Sztalker

Az Andrej Tarkovszkij által rendezett Sztalker című sci-fi-drámát 1979-ben

mutatták be. A film Arkagyij és Borisz Sztrugackij 1972-es Piknik az árokparton című
regényén alapszik, igaz, csak körvonalaiban. A film alaptörténete könnyen
elmagyarázható – két férfit, az Írót és a Professzort Sztalker elvezeti a rejtélyes Zóna
nevű, állam által lezárt területre, ahol állítólag van egy szoba, amely valóra váltja az
abba belépők legnagyobb kívánságát. A látszólag egyszerű történet ellenére a film 160
perces és nem indokolatlanul – nem a cselekmény, hanem a szereplők közt és
szereplőkben kialakuló dráma az, ami megtölti a filmet. Tarkovszkij két, általa már
többször is alkalmazott színészt választott az Író és a Professzor szerepére, Anatolij
Szolinyicint és Nyikolaj Grinyko-t (a rendező Andrej Rubljov és Solaris című híres
filmjeiben is játszottak többek közt), illetve Alekszandr Kajdanovszkijt a Sztalker
szerepében. A film Tarkovszkij egyik legsikeresebbje és a filmtörténet legjobbai között
tartják számon.

Cselekmény és elemzés
A film értelmezése nem egyszerű feladat: Tarkovszkij rendezésére általában, a
Sztalkerre pedig különösen igaz az, hogy keveset mond és sokat mutat, de amit mutat, azt is
szimbólumok és metaforák által. Ennek köszönhetően a Sztalker olyan elvontságot ért el, ami
miatt egyáltalán nem létezik általánosan elfogadott, átfogó értelmezés, azonban mégis
megkísérlem a lehető legjobban megmagyarázni a filmet.

A nyitó jelenetben azt láthatjuk, ahogy Sztalker a lehető leghalkabban próbál felkelni
és elkészülni, hogy a felesége ne vegye észre. Ezalatt egy vonat hangját és a Marseillaise-t
hallhatjuk. A képi világ sötét és szépia-árnyalatú, evvel egy élettelen és rideg atmoszférát
megteremtve. A feleség rájön, hogy Sztalker a börtön kockázata ellenére újra embereket akar
vinni a Zónába és a két szereplő veszekedéséből megtudjuk, hogy Sztalker számára minden
hely börtön. A következő jelenetben az Íróval ismerkedünk meg – részeg és egy prostituálttal
érkezik a találkozó helyszínére, az első pár mondatával pedig ki is fejezi az ő problémáját, hogy
minden unalmas és szürke (amit az egyszínű kép is tükröz). Így az Íróról egy tipikus kiégett
bohém művész képe alakul ki. A Professzor már a kocsmában várja a társait, ami utalhat a
precizitására. A hármuk első beszélgetéséből érdemes megjegyezni azt, hogy a Sztalker
szándékosan megfosztja a személynevektől a két másik szereplőt, evvel is növelve annak az
érzését, hogy elvontan értelmezendők – a legkézenfekvőbb magyarázat pedig kétségkívül az
(ami később még jobban meg fog bizonyosodni), hogy az Író az érzékeket, a Professzor a
racionalitást, a Sztalker pedig a hitet jelképezi.

Elindulnak a Zóna felé és egy azon áthaladó vasútvonalon próbálnak beszökni. Az Író
ezalatt kifejezi bizonytalanságát afelől, hogy biztos be akar-e menni a szobába, hiszen nem
tudja mit akar igazán. Átjutva az őrökön, egy csillén jutnak el a Zóna belsejébe. A jelenet 4
percen keresztül mutatja a némán utazó karaktereket, miközben a csille zakatolása lassan egy
hipnotikus zenévé alakul. Mikor megérkeznek a teljesen elvadult és természet által
visszafoglalt Zónába, színesre vált a kép, Sztalker pedig boldog. Egy rövid dialógus zajlik
Magányos Farkasról, a Sztalkert mentoráló sztalkerről – ő bement a szobába, gazdag lett,
majd egy hét múlva öngyilkos. A továbbiakban kiderül, hogy a Zóna halálos és csapdákat állít
a betolakodóknak. A Sztalker útközben elejti, hogy szerinte nem a jó vagy a rossz az, akit
megkímél a Zóna, hanem az igazán reménytelen, szerencsétlen ember. Ez alapján mindhárom
szereplő kifejezetten reményvesztett lehet, hiszen számos kifejezetten veszélyes dolgot is
tettek a Zónában, mégis sértetlenek maradtak. Érdemes még megjegyezni itt a Zóna és a
Solaris bolygója közti párhuzamot, mint két öntudattal felruházott földrajzi helyet. A Zóna
tulajdonságai azt is könnyen hihetővé teszik, hogy az élet metaforája legyen, noha Tarkovszkij
könyvében elutasítja, hogy az bárminek is a képe lenne. Sztalkernek elhangzik egy filozofikus
monológja is a barangolás közben, amiben azt állítja, a gyenge friss és élettel teli, az erős pedig
merev, kemény és halott. A monológ evvel idealizálja a gyermekiességet és ártatlanságot.
Személyes megjegyzésként szeretnék arra is kitérni evvel, hogy szerintem Tarkovszkij egyik
legnagyobb inspirációja Dosztojevszkij lehet, amit arra alapozok, hogy mindkettőnél
egyedülállóan fontos téma a (keresztény) spiritualitás. Ezt ismervén pedig bátran állítom,
hogy a monológot A félkegyelmű Miskin hercege ihlette.

A szereplők elfáradnak, lefekszenek aludni. Közben beszélgetés indul meg az Író és a

Professzor között. Az Író elmond egyfajta ars poeticát – azt állítja, az írás bizonyítási vágyból
fakad és ha tudná magáról, hogy zseni, soha nem nyúlna tollhoz. Ugyanakkor mégis az élet
értelmének tartja az „önzetlen” művészetet. Evvel ellentétben az Író megjegyzéseivel azt
fejezi ki, hogy a materiális, kézzel fogható dolgok, mint a jólét és kényelem fontosabbak.
Ezután kapunk egy snittet egy elöntött padlóról, amiben ahogy halad a kamera, úgy
mozaikszerűen feltűnnek különböző tárgyak - érmék, szentkép, injekcióstű, fegyver, olyan
tárgyak, amik a cselekményhez kapcsolhatóak vagy azok lesznek (gazdagság mint legnagyobb
vágy, hit, a másik kettőt pedig titokban hozza magával Sztalker két kliense). A különös álom-
jelenet Tarkovszkij sajátossága. Mind az álom/elmeállapot megjelenítése (Iván gyermekkora,
Áldozathozatal), mind a mozaikos képek nem ritkák nála (Andrej Rubljov vége). Az álom alatt
egy részletet hallhatunk a Jelenések könyvéből, utána pedig Sztalker reflektál az korábbi
beszélgetésre.

Itt legveszélyesebb rész következik, egy nagyon hosszú, sötét alagút, végén egy
ajtóval, melyre nem nehéz toposzként tekinteni. A filmre jellemzően itt is egy nagyon lassú
jelenetet kapunk – amely egyszerre hipnotikusan alkot atmoszférát és ad időt a filmen való
elmélkedésre. Ezen áthaladva át kell menniük egy vízzel teli helységen. Az Író előre haladva
beleesik a Zóna egy csapdájába, ami a film egyik legikonikusabb jelenetéhez vezet. Az Író egy
kis homokdűnékkel teli teremben, egy pocsolyában ébred fel és kifakadva a kamerának
bevallja a művészi magatartásának igazi arcát – hiába akart ő formálni, a fogyasztóközönség
„formálta őt a saját képére”. Monológja másik felében azt panaszolja, hogy múlandó és el lesz
feledve, s mikor a Sztalker azt mondja, hogy így száz évig fog élni, azt motyogja: „De miért
nem örökké? Mint az örök zsidó”. A jelenet tele van vallási utalásokkal – a Közel-Keletet idéző
homokdűnék, a bolygó zsidó, a keresztelésre emlékeztető vízből való felemelkedés és az
önnön képre formálás. Elsőre talán nem tűnik egyértelműnek, hogy hol fonódnak össze ezek,
de szerintem azon a ponton, hogy az Író istennek hitte magát azáltal, hogy hatása van
másokra. Ennek az Istent elutasító mentalitásnak jó példája az örök zsidó története. A
csapdában azonban realizálja e tévedését, ezáltal megkeresztelődve.

Elérnek a Szoba bejáratához, ahol azonban megállnak még. Sztalker elmondja mi

történt Farkassal: a Zónában halálba vezette testvérét, a Szobába belépve gazdag lett, majd
bűntudata miatt felakasztotta magát. Az Professzor kifejezi azt, hogy szerinte el kellene
pusztulnia a helynek, hiszen mi lesz, ha „Führerek, nagy inkvizítorok” használják majd fel a
Szobát (utóbbi egyértelmű utalás A Karamazov testvérek „A nagy inkvizítor” című fejezetére”,
megint alátámasztva Dosztojevszkij hatását). Az Író evvel szemben azt az álláspontot képviseli,
hogy senki sem foglalkozik az egész társadalommal annyira, hogy annak megváltoztatása
legyen a legnagyobb vágya. Író elkezdi sértegetni Sztalkert azt állítva, hogy feleslegesen
játszadozott velük a kerülgetéssel. Eközben egy lámpa fénye villan, majd az Író felvesz egy
töviskoszorút imitáló vesszőt azt mondva, hogy „nem fog megbocsájtani”. Evvel az Író
elhagyja a dűnés teremben felvett keresztséget – úgy dönt, nem fogja alárendelni magát a
Szobának (mint Isten metaforája) és magára véve a koszorút újra önmagát teszi a saját
istenévé, sőt még ki is figurázza a krisztusi etikát. Utána a professzor is a Sztalker ellen szegül
– fel akarja robbantani a Szobát. Erre a Sztalker elkezd dulakodni vele, majd mikor ennek vége,
az Író kirohan Sztalkerre. Avval gyanúsítja, hogy istent játszik, nyerészkedik és gyönyörködik
mások reménytelenségén. A vádakra teljesen összeomlik az eddig is szorongó, neurotikus
Sztalker és valamennyire be is igazolja amit az Író állított. Valóban azért sztalker, mert a
Zónában valaki, de azért is, mert mindenhol máshol senki – még a családjának sem tudott
soha semmit nyújtani, ott azonban mindent megadhat az embereknek. Végül mindhárman
megnyugszanak és leülnek. Egy több perces snitten ezt látjuk, mialatt előttük az épület
tetőjének egy lyukán eső esik be. A rendező előszeretettel használ esőt (szinte minden
filmjében előfordul), főleg érzelmes pillanatokban, mint ez.

A kép újra egyszínűre vált és a Sztalker lakásán találjuk magunkat. Vonat hangját
hallani és egyedül akkor színes a kép, ha Sztalker lányát, Martát látjuk. Sztalker és felesége
beszélgetése jelenti az utolsó dialógust a filmben. Sztalker azon a gondolaton emészti magát,
hogy nincs már az emberekben hit, nincsen szükségük a Szobára és így rá sem. Feleségének
monológja egy megnyugtatóbb szöveggel zár – megemlíti, mindenki ismerte a Sztalker „szent
megszállottságát” (evvel megint közelebb hozva Miskinhez) és hogy rengeteg fájdalomban és
szomorúságban volt része, de anélkül boldog sem lehetett volna, így pedig jobban járt, mint
egy szürke, szomorú élettel. A záró jelenetben a kislányt látjuk és halljuk ahogy verset olvas.
A könyvet elrakva puszta gondolatával elmozgatja a három asztalon lévő üveget – egy magas
üreset, ami leesik, egy borral teli alacsonyat és egy befőttesüveget benne egy törött
tojáshéjjal. A snitt üvegei lehetnek metaforák a három szereplőre – a film végére összeomló
felesleges Sztalkerre, a bohém Íróra és a praktikus Professzorra. A kezdet, a Zónába való be-
és kilépés után a befejezéskor is megjelenik a keretet adó zakatoló vonat hangja, ezúttal
Beethoven Örömódája mellett.