PAULO

COELHO

A Piedra folyó partján

ültem és sírtam

© Paulo Coelho, 1994

A mű eredeti címe: Na margem do rio Piedm eu senlei e chorei.
Rio de Janeiro, 1995, Editora Rocco Ltda.
A könyv a Sant Jordi Asociados (Barcelona, Spanyolország)
jóváhagyásával kerül forgalomba.
Minden jog fenntartva.
www.paulocoelho.com www.coelho.hu

Hungárián translation © Nagy Viktória, 2003

Kiadta az Athenaeum 2000 Kiadó, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesületének tagja. Felelős kiadó az
Athenaeum 2000 Kiadó ügyvezetője 1086 Budapest, Dankó utca 4-8. Tel.: 235-5020 athenaeum@lira.hu www.athenaeum.hu Szerkesztette:
Reviczky Béla

15. kiadás 2007. október ISBN 978-963-9615-80-9

Műszaki vezető: Rácz Julianna A védőborítót és a kötéstervet Somorjai Kiss Tibor készítette saját festménye
felhasználásával. Tördelés: Médiaprint

Nyomta és kötötte: Szekszárdi Nyomda Kft. Felelős vezető: Vadász József igazgató
 Es igazoltatik a bölcsesség
minden ő fiaitól.

Lukács 7, 35
(Károli Gáspár fordítása)

I C-nek és S. B.-nek, akik fölnyitották a szemem, hogy meglássam Isten női arcát;
Monica Antnnesnek, aki kezdettől fogva a társam, s aki szeretetével és
lelkesedésével az egész világon mindenhová elviszi a tüzet;
Paulo Roccónak, együtt vívott örömteli harcainkért, és egymás ellen vívott
méltóságteljes harcainkért;
Matthew Lore-nak, aki nem felejtette el az I Csing egyik bölcs sorát: „Az
állhatatosság előnyös dolog "

A szerző előszava

Egy spanyol misszionárius találkozott három azték szerzetessel egy szigeten.

– Hogy imádkoztok? – kérdezte a misszionárius.
– Csak egy imánk van – válaszolta az egyik azték. – Azt mondjuk: „Isten, Ti is hárman
vagytok, mi is hárman vagyunk, légy kegyelmes hozzánk.”
– Szép ima – mondta a misszionárius. – De nem ez az a fohász, amit valóban
meghallgat az Isten. Tanítok nektek egy sokkal jobbat.
A pap megtanított nekik egy katolikus imádságot, azután pedig folytatta igehirdető
útját. Évekkel később, amikor visszafelé, Spanyolország felé hajózott, ismét elhaladt a
sziget mellett. A fedélzetről megpillantotta a három szerzetest, és intett nekik.
Egyszerre mindhárman elindultak felé – a vízen járva.
– Atyám! Atyám! – kiáltotta az egyik, ahogy közeledett a hajóhoz. – Tanítsd meg
nekünk
újra azt az imát, amelyiket meghallgatja az Isten, mert már nem emlékszünk rá!
– Már nem fontos – mondta a misszionárius a csoda láttán. És bocsánatot kért Istentől,
amiért nem értette meg korábban, hogy Ő a világ minden nyelvén beszél.

Ez a történet jól példázza azt, amit el akarok mondani az A Piedra folyó

partján ültem, és sírtam című regényben. Ritkán vesszük észre az életünkben a
Rendkívüli jelenlétét. Holott nap mint nap történnek csodák, Isten jelei mindig
megmutatják nekünk a helyes utat, az angyalok pedig csak arra várnak, hogy meghalljuk a
hangjukat. De mi nem figyelünk oda rájuk, mivel azt tanultuk, hogy az Istennel való
érintkezésnek szigorú keretei és szabályai vannak. Nem értjük meg, hogy Ő ott van
mindenütt, ahová csak beengedjük.

A hagyományos vallási szertartásoknak megvan a maguk jelentősége: segítségükkel

megoszthatjuk másokkal az áhítat és a fohász közösségi élményét. De sohasem szabad
elfelejtenünk, hogy az igazi spirituális tapasztalat mindenekelőtt a Szeretet gyakorlásából
fakad. És a Szeretetnek nincsenek szabályai. Megpróbálhatunk előírásokat követni,
uralkodni az érzéseinken, megpróbálhatjuk előre eltervezni a cselekedeteinket – de
ostobák vagyunk, ha így cselekszünk. Úgyis a szív dönt, és csakis az ő döntése számít.

Ezt mindannyian tapasztalhattuk már a saját életünkben. Mindannyian mondtunk már

zokogva valami ilyesmit: „nem éri meg, hogy ennyit szenvedjek ezért a szerelemért”.
Szenvedünk, mert úgy érezzük, hogy többet adunk, mint amennyit kapunk. Szenvedünk,
mert nem ismerik fel a szeretetünk súlyát. Szenvedünk, mert nem tudjuk a másikkal
elfogadtatni a szabályainkat.
Mindig találunk valamit, ami miatt szenvedhetünk, holott valójában nincs okunk
szenvedni: mert a szeretetben rejlik növekedésünk magva. Minél jobban szeretünk, annál
közelebb kerülünk a spirituális tapasztalathoz. Az igazi megvilágosodottak, akiknek a
szívét lángba borította a Szeretet, a kor összes előítéletét képesek voltak legyőzni.
Énekeltek, nevettek, fennhangon imádkoztak, egyszóval részesültek mindabból, amit
Szent Pál „szent őrület”-nek nevezett. Vidámak voltak: mert aki szeret, az legyőzi az egész
világot, és nem fél, hogy elveszít valamit. Az igazi szeretet a teljes odaadás aktusa.

Az A Piedra folyó partján ültem, és sírtam ennek az odaadásnak a

fontosságáról szól. Pilar és barátja kitalált személyek, de a mi konfliktusainkat
szimbolizálják, amelyek végigkísérnek bennünket azon az úton, amit a Másik Felünk
keresése közben kell megtennünk. Előbb vagy utóbb le kell győznünk a félelmeinket –
hiszen a spirituális fejlődés a szeretet mindennapos tapasztalatán keresztül mehet csak
végbe.

A szerzetes Thomas Merton azt mondta: „A lelki élet voltaképpen maga a szeretet. Nem
azért szeretünk, mert jót akarunk cselekedni, segíteni akarunk, vagy meg akarunk
védelmezni valakit. Ha így volna, egyszerű tárgynak tekintenénk a másik embert,
magunkat pedig nagylelkűnek és bölcsnek tartanánk. Ennek semmi köze nincs a
szeretethez. Szeretni annyi, mint közösséget vállalni a másikkal, és meglátni benne az
isteni szikrát.”
Pilar sírása a Piedra folyó partján vezessen el bennünket ebbe a közösségbe.

PAU LO C O E L H O
 A Piedra folyó partján
ültem és sírtam A legenda szerint minden, ami ebbe a vízbe hullik – a falevelek, a
bogarak, a madártollak –, a folyó fenekén kaviccsá változik. Ó, ha kitéphetném a szívemet
a keblemből, és belehajíthatnám az áradatba! Nem volna többé fájdalom, sem szenvedés,
sem emlékek.

A Piedra folyó partján ültem, és sírtam Hideg téli nap volt, és éreztem,
ahogy a könnyeim lecsorognak az arcomon, azután elvegyülnek a jeges vízzel, amely a
lábaim előtt hömpölyög. Valahol ez a folyó is csatlakozik majd egy másikhoz, aztán
megint egy másikhoz, míg végül – távol a szememtől és a szívemtől – ez az összes víz
beleömlik a tengerbe.
Folyjanak hát minél messzebbre a könnyeim, hogy a kedvesem soha ne tudja meg,
hogy sírtam miatta. Folyjanak minél messzebbre a könnyeim, hogy elfeledhessem a Piedra
folyót,
a kolostort, a templomot a Pireneusokban, a ködöt, és az egész utat, amit megtettünk.
Hadd felejtsem el álmaim országútjait, hegyeit és mezőit. Álmaimat, amelyek az
enyémek voltak, és amelyekről mégsem tudtam.
Emlékszem a saját mágikus pillanatomra, amikor egyetlen „igen” vagy „nem”
megváltoztathatta volna az egész életemet. Úgy tűnik, mintha réges-rég történt volna,
pedig csak egy hete volt, hogy megtaláltam és újra elvesztettem a szerelmemet.

A Piedra folyó partján írtam ezt a történetet. A kezeim teljesen átfagytak, a lábaim
pedig folyton elzsibbadtak, és minden pillanatban meg kellett állnom.
– Próbálj élni. Az emlékek az öregeknek valók – mondta.

Lehet, hogy a szerelem idő előtt öreggé tesz, aztán – amikor véget ér az ifjúságunk –
újra megfiatalít. De hát hogyne emlékeznék azokra a pillanatokra? Ezért írtam le mindent:
hogy a szomorúságot nosztalgiává, a magányt emlékezéssé szelídítsem. Hogy amikor
befejezem ezt a történetet, amelyet önmagamnak mesélek, bedobhassam a Piedra folyóba
– mert ezt tanácsolta a nő, aki befogadott és segített talpra állnom. S talán – ahogy egy
szent nő mondta – a víz majd eloltja azt, amit a tűz írt.

Minden szerelmi történet ugyanarról szól.

Együtt töltöttük a gyerekkorunkat és a kamaszkorunkat. Aztán ő elment, ahogy minden
fiú elmegy a kisvárosokból. Azt mondta, hogy meg akarja ismerni a világot, mert az ő
álmai túlmennek Soria mezőin.
Évekig semmi hírt nem kaptam felőle. Aztán időnként érkezett tőle egy-egy levél, de ez
volt minden: soha nem tért vissza gyermekkorunk színhelyére, az erdőkbe, a ligetekbe és
az utcákba.
Amikor befejeztem a tanulmányaimat, Zaragozába költöztem – és rájöttem, hogy neki
volt igaza. Soria valóban kicsiny város volt, s egyetlen költője is azt mondta, hogy azért
van az út, hogy járjunk rajta. Beiratkoztam az egyetemre, és eljegyeztem magam egy
fiúval. Elkezdtem tanulni, hogy elnyerjek egy állást, amit végül soha nem pályáztam meg.
Eladóként dolgoztam, magam fizettem a tanulmányaimat, nem sikerült a vizsgám, és
otthagytam a vőlegényemet.
Ettől kezdve egyre gyakrabban kaptam tőle levelet, és a különböző országok bélyegei
láttán mindig elfogott az irigység. Számomra ő volt az idősebb és tapasztaltabb barát, aki
mindent tud, aki járja a világot, próbálgatja a szárnyait – miközben én minden erőmmel
azon igyekszem, hogy gyökeret eresszek.
Egy idő után elkezdett Istenről beszélni, és mindig ugyanarról a franciaországi helyről
küldte a leveleit. Az egyikben kijelentette,
hogy be akar lépni egy szerzetesrendbe, és az imádkozásnak akarja szentelni az életét.
Válaszomban arra kértem, hogy várjon még egy kicsit, és élvezze ki a szabadságát, mielőtt
ilyen komoly döntést hozna.
Amikor elolvasta a levelemet, azonnal összetépte: ki vagyok én, hogy szabadságról és
lemondásról merek beszélni neki? Ő tudja, mik ezek, én viszont nem.
Egy napon megtudtam, hogy előadásokat tart. Meglepődtem, hiszen még fiatal ahhoz,
hogy bármit is tanítson. De két héttel ezelőtt küldött nekem egy levelet, amelyben azt írta,
hogy egy kisebb csoport előtt fog beszélni Madridban, és örülne, ha én is megtisztelném a
jelenlétemmel.
Négy órát utaztam Zaragozától Madridig, csak azért, hogy viszontláthassam. Hallani
akartam a hangját. Be akartam ülni vele egy kávézóba, felidézni azokat az időket, amikor
együtt játszottunk és úgy gondoltuk: a világ túlságosan nagy ahhoz, hogy be lehessen
járni.

1993. december 4., szombat

Az előadás színhelye egyáltalán nem volt olyan kicsi és családias, mint amilyennek
elképzeltem, és sokkal többen voltak rá kíváncsiak, mint gondoltam. Nem értettem, hogy
lehet ez.
„Ki tudja, talán híres lett” – gondoltam. Bár soha nem említett ilyesmit a leveleiben.
Szerettem volna beszélgetni az emberekkel, és megkérdezni tőlük, mit keresnek itt – de
nem volt hozzá bátorságom.
Meglepődtem, amikor megláttam. Egészen másnak látszott, mint az a. fiú, akit
ismertem – de hát mindenki változik, és tizenegy év nagy idő. Sokkal szebb lett, a szemei
ragyogtak.
– Azt adja vissza, ami mindig is a miénk volt – mondta egy nő mellettem.
Furcsának éreztem ezt a mondatot.
– Mit ad vissza? – kérdeztem.
– Amit elraboltak tőlünk. A vallást.
– Nem, nem adja vissza – szólalt meg egy fiatalabb nő, aki tőlem jobbra ült. – Nem
adhatják vissza azt, ami mindig is a miénk volt, és hozzánk tartozik.
– Akkor meg mit keres itt? – kérdezte ingerülten az első nő.
– Meg akarom hallgatni, mit mond. Kíváncsi vagyok, hogyan gondolkodnak most,
hiszen azelőtt máglyára küldtek minket, és ezt bármikor újra megtehetik.
– Ő más, ő csak egy magányos hang – felelte az idősebbik nő. – De megtesz mindent,
ami tőle telik.
A fiatalabb nő arcán gúnyos mosoly jelent meg, majd visszafordult a színpad felé,
jelezvén, hogy a maga részéről lezártnak tekinti a vitát.
– Igazán vakmerő viselkedés egy papnövendék részéről – folytatta az első nő, ezúttal
felém fordulva. Látszott, hogy azt várja: valaki egyetértsen vele.
Én azonban semmit sem értettem az egészből, ezért is nem szólaltam meg, így aztán
hamar letett rólam. A fiatal nő viszont rám kacsintott – mintha a cinkosa volnék.
Holott én nem ezért hallgattam. Azon töprengtem, amit az idősebbik nő mondott az
imént. „Papnövendék.”
Nem lehet. Mondta volna nekem.
Elkezdett beszélni, és én képtelen voltam odafigyelni. „Csinosabban kellett volna
felöltöznöm” – gondoltam, bár magam sem tudtam,
miért aggodalmaskodom ennyit. Láttam, amint észrevesz a nézőtéren, és próbáltam
olvasni a gondolataiban: vajon milyennek lát? Mi a különbség egy tizennyolc éves
kamaszlány és egy huszonkilenc éves nő között?
A hangja a régi volt. De a szavai nagyon megváltoztak.

Kockáztatnunk kell – mondta. Csak akkor érthetjük meg az élet csodáját,

ha hagyjuk, hogy a váratlan megtörténjen.
Isten mindennap ad nekünk egy pillanatot, amikor megváltoztathatunk
mindent, ami boldogtalanná tesz. S mi mindennap úgy teszünk, mintha nem
vennénk észre ezt a pillanatot, mintha nem is létezne, mintha a ma
ugyanolyan lenne, mint a tegnap, és semmiben sem különbözne a holnaptól.
De aki résen van, az észre fogja venni a mágikus pillanatot. Bármikor
meglephet minket: reggel, amikor bedugjuk a kulcsot a zárba, vagy az ebéd
utáni csöndben, és a nap bármelyik percében, amelyik nem látszik
különbözőnek a többitől. Mert ez a pillanat létezik, és ebben a pillanatban
a csillagok minden ereje belénk száll, és segítségükkel csodákra leszünk
képesek.

A boldogság sokszor áldás – de általában meg kell harcolnunk érte. A

mágikus pillanat
segít, hogy megváltozzunk, és elinduljunk az álmaink után. Lehet, hogy
szenvedni fogunk, nehéz pillanatokat élünk át, és sok csalódás ér – de
ennek egyszer vége lesz, és nem hagy gyógyíthatatlan sebeket. És amikor
túl vagyunk mindenen, emelt fővel tekinthetünk vissza.

Szerencsétlen, aki nem mer kockáztatni. Lehet, hogy soha nem csalódik,
soha nem ábrándul ki, és nem is szenved úgy, mint azok, akik egész
életükben egyetlen álmot követnek. De amikor visszatekint – hiszen
mindannyian visszatekintünk – meghallja, amit a szíve súg: „Mit csináltál
azzal a rengeteg csodával, amit Isten elhintett a hétköznapjaidban? Mit
csináltál azokkal a talentumokkal, amelyeket rád bízott a Mestered?
Elástad mindet egy mély gödörbe, mert féltél, hogy elveszíted őket. Íme hát
az örökséged: a bizonyosság, hogy eltékozoltad az életed.”
Szerencsétlen, aki hallja ezeket a szavakat. Mert ettől kezdve már ő is
hinne a csodákban, életének mágikus pillanatait azonban örökre
elveszítette.
 Amint mondanivalója végére ért, köré sereglettek az emberek. Vártam hát, és közben
még mindig amiatt aggodalmaskodtam, vajon milyennek is lát annyi év után. Gyereknek
éreztem magam: bizonytalannak és féltékenynek, mert nem ismertem az új barátait, s
feszültnek, mert úgy tűnt, hogy a többiekre jobban odafigyel, mint rám.

Egyszer csak elindult felém. Elpirult – és már nem is az a férfi állt előttem, aki az imént
fontos dolgokat mondott: ismét az a fiú volt, aki egykor elbújt velem a Szent Saturius
kápolnában, és arról az álmáról beszélt, hogy be akarja járni a világot (miközben a
szüleink már a rendőrséget is kihívták, mert azt hitték, hogy belefulladtunk a folyóba).

– Szervusz, Pilar – mondta.

Megcsókoltam az arcát. Mondhattam volna néhány elismerő szót. Megunhattam volna,
hogy ennyi ember között álldogáljak. Tehettem volna valami tréfás megjegyzést a
gyerekkorunkra, és elmondhattam volna, mennyire büszke vagyok rá, hogy így láthatom
viszont, ennyi rajongó tekintet előtt.
Magyarázkodhattam volna neki, hogy rohannom kell, hogy elérjem az utolsó buszt
Zaragozába.
Megtehettem volna. Soha nem fogjuk föl igazán az ilyen mondatnak az értelmét.
Valójában életünk minden pillanata tartogat valamit, ami megtörténhetne, és mégsem
történik meg. Rengeteg mágikus pillanat van, amit nem is veszünk észre, mígnem a sors
keze – teljesen váratlanul – megváltoztatja az egész életünket.
Ez történt abban a pillanatban is. A helyett a sok minden helyett, amit megtehettem
volna, én egy olyan kérdést tettem föl, amely – egy hét múlva – elvezetett ehhez a
folyóhoz, és leíratta velem ezeket a sorokat.

– Megiszunk egy kávét? – Ezt kérdeztem.

Ő pedig felém fordult, és elfogadta a lehetőséget, amit a sors kínált neki.
– Kell, hogy beszéljek veled. Holnap Bilbaó-ban tartok előadást. Kocsival vagyok.
– Vissza kell mennem Zaragozába – feleltem, anélkül hogy tudtam volna: ez az utolsó
esélyem a menekülésre.
De egy pillanat múlva, talán azért, mert hirtelen újra gyerek lettem, vagy talán azért,
mert nem mi írjuk életünk legfontosabb jeleneteit, azt mondtam:
– Néhány nap múlva lesz a Szeplőtelen Fogantatás ünnepe, úgyhogy szabad vagyok.
Elmehetek veled Bilbaóba, és legfeljebb majd onnan megyek haza.
A kérdés, hogy tényleg papnövendék-e, már ott volt a nyelvemen.
– Kérdezni akarsz valamit? – mondta, látva arcomon a tétovázást.
– Igen – feleltem. De nem akartam egyenesen feltenni ezt a kérdést. – Az előadás előtt
mellettem egy nő azt mondta, hogy te visszaadod neki, ami az övé volt.
– Nem fontos.
– Nekem fontos. Semmit nem tudok rólad, és meglepett, hogy ennyi ember eljött.
Elnevette magát, és elfordult tőlem, hogy a többiekkel foglalkozzon.

– Egy pillanat – mondtam, és megragadtam a karját. – Még nem válaszoltál a

kérdésemre.
 – Nem olyan ez, ami téged érdekelne, Pilar.
– Bármi legyen is az, most már tudni akarom.
Nagyot lélegzett, és elvezetett a terem egyik sarkába.
– Mindhárom nagy egyistenhívő vallás – a judaizmus, a katolicizmus és az iszlám –
hímnemű. A papok mind férfiak. Férfiak tartatják be a dogmákat, és férfiak alkotják a
törvényeket.
– És mit akart mondani az a nő? Habozott egy kicsit. Végül azt felelte:
– Hogy én másként látom a dolgokat. Hogy én hiszek az Isten női arcában.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel: tehát az a nő tévedett. Nem lehet papnövendék,

hiszen a papnövendékek nem látják másként a dolgokat.
– Nagyon jól elmagyaráztad, köszönöm – mondtam.

A lány, aki rám kacsintott, az ajtóban várt. – Tudom, hogy mi összetartozunk. Ugyanazt
a hagyományt követjük – mondta. – Brida a nevem.
– Nem tudom, miről beszélsz – feleltem.
– Dehogyisnem tudod – nevetett.
Mielőtt megszólalhattam volna, belém karolt, és együtt mentünk ki. Az éjszaka nem
volt olyan hideg, én meg úgysem tudtam, mit csináljak másnap reggelig.
– Hova megyünk? – kérdeztem.
– Az Istennő szobrához – hangzott a válasz.
– Keresnem kell egy olcsó szállodát ma éjszakára.
– Majd utána megmondom, hol találsz. Szívesebben ültem volna egy kávézóban, a
barátommal, szerettem volna többet beszélgetni vele, és megtudni róla mindent, amit
csak lehet. De nem akartam ellenkezni a lánnyal, s hagytam, hogy keresztülvezessen a
Paseo de
Castellanán. Annyi év után újra láttam Madridot.
Egyszer csak megállt az út közepén, és az égre mutatott.
– Ott van ő – mondta.
A telihold ragyogott a lombtalan ágak között.
– Szép – mondtam.
De meg se hallotta. Széttárta a karját, az ég felé fordította a tenyerét, s így csodálta a
holdat.
„Hova kerültem – gondoltam. – Azért jöttem, hogy meghallgassak egy előadást, most
meg itt sétálok a Paseo de Castellanán egy őrülttel. Holnap pedig Bilbaóba utazom.”

– Földistennő tükre! – kiáltotta a lány csukott szemmel. – Tanítsd meg nekünk, hogyan
éljünk a hatalmunkkal, és add, hogy a férfiak megértsenek minket! Megszületsz,
fölragyogsz és meghalsz, majd újra föltámadsz az égbolton, hogy megmutasd nekünk a
mag és a gyümölcs örök körforgását.

A lány az ég felé nyújtotta a karját, és sokáig maradt így. A járókelők mind őt bámulták,
és nevettek rajta. De ő tudomást sem vett róluk – egyedül én szégyenkeztem, amiért vele
vagyok.
– Ezt azért kellett csinálnom, hogy megoltalmazzon minket az Istennő – mondta,
miután befejezte hódolatát a holdnak.
 – Miről beszélsz tulajdonképpen?
– Ugyanarról, amiről a barátod beszélt, csak éppen én igaz szavakkal.
Már bántam, hogy nem figyeltem oda az előadásra, így aztán nem tudtam pontosan,
miről beszélt.
– Mi ismerjük Isten női arcát – mondta a lány, amikor újra elindultunk sétálni. – Csak
mi, nők értjük és szeretjük a Nagy Anyát. Tudásunkért üldöztetéssel és máglyahalállal
fizettünk, de túléltük. És most értjük a titkait.
Máglyák. Boszorkányok.
Csak most néztem meg tüzetesebben a nőt, aki mellettem jött. Szép volt, vörös haja a
háta közepéig ért.
– Amíg a férfiak vadászni voltak, mi ott maradtunk a barlangban, az Anyaméhben. Így
tudtuk megfigyelni, miként lesznek a magokból növények, és ezt a tudást megosztottuk a
férjeinkkel. Mi csináltuk az első kenyeret, hogy tápláljuk a férfiakat. Mi készítettük az első
edényt, hogy tudjanak miből inni. És megértettük a teremtés körforgását, hiszen a saját
testünk is a hold ritmusát követi. Hirtelen megállt: – Ott van ő.
Odanéztem. Egy térre mutatott, amelyet minden oldalról forgalmas utak vettek körül, s
amelynek a közepén egy szökőkút állt. Ennek a kútnak a központi figurája egy nőalak
volt, akinek a kocsiját oroszlánok húzták.
– Ez a Cibele tér – mondtam, hogy lássa: ismerem Madridot. Ezt a szobrot már több
tucat képeslapon láttam.
De nem is figyelt rám. Már az úttest közepén volt, és próbált átjutni az autók között.
– Gyere, menjünk oda! – kiáltotta, az autók közül integetve.
Úgy döntöttem, hogy utána megyek, de csak azért, hogy megkérdezzem a szálloda
nevét. Fárasztott már az őrültsége, és aludni akartam.
Szinte egyszerre értünk a szökőkúthoz – nekem a torkomban dobogott a szívem, ő
viszont átszellemülten mosolygott.
– Víz! – mondta. – A víz az egyik megjelenési formája!
– Légy szíves, áruld el annak az olcsó szállodának a nevét.
Belemártotta a kezét a vízbe.
– Csináld utánam – mondta. – Érintsd meg
a vizet.
– Én ugyan nem. Nem is zavarok tovább. Megyek, keresek egy hotelt.
– Csak még egy pillanat.
A lány elővett a zsebéből egy kicsiny furulyát, és elkezdett rajta játszani. S a zenének
mintha hipnotikus hatása lett volna: a forgalom zaja egyszerre távolinak tűnt, és a szívem
is megnyugodott. Leültem a szökőkút peremére, hallgattam a víz csobogását és a furulya
hangját, s közben mereven bámultam a holdat a fejünk fölött. Bár nem értettem pontosan,
valami azt súgta bennem, hogy egy kicsit az én női természetem is ott szunnyad benne.
Nem tudom, mennyi ideig játszott. Amikor abbahagyta, a szökőkút felé fordult.
– Cibele – mondta. – A Nagy Anya egyik megjelenési formája. Ő irányítja az aratást, ő
táplálja a városokat, és ő adja vissza a nőnek papnői rangját.
– Ki vagy te? – kérdeztem. – Miért akartad, hogy veled jöjjek?
Felém fordult.
– Az vagyok, akinek gondolsz. Azok közé tartozom, akik a Földanyát a legfőbb
istenként imádják.
– Mit akarsz tőlem? – folytattam.
– Látom, mi van a szemedben. Látom, mi van a szívedben. Szerelmes leszel. És
szenvedni fogsz.
– Én?
– Tudod, hogy miről beszélek. Láttam, hogy nézett rád. Szeret téged.
 Most már biztos voltam benne, hogy ez a nő őrült.
– Ezért hívtalak magammal – folytatta. –Mert ő fontos. Hülyeségeket beszél, de tud a
Nagy Anyáról. Ne hagyd, hogy eltévedjen. Segíts neki.
– Te nem tudod, mit beszélsz. A képzeleted rabja vagy – mondtam, miközben ismét
bevetettem magam az autók közé, és magamban megesküdtem, hogy soha nem gondolok
ennek a nőnek a szavaira.

1993. december 5., vasárnap

Megálltunk, hogy igyunk egy kávét.

– Az élet rengeteg dologra megtanított téged –
mondtam, csak hogy mondjak valamit.
– Arra tanított meg, hogy képesek vagyunk tanulni, és arra tanított meg, hogy képesek
vagyunk megváltozni – felelte. – Még akkor is, ha lehetetlennek tűnik.
Ezzel el is hallgatott. Két órán keresztül, amíg ideértünk ehhez az országúti presszóhoz,
alig szólaltunk meg.
Először a közös gyermekkorunkra próbáltam terelni a szót, de ő csupán némi udvarias
érdeklődést mutatott a téma iránt. Valójában egyáltalán nem figyelt rám, és állandóan
olyan dolgokat kérdezett, amiket már elmondtam. Látszott, hogy valami nincs rendben.
Talán az idő és a távolság vetett minket ilyen messze egymástól. Lehet, hogy örökre
eltávolodott attól a világtól, amiben én élek. „Mágikus pillanatokról beszél” – gondoltam.
„Mit érdekelné őt Carmen, Santiago vagy Mária sorsa? Az ő világa egészen más, számára
Soria már csak egy halovány emlék – egy hely, ahol megállt az idő, ahol az akkori
gyerekek még mindig gyerekek, az öregek még mindig élnek, és ma is ugyanazt csinálják,
amit huszonkilenc éve csináltak.”
Kicsit már bántam is, hogy eljöttem vele. Amikor kávézás közben újból témát váltott,
eldöntöttem, hogy nem erőltetem tovább a múltról való társalgást.

Az utolsó két óra Bilbaóig valóságos kínlódás volt. Ő az utat nézte, én a tájat
bámultam, és egyikünk sem próbálta leplezni, milyen kínosan érzi magát. A kölcsönzött
autóban még rádió sem volt, és igen komoly megpróbáltatásnak bizonyult elviselni a
csöndet.
 – Kérdezzük meg, hol van az autóbusz-állomás
– mondtam, amint letértünk az autópályáról. –Van egy menetrend szerinti járat
Zaragozába.
Éppen sziesztaidő volt, és alig lézengett valaki az utcán. Elmentünk egy férfi, aztán
meg egy fiatal pár mellett, de ő nem állt meg, hogy útbaigazítást kérjen.
– Te tudod, hol van? – kérdeztem egy kis idő múlva.
– Mi hol van?
Szóval még mindig nem figyelt rám.
Egyszer csak megértettem a hallgatását. Mi mondanivalója lehetne egy olyan nőnek,
aki soha nem látta a világot? Mi élvezet van abban, ha olyasvalaki ül mellettünk, aki fél az
ismeretlentől, és inkább a biztos állást és a szokványos házasságot választja? Én –
szerencsétlen – másról se tudtam beszélni, mint a gyerekkori barátokról és a jelentéktelen
falu poros kis emlékeiről. Ez volt az egyetlen témám.
– Akár itt is kitehetsz – mondtam, amikor úgy tűnt, hogy beértünk a városközpontba.
Próbáltam a lehető legtermészetesebbnek látszani, de hülyének, gyerekesnek és
unalmasnak éreztem magam.
Nem állt meg.
– El kell érnem a buszt Zaragozába – folytattam.
– Soha nem jártam itt. Azt se tudom, merre van a szállodám. Nem tudom, hol lesz az
előadás. Nem tudom, hol van az autóbusz-állomás.
– Majd megtalálom, ne aggódj. Kicsit lassított, de nem állt meg.
– Szeretném… – kezdte.
Kétszer sem sikerült befejeznie a mondatot. Elképzeltem, mit fog mondani: szeretné
megköszönni a társaságomat, és üdvözletét küldeni a barátoknak, hogy enyhítse a kínos
helyzetet.
– Szeretném, ha velem jönnél ma este az előadásra – mondta végül.
Erre nem számítottam. Talán csak azért húzza az időt, mert jóvá akarja tenni a kínos
csöndet, ami végigkísérte az utunkat.
– Nagyon szeretném, ha velem jönnél – ismételte.
Lehet, hogy csak egy vidéki lány vagyok, akinek nincsenek érdekes történetei, s akiből
hiányzik a nagyvárosi nők csillogása. De a vidéki élet – ha nem is lesz elegánsabb és
műveltebb tőle az ember – megtanítja, hogyan kell meghallani és megérteni, mit súg a
szívünk.
Legnagyobb meglepetésemre azt súgta a szívem, hogy őszintén beszél.
Megkönnyebbülten sóhajtottam föl. Persze eszem ágában sincs itt maradni az
előadáson, de legalább visszakaptam a régi jó barátot, aki engem hív, hogy kísérjem el,
mert velem akarja megosztani a kalandjait, a félelmeit és a diadalait.
– Köszönöm a meghívást – feleltem. – De nincs pénzem szállodára, és haza kell
mennem tanulni.
– Nálam van pénz. Alhatsz az én szobámban. Két külön ágyat kérünk.
Észrevettem, hogy izzad, pedig hideg volt. A szívem egyre vadabbul vert, de nem
értettem a jelzéseit. Néhány pillanattal ezelőtt talán boldog voltam, de most teljesen
összezavarodtam.
Hirtelen fékezett, és egyenesen a szemembe nézett.
Nincs az ,az ember, aki képes volna hazudni vagy eltitkolni az érzéseit úgy, hogy
közben a másik szemébe néz.
És nincs az a nő, aki ne tudna olvasni egy szerelmes férfi szemében. Még akkor is, ha
ez a szerelem lehetetlennek tűnik, és a legrosszabb helyen, a legrosszabb időben tör
felszínre. Hirtelen eszembe jutott, mit mondott az a vörös hajú nő ott, a kútnál.
Lehetetlennek tűnt. De igaza volt.
Soha, de soha életemben nem gondoltam volna, hogy annyi év után még emlékszik.
Gyerekek voltunk, együtt nőttünk föl, és kéz a kézben fedeztük föl a világot.
Én szerelmes voltam belé – ha egyáltalán képes lehet egy gyerek megérteni a szerelem
lényegét. De ez nagyon régen történt – egy másik életben, amikor az ártatlanságunk még
nyitva hagyta a szívünket minden olyan dolog előtt, ami jó.
Most viszont felnőttek vagyunk, és felelősek vagyunk a tetteinkért. A gyerekkor dolgai
pedig a gyerekkor dolgai.
Megint belenéztem a szemébe. Nem akartam és nem is tudtam elhinni.
– Már csak ez az egy előadás van hátra, aztán jön a Szeplőtelen Fogantatás ünnepe. El
akarok menni a hegyekbe – folytatta. – Mutatni akarok neked valamit.
A ragyogó férfi, aki nemrég mágikus pillanatokról beszélt, most itt ült mellettem – és a
lehető legrosszabb viselkedést választotta: túl hevesen közeledett, bizonytalannak látszott
és zavaros ajánlatokat tett. Nem volt jó ilyennek látni.
Kinyitottam az ajtót, kiszálltam, és nekidőltem az autónak. Bámultam a kihalt
sugárutat. Rágyújtottam, és igyekeztem nem gondolni semmire. Csinálhattam volna úgy,
mintha nem érteném: megpróbálhattam volna meggyőzni magamat arról, hogy valójában
egy barát tett ajánlatot a gyermekkori barátnőjének. Talán
túl sokat utazott, és kezdi összekeverni a dolgokat. Vagy talán én túlzom el ezt az
egészet.
Kiugrott a kocsiból, és leült mellém.
– Szeretném, ha itt maradnál az esti előadáson
– mondta ismét. – De megértem, ha nem tudsz.
Hát eddig tartott. A világ tett egy teljes fordulatot, és minden visszaállt a helyére.
Semmi olyasmiről nincs szó, amit gondoltam. Nem erősködik tovább, hajlandó lenne
elengedni. Egy szerelmes férfi nem viselkedik így.
Egyszerre éreztem magam hülyének és megkönnyebbültnek. Voltaképpen miért is ne
maradhatnék, legalább még egy napig. Együtt vacsorázhatnék vele, és egy kicsit akár be is
rúghatnánk: ez az, amit gyerekkorunkban soha nem csináltunk. Legalább elfelejthetném
azt a sok ostobaságot, amit pár perccel ezelőtt gondoltam, és talán sikerülne megtörni ezt a
jeges csöndet, ami Madrid óta kísér minket.
Egy napon igazán semmi nem múlik. Legalább lesz mit elmesélnem a barátnőimnek.
– Két külön ágy – mondtam tréfálkozva. – És te fizeted a vacsorát, mert én még diák
vagyok, és nincs pénzem.

Lepakoltuk a holminkat a szállodaszobában, és lementünk, hogy megkeressük az

előadótermet. Túl korán értünk oda, úgyhogy beültünk egy kávézóba.
– Oda akarok adni neked valamit – mondta, és átnyújtott egy kis piros zacskót.
Azonnal kinyitottam. Egy régi, rozsdás medál volt benne: az egyik oldalán az Irgalmas
Szűz, a másikon pedig Jézus Szent Szíve.
– A tiéd volt – mondta, amikor megpillantotta az ámulatot az arcomon.
Ismét hevesen kezdett verni a szívem: jelzéseket küldött.
– Egyszer – tízévesek lehettünk, és éppen ilyen őszi nap volt, mint ma – ott ültünk azon
a téren, ahol egy nagy tölgyfa van. Már hetek óta akartam mondani valamit, de amint
végre belekezdtem, te megszólaltál, hogy elvesztetted a medálodat a Szent Saturius
remetelakban, és kértél, hogy keressem meg.
 Emlékeztem. Jaj, Istenem, emlékeztem.
– Meg is találtam. De mire visszaértem a térre, már nem volt bátorságom elmondani
azt, amin hetek óta törtem a fejem. És akkor megígértem magamnak, hogy csak akkor
adom vissza a medálodat, amikor majd be merem fejezni a mondatot, amit elkezdtem azon
a napon, csaknem húsz évvel ezelőtt. Sokáig próbáltam elfelejteni, de még mindig bennem
van. És nem bírok tovább így élni, ki kell mondanom.
Letette a kávéját, rágyújtott egy cigarettára, és sokáig bámulta a plafont. Aztán egyszer
csak rám nézett.
– Nagyon egyszerű mondat – kezdte. – Szeretlek.

Néha mindannyiunkat hatalmába kerít valami megmagyarázhatatlan szomorúság, amin

sehogy sem tudunk úrrá lenni – mondta. – Rádöbbenünk, hogy elmúlt a mágikus pillanat,
anélkül hogy csináltunk volna valamit, s az élet többé nem fedi fel előttünk csodáit.

Meg kell hallanunk a gyermek hangját, aki egykor mi voltunk, s aki még
mindig itt él bennünk. Ez a gyermek észreveszi a mágikus pillanatokat. És
a sírását talán visszafojthatjuk, de a hangját nem némíthatjuk el.
Ez a gyermek még itt van. Boldogok a gyermekek, mert övék a Mennyek
Országa.
Ha nem születünk újjá, ha nem vagyunk képesek az életet a gyermek
ártatlanságával és lelkesedésével szemlélni, nincs értelme tovább élnünk.
Rengeteg módja van az öngyilkosságnak. Aki a testét próbálja megölni,
az Isten törvénye ellen vét. Aki pedig a lelkét próbálja meg-
ölni, az is Isten törvénye ellen vét, bár az ő bűne kevésbé látványos az
emberek számára.
Figyeljünk oda, mit mond a gyermek, akit a lelkünkben őrzünk. Ne
szégyenkezzünk miatta. Ne hagyjuk, hogy féljen attól, hogy egyedül marad,
és nem hallgatjuk meg.
Engedjük meg, hogy egy kicsit ő vegye a kezébe életünk irányítását. Ez a
gyermek tudja, hogy minden nap más, mint a többi.
Hadd érezze újból, hogy szeretjük. Tegyünk a kedvére – akkor is, ha ez
azt jelenti, hogy olyasmit kell csinálnunk, amit nem szoktunk, és akkor is,
ha ez mások szemében ostobaságnak tűnik.
Jusson eszetekbe, hogy az emberi bölcsesség Isten előtt őrültségnek
bizonyul. Ha meghalljuk a lelkünkben lakozó gyermek szavát, újra
csillogni fog a szemünk. Ha nem veszítjük el a kapcsolatot ezzel a
gyermekkel, az élettel sem veszítjük el a kapcsolatot.

Egyre harsányabbak lettek körülöttem a színek, éreztem, hogy túl hangosan beszélek,
és túl nagy zajjal teszem le a poharamat az asztalra.

Egy tízfős társasággal az előadás után egyenesen vacsorázni mentünk. Mindenki

egyszerre beszélt, én pedig csak mosolyogtam. Mosolyogtam, mert ez az este más volt,
mint a többi. Évek óta ez volt az első este, amit nem terveztem el előre.
De jó is ez!
Amikor eldöntöttem, hogy elmegyek Madridba, még teljesen tiszta volt a fejem, s teljes
mértékben tudtam uralkodni az érzéseimen és a cselekedeteimen. De hirtelen minden
megváltozott. Egyszer csak ott találtam magam egy városban, ahol még soha nem jártam,
pedig mindössze három órányira van a szülővárosomtól. És ott ültem egy olyan asztalnál,
ahol csak egy embert ismertem, mégis mindenki
úgy beszélt velem, mintha már régóta ismertük volna egymást. Magam is
meglepődtem, hogy képes vagyok beszélgetni, inni és szórakozni velük.
Ott találtam magam, mert az élet váratlanul átadta a helyét az Életnek. Nem éreztem
bűntudatot, félelmet vagy szégyent. Minél több időt töltöttem mellette – és minél többet
hallottam beszélni –, annál jobban meg voltam győződve arról, hogy neki van igaza:
vannak olyan pillanatok, amikor igenis kockáztatnunk kell, őrült lépéseket kell tennünk.
„Sokszor napokon keresztül csak görnyedek a könyveim és a jegyzeteim fölött, s
emberfeletti erőfeszítéseket teszek azért, hogy megvásároljam saját rabszolgaságomat” –
gondoltam. „Miért is akarom én ezt az állást? Talán jobb ember vagy jobb nő leszek tőle?”
Nem. Nem arra születtem, hogy életem hátralévő részét egy íróasztal mögött töltsem, és
segítsek a bíróknak minél hamarabb letudni a pereiket.
„Nem gondolkodhatok így az életemről. Még ezen a héten vissza kell zökkennem a régi
kerékvágásba, és mindent ott kell folytatnom, ahol abbahagytam.
Biztosan a bor hatása. Elvégre is, aki nem dolgozik, ne is egyék.
„Ez az egész csak álom. Nemsokára vége lesz.”
De vajon elérhetem-e, hogy tovább tartson? Most jutott először eszembe, hogy
tulajdonképpen a hegyekbe is elkísérhetném. Végül is a jövő héten munkaszünet lesz.

– Te ki vagy? – kérdezte egy szép nő, aki ott ült az asztalunknál.

– Egy gyerekkori barát – válaszoltam.
– És már gyerekkorában is művelte? – kérdezte.
– Mit?
Ekkor a többiek is lehalkították a hangjukat, majd teljesen elnémultak.
– Hát a csodákat.
– Már akkor is nagyon jól beszélt – feleltem, de nem értettem, mire céloz.
Erre mindenki elkezdett nevetni, még ő is, én pedig nem tudtam, mi a mulatság tárgya.
De a bor annyira fölszabadított, hogy nem zavart.
Elhallgattam, körbenéztem, tettem valami megjegyzést valamiről, amit már a következő
pillanatban elfelejtettem. Aztán megint a munkaszünetre gondoltam.
Jó volt ott lenni, megismerni új embereket. Komoly dolgokról vitatkoztak, közben néha
viccelődtek is, és úgy érezhettem, hogy részt veszek a világ történéseiben. Végre egyszer
nem az a nő voltam, aki csak a tévéből és az újságokból értesül a világ dolgairól.
Arra gondoltam, hogy amikor visszatérek Zaragozába, bőven lesz mit mesélnem. És ha
még a Szeplőtelen Fogantatás ünnepét is együtt töltöm vele – hát akkor annyi élményt
szerzek, hogy egy évig is megélek az emlékeimből.

„Teljesen igaza volt, hogy nem figyelt rám, amikor Soriáról próbáltam beszélgetni
vele” – gondoltam. És sajnáltam magam: emlékezetem fiókjaiban évek óta ugyanazok a
történetek porosodtak.

– Igyon még egy kicsit – mondta egy ősz hajú férfi, és megtöltötte a poharamat.
Ittam. De közben arra gondoltam, milyen kevés dolgot tudok majd mesélni a
gyerekeimnek és az unokáimnak.

– Számítok rád – mondta, úgy, hogy csak én halljam. – Menjünk el Franciaországba.

A bortól sokkal könnyebben ki tudtam mondani, amit gondolok.
 – Csak ha előbb tisztázunk valamit – feleltem.
– Mit?
– Azt, amit az előadás előtt mondtál. A kávézóban.
– A medálról?
– Nem – feleltem. A szemébe néztem, és megtettem minden tőlem telhetőt, hogy
józannak tűnjek. – Amit mondtál.
– Majd beszélünk – mondta, és másra akarta terelni a szót.
A szerelmi vallomására gondoltam. Nem volt időnk megbeszélni, de úgy éreztem, meg
tudnám győzni, hogy nem igaz.
– Ha azt akarod, hogy elkísérjelek, meg kell hallgatnod – mondtam.
– Nem akarok most erről beszélni. Most szórakozunk.

– Nagyon korán elmentél Soriából – folytattam. – Én csak egy kapocs vagyok, ami a
múltadhoz köt. Rajtam keresztül közelebb kerülsz a gyökereidhez, és ez elég ahhoz, hogy
így gyengéd érzelmeket táplálj irántam. De csak erről van szó, semmi többről. Ennek
semmi köze nincs a szerelemhez.
Csöndben hallgatott. Valaki megkérdezte a véleményét valamiről, és abba kellett
hagynunk ezt a beszélgetést.
„Mindenesetre elmondtam neki, mit gondolok” – mondtam magamban. Ilyen szerelem
nem létezik, csak a tündérmesékben.
Mert a valóságban egy szerelemnek lehetségesnek kell lennie. Lehet, hogy nem talál
azonnal viszonzásra, de csak akkor képes életben maradni, ha legalább van rá remény –
bármilyen távoli is –, hogy meghódíthatjuk a szeretett lényt.
A többi csak ábránd.
Mintha csak kitalálta volna a gondolataimat, az asztal másik végén fölemelte a poharát,
hogy koccintson velem.
– A szerelemre – mondta.
Egy kicsit ő is be volt csípve. Úgy döntöttem, hogy kihasználom a lehetőséget.
– A bölcsekre, akik megértik, hogy a szerelem néha csak gyermekkori bolondság –
mondtam.
– A bölcs éppen azért bölcs, mert szeret. A bolond pedig azért bolond, mert azt hiszi,
hogy megértheti a szerelem lényegét – felelte.

A többiek, akik hallották ezt a megjegyzést, a következő pillanatban már vidáman

vitatkoztak a szerelemről. Mindenkinek határozott véleménye volt, amit foggal-körömmel
védett, és több üveg bor kellett hozzá, hogy végre elcsöndesedjenek. Aztán valaki
megszólalt, hogy már késő van, és az étterem tulajdonosa szeretne bezárni.
– Ötnapos munkaszünetünk lesz – kiáltotta valaki egy másik asztaltól. – Biztos csak
azért akarja bezárni az éttermet, mert maguk túlságosan komoly dolgokról beszélgetnek!
Mindenki nevetett. Csak ő nem.
– Hát hol kéne megbeszélnünk a komoly dolgokat? – kérdezte a másik asztalnál ülő
részeg férfitól.
– A templomban! – kiáltotta a részeg. Most már az egész étterem hahotázott.

Erre fölállt. Azt hittem, verekedni akar, hiszen mindannyian úgy viselkedtünk, mint a
kamaszok, és a kamaszkornak szerves része a verekedés – miként a titkos találkákon
elcsattanó csókok és simogatások, a hangos zene és a száguldozás.
De ő nem csinált semmit, csak megfogta a kezem, és elindult velem az ajtó felé.
– Jobb, ha elmegyünk – mondta. – Későre jár.
 Esett Bilbaóban, és esett az egész világon. Aki szeret, annak egyformán képesnek kell
lennie elveszítenie és megtalálnia önmagát. Ő tökéletes egyensúlyban tudta tartani ezt a
kettőt. Jókedvű volt és énekelt, amikor visszatértünk a szállodába.

Son los locos que inventaron el amor

(„Ostobák, akik föltalálták a szerelmet”)

Bár még mindig éreztem a bor hatását, és harsánynak láttam a színeket, lassan kezdtem
kijózanodni. Tudtam, hogy uralnom kell a helyzetet, ha el akarok utazni vele.
Bizonyára menni fog, hiszen nem vagyok belé szerelmes. Aki ura az érzelmeinek, az az
egész világot meghódíthatja.

Con un poema y un trombón

a develarte el corazón

„Szeretném elveszíteni az uralmat a szívem fölött” – gondoltam. Ha el tudnám engedni

magam teljesen, még ha csak egyetlen hétvégére is, egészen más íze lenne az esőnek, ami
az arcomba esik. Ha könnyű lenne szeretni, most átölelhetnénk egymást, és a történet,
amit a dalszöveg mesél, a mi történetünk lehetne. Ha az ünnepek után nem létezne többé a
zara-gozai életem, azt kívánnám, bárcsak soha ne múlna el az ital hatása, és
megcsókolhatnám, megsimogathatnám, szerelmes szavakat suttoghatnánk egymásnak. De
nem. Nem lehet. Nem akarom.
Salgamos a volar, querida mia – énekelte. Repüljünk el, kedvesem. Igen, repüljünk el.
De én diktálom a feltételeket.
Ő még nem tudja, hogy igent fogok mondani a meghívására. Miért vállalom ezt a
kockázatot? Azért, mert most éppen részeg vagyok, és elegem van a szürke
hétköznapokból.
De ez el fog múlni. És rögtön vissza akarok majd menni Zaragozába, abba a városba,
amelyet lakóhelyemül választottam. Várnak a tanulmányaim, vár a köztisztviselői állás.
Vár rám egy férj, akit még meg kell találnom, de bizonyára nem lesz túl nehéz.
Vár rám egy nyugodt élet, gyerekek és unokák, biztos megélhetés és a szokásos évi
nyaralás. Az ő félelmeit nem ismerem, de a magaméit igen. És nem kellenek új félelmek,
elég az, ami van.

Soha nem tudnék beleszeretni egy ilyen férfiba, mint ő. Túl jól ismerem, sokáig éltünk
együtt, ismerem a gyengéit és a félelmeit. Én nem tudom úgy csodálni, mint a többiek.
Tudom, hogy a szerelem olyan, mint a víz, ami áttöri a gátat. Elég, ha egy apró rés
keletkezik a gáton, amin át tud szivárogni a víz, és egyszer csak átszakad az egész, és
akkor senki nem állhatja útját az áradatnak.
Ha leomlanak a falak, a szerelem mindent eláraszt, és nincs többé lehetséges és
lehetetlen, nem számít, hogy meg tudjuk-e tartani a szeretett lényt: szeretni annyit jelent,
mint elveszíteni a fejünket.
Nem, nem hagyhatom, hogy rés keletkezzen. A legapróbb repedés is végzetes lehet.

– Egy pillanat!
 Hirtelen abbahagyta az éneklést. Gyors léptek zaja visszhangzott mögöttünk a nedves
talajon.
– Gyerünk – mondta, és belém karolt.
– Várjon! – kiáltotta egy férfihang. – Beszélnem kell magával!
De ő még jobban meggyorsította a lépteit.
– Nem nekünk kiabál – mondta. – Gyerünk vissza a szállodába.
Pedig csak nekünk kiabálhatott, hiszen senki más nem volt az utcán. Pánikba estem, és
azonnal kiment belőlem az ital hatása. Eszembe jutott, hogy Bilbao Baszkföldön van, és
hogy errefelé mindennaposak a terrortámadások. A léptek pedig egyre közeledtek.
– Gyerünk – mondta, és még jobban fölgyorsított.
De már hiába. A tetőtől talpig elázott férfialak utolért, és közénk furakodott.
– Álljanak meg, kérem! – mondta a férfi. –Az Isten szerelmére!
Nagyon megrémültem, kétségbeesetten kerestem a menekülés lehetőségét, vagy egy
rendőrautót, ami talán előbukkan a semmiből, mint valami csoda. Ösztönösen
belekapaszkodtam a karjába – de ő eltolta magától a kezemet.
– Kérem! – mondta a férfi. – Hallottam, hogy itt van a városban. Segítenie kell. A
fiamról van szó.
A férfi egyszer csak elkezdett sírni, és letérdelt a földre.
– Kérem! – mondogatta. – Kérem!
Ó nagyot sóhajtott, lehajtotta a fejét, és behunyta a szemét. Pár pillanatig nem szólt egy
szót sem, és nem hallatszott más, csak az eső és a járdán térdelő férfi zokogása
– Menj vissza a szállodába, Pilar – szólalt meg végül. – Feküdj le. Valószínűleg csak
reggel jövök vissza.

1993. december 6., hétfő

A szerelem tele van csapdákkal. Eleinte, amikor ki akar bontakozni, elvakít a fénye, és
nem engedi, hogy észrevegyük az árnyékokat, amelyeket pedig éppen ez a fény idéz elő.
– Nézz körül, nézd, milyen szép a táj – mondta. – Feküdjünk le a földre, hogy érezzük a
bolygó szívdobogását.
– Majd később – feleltem. – Nem akarom összepiszkolni a kabátomat: nem hoztam
másikat.
Olajfákkal beültetett dombokon mentünk keresztül. Az előző napi eső után a reggeli
napsütés az álom érzetét keltette bennem. Nem volt nálam napszemüveg: semmit nem
hoztam magammal, hiszen eredetileg úgy terveztem, hogy a madridi előadás után azonnal
visszamegyek Zaragozába. Tőle kellett kölcsönkérnem egy inget, amiben aludhatok, és
vennem kellett egy pólót a szálloda sarkán lévő üzletben,
hogy legalább este ki tudjam mosni azt, ami napközben rajtam volt.
– Biztos undorodsz már tőlem, mert mindig ugyanabban a ruhában látsz – ugrattam.
Kíváncsi voltam, vajon egy ilyen banális téma vissza tud-e zökkenteni a valóságba.
– Engem már az is boldoggá tesz, hogy itt vagy.
Azóta, hogy visszaadta a medálomat, egyszer sem hozta szóba a szerelem témáját. De
nagyon vidám volt, úgy nézett ki, mintha újra tizennyolc éves lenne. Ott jött mellettem, és
ő is elmerült a ragyogó reggeli fényben.

– Mi dolgod van ott? – kérdeztem, és a távoli Pireneusokra mutattam.

– A hegyek mögött már Franciaország van – felelte mosolyogva.
– Én is tanultam földrajzot. Azt szeretném tudni, miért kell odamennünk.
Egy darabig nem szólt semmit, csak mosolygott.
– Meg akarok neked mutatni egy házat. Lehet, hogy érdekelni fog.
– Ha el akarod nekem adni, felesleges odamennünk. Nincs pénzem.
Nekem teljesen mindegy volt, hogy egy navarrai falucskába megyünk, vagy
Franciaországba. A lényeg, hogy ne kelljen Zaragozában töltenem az ünnepeket.
„Látod?” – mondta az agyam a szívemnek. „Máris örülsz, hogy elfogadtad a meghívást.
Máris megváltoztál, és észre sem vetted.”

Egyáltalán nem változtam meg. Csak végre elengedem magam.

– Figyeld csak a köveket a földön.
Csupa kerek kavics, egyiknek sincs éle, mintha a tenger kavicsai volnának. De hiszen
itt, Navarra mezőin, soha nem volt tenger.
– Ezeket a köveket a munkások, a zarándokok és a kalandorok talpa csiszolta ilyen
kerekre – mondta. – Megváltoztak, akárcsak maguk a vándorok.
– Az utazásaid tanítottak meg mindenre?
– Nem. A Kinyilatkoztatások.

Nem értettem, de meg sem próbáltam komolyabban elgondolkodni rajta. Inkább

elmerültem a napsütésben, a mező és a távoli hegyek látványában.

– És most hová megyünk? – kérdeztem.

– Sehová. Csak élvezzük a reggeli napsütést és a gyönyörű tájat. Hosszú autóút áll még
előttünk.
Egy pillanatig habozott, aztán megkérdezte:
– Megvan még a medál?
– Megvan – feleltem, és fölgyorsítottam a lépteimet. – Erről most nem akarok beszélni,
még elrontaná ezt a derűs és fölszabadult reggelt.

Egyszer csak előbukkant egy falu. Egy kis domb tetejére épült, mint a középkori
városok, így már messziről látni lehetett a templomtornyot és egy vár romjait.
– Menjünk oda – kértem.
Először habozott, végül mégis beleegyezett. Lám, az utamba akad egy kápolna, és
nekem kedvem támad bemenni. Már régen nem tudok imádkozni, de a templomok csöndje
mindig megnyugtat.
„Ne legyen lelkifurdalásod” – mondtam magamban. „Ha szerelmes beléd, az az ő
baja.”
A medálról kérdezett. Tudom, hogy azt akarta, hogy folytassuk a tegnapi kávéházi
beszélgetésünket. Ugyanakkor nyilván félt is, hogy olyasmit kell hallania, amit nem akar
hallani. Ezért nem meri ő maga felhozni a témát.
Lehet, hogy tényleg szeret. De talán sikerül átalakítanunk ezt a szerelmet valami mássá,
valami mélyebbé.
„Nevetséges” – gondoltam. „Nincs semmi, ami mélyebb volna, mint a szerelem. A
tündérmesékben a hercegnő megcsókolja a rút varangyot, és az daliás herceggé változik. A
való életben viszont a herceget csókolja meg, aki pedig rút varanggyá változik.”
 Majdnem fél óra gyaloglás után megérkeztünk a kápolnához. Egy öregember üldögélt a
lépcsőjén.
Amióta elindultunk fölfelé, ő volt az első ember, akivel találkoztunk – október vége
volt ugyanis, és az ember visszaadta a szántóföldet az Úrnak. Az Úrnak, aki megáldja és
termékennyé teszi a földet, aztán átengedi az embernek, hogy verejtékes munkájával
megszerezze rajta mindennapi élelmét.
– Jó napot – köszöntötte a férfit.
– Jó napot.
– Mi a neve ennek a falunak?
– San Martin de Unx.
– Unx? – kérdeztem. – Úgy hangzik, mintha valami erdei törpe neve lenne!
De az öreg nem értette a tréfát. Kicsit zavarba jöttem, de elindultam a lépcsőkön.
Amikor fölértem a kápolna kapujáig, az öreg megszólalt.
– Nem lehet bemenni. Délben bezárt. Jöjjön vissza délután négykor, ha akar.
A kapu nyitva volt. Be lehetett látni, bár csak homályosan, mert kint túl erős volt a fény.
– Csak egy percre. Imádkozni szeretnék.
– Nagyon sajnálom. Már zárva van.
Ő is hallotta a beszélgetést, de nem szólt semmit.
– Rendben van, elmegyünk – mondtam. –Nem érdemes vitatkozni.
Ő csak nézett rám, s a tekintete üres volt, távoli.
– Meg akarod nézni a kápolnát, vagy nem? –kérdezte.
Tudtam, hogy nem tetszik neki a viselkedésem. Nyilván gyengének gondolt, gyávának,
amiért nem voltam képes harcolni azért, amit el akarok érni. Még csak meg sem kellett
csókolnia: a hercegnő máris varanggyá változott.

– Emlékszel, mi volt tegnap? – mondta. –Akkor te hagytad abba a beszélgetést, mert

nem volt kedved vitatkozni. Most viszont, amikor én teszem ugyanezt, leszidsz.
Az öreg közönyösen figyelte a vitánkat. Bizonyára örült, hogy végre történik valami,
mert itt máskor minden reggel, délután és éjszaka tökéletesen egyforma.
– A templom ajtaja nyitva áll – szólalt meg az öreg felé fordulva. – Ha pénzt akar,
adhatunk egy keveset. Meg akarja nézni a templomot.
– Elkéstek.
– Hát jól van. Így is, úgy is bemegyünk. Karon fogott, és beléptünk.

Hevesen dobogott a szívem. Az öreg dühbe gurulhat, kihívhatja a rendőrséget,

tönkreteheti az utazásunkat.
– Miért csinálod ezt?
– Mert be akartál jutni a kápolnába – felelte.
De én már nem is tudtam odafigyelni a látványra, ami odabent fogadott: a vitatkozás –
és a viselkedésem – eltörölte ennek a majdnem tökéletes délelőttnek a varázsát.
Folyton azt füleltem, mi történik odakint: láttam magam előtt, ahogy az öreg elindul, és
a falusi rendőrökkel tér vissza. Illetéktelen behatolók a kápolnában. Tolvajok. A tilosban
járnak, megszegik a törvényt. Hiszen az öreg megmondta, hogy zárva van a templom, és
vége a látogatási időnek! Egy szegény öregemberről van szó, aki nem tudott minket
visszatartani: a rendőrség pedig annál szigorúbb lesz velünk, hiszen tiszteletlenül bántunk
egy idős emberrel.
Már alig vártam, hogy kimehessek, és csak azért maradtam még egy kicsit, hogy úgy
lássék, mintha örülnék. Olyan erősen vert a szívem, hogy attól féltem, meghallja.
– Mehetünk – mondtam, amikor úgy gondoltam, hogy ennyi idő elegendő egy üdvöz-
légy elmondására.
– Ne félj, Pilar. Ne fogadd el a fölkínált szerepet.
Nem akartam, hogy az előbbi összetűzésem az öreggel még kettőnk vitájává is
átváltozzon. Meg kellett hát őriznem a nyugalmamat.

– Milyen „szerep”-ről beszélsz? – kérdeztem.

– Vannak emberek, akik egész életükben veszekednek valakivel, veszekednek
önmagukkal, veszekednek az élettel. Az ilyenek élete egyfajta színdarab, amelynek ők
írják a szövegkönyvét, méghozzá a saját kudarcaik alapján.
– Rengeteg ilyen embert ismerek. Tudom, miről beszélsz.
– De a legrosszabb az, hogy ezeket a színdarabokat nem lehet egyedül előadni –
folytatta. – így aztán más szereplőket is be kell vonniuk a játékba. Az az öregember ott
kint pontosan ezt csinálta. Valamilyen valós vagy vélt sérelem érhette valamikor, és
rajtunk akart bosszút állni. Ha szót fogadtunk volna a tiltásnak, most csalódottak lennénk.
Hagytuk volna, hogy ő győzzön. Az ő kicsinyes és kudarcokkal teli életének a
mellékszereplőivé váltunk volna. Ez az ember feltűnően durva volt velünk, ezért nem volt
olyan nehéz visszautasítani a szerepet. De vannak olyanok is, akik áldozatnak érzik
magukat. Ők állandóan az élet igazságtalanságáról panaszkodnak, és azt kívánják tőlünk,
hogy helyeseljünk, tanácsokat adjunk, és egyáltalán: vegyünk részt a színjátékukban.

Mélyen a szemembe nézett.

– Vigyázz – mondta. – Ebből a játékból csak vesztesként lehet kikerülni.
Igaza volt. De nekem akkor se volt már kedvem ott bent maradni.
– Már befejeztem az imádkozást. Megtettem, amit akartam. Most már kimehetünk.

Kimentünk. Ahogy kiléptünk a sötétből a napsütésbe, egy pillanatra elvakított az erős

fény. De amikor hozzászokott a szemem, észrevettem, hogy az öreg már nincs ott.
– Menjünk ebédelni – mondta, és elindult a falu felé.

Ebéd közben megittam két pohár bort. Soha életemben nem ittam ennyit. Kezdek
alkohol-függő lenni.
„Micsoda túlzás.”
Beszélgetett a pincérrel. Megtudta, hogy a környéken van néhány román kori emlék.
Próbáltam bekapcsolódni a társalgásba, de nem tudtam leplezni a rosszkedvemet.
A hercegnőből rút varangy lett. Na és, mit számít? Kinek akarok én bármit is
bizonyítani? Hiszen nem keresek semmit: se férjet, se szeretőt.
„Tudtam, hogy ez lesz” – gondoltam. „Tudtam, hogy megzavarja a nyugodt életemet.
Az agyam előre figyelmeztetett – de a szívem nem hallgatott rá.”
Nagy árat kellett fizetnem azért a kevésért, amim van. Annyi mindenről le kellett
mondanom, amit szerettem volna, annyi útról le kellett térnem, amin tovább mehettem
volna!
 Föláldoztam az álmaimat egy fontosabb álomért: a lelki békémért. Nem akarom
elveszíteni ezt a békét.
– Ideges vagy – mondta, megszakítva a beszélgetést a pincérrel.
– Igen, az vagyok. Szerintem az, az öregember azért ment el, hogy rendőrt hívjon.
Szerintem ez a falu elég kicsi ahhoz, hogy megtaláljanak minket. Azt hiszem,
meggondolatlanság volt idejönni ebédelni, és bármikor véget vethetnek a mi kis
utazásunknak.
Ő nem szólt semmit, csak forgatta az ásványvizes poharát. Nyilván tudta, hogy nem ez
a bajom – hogy valójában szégyellem magam. Miért csináljuk ezt egész életünkben? Miért
mindig csak a porszemet vesszük észre a szemünkben, és miért nem látjuk meg a hegyek,
a mezők és az olajligetek szépségét?
– Ide hallgass: semmi ilyesmi nem fog történni – mondta. –Az, az öregember már rég
hazament, és el is felejtette az egészet. Bízzál bennem.
„Nem ettől vagyok ideges, te hülye” – gondoltam.
– Gyakrabban kéne a szívedre hallgatnod – folytatta.
– Erről van szó: a szívemre hallgatok, és el akarok innen menni – feleltem. – Nincs
kedvem itt maradni.
– Ma már ne igyál többet. Nem tesz jót. Eddig a pillanatig még uralkodtam magamon,
de most betelt a pohár. Nem bírtam tovább: úgy éreztem, most kell mindent elmondanom,
ami a lelkemet nyomja.
– Azt hiszed, mindent tudsz – mondtam. –Azt hiszed, értesz a mágikus pillanatokhoz, a
bennünk lakozó gyermekhez. Nem is tudom, mit keresek itt, melletted.
Elnevette magát.
– Csodállak – mondta. – És csodálom a küzdelmet, amit a szíved ellen folytatsz.
– Miféle küzdelmet?
– Nem érdekes – mondta.
De én jól tudtam, mit akar mondani.
– Ne ringasd magad illúziókba – mondtam. –Ha annyira akarod, beszélhetünk róla.
Tévedsz az érzéseimet illetően.
Letette a poharát, és rám nézett.
– Nem tévedek. Tudom, hogy nem szeretsz. Ettől még jobban zavarba jöttem.
– De harcolni fogok érte – folytatta. – Vannak dolgok az életben, amikért érdemes a
végsőkig harcolni.
Elakadt a szavam.
– És érted érdemes – mondta. Elfordítottam a fejem, és úgy tettem, mintha
nagyon érdekelne az étterem díszítése. Rút varangynak éreztem magam, és egyszerre
megint hercegnő lett belőlem.
„Szeretnék hinni a szavainak” – gondoltam, miközben egy képet bámultam a falon.
Halászok és csónakok voltak rajta. „Nem változtatnak meg semmit, de legalább nem
érzem magam ilyen gyengének és tehetetlennek.”
– Bocsáss meg, ha kemény voltam – mondtam.
Elmosolyodott. Hívta a pincért, és fizetett.

Visszafelé menet megint össze voltam zavarodva. Talán a naptól – de nem, hiszen ősz
volt, s a nap alig melegített. Talán az öregember miatt – de az öregember már egy ideje
kilépett az életemből.
Talán ez a sok új dolog. Az új cipő mindig szorít. Az életben is így van: a sors időnként
beletaszít az ismeretlenbe – akár akarjuk, akár nem.
Próbáltam a tájra összpontosítani, de nem ment. Nem is láttam se az olajfaligeteket, se
a falvacskát a dombon, se a kápolnát, amelynek a lépcsőjén egy öregember üldögélt.
Semmit nem láttam.
Eszembe jutott az esti részegségünk, és a dal, amit énekelt:

Las tardicitas de Buenos Aires tienen este

no sé…
que sé yo?
Viste, sáli de tu casa, por Arenales…

Miért éppen Buenos Aires, amikor Bilbaó-ban voltunk? Miért éppen ez az Arenales
utca? Mit akart ezzel a dallal?

– Mi volt az a dal, amit tegnap énekeltél? –kérdeztem.

– Balada pára un loco – felelte. – Miért csak ma kérdezed? Hogy jutott ez most
eszedbe?
– Csak úgy, nem fontos – válaszoltam. Nem igaz. Azért kérdeztem, mert tudtam,
hogy ez a dal egy csapda. Azért énekelte, hogy megjegyezzem a szövegét. Énekelhetett
volna valami ismert dalt, amit már ezerszer hallottam – de ő inkább egy olyat választott,
amit nem ismertem.
Ez csapda. Mert így, ha később meghallom ezt a dalt a rádióban vagy egy diszkóban,
azonnal eszembe fog jutni ő és Bilbao és az, az idő, amikor
egy hosszú ősz után új tavasz köszöntött rám. Eszembe fog jutni az izgalom, a kaland
és a gyermek, aki újjászületett bennem, Isten tudja, honnan.
Ezt jól kigondolta. Elég bölcs és tapasztalt ahhoz, hogy tudja, hogyan kell meghódítani
a kiszemelt nőt.
„Kezdek megőrülni” – mondtam magamban. „Azt gondolom, hogy alkoholista vagyok,
csak azért, mert két egymást követő napon ittam. Azt gondolom, hogy trükkökhöz
folyamodik. Azt gondolom, hogy irányít és uralkodik rajtam a kedvességével.”
„Csodálom a küzdelmet, amit a szíved ellen folytatsz” – mondta az étteremben.
De nagyon téved. Ezt a küzdelmet már régen befejeztem. Már régen legyőztem a
szívemet. És nem fogok beleszeretni az elérhetetlenbe.
Ismerem a korlátaimat, tudom, mennyire tudok szenvedni.

– Mondj valamit – kértem, amikor visszafelé sétáltunk az autóhoz.

– Mit?
– Bármit. Beszélgess velem.
Erre elkezdett mesélni a fatimai Szűz Mária jelenésekről. Nem tudom, hogyan jutott
eszébe ez a téma – mindenesetre a három pásztor története, akik Vele beszélgettek, el tudta
terelni a gondolataimat a problémáimról.
Lassacskán megnyugodott a szívem. Igen, jól ismerem a korlátaimat, és tudok
uralkodni magamon.
 Éjszaka érkeztünk. Akkora köd volt, hogy alig láttuk, hol vagyunk. Csak egy kis teret,
egy utcai lámpát és egy kutat sikerült kivennem, meg néhány középkori házat, amelyeket
alig világított meg a halvány, sárga fény.
– A köd! – kiáltotta izgatottan.
Nem értettem.
– Saint-Savinben vagyunk – tette hozzá. Semmit nem mondott nekem ez a név. De
Franciaországban voltunk, és ez izgatottá tett.
– Mért pont ide jöttünk? – kérdeztem.
– A ház miatt, amit el akarok neked adni – válaszolta nevetve. – Ezen kívül
megígértem, hogy visszatérek a Szeplőtelen Fogantatás napján.
– Ide?
– Ide, a közelbe.
Megállította az autót. Kiszálltunk, megfogta a kezem, és elindultunk a ködben.

– Ez a hely teljesen váratlanul lépett be az életembe – mondta.

„Te is az enyémbe” – gondoltam.
– Itt jöttem rá, hogy eltévedtem. Sőt, voltaképpen itt találtam meg újra a helyes utat.
– Rébuszokban beszélsz – mondtam.
– Itt értettem meg, hogy mennyire hiányzol. Megint elfordítottam a fejem. Nem tudtam,
miért nem tudok ránézni.
– És mi köze van ennek a helyes úthoz?
– Keressünk szállást, mert ennek a városkának mind a két szállodája csak nyáron
üzemel. Aztán vacsorázzunk meg egy jó étteremben – nyugodtan, és ne gondoljunk a
rendőrségre és arra, hogy mikor kell visszafutnunk az autóhoz. És ha majd a bor megoldja
a nyelvünket, beszélgetünk.
Nevettünk. Most már el tudtam engedni magam.

Útközben rájöttem, mennyi hülyeséget gondoltam. Miközben átkeltünk a hegyláncon,

amely elválasztja egymástól Franciaországot és Spanyolországot, arra kértem az Istent,
hogy tisztítsa meg a lelkemet a félelemtől és az idegességtől.
Elegem volt már abból, hogy én is olyan gyerekes legyek, mint a barátnőim, akik
félnek a lehetetlen, beteljesületlen szerelemtől, holott azt sem tudják, mi is igazándiból a
„lehetetlen szerelem”. Tudtam, hogy ha így folytatom, semmi jó nem marad abból, amit ez
a néhány nap adhat nekem.
„Vigyázz” – gondoltam. „Vigyázz, nehogy rés keletkezzen a gáton. Mert ha átszakad,
semmi nem állíthatja meg az özönvizet.”

– A Szűzanya oltalma kísérjen minket mostantól – mondta.

Nem szóltam semmit.
– Miért nem mondtad rá, hogy „ámen”? –kérdezte.
– Mert már nem tartom fontosnak. Volt egy időszak, amikor a vallás része volt az
életemnek, de ennek már vége.
Megfordult, és elindultunk visszafelé, a kocsihoz.
– Még imádkozom – folytattam. – Akkor is imádkoztam, amikor átkeltünk a
Pireneusokon. De csak megszokásból, magam sem tudom, hiszek-e benne.
 – Miért?
– Mert amikor szenvedtem, Isten nem hallgatott meg. Mert valahányszor teljes szívből
próbáltam szeretni, mindig összetörtek, megcsaltak. Ha valóban Isten a szeretet, jobban
kellett volna vigyáznia az érzéseimre.
– Isten a szeretet. De van valaki, aki még nála is jobban ért ehhez: a Szűzanya.
Kitört belőlem a nevetés. De amikor ránéztem, láttam, hogy komolyan beszél. Nem
viccel.
– Szűz Mária megértette a teljes odaadás misztériumát – folytatta. – És mert szeretett és
szenvedett, megszabadított minket a fájdalomtól. Ugyanúgy, ahogy Jézus megszabadított
minket a bűntől.
– Jézus Isten fia volt. A Szűzanya csak egy egyszerű asszony volt, aki abban a kegyben
részesült, hogy a méhébe fogadhatta őt – feleltem. Szerettem volna jóvátenni az előbbi
nevetésemet, azt akartam, hogy tudja: tiszteletben tartom a hitét. De hitről és szeretetről
nem lehet vitázni, főleg nem egy ilyen szép kis faluban, mint ez.

Kinyitotta az autó ajtaját, és kivette a csomagjainkat. Amikor el akartam venni tőle az

enyémet, elmosolyodott.
– Hadd vigyem én a táskádat – mondta. „Milyen régen nem viselkedett velem így
senki” – gondoltam.
Bekopogtunk az első ajtón. Az asszony azt felelte, hogy nincs kiadó szobája. A második
háznál senki nem nyitott ajtót. A harmadikban egy kedves öregúr lakott, aki szívélyesen
fogadott minket, de amikor megnéztük a szobát, kiderült, hogy csak egy franciaágy van
benne. Nem akartam.
– Talán jobb volna, ha elmennénk egy nagyobb városba – javasoltam, amikor kiléptünk
a házból.
– Találunk szobát – felelte. – Ismered a Másik-gyakorlatot? Egy történetben olvastam,
amit száz évvel ezelőtt írt…
– Hagyd most a szerzőt, inkább meséld el a történetet – kértem, miközben átmentünk
Saint-Savin egyetlen terén.

– Egy ember találkozik egy régi barátjával, aki minden próbálkozása

ellenére nem vitte semmire az életben. „Adok neki egy kis pénzt”
– gondolja. Csakhogy még aznap este kiderül, hogy a barátja
meggazdagodott, és azért jött, hogy kifizesse az évek során felgyülemlett
tartozásait.
Beülnek a presszóba, ahova régen is együtt jártak, és a barát mindenkit
meghív egy italra.
Amikor megkérdezik, hogy mitől lett ilyen sikeres, azt feleli, hogy
néhány nappal azelőtt még a Másik bőrében élte az életét.
– Ki az a Másik? – kérdezik.
– A Másik az, az ember, akivé neveltek, de aki mégsem én vagyok. A
Másik az, az ember, aki azt hiszi, hogy mindenkinek kötelessége az egész
életét arra áldozni, hogy pénzt gyűjtsön, nehogy öregkorára éheznie
kelljen. Addig gyűjtöget, addig tervezget, míg végül egyszer csak azt veszi
észre, hogy nemsokára meghal, pedig még nem is élt. De akkor már késő.
– És ki vagy te?
– Az vagyok, aki bárki más is lehet, ha hallgat a szívére. Olyan ember
vagyok, aki leborul az élet titokzatossága előtt, aki nyitott a csodákra, aki
derűsen és lelkesen viszonyul mindenhez, amit csinál. Csak eddig a Másik
– aki fél a csalódásoktól – nem engedett kibontakozni.
 – De a szenvedés létezik – mondják erre az emberek a presszóban.
– Néha vereséget szenvedünk. De a vereségeket úgysem kerülhetjük el.
Ezért aztán még mindig sokkal jobb, ha az álmainkért vívott harcban
veszítünk el néhány csatát, mint ha úgy szenvedünk vereséget, hogy azt sem
tudjuk, miért harcoltunk.
– Csak ennyi? – kérdezik az emberek a presszóban.
– Ennyi. Amikor erre rájöttem, úgy döntöttem, hogy az leszek, aki mindig
is akartam lenni. A Másik ott maradt a szobámban, engem néz, de többé
nem hagyom, hogy beleszóljon az életembe – pedig néhányszor megpróbált
rám ijeszteni, mondván, hogy veszélyes dolog nem gondolni a jövőmre.
Attól a pillanattól fogva, hogy kiűztem a Másikat az életemből,
folyamatosan megmutatkozik az Isten csodatévő ereje.

„Ezt a történetet nyilvánvalóan ő találta ki. Lehet, hogy szép, de nem igaz” –
gondoltam, miközben szállást kerestünk. Saint-Savinben nem volt több harminc háznál,
így hát hamar világossá vált, hogy azt kellett volna tennünk, amit én javasoltam: elmenni
egy nagyobb városba. Hiába volt annyira lelkes, hiába űzte el réges-rég a Másikat az
életéből, Saint-Savin lakói nem tudták, hogy az az álma, hogy aznap éjjel ott alhasson az ő
falujukban, és nem siettek a segítségére. De az is igaz, hogy miközben mesélt, mintha csak
magamat láttam volna: a félelmeimet, a bizonytalanságomat, azt, hogy nem
merem beleélni magam semmibe, ami jó – mert mi van, ha holnap vége lesz, és
szenvedni fogok.
Az istenek kockáznak, és minket nem kérdeznek meg, hogy részt akarunk-e venni a
játékukban. Nekik teljesen mindegy, ha otthagytad a férjed, a házad, a munkád, a
karriered, az álmod. Egy csöppet sem érdekli őket, ha a te életedben mindennek megvan a
maga helye, és hogy kemény munkával és kitartással minden vágyadat el tudnád érni. Az
istenek nem törődnek a terveiddel, a reményeiddel: csak kockáznak valahol az univerzum
közepén, és egyszer csak éppen rád esik a választásuk. Innentől kezdve csupán szerencse
kérdése, hogy nyersz vagy veszítesz.
Az istenek kockáznak, és kiszabadítják ketrecéből a szerelmet, ezt az óriási erőt, amely
éppúgy képes építeni, mint romba dönteni – minden attól függ, hogy éppen merről fúj a
szél, amikor kiszabadul börtönéből.
Ebben a pillanatban felőle fúj ez a szél. De a szél éppolyan szeszélyes, mint az istenek.
És éreztem, hogy a lelkem mélyén óriási szélvihar készülődik.

Mintha a sors be akarná nekem bizonyítani, hogy a Másik története igaz történet, és az
univerzum mindig összefog, ha egy álmodozó segítségére kell sietni: mégiscsak találtunk
egy házat – kétágyas szobával –, ahol megszállhattunk. Első dolgom az volt, hogy
megfürödtem, kimostam a ruhámat, és fölvettem az új pólómat. Fiatalnak éreztem magam,
és ettől sokkal magabiztosabb lettem.
„Hátha a Másiknak nem tetszik ez a póló” – nevettem magamban.

Miután megvacsoráztunk a házigazdákkal – ugyanis az éttermek is bezártak ősszel és

télen –, kért tőlük egy üveg bort, és megígérte, hogy másnap vesz nekik helyette másikat.
Felvettük a kabátunkat, megragadtunk két poharat, és kiléptünk a házból.
 – Leülhetnénk a kút mellé – mondtam.
Ott ültünk hát, és ittunk, hogy elűzzük a hideget és a feszültséget.
– Úgy tűnik, visszaköltözött beléd a Másik – viccelődtem. – Elromlott a kedved.
Nevetett.
– Megmondtam, hogy találunk szobát, és találtunk is. Az univerzum mindig a
segítségünkre siet, amikor az álmunkért harcolunk, bármilyen hülyeségnek tűnik is az, az
álom. Hiszen a mi álmunk, és csak mi tudjuk, milyen áldozatokat követel tőlünk.
A köd miatt, amelyet sárgára festett a lámpa-fény nem láttuk rendesen a tér másik
végét.
Mély levegőt vettem. Nem kerülgethetjük tovább a témát.
– A szerelemről akartunk beszélgetni – mondtam. – Ne kerülgessük tovább. Tudod, min
megyek keresztül ezekben a napokban! Nekem eszembe se jutott volna. De most, hogy
felhoztad, nem tudom kiverni a fejemből.
– Szeretni veszélyes.
– Tudom – feleltem. – Szerettem már. A szerelem olyan, mint a kábítószer. Először
eufóriába esel, és teljesen átadod magad az érzésnek. Aztán másnap többet akarsz. Még
nem váltál függővé, de annyira jólesett az, az érzés, hogy azt hiszed, ura tudsz maradni a
helyzetnek. Ha két percre eszedbe jut a szeretett lény, hát három órára elfelejted. De aztán
szép lassan rászoksz, és teljesen függővé válsz. Ekkor már három óráig gondolsz rá, és
csak két percre tudod elfelejteni. Ha nincs a közeledben, ugyanolyan rosszul érzed magad,
mint a drogos, aki nem kapta meg az adagját. És ahogy a
drogos képes lopni és megalázni magát, hogy megkapja, amire szüksége van, te is
bármit hajlandó volnál megtenni a szerelmedért.
– Milyen szörnyű hasonlat – mondta.
Valóban szörnyű hasonlat volt, ami nem illett sem a borhoz, sem a kúthoz, sem pedig a
középkori házakhoz a tér körül. De igaz volt. És ha annyi mindent képes megtenni a
szerelemért, jobb, ha tudja, milyen kockázatokkal jár.
– Ezért csak olyan embert szabad szeretnünk, akit mindig a közelünkben tudhatunk –
fejeztem be.

Sokáig némán bámulta a ködöt. Nagyon úgy nézett ki, hogy többet nem fog a
szerelemről beszélni: nem akar ilyen veszélyes vizekre evezni. Kemény voltam, de nem
volt más választásom.
„Ezt az ügyet lezártuk” – gondoltam. Úgy látszik, az együtt töltött három nap – meg az,
hogy mindvégig ugyanabban a ruhában látott – elegendő volt arra, hogy lebeszéljem
magamról. Ez persze sérti a női büszkeségemet, a szívemről viszont nagy kő esett le.
„De biztos, hogy ezt akarom?”
Mert már ébredezett bennem a szerelem szele, és éreztem a vihar közeledtét.
Észrevettem a repedést a gáton.

Sokáig iszogattunk, és nem beszéltünk komoly dolgokról. A házigazdáinkról

beszélgettünk, és a falu védőszentjéről. Elmesélt néhány legendát a templomról, ami ott
állt a kis
tér másik oldalán – és amit a köd miatt alig láttam.
– Végre elengedted magad – mondta egy idő után.
Valóban, szárnyalt a lelkem. Arra gondoltam, milyen jó lenne olyasvalakivel üldögélni
ott, aki nem kavar föl, akivel fölszabadultan élhetem át ezeket a pillanatokat, és nem kell
attól rettegnem, hogy másnap elveszíthetem. Az idő is lassabban telne, és csöndben
maradhatnánk – hiszen lesz még alkalmunk beszélgetni életünk egész hátralévő részében.
Nem kéne komoly dolgokon, nehéz döntéseken, kemény szavakon törnöm a fejem.
 Hallgatunk – ez jelent valamit. Most először hallgatunk, bár ezt csak az imént vettem
észre, amikor fölállt, hogy hozzon még egy üveg bort.
Hallgatunk. Hallom a lépteit, ahogy jön vissza a kúthoz, ahol már több mint egy órája
üldögélünk, iszogatunk, és nézzük a ködöt.
Most először hallgatunk igazán. Ez nem hasonlít arra a kínos csöndre, ami Madridtól
Bilbaóig végigkísért minket. És arra a csöndre sem, amit a félelem szült a San Martin de
Unx-i kápolnában.
Ez a csönd beszél. Ez a csönd azt mondja, hogy többé semmit nem kell
megmagyaráznunk egymásnak.
Megszűnik a léptek zaja. Engem néz – nagyon szép lehet, amit most lát: egy kút mellett
ülő nő az éjszakai ködben, lámpafényben.
Középkori házak, egy 11. századi templom, és csönd.

Már a második borosüveg is félig kiürült, amikor megszólaltam.

– Ma reggel már azt gondoltam, hogy alkoholista lettem. Egész nap iszom. Ez alatt a
három nap alatt többet ittam, mint máskor egy egész év alatt.
Szótlanul megsimogatta a fejemet. Éreztem az érintését, és nem ellenkeztem.
– Mesélj egy kicsit az életedről – kértem csöndesen.
– Nincs benne semmi izgalmas. Tudom, melyik utat kell követnem, és megteszek
mindent, ami tőlem telik, hogy méltósággal végigmenjek rajta.
– És melyik az, az út?
– Amelyik a szerelemhez vezet.
Egy pillanatra elhallgatott, és szórakozottan forgatta a majdnem üres üveget.
– És a szerelemhez vezető út nagyon nehéz – tette hozzá.
– Igen, mert ez az út vagy az égbe röpít, vagy a pokolba taszít – mondtam, bár nem
voltam biztos abban, hogy most is rám céloz.
Nem válaszolt erre. Talán újra belemerült a csönd óceánjába, nekem viszont a bor
megoldotta a nyelvem, és beszélnem kellett.
– Azt mondtad, hogy itt, ebben a faluban történt valami, ami megváltoztatott.
– Azt hiszem, igen. De még nem vagyok benne biztos, és ezért akartalak idehozni.
– Ez valami próba?
– Nem. De azt szeretném, ha segítene meghozni a helyes döntést.
– Kicsoda?
– A Szűzanya.
A Szűzanya. Gondolhattam volna. Megható, hogy ennyi utazás, felfedezés és élmény
után még mindig nem szabadult meg a gyermekkor vallásosságától. Ha másban nem is,
legalább ebben sokat fejlődtem a barátaimmal együtt: nem roskadozunk már az örökös
bűntudat súlyától.
– Megható, hogy azok után, amiket átéltél, még mindig nem veszítetted el a hitedet.
– De elveszítettem. Elveszítettem, majd újra megtaláltam.
– De hát szüzekben hiszel? Lehetetlen, képzeletbeli dolgokban? Nem lehet túl élénk a
szexuális életed!
– Dehogynem. Sok nőt szerettem. Hirtelen belém nyilalt a féltékenység. Ez
meglepett. De most, hogy viszonylag könnyen
sikerült megoldanom kettőnk ügyét, nem akartam újra elbizonytalanodni.
– Egyáltalán: miért hívják Szűzanyának? Miért nem beszélnek Máriáról úgy, mint egy
teljesen normális nőről?

Megitta azt a keveset, ami még maradt a borból. Megkérdezte, akarom-e, hogy hozzon
még egy üveggel. Nem akartam.
– Inkább azt akarom, hogy válaszolj a kérdésemre. Ahányszor belekezdünk egy témába,
te elkezdesz másról beszélni.
– Teljesen normális nő volt. Voltak más gyermekei is. A Biblia szerint Jézusnak két
testvére volt. Jézus szeplőtelen fogantatásának egészen más oka volt: Mária új korszak
kezdetét jelezte. Az isteni kegyelem új megnyilvánulását. Ő a kozmosz jegyese volt, ő volt
a Föld – aki megnyílik az Égnek, hogy az megtermékenyítse. És abban a pillanatban –
mert volt elég bátorsága elfogadni a sorsát – lehetővé tette, hogy Isten leszálljon a Földre.
És ő lett a Nagy Anya.
Nem tudtam követni a szavait. És ő ezt észrevette.
– Ő az Isten női arca. Ő is isteni erővel bír. Nehezen mondta ki ezeket a szavakat,
mintha bűnt követne el.
– Szóval ő egy Istennő? – kérdeztem. Vártam egy kicsit, hátha jobban megmagyarázza,
de nem szólt egy szót sem.
Néhány perccel ezelőtt mosolyogtam a vallásosságán, most pedig istenkáromlásnak
tűnnek a szavai.

– Ki az a Szűzanya? Hogyhogy Istennő? –folytattam a kérdezősködést.

– Nehéz elmagyarázni – mondta. Látszott, hogy kínlódik. – Van nálam néhány írás, ami
erről szól. Ha érdekel, olvasd el.
– Nem olvasok el semmit, inkább azt akarom, hogy magyarázd el – erősködtem.
Az üveg után nyúlt, de már üres volt. Nem is emlékeztünk arra, miért jöttünk ide, a
kúthoz. Érezni lehetett, hogy valami nagy dolog készülődik. Mintha varázserővel bírtak
volna a szavai.
– Folytasd – kérleltem.
– A víz és a köd a legfontosabb szimbólumai. Az Istennő a vízben testesül meg.
A köd mintha megtelt volna élettel és szentséggel – bár még mindig nem értettem
pontosan, hogy miről beszél.
– Nem akarok erről hosszasan beszélni. Ha többet akarsz megtudni erről, olvasd el a
szöveget, amit hoztam. De annyit még elmondok, hogy ez a nő – az Istennő, a Szűzanya, a
zsidó Sekina, Cibele, a Nagy Anya, Izisz, Szófia, aki szolga és úrnő egyszerre – a föld
minden vallásában jelen van. S bár sokszor megfeledkeztek róla, tiltották és eltitkolták, a
kultusza mégis túlélte az évszázadokat, és máig sem szűnt meg. Isten egyik arca egy női
arc.

Ránéztem. Ragyogtak a szemei, s mereven bámulta a ködöt. Láttam rajta, hogy nem
kell tovább noszogatnom, hogy beszéljen.
– Már a Biblia első fejezetében megjelenik, amikor Isten lelke a vizek fölött lebeg,
amiket
aztán a csillagok alatt és fölött helyez el. Ez nem más, mint a Föld és az Ég misztikus
menyegzője. És megjelenik a Biblia utolsó fejezetében is:
 És a Lélek és a menyasszony ezt mondják:
Jövel!
És a ki hallja, ezt mondja: Jövel!
És a ki szomjúhozik, jöjjön el,
és a ki akarja vegye el az élet vizét ingyen.

– Miért éppen a víz szimbolizálja az Isten női arcát?

– Nem tudom. De általában ebben a formában nyilvánul meg. Talán azért, mert ő az
élet forrása. Végül is az anyaméhben kilenc hónapig víz vesz körül minket. A víz az
asszonyi Erő szimbóluma, azé az erőé, amire egy férfi – legyen bármilyen felvilágosult
vagy tökéletes – soha nem tehet szert.
Egy pillanatra elhallgatott, de rögtön folytatta.
– Minden vallásban és hagyományban megjelenik valamilyen formában. Mivel én
katolikus vagyok, a Szűzanya képében látom megtestesülni.

Kézen fogott, és öt percig se kellett gyalogolnunk, hogy elhagyjuk Saint-Savint. Az

országúton elhaladtunk egy oszlop mellett. Különös kereszt állt a tetején: Jézus Krisztus
helyett Szűz Mária képe volt rajta. Eszembe jutottak a szavai, és ámulatba ejtett az
egybeesés.

Most már semmit nem láttunk a sötétben és a ködben. Megpróbáltam elképzelni

magam a vízben, az anyaméhben – ahol nincs sem idő, sem gondolat. Kezdtem sejteni, mi
a szavainak az értelme. És ez az értelem borzalmasnak tűnt. Eszembe jutott az a nő az
előadáson. Eszembe jutott a lány, aki elvitt arra a térre. Ő is azt mondta, hogy a víz az
Istennő szimbóluma.

– Húsz kilométerre innen van egy barlang – mondta.

–
– 1858. február 11-én egy kislány két másik gyerekkel tűzifát gyűjtött
arrafelé. Nagyon törékeny kislány volt, asztmás és nagyon szegény:
valósággal nyomorgott. Azon a téli napon nem mert átkelni egy kis
patakon: átázhat a ruhája, megbetegedhet, és a szüleinek szükségük van
arra a kis pénzre, amit pásztorként keresnek.
Ekkor megjelent előtte egy fehér ruhás nőalak, két arányló rózsával a
lábán. Úgy bánt a lánnyal, mint egy hercegnővel, és arra kérte, hogy
jöjjön vissza oda néhányszor, azt is megmondta, hányszor. Azután eltűnt. A
másik két gyerek látta, miként esett transzba a társuk, és nyomban el is
híresztelték mindenkinek.
Ettől kezdve hosszú kálvárián kellett keresztülmennie a kislánynak.
Elfogták, és azt követelték tőle, hogy tagadjon le mindent. Pénzt akartak
neki adni, hogy különleges kívánságokat közvetítsen a jelenés felé. Az első
napokban a családját is zaklatták az utcán. Azt mondogatták, hogy a
kislány csak azért csinálja mindezt, hogy fölhívja magára a figyelmet.
A kislánynak, akit Bernadette-nek hívtak, fogalma sem volt arról, hogy
mit látott. A fehér ruhás nőt csak úgy emlegette: „Az”. Kétségbeesett
szülei a falu plébánosához fordultak segítségért. A pap azt tanácsolta,
hogy a legközelebbi alkalommal kérdezze meg a nő nevét.
Bernadetté követte a pap tanácsát, de a jelenés válasz helyett csak
mosolygott. „Az” összesen tizennyolcszor jelent meg neki, és legtöbbször
nem szólt egy szót sem. Egy alkalommal arra kérte a lányt, hogy csókolja
meg a földet. Anélkül hogy értette volna, Bernadetté megtette, amit „Az”
parancsolt. Máskor arra kérte, hogy ásson egy gödröt a barlang talajába.
Bernadetté engedelmeskedett, és a gödör alján sáros vizet pillantott meg –
ugyanis disznót neveltek arrafelé.
– Igyál ebből a vízből – mondta a nő.
A víz olyan mocskos volt, hogy Bernadetté háromszor is kiöntötte a
tenyeréből, mielőtt a szájához emelte volna. De bárhogy undorodott is,
végül engedelmeskedett. És akkor a gödörből forrás fakadt. Arra járt egy
vak ember, aki néhány csepp vizet locsolt az arcába
– és visszanyerte a látását. Egy nő, akinek haldoklott az újszülött fia,
végső elkeseredésében belemártotta a fiúcska testét a forrásba
– pedig aznap a fagypont alatt volt a hőmérséklet. S a kisfiú
meggyógyult.
Lassan híre ment az esetnek, és ezrek zarándokoltak a barlanghoz. A
kislány továbbra is faggatta a nőt, hogy árulja el a nevét, de az csak
mosolygott.
Mígnem egy napon „Az” Bernadette-re nézett, és azt mondta:
– Én vagyok a Szeplőtelen Fogantatás.
A kislány boldogan szaladt a plébánoshoz, hogy elújságolja neki.
– Az nem lehet – mondta a plébános. – Senki nem lehet egyszerre a fa és
a gyümölcs, gyermekem. Menj, és hints rá szentelt vizet.
A pap úgy képzelte, hogy egyedül Isten létezhet a kezdetektől fogva – s
az Isten, minden jel szerint, férfi.

Itt hosszú szünetet tartott. Majd folytatta.

– Bernadetté meghintette szentelt vízzel. A jelenés gyöngéden

mosolygott, de más nem történt.
Július 16-án jelent meg neki utoljára a nő. Nem sokkal ezután
Bernadetté belépett egy kolostorba, anélkül hogy tudta volna, hogy
gyökeresen megváltoztatta a kis falu életét a barlang mellett. A forrás
tovább csörgedezett, s a csodák egymást követték.
A történet először Franciaországban terjedt el, azután bejárta az egész
világot. A faluból azóta város lett, és teljesen átalakult. Kereskedők
árasztották el, szállodák nyíltak benne. Bernadetté úgy halt meg, hogy
minderről fogalma sem volt. Szülőfalujától távol temették el.
Amióta a Vatikán elismeri a jelenéseket, rengeteg ember próbálja
félrevezetni az Egyházat. Mindenféle csodákat találnak ki, amelyeket
később lelepleznek. Az Egyház éppen ezért meglehetős szigorral fogadja az
ilyen eseteket: csak az olyan jelenségeket fogadja el csodának, amelyek
komoly orvosi és tudományos vizsgálatokon mentek keresztül, és igaznak
bizonyultak.
De az a forrás ma is megvan, és az emberek ma is meggyógyulnak tőle.
 Mintha valami zajt hallottam volna a közelben. Megijedtem, ő viszont meg se rezzent.
A ködnek most már saját élete és története van. A szavai nagy hatást tettek rám,
elgondolkoztattak. És azon töprengtem: vajon honnan tudja mindezt?
Isten női arcán tűnődtem. A férfi, aki mellettem ül, bizonyára komoly kétségekkel küzd.
Nemrég még azt írta nekem, hogy be akar lépni egy katolikus rendbe, de közben azt
gondolja, hogy Istennek van egy női arca.
Nyugodtan ült. Én ismét úgy éreztem magam, mintha az anyaméhben lennék, ahol
nincs se idő, se tér. Szinte láttam magam előtt lejátszódni Bernadetté történetét a ködben,
amely körülvett minket.
Aztán újra megszólalt.

– Bernadetté nem tudott két nagyon fontos dologról – mondta. – Az egyik az, hogy
mielőtt eljutott ide a kereszténység, ezekben a hegyekben kelták éltek – s az ő kultúrájuk
lényege az Istennő tisztelete volt. Nemzedékeken keresztül tudtak az Isten női arcáról, és
részesültek a szeretetében és a dicsőségében.
– És mi a másik? – kérdeztem.
– A másik pedig az, hogy röviddel Bernadetté első látomása előtt a Vatikán hatalmasai
titokban összegyűltek. Szinte senki nem tudta, mi történt azon a gyűlésen. Lourdes
plébánosának mindenesetre fogalma sem volt róla. A katolikus egyház nagyjai azért
gyűltek egybe, hogy eldöntsék, dogmává nyilvánítsák-e a Szeplőtelen Fogantatást. Az
Ineffabilis Deus kezdetű pápai bulla végül is dogmává nyilvánította, de a
nyilvánosságnak senki nem magyarázta el, hogy ez voltaképpen mit jelent.
– És mi közöd van neked ehhez az egészhez? – kérdeztem.
– Én az Ő tanítványa vagyok. Tőle tanulok – mondta, és ezzel végre ismeretei forrását
is elárulta.
– Te látod Őt?
– Igen.

Visszasétáltunk a térre, és odamentünk a templomhoz. Megpillantottam a kutat, a

lámpafényt, és a kút szélén a borosüveget meg a két poharat. „Mintha egy szerelmespár
járt volna itt” – gondoltam. „Csöndben ültek, miközben a szívük beszélt. És miután a két
szív mindent elmondott egymásnak, együtt élték át a nagy titkot.”
Többet nem beszéltünk a szerelemről. De ez nem érdekes. Éreztem, hogy valami
nagyon komoly dologban van részem, és minden lehetőséget meg kell ragadnom, hogy
megértsem. Pár pillanatra eszembe jutott Zaragoza, a tanulmányaim, és életem párja, akit
meg kell találnom – de mindez most oly távolinak tűnik, mintha elnyelte volna a Saint
Savin-i köd.

– Miért mesélted el nekem Bernadetté történetét? – kérdeztem.

– Magam sem tudom pontosan – válaszolta, de nem nézett a szemembe. – Talán mert
nagyon közel vagyunk Lourdes-hoz. Talán mert holnapután lesz a Szeplőtelen Fogantatás
napja. Talán mert be akarom bizonyítani, hogy nem is vagyok olyan magányos és őrült,
mint amilyennek látszom. Mások is vannak, akik olyanok, mint én. És hisznek abban, amit
mondanak.
– Soha nem mondtam, hogy őrült vagy. Lehet, hogy éppen én vagyok az őrült: életem
legfontosabb időszakát könyvek és füzetek között töltöm, és nem teszem ki a lábam arról a
helyről, amelyet megszoktam.
Éreztem, hogy végre megkönnyebbült: látta, hogy megértettem.
Azt vártam, hogy tovább fog beszélni az Istennőről, de ő rám nézett, és azt mondta:
– Menjünk aludni. Sokat ittunk.

1993. december 7., kedd

Ő rögtön elaludt. Én még sokáig ébren voltam, és töprengtem: a ködre gondoltam, a

térre, a borra és a beszélgetésünkre. Elolvastam a kéziratot, amit ideadott, és boldog
voltam: ha Isten valóban létezik, akkor egyszerre az Atyánk és az Anyánk.
Aztán eloltottam a villanyt, és a csöndre gondoltam, a hallgatásunkra a kútnál. Azokban
a pillanatokban, amikor nem szóltunk egymáshoz, megértettem, mennyire közel áll
hozzám.
Egyikünk sem szólalt meg. A szerelemről nem kell beszélni, mert a szerelemnek
megvan a saját hangja, és magától beszél. Azon az éjjelen, a kút mellett, a csönd lehetővé
tette, hogy a szívünk közel kerüljön egymáshoz, s hogy megismerjük egymást. A szívem
meghallotta, mit súg az ő szíve, és boldog volt.
Mielőtt lehunytam a szemem, elhatároztam, hogy végrehajtom azt, amit „Másik-
gyakorlatnak” nevezett.

„Itt vagyok ebben a szobában” – gondoltam. „Távol mindentől, amit megszoktam, egy
faluban, ahol még soha nem jártam. Olyan dolgokról beszélgetek, amik azelőtt soha nem
érdekeltek. Miért is ne tehetnék úgy – pár percig –, mintha más lennék?”
Elképzeltem, milyen jó lenne így élni. Milyen jó lenne vidámnak, kíváncsinak,
boldognak lenni. Minden pillanatot mélyen átélni, magamba inni az életet. Újra hinni az
álmokban. Tudni harcolni azért, amit el akarok érni.
Szeretni a férfit, aki szeret.
Igen, ez az a nő, aki lenni akarok – és aki egyszer csak megjelent, s akivé átváltoztam.
Éreztem, hogy a lelkemet beragyogja egy Isten jelenléte – vagy egy Istennőé –, akiben
már rég nem hittem. És éreztem, hogy a Másik abban a pillanatban elhagyja a testemet, és
leül az egyik sarokban.
Néztem a nőt, aki addig voltam, és láttam, hogy gyenge, bár próbálja azt a látszatot
kelteni, hogy erős. Mindentől fél, de elhiteti magával, hogy ez nem félelem, hanem annak
az embernek a bölcsessége, aki ismeri a valóságot. Befalazza az ablakokat, nehogy
besüssön a nap a szobájába: kifakítaná a régi bútorokat.
Láttam, ahogy a Másik a szoba sarkában ül: gyenge volt, fáradt és kiábrándult. Uralma
alá hajtotta és rabszolgaságban tartotta azt, aminek mindig szabadon kéne szárnyalnia: az
érzelmeit. Az eljövendő szerelmet eleve elutasítja az elmúlt szenvedések miatt.
 Pedig a szerelem mindig más. Mindegy, hogy hányszor szeretünk életünkben, egyszer,
kétszer vagy tízszer: az új szerelem mindig ismeretlen. A szerelem vagy a pokol fenekére
taszít, vagy a mennyországba röpít, de egy biztos: valahova eljuttat. És nem utasíthatjuk
vissza, mert létünk alapfeltétele. Ha nem merjük elfogadni, éhen halunk egy
karnyújtásnyira a fától, amely hiába kínálja gyümölcseit. Mindenütt a szerelmet kell
keresnünk, és vállalnunk kell, hogy esetleg órákig, napokig vagy akár hetekig szomorúak
és csalódottak leszünk miatta.
Mert abban a pillanatban, amikor elindulunk keresni a szerelmet, ő is elindul, hogy
megtaláljon minket.
És megvált.
Amikor kiűztem magamból a Másikat, végre újra megszólalt a szívem. Azt mondta,
hogy a gátat átszakította az áradat, hogy minden irányból süvít a szél, s hogy boldog,
amiért újra hallgatok rá.
Azt mondta a szívem, hogy szerelmes vagyok. És én boldogan, mosolyogva aludtam el.

Mire fölébredtem, az ablak nyitva volt, és ő ott állt; nézte a hegyeket. Néhány percig
nem szólaltam meg, és felkészültem arra, hogy rögtön becsukjam a szemem, amint
megfordul.
Mintha megérezte volna, mit gondolok, megfordult, és rám nézett.
– Jó reggelt – mondta.
– Jó reggelt. Csukd be az ablakot, mert nagyon hideg van.
A Másik bejelentés nélkül visszatért. Megpróbálta megállítani a szelet, kifogásokat
keresett, hogy azt mondhassa: nem, nem lehet. De ő is tudta, hogy már késő.
– Át szeretnék öltözni – mondtam.
– Lent megvárlak – felelte.
Fölkeltem, elzavartam a Másikat, és megint kinyitottam az ablakot, hadd süssön be a
nap. Láttam, hogy mindent eláraszt a napfény: a hó borította hegyeket, a száraz faleveleket
a földön, és a folyót, amelyet nem láttam ugyan, de hallottam.
És engem is elárasztott a napfény, megvilágította a mellemet, a meztelen testemet, és
nem is éreztem már, hogy hideg van, mert belülről fűtött valami: egy kis szikra, ami ha
föllobban, először egy kis lángocska lesz belőle, majd egyre nagyobb tűz, végül akkora
tűzvész, hogy már nem lehet eloltani. Tudtam.
És akartam.
Tudtam, hogy mostantól nincs megállás, és meg fogom ismerni a mennyországot és a
poklot, az örömet és a bánatot, az álmodozást és a kétségbeesést. Tudtam, hogy nem bírom
tovább visszatartani a szélvihart, amely lelkem legrejtettebb zugaiban támadt föl. Tudtam,
hogy mostantól a szerelem irányít – bár voltaképpen gyerekkorom óta mindig magamban
hordoztam. Mert soha nem felejtettem el – bár nem tartottam magamat méltónak arra,
hogy harcoljak érte. Nehéz szerelem volt, szigorú határokkal, amelyeket nem akartam
átlépni.
Eszembe jutott a kis tér Soriában, és a pillanat, amikor arra kértem, hogy keresse meg
az elvesztett medálomat. Tudtam – igen, tudtam –, mit akar mondani, de nem akartam
hallani, mert ő is olyan volt, mint azok a fiúk, akik egy szép napon elmentek, hogy pénzt
keressenek, vagy kalandot, vagy álmokat. Nekem olyan szerelem kellett, ami elérhető. A
testem és a lelkem egyaránt szűz volt még, és arra várt, hogy egyszer rátaláljon egy
elvarázsolt királyfi.
 Akkor még nem tudhattam, mi a szerelem. Amikor megpillantottam az előadáson, s
amikor elfogadtam a meghívását, azt hittem, hogy az érett nő majd képes lesz uralkodni a
kislány érzésein, aki annyit küzdött azért, hogy megtalálja azt az elvarázsolt királyfit. És
akkor ő egyszer csak azt mondta, hogy az egykori gyermek örökké bennünk él – én pedig
újra meghallottam a kislány hangját, a kislányét, aki voltam, s aki nem merte szeretni,
mert félt, hogy elveszíti.
Négy napon keresztül próbáltam elhallgattatni a szívem, de az egyre erőszakosabb lett,
és egyre jobban kétségbe ejtette a Másikat. Lelkem legrejtettebb zugában még élt az igazi
énem, aki hitt az álmokban. S még mielőtt a Másik megszólalhatott volna, elfogadtam a
meghívást, beültem az autóba, vállaltam a kockázatot.
És ezért – a miatt a kevés miatt, ami még megmaradt belőlem – tudott rám találni a
szerelem. Rám talált a szerelem, miután már mindenütt, a világ négy sarkában keresett.
Rám talált a szerelem, hiába próbálta a Másik elbarikádozni magát előítéletekkel, elvekkel
és tankönyvekkel – Zaragoza egyik eldugott utcájában.
Kinyitottam hát az ablakot, és vele együtt a szívemet. A szobát elárasztotta a napfény, a
szívemet pedig elárasztotta a szerelem.

Órák hosszat sétáltunk üres gyomorral, átvágtunk a havon és az országúton, s végül

megreggeliztünk egy kis faluban, aminek már soha nem fogom megtudni a nevét. De
ebben a faluban volt egy kút, a kúton pedig egy furcsa lény szobra: egy kígyó és egy
galamb keresztezéséé.
Elmosolyodott, amikor meglátta.
– Ez jel. A férfiasság és a nőiesség egy alakban.
– Soha nem gondolkodtam még azon, amit tegnap mondtál – jegyeztem meg. – Pedig
logikus.
– „És Isten megteremtette a férfit és a nőt” – mondta, idézve a Teremtés könyvéből. –
Mert a saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert, s ezért teremtett férfit és nőt.
Észrevettem, hogy másképp kezdett csillogni a szeme. Boldog volt, és minden
bolondságon nevetett. Beszédbe elegyedett azzal a né-
hány emberrel, aki szembe jött velünk: a szürke ruhás munkásokkal, akik munkába
igyekeztek, és a tarka ruhás kirándulókkal, akik a hegyek felé tartottak, hogy megmásszák
valamelyik csúcsot.
Én nem szólaltam meg, mert borzalmasan beszélek franciául, de jó volt őt ilyen
vidámnak látni.
Olyan boldog volt, hogy mindenki mosolygott, aki beszélgetett vele. Talán a szíve
elárulta neki, hogy szeretem – pedig én még mindig úgy viselkedtem vele, mint egy
gyermekkori barát.

– Ma sokkal jobb kedved van – mondtam egy idő után.

– Igen, mert mindig arról álmodoztam, hogy itt legyek veled, sétáljunk a hegyekben, és
leszakítsuk a naptól aranyló gyümölcsöket.
„A naptól aranyló gyümölcsök.” Ez egy versidézet. Valaki egyszer régen megírta, s ő
most felidézte.

– Más okod is van a boldogságra – mondtam, amikor elindultunk visszafelé.

– Micsoda?
 – Tudod, hogy nekem is jó kedvem van. Te hoztál ide, neked köszönhetem, hogy
otthagytam a tankönyvhegyeket, és igazi hegyek között sétálok. Boldoggá teszel. És a
boldogság különös dolog: ha megosztjuk másokkal, megsokszorozza önmagát.
– Megcsináltad a Másik-gyakorlatot?
– Igen. Honnan tudod?
– Mert te is megváltoztál. És mert ezt a gyakorlatot mindig a kellő pillanatban hajtjuk
végre.
A Másik egész reggel a nyomomban volt. Vissza akart jönni. De minden pillanatban
egyre halkabb lett a hangja, és egyre homályosabb lett a képe. Eszembe jutottak a
vámpírfilmek, ahol a szörnyeteg a végén egyszerűen szertefoszlik.

Elmentünk egy oszlop mellett. Ez is Szűz Máriát ábrázolta a kereszten.

– Mire gondolsz? – kérdezte.
– Vámpírokra. Az éjszaka rémeire, akik magukba zárkóznak, és kétségbeesetten
keresnek társat. De képtelenek szeretni. Ezért van az, hogy a legenda szerint csak úgy
lehet őket megsemmisíteni, ha tőrt döfnek a szívükbe. Mert abban a pillanatban magához
tér a szívük, fölszabadítja a szeretet energiáit, és elpusztítja a gonoszt.
– Ez eddig még nem jutott eszembe. Pedig logikus.
Nekem sikerült beledöfnöm a tőrt a szívembe. S a szívem végre megszabadult a
gonosztól, és magához tért. A Másiknak nem volt többé maradása.
Ezerszer kedvem támadt megfogni a kezét, és ezerszer nem csináltam semmit. Kicsit
zavarban voltam: meg akartam mondani neki, hogy szeretem, de nem tudtam, hogyan
fogjak neki.

A hegyekről és a folyókról beszélgettünk. Eltévedtünk az erdőben, és vagy egy óráig

kóvályogtunk, míg végre megtaláltuk az ösvényt. Szendvicseket ettünk, és hólevet ittunk.
S amikor lement a nap, visszatértünk Saint-Savinbe.

A kőfalakon visszhangzottak a lépteink. Ösztönösen belemártottam a kezem a szentelt

vízbe, és keresztet vetettem. Eszembe jutott, amit mondott: a víz az Istennő szimbóluma.
– Menjünk oda – mondta.
Elindultunk az üres és sötét templomban. Itt volt eltemetve, a főoltár alatt, Szent
Savinus, a remete, aki az első évezred elején élt. A templom falait többször is lerombolták,
majd újjáépítették.
Vannak ilyen helyek: hiába pusztítja el őket háború, üldöztetés és közöny, mindig szent
helyek maradnak. Mindig akad valaki, aki érzi a hiányát, és újjáépíti.
Észrevettem a falon egy Krisztus-képet, amely különös érzéssel töltött el: az volt a
benyomásom, mintha mindenhova követett volna a tekintetével.
– Álljunk meg itt – mondta.
Egy Szűz Mária-oltár előtt álltunk.
– Nézd meg ezt a szobrot.
Mária volt, a Kisdeddel az ölében. A gyermek Jézus az égre mutatott. Elmondtam, mit
látok.
– Nézd csak meg jobban – mondta. Figyelmesen végignéztem a faszobor összes
részletét: az aranyozását, a talapzatát, a tökéletesen kidolgozott redőket Mária
köpenyén. De amikor megpillantottam Jézus ujját, megértettem, mire céloz.
 Bár a gyermek édesanyja ölében ül, valójában mégis Jézus az, aki Máriát tartja. Mintha
a gyermek égnek emelt karjai felvinnék a magasba a Szüzet. Vissza a Jegyeséhez.
– A művész, aki ezt a szobrot faragta több mint hatszáz évvel ezelőtt, tudta, mit akar
mondani – jegyezte meg.

Léptek visszhangzottak a kövön. Egy nő lépett be, gyertyát gyújtott a főoltár előtt.
Egy ideig csöndben voltunk, hogy ne zavarjuk az imádkozásban.
„A szerelem soha nem jön lassan” – gondoltam, amíg ő a Szűzanyát nézte. Előző nap
még nélküle is volt értelme az életemnek. Most viszont szükségem volt arra, hogy
mellettem legyen, hogy meglássam a dolgok valódi fényét.

Amikor kiment a nő, újra megszólalt.

– A művész ismerte az Istennőt, a Nagy Anyát, Isten irgalmas arcát. Egyszer feltettél
egy kérdést, amire még nem tudtam egyenes választ adni. Azt kérdezted: „Hol tanultad
mindezt?”
Igen, valóban ezt kérdeztem, és ő válaszolt is. De nem szóltam semmit.
– Nos, úgy tanultam, ahogy ez a művész – folytatta. – Elfogadtam az égiek szeretetét.
Hagytam magam vezetni. Biztosan emlékszel arra a levélre, amelyikben azt írtam, hogy be
akarok lépni egy szerzetesrendbe. Még nem mondtam el neked, de végül tényleg
beléptem.
Hirtelen eszembe jutott a beszélgetés az előadás előtt. A szívem hevesen kezdett
dobogni. Próbáltam rajta tartani a tekintetem a Szűzanyán. Mosolygott.
„Nem lehet” – gondoltam. „Belépett, de aztán nyilván ki is lépett. Kérlek, mondd, hogy
kiléptél.”
– Fiatalkoromban teljes mértékben kihasználtam a szabadságomat – folytatta. Ezúttal
nem hallotta meg a gondolataimat. – Megismertem más népeket, más országokat. A világ
minden táján kerestem az Istent. Sok nőt szerettem, sok férfinak dolgoztam, mindenféle
munkát végeztem.
Újabb tőrdöfés. „Nagyon kell vigyáznom, nehogy a Másik visszajöjjön” – mondtam
magamban, s mereven bámultam a Szűz mosolyát.
– Lenyűgözött az élet titokzatossága, és minél jobban meg akartam ismerni. Mindenütt
kerestem az igazságot, ahol azt mondták, hogy van valaki, aki tud valamit. Jártam
Indiában és Egyiptomban. Megismertem a mágia és a meditáció mestereit. Alkimisták és
szerzetesek között éltem. És rájöttem, amire rá kellett jönnöm: az Igazság mindig ott van,
ahol a Hit.
Az Igazság mindig ott van, ahol a Hit. Körülnéztem a templomban: láttam a kopott
köveket, amelyeket annyiszor leromboltak, majd újra a helyükre tettek.

Mi készteti az embert, hogy óriási erőfeszítések árán mindig újjáépítse ezt a kis
templomot – ráadásul egy ilyen eldugott helyen, magas hegyek között?
A hit.
– Igazuk van a buddhistáknak, igazuk van a hinduknak, igazuk van az indiánoknak,
igazuk van a muzulmánoknak, igazuk van a zsidóknak. Mert aki – őszintén – a hit
ösvényén halad, képes lesz egyesülni az Istennel és csodákat tenni.
„De nem elég, hogy erre rájöttem: választanom kellett. És a Katolikus Egyházat
választottam, mert katolikusnak neveltek, s egész gyermekkoromat átitatta ennek a
vallásnak a szellemisége. Ha zsidónak születtem volna, a zsidó vallást választottam volna.
Isten mindig ugyanaz, bár ezer neve van – de mindenkinek választania kell egyet az ezer
közül.”
 Ismét léptek hallatszottak.
Egy férfi közeledett felénk, és figyelt minket. Aztán a központi oltárhoz ment, és elvette
a két gyertyatartót. Nyilván ő volt a templomszolga.
Eszembe jutott a másik kápolna őre, aki nem akart minket beengedni. De ez a férfi nem
szólt semmit.

– Ma este találkoznom kell valakivel – mondta, amikor kiment a férfi.

– Kérlek, folytasd, amit elkezdtél. Ne válts témát.
– Beléptem egy szerzetesrendbe itt, a közelben. Négy év alatt megtanultam mindent,
amit lehetett. Kapcsolatba léptem a Megvilágosodottakkal, a Karizmatikusokkal, és még
sok más irányzat tagjaival, akik már régóta zárt kapukat döngetnek. Rájöttem, hogy Isten
nem az a kegyetlen hóhér, akitől gyermekkoromban annyira féltem. S hogy léteznek
bizonyos mozgalmak, amelyek a kereszténység eredeti ártatlanságához való visszatérést
tűzték ki célul.
– Vagyis kétezer év után végre rájöttek, hogy Jézust be kéne engedni az egyházba –
mondtam gúnyosan.
– Te most viccelsz, de pontosan erről van szó. Elkezdtem tanulni a kolostor egyik
elöljárójától. Megtanított arra, hogyan kell fogadni a kinyilatkoztatás lángját, azaz a
Szentlelket.

Ahogy hallgattam a szavait, összeszorult a szívem. A Szűzanya még mindig

mosolygott, és a Kisded Jézusnak is derűs volt az arca. Valaha én is hittem mindebben –
de az idő, a kor és az a tudat, hogy én egy logikusan gondolkodó, gyakorlatias ember
vagyok, eltávolítottak a vallástól. Arra gondoltam, milyen jó lenne újra megtalálni a
gyermeki hitet, ami annyi éven át
elkísért. Milyen jó volna újra angyalokban és csodákban hinni. De nem elég csupán
akarni. – Az elöljáróm azt mondta, hogy ha hinnék is abban, amit tudok , akkor
tudnám csak igazán – folytatta. – Elkezdtem magamban beszélni, amikor egyedül voltam a
cellámban. Imádkoztam a Szentlélekhez, kértem, hogy jöjjön el, és tanítson meg
mindenre, amit tudnom kell. Egyszer csak észrevettem, hogy amikor magamban beszélek,
egy bölcsebb hang beszél hozzám.
– Ezzel én is így vagyok néha – vágtam a szavába.
– Hallgatlak – mondta.
De valami megbénította a nyelvemet. Olyan szépen beszélt, és én nem tudtam magam
ugyanolyan jól kifejezni, mint ő.
– Vissza akar jönni a Másik – mondta, mintha kitalálta volna a gondolatomat. – A
Másik fél, hogy valami butaságot mondjon.
– Igen – válaszoltam. De ezúttal megtettem minden tőlem telhetőt, hogy legyőzzem ezt
a félelmet. – Sokszor, ha beszélgetek valakivel, és tűzbe hoz a téma, olyan dolgokat
mondok, amik azelőtt eszembe se jutottak. Mintha ilyenkor egy magasabb intelligencia
beszélne belőlem, ami nem az enyém, és sokkal jobban érti az életet, mint én. De ez
nagyon ritka. Általában nem nagyon szólalok meg, inkább a többieket hallgatom. Mindig
azt hiszem, hogy tanulhatok valami újat, de aztán hamar elfelejtem az egészet.
– Mi magunk lepődnénk meg a legjobban, ha tudnánk, mire lehetnénk képesek –
mondta. – Ha csak akkora hitünk lenne, mint egy mustármag, már az is elég lenne, hogy
megmozgassuk vele ezeket a hegyeket. Ezt tanultam meg. És ma magam is meglepődöm,
amikor hallgatom a saját szavaimat. Az apostolok tudatlan halászok voltak, még olvasni
sem tudtak. De elfogadták a lángoszlopot, amely lejött hozzájuk az égből. Nem
szégyellték a tudatlanságukat: hittek a Szentlélekben. A Szentlélek pedig olyan adomány,
ami bárkié lehet, aki kész elfogadni. Elég, ha hiszünk benne, elfogadjuk, és nem félünk,
hogy néha hibát követünk el.
A Szűzanya mosolygott. Minden oka megvolt arra, hogy sírjon – de ő csak mosolygott.

– Folytasd, amit elkezdtél mesélni – mondtam.

– Ennyi – felelte. – Elfogadni az adományt. És akkor az adomány testet ölt.
– A dolgoknak nem ez a rendje.
– Nem érted, mit mondok?
– De értem. Csak éppen olyan vagyok, mint a többi ember: félek. Lehet, hogy ez nálad
így van, lehet, hogy másoknál is, de nálam nem.
– Egy napon majd minden megváltozik. Ha majd megérted, hogy mindannyian olyanok
vagyunk, mint ez a gyermek, aki minket néz.
– De addig mindannyian azt hisszük, hogy közel vagyunk a fényhez, miközben a saját
szikránkat sem vagyunk képesek lángra lobbantani.
Nem válaszolt.

– Nem fejezted be a történetet a szerzetesrendről – mondtam egy kis idő után.

– Még mindig tagja vagyok annak a rendnek.
És mielőtt bármit is mondhattam volna, fölállt, és elindult a templom közepe felé.
Moccanni se bírtam. Forgott velem a világ, és képtelen voltam fölfogni, mi történik.
Szerzetesrend!
Jobb nem is gondolni rá. A gát darabokra szakadt, a szerelem elöntötte a lelkemet, és
nem tudom már megállítani. Egy megoldás még maradt: a Másik – aki kemény, mert
gyenge, aki hideg, mert fél –, de őt soha többé nem akartam viszontlátni. Nem bírnék
többé a bőrébe bújni, és az ő szemével nézni a világot. Egy hang szakította félbe a
gondolataimat – egy hosszú, éles hang, mintha valami hatalmas síp szólalt volna meg.
Majd kiugrott a szívem. Aztán még egyszer. És még egyszer. Hátranéztem, és
megpillantottam egy falépcsőt, ami egy ormótlan emelvényre vezetett, amely sehogy sem
illett a kövek harmóniájához és hideg szépségéhez. Az emelvény fölött pedig egy régi
orgonát lehetett látni.
És ott volt ő. Nem láttam rendesen az arcát, mert sötét volt odafönt, de tudtam, hogy ő
az. Fölálltam, de rám szólt:

– Pilar! – mondta különös, érzelmes hangon. – Maradj ott, ahol vagy.

Engedelmeskedtem.
– A Nagy Anya adjon ihletet és erőt – mondta. – Ez a zene legyen a mai imádságom.
És elkezdte játszani az AveMariat. Úgy este hat óra lehetett, az Angyali Üdvözlet
órája, az ,az óra, amikor a fény és a sötétség találkozik egymással. Az orgona hangja
visszhangzott az üres templomban, és behatolt a történetekkel és hittel átitatott kövekbe és
képekbe. Lehunytam a szemem, és hagytam, hogy engem is magával ragadjon a zene, s
megszabadítson a félelemtől és a bűntudattól, s mindig emlékeztessen arra, hogy sokkal
jobb vagyok, mint hiszem, sokkal erősebb vagyok, mint gondolnám.
Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy imádkozzak. Először történt ez meg velem azóta,
hogy eltávolodtam a hit ösvényétől. S bár én egy padon ültem, a lelkem a Szűzanya lábai
előtt térdepelt, a nő előtt, aki azt mondta:
„igen”
amikor azt is mondhatta volna, hogy nem. Az angyal keresett volna mást helyette, és
Mária még bűnt sem követett volna el, hiszen az Úr nagyon jól ismeri gyermekei
gyengeségét. De ő azt mondta:
„legyen meg a te akaratod”.
Pedig pontosan tudta, hogy az angyal szavai fájdalmat és szenvedést hoznak az életébe.
A szíve tudta, hogy a fia elmegy otthonról, tudta, hogy az emberek követni fogják, aztán
pedig megtagadják, de
„Legyen meg a te akaratod”.
Még akkor is, ha abban a pillanatban, amely a legszentebb egy nő életében, egy
istállóban, állatok között kell világra hoznia gyermekét, mert így akarta a Szentírás –
„Legyen meg a te akaratod”.
Még akkor is, ha kétségbeesetten fogja keresni a kisfiát az utcán, míg végül a
templomban talál rá. A gyermek pedig kéri, hogy ne zavarja, mert neki fontosabb dolga
van – Legyen meg a te akaratod”.
Még akkor is, ha egész életében keresnie kell, ha szívét a fájdalom tőre járja át, ha
minden percben az életéért kell rettegnie, tudván, hogy nagy veszély fenyegeti –
„Legyen meg a te akaratod”.
Még akkor is, ha végre megtalálván Őt a tömeg közepén, nem tud a közelébe férkőzni –
„Legyen meg a te akaratod”.
Még akkor is, ha megkér valakit, hogy szóljon a fiának: itt van, de a fiú azt üzeni neki:
„az én anyám és az én testvéreim azok, akik itt vannak körülöttem” –
„Legyen meg a te akaratod”.
Még akkor is, ha a végén mindenki magára hagyja a fiát, s csak ő marad mellette a kereszt
lábánál, meg egy másik nő és egyetlen tanítványa, s hármójuknak kell elviselni az
ellenségek gúnyos nevetését és a barátok gyávaságát –
„Legyen meg a te akaratod”.
Legyen meg a te akaratod, Uram! Mert Te ismered fiaid szívének gyengeségét, és
mindegyikre csak annyi terhet rósz, amennyit elbír. Te értsd meg a szerelmemet – mert ő
az egyetlen dolog a világon, ami valóban az enyém, az egyetlen, akit magammal tudok
vinni az új életembe. Add, hogy elkerülje a világ minden veszedelmét és csapdáját, és
örökké bátor és tiszta maradjon.

Az orgona elhallgatott, a nap pedig lehanyatlott a hegyek mögé – mintha mindkettőt

ugyanaz a Kéz vezényelné. A zenéje volt az imádsága, s imája meghallgattatott.
Kinyitottam a szemem, s a templom teljesen sötét volt – kivéve azt a magányos gyertyát,
amely megvilágította a Szűzanya szobrát.
Ismét hallottam a lépteit: közeledtek felém. A gyertyafény megvilágította a könnyeimet
és a mosolyomat, amely – bár nem volt olyan szép, mint a Szűzanyáé – megmutatta, hogy
a szívem él.
Ő engem nézett, én pedig őt. A kezem a kezét kereste, és megtalálta. Éreztem, hogy
ezúttal az ő szíve ver hevesebben – szinte hallani lehetett, mert megint csöndben voltunk.
De a lelkem nyugodt volt, s a szívemben béke honolt.
Megfogtam a kezét, ő pedig átölelt. Ott álltunk a Szűz lábai előtt, és nem tudom,
mennyi idő telhetett el így. Mert megállt az idő.
A Szűz minket nézett. Az a kis parasztlány, aki „igent” mondott a sorsára. A nő, aki a
méhébe fogadta az Isten fiát, és szívébe az Istennő szeretetét. Ő mindent értett.

Nem akartam kérdezni semmit. Ez a néhány pillanat itt, a templomban, értelmet adott
az egész utazásunknak. És ez a négy nap értelmet adott ennek az egész évnek, amelyben
ezen kívül nem történt semmi más.
Ezért nem akartam kérdezni semmit. Kézenfogva léptünk ki a templomból, és
visszamentünk a szállásunkra. Kóválygott a fejem: a szerzetesrend, a Nagy Anya, a ma
esti találkozója…
Rájöttem, hogy – akárcsak ő – azt akarom, hogy a sorsunk összefonódjon. Csakhogy
egyik oldalról ott van egy franciaországi szerzetesrend, másik oldalról pedig Zaragoza.
Összeszorult a szívem. Néztem a középkori házakat, néztem a kutat, ahol előző éjszaka
üldögéltünk. Eszembe jutott a csönd és a szomorú arca a Másik nőnek, aki azelőtt én
voltam.
„Istenem, próbálok visszatérni a hitemhez. Ne hagyj el éppen most, egy ilyen történet
kellős közepén” – könyörögtem, hogy elűzzem a félelmet.

Ő aludt egy keveset, én megint ébren voltam, és az ablak körvonalait néztem a

sötétben. Amikor fölébredt, fölkeltünk, és megvacsoráztunk a házigazdáinkkal, akik soha
nem beszélgettek az asztalnál, aztán elkértük a kapukulcsot.
– Ma későn jövünk haza – mondta az asszonynak.
– Szórakozzanak csak, hiszen fiatalok – válaszolta a nő. – Használják ki a szünidőt,
amennyire csak lehet.

– Szeretnék kérdezni valamit – mondtam, amint beültünk az autóba. – Próbálom kiverni

a fejemből, de képtelen vagyok.
– A szerzetesrend – mondta.
– Igen. Nem értem.
„Nem mintha volna jelentősége bármit is érteni” – gondoltam.
– Mindig téged szerettelek – kezdte. – Voltak más nők az életemben, de mindig téged
szerettelek. Mindenhová magammal vittem a medálodat, és arra gondoltam, hogy egy szép
napon majd visszaadom neked, és összeszedem a bátorságomat, hogy végre megmondjam:
szeretlek. Bármerre indultam is az életben, minden út hozzád vezetett. Leveleket írtam
neked, és minden egyes válaszodat félve bontottam ki: hátha azt írod, hogy találtál valakit.
Aztán megszólalt bennem egy hang, amely azt súgta, hogy a spirituális utat kell
választanom. Illetve tulajdonképpen nem most hallottam
meg először – hiszen, akárcsak te, gyermekkorom óta jelen volt az életemben –, de
most fogadtam el a hívását. Felfedeztem, hogy Isten túlságosan fontos nekem, és nem
lennék boldog, ha nem teljesíteném a feladatomat. Amerre csak megfordultam, a világ
minden táján, minden nyomorultban Krisztus arcát láttam, és ezt nem tudtam csak úgy
elfelejteni.
Elhallgatott. Úgy döntöttem, nem faggatom tovább.

Húsz perc múlva megállt, és kiszálltunk az autóból.

– Lourdes-ban vagyunk – mondta. – Látnod kéne, mi van itt nyáron!
Nem láttam mást, csak kihalt utcákat, bezárt üzleteket és szállodákat.
– Hatmillió ember látogat ide nyaranta – folytatta nagy lelkesedéssel.
– Engem most inkább valami kísértetvárosra emlékeztet.
Átkeltünk egy hídon. Egy hatalmas, angyalokkal díszített vaskapuhoz értünk, amelynek
az egyik szárnya nyitva volt. Beléptünk.
– Folytasd, amit elkezdtél mesélni – kértem, bár néhány perce elhatároztam, hogy nem
faggatom, de meggondoltam magam. – Beszélj Krisztus arcáról, amit az emberekben
láttál.
 Nem mondott semmit, és megértettem, hogy nem akarja folytatni a beszélgetést. Talán
nem alkalmas a hely és az idő. De ha már elkezdte, fejezze is be.

Egy széles úton gyalogoltunk, amelynek két oldalán hólepte mezők terültek el. Az út
végén egy katedrális körvonalai rajzolódtak ki.
– Folytasd – kértem.
– A többit tudod. Beléptem a szerzetesrendbe. Az első évben azért könyörögtem
Istenhez, hogy segítsen az irántad érzett szerelmemet átalakítani az összes ember iránti
szeretetté. A második évben éreztem, hogy Isten meghallgatta imáimat. A harmadik évben,
bár még mindig nagyon hiányoztál, már biztos voltam benne, hogy a szerelmem átalakult
felebaráti szeretetté, imádsággá és jótékonysággá.
– Akkor miért kerestél meg újra? Miért lobbantottad újra lángra bennem is a régi
érzést? Miért mesélted el a Másik-gyakorlatot, és miért döbbentettél rá, milyen szürke az
életem? –kérdeztem zavartan és reszketve.
Úgy éreztem, minden pillanatban egyre jobban eltávolodik tőlem, és egyre közelebb
kerül a szerzetesrendhez.
– Miért jöttél vissza? Miért csak most mondod el ezt az egész históriát, amikor látod,
hogy én is kezdek beléd szeretni?
Várt egy pillanatig, mielőtt válaszolt. –Azt fogod gondolni, hogy hülyeség – mondta.
– Nem fogom azt gondolni, hogy hülyeség. Én már nem félek, hogy nevetségessé
teszem magam. És ezt éppen tőled tanultam.
– Két hónappal ezelőtt az elöljáróm megkért, hogy kísérjem el egy asszony házába, aki
meghalt, és minden vagyonát a rendre hagyta. A hölgy Saint-Savinben lakott, és az
elöljárómnak leltárt kellett készítenie a hagyatékáról.
Egyre közelebb voltunk már a katedrálishoz. Az volt az érzésem, hogy ha odaérünk,
abbahagyjuk a beszélgetést.
– Ne hagyd abba – mondtam. – Megérdemlem a magyarázatot.

– Emlékszem arra a pillanatra, amikor beléptem a házba. Az ablakai a Pireneusokra

néztek, és a vakító napfény, amelyet a hó ragyogása még jobban fölerősített, elárasztotta
az egész tájat. Elkezdtem összeírni a listát, de pár perc múlva megálltam. Észrevettem,
hogy annak a nőnek pontosan olyan volt az ízlése, mint nekem. Olyan lemezei voltak,
amelyeket én is megvennék, olyan zenék, amiket én is szívesen hallgatnék, miközben
gyönyörködöm abban a tájban. A polcok tele voltak könyvekkel – néhányat már olvastam,
a többit pedig régóta szeretném elolvasni. A bútorok, a festmények, az apró tárgyak
mindenfelé: mind-mind olyan, mintha én választottam volna. Attól a naptól kezdve folyton
csak az a ház járt az eszemben. Akárhányszor átléptem a kápolna küszöbét, az jutott
eszembe, hogy még nem sikerült teljesen lemondanom rólad. Elképzeltem, hogy egy
olyan házban lakom veled, mint az, együtt hallgatjuk azokat a lemezeket, és együtt nézzük
a hótakarót a hegyeken és a tüzet a kandallóban. Elképzeltem, hogy szaladgálnak a
gyerekeink a ház körül, és hogy játszadoznak Saint-Savin mezőin.
Bár soha nem jártam abban a házban, pontosan tudtam, milyen. És azt kívántam, hogy
most ne beszéljen tovább, hadd álmodozzak egy kicsit.
De folytatta.
– Két héttel ezelőtt egyszer csak nem bírtam tovább a fájdalmat. Megkerestem az
elöljárómat, és elmeséltem neki, mi történt. Elmeséltem az irántad érzett szerelmem
történetét, és azt, hogy mit éreztem, amikor a leltárt fölvettem abban a házban.

Elkezdett szemerkélni az eső. Lehajtottam a fejem, összehúztam magamon a kabátot.

Féltem attól, amit most fogok hallani.
 – Akkor azt mondta az elöljáróm: „Sokféleképpen lehet szolgálni az Urat. Ha úgy
érzed, az a sorsod, hogy vele élj, menj, és keresd meg. Csak az képes a boldogságot
hirdetni, aki maga is boldog.”
„Nem tudom, hogy mi a sorsom” – feleltem az elöljárómnak. „Amikor eldöntöttem,
hogy belépek a rendbe, megtaláltam a lelki nyugalmamat.” „Akkor menj, és oszlasd el a
kételyeidet” – mondta. „Választanod kell: vagy kint maradsz a világban, vagy visszajössz
a kolostorba. De döntésedet teljes lelkeddel el kell fogadnod. Egy kettéhasadt birodalom
nem képes megvédeni magát a támadásoktól. Egy kettéhasadt ember nem képes
méltósággal szembenézni az élettel.”

Belenyúlt a zsebébe, és elővett valamit. Egy kulcs volt az.

– Az elöljáróm kölcsönadta a ház kulcsát. Azt mondta, hogy még várhatunk egy kicsit,
mielőtt eladjuk a tárgyakat. Tudom, hogy azt akarja, hogy menjek oda veled. Ő szervezte a
madridi előadást is – hogy tudjak veled találkozni.
Néztem a kulcsot a kezében, és csak mosolyogtam. De a szívemben mintha harangok
szólaltak volna meg, s mintha megnyílt volna az ég. Másképpen fogja szolgálni az Urat: az
én oldalamon. Mert harcolni fogok érte.
– Fogd ezt a kulcsot – mondta.
Elvettem, és a zsebembe csúsztattam.

Ott álltunk a bazilika előtt. Mielőtt bármit is mondhattam volna, valaki észrevette, és
odajött hozzánk. Az eső rendületlenül szemerkélt, és nem tudtam, mennyi ideig ácsorgunk
még ott: egyfolytában az járt a fejemben, hogy át fogok ázni, és nincs nálam több ruha.
Próbáltam csak erre koncentrálni. Nem akartam a házra gondolni: nem akartam ég és
föld között lebegni, a sors döntésére várva.
Odahívott magához, és bemutatott néhány embernek. Megkérdezték, hol szálltunk meg,
és amikor megmondta, hogy Saint-Savinben, egyikük rögtön rávágta, hogy ott van
eltemetve egy szent remete. Mondták, hogy ő fedezte fel a kutat a tér közepén, s hogy a
falu eredetileg azért épült, hogy menedéket nyújtson azoknak a hívőknek, akik elhagyták a
várost, és a hegyekbe mentek, hogy megtalálják Istent.
– Még mindig ott vannak – mondta egy másik.
Nem tudtam, igaz-e ez a történet, és fogalmam sem volt, kik azok, akik még mindig ott
vannak.

Aztán mások is érkeztek, és a társaság elindult a barlang felé. Egy idősebb férfi
franciául mondott nekem valamit. De észrevette, hogy nem igazán értem, és akadozva bár,
de megpróbált spanyolul beszélgetni velem.
– Maga egy nagyon különleges emberrel jött ide – mondta. – Egy csodatévő emberrel.
Nem feleltem semmit, de eszembe jutott a bilbaói éjszaka, amikor az a kétségbeesett
férfi megszólította az utcán. Nem mondta meg, hova megy, de ez egy csöppet sem
érdekelt. A gondolataim csak a körül a ház körül jártak, amiről pontosan tudtam, hogy néz
ki. Tudtam, hogy van berendezve, milyenek a könyvei, a lemezei, és milyen a táj.
Valahol a világban vár ránk egy igazi otthon. Egy hely, ahol nyugodtan várhatom, hogy
hazajön. Egy hely, ahol várhatom, hogy megérkezzen az iskolából egy kisfiú vagy egy
kislány, akinek a nevetése betölti az egész házat, és mindenütt rendetlenséget hagy maga
után.
 Csöndben gyalogoltunk az esőben, míg oda nem értünk a jelenések színhelyére.
Pontosan úgy nézett ki, ahogy elképzeltem: egy barlang, egy Mária-szobor és egy forrás –
üveglappal letakarva –, ahol a csodák történtek. Néhányan imádkoztak, mások némán,
csukott szemmel ültek a barlangban. A barlanggal szemben csörgedezett egy patak, és a
víz hangja megnyugtatott. Ahogy néztem a szobrot, gyorsan elmondtam egy imát: kértem
a Szűzanyát, hogy segítsen rajtam, mert nem tudok tovább szenvedni.
„Ha fájnia kell, akkor most fájjon” – mondtam. „Mert előttem áll az egész élet, és a
lehető legteljesebben ki akarom használni. Ha választania kell, hát válasszon hamar. Én
várni fogom. Vagy elfelejtem. A várakozás fáj. A felejtés is fáj. De minden szenvedés
közül a legrosszabb, ha nem tudjuk, hogy döntsünk.”
A szívem mélyén tudtam, hogy meghallgatta a könyörgésemet.

1993. december 8., szerda

Mire a bazilika órája elütötte az éjfélt, már rengetegen voltunk: majdnem százan,
köztük néhány pap és apáca is. Álltunk az esőben, és néztük a szobrot.
– Üdvözlégy Mária, a Szeplőtelen Fogantatás Asszonya! – mondta valaki mellettem,
amint elhallgattak a harangok.
– Üdvözlégy! – felelték a többiek, hatalmas tapsvihar közepette.
Egyszer csak megjelent egy őr, és felszólított minket, hogy ne zajongjunk, mert
zavarjuk a többi zarándokot.
– Messziről jöttünk – mondta egy idős férfi.
– Ők is messziről jöttek – válaszolta az őr, az imádkozó sokaságra mutatva. – És
csendben imádkoznak.
Vártam már, hogy elmenjen ez az őr. Szerettem volna kettesben lenni vele, messze
innen, fogni a kezét, és kimondani, mit érzek. Beszélni akartam vele a házról és a
szerelemről, és
tervezgetni a jövőnket. Szerettem volna megnyugtatni, kimutatni a vonzalmamat, és
megmondani neki, hogy meg tudja valósítani az álmát – mert én mellette leszek, és segítek
neki.
Az őr hamar otthagyott minket, és az egyik pap halkan elkezdte imádkozni a
rózsafüzért. Amikor az egyik imasorozat végéhez, a Hiszekegyhez értünk, mindenki
elhallgatott, és lehunyta a szemét.

– Kik ezek az emberek? – kérdeztem.

– Karizmatikusok – felelte.
Hallottam már ezt a szót, de nem tudtam pontosan, mit jelent. Ezt ő is látta rajtam.
– Ők azok az emberek, akik elfogadják a Szentlélek tüzet – mondta. – A tüzet, amelyet
Jézus hagyott maga után, s amelynél csak kevesen gyújtották meg a gyertyájukat.
Emberek, akik közel állnak az igazsághoz, amit az eredeti kereszténység hirdetett, abban
az időben, amikor még mindenki képes volt csodás tettekre. Emberek, akiket a Napba
Öltözött Asszony vezet – mondta, és fejével a Szűzanya felé intett.

A társaság halk éneklésbe kezdett, mintha valami láthatatlan parancsnoknak

engedelmeskednének.
– De hiszen te reszketsz a hidegtől. Nem kell itt maradnod – mondta.
– Te maradsz?
– Én igen. Nekem ez az életem.
– Akkor én is maradok – feleltem, pedig szívem szerint itt hagytam volna ezt az egész
gyülekezetet. – Ha neked ez az életed, szeretnék én is részt venni benne.

A többiek még mindig énekeltek. Lehunytam a szemem, és próbáltam velük énekelni,

bár pocsékul beszélek franciául. Csak mondtam utánuk a szavakat, anélkül hogy értettem
volna a jelentésüket. Gondoltam, talán így gyorsabban telik majd az idő.
Biztos nemsokára vége lesz. Akkor visszamegyünk Saint-Savinbe, csak mi ketten.
Gépiesen énekeltem tovább. De egyszer csak azt vettem észre, hogy a zene lassan kezd
magával ragadni, mintha életre kelt volna, és hipnotizálna. Már nem is fáztam, és el is
felejtettem, hogy esik az eső, s hogy nincs másik ruhám. A zene jó hatással volt rám,
fölvidította a lelkemet, és elröpített azokba az időkbe, amikor Isten még közel volt
hozzám, és segített, ha kértem.

Éppen amikor kezdtem volna teljesen belefeledkezni, egyszer csak vége lett az
éneklésnek.
Kinyitottam a szemem. Ezúttal nem az őr, hanem egy pap volt az. Az egyik
szerzeteshez igyekezett. Suttogva megbeszéltek valamit, aztán a pap elment.
A szerzetes felénk fordult:
– A folyó másik partján kell folytatnunk az imádkozást – mondta.

Némán átvonultunk a kijelölt helyre. Átkeltünk a hídon, amely majdnem szemben volt
a barlanggal, és átmentünk a másik partra. Ez a hely szebb volt, mint az előző: fák vettek
körül, egy hatalmas mező és a folyó – amely immár elválasztott minket a barlangtól. Innen
tisztán látszott a kivilágított szobor, és bátran kiereszthettük a hangunkat, nem kellett attól
tartanunk, hogy megzavarjuk mások imáját.
Mindannyiunknak ez lehetett a benyomása, mert most mindenki hangosabban énekelt,
és mosolyogva az égnek emelte esőcseppektől fénylő arcát. Valaki fölemelte a karját, és a
következő pillanatban mindenki fölemelte a karját, és lengette jobbra-balra a zene
ritmusára.
Szerettem volna én is beleélni magam – ugyanakkor figyelni is akartam, mit csinálnak.
Az egyik szerzetes spanyolul énekelt mellettem, és próbáltam utána énekelni a szavakat. A
Szentlelket és Szűz Máriát hívták – hogy jelenjenek meg, és áldjanak meg
mindannyiunkat.
– A nyelvek adománya szálljon ránk – mondta egy pap, majd megismételte a mondatot
spanyolul és olaszul is.
Ami ezután történt, azt nem értettem. Mindannyian olyan nyelven kezdtek el beszélni,
ami egyetlen általam ismert nyelvre sem hasonlított. Inkább tűnt hangzavarnak, mint
emberi nyelvnek, mintha a szavak egyenesen a lelkükből törnének elő, emberi ésszel
fölfogható értelem nélkül. Egyszerre eszembe jutott a beszélgetésünk a templomban,
amikor a megvilágosodásról beszélt – hogy minden bölcsesség a lelkünk mélyéből fakad.
„Talán ez az angyalok nyelve” – gondoltam, és próbáltam utánozni őket, de nagyon
nevetségesnek éreztem magam.
 Mindenki a Szűzanyát nézte a másik oldalon, és úgy látszott, mintha transzba estek
volna. Megkerestem őt a tekintetemmel, és láttam, hogy kicsit messze került tőlem, és ő is
égnek emelt karral hadar valamit, mintha Vele beszélne. Mosolygott, olykor egyetértőn
bólogatott, máskor meg elcsodálkozott.
„Ez az ő világa” – gondoltam.
Ettől aztán megrémültem. A férfi, aki mellett élni akarok, azt állítja, hogy Istennek női
arca is van, érthetetlen nyelven beszél, transzba esik, és az angyalokkal társalog. A kis
hegyi házikó egyre elérhetetlenebbnek tűnt, mintha egy olyan világ része volna, amit ő
már régen maga mögött hagyott.

Ez a néhány nap – a madridi előadástól kezdve – mind olyan volt, mintha egy álom
része volna, egy téren és időn túli utazásé. De ennek az álomnak életíze volt. És kalandíze.
Bármilyen keményen ellenálltam az elején, tisztában voltam azzal, hogy a szerelem
könnyen lángra lobbantja a női szívet, s hogy csupán idő kérdése, és szabadon eresztem a
szélvihart, és hagyom, hogy a víz áttörje a gátat. Bármennyire tiltakoztam eleinte, most
már kész voltam bármit megtenni érte.
Egyszer már voltam belé szerelmes. És azt hittem, hogy egy ilyen helyzetet is tudok
majd kezelni. De amit itt láttam, azzal egyszerűen
nem tudtam mit kezdeni. Ez nem az a katolicizmus volt, amit az iskolában tanultam. És
nem így képzeltem életem párját.
„Életem párja: de furcsán hangzik!” – gondoltam, mert magam is meglepődtem ezen a
kifejezésen.
Ott a barlangnál és a folyónál félelmet és féltékenységet éreztem. Félelmet azért, mert
ez az egész olyan új és ismeretlen volt számomra, és ami új és ismeretlen, az mindig
megijeszt. Féltékenységet pedig azért, mert kezdtem érteni, hogy az ő szeretete sokkal
nagyobb, mint gondoltam: olyan területekre is kiterjed, ahol én még soha nem jártam.
„Bocsáss meg, Szűzanyám” – mondtam. „Bocsásd meg nekem, hogy kicsinyes vagyok
és önző, és ki akarom sajátítani ennek a férfinak a szerelmét.” És mi van, ha tényleg az az
ő sorsa, hogy hátat fordítson a világnak, kolostorba vonuljon és angyalokkal társalogjon?
Vajon mennyi ideig fog habozni, mielőtt elhagyja a házat, a lemezeket meg a
könyveket, és visszatér a neki kijelölt útra? S ha nem tér is vissza a kolostorba, nem kell-e
túl nagy árat fizetnem azért, hogy feledtessem vele élete nagy álmát?

Úgy tűnt fel: mindannyian arra koncentrálnak, amit csinálnak, kivéve engem. Én őt
figyeltem, ő pedig az angyalok nyelvén beszélt.
A félelmet és a féltékenységet lassan felváltotta a magány. Az angyaloknak volt kivel
beszélgetniük, én viszont egyedül voltam.
Nem tudom, mi vitt mégis arra, hogy megpróbáljak beszélni a nyelvükön. Talán az
ellenállhatatlan vágy, hogy találkozzak vele, és elmondhassam, mit érzek. Talán meg
kellett hallgatnom, amit a lelkem közölni akart velem: a szívemnek ugyanis komoly
kétségei támadtak, és válaszra várt.
Nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá: rettenetesen nevetségesnek éreztem a helyzetet.
De mindenféle ember volt ott, idősek és fiatalok, férfiak és nők, papok és világiak,
novíciusok és apácák, diákok és nyugdíjasok. Ettől felbátorodtam, és arra kértem a
Szentlelket, hogy segítsen lerombolni a falat, amit a félelem épített körém.
„Próbáld meg” – biztattam magamat. „Csak szedd össze a bátorságod, nyisd ki a szád,
hadd tóduljanak ki rajta az értelmetlen szavak. Próbáld meg.”
Úgy döntöttem, hogy megpróbálom. De előbb azt kértem, hogy ez az éjszaka, ami egy
hosszú-hosszú napnak a vége – olyan hosszú volt ez a nap, hogy már nem is emlékeztem
az elejére –, ez az éjszaka valaminek a kezdete legyen az életemben.
 Úgy látszott, Isten meghallgatta az imámat. A szavak egyre könnyebben szabadultak ki
a számból, és lassanként elvesztették a jelentésüket az emberi értelem számára.
Levetkőztem
a gátlásaimat, megnőtt az önbizalmam, és most már szabadon áradt belőlem az a furcsa
nyelv. S ha én magam semmit nem értettem is abból, amit mondtam, a lelkem számára
mégis volt értelme.
Csupán attól, hogy van merszem értelmetlen dolgokat beszélni, eufórikus hangulatba
kerültem. Úgy éreztem, hogy szabad vagyok, s végre nem kell senkinek magyarázatot
adnom a viselkedésemre. És ez a szabadság az egekbe röpített – ahol egy Nagyobb
Szeretet, amely mindent megbocsát, és soha nem haragszik, ha elfordulunk tőle,
visszafogadott.
„Azt hiszem, kezd visszatérni a hitem” – gondoltam, elámulva azon, hogy milyen
csodákra képes a szeretet. Éreztem, hogy a Szűzanya a karjába vesz, betakar a köpenyével,
és felmelegít. A különös szavak egyre gyorsabban áradtak ki a számon.
Elkezdtem sírni. A boldogság elárasztotta a szívemet. És ez a boldogság erősebb volt,
mint a félelmeim, mint a kicsinyes és földhözragadt elveim, vagy mint az a törekvésem,
hogy életem minden pillanatát kézben tartsam.
Tudtam, hogy ez a sírás az ég adománya, hiszen az iskolában az apácák azt tanították,
hogy a szentek is sírtak, amikor extázisba estek.
Kinyitottam a szemem, és gyönyörködve néztem a sötét égboltot, miközben a
könnyeim elvegyültek az esőcseppekkel. A föld megtelt élettel, mert a víz, amely föntről
jött, lehozta a
mélybe a magasság csodáját. Mi is részesei voltunk ennek a csodának.
– De jó, hogy Isten nő is lehet – suttogtam, miközben a többiek énekeltek. – Ha
valóban így van, bizonyára Isten női arcától tanultunk meg szeretni.
– Imádkozzunk nyolcas csoportokban – mondta az egyik pap spanyolul, olaszul és
franciául.
Ismét elbizonytalanodtam, nem értettem, mi történik körülöttem. Valaki odajött
hozzám, és rátette a kezét a vállamra. Aztán a másik vállamat
is megfogta valaki.
Nyolcan összegyűltünk, és egymás vállát fogva körbe álltunk. Aztán előrehajoltunk, és
összeérintettük a homlokunkat.
Úgy néztünk ki, mint egy sátor. Az eső fölerősödött, de senki nem törődött vele. Az
alakzat, amit alkottunk, egyesítette az energiáinkat és a testmelegünket.
– A Szeplőtelen Fogantatás segítsen a fiamon, és adja, hogy rátaláljon a helyes útra
– mondta a férfi, aki a jobb vállamat fogta. –Mondjunk el egy Üdvözlégyet a fiamért.
– Ámen – felelték a többiek. És a nyolc ember elmondta az Üdvözlégyet.
– A Szeplőtelen Fogantatás fénye adjon nekem világosságot, és hozza el nekem a
gyógyulás adományát – mondta egy női hang. –Mondjunk el együtt egy Üdvözlégyet.
Erre megint mindannyian azt feleltük: „Ámen”, majd imádkoztunk. És aztán sorra
mindenki kért valamit, és a többiek vele együtt imádkoztak. Magam is elcsodálkoztam
saját magamon, amikor észrevettem, hogy úgy imádkozom, mint egy gyermek – s hogy,
mint egy gyermek, hiszek is abban, hogy kéréseink teljesülnek.
A csoport egy pillanatra elhallgatott. Rájöttem, hogy én következem. Kérnem kell
valamit. Más körülmények között elsüllyedtem volna szégyenemben, és nem is mertem
volna megszólalni. De éreztem, hogy van köztünk még Valaki, és a jelenléte fölbátorított.
– A Szeplőtelen Fogantatás tanítson meg úgy szeretni, ahogyan ő szeret – mondtam. –
És ez a szeretet indítson növekedésnek engem és azt a férfit, akit szeretek. Mondjunk el
egy Üdvözlégyet.
 Ahogy együtt imádkoztunk, megint végtelenül szabadnak éreztem magam. Évekig
harcoltam a saját szívem ellen, mert féltem a bánattól, a csalódástól és a szenvedéstől.
Mindig tudtam, hogy az igazi szerelem mindezek fölött áll, és hogy még meghalni is jobb,
mint szerelem nélkül élni. De azt gondoltam, hogy csak másoknak van bátorsága hozzá.
Most azonban, ebben a pillanatban, rájöttem, hogy én is képes vagyok rá. Ha csupa
szenvedés és csalódás és magány az ára, akkor is megéri szerelmesnek lenni.
„Most nem gondolhatok ilyesmire, a szertartásra kell koncentrálnom.” A pap, aki
vezette a tömeget, azt kérte, hogy oszoljanak fel a csoportok, és most mindannyian
imádkozzunk a betegekért. Az emberek imádkoztak, énekeltek, táncoltak az esőben, Isten
és Szűz Mária dicsőségére. Időnként újra elkezdtek furcsa nyelveken beszélni és lengetni a
karjukat az ég felé.
– Van köztünk valaki, akinek beteg a menye. Tudja meg, hogy a lány hamarosan
meggyógyul – szólalt meg egyszer csak egy nő.
Ezután megint imádkoztak, és örvendezve énekeltek. Közben időnként újból
megszólalt ugyanaz a nő.
– Van köztünk valaki, akinek nemrég meghalt az édesanyja. Erősödjön meg a hitében,
és tudja meg, hogy édesanyja a mennyek országában van.

Később megtudtam, hogy ez a jövendölés adománya. Hogy bizonyos emberek képesek

megmondani, mi történik egy távoli helyen, vagy mi fog történni a közeljövőben.
S bár ezt akkor még nem tudtam, hittem annak a női hangnak, aki csodákról beszélt. És
reménykedve vártam, hátha egyszer csak megemlíti azt is, hogy van köztünk két ember,
aki szereti egymást. Hátha kijelenti, hogy szerelmükre áldását adják az angyalok és az
összes szentek, az Isten és az Istennő.

Nem tudom, mennyi ideig tartott a szertartás. Az emberek újra elkezdtek furcsa
nyelveken beszélni, énekeltek, égnek emelt karokkal táncoltak, imádkoztak a
szomszédaikért, csodákért könyörögtek, és hálát adtak a teljesített kéréseikért.
Végül a pap, aki a szertartást vezette, azt mondta:
– Imádkozzunk énekelve mindazokért, akik ma vettek részt először ezen a karizmatikus
megújuláson.
Ezek szerint nem én voltam az egyetlen. Ez megnyugtatott.
Mindenki énekelt. Én ezúttal hallgattam, és magamban azért könyörögtem, hogy
szálljon rám az isteni kegyelem.
Nagy szükségem volt rá.
– Fogadjuk el az áldást – mondta a pap. Mindenki a folyó másik partján lévő,
kivilágított barlang felé fordult. A pap elmondott né-
hány imát, és megáldott minket. Akkor megcsókoltuk egymást, „boldog Szeplőtelen
Fogantatás napját” kívántunk egymásnak, azután szétszéledtünk, és mindenki ment a maga
útján.

Odajött hozzám. Sokkal vidámabb volt az arca, mint máskor.

– Bőrig áztál – mondta.
– Te is – feleltem mosolyogva.
Beültünk az autóba, és visszamentünk Saint-Savinbe. Annyira vártam már ezt a
pillanatot, és most, hogy eljött, nem tudtam, mit mondjak. Nem tudtam beszélni sem a
hegyi házikóról, sem a szertartásról, sem a lemezekről és a könyvekről, sem a furcsa
nyelvekről és a csoportos imádkozásról.
Rádöbbentem, hogy két világban él. Ez a két világ valahol biztosan egyesül – csak azt
kell megtalálnom, hogy hol.
De abban a pillanatban semmit nem értek a szavak. A szerelmet csak akkor találjuk
meg, amikor szeretünk.

– Csak egy váltópulóverem van – mondta, amikor hazaértünk a szobánkba. – Odaadom

neked. Holnap veszek magamnak egy másikat.
– Tegyük a ruháinkat a fűtőtestre. Holnapra megszáradnak – válaszoltam. – Egyébként
van még egy blúzom, amelyet tegnap mostam ki.
Pár pillanatig nem szóltunk semmit.
Ruhák. Meztelenség. Hideg.
Végül elővett a kis bőröndjéből egy pulcsit.
– Ebben alhatsz – mondta. –Jó – feleltem.
Leoltottam a villanyt. A sötétben levetettem a vizes ruhámat, kiteregettem a fűtőtestre,
és föltekertem a fűtést a maximumra.
Az utcai lámpa fénye éppen elég volt ahhoz, hogy lássa a körvonalaimat, és észrevegye,
hogy meztelen vagyok.
Fölvettem a pólót, és bebújtam a paplanom alá.
– Szeretlek – mondta.
– Én pedig tanulom, hogy kell téged szeretni – válaszoltam.

Rágyújtott.
– Gondolod, hogy elérkezett a megfelelő pillanat? – kérdezte.
Tudtam, mire céloz. Fölkeltem, odamentem hozzá, és leültem az ágya szélére.
A cigaretta parazsa egy-egy pillanatra megvilágította az arcát. Megfogta a kezem, és
így ültünk egy darabig. Aztán megsimogattam a haját.
– Nem kéne kérdezned – mondtam. – A szerelem nem kérdezhet sokat, mert abban a
pillanatban, amint elkezdünk gondolkodni, elkezdünk félni is. Megmagyarázhatatlan
félelem ez, nem is érdemes megpróbálni szavakba önteni. Talán attól félünk, hogy a másik
megvet, hogy visszautasít, hogy megtörik a varázs. Lehet, hogy nevetségesen hangzik, de
így van. Ezért jobb, ha a szerelem nem kérdez, hanem cselekszik. Ahogy te is annyiszor
mondtad már: kockáztatni kell.
– Tudom. Azelőtt nem is kérdeztem semmit.
– A szívem már a tiéd – folytattam, s úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna a
szavait. – S ha holnap elmész, akkor is mindketten emlékezni fogunk erre a csodálatos pár
napra, a romantikus szerelemre, a lehetőségre, az álomra. De hiszem, hogy Isten az ő
Végtelen bölcsességében a Poklot a Paradicsom közepén rejtette el. Mégpedig azért, hogy
kénytelenek legyünk mindig résen lenni.
Hogy akkor se feledkezzünk meg az Úr szigorúságáról, amikor éppen a kegyességét
élvezzük. Végigsimította a hajam.
– Gyorsan tanulsz – mondta.
Magam is csodálkoztam azon, amit mondtam. De ha valamiről úgy gondoljuk, hogy
tudjuk, valóban megértjük.
 – Remélem nem gondolod, hogy nehéz eset vagyok – mondtam. – Sok férfival volt már
dolgom. Olyanokkal is szeretkeztem, akiket nem is ismertem igazán.
– Én is – felelte.
Próbált természetesen viselkedni, de ahogy megérintette a hajamat, láttam rajta, hogy
nehezére esik hallgatni ezeket a szavakat.
– De ma reggel csodálatos módon visszanyertem a szüzességem. Ne is próbáld
megérteni, mert csak egy nő tudhatja, miről beszélek. Most kezdem újra felfedezni, mi is
az igazi szerelem. És ez időbe telik.
Elengedte a hajamat, és a kezébe vette az arcomat. Gyengéden szájon csókoltam, és
visszafeküdtem az ágyamba.
Magam sem értettem, miért csináltam ezt. Nem tudtam eldönteni, hogy azért beszéltem
így, hogy még jobban magamhoz láncoljam, vagy azért, hogy szabadon engedjem.
De hosszú volt ez a nap. Fáradt voltam már ahhoz, hogy gondolkodjak.

Végtelenül nyugodt éjszakám volt. Volt egy pillanat, amikor úgy tűnt, mintha ébren
lennék, pedig aludtam. Egy nő megérintette a vállamat, és az volt a benyomásom, hogy
régóta ismerem, mert úgy éreztem, hogy szeret és vigyáz rám.
Reggel hétkor ébredtem fel, és rettenetesen melegem volt. Eszembe jutott, hogy
feltekertem a fűtést, hogy megszáradjanak a ruháink. Még sötét volt, és igyekeztem zaj
nélkül felkelni, nehogy felébresszem.
De amikor kikászálódtam az ágyból, észrevettem, hogy nincs ott.
Pánikba estem. Azonnal ott termett a Másik, és rákezdett: „Látod? Csak meg kellett
adnod magad, és máris felszívódott. Ahogy az összes többi férfi.”
Percről percre nőtt a kétségbeesésem. Tudtam, hogy nem veszíthetem el a fejem. De a
Másik folytatta:
„Még mindig itt vagyok ám” – mondta. „Engedted, hogy megváltozzon a szélirány,
ajtót nyitottál, és a szerelem elárasztotta az életed. De ha gyorsan cselekszünk, még
menthetjük, ami menthető.”
Most aztán nagyon kellett vigyáznom. Észnél kellett lennem.
„Elment” – folytatta a Másik. „Jobban teszed, ha azonnal elhagyod ezt az Isten háta
mögötti helyet. A zaragozai életed még érintetlen: siess vissza. Fuss, mielőtt elveszítesz
mindent, amit annyi erőfeszítés árán megszereztél.”
„Biztosan megvolt rá az oka, hogy elmenjen” – gondoltam.
„A férfiaknak mindig mindenre megvan az okuk” – felelte a Másik. „De a vége akkor is
az, hogy otthagynak bennünket.”
Szóval ki kell találnom, hogyan térhetnék vissza Spanyolországba. Az agynak mindig
szüksége van valamire, amivel elfoglalhatja magát.

„Térjünk a lényegre: pénzre lesz szükségünk” – mondta a Másik.

Nem volt nálam egy fillér se. Le kellett volna gyalogolnom, hogy telefonálhassak a
szüleimnek, aztán meg várni, amíg elküldik a pénzt az útra.
Csakhogy ünnepnap volt, és a pénz csak másnap érkezett volna meg. És addig is mit
eszem? És hogy magyarázom meg a szállásadóimnak, hogy várniuk kell, mert csak
később tudok fizetni?
„Az lesz a legjobb, ha nem mondasz semmit” – tanácsolta a Másik. Hát igen, neki van
elég tapasztalata, ő tudja, hogy kell viselkedni ilyen helyzetekben. Ő nem szerelmes
kamaszlány, aki elveszti a fejét, hanem felnőtt nő, aki mindig tudja, mit akar. Valóban: úgy
kellene viselkednem, mintha mi sem történt volna, mintha bármelyik pillanatban
visszatérhetne. Amikor pedig megérkezik a pénz, kiegyenlítem a számlát, és távozom.
„Nagyon jó” – mondta a Másik. „Kezdesz olyan lenni, mint régen. Ne keseredj el: egy
szép napon majd megtalálod az igazit. Azt a férfit, akit kockázat nélkül szerethetsz.”
Leszedtem a ruháimat a fűtőtestről. Megszáradtak. „Ki kell derítenem, melyik az a
legközelebbi település, ahol találok egy bankot, telefonálnom kell, el kell kezdenem
intézkedni.” Úgy gondoltam, hogy ha elfoglalom magam, nem lesz időm sírni és bánkódni
utána.
Ekkor megpillantottam egy levelet:

„A kolostorba mentem. Pakold össze a holmidat, mert ma éjszaka

visszamegyünk Spanyolországba. Délután érkezem.”
A lap alján pedig ez állt: „szeretlek”.

Magamhoz szorítottam a levelet, és hirtelen nem is tudtam, hogy megkönnyebbüljek,

vagy még nyomorúságosabban érezzem magam.
Észrevettem, hogy a Másik összehúzta magát az új fejlemények láttán.
Én is szerettem őt. Minden percben, minden pillanatban egyre nőtt bennem ez az érzés,
és folyamatosan alakított. Ismét hinni kezdtem a jövőben, és – lassacskán – ismét hinni
kezdtem Istenben.
És mindezt a szerelemnek köszönhetem.
„Soha többet nem állok szóba a sötétebbik felemmel” – ígértem meg magamnak, és
ezzel végleg bezártam a kaput a Másik előtt. „A harmadik emeletről lezuhanni éppolyan
életveszélyes, mint a századikról.”
Ha már le kell zuhannom, legalább jó magasról zuhanjak.

– Nehogy megint üres gyomorral menjen el? –mondta az asszony.

– Nem is tudtam, hogy beszél spanyolul – feleltem csodálkozva.
– Közel vagyunk a határhoz. A turisták nyaranta elárasztják Lourdes-ot. Ha nem
beszélem a spanyolt, nem tudom kiadni a szobát.
Megkínált pirítóssal és tejeskávéval. Elkezdtem edzeni a lelkem, hogy szembe tudjak
nézni a nap esetleges további kihívásaival. Olyan lassan telt az idő, hogy minden egyes óra
egy évnek tűnt. Abban reménykedtem, hogy a reggeli majd megnyugtat egy kissé.
– Mióta házasok? – kérdezte az asszony.
– Ő volt az első szerelmem – válaszoltam. Nem kellett tovább magyaráznom.
– Látja azokat a hegycsúcsokat odakint? –kérdezte az asszony. – Az én első szerelmem
ott halt meg, a hegyekben.
– De aztán talált valaki mást.
– Igen, találtam. És újra boldog vagyok. Különös a sors: alig ismerek valakit, aki az
első szerelmével házasodott volna össze. És aki mégis, az mind arról panaszkodik, hogy
valami hiányzik az életéből, hogy nem volt ideje kiélni magát.
Hirtelen elhallgatott.
– Bocsásson meg – mondta. – Nem akartam megbántani.
– Nem bántott meg.
– Gyakran nézem azt a kutat odakint. És arra gondolok: azelőtt senki nem tudta, hol
van a víz – de aztán Szent Savinus elkezdett ásni, és megtalálta. Ha nem próbálta volna
meg, most nem itt lenne a falu, hanem odalent, a folyó mellett.
– És mi köze van ennek a szerelemhez? –kérdeztem.
– Ez a kút csalogatta ide az embereket, akik magukkal hozták az álmaikat, a
reményeiket és a gondjaikat. Élt egy ember, akinek volt mersze víz után kutatni, s amikor
a víz megmutatta magát neki, mindenki köréje sereglett. Azt hiszem, hogy a szerelem is
akkor mutatkozik meg, ha bátran harcolunk érte. S ha elég bátrak voltunk, és megtaláltuk,
végül még több szerelmet vonzunk magunkhoz. Ha egy valaki minket akar, mindenki
minket akar. Ha azonban magányosak vagyunk, még magányosabbak leszünk. Furcsa az
élet.
– Ismeri az I Csing című könyvet? – kérdeztem.
– Soha nem hallottam róla.
– Arról szól, hogy akár egy egész város is elköltözhet, de egy kút soha. A szeretők a
kútnál találkoznak, s ott oltják szomjukat, ott építik fel a házukat, és ott nevelik fel a
gyermekeiket. De ha valamelyikük el akar menni, a kút nem mehet vele. A szerelem ott
marad, elhagyatva – hiába van tele ugyanazzal a tiszta vízzel, mint régen.
– Leányom, hiszen maga úgy beszél, mint egy öregasszony, aki sokat szenvedett –
mondta.
– Pedig nem igaz. Mindig is gyáva voltam. Soha nem ástam ki a kutat. Csak most
kezdtem el, és nem akarok megfeledkezni arról, hogy milyen veszélyek leselkednek rám.
Ekkor észrevettem, hogy valami nyomja a combomat: valami van a nadrágzsebemben.
Amikor eszembe jutott, hogy mi az, egy pillanatra megdermedtem. Gyorsan befejeztem a
reggelit.
A kulcs. Nálam van a kulcs.
– Volt itt egy nő a faluban, aki nemrég meghalt, és az összes vagyonát a tarbes-i
szerzetesrendre hagyta – mondtam. – Nem tudja, merre van a háza.?
Az asszony kinyitotta az ajtót, és megmutatta. Az egyik középkori házikó volt az a kis
téren. A hátsó ablakai a völgyre és a hegyekre néztek.
– Két pap járt itt majdnem két hónappal ezelőtt – mondta. – És…
Rám nézett, és nem tudta, folytassa-e.
– És az egyik nagyon hasonlított a férjére – mondta végül, hosszas szünet után.
– Ő volt az – feleltem, miközben már indultam is kifelé, és nagyon meg voltam
elégedve magammal, amiért megengedtem a bennem szunnyadó gyermeknek, hogy
csintalankodjon egy kicsit.

Megálltam a ház előtt, és fogalmam se volt, mitévő legyek. Mindent eltakart a köd, és
úgy éreztem magam, mintha valami szürke álomvilágban lennék, ahol időnként furcsa
szerzetek jelennek meg, akik aztán még furcsább helyekre csalogatnak.
Izgatottan megérintettem a kulcsot a zsebemben.
Ilyen ködben úgysem látnám a hegyeket az ablakból. A házban is sötét lenne – hiszen
nem süt be a nap. És különben is: nélküle az egész ház szomorúságot árasztana.
Ránéztem az órámra. Reggel kilenc óra.
Valamit kell csinálnom, hogy agyonüssem az időt, amíg megjön.
Várni. Ez volt a legelső lecke, amit megtanultam a szerelemről. A nap iszonyú lassan
vánszorog, ezer tervet szősz, előre elképzeled az összes lehetséges párbeszédet, különböző
fogadalmakat teszel, megígéred magadnak, hogy
 megváltozol – miközben egyre csak várod és várod, epedve és nyugtalanul, míg meg
nem érkezik.
Akkor aztán már nem is tudod, mit mondjál. Az órákig tartó várakozás feszültté tett, a
feszültség félelemmé alakult, a félelem pedig meggátolja, hogy kimutasd az érzelmeidet.
„Nem tudom, hogy bemenjek-e.” Eszembe jutott az előző napi beszélgetésünk. Ez a
ház álmaink szimbóluma.
De nem ácsoroghattam ott egész nap. Összeszedtem hát a bátorságom, előhúztam a
zsebemből a kulcsot, és elindultam az ajtó felé.

– Pilar! – kiáltotta egy hang a ködből, erős francia akcentussal.

Inkább meglepődtem, mint megijedtem. Talán a férfi, akitől a szobát béreltük – de nem
emlékszem, hogy megmondtam volna neki a nevemet.
– Pilar! – kiáltotta ismét, most már közelebbről.
A tér irányába fordítottam a fejem, de mindent beborított a köd. Aztán észrevettem egy
homályos alakot. Szapora léptekkel közeledett felém. Mintha a köd képzeletbeli figurái
egyszerre valósággá váltak volna.
– Várj – mondta. – Beszélnem kell veled.
Amikor odaért, észrevettem, hogy pap. Pontosan úgy nézett ki, mint a vidéki papok
karikatúrái: alacsony, kövérkés, majdnem kopasz fején itt-ott néhány ősz hajszál.
– Szervusz – mondta, és kitárta a karjait, a száját pedig széles mosolyra húzta.
Meghökkenten viszonoztam a köszönést.
– Kár, hogy ez a köd mindent eltakar – mondta a házra pillantva. – Saint-Savin hegyek
között fekszik, és gyönyörű a kilátás ebből a házból. Az ablakaiból egyaránt jól látni a
völgyet a mélyben, és a fagyos csúcsokat a magasban. De biztosan te is tudod.
Ekkor jöttem rá, hogy ki lehet: a kolostor elöljárója.
– Mit csinál itt? – kérdeztem. – És honnan tudja a nevemet?
– Nem akarsz belépni? – kérdezte, anélkül hogy válaszolt volna a kérdéseimre.
– Nem. Azt akarom, hogy feleljen arra, amit kérdeztem.
Megdörzsölte a kezét, hogy egy kicsit felmelegítse őket, és leült a járdaszegélyre.
Leültem mellé. A köd egyre sűrűbb lett, és teljesen eltakarta a templomot, pedig csak húsz
méterre volt tőlünk.
Semmi mást nem láttunk, csak a kutat. Eszembe jutottak az asszony szavai.
– Itt van – mondtam. –Ki?
– Az Istennő – feleltem. – Ő a kút.
– Ezek szerint beszélt veled erről! – mondta nevetve. – Hát, én jobban szeretem Szűz
Máriának nevezni. Ezt szoktam meg.
– Mit csinál itt? Honnan tudja a nevemet? –kérdeztem újból.
– Azért jöttem ide, mert látni akartalak titeket. Valaki, aki tegnap éjjel ott volt a
karizmatikus csoportban, elmesélte, hogy Saint-Savin-ben szálltatok meg. És ez nagyon
kicsi falu.
– Ő elment a kolostorba.
A pap abbahagyta a mosolygást, és elkezdte ingatni a fejét.
– Milyen kár – mondta, mintha csak magában beszélne.
– Kár, hogy meglátogatta a kolostort?
– Nem, ott nincs. Hiszen onnan jövök. Néhány percig nem mondott semmit.
Megint elfogott a reggeli pánik. Pénz, intézkedések, felhívni a szüleimet, és hazautazni.
De ígéretet tettem valakinek, és nem akartam megszegni.
Egy pap ült mellettem. Gyerekkoromban mindent megbeszéltem a papokkal.
– Nagyon kimerült vagyok – törtem meg a csöndet. – Nem egészen egy héttel ezelőtt
még tudtam, ki vagyok, és mit akarok. Most viszont mintha valami viharba keveredtem
volna, és csak vergődöm, és tehetetlennek érzem magam.
– Tarts ki – mondta a pap. – Ez a legfontosabb.
Meghökkentett ez a tanács.
– Ne ijedj meg – folytatta, mintha olvasna a gondolataimban. – Tudom, hogy az
Egyháznak új papokra van szüksége, és belőle igazán kitűnő pap válhatna. De túl nagy
árat kéne érte fizetnie.
– Hol van most? Itt hagyott, és visszament Spanyolországba?
– Spanyolországba? Semmi dolga nincs neki Spanyolországban – mondta a pap. – Az ő
otthona az a kolostor, amely néhány kilométerre van innen. Most nincs ott. De én tudom,
hol találhatom meg.
A szavai derűt és bátorságot öntöttek belém: szóval legalább nem utazott el. De a pap
már nem mosolygott.
– Ne örüljön – folytatta, ismét olvasva a gondolataimban. – Jobb lett volna, ha
visszamegy Spanyolországba.
A pap fölállt, és kérte, hogy kövessem. Csak néhány méter távolságra láttunk, de úgy
látszott, ő pontosan tudja, hova megy. Elhagytuk Saint-Savint, ugyanazon az úton,
amelyiken két nappal – vagy öt évvel? – ezelőtt megismertem Bernadetté történetét.

– Hova megyünk? – kérdeztem.

– Megkeressük – válaszolta a pap.
– Atyám, teljesen összezavar – mondtam, miközben gyalogoltunk. – Szomorúnak
látszott, amikor azt mondta, hogy nincs ott a kolostorban.
– Mennyit tudsz a vallásos életről, gyermekem?
– Nagyon keveset. Hogy a papok szegénységi, szüzességi és engedelmességi
fogadalmat tesznek.
Gondolkodtam, hogy folytassam-e, aztán úgy döntöttem, hogy folytatom.
– S hogy elítélik mások bűneit, holott ők maguk is elkövetik ugyanezeket a bűnöket.
Hogy azt hiszik, mindent tudnak a házasságról és a szerelemről, pedig soha nem voltak
házasok. Hogy a pokol tüzével fenyegetőznek, pedig ők ugyanúgy vétkeznek, mint mi. És
úgy beszélnek Istenről, mint valami bosszúálló lényről, aki az embert hibáztatja
Egyszülött Fiának a haláláért.
A pap nevetett.
– Kitűnő katolikus neveltetésben részesültél, gyermekem – mondta. – De én nem a
katolicizmusról kérdeztelek. Hanem a lelki életről.
Nem tudtam, mit feleljek.
– Nem tudom pontosan – mondtam végül. –Olyan emberek, akik mindent otthagynak,
és elindulnak, hogy megkeressék Istent.
– És megtalálják?
– Ezt atyám tudja, nem én. Fogalmam sincs. A pap észrevette, hogy kicsit kifulladtam,
és lelassította a lépteit.
– Nem jól fogalmaztál, gyermekem – kezdte. – Aki azzal a szándékkal indul el, hogy
megkeresse Istent, az csak az idejét vesztegeti. Járjon bár ezer utat végig, és csatlakozzék
bár ezer valláshoz és szektához, így soha nem találja meg. Isten itt van, most is, velünk.
Láthatjuk ebben a ködben, ezen a földön, ezekben a ruhákban, ezekben a cipőkben. Az
angyalai vigyáznak ránk, amikor alszunk, és segítenek, amikor dolgozunk. Hogy
megtaláljuk Istent, elég, ha körülnézünk. De nem könnyű ez a találkozás. Minél jobban
beavat minket a titkaiba, annál elveszettebbnek érezzük magunkat. Mert folyton arra
ösztönöz, hogy kövessük az álmainkat és a szívünket, de ez nagyon nehéz, hiszen egész
más életmódot szoktunk meg. De végül – legnagyobb meglepetésünkre – felfedezzük,
hogy Isten boldognak akar látni minket. Mert Isten az atyánk.
 – És az anyánk – tettem hozzá.
A köd kezdett felszállni. Megpillantottam egy kis parasztházat, és egy rozsét gyűjtő
asszonyt.
– Igen, az anyánk is – helyeselt. – Ahhoz, hogy lelki életet élj, nem kell feltétlenül
belépned egy rendbe, és nem kell böjtölnöd és önmegtartóztatást gyakorolnod. Elég, ha
van hited, és elfogadod Istent. És innentől kezdve minden út az Ő útja lesz, mi pedig az Ő
csodáinak az eszközei.
– Beszélt már nekem atyámról – szakítottam félbe. – És tőle is sokat tanultam ezekről a
dolgokról.
– Remélem, te elfogadod az ég adományait – folytatta a pap. – Mert bizony nem
mindenki fogadja el, amint ezt a történelem is tanúsítja. Oziriszt felnégyelték
Egyiptomban. A görög istenek a földi férfiak és nők miatt viszálykodtak. Az aztékok
elkergették Kecalkoatlot. A viking isteneknek egy nő miatt kellett elszenvedniük
a valhallai tűzvészt. Jézust keresztre feszítették. És miért?
Nem tudtam válaszolni.
– Mert Isten lejött közénk, hogy megmutassa, mekkora hatalommal bírunk.
Mindannyian az Ő álmának szereplői vagyunk, és Ő boldog álmot szeretne. Ez azonban
azt is jelenti, hogy ha belátjuk, hogy Isten boldogságra teremtett minket, akkor el kell
fogadnunk, hogy ha szomorúak vagyunk, azt csak magunknak köszönhetjük. Ezért mindig
megöljük Istent. Keresztre feszítjük, elégetjük, száműzzük, vagy csak a szívünkben
temetjük el.
– De azok, akik megértik…
– Megváltoztatják a világot. Rengeteg áldozat árán.

A nő, aki rőzsét gyűjtött, észrevette a papot, és futva közeledett felénk.

– Köszönöm, atyám! – mondta, és kezet csókolt a papnak. – A fiú meggyógyította a
férjemet!
– A Szűzanya gyógyította meg – felelte a pap, és meggyorsította a lépteit. – Ő csak
eszköz.
– A fiú volt. Jöjjenek be, kérem.
Azonnal eszembe jutott az előző este. Amikor megérkeztünk a bazilikához, egy férfi
valami ilyesmit mondott: „a férfi, aki maga mellett áll, csodákat tesz!”.
– Sietünk – mondta a pap.
– Nem, nem sietünk – szólaltam meg, és majd' elsüllyedtem szégyenemben a francia ki-
ejtésem miatt. – Fázom, és szívesen meginnék egy kávét.
A nő kézen fogott, és beléptünk. Nagyon kellemes ház volt, de minden fényűzést
nélkülözött: a falai kőből voltak, a padló és a mennyezet pedig fából. A kandalló előtt egy
hetven év körüli férfi ült.
Ahogy megpillantotta a papot, felállt, hogy kezet csókoljon neki.
– Üljön vissza – mondta a pap. – Még meg kell erősödnie.
– Már tíz kilót híztam – felelte a férfi. – De még nem tudok segíteni a feleségemnek.
– Ne törődjön vele. Hamarosan jobban lesz, mint a betegsége előtt.
– Hol van a fiú? – kérdezte a férfi. –Arrafelé láttam menni, amerre mindig –
mondta a nő. – De ma autóval volt.
A pap rám nézett, de nem szólt semmit.
– Adja ránk áldását, atyám – mondta a nő. – Talán atyámnak is van olyan hatalma, mint
annak a fiúnak.
– A Szűzanyának – javította ki a pap.
– A Szűzanyának. Végül is atyám hozta őt ide.
A pap ezúttal kikerülte a tekintetemet.
 – Áldja meg a férjemet, atyám – kérlelte az asszony.
A pap mélyet sóhajtott.
– Álljon meg itt, előttem – mondta a férfinak. Az öreg engedelmeskedett. A pap
lehunyta a
szemét, és elmondott egy Üdvözlégyet. Azután
a Szentlélekhez imádkozott, könyörgött, hogy jöjjön el, és oltalmazza ezt az embert.
Aztán egyszer csak elkezdett nagyon gyorsan beszélni. Olyan volt, mint valami ördög-
űzés, bár nem értettem pontosan, mit mondott. A kezét az öregember vállára tette, majd
lecsúsztatta a karján, egészen az ujjai hegyéig. Ezt többször megismételte.
A kandallóban egyre hangosabban pattogott a tűz. Talán csak véletlen egybeesés volt,
de az is lehet, hogy a pap járt olyan tájakon, amelyekről eddig tudomásom sem volt – s
amelyek befolyásolni tudták az elemeket.
Az asszony és én mindig megijedtünk, ahányszor csak elpattant egy gally. A pap
egyáltalán nem vett tudomást rólunk: átadta magát a hivatásának – a Szűzanya eszközévé
vált, ahogy az imént mondta. Különös nyelven beszélt. Megdöbbentő sebességgel áradtak
belőle a szavak. A keze most már mozdulatlanul nyugodott az öreg vállán.
Aztán ugyanolyan hirtelen, ahogy elkezdte, befejezte a szertartást. Megfordult, és jobb
kezével egy óriási keresztet rajzolva a levegőbe, teljesen hagyományos módon megáldott
minket.
– Az Úr lelke költözzön ebbe a házba – mondta.
Aztán felém fordult, és kért, hogy folytassuk az utunkat.
– De még nem kaptak kávét – sopánkodott az asszony.
– Ha most iszom egy kávét, nem fogok tudni aludni – felelte a pap.
Az asszony nevetett, és mormogott valamit, hogy „még csak reggel van”. De nem
vitatkozott, hiszen már kint voltunk az úton.

– Atyám, ez az asszony valami fiúról beszélt, aki meggyógyította a férjét. Ő volt az,
ugye?
– Igen, ő volt.
Rosszul lettem. Eszembe jutott az előző napi férfi, a bilbaói eset, a madridi előadás, az
emberek, akik csodákról beszéltek, és eszembe jutott, hogy amikor nyolcan egymást
átkarolva imádkoztunk, az volt az érzésem, hogy van köztünk még valaki.
Egy olyan férfit szeretek, akinek gyógyító ereje van. Egy férfit, aki segít a felebarátain,
enyhíti a szenvedést, visszaadja az egészségét a betegnek és a reményt a
hozzátartozóknak. Ilyen fontos küldetés nem fér bele egy kis házikóba, fehér
függönyökkel, kedvenc lemezekkel és könyvekkel.
– Ne hibáztasd magad, gyermekem – mondta.
– Atyám olvas a gondolataimban.
– Igen – felelte a pap. – Én ezt az adományt kaptam, és igyekszem méltó lenni hozzá. A
Szűzanya megtanított rá, hogyan merülhetek el az emberi érzelmek forgatagában, hogy a
lehető legjobban tudjam irányítani őket.
– Atyám is csodákat tesz.
– Én nem tudok gyógyítani. De kaptam egy adományt a Szentlélektől.
– Tehát tud olvasni a szívemben, atyám. És tudja, hogy szeretem, és minden pillanatban
egyre jobban szeretem. Együtt fedeztük fel a világot, és együtt is maradtunk ebben a
világban. Mindennap jelen volt az életemben – akár akartam, akár nem.
Mit mondhattam volna ennek a papnak, aki ott jött mellettem? Soha nem értené meg,
hogy voltak más szeretőim, szerelmes is voltam, és ha hozzámennék valakihez, bizonyára
boldog lennék. Gyerek voltam még, amikor fölfedeztem a szerelmet, de rögtön ki is
vertem a fejemből, Soriában, egy téren.
 De – úgy látszik – nem végérvényesen. Elég volt három nap, hogy visszatérjen az
életembe.
– Jogom van boldognak lenni, atyám. Visszakaptam, amit elveszítettem, és nem akarom
újra elveszíteni. Harcolni fogok a boldogságomért. Ha feladom ezt a harcot, a lelki életről
is lemondok. Ahogy atyám is mondja, eltávolodnék Istentől, és lemondanék női
hatalmamról. Harcolni fogok érte, atyám.
Jól tudtam, hogy mit keres itt ez az alacsony, kövér ember. Azért jött, hogy
meggyőzzön, hogy neki sokkal fontosabb küldetést kell teljesítenie, és hogy rábeszéljen:
hagyjam el.
Nem, egy percig sem hiszem el, hogy ez a pap, aki mellettem gyalogol, azt szeretné, ha
összeházasodnánk, és egy olyan házikóban élnénk, mint az a saint-savini ház. Csak azért
mondta, mert be akar csapni, hogy letegyem a
fegyvert, és aztán – kedvesen mosolyogva – meggyőzzön az ellenkezőjéről.
Most is tudta, mire gondolok, de nem szólt semmit. Persze lehet, hogy tévedtem, és
nem is akart becsapni – de hát én nem tudok mások gondolataiban olvasni. A köd gyorsan
feloszlott, és végre megláttam az utat, a hegyoldalt, a mezőt és a hólepte fákat. Az
érzéseim is kitisztultak.

A fenébe is! Ha tényleg gondolatolvasó, hát tudjon meg mindent! Tudja meg, hogy
tegnap szeretkezni akart velem, de én visszautasítottam – és most nagyon bánom.
Tegnap azt gondoltam, hogy ha el kell mennie, akkor úgy őrzöm meg az emlékeimben,
mint egy gyermekkori jóbarátot. De ez ostobaság. Ha a teste nem is hatolt belém, valami
más, ami sokkal mélyebb, belém hatolt, egészen a szívemig.
– Atyám, én szeretem őt – ismételtem. –Én is. De a szeretet mindig butaságokra
késztet. Engem például arra, hogy megpróbáljam eltéríteni a sorsától.
– Ez nem lesz könnyű, atyám. Tegnap, amikor a barlang előtt imádkoztunk, rájöttem,
hogy én is fel tudom ébreszteni magamban azokat az adományokat, amelyekről atyám
beszélt. És arra fogom használni őket, hogy megtartsam őt.
– Bár úgy lenne – mondta a pap, halvány mosollyal az arcán. – Bárcsak sikerülne.

A pap megállt; elővett egy rózsafüzért a zsebéből. Aztán mélyen a szemembe nézett.
– Jézus azt mondta, hogy ne esküdözzünk, nem esküszöm meg tehát. De annak a
lénynek a színe előtt, akinek léte számomra szent, itt és most kijelentem, hogy nem
kívánom tőle, hogy a hagyományos módon szolgálja az Urat. Nem szeretném, ha
kötelességből lenne belőle pap. Sokféleképpen lehet szolgálni az Istent
– akár a te oldaladon is.
Nehéz volt elhinni, hogy őszintén beszél. Pedig így volt.

– Ott van – mondta a pap.

Odanéztem. Kicsit távolabb megpillantottam egy autót. Azt az autót, amivel idejöttünk
Spanyolországból. – Mindig gyalog jön – mondta mosolyogva.
– De ezúttal azt a látszatot akarta kelteni, hogy messzire utazott.
 A hó átáztatta a cipőmet. De a pap lábán csak egy nyitott szandál volt gyapjúzoknival,
így hát nem akartam panaszkodni.
„Ha ő bírja, én is bírom” – gondoltam. Elindultunk fölfelé a hegyre.
– Mennyit kell gyalogolnunk?
– Legfeljebb fél órát.
– Hova megyünk?
– Találkozunk vele. És még másokkal is. Láttam, hogy nem akar tovább beszélgetni.
Lehet, hogy minden erejére szüksége van a gyalogláshoz.
Némán mentünk egymás mellett. Már majdnem teljesen föloszlott a köd, és megjelent a
nap aranykorongja.
Először láttam teljes pompájában a völgyet: az alattunk csörgedező folyót, néhány
szétszórt települést és Saint-Savint, ami úgy nézett ki, mintha odaszögezték volna a hegy
oldalához. Fölismertem a templomtornyot, egy temetőt, amit addig észre sem vettem, és a
düledező középkori házakat, amelyek a folyóra néztek.
Nem sokkal alattunk, ott, ahonnan jöttünk, most egy pásztor vezette a nyáját.

– Elfáradtam – mondta a pap. – Pihenjünk egy kicsit.

Letöröltük a havat egy szikláról, és nekitámaszkodtunk. A pap jócskán megizzadt – a
lábai pedig bizonyára jéggé fagytak.
– Szent Jakab tartson meg jó erőben, hogy egyszer még végigjárhassam az útját –
mondta a pap, felém fordulva.
Nem értettem ezt a megnyilvánulását, és másról kezdtem beszélni.
– Lábnyomok vannak a hóban – mondtam.
– Némelyik a vadászoktól származik, a többi azoké a nőké és férfiaké, akik folytatni
akarják a régi hagyományt.
– Miféle hagyományt?
– Amit Szent Savinus is gyakorolt. Visszavonulni a világtól, idejönni a hegyekbe, és
gyönyörködni Isten dicsőségében.
– Atyám, valamit nem értek. Tegnap egy olyan férfi volt mellettem, aki a vallásos élet
és a házasság között ingadozott. Ma megtudtam, hogy ez a férfi csodákat tesz.
– Mindannyian csodákat teszünk – mondta a pap. – Jézus azt mondta: ha akkora hitünk
lenne, mint egy mustármag, és azt mondanánk ennek a hegynek: „menj odébb!”, a hegy
odébb menne.
– Nincs szükségem hittanórára, atyám. Szeretem azt a férfit, és mindent tudni akarok
róla, hogy megérthessem, és segíthessek neki. Nem érdekel, mire lennénk képesek, és
mire nem.
A pap mélyet sóhajtott. Egy pillanatra elbizonytalanodott, de aztán elkezdte:

– Egy tudós, aki a majmokat tanulmányozta, Indonézia egyik szigetén megtanított egy
nősténymajmot arra, hogy mossa meg a folyóban a krumplit, mielőtt megeszi. Az étel
sokkal finomabb lesz, ha megszabadítjuk a homoktól és a piszoktól. A tudós – aki ezt azért
csinálta, mert a csimpánzok tanulékonyságáról írt tanulmányt – álmában sem gondolta
volna, mi fog történni ezután. Nagyon meglepődött, amikor azt vette észre, hogy a sziget
többi majma is elkezdi utánozni a nősténymajmot. Mígnem egy szép napon az összes
többi sziget majmai is elkezdték megmosni a krumplit. De a legmegdöbbentőbb ebben az
egészben az, hogy ezeknek a majmoknak semmiféle kapcsolata nem volt azzal a szigettel,
ahol a tudós a kísérletet végezte.

Elhallgatott.
– Érted?
– Nem – feleltem.
– Rengeteg tanulmány született erről a kérdésről. A leginkább elfogadott magyarázat
az, amely szerint ha néhány ember eljut a fejlődés valamely fokára, bizonyos időn belül az
egész emberi faj követni fogja. Nem tudjuk, hány
ember szükséges hozzá, hogy elindítson egy ilyen hullámot. De az biztos, hogy a
jelenség létezik.
– Mint a Szeplőtelen Fogantatás története – mondtam. – Egyszerre jelent meg a
vatikáni bölcseknek és a tudatlan parasztlánynak.
– A világnak lelke van, és néha elérkezik a pillanat, amikor ez a lélek mindenben és
mindenkiben egyszerre cselekszik.
– Női lelke van.
Nevetett, de nem tudtam meg, min nevet.
– A jelek szerint a Szeplőtelen Fogantatás dogmája nem csupán a Vatikán ügye volt –
mondta. – Nyolcmillió ember írta alá azt a kérvényt, amelyet benyújtottak a pápának. A
világ minden tájáról érkeztek aláírások. A dolog benne volt a levegőben.

– Ez az első lépés, atyám?

– Mihez?
– Azon az úton, amely elvezet bennünket ahhoz a felismeréshez, hogy a Szűzanya
valójában Isten női arcának a megtestesülése. Végül is azt már elfogadtuk, hogy Jézus
testesítette meg a férfiúi arcát.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Mikor jön el az, az idő, amikor elfogadjuk végre, hogy a Szentháromságban a nőnek
is helye van? Mikor ismerjük el az Anya, a Fiú és a Szentlélek Szentháromságát?
– Menjünk tovább – mondta a pap. – Túl hideg van ahhoz, hogy itt álldogáljunk.

– Nemrég észrevetted, hogy szandálban vagyok – mondta.

– Maga tényleg gondolatolvasó? – kérdeztem.
Nem válaszolt.
– Elmesélek egy részletet rendünk alapításának történetéből – mondta. – Mezítlábas
karmeliták vagyunk, az Avilai Szent Teréz által bevezetett regulákat követjük. Télen
szandálban járunk: aki képes uralkodni a testén, az a lelkén is képes. Teréz nagyon szép nő
volt, akit azért adott zárdába az apja, hogy előkelő nevelést kapjon. Egy szép napon,
amikor a kerengőn sétált, megszólította Jézust, és elkezdett beszélgetni vele. Az
elragadtatás pillanataiban olyan erős és mély extázisba esett, hogy teljesen átadta magát az
érzésnek, és hamarosan megváltozott az élete. Látván, hogy a karmelita kolostorok
házasságközvetítő irodákká züllöttek, elhatározta, hogy alapít egy új rendet,
amely Krisztus és a karmeliták eredeti tanításait követi. Szent Teréznek először
önmagát kellett legyőznie, aztán korszakának nagy hatalmaival – az egyházzal és az
állammal – kellett szembenéznie. De rendületlenül ment előre, mert meg volt győződve
arról, hogy fontos küldetést teljesít. Egy szép napon – amikor lélekben éppen
meggyöngült – egy rongyos nő jelent meg a házban, ahol lakott. Mindenáron beszélni
akart az apácával. A ház tulajdonosa alamizsnát ajánlott neki, de ő visszautasította, és azt
mondta, hogy csak akkor megy el onnan, ha beszélt Terézzel. Három napig várta kint –
étlen-szomjan. Az apáca megszánta, és be akarta engedni. „Nem – mondta a ház
tulajdonosa. – Őrült.” „Ha hallgatnék az emberekre, saját magamat is őrültnek kéne
tartanom – felelte az apáca. – Lehetséges, hogy ez a nő ugyanabban az őrültségben
szenved, amelyikben én: a megfeszített Krisztusért lángol.”
– Szent Teréz beszélgetett Krisztussal – mondtam.
– Igen – felelte. – De térjünk vissza a történethez. Az apáca fogadta a nőt. A nő azt
mondta, hogy Granadából való, és Mária de Jesus Yepesnek hívják. Karmelita novícia
volt, de egyszer megjelent neki a Szűzanya, és arra kérte, hogy alapítson kolostort, amely
a rend eredeti regulái szerint él.
„Mint Szent Teréz” – gondoltam.
– Mária de Jesus még aznap kilépett a rendből, és elindult gyalog, mezítláb Rómába.
Két évig zarándokolt – két évig a szabad ég alatt aludt, hol fázott, hol melege volt,
alamizsnából és az emberek jóindulatából élt. Csoda volt, hogy megérkezett. De még
nagyobb csoda volt, hogy IV Pius pápa fogadta őt.
– Mert a pápa is úgy gondolkodott, ahogyan Teréz és még sokan mások – vontam le a
következtetést.
Ahogy Bernadette-nek fogalma sem volt a vatikáni döntésről, és ahogy a többi sziget
majmai nem tudtak a tudós kísérletéről, Mária de Jesus és Teréz sem ismerték egymás
gondolatát.
Kezdtem érteni, miről van szó.

Egy erdőn haladtunk keresztül. Ahogy a köd teljesen feloszlott, a fák száraz, hólepte
legfelsőbb ágain megcsillantak a nap első sugarai.
– Tudom, mire akar kilyukadni, atyám.
– Igen. A világ időnként elérkezik egy olyan pillanathoz, amikor egyszerre többen
ugyanazt a parancsot kapják.
– Kövesd az álmaidat, változtasd meg az életed, és lépj rá Isten ösvényére. Tégy
csodákat. Gyógyíts. Prófétálj. Hallgass az őrangyalodra. Változz meg. Legyél harcos, és
harcolj boldogan.
– Merj kockáztatni.
Most már mindent elárasztott a napfény. Ragyogott a hó, és a vakító fény már bántotta
a szememet. Ugyanakkor mintha csak megerősítette volna a pap szavait.
– És ennek mi köze van hozzá?
– Még csak a történet hősoldalát meséltem el. Még semmit nem tudsz a hősök lelkéről.

Hosszú szünetet tartott.

– A szenvedésről – folytatta. – Az átalakulás pillanataiban születnek a mártírok. Ahhoz,
hogy az emberek követhessék az álmaikat, másoknak föl kell áldozniuk magukat. El kell
viselniük, hogy nevetségessé válnak, üldözik őket, és nem hisznek nekik.
– Az egyház máglyára küldte a boszorkányokat, atyám.
– Igen. A rómaiak pedig oroszlánok elé vetették a keresztényeket. Akik a máglyán vagy
az arénában haltak meg, azok hamarosan ünnepelt hősökké váltak az emberek
emlékezetében – és ez rendjén is van. De ma valami sokkal borzalmasabbal kell
szembenézniük a Fény harcosainak, ami egyáltalán nem olyan felemelő, mint a
mártírhalál. Az ő haláluk lassú és fájdalmas: a szégyen és a megaláztatás emészti el őket.
Ez történt Szent Terézzel is, aki egész hátralévő életében szenvedett. És ez történt Mária
de Jesussal. És ez történt a vidám fátimai gyerekekkel: Jacinta és Francisco néhány hónap
múlva meghalt, Lucia pedig kolostorba vonult, ahonnan soha többé nem tette ki a lábát.
– De Bernadette-tel nem ez történt.
– De igen. Börtönbe vetették, megalázták, nem hittek neki. Ezt biztosan Ő is elmesélte
neked. Biztosan idézte a Jelenések szavait.
– Csak néhányat – válaszoltam.
– A Szűzanya azon mondatai, amelyeket a lourdes-i jelenései alatt mondott, nem
töltenének meg egy fél oldalt sem. De egy valamit
világosan közölt a pásztorlánnyal: „Nem ígérem, hogy boldog leszel ezen a
földön.” S hogy miért kellett figyelmeztetnie és vigasztalnia Bernadette-et? Mert tudta,
micsoda szenvedés vár rá, ha elfogadja a küldetését.
Bámultam a napot, a havat és a lombtalan fákat.
– Ő egy forradalmár – folytatta a pap, és hangja megtelt alázattal. – Nagy hatalma van,
a Szűzanyával beszélget. Ha összeszedné az erejét, ott lehetne az élen, ő lehetne az egyik
úttörője az emberiség lelki átalakulásának. A világ nagyon fontos pillanat előtt áll. Ha
azonban ezt az utat választja, sokat fog szenvedni. Korán világosodott meg. Eléggé
ismerem már az emberi lelket, hogy tudjam, mi vár rá.

A pap felém fordult, és megfogta a vállam.

– Kérlek – mondta. – Óvd meg őt a szenvedéstől és a tragédiától. Nem fogja kibírni.
– Megértem, hogy szereti, atyám. Megrázta a fejét.
– Nem, semmit nem értesz. Túl fiatal vagy még, nem tudod, milyen gonosz a világ.
Ebben a pillanatban magadat is forradalmárnak gondolod. Úgy érzed, együtt
megváltoztathatjátok a világot, új utakat nyithattok, és a szerelmi történetetek legendává
válik, s nemzedékeken keresztül fönnmarad. Még mindig elhiszed, hogy a szerelem
győzhet.
– És nem így van? Nem győzhet a szerelem?
– De igen, győzhet. Ha majd eljön az ideje. Ha véget értek az égi háborúk.
– Szeretem. Nem hiszem, hogy meg kéne várnom az égi háborúk végét. A szerelmem
győzni fog.
A távolba meredt.
– Babilon folyóvizeinél, ott ültünk, és sírtunk – mondta, mintha csak magában
beszélne. –A fűzfákra, közepette, oda függesztettük hárfáinkat.
– Milyen szomorú – mondtam.
– Ezek a zsoltár első sorai. A száműzetésről szól, azokéról, akik el akartak jutni az
ígéret földjére, de nem juthattak el. És ez a száműzetés még eltart egy darabig. Hogy
tudnám megakadályozni a szenvedését valakinek, aki idő előtt akar visszatérni a
Paradicsomba?
– Sehogy, atyám. Sehogy.
 – Ott van – mondta a pap.
–
Megláttam. Úgy kétszáz méterre lehetett tőlem. Meztelen felsőtesttel térdepelt a hóban,
s messziről is jól láttam, milyen piros a bőre a hidegtől.
Lehajtott fejjel, imára kulcsolt kézzel térdelt. Nem tudom, hogy az előző esti szertartás
hatása alatt, vagy a rőzsét gyűjtő asszony miatt éreztem úgy, hogy akit nézek, annak óriási
spirituális ereje van. És nem evilági lény: Istennel és a mennyország megvilágosodott
lelkeivel él egy világban. A körülötte ragyogó hó még erősebbé tette ezt a benyomást.
– Mások is vannak ezen a hegyen, akik azt csinálják, amit ő – mondta a pap. – Egész
nap imádkoznak, eggyé válnak Istennel és a Szűzanyával. Angyalokkal és szentekkel
beszélgetnek, próféciákat és bölcsességeket hallgatnak meg, amelyeket aztán közvetítenek
a hívők egy
kis csoportjának. Ha csak ennyit csinálna, nem is lenne baj. Csakhogy ő nem fog itt
maradni. Be fogja utazni a világot, hogy mindenütt terjessze a Nagy Anya eszméjét. És az
egyháznak ez nem fog tetszeni. A világ pedig kész megkövezni azokat, akik elsőként
hirdetik ezt az eszmét.
– És virágesőt fog szórni azokra, akik később követni fogják őket.
– Igen. De ezt ő már bizonyosan nem fogja megérni.
A pap elindult felé.

– Hova megy?
– Fölébresztem a révületből. Megmondom, hogy tetszel nekem, és áldásom adom rátok.
Itt akarom megtenni, ezen a helyen, amely számára szent.
Émelyegni kezdtem, mint aki fél valamitől, de nem tudja, mi az.
– Hadd gondolkodjak, atyám. Nem tudom, helyes-e.
– Nem helyes – felelte. – Sok szülő azért hibázik, mert azt hiszi, tudja, mi a legjobb a
gyerekeinek. Én nem vagyok az apja, és tudom, hogy helytelenül cselekszem. De be kell
teljesítenem a sorsomat.
Egyre idegesebb lettem.
– Ne zavarjuk meg – mondtam. – Hagyjuk, hadd fejezze be az imáját.
– Nem szabadna itt lennie. Veled kéne lennie.
– Talán éppen a Szűzanyával beszélget.
– Lehet. De akkor is oda kell mennünk. Ha meglát minket együtt, tudni fogja, hogy
mindent elmeséltem neked. Tudja, mi a véleményem.
– De ma van a Szeplőtelen Fogantatás napja
– vitatkoztam. – Nagyon sokat jelent neki ez a nap. Láttam, milyen boldog volt tegnap
éjjel, a barlangnál.
– A Szeplőtelen Fogantatás mindannyiunknak sokat jelent – felelte a pap. – De most én
mondom, hogy nem akarok a vallásról vitatkozni. Menjünk oda.
– Miért most, atyám? Miért most azonnal?
– Mert tudom, hogy most dől el a jövője. És lehet, hogy a rossz utat választja.
Megfordultam, és elindultam lefelé, azon az úton, amelyiken feljöttünk. A pap utánam
jött.
– Mit csinálsz? Nem érted, hogy egyedül te mentheted meg? Nem érted, hogy szeret, és
mindent otthagyna érted?
 Egyre gyorsabban mentem, és nehéz volt lépést tartani velem. De a pap csak jött
utánam.
– Pontosan ebben a pillanatban hozza meg a döntést! Lehet, hogy úgy dönt, hogy
elhagy!
– kiáltotta. – Harcolj a férfiért, akit szeretsz! De nem álltam meg. Olyan gyorsan
mentem,
amilyen gyorsan csak bírtam, és magam mögött hagytam a hegyet, a papot, a választást.
Tudtam, hogy a férfi, aki mögöttem lohol, olvas a gondolataimban, és azt is tudtam, hogy
felesleges minden próbálkozás, hogy visszafordítson. De nem adta fel, győzködött, érvelt,
harcolt egész úton.
Mígnem odaértünk a sziklához, ahol félórája megpihentünk. Kimerülten lerogytam a
földre.
Nem gondoltam semmire. Szerettem volna elmenekülni, egyedül lenni, szerettem
volna, ha van időm átgondolni az egészet.

A pap pár perc múlva utolért. Őt is kimerítette a gyaloglás.

– Látod ezeket a hegyeket körülöttünk? –kérdezte. – Ők nem imádkoznak, ők maguk az
Isten imái. Mert megtalálták a helyüket a világban, és ott is maradnak. Már itt voltak,
mielőtt az ember fölnézett az égre, meghallotta a mennydörgést, és feltette a kérdést, hogy
ki teremtette mindezt. Megszületünk, szenvedünk, meghalunk, de ezek a hegyek még
mindig itt lesznek. Eljön a pillanat, amikor majd el kell gondolkodnunk azon, hogy
megéri-e ennyit erőlködni. Miért ne lehetnénk mi is olyanok, mint ezek a hegyek: bölcsek,
maradiak, helyhez kötöttek? Minek kockáztatni? Mi értelme megváltoztatni néhány tucat
embert – akik rögtön el is felejtik, mit tanítottunk nekik, és új kalandok után néznek?
Miért nem várjuk meg inkább, hogy bizonyos számú majom-ember magától megtanulja,
amit kell, és aztán ez a tudás szenvedés nélkül terjedjen el a világban?
– Valóban így gondolja, atyám? Várt néhány pillanatig.
– Olvasol a gondolataimban? – kérdezte.
– Nem. De ha így gondolná, nem választotta volna a vallási pályát.
– Sokszor próbáltam megérteni a sorsomat – mondta. – De még nem sikerült.
Beletörődtem, hogy csak egy névtelen katona vagyok Isten seregében, és semmi mást nem
csinálok, csak próbálom megmagyarázni az embereknek, hogy miért van szenvedés,
fájdalom és igazságtalanság a földön. Ez minden. Kérem őket, hogy legyenek jó
keresztények, mire ők mindig azt kérdezik: „Hogy hihetnék Istenben, amikor annyi
szenvedés van a világon?” Én próbálom megmagyarázni azt, amire nincs magyarázat.
Próbálom elmondani, hogy mindannyian egy nagy terv részei vagyunk. Hogy az angyalok
háborúznak egymással, és ebbe a háborúba minket is bevontak. Próbálom meggyőzni őket
arról, hogy ha néhány embernek lesz elég hite, hogy megváltoztassa a környezetét, az
hamarosan az egész emberiség hasznára válik. De nem hisznek nekem. És nem tesznek
semmit.
– Olyanok, mint a hegyek – mondtam. –Szépek. Aki megpillantja őket, nem tud nem
arra gondolni, milyen csodálatos a Teremtés. Az élő bizonyítékai Isten irántunk érzett
szeretetének. De a hegyek sorsa csupán ez a tanúság. Nem olyanok, mint a folyók,
amelyek mozognak, és alakítják a tájat.
– Igen. De miért ne lehetnénk mégis olyanok, mint a hegyek?
– Talán azért, mert bizonyára szörnyű sorsuk van – feleltem. – Kénytelenek mindig
ugyanazt a tájat bámulni.

A pap nem mondott semmit.

– Én megtanultam olyan lenni, mint a hegyek – folytattam. – Mindennek megvolt a
maga biztos helye körülöttem. Köztisztviselőnek készültem, úgy terveztem, hogy férjhez
megyek, aztán továbbadom a gyermekeimnek a szüleim vallását, holott magam már nem
voltam hívő. Ma viszont kész vagyok megváltozni, otthagyni a régi életemet és követni a
férfit, akit szeretek. Milyen jó, hogy már nem vagyok hegy: nem bírtam volna sokáig.
– Bölcsen beszélsz, gyermekem.
– Magam is csodálkozom. Azelőtt csak a gyerekkoromról tudtam beszélni.

Fölálltam, és indultam tovább lefelé. A pap tiszteletben tartotta a hallgatásomat, és nem

szólt hozzám, amíg le nem értünk az országútig.
Megragadtam a kezét, és megcsókoltam.
– Most elbúcsúzom. De szeretném, ha tudná, hogy megértem a szeretetét, amit iránta
érez.
A pap elmosolyodott.
– Én is megértem a te szeretetedet – mondta.

A nap hátralévő részét azzal töltöttem, hogy a völgyben sétáltam. Játszottam a hóban,
elmentem a szomszéd faluba, ettem egy májkrémes szendvicset, és néztem, hogyan
fociznak a helybéli srácok.
Egy másik falu templomában gyertyát gyújtottam. Lehunytam a szemem, és
ismételgettem az imákat, amelyeket előző nap tanultam. Aztán értelmetlen szavakat
kezdtem mormolni, miközben mereven néztem az oltár mögötti Krisztus-képet. Lassan
szétáradt bennem a nyelvek adománya. Sokkal könnyebben ment, mint gondoltam.
Talán ostobaságnak tűnik olyan szavakat mormolni, amelyek nem jelentenek semmit,
és az eszünk nem foghatja föl az értelmüket. De rajtuk keresztül a Szentlélek szólt
hozzám, és olyan dolgokat mondott, amikre szükségem volt.
Amikor úgy éreztem, hogy kellőképpen megtisztultam, lehunytam a szemem, és
elkezdtem imádkozni.
„Szűz Mária, add vissza a hitem! Hadd legyek én is eszköz a kezedben. Add meg a
lehetőséget, hogy a szerelmen keresztül tanuljak! Hiszen a szerelem soha senkit nem
térített el az álmaitól. Hadd legyek társa és szövetségese a férfinak, akit szeretek. Ő pedig
hadd tegye, amit tennie kell – de mellettem.

Már majdnem éjszaka volt, amikor visszatértem Saint-Savinbe. Az autó ott állt a ház
előtt, amelyben a szobát béreltük.
– Hol voltál? – kérdezte, amint megpillantott.
– Sétáltam és imádkoztam – válaszoltam. Erősen magához szorított.
– Már azt hittem, hogy elmentél. És nagyon féltem, mert te vagy nekem a legdrágább
ezen a földön.
– Nekem pedig te – feleltem.
 Megálltunk egy településen San Martin de Unx közelében. Az előző napi esőzés és
havazás miatt jóval lassabban keltünk át a Pireneusokon, mint ahogy terveztük.
– Remélem, találunk valami helyet, ami még nyitva van – mondta, miközben kiszállt a
kocsiból. – Éhes vagyok.
Nem mozdultam.
– Gyere már – hívott, és kinyitotta nekem az ajtót.
– Szeretnék feltenni egy kérdést. Egy kérdést, amit egyszer sem tettem fel, mióta együtt
vagyunk.
Azonnal elkomorodott. Magamban nevettem az aggodalmán.
– Nagyon fontos kérdés?
– Nagyon fontos – feleltem, és igyekeztem komolynak látszani. – A kérdésem a
következő: hova megyünk?
Kitört belőlünk a nevetés.
– Zaragozába – felelte megkönnyebbülten. Kiszálltam az autóból, és elindultunk, hogy
keressünk egy éttermet. Eléggé lehetetlennek tűnt, hogy találunk egy olyat, amely még
nyitva van: késő éjszaka volt.
„Nem, nem lehetetlen. A Másik már nincs velem. Csodák pedig vannak” – mondtam
magamban.
– Mikor kell Barcelonába érned? – kérdeztem.
Nem válaszolt, és komoly lett az arca. „Nem kéne ilyeneket kérdeznem” – gondoltam.
„Úgy tűnhet fel, mintha irányítani akarnám az életét.”
Egy darabig csak mentünk egymás mellett szótlanul. A városka főterén
megpillantottunk egy kivilágított feliratot: Mesón El Sol.
– Az ott nyitva van. Menjünk enni. Csak ennyit mondott.

A piros paprika és a szardella csillag alakzatban volt elrendezve a tányéron. Mellette

néhány papírvékonyra szeletelt manchego sajt.
Az asztal közepén egy égő gyertya és egy fél üveg Riója bor.
– Ez egy középkori borospince volt – mondta a fiú, aki kiszolgált minket.
Rajtunk kívül nem volt más vendég a bárban. Egyszer csak fölállt az asztaltól, és
odament a telefonhoz. Amikor visszajött, meg akartam kérdezni, hogy kivel beszélt – de
ezúttal visszafogtam magam.
– Hajnali fél háromig vagyunk nyitva – mondta a fiú. – De ha akarják, hozhatunk még
sonkát, sajtot és bort, és itt maradhatnak a téren. Az ital majd elűzi a hideget.
– Nem maradunk olyan sokáig – felelte. –Virradat előtt Zaragozában kell lennünk.
A fiú visszament a pult mögé. Újra megtöltöttük a poharunkat. Ismét kezdtem olyan
könnyűnek érezni magam, mint Bilbaóban. A kellemes mámor most is segített, hogy ki
merjük mondani, amit gondolunk, és meg tudjuk hallgatni egymást.
– Fáradt vagy már a vezetéshez, és ittunk is – mondtam, miután lenyeltem egy nagy
kortyot. – Jobb lenne, ha itt maradnánk. Láttam erre egy paradort.
Bólintott.
– Nézd meg ezt az asztalt – szólalt meg. –A japánok ezt sibuminak hívják, ami annyit
tesz: az egyszerű dolgok igazi bonyolultsága. Az emberek fognak egy csomó pénzt, drága
helyekre mennek, és azt hiszik, hogy most aztán különlegesek.
 Ittam még egy kis bort. A parador*. Még egy éjszaka mellette. A csodálatos módon
visszanyert szüzességem.
– Érdekes, ha egy papnövendék bonyolultságról és különlegességről beszél – mondtam,
és próbáltam másra koncentrálni.
– Igen, ezt a szerzetesrendben tanultam. Minél közelebb jutunk Istenhez a hit által,
annál egyszerűbbnek látjuk. És minél egyszerűbb, annál erősebb a jelenléte.
Lecsúsztatta a kezét az asztalról.
– Krisztus ácsként kezdte, fát darabolt, székeket, ágyakat és szekrényeket csinált,
miközben a küldetésére készült. Ácsként kezdte, hogy megmutassa: nem számít, mivel
foglalkozunk, mert bármi elvezethet Isten szeretetéhez.
Hirtelen elhallgatott.
– De nem erről akarok beszélni – mondta. –Másfajta szeretetről akarok beszélni.
Megérintette az arcomat. A bor megkönnyítette a dolgát. És az enyémet is.
– Miért hallgattál el? Miért nem akarsz Istenről, Szűz Máriáról és a vallásos életről
beszélni?
– Másfajta szeretetről akarok beszélni – ismételte. – Arról, amit egy férfi és egy nő
érezhet egymás iránt, és ami szintén csodákat tehet.
Megfogtam a kezét. Lehet, hogy ismerte az Istennő titkait – de a szerelemről csak
annyit tudott, amennyit én. Hiába utazott olyan sokat.
És a szerelem nem adja olcsón magát. Nagy kockázatot kellett vállalnia: a
kezdeményezését. De nekem – mint minden nőnek – még nagyobb kockázatot kellett
vállalnom: az odaadásét.
Sokáig ültünk így, egymás kezét fogva. Láttam a szemében az ősi szorongást, amit az
igaz szerelem ültet belénk, mintha próbára akarna tenni. Láttam a múlt éjszakai
visszautasítás emlékét, az éveket, amelyeket egymástól távol töltöttünk, és a kolostorban
töltött időt, ahol egy olyan világot keresett, amelyben ezek a dolgok nem történhetnek
meg.
Láttam a szemében, hogy rengetegszer elképzelte már ezt a pillanatot: hogy mi lesz
körülöttünk, milyen lesz a hajam, milyen színű ruha lesz rajtam. Szerettem volna azt
mondani, hogy „igen”, hogy nem fogom visszautasítani, s hogy a szívem megnyerte a
háborút. Szerettem volna elmondani, mennyire szeretem, és mennyire kívánom.
De hallgattam. Csak figyeltem, mint valami álmot, a belső küzdelmét. Láttam, hogy ott
lebeg előtte a tegnapi „nem”, a félelem, hogy elveszít, a kemény szavak, amelyeket
hasonló pillanatokban kellett elviselnie – mert mindenki keresztülmegy ilyeneken, és
mindenki kap sebeket.
Elkezdtek csillogni a szemei. Tudtam, hogy most legyőzött minden félelmet.
Ekkor megfogtam egy poharat, és az asztal szélére tettem.
– Le fog esni – mondta.
– Pontosan. Azt akarom, hogy lökd le.
– Törjek össze egy poharat?
Igen, törjön össze egy poharat. Látszólag egyszerű, mégis nehéz megtenni, mert olyan
félelmek rejlenek benne, amelyeket soha nem érthetünk meg igazán.
Mit számít az, ha összetörünk egy olcsó poharat? Hiszen mindenkivel előfordult már –
véletlenül.
– Törjek össze egy poharat? – kérdezte ismét. – De miért?
– Magyarázhatnám – feleltem. – De igazából csak úgy; azért, hogy összetörjön.
– Érted törjem össze?
– Dehogy.
Nézte az üvegpoharat az asztal szélén – és aggódott, hogy le fog esni.
„Te azt mondanád, hogy ez egy beavatási szertartás” – gondoltam, és kedvem lett volna
hangosan is kimondani. „Ez a tilos. Az ember nem törögeti szándékosan a poharakat. Az
éttermekben, és otthon is, mindig nagyon ügyelünk arra, hogy ne tegyük a poharakat az
asztal szélére. A világ megköveteli, hogy vigyázzunk a poharakra, nehogy leessenek a
földre.
De amikor véletlenül összetörünk egyet, rájövünk, hogy nem is olyan nagy dolog. A
pincér közli velünk, hogy „semmi baj”, és én még soha nem láttam, hogy valakivel
kifizettettek volna egy összetört poharat. A poharak össze-törése hozzátartozik az élethez,
és nem okozunk vele nagy kárt magunknak, az étteremnek vagy az ismerőseinknek.
Meglöktem az asztalt. A pohár megingott, de nem esett le.
– Vigyázz! – kiáltott fel ösztönösen.
– Törd össze a poharat – ismételtem. „Azért törd össze, mert ez egy szimbolikus
cselekedet” – gondoltam. „Próbáld megérteni, hogy nekem sokkal fontosabb dolgokat
kellett magamban összetörnöm, mint ez a pohár, és most boldog vagyok, hogy megtettem.
Gondolj a lelkedben dúló harcra, és törd össze ezt a poharat.”
Mert a szüleink megtanítottak arra, hogy vigyázni kell a poharak – és a testek –
épségére. Megtanítottak, hogy a gyerekkori szenvedély nem teljesülhet be, hogy nem
szabad szerzeteseket elcsábítani, hogy csodák nincsenek, és hogy nem szokás úgy
elutazni, hogy nem tudjuk, hova megyünk.
Kérlek, törd össze ezt a poharat – és szabadíts meg bennünket az átkozott
előítéleteinktől, és a hülye mániától, hogy mindent meg kell magyarázni, és hogy csak azt
merjük megtenni, amit a többiek helyeselnek.
– Törd össze ezt a poharat – kértem még egyszer.
Mereven a szemembe nézett. Majd lassan végigcsúsztatta a kezét az asztalon, és
megfogta a poharat. Aztán egy hirtelen mozdulattal lelökte a földre.
A csörömpölésre mindenki felkapta a fejét. S ő ahelyett hogy bocsánatot kért volna,
csak nézett és mosolygott – én pedig visszamosolyogtam rá.
– Semmi baj – kiabálta a felszolgálófiú.

De ő meg sem hallotta. Fölállt, belemarkolt a hajamba, és megcsókolt.

Én is megragadtam a haját, minden erőmmel magamhoz szorítottam, és beleharaptam
az ajkába. Éreztem a nyelvét a számban. Milyen régóta vártam már erre a csókra. A
csókra, amely gyermekkorunk ködében született, amikor még nem is érthettük, mi az a
szerelem. A csókra, ami akkor is mindig ott lebegett a levegőben, amikor felnőttünk, ami
egy medálba zárva beutazta a világot, s ami ott rejtőzött a tankönyvhalmok alatt. A csók,
amelyet annyiszor elveszítettünk, s amelyet most újra megtaláltunk. Ebben a csókban,
amely csak egy percig tartott, évek sűrűsödtek össze: a keresés, a csalódások és az
elérhetetlen álmok évei.
Szenvedélyesen csókoltam. Ha az a néhány ember, aki ott volt a bárban, nézett minket,
bizonyára azt gondolta, hogy csak egy csókolózó párt lát. Nem tudhatták, hogy abban a
csókban benne van az egész életem, az ő élete, és minden ember élete, aki vár valamire,
álmodik, és keresi a helyét a világban.
Abban az egyetlen percben benne volt életem minden boldog pillanata.

*Parador: régi vár vagy műemlék, amelyet a spanyol kormány szállodává alakított – szerző jegyzete
 Levetkőztetett és belém hatolt – erőteljesen, kétségbeesetten és szenvedélyesen. Kicsit
fájt, de ez egyáltalán nem érdekelt. Ahogy a gyönyör sem érdekelt abban a pillanatban.
Simogattam a fejét, hallgattam a nyögéseit, és köszönetet mondtam az Úrnak, mert itt volt,
bennem, és úgy éreztem, mintha életemben először csinálnám.
Egész éjszaka szeretkeztünk – és a szerelem összemosódott az alvással és az álmokkal.
Éreztem őt magamban, és magamhoz szorítottam, hogy biztos lehessek abban, hogy
tényleg igaz, s hogy ne mehessen el hirtelen – mint egy kóbor lovag, aki valaha itt élt,
ebben a várban, amelyet azóta szállodává alakítottak. A néma kőfalak udvarhölgyek
történeteit sóhajtották, akik éjjel-nappal az ablak mellett ültek, és vártak, hulló könnyeiken
keresztül néztek a messzeségbe, hátha feltűnik egy apró jel, hátha megcsillan egy halvány
reménysugár.
És megfogadtam, hogy velem soha nem fog ilyesmi történni. Én soha nem fogom őt
elveszíteni. Mindig mellettem lesz – mert miközben az oltár mögötti feszületre szegeztem
a tekintetem, hallottam a Szentlélek szavait, és tőlük tudom, hogy nem követek el bűnt.

Társa leszek egy életen keresztül, és együtt megszelídítjük a világot, ami új teremtés
előtt áll. Hirdetjük a Nagy Anyát, harcolunk Mihály arkangyal oldalán, és együtt éljük át
az élen járók szenvedését és dicsőségét. Ezt mondták nekem a szavak – s én visszanyertem
a hitem, és tudtam, hogy igazat mondanak.

1993. december 9., csütörtök

Arra ébredtem, hogy a keze az ölemben pihen. Már fényes nappal volt, és megszólalt
egy közeli templom harangja.
Megcsókolt. Még egyszer végigsimogatta a testem.
– Mennünk kell – mondta. – Vége van az ünnepeknek, és biztosan óriási dugó van az
autópályákon.
– Nem akarok visszamenni Zaragozába – feleltem. – Oda akarok menni, ahova te.
Nemsokára kinyitnak a bankok, és a kártyámmal tudok pénzt felvenni, hogy vásároljak
néhány ruhát.
– Azt mondtad, hogy nincs sok pénzed.
– Megoldom valahogy. Könyörtelenül szakítanom kell a múltammal. Ha visszamegyek
Zaragozába, úgy fogom érezni, hogy hülyeséget csináltam, s hogy már úgysincs sok hátra
a vizsgákig, és két hónapot igazán kibírunk egymás nélkül, amíg befejezem a
tanulmányaimat. És
ha sikerül a vizsgám, nem akarom majd elhagyni Zaragozát. Nem, nem mehetek vissza.
Le kell rombolnom az összes hidat, amely összeköt azzal a nővel, aki voltam.
– Barcelona – dünnyögte magában.
– Tessék?
– Semmi. Utazgassunk még egy kicsit.
 – De neked még van egy előadásod. –Addig még van két nap – felelte. Valahogy
furcsán csengett a hangja. – Menjünk el valahova. Nem akarok rögtön Barcelonába
menni.
Fölkeltem. Nem akartam a problémákkal foglalkozni. Ha valakivel először
szeretkezem, másnap reggel mindig ugyanazzal a furcsa érzéssel ébredek, ami az
ünnepélyesség és a szégyen keveréke.
Odamentem az ablakhoz, résnyire elhúztam a függönyt, és kinéztem a kis utcácskára. A
házak erkélyén ruhák száradtak. Odakint még mindig harangoztak.
– Van egy ötletem – mondtam. – Menjünk el oda, ahol gyerekkorunkban már jártunk.
Azóta egyszer sem voltam ott.
– Hol?
– Menjünk el a piedrai kolostorhoz.

Amikor kiléptünk a szállodából, még mindig kongtak a harangok, és azt javasolta, hogy
térjünk be a templomba.
– Mást se csinálunk – feleltem. – Templomok, imák, szertartások…
– Szeretkeztünk – mondta. – Háromszor berúgtunk. Sétáltunk a hegyekben. Egyaránt
szem előtt tartottuk Isten szigorát és kegyességét.
Már megint hülyeséget mondtam. Hozzá kell szoknom ehhez az új élethez.
– Bocsáss meg – mondtam.
– Csak egy rövid időre térünk be. Ez a harangszó jel.
Teljesen igaza volt, de ezt csak másnap értettem meg. Betértünk a templomba, aztán
anélkül hogy meg tudtuk volna fejteni a titkos jel értelmét, kijöttünk, beültünk az autóba,
és négy órát utaztunk, míg odaértünk a piedrai kolostorhoz.

A kolostor teteje régen beomlott, és a szobroknak hiányzott a fejük – kivéve egyet.

Körülnéztem. Annak idején bizonyosan erős akaratú férfiak laktak itt, akik mindig
ügyeltek arra, hogy minden egyes kő tiszta legyen, s hogy lehetőleg minden padot a
korszak valamelyik nagy tekintélye foglalja el.
Most azonban csak romokat láttam. Romokat, amelyeket gyerekkorunkban várakká
varázsolt a képzeletünk, romok, amelyek közt annyit játszottunk, s ahol annyiszor
kerestem az én kis hercegemet.
A piedrai kolostor szerzetesei évszázadokon keresztül őrizték a saját kis
Paradicsomukat. S mivel a kolostort egy medencébe építették, ingyen jutottak hozzá
ahhoz, amit a szomszédos települések lakói csak koldulással tudtak megszerezni: a vízhez.
A Piedra folyó itt több tucat vízesésre, patakra és tóra szakadt, így lehetővé tette, hogy
buja növényzet alakuljon ki körülötte.
De ha az ember gyalogol néhány száz métert, máris kiér a kanyonból, és a szárazság és
pusztulás látványa fogadja. Maga a folyó is, miután átszelte a medencét, kicsiny patakként
csordogál tovább – mintha minden erejét és energiáját otthagyta volna.
A szerzetesek tudták ezt, és drágán szállították a vizet szomszédaiknak. A kolostor
történetében egymást követték a csaták a szerzetesek és a falvak között.
 Mindeközben Spanyolország is rengeteget háborúzott, így aztán a piedrai kolostort át
kellett alakítani kaszárnyává. A templom központi hajójában lovak sétálgattak, a padok
között katonák táboroztak, akik pornográf történetekkel szórakoztatták egymást, és a
szomszéd falvak asszonyaival háltak.
Késve bár, de a szerzeteseket utolérte a bosszú: a kolostort kifosztották és lerombolták.
Örökre vége lett a paradicsomi életnek. Most a jogi csaták követték egymást, és az
egyik per során valaki azt mondta, hogy a szomszédos települések lakói valójában nem
tettek egyebet, mint végrehajtották Isten egyik parancsát. Krisztus ugyanis azt mondta:
„adjatok inni a szomjazónak”. A papok azonban süketek maradtak e szavakra, így hát Isten
elűzte őket, mert senki sem birtokolhatja a természetet.
És talán ez az oka annak is, hogy – bár a kolostor nagy részét újjáépítették, és
szállodává alakították – a főtemplom továbbra is romokban hever. Mert a szomszéd népek
utódai máig
sem felejtették el, milyen nagy árat fizettek dédapáik a vízért – amit a természet ingyen
ad.
– Kit ábrázol ez a szobor, amelynek megmaradt a feje? – kérdeztem.
– Avilai Szent Terézt – felelte. – Neki nagy hatalma van. Hiába minden háború és
bosszúszomj, őt senki fia nem merészelte bántani.

Kézen fogott, és kiléptünk. Sétáltunk a kolostor óriási kerengőjén, felmásztunk a széles

kőlépcsőkön, és megcsodáltuk a belső kertek pillangóit. Minden részletére emlékeztem
gyermekkoromból – mert úgy tűnik, a legrégebbi emlékeink a legtartósabbak.
Emlékek. Mintha mindaz, ami ez előtt a hét előtt történt, egy másik életemhez tartozna.
Akár csak a múlt hónap is. Legszívesebben örökre el is felejteném ezt a korszakot, mert
nem lengte be a szerelem szellője. Az volt az érzésem, mintha már évek óta mindennap
ugyanígy ébrednék, ugyanazokat a dolgokat csinálnám, és ugyanazt álmodnám.
Eszembe jutottak a szüleim, a szüleim szülei és a barátaim. Eszembe jutott, mennyit
harcoltam valamiért, amit nem is akartam igazán.
Miért csináltam ezt? Nem találtam magyarázatot. Talán mert lusta voltam más utat
keresni magamnak. Talán mert féltem, mit gondolnak majd a többiek. Talán túlságosan
fárasztó másnak lenni. Talán mert az emberiség arra van kárhoztatva, hogy mindig az
előző nemzedék nyomdokaiban járjon. Mígnem – jutottak
eszembe a pap szavai – néhányan elkezdenek másként gondolkodni és viselkedni.
Akkor viszont az egész világ megváltozik, és vele együtt mi is megváltozunk.
De én már most sem akartam ilyen lenni. A sors visszavette tőlem mindazt, amim volt,
helyettük viszont adott egy lehetőséget, hogy magamtól megváltozzak, és segítsek
átalakítani a világot.
Megint a hegyekre gondoltam és a hegymászókra, akikkel séta közben találkoztunk.
Fiatalok voltak, színes ruha volt rajtuk, hogy észrevegyék, ha valaki elveszne a hóban, és
jól ismerték a csúcshoz vezető utat.
A lejtők már tele voltak alumíniumszegecsekkel: a hegymászóknak csak át kellett vetni
rajtuk kampós végű köteleiket, hogy biztonságban föl tudják húzni magukat. Azért jöttek,
mert egy kis szünidei kalandra vágytak, és hétfőn azzal a tudattal mennek vissza dolgozni,
hogy kihívták – és legyőzték – a természetet.
Pedig erről szó sincs. Csak az elsők voltak igazán bátrak, akik elhatározták, hogy
felfedezik az utakat. Volt, aki félútig sem jutott el, és lezuhant egy szakadékba. Mások
elvesztették az ujjaikat, amelyek elhaltak a fagyban. Voltak, akik egyszerűen eltűntek. De
egy napon valaki eljutott a csúcsra.
És ő pillantotta meg először föntről a tájat, és az ő szíve dobogott föl boldogan. Mert
merte vállalni a kockázatot, és most győzelmével azokat is híressé tette, akik útközben
meghaltak.
Lehet, hogy lent a mélyben azt gondolják az emberek: „Semmi nincs ott fönn, csak egy
táj. Mi olyan jó abban?”
De az első hegymászó tudta, mi a jó benne: elfogadni a kihívást, és menni előre. Tudta,
hogy egyetlen nap sem olyan, mint a másik, mert mindegyik tartogat egy csodát, egy
mágikus pillanatot, amikor az univerzum összeomlik, és új csillagok születnek.
Az első ember, aki megmászta azt a hegyet, bizonyára ugyanazt kérdezte magában,
amit azok az értetlen emberek a mélyben, amikor megpillantotta a kis házikóikat füstölgő
kéményeikkel: „Ezeknek biztosan minden napjuk egyforma. Mi a jó abban?”
A hegyeket már megmászták, az űrhajósok már eljutottak a világűrbe, s a tengereken
sincs már egyetlen aprócska sziget sem, amit ne fedeztek volna föl. De hátravan még a
lélek meghódítása – és most én is kaptam egy lehetőséget, hogy részt vegyek benne.
Nagy áldás ez. Az elöljáró nem értett semmit. Ezek a sebek nem fájnak.
Boldogok, akik megtehetik az első lépéseket. Egy napon megértik az emberek, hogy
mindannyian tudunk az angyalok nyelvén beszélni, hogy mindannyian megkaptuk a
Szentlélek adományait, és képesek vagyunk csodákat tenni, gyógyítani, látni a jövőt és
megérteni az élet titkát.

Egész délután a kanyonban sétáltunk, és felidéztük gyerekkorunk emlékeit. Egész

utazásunk alatt ez volt az első alkalom, hogy erről beszélgettünk. Amikor Bilbaóba
tartottunk, úgy tűnt, hogy őt már nem érdekli Soria.
Most viszont részletesen kikérdezett minden barátunkról, tudni akarta, hogy boldogok-
e, és mivel foglalkoznak.
Végre megérkeztünk a Piedra legnagyobb vízeséséhez, amely egyesíti a kis patakok
vizeit, majd így megnövekedve csaknem harminc méter magasból zúdul a mélybe.
Megálltunk a parton, hallgattuk a fülsiketítő robajt, és gyönyörködtünk a szivárványban,
amit a nagy vízesések párájában lehet látni.
– A Lófarok – mondtam, és magam is elcsodálkoztam, hogy még emlékszem a nevére,
pedig nagyon régen hallottam.
– Emlékszem… – kezdte.
– Igen! Tudom, mit akarsz mondani!
Hát persze, hogy tudtam! A vízesés mögött egy óriási barlang rejtőzött.
Gyerekkorunkban, amikor először jártunk ott, annyira lenyűgözött minket a látvány, hogy
napokig másról sem tudtunk beszélni.
– A barlang – mondta. – Menjünk oda!
A lezúduló víz alatt lehetetlen átjutni. Az egykori szerzetesek azonban építettek egy
alagutat, amely a vízesés legmagasabb pontjától indul, és a föld alatt elvezet a barlanghoz.
Nem volt nehéz megtalálni a bejáratot. Nyáron biztosan ki volt világítva, hogy lehessen
látni az utat, de most mi voltunk az egyedüli látogatók, és az alagútban koromsötét volt.
– így is bemegyünk? – kérdeztem.
– Hát persze. Bízzál bennem!

Leereszkedtünk a lyukon a vízesés mellett. Noha tökéletes sötétség vett körül, tudtuk,
hova megyünk. És megkért, hogy bízzak benne.
„Köszönöm, Uram” – gondoltam, miközben egyre mélyebbre hatoltunk a föld
gyomrában. „Eltévedt bárány voltam, de Te visszafogadtál. Az életem halott volt, de Te
föltámasztottad. A szívemben már nem lakott szerelem, de Te visszaadtad nekem ezt az
adományt.”
A vállába kapaszkodtam. A szeretőm vezette lépteimet a sötétség útjain, és nem féltem,
mert tudtam, hogy megtaláljuk a fényt, és boldogok leszünk. Lehetséges, hogy lesznek
pillanatok, amikor majd fordítva lesz: én fogom őt vezetni, ugyanilyen szeretettel és
biztonsággal,
míg el nem érünk egy nyugodt helyre, ahol megpihenhetünk.

Lassan mentünk, és úgy látszott, soha nem ér véget az ereszkedés. Talán a mélyben egy
újabb beavatási szertartás vár – ami egy olyan korszak végét jelzi, amelyben semmilyen
fény nem ragyogta be az életem. Micsoda időpocsékolás volt egy helyben vesztegelni, és
mindenáron azon igyekezni, hogy gyökeret eresszek olyan talajban, amelyben már nem nő
semmi.
De Isten jó volt hozzám, és újra lelket öntött belém, a kalandvágyat és a férfit, akire –
öntudatlanul is – egész életemben vártam. Nem éreztem semmiféle lelkifurdalást, amiért
elhagyta miattam a szerzetesrendet, hiszen számtalan módon szolgálhatja még az Urat,
ahogy a pap is megmondta. És a szerelmünk csak tovább sokszorozza a lehetőségeket.
Hiszen mostantól én is szolgálhatok és segíthetek – és mindezt neki köszönhetem.
Majd együtt járjuk a világot: ő vigaszt nyújt az embereknek, én pedig vigaszt nyújtok
neki.
„Köszönöm, Uram, amiért segítettél, hogy szolgálhassak. Add, hogy méltó legyek rá.
Adj erőt, hogy mellette lehessek a küldetésében, hogy bejárhassam vele a földet, és új lelki
életet kezdhessek. Hogy minden napunk olyan legyen, amilyenek ezek voltak: megállás
nélkül vándoroljunk, gyógyítsuk meg a betegeket, vigasztaljuk meg a szomorkodókat, és
mindenkinek beszéljünk a Nagy Anya irántunk érzett szeretetéről.”

Hirtelen újra meghallottuk a víz morajlását, a fény elárasztotta az utat, és a sötét alagút
egyszerre a föld egyik legszebb látványosságát tárta elénk. Egy hatalmas barlangban
voltunk – akkora volt, mint egy katedrális. Három fala kőből volt, a negyedik pedig a
Lófarok volt, melynek lezúduló vize a lábaink előtt csobbant bele a smaragdzöld tóba.
A lenyugvó nap sugarai áthatoltak a vízesésen, és a nedves falak csodálatosan
felragyogtak.
Nekidőltünk a sziklának, és egy szót sem szóltunk.
Azelőtt, amikor gyerekek voltunk, azt képzeltük, hogy ez a barlang a kalózok
rejtekhelye, s itt őrzik kincseiket. Most viszont a Földanya csodája volt. Úgy éreztem
magam, mintha a méhében volnék, tudtam, hogy velünk van, kő-
falai oltalmaznak minket, vízfala pedig lemossa a bűneinket.
– Köszönöm – mondtam hangosan.
– Kinek köszönöd?
– Neki. És neked, hiszen általad adta vissza a hitemet.
Közelebb ment a földalatti tóhoz. Gyönyörködött a vízben, és mosolygott.
– Gyere ide – kérte. Odamentem.
– El kell mondanom valamit, amit még nem tudsz – mondta.
Szavai felizgattak. De a tekintete nyugodt volt, és ez engem is megnyugtatott.
– A világon minden ember kapott valami adományt az égtől – kezdte. – Ez valakiben
magától megmutatkozik, valakinek viszont meg kell dolgoznia érte, hogy megtalálja. Én
négy évig dolgoztam érte a rendben.
Most szerepet kellett játszanom – ahogy ő mondta, amikor összetűzésbe kerültünk az
öreggel. Akkor megmagyarázta, miért nem szabad elfogadni a felkínált szerepet, de most
színlelnem kellett: hogy nem tudok semmit.
„Nem követek el hibát, hiszen ez nem a sikertelen ember színjátéka, hanem a boldog
emberé” – gondoltam.
– Milyen az élet a kolostorban? – kérdeztem, mert egy kis időt akartam nyerni, hogy
jobban beleélhessem magam a szerepembe.
– Az most nem érdekes – mondta. – Az a lényeg, hogy kifejlesztettem magamban egy
képességet. Tudok gyógyítani, amikor Isten is úgy akarja.
– De jó! – kiáltottam, meglepődést színlelve. – Nem kell többet orvosra költenünk!
Nem nevetett. Én meg idiótának éreztem magam.
– Azokon a karizmatikus találkozókon fejlesztettem ki a képességeimet, amin egyszer
te is ott voltál – folytatta. – Először meglepődtem. Imádkoztam, kértem a Szentlelket,
hogy jöjjön el, aztán rátettem a kezem a betegre – és az meggyógyult. Sok embernek
adtam vissza így az egészségét. Szép lassan elterjedt rólam a hír, hogy gyógyítok, és
mindennap sorban álltak az emberek a kolostor kapuja előtt, hogy a segítségemet kérjék.
Minden elfertőződött és bűzös sebben Jézus sebeit láttam.
– Büszke vagyok rád – mondtam.
– A kolostorban nem mindenki nézte jó szemmel, de az elöljáróm támogatott.
– Folytassuk ezt a nemes munkát. Járjuk együtt a világot. Én megtisztítom a sebeket, te
megáldod a betegeket, Isten pedig csodát tesz.
Elfordult, és a tóra szegezte a tekintetét. Az volt az érzésem, hogy van még valaki a
barlangban – ugyanúgy, mint Saint-Savinben, amikor a kút mellett borozgattunk.
– Egyszer már elmeséltem, de elmondom még egyszer – folytatta. – Egyik éjszaka arra
ébredtem, hogy nagy fényesség támadt a szobámban. Láttam a Nagy Anya arcát és
szeretetet sugárzó tekintetét. Attól kezdve időnként megjelent nekem. Én nem tudom
hívni, mindig magától jön. Amikor először megjelent, már tudtam róla, hogy van egy
forradalmár csoport, akik meg akarják reformálni az egyházat. Tudtam, hogy a gyógyítás
mellett más küldetésem is van a földön: el kell fogadtatnom az emberekkel a Nőisten
létezését. Hogy a női princípium, az Irgalom oszlopa újra az égig magasodjon, és a
Bölcsesség Temploma újra fölépüljön az emberek szívében.
Néztem. Az arca, amin eddig feszültség tükröződött, most újra kisimult.
– Ezért azonban nagy árat kellett fizetnem. De kész voltam bármit megtenni.
Elhallgatott. Nem tudta, hogyan folytassa.
– Mit akarsz azzal mondani, hogy kész voltál? – kérdeztem.
– Az Istennőhöz csupán szavak és csodák által is eljuthatnánk. De a világ nem így
működik, és aki erre az útra lép, annak sok szenvedéssel, könnyel és értetlenséggel kell
szembenéznie.
„Ó, az a pap” – gondoltam. „Félelmet akar ültetni a szívébe. De majd én biztatom.”
– Nem fájdalom, hanem a szolgálat dicsősége kíséri azt, aki erre az útra lép – mondtam.
– Az emberek többsége még mindig nem hisz a szeretetben.
Éreztem, hogy valamit akar még mondani, de nem tud. Gondoltam, talán segíthetek
neki.
– Ezen én is nemrég gondolkodtam – mondtam. – Az első ember, aki megmászta a
Pireneusok legmagasabb csúcsát, tudta, hogy kalandok nélkül nem sok értelme van az
életnek.
– Mit értesz azon, hogy az élet értelme? –kérdezte, és láttam rajta, hogy megint ideges.
– Az Istennő egyik neve Kegyelmes Miasszonyunk, és minden emberre áldást szór, aki
tudja, hogyan fogadja. Soha nem ítélhetjük meg mások életét. Mindenki csak a maga
fájdalmait és lemondásait ismeri. Lehet, hogy úgy érzed, jó úton jársz, de soha ne gondold,
hogy ez az egyetlen helyes út. Jézus azt mondta: Atyám házában sok lakás van. A
képesség Isten adománya. De nem vagyunk kevésbé értékesek akkor sem, ha egyszerű,
emberhez méltó életet élünk, szeretjük felebarátainkat, és szorgalmasan dolgozunk.
Máriának volt egy földi jegyese, aki a névtelen munka értékét szimbolizálja. S bár háttérbe
szorult, mégiscsak ő szerzett élelmet és tetőt családja feje fölé. Nélküle sem a felesége,
sem a fia nem teljesíthette volna a feladatát. Az ő munkája ugyanolyan fontos, mint
családjáé, bár erről hajlamosak vagyunk megfeledkezni.
Nem feleltem semmit. Megfogta a kezem.
– Bocsásd meg a türelmetlenségemet. Megcsókoltam a kezét, és gyengéden az arcomra
tettem.
– Éppen ezt akarom elmondani – felelte, és megint mosolygott. – Hogy amikor újra
találkoztam veled, azonnal megértettem, hogy nem okozhatok neked szenvedést a
küldetésemmel.
Kezdett nyugtalanítani.
– Tegnap hazudtam neked. Ez volt az első és az utolsó hazugságom – folytatta. –
Valójában nem a kolostorba mentem, hanem a hegyekbe, és a Nagy Anyával beszélgettem.
Azt mondtam neki, hogy ha akarja, elhagylak, hogy folytathassam az utam. Megyek
tovább, és állok elébe a nehézségeknek: a betegek hosszú sorának, az éjszakai
utazásoknak, a hitetlenek értetlenségének, a kiábrándultak cinikus tekintetének. Ha
kívánja, lemondok arról, amire a legjobban vágyom az egész világon: rólad.
Megint eszembe jutott a pap. Igaza volt. Tényleg azon a reggelen készült döntést hozni.
– De – folytatta – ha megoldhatnám másként is ezt a borzalmas helyzetet, megígérném,
hogy az irántad érzett szerelmem által fogom szolgálni a világot.
– Miket beszélsz? – kérdeztem rémülten. Úgy tűnt fel, mintha meg sem hallotta volna.
– Nem kell hegyeket elmozdítani a helyükből, hogy bebizonyítsuk a hitünket – mondta.
– Kész volnék szembenézni a szenvedéssel – de egyedül. Nem akarok senki mást
belerángatni. Ha folytatom ezt az utat, soha nem lehet kis házikónk fehér függönyökkel és
szép kilátással.
– Hallani sem akarok arról a házról? –mondtam, és nagyon kellett uralkodnom
magamon, hogy ne kiabáljak. – El akarlak kísérni, veled akarok lenni a harcban, ott akarok
lenni az elsők között. Hát nem érted? Visszaadtad a hitemet!

A nap odébb vonult, és fénye elárasztotta a barlang falait. De egyre kevésbé érdekelt a
látvány.
Isten a Paradicsom közepén rejtette el a Poklot.
– Te nem tudod – mondta, és szinte könyörgött a szemével, hogy értsem meg –, te nem
tudod, milyen nehéz és kockázatos ez az élet.
– De te boldog voltál így!
– Én boldog vagyok így. De ez az én életem. A szavába akartam vágni, de nem hallotta
meg, mit mondok.
– Szóval tegnap arra kértem a Szűzanyát, hogy tegyen csodát – folytatta. – Kértem,
hogy vegye vissza tőlem az adományt.
Nem akartam hinni a fülemnek.
– Van egy kis pénzem, és rengeteg tapasztalatot szereztem az utazásaim során. Veszünk
egy házat, szerzek egy állást, és úgy fogom szolgálni az Urat, ahogy Szent József tette, a
névtelen ember alázatával. Nincs szükségem csodákra, hogy megmaradjak a hitemben.
Rád van szükségem.
A lábaim remegni kezdtek, az ájulás környékezett.
– És abban a pillanatban, amint kimondtam, hogy szeretném, ha visszavenné a
képességemet, elkezdtem beszélni a nyelveket – folytatta. – És a nyelvek ezt mondták:
„Tedd a kezed a földre. Az adomány kiszáll belőled, és visszatér az Anya ölébe.”
Kétségbeestem.
– Ugye nem…
– De igen. Azt tettem, amit a Szentlélek parancsolt. És a köd feloszlott, a nap pedig
fölragyogott a hegyek között. Éreztem, hogy a Szűzanya megért engem – mert ő is nagyon
szeretett.
– De ő követte a férjét! És elfogadta a fia sorsát!
– Mi nem vagyunk olyan erősek, mint ő, Pilar. A képességem átszáll valaki másra –
nem vész kárba, ne félj. Tegnap a bárban Barcelonába telefonáltam, és lemondtam az
előadást. Zaragozába megyünk: te ott sok embert ismersz, nem lesz nehéz új életet
kezdenünk. Hamar találok állást.
Elvesztettem a fejem.
– Pilar! – kiáltotta.
De én már elindultam visszafelé az alagúthoz, és nem érdekelt, hogy nincs kibe
kapaszkodnom. És jöttek utánam a betegek, akik most meg fognak halni, a családok, akik
szenvedni fognak, a csodák, amiket már nem fog véghez vinni senki, a nevetések, amik
nem fogják megszépíteni a világot, és a hegyek, amelyek most már örökké ott maradnak a
helyükön.
Nem láttam semmit – csak a teljes sötétséget, ami körülvett.

1993. december 10., péntek

A Piedra folyó partján ültem, és sírtam. Igen homályos és zavaros emlékeim vannak
arról az éjszakáról. Csak azt tudom, hogy közel voltam a halálhoz – de nem emlékszem,
milyen volt az arca, és hová vitt.
Szeretném fölidézni – hogy kiűzhessem a szívemből. De nem megy. Az egész olyan,
mint egy álom, attól a pillanattól kezdve, hogy kiértem a sötét alagútból, és kint
ugyanolyan sötét világ fogadott, mert már leszállt az este.
Egyetlen csillag sem ragyogott az égen. Homályosan emlékszem, hogy odamentem az
autóhoz, kivettem a kis táskámat, és elindultam, csak úgy, céltalanul. Azt hiszem,
kijutottam az országútra, és stoppal akartam eljutni Zaragozába, de senki nem vett föl.
Végül úgy döntöttem, hogy visszamegyek a kolostor kertjébe.
A víz morajlása mindenütt jelen volt – minden oldalról vízesések vettek körül, és az
volt
az érzésem, hogy bármerre megyek, a Nagy Anya mindenhová követ. Igen, Ő szerette a
világot. Ugyanannyira szerette, mint Isten – hiszen ő is föláldozta egyetlen fiát az
emberekért. De vajon tudta-e, milyen az, ha egy nő szeret egy férfit?
Lehet, hogy szenvedett a szeretettől, de az másfajta szeretet volt. Az ő égi Jegyese
mindent ismert, csodákat tett. Földi jegyese alázatos munkás volt, aki mindent elhitt, amit
az álmai mondtak. Ő soha nem tudta, milyen elhagyni egy férfit, vagy milyen az, ha
minket hagy el egy férfi. Amikor József el akarta kergetni, mert terhes lett, égi Jegyese
azonnal közbelépett, és leküldött egy angyalt, hogy megakadályozza a tragédiát.
A fia elhagyta. De a fiúk mindig elhagyják a szüleiket. Könnyű a felebarátaink, a világ
vagy a fiunk iránt érzett szeretet miatt szenvedni: hiszen ez a szenvedés szinte
hozzátartozik az életünkhöz. Azt az érzetet keltheti bennünk, hogy fájdalmunk szép és
nemes. És könnyű azért szenvedni, mert szeretünk valamit, vagy mert küldetésünk van: az
ilyen szenvedés csak jobbá tesz minket.
De mi értelme van egy férfi miatt szenvedni? Semmi. És a poklok kínját járjuk, ahol
nincs nemesség és nagyság – csak a gyötrelem.

Azon az éjszakán lefeküdtem a fagyos földre, és rögtön elkábított a hideg. Egy

pillanatra átvillant az agyamon a gondolat, hogy meg is halhatok, ha nem szerzek valami
meleg ruhát – de kit érdekel? Minden, ami fontos volt az életemben, egy hét alatt történt
velem – és egy perc alatt szertefoszlott, még arra se volt időm, hogy megszólaljak.
A testem remegni kezdett a hidegtől, de nem törődtem vele. Majd csak abbahagyja – ha
már minden energiáját elpazarolta arra, hogy felmelegedjen. Akkor végre megpihenhet. És
magához ölel a halál.
Több mint egy óráig remegtem. És akkor rám köszöntött a mélységes nyugalom.
Mielőtt végleg lehunytam a szemem, anyám hangját hallottam. Egy történetet mesélt,
amelyet gyerekkoromban többször is elmondott, csakhogy akkor még nem is sejtettem,
hogy rólam szól.

„Egy fiú és egy lány őrülten egymásba szeretett” – hallottam anya hangját álom és
önkívület határán. „Elhatározták, hogy eljegyzik egymást. A jegyesek mindig
megajándékozzák egymást, de a fiú szegény volt: minden vagyona az az óra volt, amelyet
a nagyapjától örökölt. Kedvesének szép hajára gondolt, és úgy döntött, hogy eladja az
órát, hogy az árából vehessen egy szép ezüst hajcsatot. A lánynak se volt pénze ajándékra.
Elment tehát a falu legnagyobb kereskedőjéhez, és eladta a haját. Az árából pedig vett egy
aranyláncot kedvese órájára. Amikor találkoztak, az eljegyzés napján, a lány odaadta a
fiúnak a láncot az órára, amit az eladott, a fiú pedig odaadta a lánynak a hajcsatot, amelyet
már nem volt hova tűzni.”

Arra ébredtem, hogy egy férfi rázza a vállam.

– Igya meg! – mondta. – Igya meg gyorsan! Fogalmam sem volt, mi történik velem, és
nem volt erőm ellenkezni se. Kinyitotta a számat, és beletöltött valami folyadékot, ami
belülről fölmelegített. Ekkor vettem észre, hogy ingujjban van – a kabátja rajtam volt.
– Igyon még! – mondta.
Nem tudtam, mi történik velem, de engedelmeskedtem. Aztán újra lecsukódtak a
szemeim.

A kolostorban tértem ismét magamhoz. Egy nőt pillantottam meg, aki engem nézett.
– Majdnem meghalt – mondta. – Ha nem talált volna magára a kolostor őre, már nem
lenne köztünk.
Valahogy fölkászálódtam, de nem voltam egészen magamnál. Homályosan fölrémlett,
hogy mi történt előző nap, és azt kívántam, bárcsak ne talált volna rám az, az őr.
De ha már így elszalasztottam a megfelelő pillanatot, hogy meghaljak, sajnos tovább
kell élnem.
A nő elkísért a konyhába, és megkínált kávéval, keksszel és olívaolajas kenyérrel. Nem
kérdezett semmit, és én sem kezdtem el magyarázkodni. Amikor végeztem az evéssel,
ideadta a táskámat.
– Nézze meg, hogy megvan-e mindene – mondta.
– Biztos. Nem is volt semmim.
– De van egy élete, kedvesem. Hosszú élete. Jobban kéne vigyáznia rá.
– Van itt a közelben egy falu, ahol van egy templom – mondtam, és szerettem volna
sírni. – Tegnap, mielőtt idejöttem, bementem oda valakivel.
Nem tudtam, hogyan folytassam.
– Egy gyerekkori barátommal. Már elegem volt belőle, hogy folyton a templomokat
járjuk, de éppen harangoztak, és ő azt mondta, hogy ez egy jel, és be kell mennünk.
A nő teletöltötte a csészémet, aztán magának is öntött egy kis kávét, és leült, hogy
meghallgassa a történetemet.
– Beléptünk a templomba – folytattam. – Rajtunk kívül nem volt ott senki, sötét volt.
Kerestem, hátha meglátom a jelet, de az oltárokon és a szenteken kívül nem láttam
semmit. Egyszer csak motoszkálást hallottunk az emelvényről, az orgona körül.
Odanéztünk, és megpillantottunk néhány fiút, akik éppen kezdték hangolni a gitárjukat.
Úgy döntöttünk, hogy leülünk egy kicsit, és hallgatunk egy kis zenét, mielőtt útra kelünk.
Nem sokkal később belépett egy férfi, és leült mellénk. Láthatóan nagyon jó kedve volt, és
fölkiáltott a fiúknak, hogy játsszanak egy pasodoblét.
– De hiszen az a bikaviadalok zenéje! – kiáltott a nő. – Remélem, nem teljesítették a
kérését.
– Nem. De nevettek, és játszottak egy flamencót. Én és a gyerekkori barátom csak
ültünk, és hallgattuk a zenét, és úgy éreztük, mintha leszállt volna közénk a mennyország:
a templom, a meghitt sötétség, a gitárok hangja és a mellettünk ülő férfi vidámsága –
mindez olyan volt, mint valami csoda. Lassacskán megtelt a templom. A fiúk csak
játszották a flamencót, és aki belépett, mind mosolygott, és fokozatosan rájuk ragadt a
zenészek vidámsága. A barátom megkérdezte, nem akarom-e meghallgatni a misét, amely
mindjárt kezdődik. Azt feleltem, hogy nem, mert hosszú út áll még előttünk. És
elindultunk, de előbb még megköszöntük az Istennek, hogy ilyen szép pillanatokkal
ajándékozott meg. A kapuban láttuk, hogy rengeteg ember igyekszik a templomba.
Tényleg rengetegen jöttek, talán az egész falu, és arra gondoltam, hogy bizonyosan ez az
utolsó igazi katolikus falu egész Spanyolországban. Talán mert olyan vidámak a miséik.
De amint beültünk az autóba, észrevettük, hogy egy menet közeleg. Egy koporsót hoztak.
Valaki meghalt, és gyászmisét tartottak a lelki üdvéért. Amint a menet odaért a templom
kapujához, a zenészek abbahagyták a flamencót, és elkezdtek játszani egy halotti zenét.
– Isten irgalmazzon annak a léleknek – mondta a nő, és keresztet vetett.
– Isten irgalmazzon neki – mondtam, és én is keresztet vetettem. – De az, hogy
beléptünk abba a templomba, tényleg egy jel volt. Annak a jele, hogy a történetek vége
mindig szomorú.
A nő rám nézett, és nem szólt semmit. Aztán kiment, majd néhány papírlappal és egy
tollal tért vissza.

– Menjünk ki a levegőre – mondta. Kimentünk. Hajnalodott.

– Lélegezzen mélyeket – mondta. – Hadd járja át ez a friss reggeli levegő a tüdejét, s
hadd fusson szét az ereiben ez az új nap. Ha jól sejtem, tegnap nem véletlenül tévedt el.
Nem válaszoltam semmit.
– Azt hiszem, nem értette meg a saját története lényegét – folytatta. – Csak a szomorú
végét látta, és elfelejtette, milyen boldog pillanatokat töltött a templomban. Elfelejtette,
milyen érzés volt, amikor leszállt a menny a földre, és milyen jó volt ezt a csodálatos
élményt együtt átélni a …
Megállt, és elmosolyodott.
– … a gyermekkori barátjával – mondta és rám kacsintott. – Jézus azt mondta: „A
holtak eltemetését pedig hagyjátok a holtakra. ” Mert ő tudja, hogy a halál nem
létezik. Az élet már akkor is létezett, amikor még meg sem születtünk, és akkor is fog
létezni, amikor elhagyjuk ezt a világot.
A szemeim megteltek könnyel.
– Ugyanígy van a szeretettel is – folytatta. –Már azelőtt is létezett, és mindig létezni
fog.
– Az, az érzésem, hogy ismeri az életemet – mondta.
– A szerelmi történetekben mindig rengeteg közös vonás van. Én is túlestem rajta
valami-
kor. De nem emlékszem rá. Csak arra emlékszem, hogy aztán újra rám talált a szerelem,
de egy új férfi, új remények és új álmok képében. Ekkor átnyújtotta a papírlapokat és a
tollat.
– írjon le mindent, amit érez. Tépje ki a lelkéből, tegye ide a papírra, és aztán dobja el.
A legenda szerint a Piedra folyó vize olyan hideg, hogy minden, ami beleesik – a
falevelek, a bogarak, a madártollak –, kaviccsá változik. Ki tudja, talán a szenvedést is ott
lehet hagyni.
Megfogtam a lapokat. Megcsókolt, és azt mondta, ha akarok, visszajöhetek ebédelni.
– Ne feledkezzen el egy nagyon fontos dologról! – kiáltotta utánam. – A szeretet
megmarad. Csak a férfiak változnak!
Nevettem, és ő még utánam intett. Sokáig néztem a folyót. Addig sírtam, amíg el nem
fogytak a könnyeim. Aztán elkezdtem írni.
 Epilógus

Az egész napot írással töltöttem, azután még egyet és még egyet. Minden reggel
kimentem a Piedra folyóhoz. Esténként megjelent a nő, belém karolt, és bevitt magához a
kolostorba. Kimosta a ruháimat, vacsorát készített, jelentéktelen dolgokról beszélt, aztán
lefektetett.
Egyik reggel, amikor már majdnem kész voltam a kézirattal, autózajt hallottam. Nagyot
dobbant a szívem, de nem akartam hinni neki. Már úgy éreztem, hogy megszabadultam
mindentől, visszatérhetek a világba, és újra részt vehetek benne.
Túl vagyok a nehezén – bár még hiányzik.
De a szívem nem csalt. Föl se kellett emelnem a fejem a kéziratról, felismertem a
lépteit, és éreztem, hogy ő az.
– Pilar – mondta, és leült mellém.
Nem feleltem. Írtam tovább, de már nem tudtam odafigyelni. A szívem repesett
örömében, mintha ki akarna szabadulni a mellkasomból, hogy üdvözölje. De nem
hagytam.
Ő csak ült és nézte a folyót, míg én megállás nélkül írtam. Így töltöttük az egész
reggelt, egy szót sem szóltunk egymáshoz, és eszembe jutott az a néma éjszaka a kút
mellett – ahol ráébredtem, hogy szeretem.
Amikor már annyira elfáradt a kezem, hogy nem bírtam tovább írni, megálltam egy
kicsit. Akkor megszólalt.

– Már sötét volt, amikor kijöttem a barlangból, és nem találtalak sehol. Elmentem
Zaragozába – mondta. – Aztán elmentem Soriába. Az egész világot bejárnám utánad.
Aztán úgy döntöttem, hogy visszajövök ide, a kolostorhoz, hátha találok valami nyomot,
és találkoztam egy nővel. Ő mutatta meg, hol vagy. És azt mondta, hogy engem vársz.
A szemeim megteltek könnyel.
– És itt fogok ülni melletted, amíg itt vagy a folyónál. És ha lefekszel, a házad előtt
fogok aludni. És ha elutazol messzire, oda is utánad megyek. Egészen addig követlek,
amíg te magad el nem küldesz. Akkor elmegyek. De akkor is szeretni foglak életem
végéig.
Nem tudtam visszatartani a sírást. És láttam, hogy ő is sír.
– Azt akarom, hogy tudd… – mondta.
– Ne mondj semmit. Olvasd el – feleltem, és odaadtam neki a lapokat, amelyek az
ölemben hevertek.
 Egész este néztem a Piedra folyót. A nő hozott nekünk szendvicseket és bort, mondott
valamit az időjárásról, aztán magunkra hagyott bennünket. Többször is abbahagyta az
olvasást, és a távolba meredt, gondolataiba merülve.
Egyszer csak úgy döntöttem, hogy sétálok egyet az erdőben, a kis vízesések és a
hegyek között, amelyek immár olyan sokat jelentenek nekem. Már lement a nap, amikor
visszatértem hozzá.
– Köszönöm – hangzott az első szava, amikor visszaadta az írásomat. – És bocsáss
meg.

A Piedra folyó partján ültem, és mosolyogtam.

– A szerelmed megvált, és visszaad az álmaimnak – folytatta.
Hallgattam, és nem mozdultam.
– Ismered a 137. zsoltárt? – kérdezte. Megráztam a fejem. Nem mertem megszólalni.
– Babilon folyóvizeinél, ott ültünk és sírtunk. ..
– Igen, igen, ismerem – mondtam, és éreztem, hogy lassacskán visszatér belém az élet.
–A száműzetésről szól. Azokról az emberekről, akik a fűzfákra akasztották a hárfáikat,
mert nem énekelhettek olyan dalokat, amelyek a szívükből szóltak volna.
– A zsoltárköltő sír, mert hiányzik neki a hazája és az álmai, de miután kisírta magát,
megfogadja, hogy soha nem fog megfeledkezni róluk:

Ha elfelejtkezem rólad, Jeruzsálem,

felejtkezzék el rólam az én jobbkezem!
Nyelvem ragadjon az ínyemhez,
ha meg nem emlékezem rólad!

Megint elmosolyodtam.
– Én majdnem elfelejtettem. De te emlékeztettél rá.
– Gondolod, hogy visszatér a képességed? –kérdeztem.
– Nem tudom. De mindig kaptam Istentől még egy esélyt. Most te vagy az. És biztosan
segíteni fog, hogy megtaláljam az utamat.
– Az utunkat – helyesbítettem.
– Igen, az utunkat.
Megfogta a kezem, és fölsegített. –Menj, szedd össze a holmid – mondta. –Aki az
álmait követi, az nem tétlenkedhet.

1994 január
Vége!