltam, ahogy a szám tátva maradt, ezt határozottan nem
említette. Richard bácsi mondott valamit arról, hogy Katherine-nek
vannak gyerekei, mikor úgy határozott, hogy Colorado-ba költözöm, na de
tizenkettő? Könnyedén kihagyta ezt az aprócska részletet. Egy tucat
gyerek. Katherine háztartása, biztos mindig romokban volt. Miért akarna
valaki, tizenkét gyereket? Éreztem, hogy a pánik kezd gyűlni bennem.
Hagyd abba a túlreagálást, mondtam magamnak. Miután vettem néhány
mély levegőt, orron be szájon ki, előhúztam egy jegyzetfüzetet és egy
tollat. Muszáj, hogy annyit tudjak a családról, akikkel élni fogok, amennyit
csak lehet, vagyis felkészülhetek. Felültem az ülésben és megkértem
Katherine-t, hogy meséljen a gyerekekről, ő pedig lelkesen egyetértett.
– A legidősebb, Will – kezdte, én meg elkezdtem jegyzetelni.
 A WALTER FIÚK
Will huszonegy. Utolsó féléves a helyi közösségi főiskolán és
eljegyezte a középiskolai szerelmét.
Cole tizenhét. Végzős a középiskolában és tehetséges autószerelő.
Danny tizenhét. Ő is végzős a középiskolában és a dráma klub elnöke. Ő
Cole ikertestvére, de nem egypetéjűek.
Isaac tizenhat. Alsóbb éves a középiskolában és a lányok a mániája. Ő
Katherine unokaöccse.
Alex tizenhat. Másodikos a középiskolában és túl sokat videojátékozik.
Lee tizenöt. Másodikos a középiskolában és deszkás. Ő is Katherine
unokaöccse.
Nathan tizennégy. Elsőéves a középiskolában és zenész.
Jack és Jordan tizenkettő. Hetedik osztályosok és ikrek. Azt hiszik,
ők a következő Steven Spielberg és mindig van náluk videokamera.
Parker kilenc. Negyedik osztályos. Ártatlannak néz ki, de szereti
megjátszani magát.
Zack és Benny öt évesek és ovisok. Ikrek és őrült kis szörnyetegek,
csúnya beszéddel.

Átnéztem, amit írtam és a gyomrom lesüllyedt. Ez csak vicc volt, ugye?

Katherine-nek nem csak hogy tizenkét gyereke volt, de mind fiú! Semmit,
de semmit nem tudtam az ellenkező nemről. Lány iskolába jártam! Hogy
fogom valaha is túlélni, egy fiúkkal teli házban? Saját nyelvük is van, amin
beszélnek, vagy ilyesmi?
Ahogy leszállt a gép, Richard bácsi kapni fog tőlem ezért. Ismerve őt,
valószínűleg egy fontos találkozóval lesz elfoglalva és nem tudja majd
fogadni a hívásom, de már nem tudtam hinni neki. Nem csak amiért
odaadott egy nőnek, akit nem is ismertem, hanem mert összerakott egy
halom fiúval. Azt mondta, hogy azt tette, ami a legjobb nekem, főleg,
hogy sosem volt otthon, de az elmúlt három hónapban olyan érzésem volt,
hogy egyszerűen csak, nem érezte kellemesnek a szülői létet.
 ***

Richard nem volt valójában a nagybátyám, de kiskorom óta így

ismertem. Apukám főiskolai szobatársa volt és miután diplomáztak,
üzlettársakká váltak. Minden évben hozott a szülinapomra a kedvenc
gumicukromból és megajándékozott egy ötven dolláros ajándékkártyával
is.
Januárban Richard lett a gondviselőm és hogy elviselhetőbbé tegye a
helyzetet a számomra, odaköltözött az Upper East Side -on lévő tetőtéri
lakásba, ahol a családom lakott. Először furcsa volt, hogy ott van, de a
vendégszobába költözött, és nemsokára kialakult a kényelmes
napirendünk. Általában csak reggelinél láttam, mindig késő estig
dolgozott, de az utolsó héten minden megváltozott. Mikor hazajöttem az
iskolából, az ebédlőasztalon rendes, otthon készült étel volt, amit a
legjobb tudása szerint készített. Aztán elmondta, hogy Colorado-ba
költözöm.
– Nem értem miért küldesz el – mondtam neki tíz perces vita után.
– Már elmagyaráztam, Jackie – mondta, az arcán olyan fájdalommal,
mintha őt szakítanák ki az egyetlen otthonából, és nem engem. – Az iskolai
kezelőorvosod aggódik miattad. Telefonált ma, mert nem hiszi, hogy jól
viseled.
– Először is, sosem akartam elmenni ahhoz a hülye orvoshoz –
vitatkoztam, lecsapva a villámat az asztalra. – Másodszor, mi alapján
állíthatná, hogy nem viselem jól? A jegyeim nagyszerűek, ha nem még
jobbak, mint az első félévben.
– Jó munkát végeztél a suliban, Jackie – mondta. Kihallottam, hogy a de
jön. - De úgy gondolja, hogy ebbe temeted magad ahelyett, hogy szembe
néznél a problémáiddal.
– Az egyetlen problémám, hogy fogalma sincs ki vagyok! Gyerünk
Richard bácsi. Ismersz engem. Mindig szorgalmas voltam és keményen
dolgoztam. Ezt jelenti Howard-nak lenni.
– Jackie, három új szakkörbe léptél be a félév kezdete óta. Nem
gondolod, hogy szétforgácsolod magad?
– Tudtad, hogy Sarah Yolden, ösztöndíjat kapott Brazíliában a nyárra,
hogy veszélyeztetett növényfajokat tanulmányozhasson? – kérdeztem
inkább.
– Nem, de...
– Megjelentetik a tanulmányát egy tudományos magazinban. Első
osztályúan hegedül és fellép a Carnegie Hall-ban. Hogy versenyezhetnék
ezzel? Nem csak jó jegyeket kell szereznem, ha be akarok jutni a
Princeton-ra – mondtam neki hűvösen. – A jelentkezésemnek lenyűgözőnek
kell lennie. Ezt építgetem.
– Ezt meg is értem, de azt hiszem egy környezetváltozás jót tenne
neked. Walter-ék csodálatos emberek és boldogok, hogy közéjük fogsz
tartozni.
– Az a környezetváltozás, ha egy hétig a strandon pihensz! – kiáltottam,
felpattanva a székemből. Az asztal fölé hajolok, Richard bácsira bámulva.
– Ez kegyetlenség. Az ország másik felébe küldesz.
Felsóhajtott. – Tudom, hogy most nem érted, Jackie, de megígérem,
hogy ez jó dolog. Meglátod majd.

***

Mind ez idáig sem sikerült megértenem. Ahogy közeledtünk Colorado-

hoz, még idegesebb lettem és nem számít hányszor mondtam magamnak,
hogy a dolgok rendben lesznek, nem hittem benne. Sebesre rágtam a
számat az aggodalomtól, hogy milyen nehéz lesz beilleszkednem a Walter
-ek életébe.
Mikor leszállt a gép, Katherine -nel végigmentünk a reptéren, a férjét
keresve.
– Mondtam a gyerekeknek a múlt héten, hogy beköltözöl, szóval tudják,
hogy jössz – fecsegett, ahogy áttolakodtunk a tömegen. – Természetesen
lesz saját szobád. Csak nem tudtam még kitakarítani, szóval...ó, George!
George itt vagyunk!
Katherine felugrott, egy magas férfinak integetve, aki korai ötvenes
lehetett. Látszott, hogy Mr. Walter néhány évvel idősebb volt a nejénél,
mert a haja nagy része teljesen ősz volt és el kezdtek látszani a ráncok a
homlokán. Piros-fekete flanelinget és koptatott farmert viselt, nehéz
munkabakanccsal és cowboy kalappal.
Ahogy odaértünk hozzá, megölelte Katherine-t és megsimogatta a
haját. A saját szüleimre emlékeztettek, összerezzentem és elfordultam.
– Hiányoztál – mondta neki.
Megcsipkedte az arcát. – Te is hiányoztál. – Elhúzódott és felém
fordult. – George drágám – mondta, miközben megfogta a kezét. – Ő
Jackie Howard. Jackie, ő pedig a férjem.
George úgy látszott kényelmetlenül érezte magát, ahogy felmért. A
történtek után, hogy üdvözölsz valakit, aki elvesztette az egész
családját? Örülök, hogy találkoztunk? Boldog vagyok, hogy jöttél?
Ehelyett George kézfogásra nyújtotta a kezét és mormolt egy gyors
Helló-t.
Aztán Katherine-hez fordult. – Menjünk a csomagokért, utána meg
haza.

***

Amikor az összes bőröndöm a platós kocsi hátuljában volt, bemásztam a

hátsó ülésre és kihúztam a zsebemből az iPodom. George és Katherine,
csendesen beszélgettek a repülésről, így betettem a fülhallgatókat, mert
nem akartam többet hallani a beszélgetésükből. Ahogy távolodtunk a
várostól az ország belseje felé, egyre idegesebb lettem. Zöld mezőkkel
és dombokkal voltunk körülvéve, de New York magas, büszke épületei
nélkül, valahogy védtelennek éreztem magam. Colorado gyönyörű volt, de
hogy élhetnék itt?
Végül óráknak tűnő idő múlva, a furgon lehúzódott egy kavicsos
bekötőútra. A távolban láttam egy házat a domb tetején, de csak alig.
Tényleg az övék volt ez az egész terület? Mikor felértünk a tetejére,
rájöttem, hogy ez nem egy sima ház, olyan volt, mintha háromból tették
volna össze. Gondolom jó sok hely kellett tizenkét fiúnak.
A fűre iszonyúan rá fért volna egy nyírás, az elülső tornácra pedig egy
festés. A gyep tele volt játékokkal, valószínűleg a fiatalabb srácok keze
nyomán. George megnyomott egy olyan kis kapcsolófélét, ami a
napellenzőhöz csatlakozott és a garázsajtó nyílni kezdett. Egy bicikli
felborult, amit néhány játék is követett, elzárva ezzel a kocsi útját
befelé.
– Hányszor kell még nekik elmondanunk, hogy rámoljanak el maguk után?
– morogta George magának.
– Ne aggódj, kedvesem. Rajta vagyok – mondta Katherine, miközben
kikapcsolta a biztonsági övét és kiszállt az autóból. Néztem, ahogy
arrébb rakta a dolgokat, hogy a férje be tudjon állni. Mikor végre bent
állt az autó, George lekapcsolta a motort, és ültünk a komor csendben.
Aztán hátrafordult, hogy rám nézzen.
– Készen állsz, Jackie? – kérdezte. Végignézett rajtam és a
szemöldökét ráncolta. - Kissé sápadtnak látszol.
Természetes, hogy sápadtnak nézek ki! Csak most repültem át a fél
országot egy nővel, akit nem ismertem, mert a családom eltávozott. A
tetejébe tizenkét gyerekkel kell majd együtt élnem, akik mind fiúk! Ez
nem igazán egy tízpontos nap a számomra.
– Jól vagyok – mondtam, az automatikus válaszomat motyogva. – Csak
egy kicsit félek, azt hiszem.
– Nos, egy jó tanács a fiúkhoz – kezdte, amíg kicsatolta a biztonsági
övét – amelyik kutya ugat, az nem harap. Ne hagyd, hogy megijesszenek.
Hogy hihette azt, hogy ez megnyugtató? George engem nézett, így
bólintottam. – Um, köszönöm – mondtam.
Felém bólintott, majd kiszállt a kocsiból, otthagyva engem egyedül,
hogy összeszedjem magam. Ahogy kibámultam a szélvédőn, pillanatképek
tűntek fel előttem, akár a mozgóképek, a szüleim az első ülésen ugratják
egymást, a húgom hátul együtt énekel a rádióval, egy másik autó
felvillanása és az irányíthatatlanul pörgő kerekek. Majd az eltorzult fém,
vörös. Ezt a rémálmot láttam, mióta a családom meghalt. Most
nyilvánvalóan itt volt, hogy a nappali órákban is kísértsen.
Állj! Kiabáltam magamnak és szorosan becsuktam a szemem. Csak ne
gondolj rá. Fogcsikorgatva kinyitottam az ajtót és kiugrottam a kocsiból.
– Jackie! – hívott Katherine. A garázs végében lévő nyitott ajtótól jött
a hangja, aminek a hátsó udvarhoz kellett vezetnie. A vállamra vettem a
táskám és kiléptem a napfénybe. Először csak azt láttam, ahogy a
medence deszkázatán állt, felém integetve, miközben a nap a szemembe
sütött. De aztán megláttam őket a vízben. Fröcsköltek és hülyéskedtek –
egy csapat teljesen félmeztelen, bámulatos srác.
– Gyere ide, édesem! – mondta Katherine, így nem volt más választásom,
mint csatlakozni hozzá.
Felléptem a fa lépcsőkön, remélve, hogy a ruháim nem gyűrődtek össze
a repüléstől, és öntudatlanul is odanyúltam, hogy megigazítsam a hajam.
Katherine rám mosolygott, miközben két fiatal fiú állt mellette, a
nadrágjába kapaszkodva. Bizonyára ők a legfiatalabb ikrek, döntöttem el,
mielőtt a csoport többi részéhez fordultam volna. Kényelmetlenségemre,
mindenki engem nézett.
– Fiúk – kezdte Katherine, megtörve a csendet. – Ő Jackie Howard, a
család barátja, akiről már meséltünk nektek. Egy ideig itt marad velünk és
amíg itt van, azt akarom, hogy tegyetek meg mindent, hogy otthon érezze
magát.
Úgy tűnt, ez pont az ellenkezője annak, amit akartak. Az összes fiú
engem bámult, mintha idegen megszálló lennék, a saját kis országukban.
A legjobb, amit tehetek, hogy megbékéltetem őket, mondom magamnak.
Lassan felemeltem a kezem és odaintettem. – Sziasztok srácok. Jackie
vagyok.
Az egyik idősebb fiú előreúszott és kihúzta magát a medencéből, amitől
a napbarnított karján lévő izmok kiduzzadtak. Víz fröcskölt mindenfelé,
ahogy kirázta kócos haját a szeméből, akár a vizes kutyák szokták, csak
szexibben. Miután végzett, átfuttatta ujjait napszítta szőke haján, ezzel
arany-fehér vonalakba fésülve azt. A srác piros úszógatyája veszélyesen
alacsonyan lógott, a nem helyénvaló és az épp elég hely a képzeletnek,
között kacérkodva.
Egy pillantást vetettem rá és a szívem szabálytalanul kezdett verni, de
gyorsan elhessegettem a felkavaró érzést. Mi a baj veled, Jackie?
Kiáltottam magamra.
Lezseren végignézett rajtam, a szempilláján lévő vízcseppek
megcsillantak a napfényben. Az apjához fordult. – Hol fog lakni? –
kérdezte, semmibe véve engem, mintha ott sem lennék.
– Cole – reagált George, a hangjában rendreutasítással. – Ne legyél ilyen
udvariatlan. Jackie a vendégünk.
Cole megvonta a vállát. – Mi az? Nem egy hotelt működtetünk itt. Én
például, nem osztozkodom a szobámon.
 – Én sem akarok osztozni – panaszkodott egy másik fiú is.
– Én sem – mondta más valaki.
Mielőtt egy kórusként zengtek volna a panaszok, George feltartotta a
kezét. - Senkinek sem kell osztozkodnia vagy feladnia a szobáját –
mondta. – Jackie-nek egészen új szobája lesz.
– Új szoba? – kérdezte Cole, csupasz mellkasán karba tett kézzel. – És
mégis hol?
Katherine rávillantotta a szemét. – A stúdióban.
– De Kathy néni! – kezdte a fiúk egyike.
– Egy ágyat már vittetek be, amíg el voltam, igaz George? – kérdezte,
leállítva ezzel valamelyik unokaöccsét.
– Természetesen. Nem minden felszerelés lett bevíve, de azt
megcsináljuk időközben. – mondta a feleségének. Aztán Cole felé fordult,
és a tekintete azt üzente "elég legyen". - Segíthetsz Jackie cuccait
odavinni – tette hozzá. – Nincs ellenvetés.
Cole visszafordult felém, a tekintete elbátortalanító. A bőröm lángol
ott, ahol a tekintete végigmérte a testemet, akár egy rossz leégés a
napon, és amikor túl sokáig időzött a mellkasomon, keresztbe fontam a
karjaimat a kényelmetlenségtől.
Néhány feszült másodperc múlva vállat vont. – Semmi gond, apa –
mondta.
Cole, oldalra hajtott fejjel mosolygott rám, önelégülten, ami azt
mondta, "Tudom, hogy klassz vagyok." Bár a fiúkról korlátozott a
tudásom, a gyomrom csavarása azt jelezte, hogy ez a srác különösen
probléma lehet. Talán, ha megtanulnám kezelni őt, akkor a többi nem lenne
olyan rossz. Megkockáztattam egy gyors pillantást a többiekre és a vállam
meggörnyedt. A mogorva tekintetek, ami legtöbbjük arcán látszott, nem
volt jó jel. Úgy tűnt, legalább annyira nem akarták, hogy itt legyek, akár
én magam.
Katherine és George eltűntek a házban, otthagyva engem a
farkasoknak. Kínosan vártam, hogy Cole segítsen a bőröndökkel. Húzta az
időt, lassan megszárítkozott, az egyik széken lógó törülközővel. Éreztem,
ahogy a srácok engem néztek, így a deszkapadló, fa mintájára
összpontosítottam. Cole még mindig az időt húzta, a bámulás meg egyre
ijesztőbbé vált, így elhatároztam, hogy a garázsban várom meg.
 – Hé, várj – szólt valaki, ahogy megfordultam, hogy induljak. Kinyílt az
üvegajtó és egy újabb srác lépett ki a házból. Ő volt a legmagasabb
közülük és valószínűleg a legidősebb is. Arany haja össze volt fogva, de
néhány tincset nem tudott visszatartani attól, hogy a fülénél
göndörödjön. Határozott állkapcsa, erős álla és hosszú, egyenes orra
összhatása, az eredeti méreténél kisebbnek mutatta a szemüveget, amit
viselt. Az alkarja izmos volt és a keze kérgesnek nézett ki, vélhetően az
évek óta tartó munkától a farmon.
– Anya mondta, hogy mutatkozzam be. – Három hosszú lépéssel átszelte
a deszkapadlót, felém nyújtva a kezét üdvözlésként. – Szia, Will vagyok.
– Jackie – mondtam és az övébe csúsztattam a kezem. Will rám
mosolygott, szoros kézfogása karcolta az ujjaimat, akárcsak az apjáé.
– Szóval itt leszel egy darabig? Ezt hallottam – mondta, egyik ujjával a
ház felé mutatva a válla fölött.
– Igen, úgy tűnik.
– Nagyon jó. Valójában én nem itt lakom, mióta főiskolára mentem, így
valószínűleg nem fogsz sokat látni, de ha szükséged van valamire, csak
szólj nekem, oké?
Mostanra mindegyik fiú kimászott a medencéből és magukat
szárítgatták, valaki pedig felhorkantott Will szavaitól.
Minden erőmmel igyekeztem figyelmen kívül hagyni. – Ezt biztos nem
felejtem el.
Will viszont nem. – Mindannyian tisztességesen játszunk? – kérdezte a
családjához fordulva. Mikor senki sem válaszolt, megrázta a fejét. –
Bemutatkoztatok már, ti idióták? – követelte a választ.
– Tudja, hogy ki vagyok – mondta Cole. Elterült az egyik műanyag
széken, kezeit lezseren a feje mögé tette. A szemei csukva voltak, ahogy
sütkérezett a napon és önelégült mosoly játszott az ajkán.
– Ne törődj vele. Ő egy seggfej – mondta Will. – Ez itt Danny, a seggfej
ikertestvére. – Bár az látszott, hogy testvérek, Cole és Danny, messze
voltak az egypetéjűségtől. Danny jobban hasonlított Will-re, különösen
magasságban, de sokkal vékonyabb, és az álla egy vonalban volt a nyakával.
Vadabbnak nézett ki, mint Cole, kevésbé szépfiúnak.
– Ő Isaac, az unokatestvérem – folytatta Will, rámutatva egy srácra,
aki arrébb állt, éjfekete hajával. Ugyanazok az arcvonásai voltak, mint a
többieknek, de nyilvánvaló volt, hogy mások a szülők.
– Ez Alex – Cole fiatalabb változata a csoport élére tolakodott. Mióta
kimászott a medencéből, felvett egy baseball sapkát, aminek a szélén
kigöndörödött a szőke haja, de még mindig póló nélkül volt és egy
borzalmas barna farmert viselt. Zavartan felé bólintottam, ő pedig vissza.
– Lee is az unokatestvérem, ő Isaac öccse – intett Will egy másik fiú
felé, akinek göndör fekete haja volt, és kétségbeesetten szüksége lett
volna egy hajnyírásra. Az arcáról semmit sem lehetett leolvasni, de sötét
szemei dühösen felvillantak, mikor rápillantottam, így gyorsan másfelé
néztem.
A következő, akinek Will bemutatott, az Nathan. Vézna tizenéves volt,
de már most meg tudtam mondani, hogy ha felnő, legalább olyan vonzó
lesz, mint a bátyjai. Homok-szőke haja, barnának hatott a víztől és a
nyakában egy gitárpengető lógott, ezüst láncon. Aztán ott volt Jack és
Jordan, az első egypetéjű ikerpár. Mindketten ugyanolyan zöld
úszónadrágot viseltek, amitől lehetetlen volt megmondani, hogy melyikük
melyik, azt leszámítva, hogy Jack szemüveget viselt.
Mikor Will bemutatta Parker-t, rájöttem, hogy nem voltam egyedül.
Előrelépett és már értettem, hogy miért nem fedeztem fel korábban,
hogy van egy másik lány is. Parker egy narancs színű pólót viselt és
úszógatyát, mindkettő nehéz volt a víztől és rátapadtak a bőrére. A haja
rövid bubifrizurára volt nyírva, majdnem olyan rövidre, mint némelyik
testvérének. Visszagondoltam a listára, amit a gépen készítettem és
emlékeztem rá, hogy Parker szereti megjátszani magát. Talán ezért
következtettem arra, hogy fiú.
– Helló Parker – mondtam izgatottan és rávigyorogtam. Jó volt tudni,
hogy van egy másik lány is a házban.
– Szia Jackie – mondta Parker a nevem, mintha vicces lenne és a mosoly
eltűnt az arcomról. Lehajolt és suttogott valamit a két fiúnak, akiknek
még nem lettem bemutatva, a fiatalabb ikerpárnak. Ördögi vigyor kúszott
mindkettő arcára.
– És végül itt van... – De mielőtt Will befejezhette volna a bemutatást,
ők ketten kilőttek a Walter-ek soraiból és leterítettek, mintha football
játékos lennék. Azt hittem, képes leszek megtartani az egyensúlyomat,
de a térdeim megadták magukat és hátraestem, egyenesen a medencébe.
Visszaúsztam a felszínre, prüszkölve és levegőért kapkodva. Hallottam,
hogy a srácok többsége nevet.
– Megvagy! – kiáltotta az egyik iker a medence szélénél állva. Egy
aranyos kiskölyök volt, aki még nem nőtte ki gyermeki dundiságát. Szeplő
borította az arcát és sárgás haja mindenhol göndörödött. – Zack vagyok,
ez pedig Benny, az ikertestvérem! – Mikor mellém mutatott és
odanéztem, a mosolygó kiskölyök tökéletes mását láttam, ahogy megtöri a
vízfelszínt.
– Zack, Benny! Mi a fene bajotok van nektek? – kérdezte Will. – Valaki
adjon Jackie-nek egy törülközőt. – Kinyújtotta a kezét, hogy kisegítsen,
és hamarosan a medence szélén csöpögtem. Még túl korai volt így,
tavasszal, az úszáshoz. Hogy nem fáznak? Valaki odanyújtott egy piros
Power Rangers-es törülközőt, amit gyorsan magam köré tekertem, hogy
elfedjem a most már átlátszó fehér blúzomat.
– Igazán nagyon sajnálom ezt – mondta Will, mielőtt rosszallóan a
fiatalabb ikrekre nézett.
– Az egyetlen, amit sajnálok, hogy törülközőt adott neki – mondta
valaki. Körbefordultam, hogy lássam melyikük volt, de csendesen álltak
egy kupacban, próbálva elrejteni a vigyorukat. Vettem egy mély levegőt és
visszafordultam Will -hez.
– Se-semmi baj – mondtam fogvacogva – De szeretnék átöltözni valami
szárazba.
– Ebben tudok segíteni – egy másik hang is viccelődött. Ezúttal nem
tudták a srácok visszatartani a nevetést.
– Isaac! – csattant fel Will. Hátrabámult a vállam fölött az
unokatestvérére, míg a fiúk elcsendesedtek. Aztán visszafordult hozzám.
– A táskáid a kocsiban vannak? – kérdezte. A hűvös, tavaszi levegőtől
remegve, csak bólintani voltam képes. – Rendben. Elkezdek kipakolni és
valaki megmutatja a szobádat.
Ahogy Will lehátrált a padlózatról, úgy éreztem összezsugorodok. Az
egyetlen barátom olyan messze volt, én pedig egyedül maradtam az
ellenséggel. Mély levegőt vettem, nyeltem egy nagyot és hátrafordultam.
A Walter fiúk engem néztek, az arcuk kifejezéstelen. Aztán megragadták
a törülközőiket és a mindenfelé heverő ruháikat, mielőtt a házba vették
az irányt és hozzám egyetlen szót sem szóltak.
Egyedül Cole maradt. Kínos fél perc telt el, míg az ajka félmosolyba
görbült. - Csak bámulni fogsz, vagy be is akarsz menni? – kérdezte. Cole
vonzó volt, nedves haja megszáradt, olyan álomszerű, éppen-most-
szexeltem-módon, de túlzottan magabiztos viselkedése, hallgataggá tett.
– Be akarok menni – motyogtam csendesen.
– Csak utánad – lengette meg a kezeit és meghajolt.
Vettem egy mély lélegzetet és az új házra bámultam. Sárga spalettáival
és nyers összevisszaságával, ami az újabb Walter gyerekekkel adódott
hozzá, semmi sem volt a New York-i luxuslakáshoz képest. Még egyszer
Cole-ra pillantottam, szájon át a tüdőmbe szívtam a levegőt és beléptem.
Lehet, hogy itt kell élnem és megpróbálom kihozni magamból a legjobbat,
de ez sosem lesz az otthonom.
 Második fejezet

– Ami korábban történt – mondta Cole, ahogy átvezetett a zsúfolt

házon. – Ez az egész ideköltözöl dolog, a semmiből jött. Nagyon váratlanul
ért.
– Megértem – mondtam neki. Ez nem igazán volt bocsánatkérés a
barátságtalan viselkedéséért, de remélhetőleg ez volt az oka, a többség
nem túl lelkes reagálásának felém. – Nem kell magyarázkodnod.
– Szóval, anya azt mondta, New York-ból jössz. – Megállt a lépcső
aljánál, hogy rám nézzen.
– Igen – válaszoltam, és hirtelen lesüllyedt a gyomrom. Mit tudhatott
még rólam? A baleset...hallott róla? Ha lenne egy jó dolog a Colorado-ba
költözésben, az az lett volna, hogy senki nem tudta ki voltam. Lehetnék
egyszerűen Jackie, nem pedig a lány, akinek meghalt a családja. Nem
akartam, hogy a fiúk tudják. Mi van, ha viccelődnének rólam? – Mondott
nektek mást is? – kérdeztem, próbáltam közönyösnek hangozni.
Szünetet tartott, és ez volt az összes bizonyíték, amire szükségem
volt. Egy pillanatnyi tétovázás, és tudtam, hogy tudott a családomról.
– Nem sokat – tért magához gyorsan és egy mosoly kúszott az arcára,
ami majdnem valódinak tűnt. – Csak annyit, hogy a barátnője lánya
ideköltözik. Eléggé titokzatos lány vagy.
– Értem. – A gondolat, hogy az összes Walter fiú tudta mi történt,
kiszárította a számat, de legalább Cole vette a fáradtságot, hogy
normálisan viselkedjen.
– Most, hogy belegondolok, még azt sem tudom hány éves vagy.
– Tizenhat.
– Mindig ilyen félénk vagy?
– Félénk? – Ismételtem megdöbbenésemben. Mit várt? Nem olyan volt,
mintha ő lenne a vezetője, az isten hozott küldöttségemnek. Emellett az a
tény, hogy milyen izmai vannak egészen a lábujjáig, nem segített
lenyugodnom.
– Ne törődj vele – mondta nevetve, a szemei csillogtak a szórakozástól,
ahogy megrázta felém a fejét. – Gyerünk. Megmutatom az emeletet.
Elindultunk a lépcsőkön, ami nehezebb volt, mint ahogy hangzik.
Könyvrakások, táblajátékok, koszos ruhák, egy leeresztett kosárlabda és
egy kupac film akadályozott, hogy elérjük a második emeletet anélkül,
hogy leverjünk valamit, ami nehezebb volt, mint egy akadályverseny.
Aztán a folyosók útvesztője következett, és tudtam, hogy el fogok
tévedni. Úgy tűnt, tekeregnek és fura helyeken fordulnak el, mintha nem
lett volna valójában eltervezve. Amikor odaértünk a ház legtávolabbi
sarkába, Cole végül megállt.
– Ez az, ahol te leszel – mondta, benyomva az ajtót. A falra tettem a
kezem, a villanykapcsolót keresve. Egyszerre találtuk meg, az ujjaink
egymáson keresgéltek a sötétben. Az érintéstől vibrált a karom és
ijedten visszarántottam a kezem. Cole kuncogott, a fény felvillant és
meleg ragyogás világította meg a szobát, amitől elfelejtettem a
zavartságomat.
– Ó, wow.
A fal minden centimétere élénk színűre volt festve. Egy esőerdő
freskója kezdődött a szoba egyik végén, és mire átért a másik végébe,
átalakult óceánná, tele vízi élőlényekkel. A mennyezet egyik fele az
éjszakai, a másik a nappali égboltot ábrázolta. Még a mennyezeten lévő
ventilátor, fa része is díszítve volt. Tátott szájjal álltam az új
szobámban.
– Ez volt anyám művészeti stúdiója – mondta Cole.
Volt egy nagy asztal, ugyanolyan élénk színű, mint a szoba többi része.
A tetején befőttes üveg és kávésbögre gyűjtemény volt, tele ecsetekkel,
szénceruzákkal és filcekkel. A szoba közepén volt egy festőállvány, rajta
egy festmény vázlatával, nagy vonalakban ábrázolva. Könnyed
ecsetvonások fedték a vásznat, olyan helyet ábrázolt, amit felismertem a
repülőtérről idáig vezető útról. Colorado lankás dombjai.
– Ez lenyűgöző – mondtam, végigsimítva kezemmel a vászon szélét.
– Igen, elég fantasztikus a művészi dolgokban. – Volt egyfajta él a
hangsúlyában.
Észrevettem, hogy egy kis polcos szekrényen még több alkotás volt,
amit a szoba szélére húztak, így befért az egyszemélyes ágyam, és
felfogtam, hogy a fiúk miért borultak úgy ki, mikor Katherine
megemlítette, hol fogok aludni.
 – Elfoglaltam a helyét.
– Már úgy sincs nagyon ideje festeni – mondta Cole, a nadrágja hátsó
zsebébe dugott kézzel.
– Tizenkét gyerek, meg minden.
Más szavakkal: igen, el.
Mielőtt válaszolhattam volna, Will lerakta az egyik bőröndömet a
padlóra, mindkettőnket meglepte a puffanás. – Gyerünk Cole – mondta és
kiegyenesedett. – Jackie-nek egy halom csomagja van, amit fel kell hozni.
– Segítek, amint átöltöztem – ajánlottam, nem akartam, hogy mindet ők
intézzék el helyettem.
Will egy intéssel elutasított. – Csak helyezd magad kényelembe.
Mikor elmentek, becsuktam az ajtót, hogy átöltözzek, ledobva a vizes
törülközőt a padlóra, ami még mindig a vállam körül volt. Reggel biztos,
ami biztos, tettem be váltás ruhát, jól szabott nadrág és rózsaszín felső,
egyszerű gallérral. Miután átöltöztem, a hajam következett. Közel tíz
percig küzdöttem, hogy kifésüljem a gubancokat.
– Hé, élsz még odabent? – Hallottam Cole kérdését, kopogás közben.
– Csak egy pillanat – kiáltottam és még egyet simítottam a hajamon.
Mivel a hajvasalóm el volt csomagolva, semmit nem tehettem a
hullámokkal, így hagytam, hogy sötét hullámokban lógjanak, miután
összekötöttem hátul egy kék szalaggal. – Igen? – kérdeztem, kinyitva az
ajtót. A csomagjaim kint sorakoztak.
– Csak ellenőriztelek – mondta Cole az ajtókerethez hajolva. – Bent
voltál egy ideje.
– Átöltöztem.
– Tizenöt percig? – kérdezte felhúzott szemöldökkel. – És mi a fene van
rajtad?
– Mi a baj a szerelésemmel? – kérdeztem. Biztos kissé alkalmi, de nem
terveztem, hogy bedobnak a medencébe.
– Olyan mintha interjúra mennél – mondta és próbált nem nevetni.
– Ha arra mennék, akkor kosztüm lenne rajtam.
– Miért vennél fel fiú ruhát?
Gúnyolódtam. – A kosztüm nem férfiaknak van. – Semmit sem tanított
neki az anyja, a divatról?
 – Rendben, bár én nem venném fel ezt a szép felsőt a mai vacsorához.
Spagetti lesz.
Mit akart ez jelenteni? Nem eszek úgy, mint egy ősember. - Nem kell
valami...illendőbbet viselnünk a vacsorához? – vágtam vissza. Cole még
mindig félmeztelen volt, így szándékosan az arcán tartottam a
pillantásom, hogy ne bámuljam. Napszítta fürtjeivel és finoman
kidolgozott hasával úgy nézett ki, mint egy görög Isten. Hogy élhetek
majd, ezzel a sráccal? Minden, ami vele kapcsolatos, feszengéssel töltött
el és kényelmetlenül érintett.
– Nem tudom nálatok mi a szokás New York-ban, de mi nem öltözünk ki
vacsorához errefelé. Jó leszek így. – Lassú, arrogáns vigyor terült szét az
arcán, amitől fészkelődni kezdtem. – Akárhogy is, hagylak kipakolni –
mondta, mielőtt válaszolhattam volna.
Visszatolta magát az ajtókeretből, a karizmai megfeszültek.
Visszatartottam a levegőt, miközben néztem, ahogy elmegy és nem
tudtam levenni róla a szemem. Végül eltűnt a folyosó végénél, ezzel
kizökkentve a transzból és az új ágyamra omlottam. Túléltem az első
találkozásom a Walter fiúkkal.

***

Katherine konyhájához hasonlót még sosem láttam ezelőtt. A hely

feltűnő és zsúfolt volt, ugyanakkor meleg és barátságos. Művészi hajlama
határozottan megmutatkozott a dekorálásban. Az összes fal egy hatalmas
szőlőskert festménye volt, és majdnem mindegyik szék és az asztal is más
színű. Pont az ellenkezője volt anyám sima csempéjű, acélbevonatos,
félmillió dolláros konyhájának. Otthon úgy éreztem, hogy a konyha azért
volt, hogy szép legyen, és ha rendetlenséget csináltam volna, bajba
kerülök. Ez úgy nézett ki, amiben élnek, és valami fura okból ez tetszett
nekem.
Mikor besétáltam, Katherine a tűzhelynél állt, kevergetett valamit, ami
főtt és utasításokat kiabált Isaac-nek, aki neki segített. Két kutya
szaladgált egymást kergetve, megnehezítve azok dolgát, akik le akartak
ülni az asztalhoz vacsorázni. George majdnem leejtette a salátás tálat,
mikor megbotlott a lábai közt átfutó kutyában.
Zack és Benny, a fiatalabb ikerpár a földön ülve játszottak valami
videojátékot, a kezükben tartva valamit, ami vezetékkel csatlakozott a
fiúk berendezéséhez. Majdnem megfulladtam, mikor Zack arrébb
rángatta Benny-t és azt kiabálta. – Veszítesz, faszkalap!
Fülsüketítő éljenzés tört ki abból az odúból, ami a konyhához
kapcsolódott, én pedig arra fordultam és megláttam a fiúk a többi részét,
kosárlabda meccset nézni a tv-ben. A szemem azonnal megtalálta Cole-t,
aki felugrott a helyéről és a levegőbe bokszolt. Felvett egy fekete pólót,
mióta láttam, ami kihangsúlyozta széles vállát és ellentétben állt szőke
hajával, amitől az úgy nézett ki, mintha platina lenne.
– Hagyd abba a bámulást – mondta Lee, ahogy mögöttem begurult a
konyhába a gördeszkáján. Emlékeztem rá, mert mindketten másodévesek
voltunk a középiskolában és mikor Will bemutatta, ő volt a legfagyosabb
velem. Elfordultam a helyiségtől, zavarban attól, hogy rajtakapott,
miközben az unokatestvérét néztem.
– Lee! Hányszor kell elmondanom, hogy ne deszkázz a házban? – szidta
meg Katherine, ahogy nekiütközött az egyik konyhai széknek, felborítva
azt. Benny fejére borult a szék, aki azonnal visítani kezdett, mintha
gyilkolták volna.
– Csak még vagy ezerszer Kathy néni – mondta, mielőtt letérdelt az
unokatestvéréhez, hogy lássa jól van-e.
Megdörzsöltem a halántékom, megpróbálva elűzni a fejfájásom. Ez a
hely őrjítő. Az egész zűr közepén, ott volt egy srác. Nem emlékeztem a
nevére, de az egyik konyhai széken ült gitárral az ölében és kották voltak
szétszórva előtte az asztalon. Visszaemlékezve a listámra, azt hiszem ő
volt Nathan, a tizennégy éves zenész. Néztem, ahogy pengetett néhányat
a hangszeren, amit nem is hallottam. Megrázta a fejét, kivette a ceruzát
a fogai közül és kihúzott valamit. Csodálkoztam, hogy tud odafigyelni
attól, ami körülötte zajlott.
– Jackie, édesem – mondta Katherine, mikor észrevett. Azzal
küszködött, hogy leöntse a vizet egy hatalmas lábosnyi tésztáról. Volt
mellette a konyhapulton, egy gazdasági méretű üveg, spagetti szósszal. –
Annyira örülök, hogy idetaláltál a konyhába. Ez a hely hatalmas és a te
szobád van a legmesszebb. Megkértem Cole-t tíz perce, hogy menjen
érted, de úgy néz ki elmerült a játékban. – Rám mosolygott, én pedig
odamentem segíteni neki.
– Nem baj, nem volt nehéz idetalálni – mondtam, levéve az üveg tetejét.
– Csak követtem a zajokat.
Katherine nevetett, elvette tőlem az üveget és ráöntötte a tartalmát a
tésztára. – Itt mindig hangzavar van. Ez történik, ha tizenkét gyereked
van. – Elhallgatott egy pillanatra és küldött felém egy apró mosolyt. –
Most már tizenhárom.
A lábamat néztem és azt suttogtam – Köszönöm, Mrs. Walter.
– Érted bármit, kedvesem. És kérlek ne hívj így. Katherine vagyok –
mondta és átölelt.
– Srácok! – bömbölte George. – Asztalhoz. Kapcsoljátok le azt a vackot.
Katherine elengedett, megfogta a spagettis tálat és odahelyezte a
többi gőzölgő étel mellé. Követtem őt az asztalhoz és leültem a
legközelebbi székre.
– Oda nem ülhetsz – mondta az egyik középső iker. Megint
elfelejtettem a nevüket.
– Bocsánat – mondtam, átcsúszva a mellette lévő székre.
– Oda sem. Az az én helyem – mondta az ikerpár másik fele.
– Srácok, miért nem hoztok Jackie-nek egy széket az ebédlőből, hogy
leülhessen? – kérdezte George. Úgy nézett ki egyikük, mint aki tiltakozni
fog, de aztán a másik oldalba könyökölte.
– Oké, apa. Mindjárt jövök – mondta édesen mosolyogva.
Egy perccel később visszajött, maga után húzva egy széket. Miután az
asztalhoz tolta, leültem és George elkezdte az áldást. Az ima közepénél,
mozgást éreztem a lábamnál. Lenyúlva az asztal alá, megragadtam valami
vékonyat és csupaszat. Mikor előhúztam, sikítottam és elhajítottam a
sárga hüllőt. Az asztalnál zűrzavar lett.
– Kígyó! – ordította Benny, elugorva a székéről. Ahogy ezt tette,
rálépett az egyik kutyára. Szegény eb ugatott és elszaladt tőle. Alex, aki
ijedten arrébb húzódott az asztaltól, eldőlt a megvadult kutyától és
Isaac-nek ütközött, aki mellette ült. George próbálta megnyugtatni
Benny-t, de megcsúszott egy tejfolton, ami valahogy kiloccsant a földre a
felfordulásban.
Ahogy elesett, George megragadta az asztalterítőt, hogy megtartsa az
egyensúlyát, de ehelyett az egész terítéket lehúzta maga után. Amikor a
tál spagetti a földre esett, a tartalma minden irányban szétszóródott,
mindannyiunkat beborítva a paradicsom szósszal.
 – Jordan! – üvöltött George a fiára. – Szobafogság!

***

A vacsora katasztrófa volt és az egész az én hibám. Miután George és

Katherine megszüntették a káoszt, mindenki kapott feladatot a
rendrakásban. Mindenki, engem kivéve. Katherine nem győzött elnézést
kérni a fiai viselkedéséért és elküldött, hogy rendbe szedjem magam, bár
segíteni akartam.
Elzártam a meleg vizet és kiléptem a zuhany alól. Jó érzés volt lemosni
a klóros medencevizet és a spagettit, de nincs akkora vízmennyiség, ami
csökkenti a gyomromban tekergő félelmet. Bővült a kényelmetlenség
érzetem, ahogy ingerültség fogott el, mikor megláttam a pólómat a
földön, amit beborított a szósz. Cole-nak igaza volt, teljesen tönkrement.
Eléggé rosszul alakult a Walter-ékkel való életem, amit meg tudtam ítélni
a fiúk többségének rosszalló pillantásából, miközben elhagytam a konyhát.
Magamra tekertem egy törülközőt és azt kívántam, bár lenne rajtam a
flip-flop papucsom. A padló egy aknamező volt, teleszórva koszos
boxerekkel és használt zsepivel, ami a kuka mellé lett dobva, hogy ne is
említsem a padlót, ami úgy nézett ki, mintha sose lett volna megtisztítva,
mióta Walter-ék a házba költöztek.
Különösen óvatosnak kellett lennem, hogy ne dőljek neki a mosdónak,
arcmosás közben. Tele volt fogkrémpöttyökkel, ami olyan volt, mintha
madár pottyantott volna oda, meg szőr és kék borotvahab nyomaival. A
srácok legtöbbje csak a mosdó mellé dobta a fogkeféjét, mintha a
fürdőszobai pult, nem a rejtélyes mérgek pöcegödre lett volna. Nem
létezik, hogy ott tartsam az enyémet.
Kinyitottam az ajtót és kidugtam a fejem a folyosóra, hogy biztos
legyek benne, hogy senki nincs a környéken. Nem akartam, hogy
bármelyikük is törülközőben lásson. A következő alkalommal
emlékeztetem magam, hogy hozzam a ruháimat. Ahogy visszaosontam a
szobámba, elképzeltem, hogy egy vakmerő tini így érezhette magát,
miközben óvatosan kilopakodott a házból az éjszaka közepén. Jómagam,
sosem tettem ilyen őrültséget.
Sikeresen elértem az új szobámat anélkül, hogy bármelyik sráccal
összefutottam volna és beslisszoltam az ajtón, felsóhajtva a
megkönnyebbüléstől.
– Szép törülköző, Jackie.
– Ó! – vinnyogtam, majdnem eldobva a bolyhos anyagot, mikor kiszúrtam,
hogy Cole az ágyamon ül. Még mindig beborította a paradicsom szósz, de
egy kínai kajás dobozból evett. Még két gőzölgő kartondoboz volt az
asztalon, arra várva, hogy elfogyasszák. Mosoly terült el az arcán, ahogy
tetőtől talpig végignézett.
Az arcom olyan vörös volt, mint a foltok a pólóján, és szorosabbra
húztam magamon a törülközőt.
– Mi a fenét keresel a szobámban?
– Vacsora. Kérsz? – kérdezte, feltartva a dobozos kaját.
– Igen, de kimennél kérlek? – kérdeztem, megalázottan attól, hogy ez
valóban megtörténik. – Fel kell öltöznöm.
– Ne aggódj. Becsukom a szemem.
– Nem öltözök, amíg a szobában vagy.
– Jó. Nem bánom, ha törülközőben eszel.
– Cole, kifelé! – csattantam fel végül.
– A fenébe, te nő, nem lopom el a bugyidat. – A rugók nyikorogtak,
ahogy felkelt az ágyról és a többi mellé rakta a kajáját. – Bár ez most
nem igazán lenne lehetséges, nemde? – kuncogott Cole, miközben kilépett.
Becsaptam mögötte az ajtót és a biztonság kedvéért elfordítottam a
kulcsot is.
Gyorsan felhúztam egy pizsamát, majd kikulcsoltam az ajtót és
visszaengedtem Cole-t. Súrolt, ahogy elment mellettem és lehuppant az
ágyra, mielőtt megfogta a dobozt. Megrándultam, miközben belapátolt
egy falatot a szájába. Sosem ettem a szobámban. Nem volt higiénikus.
Észrevette, hogy őt nézem és abbahagyta a rágást. – Mi az? – kérdezte
tele szájjal.
– Muszáj az ágyon enned?
– Miért, valami mást akarsz csinálni az ágyon?
– Nem, Cole – mondtam, minden erőmmel próbálva figyelmen kívül
hagyva a megjegyzést. – Csak nem akarom, hogy kajadarabok legyenek
benne. Ott kell aludnom.
– Egy pár rizsdarabtól, nem fogsz tudni aludni, hercegnő? – Nézett
körül Cole a szobában. – Azonkívül, hol máshol ülhetnénk?
Természetesen igaza volt. A bőröndjeim elfoglalták a helyet a földön,
mindenhol máshol pedig Katherine alkotásai voltak. És semmiképpen nem
mentem volna vissza a konyhába enni.
Óvatosan leültem az ágy szélére, ő pedig odanyújtotta nekem az
evőpálcikákat. A következő néhány percben csendben ültünk és ettük az
édes csirkét, és meglepően békés volt itt ülni, Cole-al. De amikor az ételt
eltüntettük, sikerült tönkretennie az egyetlen megnyugtató pillanatom,
ami Colorado-ba érkezésem óta volt.
– Élveztem a műsort vacsoránál – mondta, letéve az üres dobozt.
Elfordultam tőle és kedvetlenül lökdöstem egy darab brokkolit. Cole
nevetett. – Ugyan már, Jackie. Csak egy vicc volt. Hogy őszinte legyek,
nálunk állandóan ilyenek történnek.
Oldalra tettem a kajámat, megtámasztottam magam a könyökömön és
Cole-ra néztem. – Komolyan? – kérdeztem.
– Nos, nem mindig ilyen drámai, de a ma esti legalább vicces volt. Látnod
kellett volna az arcodat, mikor előhúztad Ráncost. – Szívbőljövően
nevetett megint.
– Ráncost? – kérdeztem zavartan.
Cole nyújtózott egyet és közelebb araszolt. – Ráncoskígyóbőr. Jordan
kígyója.
– Egyéb veszélyes kedvenc, amiről tudnom kéne? – morogtam.
– Nincs – mondta nevetve. – Csak Isaac.
– Nem vagyok nagy állatbarát – mondtam, miközben kint nyikorgott a
padlódeszka. – Különösen nem, ha kígyóról van szó.
Az ajtó kivágódott. – A gabonasikló nem veszélyes – mondta Jordan,
berontva. Az ikerpárja, Jack követte őt, kamerával a kezében és a zölden
világító fény miatt tudtam, hogy ment a felvétel.
Jack bólintott. – Pitont akartunk, de anya nem engedi.
– Igen, a barátom bátyjának, Nick-nek pitonja van – mondta Jordan
izgatottan. – Mesélte, hogy egyszer eltört a tartály. A kígyók
hidegvérűek és szükségük van rá, hogy melegen tartsák őket, így aznap
este Nick betette az ágyába, hogy a teste melegét használja. Ahelyett,
hogy rátekeredett volna, mint normálisan, a piton kiegyenesedve maradt
az ágyban. Meg enni sem akart, így Nick azt hitte valami baja van. Elvitte
az állatorvoshoz, és ott azt mondták, hogy éppen nyújtja magát és
megehette volna őt! Ez milyen fantasztikus már?
A rémülettől tátott szájjal bámultam az ikrekre. Az én szavam erre
kétségtelenül a "borzasztó", ami egyenlő Jordan "fantasztikus"-ával.
– Ha lenne egy kígyóm – kezdte Cole – valószínűleg hagynám, hogy
megegyen téged Jo. Nyilvánvalóan semmit sem tudsz a kopogásról.
– Apa küldött minket ide, hogy megmondjuk, ha valamelyikünk egyedül
van a szobában Jackie-vel, az ajtónak nyitva kell lennie. Ennek
következtében, nem kell kopogni, seggfej – válaszolta Jordan, kihívóan
keresztbe tett kézzel.
– Jól van. Ez nem magyarázza, hogy miért vagytok még mindig itt.
Elmondtátok apa hülye szabályát. Most mehettek.
– Még nem végeztem. Azért is jöttünk fel, hogy elmondjuk Jackie-nek,
ő az új témánk.
– Téma? – kérdeztem.
Cole a szemét forgatta. – Ez a két hülye azt hiszi, hogy egy nap
filmrendezők lesznek. Állandóan olyan érdekes témát keresnek, amit
rögzíthetnek ebből az évszázadból.
– Ez díjnyertes lesz – tette hozzá Jack, felém fordulva. – A vacsoránál
rájöttünk Jordan-nel, hogy te tökéletes leszel. Elég rossz, hogy nem volt
nálunk a kamera. Reméljük, hogy megismételhetjük a jelenetet.
– Elég nagy rá az esély. Mit fogtok mondani? Te, anya, nem bánnád, ha
megint szétrombolnánk a konyhát? Megígérjük, hogy feltakarítjuk az
összes spagetti szószt.
Cole-al nem foglalkozva, válaszoltam az ikreknek. – Jobban szeretném,
ha egyáltalán nem filmeznétek engem. Nem igazán szeretnék én lenni, az
új filmetek tárgya.
– De nem érted, – mondta Jordan. – Te vagy az első nő a Walter házban.
Ez elképesztő.
– Ugye emlékeztek rá, hogy van egy anyátok és egy húgotok? – mutatott
rá Cole.
– Anya nem számít, mert ő, nos, ő az anyánk. Parker-nek pedig, még
mellei sincsenek.
Kopogás szakította félbe a beszélgetést. Az egyik idősebb srác állt
kint, mintha félt volna bejönni. – Um, Cole? – kérdezte, alig nézve rám.
 – Igen, mi az Danny?
Mikor Colt mondta a testvére nevét, beugrott. Már emlékszem,
gondoltam, ahogy észrevettem a haját. Danny volt Cole, nem egypetéjű
ikre.
– Erin jött hozzád – motyogta – a bejáratnál vár. – Mikor átadta az
üzenetet, sarkon fordult és elment.
– Ez az én végszavam – állt fel Cole az ágyról. – Gyerünk ti ketten –
mondta, az ajtó felé tolva a fiatalabb testvéreket. – Hagyjátok most már
egyedül Jackie-t. Hosszú napja volt.
– Jó – morogta Jack. – Reggel megvitathatjuk a szerződésedet, Jackie.
Jordan-nel gyűjtjük egy ideje a zsebpénzünket, így nagyvonalúan tudunk
fizetni. – Minden további szó nélkül elszaladtak, egyedül hagyva Cole-lal.
– Tényleg nem akarok benne lenni a filmjükben – ismétlem sóhajtva.
– Ha elég ideig nem veszel róluk tudomást, keresnek majd valami mást.
– Gondolom, de a családod eléggé túlterhelt és csak azt akarom, hogy
mindenki elfelejtse a vacsorát.
– Holnap könnyebb lesz, rendben? Találkozunk reggel suli előtt.
– Ó, nagyszerű – nyögtem fel és hátrapuffantam a párnára. – Suli –
Annyira el voltam foglalva a katasztrofális vacsorával, hogy
elfelejtettem, hogy életemben először megyek állami iskolába.
– Ne aggódj – mondta ásítva. Megfogta a könyökét és kinyújtóztatta a
karját a feje fölött, én pedig gyorsan másfelé néztem feszülő izmairól. –
Könnyű lesz.
– Te könnyen mondod – mondtam, anyám medálját húzogatva a láncon. –
Tizenegy éves korom óta jártam ugyanabba a bentlakásos iskolába. Az
állami iskola gondolata megrémít.
– Megígérem, hogy rendben leszel – kuncogott Cole, ahogy kilépett a
folyosóra. – Éjszakát, Jackie.
– Jó éjt, Cole – válaszoltam. – Hirtelen egy gondolat futott át a
fejemen. – Várj – szóltam, mikor becsukta volna az ajtót. – Ki az az Erin?
Cole várt, mielőtt válaszolt. – Csak egy barát.
Miután becsukta az ajtót, visszatartottam a lélegzetemet és
hallgattam, ahogy távozik. Néhány másodperccel később, hallottam
ledübörögni a lépcsőn.
Aztán, – Hé, Erin.
 Annyira meglepődtem, hogy megint meghallottam Cole-t, hogy majdnem
leestem az ágyamról.
– Cole, – válaszolta a lány búgó hangon. – Azt mondtad, hogy hívni fogsz.
Körbepillantottam a szobában, a hangok forrását keresve. Volt három
ablak és ráébredtem, hogy Katherine miért alakította ezt a helyet,
művészeti stúdióvá. Ez teljes és különböző nézőpontot adott neki a
festéshez. A ház elülső oldalán lévő ablak nyitva volt.
– Igen – mondta Cole. – Valami közbe jött. Bocsánat.
Összehúztam a függönyt, közben lenéztem és láttam Cole-t, ahogy a
verandán állt. A bejárati ajtó még mindig nyitva volt, és a bentről kiáradó
fény, sárga izzásban körvonalazta a testét.
– Van még időnk ma este? – kérdezte Erin. Néhány lépcsővel lejjebb állt
és nekem háttal, így csak hosszú lábakat és magasra összefogott copfot
láthattam.
Cole várt egy keveset. – Késő van.
Erin keresztbe tette a karját. – Rendben, de holnap nincsenek
kifogások. Nem rázhatsz le folyton. Hiányzol.
– Rendben.
– Megígéred? – kérdezte. Cole bólintott. – Jó. Holnap találkozunk.
Cole a verandán állva figyelte, ahogy Erin a kocsijához sétált. Amikor a
fényszórók eltűntek a sötét felhajtón, arra számítottam, hogy Cole
bemegy. Ehelyett lelépett a verandáról és átsétált a bekötőúton. Ami felé
tartott, az úgy nézett ki, mint egy csűr.
Mikor kinyitotta a zárat és kihúzta a dupla ajtókat, rájöttem, hogy ez
egy második garázs. Vártam néhány percet, de nem jött ki onnan. Végül
feladtam és bemásztam az ágyba, de nem tudtam abbahagyni a
töprengést. Mi a fenét csinál Cole odakint?
 Harmadik fejezet

A családommal voltam az autóban. Az első ülésen apum és anyum voltak,

Lucy pedig mellettem ült hátul. Osztoztunk a fülhallgatón és
kiválasztottuk az egyik kedvenc zenénket. Amikor véget ért, mosolyogtam
és kinéztem az ablakon. Ez egyike volt azoknak a meleg, napsütéses
tavaszi napoknak, ami tudatja veled, hogy a télnek majdnem vége. Alig
észrevehető zöld pára ölelte körül a fák ágait, az új rügyeket, amik
elindultak, hogy elő bújjanak.
Meglepetésemben lenéztem, ahogy a biztonsági övem hirtelen
lecsúszott. – Mi a…? – motyogtam magamnak és visszakattintottam. A
gyomromban süllyedés érzése alakult, amikor a csat újra kikattant.
Mielőtt visszatolhattam volna, egy láthatatlan erő rántott el az autótól.
Most ott álltam a betonon. A fák az út mindkét oldalán elszáradtak, az
ég elsötétült és vészjóslóan szürke lett. Az autónk száguldott és egy
pillanatra láttam, ahogy Lucy engem bámult a hátsó ablakon át.
– Várj, állj! – kiáltottam és elkezdtem végig szaladni az utcán.
De az autó nem állt meg. Rémülten figyeltem, mintha csak egy
mérföldre lennék és a járda kezdett összeomlani. Amikor az út
kettéhasadt, az autónk rögtön ott volt a szélén, és a föld elnyelte, a
családommal együtt.
Lihegve felültem az ágyban, vastag izzadságréteg fedte be a testem.
Ahogy a látásom alkalmazkodott a sötéthez, rettegés gyűlt bennem az
ismeretlen környezet látványától. Lerúgtam a takarót, és ráléptem a
hideg, kemény padlóra. Egy pillanatra megzavarodtam, mert a szobámban
nem volt, fából készült padló. Hol volt a szőnyeg?
A sötétben a villanykapcsolót kerestem és amikor felkapcsoltam, a
festmény a falon kirajzolódott körülöttem. A valóság olyan sokként ért,
hogy a térdem megroggyant és a földre omlottam, egy kupacba. Nem
otthon voltam New Yorkban, hanem Colorado-ban.
Ez csak egy álom volt. A balesetről álmodtam.
Amikor ez történt, nem voltam velük. Helyette, a kanapén feküdtem
influenzásan. Emlékszem arra, hogy betakarnak egy takaróval, miközben
megpróbálok aludni a reszketéstől. A reggel azzal telt, hogy hol magamnál
voltam, hol nem, a családom pedig megszűnt létezni ezalatt.
Valamikor elkezdett csörögni a telefonom, de túlságosan szörnyen
éreztem magam, hogy felvegyem. Egész délután folytatta a csörgést, míg
végül kopogtattak az ajtón és kénytelen voltam felkelni. Amikor a rendőr
elmondta nekem, hogy mi történt a családommal, a gyomrom azelőtt
reagált, hogy bármit is felfoghattam volna. Előre hajoltam, a kezem a
térdemre tettem és kiürítettem a padlóra a kis mennyiségű forró
csokoládét, amit reggel képes voltam meginni.
Nem értettem, hogy Lucy hogyan tűnhetett el. Mindig egy lépéssel
mögöttem volt. Az este, mikor az influenzával küzdöttem, fogta a
hajamat és megnyugtatóan simogatta a hátamat, amíg sírtam a WC-ben.
És anyám, – ő volt a legerősebb nő, akit ismertem. Akkor nem tudtam
megérteni, hogy halott.
De az volt. Mind azok voltak.
Azóta a nap óta, – kilencvennégy nap, hogy pontos legyek,- róluk
álmodtam. Az apám volt a híres Howard Investment Corporation
vezérigazgatója, így az autóbalesetüket folyamatosan játszották a
híradók és ez egy állandó emlékeztető volt, hogy elmentek. Még mindig
nem tudtam kiverni az autónk képet a fejemből, ahogy csomóba van
tekeredve, mintha nem lenne más, mint alumínium fólia. Olyan volt, mintha
minden része beleégett volna az agyamba, mint amikor félre nézel a
napról, amit túl sokáig bámultál és az elkezd élénk színekben
megsokszorozódni az égen.
Percek teltek el, míg a mellkasom fel és le hullámzott, mire végül
sikerült úrrá lennem a lélegzésemen. Felálltam és rápillantottam az órára
– reggel 5:31.
Nem tudnék újra elaludni, úgyhogy a ruhásszekrényemhez mentem.
Miután megtaláltam az edző ruhákat, felvettem az atléta sortot,
megragadtam a futócipőmet és leakasztottam az iPodom a töltőről. Korán
volt, és kimerült voltam a rémálomtól, de szükségem volt a
figyelemelterelésre.
Általában a futópadunkon edzettem, a családunk edzőtermében, de a
Walter-eknek nem volt tornatermük, vagy akár egy futópad, ami azt illeti.
Kint kellett futnom. A nap felkúszott az égre és hűvös szél söpört végig a
nyakamon, ahogy kiléptem a rozoga, fából készült verandára. A reggeli
harmat csillogott a gyepen, ahogy leültem, hogy bekössem a cipőfűzőmet,
mielőtt nyújtani kezdtem volna.
Ahogy kinyújtózkodtam, pillangók repdestek a gyomromban. Nem
tudtam megmondani, hogy a rémálomból maradtak-e meg vagy a közelgő
napom miatt voltam ideges. Attól a kilátástól, hogy egy új iskolába járjak,
betegnek éreztem magam. Csak egy napja voltam a Walter házban, és
eddig rettenetes volt. El sem tudtam képzelni, hogy több száz fiúval
járjak egy középiskolába, – ez a tizenegy plusz Parker is elég rossz volt.
Már közeledett a tanév vége, és biztosan tudtam, hogy nem kötök
barátságot. Azon kaptam magam, hogy azt kívántam, bár délután három
óra lenne, hogy bezárkózhassak a szobámba és összegömbölyödjek a
takaró alatt.
Épp elindulni készültem, amikor a szúnyoghálós ajtó csikorogva kinyílt
és George lépett ki rajta. Mögötte Will és Cole, mindannyian
munkásruhában voltak: farmer, régi póló, ami fehérből, sárgásfehérbe
színeződött, bakancs és kalap, ami megvédi őket a naptól.
– Jó reggelt, Jackie – mondta George és felütötte a kalapját. Will
intett és küldött egy barátságos mosolyt.
– Jó reggelt, Mr. Walter, Will, – válaszoltam.
– Korán keltél – morgott Cole, ahogy az álmos szemét dörzsölte.
– Ugyan ezt mondhatnám én is neked.
Cole összevonta a szemöldökét. – Házimunka – ez volt minden, amit
mondott.
– A fiúknak sok munka van a farmon, amit el kell intézniük, mielőtt
elkezdődik a nap – mondta George – Ha futni mész, érdemes lehet
megvárnod Nathan-t. Egy másodperc alatt kint lesz.
– Oké, köszönöm – mondtam, miközben mind a hárman leléptek a
verandáról.
Ahogy vártam Nathant, néztem, ahogy a csűr irányába mentek, ami a
kora reggeli fényben alig volt látható. A sétájukban közben Will,
játékosan meglökte Cole-t, aki megbotlott és elesett. Eltakartam a
mosolyom a kezemmel.
A szúnyoghálós ajtó újra csikorgott és Nathan lépett ki. Amikor
meglátott, mosolygott. Próbáltam emlékezni, melyik fiú is ő, amikor
észrevettem a gitárpengetőt a nyakláncán. Igaz, a zenész.
 – Szeretsz futni? – kérdezte izgatottan, jó reggelt nélkül.
– Szeretek formában maradni – mondtam neki. – Nem feltétlenül
mondanám azt, hogy szeretek futni.
– Oké – mondta és nevetett. – Csatlakozol a formában maradási
kísérletemhez? – Úgy látszott, őszintén lelkes emiatt.
– Persze, nem bánom – mondtam. – Igazából meg vagyok lepve, hogy azt
akarod, veled menjek. Tegnap mindenki elég dühösnek tűnt rám. –
Éreztem, hogy az arcom égni kezdett a levegőben repülő spagetti
emlékére, de Nathan csak vigyorgott. Ő is olyan jól fog kinézni, mint Cole,
ha idősebb lesz, de közel sem volt olyan ijesztő.
– Természetesen, szeretnék futni veled! És azonkívül azt gondoltam,
hogy vicces volt. Ne hagyd, hogy Jordan kikészítsen. Ő csak egy
tréfamester.
– Megpróbálom észben tartani – mondtam, ahogy elindultunk lefelé a
lépcsőn.
– Követni akarod a megszokott utamat? – kérdezte Nathan.
– Mutasd az utat.

***

A futás után a konyhába mentem, hogy bekapjak valami reggelit,

mielőtt bárki is felébredne. Azt hittem, ez a tökéletes módja, hogy
elkerüljek egy újabb katasztrófát. Persze a tervem nem úgy sült el.
Katherine az asztalnál ült, egy rózsaszín, bolyhos köntösben, miközben
kávét ivott és könyvet olvasott. Tovább rontott a helyzeten, hogy
Katherine legidősebb unokaöccse is ott volt. A konyhapultnál állt és
bagettet evett, egy szál boxerben. Jó reggelt hatos-kockák! Az egyetlen
dolog, amit tenni tudtam, hogy ott álltam és néztem, mint egy idióta.
– Jó reggelt Jackie! – Kiáltott fel teleszájjal. Ismét úgy éreztem,
melegség kúszik fel az arcomon. Miért volt mindegyik fiúnak, tökéletes
kockahasa?
– Hm, szia – köszöntem ostobán. Katherine felnézett a hangom hallatán.
– Isaac! – korholta, miközben tornáztattam az agyam. És eszembe is
jutott, hogy mi egykorúak voltunk, tizenhat éves, de az iskolában egy
évvel volt felettem. – Menj, vegyél fel valami ruhát, az Isten szerelmére!
Van egy lány a házban.
– De te is lány vagy és neked eddig, soha nem volt ezzel problémád, –
vágott vissza – Különben is, Jackie nem bánja. Ugye, Jackie? – Fordult
felém.
Mi a fenét kellett volna mondanom? Ó, igen Isaac. Szeretem bámulni a
félmeztelen tested? Ehelyett azt válaszoltam, amit bármelyik okos lány
válaszolna a helyemben – Hm… – elcsuklott a hangom, miközben egyikről, a
másikra néztem.
– Látod Kathy néni? Jackie azt mondta, hogy őt nem érdekli – mondta a
nagynénjének.
Vicces, én nem emlékszem, hogy mondtam volna ehhez hasonlót.
– Nem, nem mondott ilyet, fiatalember – vágott vissza Katherine, kezét
a csípőjére téve – Most menj és öltözz, mielőtt én húzlak fel az emeletre!
Épp ekkor lépett be Alex a konyhába, még mindig az álmosságot
dörzsölve ki a szeméből. Szintén csak boxert viselt. Isaac-al ellentétben,
csúszva megállt, ahogy meglátott. Egy pillanatra dermedten állt, tágra
nyílt szemmel, de aztán megpördült, és elszaladt a folyóson.
– Látod! – mondta Katherine, amikor a fia eltűnt – Pontosan ez az, ahogy
neked is kellene viselkedned, egy gyönyörű lány jelenlétében – zavartan!
– Kathy néni, lehet, hogy Jackie dögös, tudod, divatosan és
jókislányosan, de ettől soha nem jönnék zavarba – mondta Isaac és végig
mutatott a testén.
– Isaac Walter! – mondta, miközben az ujját rázta és tett egy lépést
felé. Isaac kiment a konyhából, miközben nevetett, de előtte rám
kacsintott. Nem tudtam pontosan, miért pirultam el. Lehet, hogy volt
valami köze ahhoz, ahogy Katherine dicsért engem, vagy talán azért, mert
Isaac egyetértett vele.

***

– Mit gondolsz, mit csinálsz? – kérdezte Lee, ahogy vártam a

fürdőszobán kívül a köntösömben. Még mindig izzadt voltam a Nathan-al
való futástól és le akartam tusolni iskola előtt. Ezúttal eszembe jutott,
hogy elhozzam a zuhanyzós cipőmet és a ruháimat, és szellemileg
felkészítettem magam az undorító háborús övezetre.
 – Várok a fürdőszobára – válaszoltam neki – Azt hiszem, hogy Cole bent
van.
– Tudom, hogy Cole van bent. Ez az ő ideje, hogy bent legyen – mondta
Lee, rámutatva egy darab papírra, ami a fürdőszoba ajtaja mellé volt
ragasztva. Kisöpörte sötét haját a szeméből, miközben mogorván nézett
rám. – Én jövök utána, így ezt buktad.
– A fürdőszoba használatára van egy beosztás?
– Csak reggel – mondta Nathan, ahogy ki jött a szobájából, már
lezuhanyozott és felöltözött – Mindannyian próbálunk iskola előtt készen
lenni, ez így elég praktikus.
Cole kinyitotta a fürdőszoba ajtaját és egy gőz hullám kiszáguldott a
folyosóra. Csak egy fehér törölköző volt a dereka körül, még mindig
vízcseppek tapadtak a formás vállához és a hasához, amitől csillogott a
bőre.
– Ha nem lenne megszabva az idő – mondta, próbálva kirázni egy kis
vizet a füléből, – Danny lenne ott órákig és próbálná elérni, hogy jól
nézzen ki – Aztán félre lökte Lee-t, Nathan-t és engem, majd visszaszólt
a válla fölött – Magamra nem kell sok idő, mert alapból jól nézek ki.
– Van rá mód, hogy beférjek? – kérdeztem, ahogy átnéztem az
időbeosztást. Húsz perces lépésekben volt beosztva addig, míg el nem
indulunk az iskolába.
Isaac dugta ki a fejét, abból a szobából, amit megosztott Lee-vel. –
Valaki látta a bőrdzsekimet?
– A szekrényben van, idióta – mondta Lee a bátyjának.
– Mármint egy fogason? Hogy a fenébe került oda?
– Srácok? – Kérdeztem.
– Mindenfelé a te szarjaid voltak és nem találtam a füzetemet.
– Legközelebb, ha úgy döntesz, hogy tavaszi nagytakarítást tartasz,
tegyél meg egy szívességet. – Ne nyúlj a kabátomhoz.
– Helló? Valaki válaszolna nekem? – követeltem, miközben a kezem a
csípőmre tettem. – Nekem is kell a zuhany.
– Korábban kellett volna szólnod, Bébi – mondta Isaac – Megoszthattuk
volna a zuhanyidőmet – vigyorgott rám, mielőtt visszament a szobájába.
Lee a bátyjával nevetett, ahogy beslisszant a fürdőszobába és
becsapta az orrom előtt az ajtót.
 – Próbáld meg a földszintit, a gyerekek szobája mellett – javasolta
Nathan. – Este fürdenek, úgyhogy senkinek nem kéne ott lennie. Csak
figyelj oda a fürdőjátékokra. Volt már, hogy megbotlottam bennük.

***

Miután mindenki lezuhanyozott, reggelizett és az utolsó pillanatban

sietett befejezni a házi feladatát, Katherine mindannyiunkat kitolt az
ajtón.
– Lee, hagyd itthon a gördeszkádat. Ha megint ezzel száguldozol a
termekben, figyelmeztetőt fogsz kapni.
– De, Kathy néni...
– Semmi de. Alex, az előző történelem dolgozatodra F-et kaptál. A Star
Wars, nem számít megalapozottnak, a történelem legjelentősebb
háborúiban. Kérj bocsánatot a tanártól és mondd meg neki, hogy át fogod
írni. Isaac, a női röplabda edző hívott, hogy ha még egyszer azon kap,
hogy megpróbálsz besettenkedni a lányok öltözőjébe, akkor biztosra
veheted, hogy megbuksz tornából. Most pedig menjetek! – Kiáltotta
Katherine a tornácról. – Jackie-nek nem kellene elkésnie az első nap az
iskolából, vagy nem leszek valami boldog!
A srácok felrakták a hátizsákjaikat az öreg teherautó platójára és
elkezdtek bezsúfolódni. Meredtem rájuk a felhajtó oldaláról, úgy
éreztem, mintha egy film, festői jelenetét néztem volna. Mindegyikük
annyira erős személyiség volt, és úgy éreztem, nem tartozok közéjük.
Még a teherautó is karakteres volt. Valószínűleg karmazsinvörös színű
volt vadonatúj korában, de a kor és az időjárás megviselte és halvány
vörös lett. Az egyik oldalsó tükör már hiányzott, és a fényszóró is
összetört. Azon töprengtem, ez, hogy lehet közlekedésre alkalmas.
Danny, aki több időt töltött azzal, hogy elkészüljön, mint bárki más,
kirohant a bejárati ajtón, megpróbálva elkerülni az anyja szidalmait.
Hozzávágta az autó kulcsait Cole-hoz, aki az első ülésbe mászott. Nem
kellett zseninek lennem, hogy kitaláljam, ő volt a sofőr. Hamarosan
mindenki betelepedett a szokásos helyére és rájöttem, hogy az autó
megtelt. Danny, Isaac és Alex ült hátul, míg Cole, Lee és Nathan ült az
első ülésen.
 – Um – Kezdtem félszegen, még mindig a füvön álltam – Hova üljek?
– Mindig tudnál sétálni – gúnyolódott Lee.
Harcoltam a késztetéssel, hogy kinyújtsam rá a nyelvem, de
szerencsémre Nathan a segítségemre sietett – Ne aggódj Jackie. Elől be
tudsz furakodni. Csinálunk helyet. – Melegen elmosolyodott, az autó
ablakán keresztül.
– Ha ez nem működik, még mindig kiszíjazhatjuk Alex-et a tetőre.
Senkit nem fog érdekelni. – mondta Cole és beindította a kocsit.
– Ha bárkit is ki fogunk szíjazni, – vágott vissza Alex, – akkor az te
leszel, Cole. Te foglalod el a legtöbb helyet.
– Senki nem kérdezte a véleményedet – mondta Cole, dühösen nézve az
öccsére a visszapillantó tükörben. – Most gyere, menjünk.
Lee bosszúsan morgott, de közelebb húzódott Cole-hoz. Nem nézett ki
túl boldognak, hogy meg kell velem osztania az első ülést, de kinyitottam
az ajtót és becsúsztam, amint Nathan elérte, hogy legyen némi helyem.
Az iskolához vezető húsz perces autóút alatt, gyorstalpalóit kaptam a
101 fiúról, és úgy döntöttem, hogy a férfi faj, végül is, nem is annyira
különbözik a nőitől. Összefoglalva, a Walter -ek rosszabbak voltak a
pletykálásban, mint a lányok a régi bentlakásos iskolámban. Eleinte
csendes volt az autó, ami valószínűleg a jelenlétemnek volt köszönhető, de
hamarosan a fiúk ellazultak és folytatták, mintha ott sem volnék. Arról
beszéltek, hogy ki fog bekerülni tavasszal a csapatba és ki nem.
Megvitatták, hogy mit kéne viselniük a péntek esti buliban, és hogy ki lesz
ott. De legfőképpen a lányokról beszéltek: ki volt helyes, melyik lány
viselte a legtökéletesebb parfümöt és kinek volt a legcsinosabb haja.
Mikor elkezdtek egy lányról beszélni, nevezetesen Kate-ről, akinek
Isaac szavait használva „ A legpeckesebb mellbimbója van a világon”,
kényelmetlenül éreztem magam. Próbáltam a beszélgetést figyelmen kívül
hagyni, az ülésembe süppedtem és az ablakon bámultam kifelé. Kérlek,
add, hogy hamarosan ott legyünk. Kérlek, legyünk ott hamarosan!
De, amikor az autó beszáguldott a parkolóba, Cole nevetett, mint egy
kisfiú, amikor a kerekek csikorognak, én pedig csendesen elmondtam egy
imát. A Valley View Középiskola háromszor akkora volt, mint a régi
iskolám. A zöld pázsit és borostyánnal befuttatott tégla helyett, amihez
hozzá voltam szokva, ez csúnya volt, betontömb épület, mint a 70-es
években. Egy zászló lógott a főbejárat felett, amin olvasható volt: A
Tigrisek Otthona!
Bámultam az új iskolámat és eldöntöttem, hogy a gyerekek puszta
számától voltam ideges. Diákok egy csoportja tartott a lépcsők felé, a
hátizsákjuk a vállukon lógott. Mások a parkolóban időztek: egy csapat
fickó focilabdát dobált, párok foglalkoztak egymással, az autóknak dőlve
és barátok beszélgettek csoportokban.
– Kifelé – követelte Lee, bár Cole éppen megállt a teherautóval, egy
üres helyen. Amint Nathan és én kicsúsztunk, Lee a járdára lépett és
bevetette magát a tömegbe. Megpróbáltam a szememmel követni, de
másodpercek alatt eltűnt. Hogy fogom megtalálni az utat, ezen a helyen?
A hátsó ajtók becsapódtak és a srácok megragadták a zsákjaikat a
furgon platójáról. Hátramentem, remélve, hogy valaki felajánlja, hogy
körbevezet.
– Tűnjünk el innen, mielőtt a rajongói klub megérkezik – hallottam
Alexet, ahogy suttogott Dannynek és elsuhantak mellettem.
Isaac vállat vont a bőrdzsekije alatt és kihúzott a zsebéből egy
öngyújtót. – Élvezd az első napot, mint új lány – kiáltotta a válla felett, s a
füst már gomolygott is az ajkai közül.
A gyomrom bukfencet vetett. A szavai még idegesebbé tettek. Nem
akartam új lány lenni – nem tudtam hogyan kell! A Hawks-ra jártam
hatodik osztály óta, ahol a legjobb barátommal, Sammy-vel minden évben
ugyan azt a kolesz szobát osztottam meg és az azonos korombeli
lányokkal lógtam, akiket óvodás korom óta ismertem. A szemeimbe
könnyek szöktek, ahogy az otthonomra gondoltam.
– Jól vagy? – kérdezte Nathan. Bizonyára észrevette, a gondterhelt
kifejezést az arcomon.
– Jól – motyogtam, miközben pislogtam, távol űzve a könnyeket.
– Biztos?
– Jól vagyok, esküszöm.
– Rendben. Nos, mi lenne, ha megmutatnám neked, hol az iroda? –
kérdezte, miközben felcsatolta a gitárját a hátára.
– Meg tennéd? – A hangon felugrott a reménytől.
– Persze – mondta és elmosolyodott – Nem tévedhetsz el az első napon.
Kifújtam a számon a visszatartott levegőt. – Igazán hálás lennék,
Nathan. Csak hadd fogjam meg a cuccomat.
 A teherautó végében, Cole ült a hátsó ajtóban, mintha várna valamire –
Szóval, New York, – mondta és átadta a zsákom – Mit gondolsz?
– Az iskoláról? – kérdeztem – ez, um - nagy.
Cole nevetett – Felsős korod óta, bentlakásos iskolában voltál
elszigetelve és annyit tudsz mondani első benyomásodról a való világban,
hogy nagy?
Utálom az egészet, gondoltam. De ezt válaszoltam helyette – Ez nagyon
más, mint a régi iskolám – mondtam lassan – Például, nem kell egyenruhát
viselnem.
– Te hordtál egyenruhát?
– Igen – válaszoltam – Ez egy magániskola volt, és ez volt az egyik
követelmény – Miközben az öreg béna kinézetű pulóveremre gondoltam, a
nyakkendőre és a megfelelő kockás szoknyára, nagyot sóhajtottam. Igen,
az egyenruhám ronda volt, de mindig megnyugtató volt, reggelente. Ma
fogalmam sem volt, mit vegyek fel. Miután Cole tegnap kigúnyolta a
ruhámat, rájöttem, hogy nem tudtam, hogy az állami iskolában lévő
gyerekek, hogyan öltöznek.
– Olyan iskolába jártál, ahol csak lányok voltak? Ember, az lehetett a
látvány. Az iskoláslány ruhák dögösek.
– Tessék?
– Tudod, mint Britney Spears?
Adtam Cole-nak egy éles pillantást – A szoknyák térdig értek.
– Szégyen, – mondta vállat vonva – De lefogadom, hogy te jól néztél ki.
A bókja váratlanul ért. – Én - um – dadogtam.
– Coley! – sikította valaki, kimentve a zavaromból. Egy alacsony lány,
gesztenyebarna hajjal és méregzöld szemekkel, karjait Cole nyaka köré
dobta és ajkait a fiúéra nyomta. Másfelé néztem, mikor egy villanásra
megláttam egy nyelvet.
– Olívia – mondta Cole végül, mikor megszakította a csókjukat. – Mit
mondtam neked arról, hogy így hívsz? Ez nem férfias. – Lehámozta Olívia
karjait a nyakából, de mellette állt és átvetette a karját a válla fölött.
– Sajnálom – válaszolta, csipetnyi megbánás nélkül – de tudod, milyen
boldog leszek, ha meglátlak. Néha nem tudom visszafogni az izgalmamat.
– Igen, tudom Bébi – mondta, és a főbejárat felé terelte. Már félúton
voltak a parkolóban, mikor lendületből megfordult – Sok szerencsét mára,
New York! – kiáltotta.
– Tipikus Cole – mondta Nathan és megrázta a fejét.
– Ő a barátnője? – kérdeztem, miközben utánuk néztem, nem tudtam
levenni a szemem Olíviáról. Nem lepett meg, hogy Cole egy olyan lánnyal
volt, aki úgy nézett ki, mint egy szupermodell. Együtt egy tökéletes pár
voltak.
Nathan felhorkantott – Csak szeretné.
– Huh?
– Cole nem randevúzik – magyarázta, miközben sétálva elindultunk – Sok
lány van, akit összeszed, de soha bármi több.
– A lányok? Ez így jó nekik?
– Azt hiszem – mondta egy vállrándítással Nathan.
Szemöldökömet ráncoltam, ahogy felmentünk az iskola lépcsőjén – Ez
undorító.
– Amit Cole-ról tudnod kell – mondta Nathen, miközben tartotta az
ajtót, amikor elértük a felső lépcsőt, – hogy ő irányítja az iskolát. Minden
lány akarja őt, és az összes srác ő akar lenni.
– De, ha a lányok közül mindegyik akarja őt, miért nem választ egyet?
Vállat vont. – Miért választana egyet, ha mintát vehet minden ízből?
– Mintát vehet minden ízből? - elakadt a lélegzetem – Nem tudom
elhinni, hogy épp ezt mondtad!
– Nézd, Jackie. – Mondta nevetve Nathan – Nem azt mondtam, hogy
egyetértek azzal, hogy hogyan viselkedik Cole. Csak próbálom
elmagyarázni, ahogy gondolkodik.
Beléptünk és rájöttem, hogy egy állami iskola, mennyire nagyon más tud
lenni. Ha csak rágondoltam, a fejem megfájdult. Vajon a srácok, valóban
így gondolkodnak? Talán a 101 fiú nem volt olyan jól informált, mint
gondoltam.
– Rendben – mondtam, miközben hitetlenkedve ráztam a fejem – De én
nem értem, hogy bármelyik lány is rendben lenne azzal, hogy egy srác, így
bánjon vele.
– Hidd el – mondta Nathan, miközben megszólalt a csengő harangozó
hangja –én is minden alkalommal ugyanezt kérdezem magamtól. Ez volt az
első csengő. Menjünk az irodába, hogy ne késsél el.
 Miután megtaláltuk az irodát, és fel tudtam venni az órarendem,
Nathan elkísért az első órámra, ami anatómia volt.
– Tessék a 207-es terem – mondta, és bekísért az osztályba. – Hé! Úgy
néz ki, hogy van egy órád Alex-szel. – mutatott Nathan a testvérére, aki a
hátsó sarokban bújt meg, az orrát egy könyvbe temetve. – Nézzük meg,
hogy mellé tudsz-e ülni.
– Várj, ne – kezdtem mondani, de Nathan már húzott az
osztályteremben. Sóhajtva követtem.
– Szia, Alex – mondta Nathan, ahogy elértük a terem végét.
– Mi az Nate? – kérdezte Alex, fel sem nézve az oldalról.
– Én csak elkísértem Jackie-t az osztályba, és történetesen veled lesz
anatómiája. Nem baj, ha ideül hozzád?
Alex felkapta a fejét, amikor meghallotta a nevem – Um... – kezdte
mondani. Elhallgatott, ahogy valami megragadta a figyelmét a vállam
fölött.
Egy éles vihogás töltötte be az osztályt, és megfordulva egy gyönyörű
lányt láttam, szőke, göndör fürtökkel. Tökéletes gomb orra ráncolódott,
ahogy nevetett és kék szemei szikráztak. A karját egy másik lányéba
fűzte, ahogy besétáltak, viccelődve.
Visszafordultam Alexhez és észrevettem, hogy a szeme a lányon
függött. Összepréselte az ajkait és egy pillanatra azt gondoltam, hogy
nemet fog mondani Nathannak, de aztán helyet csinált maga mellett.
– Fantasztikus! Köszi, Al – mondta Nathan.
– Nem probléma – mondta Alex és visszatért az olvasáshoz.
– Nos, nekem oda kell érnem az órámra. Legyen jó első napod Jackie.
– Helló, Nathan. Nagyra értékelem a segítségedet.
– Örömömre szolgált – mondta. – Viszlát később.
Amikor Nathan eltűnt, toporogtam az asztal szélénél. – Tudok máshova
is ülni, ha az egyik barátoddal akarsz ülni – mondtam csendesen Alexnek,
és a barát alatt a lányra gondoltam. – El leszek egyedül.
– Mi? – nézett fel újra a könyvből – Oh nem. Ez teljesen jó. Ülj le –
mondta és kihúzta nekem a széket.
Megkönnyebbülés szaladt végig rajtam – Oké. Köszönöm.
Alex szeme vissza ugrott, arra amit olvasót, de aztán kihúzott egy
könyvjelzőt, berakta azt az oldalak közé és becsukta a könyvet.
– Ne hagyd abba miattam – mondtam, miközben kinyitottam az
iskolatáskámat és kihúztam egy jegyzetfüzetet.
– Nem, én goromba voltam korábban – mondta Alex és rám mosolygott –
Csak a kedvenc részemnél tartottam.
– Oh, tehát már olvastad ezt? – kérdeztem, miközben oldalra
döntöttem a fejem, hogy elolvassam a címet. – Mi a címe?
– A Gyűrű Szövetsége.
Értetlenül bámultam Alexet.
– Tolkien? – kérdezte, hitetlenkedve rázva a fejét. – Te viccelsz ugye?
Még soha nem hallottál A Gyűrűk Uráról?
– Oh, mint a film?
Alex, nyögve verte fejét az asztalhoz csalódásában – Miért nem
olvasnak soha a lányok jó fantasyt?
– Miről beszélsz? Kifejezetten élvezem a fantasyt. Mi a helyzet a
Szent Iván-éji álommal?
– Az egy csaj szarság, mint a Twilight? Az nem számít fantasynak.
– Shakespeare, nem ír szikrázó vámpírokról – gúnyolódtam.
– Ó, most már tudom! Ő az a szuper öreg pacák, aki színdarabokat írt?
Angol órán olvastam az anyagát.
Tudtam, hogy csak viccelt, de gúnyolódtam és azt mondtam – Nem
tudod ki Shakespeare, de nevetsz rajtam, hogy nem tudom ki Tonkin vagy
mi is volt a neve?
– Tolkien – javított ki Alex –és ő írta minden idők legnagyobb
mesesorozatát.
– Igen, de Shakespeare-t, minden idők legnagyobb irodalmi alakjának
találták.
Mielőtt Alex válaszolhatott volna, egy fiatal férfi jelent meg a terem
elülső részében.
– Jó reggelt Osztály – kezdte – Ma van egy új diákunk. Jackie, igaz?
Amint halottam a nevem, azonnal lefagytam. Az egész osztály felém
fordult, és rám nézett.
– Hm..Igen?
– Rendben, nos – folytatta a tanár lelkesen – Üdvözlünk a Valley View-
ban. Mr. Piper vagyok és én tartom a legtöbb tudományos órát. Miért nem
állsz fel és mondasz nekünk valamit magadról?
Azt akarja, hogy álljak fel, mindenki előtt? Éreztem, hogy ég az arcom.
– Jackie? -sarkalt Mr. Piper.
Hallottam a székem megcsikordulni, majd felálltam. A kezem remegett
és a gyorsan a hátam mögé húztam őket – Hm...Oké. Sziasztok. Jackie
Howard vagyok és nemrég költöztem ide New Yorkból – jelentettem a
rövid üdvözlést és gyorsan visszaültem a helyemre. Ha ezt meg kell
tennem minden órán, a mai napom rémálom lesz.
– Köszönöm Jackie, – mondta Mr. Piper és a tenyerét dörzsölte –
Lépjünk tovább. Vegyétek elő a könyveket. Ma belevágunk a csontváz
szerkezetébe.
– Nem vagy valami nagy szónok, mi? – suttogta Alex. A lusta vigyor
elterült az arcán és egy pillanatra megdöbbentem, mennyire hasonlít Cole-
ra. Ugyanaz az erős áll, ugyanaz a napsütötte bőr és ugyanazok a vastag
szempillák a kék szeme körül, amiért minden lány ölni tudna. De, ahogy
tanulmányoztam az arcát, a finom különbségek kezdtek feltűnni: szinte
láthatatlan szeplők tarkítják az orrát és a szeme egy árnyalattal
sötétebb, kék, arany foltokkal körülötte, ami csak azért tűnt fel, mert
olyan közel ültünk.
Amikor rájöttem, hogy bámulom, megráztam és elfordítottam a fejem –
Nem, egyáltalán nem.
– Én sem – mondta Alex nekem – Már a gondolatától viszketek – az
asztal közepére tolta a tankönyvet. – Nincs könyved még, ugye? Tudunk
osztozni. – mosolyogtam magamban – Úgy tűnik szereztem egy másik
barátot a Walter házban.
Mr. Piper beleugrott az előadásába, és a figyelmemet rá
összpontosítottam. Ekkor vettem észre a szőkét elől. Ott ült a terem
túlsó oldalán és szúrós pillantást vetett felém.

***

Amint az anatómiának vége volt, művészet következett. Nem találtam a

termet és amikor késve felbukkantam, az osztály már elkezdte a
projektet. Mrs. Hanks, a rajztanár egy alacsony hölgy volt vörös
szemüveggel és rézhajjal, ami minden irányba göndörödött. Azt mondta,
hogy az osztály befejezi ma a projektet és holnap indul az új, így lett egy
lyukas órám.
Miközben körbe pillantottam a teremben, hogy meglássam a Walter
fiúk közül bármelyiknek a fényes szőke haját, találtam egy üres helyet a
terem végében. Amint leültem, egy vörös hajú lány mosolygott rám,
mielőtt visszatért volna a projektjéhez. Talán az emberek, nem is olyan
rosszak errefelé, gondoltam magamban, és kihúztam A Gyűrűk urát. Alex
kölcsönadta nekem, amikor az órának vége lett és mondtam neki, hogy
elolvasom, egy feltétellel, ha cserében ő is elolvassa a Shakespeare-t. A
vastag könyv ijesztő volt, de miután elolvastam néhány oldalt, annyira
elmerültem, hogy ugrottam egyet a helyemen, mikor megszólalt a csengő
jelezve, hogy vége az órának.
A reggel többi része elrepült, amíg már csak egy kis időm maradt ebéd
előtt. Amikor beléptem a matek terembe, észrevettem, hogy sok diák
idősebbnek nézett ki nálam. A magániskolai oktatásom, az állami iskolai
gyerekek többségét megelőzte, úgyhogy beírattak a haladó szintű
matekra.
Körülbelül tíz perc elteltével, Cole jött be az osztályba, az arcán egy
vigyorral.
– Hé, tanító, sajnálom, hogy késtem – mondta, mintha nem lenne nagy
probléma. Aztán észrevett – Hé, Jackie! Nem tudtam, hogy van közös
óránk!
Mindenki megfordult és rám nézett. Lepillantottam és a jegyzeteimen
tartottam a szemem, elbújva a hajfüggönyöm mögé.
– Mr. Walter! Megtenné, hogy helyet foglal és nem szakítja félbe az
órámat, kérem? – kérdezte a tanár. Cole tisztelgett neki, mielőtt egyenes
irányt vett balra, az első sorba.
Mikor végül elengedtek minket, elkezdtem összeszedni a cuccomat. A
táskámba löktem az új tankönyveimet, amikor Cole odajött és leült az
asztalom tetejére.
– Helyzet, Jackie? – kérdezte, megragadta a jegyzetfüzeteim egyikét
és átlapozta azt. – Jé, te valóban használod ezt a dolgot? – kérdezte,
amikor észrevette a jegyzeteimet, amit írtam.
– Um, igen, azért van – válaszoltam dühödten.
 – Ki jegyzetel manapság? – kérdezte. Elvettem tőle a notebookot és
becipzáraztam a táskám.
– Én – dobtam a vállamra a táskám és elindultam az ajtó felé.
– Igen – követett ki a teremből – a vesztesek, mint te.
– Én nem vagyok vesztes, – megálltam vele szembe és ránéztem.
– Vagy igen – ugratott.
– Nem vagyok – vitatkoztam és egyre dühösebb lettem – Van egy nagy
különbség aközött, hogy valaki vesztes, vagy jó tanuló. – Nem voltam
biztos benne, miért nem tudtam állni az ugratását. Talán azért, mert még
mindig ideges voltam amiatt, amit Nathan mondott róla, ma reggel.
– Nyugi, Jackie. Csak vicceltem – mondta Cole.
– Mi olyan vicces? – kérdeztem, a homlokomat ráncolva.
– Igazán vörössé válsz, mikor dühös vagy – mondta és megbökte az
arcomat.
– Hol van az ebédlő? – csaptam félre a kezét. Elegem volt Cole-ból.
Nevetett és az oldalához húzott – Nyugi, Jackie – élesen szívtam be a
levegőt, ahogy a keze a csupasz karomhoz ért. Cole tovább beszélt,
mintha nem venné észre – Elkísérlek oda és ráadásul megmutatom a
legjobb asztalt, hogy oda ülj le.
Mivel nem tudtam, hogy hová megyünk, egyetlen választásom volt, hogy
hagyom hadd vezessen az ebédlő irányába. Úgy terveztem, hogy
megszabadulok Cole-tól, amint odaértünk, de ahogy beléptünk a hangos
terembe, éreztem a szűkülő gyomromat. Olyan sokan voltak, és nem
ismertem senkit. A gondolat, hogy magamban ülök, rémisztő volt, úgyhogy
követtem őt anélkül, hogy panaszkodtam volna. Húzott a tömegben az
ebédlő eleje felé és ahogy mentünk, éreztem a kíváncsi diákok tekintetét.
Ahelyett, hogy visszanéztem volna, Cole tarkóján tartottam a tekintetem.
Megragadott egy tálcát és felvett két zacskó perecet.
– Szereted a pulykát? – kérdezte. Bólintottam, és két szendvicset
dobott a tálcára. – Egy alma, távol tartja az orvost – motyogta magába,
miközben felemelt két gyümölcsöt – És a tej, az erős csontokért. Tessék,
egy Cole Walter hitelesített ebéd. Tartsd a tálcát, míg én fizetek ezért.
– Van pénzem – mondtam neki, ahogy a kezembe rakta a tálcát.
Figyelmen kívül hagyva, Cole elővette a pénztárcáját és átadta az
ebédlős hölgynek a pénzt. Zsebre vágta a visszajárót és rátette a kezét a
derekamra. – Így – mondta és az ebédlő közepe felé vezetett.
Az az asztal, amihez megérkeztünk, javarészt srácokkal volt tele, akik
betűs dzsekit hordtak, a lányok pedig pompon egyenruhát és azonnal nem
oda illőnek éreztem magam. Cole egy magas, hosszú, aranybarna hajú lány
mellé ült le. Az ajkai rózsaszínűek voltak és elváltak egy mosolyban,
amikor meglátta.
– Te hol voltál egész nap, Walter? – kérdezte és végigfuttatta
manikűrözött körmeit Cole haján – Nem azzal a cafka Olíviával, ugye?
– Téged is öröm látni, Erin – mondta Cole – Csak, hogy tudd, Jackie-vel
ebédelek.
– Jackie? Ő ki?
– A barátom – mondta Cole és intett, hogy menjek oda – szóval menj
arrébb és adj neki egy kis helyet.
– Egy kicsit zsúfolt az asztal, további személynek, nem gondolod? –
kérdezte Erin, miközben végigmért.
– Akkor elmehetsz – javasolta Cole.
Erin szája, tátva maradt a sokkos meglepetéstől – Ez most komoly? –
kérdezte. Cole hideg szemekkel nézett vissza rá, így összeszorította az
ajkait és további panasz nélkül, átköltözött egy másik asztalhoz.
Amikor a tálcát az asztalra tettem, az Erin arcán megjelent utálattól,
majdnem elmentem onnan. Cole azonban megpaskolta maga mellett, a most
már üres helyet. – Mire vársz? – kérdezte és a melegség vissza költözött
az arcára. Lenyeltem az idegességemet, kényszerítve magam, hogy
leüljek.
 Negyedik fejezet

A nap többi része az új osztályok és ismeretlen arcok forgószelében

telt. Valójában megkönnyebbülés volt látni a rozoga Walter házat, mikor
iskola után a furgon lehúzódott a felhajtóra.
– Itthon vagyunk Kathy néni! – kiabálta Lee, amint beléptünk az ajtón. –
Mi a vacsora?
Danny-nek, Lee-nek és nekem, egy halom dobozon kellett átlépnünk az
előszobában. Mi voltunk az egyetlenek, akik háromkor hagyták el az
iskolát. Alex-nek baseball edzése volt, Cole busszal ment a munkahelyére,
egy helyi autójavító műhelybe, Nathan a zeneteremben maradt, Isaac
pedig még csak nem is mutatkozott, ami látszólag normális volt, mert egy
öt perces várakozás után eljöttünk. Azt terveztem, hogy csatlakozom
néhány iskola utáni klubhoz, de úgy döntöttem ez várhat a jövő hétig,
amikor már remélhetőleg nem érzem ilyen fáradtnak magam.
– Nektek is szia! – hallottam Katherine kiáltását a konyhából. Valami
csodás illat sodródott az előszoba felé. A konyhapultnál állva találtuk,
amint óriási halom zsemlét vág fel.
– A pokolba is, igen – mondta Lee, mikor felemelte a lábos tetejét. –
Szeretnék egy kis sloppy joe-t.
– Mi az a sloppy joe? – bármi is az, elég gusztustalanul hangzott.
Katherine, Lee és Danny, mindannyian úgy bámultak rám, mintha idegen
nyelven beszélnék.
– Soha nem ettél még sloppy joe-t? Milyen őrült bolygóról jössz te? –
kérdezte Lee.
– Lee, légy kedves – utasította rendre Katherine, a zsemle felvágásához
használt éles késsel Lee felé mutatva. – A sloppy joe egy marhahús alapú
szendvics – magyarázta nekem - vacsorára szoktuk enni és akkor majd
kipróbálhatsz egyet. A holmid maradéka megérkezett ma, miért nem
költözöl be addig a szobádba? Eltüntettem az összes kellékemet onnan,
és Danny segíthet felvinni a dobozokat és kicsomagolni.
– Lee miért nem tud segíteni? – kérdezte Danny.
 – Mert Parker-nek fog segíteni, a matekházijával.
– Én?
– Szeretnéd inkább felcipelni a dobozokat, Jackie szobájába?
– Igaz. Kettő meg kettő. Túl leszek azon a vackon. – mondta Lee és
elhagyta a konyhát, mielőtt Katherine meggondolhatta volna magát.
– Rendben, ti ketten – mondta Katherine, felkapva egy másik zsemlét. –
Miért nem kezditek? Azt szeretném, ha azok a dobozok nem lennének az
előszobában, mire a többiek megjönnek.
Húsz perc nyomasztó csend telt el, mire felvittük a dolgaimat a
szobámba. Amíg dolgoztunk, egymás után siettünk a lépcsőn és próbáltuk
elkerülni az összeütközést, vagy a kínos szemkontaktust. Végül az
ágyamra omlottam, fájt mindenem és izzadt voltam, Danny pedig lerakta a
földre az utolsó dobozt.
– Köszönöm a sok segítséget. Nélküled, örökké tartott volna.
Danny bólintott és gyorsan megfordult, hogy szó nélkül távozzon, de a
szobám most már a kartondobozok tornyának útvesztője volt. A lába
beakadt az egyik halomba, aminek a tetején lévő doboz inogni kezdett és
lezuhant a földre. A Shakespeare gyűjteményem kiömlött és Danny a
földre rogyott, hogy összeszedje.
– Bocsánat – motyogta és visszalapátolta a könyveket a dobozba.
– Ne aggódj emiatt – mondtam, leugorva az ágyamról. - Majd elintézem.
– Megláttam a Szentiván-éji álmot és meg akartam fogni, hogy Alex-nek
adjam. Azzal, hogy leverte a dobozt, Danny igazából szívességet tett
nekem, mert nem kellett átvizsgálnom a dobozokat, hogy megkeressem.
Letettem a színdarabot a padlóra, és Danny megállt, hogy megvizsgálja,
mi is van a kezében.
– Rómeó és Júlia? – kérdezte, felolvasva a címet. Az emelkedett hang
elárulta a meglepettségét. – Szereted a drámát?
– Persze, hiszen New York-i vagyok. Kiskorom óta részt vettem
mindenféle előadáson. Személyre szóló, puha helyem volt Shakespeare-re,
de csodálom Shaw és Miller munkásságát is. – Mikor válaszoltam, Danny
összeszorította a száját, mintha most jött volna rá, hogy beszélt hozzám.
– Ó, tök jó. – Az utolsó könyvet is visszalökte a dobozba és lábra
pattant. - Később találkozunk. – Még azelőtt ajtón kívül volt, hogy azt
motyoghattam volna, szia.
 Végigfuttattam a kezem a kedvenc színdarabom borítóján, magamnak
vigyorogva. A találkozásom Danny-vel jobban is alakulhatott volna, de
most már legalább tudtam, hogy egy közös érdeklődésen osztozunk. Talán
több barátot szerezhetnék a Walter házban, mint azt eredetileg
gondoltam. Kétségtelenül, egyesével kell megküzdenem velük.

***

Vacsoránál kipróbáltam az első sloppy joe-mat és azonnal rájöttem a

név okára (sloppy=csúszós -a ford.). Lehetetlen volt a marhahúst a
zsemlében tartani. Folyt és a tányéromra fröcsögött minden alkalommal,
mikor beleharaptam. Mire bejeztem, az ujjaim és az arcom is förtelmesen
nézett ki. Azt gondoltam, hogy több értelme lenne egy tálba rakni a
löttyöt és abba mártani a zsemlét, de a Walter-ek úgy tűnt élvezték
összekenni az arcukat.
Mikor mindenki tele volt, mindannyian segítettünk letakarítani az
asztalt, de utána azt csinálhattunk, amit akartunk. Parker és a kicsi ikrek
a nappaliba száguldottak és a távirányítóért csatáztak. Jack és Jordan
elmentek megszerkeszteni a filmfelvételüket, ahogy az első sloppy joe-
mat eszem. Isaac kihívta Alex-et egy kosárlabda meccsre, míg Lee és
Nathan eltűntek a szobáikban. A szabadidő furcsának tűnt. A bentlakásos
iskolában hozzászoktam a vacsoraidő, a házi feladat és a kilenc órai
lámpaoltás szigorú szabályához.
Próbálva egy kis szabályszerűséget tartani az életemben, megmásztam
a lépcsőket a szobámhoz, hogy megcsináljam a házimat. Bár nekem
különösebben nem jelöltek ki semmit, tudtam, hogy le vagyok maradva az
angolból. Az osztály már félúton járt a Moby Dick olvasásában, ami
vastagabb volt bármelyik tankönyvnél, amit a nap folyamán kaptam. Öt
oldal múlva ingerülten csuktam be a könyvet és kihúztam Alex másolatát,
A gyűrű szövetségéről.
Valaki kopogott az ajtón.
– Jackie? – kérdezte Cole, bedugva a fejét. Nem volt ott vacsoránál és
a Tony Autójavító overalljából ítélve, amin a mellére volt varrva a neve,
éppen most ért haza a munkából.
– Mmm-hmmm? – ültem fel az ágyban. Az órámra pillantottam és
rájöttem, hogy két óra elszaladt, mióta olvasok.
 – Mindenki a hátsó udvarban van. Éjszakai játékokat fogunk játszani.
Beszállsz? – Hátrafordított baseball sapkát viselt, hogy elrejtse a
homlokára tapadt tincseket és volt egy olajmaszat is az orrán, de
valahogy egy pillantás rá és a pulzusom emelkedett.
– Mi az az éjszakai játék? – kérdeztem, próbálva egyenletesen tartani a
hangomat.
– Olyan játék, amit kint játszol a sötétben. Bújócska, rabló pandúr,
szellem a temetőben... – hallgatott el Cole és várta a felismerésemet.
– Bocs, de sosem hallottam ezekről.
– Akkor mi a fenét játszottál, miközben felnőttél?
– Javarészt Broadway műsorokon voltam, és a családomnak a legtöbb
múzeumba tagsága van. – Amint a szavak elhagyták a számat, rájöttem,
hogy hibáztam. A családomnak csak, volt tagsága, a legtöbb múzeumba.
– Rettenetesen hangzik – mondta Cole. – Mit szólnál, ha megmutatnánk,
milyen az igazi móka?
Amilyen jó volt, hogy Cole hívott engem is, hogy csináljak valamit a
többiekkel, annyira nem tudtam rávenni magam, hogy elfogadjam. Annak a
gondolata, hogy az összes Walter fiúval lógjak egyszerre, félelmetes volt.
Azonkívül most a családom örvénylett a fejemben és tudtam, csak addig
bírom visszatartani a könnyeimet, amíg Cole elmegy. Nem akartam, hogy
sírni lásson.
– A legtöbb tantárgyból fel kell zárkóznom. Talán máskor?
– Gyerünk már, Jackie. A tanáraid nem várják el, hogy mindent tudj
holnapra, amiből le vagy maradva.
A térdeimet a mellkasomhoz húztam, próbáltam a könnyeimet és az
érzéseimet visszatartani. – Ne haragudj Cole, de hosszú első nap volt.
Azt gondoltam, tovább fog vitatkozni, de éreznie kellett, hogy valami
nincs rendben.
– Rendben. Mindenesetre, tudod hol találsz minket, ha meggondolnád
magad.
Becsukta az ajtót. Mozdulatlanul ültem, az óceán hullámait bámulva,
amit Katherine festett a falra. A gyerekkorom nyaraira emlékeztetett – a
meleg, napsütéses napokra a Hamptoni nyaralóban, mikor Lucy-val a
strandtörülközőinken piknikeztünk és barnultunk a tengerparton,
miközben néha belemártottuk a lábujjainkat a hűvös vízbe,
felfrissülésként.
Ismerős hangot kellett hallanom, olyat, aki meg tudott vigasztalni.
Megragadtam a telefonom az asztalról és olyan számot tárcsáztam, amit
fejből tudtam.
Sammy az első csengetésre felvette. - Hola, chica, mi a helyzet?
A legjobb barátnőm hangjára megremegett az ajkam és csak egy vacak
köszöntést sikerült kinyögnöm anélkül, hogy könnyekben törtem volna ki.
– Ó istenem, Jackie. Mi a baj? Colorado ilyen szörnyű, vagy ilyesmi? –
kérdezte.
– Sammy, ez rosszabb, mint szörnyű. Egy farmon vagyok, a semmi
közepén. Katherine Walter-nek tizenkét gyereke van és egy Starbucks-ot
sem láttam, New York óta.
– Szent mignonok! Az az eszméletlen nő, hogy nyomott ki onnan
tizenkét gyereket?
Félig sikerült elmosolyodnom. – Csak tízen az övéi a fiúk közül. Kettő az
unokaöccse.
Sammy levegőért kapkodott. – A fiú többes számát úgy értetted, hogy
mind a tizenkettőnek Y kromoszómája van?
– Parker lány, de nem úgy viselkedik.
– Az még mindig elég szép arány, ha engem kérdezel. Dögös valamelyik?
– Sammy – sóhajtottam. A Walter-ek voltak az utolsók, akikről
beszélgetni akartam.
– Mi van? Ez egy teljesen ésszerű kérdés. A legjobb barátom teljesen
el van szigetelve a civilizációtól, szóval jó lenne tudni, hogy legalább van
néhány szemrevaló cukorfalat, hogy felvidítsa.
Lehet, hogy egy-kettő, nyál csorgatni való srác. Amint ez a gondolat
átfutott a fejemen, éreztem ahogy a gyomrom összeszorul a bűntudattól.
Hogy gondolhatok helyes fiúkra, mikor a családom elment?
– Beszélhetnénk másról, kérlek? – suttogtam a telefonba.
– Ínycsiklandó fiúkról beszélgetni, az én terápiás verzióm.
– Ezzel nem vidítasz fel.
– Teljes mértékben, az az, amit teszek. Most pedig ki vele! Hogy
hívják?
Szünetet tartottam, nem voltam biztos benne, hogy el kéne mondanom
neki. Egy apró név nem fog fájni, döntöttem el. Végül is, ez nem jelentett
semmit. Egy sóhaj hagyta el az ajkam. – Cole-nak. – A neve suttogásként
hagyott el, mintha egy titkot adtam volna ki.
– Hmm. Azt hiszem, dögös. Nem Blake vagy Declan, de a Cole szépen
hangzik. Rendben, most a részleteket. Hogy néz ki?
A párnába temettem az arcomat. – Nem így képzeltem a
beszélgetésünket.
– Megnehezíted az egészet ha húzod az időt.
– Jól van – mondtam gyorsan. – Magas, szőke és az eddig
elhangzottakból, egy disznó. Azonkívül, most nem tudok a fiúkra gondolni.
Csak haza akarok menni, oké?
– Ó, Jackie – mondta Sammy lágy hangon. – Nem idegesíteni próbáltalak.
Csak el akartam terelni a figyelmedet, a rossz dolgokról.
– Tudom – válaszoltam, rosszul érezve magam, hogy úgy felcsattantam.
– Csak mindenem megérkezett ma, és nem tudom rávenni magam, hogy
kicsomagoljak. Attól, annyira állandónak tűnne minden.
– Teljesen átérzem, húgi. Az új szobatársam tegnap este költözött be.
Annyira furcsa volt, más cuccait látni, a te feleden. Nem is beszélve a
francia óráról. Egyedül kell ülnöm.
A szívem összeszorult, ahogy a régi iskolámra, a régi kollégiumi
szobámra és a régi óráimra gondoltam. A Colorado-ba költözés elvágott az
eddigi életemtől és mindentől, ami ismerős volt számomra, az egyetlen
összeköttetés, a legjobb barátom volt ahhoz a világhoz. – Sammy, nem
tudod milyen jó hallani a hangodat. Annyira hiányzol. Bárcsak-bárcsak...
– Jackie – mondta Sammy lassan és megfontoltan. – Minden jobb lesz,
rendben? Csak ígérd meg nekem, hogy törekszel arra, hogy megszokd. Ez
segíteni fog. Tudom.
– Rendben – mondtam, bár nem akartam ezt.
A következő órában is vonalban maradtunk. A Sammy-vel való
beszélgetéstől kicsit jobban éreztem magam, de ahogy összekuporodtam
a takaró alatt, a teljes és végtelen magányosság érzése sokáig ébren
tartott.

***
 Másnap reggel felkelni, hogy Nathan-nel fussunk, egy rövid kínzás volt.
Nem számít hányszor dörzsöltem a szemem, nem tudtam megszabadulni
az álmosságtól, ami átszőtte az egész testemet. Aztán elkaptam Olíviát
kisettenkedni Cole szobájából. Egyfajta sokk volt, látni őt a folyosón
kócos hajjal, Cole egyik pólójában, ami azonnal felébresztett. Mindketten,
azzal a szarvas-van–a-fényszóró-előtt ijedt pillantással néztünk
egymásra, aztán Nathan kilépett a szobájából, még kínosabbá téve a
helyzetet. Ami még rosszabb, hogy mind együtt sétáltunk le a lépcsőkön.
– Szóval... – mondtam, amikor Olívia autója kihúzott a felhajtóról. Az
elülső verandán ültünk, nyújtottunk futás előtt. – Cole-nak általában itt
maradnak a barátai?
Nathan maga mögé húzta a bokáját, a térdínjára koncentrálva. – Néha,
de nem túl gyakran. Feltételezem, nem akarja, hogy rajtakapják.
– Miért?
– Mert – mondta, miközben úgy nézett rám, mintha játszanám a hülyét –
az apánk kinyírná.
– Azt megértem – mondtam, lófarokba kötve a hajam közben. – Úgy
értem, miért olyan, mint egy...
– Mint egy srác?
Túl szorosra húzhattam a hajgumit, mert elcsattant és a tincseim az
arcomba hulltak. – Tudod, hogy nem így értettem – mondtam, felsóhajtva
csalódottságomban. Te srác vagy. Mégsem látlak mással aludni.
– Azt hiszem, ő sem csinálta ezt mindig. – mondta egy vállrándítással. –
De Cole sosem osztotta meg az érzéseit.
– Tehát mi változott?
Nathan szünetet tartott és óvatosan rám pillantott. – Ha elmondom,
nem mondhatod vissza Cole-nak, rendben? Kissé érzékeny a témára.
– Rendben.
– Tavaly elvesztette a fociösztöndíját.
– Azt hogy sikerült? – az agyam rögtön rosszra gondolt, – drogok,
ivászat, borzalmas bizonyítvány, – így meglepődtem Nathan válaszán.
– Egy játék alatt. Ő volt a legjobb elkapó az államban, amíg rosszul
szerelt és eltörte a lábát – mondta Nathan. – A lába nyilvánvalóan jobban
lett, de nem hiszem, hogy ő, ugyanaz ezek után. Még a válogatóra sem
ment el idén.
 – Ez szörnyű – mondtam, bűnösnek érezve magam. Talán több van Cole
Walter–ben, a lányoknál és a szexnél.
A futásunk után elmentem zuhanyozni, hidegre állítottam a fogantyút,
hogy megpróbáljak lehűlni. A víz elvégezte a feladatát, és hajmosás után,
mintha új ember lettem volna. Csurom vizesen álltam a zuhany kilépőn és
körbenéztem. A kampó, amire a törülközőmet akaszthattam, üres volt. Mi
a fene? Pillanatokkal azelőtt akasztottam oda, hogy beléptem a zuhanyba.
Hirtelen eszembe jutott egy gondolat és a pultra pillantottam. A szívem
kalapált a mellkasomban, ahogy a rettegés nőtt bennem, – a rendesen
összehajtott ruhakupacom eltűnt. Valakinek be kellett settenkednie, amíg
zuhanyoztam és ellopta a törülközőmet, meg a ruháimat!
Feltéptem a fürdőszobai szekrény ajtaját, abban a reményben, hogy
találok valamit, bármit, amit magam köré tekerhetek, de tudtam, hogy a
keresésem haszontalan lesz. A polcok WC papírral, szappannal és
mosdókesztyűkkel voltak tele, semmi olyannal, ami a segíthetne nekem.
– Nem, nem, nem! – motyogtam magamnak. – Ez nem történhet meg.
Hogy a búsba jutok el a szobámba anélkül, hogy valamelyik fiú meglátna?
– Minden rendben odabent, Jackie? – kérdezte Isaac, a
fürdőszobaajtón kopogva.
– Um, nem egészen – mondtam lángoló arccal. – Nincs bent törülköző.
– Miért nem hoztál egyet magaddal? – kérdezte, megpróbálva
visszatartani a kuncogást.
– Hoztam! Valaki elvette. Megtennéd, hogy felszaladsz és hozol nekem
egyet?
– Nem hiszem.
– Mi a fenéért nem?
– Mert fogadtam Cole-al öt dollárban, hogy inkább kihagyod az iskolát,
mint hogy végigsuhanj a folyosón. Nem akarok elveszteni egy Lincoln-t,
fogod?
Micsoda egy totális perverz!
Bár el akartam kerülni, hogy keresztbe tegyek a srácoknak a könnyebb
beilleszkedés érdekében, de nem fogom hagyni Isaac-nek, hogy ezt
megússza. – KATHERINE! – kiabáltam teli tüdőből. Kis szerencsével
hallana engem a konyhából. – ISAAC ELLOPTA A TÖRÜLKÖZŐMET!
– Sajnálom Jackie, de a nagynéném elvitte a Zack-et és Benny-t a
fogorvoshoz időpontra, így nem tud neked segíteni. Azonkívül sosem
mondtam, hogy én vettem el a törülköződet. Csak annyit, hogy nem adok
másikat.
– Kérlek, Isaac – könyörögtem, a hangom magasabb lett a
kétségbeeséstől. – Nem akarok hiányozni a suliból.
– Hé, nem állok az utadba. Tíz perc múlva indulunk, szóval siess.
– Isaac! – kiabáltam, az ajtón dörömbölve. – Ez nem vicces. – Amikor
nem érkezett válasz tudtam, hogy otthagyott a fürdőszobában.
Öklömet még egyszer az ajtónak csaptam, mielőtt odatámasztottam
volna a homlokomat a csiszolt fának csalódottságomban. Az iskola fontos
volt, - valójában ez volt az életem, – de nem szaladhattam végig, teljesen
pucéran a Walter házon. Meg kellett várnom Katherine-t, amíg hazaér a
fogorvostól, és addigra a fiúk már az iskolában lesznek.
Libabőrös lett a karom, ahogy ott álltam a tócsában remegve. Úgy tűnt
egy időre a fürdőszobában rekedtem, így úgy döntöttem visszalépek egy
forró zuhanyra, ami melegen tart. Elkezdtem visszahúzni a
zuhanyfüggönyt, amikor jött egy ötletem. A függönynek két része volt:
egy belső műanyag, ami nem engedte ki a vizet a padlóra és egy másik,
sötétkék szövet a takarásért. Sajnos kicsi ezüstgyűrűk tartották a
szövetet. Hátha el tudnám választani a szövetet, a függöny többi
részétől. Talán, ha elég erősen húzom...
Az anyagot a kezemben fogva, teljes erővel rángattam, de ahelyett,
hogy leszakadt volna, ahogy terveztem, éreztem, hogy a zuhany feletti
rúd, teljes egészében a fejemre dől.
– Bassza meg! – káromkodtam, ahogy csörömpölt a padlón. Bár a fejem
lüktetett, gyorsan felkaptam a rudat és lecsúsztattam a függönyt.
Elszakítottam a műanyag részt a gyűrűktől, és a megmaradt részt
rögtönzött törülközőként használtam. Mivel ez a kicsik fürdője volt,
förtelmes majmok és banánok borították az anyagot, de megteszi.
Remélhetőleg Katherine nem lesz dühös rám, gondoltam, végignézve a
rendetlenségen, amit csináltam. Mindig helyre tudom hozni, amit
tönkreteszek.
Ahelyett, hogy kikukucskáltam volna a folyosóra, hogy tiszta-e a terep,
kivágtam az ajtót és a lépcsők felé száguldottam.
– Isaac, a galamb kirepült a ketrecből! Ismétlem, a galamb kirepült a
ketrecből! – A vállam fölött hátrapillantva, Jack-et láttam walkie-talkie-
val. Mellette pedig ott volt Jordan, videokamerával a kezében, amin
pislogott a zöld fény.
– Feltételezhetően meztelen – mondta Jack, mintha valamilyen
kényelmetlenséget okoztam volna neki.
Nem vettem a fáradtságot, hogy megálljak vagy akár rákiabáljak az
ikrekre, kettesével vettem a lépcsőfokokat, mert a szobámban akartam
lenni, mielőtt más is meglátna a zuhanyfüggönyben. Isaac tűnt fel a
lépcsőfordulóban, kezében a másik walkie-talkie-val és gonosz vigyorral az
arcán.
– Nem gondoltam, hogy... – megállt, mikor meglátott. – Ó, hát nem okos?
A zuhanyfüggönyre nem gondoltam.
– Tűnés! – mondtam és átfurakodtam rajta.
– Jackie, várj! – kiabált Jordan, üldözve a kamerával. – Tudsz válaszolni
néhány kérdésre a filmünkhöz? Kezdetnek, van, hogy a lányok játszanak a
cicijükkel?
Az ikrek követtek a folyosón a szobámig, nevetséges kérdéseikkel
bombázva, míg beslisszoltam és magamra zártam az ajtót. A fának
dőltem, becsuktam a szemem és a földre csúsztam.
– Meg tudnád magyarázni a lányok, cipőkkel kapcsolatos rögeszméjét? –
hallottam Jack-et a másik oldalról. – Miért van olyan sokra szükségetek?
– Tedd fel a mosdós kérdést. Az jó.
– Igen, az. Jackie, a lányok miért járnak mindig csoportokban a
mosdóba?
Ekkor rájöttem, hogy soha nem lesz megint békés pillanatom.

***

Rendben emberek, figyeljetek. Szeretném ha választanátok magatok

mellé két barátot – mondta Mrs. Hanks. Körülnéztem a teremben,
keményen az ajkamba harapva. Új csoportos témába kezdtünk művészet
órán, és a barát olyan dolog volt, amiben jelenleg hiányt szenvedtem.
Székek csikorogtak a padlón és mindenki csoportosult valakihez, akit
ismert. Tudva, hogy senki nem akar majd a partnerem lenni, a helyemen
maradtam és azon töprengtem, hogy a tanár melyik szerencsétlen
csoporthoz fog beszúrni. Észrevettem a vörös hajú lányt előző napról,
ahogy felállt és keresztül indult a termen. Mikor integetett, egy
másodpercbe telt mire rájöttem, hogy nekem. Felemeltem a kezem egy
apró üdvözlésre, miközben megállt az asztalomnál.
– Mizújs, Jackie? A nevem Riley – mondta erős déli akcentussal. –
Szeretnél csatlakozni hozzám?
– Tudod a nevem? – kérdeztem meglepetten.
Mosolygott. – Mindenki tudja a neved. Te vagy az új lány, aki már az
első napján Cole Walter-ral ült. – Riley kihúzta a mellettem lévő széket és
leült. – Szóval mit szólsz? Társulunk?
Köszönöm Cole Walter! Láthatóan másra is jó volt, mint hogy idegessé
tegyen. – Igen, persze. Azt hittem, egyedül kell majd dolgoznom.
– Ó ne légy buta. Heather és én, sosem hagytuk volna, hogy egyedül
legyél – mondta Riley, megemlítve egy lányt, akit még nem láttam. –
Hamarosan csatlakozni fog hozzánk. valószínűleg késik, mert flörtöl a
folyosón.
Végszóra, egy lány, hosszú, homokszínű, feltűzött hajjal sietett be a
terembe és tartott egyenesen Riley felé.
– Sosem fogod elhinni, mit tudtam meg – miközben kihúzta a barátja
melletti széket. – Ismered az új lányt Jackie-t, aki Cole mellett ült a
minap? Úgy tűnik az apja valami New York-i többszörös milliárdos
üzletember volt és az anyja egy híres divattervező. Az egész családja
meghalt egy autóbalesetben...
– Heather? – sziszegett Riley, próbálta elhallgattatni.
–...és volt egy egész cikk azon a pletyka-honlapon, amit szeretek.
Tudod, ez az, ahol mutatták annak a dögös brit színésznek a meztelen
képeit, akiről meséltem neked? Amúgy el tudod képzelni, hogy valaki ilyen
gazdag legyen?
– Heather! – mondta megint Riley, ezúttal erőteljesebben. Felém
mutatott.
Heather követte a szemével Riley ujját. – Te jó ég – mondta, mikor
észrevett.
– Ami azt jelenti, hogy sajnálja – mondta Riley, jelentőségteljesen a
barátjára nézve. Mikor Heather nem mondott semmit, Riley oldalba
bökte.
– Ó, igaz! Extra nagyon sajnálom. Nagyon tapintatlan volt tőlem. Nem
vettem észre, hogy ott ülsz.
A hangja, a legkevésbé sem tűnt bocsánatkérőnek. Az ajka mozgott,
ahogy próbált visszafojtani egy mosolyt, ami azzal fenyegetett, hogy
szétterül az arcán. Nem tűnt zavartnak, inkább felvillanyozottnak, hogy
lát engem.
– Nem baj – válaszoltam megmerevedő vállal.
Egy perc kényelmetlen csend telt el, mialatt Heather a széke szélén
izgett-mozgott. Úgy nézett ki, mint aki fel fog robbanni, és végül többé
nem tudta a kérdéseit magában tartani.
– Szóval honnan ismered Cole-t? Rokonok vagytok vagy ilyesmi? –
robbantak ki belőle a szavak, az utolsó rész reménykedőn.
– Nem, csak pár napja találkoztunk.
– És csak úgy meghívott, hogy ülj vele? – ráncolta hitetlenségében a
homlokát Heather.
– Igen.
– Uhh, annyira féltékeny vagyok.
– Miért lennél féltékeny?
– Mert, – mondta Heather a szemét forgatva, – Cole nem hagyja csak
úgy egy lánynak, hogy ebédnél vele üljön. Csak ha érdeklődik a lány iránt.
Cole jó messze volt attól, hogy érdeklődjön irántam. Ma reggel a
parkolóban, elkapta Olíviát a derekánál fogva és megforgatta, mielőtt
mélyen megcsókolta volna. Semmi nem utal arra, hogy "akarlak", ha egy
másik lánnyal romantikázik, igaz? De aztán Nathan szavai száguldottak át
rajtam, hogy Cole szerette váltogatni a lányokat. Idegesen felnevettem. –
Tévedsz. Csak kedves volt.
– Ó atyám, annyira benne vagy a sűrűjében – mondta Riley együtt érző
hangon, miközben a fejét rázta. – Cole Walter, nem kedves anélkül, hogy
akarna valamit. Az a srác élve megesz, és még azt sem látod, hogy
közeledik.
– Én nem bánnám, ha élve megenne – mondta Heather, a szemöldökét
mozgatva.
– Megtartanád a mocskos gondolataidat magadnak? – ráncolta az orrát
Riley undorodva. Visszafordult hozzám. – Jackie, velünk kéne ülnöd ma
ebédnél. Elmondunk neked mindent, amit tudnod kell arról a srácról.
Lelkesen bólintottam. Riley aranyos volt és annyi információt kell
szereznem Cole Walter-ről, amennyit csak tudok, ha ki akarom ismerni.
Ezen túl pedig, ez tökéletes kifogás volt, hogy elkerüljem Erin-t és az
utálatos tekintetét. – Nagyszerűen hangzik.
Heather visított és tapsikolt. Amilyen pimasz volt, úgy döntöttem,
kedvelem. Egy kicsit Sammy -re emlékeztetett és valahogy ez
megnyugtatott, bár nem teljesen.
– Tökéletes – mondta Riley az asztalra hajolva. – Nem tudok várni.

***

Épp mint előző nap, Cole lesétált velem az étterembe, a matek óra után.
Ezúttal, amikor elértük a sor elejére, megragadtam a saját tálcám.
Miután kifizettem a kajámat, lábujjhegyre álltam, hogy végigkutassam az
asztalokat Riley után és végül megláttam az élénkvörös hajat.
Felé indultam, de Cole elért és megfogta a vállamat. – Hé, hova mész
Jackie? Az asztal erre van. – Mutatott oda, ahol tegnap ültünk, és
észrevettem, hogy Erin engem figyel.
– Bocs Cole. Megígértem az új barátomnak, Riley-nak, hogy vele ülök.
Cole habozott, majdnem mintha meg lenne lepődve. – Jól van, Miss
Népszerű, de meg kell ígérned, hogy holnap csatlakozol hozzám.
– Talán be tudlak iktatni – vicceltem.
– Jó – mondta nevetve. – Legalább engedd meg, hogy az asztalodhoz
kísérjelek.
– Persze.
Elindultam a zsúfolt teremben, Cole pedig követett. Az asztalok közötti
sorok annyira zsúfoltak voltak, hogy néhányszor összekoccant a
könyökünk, ahogy meglöktük az embereket, amitől libabőrös volt a karom.
– Sziasztok lányok – mondtam és letettem a tálcámat. Riley és Heather
mindketten Cole-t bámulták, válasz nélkül hagyva.
– Találkozunk suli után, New York – mondta nekem Cole. Bólintott Riley-
nak és Heather-nek. – Hölgyeim. – Rájuk vigyorgott, mielőtt elsétált.
Amint hallótávolságon kívülre került, Riley elkezdett gagyogni. – Ó,
szavamra! Az a srác épp idekísért ebédelni. Ezt nem tudom elhinni.
– Mit nem tudsz elhinni? – kérdeztem.
 A két lány úgy nézett rám, mintha nem tudtam volna mit csinálok, ami
valószínűleg így volt, de ez még csak a második napom volt. Hagyjanak egy
kis időt nekem.
– A srácok istene flörtöl veled – vetette közbe egy srác, aki a semmiből
tűnt fel és odatette a tálcáját az asztalra. – És nem hétköznapi módon.
Ez több, mint a le-akarok–veled-feküdni flörtölés.
Az új fiú, ropogós kék inget viselt, piros csokornyakkendővel. Tökéletes
szőke haja oldalra volt fésülve és a tökéletesen Fabio-t a Baywatchból,
vagy a Ford modelleket értem. – Biztos te vagy Jackie – mondta. – Skylar
vagyok, a Valley View Középiskola divatszakértője. Én viszem a
divatrovatot a suliújságban. Ha érdekelne egy szerkesztői pozíció,
szeretnék veled dolgozni. Az északi parti kinézeted, nagyon elegáns.
– Micsoda? Semmi névjegykártya? – mondta Riley nevetve.
Skylar a szemét forgatta és felém fordult. – Szeret gúnyolódni velem,
de legalább nem úgy nézek ki, mint egy fajankó – gúnyolódott rettenetes
déli akcentussal.
– Leállnátok ti ketten? – mondta Heather, kinyitva az előtte heverő
People magazint. – Szaftos részleteket akarok hallani Cole-ról.
Mindenki felém fordult.
– Mi az? – kérdeztem, visszanézve rájuk. Nem jöttem rá, hogy tőlem
számítottak valamire. Alig ismertem a srácot.
– Szóval? – kérdezte Skylar. – Mi történt?
Miért érdekelt mindenkit annyira, Cole? Ő csak egy srác volt.
– Egy matekcsoportban vagyunk ebéd előtt, így lesétált velem az
étterembe – válaszoltam, nem tudva, mi mást mondhatnék. Nem voltam jó
az ilyen fiúkról való pletykálkodásban, de azt rögtön meg tudtam mondani,
hogy Heather, nem volt boldog a válaszomtól.
– De miről beszéltetek? – követelte. Hogy megmutassa, hogy a
beszélgetésnek szenteli a figyelmét, oldalra lökte a magazinját. – Bókolt
neked? Talán hozzáért a karodhoz?
– Megint Walter-ről beszéltek? – kérdezte egy másik lány, aki Skylar
mellé huppant a padra. – Bocs, késtem. Ott tartottak a számítógépes
laborban.
– Ő a mi kedvenc kockánk, Kim – mondta Riley, bemutatva őt nekem. Kim
karcsú lány volt, hosszú, lobogó hajjal és hibátlan bőrrel, ami egy elfre
emlékeztetett. – Amíg nem gúnyolódsz a számítógépes játékain meg a
többin, ahol mitikus teremtményekkel harcol, addig nem harap.
– Erős, többjátékos online szerepjátéknak hívják, Riley. – Söpörte át a
vállán a haját Kim. – Azonkívül nem harcolok mitikus teremtményekkel. Én
vagyok a mitikus teremtmény. Az avatárom egy törpe.
– Avatár? – nem tudtam követni, amiről Kim beszélt.
– Ez a grafikai ábrázolása a karakteremnek, a személyes énem
visszatükröződése – magyarázta, bár egy szót sem értettem. Nem voltam
biztos benne, hogy tudja egy három láb magas teremtmény jelképezni az
ő magasságát, hajlékonyságát, de bólintottam, mintha lenne értelme a
dolognak. – Szia, neked kell lenned Jackie-nek. – nyújtotta Kim felém a
kezét az asztal fölött.
– Hűha, már mindenki tudja a nevem, egyedül Cole miatt? – kérdeztem.
Megrázta a fejét. – Voltaképpen Alex Walter barátja vagyok.
Említette, hogy beköltöztél. – Heather kanala kiesett a kezéből. – Mit
mondtál?
– Hogy Alex-el barátok vagyunk? Már tudtad ezt – mondta Kim, a
szemöldökét ráncolva Heather-re.
– Nem, a másik rész – mondta Heather. A kanala újra a kezében volt és
vadul lengette. – A beköltözésről?
– Ó – mondta Kim, kihúzva egy ásványvizet az ebédes papírszatyrából. –
Jackie most költözött a Walter-ekhez.
– Ez igaz, Jackie?
Három fej fordult felém.
– Um, igen. Velük élek – mondtam szorongva, féltem attól, hogy fognak
reagálni.
– Hogy a szentséges égre felejthettél el megemlíteni, egy ilyen dolgot?
– kapkodott levegő után Riley, a szája tátva maradt meglepetésében.
– Ó Istenem! – visított Heather. – Te vagy a legszerencsésebb lány, az
egész iskolában.
– Vitatható – motyogtam magamnak. Mi volt olyan csodás abban, hogy
egy csapat vad, őrült és gyerekes sráccal élek együtt? Azonkívül, nem
mintha Colorado -ban akarnék élni. Heather máris elfelejtette a pletykát,
amit Riley -nak mesélt, a családom balesetéről?
– Ezt nem is mondta! – kiáltotta Heather, Kim felé fordulva.
 – Jackie, Jackie, Jackie – mondta Riley, a fejét rázva. – Nem vetted
észre, hogy a Walter fiúk tökéletesek?
– Nem, többek mint tökéletesek. Ők istenek. – mondta Heather,
álmodozón bámulva a semmibe.
– Ez most nem jött ki a szátokon – gúnyolódott Kim. – Ez annyira
hátborzongató.
– Nem. Ez az igazság. Jackie egy pasi mennyországban landolt. Úgy
értem, gondolj bele. Nem számít milyen az esete, mert ott minden van.
Először is ott van Danny, aki az a titokzatos búslakodó típus. Isaac a
tipikus, szexi rossz fiú. Aztán Alex, a kocka, félénk srác. – Heather az
ujjain számolja a fiúkat. – Nathan a laza zenész. Lee, az ingerült deszkás,
és ott van Cole, a szépfiú.
Mindenki sóhajtozott és egyetértően bólintott, mikor kimondta a nevét.
– Nem értem – mondtam, Cole asztalához nézve, ahol ebédelt. Erin az
ölében ült és a hajával játszott. – Van egy csomó srác, aki jól néz ki. Mi
teszi őt annyira különlegessé?
– Ha nem olyan különleges, akkor miért nem tudod levenni a szemed
róla? – kérdezte Skylar, kérdőn felhúzott szemöldökkel.
– Le tudom – mondtam, gyorsan elnézve onnan. – Azonkívül nem keresek
pasit. A tanulmányaimra kell koncentrálnom.
Az egész asztal nevetni kezdett és mikor végül lenyugodtak, Skylar azt
mondta – Persze, biztos.
– Nézzétek, csak próbálom megérteni ezt – mondtam csalódottan. Ha
rájönnék mitől olyan különleges Cole, talán kiküszöbölhetném, hogy a
gyomrom minden egyes alkalommal összeszoruljon, amikor meglátom. –
Úgy értem, nézzetek rá. Miért csinálja ezt? – mondtam és a fejemmel
Erin felé intettem. Szorgalmasan etette Cole-t, szőlővel.
– Csak van benne valami – mondta Heather vállat vonva, mintha ez
megmagyarázna mindent. – Valami extra kisugárzás, amit egyetlen
épelméjű lány sem tud figyelmen kívül hagyni.
– Mi ez?
– Ezt nem tudod meghatározni, Jackie – felém hajolt az asztal fölött, a
haja előre hullt, mintha szakmai titkot fedne fel. – Ez az, amit úgy hívok,
hogy Cole hatás.
– De ha mindenki kedveli őt, akkor lennie kell, valami együttes
tényezőnek – mondtam, próbálva logikusan gondolkozni.
– Ez az én nézetem, hogy nincs. Az a lényeg, hogy nem tudod
megnevezni ezt, akármi is, amitől elalélnak tőle.
– Ez nevetséges.
– És mégis érzed, nem igaz? – mondta Heather mindentudó mosollyal.
– Ne érezd magad zavarban, Jackie – mondta Riley és amikor kicsit túl
szúrósan néztem rá, hozzátette – Mindannyiunkat magával ragadja, a Cole
Walter szerelem.
– Én nem szeretem őt – mondtam határozottan, miközben a szemüket
forgatták. – Elismerem, hogy vonzó, de ennyi. Alig ismerem.
– Tagadd, ha akarod, kislány – mondta Riley, egyik kezét a vállamra
téve. – De felismerek egy fülig szerelmes kölyökkutyát, ha látok egyet.
Vitatkozni akartam, hogy Riley tudja, téved. Tudtam, hogy nem vagyok
fülig szerelmes és mégis csukva maradt a szám. A gyomromban égő
émelygés tartott vissza. Heather és Riley úgy mondta ezt, mintha nem
lenne lány, aki ellen tudna állni Cole-nak, ami elérte, hogy a fiúkkal
kapcsolatos hiányos tapasztalatom, még sokkal zavarba ejtőbb legyen.
Hogy lenne esélyem? Nem eshetek bele. Azok után nem, amit Nathan
mondott és különösen nem, amiatt, ami a családommal történt. Nem lenne
helyes. Túl korai volt. Jól kellett teljesítenem a suliban, hogy apám
nyomdokaiba léphessek.
Ezt nem tudom megtenni, ha egy olyan srác, mint Cole Walter megzavar
engem.
 Ötödik fejezet

Iskola után, bezárkóztam a szobámba és munkához láttam, hogy

kicsomagoljak, elhatároztam, hogy megtartom az ígéretem Sammy-nek.
Berendezkedek és kihozom a legtöbbet a helyzetből. Az ágyamon ott volt
a lista, hogy meggyőződjek róla, a költöztetők minden holmimat elhozták.
Annak ellenére, hogy csak tavasz volt, a házban eluralkodott a meleg. A
Walter-ek, úgy tűnt nem értékelik a légkondi előnyét, úgyhogy az
egyetlen lehetőségem, a nyitott ablakon befurakodó kis szellő. Már
majdnem egy órája pakolásztam a dobozokból a ruháimat a kis
szekrénybe, amit Katherine tett be a szobámba, amikor hangokat
hallottam a hátsó udvarból. Egy csobbanás a vízben, majd egy másik.
Letöröltem az izzadságot a tarkómról, kinéztem az ablakon és
észrevettem két embert a medencében.
– Annyira szexi, ha csurom vizes vagy. Végig akarom futtatni a kezem
rajtad.
Erin beszélt. Taposta a vizet, hosszú, aranybarna haja úgy örvénylett
mögötte, mintha a sellőé lenne. Az ujjai oda-vissza mozogtak, ahogy
dörzsölte valaki vállát. Nem velem szemben volt, de azonnal megismertem
a piros úszónadrágjáról.
– Szexi, mi? – beszélt lassan Cole – Mesélj még.
– Tényleg, srácok? – mondta egy másik hang, és Alex lépett a képbe, ő
is úszónadrágot viselt. Lerúgta a flip-flop papucsát. – Nem akarok a
medencébe hányni.
– A klór meg fogja ölni. Ne legyél olyan finomkodó – mondta Cole, de
kibújt Erin keze közül.
Bemutatta a középső ujját a testvérének, Alex a medence széléhez
lépett és a lábát végig húzta a vízen.
– Alexander James Walter! – kiáltotta Katherine valahonnan a távolból.
– Neked nem kellene kijavítani azt a történelem dolgozatot? – ez nem
kérdés volt. Alex az égre nézett, mintha azt kérdezné „Miért én?”,
mielőtt lassan elfordult a medencétől.– Rajta vagyok anya. Szükségem van
rá, hogy lehűtsem magam. Vagy száz fok van odabent – mondta gúnyosan.
– Jó és mikor felmész, kérdezd meg Jackie-t, hogy milyen öntetet
szeret a salátán. Vacsora, fél óra múlva.
Visszacsúsztatva a papucsba a lábát, Alex elindult a ház felé, és néhány
másodperc múlva hallottam, hogy a szúnyoghálós ajtó csukódik.
– Végre egyedül – mondta halkan Cole. Átúszott Erinhez, és átölelte a
karjaival.
– Jackie? – mondta a lány és elhúzódott tőle – Az a lány, aki tegnap
velünk ült az ebédnél? Mit csinál itt?
Megdermedtem a nevem hangjára.
– Igen, ő – válaszolta Cole – Velünk él.
– Egy hihetetlen fordulat – mondta Erin hangosan, arca eltorzult a
dühtől – Ezért töltöd vele az időt? Kedveled őt, ugye?
Cole nem válaszolt. Az ezután következő csend, feszült és kényelmetlen
volt, ráadásul kibírhatatlan, Cole-t bámultam hajlandó-e válaszolni.
– Alig ismerem, – mondta végül.
– Nyilvánvalóan elég jól ismered, ha már megkérted, hogy az
asztalunkhoz üljön ebédkor.
– Ismersz engem – válaszolta. – Ez nem nagy ügy.
– Nem nagy ügy? Ez most komoly? Te egy fedél alatt élsz vele –
sziszegte Erin.
– Igen, teljesen komoly vagyok. Miért reagálod túl? Nem mintha te, a
barátnőm lennél.
Ezt hiba volt mondania. Egy csobbanással, Erin a medence széléhez
úszott. Amikor elkezdett kimászni, Cole sóhajtott és utána indult.
– Bébi, igazán így fogsz viselkedni, mint most? – kérdezte és
megpróbálta visszahúzni a medencébe.
Erin lerázta a kezét – Amíg nem kezdesz el úgy viselkedni, mint a
barátom, ne hívj így. Elmegyek – elvett egy táskát a napozóágyról, és a
hátsó udvar felé haladva, eltűnt a ház oldalánál.
Megint csend volt, és abban a pillanatban rájöttem, hogy Nathan lehet,
hogy tévedett a lányok nagy részéről a Valley View Highben. Erin nem
tűnt túl elfogadónak Cole játékát illetően. Talán van esélyem.
Cole a víz felszínére csapott, mielőtt végigszántotta ujjaival a haját.
Még távolról is láttam, hogy az ajka haragtól görbült, és mintha csak
megérezte volna, hogy figyelem, felnézett az ablakomra. Alig buktam le
időben, és a szívem zakatolt a mellkasomban, ahogy visszaindultam az
ágyam felé.

***

Miközben lenéztem a dobozra, rájöttem, hogy elkészültem a

kicsomagolással. Már csak egy tétel maradt benne, hogy egy új otthont
adjon, és pontosan tudtam hová fogom tenni. A képkeret csillogó arany
volt, és a fém szélek úgy kavarogtak, mintha csipke futná körbe anyámat
és engem. Elhelyeztem a képünket a szekrényem tetején, a többi keret
mellé, és egy lépést hátráltam.
Amikor kicsi voltam, mindenki azt mondta, hogy mennyire hasonlítunk,
még akkor is, ha már nem láthatom ezt. A hajunk, mondanám nekik.
Ugyanolyan a hajunk. Az anyám nevetett az összehasonlításon, nem azért
mert nem gondolta, hogy hasonlónak tűnünk, hanem mert nem
hasonlítottunk.
És nem is.
Felnőve nem tartott sokáig, míg rájöttem, milyen hihetetlenül éltem,
összehasonlítva a világ többi részével. A legtöbb embernek egy háza volt,
nem négy nyaralója a világ különböző tájain, két strandon lévő ingatlan, –
egy a keleti parton, a másik a nyugatin, – és egy luxuslakás az Upper East
Side-on, Manhattanben.
Az első évfolyamban meglátogattam egy osztálytársam házát, hogy egy
tudományos projekten dolgozzunk, és meg voltam döbbenve, hogy
házimunkát csinált. Nekem, mindig ott voltak a cselédlányok, hogy
takarítsanak utánam, kimossák és eltegyék a ruháimat, elpakolják a
tányérokat. Nem minden autót vezettek sofőrök, – a legtöbb ember a
sajátját vezette. És magánrepülővel rendelkezni? Ez sem volt normális.
Az apám volt a sikeres meghatározása, és ez sok volt, talán túlságosan is
sok, hogy ennek megfelelően viselkedjék.
Én is megkíséreltem. Meg kellett az anyámért. Az iskolában, nem
csakhogy enyém volt a legjobb átlag az évfolyamon, de gólyaként én
lettem a diáktanács elnöke és az évkönyv bizottság feje. A nyaranta
gyakornokoskodtam az apám vállalatánál, ugyanakkor, segítettem az
anyámnak megtervezni az őszi jótékonysági bált.
Az életem elfoglalt volt, de soha nem a kimerítő, irányíthatatlan módon.
Megszerveztem az időmet, minden nap minden percét, egy kis fekete
noteszben listát írtam. A listák megőrjítették anyámat. Minden feladat,
amit valaha be kellett fejeznem, – újra festeni a szobámat, vagy
megcsinálni az esti házi feladatomat, – megbirkóztam mindennel, amik a
precíz tennivalók listáján voltak. A legfontosabb teendő került a
tetejére, és mire leértem, biztosan tudtam, hogy nem felejtettem el
semmit. Mert végül is, azok voltak a legrosszabb meglepetések, nem igaz?
Azok a dolgok, amiket nem terveztél meg, – vagy nem terveztél meg
eléggé, – azoktól minden kevésbé volt...tökéletes.
Szóval, ezért voltam óvatos, miközben tökéletesítettem a célom,
néhány lehetetlen feladatot, addig anyám az ellenkezője volt: vad,
spontán, gondtalan. Ez volt az oka, amiért a Designs by Jole & Howard
volt, Manhattan egyik legnépszerűbb divatháza, – Angeline Howard,
hajlandó volt esélyt adni és kockáztatni. Jackie, mondaná, nem
irányíthatsz mindent. Úttorlaszok, kicsi váratlan göröngyök, mind az élet
részét képezik.
Nem értettem egyet. Minden megmagyarázható. Csak egy kis
előkészület kellett hozzá. Miért választaná bárki a káoszt, ha
irányíthatná az életét?
– Hé, Jackie? – kérdezte valaki, megszakítva a gondolataimat. Az ajtó
kinyílt egy kicsit, így láthattam Alex-et a folyosón.
– Igen? – kérdeztem, miközben kinyitottam az ajtót.
– Hm, anyukám azt akarja tudni, hogy milyen típusú öntetet szeretsz a
salátán.
– Nekem, jó bármi.
– Oké, köszi. A vacsora, tíz perc és kész – mondta elfordulva.
– Várj. Mielőtt elmész! – megperdültem és megragadtam a
Shakespeare-t az ágyam mellől. – Itt van. – mondtam neki és
átnyújtottam. – Vedd el.
– Mi ez? – kérdezte és lenézett a borítóra.
– A Szentivánéji álom. Emlékszel? Elolvasom a tiéd, és te elolvasod az
enyém?
– Rendben, – mondta rám vigyorogva. – Könyv csere.
 ***

– Szóval fiúk, – mondta Katherine, kihúzva a kezét George-éból.

Mindannyian a vacsoránál ültünk, kivéve Will-t, aki visszament a lakásába
tegnap. – Ki akarja bevallani, hogy tönkretette a zuhanyfüggönyt?
Majdnem leejtettem a tányéromat, amit fogtam, hogy Nathan
kimerhessen egy adag összetört krumplit rá. Valahogy, a nap eseményei
folyamán megfeledkeztem a reggelről. A fiúk többsége kuncogott, és
tudtam, hogy tudják. Jacknek és Jordánnak, meg kellett mutatniuk azt a
felvételt, hogy bizonyítsák, hogy rohanok ki a fürdőből. El tudtam őket
képzelni, ahogy mind összegyűltek a kis készülék előtt, nevetve, ahogy
visítottam a képernyőn.
– Meg ne próbálja senki, Zackre és Bennyre fogni ezt a bűntettet, mint
a tésztát a mosógépben incidenst. Mivel ők fogorvosnál voltak velem,
kivételes alibijük van.
– Tudom ki tette, – mondta Lee, a szavak kilövelltek az ajkán, mintha
már várta volna ezt a kérdést.
Amikor nem válaszolt azonnal, Katherine összeszorította a száját. –
Nos?
Lee felvette a csészét, nagyot kortyolt a vízből, mielőtt visszarakta. –
Nem vagyok egyéves, hogy árulkodjak. – mondta egy vállrándítással. –
Miért nem kérdezed Jackie-t? – felém fordult, és kegyetlen elégedettség
villant a szemében.
– Jackie? – mondta Katherine nevetve. Elutasítóan megrázta a fejét. –
Ez a legnevetségesebb dolog, amit évek óta hallottam.
Nem tudtam, hogy mit mondjak erre, mivel az az elképzelés, hogy
letéptem valakinek a zuhanyfüggönyét, valóban nevetségesen hihetetlen
volt, de sajnos igaz. Nem tudtam hazudni.
– Nagyon sajnálom Katherine. – mondtam és lehajtottam a fejem.
A hangomra felkapta a fejét és rám nézett. – Jackie? – elhallgatott,
egyértelműen összezavarodott. Végül, – Mi a fenéért tennéd ezt?
A kérdés, újabb nevetést váltott ki.
– Nem akartam tönkretenni semmit, – próbáltam elmagyarázni, – de
miután zuhanyoztam, igazán szükségem volt, hm, takarásra.
 George összeszűkítette a szemét, mint aki tudja, hogy valami gyanús
folyik itt – Elfelejtetted a törülközőt?
Ez volt az a pont, ahonnan nincs visszaút. Vagy hazudhattam, hogy
Isaac megússza ezt, vagy elmagyarázhattam az egész történetet, és a
tetteim indokoltak lennének. De, ha elmondanám Katherine-nek és
George-nek, hogy mi is történt valójában, Isaac valószínűleg haragudna és
visszajönne, hogy kísértsen. Másrészt, ha elfordulok és hagyom, hogy ez
menjen, a fiúk nyílt felhívásnak veszik, hogy gyötörhetnek engem.
Megkockáztattam egy gyors pillantást Isaacre. Az ajka megrándult,
ahogy visszanézett, hogy van-e elég merszem felelősségre vonni.
Visszafordultam George-hez.
– Isaac elvette. – mondtam a vádat, ami kifutott a számon. – És a
ruháimat. Elvette azokat is.
Beletelt George-nek egy pillanatba, hogy reagáljon, az állkapcsát
összeszorította, ahogy feldolgozta a szavaimat – Mi? – ordította végül, a
széke hátrarepült, ahogy felpattant az asztaltól.
Két másodperccel később, Benny ugyanezt tette – Mi? – kiáltotta,
hátradobta a saját székét, és utánozta az apját. Mellette Zack elnevette
magát, miközben Parker az unokatestvérére mutatott az ujjával és
gúnyolódott. – Valaki bajban van.
George figyelmen kívül hagyta, mind a hármat és dühösen Isaac felé
fordult – Elloptad a törölközőjét? Bementél a fürdőszobába, amíg
zuhanyozott?
– Hé, G bácsi! Ez nem így történt, – mondta Isaac. Az arcán lévő
kifejezésről tudtam, hogy kezdte megbánni a reggeli tettét.
– Esküszöm, fiú, ha hazudsz nekem...
– Nem. Esküszöm! – válaszolta Isaac, ártatlanságot színlelve.
Meg tudtam volna rúgni – Ez nem igaz, – mondtam magas hangon – Isaac
azt mondta, fogadtak Cole-al öt dollárban, hogy inkább kihagyom az
iskolát, minthogy meztelenül jöjjek ki a fürdőszobából. Otthagytak volna
a pácban, és elmennek nélkülem.
Cole a levegőbe emelte a kezét – Hé, ne rángassatok bele ebbe. Nincs
semmi közöm hozzá.
Körülnézve az asztalnál, George felmérte mindenki reakcióját, Alex
magasra húzott szemöldökétől, Danny kifejezéstelen arcáig. Úgy nézett
ki, mintha fizikailag tartaná vissza magát. Kezei, amik szorosan fogták az
asztal szélét, fehéredni kezdtek.
– George – suttogta Katherine halkan, a kezét a kezére tette. Lenézett
az érintésre, és úgy tűnt, valahogy megnyugodott tőle és hagyta, hogy a
visszatartott forró levegő kisüvítsen a száján.
– A választékos rekordjaiddal, Isaac – mondta végül, próbált hűvös
maradni – Én már nehezen hiszek neked.
– Az igazat mondja – mondta Lee, támogatva a testvérét. Ez volt az első
dolog, amit mondott, mióta bevamzerolt, és láttam az arcán, hogy élvezi a
káoszt, amit okozott. – A szobánkban volt egész reggel és házit írt.
Láttam őt.
– Igen, tuti. Isaac nem törődik a házi feladattal – kezdte Nathan, de
Lee könyökkel oldalba bökte, és erre becsukta a száját.
– Valaki tudja igazolni Jackie, vagy Lee történetét? – kérdezte
Katherine. Zack és Benny, felemelte a kezét és sóhajtott. – Tud bárki
más valamit, aki nem volt fogorvosnál, és elmondja nekem, mi történt?
Ahogy körbenéztem az asztal körül, keresve egy barátságos arcot, a
fiúk közül egyik sem nézett a szemembe. Még Nathan is figyelmen kívül
hagyott. A száját összeszorította vékony vonallá és arra koncentrált,
hogy a villájával felszúrjon néhány kóbor borsót a tányérján.
Ez az első alkalom, mióta megérkeztem a Walter házba, hogy csendben
maradtak és rájöttem, hogy senki nem fog kiállni mellettem. – Katherine,
– mondtam, utánozva apám üzletszerű hangját. – Megkérdezném Jack és
Jordant, mit tudnak, vagy inkább, mit vettek fel a kamerával. Biztos
vagyok benne, hogy segíteni fog a probléma megoldásában. Ha nem
bánnád, szeretnék távozni.
Anélkül, hogy válaszra várnék, felálltam, ledobtam a szalvétát az
asztalra és kimentem a konyhából.
Amikor késő este Katherine jött, hogy bocsánatot kérjen a fiai
viselkedése miatt, az ablakpárkányon ülve talált rám, ahogy kibámultam a
kertbe. Bár, már besötétedett. Csak a holdfényt lehetett látni, ami
visszatükröződött a medencéről, a füvet a deszkapadló mellett már
elnyelték az árnyak, mintha soha nem is létezett volna. Félórával
korábban dühös kiabálás hallatszott a konyhából, és George hangja, az
egyik fiú nagy bajban volt. Most minden elcsendesedett.
 – Ez furcsa – mondtam, amikor odaállt mellém – Milyen üres érzés itt
lenni.
– Üres? – kérdezte, aggodalmas pillantással az arcán.
Küldtem felé egy kis mosolyt, tudva, hogy félreértett engem – Otthon,
amikor kinéztem az ablakon, – kezdtem magyarázni – akkor is, ha éjszaka
volt, mindig volt valami odakint: lámpaoszlopok futottak végig az utcán, a
sarkon csikorogva fordult el egy kóbor taxi, valaki a kutyáját sétáltatta.
A sötétség olyan sűrű itt, ezért, mikor minden ilyen csendes, úgy tűnik,
mintha nem lenne kint semmi, kivéve az ürességet.
– Azt hiszem, a mi éjszakai életünk kicsit nyugodtabb – mondta
Katherine és kinézett az ablakon ő is.
Mindketten hallgattunk és a sötétségre koncentráltunk. Hébe-hóba ki
tudtam venni a sárga, pislogó szentjánosbogarakat, de aztán a fény
eltűnt, mintha sose lett volna, és bennem maradt az érzés, hogy az elmém
csalt meg.
– Jackie, – mondta egy perc múlva Katherine. – Sajnálom, ahogy a fiaim
bántak veled ma reggel és a vacsoránál. Ez teljesen elfogadhatatlan.
Nem volt mit mondanom neki, úgyhogy bólintottam. A javaslatomra
Katherine elkobozta az ikrek kameráját és végignézte a videót. Nem csak
elkaptak, miközben kirohanok a fürdőszobából a függönyben, de az ikrek
azt is felvették, miközben Isaac kiszedte a fürdőszoba zárját és kilopta
a ruháimat, úgyhogy ő tette. Megint bocsánatot kért, miközben
megígérte, hogy mindenkit megbüntettek, és amikor azt mondtam, hogy
kifizetem az okozott kárt, csak nevetett. A függöny költsége, kijött
Isaac zsebpénzéből.
Maradt még Körülbelül tizenöt percig, és arról beszélgettünk, milyen
volt az első napom az iskolában és hogy hozzászoktam-e. Megállapítottam,
hogy a maga módján leellenőrizte, hogy minden rendben van-e.
– Jól vagyok, – mondtam. – Esküszöm.
Megemlítettem, hogy szereztem néhány barátot, és az órák könnyűek,
ezek jelentéktelen, könnyű dolgok, amik boldoggá tették. A valóságban,
csak keresztülmentem a lépéseken: ébredj fel, zuhanyozz, menj iskolába,
aludj. Colorado, csak egy könyvjelző az oldalak között az életemben, a
hely, ahol lennem kellett, amíg elég idős leszek, hogy hazamenjek.
Megviselt ez a hosszú nap, és tízkor ásítoztam, úgyhogy
összegyűjtöttem a piperecuccom és elindultam a fürdőszobába. Nem
meglepően, amikor kiléptem a folyosóra, láttam Lee-t, rosszallóan nézett
rám, mielőtt bevonult a szobájába és becsapta az ajtót maga mögött. A
folyosón álltam, letaglózva dühös viselkedésétől. Neki is bajban kellett
lennie a hazugság miatt.
Nem zavarta az a tény, hogy vacsoránál csatlakozott Isaachez,
miközben égbekiáltó hazugságokkal dobált engem. Lee, azóta goromba
velem, mióta megérkeztem, és nem vártam mást tőle. De Nathan, ez egy
más történet. Egy félig megalkotott dal feljegyzéseinek sorozata
hangzott végig a folyosón, mialatt ügyetlenkedek, és hirtelen éreztem,
ahogy elönt az ingerültség hulláma.
A zene az egyetlen nyitott ajtótól származott az emeleten, és kopogás
nélkül mentem be Nathan szobájába. Két ágyat raktak be a kicsi szobába.
Egyik oldalon a falat Star Trek poszterekkel díszítették, a ruhák
szőnyegként borították be a padlót, és rengeteg videojáték volt a
számítógép mellett, majdnem elérte a mennyezetet. A másik oldal,
Nathan fele, tiszta és egyszerű volt, csak egy zeneállvány árválkodott a
sarokban, láthatóan az volt a helye. Az ágyon feküdt, a legközelebb az
ajtóhoz, csukott szemmel. Ujjait lassan pengette a húrokon, hogy
kidolgozzon egy dalt.
– Miért nem mondtál valamit? – kérdeztem, fájt, mintha egy árvíz
szaladt volna keresztül rajtam. Még csak pár napja ismerjük egymást, és
mégis elárultnak éreztem magam. Nathanról azt hittem, hogy a barátom a
házban. Ő az, aki futott velem az elmúlt két délelőtt, az állandó
fecsegésével tartotta sarokba szorítva a fájdalmas gondolataimat a
családomról, aki elkísért az osztályba, így nem tévedtem el, és az
egyetlen, aki figyelmeztetett Cole-ra, a saját testvérére.
Nathan felemelte a fejét és rám bámult a gitárja felett. Amint
meglátta, hogy az ajtajában állok, felült.
– Jackie, én... – kezdte, mintha azon volna, hogy kifogást keressen.
Aztán megrázta a fejét és újra kezdte. – Nézd, én megmondom az
egyenest neked. Van ez a dolog közöttünk, kölykök között, egy
megegyezés, hogy soha nem áruljuk be egymást. Ha kiadnánk egymást,
minden kis jelentéktelen dolog miatt, amit valaki csinált, örökre
szobafogságban lennénk.
– De honnan kellett volna tudnom? – panaszkodtam. A Walterek, igazán
dühösek voltak egy megállapodás miatt, amiről nem is meséltek nekem?
Úgy éreztem, mintha valaki ököllel belém ütött volna. – Senki nem mondta
el a szabályokat. Én csak nem akartam, hogy anyukád haragudjon rám.
– Ez hülyeség, – értett egyet velem, – de a testvéreim többsége is az.
– Tehát Isaac és a többiek? Dühösek rám? – magam köré fontam a
karom, miközben megpróbáltam meggyőzni magam, hogy minden rendben
lesz.
– Nem. Nem tudom, talán – beletúrt a hajába.
Egy nagy sóhaj hagyta el a számat. – Ez teljesen igazságtalan.
– Hidd el, tudom.
– Tehát, mit gondolsz, meddig lesznek rám dühösek? - kérdeztem
halkan.
– Nem tudom, egy hétig talán? – mondta kissé bizonytalanul, ahogy
oldalról rám sandított. – Megpróbálhatok, egy kevés értelmet beszélni
beléjük.
– Köszönöm, Nathan – mondtam és a fülem mögé simítottam egy
elkóborolt hajfürtöt. – Az igazán sokat jelentene.
El akartam mondani, hogy ez hülyeség volt, hogy ő is szólhatott volna
egy szót az érdekemben, de tudtam, hogy semmi értelme. Ha volt valami,
amit megtanultam eddig a Walter fiúkról, az az, hogy kiszámíthatatlanok.
Nem erőltethettem rájuk a szűk, rendes világomat, ahol mindennek volt
értelme. Éltek a saját furcsa szabályaik szerint, és valahogy meg kellett
tanulnom ezeken a határokon belül működni, és így törekedni a
tökéletességre.

***

Visszaérve a szobámba, Cole-t találtam ott, a szekrényem mellett állva,

és a különböző képeket tanulmányozta, amiket a tetején rendeztem el.
– Ki az? – kérdezte és lenézett a húgomra, úgy, ahogy a legtöbb fiú is
tette.
Lucy hibátlan volt. Nem lehetett másképp leírni. Reggel ki tudott kelni
úgy az ágyból, hogy a hosszú, egyenes, fekete haja, úgy nézett ki, mint aki
most lépett ki a fodrásztól. Soha nem láttam, hogy sminkelné magát, –
nem volt rá szüksége. A bőre mindig porcelán sima volt, egy kis
természetes pírral. De nem Lucy szépsége volt, ami annyira
megdöbbentővé tette.
Egy született tehetség volt a modellkedésben, és ezért anyám szerette
őt. Lucy mindig tudta, hogy kell a megfelelő módon mozgatnia a testét, –
egy kis nyakfordítás, vagy láb görbítés, – hogy megteremtse a
legdrámaibb pózt. A szemei mindig csillogtak, mintha flörtölne a
fényképezőgéppel, és a mosolya széles és merész volt. Anyám szemében,
Lucy egy álom volt, minden, amit egy divattervező szeretne a lányának.
Csak egy év volt köztünk, és mindig a „Te, olyan nagyon bölcs vagy”
módon néztem rá, mint a gólyák az idősebbekre a középiskola első napján.
Talán azért, mert minden, amit csinált olyan természetes volt, mintha
arra született volna, hogy tudjon valamit, amit mi többiek nem. Minden
évben, a születésnapom után egyidősek lennénk, pontosan tizenegy napig,
és minden alkalommal arra gondolnék, hogy ez az. Végre olyan öreg és
okos lennék, mint Lucy. Valahogy, hirtelen ugyanazokat a dolgokat tudnám,
mint ő, és akkor anyám engem is észrevenne. De aztán Lucy születésnapja
jön, és varázslatosan előreugrana öt évet, tizenötöt, majd húszat, és sose
érném utol.
A szívem mélyén tudtam, hogy soha nem tudok olyan lenni, mint a
húgom, – túl különbözőek voltunk. Ő olyan volt, mint anyánk, gondtalan és
csinos, míg én olyan voltam, mint apánk, előre gondolkodó és komoly. Nem
emlékszem, mikor jutottam erre a következtetésre, de rájöttem, ha olyan
sikeres lennék, mint apu, akkor anyu kezdene engem is úgy szeretni, mint
Lucy-t. Végtére is, beleszeretett apuba, bár ellentétek voltak.
Ez volt a kezdete a megszállottságomnak, hogy tökéletes legyek. Ha azt
a fajta karriert akartam, mint apám, nem volt helye a hibáknak.
Elkezdtem tervezni az életem. Először is, tanévzáráskor én szeretnék
lenni a búcsúbeszédet mondó végzős diák. Ezután járnék a Princeton
University-re, ugyanoda, ahova az apám, és gyakornok lennék egy New
York-i vállalatnál. Utána tudnék kezdeni az apám cégénél, a jogos
örökségemben.
Leraktam a piperecuccomat az asztalra. – Lucy. Ő a húgom.
Már vártam a helytelen megjegyzéseket arról, milyen csinos volt, de
váratlanul ért, ahogy Cole visszatette a helyére a keretet és így válaszolt
– Úgy nézel ki, mint ő.
– Én... köszönöm.
 Ez volt a legszebb bók, amit valaki mondott nekem, hosszú idő óta. Nem
azért, mert Cole szerint úgy nézek ki, mint a húgom, aki az egyik legszebb
lány volt, akit ismertem, hanem azért, mert ettől úgy éreztem, a húgom
egy részét hordom magammal.
Cole felém fordult, észre sem véve, hogy a szavai milyen hatással voltak
rám, miközben lágyították fájó szívemet, ha csak egy icike-picikét is. Bár
lehet, talán tudta. Tisztában voltam vele, hogy milyen lányok járnak
körülötte, és jó volt abban, hogy hirtelen változzon, mint a felületes
légzés és az izomrángás. Akárhogy is, nem utalt semmire.
– Csak ellenőrizni akartalak – mondta, miközben az ajtó felé ment – Meg
akartam győződni arról, hogy Isaac vagy Lee nem ölt meg, vagy ilyesmi.
Bólintottam a fejemmel, jelezve, hogy igen, még lélegzek – Nathan
mesélt a srácok becsületkódjáról, vagy aminek nevezte ezt, – mondtam
neki halkan. – Nem tudtam. Csak tisztázni akartam anyukáddal, mi is
történt, de Isaac csak…
– Nem kell magyarázkodnod, Jackie – mondta Cole határozottan – Ha én
lettem volna a helyedben, ugyanezt tettem volna.
– Szóval, ti srácok, nem fogtok hallgatással büntetni, akkor?
– Én nem. Nathan meg, egyértelműen nem – mondta, miközben megindult
a hálószobám ajtaja felé – Minden rendben lesz. Csak emlékezz a
szabályra a jövőben.
– Rendben – mondtam és bólintottam – Köszönöm.
– Nem. Nekem kellene köszönetet mondanom neked.
– Miért?
– Hogy megleptél.
– Megleptelek téged?
Cole elmosolyodott – Teljesen arra számítottam, hogy oda kell adnom az
öt dollárt Isaac-nek. Örülök, hogy nem vagy olyan kiszámítható, mint
gondoltam. – Becsukta az ajtót, mielőtt válaszolni tudtam volna arra, amit
mondott. Amikor elment, megdöbbentem.
Cole végig tudott a fogadásról.
 Hatodik fejezet

Jackie, ments meg.

Felkecmeregtem az ágyamban, és gyorsan az éjjeliszekrényemhez
nyúltam a lámpakapcsolóért. A sötétség a szobában fullasztó volt, és nem
voltam képes, hogy mély levegőt szívjak be, amíg a sárga fény a
szemembe világított. A pizsamám izzadt bőrömre tapadt, és a húgom
hangja, még mindig visszahangzott a fülemben. Ez ugyanaz a rémálom volt,
mint mindig. Minden alkalommal ugyanúgy indult, az autóban ülünk
mindannyian egy békés napon, és együtt élvezzük az utat. Aztán egy
ismeretlen erő kirepít a helyemről, és nem tehetek semmit, azon kívül,
hogy végignézem, ahogy a családomat elnyeli a föld.
Túl korán volt még, hogy futni induljak, de a szívem zakatolt, és
tudtam, hogy csak forgolódnék napkeltéig. Ledobtam magamról a takarót
és elhatároztam, hogy lemegyek a konyhába, abban a reményben, hogy egy
pohár mézes, meleg tej megnyugtatja az idegeimet. Ez egy olyan dolog
volt, amit Katherine készített nekem, mikor New Yorkban voltunk. Az
ideg, ami bennem volt a Coloradóba költözés miatt, a szokásosnál is
rosszabbá tette a rémálmaimat, és az egyik éjszaka sikítva ébresztettem
fel mindkettőnket.
Csendben mentem le a lépcsőn. Ez még nehezebb volt, mint nappal, mert
a fény hiánya lehetetlenné tette, hogy bármit is lássak a lépcsőből. A
cuccok csak szaporodtak – minden alkalommal, mikor felfelé vagy lefelé
mentem rajta, néhány új filmmel, könyvvel vagy játékkal.
Amikor belerúgtam egy labdába, vettem egy mély levegőt, ahogy az
csörömpölt lefelé a lépcsőn, mást is magával sodorva. Még azután is
visszatartottam a légzésemet, hogy megállt, bíztam benne, hogy senki
nem hallotta a zajt. Bár Cole azt mondta, minden rendben, tudtam, hogy a
fiúk közül néhányan még mindig dühösek rám, és nem akartam, hogy a
dolgok még rosszabbak legyenek, mert felébresztem őket az éjszaka
közepén.
További esemény nélkül értem el az utolsó lépcsőfokot, az elülső
szobába mentem, ahova egy puha, kék fény mutatta az utat. Amikor
beértem a konyhába, hallottam valami alig hallható zajt a tv-ből.
– Helló? – suttogtam és a nappali felé indultam.
Amikor a puha szőnyegre léptem, láttam, hogy a tv be van kapcsolva, –
egy nyomozó, egy bűnügyi helyszínen, vizsgált egy véres holttestet a
képernyőn. A kanapé párnáit a padlóra dobták, a dohányzó asztalt
beterítette a chips, de a szoba üres volt.
Nem túl finom lejövetelem a lépcsőn, nem ébresztett fel senkit, de
figyelmeztette azt a valakit, aki fent volt, hogy jövök. Úgy tűnik, a
házban van még egy álmatlanságban szenvedő rajtam kívül, és a
visszahúzódó személyiségéből, pontosan tudtam, hogy ki.

***
A hét véget ért az iskolában, és be kellett volna fejeznünk az iskolai
projektet az órára. Minden csoportnak be kellett mutatnia a kész
projektet hétfőn, de Heather, Riley és én, még közel sem voltunk kész.
Úgy döntöttünk, hogy csinálunk egy fotó kollázst, de miután nem tudtuk
használni a kamerát, nem értünk el haladást. Heather és Riley
megőrjítettek, miközben folyamatosan a Walterek-ről kérdezgettek.
– Isaac boxert vagy alsónadrágot viselő srác? – kérdezte Heather és
kihúzta a rágógumit a szájából, egy hosszú húrokba, mielőtt elengedte,
hogy visszaessen a szájába.
– Honnan tudhatnám? – mondtam, miközben megpróbáltam beállítani a
fókuszt a gépen. Még mindig nem tudtam rájönni, hogyan lehet megoldani,
hogy kevésbé legyen homályos, ahogy néztem a lencsén keresztül. Sikítani
akartam.
– Vele élsz – mutatott rá Riley, mintha minden szabadidőmet a házban,
azzal tölteném, hogy átnézem az alsóneműs fiókjaikat. Most, hogy
belegondolok, Heather valószínűleg azt tenné.
– Igen, kb egy hete – emlékeztettem. – Tudunk végre koncentrálni? Jó
jegyet kell kapnom erre a feladatra.
– Nyugi, Jackie, – mondta Riley, déli akcentusával – Ez művészeti
osztály. Soha senki nem kap rossz jegyet a művészeti órán. Soha.
– Kivéve, ha nem adjuk be a projektet…
– Ne aggódj. – szólt közbe Heather – Kész lesz.
 – Mikor? Van, – elhallgattam, hogy felnézzek az órára, – pontosan húsz
percünk, és nem készítettünk még egyetlen képet sem.
– Nem tudom. – mondta Riley. – Csak kész leszünk.
– Oh. Édes. Istenem!- kiáltotta egy másodperc múlva Heather. – Ez a
legzseniálisabb ötletem, ami valaha támadt! Miért nem fejezzük be a
projektet, a Walter házban a hétvégén? Ráadásul ott is alhatnánk!
Riley rosszallóan ráncolta a homlokát – Nem tudom, Heather – mondta
lassan. – Kicsit udvariatlan lenne meghívatni magunkat, különösen, mert
csak most találkoztunk Jackie-vel.
A meglepetés izgalma szaladt végig rajtam. Az ott alvás nemcsak a
projektünk tökéletes megoldása lenne, de esély is arra, hogy
megerősítsem a barátságomat velük. Még Lucy segítségével is, –
bemutatott mindenkinek, akit ismert a Hawks-nál, – számomra soha nem
volt könnyű, hogy barátkozzak. Nélküle, most még nehezebb emberekkel
találkoznom.
Lenyeltem a gombócot a torkomban, amikor a húgomra gondoltam.
Meghívni Riley-t és Heather-t jó dolog lenne. Talán meg is kérdezhetném
Katherine-t iskola után, hogy szombaton ott maradhatnak-e. Majdnem
olyan volt, mintha Lucy velem volna, sürgetve engem, hogy barátkozzam
ezekkel az új emberekkel.
– Nem, nem, semmi baj! – robbant ki belőlem, miközben körülnéztem a
csoportban. – Csak megkérdezem Mrs. Walter-t, hogy megengedi-e az ott
alvást, ha hazaértem.
Riley, egy pillanatig bizonytalanul tanulmányozott, így az arcomra
erőltettem egy nagyobb mosolyt – Azt hiszem, jó. – mondta végül hosszú
habozás után. – Ki kell választanom a legaranyosabb pizsamámat.
***
Később a nap folyamán, miután Katherine beleegyezett, hogy ott
aludjanak, hívtam Riley-t, hogy elmeséljem neki a jó hírt, majd lementem
a földszintre, megköszönni Katherine-nek, amiért megengedte, hogy a
barátaim átjöjjenek. Ahogy közeledtem a konyha felé, dühös hangot
hallottam.
– De Kathy néni, ő csak egy hete él itt, és hagyod, hogy meghívja a
barátait a mi otthonunkba?
– Lee, – mondta Katherine rosszalló hangon, – hogy mondhatsz ilyet?
 – Ez nem az ő otthona, hogy meghívhasson embereket.
– Drágám, annak a szegény lánynak nincs családja. Ez most már az ő
otthona is, akár tetszik neked, akár nem. Csak próbálok egy kis
boldogságot vinni, ebbe a rettenetes helyzetbe, és neked ugyanezt
kellene tenned. Nektek, ezt meg kéne értenetek.
Olyan gyorsan álltam meg, mint amikor a hullámvasúton a biztonsági
pánt hátraránt, mert a száguldás hirtelen véget ér.
– Ugyan már, Kathy néni…
Nem maradtam elég ideig, hogy halljam, mit mondott Lee. Igaza volt, –
ez nem az otthonom, és soha nem illeszkedek itt be. Visszasiettem a
lépcsőn, nem törődve vele, ha elsodrok pár DVD-t, és a szobám felé
szaladtam. Olyan lendülettel haladtam, hogy amikor belerohantam valami
kőkeménybe, hátra tántorodtam és a fenekemre ültem.
– Szemétlá… – morogta Cole. Dörzsölte a fejét, összeszorította a
fogait fájdalmában, mivel mind a ketten a földön ültünk kábultan. Amikor
rám nézett, és rájött, hogy én vagyok mellette a földön, megrázta a
fejét. – A fenébe te lány, amilyen kicsi vagy, olyan vagy, mint egy mini
buldózer.
– Sajnálom, – feleltem és talpra álltam. A fejemben fényeket láttam, és
olyan érzés volt, mint mikor gyorsan állsz fel, fekete pontok voltak a
szemem előtt, de elmentem Cole mellett, eldöntve, hogy elérek a
szobámba.
– Hé, New York! Várj – kiáltotta. Éreztem, hogy utánam botladozik, de
nem álltam meg, olyan erővel nyitottam ki az ajtót, hogy a falnak
csapódott, megzörgetve a legközelebbi könyves polcot – Jackie, mi a baj?
– Semmi – hazudtam, próbáltam becsapni az ajtót, mielőtt bejönne.
– Ez, – mondta Cole és a záródó ajtó útjába tette a lábát, – egy
hatalmas baromság.
– Nem akarok beszélni róla, oké? – mondtam, szinte könyörögtem neki,
hogy megértse. Senkivel nem akartam lenni, abban a pillanatban. Nem
láthatja a könnyeimet. Senki sem.
– Én csináltam valamit? – kérdezte zavartan. Lefogadtam volna, hogy
egy lány sem sírt soha a vállán ezelőtt.
Megráztam a fejem.
– Várj – mondta, és az a pillantás volt a szemében, amitől annyira
féltem. Ez a szegény Jackie pillantás volt. Ökölbe szorítottam kézzel
vártam, hogy megemlítse a családomat. De nem tette. – Ez az egész, az
itt alvás dologról szól? – kérdezte Cole.
Visszapislogtam rá. Ez nem az volt, amire számítottam, hogy mondani
fog, ami nagy megkönnyebbülés volt, de ha ő már tudott az itt alvásról, ez
azt jelentette, hogy a pletykák futótűzként terjednek ebben a házban.
– Az, ugye? – mondta Cole, mikor nem válaszoltam.
Nem csak arról, akartam helyesbíteni. Hanem, hogy a családom halott,
és ezt ő is tudja. – Lee mondta neked? – válaszoltam helyette – Nem
igazán kedvel engem, ugye? Ez, amúgy is egy rossz ötlet volt. Nem
kellene, túl messzire mennem.
Még New Yorkban megtanultam, az összeomlásom után, hogyan lehet
irányítani az érzelmeimet. Létfontosságú volt, a jövőbeli sikerem
szempontjából, mert soha nem veszthetem el újra önmagam olyan módon.
Szóval a fejemben felépítettem magamnak egy falat, hogy visszatartsam
az áramló érzelmeimet. De itt nehezebb volt fenntartani. A Walter ház,
nem olyan volt, mint, amit azelőtt tapasztaltam: rendetlen, lármás és
kiszámíthatatlan. Megfelelő talpalatnyi hely és némi állhatatosság nélkül,
elmerültem a káoszban. Lee megjegyzése, repedést okozott a falamon, és
úgy éreztem, mintha az egész készülne összeomlani.
– Jackie, ne hallgass Lee-re – mondta nyugodt, határozott hangon, amit
az emberek akkor használnak, mikor meg akarnak győzni valamiről – Nem
tudja, mit beszél. Ne vedd komolyan.
Gépiesen bólintottam, ahogy elbámultam mellette. Persze, értettem,
mit próbált mondani Cole, biztosított az együttérzéséről, de nem
számított mit mond. Ez olyan volt, mint amikor az emberek
mentegetőztek a családom temetésén, – ezek csak szavak, egy
szövegkönyv, amit kötelező kimondani. Azt mondták, sajnálom, de a
valóságban soha nem tudták felfogni, hogy min mentem keresztül. Tehát,
nem számított, ha Lee durva volt, és figyelmen kívül kellene hagynom, de
az igazat mondta.
És akkor, mintha Cole megérezte volna, hogy mire gondoltam. – Hé –
mondta, és mind két kezét a vállamra tette. Kicsit megrázott, miközben
kényszerített, hogy visszanézzek rá – Nagyon sajnálom, hogy az
unokatestvérem, egy ilyen bunkó. Hadd tegyem jóvá.
 ***

– Ezek a lóistállók – mondta Cole, és nyitva tartotta nekem az ajtót.

Felajánlotta, hogy körbevezet a farmon, és beleegyeztem. Kellett valaki,
bárki, aki eltereli a gondolataimat a dolgokról.
Láttam az istállókat az ablakomból. Amikor észrevettem a főépületet a
távolból, azt feltételeztem, ez csak egy csűr, de most, hogy beléptem,
rájöttem, hogy sokkal nagyobb. Az első dolog, ami megütötte az orromat,
az állatok és a széna szaga. Túlnyomórészt csípős volt, – az a fajta szag,
ami olyan nehéz volt, hogy a tüdődben is érezted, mikor belélegzed.
Egy hosszú folyosó elején álltunk, mindkét oldalt bokszok voltak.
Néhány üres volt, de a többit hatalmas állatok foglalták el, fújtattak és
csapkodtak a farkukkal. A sötétbarnától a világosszürkéig változott a
színük, de nekem mindegyik egyformán megfélemlítő volt. Éreztem Cole-t,
közvetlenül a hátam mögött, és valami furcsa okból, megnyugtatónak
találtam.
– A lovak mellett, – mondta nekem egyszerű hangon, – a legjobb dolog
ezen a helyen, a padlás.
Előrébb nyomott, a hátamra gyakorolt gyenge nyomással. Ahogy
haladtunk az istálló másik végébe, Cole megmutatta a különböző lovakat,
miközben mindegyiknek elmondta a nevét. Az egyik bokszban, egy férfi
fésült egy fekete kancát, Cole Mazsolának hívta, és amikor a férfi
meghallotta a hangunkat, felnézett és bólintott az irányunkba.
– Ki ez? – suttogtam, ahogy sétáltunk tovább.
– Csak az egyik istállósegéd – mondta Cole – Az apámnak sok
alkalmazottja van. Jó néhány ember kell, hogy rendesen működjön a farm,
és a testvéreimmel nem tudunk mindig ott lenni, hogy segítsünk neki a
munkában.
Mire elértünk a bokszok végébe, huszonnégy lovat számoltam meg. Cole
megállt egy fa létra előtt, én pedig a nyakam nyújtogattam, próbáltam
meglátni, hogy mi van a második szinten. Fellépett az első létrafokra és
elkezdett mászni. Körülbelül félúton, a válla felett visszanézett rám.
– Jössz, Jackie?
Felmásztam utána, ami nehezebb volt, mint aminek látszott, a
ceruzaszoknyámban. Amikor felértem, Cole a kezét nyújtotta és
felhúzott a padlásra. A fiúk már egyértelműen átalakították a teret. Nem
tudtam, mire számítottam, – talán szalmabálákra, – de helyette kopott
kék szőnyeg volt a padlón, két kanapé, egy régi TV a dohányzóasztalon és
Katherine egyik festménye díszítette a falat. Egy rakás társasjáték volt
a sarokban, de a tetején lévő porrétegből ítélve, a játékokat régen
használták.
– Sokat lógtunk itt, amikor fiatalabbak voltunk – mondta Cole, ahogy
körbefordultam a szobában, mindent szemrevételezve. Az egyik
gerendán, ami a mennyezetet tartotta, különböző filctollal írt dátumok
voltak, meg a fiúk nevei és magassága, ahogy növekedtek.
Amikor látta, hogy mit nézek, az ujját végig futtatta a saját neve
mellett – Emlékszem, hogy eltörtem a lábam azon a napon – mondta, és
megrázta a fejét. – Adjunk hozzá téged is!
Megragadott egy tollat. Egy spárgán lógott, amit a gerendához
szegeztek, miközben várta, hogy egy új magasságot jegyezzenek fel vele.
Felléptem egy durva, fából készült dobogóra és Cole keze végigsimította
a fejem tetejét, ahogy csíkot rajzolt. Felírta mellé a nevem, és amikor
félre álltam, rájöttem, hogy a kis fekete folt, nemcsak egy jelzés, hogy
milyen kicsi voltam a Walterek többségéhez képest, hanem egy emlék is.
– Ott – mondta Cole, rápillantva a keze munkájára, letette a tollat és
elhátrált. – Most, hogy már beírtalak véglegesen a padlásra, hadd
mutassam meg, miért is olyan félelmetes. – Átment a párkányra, és
kihajolt, kezével a levegőben előhalászott egy kötelet, ami a
mennyezetről lógott.
– Cole, mit csinálsz? – kérdeztem, ahogy felhúzta magát a korlátra.
– Ezt nézd, – mondta és vigyorgott. Egy nagy lépéssel Cole a levegőbe
lendült, mint valami örült dzsungelbéli férfi és torkaszakadtából kiabált,
mielőtt célba ért volna egy halom szénában.
Átrohantam a szélére, megmarkoltam a korlátot és lenéztem, hogy
lássam, rendben van. Elsőre nem vettem észre, mert a halom széna
elnyelte. De mielőtt kiborultam volna, Cole felbukkant, mindenfelé száraz
füvet repítve. – Te jössz, Jackie – kiabálta nekem – Csak fogd a kötelet.
– Megy a pokol, – mondtam hátrálva. Jobbra fordultam, a létra felé
haladtam – Úgy megyek le, mint egy normális ember, így nem végzem a
sürgősségin.
– Ó, nem, nem – hallottam Cole-t alattam, és mielőtt elértem volna a
létrát, láttam a tetejét megremegni, majd eltűnt, így csapdába estem a
padláson. Bámultam néhány másodpercig a korláton lévő üres részt, mire
rájöttem, hogy a létra eltűnt. A látvány furcsa volt, mint egy hiányzó fog,
valakinek a mosolyából.
– Ez nem vicces Cole. – mondtam végül, próbáltam nyugodt maradni,
ahogy lenéztem rá. – Kérlek, tedd vissza a létrát.
– Nem – a létra még mindig a kezében volt, de leengedte az oldalára,
messze a közelemből.
– Ha tényleg azt hiszed, hogy le fogok ugrani erről a padlásról, akkor
őrült vagy. – közöltem vele, a legjobb üzleties hangomon. Ez egy
nevetséges ötlet volt.
– Gyerünk, Jackie – válaszolta siránkozós, kérlek hangon. – Ez nem
olyan, mintha leesnél, és ígérem, hogy biztonságos. Állandóan ezt
csináltuk, mikor gyerekek voltunk.
De én nem csináltam ilyesmit. – Ha nem teszed vissza a létrát, most
rögtön…
– Mi a legrosszabb, ami történhet? – kérdezte, közbevágva. – A karjait
keresztbe tette a mellkasán, ahogy felnézett rám.
– Eltörhetem a lábam. – csattantam fel, emlékeztetve arra, amit néhány
perccel ezelőtt mondott, a magassági ábránál.
– Jackie – nyögte, a fejét bosszúsan döntötte hátra. A szemét forgatta
a mennyezet felé. – Megesküszöm, hogy nem így törtem el a lábam.
– Sajnálom, Cole – mondtam, határozottan a csípőmre tettem a kezem. –
De én nem vagyok az a típus, aki feleslegesen kockáztat.
– Feleslegesen kockáztatsz? Úgy beszélsz, mint egy begyöpösödött
üzletember. Ez nem olyan, mintha aláírnád a millió-dolláros szerződést.
Csak megfogsz egy kis lengő kötelet. Ez mókás lesz.
– Mint már mondtam, nem látom a mókát a törött lábban.
– Te mindig ennyire makacs vagy? – kérdezte Cole, de inkább magának
motyogta, mint nekem. A fejét rázva leült, hosszú lábait behajlította
törökülésbe. – Nem számít. Egész nap tudok lebzselni.
– Azt hittem, a sétánk lényege az, hogy felvidíts, – mondtam, – nem
pedig, hogy kínozz.
Csend, majd Cole felsóhajtott – Próbállak, de nagyon nehézzé teszed. –
mondta, mintha én volnék az, aki nevetséges. – Komolyan Jackie, csak élj
egy kicsit.
Ezt hallva, vettem egy mély levegőt.
Azt terveztem, hogy kivárom őt a kopott kék szőnyegen, amíg a lábam
el nem zsibbad. De akkor, azt az egyszerű szót mondta, élj. Belegondolva
ebbe, biztos voltam, hogy Cole nem tulajdonított túl sok jelentést ennek,
csak azt akarta, hogy ugorjak. Nekem sikerült felfogni, lógni a levegőben,
mint a cigarettafüst, ostobán és akaratlanul, addig, míg majdnem
megfulladok. Miért voltam itt még mindig, lélegeztem, amikor a családom
elment, az életüket elvágták? Vajon ők is ilyen bűnösnek éreznék magukat
fordított helyzetben?
A harag hirtelen erősen zubogott végig a testemen, kihúztam azt a kék
szalagot a hajamból, ami hátrafogta a loknijaimat. Ezt használtam
hajguminak, hátrakötöttem a hajamat, mielőtt a padlás széléhez léptem.
Beletelt három próbálkozásba, mire elértem a kötelet, a gyomrom a
korlátnak szorult, ahogy kihajoltam a levegőbe, az ujjaim kifeszültek.
Amikor végre, a kötél a kezemben volt, a lábaimat óvatosan oldalra
tettem és vettem egy mély levegőt.
– Megcsinálod, New York – mondta Cole, de nem láttam őt, mert a
szemem szorosan csukva volt.
Ez hülyeség volt, annyira hihetetlenül butaság, és mégis megtettem.
Egy hatalmas lökéssel elrugaszkodtam a korláttól, és átszeltem a levegőt,
huss.
A lendület húzott oda-vissza, és trágár szavak sora fogalmazódott meg
bennem, amit kiadtam összefoglalva. – Walter, hivatalosan is utállak! –
Végül a lengő kötél lelassult, de előtte elvesztettem a fogást. A föld
száguldott felém, és beugrottam a tengernyi szénába.
– Látod? – mondta Cole, átgázolt a szénán felém haladva, miközben
felálltam – Nem is volt annyira rossz. – egyértelműen elégedett volt
magával, de a gyomrom még mindig a torkomban volt és a szúrós, száraz
fű belém kapaszkodott egymillió különböző helyen. Még mindig volt
bennem düh, ami végig futott az ereimen és rácsaptam Cole mellkasára,
távolabb lökve őt magamtól.
Legalábbis megpróbáltam. Alig mozdult el. Lehet, az adrenalin
késztetett, hogy ezt tegyem.
– Soha többet, ne tedd ezt velem – mondtam élesen, próbálva pótolni
azt a tényt, hogy nem lehettem túl megfélemlítő az elhibázott
rugaszkodás után. – Soha többet.
Meglepődve a kitörésemtől, Cole bámult rám egy pillanatig, félig nyitott
szájjal. Összeszűkítettem a szemem és csúnyán néztem rá, annyira
fenyegetően, amennyire csak tudtam, számítottam egy bocsánatkérésre,
de aztán elnevette magát, és ez nem csak egy apró kacagás volt, inkább
egy kiteljesedő, térdcsapkodós nevetés.
– Hagyd abba! – mondtam, mikor nem állt le.
– Ó, Istenem – nyögte, letörölve néhány kóbor könnycseppet – Ez
megfizethetetlen volt.
– Én, nem találtam semmi vicceset ebben.
– Igen, mert nem láttad az arcodat. Te olyan ”Grrr” voltál, és ez
imádnivaló.
Lenyeltem a szavakat, amik a nyelvemen voltak válaszul. Imádnivaló.
Cole Walter, éppen imádnivalónak nevezett.
– Várj – mondta, előrelépett és felém nyúlt. Hátrahőköltem, de Cole
csak jött, a keze a hajam felé nyúlt. Amikor elhúzódott, az ujjai között
egy kis széna volt. - Megvan – suttogta.
Olyan közel voltunk, hogy láttam az apró heget a homlokán, egy kis L
alakú rovátkát, épp a bal szemöldöke felett. Ahogy lenézett rám, a szeme
fénylett, intenzív, megfejthetetlen kifejezéssel, jó volt arra a kis
tökéletlenségre koncentrálni. Tudni, hogy ő sem volt hibátlan, könnyebbé
tette elviselni a tekintetét.
A lovak puha susogását leszámítva, csend volt. Úgy éreztem magam,
mintha ez egy romantikus film pillanata lenne, amikor egy srác és egy lány
ott állnak, közel egymáshoz és csak figyelik egymást. A helység csendje
elektromossággal telik meg, majd ő közeledik, habozik egy másodpercig,
míg fokozza a bizonytalanságot. Aztán egy pillanat alatt, bezárul az ajkuk
közti rés, és leveszi a lányt a lábáról. Cole mellett állni, pont ilyen volt,
kivéve a csók részt.
– Oww! – kiáltottam fel, ahogy hirtelen fájdalom hasított a lábamba –
Mi a fene?
Cole zavarodottan nézett a közelgő csókunktól, döbbenten pislogott
rám, ahogy elugráltam tőle, de akkor egy kutya, lógó fülekkel kimászott a
szénából, és Cole megint nevetni kezdett.
– Ez Bruno,- a felemás zoknik és büdös teniszcipők tekintélyes vadásza.
 – Megharapott – mondtam, miközben lenéztem a kutyára. A valóságban,
ez több volt egy rágcsálásnál, valami, ami nem okozott sérülést, de a
hirtelen harapás elég váratlan volt, hogy a szívem gyorsabban dobogjon.
– Csak viccelsz, ugye? - mondta Cole, leguggolt, hogy megvakargassa a
kutyát, a füle mögött. – Bruno, egy légynek sem ártana. Valószínűleg a
lábadon egy régi cipő van.
Messzebbről nézve, Bruno teljesen ártalmatlannak tűnt. Egy barna
kutya, de a pofáján a szőr, már fehéredett idős kora miatt. Valószínűleg
nagypapa volt, kutyus években.
– Aranyos lenne, ha nem volnék rá allergiás. – mondtam hátrálva, Bruno
felnézett rám, a nyelve kilógott a szájából.
Cole felállt, megfogta a kezem és olyan bokszokhoz vezetett, amiket
eddig nem vettem észre, mert az istálló legtávolabbi sarkába tették őket.
Ezek sokkal nagyobbak voltak és az állatok is benne. – Allergiás vagy a
lovakra? – kérdezte, miközben megállt egy káprázatos, szürke lónál, az
egyik boksz előtt. Az istálló fényénél, a haja majdnem kéknek tűnt.
– Nem tudok róla, – mondtam és hátráltam egy lépést, ahogy Cole
kiakasztotta a reteszt. – Mi a csődör neve?
– Úgy érted, a kancáé, – helyesbített belépve, – Athena lány. –
Meghallva a nevét, Athena kirázta a sörényét, mielőtt az orrát Cole
homlokához érintette.
– Annyira... hatalmas, – araszoltam el olyan óvatosan, ahogy csak
tudtam. A városban felnőve, nem sok élményem volt az állatokkal
kapcsolatban, de nem akartam elismerni, hogy megijedtem Athenától.
Cole nem vett észre. – Akarsz menni egy kört? – kérdezte, a hangja
megemelkedett. Nem várta meg a válaszom: már le is húzott egy nyerget
a falról.
– Semmiképp! – a szemközti falhoz hátráltam, olyan messzire,
amennyire tudtam. Semmi nem tudott volna feltenni engem arra a dologra,
– még egy szuper aranyos srác sem.
– Jackie – mondta, miközben elrendezte a nyerget Athena hátán –
Emlékszel, mit mondtam arról, hogy élj egy kicsit?
– Igen, – vágtam vissza. – Emlékszel, mit mondtam arról, hogy utállak?
Beletelt egy kevés rábeszélőképességbe, de Cole-nek sikerült feltennie
a lovára. Nem voltam hajlandó, így Cole megkísérelte, hogy nekem ad öt
percet a reggeli fürdőszobaidejéből, de mondtam neki, hogy semmivel
nem tud Athene hátára csalogatni. Természetesen tévedtem. Volt valami,
ami megérte az izzadt tenyér és az ideges szív kényelmetlenségét.
Miután megígérte, hogy leállítja Jack-et és Jordan-t, hogy ne járjanak a
nyomomban a videokamerával, hagytam, hogy Cole fellendítsen a
nyeregbe.
Az első tíz percben, a szemem zárva tartottam. Minden idegszálam
bizsergett és minden, amire koncentrálni tudtam, az alattam mozgó ló
volt. De aztán kezdtem észlelni más dolgokat is, Cole nekem nyomódó
testét és a meleg, tavaszi napot az arcomon.
Cole lassított a tempón. Sétáltatta Athene-t a mezőkön keresztül, a
szél fodrozta a füvet körülöttünk. Végül hozzászoktam, és élveztem Cole
karjait körülöttem, ahogy fogta a gyeplőket, amikor a rét
összetalálkozott az erdővel, a hosszú, szél lengette fű, erős fákká
változott. Megrántotta a gyeplőt és kicsúszott a nyeregből. Miután
kikötötte Athene-t a legközelebbi fához, lesegített és az erdőbe
sétáltunk, a jól kitaposott ösvényen.
– Szeretni fogod ezt. – mondta. A válla felett visszanézett rám, az
arcán izgalom ragyogott.
És igaza volt.
Csak öt percre volt a tisztás, és tudtam mikor értünk oda. Mesebeli
világ volt körülöttem. Fölöttünk, a folyó egy apró vízesésben végződött,
az alja pedig kristálytiszta. A nap sütötte a vizet, amivel elérte, hogy úgy
pislákoljon, mint az üveg, és körülötte a zöld lombokat beborították a
vízcseppek, melyek kis smaragdokként szikráztak.
A Walter-ek tiszta, fehér homokkal, strandbejáratot hoztak létre és a
víz a partvonalat nyaldosta, mintha az óceánnál lennénk. Két kék
strandszéket tettek a homokba, amit csak úgy elhelyeztek, és mögöttük
egy piknik asztal volt az árnyékban. A víz közelében lévő fába deszkákat
szögeltek, így az emberek fel tudtak mászni a vastag ágra, amely a víz
felett lógott. Cole elmosolyodott, levette a pólóját és felfelé indult a
fára, mint egy kisfiú.
– Most mit csinálsz? – kérdeztem tőle, bár tudtam.
Cole kieresztett egy üvöltést, amit egy csobbanás követett, ahogy a
vízbe ugrott – Milyen voltam? – kérdezte, amikor újra a felszínre
bukkant.
 Vállat vontam – Eh, ezért adnék egy négy és felet.
– Ötből?
– Tízből – feleltem, miközben néztem, ahogy tapossa a vizet.
– Rendben, Simon Cowell – mondta, visszafelé csapkodva a partra. –
Lássuk jobban csinálod-e.
Lerúgtam a szandálomat, bele mártottam a lábam a vízbe, hogy
teszteljem a hőmérsékletét, és azonnal visszaugrottam. – Megőrültél? –
kérdeztem, meglepődve, hogy nem húzódott az alján jégréteg.
Egy aggasztó vigyor kúszott Cole arcára. – Talán, egy kicsit. – vallotta
be, mielőtt előre szökkent és átkarolta a derekam.
– Cole! Cole, nem – kiabáltam, miközben vadul rugdostam a lábammal, de
egy gyors mozdulattal felemelt és a vízbe dobott.
Nem telt bele három másodpercbe az egész dolog, ami történt, de a
testem azonnal reagált, minden izmom megfeszült az előkészülettől,
ahogy átszeltem a levegőt. Először, amikor a felszínhez értem, nem
éreztem semmit. Egy pillanattal később, minden testrészem belevetette
magát a jeges tóba, gombostűk érzése rohant fel a testemen, mint egy
láncreakció. Annyira váratlanul ért az egész dolog, hogy sikerült
lenyelnem egy korty vizet. Köhögve bukkantam fel, a tüdőm, mintha
megfagyott volna.
– A belépőd ingatag volt – hallottam Cole hangját – Adok egy kettest,
de csak azért, mert nagylelkű vagyok.
– Én, u-utállak! – a fogaim vacogtak és majdnem megharaptam a
nyelvem.
– Igen – értett egyet és bólintott. – Azt hiszem, erre ma már
rámutattál.
Ha nem remegnék ilyen nagyon, erőszakos rángásokban, nem hagytam
volna az arcátlanságát, de a szó szoros értelmében, csak egy dologra
tudtam koncentrálni. – Ez a víz, fagyaszt!
– Igen – mondta Cole, ahogy lebegett a hátán, a kezei oda-vissza
mozogtak, hogy a felszínen maradjon, mintha a Karib-tengeren lenne. – De
nagyszerű, mikor nyáron jó meleg.
– Igazán? - mondtam, mert nem hittem neki – Úgy érzem, hypothermiás
leszek.
– Ne legyél már kisbaba – mondta Cole, és a víz alá merült, mint egy
pingvin. A Walter-eknek jegesmedve DNS-ük kell, hogy legyen, gondoltam,
ahogy a part irányába csaptam párat. Biztos voltam benne, hogy
elkékültem.
Egy kéz körbefogta a bokámat és berántott a víz alá. Hagytam magam
süllyedni egy másodpercig, mielőtt visszatértem a felszínre, fuldokolva a
víztől.
– Jól vagy, New York? – kérdezte Cole nevetve, – vagy szükséged van
szájból szájba lélegeztetésre?
– Ez nem volt vicces Colorado.
Cole felvonta a szemöldökét – Wow, honnan jött ez a visszavágás? -
kérdezte.
– Talán attól a ténytől, hogy próbáltál megfojtani. - mondtam.
– Nem is. – védte magát.
Ahelyett, hogy válaszoltam volna, egy hullám fagyos vizet küldtem az
irányába.
Cole döbbenten bámult rám, cseppek peregtek az arcán. Amikor
magához tért, letörölte őket. – Oh, ez háborút jelent! - mondta, miközben
visszafröcskölt.
Játszottunk a vízben, spriccelve egymást és nevetve, hosszú ideig.
– Tehát amellett, hogy az unokatestvérem egy totális seggfej –
kérdezte végül Cole, ahogy megálltunk, hogy levegőhöz jussunk. – Mit
gondolsz Coloradóról ?
Lebegtünk a hátunkon, az eget néztük, és mostanra a testem elzsibbadt
a hidegtől.
Egy hosszú sóhaj szökött ki az ajkamon. – Kellemes. – mondtam.
– De? – kérdezte Cole.
– De, mi? – kérdeztem vissza.
– Normál esetben, ha az ember sóhajt, mint ahogy te is, mindig van egy
„de” – mondta.
– Azt hiszem… – elcsuklottam. Nem tudtam pontosan, hogyan fejezzem
ki, amire gondolok. Cole csendben maradt, hogy legyen egy pillanatnyi
időm gondolkozni. Végül ránéztem és azt mondtam – Minden olyan más,
tudod?
– Még soha nem voltam New Yorkban, de el tudom képzelni.
 – Igen, nagyon hiányzik.
Cole nem mondott semmit, helyette engem bámult. A víz egy pillanatra
megnyugodott, és úgy éreztem, mintha körülöttünk minden visszatartaná
a lélegzetét, de aztán Cole hagyta magát a felszín alá csúszni és a feje
eltűnt egy csobbanásban.
– Most már, valószínűleg ki kellene mennünk – mondta, mikor visszajött
a felszínre levegőt venni. – Anyu ki lesz akadva, ha kihagyjuk a vacsorát,
ezen kívül, nem akarom, hogy kihagyd a naplementét.
– Naplemente? – kérdeztem, de úszni kezdtem a part felé.
– Igen. – mondta Cole, miközben kirázta a haját. – Ez az egyik kedvenc
időtöltésem itt. Egy hosszú munkanap után nézni, ahogy a nap alábukik a
mezőn, ez a legbékésebb dolog, amit valaha láttam.
A séta vissza a mezőre, ahol Athena-t hagytuk, még a víznél is
hidegebb volt, de mire visszaértünk, elkezdtem megszáradni.
– Szólj, hogy legközelebb hozzak törülközőt – mondta Cole, újra
felsegítve a nyeregbe.
– Legközelebb? – kérdeztem, egy kicsit meglepve.
– Igen, vesztes – mondta és fellendült mellém – Ez, az a hely. Mindenki
ide jön, hogy lógjon a nyáron.
– Ó, rendben – mondtam csendesen. Egy kis részem csalódott. Azt
hittem, csak kettőnket jelenti. Aztán hirtelen bevillant az agyamban, mire
is gondolok, és a szégyen meleg érzése beborította az arcomat.
Borzongás futott végig a gerincemen és hirtelen rádöbbentem, hogy
milyen közel volt Cole hozzám. Kemény mellkasa a hátamnak nyomódott, a
karjai ketrecbe zártak. Kihúztam magam, igyekeztem egy kis helyet
teremteni közöttünk.
– Gyerünk Athena! – mondta Cole izgatottan, sarkait az oldalába vágva.
Úgy tűnt, nem vette észre a hirtelen változást a hozzáállásomon –
Mutassuk meg ennek a városi lánynak, hogy Colorado, milyen csodálatos!
A ló ugrott egyet, és visszalovagoltunk a ház irányába. A lemenő nap,
meleg ragyogással borított be minket. Amikor a ház láthatóvá vált, Cole
megállt és a lemenő nap irányába fordult. Együtt néztük, ahogy a
narancssárga labda a horizont alá süllyedt, maga után húzva a színek
szivárványát.
 Hetedik fejezet

– Soha nem voltam, még senkire ennyire féltékeny – jelentette be

Heather. Szombat éjszaka volt, és mindannyian az ágyamban feküdtünk, a
könyökünk egymás oldalában. Túl zsúfoltan voltunk az egyetlen matracon.
– Heather elhozta Kimet, egyetlen figyelmeztetés nélkül – és négy
testnek elég kevés volt a hely.
Épp most meséltem el a tegnapi, Cole-al tett túrát a farmon, amit
megígértem, hogy elmondok, ha befejeztük a projektet. Kim meglepően
segítő kész volt; pontosan tudta, hogyan fékezze meg a barátait, és
terelje el a figyelmüket, amikor őrültté váltak. Még így is, úgy tűnt, a
pletykám elég ösztönzést adott Heather-nek és Riley-nek.
– Ó, jó Isten, – mondta Riley. Kibogozta magát közülünk, megragadott
egy párnát az ágyról, ledobta a földre és elhelyezkedett a tetején. – A
Walter fiúk közül az egyik, miért nem tud elvinni engem randizni?
– Ez nem egy randi volt. Hanem egy túra – javítottam ki. – Amit,
hozzáteszem, Cole csak azért tett, mert Lee bunkó volt velem.
– Elmentetek lovagolni, és együtt néztétek a naplementét – mondta
Heather és lecsúszott Riley mellé. Volt egy fél tál pattogatott kukorica,
amit a lábához húzott és vett egy marékkal. – Ez egy egyenesen könyvbe
illő, romantikus randi volt.
– Mit gondolsz Kim? – kérdezte Riley, miközben kitartotta a kezét,
hogy ellenőrizze a körmét. A fényes, kék lakk, minden ujján kopott volt.
– Miről? – kérdezte Kim anélkül, hogy felnézett volna a képregényéből,
ami szét volt nyitva előtte. A fiúkról pletykálás alatt csendben maradt, és
kitartóan olvasott. Riley megpróbálta alkalmi kérdésekkel belevonni a
beszélgetésbe, de Kimnek megvolt a fortélya, hogy azonnal elhallgattassa
őket. Néhány gyors szót mondott, a hatás kedvéért meglengette a kezét
és visszatért a képregényéhez. Ez egy olyan tehetség volt, amiben én még
nem voltam valami profi, mert amikor megpróbáltam kitérni egy kérdés
elől, még mélyebbre ástam magam.
– Szerinted, a túra randinak számít?
 – Jackie volt az, aki ott volt – mondta Kim. – Ő tudja a legjobban.
– Ez egy olyan béna válasz – felelte Riley. – Jackie, van valami
körömlakkod?
– Persze – felugrottam az ágyról, boldogan váltottam témát. –
Szükséged van lemosóra is?
– És egy kevés pamut golyóra is.
– Kinyitottam a szekrényemet, keresni kezdtem a nehéz dobozt, amiről
tudtam, hogy ott bent kell lennie.
– Jé, – mondta Heather, ahogy visszacsuktam az ajtót. – Mi ez a
szivárvány?
Arra utalt, hogy az összes ruhámat szín szerint akasztottam be, a
halványpirostól a lilás árnyalatig.
Az arcomat melegség öntötte el. – Csak egy szokás, – válaszoltam,
miközben megkerestem a körömlakkot.
Miután némi nehézség árán kihúztam a dobozt, Riley mellé csúsztattam,
megcsörgetve a benne lévő üvegeket. Mindenki csendben maradt, ahogy
lenéztek a hatalmas, karton, költöztető dobozra, amiben minden
elképzelhető szín volt.
Riley nagy szemekkel nézett fel rám. – Ez minden? – kérdezte
szarkasztikusan, a levegőt hitetlenkedő szuszogással fújta ki az ajkán.
– A mindenit – csúszott Heather, Riley mellé, hogy jobban szemügyre
vehesse. Beletúrt a dobozba, és egy élénk pirosat kiválasztott. – Azt
tervezed, hogy kimaradsz az iskolából és megalapítod a saját szalonodat?
Megráztam a fejem. Nem az enyémek voltak. Lucy foglalkozott azzal,
hogy fesse a körmeit, ahogy Heather, a Walter fiúk megszállottja volt.
Minden nap új színt kent fel, hogy megfelelő legyen a ruhájához. Az ő
lakkjai voltak mindenütt, szanaszét a házban vagy bárhol, ahol helyet
tudott nekik találni. Ez volt az a pont, hogy anyunak fel kellett állítani
Lucy szobájában egy polcot, kifejezetten azért, hogy legyen egy hely,
ahol meg tudta csinálni a körmeit. Függetlenül attól, az üvegek
felbukkantak hébe-hóba a kanapé párnái mögé gyűrve, vagy a könyves
polcokon, ahol már porosodott és feledésbe merült.
Mindig is ki akarta festeni a körmeimet, de nem szerettem, ahogy a
fényezés néhány óra múlva megkopott és lepattogzott, elérve, hogy az
ujjaim ápolatlannak tűnjenek. „Jackie” mondaná nekem „ezek a körmök
olyanok, mint a személyes adatok. Minden egyes szín elmond valamit rólad
és a hangulatodról.”
Mindig azt gondoltam, hogy ez butaság. – A kék, kék volt és a rózsaszín,
rózsaszín. Nem nyugodt, búskomor vagy vidám. Még így is, mikor
Katherine segített becsomagolni a holmijaimat, nem hagyhattam ott a
körömlakkjait. Leemeltem minden palackot a polcról és egy dobozba
pakoltam, hogy magammal hozzam Lucy egy részét Coloradóba.
– Nem igazán használom őket – mondtam, mutatva a sima ujjaimat. – A
húgoméi voltak. – A bejelentés kicsúszott a nyelvemen, és mindenki
csendben maradt. Amikor rájöttem, hogy mit mondtam, a szavak
jelentésétől megmerevedett a vállam.
– Nos, – mondta lassan Riley, ahogy kiválasztott egy sötétlilát, – ez elég
lenyűgöző gyűjtemény.
– Mindenképp, – értett egyet Heather, és megrázta az üveget. –
Akarod, hogy megcsináljuk a körmeidet, Jackie?
Lecsavarta a tetejét, és ráébredtem, hogy mi tetszett annyira ezekben
a lányokban. Tudtak a családomról, ami nyilván való volt már az első
alkalommal, amikor Heather-rel találkoztam, és szerettek is a
pletykálkodni, mégsem vetették rá magukat erre a témára. Ez feljött a
fesztelen megjegyzéseken keresztül, amiket nem vettem észre, de ezek a
lányok kecsesen irányították a témát, mintha nem is mondtam volna
semmit.
– Miért ne? – válaszoltam Heather-nek, leültem mellé, és magam alá
húztam a lábam.
– Szóval – mondta, miközben elkezdte az élénkpiros folyadékot felkenni
a kisujjamra. – Mondanál egy kicsit többet, arról a majdnem csókról?
Grimaszoltam. – Ne ezt a témát már megint, – feleltem, de nem tudtam
elhúzódni. Heather a kezem fölé hajolt, az apró ecsetet óvatosan
mozgatta. – Azt hittem, befejeztük a Cole-ról való beszélgetést.
– Kérlek, Jackie? – könyörgött Riley. – Nem tudod, hogy ez milyen
csodálatos? Közülünk, egyikünk ténylegesen közel került, hogy Cole
Walter megcsókolja.
Nem akartam emlékezni, arra a különös élményre, – zavart voltam, hogy
hagytam megtörténni, – de tudtam, hogy nem hagyják abba a
kérdezősködést, amíg nem hallották az utolsó kis részletet is.
 Attól, ahogy Riley ezt mondta, különlegesnek éreztem magam köztük.
– Oké, rendben – nyögtem, gyorsan megadva magam. Könnyebb volt így,
gyorsan túlesni rajta. – Mit szeretnétek tudni?
A kérdéseik olyan gyorsan jöttek, hogy alig tudtam rá válaszolni.
– Milyen az illata?
– Fogta a kezed?
– Milyen közel voltak az ajkaitok?
– Begyűrte a hajadat a füled mögé?
Hirtelen csend lett, ahogy mindkét lány azt várta, mondjak valamit. –
Hm? – válaszoltam, és oda-vissza néztem kettejük közt.
– Mit szólsz? – kérdezte komoly hangon Riley, mintha egy hatalmas
problémát kellene megoldanunk. – Miért nem teszünk fel Jackie-nek, egy
időben egy kérdést?
– Először én, – mondta Heather, és felnézett a munkájából. – Egytől
tízes skálán, milyen nagyon akartad, hogy megcsókoljon?
– Ó, ez jó kérdés – válaszolta Riley, Heather felé bólintva.
– Óóóó? – mondtam rosszallóan.
Az igazat megvallva, fogalmam sincs. Úgy értem, én csak bámultam Cole
ajkait, várva a pillanatot, amikor meg fog csókolni. Minden csak
megtörtént. Ott álltunk, közel egymáshoz, és valami – egyfajta energia,-
mozgott köztünk. Ráadásul, nem is tudtam, hogy mi történik, és már vége
is volt. Hogyan osztályozhatnék egy ilyen érzést?
– Várunk – mondta Riley.
– Azt hiszem, öt? – mondtam, remélve, hogy nem volt hátborzongatóan
magas.
– Csak? – mondta csalódottan Heather. – Rádobtam volna magam.
Abban a pillanatban, a hálószobám ajtaja kivágódott.
– Jackie, meg akarja csókolni Cole-t! – kiabálta teli tüdőből Benny.
Megállt a szívem, amikor megláttam őt. Mióta hallgatózhatott?
Riadtan pattantam fel. – Ez nem igaz, Benny – mondtam lassan. – Miért
akarnék, ragacsos fiúbaktériumokat? – Nem létezik, hogy elhagyja a
szobámat, ilyet kiabálva. Ha Cole hallotta…
– Jackie és Cole, ülnek egy fán. C-S-Ó-K-O-L-Ó-Z-N-A-K! – énekelte
hangosabban és hangosabban, a hangja elcsuklott a végénél.
 – Benny Walter! – mondtam szigorúan. – Ha nem hagyod abba, ezt
azonnal… – a mondat közepén, elvesztettem a szavaimat, mikor
észrevettem, hogy mi volt a fején. – Ó istenem, az az én melltartóm?
Próbáltam visszaragadni, de Benny úgy elszökött, akár egy kis hal.
Felugrott az ágyamra, és elkezdett fel-le rugózni.
- Nálam van a fajankótartód! – gúnyolt ki.
Kim, aki még mindig összekuporodva próbált olvasni az ágyamon,
felnézett rá. – Hé, kölyök, – mondta szigorúan és határozottan. – Tönkre
fogod tenni a képregényem.
Benny abbahagyta az ugrálást, a szeme hatalmasra kerekedett. – Az a
legújabb Dr. Cyrus Cyclops? – kérdezte, az arcát Kim arcára tapasztotta,
így jobban szemügyre tudta venni.
- Az – mondta Kim.
Benny figyelmetlenebbé vált, és Riley le tudta szedni a melltartómat a
fejéről. Átadta nekem, és rögtön felismertem, ez tűnt el a
fürdőszobából, amíg zuhanyoztam. Valaki filccel mellbimbókat rajzolt
mind a két kosárra.
– Olvashatok veled? – kérdezte Benny, majd hozzátette. – Kérlek?
– Mit szólsz ehhez, – mondta Kim – ha megígéred, hogy békén hagysz
minket, és nem mondasz vissza semmit, amit hallasz, neked adom.
- Mármint, megtarthatom? – kérdezte, Kim pedig bólintott. – Hű!
Becsületszavamra, halálomig megtartom, – mondta azonnal. Benny
kinyújtotta a kezét, de Kim nem adta át azonnal. Őt nézte, olyan metsző
pillantással, és azt mondta. – Ne szórakozz velem. – Csak mikor Benny
nagyot nyelt, egyértelműen ideges volt, akkor mondott le a képregényéről.
Benny egy pillanatig ült az ágyamon, a kezében tartva, és csodálattal
nézett rá. Aztán kirohant a szobámból, még mielőtt Kim
visszaragadhatná.
– Szép volt Kim, – mondta Heather, miközben becsukta az ajtót
mögötte. Vállat vont és kinyújtózott. – Próbálkozom.
– Ezer hála, – engedtem ki a Benny feltűnése óta benntartott levegőt. –
Ez katasztrofális lehetett volna.
Mindannyian egymásra néztünk egy pillanatra, mielőtt kirobbant
belőlünk a nevetés.
 ***

– Tegnap este jól éreztem magam – mondta Riley, miközben

becipzárazta a hálózsákját.
– Igen, én is – mondtam, megragadtam a saját zsákomat és
felgurítottam.
Vasárnap reggel volt, és Riley segített a rendetlenséget összetakarítani
a szobámban. Kimnek időre kellett hazamennie, hogy templomba induljon a
családjával, és mivel Heather fuvarozta, mind a ketten elmentek, mielőtt
Riley és én felébredtünk volna.
Az éjszaka nagy részét átbeszélgettük mindenféléről, mint például,
hogy Kim már túl megszállottjává vált az online játékvilágnak – probléma,
gondolta Heather, amit egy baráttal meg lehetne oldani, – és hogy Riley
szerint, az új történelem tanár helyes, azon a tudós, Harvard
professzoros módon. De legfőképpen Cole-ról és a Walterek-ről
beszélgettünk. Az egész éjszakát azzal töltöttem, hogy próbáltam témát
váltani, de olyan volt, mintha Riley és Heather agya, arra lenne
programozva, hogy félóránként Cole-ra gondoljanak. Ez nem lett volna
olyan szörnyű, ha nem ragaszkodtak volna ahhoz, hogy tetszem neki, és
fordítva.
– Nagyon klassz volt Mrs. Walter-től, hogy megengedte, hogy
maradjunk – mondta Riley, összetette egy takaró két sarkát, majd
rántott rajta egyet. Néhány kóbor pattogatott kukorica darab repült a
levegőbe, de figyelmen kívül hagyta őket, és elkezdte feltekerni a flanel
szőnyeget.
– Igen, Katherine fantasztikus, – váltottam a körömlakkok
összepakolására. Heather kipakolta az egész dobozt, míg a tökéletes
rózsaszínt kereste.
– Tudod, te szintén fantasztikus vagy, – mondta. Miután ráterítette az
újonnan hajtogatott takarót az ágyamra, mellém rogyott a padlóra és
segített az üvegekkel. – A legtöbb ember, nem tudja elviselni Heathert és
engem. Mi egy kicsit…
– Intenzívek? – javasoltam
– Ez egy szép megfogalmazás, de igen.
Vállat vontam. – Otthon, van egy barátom Sammy, aki rátok emlékeztet.
A régi iskolámban, a lányok azt gondolták furcsa, de csak szuper
szenvedélyes. Tudod az a fajta ember, aki őrültnek látszik, mert
túlságosan is törődik másokkal.
Riley elvigyorodott. – Úgy hangzik, mintha mi lennénk.
– Teljesen.
Egy perc alatt összeszedtük a körömlakkokat. Amikor a különböző
színek, mind elkerültek a padlóról, Riley a sarkára ült, és élénkpiros
tincsét a füle mögé tűrte. Fel akartam venni a kartondobozt és
visszatenni a szekrénybe, de akkor rám nézett, egy furcsa, félig boldog,
félig szomorú kifejezéssel az arcán.
– Szóval – kezdte lassan – Te… rendben berendezkedtél?
Ez volt a legközelebbi célzás, hogy a családomról kérdezzen, és a beállt
csendben, ami ezután következett, rájöttem, hogy nem tudom, mit
mondjak.
– Csak egy hét telt el – válaszoltam végül, bár nem a kérdésére. És,
utána halkan hozzá tettem. – Minden annyira őrült itt.
– Hogyan?
– A Walter-ekkel élni. Úgy érzem, sosem tudom, mi fog történni.
Annyira… – elhallgattam, hogy ki tudjam gondolni a megfelelő szót.
– Kiszámíthatatlan – mondta Riley.
– Pontosan.
– Mi a baj ezzel?
Lenéztem a kezeimre, megfordítottam őket, mintha tartalmaznák azt a
választ, ami segítene nekem megmagyarázni, hogy mit is érzek. – Nem
tudom – mondtam, még mindig küzdve. – Olyan, mintha a hét minden
napján, napi huszonnégy órában kéne fent tartanom a védelmező
pajzsomat. – Visszanéztem Riley felé, hogy lássam, tudott-e követni, de
az arckifejezéséből ítélve, nem értette.
– Miért kell fenntartanod a védelmet?
– Mert – mondtam neki, egy bátortalan sóhajjal. – készen kell állnom.
– Mire? A zombi apokalipszisre?
Küldtem felé egy gyors pillantást. – Nem, a dolgok miatt. Az élet dolgai
miatt.
– Nos – mondta Riley, a szemöldökét összehúzva. – Ez sok munkának
látszik.
– Mi? – kérdeztem.
– Megpróbálni, mindenre készen állni.
– Nem szó szerint mindenre, – mondtam neki, – de az élet sokkal
könnyebb, ha a dolgok zökkenőmentesek.
– Persze, – mondta Riley, – de ez így nem mókás, ha nincsenek
koccanások. Nem tudni, mi fog történni, és csak tenni a dolgokat, az
érdekesebb.
Hirtelen elárasztott a múlt éjszakából való alvás hiánya. – De, ha nem
tudod mi fog történni, – mondtam, miközben csalódottan felemeltem a
kezem, – ha nem vagy felkészülve, akkor hibát követsz el.
– A hibák, jó dolgok is lehetnek. – csak néztem rá.
– Oké, vegyünk például engem, – mondta, – nem voltam felkészülve,
ahogy mondtad, az első barátomra. Ő idősebb volt, mint én,
tapasztaltabb. Körülbelül négy hónapig jártunk, azután összetörte a
szívem.
– Nem látom, ebben mi a jó – mutattam rá.
– Rendben, talán ez nem a legjobb példa volt, – mondta Riley. – de ha
lehetne, újra megtenném.
– Miért?
– Mert az első szerelmem volt. Az az első négy hónap, olyan gyorsan
elment, de a boldogság forgószele volt. Néha hagynod kell, hogy a szíved
átvegye az irányítást.
De ha fel tudok készülni a dolgokra...
Riley nevetett. – Nem tudsz készülni a szerelemre. Ez nem olyan, mint
1
az, hogy vezetői leckéket veszel, vagy mint a SAT vizsga. Ez egy ajándék.
Olyan, ami bármelyik pillanatban megtörténhet.
– Hogyan jutottunk el ehhez a témához? – kérdeztem. – Azt hittem,
hogy a költözésről beszélünk.
– Erről beszélünk, mert félsz kockáztatni.
– Mit?
– Csak a dolgokat, – mondta, visszhangozva a szavaim. – Az élet dolgait,
– de az arcán volt egy kis mosoly, és tudtam, hogy céloz valamire.
1
Felsőfokú tanulmányokhoz követelmény az SAT vizsga, mely az amerikai érettségi vizsgának
tekinthető
 – Riley... – mondtam, a homlokomat ráncolva.
– Mi az? – kérdezte vállat vonva, és ártatlanságot színlelve. – Én csak
azt mondom, hogy túlságosan elfoglal a jövő miatti aggódás. Néha csak
érezni kell.

***

Riley-t, az anyja reggeli után vette fel. Álltam a verandán és

integettem, amíg az autójuk eltűnt a felhajtóról, de ahelyett, hogy vissza
bementem volna, az alsó fából készült lépcsőfokra léptem, majd a gyepre.
A friss, tavaszi levegő, üdítő volt, úgyhogy követtem a kavicsos útvonalat,
ami a ház oldalánál tekergett, és a hátsó udvarba vezetett. Elindultam a
faház irányába, meg akartam nézni, mióta Cole megmutatta a farm körüli
túra alatt.
Ahogy közeledtem a tölgyfa felé, rájöttem, hogy milyen magas, az ágak
minden irányban szétágaztak. A lombkorona zöldje szétterjedt fölöttem,
eltakarva a napot. Nem sajnáltam az időt, hogy megszámoljam a
felszegezett deszkákat, amiket a törzsbe szögeltek, – tizenkettő volt
összesen. A ház elhagyatottnak nézett ki, és kíváncsi voltam, a Walter
fiúk mikor használták utoljára. Valószínűleg régóta nem, gondoltam. Ez
lenne a tökéletes búvóhely.
A kezemet, a fejem fölött lévő fa lépcsőfokra tettem, és óvatosan
mászni kezdtem, nem akartam szálkát kapni az ujjamba. A tetejére érve,
kinyitottam a csapóajtót a padlón, és a zsanérok nyikorogtak.
– Jackie? – kérdezte valaki, ahogy felbukkant a fejem a padlón
keresztül.
Riadtan felsikítottam, és a lábam megcsúszott. Remegett a gyomrom,
ahogy elvesztettem az egyensúlyomat, de a kezemmel elkaptam a létra
felső fokát, mielőtt lezuhantam volna a földre.
– Add a kezed, – mondta Alex, az arca megjelent a fölöttem lévő lyukon.
Felé nyúltam, megfogta a csuklómat és felhúzott a ház biztonságába.
Mind a ketten a padlóra rogytunk, a mellkasunk zihált.
– Majdnem leestem a fáról, – mondtam hitetlenkedve.
– Én pedig majdnem meghaltam szívrohamban. – felelte. – A frászt
hoztad rám.
 – Sajnálom – még mindig levegőért kapkodtam, lihegtem. A szívem majd
kiugrott a helyéről, és a mellkasom fájt. – Nem tudtam, hogy van fent
valaki.
– Mit csinálsz itt?
– Kíváncsi voltam, – mondtam. – Azelőtt soha nem voltam, ilyen
faházban.
Végül a szívverésem lassulni kezdett, és alkalmam nyílt megszemlélni a
környezetem. A kis szobát megnyugtató, zöld árnyék borította, és a
légkondicionálás hiányának ellenére, a kinti lombozat hűvösen tartotta a
helyet. Volt két, apró ablak, az egyiknél egy, a párkányba csavart távcső.
A falon egy kézzel készített térkép a farmról, de tisztán látszott, hogy
egy gyerek képzeletének az alkotása. A medencét Mérgező Lagúnának, a
Walter házat Fekete Erődnek hívta, és a faház volt az Erdős Menedék.
Egy műanyag játék kard hevert a sarokban, és kis ládákat rendeztek el
körülötte a padlón.
– Soha? – kérdezte Alex. A könyökére támaszkodott, hogy jobban
lásson.
– New York-ból jöttem, emlékszel?
– Ott nem volt fátok? – viccelődött.
– Egy cserepes bambuszfa az előcsarnokban. – mondtam, még mindig a
falon lévő térképet vizsgálgatva. – De nem hiszem, hogy nagy jelentősége
lenne, faház szempontjából. – A vízesés rajza alatt, alig tudtam kivenni az
odairkált szavakat: Sellő Öböl. Egy színes kincsesláda volt a homokon,
amiből ékszerek lógtak ki a szélén.
– Annyira furcsa belegondolni, hogy nem volt hátsó udvarotok. – mondta
Alex. – Úgy értem, én gyakorlatilag kint éltem, mikor gyerek voltam. Apám
segített ezt megépíteni, mikor nyolc éves voltam.
– Még ha lett volna hátsó udvar, akkor sem számított volna. – mondtam,
a műanyag kardért nyúlva. Kivettem a sarokból, és megsuhogtattam a
levegőben. – Az apám nem volt egy ezermester.
– Üzletember volt, igaz? – kérdezte.
Lejjebb engedtem a játékot, és oldalra döntöttem a fejem, így jobban
láttam őt. Ő volt az első Walter, aki a családomról kérdezett. Ahogy őt
bámultam, az egész teste megmerevedett, mikor rájött, hibázott. Az
együttérzés helyett, inkább úgy látszott, kényelmetlenül érzi magát, és
ettől valami furcsa okból nyugodt lettem.
– Nincs gáz, – mondtam, mielőtt megpróbált volna bocsánatot kérni.
Egy pillanatig nem válaszolt, és először azt hittem, figyelmen kívül fog
hagyni. – Hogy érted? – kérdezte óvatosan.
– Alex, – mondtam, ülő helyzetbe tornázva magam. – Meg tudom mondani
abból, hogy nem nézel rám, hogy kínosan érzed magad, a családom miatt.
– Ó! – kényszerítette magát, hogy rám nézzen. – Nem szándékosan
viselkedtem furcsán, csak nem tudom, mit mondjak. Úgy értem, sosem
ismertem senkit, akinek a családja... – elhallgatott, képtelen volt
befejezni a mondatot.
– Akinek a családja meghalt? – ez volt az első alkalom, hogy a fiúk közül
bármelyiknek is kimondtam.
– Igen, – egy pillanatig a szemembe nézett, majd elfordította a
tekintetét.
– A legtöbben csak azt mondják, sajnálják – mondtam, próbálva
megnyugtatni. Furcsa érzés volt. Általában mindenki engem próbált
vigasztalni, mikor a családom szóba jött, nem pedig fordítva.
– Ez egy furcsa szokás, nem gondolod? – kérdezte Alex, nem erre
számítottam. Felült és a falnak döntötte a hátát.
– Hogy érted?
– Mondjuk például, hogy ez baleset volt – mondta, és ahogy az „ ez” szót
hangsúlyozta, feltételeztem, hogy a halált jelenti. – Akkor nincs ok a
sajnálkozásra, mivel gyakorlatilag nem a te hibád volt, igaz? Mondd azt,
hogy rosszul érzed magad, aminek több értelme van, de ezt senki nem
igazán akarja hallani, nem? Azon kívül, biztos vagyok benne, hogy nem
mindenki érzi rosszul magát. Mi van, ha nem igazán ismerted a személyt,
aki meghalt, csak épp úgy érzed, mondanod kell valamit? Nem valami
eredeti.
Alex teljesen belelovalta magát.
– Alex, – mondtam, próbálva megragadni a figyelmét.
– Talán, az embereknek csak meg kéne ölelni a másikat. A testi
érintkezés voltaképpen sokat elmond, szavak nélkül is, de azt hiszem, az
emberek csak a temetésen ölelkeznek. És esetlennek érezném magam,
hogy megöleljelek, mivel alig ismerjük egymást.
– Alex! – kiabáltam rá, és tapsoltam egyet a nyomaték kedvéért.
 – Hmm? – mondta a fejét rázva. Mikor észrevette, hogy őt bámulom,
elvörösödött. – Bocsánat, hajlamos vagyok sokat beszélni, mikor ideges
vagyok.
– Azt látom, – mondtam, egy apró mosollyal a szám szélén. Őszintén
szólva, ez volt a legrosszabb részvétnyilvánítás, amit valaha kaptam, és
valahogy mégis működött. – Köszönöm.
Mikor látta, hogy nem vagyok feldúlt, visszamosolygott. – Nem tesz
semmit.
Megint komoly lettem. – Akarod tudni az egyik legrosszabbat? –
Kérdeztem, de nem vártam a válaszára. – Mikor az emberek máshogy
bánnak velem, mintha összetörnék, vagy ilyesmi. Egy másodpercig attól
féltem, te is ilyen furcsa leszel velem.
– Sajnálom, Jackie, – mondta, mivel nem volt más, amit mondhatna.
– Igen – motyogtam, inkább magamnak, mint neki. – Én is.
Egy ideig csendben voltunk, mindketten a gondolatainkba merültünk,
míg végül összeszedtem a bátorságom, hogy újra beszélni kezdjek. –
Szóval, mit csinálsz itt fent?
A kérdés úgy tűnt, még kényelmetlenebbül érinti, mint mikor a
családomról beszéltünk, és éreztem, ahogy újra megfeszül, a kezei ökölbe
szorultak az oldalánál. Mikor ránéztem, rájöttem, valami nem stimmel.
Sötétlila folt volt Alex szeme alatt, mintha egész hétvége alatt nem aludt
volna.
– Hé, – kérdeztem, – mi a baj?
A tekintetét balra kapta, és mikor követtem azt, megláttam valamit a
padlóra dobva – egy darab papírt, vagy ilyesmit. Alex nem mozdult, így
lassan érte nyúltam, miközben végig őt figyeltem, hogy biztos legyek
benne, nincs kifogása ellene, de nem jelezte, hogy meg kéne állnom. Mikor
felkaptam, kiderült, ez egy összehajtogatott fénykép, és gondosan
kisimítottam a gyűrődéseket. Azonnal felismertem rajta az embereket.
Alex vigyorgott a kamerába, a karjával egy szőkeséget karolt át, – a lányt
az anatómia osztályból.
A neve Mary Black – mondta, meg se várva, hogy rákérdezzek. – Ő az
ex-barátnőm. Három hete szakítottunk.
– Gondolom, hiányzik neked? – tudtam, béna dolog volt ezt mondani.
Persze, hogy hiányzik neki, de nem tudtam, hogy vigasztalhatnám meg
megfelelően. Ez megmagyarázta a vágyódó pillantást, amivel Mary-re
nézett az első napomon az osztályban. Alex bólintott.
– Gondolod, valamikor újra együtt lesztek? – kérdeztem, próbáltam
pozitív lenni.
Általános iskola óta bele voltam zúgva, – mondta helyette. – Mióta
először megláttam harmadikban, emlékszem, visszatartottam a
lélegzetemet, ahogy elsétált mellettem a játszótéren. Ezt a kis rózsaszín
pulóvert viselte, és a haja két fonatban lógott a hátára. Kicsit sem
törődött vele, hogy az összes fiú abbahagyta a labdarugdosást, hogy őt
nézze, ahogy a barátaival ugráló kötelezik. – A szavak özönlöttek Alex-
ből, így hagytam, hadd folytassa, nem szóltam közbe. – Először is be kell
valljam, azután a nap után, azt hiszem szerelmes lettem, de sosem tettem
semmit. Mary az a típusú lány volt, aki elérhetetlennek tűnt, és tudtam,
esélyem sincs. Randiztam néhány lánnyal a középiskolában, semmi komoly,
és aztán ennek az évnek az elején, ő mellém ült le angolon. Első nap az
osztályban, ő meg csak lehuppant mellém és beszélni kezdett, mintha jó
barátok lennénk, mintha nem lennék egy örökkévalóság óta belezúgva.
Néhány hét múlva összeszedtem a bátorságom, és elhívtam az
iskolakezdő bálra, aztán randizni kezdtünk.
– Mi történt?
– Dobott egy másik pasi miatt.
– Uhhh. Legalább rájöttél, ki volt az, hogy behúzz neki egyet? –
próbáltam javítani a hangulaton, de láttam, hogy harag villant a szemében.
– Szerettem volna, de nem mondta meg, – mondta Alex. – Így
gondolhatod mekkora meglepetés volt, mikor hazajöttem és ott találtam,
a kanapén ülve, amint filmet néznek Cole-al.
Levegőért kapkodtam. – Szakított veled, hogy a bátyáddal randizzon?
Alex nevetett, de nem szívből jött. – Cole nem randizik, – mondta,
ugyanazt ismételve, amit már többször hallottam. – Valamilyen oknál
fogva, úgy gondolta, ő meg tudná változtatni őt, de jobban ismerem Cole-t
annál. Péntek este felhívott és elmondta mennyire sajnálja, és újra akarja
kezdeni.
– Mit mondtál?
– Azt, hogy én nem leszek a vigaszdíja, – köpte ki.
– Alex, nem tudom, mit mondjak, – mondtam kényelmetlenül.
Nyilvánvalóan folyik valami Alex és Cole között, és én nem akartam
belekeveredni a közepébe. – Miért mondtad ezt el nekem?
Hosszú idő telt el, mire Alex megszólalt, és először azt hittem,
válaszolni fog nekem. – Nézd, tudok a családodról, és most már elmondtam
neked a titkomat, így egálban vagyunk. Ismerem a terhedet. Te is az
enyémet. Lehetünk normálisak, – szünetet tartott, mint akinek szüksége
van egy pillanatra, hogy összeszedje magát. – Mennem kéne, – mondta,
miközben felállt és a csapóajtó felé indult.
– Később találkozunk, rendben?

***

A nap hátralévő részében, nem tudtam elfelejtkezni arról, amit Alex

mondott. Cole elszedte a barátnőjét. Hogy lehet ennyire könyörtelen?
Ahogy minden oldalról megvizsgáltam ezt, rendeztem az óráim
tananyagát. Mióta elkezdtem az új sulit, nem nyílt alkalmam a
rendszerezésre, mert az élet a Walter-ekkel mindig valami váratlan
eseményt jelentett, távol tartva a feladattól. Mindegyik óra külön részt
kapott a dossziémban, mindegyik elején a tanmenettel.
A történelem megnevezésű kicsúszott a kezemből és a földre repült.
Mikor lehajoltam, hogy felvegyem, megpillantottam az ablakomból, ahogy
Cole a második garázs felé tartott. A hét folyamán észrevettem, hogy
minden éjszaka odalátogatott. A kíváncsiságtól hajtva, otthagytam a házi
feladatom az asztalon és felhúztam a cipőm. Mire keresztülmentem a
felhajtón, Cole már becsukta az ajtót, de hallhattam a belülről áramló
zenét.
Cole? – kopogtattam, de nem válaszolt. – Hahó? – kiáltottam. A kezem a
fogantyúra tettem, nem voltam benne biztos, be kéne-e mennem. Tudtam,
még mindig bent van, mert hallottam a motozását, de nem akartam
udvariatlan lenni. Mikor meghallottam a fém csengését a betonon,
követtem a szitokáradatot és felrántottam az ajtót, hogy
megbizonyosodjak róla, jól van.
A kis tér inkább egy csűrhöz hasonlított, mint garázshoz. Az egyik
falnál, végig munkaeszközök voltak, tele különböző csavarkulcsokkal,
riglikkel, csavarhúzókkal és más, furcsán kinéző szerszámokkal. A
munkapad fölött polcok sorakoztak, amit magasan borítottak az
autóalkatrészek, amitől úgy nézett ki, mintha egy Transformers robot
robbant volna fel a fapolcok teljes hosszán. Egy hatalmas, fekete kocsi
foglalta el a hely maradékát, ami alá volt támasztva, hogy benézhessenek
a belsejébe. Cole a földön guggolt, a felszerelést szedte össze, ami
szétszóródott, mikor egy piros szerszámosláda a földre esett.
– Minden rendben? – kérdeztem, amitől felugrott.
– Istenem, Jackie! – kiáltotta, miközben rám pillantott, és mindkét
kezével a térdére támaszkodott. – Megpróbálsz ijesztgetni?
– Kopogtam, – mondtam vállat vonva, mielőtt beslisszoltam a szűk térbe.
– Mit csinálsz?
Felállt. – Dolgozom. – Cole egy egyszerű, fehér pólót, és egy régi
farmert viselt, mindkettő olajos volt. Egy piros rongy lógott ki a
zsebéből, amit kihúzott, hogy megtörölje a homlokát. – Anya küldött, hogy
megkeress?
– Nem, – mondtam neki, ahogy elkerültem az autót. Nem akartam
olajfoltot a selyemblúzomra. – Sosem mutattad meg ezt a helyet a
körútjainkon.
– Mert senki nem jöhet be ide, – mondta kifejezéstelen arccal. – Ez az
én helyem.
– Ó – feleltem, és hátráltam az udvariatlanságától. – Bocsánat, nem
tudtam. Azt hiszem, megyek.
Cole felsóhajtott. – Nem, rendben van. Nem akartam felcsattanni, de
Alex farok volt velem ma, és ezt rajtad vezettem le.
– Mi történt? – kérdeztem, próbáltam enyhén érdeklődő hangot
megütni. Valójában, hegyeztem a füleimet. Mikor elhatároztam, lejövök
ide, az csak részben volt azért, mert fel akartam fedezni. Alex vádjai
igazak voltak. Tudtam, nehéz lesz beleszőni a témát a beszélgetésbe, és
nem is gondoltam, hogy fel fog merülni, de most igen, és az izgalom
szikrája feszítette a gerincemet.
– Nem tudom, – mondta, a kocsi fölé hajolva. – Egy pöcs volt, az utóbbi
néhány hétben.
– Értem, – nem tudtam megállapítani, hogy Cole komolyan nem érti, mitől
ilyen dühös a testvére, vagy valami más folyik itt. – Beszélni fogsz vele?
– Már megtettem, de sosem figyel, – mondta, beletörölve a rongyba
piszkos kezeit. – Mindegy. Ha nem akarja felfogni, az az ő választása. –
Cole összegyűrte a rongyot, és a munkaasztalra dobta. – Beszélhetnénk
valami másról?
– Persze – mondtam, bár majd meghaltam, hogy többet tudjak.
– Rendben. Nos, ha már itt vagy, bemutatom neked a kicsikémet.
– Hmm?
Cole kinyitotta nekem az utas oldali ajtót.
– Szállj be.
– Tiszta? – kérdeztem befelé kukkolva. Nem volt valami sok fény a
garázsban, és az autóban nem gyulladtak ki a lámpák, mikor kinyitotta az
ajtót.
– Kiporszívóztam az üléseket, – mondta, megkerülve a kocsit. – Csak
szállj be.
Behúztam a nyakam és óvatosan helyet foglaltam. Cole becsapta az
ajtót, én is követtem a példáját, bezárva minket a dohos térbe.
– Szóval, ez a kicsikéd?
– Ez egy 1987-es Buick Grand National, – mondta, végigfuttatva a kezét
a kormánykeréken. – A nagyapám használta.
– Feltételezem, lenyűgözöttnek kéne legyek? – nem akartam durva lenni,
de a kocsi egy kissé tragacs volt.
– Ez egy kitűnő kocsi.
– Nem igazán tűnik annak.
– Nos, igen. De mikor végzek a felújításával, úgy fog futni, akár egy
álom. - mondta, a kezével suhintva maga előtt, ahogy elképzelte az autót.
– Vagyis ezt csinálod? Helyrehozod?
– Próbálkozom vele, de sokba kerül, – mondta Cole, a keze visszahullt az
oldalához. - Ezért dolgozok a Tony's-nál. Azokkal az alkatrészekkel fizet
nekem, amikre szükségem van.
– Mikor tanultál autószerelést? – Nem állt szándékomban kihallgatni, de
ez volt az első beszélgetésünk Cole-al, amikor ténylegesen
szenvedélyesnek látszott valami iránt.
– Sok iskolai órát vettem, de ez mindig természetesen jött nekem. –
magyarázta Cole.
– Mióta dolgozol rajta?
– A középiskola kezdete óta. – szünetet tartott, majd hozzátette. – De
igazán tavaly került előtérbe. – Cole összeszorította az ajkát, és a szemei
sötét kobaltkékre színeződtek, ahogy kibámult a szélvédőn. Ezt jelnek
vettem, hogy ne nyomuljak tovább.
– Szuper – mondtam inkább.
Nyilvánvalóan gondolkodott valamin, mert megrázta magát, hogy
távozzanak a gondolatok. – Sajnálom Jackie, – mondta. – Nem áll
szándékomban kitenni innen téged, de ki akarok próbálni egy másik
motort, még vacsora előtt.
Először nem értettem, hogy mit mondott, de aztán rájöttem, azt
szeretné, ha elmennék. Biztos mondtam valami rosszat. – Ó, rendben, –
ügyetlenkedtem a sötétben, hogy megtaláljam a fogantyút, és ettől
elvörösödtem. Mikor az ujjaim megtalálták végül a sima fémet, olyan
gyorsan rántottam meg, hogy kinyíljon, ahogy csak tudtam, és kiszálltam.
– Később találkozunk, – mondta, de még csak rám se nézett. Továbbra is
az ablakon bámult kifelé.
– Igen, szia.
Kisiettem Cole garázsából, de mikor az elülső verandára értem,
visszapillantottam a vállam fölött. Nehéz volt kivenni őt az árnyékok
között, de szőke haja kihangsúlyozta őt. Még mindig az első ülésen ült, és
egyáltalán nem mozgott.
 Nyolcadik fejezet

– Cole, kapd el, – mondta Isaac, a kocsi kulcsokat az unokatestvérének

dobva, ahogy lecammogtunk a tornác lépcsőin. Hétfő reggel volt, és
mindannyian lassan mozogtunk, nem vártuk az iskolát.
– Te vezetsz, – felelte Cole, visszadobva a kulcsokat Isaac-nek. – Van
saját fuvarom.
– Micsoda? – kérdezte Alex, és mind Cole-ra néztünk. Önelégülten
mosolygott, ahogy egy menő, fekete Porsche fordult a felhajtóra.
Mindenki bámult, miközben az autó odahúzódott és lefékezve megállt
előtte.
– Kicsit szűkké vált a teherautó, nem gondoljátok? – kérdezte Cole.
Leereszkedett az ablak, és felismertem az egyik srácot, aki ebédnél
Cole-al ült. – Hé, Walter, – mondta bosszúsnak tűnve. – Jössz vagy nem?
El fogunk késni.
– Nyugi, haver. Van egy csomó időnk, – válaszolta Cole az autó oldalához
kocogva. Kinyitotta az ajtót, lehajolt és mondott valamit a barátjának,
amit nem hallottam. – Hé, Jackie, – mondta hátrapillantva. – Te is akarsz
egy fuvart? Nem kell a vesztesekkel menned, ha nem akarsz. – A
magabiztos vigyorával rám mosolygott és kinyitotta a hátsó ajtót, mintha
arra számítana, hogy igent mondok.
Danny, Nathan, Isaac és Lee, már visszaindultak a teherautóhoz és
próbálták figyelmen kívül hagyni Cole-t, ahogy bezsúfolták hátra a
hátizsákjaikat. Alex azonban még mindig mellettem állt az elülső járdán.
Éreztem, hogy engem bámul, és a szemem sarkából láttam, hogy
megfeszül. De nem volt miért aggódnia. Amíg pontosan tudtam, mi történt
kettejük között, addig kitartok Alex mellett, mivel ő tűnt a
szavahihetőbbnek.
– Voltaképpen, – mondtam és a vállamra vettem a hátitáskámat. – Azt
hiszem, jobban szeretek a vesztesekkel utazni.
Cole egyetlen válasza az volt, hogy engem bámult, a meglepetés
nyilvánvaló volt az arcán. Visszafordultam Alex felé és felmutattam a
hüvelykujjamat, mielőtt elindultam a teherautó felé. A vörös, rozsdás
formára tapasztottam a szemeimet, így nem törhettem meg az
elhatározásom, és nem kukucskáltam vissza Cole-ra. Egy pillantás azokra a
kék szemekre, és szétporladok. Nathan kinyitotta nekem az utas oldali
ajtót és a kezét nyújtotta. Ahogy bemásztam, ajtócsapódást, majd
kavicscsikorgást hallottam.
– A fenébe – fütyült egyet Nathan, az eltűnő Porsche-t nézve a
visszapillantó tükörben. – Láttad az arcát?
– Nem, – mondtam, miközben becsatoltam a biztonsági övem. – Miért,
rossz volt?
– Tiszta ideg, – mondta Alex nevetve, ahogy bemászott a hátsó ülésre.
Hatalmas vigyor volt az arcán. – Ember, bárcsak Jack és Jordan felvették
volna videóra. Cole Walter-t elutasították. – hitetlenségében a fejét
rázta.
– Ez csak egy fuvar volt, – mondtam, kezdtem kissé ideges lenni. – Nem
egy házassági ajánlat.
– Nem érted, – Nathan arckifejezése olyan volt, mintha citromba
harapott volna. – Megpróbáltalak figyelmeztetni téged az első nap. Cole-t
nem utasítják vissza. Most már egy kihívás vagy a számára, – mondta, és
Danny is bólintott egyetértése jeléül.
– Mit tegyek?
– Csak hagyd figyelmen kívül – mondta Alex, mintha az olyan egyszerű
lenne. De tudtam, hogy milyen nehéz nem figyelni rá, mikor ott van.
Egyáltalán nem voltam jó ebben.
– Imádkozz, – motyogta Danny ugyanakkor. A szemem elkerekedett.
– Isaac, elindulhatnánk most már az iskolába? – kérdezte Lee. – Nem
igazán érdekel ez a hülye szappanopera. Lekésem az óráimat.
– Ne nekem mondd, – mondta Isaac és beindította a teherautót. – Arra
várok, hogy Dork kapitány beszálljon.
Alex a szemét forgatta, de egyébként figyelmen kívül hagyta az
unokatestvére ugratását. A lila foltok még mindig ott voltak a szeme
alatt, de a tegnaptól eltérően, ma már határozottan vidámnak tűnt. A
furgon tolatni kezdett lefelé a felhajtón, én pedig a jobb oldali tükörbe
bámultam az ablakon keresztül. Sajnos, én közelről sem látszom ilyen
boldognak, gondoltam, ahogy egy pillanatra megláttam az arcomat.
Húsz perccel később odaértünk az iskolához, de a gyomrom még mindig
össze volt szorulva. Nem segített rajta, hogy mikor kimásztam a
furgonból, a tarkóm bizsergett, és tudtam, hogy figyelnek. Körbenéztem,
megláttam Cole-t az elülső lépcsőkön, egy csapat lánnyal körbevéve, de
nem figyelt rájuk. Engem bámult a parkolón keresztül. Tudtam, hogy
matek órán szembe kell néznem vele, és a gondolattól remegni kezdtek az
ujjaim.
– Hé, Alex – mondtam, ahogy a suli felé tartottunk. – Hol szoktál
ebédelni?
– Általában nem ebédelek, – mondta elpirulva. – Én... nos, a számítógépes
laborba szoktam menni, az Istenek eljövetele (Gathering of Gods – a
ford.) játékkal játszani.
– Ez az az online játék, amit Kim-mel játszol, igaz? – kérdeztem.
– Igen, te is játszol?
– Nem, de azon gondolkoztam, hogy esetleg tennél ma kivételt és velünk
ebédelnél.
– Veled és Kim-mel?
– És néhány másik barátunkkal, igen, – úgy tűnt nemet mond, ezért
gyorsan hozzátettem. – Kérlek szépen?
Tisztára zavarban volt, de bólintott. – Persze, azt hiszem.
– Tökéletes, – mondtam, miközben anatómiára sétáltunk. – Találkozzunk
a matek teremnél. Lemehetnénk együtt.
Ahogy leültünk, mosolyogtam magamban. Úgy döntöttem, a legjobb
módja annak, hogy kivédjem az egyik Walter fiút az, ha egy másikkal
vagyok. És a tervem tökéletesen működött. Valamivel később, hamarabb
érkeztem a matek terembe, minthogy a csengő megszólalt volna, így Cole-
nak nem volt lehetősége beszélnie velem. Aztán óra után, mikor látta,
hogy Alex rám vár, anélkül vonult ki a teremből, hogy visszanézett volna.
– Szia, – üdvözöltem derűsen Alex-et. Kim ott állt mellette, lenyűgözött
kifejezés jelent meg az arcán.
– Hogy csináltad? – kérdezte.
– Micsodát?
– Kimozdítottad a számítógépes laborból, ebédelni. Évek óta próbálom.
– Csak szépen megkértem.
– Ez egy ügyes trükk, – morogta Kim. – Egy nap meg kell mutatnod.
 – Tudod, nem vagyok kutya, – vágott vissza Alex. De tudtuk, hogy nem
igazán mérges és a hármasunk nevetve indult az ebédlő felé.

***

Nathan figyelmeztetésének ellenére, a következő két hetem a Walter

házban, Cole mentes volt. Kerültem őt, ahogy csak tudtam, viszont ő sem
állt az utamba. A legtöbb kapcsolat közöttünk egyoldalú volt, – az
ablakomból hallhattam mindent, ami lent, a medencénél folyt. Az úszás
volt Cole választott szórakozása, amikor valamelyik kalandját hazahozta,
és az elmúlt pár nap alatt a bikinis lányok egymásnak adták a kilincset.
A tervem működni látszott. Mert amíg Alex-el lógtam, Cole békén
hagyott. Alex-el gyorsan barátok lettünk, és most már rendszeresen
velem és a barátaimmal ebédelt, nem is beszélve arról, hogy mindig együtt
csináltuk meg az anatómia házit. Helyes választás volt, ismerve egy
részét a múltjának, könnyebbé tette, hogy megnyíljak előtte. Olyan volt,
mint az a báty, aki nekem sose volt. A szobája felé tartottam, a
hátitáskámmal a vállamon, amikor vita hangjait hallottam.
– Ne már, Alex. Egész héten lepattintottál. – Az Alex és Nathan
szobájába vezető ajtó félig nyitva volt. Először azt hittem, Alex és
Nathan vitázik, de aztán felismertem Lee hangját.
– Tudom haver, de Jackie-nek és nekem, lesz egy nagy dolgozatunk
anatómiából, és fel kell rá készülnünk. – válaszolta Alex.
– Leszerelsz? – kérdezte Lee. – Mindig együtt nézzük a meccset.
Bassza meg! – csend állt be, és mikor Alex nem válaszolt, Lee folytatta. –
Ó, értem, – mondta. – Pont ez az, amit tenni akarsz, ugye?
– Nem! – sziszegte Alex, gyorsan védve magát. – Csak tanulunk!
– Igen, persze, – mondta Lee, kiviharzott a szobából és a vállával
nekiment az enyémnek. – Ribanc, – köpte oda és ment tovább. Két
másodperccel később becsapta a szobája ajtaját.
Ezután a találkozás után azt fontolgattam, hogy visszamegyek a
szobámba, de Alex kidugta a fejét a folyosóra.
– Ó, a fenébe, – mondta, beletúrva kusza tincseibe. – Hallottad az
egészet, igaz?
– Igen, valami olyasmi, – mondtam, elnézve mellette. – Ha Lee-vel akarsz
lógni, megértem.
– Nem, Jackie, ne aggódj emiatt, – mondta Alex és kitárta az ajtót. –
Gyere be.
Egy pillanatig bizonytalankodtam, hogy mit csináljak, de aztán Alex
elvette tőlem a táskámat, így nem volt más választásom, mint követni őt a
szobába. A szoba az ő részén ugyanolyan rendetlen volt, mint mikor
legutóbb láttam, ha nem rosszabb. Ruhák voltak szétszórva mindenfelé és
üres kajás zacskók borították az asztalát. Nathan fele olyan volt, mint a
Szép házak és kertek magazinban, de őt magát nem láttam sehol.
– Nem igazán volt lehetőségem rendet rakni, – mondta Alex, miközben
elrúgott egy pár cipőt az útból, ahogy az íróasztalhoz vezetett.
2
Nevettem. – Alex, neked egy SWAT csapatra lenne szükséged, hogy
eltakarítsa ezt a rendetlenséget, – mondtam, megválogatva a lépéseimet,
hogy óvatos legyek és ne lépjek rá a szennyesre.
– Ezt bóknak veszem, – mondta, kihúzva a számítógépnél lévő széket,
hogy leülhessek. Az ülésen volt egy penészes tányér, ami már zöldre
színeződött, így nem tudtam megmondani, milyen étel volt rajta. Alex
szégyenlősen rám nézett, mielőtt megragadta a tányért és elrejtette az
ágya alá. – Később elintézem, – motyogta. – Foglalj helyet.
– Nem is tudom, – mondtam, gyanúsan vizsgálva a széket, hogy lássam az
is bepenészedett-e vagy sem. – Veszélyes lehet.
Alex rám nézett. – Vicces.
– Mi az? – mondtam, de leültem. – Nem lehetsz elég óvatos.
Miután odahúzott Nathan asztalától egy széket, leült mellém és
elővette a tankönyvét. – Szóval milyen terv szerint támadunk? – kérdezte.
Ez csak egy mondat volt, de Alex-nek fogalma sincs, milyen komolyan
vettem a kérdését. Sosem tartoztam az igazán tehetséges gyerekek
közé, akik tudnak táncolni, énekelni vagy képet festeni. Egyetlen firka
sem volt az iskolai jegyzeteimben, mert még egy pálcikaembert sem
tudtam rajzolni. De volt egy valami, amivel henceghettem, a tanulási
képességem. Nem számít milyen tesztről volt szó. Amíg elég időm volt a
felkészülésre, addig kiválóan teljesítettem bármit. Ez az anatómia
2
Special Weapons And Tactics (S.W.A.T.) – taktikai beavatkozó egységek, (elsősorban rendőrségi, de más törvény-
végrehajtóknál is gyakori) melyek különlegesen képzett és rendkívül jól felszerelt specialistákból állnak. Rendszerint
a terror-elhárítás és szervezett bűnözés, valamint a súlyosabb fegyveres bűncselekmények esetén vetik be őket.
dolgozat sem lesz más. Végül is, ez az első tudományos előadásom az új
iskolában, és magasra tettem a mércét.
– Azzal kellene kezdenünk, hogy átnézzük a jegyzeteket és
meghatározzuk a kifejezéseket, – mondtam, kihúzva a fontos papírlapot a
határidőnaplómból. Átadtam Alex-nek, hogy megnézze, mivel tudtam,
hogy elhagyta a sajátját, amit órán kaptunk. Színkódok alapján és az
előadások szerint rendeztem a jegyzeteimet, hogy segítsen minket. Ha
valami speciális választ nem találunk a jegyzeteimben, ami nagyon
valószínűtlen, akkor utolsó mentsvárként megkereshetjük a tankönyvben.
– Mi van az én jegyzeteimmel? – kérdezte, felpillantva az ismertető
papírból. Letette, én pedig próbáltam nem összerezzenni, ahogy a papír
felszívott valami ismeretlen folyadék tócsát, – valószínűleg Kickstart
energiaitalt, amit minden reggel láttam nála, – ami az asztalára volt
ömölve.
– Ne legyél nevetséges, – mondtam, felkapva a papírt. – Az egyetlen
jegyzet, amit csináltál, Mr. Piper-ről volt, amin jelölted az arccsontjait.
És ráadásul nem is pontosan.
– Nálad a pont, – felelte, megvakarva a fejét zavarában.
– Rendben, – szóltam, az ismertetőn lévő első kategóriára pillantva. –
Kezdjük a csontvázhoz tartózó csontokkal...
Fél órával később, csak az első húsz tételt vettük át a hetvenötből,
amit tudnunk kellett. Próbáltam Alex figyelmét a tanuláson tartani,
tényleg, de mondani könnyebb volt, mint megvalósítani.
Néhány percenként szólt az e-mailt jelző hang, aminek hatására a
számítógépre pillantott. Mire visszatereltem a figyelmét az anatómiára,
egy másik e-mail csipogott, és a folyamat újra és újra ismétlődött.
Végül feladtam.
– Csak nézd meg, – mondtam sóhajtva, mikor újabb üzenet terelte el a
figyelmét. Alex-nek vagy komoly problémája volt a reklámlevelekkel, vagy
valaki tényleg próbálta elérni, – és bárki volt is, láthatólag nem tudta
hogyan kell használni a mobiltelefont. Ez volt a tizedik e-mail az elmúlt öt
percben.
– Mit nézzek meg? – a szemei visszaszegeződtek arra a részre, amit
valószínűleg olvasott.
– Az e-mailedet. Tudom, hogy majd meghalsz érte.
 – Bocsánat, – mondta, de gyorsan megnyitotta a postaládáját. Duplán
rákattintott az első kicsi, kék borítékra, a szemeit végigfuttatta az
üzeneten. – A szövetségem kapott egy ZG riasztást.
Már ezt a mondatot se értettem. – Szövetség? Riasztás? – kérdeztem.
– Az mi?
– Ezek játék szavak, – mondta Alex, ahogy átfutotta a maradék e-
maileket. – Tudod, Az istenek eljövetele.
– Ó, igen. Hallottam már Kim-et erről beszélni, – mondtam
szórakozottan, – de nem igazán értettem.
Valószínűleg ez volt a legrosszabb dolog, amit mondhattam neki. Olyan
zavaró mosollyal fordult felém, ami szétterült az arcán. – Tedd félre a
jegyzeteidet, fiatal tanítvány. Sok mindent kell tanítanom.
Alex annyira lelkes volt Az istenek eljövetelével kapcsolatban, hogy
nem tudta elmagyarázni nekem. Meg kellett mutatnia. És a megmutatáson
azt értem, hogy rákényszerített a játékra. Miután elmagyarázta, hogy a
játék elsősorban veszélyes küldetések befejezéséből áll, segített
létrehozni egy karaktert, ami elég sok időt vett igénybe.
– Miért számít, hogy milyen színű a hajam? – kérdeztem, miközben
végigkattintgatta a negyven különböző fajtát.
– Mert, – mondta Alex, mintha gyerekes lennék, – nem változtathatod
meg. Olyannak kell lennie, ami tényleg tetszik.
Mikor odaértünk a karakter választáshoz, Alex még feszélyezettebb
lett. A lehetőségek között az emberek, a törpék, a démonok és a
tündérek voltak, de nem választhattam egyiket sem addig, míg nem
tudtam, melyik a legsikeresebb.
– Ez egy teljesen helyénvaló kérdés, Alex – mondtam neki. – Melyik a
legjobb?
– Egyik sem jobb a másiknál, – próbálta letisztázni. – Személy szerint a
démonokat szeretem, mert szerintem agresszívak, de a legtöbben a
tündéreket szeretik.
– Szóval démonnak kéne lennem? – kérdeztem a kurzort mozgatva, ami
most egy ronda teremtményre mutatott, aminek szarvai és pikkelyei
voltak.
– Nem, nem azt mondtam, – csalódottság színezte a hangját. –
Mindegyiknek különböző készségei vannak, vagyis minden attól függ, hogy
melyikkel élveznéd legjobban a játékot.
– De honnan tudjam, hogy melyiket szeretném a legjobban, ha még
sosem játszottam eddig ilyet?
Alex vett egy mély levegőt, próbált nyugodt maradni. – Csak válassz
egyet, Jackie.
– Legalább azt mondd meg, hogy melyikkel győzhetek a leghamarabb.
– Ez nem így működik, – válaszolta Alex és kirántotta az egeret a
kezemből. Meghozta helyettem a döntést, az emberre kattintott. –
Folyamatos a játék. Sosincs vége.
– Várj. Nem nyerhetsz? – mondtam a szemöldökömet ráncolva. – Akkor
mi a játék lényege?
– Ez nem olyan, mint a Monopoly vagy a Candy Land, – a játék lényege,
hogy fejleszd a karaktered.
– Oké, mindegy, - mondtam visszaszerezve az egeret tőle. A tündérre
kattintottam, egy hajlékony teremtményre, pasztellszínű szárnyakkal. –
De nem akarok ember lenni. Az unalmas.
Nem voltam valami jó Az istenek eljövetelében. Minden annyira gyorsan
mozgott és Alex is megtévesztő utasításokat kiabált, mint "Használd a
tűzpajzsodat most!", vagy "Nem azt a tűzpajzsot, a másikat!". Másfél órás
küzdés után, növeltem a karakterem tapasztalati szintjét, az egyről
hármasra. Eléggé elégedett voltam magammal, de Alex nem volt túl
optimista.
– Egyértelműen nem vagy egy született tehetség, – mondta, miközben
kijelentkezett a játékból, – de majd játékost faragok belőled.
– Ezt kétlem, – sóhajtottam, összeszedve az anatómia cuccaimat.
Elpazaroltam a tanulóidőm jó részét, hogy próbáljam megtanulni a
játékot, és ennek eredményeként jó sokáig fent leszek, hogy átnézzem a
jegyzeteket. – Azért köszönöm. Jól szórakoztam.
Az ajtó kinyílt, mielőtt válaszolhatott volna.
– Hé, Alex, beszélni akarok veled, – mondta Cole a szobába sétálva.
Amikor meglátta, hogy a számítógépasztalnál ülök, megállt. – Ó, nem
tudtam, hogy itt vagy.
– Hm, igen – válaszoltam.
– Azt hiszem, visszajövök később, – mondta, megfordult, hogy távozzon,
mintha hatalmas kényelmetlenséget okoztam volna neki.
 – Nem, semmi baj, – mondtam felugorva. – Igazából úgy is végeztünk.
– Kösz, hogy segítettél a tanulásban, – mondta Alex és engem nézett,
amíg összepakoltam a táskámat.
– Ez nem számít tanulásnak, – mondtam neki nevetve. – Még legalább
négy órát kell foglalkoznom ezzel.
– Te őrült vagy, – mondta Alex és odaadta a jegyzetfüzetem. – Ez volt a
legtöbb idő, amit az iskolára szántam, mármint valaha.
– Akkor örülök, hogy segíthettem, – mondtam és küldtem felé egy
mosolyt. – Holnap találkozunk.
– 'Éjt, Jackie – mondta, miközben megfordultam, hogy távozzak.
Cole engem nézett az ajtónyílásból, kifejezéstelen arccal. Mikor
odaértem hozzá, nem mozdult.
– Cole, – mondtam, felhúzva a szemöldökömet. Egy pillanatig engem
bámult, mielőtt félreállt és hagyott elmenni. Ahogy kislisszoltam a
folyosóra, becsapta mögöttem az ajtót.

***

Az álom megint felkeltett. Leosontam a lépcsőkön a konyha felé és

rájöttem, hogy függővé váltam, Katherine meleg tej és méz orvosságára.
Amikor nem tudtam aludni, csináltam egy bögrével és leültem a
konyhaasztalhoz, az italomat szürcsölgettem, míg a szemhéjaim
elnehezültek. Szerettem lent időzni a bögrémmel ahelyett, hogy
visszamentem volna a szobámba, mert mindig ott volt az esélye annak,
hogy összefuthatok Danny-vel.
Ügyesebben vergődtem át magam a lépcsőn lévő akadályokon, de
általában meghallotta, ha jövök és eltűnt, mielőtt a nappaliba értem volna.
Mindig tudtam, mikor elriasztottam. A TV valami késő esti bűnügyi
műsorra volt kapcsolva és rágcsálnivaló hevert a kávézóasztalon. Mikor
nem ment a TV, tudtam, hogy nem jött le és a sötét konyhában ültem le,
hátha belebotlok, mikor feltűnik.
De a ma este más volt. Mikor lábujjhegyen beosontam a nappaliba,
Danny még mindig ott ült a kanapén és a keze egy nagy zacskó krumpli
sziromban volt. Megálltam a szőnyeg szélénél és hitetlenül bámultam őt.
Egy pillanatra rám nézett, majd a szemei gyorsan visszarebbentek a
képernyőn folyó drámára. Nem akartam elijeszteni, így lassan a konyhába
hátráltam, hogy megcsináljam a tejes-mézes rituálémat.
A mikró csengetése után, a köntösöm ujját a kezemre húzva vettem ki
belőle a gőzölgő innivalót és a TV felé haladtam vele. Tudtam, hogy Danny
mostanra valószínűleg eltűnt onnan és azt is, hogy majd én fogom
lekapcsolni. Meglepetésemre, még mindig a műsort nézte.
– Leülsz? – kérdezte, a szemeit le nem véve a képernyőről, miközben a
szőnyeg szélénél topogtam.
– Én, hm, persze, – dadogtam, ez teljesen váratlanul ért. Arra
gondoltam, ha mellé ülök a kanapéra, azzal feszegethetem a
szerencsémet, ezért a nagy karosszékben foglaltam helyet, a lábamat
magam alá húzva, ahogy elhelyezkedtem. Így maradtunk a következő
néhány epizód alatt, csendesen élvezve egymás társaságát, minden
további szó nélkül.
Majdnem négy óra volt, amikor rájöttem, hogy elszunnyadtam. A TV
sötét volt, és Danny elment, de biztos ő hagyta égve nekem a kis olvasó
lámpát az asztalon, így a szoba lágy, sárga fényben ragyogott. Boldogan
attól, hogy haladást értünk el Danny-vel, maradtam még egy pillanatig,
magamban mosolyogva, mielőtt az ágyamba mentem.

***
– New York! – Valami megbökte az arcomat. – Ha nem kelsz fel, nem
viszlek el a suliba.
Sóhajtottam és kinyitottam a szemem. Cole homályos körvonala
lebegett fölöttem, az ujja épp készült megint megbökni az arcomat.
– Menj el, – mondtam és a másik oldalamra fordultam, a párnába
temetve az arcomat. Túl korán volt, hogy a hülyeségével foglalkozzak. –
Amúgy meg, ki mondta, hogy veled akarok menni?
– Rendben, – hallottam a hangját. – De a srácok már elmentek, így ha
lekésed az anatómia teszted, ne engem hibáztass.
– Tudom, hogy azt hiszed nagyon vicces vagy, Cole... – kezdtem mondani,
kinyitottam a szemem és az órára pillantottam. Hatra állítottam az
ébresztőmet, elég időt hagyva magamnak a ruhám vasalására és zuhanyra,
de a szívem ugrott egyet, mikor megláttam, hogy a zöld neon 7:26-ot
mutatott. – Nem, nem, nem! – kiáltottam, ledobva magamról a takarót.
 – Mondtam, – felelte Cole hátrálva, ahogy száguldozni kezdtem a
szobámban.
– Ez nem történhet meg, – nem létezik, hogy időben elkészüljek. Csak a
hajamat fél óra kiegyenesíteni.
– Nyugi Jackie. Csak vegyél fel valami melegítőt, és menjünk.
– Vegyek fel valami melegítőt? – sziszegtem, megperdültem, hogy
dühösen ránézzek. – Láttál te engem egyszer is melegítőben?
– Nem igazán. Általában úgy nézel ki, mint egy előkészítős, aki
teapartira megy.
– Ez azért van, mert nincs egy se! Sehogy se lesz elég időm kivasalni a
ruhám.
– Rendben, rendben, – mondta Cole, feltartva a kezét nyugtatólag. –
Várj meg itt. Van egy ötletem, – néhány perc múlva sietve jött vissza, a
kezében egy farmert és egy pulóvert cipelve. – Próbáld meg ezt. Ez anyám
egyik régi farmere. Lehet, egy kicsit nagy, de megteszi.
– Ezt nem vehetem fel a suliba, – mondtam egy perccel később, ahogy a
tükörbe néztem. – Trehányul nézek ki benne. A pulóver olyan nagy volt,
hogy majdnem a térdemig ért. Próbáltam feljebb húzni, de az egy
másodperccel később visszacsúszott. A farmer még rosszabb volt.
– Jackie, csak egy nap. Senkit nem fog érdekelni.
– Szóval, mi legyen a hajammal? – mondtam, a szokásos szalagomat
próbáltam elrendezni. Az ujjaim remegtek, mert annyira kétségbeesett
voltam, hogy a fürtjeim nem állnak rendesen. – Ez katasztrofális.
– Hagyd, – mondta Cole, megragadva a kezem. – Szeretem a hullámokat.
Természetesek.
A szavak annyira lágyan és könnyedén hagyták el a száját. Nem volt
erőltetett, mintha csak azért mondta volna, hogy jobban érezzem magam.
Kinyitottam a szám, bár még nem igazán tudtam, mit fogok mondani, de
egy duda szólt odakint, ami félbeszakított.
– Mennünk kell, – Cole megragadta a hátitáskám és kihúzott a szobából,
majd a házból. Aztán máris a ragyogó, fekete Porsche-ban száguldottunk
az iskola felé.
– Jackie, emlékszel a barátomra, Nick-re? – mondta Cole, hátrafordulva
az első ülésről, hogy lásson.
– Szia, – bólintott Nick köszönésképp.
 – Igen, szia – motyogtam, kibámulva az ablakon.
A következő néhány percben Cole próbált beszélgetni velem, de csak
egyszavas válaszokat adtam. Végül feladta és Nick-hez fordult.
– Szóval, jössz ma a raktárba?
Kíváncsian néztem Cole-t.
– Nem tudom, – mondta Nick rám pillantva, mintha ez valami olyan lenne,
amit nem kéne hallanom. – Lesz készletünk?
– Egy csomó, – válaszolta Cole. - Kate szerzett egy halommal, tegnap
este.
– Gondolom. – mondta Nick, még mindig nem volt teljesen meggyőzve. –
Nem visszük az autómat.
– Lehet, hogy meg tudom fújni a furgon kulcsait, – Cole elővette a
telefonját. – Írok Isaac-nek.
Most már a Valley View Középiskolánál jártunk. A távolban láttam a
dombon lévő épület tetejét. Cole ujjai száguldoztak a gombokon, de Nick
még mindig olyan volt, mint aki kényelmetlenül érzi magát.
– Ne hívj senki mást, rendben? – mondta Nick, megint rám nézve. – Nem
akarok bajba kerülni.
Ezt hallva, a figyelmemet ismét az ablak felé fordítottam. Nem voltam
biztos benne, hogy miről beszélnek, de bármi volt is, bajnak hangzott.
Csukva tartottam a szám, míg leparkoltunk.
– Hatalmas köszönet, Nick, – mondtam és kivágtam a kocsiajtót.
Mostanra a parkoló javarészt üres volt, és csak azok a kölykök kószáltak
kint, akiket nem érdekelt, ha késnek. – Később találkozunk srácok.
Végigrobogtam a járdán anélkül, hogy megvártam volna őket, és
szerencsére sikerült beérnem az osztályba, az utolsó csengetésre.
Rácsaptam a táskám az asztalra és Alex felé fordultam. A tankönyvébe
bámult, azt tettetve, hogy az utolsó percben is tanul, de a szemei nem
mozogtak az oldalon.
– Mi a fene volt ez reggel? – követeltem.
– Hogy érted? – mondta, nem véve a fáradtságot, hogy felnézzen.
– Elmentetek nélkülem, – mondtam, ahogy maroknyi ceruzát vettem elő
a táskámból. – Cole-al és a barátjával, Nick-el kellett jönnöm.
Alex megharapta az ajkát. – Cole azt mondta, vele akarsz menni.
 – Komolyan mondod? Mikor mondta ezt?
– Reggelinél, – mondta Alex.
– Hihetetlen, – válaszoltam, a fogamat csikorgatva. Cole komoly bajban
volt.
– Mi?
– Alex, az ébresztőórám nem szólt ma reggel. Cole-nak csinálnia kellett
vele valamit, mert csak akkor keltett fel, miután ti elmentetek.
– Tényleg? – kérdezte Alex, végül rám nézve. Mikor látta az
ingerültségemet, megkönnyebbülés futott át az arcán. – Hála az égnek.
Azt hittem, engedtél neki.
– Nem tettem ilyet. És mellesleg totál dühös vagyok rád, – mondtam,
félig viccelve. Nem volt időm reggel elkészülni. Látod, mi van rajtam?
Alex lenézett és megdermedt az arca, mikor meglátta a pulóvert. –
Honnan szedted ezt?
– Cole adta kölcsön. Nem volt más, amit felvehettem volna.
– Ő adta kölcsön neked? – kérdezte Alex, mintha ez lenne a
legelmebetegebb dolog, amit valaha hallott.
– Igen. Mi a nagy ügy ebben? – kérdeztem. – Ez csak egy régi pulóver.
– De ez Cole focis pulóvere. Nem is láttam, mióta... – Alex hangja
elcsuklott, túl döbbent volt ahhoz, hogy befejezze a mondatot.
Hirtelen beugrott egy beszélgetés, amit Nathan-al folytattam. Ő volt a
legjobb elkapó az államban, amíg rosszul szerelt és eltörte a lábát...
– Mióta azon a meccsen megsérült, – fejeztem be helyette.
– Igen, honnan tudod?
– Nathan említette, még mikor ideértem.
– Jackie, – mondta Alex lassan, még mindig a fejét rázva
hitetlenségében. – A lényeg, amit nem értesz, hogy a foci volt Cole élete.
Miután elvesztette az ösztöndíját, a beszédet is abbahagyta a játékról.
Mintha sose játszott volna.
– És?
– És csak úgy, odaadta neked a pulcsiját... – mondta Alex. – Nem tudom,
hogy mit jelent ez.
Én sem.
Mr. Piper megjelent a terem elülső részében és összecsapta a tenyerét,
figyelemfelkeltésnek. – Rendben, mindenki figyeljen! – mondta. –
Tegyetek félre mindent. Könyveket és jegyzeteket az asztal alá. Itt az
idő megírni ezt a tesztet.

***

Ez volt a legkönnyebb teszt, amit valaha írtam. Bár zavart voltam attól,
amit Alex mondott nekem, de még így is képes voltam harminc perc alatt
átmenni a kérdéseken. Ha ez egy jel lenne, hogy ilyenek lesznek a
vizsgáim, akkor az utolsó pár hónap olyan könnyű lenne, mint egy szellő. De
bizonyos oknál fogva, ez a gondolat sem javított a hangulatomon.
Ahogy a reggelem folytatódott, egyre inkább feszélyezetté váltam Cole
pulóverében. Majdnem megkérdeztem Heather-t, hogy kölcsön tudna-e
adni valamit. Láttam a cuccokat, amiket biztonságból tartott a
szekrényében, arra az esetre, ha valaki ugyanabban jelenne meg, mint ő.
De ha kölcsön kérek valamit, akkor el kéne mondanom a lányoknak, mi
történt reggel, és kiborulnának.
Szándékomban állt megkérdezni Cole-t, pontosan miért hagyta, hogy a
pulóverét viseljem, ezért öt perccel hamarabb érkeztem a matek
teremhez, így lesből támadhattam rá, mielőtt az óra elkezdődik. Ahogy
kívül vártam rá az ajtónál, valaki megkocogtatta a vállamat.
– Istenem, – kapkodtam levegőért, miközben megpördültem. – Halálra
ijesztettél.
– Sajnálom. – Mary volt az, Alex ex-barátnője, és ahogy összeszűkültek
a szemei, egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki sajnálja. – Jackie vagy,
ugye?
– Hm, igen... – válaszoltam.
– Én Mary Black vagyok.
– Örülök, hogy találkoztunk, Mary, – válaszoltam lassan és nyugodtan. –
Segíthetek valamiben?
– Igazán tetszik a ruházatod, – mondta, a hangja maró gúnnyal volt tele.
– Nagyon... elegáns. Ez anyád új kollekciójához tartozik?
– Mi?
– Ó, várj csak, – mondta Mary és beteg vigyor jelent meg az arcán. – Ő
halott, ugye? – tett felém egy lépést, a mosoly dühös nézéssé változik. –
Figyelj rám, új lány. Maradj távol Alex-től. Ő az enyém.
Annyira meg voltam döbbenve, hogy csak bámultam rá, tátott szájjal.
– Fogtad? – csattant fel dühösen, mikor nem válaszoltam. Bólintottam. –
Jó. – mosolygott önelégülten.
– Annyira jó volt találkozni veled, Jackie.
Ahogy elsétált, csak egy dologra tudtam gondolni. Nem Mary
fenyegetésére vagy Alex-re. Még arra sem, hogy milyen mérges voltam
Cole-ra, mert nem számít. Minden, amire gondolni tudtam, az három,
borzalmas szó volt:
Ő halott, ugye?
 Kilencedik fejezet

– Húha, vége a világnak? – hallottam egy ismerős hangot mögöttem. –

New York lóg az óráról?
Még mindig a matek terem előtt voltam, a szekrények mellett ültem, de
a folyosó már üres volt, és tartott az óra. Soha életemben nem hagytam
ki egyetlen órát sem, de Mary szavai megbénítottak. Már vagy öt perce
vettem a mély lélegzeteket, hogy visszatartsam a könnyeimet.
Felnézve, Cole-t láttam felém közeledni a folyosón. Először azt hittem,
késve érkezett az órára, de aztán láttam, ahogy a betűs dzsekije lazán
lógott a vállán, és nem volt sehol a hátitáskája.
– Nem lógok, – mondtam neki csendesen. – Csak egy kicsit kések.
Cole bámult egy másodpercig, mielőtt lekuporodott mellém. – Mi a baj,
Jackie? – kérdezte.
– Azon kívül, hogy mérges vagyok rád, mert megbabráltad az
ébresztőórámat? – mondtam, miközben lelöktem a kezét a vállamról. –
Semmi.
– Nem hiszek neked.
– Jó neked, – mondtam, arcomat a kezembe temetve, – de az még nem
jelenti azt, hogy beszélni akarod veled róla, – miért tűnik fel mindig,
amikor a sírás határán állok?
– Ha nem akarod elmondani nekem, – hallottam Cole hangját, – az is jó.
De legalább hagyd, hogy felvidítsalak.
– Miért? – motyogtam. Nem igazán figyeltem arra, amit ezután
mondott. Csak próbáltam túlesni ezen a beszélgetésen, hogy aztán
egyedül hagyjon.
– Úgy tűnik, ez mostanában az én feladatom. Hozzá kéne adnom a
pusztítóan jóképű jellemzésemhez. Cole Walter-profi felvidító és az év
legszexisebb férfija.
– Nem vagyok abban a hangulatban, Cole, – mondtam sóhajtva.
– Rendben, komoly leszek, – mondta, meglengetve a furgon kulcsait a
kezével. – Csak gyere velem, és megígérem, hogy tudok segíteni a
felejtésben.
Megdöbbentettek a szavai és felnéztem. Eltérően az utolsó alkalomtól,
mikor Cole ilyen érzelmi roncsként talált, ezúttal tudtam, hogy a
családomról beszél. Az arca nem volt rosszindulatú és hiányzott róla a
szánalom, amitől annyira féltem, hogy látni fogom. Ez megkönnyebbülés
volt, és alig értettem a szavakat, amik kijöttek a számon.
– Úgy érted, lógjam el az órát? – kérdeztem. – Veled?
Bólintott. – Miért ne? Már így is húsz perces késésben vagy.
Az órámra pillantottam és láttam, hogy igaza van. – Nem is tudom... –
mondtam, nem igazán tudtam, mit tegyek.
– Gyerünk, Jackie. Megígérem, hogy jó móka lesz, – bevetette a
kölyökkutya pillantását. Azok az átkozott, gyönyörűséges szemek.
A józan eszemmel sosem lógtam volna óráról, de azután, ami Mary-vel
történt, a gondolat, hogy elhúzzam a csíkot Cole-al, jó elterelés volt. – Jól
van, – mondtam és lábra kászálódtam. – Mutasd az utat.
Amint megláttam a teherautót és az embereket hátul, eszembe jutott
a reggeli beszélgetés Cole és Nick között. Ahogy Cole haverja kihajolt a
platón, kezdett olyan benyomásom lenni, hogy a szemöldökráncolás, egy
állandó jellemzője. Nick-en kívül, senkinek nem emlékeztem a nevére, de
mindegyik olyan barát volt, aki Cole-al szokott ebédelni.
– Cole, te vagy a soros vezetésben, – mondta az egyik lány, ahogy
közeledtünk. Piszkosszőke hajában volt egy dögös rózsaszín sáv, és
hirtelen eszembe jutott, láttam őt a Walter házban, Cole-al úszott a múlt
héten.
– Soha nem találtam volna ki, Kate, – mondta, lenyitotta a platóajtót,
hogy fel tudjak mászni. – Főleg, mivel ez az én kocsim, – aztán kinyújtotta
a kezét, hogy fellendítsen.
– Ha te vezetsz, – mondtam csendesen, így a többiek nem hallották, –
akkor elől, szeretnék utazni.
– Persze, ha azt szeretnéd, – önelégült mosolyát látva, majdnem
meggondoltam magam, de nem akartam idegen emberekkel ülni. A furgon
oldalához sétáltam, kinyitottam az utas oldali ajtót és bemásztam. A
furgon furcsán üres volt a többi Walter nélkül, de nem tűnt úgy, mintha
Cole ezt észrevette volna, ahogy beszállt mellém.
Nem tudom mit vártam, de határozottan nem azt, amivel Kate kínált,
miután lehúzta hátul a vezetőfülkét elválasztó ablakot.
– Kérsz egyet? – kérdezte, felém tartva egy sört.
– Nem, – válaszoltam ösztönösen. Még csak meg se fontoltam.
– Igen, kér. – Cole elvette Kate-től és az ölembe dobta. – Egy hideg sör
mindig jobbá teszi a rossz napot.
– Mit csinálsz? – sziszegtem, ahogy elindította a furgont.
– Felvidítalak, – a rádióhoz nyúlt és feltekerte a zenét.
Átfutott az agyamon a gondolat, hogy kicsatolom a biztonsági övemet
és kiugrok, mert nem akartam bajba kerülni. De mielőtt meghoztam volna
a döntést, Cole sebességbe tette a kocsit, és elindultunk. Először, ahogy
kihasítottunk a parkolóból, nem kaptam levegőt. Mibe kevertem magam?
Hagytam egy lánynak, akit még csak nem is ismerek, hogy egy mondattal
hasson rám. Kiborultam, és most még rosszabb helyzetbe kerültem.
Aztán Cole felé fordultam. Le volt tekerve az ablaka, a karja kilógott
rajta, és ahogy a dal, amit hallgattunk, a refrénhez ért, teli tüdőből
kiabálni kezdte a szöveget. Hallottam még néhány üvöltést csatlakozni
hozzá hátulról, és a hangulatuk valahogy fertőző volt. Cole mosolygott, a
nap melege sütötte az arcát, aztán már én is mosolyogtam.
– Meg fogod azt inni? – kérdezte Cole, az ölemben lévő sörre mutatva.
Lepillantottam, a dobozt bámultam. Gyöngyözni kezdett a meleg
levegőtől, a hűvös vízcseppek csordogáltak lefelé az alumíniumon. A lógás
az iskolából eléggé rossz volt, nem volt szükségem rá, hogy a kiskorú
ivászatot is hozzáadjam a bűneim listájához. De ha már itt voltam...
– Nem tudom elhinni, hogy ezt teszem, – mondtam, és felnyitottam
életem első sörét.
***

Sal kajáldája a város peremterületei közelében volt. Nick ragaszkodott

hozzá, hogy ott ebédeljünk, mert nem akarta, hogy iskolai lógáson
kapjanak. A kiszolgálás lassú volt, annak ellenére, hogy mi voltunk ott
egyedül, és mire elfogyasztottuk a zsíros hamburgereinket, az angol órám
is elkezdődött. Utána megálltunk Kate házánál még több sörért, amit a
veranda alatt rejtett el. A végső célunk egy elhagyatott raktárépület
volt, bedeszkázott ablakokkal, körülbelül egy órára a várostól, és mire
odaértünk, az iskolának is vége lett. Nem tudtam, mire számítsak, – talán
valaki tóparti házára vagy vadászlakjára, mindenesetre nem ilyen
hátborzongatóra. Cole meggyőzött róla, hogy sokan lógtak itt, mikor
kihagyták az iskolát, és nagy bulikat rendeztek ezen a helyszínen.
Ezt figyelmen kívül hagytam. A belső tér úgy nézett ki, mintha
középiskolai diákok jó sok nemzedéke használta volna már. Az első dolog,
amit észrevettem, azok a szív alakú graffitik voltak a falak egész
felületén, bennük kezdőbetűkkel. Voltak rekeszek és kempingszékek
ülőalkalmatosságnak, műanyag hűtőtáskák választéka és még egy régi
pingpongasztal is. A szoba egyik sarkában egy halom hálózsák és takaró
volt, meg egy olyan doboz, amire az volt írva filccel: „Túlélő felszerelés”.
Kellékek voltak benne: elemek, gyertyák, műanyag bögrék, üvegnyitó,
sebtapasz és elemlámpa.
Valaki szakított rá időt, hogy kidekorálja a helyet, valószínűleg az egyik
bulizó. Papírszalagok lógtak a mennyezetről és karácsonyi fénysor szelte
át a falakat, de nem működtek, mert az épületben nem volt áram.
Fogalmam sem volt, mennyi ideje voltunk a raktárnál, de már majdnem
teljesen eltűnt a nap, és az elemmel működő lámpásunk volt az egyetlen
fényforrás, a padló közepén. A tompa megvilágítás árnyékot vetett az
arcunkra, amitől mindenki kísértetiesen nézett ki. Elvesztettem a fonalat,
mennyi sörnél jártam, de épp elég volt ahhoz, hogy zúgjon a fejem.
– Nem hiszem, srácok, – mondtam lassan, próbáltam kitisztítani a fejem
és összpontosítani. Nehéz volt gondolkodni ilyen nehéz fejjel.
– Ó, gyerünk, – mondta Nick, akkora lelkesedéssel, amivel felborított
maga mellett egy sor üres üveget. – Játszanod kell! – eléggé más volt
ittasan. Sokkal barátságosabb.
A csapat próbált rávenni az üvegezésre, amitől kényelmetlenül éreztem
magam.
Cole bemutatott mindenkinek, mikor megérkeztünk, – két lány és négy
srác, – de még mindig olyanok voltak, mint az idegenek. Ott volt Kate, a
rózsaszín csíkkal a hajában, és a barátnője Molly. Aztán Nick-en kívül ott
volt még Cole két haverja a focicsapatból. Nem emlékszem a nevükre,
talán Ryan és Jim, de lehettek Bryan és Tim is. Joe, Molly ajakpiercinges
öccse is ott volt, aki ragaszkodott hozzá, hogy Jet-nek hívjuk.
Azon kívül, hogy mindenki idősebb volt nálam, volt egy hatalmas okom,
amiért nem akartam üvegpörgetőst játszani. Sosem csókoltak még meg.
Tényleg néhány piszkos, katasztrofálisan ittas sráctól akartam kapni az
első csókomat, akiket alig ismerek?
– Talán nem kéne, – mondtam, a fejemet rázva.
– Ez úgy hangzik, mintha túl sokat gondolkodnál, – mondta Kate,
megragadva nekem egy újabb dobozt. A személyes küldetése volt
megbizonyosodni róla, hogy mindig, mindenki kezében legyen ital. Mikor
nem vettem el tőle, belerakta a székem italtartójába.
– Talán csinálhatnánk valami mást. – Ez Cole volt. A kemping székén
hintázott, és ahogy a fény az arcára esett, attól szexinek, veszélyesnek
nézett ki.
– Miért? Szereted pörgetni az üveget.
– Én igen, de nem hiszem, hogy ez Jackie-nek való játék.
– Hogy érted, hogy nem nekem való?
– Mert te olyan földre szállt angyal vagy.
– Nem vagyok.
– Bizonyítsd.
Az agyam leghátsó zugában tudtam, hogy lépre csal, de az alkohol
hatására kimondtam azokat a szavakat, amiket egyébként nem tettem
volna. – Ó, mutasd.
Mindannyian törökülésbe ültünk a földön, kör alakban, és középre
tettünk egy üveget. Kate pörgetett először, és mikor Ryan-Bryan-nél állt
meg, újrapörgetett.
– Hé! – panaszkodott Ryan-Bryan. – Ezt nem teheted.
– Élek az ex-barátnő szabállyal, – mondta. – Épp eleget csókoltalak,
hogy ne akarjam soha többet.
– Miről beszélsz? Jól csókolok.
– Ryan, te harapsz. Komolyan, mi ez az egész fogas dolog? Az arcom,
nem egy éjféli nasi.
Jet volt a következő, és mikor megpörgette az üveget, csendesen azon
imádkoztam, ne én legyek az, akinél megáll. Mikor abbahagyta a pörgést, a
testvérére, Molly-ra mutatott, mindketten fintorogtak, és végül Kate-et
csókolta meg helyette. Kezdtem felfogni, hogy mindenki azt a személyt
csókolta meg, akit akart, ahelyett, akire az üveg mutatott.
Aztán Cole forgatása következett, és az üveg Nick-en landolt.
– Ááá, a pokolba is, dehogy, – mondta Cole, undorodva nézve a barátjára.
Mindenki nevetett. – Újra én jövök, – mondta, megpörgetve az üveget. Az
csak forgott a padlón előttünk, és éreztem, ahogy a pulzusom felgyorsul.
Akartam, hogy Cole megcsókoljon? Persze, hisz vonzó. Ezen nem volt mit
tagadni, de egyszerűen nem tudtam kiismerni őt. Mi van, ha minden igaz,
amit Alex mesélt róla? Még rosszabb, hogy mi van, ha beleesek? Mit
mondott arról, milyen is vagyok?
Mikor az üveg lassulni kezdett, tett még egy kört, én pedig rájöttem,
rajtam fog megállni. Azonban, ahogy az üveg felém mutatott, hintázott
még egy utolsót, és végül Molly és köztem állt meg.
– Nos, most mit teszel? – kérdezte meg Jim-Tim Cole-tól, miközben mi
az üveget bámultuk. Egy pillanatig csend volt, de aztán Cole válaszolt.
– Választok, – mondta, mielőtt egy gyors lépéssel átszelte a kört és a
száját az enyémre tapasztotta.
Egy kis ideig hagytam, hogy csókoljon, a teste az enyémnek nyomódott,
és lüktető hőhullám száguldott rajtunk keresztül. Aztán az elhomályosult
érzékeim kiélesedtek. Hallottam Riley hangját a fejemben: Az a srác meg
fog enni élve, és még azt sem fogod látni, hogy közeledik...
Megrémültem és távolabb löktem Cole-t. – Elég volt, – mondtam, a
kézfejemmel megtörölve a számat.
Cole nevetett és visszament a helyére, a kör túloldalára. – Rendben,
Jackie, – mondta, felém kacsintva. – Megkaptam, amit akartam.
Csend lett. Mindenki Cole és köztem kapkodta a tekintetét, miközben a
hi-fi szólt a háttérben.
– Istenem Cole, – mondta Kate, megtörve a csendet. – Olyan egy disznó
vagy.
– Nem ezt mondtad egyik este, – vágott vissza anélkül, hogy levette
volna rólam a tekintetét.
– A mindenit! – röhögött Nick, a kezével takarva el a száját. Az összes
srác kuncogott.
Kate válaszolt valamit, de a fülem mintha pattogott volna, alig
hallottam, amit mond. Cole még mindig engem nézett, egy olyan
pillantással, amit nem tudtam megfejteni, főleg úgy, hogy kóválygott a
fejem. Friss levegőre volt szükségem. Egy kis nehézséggel lábra álltam.
– Jackie? – mondta valaki, de a szavak tompák voltak, alig hallhatóak.
Felálltam és rájöttem, hogy ittasabb voltam, mint gondoltam. A fejem
dübögött, miközben minden forgott körülöttem. Eljutottam az ajtóig,
anélkül hogy elestem volna, a lépéseim a legjobb értelemben is
bizonytalanok voltak. Elfordítottam a rozsdás fogantyút, kinyomtam a
raktár nehéz ajtaját és kiléptem.
A járda egyenlőtlen volt, tele törött darabokkal. Ahogy a furgon felé
tartottam, ahol azt terveztem, összekuporodok az ülésen, amíg mindenki
készen áll a távozásra, felbuktam egy repedésben. Hirtelen, mintha
forgott volna a föld, egyenesen belém csapódva, ahogy nyugodtan álltam,
és nem pedig fordítva. Arccal a földön feküdtem és éreztem a vér
szivárgását, ahol megharaptam a számat, de túlságosan szédült voltam,
hogy érzékeljem az éles harapást. A hátamra gördültem és az égre
bámultam. A nap épp lebukott a horizont alá, és az ég bíbor színben
játszott, de már kezdtek látszódni az éjszaka csillagai. Soha életemben
nem láttam ilyen sok tiszta, szikrázó pontot, ezen a sötét vásznon.
Ekkor volt, mikor végül kiengedtem a könnyeket. Nem azért sírtam,
mert lenyúztam a térdemet, és biztosan vérzik. Nem is Cole miatt.
Azokért folytak a könnyeim, akiket elvesztettem. Hallani akartam a
testvérem nevetését ebben a szörnyű helyzetben, az anyám kiabálását
apám rossz viselkedése miatt, és hogy apám szorosan átöleljen, amíg
sírok.
A raktár ajtaja kicsapódott, és valaki kijött utánam. A kavics ropogása
figyelmeztetett a közeledtére, de továbbra is az eget bámultam és
folytak a könnyek a szememből. Most először, mióta Colorado-ba
érkeztem, nem érdekelt, ha valaki sírni lát. Túlságosan megviselt voltam.
– Jackie, jól vagy? – Nem láttam, mert mögöttem állt, de tudtam, hogy
Cole az.
– Olyan az ég, mintha gyémántok lennének, – mondtam inkább.
– Igen, olyan, – válaszolta. A keze megjelent fölöttem, odanyújtotta,
hogy felsegítsen. Próbáltam felemelni az enyémet és megfogni az övét, de
túl nehéz volt, és a fejem most igencsak forgott. A felettem lévő
gyémántok elmosódtak.
– Jó itt nekem lent, – mondtam neki és hagytam, hogy a kezem
visszaessen az oldalamhoz.
– Rendben. – Cole leült mellém, és mivel így közelebb kerültünk
egymáshoz, láthatta az arcomat a sötétben. – Az ott vér?
Összerezzentem a fájdalomtól, ahogy a pulóvere ujját az arcomhoz
közelítette, és finoman letörölte róla a foltot.
– Felbuktam, – ez volt az egyetlen szó, amit ki tudtam préselni.
– Sajnálom Jackie, – mondta akkor Cole. Finoman közelebb húzott
magához, a fejemet az ölében ringatta.
Nem tudtam pontosan, hogy miért kér elnézést. Lehet azért, mert
meggyőzött, hogy lógjak a suliból és igyak, amit sosem tettem korábban.
Vagy azért, mert megcsókolt. Bármi volt is az ok, nem számított.
– Haza akarok menni, – mondtam lágyan.
– Rendben, – válaszolta, elsimítva a hajam. – Haza viszlek.
De nem tudott. Nem igazán.

***

Kellett lennie az úton egy gödörnek, mert a furgon megdőlt, és leestem

a hátsó ülésről, amitől csattanva ébredtem fel.
A francba! – hallottam Cole-t, a vezetőülésről. – Tudtam, hogy be
kellett volna csatolnom téged.
– Ez olyan, mint egy hullámvasút, – kuncogtam, és hagytam, hogy a
fejem visszaessen.
– Jackie, megtennél egy szívességet és ott maradnál a földön? Nem
akarom, hogy megsérülj.
– Coley, ne aggódj miattam, – mondtam neki. – Igazán kényelmes itt
lent.
Az ablakok le voltak tekerve, beengedve a hűvös, éjszakai levegőt és a
tücskök ciripelését. A kezemen és a lábamon bizseregtek az ujjaim és
mosolyogtam magamban. Próbáltam felidézni, hogy végződhetett minden
ilyen szédítően, de csak furcsa arcok villantak fel előttem, egy öreg
épület és egy... csók? A furgon ismét gödröt talált, amitől a gyomrom
felfordult.
– Jól vagy? – kérdezte Cole.
Nem. A boldogság érzetem kétségkívül eltűnt.
– Nuh-uh, – mondtam, ahogy a bensőm háborgott. – Azt hiszem, hányni
fogok.
Néhány választékos szó hagyta el Cole száját, de lehúzódott az út
szélére. Hallottam csapódni az ajtót, aztán Cole kisegített. Amíg
kiürítettem a gyomrom tartalmát, végig fogta a hajam.
– Ennyi? – kérdezte, mikor felálltam és megtöröltem a számat. – Van
egy szigorú, SEMMI-OKÁDÁS-A-FURGONBAN szabály.
– Már jobb, – mondtam neki, mielőtt megpróbáltam visszabotladozni a
kocsihoz.
– Nos, – mondta Cole – lehet, hogy a gyomrod üres, de határozottan nem
vagy józan.
Miután visszamásztam hátra és elheveredtem a hátsó ülésen, sokáig
csendben voltunk.
Végül Cole megszólalt. – Szobafogságban leszünk, – mondta, ahogy
lehúzódott az út mellett, a felhajtóra.
– Sosem voltam még szobafogságban, – mondtam neki egy ásítással.
Pánikolnom kellett volna, de a fejem túl üres volt, és kezdett
elhatalmasodni rajtam a kimerültség.
– Te esélyes vagy rá, hogy megúszod, – mondta, és leparkolt a furgonnal.
Egy pillanat alatt kimászott és csendesen becsukta a kocsiajtót, majd az
enyém is kinyílt, és segített ülő helyzetbe tornázni magam. – Csendben
kell lenned, mikor beosonunk, rendben?
Shhhh! – mondtam, az ujjamat az álmosan vigyorgó ajkamra téve.
– Pontosan, – mondta Cole. – Most pedig, hogy segítselek ki onnan? – A
kezét a derekamra tette és kiemelt a teherautóból, az ujja megsimította
a csupasz bőrömet a pulóver alatt.
– A lábaim viccesnek tűnnek, – mondtam, mikor letett. A térdem
meghajlott, ahogy megpróbálkoztam egy lépéssel.
– Hát ez az, – mondta, és hirtelen megfordult a világ, mert a karjába
kapott. Hagytam lecsukódni a szemem, ő pedig felcipelt az elülső
ösvényen, könnyedén tartva erős karjával. Kicsit trükkös volt neki kinyitni
az ajtót, amíg a karjában voltam, de végül sikerült elfordítania a
fogantyút.
Az előszobai világítás felkapcsolódott. – Elmagyaráznád, mi folyik itt?
– Ó, a pokolba, – motyogta Cole, és kinyitottam a szemem.
– Ó, a pokol helyes kifejezés, – mondta Katherine. Köntösben állt a
lépcső aljánál. Mintha ránk várt volna.
– Szia Katherine, – mondtam, felemeltem a fejem, így rá tudtam
mosolyogni és integetni.
– Csak nem...? – csuklott el Mrs. Walter hitetlenségében.
– Ittas? – fejezte be helyette Cole. – Igen.
Katherine csak bámult ránk, tátott szájjal.
– Anya? Mi történik? – kérdezte Alex, mikor feltűnt a lépcső tetején.
Katherine becsukta a szemét és a kezét a homlokára tette dühében. –
Hahó? – kérdezte Alex ismét, mikor senki nem válaszolt.
– Alex, segíts Jackie-nek eljutni a szobájába, aztán menj vissza aludni.
Rendben? - Mondta Katherine, vitát nem tűrő hangon.
Bólintott és átvett Cole-tól. Becsuktam a szemem, közelebb bújtam
hozzá, és beszívtam a tusfürdője illatát.
– Te maradsz, ahol vagy, – hallottam Katherine-t. Cole biztos követni
próbálta Alex-et fel a lépcsőn.
– Naaa, ne már, – hallottam panaszkodni. – Én voltam a felelős, kijelölt
sofőr.
Alex elfordult a sarkon a szobám felé, így Katherine válaszát nem
hallottam. Kinyitotta a szobám ajtaját a lábammal, és a falon lévő
villanykapcsolóhoz nyomta a hátát. Amikor sikerült, finoman az ágyra tett
és nyúlt, hogy levegye a cipőmet.
– Csak a boxeredben vagy, – mondtam kuncogva.
– Mi? Ja, igen, – mondta, magára nézett, mintha csak most vette volna
észre a ruhái hiányát. Elpirult, de folytatta a cipőfűzők kioldását. – Kérsz
egy pohár vizet, Jackie?
– Nem, – mondtam és ásítottam. – De szeretnék egy csókot.
– Aludj, lökött, – mondta, mielőtt gyorsan arcon csípett.
– Jó éjt, Alex, – mondtam, ahogy lekapcsolta a villanyt.
– Jó éjt, Jackie, – válaszolta és becsukta az ajtómat.

***

Gyorsan megtanultam, hogy Mr. és Mrs. Walter nem félt megbüntetni

engem. Másnap reggel gonosz másnaposságra ébredtem, Katherine pedig
ott ült az ágyam szélén.
– Hogy érzed magad, Jackie? – kérdezte, Tylenolt és egy pohár vizet
nyújtva felém.
– Hmm, voltam már jobban is, – válaszoltam, és lassan felültem. A fejem
sajgott, de az kényelmetlenebb volt, hogy Katherine mosolygott.
– Nem kétlem, – mondta mindent tudó pillantással, ahogy bedobtam a
számba a gyógyszert. – De két óra múlva iskola, és el kell készülnöd.
– Köszönöm, – mondtam, miközben idegesen bólintottam, ő pedig felállt.
Katherine-nek kiabálnia kéne velem, nem pedig segíteni a fejfájással.
– Ez természetes, drágám – mondta, átszelve a szobám. Akkor dobta a
bombát, mikor elérte az ajtót. – Ó, és Jackie, édesem? Te és Cole,
mindketten szobafogságban vagytok. Három hétig.
Ez azt jelentette, hogy az iskola kivételével, a házra voltunk
korlátozva, nincs TV, nincs videó játék és semmiképpen nincsenek
barátok. Igazság szerint, a nagyját nem bántam, miután rájöttem, hogy
így a fontos dolgaimra tudok koncentrálni. Az igazi büntetésem a
bűntudat volt. Éreztem a tüdőmben, a mellkasomban, és ahogy melegen
elpirultam. Valami, ebben a Cole-al való lógásban a suliból, mókás volt és
annyira... felszabadító. Néhány órára elfeledkeztem a családomról és
arról, amit Mary mondott. Már maga a gondolat is borzasztó.
Hogyan felejthettem volna el azokat az érzéseket, amik annyira
fájdalmasak voltak, hogy állandó sebhelyként sajogtak? Bár a Cole-al
töltött idő járult hozzá ehhez az új, felvillanyozó érzéshez, amit nem
igazán tudtam megmagyarázni, soha többet nem akartam felejteni. A
családom volt az az erő, ami előre hajtott. Vissza kellett fordítanom a
figyelmemet a jegyeimre és a Princetonra való bejutásomra.
Az iskolába vezető út kínos volt. A furgon minden egyes huppanásakor,
mintha kalapács ütött volna a halántékomba, de nem csak a fájdalom
bántott. A srácok többsége nem volt dühös, amiért Cole lógva hagyta őket
tegnap, iskola után, nyilvánvalóan hozzászoktak már ehhez. Isaac
kifogásolta, amiért Cole nem hívta magával, de mikor elmondtam neki,
hogy meddig leszünk szobafogságban, meggondolta magát. Alex viszont
került engem. Az egész út alatt, egy szót sem szólt hozzám, és mikor
odaértünk az iskolához, ő beviharzott anélkül, hogy megvárt volna.
Tudtam, hogy mérges, de anatómián szembe kell néznie velem.
Mikor besétáltam az osztályba, Alex a szokásos helyünkön ült és
kifejezéstelen arccal bámult maga elé. Vettem egy mély levegőt, mielőtt
átvágtam a termen, de mikor leültem, még mindig nem mozdult, vagy
ismerte fel a jelenlétemet. Közelebbről észrevettem sápadt és csillogó
bőrét, – talán ideges a mai teszt miatt?
– Szóval, – mondtam, egy kínos csend után. – Mennyi ideig fogsz
figyelmen kívül hagyni?
Ajkait összehúzta, de nem mondott semmit.
– Jól van, rendben, – mondtam, a karomban tartva a cuccaimat. – Ha
ilyen leszel, akkor átülök máshova.
– Nem hiszem el, hogy lógtál vele a suliból, – mondta.
– Ez nem volt eltervezve, Alex. Csak megtörtént.
– Ezt elég nehéz elhinni, „meg kell terveznem az életem minden egyes
másodpercét” kisasszony.
Oké, elegem volt ebből az átkozott testvérversengési háborúból. –
Alex, tudom, hogy van ez a valami köztetek Cole-al, de ne hárítsd rám.
Nem várhatod el, hogy soha ne beszéljek vele, és csak megpróbált
felvidítani.
– Van egy kis különbség a beszélsz, és az iszol vele között!
– Tudod mit, Alex? – csattantam fel, rosszul voltam attól, mennyire
igazságtalan. – Talán, ha az exed nem lenne ilyen ribanc, akkor nem
kerültem volna ebbe a helyzetbe. – Kicsúsztak a szavak a számon, még
mielőtt rájöttem, nem akartam, hogy tudjon a Mary-vel történt
összeütközésemről.
– Micsoda?
– Semmi. Mindegy.
– Nem, tudni akarom, mit mondott neked.
– Nos, nem akarok erről beszélni, úgyhogy felejtsd el.
Úgy tűnt, vitatkozni akar, de Mr. Piper tűnt fel a terem elejében.
– Ki van felkészülve, hogy lássa a jegyét? – kiáltotta derűsen. Mindenki
sóhajtozott.
A következő ötven percben alig figyeltem az előadásra. Nem mintha
nem próbáltam volna, de gyakorlatilag éreztem az Alex felől hullámokban
lüktető dühöt, amitől annyira feszült voltam, hogy nem tudtam
gondolkodni.
Mikor megszólalt a csengő, kilőtt a székéből, nem várta meg, míg
összepakolok. A délelőtt további része is ilyen rettenetesen telt, és
ebédidőre már az összeomlás határán álltam.
– Hogy érzed magad? – kérdezte tőlem Cole, ahogy kisétáltunk
matekról.
– Vacakul, – morogtam, miközben beállítottam a táskám szíját, így az
már nem esett le a vállamról. – Soha többet nem hagyom, hogy rábeszélj
ilyen hülyeségre.
– Ha veszek neked ebédet, jóváteszem?
Felsóhajtottam. – Nézd Cole, ez igazán aranyos tőled. Csak...
– Csak mi?
– Alex-el kezdtünk kijönni. Kim-mel és a többi barátommal lógott, és
van ennek így értelme, ugye?
Nem tudom pontosan, mikor döntöttem el, hogy távol tartom magam
Cole-tól, de azt hiszem, ennek köze van a veszekedéshez Alex és köztem.
Ha vele voltam, minden annyira más volt. Tőle nem éreztem magam furcsa,
kalandos lánynak, ami viszont Cole közelében átszivárgott a
repedéseimen. Alex-el kényelmesen éreztem magam, nem pedig
nyugtalanul. Nyugodtan és nem idegesen.
– Szóval, miről is beszélsz pontosan?
– Nem nagy titok, hogy van valami dolgotok egymással. Azt hiszem,
nekünk, nem is tudom...le kéne higgadnunk?
Ez fél igazság volt, de nem fogom elmondani Cole-nak az valódi okot,
ami miatt szükségem van a távolság tartásra. Azt a részt, hogy vele
annyira izgatott voltam, ami megrémített.
– Lehiggadnunk? – ismételte, mintha nem hallana.
– Igen, van ennek értelme?
– Ó. Hm... igen, persze.
– Jó, szóval később látjuk egymást, gondolom.
– Igen, később.

***

Eligazítást kellett volna kérnem Cole-tól, hogy merre van a

számítógépes labor. Alex mindig elém jött matek óra után, és együtt
sétáltunk az ebédlőbe, de ma nem mutatkozott. Valószínűleg duzzogott,
és az Istenek eljövetelével játszott, én viszont tényleg el akartam
simítani a dolgokat kettőnk között. Ha nem tenném, dühös lennék
magamra, amiért hagytam, hogy egy ilyen ivászatos hiba miatt
tönkremenjen a barátságunk.
Néhány tanár megpróbált a helyes irányba terelni, de határozottan
eltévedtem. Volt egy széles, kétszárnyú ajtó előttem, amiben biztos
voltam, hogy nem oda vezet, de meghúztam az ajtószárnyakat, nem
tudtam, mi mást tehetnék. A terem hatalmas volt, vörös, színházi székek
soraival tele. Sötét volt, csak a színpadi lámpák világítottak, és rájöttem,
hogy ennek kell lennie az előadóteremnek. Már készültem megfordulni,
mikor észrevettem, ahogy valaki ide-oda mászkált odalent.
– Szólj újra, fényes angyal, mert az éjben Fejem fölött, nekem oly
glóriás vagy, – Danny volt az, olyan szövegkönyvet olvasott, amit fejből
3
tudtam. – Akár a mennyek szárnyas hírnöke...
Elcsuklott, befejezetlenül hagyva a sort, és idegesen a hajába túrt.
Ahogy beszélt, tudtam, hogy az emlékezetébe vési a szavakat, és ez
lehetett a kiborulásának az oka.
– Ó, Romeo, mért vagy te Romeo? – folytattam Júlia részét, reméltem,
ihletet kap tőle. Danny felém kapta a fejét, és engem bámult, ahogy a
színpad elülső része felé tartottam. – Tagadd meg az atyád, neved
hajítsd el, S ha nem teszed meg, esküdj édesemmé, És nem leszek
Capulet én se többé.
– Hallgassak-e, – suttogta Romeo válaszát, – vagy szóljak neki? –
Erőtlenül hangzott, tisztán látszott, a hirtelen felbukkanásom meglepte
őt.
Hatalmas mosollyal az arcomon tapsoltam. – Rómeó és Júlia, mi?
– Igen, ez idén a tavaszi színdarab. Nem tudtam, hogy bárki más is van
itt rajtam kívül.
Elnézett mellettem, én pedig éltem a lehetőséggel, hogy
tanulmányozhassam az arcát. Ő is rendelkezett a gyönyörű Walter
arcszerkezettel, de csiszolatlanul, ahogy borosta borította az arcát.
Legalább olyan jól nézett ki, mint Cole, de körülményesebb volt
észrevenni, és ehhez figyelnem kellett. Ez csendes, finomabb szépség
volt.
– Bocsánat, nem állt szándékomban zavarni – mondtam, ahogy toporgott.
3
William Shakespeare: Rómeó és Júlia
– A számítógépes labort kerestem.
– Az az épület másik felén van.
– Rájöttem, – mondtam sóhajtva. – Tiéd a férfi főszerep? Az elég
király.
Danny megrázta a fejét. – Még nem. A jövő héten vannak a
visszahívások.
– Ó, biztos megkapod, – mondtam neki, miközben felhúztam magam a
pódiumra. A szélén ültem és a lábamat lóbáltam. – Ez úgy hangzik, mintha
már minden lefutott volna.
– Nem tudom, – válaszolta, aggodalmasnak hangzott. – Valami lezárult.
Elég kemény beleélnem magam a karakterbe, és ez a rész... – felsóhajtott.
– Ez a legfontosabb színdarab, amiben meghallhattak.
– Ez a kedvenced, vagy ilyesmi?
– Nem, de a drámatanár azt mondta, az egyik barátja eljön megnézni.
Aki tehetségkutató.
– Talán felolvasó társra van szükséged, – mondtam, próbáltam
nemtörődömnek tűnni. Messze ez volt a leghosszabb beszélgetésem
Danny-vel, mióta a Walter-ekhez költöztem, és látni akartam, milyen
hosszan tarthat. – Segíthetek, ha akarod.
Danny bizonytalannak tűnt, mintha azt gondolná, hamarabb vágom meg
magam a papírral. – Megtennéd? – kérdezte.
– Nos, a Rómeó és Júlia nem a kedvenc Shakespeare darabom, –
mondtam neki az időt húzva. – De valószínűleg tudnék rá időt szakítani.
Egy kis időbe telt, mire Danny belejött. Először, mikor beszélt, a sorok
ügyetlenek voltak. De a híres balkonjelenet után, elfelejtette, hogy én
állok ott vele. Rómeóvá alakult, és én voltam Júlia.
Megszólalt az ebédidő végét jelző csengő, és Danny megrázta a fejét,
mintha álomból kelt volna. Már értettem, miért ő a dráma klub elnöke.
Nem csak szerepet játszott, beleélte magát, egészen addig, míg hitt
benne, hogy ő a karakter.
– Jól ment, nem gondolod? – kérdeztem, leszökdécselve a színpadról.
Danny követett lefelé, és az előadóterem ajtajához sétáltunk. – Igen,
jól. Elég jó vagy. Gondolkodtál a színjátszáson?
– Jaj, dehogy, – nevettem. – Túlságosan ideges leszek tömeg előtt. Nem
értem, te hogy csinálod.
 – Hogy érted?
– Nem tudom... – mondtam, bizonytalan voltam, hogy fejezzem ki
szavakkal, amit gondolok. – Te csak olyan...
– Félénk? – mondta nyersen.
– Igen, az.
– A legtöbben azt hiszik, barátságtalan vagyok, – magyarázott Danny,
zsebre dugott kézzel, – de csak nehéz beszélgetnem az emberekkel, nem
is tudom.
– Nekem is, – mondtam.
Küldött felém egy pillantást. – Ez nem igaz. Mindenkivel beszélsz.
– Nem mintha sok választásom lenne. Senkit nem ismerek errefelé, –
mondtam. Bánatos felhang volt a hangomban, így gyorsan visszatereltem a
témát Danny-re. – Ha olyan nehéz emberekkel beszélned, akkor hogyan
tudsz felállni oda, olyan sokuk elé?
– Az más.
– Hogyan?
– Először is, nem kerülök kapcsolatba velük, – mondta. – De persze van
valami abban, ha egy karaktert alakítasz, belebújsz más bőrébe, és ez
önbizalom löketet ad. Mintha a tömeg nem ítélkezhetne azon, aki vagyok,
csak mert előadok. A személy, akivé válok, nem az igazi énem.
– Ennek van értelme, – mondtam – de miért érdekel, mit gondolnak
mások? – Amit mondott, olyan volt, mintha mindenki utálná őt, ha
megtudnák, milyen is valójában.
Danny felhúzta a szemöldökét. – És mi van veled?
– Velem? – kérdeztem. – Mit akar ez jelenteni?
Igen, szerettem meggyőződni róla, hogy szalonképes a megjelenésem,
és kicsit merev voltam a jegyeimet illetően, de ez a kettő a kulcsa, a
sikeres emberré válásnak. Nem mintha kerülném a beszélgetést az
emberekkel.
Egy pillanatig Danny a szemembe nézett, úgy bámult, mintha próbálna
rájönni valamire.
– Semmi, – mondta végül és félrenézett. Kitolta az előadóterem ajtaját,
és a fénysugár olvadt aranyként árasztotta el sötét termet. – Amúgy,
köszönöm a mai segítséget. Nagyon szuper volt, de oda kell érnem az
órára.
 – Igaz, – mondtam zavartan. Miért zárkózott be olyan hirtelen?
– Otthon találkozunk, – mondta Danny. Kislisszolt a folyosóra, az ajtó
becsapódott mögötte és egyedül maradtam.
 Tizedik fejezet

Szombat reggel, végül kezdtem érezni a büntetésem következményeit.

– Hogy érted, hogy nem tudok menni? – kiáltotta Cole.
Nathan és én, éppen hogy visszaértünk a reggeli futásból és nyújtani
kezdtünk a ház előtti gyepen. Egy pillanattal azelőtt, Cole viharzott ki a
házból, hogy megtalálja az apját, aki a teherautót pakolta tele különböző
felszerelésekkel: sátrak, hálózsákok, egy doboz, tele edényekkel, amiben
főzni tudnak a tűz fölött és egyéb, a szabadban szükséges dolgokkal.
– Nem mondtam, hogy nem tudsz jönni – válaszolta George, felnézve a
munkájából.
Danny és Isaac, akik azzal voltak elfoglalva, hogy egy kenut szíjazzanak
Katherine furgonjára, rápillantottak Cole-ra és röhögni kezdtek.
– Apa, nem hagyhatom ki a kempingtúrát – mondta Cole, makacsul. –
Mindig úgy megyünk, mint egy család. – Ha azt gondolta, hogy az érzelmi
kártya működni fog, akkor Cole tévedett.
George felhorkantott. – Cole, ha jönni akarsz, akkor gyere. Megadom a
választás lehetőségét neked, úgyhogy nem értem, mi a probléma.
A probléma az volt, hogy Cole-nak egyik választás sem tetszett.
Amikor péntek délután hazaértem az iskolából, rájöttem, hogy Alex
nem pattintott le ebédnél. Hazament, valami gyomorinfluenzára
panaszkodva, bár még mindig nem beszélt velem. A Walter-ek az éves
kempingezésre indultak, de mióta Alex beteg lett, Katherine azt szerette
volna, ha valaki otthon marad vele. Ha úgy döntünk, hogy nem megyünk a
kempingezésre, és gondoskodunk Alex-ről a hétvégén, kiszabadulunk a
büntetés alól. De ha elmegyünk a kirándulásra, a büntetésünk ugyanúgy
megmaradna – még két hét elszigeteltség.
Nekem könnyű volt a választás.
Utáltam a szabadban lenni és a gondolattól, hogy kint aludjak a
bogarakkal, még a hideg is kirázott. Az itthon maradás, mindenképp nyerő
helyzet volt. Cole azonban dühös volt. Danny és az Ő születésnapja kéthét
múlva lesz, és nem volt hajlandó feladni a társadalmi életét, családi
kempingezés ide vagy oda.
 – Ez szívás – panaszkodott, ahogy nézte, hogy a családja kihúzódik a
felhajtóról, két telepakolt autóval.
– Sajnálom – mondtam.
– Nem, te nem – csattant fel, miközben másfelé nézett az ablakról. –
Még csak nem is akartál menni.
Tudtam, hogy csak rajtam töltötte ki a haragját, de ez még mindig arra
késztetett, hogy meghátráljak. – Ez nem csak az én hibám.
– Talán, ha nem lettél volna olyan részeg... – suttogta az orra alatt.
– Ne merj ezért engem hibáztatni – sziszegtem. – Te tervelted ki, hogy
lógjak az iskolából, attól függetlenül, megtettem-e vagy sem.
– Mindegy – mondta, és kiviharzott a szobából. Amikor hallottam a
bejárati ajtó csapódását, tudtam, kifelé vette az irányt, hogy az autóján
dolgozzon. A nap további részében elkerültük egymást. Alex a szobájában
maradt GoG-ot játszani, Cole pedig a garázsba zárkózott be. Próbáltam a
házi feladatomat csinálni, de nem tudtam koncentrálni. Helyette a
kanapén ücsörögtem, és egy szappanopera ismétlését néztem, amit
anyukám szeretett. Kerestem Danny bűnügyi sorozatát, de az csak éjjeli
műsor lehetett.
Később Cole bejött, hogy vacsorát készítsen magának. Miután
megsütötte a fagyasztott pizzát, lehuppant mellém.
– Sajnálom, hogy téged hibáztattalak – mondta –, csak dühös voltam
apura. – Aztán egy fél szelet pizzát tömött a szájába. Néhány órás
szerelés kellett ahhoz, hogy kitisztuljon a feje. Ez nem jelentette azt,
hogy meg is akartam bocsájtani neki. Cole-nak az a rossz szokása volt,
hogy a haragját rajtam vezette le, és ezt nem szerettem. Csendben
maradtam. Befejezte a rágást, és egy sóhaj kíséretében letette a
tányért. – Egy bunkó voltam, Jackie. Mi mást mondhatnék?
Egy pillanatig gondolkoztam. – Adj abból a pepperoniból egy szeletet
nekem is. Akkor rendben vagyunk.
Evés után úgy döntöttünk, hogy megnézünk egy filmet. Amíg Cole
bekapcsolta a Tv-t, Alex bement a konyhába vacsorát keresni.
Vágyakozva nézett az utolsó szelet pizzára, mielőtt kinyitotta a hűtőt.
– Hé, Alex – mondta Cole, miközben visszaült a kanapéra. – Akarsz nézni
velünk egy filmet?
Felnéztem, lelkesen vártam a válaszát, de mikor Alex rám nézett,
mogorva lett. – Elég elfoglalt vagyok azzal, hogy skorpió-trollokat
fogyasszak el pillanatnyilag, de kösz. – Megfogott egy zacskó chipset, és
eltűnt az emeleten.
Cole vállat vont, mikor hallottuk az ajtó csapódását. – Az ő baja. Ez egy
jó film.
Amit ő nagyszerű filmnek nevezett, az egy horror film volt, Őrült Jack,
és tudtam, később nem tudok majd aludni. Megpróbáltam elmagyarázni
neki, hogy a horrorfilmek nem igazán az én világom, de csirkének
nevezett, amíg vonakodva bele nem mentem. És ez volt az, amiért ott
ragadtam a kanapén, az arcomat Cole Walter vállába temetve egy
szombat este, miközben próbáltam nem szanaszét sikítani a fejem.
Nevetett a késelésen és folyton azt találgatta, ki lesz a következő, aki
meghal, én pedig minden tőlem telhetőt megtettem, hogy elbújjak a
takaró mögött. Az sem segített a helyzeten, hogy egy egész, égiháborús
zivatar támadta meg a házat.
Kikukucskáltam a szövet felett. – Ne menj ki! – ordítottam annak a
hülye lánynak, aki lassan kinyitotta a bejárati ajtót.
– Jackie meg van ijedve? – kérdezte Cole, miközben megbökte az
oldalam.
– Nem – mondtam neki, de a hangom remegett és tudtam, hogy nem
hangzott meggyőzően. Az eső verni kezdte az ablakot mögöttünk.
– De igen – mondta Cole, és kuncogni kezdett. Visszafordult, a
figyelmét ismét a képernyőre szegezte, épp időben, hogy lássa a hülye
lányt kilépni a sötét éjszakába. Aztán a TV és a fények kialudtak.
– Ó istenem! Értünk jön – visítottam, és az arcomat a legközelebbi
elérhető vállba temettem, ami történetesen Cole-é volt.
– Nem félsz, mi? – kérdezte.
– Hm, talán egy kicsit?
– Ne aggódj. – Állt fel a kanapéról, és ezzel elhúzta a védelmemet – a
vékony takarót, ami alatt rejtőztem – tőlem. – A biztosíték mindig
kivágódik nagy viharok alatt. Apu évek óta próbálja megjavítani.
– Srácok? – hallottam Alex-et kiáltani. Megjelent a konyhában, a
telefonja fényét használva, hogy lásson a sötét házban.
– Itt vagyunk, Alex – mondta Cole. – Megyek, megnézem, hátha a
tartalék generátort be tudom indítani. Tudnátok keresni néhány gyertyát,
arra az esetre, ha nem sikerül?
– Rendben – mondta Alex és megfordult, miközben Cole a hátsó ajtó
felé haladt.
– Várjatok srácok – sikítottam, miközben felugrottam. – Ne hagyjatok
itt egyedül.
Alex megállt és a válla felett rám nézett, amit jelnek vettem, hogy
kövessem. Amikor utolértem, az alagsor felé tartott. Rossz érzés gyűlt a
gyomromba.
– Alex? – kérdeztem, igyekeztem nem idegesnek tűnni.
– Igen?
– A gyertyák nem a pincében vannak, ugye?
– De.
– Azt hiszem, Cole-al megyek.
– Jó – mondta Alex. – De csak, hogy tudd, a tartalék generátor kívül
van, az egyik fészerben.
– Akkor már a pince – motyogtam, és mentünk a végzetünk irányába.

***

– Úgy fogjuk végezni, mint a lány a filmben, amit Cole nézetett velem –
mondtam Alexnek, ahogy lefelé haladtunk a pincébe.
– Meghalt? – kérdezte Alex, folytatva az útját lefelé.
– Hát, még nem – mondtam –, de tudom, hogy meg fog.
– Szóval?
– Ez a lényeg. Szóval, halottként fogjuk végezni.
Alex megállt a lépcsőn. – Jackie, ez csak a pince. Gondolod, hogy
szörnyek vannak ide lent?
– Nem, ez csak, hogy… – hallgattam el.
– Félsz a sötétben? – fejezte be helyettem Alex.
Sóhajtottam. – Igen, azt hiszem. – Nem szoktam, de a rémálmok óta,
nem tudom többé kezelni a sötétséget.
– Amint megtaláljuk a gyertyákat, nem lesz olyan sötét, oké?
– Oké – motyogtam, nem igazán éreztem jobban magam.
 Amikor elértük az alját, Alex megragadta a kezem és balra húzott.
Csodálkozva követtem. Ez volt az első, igazi beszélgetésünk a történtek
óta, ezért is olyan meglepő a hirtelen kapcsolat. Végig küzdöttük
magunkat a kartondobozok útvesztőjén, és mikor Alex hirtelen megállt,
egyenesen neki ütköztem. – Sajnálom – motyogtam.
– Ez az apám dolgozószobája – válaszolta, felemelte a telefont, így én is
láthattam. Egy nyitott ajtó körvonala volt, aztán semmi. – Mindig vannak
itt gyertyák.
Alex bement, és egy pillanatig haboztam odakint, de csak addig, míg
meghallottam egy borzalmas, dörömbölő zajt, valahonnan a pincéből.
– Hé, Jackie, csak győződj meg róla, hogy nem…
– Ó, Istenem, mi volt ez? – kiáltottam, mielőtt berohantam és
becsaptam mögöttem az ajtót.
– … csukódik be az ajtó – fejezte be Alex.
– Mi? – vinnyogtam.
– Ne csukd be az ajtót – ismételte sóhajtva. Megrázta a kilincset, de az
ajtó nem mozdult.
– Be vagyunk zárva? – kérdeztem, elborzadva.
– Úgy néz ki – mondta. – El van törve, mióta vissza tudok emlékezni.
– Mit fogunk csinálni? – kérdeztem.
– Csak várunk – mondta.
Végig sétált a szobában, nyitotta és csukta a szekrényeket, amíg nem
hallottam meg a gyufa hangját. Egy gyertya életre kelt, megtöltve
fénnyel a szobát.
– Sokkal jobb – mondta Alex.
– Most mi lesz?
– SMS-ezek Cole-nak, hogy mentsen ki minket – mondta, és járkálni
kezdett a szobában, feltartva a telefonját. – A francba. Nem találok
semmilyen szolgáltatót. – Összecsapta és visszatolta a zsebébe.
– Az enyémet, az emeleten hagytam – mondtam bűntudatosan.
– Rendben van. Nem tudhattad.
– Szóval, mit fogunk csinálni? – kérdeztem.
– Meg kell várnunk, míg Cole ránk talál, de addig…
Megragadott egy fahordót, és a szoba közepére tette. Erre rakta a
gyertyát, két széket húzott oda, ezzel egy asztalt készítve, amihez
odaülhetünk. Aztán odament az egyik szekrényhez, és keresgélni kezdett
a polcokon.
– Most mit csinálsz? – kérdeztem meg tőle, óvatosan leülve a rozsdás,
összecsukható székre.
– Ezeket kerestem. – mondta vigyorogva, mint aki nyert a lottón. A
kezében, egy ütött-kopott kártya pakli volt. Visszajött az asztalhoz és
kihúzta őket a vékony kartonból. – Mindig itt ültem bent és néztem, ahogy
az apám dolgokat javít meg, mikor kisgyerek voltam. Amikor csalódott
lett, mert nem tudott valamit megcsinálni, akkor hozta ezeket, és
különböző kártyajátékokra tanított.
– Szóval az apátok megjavított mindenfélét, de sosem gondolt rá, hogy
az ajtón megcsinálja a zárat?
– Próbálta. – Alex leült, és a vibráló gyertyafény árnyéka játszott az
arcán. – Soha nem mondtam, hogy jó volt ebben, és az ember sokkal
makacsabb, hogy kicserélje a fogantyút, mint amennyire nem, de végül
mindig kártyázás lett a vége.
– Ez szép – mondtam, és felhúztam a lapot, így láttam a képet a
hátoldalán. Ismerősen nézett ki, és valóban, ahogy Alex felém tartotta,
hogy nézzem meg őket, New York látképét pillantottam meg. Az
otthonomra emlékeztető kép, olyan váratlan volt, hogy a mellkasom
összeszorult. – Bárcsak az én apám is megtanított volna ilyesmire, amikor
kicsi voltam.
– Mért nem tette? – kérdezte Alex. Kevergetni kezdte a paklit, a keze
mozgott előre-hátra, ahogy a fedelek összeértek.
Megragadtam a hordó szélét, és próbáltam gondolkozni, hogy mi lenne a
legjobb módja a válaszomnak. Egész őszintén, az apámnak nem volt sok
szabadideje, mialatt felnőttem. Sebastian Howard elfoglalt üzletember
volt, sok munkával, és mikor haza jött, csak bezárkózott az irodájába.
Elfordítottam a tekintetemet Alex-ről. Nem akartam semmit, csak
őszintének lenni, de az utolsó dolog, amire szükségem volt, hogy még egy
okot adjak a Walter-eknek, amiért sajnálhatnak.
Vállat vontam és azt mondtam. – Nem voltunk különösebben játékos
család. Inkább filmet néztünk.
Alex közelebb hajolt. – Megtanítok valamit – mondta.
 Gyorsan osztott, miközben elmagyarázta a szabályokat. Miközben
felvettem a kezembe a lapokat, úgy véltem, hogy a kártyák öregebbek,
mint gondoltam. Mindegyik gyűrött és mocskos. A pikk ász ragacsos volt
valamitől, ami szőlőcukornak nézett ki, és éreztem a piszkot a kezemre
tapadni.
Az első néhány körben csak a szabályok megértésére koncentráltam,
semmi másra. Néha egy-egy lépéséről kérdeztem Alex-et és válaszolt, de
ezen a néhány szón kívül, csendben játszottunk. Megnyerte az első kört,
de akkor a stratégiáját kezdtem figyelni, és biztos voltam benne, hogy
legyőzhetem a következő körben. Osztottam, elrendeztem a kezemben a
lapokat, és feltettem Alex-nek azt a kérdést, ami reggel óta zavart
engem.
– Szóval, még mindig haragszol rám? – kérdeztem, ahogy a felső
kártyáért nyúlt, a maradék kupacba. Abbahagyta a mozdulatot és
felnézett rám. – Mert, ha igen, akkor ez most egy jó időpont arra, hogy
beszéljünk róla.
– Azt hiszem nem – mondta. Aztán egy hosszú pillanat után. – De nagyon
szeretném tudni, amit Mary mondott neked.
– Ez most rólad és rólam szól, nem pedig róla.
Mielőtt bármi egyebet mondhattunk volna egymásnak, távoli kiáltást
hallottam.
– Hol a pokolban vagytok? – Cole volt az, valahonnan a pincéből. Alex
átrohant a bezárt ajtóhoz.
– Itt vagyunk – kiáltotta.
Néhány percnyi keresés után a sötétben, Cole megtalálta a kulcsot,
amit az apja a fogason tartott a dolgozószobán kívül, és kinyitotta az
ajtót. A hajáról még mindig csöpögött az eső, az inge pedig a vállára
tapadt, és felfedte az alatta megbúvó izmait, de nem volt képes
visszakapcsolni az áramot.
Legnagyobb bosszúságomra, ahogy elindultunk vissza az emeletre,
néhány gyertyával a kezünkben, Alex elmondta Cole-nak, hogyan zártam
be magunkat dolgozószobába.
– Nem aggódj, Jackie – mondta Cole, még mindig rajtam nevetve, ahogy
beléptünk a konyhába. – Megvédünk minden ijesztő szörnytől.
– Ó, igen? – mondtam, egy kicsit morcosan. – Mit fogtok csinálni? Őrt
állni a szobám előtt egész éjjel?
– Nem. – A nappalira mutatott. A padlót hálózsákok, takarók és
párnarakások borították. – Úgy gondoltam, mindannyian aludhatnánk
idelent, mivel áram még mindig nincs.
Alex Cole-hoz fordult, fültől-fülig vigyorgott. – Jó ötlet.
Cole-nak ugyanolyan vigyor terült szét az arcán. – Igen – mondta. –
Tudom.
– Csodás – mondtam, próbálva higgadtan tartani a hangomat. A
megégett pirítóstól, a globális felmelegedésig skálán, ez egy katasztrófa
volt. A fejemben megjelent Heather képe, ahogy földre omlik örömében,
de egy hónapnyi együttélés után a Walter-ekkel, én már jobban tudtam.
Ezekkel a fiúkkal, csak a baj volt.
Végül sikerült kihúznom a kanapét. Cole és Alex megharcoltak a
kétüléses kanapéért, és nem volt meglepetés, mikor Cole került ki
győztesen, így Alex-nek az állítható támlájú székben kellett kényelembe
helyeznie magát.
Éppen befejeztem a párnáim elrendezését, mikor Cole elkezdte
kikapcsolni az övét. – Mit csinálsz? – sziszegtem és elkaptam a szemem.
– Bokszerben alszok – mondta, kilépve a nadrágjából, miközben
elfojtott egy vigyort. Lehúzta az ingét is, felfedve photoshoppolt
hasizmait. – Nem baj, ha bámulsz – mondta miközben lehuppant a kis
kanapéra. Kinyújtózott, hosszú lábait a karfán himbálóztatta. – Én nem
bánom.
– Nem bámultam – csattantam fel.
– Igen, Cole – tette hozzá Alex, aki, miután néhány tétova pillanatig a
bátyját nézte, úgy döntött, ő is leveszi az ingét. – Nem minden lány a
megszállottad.
– Csak annyit mondok – felelte Cole, bevackolva magát a párnák közé –,
hogy Jackie nem nézte meg a véznaságodat, miközben lehúztad az
ingedet.
– Csendben maradnátok mind a ketten? – mondtam, és hálát adtam a
sötétségnek, ami elrejtette a pirulásom. És valami felfoghatatlan okból, a
fiúk tényleg hallgattak rám, mindketten csendben maradtak, és
elhelyezkedtünk az éjszakára összetákolt ágyainkban.
Az izmaim fáradtak voltak a hosszú naptól, és azt hittem, azonnal
álomba zuhanok, de ehelyett ébren feküdtem, képtelen voltam becsukni a
szemem. Túlságosan is tisztában voltam vele, hogy Cole és Alex ott alszik
egy-egy oldalamon. Annyira feszült voltam, hogy mikor egy víz csepp a
homlokomra esett, majdnem felsikítottam.
– Jackie? – kérdezte Alex, álmos hangon. – Mi a baj?
– Azt hiszem, szivárog a mennyezet – mondtam, és kinyújtottam a
kezem a levegőbe. Miután néhány másodpercig így tartottam, valóban
éreztem, a hideg csobbanást a bőrömön.
– Hozok egy vödröt – mondta Alex. Ásítva mászott ki a székéből, és
indult el a konyha felé.
– Tessék, Jackie – szólalt meg Cole, és felállt. Felvette a párnáját és a
takaróját a kanapéról.
– Ne aggódj miattam – válaszoltam neki, ahogy leterítettem a
takarómat a nappali padlóján. – Megleszek.
Nem volt meglepő, hogy nem figyelt, és hamarosan már egy ágyat
készített a földre, közvetlenül mellém. Lehuppant, és nem tudtam nem
észrevenni, hogy ott fekszik mellettem, a karja centikre tőlem. Arrébb
tudnál menni? A kérdés már a nyelvem hegyén volt, de nem mondtam
semmit, nem akartam beismerni, hogy hatással van rám.
– Mi folyik itt? – kérdezte Alex, mikor visszajött a konyhából, egy tállal
a kezében.
– Nem hagyhattam, hogy a hölgy egymagában aludjon a földön –
válaszolta Cole. – Főleg a nők után szaladgáló, pszichopata gyilkosok után.
– Basszus, Cole – mondtam, és megütöttem egy párnával. – Ez nem
vicces. – Már sikerült elfelejtenem a filmet, amíg nem hozta fel újra.
Most már, soha nem fogok elaludni.
Alex csendben állt, és az éjszakai fekhelyére nézett, majd az üres
helyre, a jobb oldalamon. – Ó – mondta. Az edényt a kanapéra tette, hogy
abba folyjon a szivárgó víz, mielőtt visszament a támlás székhez.
A padlóról, teljes rálátásom nyílt a tomboló viharra, az ablaknál. Nem
volt sok látnivaló, de minden villámlásnál vártam, hogy Őrült Jack ott
álljon egy bárddal. Azt mondtam magamnak, hogy becsukom a szemem, de
nem tudtam másfelé nézni, miközben a mellkasom dübörgött.
– Cole? – kérdeztem végül, nyikorgó hangon.
– Uh, huh?
 – Le tudnád húzni a redőnyt? – már nem érdekelt, ha kigúnyol.
– Persze – mondta, és lassan felállt. Kihúzta a függöny zsinegét, de
párszor meg kellett rántania, hogy a rolók leessenek. Miután visszafeküdt
a helyére, és már nem láttam ki, kiengedtem végre a benntartott levegőt.
– Tudod – mondta Cole, ahogy visszafeküdt. – Azt hiszem, az egyetlen
ok, amiért azt akartad, felkeljek az az, hogy újra láthasd a tökéletes
hasizmaimat.
– Cole – szóltunk egyszerre Alex-el –, fogd be.
Kuncogott, de azután ismét csend lett. Olyan hangtalan minden, hogy
hallottam a vízcseppek csepegő hangját, amikor a kanapén lévő tálba
esnek. Mellettem Cole már elbóbiskolt, puha sípoló hang hagyta el a
száját, ahogy lehelt ki és be. Nyikorogtak a rugók, ahogy Alex
megmozdult a fotelben, és láttam az alakját mozogni a sötétben.
– Mi a baj? – suttogtam. Ledobta magáról a takarót a földre.
– Kényelmetlen a szék – felelte. Ahogy ott állt félszegen, tudtam,
engedélyt vár arra, hogy mellém feküdhessen.
– Oké – mondtam neki.
Úgy tűnik ez elég volt, mert egy másodperc múlva Alex kinyújtózott
mellettem, és nem sokkal azután, már aludt. Alvás közben, mind a két fiú
közelebb araszolt hozzám, és mikor végre elbóbiskoltam, egy kar
átkarolta a derekamat, egy kéz pedig összefonódott az enyémmel.

***

A vasárnap gyorsan eltelt. A fiúk reggel felhívták Will-t, aki átjött

megjavítani az áramot. Amint az újra működött, Cole eltöltött egy kis időt
az ESPN sportcsatorna nézésével, mielőtt a szülei hazaértek. Alex
megpróbált rávenni a GoG játékra, de nem voltam hajlandó megszegni
Katherine és George szabályait. Maradtam a szobámba és olvastam, amíg
a telefonom csengeni nem kezdett.
– Sammy? – kérdeztem, és felvettem azonnal, ahogy megláttam a nevét.
– Hé, csajszi – mondta. – Mit csináltok?
– Nem sokat – mondtam, miközben ellöktem magam az íróasztalomtól, és
az ágy felé indultam. Ráomlottam a takarómra, és a telefont áttettem a
másik fülemre. – Csak egy kis anatómia házi feladatot csinálok a jövő
hétre.
– Huh, tipikus Jackie – bírált Sammy. Szinte láttam a halvány rózsaszín
szőnyegen ülni, és a lábkörmét lakkozni a kollégiumi szobánkban. – Egy
csomó dögös sráccal élsz, és ahelyett, hogy felfedeznéd Cole-t és valós
anatómiai élményre tennél szert, te elvagy egy tankönyvvel, mint egy
kitaszított.
– Nem mintha soha nem látnám őt – mondtam neki. – Úgy értem, tegnap
éjszaka, együtt aludtunk.
– Mi van?
– Oké, várj – mondtam visszakozva. – Ez rosszul jött ki.
De Sammy már teljesen benne volt – a hanta módon. – A legjobb
barátom elment, szűztelenítette magát, és el sem hiszem, hogy nem
hívott fel, mondjuk… ma reggel? Komolyan, elköltöztél és puff! Nem hallok
majd felőled öt évig...
– Ó, Istenem ne! – mondtam, a telefonba kiabálva.
– Mi nem? Öt éves búcsú, mert őszintén szólva, tényleg kezd olyan
lenni. A következő dolog, tudod az, hogy vadásznom kell rád a Facebook-
on, hogy lássam élsz-e még.
– Abba hagynád, ezt a dráma királynőzést?
– Viccelsz velem? – mondta, egyértelműen idegesen. – Ez a helyzet,
totálisan feljogosít a teljes drámai állapothoz!
– Sammy – szóltam, lejjebb véve a hangom, így senki nem hallhat meg. –
Lenyugodnál? Nem szűztelenítettem magam, vagy ehhez hasonló.
– Szex, Jackie. Szexről beszélünk!
– Igen – mondtam. – Tudom, hogy miről beszélünk, és azt nem csináltam.
– Ó – mondta hosszú hallgatás után. – Akkor mi a fenéről beszélsz?
– Mikor azt mondtam, hogy „aludtunk” azt jelentette, hogy elaludtunk
egymás mellett.
– Nos, ez kevésbé teljes hírértékű. Mr. Elvis velem alszik, mikor nem
érzi kényelmesnek a kutyaágyát, és csinálja ezeket a kicsi pukikat, amik
bűzlenek az egész szobában, de mégsem szoktad hallani, hogy erről
fecsegek.
– Nem én vagyok az egyetlen fecsegős – mondtam. – És nem tudom, ez –
csak elég nagy dolog nekem. Nem tudom, hogy mihez kellene kezdenem
vele, Sammy.
 – Nem az a lényeg, hogy mit kezdj vele. Hanem az, hogy te mit csinálj
vele. Ragadd meg a nagy, férfias karizmait, ami felteszem, hogy van neki,
és mutasd meg neki, amit New York kínál.
– Oké, tudnál komoly lenni egy pillanatra? Össze vagyok itt zavarodva –
mondtam neki. – Próbálok nem törődni vele, de akkor tesz valami
aranyosat, mint például, nem is tudom, elvisz egy körútra a farmon, hogy
felvidítson, és én csak – argh! – felkaptam a párnám, és átdobtam a
szobán.
Sammy sóhajtott. – Rendben, sajnálom. Kicsit izgatott lettem, hogy
végre hallok rólad.
– Kicsit izgatott?
– Szeretnél beszélgetni a Cole-os dolgaidról, vagy nem?
– Erről van szó. Nem akarom, hogy Cole-os dolgaim legyenek. Csak túl
akarok lenni a következő néhány éven, és hazamenni.
– Akkor, a középiskola következő két évében nem lesz barátod?
– Nem tudom.
– Jackie, csak mert elköltöztél, az nem jelenti azt, hogy nem tudsz
emberekkel ismerkedni.
– Nem félek attól, hogy ne tudnék kapcsolatot kialakítani, Sammy – csak
ha róla van szó.
– Miért?
– Mert ő egy komplett soviniszta. Amikor iskolába megyünk, mintha
minden alkalommal másik barátnője volna. – Valójában, ez csak egy ürügy.
Az igazi okot, amiért meg voltam rémülve, bármi is folyik Cole és köztem,
túl nehéz volt beismernem.
– Oké – mondta, miközben hangosan gondolkodott –, szóval kissé olyan,
mint egy férfi szajha. De drágám, hidd el nekem, ha azt mondom, hogy
helyre tudod hozni. A pozitív dolgokra kell összpontosítanod. Úgy hangzik,
mintha aranyos is tudna lenni, amikor akar.
– Nem csak az. Ez…. – elhalkultam, még mindig küzdök kimondani, amit
gondolok,
– Ez mi?
– Hogy lehetnének ilyen érzéseim? – kérdeztem, és szorosan
összecsuktam a szemem. – Nem kellene ilyet éreznem, mióta...
– Mióta micsoda? – csattant fel. – A családod balesete óta? Soha nem
szabad újra szeretned valakit miatta? – A harag a hangjában váratlanul
ért.
– Nem, én nem úgy értettem, de… – megálltam és vettem egy mély
lélegzetet. – Nem gondolod, hogy túl korai?
– Istenem, Jackie, nem! – kapkodott rémülten levegőért Sammy –
Nincsenek arra szabályok, hogy mi a gyászolás helyes módja. Lehet, hogy
egy kapcsolat, jó dolog lenne.
– Hogyan?
– Segíthet gyógyulni – mondta. – És nem tudom…. Tovább lépni?
Bólintottam a fejemmel, és azt mondtam Sammy-nek. – Rendben – még
akkor is, ha nem gondoltam komolyan. Miért viselkedik úgy, mintha helyre
kellene jönnöm? Itt voltam Coloradóban, miközben éltem az életem. Nem
volt szükségem egy kapcsolatra a gyógyuláshoz, vagy bármi máshoz, és
egész biztosan nincs szükségem Cole-ra.

***

Hétfőn, mind kiszálltunk a kocsiból, mikor odaértünk az iskolához.

Danny-nek és nekem várnunk kellett a többiekre, amíg kivették a
hátizsákjaikat, mert a miénk volt a halom alján.
– Szóval, milyen volt büntetésben lenni? – kérdezte Danny.
Ez az első dolog, amit az előadóteremben töltött délután óta mondott
nekem. Alapból nem hagyott figyelmen kívül – biccentett nekem ma
reggel, amikor összefutottunk egymással a folyóson –, és már elfogadtam,
hogy Danny csendes típus.
– Jó – kellemesen meglepődtem, hogy valójában beszélgetést indított
velem. Haladást történt! – A fények kialudtak, de volt egy halom házi
feladatom, amit megcsináltam – mondtam. Danny a vállára akasztotta a
hátizsákját, és bólintott. – Milyen volt a hétvégéd? – kérdeztem, próbálva
fenntartani a beszélgetést, ahogy haladtunk az épület felé.
– Nem szeretem a kempingezést.
– Tényleg? – kérdeztem és a hangom felszaladt meglepetésemben. A
Walter fiúknak azt hittem, hogy élvezet a kinti lét. Végül is egy farmon
nőttek fel.
– Azok a rettenetes bogarak baromira kiborítanak – mondta.
Fuldokoltam, mert egy pillanatig azt hittem, komolyan gondolja. – Csak
vicceltem – tette hozzá gyorsan, de nehéz volt megmondani, mert az arca
komoly maradt. – A bogarakról legalábbis. Én inkább házon belüli típusú
srác vagyok.
– A semmi közepén élsz – mutattam rá.
– Megvonta a vállát. – A dráma osztályom elment egy tanulmányi
kirándulásra Chicagóba az első évben, és az megfelelőnek tűnt. Inkább
élnék a városban.
– Igen, van benne valami, a sok ember, a forgalmas utca és a mozgás
arra késztet, hogy élőnek érezd magad. – Danny olyan tekintettel bámult,
amit nem tudtam megfejteni, úgyhogy folytattam. – Ha élvezted Chicago-
t, New York-ot imádni fogod.
– New York – ismételte lassan.
– Igen – mondtam. – Az a legjobb hely a világon.
– Megkaptam a szerepet – mondta, hirtelen témát változtatva.
Pislogtam. – Ó, igen – válaszoltam végül, miközben rájöttem, hogy a
Romeó és Júliáról beszél. – Gratulálok, Danny. Ez nagyszerű hír.
– Köszi – mondta, majd elment és eltűnt a zsúfolt folyosón.
 Tizenegyedik fejezet

A következő két hét gyorsan eltelt, összefolytak a napok. De a mai, más

volt. Amikor hazaértem az iskolából, egyenesen a konyhába mentem, ami
egy pékséggé alakult, mióta reggel elmentünk. Mrs. Walter egy tepsi
süteményt húzott ki a sütőből – már az elülső verandán éreztem az illatát
–, és négy adag meleg, ragacsos finomság már ezüst állványon várakozott.
– Szia, Jackie – mondta, miközben egy kiszedővel kilapátolt néhány
süteményt. – Hogy telt a napod?
– Jó volt – válaszoltam automatikusan. – Csodás illatuk van. Mi az
alkalom?
– Köszönöm, édesem. – Tányérra tett vagy fél tucat süteményt. – Az
ikreken a sor, hogy a holnapi focimeccsükre nassolnivalót vigyenek. Ha
már szóba kerültek, meg tudnád keresni őket nekem? Órák óta nem
láttam őket.
– Persze – mondtam. – Melyik párost?
– Ó! – nevetett Mrs. Walter. – Zack-et és Benny-t. Tessék, vidd ezt
magaddal.
Átadta a tányért, és a szörnyek szobája felé vettem az irányt,
boldogan attól, hogy van nálam békeajánlat. Amint elértem a lépcső
tetejét, Zack kidugta a fejét az ajtón.
– Azok csoki szeletek? – kérdezte.
– Aha – mondtam, a tányért a fejem fölé tartva, hogy ne érhesse el.
Csodálkoztam, hogy nem érezte az illatukat, korábban az egész házban
süti illat volt. – Mielőtt adnék, tudnom kell, hol van Benny.
– Itt bent – mondta Zack, megragadta a szabad kezem, és behúzott a
szobájába. – Itt van Parker-rel. Srácok, Jackie-nek sütijei vannak!
Pár másodperc alatt, a fiúk és Parker is a lábaim körül cirkált, a
süteményt követelve, és úgy éreztem magam, mint mikor egy úszó, nyílt
vízre sodródik.
– Rendben, rendben! – mondtam idegesen nevetve.
Miután felkaptam egy sütit, hogy tuti, legyen egy nekem is, letettem a
tányért, és a saját biztonságom érdekében elhátráltam. Percek alatt
beszippantottak mindent, és majdnem meglepődtem, hogy a tányért nem
ették meg.
– Na, Jackie – mondta Parker, miközben tisztára nyalta az ujjait. –
Tudod, hogy kell játszani a Mario Kart-ot, vagy túl lányos vagy a
videojátékokhoz?
Az ikrek már elmentek, valószínűleg újabb adagért könyörögni az
anyjukhoz, és úgy döntöttem, ez tökéletes lehetőség, hogy sikerüljön
jobban megismernem Parker-t. Mióta beköltöztem, Parker nyilvánvalóvá
tette, hogy nem kedvel engem. Állandóan megjegyzéseket tett arról,
milyen lányos voltam, mintha az valami bűn volna, és egyszer szándékosan
a kedvenc szoknyámra öntötte a szörpöt. Ha találnék valami közöset
bennünk, talán képes lennék kapcsolatot teremteni vele. Nem tudtam
valami sokat arról, milyen nővérnek lenni, de mindig szerettem, ha Lucy
hagyott nyerni, mikor játszottunk.
– Azt hiszem, elboldogulok – mondtam neki, és lehuppantam az egyik
babzsákra. – De olyan kontrollert akarok, amin nincs csokoládé.
Amíg beállította a versenyünket, szánt rá időt, hogy elmagyarázza
nekem a játékot, miközben mutatta, hogy melyik gombbal, mit csináljak.
Később, mikor Bowser hamarabb ért célba Peach hercegnő előtt, Parker a
levegőbe bokszolt. – Igen! – kiabálta és felugrott izgalmában. – Megint én
nyertem!
– Hűha, túl jó vagy ebben – mondtam neki, próbálva visszatartani egy
mosolyt.
– Nem igazán – felelte Parker és rám kacsintott. – Csak nem úgy
vezetek, mint egy lány.
– Parker? – kérdezte Alex, bedugva a fejét a szobába. Mikor meglátta
őt, azt mondta. – Hát itt vagy. Anya szeretné, ha lemennél.
– Jól van – válaszolta, és ledobta a kontrollert a padlóra. – Úgy is
kezdtem unni a seggszétrúgást.
Mindketten néztük, ahogy elment és becsapta a szobaajtót, majd Alex
felém fordult. Hé, Jackie – mondta. – Mit csinálsz itt?
– Próbálok kötődni – sóhajtottam, az ujjamra tekerve a zsinórt. –
Nyilvánvalóan nem vagyok valami jó benne. Nem hiszem, hogy kedvel.
Alex láthatta is, mikor bejött a szobába. – Nem arról van szó, hogy nem
kedvel – mondta mellém ülve. – Csak azt hiszem, nem szokott még hozzá,
hogy egy másik lány is van a házban.
– Azt gondolnád, hogy izgatott – mondtam, csalódottan visszasüppedve
a babzsákra. – Miután annyi fiút kellett elviselnie egész eddigi életében,
azt vártam, hogy el akar majd tölteni egy kis csajos időt.
– Ha nem vetted volna észre, Parker nem igazán csajos lány. – Felkapta
a kontrollert, amit a testvére a padlóra dobott, és letörölt róla egy
csokimaszatot.
Csúnyán nézek rá. – Arra rájöttem, de azt szeretném, ha kedvelne.
Eléggé kisebbségben vagyunk errefelé.
– Nos, ez soha nem fog változni, mennyire álltok ti ketten közel
egymáshoz – mondta. – Csak hagyd, hogy menjen minden a maga útján.
Végül majd hozzád szokik.
– Igen, azt hiszem.
– Mit szólnál, ha játszanánk egy gyors kört, és megmutatnád nekem, mit
tudsz?
– Rendben – válaszoltam neki, miközben hátradőltem. – De ne könnyítsd
meg nekem.
– Sosem tenném – mondta, a kezében pörgetve a kontrollert. –
Igazságosan akarlak legyőzni.
– Sok szerencsét – mondtam neki, ahogy mindketten kiválasztottuk a
karakterünket.
– Nincs rá szükség. – Összeráncolta a homlokát, miközben a TV-re
koncentrált.

A játék újrakezdődött a pörgő és csattanó hangokkal, és akárcsak

legutóbb, most is az én autóm lépte át először a célvonalat.
Alex ledobta a kontrollerét. – Hihetetlen! – kiabálta.
Rákacsintottam. – Mondtam neked, hogy szerencsére lesz szükséged.
Összehúzza a szemét, gyanakodva az újdonsült versenyzési
képességeimre, és megkérdezi. – Újra?
– Ha másodszor is veszíteni akarsz.
– Nagyon le fogsz maradni – szólt, eltökélt kifejezéssel az arcán.
Balszerencséjére, Mario Kart bajnok voltam. A következő harminc
percben, minden egyes karakterrel levertem. Túl könnyű volt – Lucy-t
érdekelte a játék, mikor gyerekek voltunk, és minden nap ezzel
versenyeztünk iskola után.
– Tudod, csak azért hagytam nyerni Parker-t, hogy rendes legyek –
mondtam neki, mikor végül feladta.
– Rájöttem – mondta sérült büszkeséggel. – Nem mondhatod el
senkinek.
– Ki mondja?
– Én. Ez bizalmas információ.
– Ez olyan sokat számít?
– Te ezt nem érted – próbálta elmagyarázni. – Én vagyok a videojátékok
királya. Senki nem győzött le eddig soha. – Alex hitetlenül rázta a fejét.
– Letaszítottalak a trónról – mondtam, miközben fel-le húztam rá a
szemöldököm. – És mindezt Peach hercegnővel tettem.
Mintha kábulatban lenne, a fejét ingatta és felnézett rám. Egy
pillanatra azt hittem dühös, de aztán azt mondta. – Tudod, hogy
imádnivaló vagy, ugye? – kapta a kezét a szája elé, mikor rájött, mit
mondott.
Mosolyogtam. – Te magad sem vagy olyan rossz.
Alex elpirult és félrenézett, keskeny vonallá préselte össze az ajkait,
világosan látszott, hogy kiborult saját magára. Azt hittem távozik, de
aztán vett egy mély levegőt, és valami olyat tett, amire soha nem
számítottam tőle – megcsókolt.
Lassan és finoman kezdődött, az ajkai puhák. Eltartott egy pillanatig,
amíg reagáltam, de mikor megtettem, átöleltem és szőke hajába túrtam
az ujjaimmal. Hallottam a pulzusom lüktetését a fülemben – Alex-el
csókolózok! Sosem gondoltam még vele kapcsolatban erre, mert mindig is
csak barátnak tűnt, de meleg érzés virágzott ki a mellkasomban, majd
lefelé a karomon és a lábamon, akár egy inda, másképp mutatva ezt.
Sammy horror történeteket mesélt nekem a csókolózásról. A volt
barátját, Snake-et említette. Akinek a nyelve úgy csapkodott, mint egy
ostor, állandóan döfködve őt a szájában, mikor csinálták. Ő volt az a rövid
afférja, aki annyira nyálas volt, mint mondta, mintha egy túlérett körtével
smárolna. Azóta rettegtem az első, igazi csókomtól. Mi van, ha rosszul
csinálom, és az a valaki rosszat fog gondolni rólam? De most, ebben a
pillanatban, ezek a gondolatok szertefoszlottak. Alex ajkai az enyémen, a
tenyere az arcomon, jó érzés volt.
Elhúzódott, hogy rám nézzen, és láttam, a szemei tele voltak kétséggel.
Küldtem felé egy megnyugtató mosolyt, amire kaján vigyor terült el az
arcán, mielőtt visszahúzott volna egy másik csókba. Ez már kevésbé volt
óvatoskodó, inkább mohóbb. Átkarolta a hátam, ledöntött a babzsákra, és
hozzányomta a testét az enyémhez.
– Hé, Jackie? – kérdezte Cole, kinyitva az ajtót – Parker azt mondta,
itt vagy...
Alex elugrott tőlem, de Cole mozdulatlanul állt, és tátott szájjal bámult
minket.
Egy ideig egyikünk sem mondott semmit.
Aztán Alex lábra vergődött. – Kimegyek, ha nektek kettőtöknek
beszélnetek kell – mondta, a tarkóját vakarva zavarában.
– Ne vesződj vele – felelte Cole határozottan. – Világos, hogy el vagytok
foglalva. – Még egyszer rám nézett, mielőtt becsapta az ajtót.

***

A másnapi reggeli, enyhén szólva is érdekes volt. Cole mogorván bámult

rám a gabonapelyhes tálja fölött, ami bonyolulttá tette, hogy megkenjem
a pirítósomat lekvárral. Leejtettem a kést a padlóra, amitől eperragacs
fröccsent szét a linóleumon.
– Jól vagy, Jackie? – kérdezte Nathan, megbökve a csípőjével,
figyelemfelkeltésként. Egymás mellett álltunk a konyhapultnál, én a
reggelimmel, ő meg egy barna papírzacskóba pakolta az ebédjét.
– Igen, csak kicsit fáradt vagyok. – Ez hazugság volt, de nem mondom el
neki az igazat, miközben Cole figyel.
Tulajdonképpen, tiszta ideg voltam. Tegnap éjszaka szemhunyásnyit
sem aludtam, még a fáradtság ellenére sem, miután benyomtam egy egész
adagot Alex Kickstart energiaitalából. Nem tudtam másra gondolni a
csókunkon kívül és arra, mit fog jelenteni ez a barátságunkra nézve. Mi
van, ha Alex hirtelen furcsa lesz, és többé nem akar majd velem lógni?
Nem akartam őt barátként elveszíteni, nem is beszélve arról, hogy kínos
lenne látni őt minden nap a ház körül. A pillanat hatása alatt bekövetkező
csókunk, hirtelen rossz dolognak tűnt.
– Oké, csak biztos akartam lenni benne, hogy nem felejted el, anya jön
értünk suli után.
– Mi? – kérdeztem, szúrós tekintettel nézve fel. – Miért?
Cole-ra bámult, mielőtt gyorsan visszanézett rám, és azt suttogta. –
Születésnapi vásárlás, emlékszel?
– Ó!
Azután, ami előző este történt, teljesen elfelejtkeztem róla, hogy
holnap lesz Cole és Danny szülinapja, és ajándékot kell vennem
mindkettőjüknek. De ahogy elindultunk az iskolába, volt egy olyan
érzésem, Cole nem akar semmit tőlem, csak azt, maradjak távol tőle.
Általában felajánlotta, hogy elfuvaroznak Nick-el, amire én nemmel
feleltem. De ma elfurakodott mellettem, ahogy mindenki a bejárati ajtó
felé tartott, és még csak arra sem vette a fáradtságot, hogy rám nézzen.
Még le se léptem a tornác lépcsőin, de már elment, Nick fekete Porsche-
ja kígyózott lefelé a felhajtón.
Egész nap próbáltam kiagyalni valamit az órák alatt, amivel rá tudom
venni, hogy rendbe hozzuk a köztünk lévő problémát. De igazság szerint,
mit vehetnék neki, ami azt mondja, „Sajnálom, hogy láttál a testvéreddel
csókolózni”? Minél többet gondolkoztam rajta, annál idegesebb lettem.
Cole-nak nincs joga dühösnek lenni rám. Nem randiztunk.
Azonkívül meggyőztem magam, hogy a napfénybe emelkedek, az iskola
hátralévő részében, így nincs időm Cole-al foglalkozni. Valami
határozottan történik Alex és köztem. Nem beszéltünk róla anatómián,
mert túl ideges voltam, de hatalmas mosollyal nézett rám, mikor
besétáltam az osztályba.
Remélhetőleg ez azt jelentette, a dolgok nem változtak meg közöttünk,
és elfelejtkezhetünk erről az egész csók dologról, és lehetünk újra csak
barátok. Aztán tettethetném, hogy ez soha meg sem történt.
– Sziasztok srácok – mondta Katherine, letekerve az ablakot, ahogy a
furgonhoz léptem. Hátranézve a vállam fölött, megláttam Alex-et,
Nathan-t és Lee-t, akik pont mögöttem voltak, hátizsákjuk a vállukról
lógott.
– Nyissad! – kiabálta Lee, majd eltolt az útból, felrántotta az első ajtót
és beugrott.
 – Ez goromba volt, Lee – mondta neki Katherine, de az unokaöccse nem
figyelt. Lee már a rádiót babrálta, az állomások között ugrált, míg olyat
talált, ami tetszett neki.
– Nincs baj – biztosítottam róla Katherine-t, és elcsúsztattam a hátsó
ajtót. Jó nekem, bárhol ülök is.
Alex és én ültünk a középső ülésekre, míg Nathan foglalta el a hátulját.
Mint szokásosan, Isaac nem mutatkozott. Amint mindannyian becsatoltuk
magunkat, Katherine kihúzódott az iskola parkolójából, az autópálya
irányába fordulva. Tizenöt perces útra volt a bevásárlóközpont, és miután
mindenki kikecmergett a leparkolás után, Katherine adott nekünk néhány
utasítást.
– Emlékezzetek rá srácok, Zack-nek és Benny-nek focimeccse van ma
este, szóval gyorsnak kell lennünk. Mindenkinek itt kell lennie fél óra
múlva az ajándékával, vagy sétálhat haza. És kérlek titeket – tette hozzá
sóhajtva –, ne legyenek idén helytelen ajándékok.
Lee még azelőtt elment, hogy Katherine befejezhette volna a beszédet,
és Alex is elsietett, hogy legyen ideje megállni a kedvenc videojáték
boltjánál, miután megvette a tesói ajándékát. Nem tudva a
bevásárlóközpont alaprajzát, még mindig tanácstalan voltam, mit vegyek
Cole-nak, így Nathan után mentem.
– Ide be – mondta, besétálva egy elektronikai boltba. Átvezetett a TV-
k, számítógépek és más bigyók sorai között célirányosan, mintha pontosan
tudná hová tart. Tudta. Egy fényes, hangvezérelt rádió előtt álltunk meg.
– Cole ezzel szemezett egész évben – mondta Nathan. – Be akarja
szerelni az autóba, amit helyreállít. – Megfordította az árcédulát. – A
fene. Reméltem leakciózzák, ha az új verzió kijön.
– Mi lenne, ha együtt vennénk meg? – javasoltam.
– Jackie, még a felét sem tudom kifizetni – felelte. – Azonkívül még
Danny-nek is kell vennem valamit.
– Ne aggódj emiatt, Nathan – mondtam, a pénztárcámban lévő
hitelkártyára gondolva. – Csak fizess annyit, amennyit tudsz.
Megrázta a fejét. – Nem tehetem, Jackie. Az nem igazságos.
– Több, mint elég pénzem van – felelem neki. Mikor még mindig nem tűnt
meggyőzöttnek, hozzátettem. – Azonkívül, teljes mértékben kisegítesz.
Fogalmam sem volt, mit vehetnék Cole-nak, mikor idejöttünk. Nem
zsebelhetem be az összes érdemet.
– Biztos vagy benne? – kérdezte, az árcédulát bámulva.
Megragadtam a dobozt a polcról, és bólintottam. – Teljesen.

***

Másnap reggel valaki az ajtómon kopogott, még az ébresztőm

megszólalása előtt.
– Gyere be! – kiáltottam, felülve az ágyban.
– Reggelt, Jackie – mondta Nathan belépve.
A kezében az ajándék, amit Cole-nak vettünk, és már be is volt
csomagolva kék papírba.
– Reggelt, Nathan. Mi a helyzet? – kérdeztem.
– Csak jöttem szólni neked, hogy ma reggel nem futok. Anya mindig
áfonyás palacsintát készít, ha valakinek születésnapja van, és mindannyian
nézzük, ahogy kibontják az ajándékaikat.
– Reggeli ajándékozás? – kérdeztem, kiugorva az ágyból.
– Igen – mondta a szemöldökét ráncolva. – Még mindig nem találtál
semmit Danny-nek?
Tegnap, miután megvettük Cole-nak a hangrendszert, Nathan megvette
Danny-nek az első évadot, a kedvenc bűnügyi műsorából, a The Bood
Trails-ből (Véres Nyomok-ford.), amit felismertem az éjszakákról, mikor
egyikünk sem tudott aludni. De az ajándék, amit Danny-nek akartam venni,
valami olyasmi, amit nem tudok a bevásárlóközpontban beszerezni, és
iskola utánra volt egy tervem a megszerzésére.
– Nem – válaszoltam, sarkig tárva a ruhásszekrényem ajtaját. – Van egy
nyomtató valahol, amit használhatok?
– Persze, van egy a szobámban – mondta Nathan. – Találkozunk
reggelinél.
Száguldoztam a szobában, hogy átvegyem a pizsamám és összepakoljam
a táskám. Aztán a számítógép felé fordultam és vártam, hogy
felébredjen. Mikor végre megtette, kihúztam a hitelkártyám és
megvásároltam Danny ajándékát, mielőtt átviharzottam Nathan
szobájába, kinyomtatni. Nem volt idő szülinapi kártyát készíteni, és kis
ajándéktasakom sem volt, így félbehajtottam a darab papírt, majd
lementem a konyhába.
– Jó reggelt, Jackie – üdvözölt Katherine, ahogy beléptem. A tűzhelynél
állt, a palacsintát dobálta, miközben vezényelt George-nak, hogyan
facsarjon friss narancslevelet. Ezt elnézve, több volt a pulton, mint az
edényben.
– Reggelt – köszöntem vissza.
Danny és Cole már az asztalnál ült, egy halom ajándék volt velük
szemben. Közvetlenül mellettük ácsorgott Zack és Benny, az ujjaik égtek
a vágytól, hogy kinyissák az ajándékokat.
– Boldog Születésnapot, srácok – köszöntöttem fel őket, rájuk
mosolyogva.
– Köszi, Jackie – mondta Danny, most először rám mosolyogva. Cole
csupán a fejével bólintott.
Már a többség a konyhaasztalnál ült, leszámítva Jack-et és Jordan-t,
akik a kamerájukat állították be, hogy felvehessék az ajándékbontást.
Meglepődtem, hogy Will-t a pultnak dőlve látom, és még inkább, mikor
megláttam egy lányt a karjai között, aki a fejét a mellkasán pihentette.
Nathan mellé ültem, miközben Katherine behozott egy nagy tányér
szalonnát az asztalra. – Ő Hailey? – súgtam Nathan fülébe, átnézve a
lányra, akinek fekete haja és nagy, kerek szemei voltak.
– Igen, Will menyasszonya. Együtt járnak iskolába.
– Erre gondoltam – mondtam. Mióta beköltöztem a Walter-ekhez, sokat
hallottam a közelgő esküvőről.
Amint mindenki degeszre tömte magát Katherine finomságaival, a fiúk
elkezdték kibontani az ajándékokat. Cole volt az első, és mikor odaért
Nathan és az én ajándékomhoz, elképedve nézett fel.
– Ezt nekem vetted? – kérdezte Nathan-t döbbenten. – Évek óta
vágytam rá.
– Jackie és én vettük – mondta Nathan, kijavítva Cole-t. – Szívesen.
A nevemet hallva, Cole tétovázott, de végül felém bólintott a fejével. –
Köszönöm.
– Nincs mit – mondtam.
Aztán Danny volt soron. Kicsomagolta az összes dobozt, amikben főként
ruhák voltak, mint kiderült, kivéve egyet, ami egy sajátkészítésű,
ingyenes wet willy kupon volt, Jack és Jordan jóvoltából.
– Mi az a wet willy? – kérdeztem, ahogy a srácok nagy része nevetni
kezdett a viccen, amiről én teljesen lemaradtam.
Jack ajkai ördögi vigyorra húzódtak. – Hadd mutassam meg. – Benyomta
az ujját a szájába, majd olyan gyorsan, akár a villám, bedugta a fülembe.
– Ó, istenem, visszataszító! – panaszkodtam, távolabb lökve Jack-et.
Mindannyian nevettek, miközben Katherine leszidta a fiát, én pedig
Jack nyálát próbáltam eltávolítani, bántalmazott fülemből.
– Wet willy – mondta Isaac, rám vigyorogva. – Egy csíny, mikor az ujjat
benedvesítik és behelyezik a gyanútlan áldozat fülébe, egy csavarással
kísérve.
– Ez undorító – válaszoltam. Azután átadtam Danny ajándékát, közbe
még mindig rázott a hideg. – Megígérem, én nem ilyen szörnyűséget
vettem neked.
– Jackie, semmit sem kellett volna venned nekem – mondta, de elvette
az összehajtott papírt. Kinyitotta, én pedig csendben maradtam, amíg
olvasta a szavakat.
Komolyan? – Kérdezte Danny, mikor végül felnézett rám.
Bólintottam. – Teljesen.
Azta – válaszolta, a fejét rázva megdöbbenésében. – Nagyon szépen
köszönöm, Jackie.
– Mi az? – Kérdezte Cole és kihúzta a papírt Danny kezéből. Mikor
elolvasta, tátva maradt a szája. – Hűha.
– Lássuk – mondta Isaac, elszedve Cole-tól. Aztán. – Egy repülő jegy? –
kérdezte, rám nézve.
– Nos, nem pontosan. Ez egy repülőjegy bizonylata. Danny mesélte, hogy
szereti a várost, és még sosem volt New York-ban, így azt gondoltam,
eljöhetne velem, mikor ezen a nyáron hazalátogatok. Talán
ellátogathatnánk néhány Broadway előadásra.
Katherine levegőért kapkodott meglepetésében. – Jackie, édesem –
mondta, csettintve közben a nyelvével –, túl sok pénzt költöttél egy
születésnapi ajándékra.
– Anya – mondta Danny, jelentőségteljesen nézve rá.
– Biztos vagy benne? – kérdezte, de tudta, hogy a pénz nem jelent
gondot.
 Bólintottam és észrevettem, hogy mindenki engem bámul. – Mi az?
– Az én szülinapom holnap van – válaszolta Isaac.
– Hazug – vádolta meg Jack, keresztbe tett kézzel.
Isaac könyökkel megbökte az unokatestvérét, de vigyorgott. – Sosem
hazudok, és jobban teszed, ha valami jót adsz nekem. Semmi csúszós,
nyálas ujj a fülembe, oké?
– Talán meg tudjuk oldani, hogy egy kevés fehérítő kerüljön a
samponodba – tette hozzá Jordan. – Mindig úgy gondoltam, hogy jól
néznél ki szőkén.
– Srácok – vágott közbe Katherine, figyelmeztető pillantást küldve a
fiainak.
– Hé, Jackie? – mondta valaki, meghúzgálva a pulcsim ujját. Lenézve
Benny-t láttam, ahogy felnéz rám.
– Igen? – kérdeztem.
– Tudsz nekem szerezni egy kölyökkutyát a születésnapomra? –
kérdezte. Mindenki nevetett.

***

– Nagyon menő ajándék volt – mondta Alex, mikor már anatómián ültünk.
– Köszönöm – feleltem csendesen.
Az út az iskolába kicsit kényelmetlen volt. Most először életében,
Danny nem tudott csendben maradni. Nem hagyta abba a beszédet arról,
milyen csodálatos az ajándéka, és úgy látszott, mindenki féltékeny rá.
Kezdtem azt hinni, talán a jegy mégis túl sok volt.
– Igazság szerint – suttogta Alex izgatottan –, az Xbox mellett, amit
karácsonyra kaptunk, ez volt a legjobb dolog, amit bárki is kapott valaha.
– Igazán? – kérdeztem egyre nagyobb bűntudattal. Nem akartam, hogy
Mr. és Mrs. Walter dühös legyen rám, amiért jobb ajándékot vettem a
fiúknak, mint amire ők képesek.
Alex bólintott. – New York-ba repülni, biztos mókás lesz.
Végül felkuncogtam. – Mi annyira mókás a repülésben?
– Nem tudom – mondta Alex, rám vigyorogva. – Mindig úgy gondoltam,
mókás lenne.
 A mosolyom eltűnt. – Soha nem voltál még eddig repülőn?
– Nem.
– Ti srácok sosem mentetek nyaralni? – kérdeztem.
– De, állandóan kempingezünk. Ó, és tavaly elég pénzt összespóroltak a
szüleim, hogy elmenjünk Floridába, a huszonegyedik házassági
évfordulójukon, de vezettek odáig.
Ebben a pillanatban, hihetetlenül elkényeztetettnek éreztem magam.
Otthon, New York-ban, mikor komolyan hidegre fordult az idő, az anyám
elvitt minket Miami-ba a hétvégére, hogy szivacsként szívjunk magunkba
egy kis napot. Soha, még csak nem is tekintettem Florida-t nyaralásnak.
– Miért? Hova ment a te családod nyaralni? – kérdezte tőlem Alex.
Egy másodpercig nem mondtam semmit. Nem akartam azt mondani
Alex-nek, hogy mindenhol voltam már Európában, Dél-Afrikában és még
Kínában is.
– Ó tudod, csak erre-arra – mondtam, miközben vállat vontam.
– Ó, gyerünk már. Mondd el nekem – szólt Alex, és könyökkel oldalba
bökött. Mikor nem válaszoltam, a homlokát ráncolta.
– Mi a baj? – kérdezte.
– Azt hiszem, csak kínosan érzem magam. Nem tudtam, hogy ez ilyen
nagy dolog lesz. Mindenki elég féltékenynek látszott. – És többé nem
tudom, hogy viselkedjek veled, akartam mondani, de csukva tartottam a
szám.
– Jackie – válaszolta Alex, komolyan engem nézve –, amit Danny-ért
tettél, az nagyon előzékeny volt és persze, néhányan valószínűleg
féltékenyek, de ez nem rossz dolog.
– Biztosan? – kérdeztem, felpillantva rá.
– Igen – mondta. – Ez persze azt is jelenti, hogy valami király dologra
számítok karácsonyra.
Nevettem. – És mi lenne az?
– Csak egy Darth Vader sisak, kétaláírásos verziója.
– Az mi?
– Kockáknak való dolog – felelte nevetve. – És a világ egyik legdrágább
Star Wars relikviája.
– Nos, ez úgy hangzik, hogy rettenetesen kedvesnek kell velem lenned.
 – Mi lenne, ha kezdetnek elvinnélek ma este szórakozni valahová?
A szívem majd szétrepedt a mellkasomban. Nem randinak értette, vagy
igen? – Hova? – kérdeztem végül, de nem néztem a szemébe. Helyette az
anatómia jegyzetemre összpontosítottam, felcsaptam egy üres oldalon, és
felírtam a dátumot a jobb oldali sarokba.
Erre szünetet tartott. – Ismerek valakit, akinek bulija lesz ma este –
mondta Alex, próbált hétköznapi hangot megütni. – Mehetnénk együtt. –
Mikor látta a habozást az arcomon, hozzátette. – Tudod, mint barátok.
Azt gondoltam, ha hallom azt utolsó pár szót, az majd segít
lenyugodnom a jelenlétében, de mikor a gyomrom összerándult, rájöttem,
talán mégsem az volt, amit akartam. Mi van, ha csak arra van szükségem,
hogy esélyt adjak Alex-nek?
Már azon voltam, igent mondok rá, elmegyek vele, de volt valami abban,
ahogy elkerülte a tekintetem, ami gyanakvóvá tett. – Kinek a bulija ez? –
mondtam helyette.
– Mary-é – felelte sietősen. – De ha elmesélnéd, mit mondott neked,
akkor minden jól menne.
– Bocs Alex, de nem. – Talán abba kéne hagynom, hogy állandóan a rossz
dolgokon jár az agyam, amik akkor történhetnek, ha Alex és köztem
valami komolyabb lenne, talán esélyt kéne adnom neki, de ezt nem a csaj
buliján tenném. Azok után nem, amiket mondott és ahogy bántott. Semmi
nincs, amivel Alex meggyőzhetne, hogy menjek el.
– Kérlek, Jackie? Nem értem miért csinálsz ebből olyan nagy ügyet.
– Ha elmondom, amit mondott, akkor ejted a témát? – csattantam fel.
– Természetesen – mondta lelkesen.
– Az arcomba lökte a családom halálát.
– Mi? Miért tenné ezt?
– Hogy bántson – feleltem –, mert barátok vagyunk.
 Tizenkettedik fejezet

Iskola után, Katherine várt minket a vacsorával. Mindannyian leültünk

és együtt ettünk, velejáró kígyók nélkül.
– Valaki adna még egy kis tejet? – kérdezte Isaac, feltartva egy üres
bögrét.
George felhúzta a szemöldökét. – Mi történt a lábaiddal? Senki nem a
komornyikod.
– Jackie? – kérdezett engem Benny. – Nektek volt indászotok, aki
felszolgálta a vacsorát?
Isaac, aki Cole poharának tartalmát próbálta megcsapolni, mielőtt az
észrevenné, a nevetéstől mindenhova szétfröcskölte a tejet az asztalon.
– Nem, Benny – mondtam –, nem volt inasunk.
– Hé! – reklamált Cole, felfedezve üres poharát Isaac kezében. – Az az
én tejem volt!
– Ez meg a te tekercsed – mondta Isaac, félig eltüntetve azt a
szájában. – Mmmm, fincsi.
Mikor mindenki befejezte az étkezést, és az asztal is le lett szedve, a
szobám felé iramodtam, hogy megcsináljam a házit. Ez egy nagyon
unalmas este lesz, mivel a fiúk többsége Mary bulijára megy, de talán
később nézhetnék egy filmet Jack-el és Jordan-nel.
Hangos volt a folyosó, ahogy mindenki készülődött, és az Axe illata
szivárgott be az ajtóm alatt. Végül az egész felbolydulás levonult a
lépcsőn, én pedig az ablaknál néztem őket, ahogy bekászálódtak a
furgonba és elhajtottak. Felsóhajtottam, az ágyamra vetettem magam,
nem törődve a matekjegyzetemmel, ami kinyitva hevert az asztalomon.
Még ha ez az én döntésem volt is, egy kis részem kitaszítottnak érezte
magát. Bárcsak Alex-el és Nathan-nel lóghattam volna ma este.
Nem sokkal azután, hogy erre gondoltam, a szobám ajtaja kivágódott.
– Fel! – követelte Cole, besétálva a szobámba.
– Huh? – Mit csinált még mindig itt? Nem ment el a testvéreivel?
– Nem érünk rá egész este. – Húzott ki az ágyból, és odavonszolt a
szekrényemhez. Kinyitotta, és kezdte átnézni a ruháimat. – Nem, nem,
nem – mondta, félre lökve az összes fogast, ahogy haladt tovább. – Nincs
valami dögös cuccod?
– Mi van ezzel? – kérdeztem, rámutatva az egyik kedvenc ruhámra.
– Úgy akarsz kinézni, mint egy kanapé? – mondta és arrébb lökte. A
ruha lecsúszott az akasztóról a padlóra.
– Az egy Chanel darab! – Ziháltam és felkaptam.
– Megvan a győztesünk – szólt, figyelmen kívül hagyva engem. – Itt van,
ezt vedd fel.
A levegő megfagyott a tüdőmben, mikor megláttam mit tart – egy
fekete miniruhát, ezüst csattal a derekán. Ez nem az enyém volt.
Valahogy, a nővérem egyik alkalmi ruhája az enyémek közé került.
– Hahó? Föld hívja Jackie-t? – mondta Cole, kezével az arcom előtt
hadonászva.
– Azt nem viselhetem – feleltem neki feszült hangon. – Ez, nem az
enyém.
– Nos, egész biztosan tudom, hogy nem Isaac-é vagy Danny-é, szóval a
tiédnek kell lennie.
– Ez a testvéremé volt – mondtam neki. – Nem tudom, hogy keveredett
a költöztető dobozomba.
– Ó – feleli Cole, leengedve a kezét. – Azért, nem jöhetsz abba, ami
most van rajtad.
– Hova megyünk? – kérdeztem, bár már tudtam, mit fog válaszolni.
– A bulira – felelte, a hangjában szórakozottsággal. – Eljössz velem.
És ennyi kellett csak. Újra ott volt az érzés – az, ami merésszé tett,
csak mert Cole ott állt mellettem. Annyira elsöprő volt, meg
ellenállhatatlan, aminek a kábulatában hagytam, hogy kivezessen a
szobámból, majd le, a kocsihoz.

***

Mikor Nick autója lehúzódott Mary Black zsákutcájába, rájöttem, egy

újabb helyzetbe sodortam magam. Nem tudtam bemenni – az utolsó
alkalom, mikor elengedtem magam és vállaltam a kockázatot, rosszul
végződött. A zene annyira hangos volt, hogy még a zárt ajtók mögött is
éreztem. Keresztbe tettem a karomat, ezzel megtagadva a biztonsági
övem kicsatolását, miközben Cole rágót dobott a szájába.
– Be kell cipeljelek? – kérdezte. – Mert esküszöm, megteszem.
Válasz helyett kibámultam a szélvédőn, nem mutattam hajlandóságot rá,
hogy megmozduljak. Felkészültem rá, hogy egész este az autóban üljek,
ha kell. Nemcsak azért, mert ez Mary háza volt, hanem mert nem
akartam, hogy Alex azt gondolja, lecseréltem őt, csakhogy a testvérével
vonuljak be.
Cole felsóhajtott, megrántotta a kilincset és kiszállt. Megkockáztattam
felé egy gyors pillantást és láttam, ahogy egy szellő a világos haját
borzolta. Amikor a kocsi elejéhez ment, mosolyogtam, azt hittem, feladta.
De csak megállt és mondott valamit Nick-nek. Kezet ráztak, ami férfias,
félig-ölelésben folytatódott és egy töredékmásodpercig tartott, majd
határozott hátba veregetéssel fejeződött be. A mosoly lehervadt az
arcomról, mikor Cole az autó oldalához kocogott és kinyitotta az ajtót.
– Most pedig kifelé – mondta komoly arccal.
– Cole! – mondtam neki, hallva a nyüszítést a hangomban. – Azt mondtam
Alex-nek, nem jövök. Zaklatott lesz, ha most megjelenek.
– És ez az én gondom? – kérdezte, a biztonsági övem kioldójához nyúlva.
– Csak mondd azt neki, hogy megváltozott a véleményed.
Hogyan is feltételezhettem, hogy beszélek neki arról, mit mondott
nekem Mary? Éreztem a szavakat a nyelvem hegyén, de túl sokáig vártam
és elvesztettem a bátorságom.
– Komolyan – feleltem helyette –, ez nem vicces.
Cole nem válaszolt. Helyette megragadott a derekamnál, kihúzott az
autóból és a vállára dobott.
– Tegyél le! – Sikítottam, ahogy a lábával csukta be az ajtót.
Néhány ember a tornácon állt, minket figyelve. Most már nevetett, én
pedig az öklömmel ütögettem a hátát, miközben a ház felé vette az
irányt.
– Cole Walter, biztosíthatlak róla, hogy fájdalmas halálod lesz, ha nem
engedsz el azonnal – követeltem.
Még több furcsa pillantást kaptunk, ahogy felcammogott a lépcsőkön. –
Bocsánat – mentegetőzött Cole az embereknek, akik sörrel a kezükben az
ajtónál álltak. – Szökevény randi van a kezeim között.
– Nem vagyok a randid! – sziszegtem.
De Cole már bent volt, minden tiltakozásom ellenére. Amint bezárta
maga mögött az ajtót, letett engem is.
– Látod? – mondta, átkiabálva a zenét és megveregetve a fejemet. –
Nem is volt olyan rossz, ugye?
– Te viccelsz... – kezdtem, de valami félbeszakított.
– Jackie? – Időben fordultam ahhoz, hogy lássam Alex-et kilépni az
emberek sokaságából. – Azt hittem nem jössz.
– Nem is, de a bosszantó bátyád...
– Meghívta őt a bulira – mondta Cole, a szavamba vágva. Karjával
átölelte a derekamat, és önelégülten mosolygott az öccsére.
– Mit csinálsz? – Sziszegtem neki, próbáltam eltolni magamtól. – Elég
volt. – De Cole szorítása erős volt, az ujjai az oldalamba vájtak.
– Vele jöttél? – kérdezte Alex, az állkapcsa megfeszült.
– Alex, ez nem úgy volt – próbálkoztam. De volt egy szoros, nyugtalan
csomó a gyomromban, és volt egy olyan érzésem, túl késő.
– Komolyan, Jackie – mondta Cole, lehajolt és az ajkát a homlokomra
nyomta. – Nem kell hazudnod rólunk. Alex érti. Igaz, kistesó?
És abban a pillanatban megtörtént a kár. Alex ott állt, minket bámulva,
és éreztem, ahogy a feszültség hullámokban áradt belőle. Sötét szemei
vádlóak voltak, amitől megborzongtam.
– Mi lenne, ha hoznék magunknak sört? – kérdezte Cole. A szája egy
majdnem mosolyra húzódott, de semmi melegség nem volt e mögött. –
Rögtön visszajövök, oké?
Elvette rólam a kezét, és ez olyan volt, mintha kihúznák a gerincemet,
ellopva az összes energiámat ezzel. A térdem meghajlott, de a kezem
kilendült és megtámasztottam magam a falon. Cole tönkretett mindent,
ami köztünk volt Alex-el – bármi volt is, barátság vagy valami több ennél
–, mindössze percek alatt? Tényleg ilyen könnyedén nyerne?
– Alex – kezdtem. Nem létezik, hogy hagyjam Cole-nak, hogy
eltávolítson minket ezzel. – Meg kell hallgatnod. Idevonszolt. Én nem
akartam jönni.
Az orrcimpái kitágultak és gúnyosan felhorkantott. – Te tényleg azt
hiszed, el fogom hinni ezt a vacak hazugságot? Ha Cole-al akarsz bujkálni,
legalább legyen benned annyi tisztesség, hogy elmondod nekem az igazat.
– Az igazat mondom neked – feleltem, próbáltam figyelmen kívül hagyni
a rettegést, ami a vénáimba szivárgott, és egy perc alatt gyorsabban vert
tőle a szívem.
– Tudod, első alkalommal hittem neked – mondta Alex, világos haja a
szemébe hullt. Tudtam, hogy arra az alkalomra utal, mikor teljesen
ittasan jöttem haza Cole-al. – Hogyan is vertél át egyszer?
Próbáltam összerendezni kusza gondolataimat, és egy lépést tettem
felé. – Kérlek – kezdtem, de a szavak többi része elhalt a torkomban,
mert Alex visszaolvadt a tömegbe. Vakon bámultam utána,
elfátyolosodott tekintettel.
– Mit keres ő itt? – Hallottam valakit ezt mondani.
Azonnal magamhoz tértem és láttam, hogy Mary áll a lépcső aljánál,
koktéllal a kezében. A haja kontyba volt felfogva, ami aranyglóriát
kölcsönzött a megjelenésének. A rózsaszín szoknya, amit viselt, csak arra
volt elég hosszú, hogy a lábai mérföld hosszúságúnak tűnjenek a
magassarkúban. Úgy tűnt, privát lánygyűlés volt a szobájában, mert egy
csapat barátja álldogált mögötte a lépcsőkön. Mindegyik arcán gúnyos
vigyor terült el, miközben felém bámultak.
Mostanra egy csomó ember nézett engem, néhányan már suttogtak is.
Kétségbeesetten pillantottam körbe a szobában, hátha találok egy
ismerős arcot – Nathan-t vagy talán Riley-t, még Isaac is jó lenne –, de
csak idegeneket láttam.
– Azt mondtam, mit csinálsz a házamban? Nem voltál meghívva. –
Megfordultam, és Mary ott állt velem szemben, kezét a csípőjére tette
felháborodásában.
– Én-én... – Próbáltam mondani valamit, de semmi más nem jött ki.
A szobában mindenki engem bámult, és a torkom összeszorult, ahogy
láttam az embereket elfordulni és egymással sugdolózni. A látásom
kezdett elhomályosulni, és hallottam a vérem száguldását a fülemben.
Pánik fogott el, sarkon fordultam és szinte kirepültem az ajtón, mielőtt
Mary bármi mást is mondhatott volna.
Amint kiértem, átnyomakodtam a verandán álldogáló emberek között,
és futni kezdtem. Az éjszakai hideg levegő égette a torkomat, és
nemsokára zihálva kapkodtam levegőért. Valamiért nem töltődött meg a
tüdőm oxigénnel, de nem adtam fel. Nem tudtam hová megyek, de bárhol
jobb volt, mint ezen a helyen, ami úgy tűnt, megfojt.
Mikor a szomszédság végére értem, megpillantottam az üdvözlő táblát:
West Walnut Hills Üdvözli Önt Evansdale-ben, Colorado-ban! Ott már
felengedtem, megfogtam a térdeimet és visszafojtottam a lélegzetemet.
Forró könnyek patakzottak le az arcomon és éreztem, ahogy remegnek a
karjaim.
– Argh! – Harag száguldozott keresztül rajtam, és belerúgtam az úton
lévő kavicsokba. Átpattogtak az úton, miközben egy erős fuvallat kezdett
dühösen csapkodni, megérezve a fájdalmamat. – Utálok itt lenni! –
Visítottam. – Miért nem mehetek haza?
Csak a szél válaszolt nekem.

Nathan volt valószínűleg az egyetlen Walter fiú, aki nem utált engem.
Mikor másnap reggel felkelt futni, teljesen megdöbbentett. Azután,
ami előző este történt, arra számítottam, hogy mindenki figyelmen kívül
fog hagyni, ezért azt terveztem, egész nap ágyban maradok. Katherine-
nek azt készültem mondani, hogy nem vagyok jól. Ő hozott haza tegnap
este a buliról, mikor felhívtam őt, majdnem könnyek között, és hiába
kérdezgette a hazafele vezető úton, hogy mi történt, nem mondtam el
neki.
– Mit csinálsz itt? – Morogtam Nathan-re, a fejemre húzva a takarót. –
Nem hallottad, mi történt tegnap este?
– Természetesen igen – mondta, lerántva rólam. Edzőruhába volt
öltözve – sportos rövidnadrág és ujjatlan póló – és toporgott, készen az
indulásra.
– Miért nem vagy dühös rám?
– Nem vagyok idióta, Jackie – mondta, hangjában szórakozottsággal. –
Mindkét testvéremet elég jól ismerem, hogy összerakjam, mennyi kettő
meg kettő, mikor hallottam a meséjüket. Egyértelműen nem csináltál
semmi rosszat.
A mellkasom köré fontam a karom, átölelve magam, és nem néztem rá. –
Hogy tudnám ezt rendbe hozni? – kérdeztem.
– Nos, kezdd azzal, hogy kikelsz az ágyból és elmész futni – felelte
nekem.
 Jó volt tudni, hogy legalább egy személy van, aki az én oldalamon áll.
Azonban nem voltam abban a hangulatban, és hagytam, hogy nélkülem
menjen.
Hogy fogom túlélni az itteni életet? Már kezdetben is elég nehéz volt,
mikor megérkeztem ide, de most? Az iskolai évnek majdnem vége volt, én
pedig ideragadtam erre az elszigetelt farmra, egy csapat sráccal, akik
még csak nem is fognak beszélni velem, egész nyáron.
Rápillantottam az órára. Mostanra le kellett volna tódulniuk ébredés
után, de a ház hátborzongatóan csendes volt. Felsóhajtottam, lerúgtam
magamról a takarót, és csendesen a padlóra tettem a lábam. Semmilyen
zajt sem akartam kelteni. Összerezzentem, ahogy a padlódeszkák
felnyögtek, odakúsztam az ajtómhoz, és kinéztem. Minden ajtó zárva volt
a folyosón. Különös, gondoltam visszalépve.
Mikor előző éjszaka Katherine betessékelt, nyitva hagyta az ablakot,
így a szoba nem volt olyan fülledt. Ezért hallottam meg a lenti kiabálást.
A semmiből jött riadóként, ami megtörte a reggel csendjét. Az ablakhoz
futottam, hogy lássam, mi folyik, és Cole-t pillantottam meg előbukkanni a
mezők felől, a karjában cipelve valamit. Munkaruhába volt öltözve, amiből
tudtam, a reggeli feladatait végezte.
– Isaac, segíts! – kiabálta Cole. Ekkor vettem észre Isaac-et a hátsó
deszkapadlózaton, a boxerjében, ahogy próbálta titokban elszívni a
reggeli cigijét. – Nathan bajban van!
Nathan nevét meghallva, Cole-ra hunyorítottam, hogy jobban lássam, és
a levegő megfagyott a tüdőmben. A karjában Nathan erőtlen alakja volt.
-Katherine néni! – Hallottam Isaac-et bekiabálni, a hangja tele volt
pánikkal. - Valami történt Nate-el. Szerintem hívnunk kéne a mentőket!
Gondolkodás nélkül cselekedtem. Felkaptam egy nadrágot meg egy
pólót, mielőtt kiszáguldottam a szobámból. Lent a konyhában Isaac, Cole-
nak segített behozni Nathan-t a hátsó ajtón. A várakozás idegtépő volt,
mire a fehér furgon felrobogott a felhajtóra, vijjogó szirénákkal és
villódzó fényekkel, addigra szinte mindenki lent volt a konyhában.
– Mi folyik itt? – kérdezte Danny, miközben néztük a mentősöket, ahogy
beemelik hátra Nathan-t. – Jól van?
– Nem tudom – mondtam, miközben epe tolult a torkomba. – Kiabálást
hallottam – Cole cipelte őt-és, ó Istenem! – Visszabotladoztam az egyik
konyhai székre, a fejemet a térdem közé hajtottam és kapkodtam a
levegőt, hogy lélegzethez jussak. A gondolataim forogtak, visszatértek a
családom balesetének a napjához, és nem láttam mást, csak az ő arcuk
felvillanásait, Nathan-ét is beleértve.
Ez nem történik meg. Újra nem.
– Gyere, Jackie – szólt Danny, megfogva a vállamat, és megrázva egy
kicsit. – Isaac beindította a furgont. Megyünk a kórházba.
Annak ellenére, hogy forgott velem a világ, ellenállás nélkül hagytam,
hogy kihúzzon a házból. A gondolataim máshol jártak, mérföldekre onnan.
Nem egyszer jutott eszembe az út alatt, hogy milyen kínosan kéne
éreznem magam, amiért Alex mellett ülök. Nem számított. Csak arra
tudtam gondolni, megint elveszíthetek egy olyan személyt, akit szeretek.
Senki nem tudta, mi volt a baj. Cole csak annyit mondott, hogy reggel
kiment a csűrbe, és ott találta Nathan-t öntudatlanul. Csak arra a
találgatásra jutottam, hogy megbotlott futás közben, megütötte magát
és elájult. De, még ez az elmélet is képtelenségnek hangzott.
Isaac nagyon gyorsan eljuttatott minket a kórházhoz, majdnem
hamarabb, mint ahogy a mentők odaértek. Mielőtt még leparkolhatott
volna, a furgon ajtói kivágódtak, és mindenki kiszállt. Átrohantunk a
parkolón és betódultunk az előcsarnokba, ahol egy ledöbbent nővér a
sürgősségire küldött minket.
Egy csomó rohanás és riadalom után, az idő csigalassúsággal
vánszorgott a váróban. Senki nem beszélt, csak ültünk a kényelmetlen
székeken, híreket remélve az orvostól, Nathan-ről. Cole a teremben
járkált. Katherine csendesen sírdogált, a fejét George vállán pihentette,
Isaac-nek pedig olyan erősen járt a lába, hogy meglepődtem attól, még
nem ütött lyukat a padlóra.
Végül megjelent egy férfi, fehér köpenyben.
– Katherine Walter? – kérdezte, felnézve csiptetős kartonjáról.
Katherine felugrott a székéről. – Igen? – kérdezte megtört hangon. –
Én vagyok.
Miután Dr. Goodman-ként bemutatkozott és elmondta a formaságokat,
amik senkit nem érdekeltek, beszélt a hírekről is végre, amikre vártunk. –
A fiúk, Nathan, felébredt, és úgy néz ki, jól van – mondta mosolyogva.
Mindenki felsóhajtott a megkönnyebbüléstől.
– Hála Istennek – mondta Katherine, kezét a szívére téve –, mikor
láthatjuk?
Az orvos hallgatott egy pillanatig. – Nathan-nek stabil az állapota –
kezdte. Ahogyan Katherine-re nézett, tudtam, van még más is, de
óvatosan válogatta meg a szavait. – De van valami, amiről előbb beszélnünk
kell. A fiúk, komoly agyrázkódást szenvedett. Le kell futtatnunk még
néhány tesztet, de a kezdeti diagnózisunk az, hogy Nathan elesett és
megütötte a fejét, miután rohamot kapott – mondta Dr. Goodman.
– Rohamot? – ismételte George csodálkozva. – Az hogyan lehetséges?
Dr. Goodman elmagyarázta a Walter-eknek, hogy Nathan rohama egy
túlzott, agyi neuron tevékenység eredménye volt, egy együttes krónikus
neurológiai zavar, amit epilepsziaként ismerünk. Azt is elmagyarázta, hogy
körülbelül ötven millió ember szenved epilepsziától világszerte, és egy jó
részük, csak egyszer tapasztalja meg a rohamot az élete során.
– Láthatnánk őt most? – kérdezte Katherine, amint Dr. Goodman
befejezte az állapota magyarázatát.
– Természetesen – felelte, körbenézve a váróban. Ahogy észrevette a
hatalmas csoportunkat, hozzátette. – De csak a család.
Mindenki felállt és követte az orvost. Én is követtem őket lassan, nem
tudtam, mit tegyek. Nekem megengednék, hogy lássam Nathan-t?
Figyeltem, ahogy mindenki eltűnik a kórházi szobában, és úgy döntöttem,
nem érdekel, mit mondott az orvos. Még egy személy már nem árthat.
Csak ahogy készültem bemenni, Lee állt ki a folyosóra, szemben velem.
– Mit gondolsz, hova mész? – kérdezte tőlem, a szokásos mogorva
tekintetével az arcán.
– Hogy lássam Nathan-t – mondtam neki, eltökélt arckifejezéssel.
– Nem hallottad az orvost? – kérdezte. – Csak a család.
– Ne már, Lee – válaszoltam, és kihallottam a hangomból a fájdalmat. –
Veletek élek. Én is számítok.
– Jackie – mondta lassan, kegyetlen ragyogással a szemében. – Velünk
élhetnél az életed hátralévő részében akár, ez akkor sem számítana. Soha
nem leszel a családunk része.
Elfordultam tőle, engedve a szavaknak kifejteni a hatásukat. Igaza volt.
Nem tartoztam hozzájuk. – Azonkívül – sziszegte Lee –, miért kéne
látnod, amikor a te hibád, hogy itt van?
– Micsoda? – cincogtam, nem hittem a fülemnek. Szembefordultam vele,
annak ellenére, hogy könnyek gyűltek a szemembe. A tekintete
összekapcsolódott az enyémmel, az arckifejezése mérges volt.
– Hallottad – tette hozzá lassan. – Ez sosem történhetett volna meg, ha
elmentél volna futni vele. De te, túl elfoglalt voltál a duzzogással a
szobádban, ugye? Csak mert Alex, többé nem már nem szeret.
Olyan volt, mintha megütött volna. – Nem – mondtam, a fejemet rázva,
de már szédültem a célzásától, és rémülettel hátráltam egy lépést.
Lee ajkai undorra görbültek. – Csak menj el, Jackie – mondta.
És én megtettem.

Ez volt az utolsó hely, ahol bárki keresett volna. Nem tudtam, hogy
kerültem ide, de Will mindig rendes volt, bármikor láttam. Egy kis,
egyhálószobás lakást bérelt a városban, ami csak tizenöt perc sétára volt
a kórháztól.
Voltam itt korábban, mikor Katherine megkérte Cole-t és engem,
hozzunk el egy doboznyi meghívót, amit elkészített Will és Haley közelgő
esküvőjére. Ez, több mint egy hónappal ezelőtt volt, és féltem attól, hogy
elfelejtettem az idevezető utat. De a háztömb pont a főút mentén volt,
és mikor megláttam, kifújtam a visszatartott levegőt, ami
megkönnyebbülten hagyta el az ajkaimat.
Senki nem válaszolt az első kopogásra. Átfutott rajtam az ijedtség
attól, hogy nincs itthon, de a második nekifutásra már kinyitotta Will az
ajtót, félig még mindig alvó állapotban.
– Jackie? – kérdezte hunyorogva a nappali fényben. A szokásos lófarka
eltűnt, szőke haja a vállára omlott. – Mit keresel itt?
– Ne haragudj, Will. Nem akartalak felébreszteni – mondtam neki, a
kezeimet csavargatva a hátam mögött. – Csak az a helyzet, hogy mikor
először találkoztunk, azt mondtad, ha bármikor szükségem lenne valamire,
akkor hozzád fordulhatok.
– Ó – felelte, jobban kitárva az ajtót. – Gyere be.
Will lakása belülről egy barlang volt. Csak egy ablak volt a
nagyszobában, és a fekete függönyök össze voltak húzva, így sötétben
tartva a helyet.
– Helyezd magad kényelembe – mondta, becsukva az ajtót, ami elzárta a
helyet az egyetlen fényforrástól.
 Óvatosan közelítettem egy kanapénak kinéző dolog felé, sikerült is
eljutnom odáig, és csak egyszer ütöttem be a lábujjamat.
– Kérsz kávét? – kérdezte Will.
Hallottam őt profi módon közlekedni a sötétségen keresztül, a mikró
digitális órája mutatta neki az utat, akár egy tengerész éjszakai
csillagképe.
– Kérek – feleltem.
Elérte az apró konyhát és felkapcsolta a villanyt. Ahogy oda-vissza
járkált, felkapcsolva a kávéfőzőt és elővéve a poharakat, megvizsgáltam a
körülöttem lévő szobát. A kanapé és az asztal mellett, amiben a
lábujjamat is megütöttem, csak egy másik bútor volt, egy állítható
támlájú szék, ami úgy nézett ki, mint ami darabokra hull, ha ráül valaki.
Volt még egy könyvespolc is, ami majdnem üresen állt, leszámítva a rajta
lévő cserepes kaktuszok kicsiny gyűjteményét. Összehasonlítva az öreg
bútorokkal, egyetlen dolog volt a szobában, ami újnak nézett ki, a
síkképcsöves TV, ami pontosan előttem függött, a falon.
– Tejszín, cukor? – kiáltotta Will.
– Csak tejszín.
Pontosan kivehető volt a megcsörrenő kanál, majd a keverés és a
hűtőajtó csapódásának a hangja, és aztán Will visszajött a konyhából, két
gőzölgő csészével. Az egyiket felém nyújtotta, mielőtt helyet foglalt a
széken. Bámulatos módon, az nem omlott össze.
– Szóval – mondta Will. – Mi a baj? – Még nem kortyolt bele a kávéjába,
mégis éberebbnek nézett ki, mint amikor jöttem.
Nem volt értelme kerülgetni a témát. – Nathan kórházban van –
mondtam neki, olyan nyugodtan, ahogy az lehetséges.
– Micsoda? – Az jó volt, hogy Will már letette a kávéját, mert ha nem,
azt hiszem az ölében landolt volna. – Baleset volt a farmon?
- Nem egészen – válaszoltam. – Rohama volt. – Amikor láttam a
rettegést Will arcán, hozzátettem, – Ne aggódj. Az orvos azt mondta,
rendbe jön.
Will hitetlenkedve rázza a fejét. – De hogyan történt ez?
Elhallgattam. – Azt mondták, epilepsziás.
– De...olyan fiatal.
– Nem hiszem, hogy a kornak bármi köze van ehhez.
 – Tudom, csak... – Elcsuklott a hangja, és a kezébe temette az arcát.
– Annyira sajnálom, Will.
Olyan sokáig volt mozdulatlan, hogy mikor hirtelen felállt, és a támlás
szék nyikorgott, megijesztett. – Mindenki ott van még a kórházban? –
kérdezte.
– Igen, azt hiszem.
– Rendben. – Felkapta a kulcsot az asztalról. – Csak veszek fel másik
pólót, és....várj – mondta és megállt, hogy rám nézzen. – Miért nem vagy
ott? Egyáltalán, hogy kerültél ide? – Hátrahőköltem a kérdéseitől. – É-én
idesétáltam.
– Miért tetted ezt? – kérdezte. A távolba meredtem, és hosszú ideig
nem mondtam semmit. Azt semmiféleképpen nem mondhattam el Will-nek,
amit Lee mondott nekem. – Jackie, jól vagy?
Felsóhajtottam. – Azért jöttem el a kórházból, mert nem tudtam
kezelni a gondolatát annak, hogy Nathan megsérült – feleltem neki. – Ez
emlékeztet engem a, a...
– A balesetre – fejezte be Will suttogva a mondatot.
– Igen. Ez nem volt hazugság. Mikor Cole behozta az öntudatlan
Nathan-t a konyhába, teljesen elárasztott a rettegés, hogy elveszítek
még valakit, akit szeretek.
– Ó Istenem, Jackie. Annyira sajnálom.
Akkor elsírtam magam, nagy, szaggató zokogással, amitől a tüdőm
összeszorult és a szám kiszáradt. Olyan sok dolog miatt sírtam: az üres,
nemtörődöm tekintet láttán Cole szemében Mary buliján; Alex összetört
pillantása, mikor meglátott a bátyjával; Nathan balesete; Lee kegyetlen
szavai; a családom és az otthonom elvesztése. És azért is sírtam, mert
tudtam, nem szabad. Will volt az, aki épp megtudta, hogy a testvére
kórházban van, de még mindig ott ült mellettem, és engem próbált
vigasztalni.
– Shhh, ez rendbe fog jönni, Jackie.
De nem tudtam, hogyan.

***

Álomba kellett sírnom magam. Mikor kinyitottam a szemem, éreztem az

arcomra száradt könnyeket, és a hajam is összetapadt az egyik oldalon. A
nyakam merev volt a kanapén fekvéstől. Tudtam, még mindig Will-nél
vagyok, de a lakás újra sötét volt, és nem láttam semmit.
– Will? – kiáltottam kábult hangon.
– A kórházban van.
A kanapé mellett lévő lámpa kattant, ezzel felfedve Cole-t, aki a széken
ült. Karikák voltak a szeme alatt és a haja meredezett hátul, mintha
aludni próbált volna a széken, de kényelmesen nem tudott.
– Mit csinálsz itt? – kérdeztem. A látványára újra szomorúság fogott el.
– Will látni akarta Nathan-t, de nem szeretett volna téged egyedül
hagyni, úgyhogy hívott engem.
Visszadőltem a kanapéra, így nem kellett ránéznem. Miután álomba
zuhantam, Will teríthette rám a takarót, amit most az államig felhúztam,
védekezésképpen. – De miért vagy itt? – kérdeztem, átfogalmazva a
kérdésemet.
– Mert aggódtam miattad.
Kényszeredetten felnevettem. – Kérlek, nem kell hazudnod nekem.
– Miért hazudnék neked?
– Cole, ne csinálj úgy, mintha a tegnap este, meg minden, ami a bulin
zajlott, meg se történt volna – mondtam. – Nem vagyok most fogékony a
szövegedre.
Felsóhajtott. – Tudom.
– Jó. Akkor megérted azt, hogy egyedül akarok lenni.
– Jackie, kérlek hallgass meg, – mondta, nem törődve a kérésemmel. A
hangja alig volt hallható, majdnem, mintha őt is annyira bántaná, mint
engem. A fogamat csikorgattam és figyelmen kívül hagytam. – Azért
jöttem, hogy bocsánatot kérjek. És haza vigyelek.
Egy pillanatig csendben maradtam, miközben még mindig gondolkodtam.
Komolyan az otthonomnak nevezhetem a Walter házat? Pár hétig kezdett
valami hasonló érzés éledni bennem, de ami a bulin történt, meg Lee-vel,
azok után tudtam, hogy nem.
– Jackie, kérlek mondj valamit.
– Miért kéne bárhová is mennem veled? – válaszoltam. – Az elmúlt két
alkalommal, mikor megtettem, rettenetesen ért véget.
 – Rendben, tudom, hogy talán megbántottam az érzéseidet, de...
– Lehet? – kérdeztem, felültem és haragosan rá bámultam. A szavai
tüzelőanyagot jelentettek a szervezetemnek, mintha valaki egy gyufát
gyújtott volna meg a mellkasomban, összeszűkítettem a szemem és
próbáltam nem felrobbanni. – Elvesztettem a családom, átutaztam az
országon, hogy idegenekkel éljek együtt, hogy aztán az olyanok, mint te,
úgy bánjanak velem, mint egy darab szarral, és azt hiszed, ez talán
megbántotta az érzéseimet?
Visszavágás helyett, amire számítottam tőle, Cole lehorgasztotta a
fejét. – Sajnálom – motyogta.
– Mi? – kérdeztem, a fülemhez téve a kezem. – Nem hallom.
– Sajnálom. Seggfej voltam.
– Ó, egy seggfej? – Csattantam fel. Ha ez volt a bocsánatkérése, vacak
munkát végzett. – Ne légy ilyen kemény magaddal, Cole.
Cole orrcimpái kitágultak, de nem volt más jele a haragjának. – Hé,
próbálok bocsánatot kérni, oké? – Mikor nem válaszoltam, vett egy mély
lélegzetet. – Valószínűleg féltékeny voltam – mondta végül, a rojtos
szőnyeget bámulva.
– Féltékeny? – ismételtem.
– Igen. – Úgy hallatszott, mintha habozna, nem lenne biztos a
válaszában. Aztán folytatta. – Alex-re.
– Mi van Erin-el, Olivia-val, meg a többi lánnyal?
– Éppen erről van szó – mondta Cole, a keze ökölbe szorult az indulattól.
– Egyik lányt sem kedvelem. Ez csak...nem tudom. Úgy érzem, a barátaim
elvárják, hogy így viselkedjek, azért aki vagyok. Aztán ott van Alex, és a
dolgok olyan természetesen jönnek neki.
Felnevettem. – A dolgok természetesen jönnek a kocka Alex-nek, de a
szupersztár Cole-nak nem? – mondtam keserűen.
– Igen – felelte, rám nézve. – Mikor kapcsolatokról van szó, igen. Csak
önmagát adja, és minden annyira tökéletesen működik.
– Tökéletesen? – kérdeztem. – Például, Mary-vel?
– Figyelj – válaszolta Cole, feltartva a kezeit. – Azt tudom, hogy farok
tudok lenni, de esküszöm, sosem tennék olyat Alex-el. Azt mondta nekem,
hogy Alex ejtette. Amint rájöttem, hogy ez fordítva történt, elmondtam
neki, hogy ez tévedés volt.
 Nem tudtam, mit mondjak erre.
– Jackie – folytatta Cole. – Nem kellett volna téged és az érzéseidet
belerángatnom ebbe, de láttam, milyen közel áltatok egymáshoz Alex-el,
és én csak nem akartam... – Elhallgatott, próbálta a legjobban
megfogalmazni, amit mondani akart. – Önző voltam és féltem...
– Egyedül maradni? – fejeztem be helyette.
– Igen – mondta Cole, bólintva a fejével. – Féltem egyedül maradni.
– Üdvözöllek az én világomban – mondtam neki szomorúan.
 Tizenharmadik fejezet

Cole félórával az után vett fel, hogy eljöttem Will-től. Visszafelé az

úton a farmra, megkérdeztem, Nathan hogy van.
– Jól van – mondta Cole, miközben levette a szemét az útról, hogy rám
pillantson. – Keresett téged.
Nem reagáltam rá. Bűntudatot éreztem, hogy nem voltam Nathan
mellett.
– Elvihetlek, hogy találkozzatok holnap, ha szeretnéd.
– Persze – mondtam kurtán, és Cole vette az üzenetet, hogy nem akarok
beszélgetni. Még mindig dühös voltam rá, de már nem volt erőm, hogy
harcoljak is vele. Amikor a teherautó végül megállt a Walter felhajtón,
kinyitottam az ajtót és kivágódtam.
– Várj, Jackie! – kiáltotta Cole, de már a szobám felé szaladtam.
Egy részem Alex és Nathen szobájába akart menni. Az elmúlt
hónapokban, a félig rendetlen és félig tiszta hely volt az, ahol a legtöbb
időmet töltöttem. Ez egyfajta menedékké vált, egy hellyé, ahol
kényelmesen éreztem magam, és a plakátok a falon olyan ismerősek
voltak, mint a saját szobámban a falfestmények. De Alex ott lenne. Nem
csak azért, mert még mindig haragudott rám, de minden vágyam az volt,
hogy egyedül legyek.
Többnyire, a Walterek hagyták is ezt. Mindenki hazajött ebédidőben a
kórházból, kivéve Katherine-t, de a ház nyugodt maradt. Még mindig nem
heverték ki a sokkot Nathan balesete miatt, így egyik gyerek sem volt az
a szokásos izgága. Valamikor délután Parker kopogtatott az ajtómon,
Jack-et és Jordant kereste, de még mindig nem volt abban a hangulatban,
hogy az egyik gúnyos vigyorát rám villantsa.
Nem mentem le a konyhába ebédre vagy vacsorára, de hétkor valaki
kopogott az ajtómon.
Alex a vállával lökte be az ajtót. A kezében egy tálcát cipelt,
paradicsomleves és egy grillezett sajtos szendvics volt rajta.
– Éhes vagy? – kérdezte, és az ételre intett.
 Bár meglepődtem, hogy látom őt, nem mozdultam az ágyamból. A napi
események szellemileg lecsapoltak és minden, amit tudtam csinálni, egy
vállrándítás volt. A gyomrom üresnek tűnt, de nem azért, mert éhes
voltam.
– Nos, bejöhetek?
– Azt hiszem.
Alex óvatosan átvágott a szobán úgy, hogy ne öntse ki a levest, és
letette az íróasztalomra, a kezeit a zsebébe csúsztatta és az ágyam
oldalára állt. A szája kinyílt, mintha mondani akarna valamit, de be is
csukta, meggondolta magát. Tudtam, hogy a megfelelő szavakat keresi,
hogy beszélgetést indítson, de nem segítettem neki. Csendben maradtam
és türelmesen néztem őt.
Végül azt mondta – Jackie, én annyira sajnálom. – Alex is annyira
megviseltnek nézett ki, mint ahogy én éreztem magam. A szokásos színek
eltűntek az arcáról, és valamilyen oknál fogva ez arra késztetett, hogy
higgyek neki. Bár én sem voltam kevésbé kábult.
– Két bocsánatkérés egy nap? – kérdeztem, utalva Cole-ra. – Ki ez a
csodatevő errefelé? – A szarkazmus véletlenül jött ki, de igaz volt. A két
fiú bipoláris volt, mint Jekyll és Hyde. Tegnap utáltak engem, ma meg ők
kérnek bocsánatot.
Alex vállai megmerevedtek. – Nathan – felelte.
– Tényleg? Meséld el – nehéz volt elhinni ezt, tekintve, hogy volt egy
rohama.
– Amikor rájött, hogy nem vagy a kórházban, dühös lett. Kérte, hogy
egyedül beszélhessen Cole-al és velem, azután ordibált velünk – mondta
Alex. – Tényleg, nagyon hangosan. Esküszöm, az egyik nővér majdnem
pánikolt, mikor meghallotta kiabálni.
Nehéz volt elképzelni Nathan-t a kórházi ágyban, infúzióval a karjában,
amíg leteremti a bátyait, de a gondolattól az ajkaim elégedetten
görbültek. – És mit mondott Nathan?
Alex arca mélyvörös lett. – Hogy teljesen hülye voltam, ha azt
gondoltam, hogy megpróbáltál fájdalmat okozni nekem – motyogta.
– Elég pontos egy olyan valakitől, akinek fejsérülése volt – mondtam.
Ennél a pontnál, már nem voltam udvarias. Az a tény, hogy Alex olyan
készségesen elhitte Cole előadását, megint felidegesített. Valóban azt
hitte, hogy ilyen kegyetlen lennék?
– Sajnálom – hajtotta le a fejét. – Tudom, hogy ez nem egy jó kifogás,
de igazán mérges voltam, hogy nem jöttél a buliba, és ennek a tetejébe,
ittam is. Aztán hirtelen vele tűntél fel, és nem tudtam gondolkozni.
– Tudod mi volt az egyetlen dolog, ami a fejemben járt, mikor Cole
elrángatott abba a buliba? – az igazság kirepült az ajkaimon, mielőtt
gondolkozhattam volna, mit mondok el neki.
– Nem – mondta próbaképpen Alex. – Mi?
– Mit fog gondolni Alex?
– Azt akarod, hogy rosszabbul érezzem magam?
– Nem – mondtam, miközben lágyítottam a hangomon. – Én csak azt
szeretném, hogy tudd azt, igen.
– Mit igen?
– Gondolok rád.
Az igazság az volt, mióta Alex megcsókolt, elérte, hogy a gyomromban
csapkodjon valami. A bosszantó az volt, hogy nem tudtam kideríteni,
miért. Tagadhatatlan volt, hogy Alex jól nézett ki – az egyik ilyen, az
imádni való mosolya, ami arra késztetett bárkit, hogy vigyorogjon –, de
soha nem éreztem azt az egész tűzben égő testes dolgot körülötte, mint
amit egy bizonyos valaki okozott. Ugyanakkor Alex gondoskodó volt és
megbízható. Úgy éreztem, olyan valaki, akit mintha egész életemben
ismertem volna, akárcsak otthon.
– Szörnyű voltam – mondta, és megrázta a fejét, mint aki nem tudta
elképzelni magáról. Amikor nem válaszoltam, felnézett rám. – Gondolod,
hogy képes leszel megbocsátani nekem?
– Én megbocsátok neked Alex. Megértem, hogy nem szándékosan
próbáltál meg aljas lenni velem. Együtt láttad Cole-t és engem, és azt
gondoltad, hogy az az egész dolog Mary-vel megint megtörténik.
Ennél mondta azt. – De?
– De ez tegnap történt. A seb még mindig nyers kicsit.
– Igazad van – mondta Alex, és az ajkaiba harapott. Mindketten
hallgattunk egy pillanatig, de aztán felkapta a fejét. – Megpróbálhatlak
kibékíteni?
– Attól függ – válaszoltam kisebb mosollyal. – Mi a javaslatod?
– Nos, miután hazaértünk a kórházból, elmentem a könyvtárba –
mondta, és megragadta a filmet a tálcáról, amit eddig nem is vettem
észre. – Miután múlt éjjel nem tudtam aludni a buli után, így kiolvastam a
Szentivánéji álmot. Kihoztam a filmet és gondoltam, megnézhetnénk
együtt.
Ez annyira figyelmes volt, hogy hagytam magam elvigyorodni. – Azt
hiszem, hogy nem lenne túl fájdalmas – mondtam, tettetett
közömbösséggel.
– Nagyszerű, hol van a laptopod?
Nem tartott sokáig Alexnek, hogy beállítsa a filmet, és mellém
telepedjen az ágyra. Amikor az nyitó zene kezdődött, még mindig feszült
volt és merev, mikor véletlenül megütöttem a vállát, de amint a színdarab
elkezdődött ellazult. A film végére a fejem a mellkasán pihent.
– Szóval, mit gondolsz? – kérdeztem, amikor a vége jött be.
– Hmm? – Alex ujjai végigfutottak a hajamon, és minden alkalommal,
mikor vett egy mély levegőt, éreztem a mellkasa emelkedését és
süllyedését.
– Tetszett?
– Őszintén szólva – mondta, a kezét megpihentetve. – Nem igazán
figyeltem.
– Mi van? – ültem fel, így rá tudtam nézni. – Miért nem?
Mert valami megzavart – mondta. Mielőtt meg tudtam volna kérdezni
tőle mi volt az, folytatta tovább. – Beszélhetünk valamiről?
Aggódó kifejezés fedte az arcát, de a keze kinyúlt újra és
megérintette a hajam, majd a fülem mögé tűrte a tincseimet. Éreztem,
ahogy a bőrkeményedéses ujjai súrolják a bőrömet, és megborzongtam.
Olyan volt, mintha egy részem tudta volna, hogy mit fog mondani, és
ahogy bólintottam, a szívem kalapálni kezdett a mellkasomban. A szoba
annyira csendes volt, hogy tudtam, ő is hallotta.
– Jackie – kezdte, és a hangja komoly lett, mintha egy fontos beszédet
mondana. Néztem az ajkai mozgását, ahogy mondta a nevemet. A szobám
fényében simának és szoborszerűnek tűnt, és visszagondoltam arra a
napra, a babzsákokon. – Tudom, hogy ez egy hülye kérdés lesz, de meg kell
próbálnom. Azon a partin, amikor láttalak Cole-al, nem csak az egész Mary
dolog miatt lettem annyira részeg. Dühös voltam magamra, mert
elkéstem. Azt gondoltam, hogy Cole elvett tőlem.
 – Nem értem a kérdést.
– Várj, odaérek ahhoz is. – Vett egy nagy levegőt. – Azt próbálom
mondani, hogy meg kellett volna kérdeznem tőled még előtte – tudod,
miután Mario Kart-ot játszottunk. – Megint szünetet tartott, az arca
pirossá vált. Aztán egy szuszra azt mondta – Jackie, leszel a barátnőm?
Ott volt ez a kérdés, amitől a csókunk óta féltem, mert nem tudtam,
hogyan válaszolhatnék rá. De most, hogy hallottam, hirtelen tudtam a
döntésem. Volt valami megnyugtató abban, hogy Alexről volt szó. Ő olyan
volt, akinek hagyhattam, hogy védelmezzen. Tegnap éjszaka, abban a
buliban, azt gondoltam, elvesztettem ezt, és nem voltam hajlandó
lemondani erről megint.
Az ajkaimmal válaszoltam neki.

***

Szinte biztos voltam benne, hogy Parker rám vadászott másnap reggel.
Normál esetben elkerül, néha még a szobából is kiment, ha én bementem,
de a reggelinél a jobb oldalamhoz ült le. Míg a fürdőszobában
egyenesítettem a hajam, bejött és azzal volt elfoglalva tíz percig, hogy
mosta a fogait. Később kinyitottam a hálószobám ajtaját, és
megpillantottam a hosszú folyosón járkálni.
Összefontam a karom és felvontam az egyik szemöldököm.
– Mit csinálsz, Parker?
Elvigyorodott és két gödröcske jelent meg az arcán.
– Várakozok.
– Mire?- kérdeztem.
– Cole haragjára – volt az egyetlen válasza, és fogalmam sem volt, hogy
mit akart ezzel mondani, míg meg nem hallottam a harcot. – Ó, ember –
panaszkodott Parker, amikor meghallotta a dühös kiáltásokat. –
Reménykedtem, hogy rád fogja zúdítani a Hulk énjét, nem pedig Alex-re.
Lerohant a lépcsőn, a hangok irányába, és gyorsan követtem, de mire
elértük a nappalit, George már szétszedte Cole-t és Alex-et.
– Mi a bajotok nektek, kettőtöknek? – kérdezte, miközben dühösen
nézett a két fiára. Szorosabbra vette a fogását az ingeiken, ahogy távol
tartotta egymástól őket. Alex megtörölte véres ajkát, de volt egy
önelégült mosoly az arcán, miközben Cole úgy nézett ki, mint aki mindjárt
robban.
– Ő kezdte – mondta Alex. – Megbolondult, és csak rám támadt a
semmiből. Fogalmam sincs, mivel idegesítettem fel. – A hangjában
elégedettség volt, tudtam, hogy Alex nem a teljes igazságot mondta.
– Nos? – kérdezte George, Cole-hoz fordulva. – Igaz ez?
– Egy tapló volt.
– És ez egy jó oknak számított arra, hogy ütni kezd a testvéredet?
Istenem Cole, én nem tudom mi ütött beléd az utóbbi időben – mondta
George, és megrázta a fejét. – Ha ez megtörténik újra, akkor te
takarítod a ló bokszokat a következő hónapban. Hallasz engem?
Cole bólintott és George elengedte mind a két fiút. Mikor elment, Cole
újra Alex arcába mászott. – Azt hiszed annyira jó vagy most, ugye? –
sziszegte. – Ne feledd, csak az első forduló volt. Mindketten
tapasztalatból tudjuk, hogy mindig én nyerek.
A vigyor lehervadt Alex arcán, és láttam valami sötétséget átvillanni a
szemében.
– Srácok? – kérdeztem tétován, de ahogy Cole meghallotta a hangom,
elment, kiviharzott a szobából egy szó nélkül.
– Basssszki – hallottam Lee-t.
Megfordulva észrevettem, hogy a legtöbb fiú összegyűlt mögöttem, és
nézte a jelenetet.
– A francba – sziszegte vissza Isaac. – Erre nem számítottam.
– Vesztettél – mondta Lee a testvérének. – Fizess.
Isaac a zsebébe nyúlt a tárcájáért. Elővett egy húszast, és a bátyja
kezébe csapta egy morgással. Danny mellette állt, és azt figyeltem, hogy
az általában kifejezéstelen arca csupa meglepetés. Ettől úgy éreztem,
hogy ez a veszekedés, valahogy az én hibám volt, ettől a félelem
szétáradt az ereimben, és odamentem hozzá.
– Mi a fene történt? – suttogtam.
Danny megrázta a fejét, és azt gondoltam, hogy nem fog mondani
semmit, de akkor megragadta a könyökömet, és kifelé kezdett húzni az
előszobába, ahol nem hallanak minket. Elmondta, hogy tegnap este Alex
mindenkinek elhencegett vele, hogy a barátnője lettem, kivéve Cole-t.
Olyan volt, mintha szándékosan provokálta volna a bátyját, és mikor Cole
reggel rájött a dologra, Alex megkapta a várt reakciót.
Cole dühös volt, a vasárnap további részét a garázsban töltötte, és a
kocsiján dolgozott.
Másnap Alex az iskolában sem volt jobb. Az óra végén együtt mentünk
ki a folyosóra, a szekrényéhez nyomott és keményen megcsókolt, a kezét
összefonta a hátam mögött, így magához tudott szorítani. Abban a
pillanatban azt hittem, hogy romantikus akart lenni, de mikor elhúzódott,
láttam, hogy elpillantotta a vállam felett. Követtem a tekintetét és
megláttam Mary-t a barátaival, az arcán gyilkos pillantással.
Az ebédszünet egy katasztrófa volt. Riley, Heather és Skylar
kérdésekkel bombázták Alex-et és engem, ahogy leültünk. Kínoztak
minket, az étkezés mind a harminc percében, és míg Alex úgy tűnt nem
bánta, én csak azt akartam, hogy a hír, hogy randizunk, lecsillapodjon, és
minden úgy menjen, ahogy szokott. Kim, az egyetlen, akire számíthattam,
hogy normálisan viselkedett volna, nem mutatkozott.
Mire az iskolának vége lett, annyira kimerültem, hogy elszundikáltam,
amit pedig soha nem engedtem meg magamnak. Végül, olyan sokáig
aludtam, hogy mikor ténylegesen is lefekvési idő volt, nem tudtam
elaludni. Ezért volt, hogy bár úgy véltem, jóval elmúlt éjfél, mégis ültem
az ágyamban, mikor meghallottam a kopogást.
– Jackie, ébren vagy még? – suttogta Alex, és belesett.
– Aha – válaszoltam.
– Bejöhetek? – kérdezte ismét, még halkabban.
– Igen, persze – mondtam, és felültem. – Mi újság?
Becsukta csendesen az ajtót, és lábujjhegyen jött az ágyamig.
Ránéztem az órára. Majdnem éjfél volt.
– Van valami fekete ruhád? – kérdezte meg Alex.
– Valahol a szekrényemben – mondtam bólogatva. – Miért?
– Keresd elő őket – mondta, és vigyor terült el az arcán.
– Minek? – kérdeztem, de már indultam a szekrényemhez. Átnéztem pár
hosszú ujjú pólót, amíg megtaláltam a régi Hawks pulóverem, aminek a
zsebébe volt varrva a nevem.
– A fiúkkal szavaztunk és úgy döntöttünk, hogy megengedjük neked,
hogy elgyere a mi kis év végi hagyományunkra.
– Vagyis? – kérdeztem, és felhúztam a fekete nadrágom.
 – Mindig betekerjük WC papírral az igazgató házát.

***

– Csitt – suttogta Isaac, ahogy mindenki bezsúfolódott Lee és az ő

szobájába. Alex elmondta, hogy az unokatestvérei szobájából volt a
legjobb kiszökni, mert a hatalmas tölgyfa közvetlenül az ablak alatt nőt.
– Rendben, mindenkinél van egy tekercs WC-papír? – kérdezte Cole,
miközben mindenkire ránézett – mindenkire, engem kivéve.
– Ja – válaszolta Danny, kezében egy tekerccsel. – Felkaptam azt a
doboz műanyag villát, amit anya a végzős bulinkon akart használni, így tele
rakhatjuk vele az udvart.
– Csodás!- mondta Lee, és belecsapott az unokatestvére kinyújtott
tenyerébe.
– Hé, Jackie, mi a fene az, az arcodon? – suttogta Alex rám nézve.
– Harci festés – válaszoltam, kihúztam egy fekete szemceruzát a
zsebemből. – Kérsz?
– A fenébe is, persze – mondta vigyorogva. Lehúztam a kupakot és
lassan rajzolni kezdtem két, fekete vonalat Alex egyik szeme alá.
– Hé – mondta Isaac, ránk nézve – szeretnék én is.
– Rendben – mondtam mosolyogva. – Bárki más?
Mindenki bólogatott, és várták, hogy felrajzoljam. Az egyetlen ember,
aki nem akarta, az Cole.
– Ez annyira béna – mondta, mikor megkérdeztem tőle, hogy szeretne-e.
Ez fájt, de visszadugtam a ceruzát a zsebembe, és elfordultam tőle.
– Rendben, mindenki – mondta Isaac, próbálva kitölteni a kínos csendet.
– Le a fán, és ki a teherautóhoz.
Danny bólogatott, és kinyitotta az ablakot, hogy előre menjen és
lemásszon a fán.
– Figyeld, hogy csinálja – szólt Alex oda mutatva, ahogy a bátya a kezeit
és a lábait helyezte mászás közben.
– Oké, következő! – kiáltott fel Danny félig suttogva, amikor leért.
Cole gyorsan kiugrott az ablakon, majd Lee és Isaac.
– Készen állsz? – kérdezte Alex, ahogy felléptem az ablakpárkányra.
Éreztem a fagyos éjszakai levegőt, ami felém sodródott, és begomboltam
a meleg pulóverem.
– Azt hiszem – mondtam idegesen.
– Ne aggódj. Ez egyszerű – mondta nekem. Bólintottam és
fellendítettem az egyik lábam, majd kitettem az ablakon. Aztán
felhúztam magam, és óvatosan megragadtam az egyik ágat. – Rendben van.
Folytasd – mondta Alex.
Vettem egy mély lélegzetet, és lecsúsztam az ablakpárkányból, majd
megkapaszkodtam a fán. Lassan leeresztettem a bal lábam a vastag ágra.
– Nem érünk rá egész éjjel – mondta valaki lentről. Úgy hangzott, mint
Cole.
– Ne aggódj miatta – suttogta Alex. – Csak dühös.
Alex lesegített a fáról úgy, hogy mit hova tegyek. Amikor végül elértük
a puha füvet, elindultunk oda, ahol a többi fiú állt.
– Elég sokáig tartott – mondta Cole, mikor Alex végül a teherautó
hátuljába dobta a WC papírral tele zsákot.
– Fogd be a szád, Cole – válaszolta Alex mogorván.
– Le tudnátok nyugodni egy percre mind a ketten? – mondta nekik Isaac.
– Majd lefolytathatjátok ezt, ha visszaértünk, de szeretnék kijutni innen
anélkül, hogy elkapnának.
Cole és Alex farkasszemet néztek egymással, de némák maradtak.
– Tolnunk kell a teherautót az útig – mondta Danny.
– Tolni? – kérdeztem meglepetten. Az nagyon nehéz lesz.
– Igen, anya mindent hall – mondta. – Tehát, ha ki akarunk jutni innen,
nem tudjuk elindítani, amíg nincs az úton.
Mindenki Fox mögé állt, a piros teherautót így nevezték a srácok.
– Fox? – kérdeztem, felvonva a szemöldököm.
– Igen – felelte Isaac vigyorogva. – A furgonunk olyan dögös, mint
Megan Fox.
– A szememet forgattam, miközben a legtöbb srác próbálta visszafogni
a nevetést.
– Jól van srácok. Egy, kettő, három! – utasította Cole. Mindenki tolta, és
pár perc kellett csak, hogy Megan leérjen a Walter-ek hosszú
felhajtójáról.
 – Hé! – kiáltott fel Alex, amikor a teherautó az úton volt. – Menjünk.
Mindenki beszállt, és Cole beindította a teherautót, majd indultunk az
éjszakába.

***

– Rendben Isaac, Danny. Tiétek a hátsó udvar – mondta Cole, miközben

a fekete zsákot a földre dobta. Gyorsan kinyitotta és mindenkinek dobott
a WC-papírból. Mindannyian ott álltunk McHale igazgató háromemeletes
házánál. Elég nagy távolságra volt az úttól, és sok fa szolgált
fedezékként, de Cole egy utcával visszább parkolt le, az elővigyázatosság
kedvéért.
– Ez hatalmas – suttogtam Alexnek, aki mellettem állt. – Annyira sok fa
van.
Alex mosolyogva bólogatott. – Tökéletes, egy jó tapasztalatpont
szerzésre.
– Túl hangosak vagytok – sziszegte Cole, rám nézve.
– Rendben. Főnök Úr. Adj nekem munkát – mondta Alex.
Cole odadobta neki a villákat. – Valakinek meg kell villázni a gyepet –
mondta.
– Megyek én is – mondtam, miközben összefűztem a karunkat Alex-el.
Nem akartam egyedül maradni Cole-al és Lee-vel.
– Nem hiszem – mondta Cole, és megragadta a karom, ahogy elindultunk.
– Már megtaláltam neked a tökéletes feladatot.
Néhány perccel később a hátsó erkély alatt álltam és felbámultam rá.
– Semmiképpen nem teszem, a pokolba is – mondtam, miközben
keresztbe fontam a karom. – Te őrült vagy.
– Szükségünk van valakire, aki könnyű, hogy ezt elintézze – mondta Cole.
– Nathan szokott rendszerint segíteni, de tekintve, hogy ő átmenetileg
üzemen kívül van…
– Ó, rendben! – egyeztem bele, és elkaptam a tekercset tőle.
– Jó kislány – mondta Cole, és megcsípte az arcom.
– Bazd meg – válaszoltam erre, mielőtt megpördültem és megragadtam a
rózsalugast.
 – Csak vigyázz, ne törd el. – mondta nekem Cole, ahogy teszteltem a
súlyom a legalacsonyabban lévő gerendán.
Amikor már biztos voltam benne, hogy nem törik össze alattam, el
kezdtem felhúzni magam. Olyan volt, mintha létrán másznék fel.
– Aú – kiáltottam fel, ahogy megszúrta az ujjam egy rózsatövis.
– Hallgass! – sziszegte alulról Cole. – Azt akarod, hogy elkapjanak? Az a
hálószoba ablakuk, ott fent.
– Igen tudom, már elmondtad nekem vagy ötvenszer – suttogtam, és
lenyaltam a kis vércseppet az ujjamról. – Szép dolog lett volna, ha adsz
nekem egy kesztyűt.
– Ne legyél kisbaba, és kezdj el mászni – vágott vissza.
A fogamat csikorgattam, és magamban tartottam a válaszomat. Mikor
végül felértem a tetejére, csendesen áthúztam magam a korlát fölött. Az
elcsúsztatható, üveg erkélyajtó függönnyel volt elfedve, de a szívem
gyorsabban kezdett verni. Olyan érzésem volt, mintha a házban mindenki
láthatna és hallhatná a motozásomat, így gyorsan elkezdtem szórni
szerteszét a fehér papírt.
– Győződj meg róla, hogy mindenhol legyen körbe a korláton – hallom
Cole emlékeztetőjét.
– Igen, igen – motyogtam magamnak. Ha ennyire követelőzik, akkor neki
kéne felmásznia és megcsinálnia.
– Jackie? Hallasz? Csináld a korlátot.
Lepillantottam, és gúnyosan tisztelegtem neki.
Miután betekertem a korlátot, hátraléptem, hogy megcsodáljam a
művemet. Ahogy ezt tettem, megbotlottam egy adag WC papírban és
nekiestem az erkélyajtónak. Lábra kecmeregtem, miközben a szívem
ugrált a mellkasomban. Egy kis időre visszatartottam a lélegzetemet,
hogy lássam, hallotta-e valaki. Feltehetően McHale igazgató odabent volt
most, néhány lépésnyire aludhatott.
Mikor nem történt semmi, kiengedtem a tüdőmből a levegőt, de túl
korai volt. Sziréna hangja töltötte be az éjszaka csendjét, és a szemem
kidülledt. A háznak betörő elleni riasztója volt. Addig a pillanatig álltam
ott lefagyva, míg meg nem hallottam a kiabálást a gyepről.
– Mi a fene, Cole? – kiabálta Lee. – Mit csinál odafent?
– Jackie! Gyere lefelé! – kiáltotta túl Alex a riasztó hangját. Ez
segített magamhoz térnem, és gyorsan átugrottam az erkélykorláton, rá a
rózsa lugasra.
– Gyerünk, gyorsabban – kiabálta valaki.
Már majdnem a földön voltam, mikor meghallottam a szakadást. A
pulcsim fennakadt a lugason, az ujjánál fogva.
– Jackie, mennünk kell! – mondta Isaac.
– Nem tudok. Beragadtam! – kiáltottam, próbáltam kirángatni a
pulóveremet.
– Ki van ott? – kiabálta egy mély hang, a belső udvar ajtajából.
– Csak vedd le – szólt Alex.
Próbáltam kibújni belőle, de túlságosan remegtem. Hirtelen Cole
termett mellettem, és rángatott el az anyagtól.
– Gyerünk – mondta, leugorva a földre.
– De a pulcsim – válaszoltam, visszafordulva a rózsalugas felé. – Még
mindig be van akadva.
– Hagyd ott. Veszek neked újat. – Megragadta a kezem és a fák
takarásába húzott.
– Átkozott kölykök! – kiabálta valaki az éjszakába.
Mindenki olyan gyorsan futott vissza a furgonhoz, ahogy csak tudott.
Mire odaértünk, levegőért kapkodtam.
– Mi a szart gondoltál? – kérdezte Alex, és a furgon oldalához nyomta
Cole-t. Ezt direkt csináltad. Azt akartad, hogy elkapják, ugye?
– De nem kapták el, vagy igen? – kérdezte Cole. Az arcán elégedett
mosoly terült szét.
– Először is, fent sem kellett volna ott lennie! – ordította Alex. – Csak
azért, mert féltékeny vagy, az nem jelenti, hogy...
– Várj! – szóltam közbe. Éreztem, ahogy a szívem elszorul. – Alapból
nem tekertek WC papírt az erkélyre?
– Bolond vagy? – kérdezte Isaac, miközben Danny a fejét rázta. – Az
őrültség. Nem akarjuk, hogy elkapjanak.
De nem igazán figyeltem rá. Cole-ra függesztettem a szemem, a
reagálását néztem. A homlokát ráncolta, mint aki azt gondolta,
aránytalanul felfújja mindenki az esetet.
– Miért hazudtál nekem? – kérdeztem tőle. Csendesen és lassan
beszéltem, hogy nehogy cserbenhagyjon a hangom. De ez nem számított-a
kérdésemet megtöltötte az elárultság. Ha McHale igazgató meglátott
volna, ez a végét jelentené a Princeton-os álmomnak, és mindennek, ami
utána következett. Cole tudta, hogy milyen fontosságot helyeztem az
iskolára és a jövőmre, mégis szándékosan veszélyeztette. Érzem, ahogy a
harag egyre jobban megtölti a mellkasomat, de aztán egy szörnyű
felfedezést teszek. Ma este, legalább annyira kockáztattam a jövőmet,
amennyire Cole tette. Senki nem kényszerített fel a lugasra. Saját magam
másztam fel oda. Mi ütött belém mostanában? Soha életemben nem
voltam ennyire meggondolatlan.
Cole keresztbe tette a karját. – Csak vicc volt – mondta. – Ne viselkedj
úgy, mintha valaki meghalt volna.
Hallottam, ahogy mellettem Danny levegőért kapkod. Nem fordultam a
többiek felé, hogy ők hogyan reagáltak-Cole-ra összpontosítottam, hátha
meglátom jeges tekintetében, hogy szándékosan mondta-e ezt. Hogy
lehetne ennyire érzéketlen?
– Ez nagyon durva volt – mondta Alex, megtörve a csendet, miközben
Cole elé lépett. – Kérj bocsánatot Jackie-től.
– Ó, elég már – mondta Cole. Elhessegette a kezével a testvérét.
– Kérj bocsánatot – szólt újra Alex.
– És mi van, ha nem akarok? Mit fogsz csinálni?
– Ezt – mondta Alex Cole-nak, mielőtt az öklével orrba verte a
testvérét.
Cole hátratántorodott és a furgon ajtajának ütközött. Alex utána
vetette magát, de Isaac gyorsan kapcsolt, és odaugorva lefogta Alex
karjait, mielőtt be tudott volna még egy ütést. Mielőtt Cole visszanyerte
volna az összpontosítást, Danny odalépett, és megfogta az ikertestvére
karját, hogy visszatartsa.
Látnom kellett volna a bekövetkező ütést. Ez korábbra nyúlik vissza.
Alex és Cole már azelőtt harcban álltak, hogy megérkeztem Colorado-ba,
de csak olaj voltam a tűzre, ami háborúvá nőtte ki magát.
– Mi a franc? – üvöltötte Cole, és próbálta kiszabadítani magát Danny
szorításából.
Eltartott egy darabig, míg mindenki lenyugodott, különösen Cole. A
többek legalább olyan dühösnek tűntek Cole-ra, amennyire ő volt ránk, és
úgy döntöttek, hogy sétáljon csak haza. Hálás voltam érte, de
meggyőztem őket, hogy gondolják meg magukat. Feldúlt voltam attól, amit
Cole mondott, olyan volt, mint egy pofon, de tudtam, a dolgok csak még
rosszabbak lesznek, ha hagyjuk, hogy még jobban hergelje magát.
Mindenki beszállt a furgonba, és Danny ült a volánhoz. Cole az első ülésre
telepedett, a sérüléseit ápolgatta, és csúnyán beszélt azokkal, akik
hozzászóltak. Én hátul ültem, olyan messze tőle, amennyire ez lehetséges
volt.
– Ez döbbenetes volt – mondta Isaac, még mindig nevetve. – Úgy értem
tényleg, ez volt az este legjobb része. Sosem láttam még Cole-t ennyire
kiütve.
– Igen – értett egyet Danny. – Bárcsak nálunk lett volna Jack és Jordan
kamerája.
– Jobb lesz, ha befogjátok a pofátokat, vagy azt fogjátok kívánni, bár
ne mondtatok volna semmit – morogta Cole. Mindenki nevetett, engem
kivéve.
– Hé, Jackie, te rendben vagy? – suttogta Alex a fülembe. Ráztam a
fejem, hogy nem. – Mi a baj? Valószínűleg nem kellett volna megütnöm
Cole-t, de nem érzed ettől kicsit jobban magad?
– A pulóverem ott maradt – mondtam, próbáltam visszatartani a sírást.
Miután bemásztam a furgonba, az egész este végigpörgött előttem. Már
emlékeztem valamire, ami hihetetlenül fontos.
– Na és? – kérdezte Alex, vállat vonva – Az csak egy pulóver.
Könnyes szemekkel fordultam Alex felé. – Rajta van a nevem.
 Tizennegyedik fejezet

A nap sugarai beözönlöttek az ablakomon reggel, és egy nyögéssel

átfordultam a másik oldalamra. A testem minden porcikája sajgott, csak
néhány órát alhattam.
Az ébresztőm megszólalt, de hagytam vijjogni, miközben próbáltam
visszaemlékezni, miért voltam ennyire fáradt. Mikor megpillantottam
sáros cipőimet a padlón, minden megrohamozott, és dühösen lecsaptam az
ébresztőt. Kikelni az ágyból volt az utolsó dolog, amit meg akartam tenni,
de hagytam, hogy meztelen lábam a padlót érintse és beslattyogtam a
fürdőszobába.
Cole, saját magam és minden más miatti csalódottságomban, kicsit túl
erősen nyomtam meg a fogkrémes tubust, amitől kék ragacs spriccelt
mindenfelé a fogkefém fölött.
– A fenébe – mondtam rosszkedvűen, és leszedtem a fölösleges
fogkrémet a mosdóba.
Ahogy a fogamat súroltam, az előttem álló napon gondolkodtam. Fogadni
mernék, hogy be fognak hívni az irodába a nap folyamán. A pultnál
mindenki engem fog bámulni, helytelenítő pillantással. Aztán bevezetnek
az igazgató irodájába, aki egy hatalmas, fából készült íróasztal mögött
várakozik majd rám, a fekete pulcsimmal a kezében. A jövőm tönkrement.
Sajnálom anya, gondoltam magamban.
Felsóhajtottam, kiköptem a fogkrémet és gyorsan fröcsköltem egy kis
hideg vizet az arcomra. Utána megragadtam a köntösömet, lekapcsoltam a
villanyt és visszamentem a szobámba. Mikor beléptem, a meglepetéstől
levegőért kapkodtam. Az ágyam végében ott feküdt a pulóverem.
Leszáguldottam a földszintre és a karjaimat Alex köré fontam. –
Köszönöm, köszönöm, köszönöm! – Csókoltam meg az arcát.
– Szívesen? – válaszolta, némileg zavarban.
– Nem is tudod, mennyire megkönnyebbültem – mondtam neki.
– Pontosan miért is könnyebbültél meg? – kérdezte tőlem Alex.
– A pulóverem – mondtam, feltartva azt. – El se tudom hinni, hogy
visszamentél oda, hogy visszaszerezd nekem. – Alex engem bámult és nem
mondott semmit. – Te mentél vissza, nem? – kérdeztem tőle.
– Nos, most komolyan azt kívánom, bár én gondoltam volna erre –
felelte, és csalódottnak hangzott a válaszától –, de nem, nem én voltam.
A többi, konyhában jelen lévő srác felé fordultam. A szemem Cole arcát
kutatta válaszért, de ő felhúzta a szemöldökét, mintha azt mondaná, a
pulcsim visszaszerzése lenne az utolsó dolog a világon, amit megtenne.
– Danny? – kérdeztem. Bocsánatkérő pillantással nézett fel a reggeli
újságból, és megrázta a fejét.
– Te? – kérdeztem, Isaac-hez fordulva.
– Bocs, Jackie – motyogta kukoricapehellyel teli szájjal.
– Akkor ki? – kérdeztem hangosan.
– Isaac – mondta Katherine, bejőve a konyhába, egy bögre kávéval a
kezében. – Felkeltenéd a testvéredet? Nem tudom elhinni, hogy még
mindig alszik.
– Persze, Katherine néni – válaszolta, felállt és a müzlis tálját a
mosogatóba tette.
– Lee? – töprengtem hangosan.
– Nem, te szamár – mondta Isaac, és a szemét forgatta. – A másik
testvérem.
Az iskoláig tartó út alatt, a srácok az évzáró buliról beszélgettek, amit
mindig ők rendeztek. Erre a hétvégére tervezték, mikor Katherine és
George nincsenek a városban. Csendesen hallgattam őket és közben Lee-t
figyeltem, a hátsó ülésen elfoglalt helyemről próbáltam rájönni, hogy az
összes közül, miért pont ő volt az, aki visszament a pulcsimért. Lee volt az
egyetlen, aki nem tűnt izgatottnak a buli miatt. Talán azért lehetett,
mert az utasoldali ablaknak nyomódott az arca, félig alvó állapotban volt.
– Rendben, mindenki kifelé – mondta Cole, mikor beértünk a parkolóba.
Gyorsan kinyitottam az ajtót, és megragadtam a hátitáskámat hátulról.
– Kész vagy? – kérdezte tőlem Alex, mikor ő is elvette a sajátját.
– Menj csak nélkülem – feleltem, még mindig Lee-t néztem, ahogy lassan
kicsatolta a biztonsági övét. – Később utolérlek. Van valami, amit el kell
intéznem.
– Oké – egyezett bele Alex, mielőtt arcon csókolt, és az iskola felé
igyekezett.
 Ahogy számítottam rá, Lee volt az utolsó, aki kiszállt az autóból,
amilyen fáradt volt. Mire kihalászta a hátizsákját a furgon hátuljából, a
többiek már elmentek. Még azt sem vette észre, hogy felé tartok,
miközben a vállára lendítette a táskát.
– Lee – szóltam, ahogy elindult. Egy pillanatra megállt, de aztán
folytatta az útját. – Lee! – kiáltottam ismét. Mikor nem fordult meg,
utána futottam és megragadtam a karját. – Tudom, hogy hallottál. –
Fordítottam magam felé.
Csak bámult rám üres tekintettel.
– Nos? – kérdeztem, reméltem válaszolni fog a kimondatlan
kérdésemre.
– Nos, mi? – kérdezett vissza, lerázva a kezem a válláról.
– Tudod – mondtam neki.
– Nem, nem tudom – válaszolta, mielőtt elfordult és elsétált.
Egy pillanatig egy helyben álltam döbbenten, mint aki gyökeret
eresztett. Mi volt a célja? Miért tenne értem valami jó dolgot, hogy aztán
úgy csináljon, mintha nem tette volna?
– Lee, miért szerezted vissza nekem a pulcsimat? – kiabáltam. A
kérdésem megállásra késztette. Egy darabig csak állt ott háttal nekem,
aztán rájöttem, arra vár, hogy utolérjem. – Miért? – kérdeztem újra,
mikor mellette álltam. – Tudom, hogy nem kedvelsz engem.
– Jackie – mondta, egyenesen rám nézve. – Csak tégy úgy, mintha ez
sosem történt volna meg, rendben?
Megszólalt a csengő, jelezve, hogy indulnunk kell az első órára.
– Nem – mondtam szigorúan. – Tudni akarom, miért tetted.
– El fogunk késni az első óráról – mondta, és elindult a lépcsőn felfelé.
– Nem érdekel – feleltem neki, magamat is meglepve ezzel. – Tudom,
hogy téged sem.
– Jól van – morogta. Az iskola mögé vezetett, majd még tovább a fák
közé, ahová egyik ablakból sem lehetett látni.
– Ez valami titkos terv része, hogy hogyan ölj meg? – tettem fel neki a
kérdést, miközben körbenéztem. Teljesen egyedül voltunk.
Lee rám nézett a válla fölött. – Ide szoktam jönni általában, mikor nem
érzem úgy, hogy órára szeretnék menni.
 – Ó...
– Mesélt neked valaki a szüleimről? – kérdezte tőlem.
– A szüleidről?
– Igen, az okról, amiért Isaac és én, a nagynénénkkel és a
nagybátyánkkal élünk.
– Nem – válaszoltam, nem tudva, hova vezet ez a beszélgetés. Mindig is
töprengtem rajta, hogy mi történt a szüleikkel, de igazság szerint,
túlságosan féltem megkérdezni.
– Az anyám elhagyott, rögtön azután, hogy megszülettem – meséli. –
Soha nem is találkoztam vele. – csukva tartottam a számat, vártam a
folytatást. – A távozása eléggé összeroppantotta az apámat. Ő a
szárazföldi haderőnél szolgáló tiszt, és ahelyett hogy felnevelt volna
minket Isaac-el, kirakott minket a bátyjánál és elment a tengerentúlra.
Csak néhány évente látjuk őt.
Az egyik kezemet a számra tettem, elfedve ezzel a
meglepődöttségemet, de Lee nem nézett rám. Az égre összpontosította a
tekintetét. Amit elmesélt nekem, az majdnem rosszabb annál, mint ami a
családommal történt. Még ha ők távoztak is, de legalább tudtam, hogy
szerettek engem.
Egy ideig csendben ültünk, és a már majdnem nyári napsütés
melengette a bőrömet. – Lee, annyira sajnálom – mondtam végül.
– Tudod, mit? Valószínűleg te vagy az első személy, aki tényleg átérzi
ezt – felelte.
– Igazán? – kérdeztem.
– Olyan sok embertől hallottam, ahogy azt mondja „sajnálom”, és ez
mind hazugság. Nem tudják igazából, hogy milyen érzés, mikor nincs
családod.
Bólintottam. – Bár, tudod mi a legrosszabb rész? – kérdeztem tőle. –
Mikor az emberek máshogy néznek rád. Többé nem Jackie vagyok,
Howards-ék lánya. Hanem én vagyok Jackie, egy lány, halott szülőkkel.
– Jobb, mint Lee, a fiú, aki nem érdekli a szüleit.
– Miért utálsz engem? – mondtam akkor.
– Nem utállak. Ez csak... – Lee felsóhajtott, és beletúrt göndör hajába,
próbálta megtalálni a megfelelő szavakat. – Csak mondjuk úgy, hogy
anyaproblémáim vannak. Soha nem ismertem az enyémet, és Katherine-
 – Épp elég nehéz neki figyelni mind a tizenkettőnkre. Aztán feltűntél
te, és a nénikém annyira felelősnek érezte magát érted, hogy feladta a
műtermét. Úgy éreztem, azt a kis időt is ellopod tőlem, amit vele
tölthetek.
– Nem tudom, mit mondjak – feleltem Lee-nek.
– Nem kérdeztelek meg téged – mondta. – Visszamentem és elhoztam a
pulóveredet, mert végül rájöttem, hogy tőlem eltérően, neked senkid
sincs. – Látszott rajta, hogy küzd a helyes szavakkal. – Túl féltékeny
voltam ahhoz, hogy megértsem, te legalább annyi fájdalmat cipelsz
magaddal, mint én. Szemétláda voltam.
Sóhajtva fogtam meg Lee kezét. Amennyire mérges voltam arra, amin
miatta mentem keresztül, legalább elmondta az igazat. – Igen – mondtam,
egyetértve vele. – Totálisan az voltál.
Halványan elmosolyodott.

***

Nathan társaságában sosem voltam ideges. Volt valami a

barátságunkban – valami, ami annyira természetes és könnyed –, ami senki
mással sem a Walter fiúk közül. De ma, ahogy a folyosón sétáltam a
szobája felé, meg kellett törölnöm izzadt tenyeremet a szoknyám
hátuljában, és elhessegetni a késztetést, hogy menekülőre fogjam.
Katherine elhozta őt a kórházból, miután elmentünk az iskolába, és
mikor négy órakor hazaértünk, mindegyik fiú elviharzott üdvözölni őt.
Megkövetelték, hogy a hét további részére a kórházban pihenjen, így a
srácok többsége nem látta őt szombat óta. Visszahúzódtam, türelmesen
várva a soromra, hogy négyszemközt beszélhessek vele.
Nem beszéltünk azóta a reggel óta, mikor rohama volt, és éreztem,
ahogy a gyomrom fel- és leliftezik a várakozástól. Amit Lee mondott
nekem az intenzíven, még mindig ott motoszkált az elmém hátsó zugában.
Igen, hétfő reggel átrágtuk magunkat kettőnk dolgán, de nem tudtam
tenni a „mi van ha” felvetések ellen. Ha kivonszolom magam az ágyból,
mikor Nathan azt kérte, menjek vele futni – lenyelem a szégyenem és a
félelmem, hogy összefussak a többi fiúval –, akkor talán most nem
érezném magam ennyire bűnösnek
 A szobája előtt álltam, kopogásra emelt kézzel, de az idegeim
felmondták a szolgálatot, és visszahullt a kezem az oldalamhoz. Egy új dal
finom hangjai szöktek elő a gitárjából, és láttam magam előtt Nathan-t,
ahogy az ágyán ül, csukott szemmel és hangszerrel a kezében. Talán
visszajöhetnék valamikor később, mikor a gyomrom már nem ilyen
zaklatott.
– Bent van – szólalt meg valaki, miközben megfordultam, hogy távozzak.
– Beszélned kéne vele.
Tudtam ki ez, vettem egy mély levegőt, és felnéztem. Cole állt a folyosó
közepén, kifejezéstelen arccal. A szeme alatti zúzódás, most kezdett
sárgászöldbe halványulni.
Ez volt az első mondat, amit Cole hozzám intézett, mióta Alex behúzott
neki, és erre válaszul, neheztelés áradt szét a mellkasomban. Igazság
szerint, jobban szégyenkeztem magam miatt, mint amennyire mérges
voltam. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni, ahogy Cole pólója
kényelmesen a bicepszére simult és azt, hogy ebben a pillanatban a
szemei kékebbnek tűntek, mint bármikor korábban.
Azok után, amit tett, hogy szándékosan bántott meg engem, még mindig
ugyanazt a repdesést éreztem a mellkasomban, aminek az okára Colorado-
ba érkezésem óta próbáltam rájönni. Ez valami láthatatlan erő volt,
mintha ő lenne a nap, én pedig egy apró bolygó, amit megfékez az ő
mindent felemésztő gravitációja. Minek is hívta ezt Heather? Cole
hatásnak.
– Ó... jól van – válaszoltam, mintha nem tudtam volna róla. Ez volt
minden, amit sikerült kinyögnöm, mert hirtelen úgy éreztem, sírni
szeretnék. Ez az érzés annyira helytelen és nemkívánatos volt.
Nathan dala elhallgatott, és tudtam, hogy hallhat minket. Cole erőteljes
hangja lebuktatott engem. Mindazonáltal, abban a pillanatban az
idegességem, hogy látom Nathan-t, elpárolgott. Kopogás nélkül
kinyitottam az ajtót, és beslisszoltam. Bármit, hogy elszabaduljak Cole-
tól és az érzésektől, amiket kivált belőlem. A kezeim a kilincsre fonódtak,
ahogy nekidőltem a hátammal a fának, és lassú, megnyugtató lélegzeteket
vettem.
– Jackie? – hallottam Nathan kérdését.
A szemeim kipattantak. Felült az ágyában, és aggódó kifejezés terült el
az arcán. Akkor, ahogy én is visszabámultam rá, rájöttem, mekkora
hülyeség volt tőlem az idegeskedés.
– Szia Nate – válaszoltam, és a megkönnyebbülés érzése lehűtötte
kipirult bőrömet.
– Jól vagy? – kérdezte, összehúzva a szemöldökét.
Még egy, teljes tüdőt megtöltő, lenyugtató levegővétel után – szájon
be, orron ki–, válaszoltam. – Ugyanezt kéne kérdeznem tőled –
elrugaszkodok az ajtótól, és kisimítom a szoknyámat, mielőtt az ágya felé
indulnék. Miközben leültem, észrevettem a négyszög alakú kötést a
homlokán, ahol megütötte a fejét, és a sötét karikákat a szeme alatt. – Ó,
Nathan – mondtam, félresöpörve az egyik hajtincsét, így jobban
láthattam a sérülést.
– Jól vagyok – felelte, miközben eltolta a kezemet. Az üzenet feltűnő
és tiszta volt – nem akart arról beszélni, ami vele történt.
– Alaposan megijesztettél mindenkit – mondtam azért. Tudnia kellett,
még ha nem is látogattam meg őt a kórházban, még mindig aggódtam,
szóval hozzátettem. – Különösen engem.
Csendben maradt, az ajkait vonallá préselte össze.
– Nathan? – kérdeztem. A hangom megtört, mutatva az idegességem
visszatérését. Talán dühös rám.
Végül felnézett. – Tettem valamit, amitől dühös vagy rám? – kérdezte,
teljesen tükrözve a saját gondolataimat.
– Micsoda? – feleltem, áthelyezkedve az ágyon, így jobban ráláttam. –
Nem. Miért hiszed ezt?
– Mert nem láttalak... – szünetet tartott. – Nos, mióta ez megtörtént.
Megint hozzáértem, ezúttal a karjára tettem a kezem. – Istenem,
annyira sajnálom Nathan. Ez csak... képtelen voltam... – elhallgattam, nem
tudtam, hogyan magyarázhatnám el. Adtam magamnak egy másodpercet,
mielőtt lassan azt mondtam.
– Amikor jött a mentő, úgy éreztem, újra megtörténik az egész. Tudod,
elveszteni valakit, aki számít neked. Pánikba estem.
– Igen, Cole mesélte, hogy Will lakásába mentél.
Felkaptam a fejem. – Beszélt rólam?
Nathan bólintott. – Volt ma egy beszélgetésünk – válaszolta és letette a
gitárt, így közelebb tudott húzódni hozzám. – Furcsa volt – mondta, és
mikor látta tanácstalan pillantásomat, folytatta. – Bár, nem volt
folyamatos a beszélgetés, ami szokatlan volt. Olyan... nem is tudom, úgy
tűnt, csalódott valami miatt. Egyenesen zavart.
– Zavart? Mi miatt?
– Nem tudom pontosan. Vigyázott a szavaival. Nem mondanám, hogy túl
sokat beszélt volna bármiről – és ettől eszembe jutott valami. Tudod mi
történt a szemével? Még azt sem tudtam kiszedni belőle.
– Az nem titok – mondtam, az arcom rózsaszínre színeződött. – Alex
megütötte.
Nathan szemöldöke felszaladt a homlokára. – Hogy mit csinált?
– Bízz bennem – feleltem, a fejemet rázva az emlék hatására. – Cole
megérdemelte.
Nathan nevetése teljes lenyűgözöttségről árulkodott. – Ó, ebben nem
kételkedem, de ember...azt feltételeztem, hogy egy kívülállóról van szó,
és azért olyan feldúlt.
– A feldúlt alatt dühöst értesz? Pontosabban.
– Nem tudom – mondta Nathan, ujjával az állán dobolva. – Nem
nevezném dühnek. Ez többről szólt, mintha szomorú lenne.
– Szomorú – ismételtem, próbáltam elképzelni az ötletet. Mi miatt kéne
Cole-nak szomorkodnia?

***

– Ó, nem – mondta nekem Alex halkan. – Ez rosszul néz ki.

Másnap reggel merőn néztem be a konyhába az elülső folyosón, és nem
tehettem mást, egyetértettem. Katherine az asztal körül járkált, az
egyik ujját a halántékára nyomva. Előtte egy évnyi, régi számláknak és
nyugtáknak tűnő valamik hevertek szétszórva.
– Figyelj – szólt Isaac. A pultnak dőlt, a nagynénjét nézte óvatosan,
amíg arra várt, hogy a kávé lefőjön. Alex és én, észrevétlenül
besurrantunk a konyhába és odaálltunk mellé. – Rájött az ámokfutás.
– Mi a baj? – kérdeztem, kinyitva a hűtőt, a tejszínt keresve.
– Az esküvő virágosa telefonált ma, és azt mondta, hogy még nem kapta
meg a pénzt – magyarázta, miközben kivett két csészét a feje fölötti
szekrényből. – Katherine meggyőzte, hogy a csekket már elküldték, szóval
most mindent feltúr, és az elkeveredett fizetési bizonylatot keresi.
– Az nem jó – válaszoltam.
De nem csak a virágos miatt aggódtam. Katherine és George elutaztak
volna a hétvégére – holnap lesz a huszonkettedik házassági évfordulójuk,
és George egy romantikus kiruccanást tervezett kettőjüknek. De Will és
Haley esküvőjének közeledtével, Katherine stresszesebb, mint valaha. Az
arcán lévő kifejezésről tudtam, hogy az ünneplés a legutolsó dolog, amire
gondolt.
– Egyáltalán nem – mondta Isaac, miközben a gőzölgő, barna folyadékot
két csészébe öntötte, az egyiket magának, a másikat nekem. – És ha a
tejszínt keresed, akkor a ketchup mögött van.
Az irányaival megtaláltam az üveget a cukros, piros mártás mögött, a
csemegeuborka mellett. Kivettem és a pulton Isaac felé csúsztattam.
– Adsz nekem egy Kickstart-ot, ugye? – kérdezte Alex, mielőtt
becsuktam az ajtót. Nem volt nehéz találni egyet a világító, neonszínű
dobozból, majd az orromat ráncolva fogtam a kezembe az ő kedvenc
koffeinjét. Felpattintotta a fület, és egy húzásra megitta a felét.
Komolyan, a húszas éveiben szívrohamot fog kapni.
Ahogy becsuktam a hűtőt, egy darab papír került a szemem elé, amit
egy mágnes tartott. – Isaac, azt mondtad, fizetési bizonylatot keres?
– Valami olyasmit – válaszolta. Arra koncentrált, hogy kimerje a
tökéletes mennyiségű cukrot az italába.
További vizsgálódás után észrevettem, hogy valaki sértő mondatba
rendezte az ábécé mágneses betűit. Ez volt olvasható: Cole egy idióta. Az
élénk narancssárga i betű alatt volt egy rózsaszín cédula, és bár nehéz
volt elolvasni a rajta lévő írást, ki tudtam bogarászni belőle a virágárus
szót. Félrehúztam a műanyag mágnest a hűtőn, elvettem a bizonylatot, és
megkerültem az asztalt.
– Katherine – szóltam, elé tartva, hogy lássa –, ez az, amit keresel? –
Először azt hittem, könnyekben fog kitörni, mikor a szemével átfutotta a
papírt. Helyette, egy szoros ölelésben találtam magam.
– Te, drágám, életmentő vagy – mondta. Aztán vett egy mély levegőt,
elővette a telefonját, és beírt egy számot.
– Mi folyik itt? – kérdezte Cole, észrevéve a rendetlenséget az
asztalon, ahogy ő és Danny bebotladoztak a konyhába, még mindig félig
alva. Nathan sem volt messze mögöttük, néhány hajtincse
összekuszálódott hátul, miközben nyújtózkodott.
– Esküvői vészhelyzet – válaszolta Alex, összenyomva az üres Kickstart-
os dobozt a kezei között. – El lett hárítva.
– Nem úgy néz ki – mondta Nathan, kihúzta az egyik bárszéket, és
lehuppant a pulthoz. – Hé Isaac, töltenél nekem egy csészével?
– Mióta szereted te a kávét? – kérdezte tőle Isaac, de azért
megragadott egy harmadik csészét is.
– Nem szeretem, de a füldugóim eltűntek, és Alex egész éjszaka azzal
az idegesítő játékkal játszott.
– Shhh – mondta Alex, a testvére karjára csapva, miközben Katherine-
re pillantott. De az anyja észre sem vette, ahogy a konyhapadlón járkált,
és olyan hangszínnel beszélt, mint aki torkig van valamivel.
– Füldugók? – kérdezte Isaac. – Azt hiszem, lehet, hogy Zack dugta fel
az orrába őket tegnap.
– Mi? – válaszolta Nathan, és dühösnek tűnt. – Miért csinálta?
Az unokatestvére csak vállat vont. – Honnan kéne tudnom, hogy mi
játszódik le annak a kölyöknek az agyában? Elég furcsa.
– Rendben, rendben. Köszönöm. – Katherine kicsit kevésbé nézett ki
stresszesnek, miközben letette a telefont, hogy békés pillanatába
közbeszóljon az ajtócsengő. – Ó, korán jönnek! – kiáltott fel, és
lesimította a haját, ahogy a bejárati ajtóhoz futott. Nem sokkal azután a
szobába vezette Will-t és Haley-t, mindketten bőröndöket szorongattak
az ujjaik között. – Ti ketten nagyon kedvesek vagytok, hogy eljöttetek,
egy olyan rövid üzenet után – mondta, és elkezdte összesöpörni a halom
papírt az asztalról, egy dossziéba.
– Anya, ne aggódj emiatt – válaszolta Will, ahogy letette a cuccait. – Ez
a legkevesebb, amit megtehetünk.
Abban a pillanatban, Jack és Jordan léptek be a konyhába, és miután
meglátták Will-t, odarohantak hozzá.
– Will! Will! – kiabálták mindketten. – Mit csinálsz itt?
– Itt töltjük a hétvégét. Haley-vel itt maradunk, hogy rátok, kölykökre
figyeljünk, amíg anya és apa kikapcsolódnak.
Cole, aki eddig a narancslé dobozából ivott, egy egész kortyot fröcskölt
szét a pólóján. – Mi? – kérdezte, az anyjához fordulva. – Miért kell itt
lennie? Tizennyolc vagyok.
Cole, komolyan azt gondoltad, hogy itt hagylak felügyelet nélkül? –
kérdezte Katherine, félig zavartan. Félig kihúzta az egyik konyhai fiókot,
és benne lévő dolgok között turkált. – Hol van? – mondta magának. –
Esküszöm, ide tettem.
– Drágám – mondta George, miközben bejött a nyitott hátsó ajtón. Az
izzadtság csillogott az arcán, amiből tudtam, a farm körüli munkát
végezte. – Még mindig a virágos nyugtáját keresed? Nemsokára mennünk
kell, és még össze sem csomagoltunk.
– Micsoda? – kérdezte Will, nyomatékosan az anyjára pillantva. – Még
be sem vagytok pakolva? Nyomás készülődni.
– Will – felelte Katherine, arra sem véve a fáradtságot, hogy felnézzen.
– Nem hiszem, hogy érted, mennyi mindent kell még elintéznem az
esküvőre. Kevesebb, mint két hét van addig, és nem tudom, hogy alkalmas-
e ez az időpont arra, hogy elutazzak.
Nem kételkedtem ebben. Az elmúlt hónapban Will beugrott, hogy
segítsen az előkészületekben, de mivel Katherine a házigazdája a hátsó
kertben megrendezésre kerülő esküvőnek, rá hárult a legtöbb
elintéznivaló.
– Akkor adj nekünk is tennivalót – mondta Will.
– Igen – tette hozzá Haley, egy pillanattal később – Szeretnénk
segíteni.
– Ez nagyon édes mind a kettőtöktől, de ezek olyan dolgok, amiket
nekem magamnak kell megcsinálnom.
– Kitty – mondta George, elég felbőszültnek hangzott. – Hagyd, hogy a
gyerekek segítsenek. Már jó ideje tervezzük ezt az utazást.
– Ezt az esküvőt meg én terveztem, az elmúlt tizenhat hónapban! Nem
fogom engedni, hogy teljes katasztrófa legyen.
– Anya – szólt Will, és az anyja mögé lépett, hogy átölelje. – Szerintem
pihenésre van szükséged.
Lerázta magáról a fiát. – Hogyan pihenhetnék, mikor van egy
tennivalólistám, ami millió mérföld hosszú? – kiáltott fel, a haját húzva.
– Katherine – mondtam, próbálva felkelteni a figyelmét. Visszatért a
fiókhoz, amiben keresett valamit, még ha az a valami már első alkalommal
sem volt ott. – Csak túl elfoglalt vagyok – motyogta újra.
 – Katherine! – szóltam, felemelve a hangomat. Mindenki rám nézett, de
nem törődtem a meglepett arckifejezésekkel, egyedül Mrs. Walter-re
összpontosítottam. Kezdett pánik módba kapcsolni, és ezt a szokást már
ismertem az anyámtól, le kellett nyugtatnom, mielőtt teljesen kiborul. A
hangom felé fordult a fejével, mintegy kábulatban, félig nyitott szájjal.
– Mi az, amit el kell intézned? – kérdeztem tőle, a hangom megfontolt,
de közvetlen.
– Tessék? – kérdezte.
Átfogalmaztam a kérdésemet. – Mit kell elintézni ahhoz, hogy úgy
érezd, nyugodtan elutazhatsz pihenni?
– Ó, nos, nem tudom, hogy ez lehetséges-e. Az ülésrendet el kell
rendezni, és a szertartás menetét le kell gépelni. Édesem, nem értem,
miért akarod tudni...
– Nem baj – feleltem, a szavába vágva. – Csak folytasd.
– Rendben – mondta határozatlanul. – Még mindig nem találom a... – és
belevetette magát a különböző tennivalók szellemi katalógusába.
– Valaki adjon egy tollat – motyogtam, miközben kinyújtottam a kezem,
ahogy tovább sorolta a feladatokat. Nathan válaszként a kezembe adott
egy golyóstollat a zsebéből. Elvettem a reggeli lapot, és listát kezdtem
írni az egyik cikk szélére. Nem volt olyan rendesen szervezett, mint a
saját listáim, de megteszi.
Mikor George rájött, mit csinálok, az egyik konyhai székhez vezette a
feleségét, és leültette, a kezét határozottan ott tartotta a vállán. Aztán
mindenki másnak is azt mondta, üljenek le.
– Figyelem, csapat – szóltam néhány perccel később, miután elolvastam
mindent újra, amit leírtam. – Ez így fog működni. – Végignéztem a Walter
fiúkon egyesével, egyikről a másikra, hogy megbizonyosodjak róla,
figyelnek. – Cole és Isaac, tiétek a kerti meló. A pázsitot le kell nyírni, a
sövényeket megmetszeni, és a kertnek kétségbeesetten szüksége van a
gyomlálásra. Jack és Jordan, mivel ti jók vagytok a szerkesztésben, ti
készítitek Will és Haley képsorozat vetítését a fogadásra. Semmi vicces
dolog, mert meg fogom vizsgálni, amikor kész vagytok. Danny, valakinek el
kell hoznia Haley ruháját az üzletből, és Nathan, azt szeretném, ha
felhívnád a kereskedőket és egyeztetnéd az érkezési időpontokat.
Mikor befejeztem a beszédet, mindenki engem bámult. – Süketek
vagytok? – kérdeztem. – Gyerünk. Dolgunk van.
Az összes srác felpattant.
– Lenyűgöző – mondta Alex, mikor mindenki kiment a konyhából.
– Semmiség – válaszoltam neki. Sosem látott dicső napjaimban,
miközben anyám divatbemutatóját, vagy jótékonysági rendezvényét
szerveztem.
– Nekem is maradt valami? – kérdezte Katherine bizonytalanul. –
Megírhatnám a betűkészletet...
– Igen, Katherine – mondtam, miközben lábra állítottam és
kihessegettem a konyhából. – Menj csomagolni. Lesz egy élvezetes
kiruccanásod.
***

– Fogadok, hogy Cole most nagyon dühös – mondta Alex később, a nap
folyamán. A szobájában voltunk, és ágyán lévő párnába bújtam. Egyaránt
éreztem a mosószert, amivel Katherine tisztította az ágyneműt, és Alex
pézsmaillatát. Az anatómia könyvem ott feküdt előttem, és közös
tanulásra készültünk. De amint Alex meghallotta a garázsajtó csapódását,
ami a szülei távozását jelentette, bejelentkezett a számítógépére, hogy
GoG-ot játsszon.
– Hogyhogy – kérdeztem, és a fejezet végére lapoztam, hogy lássam,
hány oldalt kell még elolvasnom.
– Mindig rendezünk egy év végi bulit. De az ma este lenne, viszont így,
hogy Will ügyel ránk, nem tudom, hogy lehetne megrendezni.
– De mi van a vizsgákkal?
– Mi lenne velük? A következő két hét a rendelkezésünkre áll, hogy
tanuljunk.
– Rendben. Szóval, mit fog csinálni? – kérdeztem, még ha egy buli
kilátása idegessé is tett.
Alex vállat vont. – Nem tudom, de valamit ki fog találni. Nem létezik,
hogy Cole lemondjon egy olyan lehetőségről, ahol feltűnést kelthet.
Próbáltam visszatérni a tanuláshoz. Ha mégis lesz buli, tudtam, hogy
Riley, Heather, és a banda többi tagja is jönni akarna, és ez ellen nem
tehettem semmit. Miután tíz perce olvastam újra és újra ugyanazt a
bekezdést, becsaptam a könyvem, képtelen voltam összpontosítani az
Alex számítógépéből jövő idegesítő zenétől.
– Alex, ezt most kell játszanod?
– Aha – mondta, rám vigyorogva. Valahogy, bár kissé bosszús voltam, a
mosolyától megremegett a gyomrom. Alex javára szólt, hogy túl helyes
volt. – És most, hogy a barátnőm vagy, neked is játszanod kéne a GoG-al.
Felhorkantam. – Nincs problémám a megszállottságoddal, de az online
játékok nem igazán az én világom.
– De gondolj arra, milyen jó móka lenne. Meghódíthatnánk együtt
RuWariah egész kontinensét.
– Nem kéne jobban figyelned inkább a tanulásra? – Fogalmam sem volt,
milyen hely volt ez a RooWar, de azt tudtam, hogy nem éreztem vágyat a
meghódítására. – Két hét tanulás nem valami sok. – Ismerve Alex-et, nem
fogja elkezdeni a tanulást a hétvége előtt. Nem lesz ideje megfelelően
felkészülni. A gondolat émelyített.
– Jackie, ne aggódj olyan sokat.
– Csak tizennégy napunk van – mutattam rá. – Gyerünk Alex. Láttam a
jegyed az utolsó anatómia teszten. Legalább kilencven pontra van
szükséged a vizsgán ahhoz, hogy egyáltalán a B osztályzatra gondolhass.
– Nem baj. Jó nekem a C is.
Kényelmetlenül éreztem magam. Hogy tudott ennyire közönyös lenni az
iránt, hogy nem hozza ki magából a legjobbat? – Nos – mondtam más
megközelítéssel. – El kell kezdenünk azon gondolkodni, hova fogunk
jelentkezni főiskolára. Ha jó iskolába akarsz bekerülni, akkor a
bizonyítványodnak fényesnek kell lennie.
– Az nem gond. A helyi főiskolára fogok menni, mint Will.
– De nem akarsz valami... tekintélyesebb helyre menni?
– Mint például? Yale? Jackie, a szüleim azt nem tudják finanszírozni.
– De ha keményen dolgozol, és jó jegyeket szerzel...
– Én egy stréber vagyok, nem egy agytröszt. Egyik iskola sem fog
ösztöndíjat adni – mondta. Három másodperccel később – Argh! Ezek az
átkozott élőhalott papok, amik folyton újjáélednek – az ujjai csépelték a
billentyűzetet, a szeme a képernyőre tapadt.
Csendben maradtam. Nem értettem, Alex hogy elégedhet meg
kevesebbel, mint a legjobb. Felkaptam a tankönyvem, kibogoztam magam
az ágyból, és felálltam. Igen, a Walter-ekkel való élet megtanított rá,
hogyan lehet lazítani, de az nem azt jelenti, hogy hagyom a jegyeimet
lecsúszni.
– Hé, jól vagy? – kérdezte, hátrapillantva a válla felett.
– Hm-igen, jól – válaszoltam, a teleszórt szőnyegen lavírozva. –
Visszamegyek a szobámba. Még ma el kell olvasnom ezeket a fejezeteket.
Alex megperdült a székével. – Biztos jól vagy?
A legjobb mosolyt küldtem felé, amit csak tudtam. – Csak ideges
vagyok, emiatt a két hét miatt. Ne aggódj miattam.
– Szóval, fogsz jönni a bulira?
Ha elkerülhetném, akkor nem, de valami azt súgta, hogy az nem
történhet meg. – Persze – mondtam neki.
– Szuper. Ott látjuk egymást.

***

Valóban, négy órával később, a bulira készülődő barátaimat néztem.

– A mai estéért veletek, érdemes meghalni! – áradozott Riley, a
szokásosnál is magasabb hangon.
A kis tükör előtt állomásozott a szobámban, megpróbálta feltenni a
sminkjét. Ahogy Alex megjósolta, Cole képes volt meggyőzni Will-t, hogy
engedje meg a bulit. Abból, amit hallottam, ez nem volt túl nehéz,
figyelembe véve, hogy eredetileg Will hozta létre ezeket az év végi
banzájokat. Persze, Cole arra is emlékeztette Will-t, hányszor fedezte őt
a középiskola alatt, mikor kiszökött a házból.
– Voltál valaha ennyire izgatott valami miatt? – kérdezte Heather, a
szokásos drámai énjét hozva. Áttúrta a szekrényemet, valami olyan után,
amit viselhet. – Jackie, ezt akarod felvenni, vagy lehet rajtam?
A kezében egy olyan felső volt, amit még anyukám adott nekem az egyik
divatbemutatójáról. A rikító színek nem az én stílusom volt, és otthon
csak a szekrényemben lenne érintetlenül. Akár a testvérem ruhája, ez is
idekerült valahogy New York-ból Colorado-ba.
– Használd csak – mondtam felé bólintva. Aztán hozzátettem – Szóval,
mi ez a nagy felhajtás ezzel a bulival? – A barátaim úgy viselkedtek,
mintha Hamupipőke báljára hívták volna meg őket, de ez csak egy újabb
buli volt.
 – Ó, Jackie – felelte Skylar, felnézve a Cosmo-ból. A szemét forgatta,
és ledobta az újságot a földre, mielőtt felkelt a székemből. – Néha
elfelejtem, milyen keveset tudsz. – Amikor a lányokkal és Sky-al múlattam
az időt, mindig kérdéseket tettem fel nekik. Ők sokkal többet tudtak a
Walter-ekről, és a fiúkról általában, ami ironikus volt, hiszen úgy
éreztem, mintha egymillióval laknék együtt közülük.
– Az a nagy felhajtás, hogy a barátaid vagyunk – mondta Riley.
– Igen? – még mindig nem értettem.
– A Walter-ekkel élsz – tette hozzá Heather.
– Igen – feleltem, kezdtem mérges lenni. – Ezt már letisztáztuk
korábban.
– Szóval, ez azt jelenti, hogy meg lettünk hívva a VIP bulira –
magyarázta Skylar.
– Van VIP rész? – kérdeztem meglepetten. Azt láttam, hogy Cole
válogat, és csak bizonyos részét hívja meg a baráti csoportjának a jobb
bulira, de a többi Walter fiúnál nem láttam ilyesmit.
Az iskolából mindenkit meghívtak, vagyis őrületes embertömeg fog
feltűnni. Addig jöhetnek be, míg megtelik a hátsó udvar. Tavaly alig tudtál
megmozdulni a fadeszkázatnál, mert annyira tele volt. Nem igazán van
elég hely mindenkinek, így a srácok mindig meghívják a barátaikat, egy
elkülönültebb részre – Skylar mesélte nekem.
– Az idősebb testvérem, Dee, Will egyik barátja volt, mikor a
középiskolába jártak – tette hozzá Heather. – Mesélt nekem néhány őrült
történetet arról, hogy ez milyen fantasztikus.
– Mi akadályozza meg az embereket attól, hogy összekeveredjenek?
– Abból, amit mondott, azt hiszem, máshova mennek a farmon –
magyarázta Heather, miközben felvette a felsőmet, amit kölcsönadtam.
– Ez a vízesésnél van – szólt hirtelen Kim. Mint mindig, most is egy
színes képregény volt a kezében. – A srácok négy-kerék meghajtással
viszik oda a vendégeket.
– Annak van értelme – mondtam bólintva. Sok szoba van a parton egy
kisebb csoportnak.
– Honnan tudod? – kérdezte Riley, miközben körbefordult, ellenőrizve
magát a tükörben.
– Alex elvitt tavaly – mondta szégyenlősen.
 – És sosem gondoltál arra, hogy ezt elmondd nekünk? – kapkodott
levegőért Heather sértődötten. Kim csak vállat vont, és visszatért az
olvasáshoz.
Kopogás szakította félbe a beszélgetést, mielőtt Heather és Riley
letámadhatta volna Kim-et egy újabb adag kérdéssel. -Jackie? – kérdezte
Alex, bedugva a fejét.
– Igen? – válaszoltam, hátranézve a vállam felett az ajtóra.
– Ó, nem tudtam, hogy már itt vagytok srácok – felelte Alex, és
teljesen kitárta az ajtót.
– Üzentem neked – mondta Kim, a szemei odaragadtak az oldalra.
– Bocsánat, a partira készülődtem. Segítség kellene a díszítésnél.
– Mindannyian segítünk! – mondta Heather, túlharsogva az egész
csoportot. – Mi a téma idén?
– Van téma? – kérdeztem.
– Igen, mindenki javasol valamit, aztán választunk egyet. Én
szuperhősös jelmezes bulit akartam, de a srácok leszavazták –
magyarázta. – Ebben az évben luau van. Danny most ért vissza az
áruházból vagy egymillió, különböző színű virágfüzérrel, fáklyával, és
kinagyított fénykép pálmafákkal.
– Bikini parti! – kuncogott Heather.
– Igen – mondta Alex, a szemét forgatva. – Találjátok ki, kinek az
ötlete ez az idei téma?
Nem kellett találgatnom.
 Tizenötödik fejezet

A tisztást fáklyákkal és karácsonyi világítással díszítették fel. A víz

szikrázott, ahogy a lángok táncoltak a felszínén, és a dübörgő zene
megbabonázó érzést adott az egész jelenetnek. Az emberek beugráltak a
tóba, amitől a felszínen szétszóródó vízcseppek úgy néztek ki, mint az
úszó gyémántok.
– Ez gyönyörű – suttogtam.
– Köszi – mondta Danny, csatlakozva hozzám. – Egész délután ezen
dolgoztunk. Meg kellett vesztegetnem Jack-et és Jordan-t, hogy
felmásszanak a fákra, felrakni az égőket.
– Megérte.
– Jó. Kétheti zsebpénzembe került.
Riley, Heather és Skylar, akik még sosem voltak korábban a vízesésnél,
gyorsan fürdőruhára vetkőztek. Tudva, milyen hideg a víz, úgy döntöttem,
kihagyom az úszást, helyette csatlakoztam Alex-hez és Kim-hez, akik a
barátaikkal beszélgettek a piknik asztalnál.
– Üdvözlet, fönséges hölgy – mondta az egyik fiú, ahogy közeledtem.
Hosszú haja volt, amit jó ideje nem moshatott meg. A zsíros tincsek
fénylettek a tiki fáklyák fényében.
Alex felé fordultam útmutatásért.
– Malcolm, szólalt meg Alex, miközben az ölébe húzott – ő a barátnőm,
Jackie. – Szándékosan kihangsúlyozta a „barátnő” részt. – Jackie, ő itt
Malcolm, és a klubom többi tagja.
Malcolm-on kívül, a GoG klub még két embert jelentett – egyet, sovány
karokkal és hosszú, görbe orral, és egy másikat, akinek megdöbbentő kék
árnyalatúra volt festve a haja.
– Megtiszteltetés megismerni a mi rettenthetetlen vezetőnk szépséges
hajadonját – mondta Malcolm, a kezébe vette és megcsókolta a kezemet.
– Haver, megpróbálsz zavarba hozni? – kérdezte Alex a barátját, és
Kim nevetésben tört ki.
– Lehetne rosszabb – tette hozzá a kék hajú fiú. – Legalább nem
üdvözölte Sindarin-ban.
– Hm – veled szintén jó volt találkozni. – Fogalmam sincs milyen nyelven
volt ez a Sindarin, de ahogy letöröltem a csókját a kézfejemről a
nadrágom hátuljába, már tudtam, hogy el szeretnék menekülni ebből a
beszélgetésből. Talán el kéne mennem, úszni...
– Ó, a hölgy szól, és milyen kellemes tónusban.
– Komolyan, ember – válaszolt neki Alex, vállon ütve a barátját. – Ha
nem hagyod ezt abba, soha többet nem megyek veled nyilvános helyre.
– Szeretnéd, ha hoznék egy kis sört? – kérdeztem Alex-et, ahogy
kibogoztam a lábainkat és átléptem a padot. Nem fogok inni, főleg a
legutóbbi alkalom után, de bármilyen kifogás megtette, amivel
elszabadulhattam innen.
– Az csodás lenne.
Eltűntem, mielőtt Malcolm újabb kényelmetlen szavakat motyoghatott
volna. A hordó a tisztás széléhez volt elhelyezve, pont a fák sora mentén.
Mikor végre a sor elé értem, Nick-et találtam, ő végezte a csapolást.
– Szia – mondtam, próbáltam olyan fürge lenni, amennyire lehetséges.
Volt valami vele kapcsolatban, ami nyugtalanná tett. Talán az a tény, hogy
Cole legjobb barátja volt, vagy csak azért, mert az idő legnagyobb
részében barátságtalan volt. – Kettőt szeretnék.
– Egyszerre csak egyet – válaszolja felém lökve egyetlen adagot. – A
ház szabálya.
– Megfontolva, hogy én itt élek, te meg nem – feleltem, a szabad
kezemet a csípőmre téve, – a szabályok áthágása nem kéne, hogy
problémát jelentsen. És a második adag Alex-é, aki ha nem tudnád,
szintén itt él. Az emberek, a mögöttem kialakult sorban, kuncogtak.
– Rendben, legyen – mondta. A levegő egy pillanatra feszült volt,
miközben vártam, hogy megtöltse a második poharat is, és amint a
kezembe adta, már el is tűntem a hordótól, köszönöm nélkül.
– Hé, pszt! – rántott valaki a fák közé, és ettől végiglötykölődött a sör
a karomon.
– Cole? – mondtam, mikor felegyenesedtem és megpillantottam. – Mi a
fenét csinálsz?
– Beszélhetnénk? – kérdezte, maga mögé bólintva a fejével.
– Sört viszek Alex-nek és magamnak – feleltem.
 – Fontos.
– Az jó, de épp egy érdekes beszélgetés közepén vagyok – hazudtam,
miközben az asztalhoz pillantottam, ahol Alex és a barátai ültek.
– Kivel? A Dungeons and Dragons¹ csodabogaraival?
– Muszáj mindig ilyen durvának lenned?
– Muszáj mindig ilyen makacsnak lenned?
– Nem vagyok.
– Csak tíz percre van szükségem. Ez tényleg olyan sok az idődből?
Malcolm-ra gondoltam, aki az asztalnál vár, mikor visszaérek. – Öt –
mondtam zsémbesen.
– Jól van – válaszolta Cole, kihúzta a söröket a kezemből és letette a
földre. – Menjünk.
– Hé! – panaszkodtam, lebámulva a most már üres poharakra. – Sorba
álltam azokért.
De Cole nem figyelt. Átrángatott az aljnövényzeten, miközben eltolta
az útjába eső faágakat.
– Mi olyan fontos, hogy egy fél dzsungelt kell átszelnünk, hogy beszélni
tudjunk? – kérdeztem, ahogy gyorsan haladtunk egyre beljebb az erdőbe.
Rám oda se figyelve rágta át magát a növényzeten, míg egy kis
tisztáson bukkantunk ki.
– Hűha. – Ez volt minden, amit motyogni tudtam.
A holdfény átömlött a fák koronái fölött, rá a kis kiterjedésű füves
részre, gyönyörű, fehér fényben fürdetve a területet. De nem a holdfény
miatt akadt el a lélegzetem. Több száz kicsi, fehér virág nőtt mindenfelé.
Éreztem, hogy Cole engem figyel, miközben elvesztem a körülöttem lévő
látványban.
– Dicentra spectabilis – mondta.
– Tessék?
– A virágok. – Intett a fejével. – A közneve 'nagy szívvirág'.
– Csodaszépek – válaszoltam, miközben a tenyerembe fogtam egyet.
Tényleg szív formájúak.
– A legtöbb általában rózsaszín – felelte nekem, megragadta a kezem és
a tisztás közepén lévő sziklához vezetett. – De néhány fajtája fehér.
– Mindig éjjel virágoznak? – kérdeztem, és magam alá húztam a lábam,
miközben leültem.
Cole megrázta a fejét. – Szeretik az árnyékot, így általában nyitva
vannak, majdnem a nap végéig. Ezek még nem záródtak be.
– Mikor lettél virágszakértő? – kérdeztem.
– Sok mindent tudok a növényekről. Anyám szeret kertészkedni. Csak
várj, amíg nyáron elkezd a virágágyásain dolgozni. – Rám mosolyog, próbál
közelebb kerülni.
– Szóval, miről kell beszélned velem? – kérdeztem, miközben rájöttem,
hogy az öt perc, amit adtam neki, már lejárt. Csendessé vált, másfelé
nézett, miközben próbáltam elkapni a tekintetét. – Cole, miért hoztál ide?
– kérdeztem tőle. Nem akartam valamelyik játékát játszani.
– Jackie... – beletúrt a hajába, a pillantása sajnálkozó volt, és tudtam,
hogy elnézést akar kérni azért az éjszakáért, mikor elmentünk a WC-
papír tekercselésre.
– Nem – mondtam, és egy lépést hátráltam tőle. – Nem, nem. Nem
teheted ezt, Cole. Ezt nem csinálhatod.
– Csak meghallgatnál?
– Miért? – kérdeztem. – Minden, amit Will-nél mondtál nekem, hazugság
volt.
– Ez nem igaz!
– Duma. Leadtad nekem azt a vacak beszédet, hogy azért voltál barom,
mert féltékeny voltál Alex-re, de amint hazaérünk, mit teszel?
– Jackie, kérlek...
– Nem, Cole – csattantam fel. – Végeztem a marhaságoddal. Nem kapsz
második esélyt.
– Mi van Alex-el? Neki adtál másodikat!
– Igazad van, Cole. Adtam. De a különbség kettőtök között, az az, amit
tettél – az bosszú volt. És tudni akarod, mit gondolok? Szerintem te
élvezed, hogy seggfej lehetsz.
– Istenem, Jackie! – robbant ki. – Mit vártál azután, hogy megnyíltam
neked? Elmondom neked az érzéseimet, te pedig elfordulsz és a
testvéremmel randizol.
– Milyen érzéseket, Cole? Soha nem mondtál semmit az érzéseidről!
– Azt, hogy kedvellek, Jackie! Nem tudtam, hogy betűznöm kellett
volna, tekintettel arra, amit érted tettem.
– Ó, szóval most már törődsz velem? Ha ez igaz, akkor miért próbáltál
meg bajba sodorni?
– Mert igent mondtál Alex-nek! – kiáltotta. Aztán, mintha kifogyott
volna a szuszból, lehajtotta a fejét. – Miért mondtál igent?
A kezébe temette az arcát, és hosszú ideig mindketten csendben
maradtunk.
– Cole – szóltam végül, ahogy egy hűvös szellő söpört át a tisztáson,
libabőrrel borítva be a karom. Lassan felemelte a fejét, és találkozott a
tekintetünk. – Nem értelek. Az egyik percben egy egész szurkolócsapat
ugrál téged körbe, aztán a másikban meg dühös vagy rám, amiért Alex-el
randizok? Ez nem igazságos.
– Nem így képzeltem a beszélgetésünk alakulását – mondta, és kitépett
egy csomó füvet a földről. Apró darabokra kezdte tépkedni a hosszú, zöld
csíkokat.
– Sok dolog nem úgy végződik, ahogy elterveztük – válaszoltam. Azok
után, amin keresztül mentem, ezt megtanultam.
– De még azt sem terveztem, hogy ez meg fog történni. – Oda-vissza
lóbálta a kezét a köztünk lévő térben, ami valami többet jelzett. Tudtam,
hogy rám és saját magára értette, meg arra, ami köztünk folyik, bármi is
az.
– Nézd, Cole – mondtam. – Én sem, de még mindig foglalkozom vele.
És ekkor hasított belém – az egész Rómeó és Júlia történet, úgy értem.
Soha nem számoltam Cole-al vagy Alex-el az életemben, akárcsak
Shakespeare leghíresebb párja, akik soha nem tervezték, hogy
szerelembe esnek. A Walter fiúk váratlanul jöttek, mégis úgy jártam,
mint Rómeó és Júlia. Persze az ő útjuk nem a megszokott volt, de mi van,
ha a legjobbat választották a körülményekhez képest? Talán nem
szavaztam nekik bizalmat.
Olyan sokáig próbáltam meg beleilleszteni a világomat egy kicsi,
biztonságos dobozba. De az élet nem így működik. Képes a határokon
belül, és kívül is mozogni. Nem irányíthattál mindent, mert nem lehetett
minden tökéletes. Néhány dolognak muszáj kuszának lennie.
Felkeltem a szikláról. Ezek szerint nem irányíthatom azt a tényt, hogy
Cole és Alex az életemhez tartoztak, zavart rendetlenséget hozva létre
benne. De kevésbé bonyolulttá viszont tehetem egyszer, s mindenkorra.
Rómeótól és Júliától eltérően, a könnyebb utat választottam, hogy
kikerüljek a szerelem útjából. Már meghoztam a döntésemet aznap este,
mikor igent mondtam Alex-nek. Most követnem kellett az elhatározást.
– Vissza kell mennem a bulira, mielőtt valaki aggódni kezd miattam –
mondtam. – Neked is jönnöd kéne.
Cole nem mozdult, miközben átszeltem a tisztást. Csak hagyott elmenni.

***

A hátsó udvar a piros poharak tengere volt, és nekem kellett őket

felszednem.
Will mindenkit korán reggel ébresztett, még azelőtt el kellett
tüntetnünk a buli nyomait, hogy Katherine és George hazaérnének.
Lenyűgözve attól, ahogy átvettem az irányítást az anyja összeomlásakor,
Will rám hagyta a takarítás megszervezését. Gyorsan felvázoltam az
elvégzendő feladatokat, amikkel meg kellett birkóznunk, és kiosztottam a
srácoknak. Gondoltam, meghagyom magamnak a legborzalmasabbat, de
hallottam Isaac panaszkodását a deszkapadlózattól.
– Túl korán van ehhez a szarsághoz – mondta, miközben átrántotta a
pólóját a fején. Ő volt a felelős a medence takarításáért. Nem csak
zavaros volt, de két szék is alámerült a mélyebb részen, és egy
fürdőruhafelsőt kötöttek egy kosárlabda karikára, ami a vízen lebegett.
Egy utolsó morgással fejest ugrott, amitől a bikini kosarai úgy lebegtek a
felszínen, akár a bóják.
Isaac mellett, Danny tette rendbe a házat. Bár a bulizók a hátsó
udvarra voltak korlátozva, valahogy sikerült a rendetlenségnek
beszivárognia. Will és Haley gondoskodott az udvar elülső részének
makulátlanságáról, és nyilvánvaló okokból, Cole-t a vízeséshez küldtem
takarítani.
Előző este, a beszélgetésünk után visszatértem a bulira, és azzal
töltöttem az éjszakát, hogy Alex-el és a barátaival társalogtam. Malcolm
végig visszataszító volt – rám koncentrált, és kínos dolgokat mondott –,
amíg már annyira rosszak lettek a dolgok, hogy Alex belenyomta őt a
jeges vízbe. Nem vettem észre, hogy Cole mikor tért vissza a barátaihoz,
de végül megpillantottam őt, egyik kezében sört fogott, míg a másikkal
Olíviát ölelte át. Tartotta a távolságot, de rajta kaptam, hogy többször
felém néz a tóparttól.
A reggel feszült volt. Nem sok idő volt reggelizni, úgyhogy elindítottuk
a pirítóskészítő láncolatot. Danny tette a kenyeret a pirítóba. Mikor kész
lett, Isaac-nek nyújtotta, aki papír tányérra rakta és Cole-hoz passzolta.
Ő lekvárt kent az egyikre, nekem csúsztatta a tányéron, és megvajaztam
a másikat. Végül Alex mind a kettőt félbe vágta, és a konyhaasztalra
helyezte tányérostul. Nem tudom, hogyan kötöttem ki Cole és Alex
között, de éreztem, hogy Cole mennyire feszengett.
Neki adtam a vízesésnél lévő teendőket, így nem kellett látnom, de Alex
újra kinyitotta a száját, és egy másodpercig azt kívántam, bár őt is
odaküldhetném.
– Igazán nagyon sajnálom a tegnap estét – mondta nekem milliomodik
alkalommal. Egy méterre állhatott tőlem, a kezében szemeteszsákkal.
– Alex – feleltem, miközben felszedtem egy poharat a reggeli harmattól
csillogó fűről. Beledobtam a saját zsákomba, és ettől rám szóródott egy
kevés állott sör. – Hányszor kell még elmondanom neked? Hagyd abba a
bocsánatkérést.
– Csak rosszul érzem magam, hogy egész este el kellett viselned
Malcolm-ot.
Tudtam, hogy tényleg aggódott amiatt, hogy elítélem őt a barátja
miatt, de őszintén szólva, engem nem érdekelt Malcolm furcsasága. Amíg
nem kellett újra vele töltenem az időmet, meg voltam. Tartottam attól,
hogy nem végzünk időben a takarítással, és ha Alex annyi időt töltött
volna vele, mint az idegesítésemmel, akkor lehet, már kész lennénk.
– Nem volt olyan vészes – hazudtam. – Koncentráljunk arra, hogy ezt
befejezzük.
– Biztos? – kérdezte Alex, mire kapott tőlem egy halálos pillantást. –
Rendben, vágom! Több pohár, kevesebb beszéd.
Csoda történt, de sikerült eltüntetnünk a buli nyomait, mire Katherine
és George megérkezett. Mire megérkeztek a felhajtóra, Nathan és én a
vizsgáinkra tanultunk. Nincs közös óránk, de Nathan megkérdezte, hogy
tanulhatna-e velem a szobámban. Nehéz odafigyelnie a sajátjában, mivel
Alex le akart játszani egy gyors kört a GoG-ban, mielőtt a szüleik
hazaérnek.
 Egy már majdnem nyári szellő szökött be a nyitott ablakomon,
végigsimítva a tarkómat, és megborzongatva ragacsos bőrömet.
Feszélyezetten a különböző történelmi dátumoktól, amiket tudnom kell,
lecsuktam a szemem és hátrahajtottam a fejem a falnak. Próbáltam
ellazulni, de Nathan zenéje mellett lehetetlenség volt. Rajta volt a
fejhallgatója, de még így is hallottam valami rock zene dübörgő hangjait.
Nem igazán látszott az ő műfajának, de ritmusra bólogatott a fejével,
ahogy átrágta magát egy adag tanulókártyán.
– Hé, Nathan? – kiáltottam, hogy felhívjam a figyelmét. Semmi válasz. –
Nathan! – kiabáltam, mire megugrott, a kártyák a földre csúsztak a
kezéből. Meglökte az MP3 lejátszóját, lekapcsolta a zenét, és rám nézett.
– Mi a baj?
Felnevettem. – Semmi, csak beszélni akarok. Hogy tudsz odafigyelni
ilyen zaj mellett?
– Ó – mondja, és letérdelt összeszedni a tanulókártyákat. – Ez igazán
semmiség. Annyi zaj közepette nőttem fel ebben a házban.
– Szóval csak hangos, agypusztító zene mellett tudsz tanulni?
Nathan vállat vont. – Ha túl nagy lesz a csend, valami gyanús.
– Értem. Na és, hol voltál tegnap este? – kérdeztem. – Nem láttalak a
bulin.
– Nem mehettem. Will-nek szüksége volt valakire, aki elfoglalja a
kicsiket, amíg ő ellenőrzést tart, és túl fiatalnak talált még rá, hogy
elengedjen. Lee mehetett tavaly, a gólyaévében, de akkor Cole volt a
vezető.
– Az ördögbe – mondtam, tudva azt, hogy mennyire izgatottak voltak a
srácok a buli miatt. – Ez gyanús.
Egy pillanatig fontolgatta. – Nem igazán – válaszolta. – Ez a buli dolog,
nem igazán az én világom.
– Igen, nálam ugyanez a helyzet. – Ahogy a szavak elhagyták a számat,
rájöttem, milyen képmutatóan hangzott. Ebben a két és fél hónapban,
mióta Colorado-ba költöztem, több bulin voltam, mint egész életemben.
Nathan-nek biztos nem tűnt fel, mert tovább beszélt. – Az egyetlen
rossz része az elalvás volt a lárma ellenére, na meg persze a kajacsata.
– Kajacsata? – kérdeztem.
Zack és Benny azon harcoltak, ki volt a jobb: a zöld manó, vagy a polip
pacák. Elfelejtettem a nevét.
– Doktor Octopus – tettem hozzá.
– Igen ő. Nos mindegy, popcornt kezdtek dobálni egymásra. Amikor az
elfogyott, a szőlőlével folytatták. Egy örökkévalóságig tartott felszedni
az apró darabokat, aztán meg használnom kellett a felmosót.
Mielőtt válaszolhattam volna, kiabálást hallottam a hátsó udvarból.
– Gyia, lovacska!
Felkeltem, és épp időben mentem az ablakhoz, hogy lássam Isaac-et
rohangálni Parker-rel a hátán. Parker-nek egy cowboy kalap lógott a
nyakából a hátára. A lábán egy pár megviselt cowboy csizma volt, az egyik
kezében pedig egy narancssárga vízipisztoly.
Az ajtó ismét csapódott, és egy másodperccel később Benny és Zack
ugrottak le a lépcsőkről, az idősebb unokatestvérüket utánozva.
Mindketten fürdőgatyát viseltek, és vastagon borította a mellkasukat a
harci festés. Az ikrek vízzel teli lufikat kezdtek hajigálni a cowgirl-re és
a lovára.
– Fordulj meg, lovacska! – mondta Parker, miközben Isaac hátsóját
csapkodta, hogy mozgásra ösztönözze. – El kell kapnunk azokat az
indiánokat!
Kuncogtam, és teljesen kitártam az ablakot, így fel tudtam ülni a
párkányra, hogy nézzem őket. Miközben kényelembe helyeztem magam,
Zack kitért a Parker vízipisztolyából érkező sugár elől. Vékony fejpántja,
ami papírból és mesteri, neon színű tollakból készült, lerepült a fejéről.
– Időt kérünk! – kiabálta Benny, így a társa fel tudta szedni a fejdíszét.
Parker nem figyelt rá.
– Hé, ez nem igazságos! – kiabált Zack a nővérére, aki mégis arcon
locsolta őt. – Mondta neked, hogy időt kérünk!
– Nem hallgatok vademberekre! – jelentette ki Parker. Egy pillanattal
később, vizes lufi durrant szét a karján.
– Gyerekek! – szólt nekik George felbukkanva hátul. Nem állt szemben
velem, de a hangjából tudtam, hogy a homlokát ráncolja. – Amikor azt
mondtam, hogy ne használjátok a kutyát lónak, nem úgy értettem, hogy
Isaac-et nyúzzátok. Ő segít nekem megjavítani a mosogatót!
Isaac vállai megrogytak, a szórakozásának vége lett, így hagyta Parker-
t lecsúszni a hátáról.
 – Ó, ember! – panaszkodott Parker, keresztbe tett karokkal. – Most
igazságtalanul vannak a csapatok.
– Hé, Jackie – kiabált Zack, mikor meglátott az ablakban. – Akarsz
vadnyugatosat játszani?
– Persze, hogy akar – szólt Parker, mielőtt válaszolhattam volna, és rám
locsolt egy adag hideg vizet a pisztolyából.
– Hé! – sikítottam. Kuncogott, és felpumpálta a fegyverét egy újabb
támadáshoz. – Ne merd!
Megint meghúzta a ravaszt, összespriccelve a felsőmet. A
próbálkozástól, hogy kitérjek az útjából, a padlóra pottyantam, hangos
puffanással.
– Srácok – kiabált Nathan mögülem. – Próbálunk tanulni.
Miközben a földről tápászkodtam fel, a hálószobaajtó kivágódott.
– Mi a baj? Csattanást hallottam! – kapkodott levegőért Katherine az
ajtóban, aggódó arckifejezéssel, a szokásos, finom vonásai helyett. A
szemei Nathan után kutattak, és mikor látta, hogy tökéletesen jól van az
asztalomnál ülve, kiengedett egy megkönnyebbült sóhajt. – Hála Istennek
– hallottam suttogni.
– Jól vagyok, anya – mondta Nathan mérgesen.
– Sajnálom, csak azt hittem, valami rossz...
– Az én hibám volt, Katherine – szóltam, közbevágva. Nem állt
szándékomban felidegesíteni téged. Csak ügyetlen voltam.
Nézett minket egy kicsit. – Biztosan? – kérdezte, még mindig
bizonytalannak hangzott.
– Minden rendben – mondta lassan Nathan. Láttam rajta, hogy próbál
nem kiabálni.
Épp akkor, egy vízzel teli lufi repült be az ablakon. A lábamnál robbant
szét, és szétfröcskölt mindenhova. Nevetés hangja követte a támadást.
– Gyerekek! – kiabálta Katherine. A kacagás abbamaradt. – Mit mondtam
nektek a vizes lufikról a házban? Gyertek befelé, most!
Ezután kiviharzott a szobából, kissé kábultan és csendesen hagyva ott
minket. Nem tudom megmondani, hogy a haragját a kicsik okozták, vagy a
feszültség attól, hogy azt hitte, Nathan-nek újabb rohama van. Nyugton
maradtam, míg Nathan végre kifújta a visszatartott levegőt.
– Szeretnéd, hogy kimenjek? – kérdeztem, még ha az én szobámban
voltunk is. Úgy tűnt, szüksége van egy kis egyedüllétre.
– Nem! – felelte, és dühösen keverni kezdte a tanulókártyákat. Aztán
felsóhajtott, és hozzá tette – Sajnálom, Jackie. Nem akartam kiabálni
veled. Csak folytatni szeretném a tanulást.
– Semmi baj – mondtam neki és megint kinyitottam a könyvem. De ahogy
teltek a percek, nem tudtam odafigyelni az előttem lévő szavakra. –
Akarsz beszélni róla? – kérdeztem végül.
– Jól vagyok – mondta. Csak nagyon zavaró, hogy semmi magánéletem
nem lehet. Az anyám állandóan ellenőriz. Meglepődtem rajta, hogy éjszaka
nem alszik mellettem a földön.
– Csak aggódik érted – feleltem, nem voltam biztos benne, mit
válaszoljak. Halvány ötletem sem volt, min mehet keresztül. Nehéz lehet,
hogy mindig van veled valaki, és sosem lehetsz egyedül.
– Tudom – sóhajtott fel, és átfuttatta a kezét a haján. – Csak vissza
akarom kapni a régi életemet.
– Igen – motyogtam lesütött szemmel. Utána mindketten csendben
voltunk, elveszve a saját problémáinkban.
Az ajtó megint kicsapódott. -Hé, Jackie? – kérdezte Alex, ragyogott,
mint egy izgatott gyerek.
– Mi újság?
– Nem sok. Épp azon gondolkodtam, el akarsz-e jönni a mai baseball
meccsemre. Ez az utolsó idén. A szája sarka reménykedő mosolyra
húzódott. Hogy mondhatnék nemet arra az aranyos vigyorra?
– Szeretnék, Alex – válaszoltam, felkattintva a lámpát az ágyam
mellett. – De először meg kell tenned nekem egy szívességet.
– Persze – mondta Alex izgatottan.
– Tanulnod kell anatómiára.

***

Mialatt a kezemet mostam, azt a dallamot fütyültem, amit Nathan

hallgatott. Valahogy sikerült meggyőznöm Alex-et, hogy nézzük át együtt
az anatómiai fogalmakat, így Nathan-nel együtt, a szobámban húzódtunk
meg az elmúlt két órában. Mikor Alex figyelme végül elfogyott,
visszamentem vele a szobájáig, majd kiugrottam a fürdőbe.
 Miközben elzártam a csapot, kuncogást hallottam.
– Ki van itt? – kérdeztem, és megperdültem. Valaki megpróbált elnyomni
egy újabb kuncogást, mire félretoltam a zuhanyfüggönyt. – Benny! –
kiáltottam, mikor megláttam összegömbölyödve a kádban. – Mit csinálsz
itt?
– Bújócskázunk. Anya elvette a vizes lufikat – magyarázta, a csalódástól
a homlokát ráncolva. De aztán elmosolyodott, és hozzátette – Mindig
pöttyös alsóneműt hordasz?
Háromig számoltam fejben, hogy visszafogjam a haragomat. – Benny –
mondtam, néhány lenyugtató levegővétel után –, miért nem mondtál
valamit, mikor bejöttem?
– Nem úgy kell bújócskát játszani – suttogta, és az egyik ujját az
ajkára tette. – Csendben kell lenned.
– De használnom kellett a fürdőszobát – feleltem.
Az ajtó kivágódott. Az ittenieknek tényleg meg kéne tanulniuk, hogyan
kell kopogni. – Megvagy! – kiabálta Zack.
– Győztem? – kérdezte mohón a másik iker, és kimászott a kádból.
– Nem! – panaszkodott Parker, miközben ő is benyomult a fürdőbe. –
Zack csalt. Kukucskált, mikor elbújtam!
– Nem is!
– De igen!
– Vacak bújó vagy! – mondta Zack, meglökve a nővérét.
– Nem igaz! – kiabált vissza Parker.
– Nyertem! Nyertem! – dalolta Benny, és ünnepelve táncikált a kövön.
– Srácok! – szóltam, megpróbálva megakadályozni a harcot. – Mi lenne,
ha újrakezdenénk? Én is játszok. És ezúttal semmi kukucskálás.
Zack-re néztem, egy „csak semmi trükk” pillantással, aki felém
vigyorgott, mielőtt visszaszaladt a szobába számolni. – Egy. Kettő. Három
– kezdte lassan. Aztán – négy-öt-hét-tíz!
Parker kirohant a fürdőszobából, ahogy Zack hatvanig szaladt, én pedig
búvóhelyet kerestem, mikor felfedeztem, hogy szert tettem egy apró
árnyékra.
– Benny, nem követhetsz mindenfelé – mondtam neki. – Búvóhelyet
keresek.
 – Bújhatok veled? – kérdezte. Az alsó ajkát lebiggyesztette, ahogy
nagy szemekkel bámult rám.
– Ó, jól van – válaszoltam, képtelenül arra, hogy nemet mondjak
imádnivaló kis arcára. Kinyitottam a szekrényt, kiszedtem pár törülközőt,
letisztítva a polcot. – Gyere csak ide – szóltam, felemeltem Benny-t, és
segítettem neki bemászni a polcra. A térdét a mellkasához húzta, és
elfedtem őt a törülközőkkel. Aztán beléptem én is, és becsuktam az
ajtót, sötétségbe borítva magunkat.
– Sosem fog megtalálni – kuncogott Benny.
– Hé – suttogtam. – Azt hittem, az a szabály, hogy csendben kell lenni.
Csak egy perce rejtőztünk a sötétségben, de máris kezdtem izgága
lenni. Bár most voltam, a hólyagom kezdett tele lenni. Ez volt az egyetlen
dolog, amit utáltam a bújócskában – mindig azzal végződött, hogy pisilni
kell. Mikor már azt hittem, nem bírom tovább, valaki kinyitotta az ajtót.
Cole hátraugrott a meglepetéstől, mikor meglátott. – Jézusom –
kiáltotta, majdnem leejtve a dereka köré tekert törülközőt. Biztos
zuhanyhoz készülődött. – Miért másztál a szekrénybe?
– Aki bújt, aki nem, megyek! – kiabálta Zack a szobájából, és éreztem,
ahogy Benny megrángatja a pólómat a pániktól. Basszus, minket találnak
meg elsőnek.
– Gyere befelé – mondtam, megragadtam Cole csuklóját és
berántottam.
De nem volt sok hely. Az ajtó becsukódott és a polcok belevágtak a
hátamba. Nem beszélve arról, hogy Cole egész teste az enyémnek
nyomódott.
– Megváltoztattad a véleményedet az Alex-el való randizásról? –
kérdezte Cole. Nem láttam őt a sötétben, de olyan közel voltunk
egymáshoz, hogy éreztem a leheletét az arcomon.
– Mi?
– Nos, most húztál be a szekrénybe, majdnem meztelenül.
Feltételezem, hogy meg akarod gyónni nekem a halhatatlan szerelmedet,
és elmondani, hogy hibát követtél el a buli estéjén. Aztán forrón,
szenvedélyesen...
– Ó, édes Istenem, nem – sziszegem neki, mialatt az arcom egyre
melegebb. – Semmiről sem változott a véleményem. Bújócskázunk, és
majdnem lelepleztél minket.
– Oké, rendben. Átugorhatjuk a halhatatlan szerelmes részt, és
belevethetjük magunkat egyből a szórakoztató részébe.
– Cole – mondtam, és ráléptem a lábára. – Fogd be!
– A fenébe is, te nő! Ez fájt!
– Ti most csókolózni fogtok, vagy valami ilyesmi? – panaszkodott Benny.
– Legalább legyetek csendben. Nyerni akarok.
– Szent szar, Benny? – kiáltott fel Cole, a mellkasa gyorsabban mozgott
meglepettségében. – Más is rejtőzik még itt?
– Igen – mondtam. – Carmen Sandiego² és Where's Waldo³. Most
pedig, légy szíves maradj csendben!
Cole végre hallgatott rám, és bár csukva tartotta a száját, attól
féltem, a szívem buktat le minket. Olyan hangosan dübörgött, hogy az
egész háznak hallania kellett.

¹A Dungeons and Dragons (rövidítve: DnD vagy D&D) egy asztali

szerepjáték, amit először 1974-ben adott ki a TSR (Tactical Studies
Rules inc.); tulajdonosa Ernest Gary Gygax (†2008), Dave Arensonnal
(†2009) karöltve egyben tervezője is volt a játéknak. Manapság a
Wizards of the Coast, a Hasbro egyik leányvállalata adja ki a játékot.

²Carmen Sandiego egy bűnbanda vezetője, akit a játékos üldöz a

Brøderbund Software nyolcvanas évekbeli kalandjátékaiban – ebből
adódóan ritkán mutatja meg magát. Sandiego kisasszony először a Where
in the World is Carmen Sandiego? című 1985-ös programban bukkant fel,
a játékosnak a világ különböző tájain kellett végighajkurásznia őt,
eközben nyomokat gyűjteni, egyéb gonosztevőket bekasztlizni. Ezalatt a
játék végig oktatott, információkkal bombázta a játékost.

³Tudjátok, ő az a csíkos pulóveres, szemüveges srác, akit a barátaival

és üzletfeleivel mindig meg kell találni a tömegnyomorban.
Where's Wally? címen egyébként 1987-ben, az Egyesült Királyságban
jelent meg az első könyv, azóta több mint 58 millió példányt adtak el, 30
különböző országban. És a legtöbb változatban más és más neve van a
figurának.
 Tizenhatodik fejezet

– Időnk a bú alatt. Hosszúra nyúlik. Az apám szaladt el? – mondta

Danny, egyik kezét a szívéhez emelve. A másikkal a szövegkönyvet fogta.
– Az. Miért hosszú a napja Rómeónak? – felelte Isaac zengő hangon,
vadul lengetve a kezét.
– Hála az égnek, hogy nem vagy a színdarabban – motyogtam felé, és
bosszúsan ráztam a fejem.
Danny, Isaac és én a lelátón ültünk, Alex baseball meccsén. Az ülések
fémből voltak és égettek a délutáni fényben. Szoknyában voltam, ami arra
késztetett, hogy csak az ülés szélén üljek, nehogy megperzselődjön a
combom hátulja. A barátom messze volt, a pálya bal oldalán, és alig láttam
őt, mivel a nap a szemembe világított.
– Mert nincsen, ami megkurtítsa, testvér – színészkedett Danny.
Mikor Isaac nem válaszolt, mert a figyelmét éppen egy lehetséges
hazafutásra összpontosította, Danny az oldalába könyökölt.
– Ó, hm...Szeretsz valakit? – mondta, gyorsan lenézve a szövege
másolatára. Danny rávette Isaac-et, hogy gyakoroljon vele, így én
nézhettem Alex játékát. Danny felsóhajtott, miközben megtestesítette a
fülig szerelmes Rómeót. – Vége.
Isaac izgatottan állt fel, ahogy a labda az unokatestvére felé repült, a
pálya széle felé. – Elkapta? – kérdezte, néhány másodperccel később. –
Nem tudom megmondani. A szemembe süt a nap.
– Huh? – válaszoltam. Próbáltam figyelni, de a páratartalom elérte, hogy
a fejem nehéznek tűnjön, és ettől nehéz volt összpontosítani.
– Mindegy – morogta Isaac, és visszaült a lelátóra. – Még csak nem is
figyelsz.
– Ahogy te sem – mondta neki Danny mérgesen. – Mostanra már
végeznünk kellett volna ezzel a felvonással.
– Haver, egyáltalán minek kell ezt átnézned? Már jelmezes próbád is
volt – panaszkodott Isaac. Mikor Danny dühösen rá nézett, felsóhajtott
és a szövegkönyvre pillantott. – Nem szeretsz hát?
 – Az nem szeret, akit én szeretek – mondta Danny a sorát anélkül, hogy
a papírokra nézett volna.
– Kint van! – kiabált a játékvezető a játékosra, aki próbált becsúszni.
– Igen! – kiabált Isaac, újra a pályára fordítva a figyelmét. – Kettő vagy
három volt?
– Kettő, azt hiszem – válaszoltam szórakozottan, de aztán Alex csapata
elkezdett visszakocogni a kispad irányába.
– Isaac a szemét forgatta rám. – Nem vagy valami nagy baseball
rajongó, igaz?
– Nem, ez nem igaz – mondtam, kezemet nedves homlokomra nyomva. –
Szeretem a Yankees-t. Ez csak...
– Csak képtelen nem Cole-ra gondolni. És te – szólt Danny, mellkason
bökve a testvérét – elfelejted azt, hogy nekem kéne segítened a
gyakorlásban. Istenem, Isaac, borzalmas Benvolio vagy.
– Hé! – kiáltottuk egyszerre Isaac-el.
– Nem gondolok Cole-ra – mondtam védekezve.
– Én pedig nagyszerű színész vagyok. Oscar-díj nyertes, köszönöm
szépen – válaszolta Isaac, előre-hátra hadonászva az ujjával Danny arca
előtt.
– Isaac, ha jól emlékszem, te voltál az, aki egy fát sem tudott
eljátszani a tavaszi előadáson anélkül, hogy elrontotta volna.
– Az még az óvodában volt – motyogta Isaac, de Danny nem figyelt.
– Jackie, én csendes vagyok, nem pedig vak – mondta nekem. – Az az
elkábult pillantás, ami azóta az arcodon van, mióta ti ketten kijöttetek a
szekrényből, mást mond.
– Mit mond? – kérdezte Isaac.
– Nem voltam olyan – válaszoltam. – Esküszöm. – Félénk természete
miatt lehet, hogy Danny-nek jobb a megfigyelő képessége, de ezúttal
tévedett.
– Persze, hogy nem – tette hozzá Isaac.
Rendben, talán az igazat mondtam. Igen, gondoltam Cole-ra, de nem
úgy, ahogyan ők hitték. És pontosan ezért nem tudtam a baseball meccsre
figyelni. Amikor bújócskáztunk, Zack-nek egy örökkévalóságig tartott
megtalálnia minket. Nem törődve Benny tiltakozásával, Cole kinyitotta a
szekrényajtót. A zuhany zubogott, és nem akarta, hogy kihűljön. Danny,
aki keresett valakit, akivel gyakorolhatja a darabot, látott minket kiesni
az apró helyiségből. Aggódtam, hogy rossz következtetésre fog jutni, és
elmondja mindenkinek. Mit gondolna Alex, ha rájön?
– Semmi nem folyik köztem és Cole között – tiltakoztam. – Danny,
Benny-t is láttad kimászni a szekrényből. Mondd meg neki.
– Mi a fenét csinált ott, kettőtökkel? – kérdezte Isaac. – Ez
gusztustalan, és határozottan nem nézhető, még szülői felügyelettel sem.
Szegény Benny egy életre sérült lesz.
– Bújócskáztunk – válaszoltam, és kezdtem pánikolni. – Gyerünk már
Danny, mondd el neki az igazat.
– Nem tudom, Jackie – felelte rezzenéstelen arccal. – Cole-on még egy
póló sem volt.
Isaac az ujját rázta felém. – Ez már rosszalkodás. – A kezét a lábamra
tette, és elvigyorodott. – Én miért nem voltam meghívva?
– Istenem, gusztustalan vagy – mondtam neki, ellökve magamtól.
– A fogaddal tépted le róla a pólót? – kérdezte, fel-lehúzogatva a
szemöldökét.
– Egy kibaszott zuhanyhoz készülődött! – robbant ki belőlem.
Ült körülöttünk néhány anyuka, akik a homlokukat ráncolva fordultak
felém. Mindkét srác nézett egy darabig, mielőtt nevetésben törtek ki.
– Hűha, mókás nézni, ahogy feszengsz – fuldoklott Isaac, és vállon
ütöttem.
– Csak vicceltünk, Jackie – mondta Danny, miközben letörölt egy kóbor
könnycseppet.
– Nem értékeltem – mordultam fel, keresztbe tett karokkal. A játékra
bámultam, egyikükre sem voltam hajlandó ránézni.
– Ne már, Jackie – mondta Isaac, kezét a karomra téve. – Csak
játszadoztam.
Kinyújtottam rá a nyelvem, és továbbra is a játékot bámultam odalent.
– Figyelmen kívül fogsz hagyni a nap hátralévő részében? Mert elég
idegesítő tudok lenni, ha akarok. – Kezdte Isaac csipkedni az arcomat.
Eltoltam a kezét, miközben válaszoltam. – Biztosan tudsz. Most maradj
csendben. Alex jön.
Mindhárman csendben maradtunk és néztük, ahogy Alex a földre ütötte
a labdát. Elgurult két játékos között, ő pedig a második bázisig jutott,
mielőtt elkapták.
– Gyerünk, Alex! – kiabáltam izgatottan, fel-leugrálva.
– Ó, Alex! – visította Isaac lányos hangon. – Annyira átkozottul szexi
vagy, hogy a bátyáddal smároltam a szekrényben!
Danny fulladozva próbálta visszatartani a nevetést. Megperdültem, és
újra jó nagyot ütöttem Isaac vállára.
– Az ördögbe, Jackie! Fel fogod horzsolni a finom bőrömet –
panaszkodott, miközben megdörzsölte a fájó pontot.
– Jó – mondtam, és visszaültem, hogy a következő ütőt nézzem.
Danny telefonja csengett. – Szia, apa – szólt üdvözlésként. – Most? –
kérdezte. – Rendben, mindjárt ott leszek. – Összecsukta a telefont, és
felénk fordult. – El kell hoznom Zack-et és Benny-t a focijukról.
Erre szemöldökráncolva néztem rá. Még négy helycsere volt hátra.
Danny hozott ide minket, szóval, hogyan jutunk haza, ha ő elmegy?
– Én is jövök – szólt Isaac, és felállt.
– És a játék többi része? – kérdeztem.
– Maradhatsz, ha akarsz – javasolta Isaac. – Alex biciklivel jött. Haza
tud fuvarozni a vázon.

***

– Szuper voltál ma – mondtam Alex-nek, mikor megtalált a meccs

befejezése után. Az ő csapata győzött három hazafutással.
Ölelésbe vont. – Kösz, Jackie. Nagyon örülök, hogy eljöttél.
– Tiszta izzadt vagy – visítottam, miközben próbáltam arrébb
fészkelődni. Teljesen tönkreteszi a pólómat.
– Nem szereted? – kérdezte nevetve, még szorosabbra zárva a karját
körülöttem.
– Nem! Alex, engedj – mondtam, de ránevettem.
Felhők kúsztak az égre a meccs vége felé, eltakarva a forró napot, de a
levegő még mindig párás volt, amitől a testünk összetapadt.
– Hova lett mindenki? – kérdezte, meglazítva a karjait.
– Danny-nek fel kellett vennie Zack-et és Benny-t. Maradni akartam,
így remélem, haza tudsz fuvarozni a bicikliden. Nem vagy túl fáradt,
ugye?
– Egy kicsit – válaszolta, a karját a vállam köré fonva. – De örömömre
szolgál.
Félúton jártunk hazafelé, mikor ömleni kezdett az eső. Alex lehúzódott
az útról egy kavicsos ösvényre, ami egy kicsi, lerobbant pavilonhoz
vezetett, miközben villámok cikáztak át az égen. Leugrottam a bicikli
hátuljáról, és a kiugró rész alá futottam az eső elől. Levettem egy
hajgumit a csuklómról, és hátrafogtam nyirkos hajamat. Miután Alex a
téglafalnak támasztotta a biciklijét, kihúzta a telefonját és
hazatelefonált. Gyors beszélgetést folytatott valakivel, majd leült egy
régi, fa piknikasztalhoz, ami tele volt graffitival.
– Valaki értünk jön – mondta.
Bólintottam, miközben elnéztem a füves tisztás fölött. – Mi ez a hely? –
kérdeztem.
Deszkákkal borított bódék voltak felállítva, és az építmények alatti
füves rész lapos és barna volt. Úgy nézett ki, mint egy kiszáradt tó.
– A téli hónapok alatt kinti koripálya volt – magyarázta Alex, követve a
tekintetemet a foltokra, amiket a jégnek kellett okoznia. Megfogta az
egyik kezemet, és a hüvelykujjával finoman megdörzsölte a bőrömet. –
Korcsolyáztál már?
Ez egy ártalmatlan kérdés volt, mégis egy hirtelen döfést éreztem a
szívemnél.
– Igen – mondtam lassan. – Családi hagyomány volt, hogy anyám
születésnapján elmentünk a Rockefeller Center jégpályájára. Nem
emlékszem honnan eredt ez, mivel anyám nem volt valami jó ebben, de
minden évben ezt csináltuk.
Alex a derekam köré fonta a karját, és közelebb húzott magához. –
Sajnálom, nem akartalak elszomorítani.
– Jól vagyok – mondtam neki, a fejemet a vállán pihentetve. – Ez egyike
azoknak a szép emlékeknek. Tudod, amiktől szomorú leszel, de ugyanakkor
mosolyogsz is egy időben?
Majdhogynem láttam a családomat felém siklani a darabka kiszáradt
füvön, ahogy a rétet bámultam, és az emlék annyira elbűvölő volt, hogy
eltartott egy percig, mire rájöttem, Alex nem válaszolt nekem. Mikor
megfordultam, hogy ránézzek, a szemei rajtam csüngtek.
Az első alkalom, mikor Alex megcsókolt, olyan váratlan volt, amitől a
gyomrom ugrált izgatottságában. Akkor, nem tudtam mit gondoljak, mert
annyi adrenalin száguldott át rajtam. Ezúttal a szemei lecsukódtak, felém
hajolt, és tudtam, hogy mi fog történni, éreztem a szívem egyenletes
dobogását.
A csókjában minden kifejezetten rá emlékeztetett. Először lassú volt,
csak alig csók, ha visszautasítanám, azonnal el tudott volna húzódni, és
azt tettetni, mintha sohasem történt volna meg. De aztán, mikor rájött,
hogy valójában viszonoztam, a csók izgatottá és szétszórttá vált. A kezei
sosem maradtak egy helyen. Először a hajamban voltak, majd a karjaimat
fogták, végül a derekamhoz siklottak, mielőtt az egész folyamat újra
indult. Kicsit nedves volt, de nem hiszem, hogy annyira nyálas lett volna,
ami már túlzás. Ugyanakkor nem volt valami sok összehasonlítási alapom,
amennyire tudtam, Alex-nek jól kellett csókolnia.
Furcsán hangzott, de kiskutyára emlékeztetett. A kölyökkutyák
kedvesek, igaz? Mindenki szereti őket. És akár a kiskutyának, neki is
határtalan energiája volt, a csókolózásra. Egy lélegzetvételnyi időre volt
szükségem, de Alex hátradöntött a piknikasztalra.
Ahogy kifogytam a levegőből, egy autóduda szólalt meg kint az esőben,
Alex pedig gyorsan hátraugrott. Felállva, lehúztam a felsőmet, ami
feltűrődött csókolózás közben, és lesimítottam a ráncokat rajta. Alex
pimaszul rám vigyorgott, mielőtt megragadta a kezemet és a pavilon
széléhez húzott.
– Ezt később be tudjuk fejezni – suttogta, mielőtt kilépett az esőbe,
hogy megfogja a biciklijét.
Hogy megóvjam magam a felhőszakadástól, a fejem fölé emeltem a
karjaimat és odavágtattam a teherautóhoz. Amikor elértem az utasoldali
ajtót, megrángattam a fogantyút, de az zárva volt.
– Nyisd ki! – kiabáltam az esőn keresztül, az öklömmel az üveget verve.
Annyira szakadt most már, hogy azt sem láttam, ki ül odabent. Hallottam
a zár egyértelmű kattanását, és egy másodperccel később bepattantam a
furgonba. – Istenem, ez nagyon undok odakint – mondtam, miközben
lesimítottam a hajam. A felsőm a bőrömhöz tapadt és éreztem, ahogy
valakinek a reggeli, rágcsálnivaló morzsái a lábam hátsó oldalához
ragadnak, miközben hátradőltem.
 Senki nem válaszolt, így elfordultam a helyemen, és Cole-t találtam a
volánnál. Annyira hevesen bámult ki a szélvédőn, hogy attól féltem, lyukat
éget az üvegbe, és a kinti vihar beözönlik a résen keresztül.
– Jól vagy? – kérdeztem, de volt egy nehezedő érzés a gyomromban.
Mikor nem mondott semmit, tudtam, hogy látott minket csókolózni.
Kínos csendben várakoztam, míg Alex bedobta hátra a biciklijét. A
légkondicionáló halkan zümmögött, ami megszárította nyirkos bőrömet, és
libabőrt hagyott maga után. Éreztem a Cole-ból felém hömpölygő haragot,
így kényszerítettem magam, hogy a rádióra figyeljek, a dal szövegét
ismételve a fejemben. De lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni őt, és azt
kívántam, bár a hátsó ülésre ültem volna. Végül, három kényelmetlen
versszak után, Alex bemászott hátra, és Cole a gázra lépett, teljes
sebességgel hátra tolatva a kavicsos ösvényen.
– Hé! – kiabált Alex, ahogy hátra vágódott, mielőtt beköthette volna a
biztonsági övet, vagy egyáltalán levegőt vehetett volna. A furgon vett egy
éles bal kanyart, visszatért a főútra, és Alex az ablaknak esett. – Mi a
franc?
– Cole, lassíts le – mondtam csendesen.
Összehúzott szemmel nézett a testvérére a visszapillantó tükörben, de
megenyhült.
Az út további része hazáig teljes csendben telt, de kényelmetlen
feszültség töltötte ki a kicsi, korlátozott teret. Az sem segített ezen,
hogy szerelmes dal kezdett szólni a rádióban, aminek a dallama betegesen
édes volt. Harminc másodperc elég volt az ízléstelen szövegből,
odahajoltam és kikapcsoltam a rádiót. Alex megkönnyebbülten sóhajtott
fel.
Mikor lehúzódtunk a Walter-ek felhajtójára, Cole a domb alján állt
meg. Zavart pillantással fordultam felé, miközben ő kirántotta a kulcsot a
gyújtásból. Szét fogunk ázni az úton a házig. Miért nem a szokásos helyen
parkolt le a kosárlabdapalánk alatt?
Cole azzal válaszolt a kimondatlan kérdésemre, hogy kihúzott egy
ernyőt, és kiszállt a teherautóból. Becsapta az ajtót, mialatt Alex és én
döbbent csendben ültünk odabent, őt nézve, ahogy a házhoz tartott.
– Mi a gondja? – kérdezte Alex.
A homlokomat ráncolva mondtam el a félelmemet Alex-nek, ami a
jégkorcsolya pálya óta kínzott. – Azt hiszem, látott minket.
Alex a fejét rázta. – Jackie, én most is alig látok ki az ablakon a zuhogó
esőtől. Hogyan láthatott volna minket?
Vállat vontam, nem tudtam, hogyan válaszoljak a kérdésére. Ha nem is
látott minket, akkor is dühös volt valami miatt.
– Szóval, mit csinálunk most? Felhívhatom újra anyámat, hogy valaki
hozzon nekünk egy esernyőt – javasolta.
Tagadólag ráztam a fejem – inkább nem adom meg Cole-nak azt az
örömöt. Ez csak víz, és félig amúgy is nedvesek vagyunk már. Azonkívül
még mindig szagod van. Egy zuhany jót tenne neked.
– De a telefonom.
– Csak hagyd a furgonban – mondtam, kinyitva az ajtót. – Nem fogsz
meghalni nélküle.
Ahogy a felhajtón sétáltunk a házhoz, az eső lecsendesedett. Vihogás
töltötte meg a levegőt, mikor a verandához közeledtünk, és felnézve, a
Walter fiúk többségét kint találtam, a menedék alatt.
– Mit csinálnak? – kérdeztem Alex-től.
– Figyelik a vihart – válaszolta. – Egy alatt sem ültél még odakint?
Igazán békés.
– Egy lakóház legfelső emeletén éltem – feleltem neki, ahogy víz
szivárgott a cipőimbe. Le kellett volna vennem őket, mielőtt kiszálltunk a
kocsiból, most már biztos tönkrementek, de a kavicsos felhajtó olyan éles
volt, nem akartam felsérteni a lábamat.
– Ó, igaz – mondta Alex. – Nos, mi állandóan ezt tesszük.
– Élvezitek az időjárást? – kérdezte Nathan, mikor odaértünk a házhoz.
Alex bemutatott neki, mire mindenki nevetésben tört ki, miközben
felcammogtunk a lépcsőn.
– Jackie, fázol? – kérdezte Isaac. – A fényszóróid fel vannak kapcsolva.
Ellenálltam a késztetésnek, hogy keresztbe tegyem a karomat, és
válaszoltam neki. – Voltaképpen, igen. Talán egy ölelés felmelegítene? –
tettem felé egy lépést széttárt karokkal. Isaac gyorsan hátrált, nem
akart vizes lenni, de Alex lesből támadta meg őt oldalról.
– Haver, komolyan? – panaszkodott Isaac. – Most eláztam.
– Ezt mondta Jackie is – szólt Lee, mire mindegyik srác nevetett.
 – Nem áztál el – válaszolta Alex Isaac-nek, a fejét rázva ellenkezése
jeléül. Isaac pólóján vizes foltok voltak, de hozzánk hasonlítva, ez semmi
nem volt. – De hagyd, hogy segítsek ezen. – Egyetlen gyors lökéssel, Isaac
kint találta magát az esőben. Danny belecsapott Alex tenyerébe,
miközben Jack és Jordan lépett ki a verandára.
– Mit csinál ott kint? – kérdezte Jack, párás szemüvegét a pólójába
törölve.
– Többé nem szeretjük őt – mondta Danny –, leszavazta a kis
szigetünket.
– Igazán? – kérdezte Isaac az esőből. – Akkor ki fogja veled olvasni a
darabot?
– Egyértelműen nem te – válaszolta Danny. A szemét forgatva. –
Szörnyű vagy.
Isaac önelégülten mosolygott, miközben felállt a lépcsőre. – Ó Rómeó,
miért vagy te Rómeó? – kiáltotta, miközben rajta ütött a testvérén.
– Maradj ott – mondta Danny, elugorva a helyéről. – Nem akarok
mindenhol vizes lenni.
– De kár – nevetett Isaac, és letolta a verandáról.
Lee nevetésben tört ki. – Hé, nézd! Rómeó mindene vizes – mondta,
ujjával az unokatestvérére mutatva. Válaszként Danny kihúzta őt az
esőbe. – Mi ez a simliskedés? – kérdezte Lee.
Benny, aki csendesen állt mellettem, megrángatta a kezemet. – Jackie,
én is kimehetek az esőbe, vagy valakinek ki kell tolnia?
Elvigyorodtam. – Ha az esőben akarsz játszani – mondtam neki –, menj.
Én is játszok veled. Az győz, aki elsőnek ugrik pocsolyába? – kérdeztem.
Benny szemei felragyogtak, és leugrándozott a tornácról, sárga
gumicsizmáiban.
– Csatlakozol hozzám? – kérdeztem, megragadva Alex kezét.
– Örömmel – felelte rám vigyorogva, és mindketten kiléptünk az esőbe.
A hűvös víz nyugtatónak tűnt, ahogy lecsorgott a hátamon, és beletúrtam
elázott hajamba, hogy leemeljem az újfajta súlyt a nyakamról.
– Jackie! Legyőzlek! – kiáltotta Benny.
– Csakugyan? – válaszoltam, miközben felé fröcsköltem. – Nos, tudod
mit? Te vagy a fogó – mondtam, és megérintettem a vállát. Csak egy
pillanatig tartott, mire Benny az egyik bátyja nyomába eredt, hogy átadja
a címet.
– Tudod, mire emlékeztet ez az idő? – kérdezte Jack az ikertestvérét.
– Arra a kalóz filmre, amit tegnap este néztünk, volt egy kardcsata a
vihar közepén.
– Arra gondolsz, amire én? – kérdezte Jordan, felkapva egy seprűt. A
testvére arcához lendítette. – En garde!
Jack vigyorgott, és kihúzott egy karót a virágágyásból. Ezek ketten
csatározásba fogtak, keresztül a csúszós fatornácon, azt tettetve, hogy
az egy kalózhajó fedélzete.
– Én vagyok a kapitány – kiáltotta Jack.
– Szemüveged van – mondta az ikre. – Attól vesztessé válsz. A
kapitányok sosem vesztesek. – Azzal egy gyors döféssel letolta a
testvérérét a lépcsőkön. Jack pocsolyába esett, és sár fröcsögött
mindenfelé. Mikor felállt, a nadrágját is beborította.
– Úgy nézel ki, mint aki becsinált a gatyájába – ugratta Lee.
– Úgy nézel ki, mint akinek rácsináltak a szájára – vágott vissza Jack. –
Felvett egy maroknyi sarat, és megdobta az unokatestvérét, a barna lé
telefröcskölte Lee arcát.
– Ó, a pokolba is – mondta Lee, letörölve a sarat. Lehajolt és telerakta a
markát. – Ezt most megbánod. – Elhajította a sarat Jack irányába, de az
lebukott és Nathan-en szóródott szét.
– Mi a...? – mondta Nathan zavartan.
– Sárcsata! – kiabálta Jordan, megdobva Danny-t egy adaggal. Mindenki
gyorsan bekapcsolódott.
– Jackie! – szólt Alex, sötét iszap szivárgott az ujjai közül. – Elkaplak!
– Kérlek, ne – mondtam, lassan hátrálva. – Ez egy szép felső. Tönkre
fogod tenni.
De Alex még mindig felém tartott, ördögi vigyorral az arcán. Sarkon
fordultam és elszaladtam az ellenkező irányba. Víz fröcskölt a térdemig,
ahogy átcsattogtam a nedves füvön. Éreztem szétterjedni a testemben a
vidámságot, és gyors pillantást vetettem hátra a vállam fölött, hogy
lássam, Alex mennyire volt közel hozzám.
– Jackie, figyelj! – kiáltott Danny.
Időben fordultam meg ahhoz, hogy lássam Zack-et, közvetlenül
előttem. A nyakát az ég felé nyújtotta, a nyelvét pedig kidugta, hogy
elkapja a leeső cseppeket. Majdnem nekiütköztem, de sikerült a földbe
vájni a sarkam, egy másodperccel azelőtt, hogy összeütköztünk volna.
Alex viszont nem reagált ilyen gyorsan, és egyenesen belém szaladt.
Mindketten eldőltünk, sarat küldve minden irányba. Alex összerezzent
fölöttem.
– Basszus, annyira sajnálom, Jackie – szabadkozott.
Úgy döntöttem, nem válaszolok, amíg meg nem nyugszom kicsit. Sár
borította az arcomat és tudtam, hogy a felsőmet is ellepte, teljesen
tönkretéve. Egy részem tudta, hogy dühösnek kéne lennem, mert így
reagáltam volna szokásosan, de valami az esőben való játszásban annyira
felszabadító volt, hogy ez egyszer nem érdekelt.
– Nos – mondtam végül, ujjaimat a földbe ásva. – Ezért meg kell
fizetned – kentem szét egy tenyérnyi sarat Alex arcán. Meglepetten
pislogott, és mindketten kuncogásban törtünk ki.
– Örökké ez lesz a legjobb móka, amit valaha átéltem – mondta Alex.
Lehajolt és puszit nyomott az ajkamra.
– Riadó, felnőtt tartalom – kiáltotta Isaac a füvön keresztül, mire
felnéztünk. – Ti ketten gusztustalanok vagytok. Szerezzetek egy szobát.
Alex a szemét forgatta, és mikor visszafordult hozzám, láttam, hogy
nem törődve Isaac-el, újra megcsókol.
– Ó, nem. – Toltam le magamról. Egy pillanatra zavartnak tűnt, de aztán
meglátta, ahogy újabb adag barna nyálkát merítek a kezembe. – Isaac
annyira akarja – mondtam neki.
– Nos – felelte Alex, hatalmas vigyorral az arcán. Felállt, és a kezét
nyújtotta nekem. – Adjuk meg neki, amit akar.

***

Ahogy megtöltöttük hétfő este a suli előadótermét, a fények kezdtek

halványulni. Későn futottunk be, mint általában, mivel közel lehetetlen
volt Katherine-t elszakítani a konyhától. Arra tekintettel, hogy bámulatos
szakács, úgy határozott, ő készíti az összes ételt a fogadásra, ahelyett
hogy ételfutár céget alkalmazna, ami szerinte nem készítene olyan kiváló
ételt, mint ő. Ennek eredményeként, az elmúlt három napban egy kisebb
tornádó volt a Walter konyhában, ahogy Katherine kenyeret gyúrt,
mártást kevert és különböző gyökereket, zöldségeket, meg gyümölcsöket
szeletelt fel.
Néha kifutott a hozzávalókból, vagy elfelejtett valamit a zöldségestől.
Ekkor pánikba esett, míg valaki be nem ugrott a furgonba, hogy
leszáguldjon a boltba, és meghozza a szükséges dolgokat. Még két hét
volt az esküvőig, de olyan sok emberre kellett főzni, hogy korán el kellett
kezdeni.
Mikor indulnunk kellett Danny előadására, Katherine még mindig a
mosogatónál volt, abban kételkedve, tiszta-e a konyhája. Éppen az
ellenkezője volt igaz; sosem láttam ilyen csillogó helyet. George végül
képes volt eltávolítani a kezéről a gumikesztyűt, és kivonszolni az
autóhoz, de mihelyst kihúzódtunk a felhajtóról, Jack és Jordan rájöttek,
hogy elfelejtették az állványt a kamerájukhoz, ami szükséges a színdarab
felvételéhez.
Öt perccel később Nathan-nak ugrott be, hogy bekapcsolva hagyta a
vasalót, és megint vissza kellett fordulnunk. Mikor Parker észrevette,
hogy két különböző színű zoknit viselt, mindenki kétségbeesetten nyögött
fel. De ekkor George közölte vele, hogy így járt, és folytattunk az
utunkat a középiskolába.
Csak az előadóterem legfelső sorában volt elég üres hely az egész
csoportunk számára, de meg kellett előznünk egy családot, hogy középre
ülhessünk.
– Jaj, a lábam – sziszegte valaki, ahogy a függöny kinyílt.
Leültem, Alex az egyik oldalamon, Nathan a másikon.
– Fel – suttogta Cole, Nathan-nek.
Nathan előrehajolt és látta, hogy Zack és Benny ült a Cole utáni ülésen.
Megrázta a fejét. – Semmiképp, haver, nem ülök amellé a két szörnyeteg
mellé.
Ezért hálás voltam. A buli óta Cole más volt. A magabiztos, ellenszenves
énje helyett, visszafogott volt, és több időt töltött a garázsában. Ennek
következményeként a Walter ház dinamikája drasztikusan megváltozott.
A társaságkedvelő hozzáállása nélkül, ami átragadt a többiekre is, a ház
csendes volt. Mindenki a saját dolgával volt elfoglalva – a baseball játékos
napok és a filmnézős éjszakák elhalványultak.
Azon ritka esetben, mikor összefutottunk Cole-al a folyosón,
mosolygott. Azonban ez sosem volt igazi mosoly, mert a szemét nem érte
el. Már majdnem hiányoltam azt az önelégült mosolyt, ami általában az
arcán volt. Alex másfelől a felelőtlen, tökkelütött énjét vette elő, mikor a
bátyja a közelben volt. Flörtölt és nevetett, színészkedett, mintha az
élet nem is lehetne jobb. Próbáltam csitítani ezt a boldog pár érzetet,
mikor Cole közelében voltunk, de Alex úgy gondolhatta, mivel a testvére
nem viselkedik dühösen, akkor ez rendben van.
Küzdelem volt a számomra, mindkettőjük közelében lenni egy időben,
láttam, hogy milyen boldog az egyik, és mennyire fáj a másiknak. Tudva,
hogy ezt én okoztam, nem segített jobban éreznem magam. Nem akartam
azt a feszültséget érezni az egész darab alatt, amit az jelentene, ha
kettőjük között ülnék, mert Danny játékára szerettem volna
összpontosítani.
– Nagy kár. Idősebb vagyok nálad, úgyhogy én választom ki, hol ülök.
Mikor Nathan felnevetett, egy nő, aki előttünk ült, hátra fordult. –
Csendben maradnátok, mindketten?
Cole dühösen Nathan-re nézett, majd bemutatott neki, mielőtt
lehuppant az egyetlen üres székre, Zack mellett.
– Hé, Cole? – hallottam Zack suttogását. Pár centire tartotta az ujját
Cole arcától. – Nem érintelek meg.
– Fiúk! – sziszegett Katherine a fiatalabb ikerpárra. – Ha nem
viselkedtek, nincs desszert vacsoránál.
Nem vették komolyan az anyjuk figyelmeztetését, mert, ahogy az első
színész kilépett a színpadra, hallottam az ikrek gonosz kuncogását.

***

– Danny, ez lenyűgöző volt! – kiáltottam fel, és magamhoz vontam egy

ölelésre. A bemutató után csatlakozott hozzánk az előadóterem előtt,
még mindig Rómeó jelmezében.
– Tényleg szívfacsaró előadás – mondta Isaac, letörölve a tettetett
könnyeket. – Kaphatok egy autogramot? – Danny a szemét forgatta, és
kicsit meglökte az unokatestvérét. Mindketten nevettek. – Nagyszerű
volt.
– Kösz – válaszolta Danny, bólintva a fejével. Azt az egyik lökött, fiús
ölelkezést csinálták, és meglapogatták egymás hátát.
– Danny Walter? – kérdezte egy nő, a csoportunkhoz közeledve.
– Igen? – fordult a nő felé.
– Szia – mondta a nő, kinyújtva egy névjegykártyát. Danny elvette a
kinyújtott kezéből, és gyorsan átnézte az apró szöveget. – A nevem
Jillian Rowley, és tehetségkutató vagyok a Starlight Csoportnál. Színházi
társulat vagyunk New York-ban, és azon gondolkozok, hogy lenne-e rám
egy perced.
– Én...hm, igen! – mondta Danny, felnézve. Az arca semleges volt, de már
megtanultam, hogy Danny nagyon jó az érzései elrejtésében. A kis botlás
a mondatában mindent elmondott: el volt ragadtatva.
– Csodás – mondta Jillian, és arrébb vezette tőlünk.
– Mi volt ez? – kérdezte Alex, csatlakozva hozzánk. Kim egyik testvére
is szerepelt a darabban, és az előadás után Alex elment megkeresni Kim-
et, hogy a legújabb GoG hírekről beszéljenek.
– Danny mesélte, hogy idén lehetséges, hogy tehetségkutató is megnézi
a darabot – magyaráztam. – Ezért tartott annyira a meghallgatásoktól.
Bizonyos akart lenni abban, hogy övé a férfi főszerep abban az esetben,
ha jön a kutató.
Nem mondta, de tudtam, Danny azt gondolta, a jövője a ma esti
előadáson múlik. Nem jelentkezett főiskolára, és nem csak azért, mert a
szülei nem bírták finanszírozni, hanem mert nem akart menni. Az álma az
volt, hogy színész legyen, még akkor is, ha semmi nem lesz ebből az
előadásból, New York-ba fog költözni, és követi az álmát. Ez azt
jelentette, hogy a keményebb módon kell megtennie – többet kell tennie
az asztalra, mindegy milyen meghallgatásra megy.
– Jackie? – kiáltotta Katherine. Ő és George, annak a lánynak a szüleivel
álltak, aki Júliát játszotta, és a másik három elmélyülten beszélgetett.
– Igen? – kérdeztem, csatlakozva hozzá.
– Mi folyik ott? – kérdezte, fejével Danny és Jillian irányába bólintva. A
nő még mindig beszélt, Danny pedig mohón bólogatott minden szavára.
– Még nem vagyok benne teljesen biztos – válaszoltam. – De úgy
mutatkozott be, mint tehetségkutató, egy New York-i színházi
társulattól.
Katherine felhúzta az egyik szemöldökét. – Szóval – mondta, apró
mosoly játszott az arcán. – Ez érdekes hír. – Láttam, hogy fel volt
villanyozva, de visszatartotta, arra az esetre, ha a dolgok nem úgy
alakulnak, ahogy reméltük.
– Valami tehetségkutatóról hallottam? – kérdezte Cole, feltűnve az
anyja mellett. A darab vége után, őt bízták azzal, hogy kivigye
fiatalabbakat az illemhelyiségbe. Most Zack, Benny és Parker egymást
kergették az előadóterem csarnokában, a tömeget kerülgetve, de Cole
végzett a gyerekfelvigyázó feladatával.
– Láthatóan a nő, aki Danny beszél, az egyik ilyen – mondta neki
Katherine.
– Milyen nő? – kérdezte Cole.
Mindannyian Danny és Jillian felé fordultunk, de a nő már elment, és
Danny felénk tartott, vigyorral az arcán.
– Kitaláljátok? – kérdezte.
– Téged akar a következő menő színésszé változtatni Hollywood-ban, és
olyan híres, meg gazdag leszel, hogy tudsz venni nekem egy házat? –
kérdezte Cole. Jelentőségteljesen ránéztünk, de Danny olyan boldog volt,
hogy nem törődött vele.
– Felajánlott egy helyet a társulatuk nyári képzőtáborában. A program
után, ha jól alakulnak a dolgok, benne lehetnék a New York-i műsorukban,
most ősszel!
– Ó, édesem – mondta Katherine, a karjaiba vonva a fiát. – Annyira
büszke vagyok rád.
– Gratulálok Danny – szóltam, várva a soromra az ölelésben. – Ez annyira
izgalmas!
– Köszönöm, Jackie. Tartozom neked – válaszolta, elhúzódva az
anyjától, hogy rám nézzen. – Ha nem töltöttél volna annyi időt azzal, hogy
olvasd velem a szöveget, nem tudom, hogy megkaptam volna-e a szerepet.
– Ez nem igaz – mondtam neki. – De elfogadom a háládat.
– Szóval, mikor kezdődik ez a tábor? – kérdezte Katherine.
Danny habozott. – Hát ez az. New York-ba kéne mennem, amint
kezdődik a nyár. – Mikor látta az anyja homlokráncolását, hozzátette. –
Végül is felnőtt vagyok, és a társulat nyújt szállást, amíg találok egyet
magamnak.
– Rendben, drágám – mondta Katherine. – Miért nem beszéljük ezt meg
később?
– Rendben – válaszolta Danny. Nem ezt a választ akarta hallani, de még
mindig hatalmas, izgatott mosoly volt az arcán.
– Anya! Anya! – kiabálta Zack és Benny, miközben az anyjuk lábának
rohantak. – Éhesek vagyunk.
– Gyerünk Walter klán – szólt Katherine, felemelve a hangját, így
mindannyian hallottuk őt. – Menjünk az autókhoz. Ünnepi vacsorára kell
készülnünk.
 Tizenhetedik fejezet

Az utolsó iskolai héten bezárkóztam a szobámba, így tudtam a

tanulásra koncentrálni. Mikor végül eljött a vizsgák ideje, azok Scantron
lapok, az igaz-hamis kérdések és az írásbeli esszék homályába vesztek.
Ezután a Walter-ek az egész hetet lazsálással töltötték az újdonsült
szabadság miatt, a gondolataik az iskoláról messzire távoztak, de én csak
az eredményeimre tudtam gondolni. Az óráimra mindent tökéletesen
tudtam, minden gyerekjátéknak tűnt, de szükségem volt vizuális
megerősítésre, mielőtt pihenni tudtam volna.
– Hé, fiúk, gyertek ide – mondta Nathan.
Felnéztem az anatómia könyvemből. Az elmúlt órában, elterülve
feküdtem Alex ágyán, leellenőriztem az összes jegyzetemet, hogy
meggyőződjek arról, a vizsgán egy kérdést se szalasztottam el. Alex
elmerült egy küldetésben a GoG-on, Nathan pedig egy új dalt gyakorolt,
de a gitárja most félre volt téve és a laptopja fölé görnyedt.
– Mi van? – kiáltotta Alex, de nem nézett félre a számítógép
képernyőjéről.
– Fent vannak az osztályzatok, – válaszolta Nathan.
– Ó! – lemásztam az ágyról és Nathan asztalához léptem. Felém
csúsztatta a számítógépet, és gyorsan bejelentkeztem az iskolai
fiókomba. – Gyerünk – motyogtam, mert egy örökkévalóságig töltött be.
Végül felbukkant egy új ablak.
– A, A, A, A, A, A, – mondta Nathan, felolvasva az eredményeimet.
– Milyen meglepő, – mondta Alex.
– Soha nem lehet tudni, – mondtam neki. – Gólya évemben egyszer a
történelem órán A mínusz-t kaptam, mert a szakdolgozatom a tanárom
szerint túl hosszú volt. Borzalmas volt.
Alex a szemét forgatta. – Isten ments, – mondta, de ez nem zavart.
Végül is nyár volt. Ez azt jelentette, hogy pihenhettem és talán még
egy kirándulást is megejthettem New York-ba. A gondolatra ellazítottam
a nyakam. De mielőtt hazamehettem volna, ott volt még Will és Haley
esküvője, ma volt a nagy nap előtti este.
Katherine az egész délelőttöt azzal töltötte, hogy muffinokat
készített, amiket Haley a hagyományos esküvői torta tetejére kért. A
kétszáz, vagy még több személyre szóló csokoládétortát az étkező
asztalon hagyták hűlni, így az a rész szigorúan tilos területnek számított,
nehogy a fiúk megegyék. A nap többi része a konyha takarításának volt
szentelve, miközben Katherine szemmel tartotta az étkező bejáratát,
hogy senki ne settenkedhessen be.
Egyszer csak hallottam, hogy Jack-re és Jordan-re kiabál. Két
másodperccel később ott volt a visszavonulás árulkodó jele –
lábdobogások a lépcsőkön. Most, hogy a konyha tiszta volt és el volt
végezve a sütés-főzés, a helységbe tilos volt a bejárás. A próbavacsorára
kibéreltek egy divatos olasz éttermet a városban.
– Le szeretnéd ellenőrizni az eredményeidet? – kérdeztem Alex-et,
elhajolva a számítógéptől, hogy hozzáférhessen.
Elfintorodott és megrázta a fejét. – Inkább nem tenném tönkre a
hétvégi szórakozást. Majd hétfő reggel megnézem.
– Gyerekek, – hallottam George kiáltását a lépcsők aljáról. – El kell
kezdenetek készülődni. Egy óra múlva indulunk.
Eljött az ünneplés ideje.

***

Nem tudom, melyik volt ijesztőbb: az a tény, hogy Parker az ágyamon

ült, hálózsákkal a lábánál, vagy az, hogy a kezében egy csokor virágot
tartott. A hosszadalmas próbavacsora után, amelyen Zack egy villával
agyonböködte Benny-t, és Jack és Jordan majdnem felgyújtották az
asztalterítőt, visszaindultunk a Walter házba, hogy kialudjuk magunkat.
– Um, szia? – mondtam, nem voltam benne biztos, mit csinál a
szobámban.
– Ezek rád vártak – mondta és felém dobta a virágokat. Gyorsan
történt, de a csokrot még idejében elkaptam. Parker arcvonása lehervadt,
mintha arra számított volna, hogy megüthet vele.
– Honnan vannak? – kérdeztem és a rózsákba szagoltam. Gyönyörűek
voltak, hatalmas, sötétvörös szirmokkal.
 – Honnan kéne tudnom? – Vágott vissza Parker, majd az ágyamon
kényelembe helyezte magát. – De bárki is volt, az egy balek. Rózsák? Na
ne.
Alex-tól kell, hogy legyenek. Annyira édes volt. – Szerintem szépek, –
válaszoltam, csodálva őket. Egy üzenet esett ki, és a földre pottyant.
Lehajoltam és felkaptam, még mielőtt Parker elolvashatta volna, mit áll
benne. Remélhetőleg Alex nem írt semmi túl nyálasat, vagy illetlent.
Jackie, olvastam a firkát, sajnálom, hogy mindig mindent elszúrok és
hibákat követek el. Az életet nem utasításokkal kaptam. Aláírás nem volt.
A szám kiszáradt és virágokat a komódra dobtam.
– Mit írt? – kérdezte Parker, kíváncsiskodott a hozzáállásom hirtelen
változására.
Összegyűrtem a papírt és a szemetesbe dobtam. – Semmit, – mondtam.
– Szóval, mit keresel a szobámban?
Parker kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de abban a pillanatban a
hálószoba ajtaja kitárult.
– Jackie, reméltem, hogy itt leszel, – mondta Katherine. A szobába
tolatott, kezében egy kempingágy egyik végét tartotta. Isaac jelent meg
a másik végén, valami rabszolgamunkáról motyogott. Amint letette a padló
üres területére, már ott sem volt.
– Isaac, – kiáltott utána Katherine. – Ne felejtsd el idehozni azokat a
takarókat és a párnákat.
– Természetesen, felség, – kiáltotta vissza a folyosó végéről. Katherine
összeszorította a száját, de semmit sem szólt.
– Mi folyik itt? – kérdeztem.
– Parker a következő két éjszakát itt fogja tölteni, – magyarázta
Katherine. – Green nagyi iderepült New York-ból, és az ő szobájában fog
tartózkodni.
A próbavacsorán találkoztam néhány Walter családtaggal, Katherine
anyja is közöttük volt. Mivel Parker és én vagyunk az egyetlen lányok,
logikusnak tűnt, hogy mi osztozunk meg a szobán ezen a hétvégén, így a
távoli vendégnek volt hol aludnia. Csak abban nem voltam biztos, hogy az
új szobatársam ellenséges, vagy barátságos lesz-e.
– Oké, – mondtam, kerülve Parker tekintetét. Éreztem, hogy engem néz,
és nem akartam nyugtalannak tűnni. – Szóval, mi a terv holnapra?
 – Azt szeretném, hogy hét órakor mindenki legyen ébren, így
mindenkinek lesz ideje elkészülni. Engem ismerve, biztosan el kell végezni
pár dolgot az utolsó pillanatban, amik kimentek a fejemből. Arra
gondoltam, hogy holnap esetleg megcsinálhatnád Parker frizuráját.
Tizenegy fiúval, soha nem voltam tapasztalt fodrász.
– Nem, anya! – panaszkodott Parker és felugrott. – Nem akarom a
hajamat megcsináltatni. Miért nem viselhetem úgy, ahogy én szeretném?
Katherine szigorúan Parker-re nézett. A lánya normális kinézete
hiányolta a hajkefe használatát. – Mert holnap mindnyájunknak
szalonképesnek kell lennünk. És különösen azért, mert esküvőre mész. –
Ahogy ezt kimondta, egy halom ágynemű repült be a nyitott ajtón, és a
földre puffant. Katherine a halántékát masszírozta. – Köszönöm, Isaac –
mondta és a szemét forgatta. – A plusz erőfeszítést.
– Nem gond, Katherine néni, – kiáltotta már félúton a folyosóról.
Katherine visszafordult, amikor meghallottuk a szoba ajtaját
becsapódni, és Parker azonnal duzzogni kezdett. – Egyébként soha nem
akartam hülye virágszóró lány lenni, – rugdosni kezdte az egyik párnát,
amit Isaac a padlóra dobott. – Ez hülyeség.
– Ne feledd, azért csinálod, hogy a bátyádat boldoggá tedd –
emlékeztette Katherine.
Úgy tűnt, hogy megnyerte az érvelésével, de Parker még mindig
morgott, és láthatóan nem túl boldogan, az ágyra huppant.
– Jó, – mondta az anyja kurta biccentéssel. – Le kellene feküdnötök.
Késő van és a holnapi nap hosszú lesz.
– Jó éjszakát, Katherine, – mondtam, miközben az ajtó felé indult. A
vacsora megviselt és a korai lámpaoltással nem volt problémám.
– Szép álmokat, – mondta Katherine mindkettőnknek. Amikor Parker
nem válaszolt, a lányára meredt.
– Éjszakát – motyogta Parker.
Miután Katherine elment, Parker felé fordultam, hogy megmondjam, az
esküvőre nem fogok nagyon lányos frizurát csinálni, de a mogorva
kinézete elhallgattatott. Összeszedtem a piperecuccaim és a pizsamám,
úgy döntöttem, a fürdőszobában készülődök el a lefekvéshez, így adok
neki némi időt, hogy lehiggadjon. Amikor visszaértem, Parker már
leoltotta a lámpákat, és össze volt gömbölyödve az ágyán, egyértelműen
nem volt kedve beszélgetni.
Sokáig ébren feküdtem, nem tudtam elaludni. Annak ellenére, hogy
Parker nem mozdult, éreztem, hogy ő is ébren van. A szobában némi
feszültség volt, amit csak egy másik álmatlan személy okozhatott.
Végül felsóhajtott. – Nem akarok ruhát viselni, – mondta, a hangja a
sötétségből jött.
Meg akartam neki mondani, hogy jó lenne, ha minden lány olyan ruhát
viselhetne, amiben jól érzi magát, de ez volt az első alkalom, hogy
megnyílt nekem, és nem akartam elrontani. – Hogyhogy?
– Annyira lányos.
– De te lány vagy, – mondtam, szavaimat gondosan megválogatva.
– Én egy Walter vagyok, – válaszolta, mintha ez valami mást jelentene.
– Ez mit jelent? – kérdeztem. – Azért, mert egy csapat fiúval élsz,
akkor már úgy kell viselkedned, mint nekik?
Egy pillanatra megfontolta a szavaim, és a sötétben láthattam a
körvonalait, miközben gondolkodott, a takarót a kezével csavargatta. –
Igen, eléggé. Az egyiknek lenni a fiúk közül tesz különlegessé engem. Az
iskolában mindenki tudja, ki vagyok – Parker Walter a kemény lány,
tizenegy fiútestvérrel, aki focizik, és hangosabban böfög, mint bármelyik
srác az osztályomban.
Felnevettem. – De mi van otthon?
– Mire gondolsz?
– Nos, ha csak egy vagy a fiúk közül, mitől különbözöl a testvéreidtől?
– Nem tudom.
– Őszintén szólva Parker, mindkét világból a legjobbat kapod, –
mondtam és felültem az ágyban. – Élvezheted a fiús dolgokat, mint
sportot nézni és videojátékozni. Viszont ruhát is felvehetsz és lány
lehetsz. Ez olyasmi, amit a testvéreid nem tudnak megtenni.
Sokáig hallgatott. – Így még soha nem gondolkoztam ezen.
– Lánynak lenni, nem azt jelenti, hogy gyenge vagy, Parker. Ez téged
különlegessé tesz.
– Azt hiszem, viselhetek ruhát, de csak most az egyszer, – mondta. – És
meg kell ígérned, hogy nem göndöríted be a hajam.
– Rendben, – mondtam neki. – Megegyeztünk.
 ***

A szombat reggel nem ment zökkenőmentesen. Mivel az élet a

Walterek-nél mindig kiszámíthatatlan volt, az ébresztőt a szükségesnél
egy órával korábbra állítottam be, mint aki arra számít, hogy valamilyen
apró katasztrófa fog bekövetkezni. Természetesen a plusz egy óra közel
sem elég, mikor történik valami. A kenyérpirítónál álltam, az angol
muffinomra vártam, amikor sikolyt hallottam.
– Katherine? – kérdeztem és az ebédlőbe rohantam. – Mi az?
– A mignonok, – mondta, kezét rémülten a szája elé szorítva. Az
étkezőasztal végében állt, és egy pillanatig azt hittem, eltűntek – hogyan
tudnának a fiúk kétszáz mignont megenni? – de ahogy félreállt, az összes
sütemény előkerült. – Elfelejtettem őket bevonni cukormázzal.
– Oké, – mondtam nyugodtan. – Van még egy kis időnk. Hol van a
cukormáz?
Visszament a konyhába és hallottam, ahogy a hűtőszekrényt nyitogatta.
– … Csak tudtam, hogy valami ilyesmi fog történni. Mielőtt lefeküdtünk
volna, mondtam George-nak, hogy valami nincs rendben, de szerinted
meghallotta? – Egy pillanat múlva már vissza is jött, kezében egy halom
kellékkel. – Tehát, a cukormáz már össze van keverve, – mondta
Katherine, gyorsan elfogadva a segítségem. – Csak annyit kell tenni, hogy
a mignonok egyik fele kékeszöld a másik fele pedig sárga legyen. Van pár
cukormázas tubusom különböző díszítő csúcsokkal, amit használni tudsz.
Amikor mindet bevontad, megszórom a tetejüket.
És ezzel egy hatalmas projektet került a kezem alá. Azt gondoltam,
hogy ez könnyű lesz, de még soha nem vontam be kétszáz mignont ezelőtt.
Sokkal tovább tartott, mint gondoltam volna. Még csak félig voltam kész,
amikor az órára néztem és pánikba estem. Még le kellett tusolnom,
elkészülnöm és megcsinálni Parker haját.
– Franc, franc, franc! – mondtam, mert a tubusból elfogyott a
cukormáz. Újratölteni a tubusokat volt a legpiszkosabb és legidegesítőbb
része a munkának.
– Jackie, jól vagy? – kérdezte valaki.
Felnéztem és Cole-t pillantottam meg. A haja még nedves volt a
tusolástól, és már felvette az öltönyét. Amikor az asztalnak dőlt, észre
vettem, hogy evett a sütiből.
– Megkérhetlek, hogy ne csináld? – csattantam fel.
– Mit? – kérdezte teli szájjal.
– Azokat eszed! Az esküvőre vannak, – ordítottam.
– Bocsánat, – mondta Cole halkan, miután lenyelte. Elfordult tőlem és
bűntudatot éreztem. Nem kellene rá haragudnom, mert mindez nem az ő
hibája volt.
– Nézd, Cole, nem akartam rád förmedni, – mondtam. – Csak az van,
hogy még el kell készülnöm, Parkernek is segítenem kell, és ez
örökkévalóságnak tűnik.
– Szükséged van segítségre? – kérdezte egy másodperc után, ami
teljesen váratlanul ért.
– Köszi, Cole, de már fel vagy öltözködve. Nem szeretném, hogy az
öltönyöd piszkos legyen.
– Ez nem probléma. – Vállrándítással lerázta a kabátját. Amikor ez
megvolt, ujjaival elkezdte az ing gombjait kikapcsolni, és nem tudtam
ellenállni, bámulnom kellett őt. Hamarosan csak egy trikó és alsónadrág
maradt rajta. – Oké, főnök, – félretette a ruháit, hogy ne legyenek
piszkosak és megkérdezte. – Mit kell tennem?
Beletelt egy percbe, hogy visszanyerjem a lélekjelenlétem, de aztán
megkönnyebbülten nagyot sóhajtottam. – Itt, – mondtam és átadtam neki
egy üres cukormázas tubust. – Ha ezt meg tudnád tölteni sárga
cukormázzal és azon a soron kezdeni, az csodálatos volna.
– Hogyne – mondta, majd elvette tőlem a tubust. – És mellesleg,
cukormázas az orrod.
– Már nem olyan? – kérdeztem, ahogy a kézfejemmel dörzsöltem.
– Itt – mondta Cole és előrelépett. Ujját az arcomhoz érintette és
letörölte róla. Aztán a szájába vette az ujját, és lenyalta róla a
cukormázat. – Meg van.
Elpirultam és az asztal irányába fordultam, hogy elrejtsem a zavarom. –
Köszi – mondtam, majd megragadtam a szóró edények egyikét. – Neki
kellene állnunk a munkának.
– Persze.
Megkockáztattam egy gyors pillantást Cole irányába. Ő már a sárga
masszát tubusba kanalazta, a keze gyors volt és az arcán ott volt a
klasszikus Cole vigyor. Mindketten tudtuk, hogy rajta kapott.

***

– Viccelsz velem? – panaszkodtam Nathan-nak, amikor a kijelölt

helyünkhöz értünk. A kártya a nevemmel pontosan két fiú között volt –
Cole és Alex, hogy pontosítsak.
Will és Haley már kimondta az „Igen”-t a ceremónián, Katherine virágos
kertjében, és a koktélóra éppen véget ért. A vacsorára két hatalmas
sátor volt felállítva a kertben, ahol elég hely volt az egész násznép
részére.
– Ez egy élvezetes este lesz, – mondta Isaac. A szemét forgatta és
hátrahúzta a székét.
Rosszalló pillantást lőttem felé, majd Danny-hez fordultam. –
Megtennéd, hogy Cole mellé ülsz? – kérdeztem.
Danny gyorsan leült. – Sajnálom, Jackie, – mondta sajnálkozó
ábrázattal. – Nem tehetem.
– Miért nem? – kérdeztem, még mindig a székem mögött állva. Tényleg
ilyen nehéz lenne helyet cserélni?
– Nos, figyi… – Elhallgatott, mintha kényelmetlenül érezné magát, hogy
befejezze a mondatát. Danny a tányérja mellől felvette a vizes poharát
és hosszasan beleivott, hogy ne kelljen válaszolnia.
– Nem akarja elveszíteni a fogadásunkat, – mondta Isaac vigyorogva,
ahogy szétnyitotta a szalvétáját és az ölébe tette.
– Ti fogadtatok? – kérdeztem, miközben megpördültem, hogy dühösen
Danny-re nézzek. Isaac szerencsejáték függő volt, de a legtöbb esetben
a fiúk nem engedték, hogy belemerüljön. Ez annyira nem Danny-re vallott,
hogy dühös lettem tőle.
– Tudom, hogy nem kellett volna, – mondta Danny lelógó fejjel. – De ha
New York-ba költözöm, szükségem lesz egy kis plusz pénzre.
Felsóhajtottam, kirántottam a helyéről a székemet és elfoglaltam a
helyemet. – Miért nem szóltál? – kérdeztem. – Tudod, hogy szívesen
segítenék neked.
Megvonta a vállát. – Nem akartam neked semmivel se tartozni.
 – Úgy tűnik, hogy most nekem tartozol, – mondta Isaac. – Száz dollárt
keresek ezen.
– Száz dollárt? – kérdeztem döbbenten. – Egyébként mi ez a hülye
fogadás?
– Cole és Alex nem lesznek képesek a vacsorát úgy befejezni, hogy ne
harcolnának miattad, – magyarázta Isaac.
– És? – kérdeztem, de nem voltam benne biztos, hogy a többit is hallani
akarom.
– Én azt mondtam, hogy öt percig se bírják ki, – válaszolta Danny
halkan.
– Csodálatos – mondtam a székembe süllyedve. – Egyszerűen csodálatos.
– Legalább ők ketten boldogok lesznek, – mondta Nathan, próbálta a
dolgok szebbik oldalát látni. – Nos, egy kicsit.
Igaza volt. Alex és Cole, mindketten boldogok volnának, ha mellettem
ülnének. Azonban, egymásból hamar elegük lenne. A legrosszabb azonban
az, hogy közéjük szorulok.
– Nos, és velem mi van? – nyöszörögtem. Nem érdemlem meg, hogy én is
boldog legyek?
– Mi van veled? – kérdezte Alex mögöttem. Lehajolt és megpuszilta az
arcomat.
– Semmi, – morogtam, mikor megint megpuszilt.
– Hm, hányinger. Ne az asztalnál, kérlek, – mondta Cole, ahogy Alex
mellé ért. Leült és nagyot böffentett. – Ember, éhes vagyok.
– Micsoda úriember, – mondtam és undorodva ráztam a fejem.
– Ó, bocsánat. Nem tudtam, hogy hölgy is van jelen, – vágott vissza Cole.
– Hé! – mondta Alex. – Ne legyél szemét a barátnőmmel.
– Csak vicceltem. Nyugi. És azért hívod így állandóan, mert félsz, hogy
esetleg elfelejti?
– Gyerünk fiúk, – mondtam, és próbáltam a harcot leállítani. De ez nem
számított, mindenki tudta, hogy ez fog történni. Isaac arcán láttam a
várakozást és Danny szeme az órájára tapadt.
– Ez mi a fenét akar jelenteni? – követelte Alex, miközben az arca
vörös lett.
– Semmit, – mondta Cole vontatottan. – Csak rámutattam, hogy Jackie
egy személy és nem egy tárgy.
– Fiúk! – kiáltottam és egyikről a másikra néztem.
Cole nyugodtnak és fegyelmezettnek nézett ki, de az elegáns külseje
mögött láttam, hogy súlyosabb a helyzet. Másrészről, Alex úgy nézett ki,
mint egy fortyogó vulkán. Ujjai öntudatlanul a villa köré fonódtak, amely a
szalvétán feküdt, és ahogy a vékony fémdarabkát megszorította,
ujjperceiből kifutott a szín. Szemeim a kezében lévő eszközön tartottam,
mert attól féltem, mi történne, ha elroppantaná.
– Fogd be a szád, Cole – sziszegte Alex.
– Fogjam be a szám? – kuncogott Cole. – Ez jó. Majd emlékeznem kell
erre. Lefogadom, a barátnőd nem várja tőled, hogy megvédd őt.
– Srácok, kérlek, elég, – könyörögtem.
Megkockáztattam egy gyors pillantást a főasztal felé. Mr. Walter
éppen egy pezsgőspohárral a kezében állt fel. Beszédet fog tartani a
menyasszonyról és a vőlegényről, és az agyamon borzalmas gondolatok
futottak át arról, mi történne, ha Cole és Alex nem hűtik le magukat.
Legrosszabb esetben: a fiúk összeverekednek az apjuk beszéde közben,
és tönkreteszik Will és Haley esküvőjét.
– Legalább nekem van egy, – válaszolta Alex önelégült vigyorral.
Cole összeszűkült szemekkel nézett a testvérére és én feladtam. Alex
most túl messzire ment Cole-nál és most egyikük sem akart leállni.
– Ez egy kihívás? – sziszegte.
– Megszívtad! – suttogta Danny az unokatestvérének, mosollyal az
arcán. – Ez pontosan három perc volt. Készpénzben akarom a pénzem.
– A fenébe, – mondta Isaac, megrázta a fejét és kihúzta a tárcáját. –
Az utóbbi időben vesztes sorozatom van.
Alex nem reagált Cole-ra, csak biccentett felé.
– Nagyszerű, – mondta Cole gonosz mosollyal. – De ne hibáztass, amikor
a csajod a karjaimban lesz.
– Cole! – kiáltottam dühösen, mielőtt az asztal alatt jól sípcsonton
rúgtam, de észre se vette az ütés nyomát. Ehelyett ő és a testvére
továbbra is farkasszemet néztek.
– Nos, – mondta Nathan, Danny-hez fordulva. – Micsoda nagyszerű
módszer a fogadás kezdéséhez.
– Igen – mondta Isaac mosolyogva. – Még a salátánkat se kaptuk meg.
 ***

Ahogy a vacsora folytatódott, Alex és Cole egyre idegesítőbbek lettek.

– Jackie, szeretnéd, hogy hozzak valamit a bárból? – kérdezte Cole
felém fordulva.
– Mit akarsz tenni, le akarod itatni? – kérdezte Alex. Cole-lal való
küzdelme óta a szemöldöke össze volt ráncolva, amitől a ráncok a
homlokára voltak vésődve.
– Nem, én csak próbálok kedves lenni, – mondta Cole, kezeit
védelmezően feltartva.
– Emlékszel mi történt legutóbb, mikor alkohollal kínáltad? – kérdezte,
utalva arra az időre, mikor Cole és én kihagytuk az iskolát.
– Srácok, hagyjátok abba, – mondtam a milliomodik alkalommal. Kezem
Alex lábára tettem, hogy megpróbáljam lecsillapítani. – Egy pohár
vörösbor jó lenne, – mondtam Cole-nak. Ha az éjszaka így fog folytatódni,
kell valami, ami lenyugtat.
– Klassz – mondta Isaac és felállt, hogy Cole-lal menjen. – Ezt szeretem.
– Neked valamit? – kérdezte Cole Danny-t.
– Egy sör jólesne, köszi.
Alex magában morgott, ahogy a bátyja és az unokatestvére elmentek,
de engem nem érdekelt. Bármennyire is az ital ellen voltam az utolsó
tapasztalatom óta, most igazán szükségem volt valamire, ami eltompítja a
fejfájásom. Amikor kicsi voltam, anyám mindig megengedte, hogy
vacsoránál igyak egy korty bort, és meglepően tapasztaltam, hogy a
keserű íze nem zavart.
Mindenki csendben a desszertjét rágcsálta és arra vártunk, hogy Cole
és Isaac visszatérjenek az italokkal. Az esküvői sütemények, hála Cole
segítségének szépek lettek és Haley imádta őket.
– Tessék, bájos hölgy, – mondta Cole és elém tette az italomat. Alex
egy pillantást vetett rá, de mielőtt bármit mondhatott volna, Isaac elé is
letett egy italt.
– Az enyém? – kérdezte Alex csodálkozva. Az unokatestvére bólintott.
– Kösz haver. Mi ez?
– Jeges tea egy kis extrával, – válaszolta Isaac. – Csak óvatosan vele.
Gyorsan a fejedbe szállhat.
Alex-et néztem, ahogy az italt a szájához emelte és nagyot húzott
belőle. – Ez nagyszerű, – mondta és fészkelődött a székén. – Nem is
érezni az alkoholt!
Az italtól Alex kevésbé volt ellenséges Cole-al, így Isaac tovább hozta
neki az italokat. Alex nem hallgatott a figyelmeztetésre, és két órával
később, a fürdőszobában a belét is kihányta. Miután bevittem neki még
egy pohár vizet, lerogytam az egyik konyhai székre és vártam, hogy
befejezze. Amikor a gyomra üres volt, ágyba akartam dugni, hogy tudjon
kicsit pihenni.
Leültve rájöttem, hogy mennyire fáradt vagyok és a mai nap milyen
szívás volt. Olyan régóta vártam az esküvőt, és bár Will és Haley számára
gyönyörű volt, számomra viszont nem volt szórakoztató. Reggel a
süteményes válság, a fiúk harca vacsora alatt és Alex rosszulléte, ez a
nap eléggé tönkrement.
– És ez lesz az utolsó dalunk ma este, – hallottam a zenekar énekesének
a bejelentését.
– A fenébe, – mondtam és arra gondoltam, hogy egyedül voltam. –
Egyetlen számra se táncoltam.
– Ezen tudunk változtatni. – nyílt ki az ajtó, és Cole lépett be. – Jackie,
gyere, táncolj velem, – mondta és a kezét nyújtotta felém.
Vonakodva ránéztem. A tánc vele, valószínűleg csak még több drámát
okozna az éjszaka végére, de tényleg nagyon vártam az esküvői fogadást.
– Szükséged van egy kis lazításra, – tette hozzá.
– Nem tudom, – mondtam, a kezeimet tördelve. – Gondoskodnom kellene
róla – mondtam és Alex felé biccentettem.
– Ő már nagyfiú és te nem vagy az anyja, – mondta és felhúzott. – Ez
csak egy tánc. Észre se veszi, hogy elmentél.
– Én nem… – kezdtem, de Cole már húzott is ki a hátsó ajtón és én
hagytam neki.
A táncparkettre vezetett, ahol egy lassú dalt kezdtek el játszani.
Körülöttünk párok voltak, oda-vissza ringatóztak a zenére. Nem tudtam,
hogy tényleg táncoljak-e vele, de Cole már döntött helyettem is, és a
karját a derekam köré fonta.
– Tudod, kezeid a vállamra kellene tenned, – mutatott rá Cole. –
Ellenkező esetben nagyon gyorsan kínossá válik.
– Nem kellene ezt tennem, – mondtam, de a kezeim a nyaka köré
fontam.
– Valószínűleg nem, – mondta lágyan. – De akarod.
– Cole, ne kezdd újra, – könyörögtem. A majdnem fehér frufruja
hosszabb volt, mint amikor először találkoztunk – most a szemhéját
súrolta, az ajkai résnyire nyitva voltak, csókért könyörögtek. Tökéletesen
szép volt és el kellett néznem róla. Éreztem, ahogy pezseg a vérem az
ereimben.
– Miért ne, Jackie? Valami rosszat mondtam?
– Kérlek, – mondtam, kerülve a kérdést. – Csak táncolni szeretnék.
– És én csak egy választ szeretnék.
– Miért olyan fontos ez, Cole? – kérdeztem és élesen ránéztem.
Szorosan lehunyta a szemét és összpontosított. – Mert, – mondta és
újra kinyitotta őket. Káprázatosan kékek voltak. – A szerelem csak úgy
belém kúszott és mielőtt feleszméltem, már fülig beléd estem.
Megtorpantam. – Szerelem? – ismételtem döbbenten.
– Mondd, hogy ugyanígy érzel te is vagy, hogy érzel valamit. – A hangja
rekedt lett, de folytatta. – Én csak… tudnom kell, hogy nem vagyok ezzel
egyedül.
– Istenem, Cole, ne hozz ilyen helyzetbe. Nem tudom!
– A francokat nem tudod! – kiáltott fel, és lerántotta rólam a karjait. –
Láttam, hogy nézel rám, mikor azt hiszed, nem veszem észre. De a
helyzet az, hogy én mindig figyelek rád, Jackie. Ez olyan… te vagy a
gravitáció és én csak egy kis felvillanás vagyok a radarodon.
– Felvillanás a radaromon? – kérdeztem. Ez a gondolat nevetséges volt.
– Cole, téged lehetetlen nem észrevenni.
– Tehát, ez azt jelenti…
– Nem, – mondtam ellépve tőle. – Nem mondtam ezt. Ezzel befejeztem.
Velünk.
– Minden alkalommal, mikor megpróbálom a köztünk lévő problémákat
elrendezni, te elfutsz, – mondta Cole, megragadta a csuklómat és maga
felé fordított. – Miért kerülsz állandóan?
– Mert! – kiáltottam végül. – Szeretlek, még ha nincs is semmi értelme
és gyűlölöm, hogy nem tudom irányítani az érzéseimet. – Nem engedhetem
meg magamnak, hogy úgy szeressem Cole-t, ahogy mondta, hogy ő szeret
engem. Ha megtenném, a szerelmünket tönkretenné a bűntudat, amit a
családom iránt érzek.
Cole leengedte a kezét a döbbenettől, mire én megperdültem. El kell
mennem, mielőtt észhez tér a vallomásomtól. De mikor a tekintetem a
hátsó verandára siklott, rájöttem, hogy valaki figyelt minket. Alex állt a
lépcsőn, megfejthetetlen arckifejezéssel.
– Most boldog vagy? – kérdeztem Cole-t és még utoljára dühösen
ránéztem, majd átverekedtem magam a tömegen.

***

– Jackie, mit csinálsz itt?

Lassan felemeltem a fejem a térdemről és letöröltem egy
könnycseppet. Danny feje bukkant fel a faház csapóajtójában.
– A világ elől rejtőzködök, – morogtam. Danny szomorúan elmosolyodott
és felhúzta magát a rejtekhelyemre. – Hogy találtál rám?
– Nem akarlak megbántani, Jackie, de ezt nem nevezném bujkálásnak.
Egy mérföldre innen hallani lehetett, hogy sírsz, – mondta.
Miután Alex hallotta, ahogy bevallottam Cole-nak az érzéseimet,
mindenki elől el kellett menekülnöm. Valahova el akartam tűnni, ahol senki
se talál rám, és a faházat általában csak Alex használta. Ő volt az utolsó,
aki idejönne megkeresni engem.
– Tudod, a testvérem keres téged, – mondta Danny és leült mellém.
– Nem akarok Cole-al beszélni, – mondtam rosszkedvűen.
Danny egy pillanatig hallgatott, majd átkarolta a vállam. – Jackie, –
suttogta – nem kellene magad rosszul érezned.
– Nem, – mondtam és megtöröltem az orrom. – Nem kellett volna
táncolnom Cole-al.
– Nem irányíthatod azt, ahogy érzel iránta, – mondta, mintha nem lenne
nagy titok, hogy szeretem Cole-t.
Egy ideig csendben voltam és a válaszon gondolkodtam. – De ez mit
mond el rólam? Az egész családom meghalt, és én csak rá tudok gondolni.
– Vallottam be Danny-nek hangosan az igazságot, amitől újra szörnyen
éreztem magam és zokogni kezdtem.
– Jackie, – mondta Danny megnyugtatóan és az ölelésébe vont. – Minden
rendben van. Ne sírj.
– Nem, semmi sincs rendben. – ordítottam és egyre több és több könny
kezdett el a szemeimből kifolyni. – Egy szörnyű ember vagyok. Az
anyukám… nem tudom, hogy valaha is büszke lenne rám.
– Nem tudom, hogy anyádnak mi köze van ehhez, – mondta Danny – de
miért is ne lenne büszke rád? Cole személyében megtaláltad azt, aki
segített átvészelni a fájdalmat, hogy elveszítetted őt.
Nem tudtam, hogy reagáljak Danny állítására, úgyhogy egy másik
kifogással szolgáltam. – Tényleg? Még azok után is, amit velem tett?
– Tudom, hogy nem annak tűnik, de a bátyám jó ember. Lehet, hogy
teljesen különbözőek vagyunk, de még mindig ikrek vagyunk, és Cole
mindent elmond nekem. – Teljesen maga alatt volt, mikor Alex az egész
Mary ügy után nem beszélt vele. És ő igazat mondott – Cole-nak fogalma
sem volt róla, hogy miatta dobta Alex-et.
– Danny, miért mondod ezt nekem? – Ennek semmi köze a háborúhoz,
ami a fejemben zajlik.
– Nem tudom. Csak próbálom őt megmagyarázni, – mondta. – Persze Cole
egy nagy játékos, de soha nem volt aljas ember. Aztán jöttél te, és a
szakadék közte és Alex között tátongó lyukká változott és Cole agresszív
lett. – Amikor Danny látta a fájdalmas arckifejezésemet, gyorsan
hozzátette – Jackie, nem a te hibád volt.
– Ez valami buzdító beszéd akar lenni? Mert nem működik.
– Ezzel azt akarom mondani, tudom, hogy Cole megbántott, de nem
hiszem, hogy szándékos volt.
– Te komolyan elhiszed ezt? Mi a helyzet az éjszakával, mikor TPing-be
mentünk, vagy mikor elvonszolt Mary partijába?
– A haragját mindig Alex-re irányította és nem rád.
– Nem úgy nézett ki.
– Nézd, Jackie, helytelen módon mutatja ki, de törődik veled. Soha az
életben nem láttam Cole-t ennyire keményen harcolni. Még a
fociösztöndíjért se.
Hosszú ideig nem szóltam semmit. – Tudod, a dolgokat sokkal
nehezebbé tetted, – mondtam.
 – Beszélned kellene vele.
– Nem számít, hogy szeretem őt. Még mindig dühös vagyok, és ha most
látnám, nem hiszem, hogy kezelni tudnám a helyzetet.
– Nem Cole-al, hanem Alex-el.
– Igen, igaz. Nem fog beszélni velem.
– Ő volt az, aki keresett – mondta Danny. – Nem Cole.
– Miért akarna Alex beszélni velem?
– Nem olyan tudatlan, mint amilyennek tűnik.
Egy percig csendben voltam és a szavait emésztettem. Alex egész végig
tudta, mit érzek Cole iránt? Vajon én is tudtam? – Hé, Danny? – mondtam
végül.
– Mi az?
– Biztosíthatlak róla, hogy elvégzed a New York-i tábort, akár
elfogadod a segítségemet, akár nem.
– Arról, – mondta Danny és megvakarta a tarkóját. – Tudom, hogy ez
nem a legalkalmasabb idő erre, de ma este volt egy beszélgetésem
anyukámmal. Nem pontosan így akartam elmondani neked, de azt mondta,
hogy ha akarsz, eljöhetsz.
– Micsoda? – kérdeztem elképedve. – Katherine azt mondta, hogy
visszamehetek és élhetek New York-ban?
– Igen, nos, már tizennyolc éves vagyok, és tudja, hogy mennyire nagyon
otthon akarsz lenni. Csak a nyár végéig lenne, mert vissza kell jönnöd az
iskolába, de Richard nagybátyáddal megegyeztek, hogy lakhatnánk együtt
a lakásodban. Természetesen, ha ez neked is megfelel.
Egy pillanatig nagyon izgatott lettem, alig tudtam magamon uralkodni.
Haza mehetek, és a tetejében még az egyik legjobb barátommal is
lakhatok, ahogy Coloradóban is tettem. De aztán eszembe jutott a többi
csodálatos barát, akikkel itt találkoztam. Milyen lenne, ha nem futhatnék
minden nap Nathan-al, vagy nem lenne Riley és Heather pezsgő
egyénisége? Hogyan érezném magam Alex és Cole nélkül?
– Danny, szeretnék New York-ba menni és veled lakni. Tudod, hogy ott
akarok lenni. Azt hiszem, csak azt kell eldöntenem, hogy most ez volna-e
számomra a legjobb dolog.
– Tökéletesen megértem, Jackie. Nem kell elkapkodnod. Nem akarom,
hogy úgy érezd, rosszul döntöttél.
 Tizennyolcadik fejezet

Másnap reggel csendes volt a ház, mindenki az előző esti ünnepséget

heverte ki. A szobámban maradtam, próbáltam kitalálni, hogy mit tegyek.
Ellentmondásba kerültem Danny javaslata miatt. Mindennél jobban
szerettem volna hazamenni, de mi lesz az emberekkel, akiket
megszerettem, itt Colorado-ban?
Kopogás hangja riasztott fel a gondolataimból.
– Gyere be, – kiáltottam. Alex nyitott be az ajtón, és láttam abból,
ahogyan hunyorított a szobámban lévő fénytől, hogy még mindig másnapos.
– Szia, – mondta feszült hangon. – Beszélhetünk?
– Hm, igen. Ülj le. – Nem hangzott jól, de az ágyam szélére húzódtam,
hogy helyet csináljak neki.
Bólintott, és átszelte a szobát az ágyamhoz. Miközben leült, a rugók
nyikorgása még nyilvánvalóbbá tette a szoba feszült csendjét.
– Szóval, – kezdtem, mikor Alex nem mondott semmit. – A tegnap
éjszaka...
– Jackie, annyira sajnálom.
– Nem akartam, hogy így halld, de...várj, micsoda?
– Annyira igazságtalan voltam veled, – mondta. Nem értettem, hogy mit
próbál mondani, így vártam, hogy folytassa. – Az egész Mary és Cole dolog
után, megbántott voltam. Azt hiszem, mélyen belül tudtam, hogy Cole nem
tudott róla, hogy Mary dobott engem, de olyan jó érzés volt találni egy
okot, ami miatt dühös lehettem rá.
– Miért akarnál dühös lenni a testvéredre?
– Féltékeny voltam. Az emberek mindig összehasonlítanak minket, de ő
annyival jobb, mint bennem bármi.
– Ez nem igaz, Alex. Te jó vagy a videó játékokban és a baseballban,
nem beszélve arról, hogy sokkal jobb barát vagy, mint ő.
– Az nem számított akkor.
– Mikor?
– Mikor ide jöttél.
 – Ezt, hogy érted?
– Ne már, Jackie, – mondta Alex, mintha hülye lennék. – Gyönyörű vagy.
Hogy tudna bárki is nem felfigyelni rád? Cole mellett tudtam, hogy
esélyem sincs. – nézett fel rám. – De ott voltál az anatómia órámon, így
volt valami közös, amiről beszélhettünk. Volt okom veled lógni, és ettől
úgy éreztem, mindenre esélyem van. Ráadásul meglepett, hogy nem
törődtél vele, mintha nem is létezne. Ettől jobban éreztem magam és
segített felejteni.
– Felejteni? – kérdeztem, bár pontosan tudtam, miről beszél.
– Mary-t, – válaszolta. Elhallgatott és becsukta a szemét. Tisztán
látszott, hogy ez fájdalmas neki, és jó idő eltelt, mire folytatta. – Az az
éjszaka volt, mikor a családom kempingezni ment, – mondta tovább. –
Amikor te, én és Cole a nappali padlóján aludtunk a vihar miatt. Akkor
jöttem rá, hogy harcolnom kell majd vele érted. Le akartam győzni Cole-t,
hogy azt érezhessem, véghez vittem valamit, amit ő nem. És bizonyítani
akartam Mary-nek, hogy végeztem vele.
Egyikünk sem mondott semmit, ahogy Alex szavai sodródtak a
csendben. Nem tudtam, hogyan reagáljak a vallomására, majd rájöttem,
hogy annak, amit mondott, fájdalmat kéne okoznia. De nem okozott. Amit
éreztem, ez csak... a megkönnyebbülés volt. Alex sokkal könnyebbé tette
a Walter-ekkel való életet a számomra – ő volt a horgonyom, ahogy
alkalmazkodtam a viharhoz. Ő volt számomra a biztonság, az első igazi
csókom, de a legfontosabb, hogy a barátom volt.
Eltartott egy ideig, míg összeszedtem a gondolataimat, és ezalatt Alex
bepánikolt. – Szóval, mit érzel? Mérhetetlen utálatot?
– Alex, soha nem tudnálak utálni téged.
– Akkor mi lesz ezután?
Haboztam, mialatt az arcát vizsgáltam. A szemében lévő riadt
ragyogásból meg tudtam mondani, hogy tudta, mit akarok mondani. – Nem
vagy túl rajta, igaz? – kérdeztem.
– Jackie, kérlek, ne kényszeríts, hogy válaszoljak erre a kérdésre. Én
igazán, igazán törődök veled. Tudom, hogy engedtem a Cole iránti
problémáimat kettőnk közé állni, de...
– Alex, várj, – szóltam, a szavába vágva. – Nekem is van egy vallomásom,
amit hallanod kell. – Ez nemcsak egy olyan valami volt, amit el kellett neki
mondanom, hanem egy igazság, amit nekem is el kellett ismernem. –
Tudom, hogy hallottál beszélgetni minket Cole-al tegnap este az esküvőn,
de több is van a történetből. Mikor először ideértem, arra koncentráltam,
hogy bebizonyítsam, minden rendben velem, még ha a családom meg is
halt. Volt az a képzetem, hogy tökéletesnek kell lennem ahhoz, hogy az
anyám büszke lehessen rám. Akkor találkoztam Cole-al és tudtam, hogy ő
bajt jelent, kiszámíthatatlan. Tönkre tehetett volna mindent, amiért
dolgoztam, de te a biztonságot jelentetted. Randizni kezdtem veled, így
nem kellett vele foglalkoznom. Nem tudom, lehet még mindig zavarban
vagyok az anyám miatt, de azt biztosan tudom, hogy amit tettem veled, az
hiba volt.
Alex élesen beszívta a levegőt. – Így akarod azt mondani, hogy
szakítasz velem?
– Azt... azt hiszem.
Sokáig csendben voltunk. Végül Alex szólalt meg. Nem tiltakozás volt
vagy dühös szavak, csak egy egyszerű megállapítás. – Jack és Jordan
hallotta anyát és Danny-t beszélgetni tegnap este. Azt mondták, hogy
elmész vele jövő héten.
Aztán ráébredtem, mit kérdez. Azt akarta tudni, hogy tőle menekülök-
e el. – Még nem döntöttem el, de nem határoznék erről az alapján, ami
kettőnk között történt. Csak nagyon hiányzik az otthonom, viszont nem
akarok mindenkit itt hagyni.
– Esküszöl, hogy nem miattam van? – kérdezte, kitartva a kezét, így
kisujj esküt tehettem.
– Esküszöm.
Bólintott, hogy megértette. – Nos, akkor azt hiszem, menned kéne.
– Micsoda?
Először azt gondoltam, hogy keserű, de aztán megragadta a kezem és
rám nézett. – Szükséged van erre, Jackie, – mondta. Az arca lágy volt, de
állhatatos, miközben próbált meggyőzni. – Menj haza. Rendezz el mindent.
Majd amikor jobban vagy, visszajöhetsz hozzánk.
Alex-nek nem is lehetett volna nagyobb igaza. Ideje volt elhagyni
Colorado-t és szembe nézni a múltammal.

***
 Cole és Danny érettségi bulija volt, de Cole nem volt jelen. George
hamburgert és hot dogot sütött a grillen. Katherine három tál
krumplisalátát csinált, és Nathan egy halom friss gyümölcsöt szeletelt
fel. A kölykök java ott volt az iskolából és a medencénél lógtak, azok
voltak többen, akik Cole-t ismerték, de akadt néhány dráma klubos is,
akik beugrottak gratulálni Danny-nek.
– Jackie? – kiáltotta Nathan. – Tudod, merre van Cole? Újabb csekket
kapott.
– Nem láttam egy ideje, – mondtam, elvéve a borítékot a kezéből.
Katherine rám bízta az ajándékok nyomon követését, mert nem akarta
akár a pénz egy kis része s eltűnjön. – Megkereshetem, ha akarod.
– Persze, mondd mg neki, hogy kihagyja a jó részt.
Bent a házban, feltettem a borítékot a hűtő tetejére, ahol egy
kisgyerek sem érheti el, és Cole keresésére indultam. Nem tartott sokáig
megtalálni, mivel az első helyen volt, ahol megnéztem, a garázsában.
Általában az ajtók szorosan zárva voltak, még akkor is, mikor dolgozott.
Ma azonban nyitva maradtak, engedve a késő délutáni napfénynek, hogy
aranysárga megvilágításba borítsa a helyet.
– Tudod, – mondtam, miközben az autóhoz léptem. – Buli zajlik hátul.
Sok ember van itt, hogy téged lásson.
Cole meglepetten nézett fel a munkájából, mintha nem számított volna
rá, hogy valaki a keresésére indul. – Ó, – mondta, mikor meglátott. – Szia,
Jackie.
– Elvesztetted az időérzékedet? – kérdeztem. Körbenézve
észrevettem, hogy a munkaterület tisztábbnak tűnik a szokásosnál. Az
eszközök és a pótalkatrészek többségét elpakolták a polcokra.
– Nem, – válaszolta Cole, a helyére csukva a motorháztetőt. – Csak be
akartam fejezni az utolsó rész beszerelését.
– Vagyis kész az indulásra?
– Igen, azt hiszem. – Valami abban, ahogy ezt mondta, szomorúan
hangzott, majdnem úgy, mintha nem akarta volna befejezni az autót.
Sóhajtva húzott ki egy rongyot a zsebéből és megtörölte a kezeit.
– Hé, – kérdeztem, miközben felé léptem. – Jól vagy?
– Igen, jól.
 – Nem tűnsz annak.
Lenézett az autóra és vett egy mély lélegzetet. – Csak nem tudom, hogy
mit kezdjek magammal most, hogy végeztem az autó helyreállításával.
Már olyan régen dolgozom rajta.
Csend kúszott közénk és hallottam a nevetést a kinti buliból. – Vagyis
azóta, hogy eltörted a lábad egy focimeccs alatt tavaly? – kérdeztem
végül.
Cole felkapta a fejét. – Honnan...?
– Nathan mesélte.
Egy percig csendben volt. – Mondott mást is?
– Említett valamit arról, hogy utána más lettél.
Ezúttal sokkal tovább hallgatott, mintha össze kéne szednie minden
erejét a beismeréshez. – Amikor nem mehettem focizni idén, – kezdte a
magyarázatot, – a legtöbben csak azt hitték, többé nem érdekelt, mert
elvesztettem az ösztöndíjamat. Azt hiszem, úgy is kezdtem viselkedni,
lógtam az iskolából, buliztam, csajoztam.
– És a valódi ok?
– Őszintén szólva, megrémített, hogy nem lesz ugyanaz. Úgy érzem
magam...nem is tudom. Összetörtnek, azt hiszem.
– Szóval ez helyettesítette a focit? – kérdeztem, lemutatva az autóra.
Cole bólintott. – Magamat nem tudom helyre hozni, de ezt igen.
Lassan bólintottam. Nem tudtam egyetérteni Cole-al, mert nem
gondoltam őt összetörtnek, de megértettem hogyan érez. – Tudod mit,
Cole? Úgy érzem, rendbe fogsz jönni.
Válasz helyett témát váltott. – Will régi lakásába költözöm. Ő most már
Hailey-vel él.
– Hogyhogy?
– Közelebb lesz a munkahely. Pénzt kell félretennem a nyáron, hogy
fizetni tudjam a főiskolát. – Lehet, hogy Cole elvesztette a foci
ösztöndíját, de még mindig azt tervezte, hogy ugyanarra a főiskolára
megy, a Colorado Egyetemre, Boulder-ben.
– Nos, ha mindent összeraktál, akkor el kéne vinned egy körre, –
mondtam mosolyogva.
– Ha ezt szeretnéd.
 – Természetesen! Most pedig hagyd abba a lődörgést és gyere, élvezd a
bulit. Szereznem kell egy hamburgert, mielőtt az összes eltűnik.
– Menj, – felelte. Engem nézett, kifürkészhetetlen arckifejezéssel. –
Majd kicsit később megyek én is. Van még valami, amit meg kell tennem.

***

A következő néhány nap gyorsan eltelt. Danny és én délután megyünk a

repülőtérre, így a reggelem nagy részét azzal töltöttem, hogy
megbizonyosodtam róla, mindenemet becsomagoltam. Ahogy még egyszer
utoljára körbenéztem a szobámban, észrevettem Katherine régi
farmerét, amit Cole adott, a székem háttámláján heverni. Nem volt rajta
azon a listán, amiket magammal viszek, de megfogtam és a bőröndömbe
tettem. Magammal akartam vinni egy kis Colorado-t New York-ba.
Katherine szeme könnyes volt, mikor lehoztam a bőröndjeimet a lépcsőn
és tudtam, hogy nehéz neki végignézni, ahogy Danny és George tele
pakolja a furgon hátulját. Hármunkat veszíti el egy hét leforgása alatt.
Az érettségi bulin Cole fogta az autóját és elment a házból, még üzenetet
sem hagyott a konyhapulton, hogy megmagyarázza, hova ment. Mikor
hallottam, hogy elment, úgy éreztem, az én hibám. A garázsban említette,
hogy elmegy, és tudnom kellett volna, hogy így akart elköszönni, de nem
hittem, hogy ilyen hamar akar távozni. Kétszer hívtam, de mind a két
alkalommal a hangposta jelentkezett.
– Mielőtt elmentek, akarok mutatni valamit, – mondta Katherine. Nagyon
titokzatosan viselkedett az elmúlt két napban.
– Befejezted a fest... – kezdte Isaac.
– Ne rontsd el! – szólt közbe Nathan, mielőtt Isaac tönkretenné a
meglepetést.
– Erre gyere, Jackie. Látnod kell.
Katherine elvezetett minket a ház mellett a csűrhöz, mindenki jött
mögöttünk.
– Be kell csuknod a szemed, – mondta nekem, és eltakarta az arcom a
kezével.
– Rendben, – kuncogtam, nem igazán tudtam, mi folyik itt. Valaki kihúzta
a nyikorgó ajtót, és beirányítottak.
 Parker levegőért kapkodott, valaki tapsolni kezdett, és hallottam Jack-
et és Jordan-t arról vitatkozni, ki néz ki jobban. Alig vártam, hogy
lássam, ami miatt mindenki ilyen izgatott.
– Rendben, – mondta Katherine, és elvette a kezét a szememről. – Nyisd
ki a szemed.
A szemhéjaim gyorsan megrebbentek, és pislogtam néhányszor, hogy
lássam, tényleg létezik, amit látok. – Ó, Istenem, Katherine! – áradoztam,
miközben ámulva sétáltam előre. – Ez... nem találok rá szót.
– Ne érjetek hozzá, – figyelmeztette Zack-et és Benny-t. – Még
nedves, és köszönöm, Jackie. Keményen dolgoztam rajta, mióta úgy
döntöttél, hogy elmész Danny-vel.
A falfestmény beborította a csűr egyik falát. Középen volt Katherine
és George, körülöttük pedig a gyerekeik. A kicsi ikrek birkózás közben
voltak lefestve, Nathan kezében gitár volt, Lee pedig a gördeszkájával.
Aztán észrevettem egy lányt, aki a karjával átöleli önmagát. Én voltam az,
Cole és Alex pedig az egyik, illetve a másik oldalamon mosolygott. Az
egész festmény tetejére az volt írva dőlt betűkkel: A családom.
Ekkor volt, hogy az e mögötti jelentés, végre áthatolt hozzám.
– Katherine ez... ez a legjobb meglepetés, amit valaha kaptam, –
mondtam, alig voltam képes kipréselni a szavakat. A kezeim remegtek,
ahogy átöleltem. Nem tudtam semmi olyat mondani, ami valóban kifejezné,
hogy –újra családba tartozni– mennyit jelentett ez nekem.
– Boldog vagyok, hogy tetszik neked, édesem, – suttogta lágyan.
Majdnem olyan volt, mintha értené, mi zajlik le a fejemben.
– Indulnunk kéne, – mondta Danny, az órájára pillantva. Egész reggel
ideges volt, tudtam, hogy attól fél, lekéssük a gépet.
Mindenki a felhajtóra gyűlt, így búcsút mondhattunk.
– Hiányozni fog a futótársam, – mondta nekem Nathan, miközben körém
fonta a karját egy ölelésre.
– Nem annyira, mint te nekem, – válaszoltam, a vállába temetve az
arcomat. – De szeptemberben visszajövök. Nem létezik, hogy örökre itt
hagyjalak. – Elhúzódtam, hogy rá nézhessek. Jó magasra kellett néznem.
Nathan olyan sokkal magasabb volt már nálam, hogy karfaként
használhatná a fejemet. Csak néhány centi, és utoléri Danny-t.
– Rendben, ti ketten, – mondta George, miközben kinyitotta a furgon
ajtaját. – Mennünk kéne.
Miután mindenkit végigölelgettem, Katherine-t másodszor is, Danny és
én is bemásztunk az autóba.
– Vacsorára itthon leszek, – kiáltotta George.
Miután bekötöttem a biztonsági övemet, a figyelmemet az előttem lévő
csodálatos emberekre fordítottam, miközben a furgon életre kelt.
Mindegyikük fontos segítség volt abban, hogy túljussak az életem egy
nehéz szakaszán, és ezt sosem felejtem el. Ahogy visszanéztem szomorú,
de mosolygó arcukra, megpillantottam a szobám ablakát a Walter ház
oldalán. Ha bandzsítanék, ki tudnám venni az élénk színeket a falakon, de
elképzeltem az ágyamat és az asztalomat is odabent.
Mintha az időjárás érzékelte volna, hogy mindenkinek rossz hangulata
volt, felhők takarták az eget. Danny-vel a furgon ablakán integettünk
kifelé, és éreztem a közelgő eső páráját a bőrömön. Mire a felhajtó
végére tolattunk, már esett.
Visszanyúlva, Danny megfogta a kezemet és megnyugtatóan, lágyan
simogatta. Az ablaknak támasztottam a fejem és kibámultam a komor
időjárásba. Nem csak nekem volt nehéz elhagyni Colorado-t, Danny
ugyanolyan szomorú volt. Bár izgatott volt a színházi lehetőség miatt,
amit ajánlottak neki, de maga mögött hagyta a családját.
– Mi a fene? – kiáltott fel George az első ülésről. A szemeim
kipattantak. Kinéztem az ablakon, és egy autót láttam felénk közeledni,
veszélyes gyorsasággal. Duda hangja szólt, ahogy az autó mellénk ért. Egy
újonnan helyreállított Buick Grand National volt.
– Ez Cole! – mondta Danny, meglepetten felhúzva a szemöldökét.
– Igazad van, – helyeselt George zavartan. – Mit csinál?
A telefonom csörgött, és el kellett szakítanom a tekintetemet az útról,
hogy megtaláljam a táskámban. – Halló? – feleltem, a hangom reszketett.
– Jackie, én vagyok. Kérlek, szólj apámnak, hogy húzódjon le.
– Mr. Walter? – kérdeztem, eltartva a telefont a számtól. – Le tudna
húzódni? Ígérem, csak egy másodperc.
– Rendben, – egyezett bele, – de gyorsan. Katherine megöl, ha lekésitek
a járatot.
– Tudom. Köszönöm szépen, – mondtam, ahogy az autó lassított, és
leparkolt az út kavicsos oldalánál.
 Cole mögénk húzódott, kinyitottam az ajtóm és kiugrottam az esőbe.
– Azt hittem, nem fogsz elbúcsúzni, – mondtam, miközben a karjába
vetettem magam.
Tudom. Sajnálom, – válaszolta, és szorosan ölelt. – Féltem. Nem akarok
búcsúzkodni tőled.
– Ez nem örökre szól.
– Pedig olyan érzés, – mondta. A nyelvembe haraptam, próbáltam
visszatartani az érzések áradatát. – Bárcsak jól alakultak volna közöttünk
a dolgok. – A szavai tele voltak sajnálkozással. – Olyan, mintha soha nem
lett volna jó az időzítés.
– Ki tudja? – mondtam. Felemeltem a kezeimet és hideg ujjaim közé
fogtam az arcát. – Talán lesz majd.
Igen, elhagyom Colorado-t. Az idejövetel segített elfeledtetni a család
elvesztése okozott fájdalom egy részét, de abba kell hagynom a
menekülést. Visszamenni New York-ba egy kínzó folyamat lesz, amitől
újra egésszé válok, de az, hogy szembenézek ezzel, erősebbé tesz. Talán
mikor visszajövök, tökéletes lesz az időzítés.
Cole a sötét ég felé fordította az arcát felettünk, és nem tudtam
eldönteni, hogy esőcsepp vagy könny csordult le az arcán. – Oké.
Tülkölt a furgon dudája, jelezve a lejárt időt.
– Viszlát Cole, – suttogtam, miközben az orromat a válla és a nyaka
közötti hajlathoz érintettem.
– Várj! – kiáltott fel, ahogy kezdtem elhúzódni. – Csak egy csókot,
Jackie. Egy igazi csókot, így lenne valami, amire gondolhatsz, ha már
otthon leszel.
Cole szemébe néztem, mielőtt hagytam, hogy az enyém lecsukódjon.
Meleg ajkai az enyémeknek nyomódtak, miközben a hideg, zsibbasztó eső
zuhogott ránk. A kezem szorosan markolta a vállát, az ő ujjai pedig az ázó
hajamba túrtak. Nehéz, nedves ruhák lógtak a testünkön, amitől még
szorosabbnak éreztük az ölelésünket.
És egy csók, mindössze ennyi volt. Amint ajka az enyémhez ért, olyan
érzés volt, mintha azonnal el is vált volna, még ha a csók valószínűleg jó öt
másodpercig tartott.
– Köszönöm, – suttogta Cole, a homlokát az enyémhez támasztva.
A szívem könyörgött, hogy találjam meg újra az ajkait és sose váljunk
szét többet, de megint szólt a duda, és az eszem arra késztetett, hogy
elhúzódjak.
– Viszlát, Jackie, – szólt Cole, ahogy a furgon felé fordultam.
– Három hónap múlva találkozunk, – válaszoltam, visszanézve a vállam
fölött. Bólintott és rám villantott egy apró mosolyt.
Ezután a furgonra koncentráltam, és nem néztem vissza. Ideje volt
hazamenni.