A svéd nyelvű eredeti mű címe:

Trollbunden

Copyright © by Margit Sandemo, 1982

All Rights Reserved
Hungarian translation © Szöllősi Adrienne, 1993
Hungarian edition © CESAM Publishing Ltd., 1993

A fordítást az eredetivel egybevetette: Miszoglád Gábor

Felelős szerkesztő: Nagy Arpád
Felelős kiadó: a CESAM Publishing Ltd. ügyvezető igazgatója
A kiadó címe: Budapest, 1063 Kmety György u. 18.

ISBN 963-8374-00-4
HU ISSN 1217-0666

Készült: Aktietrykkeriet i Trondhjem

Terjeszti a Magyar Posta
Ára: 240 Ft
 A “JÉGHEGYEK NÉPE” könyvsorozat első
kötete. A sorozat – Margit Sandemo norvég írónő
alkotása – Gonosz Tengel leszármazottainak
évszázadokon átívelő történetét meséli el. Gonosz
Tengel magával az ördöggel kötött szövetséget…
Silje Arngrimsdatter alig 17 éves, amikor 1581-
ben a pestis egész családját elragadja. Kiéhezve,
átfagyva, két árván maradt kisgyermekkel – egy
kétéves kislánnyal és egy csecsemővel – a
Trondheim városa mellett gyújtott máglya felé tart,
ahol a járvány áldozatait égetik. Életének e válságos
pillanatában találkozik egy titokzatos férfival a
Jéghegyek Népéből, aki segít rajta és a
gyermekeken. A férfi külseje félelmet keltő,
ugyanakkor egész lényéből furcsa vonzóerő árad…
Margit Sandemo “Jéghegyek Népe” című
könyvsorozatával Norvégiában, Svédországban,
Dániában, Izlandon és Lengyelországban vezeti a
bestsellerlistákat. Az írónő összesen 100 könyv
alkotója.
 1. fejezet

1581-ben egy késő őszi estén két nő vágott át Trondheim

utcáin, egymásról mit sem sejtve. Az ég vérvörösen borult a
város fölé, a levegő éles volt és tiszta.
Az egyiket Siljének hívták, alig múlt tizenhét éves. Az
éhségtől és a magánytól kikerekedett szemmel csodálkozott a
világra. Összehúzta vállát, így próbálva védekezni a fagyos
szél ellen, hidegtől elkékült kezét zsákszerű ruhája redőibe
rejtette. Vékonytalpú cipője köré néhány prémdarabot tekert,
fényes, dióbarna haját gyapjúkendővel fedte be, amelyet
takaróként is használt, ha éjszaka végre talált egy helyet, ahol
nyugovóra hajthatta fejét.
A pestis újabb áldozata, gondolta, amikor a keskeny
sikátorban kikerült egy hullát. A pestisjárvány, immáron
sokadik ebben az évszázadban, néhány hete egész családját
elvitte, így Silje kénytelen volt elhagyni otthonát, és magára
hagyatva tengette életét egyik napról a másikra.
Apja patkolókovácsként dolgozott egy Trondheimtől délre
fekvő majorban. Amikor szülei és testvérei meghaltak, Siljét
elkergették a kunyhóból, ahol addig laktak. Mi keresnivalója is
lett volna egy kovácsműhelyben?
Silje fellélegzett, amikor a távolból még egyszer
visszanézett. Mélyen szívébe zárva őrizte titkát, amelyről nem
beszélt soha senkinek. Messze, a majortól délnyugatra
emelkedett az a csodálatos hegyvidék, amelyet magában
„Árnyékország”-nak, vagy „Éjszaka honá”-nak hívott.
Gyerekkorában elrémísztették és megbabonázták a hatalmas
csúcsok. Bár olyan messze voltak, hogy szinte csak sejteni
lehetett, merre fekszenek, a lemenő nap tiszta fényében mégis
láthatóvá váltak a kőcsipkék. A csodálatos élmény nem hagyta
nyugodni a fiatal lány szokatlanul élénk fantáziáját.
Képes volt órákon át figyelni a jelenséget, amely egyszerre
töltötte el félelemmel és csodálattal. Ilyenkor megjelentek
előtte a vidék névtelen lényei, leereszkedtek a völgyekbe és
óvatosan tapogatózva közeledtek otthona felé, egészen addig,
amíg gonosz pillantásuk találkozott az övével, mire ő rémülten
elszaladt és reszketve elrejtőzött.
Bár valójában nem is voltak névtelenek e rémek. A
majorbeliek gyakran beszéltek a messzi hegycsúcsok lakóiról.
Eszedbe ne jusson odamenni! – mondogatták neki. – Ott
varázslat és gonoszság uralkodik. Nem emberi lények lakhelye
az, a Jéghegyek Népét hidegből és sötétségből gyúrták, Isten
irgalmazzon annak, aki mégis odamerészkedik…
A Jéghegyek Népe…? igen. A nevüket mindenki ismerte,
de Silje volt az egyetlen, aki látta is őket a levegőn át
közeledni.
Igazából sohasem tudta, minek nevezze ezeket a lényeket.
Nem voltak manók, sem kísértetek. Az ördögökhöz sem volt
közük. Inkább földöntúli lények, vagy alvilági szellemek?
Egyszer meghallotta, amikor az uraság démonnak nevezte
egyik lovát. Azelőtt soha nem hallotta ezt a szót, de ugyancsak
találónak érezte a magas hegyek titokzatos lakóira.
Gondolatai olyan gyakran kalandoztak
„Árnyékországban”, hogy nemegyszer álmát is megzavarták.
Ezért fordított hátat ilyen könnyű szívvel a hegyeknek.
Ösztönösen Trondheim felé indult, a sok ember lakta városba,
ahol magányában és szükségében segítséget remélt.
Ám hamarosan be kellett látnia, hogy senki nem fogad
szívesen idegeneket a házába, amikor az emberek mellé a
pestis szegődik útitársul. És hol másutt tombolt volna jobban a
járvány, mint a szűk, piszkos sikátorokban álló házakban.
Egy teljes napjába került, mire sikerült belopóznia a
városkapun. Szerencséjére hozzácsapódott néhány városi
családhoz, akik rövid távollét után visszatértek. Elsurrant a
kapus mellett, de a falakon belül már nem számíthatott
segítségre. Néha egy-egy ablakból elévetettek pár
kenyérdarabot. Ez volt minden, amit várhatott, de ez elegendő
volt ahhoz, hogy éhen ne pusztuljon.
A piactérnél járt, amikor a távolból, a dóm felől hangos
énekre, kiáltozásra lett figyelmes. Szegény lány azt hitte, hogy
társaságra lel majd a hozzá hasonló éjszakai vándorok között.
Ám hamarosan rádöbbent, hogy brutális vágyon kívül mást
nem ébreszt ezekben az emberekben. Próbálta elfelejteni e
találkozás megrázó élményeit, de nem sikerült.
Lábait elgyengítette a napokig tartó vándorlás. A hosszú út
felemésztette minden erejét, s mivel a városban sem pihenhette
ki magát, erőt vett rajta a reménytelenség.
A városfal egyik kiszögellése felé tartott, hogy ott végre
lepihenjen, amikor patkányok neszezésére és sípoló hangjára
lett figyelmes. Kénytelen volt visszafordulni és folytatni
reménytelen vándorlását.
A várost övező hegyek felől máglya tüze világított. Silje
tekintetét akaratlanul is vonzotta a tűz fénye, hiszen a tűz egyet
jelentetett számára a meleggel, még akkor is, ha hullákat
égettek benne. Három teljes napon és éjszakán át lobogtak a
tüzek Trondheim körül. A máglyától nem meszsze állították fel
a vesztőhelyet.
Silje csendben fohászkodott: Uram Jézusom, óvj meg az
odakint tomboló rossz szellemektől! Erősíts meg hitemben!
Adj bátorságot, hogy odamerészkedjek egy kis időre! Át kell
melegednem, különben halálra fagyok.
Tekintetét a csalogató melegre szegezve, ártatlan szívében
félelemmel botorkált a nyugati városkapu irányába.

Szinte ugyanakkor, amikor Silje kifelé indult a városból, a

fiatal nemes kisasszonyt, Charlotte Meident is az utcára vitte
egy titkos küldetés. Selyemcipőivel undorodva lépett a
leírhatatlanul mocskos utcára, ahol a megfagyott víz magába
zárt minden ocsmány piszkot. Karjában gondosan becsomagolt
batyut vitt. Kétségbeesetten dúdolt egy táncdallamot, míg apja
palotájától ellopózott a városkapuig. De hiába próbálta elterelni
gondolatait arról, amit tenni készült.
Alig bírta palástolni kétségbeesését. Szája fehér volt, arcát
veríték öntötte el, haja csatakosan halántékához tapadt.
Még most is hihetetlennek tűnt, hogy sikerült elrejtenie
állapotát ezekben a félelemmel teli, kibírhatatlan hónapokban.
Szerencséjére karcsú, törékeny alakján alig látszott valami
változás. A fűző, a kifelé domborodó krinolin és a válláról
egyenesen aláomló, állapotát eltakaró ruha divatja is neki
kedvezett. Senki sem segített az öltözködésnél, amikor olyan
szorosra húzta a fűzőjét, hogy szinte már fájt. Még a
szobalánya sem sejtett semmit.
Gyűlölte a testében fejlődésnek indult kis életet! Ez lett az
eredménye a futó érzésnek, amely Frigyes király egyik jóképű
dán nemeséhez fűzte. A férfi már házas volt, de erről ő csak
később szerzett tudomást. Egyetlen mámoros éjszakáért ennyi
nyomorúságot cserébe! Miközben csábítója büntetlenül hajózik
otthona felé!
Mindennel megpróbálkozott, csak hogy megszabaduljon a
kis betolakodótól. Erős főzeteket ivott, többször is leugrott
magasból, forró fürdőt vett, sőt, egy nyári éjszakán még a
temetőbe is kimerészkedett és olyan gonosz bűbájosságra adta
a fejét, amit később legszívesebben elfelejtett volna. De
mindhiába. Testében ördögi kitartással megkapaszkodott a kis
lény.
Micsoda félelem gyötörte ebben a néhány hónapban! És
félt még most is. De furcsa módon most nem érezte azt az izzó
gyűlöletet a hívatlan jövevény iránt. Inkább melegség, heves
aggodalom és vágy kerítette hatalmába a szívét…
Nem, nem engedheti meg magának, hogy így érezzen.
Csak menni, menni és lehetőleg elkerülni azt a néhány embert,
akik ma éjjel úton vannak.
Micsoda hideg! Szegény kicsike…
 Nem, nem!
Észrevett egy fiatal teremtést, szinte gyereklányt, amint az
egyik kiszögellés felé vonszolta magát. A lány nem látta meg,
amikor elhaladt mellette. Milyen magányosnak tűnt! Charlotte
megsajnálta, mégis kiűzte szívéből a sarjadó együttérzést. Ilyen
könnyelműségbe nem bocsátkozhat. Nem lehet gyenge!
Sietnie kellett. Vissza kellett érnie, mielőtt még kilenc
órakor bezárják a kapukat. Nem félt a kapustól, tudta, mit fog
mondani, ha az esetleg kérdezne tőle valamit. Az egyik
szolgáló köpenyét vette magára. Senki sem ismerné fel benne
az előkelő Charlotte Meiden kisasszonyt.
Végre elérte a kaput. A kapus megállította. Egy pillanatra
felmutatta a batyut és azt mormogta:
– Egy újabb halott. Csak kiviszem a…
A kapus intett, hogy mehet. Nem foglalkozott vele többet.
Charlotte előtt ott volt az erdő. A máglyák fényében
kirajzolódtak a fenyves csúcsos körvonalai. A hold éles fénye is
megvilágította a jéghideg éjszakát, úgyhogy nem volt nehéz
rátalálnia az útra. Csak ne lenne ennyire elcsigázott! Fájdalmai
is voltak, majd rémülten érezte, hogy meleg, ragacsos
nedvesség önti el a kendőt, amit a vérzés elállítására használt.
Á gyereket az istálló feletti padláson szülte meg. Fogai
közé fadarabot szorított, nehogy kiáltozásával felverje a házat.
Utána még sokáig feküdt ott kimerülten. Rá sem pillantva,
bepólyázta a gyereket, majd remegő lábakkal feltápászkodott.
Nem foglalkozott a köldökzsinórral, hisz nem érdekelte a
gyerek sorsa. Az újszülött fájdalmas nyöszörgését egy
kendővel nyomta el.
A gyerek mocorgása jelezte, hogy még mindig él. Micsoda
szerencse, hogy nem sírt a kapunál!
Nem hagyott maga után árulkodó nyomokat. Bárcsak
megszabadulhatna már a kis fattyútól és visszatérhetne a
palotába! Akkor végre ismét szabad lehetne! Szabad! Szabad!
Már messze bent járt az erdőben. Talán ott, a nagy fenyő
alatt, az ösvénytől távol…
Charlotte keze remegett, amikor letette a batyut a
keményre fagyott halomra. Hevesen felzokogott, majd
óvatosan betekerte az apró testet még egy gyapjúkendővel és
egy sállal, a gyermek feje mellé tejjel teli korsót helyezett.
Elhessegette a gondolatot, hogy a gyerek úgysem képes elérni.
Ott álldogált még egy darabig, amikor váratlanul a hiány és
a kétségbeesés végtelen érzése öntötte el, azután átfagyva,
reszketve visszatámolygott a városba.

Silje hálás volt, hogy a hold gyenge fényével megvilágítja

a város utcáit. Legalább látta, hová lép és ki tudta kerülni a
mélyedéseket és a kiszögelléseket. Lassan haladt előre,
félálomban, közönyösen, gondolatok nélkül. Nem akarta érezni
a hideget, az éhséget, a fáradtságot. El akarta felejteni, hogy
jövője kilátástalan.
Valaki sírt a közelben.
Silje megállt. Egy elhagyott zugban találta magát, a
nyugati városkapuhoz vezető útnál.
Sötét volt, ide még a hold fénye sem ért el. A sírás az egyik
hátsó udvarból hallatszott. Amikor közelebb ment, észrevette,
hogy az egyik kapu nyitva van.
Silje tétovázva lépett be az udvarba.
Itt mintha világosabb lett volna. A holdfény szabadon áradt
szét a kicsi, nyitott térségen, amelyet alacsony házak
szegélyeztek.
Egy kétéves forma kislány térdelt egy nő holtteste mellett.
A gyerek zokogott és cibálta anyját, föl akarta ébreszteni.
Silje maga is gyerek volt még, most mégis éretten
viselkedett. Szeretettel közeledett a gyerekhez, az asszony
láttán azonban visszahőkölt. Sebes arca, a szája körüli hab a
végzetes pestisre utalt.
Tröndelagon kegyetlenül végigsöpört a járvány. A lázzal,
mellkasi fájdalommal járó hurutos betegség ez alkalommal
Dániából indult ki. Spanyol kórnak hívták. Ugyanakkor
Svédországból is átterjedt ide egy másfajta, pestises tünetekkel
járó kór. A betegek teste felhólyagosodott, fájt a fejük, az
oldaluk, egyesek megőrültek. Silje felismerte a tüneteket, nem
csoda, hisz túl gyakran találkozott velük.
A kislány nem vette észre, hogy ott áll mellette. Silje az
éhezés miatt csak lassan tudott gondolkodni, de egyvalamiben
bizonyos volt.
Családjából egyedül ő vészelte át a járványt. Sokat
kóborolt a város pestises negyedeiben, mégsem fertőződött
meg. Önmagát nem féltette. De a kisgyerek? Szegényke aligha
kerülheti el a fertőzést. És ha itt marad az anyjával, semmi
esélye nem marad a túlélésre.
Letérdelt az apróság mellé, aki feléje fordította kisírt arcát.
Szép kisgyerek volt, izmos testalkatú, haja és szeme fekete,
keze kicsi, de erős.
– Az édesanyád nem él – mondta neki gyengéden Silje –,
nem szólhat többé hozzád. Velem kell jönnöd.
A kislány szája remegett, annyira megijedt, hogy még a
sírást is abbahagyta.
Silje felállt és odament az aprócska udvarra nyíló ajtókhoz.
Mind a hármat zárva találta. Úgy látszik az asszony mégsem
ide tartozott. Talán csak azért húzódott be ide, hogy nyugodtan
meghalhasson?
Silje tapasztalatból tudta, hiába kopogna bármelyik ajtón,
egyiket sem nyitnák ki.
Gyors mozdulatokkal letépett egy darabot rongyos
ruhájából, és megpróbált egy babához hasonló alakot csomózni
belőle. A rongybabát végül a halott kezébe tette, a babona
szerint így nem kísérti majd élő gyermekét. Végül csendben
imát mondott a szerencsétlen asszony lelkéért.
– Gyere – szólt a kislányhoz –, indulnunk kell.
A gyerek nem mozdult. Tovább szorongatta anyja
köpenyét, amely egészen újnak tűnt. A kislány ruhája nem volt
díszes, de jómódról tanúskodott. Anyja valaha gyönyörű nő
lehetett. Most viszont sötét szemekkel, vakon meredt az
éjszakába.
Siljének eszébe sem jutott, hogy levegye a halott köpenyét
és abba burkolózzon a fagy ellen. Több okból is
elképzelhetetlennek, visszatetszőnek tartotta.
– Gyere, induljunk – szólt a kislányhoz, ám szavai
gyengének bizonyultak az el-elcsukló sírással szemben. Így
aztán óvatosan lefejtette anyja ruhájáról a kislány kezét és
felemelte. – Gyere, keresünk neked egy kis ennivalót.
Fogalma sem volt róla, hol találhatnának élelmet, de a szó
mégis mágikus erővel hatott. A kislány még egyszer keservesen
felzokogott, majd hagyta, hogy Silje kivezesse a hátsóudvarból.
Azt a bánatos és kétségbeesett pillantást, ahogy anyjára
visszanézett, Silje nem tudta elfeledni.
A gyermek csendben szipogott, amíg a kapu felé mentek.
Túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy ellenszegüljön.
Silje most már mindkettőjük sorsáért felelős volt. Tartott
tőle, hogy a kislány néhány nap múlva meghal pestisben… De
legalább addig gondoskodnia kell róla.
Egyre közelebb értek a kapuhoz; a házak között látni
lehetett a távoli máglya fényét. Az utóbbi néhány napban olyan
hideg volt, hogy az emberek képtelenek voltak eltemetni
halottaikat. Nem maradt más megoldás, mint elégetni a pestis
áldozatait. Silje most nem szívesen gondolt erre a borzalomra.
Egy nő a falnak támaszkodott, mintha bármelyik
pillanatban összeesne. Silje tétovázva elindult felé.
– Segíthetek? – kérdezte óvatosan.
A nő feléje fordította fénytelen szemét. Fiatal, előkelő
hölgynek látszott, sápadt arcáról csorgott a veríték.
Amikor megpillantotta Siljét, összeszedte maradék erejét
és továbbindult.
– Rajtam már nem segíthet senki – mormolta, majd eltűnt a
sötétben. Silje nem ment utána, csak tekintetével követte. A
pestis, gondolta. De a betegséggel szemben ő is tehetetlennek
bizonyult.
A kapuhoz röviddel azelőtt érkeztek, hogy a kapus bezárta
volna. Siljének minden kedve elment attól, hogy
visszaforduljanak a városba, ahol semmi segítségre sem
számíthattak. Majd szerencsét próbálnak valamelyik faluban
vagy tanyán.
Csak vadállatokkal ne találkozzanak!
Bár azok sem lehetnek rosszabbak a piactér körül
gyülekező városi csavargóknál. A részeg férfiaknál, akik
megpróbáltak erőszakoskodni vele, ha útjuk véletlenül
keresztezte egymást. Ezek az emberek vagy nem voltak
hajlandók tudomást venni a ragályról, vagy pedig érezték, hogy
hamarosan utoléri őket a vég, és szerették volna az utolsó
pillanatig élvezni az életet.
A kapus megkérdezte, hová tartanak ilyen későn, bár
kevésbé érdekelték a várost elhagyók, mint azok, akik
bebocsátást kértek. Silje azt felelte, hogy távozniuk kell, mert
felfedezték rajtuk a kezdődő pestis jeleit. Az őr szó nélkül
átengedte őket. Nem törődött vele, hogy tovább terjesztik majd
a fertőzés csíráit. Neki egyedül az számított, hogy elhagyják a
várost.
Silje ismét megpillantotta a máglya melegséget sejtető
fényét. Meggyorsította lépteit, attól tartva, hogy kialszik a tűz,
mire odaérnek. Előbb azonban át kellett vágniuk a város és a
vesztőhely között húzódó erdőn. Idefelé jövet már járt arra, az
akasztófák hegyén, de akkor elrettentette a látvány és a bűz.
Most azonban a meleg utáni vágy hajtotta oda, szerette
volna megmelengetni kékre fagyott kezét, érezni, amint a tűz
áthevíti napok óta hűlő bőrét.
Ám előttük még az erdő. Amikor odaértek, megálltak a
szélén.
Silje, akárcsak a kopár vidékek többi lakója, egész életében
félt az erdőtől, és képzelete megannyi rémmel népesítette be.
Fáradt karja egyre nehezebben bírta a kislány terhét.
– Próbálj meg egyedül menni egy kicsit – kérte –, aztán
majd megint felveszlek.
A gyerek nem felelt, csak megadóan szipogott.
Az erdő komor árnyékot vetett. Silje szeme már
hozzászokott a sötéthez, most mégis újraéledt benne a félelem.
A fák közt villogó szemű, titokzatos árnyakat vélt felfedezni.
Minduntalan eszébe jutott, hogy a sötétség gonosz árnyakkal
van tele.
A kislány is félni kezdett és magába fojtotta sírását.
Közelebb bújt Siljéhez és csendben kesergett.
Siljének teljesen kiszáradt a szája, nyelni is alig bírt, de a
félelem továbbra is hatalmában tartotta. Lépésről lépésre
haladtak, a túloldalról átszűrődő fény gyakran segített a
tájékozódásban. Nem mert hátranézni, de szinte biztos volt
benne, hogy minden lépését láthatatlan lények figyelik...
Már az erdő közepén járhattak, amikor érezni kezdte, hogy
testéből elillan az erő. Felsóhajtott.
Megint gyereksírást hallott. Ez nem lehet igaz! Ezt már
nem bírja.
Szíve hevesen vert.
Gyermeksírás az erdőben. Egy csecsemő panaszos
jajveszékelése.
Ez bizony nem lehet más, csak egy kitett gyerek.
És Silje rettegett a kitett gyerekektől. Számtalan történetet
hallott már a vad seregről, nem csoda, hogy remegett a
félelemtől. Az öregek gyakran mondogatták, hogy az ilyenek a
vándor életére törnek.
A vad sereg olyan gyermekek szellemeiből állt, akiket
valaha kitettek, hogy elpusztuljanak az erdőben. Nyughatatlan
lelkük aztán örökké ott kísértett titkos sírjuk közelében. Azt is
tudta, mi történik azokkal, akik túl közel merészkednek e
nyughelyekhez. A kitett csecsemők szelleme számtalan alakot
ölthetett. Voltak olyanok, amelyek óriássá válva, kibírhatatlan
rikoltozással eredtek a vándor nyomába, lépésüktől rengett a
föld, mások rákapaszkodtak a szerencsétlen utazók hátára és
térdre kényszerítették őket. De átváltozhattak gonosz fekete
kutyává, tátongó torkú holttesté, hollóvá és csúszómászóvá is.
Siljének földbe gyökerezett a lába. Legszívesebben
elrohant volna, de teste nem engedelmeskedett.
A szorosan hozzábújó kislányt viszont nem ijesztette meg a
sírás.
Mondott valamit, amit Silje nem értett meg. Egyetlen szó
volt, talán egy név. „Nadda”, igen, valami ilyesmit mondott.
Lehet, hogy volt egy öccse vagy kishúga, akit elvitt a
fekete halál. Igen, ez eléggé valószínűnek tetszett.
A kislány rángatni kezdte a kezét, mintha oda akarna
rohanni a fák közé, ahonnan a gyereksírás hallatszott.
Silje tiltakozott, hisz ő legszívesebben oda se nézett volna.
A kislány megismételte a szót, hangja ismét elcsuklott a
sírástól.
– De hát ez nagyon veszélyes! – tiltakozott Silje
kétségbeesetten. – Másfelé kell mennünk!
Fussanak el, egy óriási kísértettel a nyomukban? Nem,
nem. Az talán még rosszabb lenne.
Eszébe jutott még valami. Azt is mesélték, hogy a kitett
gyermekek szellemei kétségbeesetten vágyakoznak a
keresztségre és az anyjuk után.
Hogyan lehet megnyugtatni egy kísértetet? Vajon misét
kell mondani a lelkükért? De hisz ő nem pap! Vagy talán…
eszébe jutott egy ráolvasás. Csak pontosan fel tudná idézni a
szövegét! Valahogy úgy kezdődik, hogy „Megkeresztellek…”
Legjobb lesz, ha mégis megpróbálja.
Mély levegőt vett és felidézte az összes imádságot, amit
ismert. Protestáns és katolikus imaszövegek részletei
bukkantak fel emlékezetében, amelyeket vagy még
gyerekkorában hallott, vagy a lelkésztől tanult.
 Óvatos léptekkel, a menekülésre készen közeledett a
kísértethez.
A kísértet elhallgatott. Mégiscsak segített az imádság!
Silje léptei egyre gyorsabbá és biztosabbá váltak. Menet
közben megpróbált visszaemlékezni a keresztelő szertartásra. A
kislány is szedte a lábát, Silje alig bírt lépést tartani vele.
Amikor már egészen közel értek, Silje remegő hangon
elmondta az imádságot.
– Sötétben találtam rád, ezért legyen a neved Dag, azaz
Napvilág, ha fiú vagy. Valamikor halálra ítéltek téged, ezért
Livnek, azaz Életnek keresztellek, ha lány vagy.
Talán butaságot mondott? Lehet, hogy a keresztelő
imádság szövege másképp hangzik! Ezért még gyorsan
hozzáfűzte, hogy „Jézus Krisztus nevében, Amen”, bár tudta,
hogy neki nem szabad ilyen szent szavakat a szájára vennie, ez
a papok előjoga.
Lehet, hogy veszélyes dolog volt Livnek keresztelni egy
kitett gyereket. Lehet, hogy életre kel rémisztő alakot öltve…
Jobb, ha nem is gondol erre. Ennél többet nem tehetett, most
már csak azért fohászkodott, hogy beteljesüljön, amit kért.
A kislány mindenáron meg akarta találni a kitett gyereket.
Ez a kitartás csak megerősítette Siljében azt a hitet, hogy a
gyereknek volt egy kisebb testvére. Hiába is próbálta volna
megállítani, inkább azon volt, hogy kövesse.
Valahol itt kell lennie! Megállt, lehajolt és gondosan
átvizsgálta a fák alját. Szívét rémület szorította össze, elfagyott
keze remegett.
Milyen lehet a találkozás egy kísértettel?
Vajon mit fog érezni? Egyáltalán, hogyan fest a kísértet,
lehet, hogy csak néhány kiszáradt csontot talál? Vagy talán
valami undorító nyálkát? Az is lehet, hogy egy vasmarok
szorítja majd meg a kezét. Már arra gondolt, hogy mégis
elszalad, amikor hirtelen összerázkódott.
A kislány találhatott valamit, mert teljesen érthetetlenül
hadarni kezdett. Silje tompa, koppanó hangot hallott. Lehajolt,
hogy megtapogassa, mi az. Keze kitapintott egy fogantyút, egy
fedeles korsó akadt a kezébe.
Ez nem volt túl ijesztő. Tovább matatott.
Valami puha anyag… melegebb, mint körülötte a
keményre fagyott föld.
Egy kis csomag.
Ahogy megérintette, ismét elkezdődött a kétségbeesett
sírás. Silje minden bátorságát összeszedve keresgélni kezdett a
vastag kendő belsejében.
Aprócska, meleg testet érintettek ujjai. Egy csecsemő volt,
és ráadásul még élt. Szó sem volt kísértetről, csak egy
kisgyerekről, akit kitettek, hogy azzá váljon.
– Köszönet neked – suttogta a kislány fülébe. – Ma éjjel
megmentetted egy gyermek életét.
A kislány is megtapogatta a csomagban a gyereket.
– Nadda, Nadda – ismételgette, és Siljét nem vitte rá a
lélek, hogy elzavarja szerencsétlen pestissel fertőzött gyereket.
Eszébe jutott a korsó. Rázogatni kezdte, hogy megtudja mi
van benne. A korsóban italféle kotyogott. Silje beledugta az
ujját. A folyadék még nem hűlt ki teljesen.
Belekortyolt.
Tej! Istenem, tej volt benne! De mámora azonnal elszállt,
amikor rádöbbent, hogy ismét ajkához emeli a korsót, készen
arra, hogy egy hajtásra kiigya.
A gyerekek. Majdnem megfeledkezett a gyerekekről! De
ha csak egy kis kortyot inna, egy egészen kicsikét… Nem.
Érezte, hogy akkor már nem tudna megálljt parancsolni
magának.
Először a kislányt itatja meg. A tej egyharmada az övé.
A gyerek boldogan, nagyokat kortyolt. Nehéz szívvel vette
el tőle a korsót, de kénytelen volt megtenni. A kislány nem
akarta visszaadni. Hevessége megdöbbentette Siljét.
– Nadda is éhes – szólt hozzá halkan. A kislány ettől
lecsillapodott. Alighanem mégiscsak eltelt a tejtől, nem volt
nehéz jóllakatni kis testét.
De mi legyen a csecsemővel?
A kicsit több réteg takaróba bugyolálták, de legbelül
valami fehéren csillogott a holdfényben. Silje kihúzta az egyik
csücskét, összetekerte és belemártotta a tejbe, majd a gyerek
szájába dugta.
A kisgyerek azonban nem akart inni. Silje nemigen értett
az újszülöttekhez. Azt sem tudta, hogy életük első napján még
olyan jóllakottak, hogy nem éreznek éhséget. Azt sem tudta,
hogy nem minden csecsemő kezd ösztönösen szopni. Csalódott
volt és tanácstalan. Akárhogy is próbálta, a gyerek csak nem
akart inni. Végül feladta. Tovább kellett menniük és nem
cipelhette magával még a korsót is. Furdalta a lelkiismeret,
amikor kiitta a maradék tejet és annak tudatában, hogy elitta
valaki elől, már nem is ízlett annyira.
Felállt. Karjába vette a csecsemőt, a kislányt pedig kézen
fogta. Kétségbeesetten felnevetett. Mit akar ő egyáltalán? Vak
vezet világtalant, jutott eszébe, amikor arra gondolt, hogy
magához vette a két gyereket.
A tejtől mindketten erőre kaptak. Már a sötéttől sem félt
annyira, és felbátorodva megindult a fák közt felvillanó tűz
irányába.
Az erdő szélén újra megálltak és lenéztek az iszonyatos
helyre. A hatalmas máglya büdös füstfelhőket eregetett feléjük.
Előtte álltak az akasztófák, feketén meredeztek a tűzbe.
Közvetlenül mellettük hevertek a kínzószerszámok, a
kegyetlen emberi fantázia termékei. És ott volt a kínpad, ahol
épp akkor gyújtottak tüzet, hátha szükség lesz egy tüzes kardra,
vagy izzó harapófogóra.
A legborzalmasabb talán mégis a kerékbetörés,
szerencsétlen áldozatok…
– Ó, nem, ó, nem! – nyögött fel halkan.
Az ijesztő szerszámok körül emberek mozogtak.
Észrevette a hóhért, nagy fekete csuklyájában, amely elrejtette
levágott fülcsonkját. Segéde, a legmegvetettebb ember
Trondheimben, körülötte sürgölődött. De ott volt a várnagy
számos szolgája is. Egy foglyot vezettek elő. Fiatal, szőke férfi
volt. Kezét hátrakötötték, készen arra, hogy felfeszítsék a
kerékre.
– Ezt nem tehetik meg – suttogta maga elé.
A tűz megvilágította a férfi arcát. Silje elámult szépségétől
és fiatalságától. Szíve összeszorult, mintha átvette volna az
összes fájdalmat, ami a férfira várt.
A gyilkosok már készítették is a szerszámokat, amelyek
majd szétzúzzák a fiatal férfi minden tagját.
A hóhér súlyos, tekintélyt parancsoló léptekkel járt körbe,
kezében bárdot tartva.
Először megkínozzák, és csak azután ölik meg.
Silje szerette volna megakadályozni a kivégzést. Élete
során kevés fiatalemberrel találkozott, és ez a találkozás nagy
hatást tett rá. Vajon ki lehet? Talán egy tolvaj? Akkor nem
fogná közre ennyi fegyveres. Valami súlyosabb bűnt
követhetett el.
Egészen eddig kalandoztak gondolatai, amikor a fák közül,
közvetlenül mögötte megszólalt egy mély hang. – Mit keresel
itt, te nőszemély?
Silje és a kislány megfordult, a gyerek ijedtében sírni
kezdett. Legszívesebben Silje is sírva fakadt volna, de
szerencsére tudott uralkodni magán.
Bent a fák árnyékában egy magas férfi alakja jelent meg,
aki inkább átmenet volt az ember és az állat között. Talán azért
keltett ilyen hatást, mert testét hosszú farkasprém borította,
fején kucsma volt, amitől úgy tetszett, mintha állatfeje lenne.
Vállai szinte emberfeletti erőről tanúskodtak. Keskeny szeme a
lányra villant, pillantása egyszerre volt lenyűgöző és
félelmetes. Fogait kivillantotta, mint a támadó vadállatok. Silje
csak akkor látta, amikor rávetődött a máglya lobogó fénye. A
férfi mozdulatlanul állt.
A lány reszketve válaszolt a férfi kérdésére.
– Csak meg akartunk melegedni egy kicsit a tűznél, uram.
– Ezek a te gyerekeid? – kérdezte a durva, sötét hang.
– Hogy az enyémek-e? – kérdezett vissza Silje idegesen
nevetve. – De hisz csak tizenhat éves múltam, uram. Ma este
találtam mindkettőt. Magukra maradtak.
A férfi hosszan, elgondolkodva nézte. Silje az őszinte
vallomás után zavarában lesütötte a szemét. A kislány annyira
félt, hogy elbújt Silje szoknyája mögé.
– Szóval megmentetted őket – mondta a férfi. – Nem
akarsz ma éjjel még egy életet megmenteni?
Silje rettegett a férfi villogó szemétől. Zavartan válaszolt a
kérdésre.
– Egy életet?… Nem tudom, hogy…
– Az arcodra van írva, mennyit nélkülöztél, úgyhogy a
korodnál néhány évvel idősebbnek látszol. Meg akarod
menteni az öcsém életét?
Siljén átvillant a gondolat, hogy két ennyire különböző
testvért még sohasem látott. A szép, szőke ifjú a vesztőhelyen
és ez a farkasember a sötét, homlokába lógó szöghajával.
– Nem szeretném, ha meghalna – mondta tétován a lány. –
De mégis, hogyan menthetném meg?
– Én nem menthetem meg – mondta a férfi. – Túl sokan
vannak és keresnek engem is. Ha elfognak, már nem segíthetek
rajta. De talán te… – Kivett a kezéből egy papírtekercset. – Itt
van. Fogd ezt a királyi pecsétes levelet. Mostantól a felesége
vagy, és ők itt a gyermekeitek. Itt laktok a környéken. A férjed
Niels Stierne, királyi futár. Téged hogy hívnak?
– Silje.
A férfi kellemetlenül felnevetett.
– Cecilie, te ostoba! Nem hívhatnak Siljének, akár egy
tudatlan parasztlányt. Gondolj arra, hogy grófnő vagy.
Észrevétlenül a zsebébe kell csúsztatnod ezt a levelet és úgy
tenned, mintha megtalálnád.
A terv merésznek tűnt.
– De hát én nem úgy nézek ki, mint egy grófnő. Senki nem
hinné el nekem.
– Még nem nézted meg azt a gyereket, akit a karodban
hordozol? – szólt kurtán a férfi.
Silje ismét lesütötte a szemét és megremegett.
– Még nem… de…
A tűz fellobbanó fényében mindent tisztán látott.
A gyerek legkívül finom gyapjúból készült sálba volt
takarva, amelyet aranyszállal szőttek át, Silje soha nem látott
még ehhez hasonlót. Az alatta lévő gyapjútakaróba gyönyörű
mintát szőttek. Végül az a vakító fehér takaró következett,
amelyet a tejbe mártott az erdőben.
A férfi előrébb lépett. A lány ösztönösen hátrálni kezdett. A
férfit az ősi, pogány idők hangulata lengte körül.
– Még véres a gyerek arca – mondta, és szárazra törölte
egy kendő sarkával. – Nemrég születhetett. Biztos, hogy nem a
tiéd?
Silje megbántódott.
– Én tisztességes lány vagyok, uram.
A férfi elnevette magát, de közben nyugtalan pillantást
vetett a vesztőhelyre. Még nem készültek el, egyelőre csak egy
pap akarta rábírni testvérét, hogy bevallja vétkeit.
– Hol találtad a gyereket?
– Az erdő közepén. Kitették, hogy meghaljon.
A férfi kételkedve ráncolta össze a szemöldökét.
– És a kislány is mellette volt?
– Nem. Őrá halott anyja mellett leltem.
– A pestis?
– Igen.
A férfi a kislányra nézett.
– Nagyon bátor vagy – mondta vontatottan.
– A pestistől nem félek. Útitársam volt napokon keresztül.
Mindig lesújtott körülöttem, de engem nem ért el.
A férfi arcán mintha mosoly suhant volna át.
– Engem sem. Nos, lemész oda?
Silje várt a válasszal, a férfi folytatta. – A gyerekek
megvédenek az elfogatástól. De el kell neveznünk őket
valahogy.
– Még azt sem tudom, hogy fiú-e vagy lány. De
elkereszteltem Livnek, ha lány és Dagnak, ha fiú lenne. Azt
hittem, kísértet és így védekeztem ellene.
– Értem. És mi van a kislánnyal?
Silje elgondolkodott.
– Mind a ketten az éjszaka gyermekei. Sötétség és halál
vette őket körül, amikor rájuk találtam. Azt hiszem Solnak,
azaz Aranysugárnak nevezném el.
A férfi még egyszer végigmérte a lányt furcsa szemével,
amely leginkább mély, világító hasadéknak tűnt.
– Te ritka értelmes lánynak látszol. Szóval mégy?
Silje elpirult a dicsérő szavak hallatán, amelyek
megmelengették a szívét.
– Nem tagadom, nagyon félek, uram.
– Megjutalmazlak érte.
A lány a fejét rázta.
– A pénz rajtunk nem segít. De talán, ha…
– Ha?
A gyerekek jelenléte felbátorította. Felemelt fejjel
válaszolt:
– Senki nem fogad a házába idegeneket, amikor ilyen idők
járnak. Felelnem kell a gyermekekért, és én magam is
átfagytam már. Ha fedélhez segítene bennünket, kockára
tenném az életem a fiatal grófért.
A tűz egyre gyengébben világított, úgyhogy megint rosszul
látta az idegen arcát. A férfi gyorsan mérlegelte a
lehetőségeket.
– Rendben van, segítek.
 – Akkor indulok is. De mi lesz a ruhámmal? Egy grófnő
nem jár ilyen rongyokban.
– Igazad van. Nézd csak, mit szólsz ehhez? – kérdezte és a
farkasprém alól levetett magáról egy mélykék bársonyköpenyt.
Neki a derekáig ért, a lánynak, amikor belebújt, a bokájáig. Így.
Ez legalább eltakarja, amit kell. Fogd szorosan magad köré és
vedd le a cipődről a prémdarabokat.
Silje úgy tett, ahogy a férfi parancsolta.
– És nem lesz árulkodó a beszédem?
– Nos – mondta tétovázva a férfi –, meglepett, hogy nem
az egyszerű emberek nyelvét beszéled. Talán elhiszik, hogy
grófnő vagy. Tegyél meg mindent, amire képes vagy.
A lány mély lélegzetet vett.
– Kívánj szerencsét, uram!
A férfi rábólintott.
Silje becsukta a szemét egy pillanatra, és mély levegőt vett,
mint aki erősen összpontosít. Szorosabban fogta a kislány
kezét, és karján a csecsemővel, félelemmel teli szívvel elindult
a vesztőhely felé, ahol már a kerékhez kötötték a szerencsétlen
ifjú kezét.
A hátán érezte a furcsa férfi pillantását. Szinte égette a
hátán a bőrt.
Milyen furcsa, különös éjszaka, gondolta. És szinte még el
sem kezdődött!
 2. fejezet

Silje meggyorsította lépteit, amint kiért a máglya fényébe.

A kislány is szedte a lábát, hogy lépést tudjon tartani vele. Már
messziről felháborodott hangon kiabálni kezdett:
– Az Isten szerelmére, mit műveltek ti itt?
Felháborodása őszinte volt. Rászánta magát, hogy kockára
tegye fiatal életét a szerencsétlen grófért. Ha belegondolt, hogy
esetleg megmenthet egy királyi futárt… Tudta már az első
pillanatban, amikor megpillantotta, hogy előkelőbb, finomabb
ember, mint a többiek.
A férfiak a hang irányába fordultak. A hóhér felmordult és
erősebben markolta a bárd nyelét. Talán attól félt, hogy
elveszíti áldozatát?
– Mindahányan megőrültetek, ti nyomorultak? – kiáltotta a
lány indulatosan. – Hisz a férjemet kínozzátok, gonosz
poroszlók!
Gyors pillantást vetett a kerékre kötözött férfira, aki sápadt
arccal, mogorván nézett maga elé. Silje megérezte, hogy a
mogorva álarc csak a fenyegető belső összeroppanást
palástolja. Bár még sohasem látta, hogy valaki ilyen
tökéletesen tudja leplezni félelmét.
Noha a lány megjelenése őt is meglepte, azonnal felfogta,
miről van szó.
– Minek jöttél ide? – kiáltotta Silje felé. – Ráadásul a
gyerekekkel!
A fogdmegek parancsnoka megvető pillantással mérte
végig a lányt és félre akarta lökni az útból.
– Asszonyom, ha tényleg ez az ember a férje, akkor inkább
azért imádkozzon, hogy ne a pokolra jusson!
– Tudja egyáltalán, kivel áll szemben!? – kérdezte Silje
továbbra is felháborodottan. Bár félt, azért élvezte, hogy
eljátszhatja az ifjú grófné szerepét.
 – Még hogy kivel állok szemben! Hogyne tudnám.
– Szóval tudja? És ennek ellenére így bánik a király
futárjával?
A fogoly kétségbeesetten a szavába vágott.
– Feleség, nincs jogod arra, hogy leleplezz!
Silje ekkor az ifjú felé fordult. Megdöbbentette, milyen
nemes és szép minden vonása, még úgy is, ha szeméből
halálfélelem sugárzott.
Tudom, te inkább feláldoznád az életed, mintsem hogy
eláruld küldetésed – vágott a szavába Silje, ugyancsak
kétségbeesetten. – De ránk nem gondolsz, rám és a gyerekekre.
Én viszont nem akarlak elveszíteni. Parancsnok! Én Cecilie
Stierne grófnő vagyok. Ez a férfi pedig Niels Stierne, őfelsége
futára. Mivel itt vannak a birtokaink, gyakran veszik igénybe a
férjem szolgálatait.
– Cecilie! – kiáltotta a lány felé a fogoly.
Most hallgass! Otthon várlak és várlak, és erre azt a hírt
hozzák nekem, hogy néhány eszement a király emberei közül
elfogott és ide hurcolt. Azonnal útnak indultam, és mivel
fogadnak? – Silje közelebb lépett a parancsnokhoz és szinte
suttogva folytatta. – Titkos küldetésben van.
– Egy szava sem igaz! – ordította a gróf. – Hazudik!
A parancsnok egy pillanatra elbizonytalanodott, de csak
egy pillanatra.
– Miért nem említette akár egy szóval is, mi járatban van?
– kérdezte gúnyosan.
– Talán nálam jobban kellene tudnia Önnek, hogy a király
futára inkább meghal, mintsem hogy felfedje kilétét.
A vidék felett terjengő savanykás szagtól felfordult az
ember gyomra. A máglya fényében megcsillant a katonák
sisakja, a hóhér türelmetlenül lengette nehéz bárdját, amely
vijjogva szelte a levegőt.
A parancsnok Silje meggyőző fellépésének köszönhetően
már korántsem volt olyan biztos a dolgában. De azért nyersen
odavetette:
– Nagyon jól tudjuk, ki ez a férfi. Heming, a várnagy
gyilkosa. Vérdíjat is kitűztek már a fejére.
Silje közvetlen közelében állt a hüvelykszorító, rajta
félreismerhetetlen barnás vörös foltokkal. A lány megszédült,
de erőt vett magán és a parancsnok elé lépett. Most már nem
volt visszaút, de tudta a szerepét és erővel töltötte el az a tudat,
hogy a bokrok mögül egy sárgán villogó szempár követi
figyelemmel minden tettét.
– Hát úgy néz ki ez az ember, mint egy gyilkos? Igaz,
piszkos és szakadt a ruhája, de megviselte a hegyeken át vezető
út. Nézze inkább nemes arcvonásait. És nézze meg a gyerekeit.
Olyanok, mint egy gyilkos lányai?
Szándékosan mondott lányokat, mivel úgy gondolta, hogy
ha sikertelenül végződik vállalkozása, megölhetik a kisebb
gyermeket is. Hisz őrültség lenne életben hagyni egy
gonosztevő fiát. Őszintén remélte, hogy nem jut eszükbe
megvizsgálni a gyermeket, ám ha mégis, akkor adja Isten, hogy
lány legyen! Különben kellemetlen helyzetbe kerülhet.
Folytatta a küzdelmet.
– Csak nem akarja, hogy a két lányom, Sol és Liv árván
nőjenek fel? Ehhez a királynak is lesz egy-két szava.
A parancsnok megvető pillantása még mindig arról
árulkodott, hogy nem hisz neki.
– Ha meg szabad kérdeznem, mi lenne az a jelentőségteljes
feladat, amivel megbízták?
– Honnan tudhatnám, amikor a férjem még nekem sem
mondja el! Hűsége a királya iránt megingathatatlan. Inkább
meghalna, mintsem hogy megmutassa a levelet. Mindig
tudtam, hogy a becsületessége lesz a veszte!
– Levél? Miféle levél? – nevetett a parancsnok. –
Semmilyen levelet nem találtunk nála. És egyáltalán miért
olyan biztos abban, hogy levél van nála?
– Mert mindig van nála. Egyébként is én varrtam be a
ruhájába.
– Mi átkutattuk és nem találtunk nála semmit.
– Akkor, úgy látszik, nem voltak elég alaposak.
Silje villámgyorsan odafordult a fogolyhoz, végigtapogatta
belülről az ingét, mintha keresne valamit, közben ügyesen
elrejtette a levelet. Keresgélt még egy ideig, nem volt könnyű,
mert a karján alvó gyerek akadályozta a kutatásban. De
sürgette az idő, úgyhogy kénytelen volt egy kicsit szorosabban
fogni a szegény apróságot.
A gróf hevesen tiltakozott.
– Cecilie, ezt soha nem bocsátom meg neked!
Silje nem törődött a férfi tiltakozásával, egy rántással
szétszakította az ingét és belsejéből elővette a levelet, mintha
egy titkos belső zsebben találta volna. A parancsnok nyomban
kiragadta a kezéből.
– Ha fel meri törni a király pecsétjét… – kiáltotta Silje és a
gróf szinte egyszerre.
– Nem, nem teszek ilyet – mondta hűvösen a parancsnok.
Egy ideig még bámulta a pecsétet, majd elfordult tőlük és
felmutatta a levelet. – A pecsét valódi – mondta, rosszul
leplezett csalódottsággal. Embereihez fordult. – Ki állította azt
nekem, hogy ez a férfi Heming, a várnagy gyilkosa?
Előlépett az egyik pribék.
– Megesküdtem volna rá, hogy ő az… – kezdte igazát
bizonygatva.
– Ismerted egyáltalán a várnagy gyilkosát?
– Egyszer láttam már.
– Közelről? Beszéltél is vele?
– Nn… nem. Egy magaslatról láttam, amikor arra lovagolt.
De megjegyeztem a szőke haját, az arcát. Hasonlított erre a
férfira, uram.
– Szóval hasonlított. Ez minden, ami alapján kijelentetted,
hogy ő a gyilkos?
A fogdmeg tehetetlenül állt a parancsnok előtt, erre már
nem tudott mit mondani.
Silje érezte, hogy oldalról valami fenyegető veti rá az
árnyékát. Egész idő alatt nem mert odanézni. Most végre erőt
vett magán és oldalra pillantott. Egy akasztófa mellett állt. Az
akasztófán egy férfi holtteste himbálózott ide-oda a kötélen.
Lengés közben feléje fordult a halott arca. Silje legszívesebben
felsikoltott volna. Ösztönösen úgy próbált helyezkedni, hogy a
kislány ne vegye észre, de már késő volt. A gyermek nyílt,
ártatlan tekintettel szemlélte a számára furcsa jelenséget. Még
kuncogott is egy kicsit, mint aki mókásnak tartja a kötélen
hintázó felnőttet. Silje megkönnyebbült, amikor rájött, hogy a
kislány nem tudja, miről van szó.
A parancsnok mellvértje visszatükrözte a tűz fényét.
Gazdagon díszített egyenruhájában, bő térdnadrágjában
mindenkiben tiszteletet ébresztett. Némi tűnődés után
odafordult a grófhoz.
– Mi is a király emberei vagyunk. Miért nem utalt egyetlen
szóval sem a kilétére?
– Mindenütt vannak árulók és besúgók, fontosabb volt az
életemnél is, hogy a levél ne kerüljön ellenséges kézbe. Ha
kioldozná a kezem…
– Örömmel.
Végre szabad volt. Boldogan nyújtóztatta ki elgémberedett
tagjait.
– Ha nincs ellenére, akkor távozom a feleségemmel és a
gyerekeimmel együtt, és teljesítem a kötelességem.
A parancsnok, mint aki mély álomból riad, gyorsan
visszaadta a levelet, és meghajolt a volt fogoly előtt. –
Bocsásson meg gróf úr. Sajnálatos félreértés az egész.
A férfi pillantásra sem méltatta a parancsnokot. Siljéhez
fordult.
– Cecilie, kérlek, indulnunk kell. Nem vártam volná tőled,
hogy feladsz, hogy csorbát ejtesz a becsületemen. – Bocsásson
meg uram – szólalt meg a parancsnok hízelgő hangon –, de a
felesége helyesen cselekedett. Ennél nemesebb gesztust
elképzelni sem tudnék egy feleségtől. És megbízhat bennünk,
hallgatunk arról, ami ma este itt elhangzott. Elbűvölőek a
gyermekei, uram – fűzte hozzá és megsimogatta a kislány fejét.
Minden erejével azon volt, hogy feledtesse a hibát, amit egy
királyi futár ellen követett el.
A fogoly átkarolta „övéit”, és elindultak az erdő felé.
– Azonnal útra kell kelnem! Túl sokba került az országnak
ez a kis „kitérő” – fűzte hozzá rosszkedvűen. Silje morgást
hallotta háta mögül, mire megfordult. A hóhér állt mögötte és
gyűlöletteljes pillantással méregette a lányt. Még csak meg sem
próbálta leplezni csalódottságát.
De Silje végre fellélegezhetett. A parancsnok minden
szavát elhitte.
Micsoda szerencse, hogy a várnagy legényeinek fogalma
sincs arról, mi történik a dán trón közvetlen közelében.
Különben bizonyára csodálkoztak volna azon, hogy a király
állítólagos futára norvég, és Tröndelag félreismerhetetlen
dialektusát beszéli.
II. Frigyes igazán derék uralkodó volt, de Norvégia ügyes-
bajos dolgai különösebben nem érdekelték. Még trónörökös
volt, amikor utoljára járt az országban, de amióta király lett, be
sem tette a lábát norvég földre. Helyette nemeseire bízta az
ország irányítását. Ez volt a szokás azóta, hogy Norvégia 1537-
ben dán fennhatóság alá került. Trondheimben Jacob Huitfeldt
volt az úr. Ha fény derül majd Silje tettére, őrjöngeni fog
parancsnokának megbocsáthatatlanul ostoba viselkedése miatt.
Siljének persze fogalma sem volt arról, mennyire veszélyes
kalandba bocsátkozott. Ő csak arra volt büszke, hogy sikerült
megmentenie egy királyi futárt.
Mivel a dán urak a norvég várnagyokra bízták a megyék
irányításának nagy részét, egyben őket tették ki a nép hamu
alatt parázsló bosszújának. A magas adókat mindig behajtották,
a parasztok áruját hamis mérlegen mérték le az adószedők, így
áron alul kellett eladniuk mindent. És ez még nem volt elég,
mert bizonyos alkalmakkor még „ajándékkal” is adóztak,
amivel persze a várnagyok vagyonát gyarapították.
Nem csoda, ha a nép gyakran fellázadt. A felkeléseket
könnyen leverték, mivel egymástól elszigetelten törtek ki. A
Trondheim környéki parasztok vezérét Rolf Lyngének hívták.
Hat éve, hogy utoljára fellázadtak, azóta Silje tudomása szerint
nem történt semmi. Ám Silje korántsem tudott mindent…
Még mindig hevesen dobogott a szíve, ha arra gondolt,
hogy sikerült kiszabadítania ezt a csodálatos férfit. Miközben
némán az erdő felé tartottak, titokban oldalról fürkészte
vonásait.
Ahogy az erdő széléhez értek, az ifjú egy ugrással eltűnt a
sűrűben. Alig tettek néhány lépést, amikor óriási árny jelent
meg előttük.
– Átkozott idióta! – süvöltötte a farkasbundába öltözött
férfi, és egy jókora pofont adott a grófnak. A fiatal férfi
sértődötten továbbállt.
– Miért veri meg a saját öccsét? – kérdezte Silje döbbenten.
– Nem az öcsém.
– De hát azt mondta, hogy…
– Mi mást tehettem volna? – kérdezett vissza a férfi. –
Kezdtem volna el inkább magyarázkodni? Erre igazán nem volt
időnk.
– Nem tetszik nekem, hogy hazudott – mondta Silje és
csalódottan nézett a férfira, majd fogta a prémdarabokat és újra
körültekerte velük a lábát. A csecsemőt addig letette a földre,
mert semmi kedve nem volt odaadni az apróságot ennek a
vadállatnak.
A férfi hangja kemény volt és rekedt.
– Kénytelen voltam hazudni. Meg kellett menteni őt, mert
föladott volna bennünket, annyira nem bírja elviselni a
fájdalmat. Emellett még szükségünk lesz rá.
Silje szerette volna tudni, kire gondol a férfi, amikor azt mondja,
hogy „bennünket”.
– Úgy. Hát akkor maga nem gróf? Mivel azt mondta, hogy nem
testvérek.
– Nem bizony. De az sem, akit megmentettél – nevetett a férfi
halkan a sötétben.
– Mit mond? Egy szavát sem hiszem el. Azt mondta, a király
futárát mentem meg.
– Azt akartam, hogy azt hidd. Ne légy már ennyire naiv,
Silje. A tisztességeddel és a becsületeddel fizethetsz érte… akár
az életeddel is.
Silje gyűlölte az egész helyzetet. A férfiból valami
megfoghatatlan érzéki erő sugárzott, pillantása szinte égette a
lányt.
– Nem féltem a tisztességem – mondta és határozottan
felállt. – Jó néhányszor meg kellett már védenem és mindig én
kerültem ki győztesen a harcból.
A lány szavai szemlátomást megnyugtatták a férfit. Silje is
kiérezte hangja csengéséből, amikor vissza akarta adni a
bársonyköpenyt, de az idegen nem fogadta el.
– Nagyobb szükséged van rá, mint nekem – mondta
szelíden –, a csecsemő holmija… vigyázz rá, Silje! Még
hasznát veheted egyszer az életben. Most pedig gyere!
Biztosan arra gondol, hogy eladhatom, ha nincs más kiút,
gondolta, és a férfi után indult a sötétben. A farkasbunda
felnagyította amúgy is termetes alakját. Silje alig bírt vele
lépést tartani. Rejtély volt számára, hogyan képes a férfi ilyen
gyorsan haladni a koromsötét erdőben. Igazán már ezen sem
csodálkozott. Meg volt róla győződve, hogy a férfi ugyanolyan
ösztönökkel rendelkezik, mint az állatok, ezért képes ilyen
tökéletesen tájékozódni a sötétben.
– Kérem, ne menjen annyira gyorsan – kiáltotta. – A
kislány nem tudja követni.
A férfi bevárta őket. Silje úgy látta, hogy egy kicsit
türelmetlen.
– Hallottam, mit mondtál ott lent annak a vérszomjas
hordának – szólalt meg, amikor végre utolérték. – Nagyon
tetszett, ahogy a grófnőt játszottad. De most megint úgy
beszélsz, mint egy parasztlány. Ki vagy te tulajdonképpen?
– Nincs bennem semmi különleges. Egyszerűen csak Silje
vagyok. Jobban teszi, ha inkább a ruháimból, mint a
beszédemből indul ki. Igaz, hogy néha, ha kedvem tartja, tudok
előkelően beszélni. Hogy miért, annak hosszú a története és
sokáig tartana, ha elmesélném.
A férfi alkalmazkodott lépteikhez, és ügyelt arra, hogy ne
maradjanak le. A kislány járásán látszott, mennyire elfáradt.
Silje maga előtt látta a gyönyörű ifjút.
– Milyen szép az a fiatal férfi – mondta ki önkéntelenül is,
anélkül, hogy meggondolta volna, kinek dicséri. A férfi felsóhajtott.
– Igen, a nők szépnek találják. A vesztőhelyre is egy asszony
miatt került. Megfeledkezett az óvatosságról.
Silje elszomorodott.
– Biztos sok nővel volt már dolga.
– Nem neked való férfi, hidd el – mondta a farkasbundás.
Egy pillanatra megállt, majd lassan újra elindult. – Egyébként
neki nagy szüksége lenne egy olyan nőre, amilyen te vagy –
folytatta szárazon.
– Amilyen én vagyok?
Igen, szüksége lenne egy bátor, erős asszonyra, akinek
helyén van az esze és meleg a szíve. Akkor talán
kiegyenesedne a gerince.
– Én nem vagyok sem erős, sem bátor, sem a többi, amit
emlegetett.
Ekkor a férfi hirtelen megfordult és szemtől szemben állt
Siljével, olyan közel, hogy a lány érezte a férfi lényéből áradó
különös meleget.
– Felkaroltál egy gyermeket, akit szinte biztosan
megfertőzött a pestis. Azután védelmedbe veszel egy másikat
is, akiről viszont azt hiszed, hogy egy kitett csecsemő szelleme.
Kérdezősködés nélkül kockára teszed az életed egy idegen
férfiért, és úgy játszod el a feleség szerepét, mintha mindig is
az lettél volna. Vagy elmondhatatlanul erős vagy, vagy annyira
oktalan, hogy nem tudod, mikor kerülsz veszélyes helyzetbe.
És én egyre inkább azt hiszem, hogy az utóbbi az igaz.
A férfi nem szólt hozzá többet. Egy ideig a városba vezető
úton haladtak, majd ismét visszafordultak az erdei ösvényre,
amelynek végén egy szekér várta őket. A szekérbe fogott lovak
már türelmetlenül topogtak. A félhomályban maroknyi lovas
katona várt csendben. A tisztásra besütő hold fényében Silje jól
láthatta a „fogoly” szőke hajfürtjeit. Neki nem volt lova, a
szekér közelében álldogált. A lány szíve egyre hevesebben vert.
Már a puszta gondolatra is, hogy soha többé nem láthatja az
ifjút, éles fájdalom hasított belé.
A farkasember, ahogy Silje magában elnevezte a férfit,
odament a kocsishoz és hosszan beszélt vele. Utána fölugrott
egy ló hátára és a lovasokkal a nyomában elvágtatott.
A kocsis felsegítette a lányt és a gyerekeket a kocsiba. A
fiatal férfi is segített, majd utánuk ugrott a szekérre. Nagy
kerékcsikorgás közepette elindultak.
Ahogy ott rázkódtak a szekéren, Silje egyre inkább érezte,
mint száll el testéből az erő. Már nem táplálta tovább a
farkasbundás emberből áradó meleg. Hiába volt közelében a
szép „fogoly”, úgy érezte, mintha gonosz varázslat áldozatául
esett volna. Nem maradt más belőle, csak a fáradt, átfagyott és
éhes Silje. Bensejében óriási lyuk tátongott, most már nem
merte volna felvenni a harcot a várnagy embereivel.
Mégis hősiesen küzdött a fáradt közöny ellen, amely
fokozatosan árasztotta el egész testét. Egyenes háttal ült, a
csecsemőt pedig ruhája alá rejtette, hogy minél melegebb
helyen legyen. Már nem volt biztos benne, hogy képes
felmelegíteni a piciny testet. A kislány Silje ölébe hajtott fejjel
aludt el. Hogy ő se fázzon, báránybundát terítettek alá, egy
másikkal pedig betakarták. Silje a bársonyköpenybe
burkolózott, amely elég nagy volt ahhoz, hogy még a
gyerekeket is melegítse vele. Karja teljesen elzsibbadt az
újszülött súlyától, de nem hagyhatta el magát. Szeme égett,
mintha homokkal szórták volna tele, teste pedig elgémberedett
a fagytól.
A kocsi gyorsan szaladt, de ide-oda rázkódott a göröngyös
utakon. Siljének erősen kellett kapaszkodnia, nehogy
kirepüljön. A holdfény néha átsütött a fák között, amikor dél
felé elhagyták Trondheim vidékét.
– Merre megyünk? – kérdezte Silje kicsit később.
Szomorúan tapasztalta, hogy a hidegtől még a nyelvét is alig
tudja forgatni. Nehezen lehetett érteni szavait.
– Egy majorba viszünk, ahol a pestis már lekaszálta
áldozatait. Én máshová tartok.
– Bocsásson meg, de meg kell kérdeznem még valamit.
Egy dolgot nem értek…
– Csak egyet? Ez igazán jó – felelte gúnyosan az ifjú.
Siljének nem tetszett, hogy a bolondját járatják vele. Mintha
tudatlan gyermek lenne!
– Az a levél, a királyi pecséttel… ugye az nem volt hamis.
– Nem bizony. De az egy régi levél. Már többször
kisegített minket a bajból.
– Mégis, hogyan került a birtokukba?
– Most már túl sokat kérdezel – mondta a férfi, és hangja
ismét gúnyossá vált. – Egyébként köszönöm hogy
megmentettél.
Épp itt volt az ideje, hogy köszönetet mondj, mormogta
maga elé a lány, bár hálát nem várt el. Silje oldalról figyelte a
mellette ülő ifjút. Ferdén nekidőlt a kocsi egyik oldalának,
lábát pedig a másik oldalnak támasztotta. Már sík vidéken
jártak, így a hold fényében alaposan megfigyelhette erős állát,
szép arcát, vonzóan szemtelen ívelésű orrát. Szája elégedett
nevetésre húzódott, de Silje következő kérdése ráfagyasztotta a
mosolyt.
– Ki volt az az ember?
– Kire gondolsz? A parancsnokra?
 – Nem. Nagyon jól tudja, kire gondolok. Arra a férfira, aki
segített nekünk.
Az ifjú döbbenten nézte a lányt.
– Nem értem, kiről beszélsz.
– Arra az emberre, aki az erdő szélén várt minket. Aki
farkasbundát viselt, amitől ő maga is úgy nézett ki, akár egy
vadállat. Arra az emberre, aki megütötte.
A férfi előredőlt, arca egész közel került a lányéhoz.
– Nem volt itt senki – jelentette ki határozott hangon. –
Senki! Érted? Senki, senki!
Silje visszahőkölt.
– De hát…?
– Álmodtad az egészet. Vésd az eszedbe, hogy senkivel
sem találkoztál ma éjjel. Azt hiszed, eltűröm bárkinek is, hogy
megüssön? Megölném, aki erre vetemedne.
Halkan beszélt, nehogy a kocsis meghallja. Silje megadta
magát. Megértette. Nem lehetett könnyű a fiú számára ez a
megalázó helyzet. Először ki akarják végezni, mire ott terem
egy fiatal lány és kimenti a pribékek karmai közül, végül pedig
felpofozza egy idősebb férfi.
– Értem – felelte bölcsen.
Az ifjú hangja mindjárt kedvesebben csengett.
– Halálosan fáradt lehetsz. Engedd meg, hogy tartsam a
gyereket. A tiéd?
Silje elfintorodott.
– Nem, az Isten szerelmére, nem. Egyszerűen csak
felkaroltam mindkettőjüket. Nem volt szegényeknek senkijük.
Aggódó pillantást vetett a csecsemőre. – Azt sem tudom, hogy
él-e még – mondta félve. – Olyan csendes volt egész idő alatt,
amióta csak elhagytuk… azt a helyet.
Hirtelen újra érezte a halotti máglya füstjének szagát,
mintha sohasem tudná elfelejteni.
– Csak alszik – mondta könnyedén a férfi és karjába vette a
gyereket.
 Micsoda megkönnyebbülés! Ismét kinyújtóztatta karját,
most, hogy már nem nehezedett rá a csecsemő terhe.
Szorosabban bebugyolálta a kislányt a báránybőrbe,
összekuporodott a sarokban a bársonyköpeny alatt, fejét a
szekér oldalának támasztotta. A hold épp a lovak feje felett állt,
ez jó jel, gondolta boldogan. Most már minden jóra fordul.
Amikor az út elkanyarodott, Silje ismét felpillantott az égre.
Észrevett egy fényes csillagot. Még jobb, gondolta. Eszébe
jutott, hogy a csillagok az ég ablakai, és rajtuk keresztül
kémleli az Isten a földet. Tudta, hogy az Úr figyelemmel követi
útjukat.
Tulajdonképpen bosszantotta, hogy éppen most ennyire
fáradt, amikor egy ilyen rendkívüli férfi ül vele szemben, de
hiába, nem tudta nyitva tartani a szemét. Testét annyira
kizsigerelte a sok megpróbáltatás, annyira átfagyott, hogy nem
jött álom a szemére. Csak ült, félig eszméletlenül.
De érzékei még félálomban is működtek. Arra riadt fel,
hogy hangokat hall. Az volt az érzése, hogy a kocsi áll,
beszélnek körülötte, és valamit a kezébe tesznek. Azután újra
elaludt.
Legközelebb arra ébredt, hogy a kocsis áll előtte és rázza a
vállát.
– Hol vagyunk? – kérdezte összefagyott ajkakkal Silje.
– Megérkeztünk. Beszéltem Benedek úrral. Meghúzhatják
magukat nála.
Kábulatában érezte, hogy segítő kezek elveszik tőle a
csecsemőt. A hold fénye egyre halványult, már hajnalodott. A
kislány sírt és az anyját kereste. Siljét is lesegítették a kocsiról.
Mivel képtelen volt megállni a maga lábán, a kocsis vállára
támaszkodott.
– Ismeri ezt a Benedeket?
– Benedek templomi képeket fest és nagyon furcsa figura.
De fölajánlotta, hogy nála maradhatnak.
– A gyerekek is?
 – Természetesen.
Egy ideig még a szekér közelében álldogáltak.
– Hová tűnt az a fiatalember, akivel együtt utaztunk?
– Heming? Egy félórája, hogy leugrott a szekérről. Másfelé
vitt az útja.
Heming… már hallotta ezt a nevet. Hát persze, a várnagy
gyilkosa. Mégiscsak ő volt. Silje legszívesebben a föld alá
süllyedt volna szégyenében, hogy segített egy gyilkoson. Igaz,
olyan szép és olyan fiatal…
– Bizonyára sok derék norvég férfi harcol… a
függetlenségért – folytatta a beszélgetést.
– Így van, kisasszony.
– És hallott már a hegyek közt megbúvó felkelőkről is?
– Most már túl messzire ment, kisasszony, erre nem
felelhetek – mondta a kocsis.
Szóval ő is hallott róluk. Ez mindenesetre megnyugtatónak
tetszett. Silje szemében bocsánatossá vált Heming bűne, hisz a
hazájáért harcolt.
Milyen udvariasan szólította meg a kocsis. Azt mondta
neki, hogy kisasszony. Bizonyára a bársonyköpeny az oka
mindennek.
– És a másik férfi… ő is közéjük tartozik?
– Kire gondol?
– Arra a férfira, aki beszélt magával és azt mondta, hogy
hozzon minket ide.
A kocsis lehajolt, hogy megigazítsa a lószerszámot.
– Nem beszéltem mással, kisasszony, csak az ifjú
Heminggel. Ő parancsolta, hogy jöjjünk Benedekhez. Silje
először megmakacsolta magát, de azután eszébe jutottak
Heming szavai…
– Igaza van, én tévedtem – mondta könnyedén. – Úgy
látszik, nem jól emlékszem arra, ami ma éjjel történt.
– Jobb is így, kisasszony, higgye el.
Fáklya fénye villant a házban, egy szolga pedig
felélesztette a tüzet a kandallóban. Hallotta, hogy valaki
kedvesen szól a gyerekekhez. Két idősebb asszony foglalkozott
velük, levették róluk a ruhát és a kislánynak meleg vacsorát
vittek az ágyba.
Milyen kedves gyermek – mondta az egyik asszony. Úgy
tűnt, semmi kifogása ellene, hogy az éjszaka kellős közepén
felébresztették. – Hogy hívják?
– Nem tudom – felelte Silje. – Én Solnak neveztem el. De
hogy van a kisbaba? Annyira aggódom érte. Él még szegény?
– Kutya baja a kisfiúnak, annak ellenére, hogy a
köldökzsinórt nem vágták le róla szülés után.
– Hát fiú? Még szerencse, hogy nem esett baja. Néhány
gonosz embernek kénytelen voltam azt mondani, hogy a kicsi
lány és Livnek hívják. Azért neveztem el így, mert meg
akartam menteni a haláltól. Viszont, ha fiú, a Dag nevet adom
neki. Próbáltam megetetni, de…
– Nincs jelentősége, hisz újszülött. Még mindig abból él,
amit az anyaméhben magába szívott. Megmosdatjuk, levágjuk
a köldökzsinórt, ellátjuk a sebet és bepólyázzuk. Legyen
nyugodt, gondoskodunk arról, hogy mindent megkapjon, ha
már ilyen szörnyű módon jött világra. A mosdóvizet parázsló
fadarabbal áldjuk meg, már szalmát is tettünk az ágyába.
Annak rendje-módja szerint megáldjuk majd kenyérrel és
megkapja azt az ezüst keresztet, amit én viselek a nyakamban.
De úgy látom, a kislány már nagyon fáradt, úgyhogy jobb lesz,
ha rögtön ágyba dugjuk. Itt egy kis leves, láss hozzá.
Siljének már egy csepp ereje sem maradt ellenkezni. A
kislány, akit ő Solnak nevezett el, éppen csak bemászott az
ágyba, és már aludt is. A kandalló olyan csodálatos meleggel
árasztotta el a szobát, amit Silje már hetek óta nem érzett.
Kezébe vette a tál levest, és az utolsó cseppig kiitta. Annyira
éhes volt, hogy nem volt türelme a kanállal bajlódni. Rántott
leves volt, amelyben apróra vágott szalonnadarabkák úsztak.
Nagyon jó íze volt. Silje érezte, mint árad szét átfagyott
testében a meleg.
Azonnal álomba merült. Még érezte, ahogy az asszonyok
levetkőztetik és betakargatják a báránybőrrel, de túl fáradt volt
ahhoz, hogy kinyissa a szemét és köszönetet mondjon. Teste
mintha ólomból lett volna.
A két nő kiment, és becsukta maga mögött az ajtót. Silje
mozdulatlanul aludt, mintha meghalt volna.

3. fejezet

Silje hajnal előtt zuhant álomba, azután estig aludt. Nem is

látta a nappal fényét. Vagy talán mégis…
Este van, gondolta. Pontosabban alkonyodik. Felnézett az
alacsony mennyezetre, majd a sötét, durva farönkökből álló
falakra. Pillantása megakadt egy ablakon.
Egy ablak! Egy igazi ablak! Silje falba vájt lyukakhoz volt
szokva, amelyeket fatáblával zártak be.
Az ablaküveg zöld volt és vastag, de a délutáni nap utolsó
sugarát még áteresztette.
Mi lehet a gyerekekkel?
A kislány már nem feküdt az ágyában. Ám amint fülelni
kezdett, meghallotta a kacagását. Biztosan játszik vele valaki.
Valahonnan távolabbról pedig a csecsemő sírása érkezett el
hozzá.
Most elhallgatott. Talán enni adtak neki? Még mindig nem
aludt ki a tűz a szobában. Valaki biztos, hogy… Silje érezte,
hogy arcát elönti a forróság. Most már emlékszik…
Egyszer felébredt, mert lecsúszott róla a takaró. És akkor
megszólalt egy hang.
– Ne félj, kislány! Már öregemberek vagyunk és elszállt
belőlünk az ifjonti hév.
Silje ijedten nyitotta ki a szemét. Két idős férfi hajolt
föléje. Silje megkönnyebbülten, tapasztalta, hogy a vászoning
rajta van.
– Ez itt mellettem az egyházkerület borbélya – szólt hozzá
egy magas, kecskeszakállas, hosszú ősz hajú öregember.
Élénkszínű, feltűnő ruhát viselt. – Ért az orvosláshoz is. Én
pedig Benedek vagyok, a festő.
Az öregember mindezt olyan fensőbbséges hangon
közölte, hogy Siljének az az érzése támadt, fel kellene kelnie,
hogy fejet hajtson előtte.
A borbély, aki a környék betegeit is ápolta, alacsony,
kövérkés férfi volt. Barátságosan mosolygott a lányra. – Mióta
ilyen a lábad, kislány? – kérdezte.
– Amióta megszületett, gondolom – mondta tréfásan
Benedek.
Silje erre felemelte a fejét és a lábára nézett. A látvány
elborzasztotta. Hetekig nem vette le cipőjét, alig ismerte fel,
hogy ez a saját lába. Feldagadt, egészen elszíneződött és
vízhólyagok borították. Emellett piszkos is volt. Ezen persze
könnyen lehetett segíteni, nem úgy tönkrement bőrén.
– Majd gondoskodom meleg borogatásról – nyugtatta meg
Siljét a borbély. – Most nem vágok rajtad eret, mert minden
csepp véredre szükséged van. A kezed sincs jobb állapotban,
mint a lábad, de hidd el, láttam már rosszabb fagydaganatokat
is. Meg tudom gyógyítani, bízhatsz bennem. Ajánlásaim
vannak olyan magas rangú személyektől, mint…
Ezek után fölsorolt majd egy tucat nevet, csak hogy
elnyerje Silje bizalmát. Benedek végül megelégelte és
legyintett egyet, mintha el akarná hessegetni a borbély
önhittségét, és leült az ágy peremére. Silje gyorsan álláig húzta
a báránybőrt.
– Meséld el nekünk – szólt Benedek atyai hangon a
lányhoz – miféle furcsa szerzet vagy te? Azt hallottam, hogy
megmentetted két gyereknek és annak a lehetetlen Hemingnek
az életét. Mindenképpen figyelemre méltó személy vagy, a
ruháid viszont nagy szegénységről árulkodnak.
– Ezek nem az én ruháim – mondta csendesen a lány. – A
sajátomat odaadtam egy öregasszonynak, neki nagyobb
szüksége volt rá. Ő ott maradt a majorban és egy rossz ingen
kívül semmije sem volt már.
– És ezek a rongyok? – emelt fel Benedek mutató- és
hüvelykujja közé csippentve egy rongydarabot, majd
visszaejtette.
– Magam varrtam egy zsákból, amit a pajtánkban találtam.
A férfi értetlenül rázta a fejét.
– Még sohasem hallottam ilyesmit. Elajándékoztad az
egyetlen ruhádat! A beszéded választékos. Ki vagy te
tulajdonképpen?
Silje elszégyellte magát.
– Egy szegény patkolókovács szerencsétlen gyermeke
vagyok, Silje Arngrimsdatter a nevem. El kellett hagynom a
szülőhelyem, mert a családom odaveszett a járványban. Annak,
hogy választékosan beszélek, más oka van.
– Bizton állíthatom, hogy egészen különleges emberke
vagy – mondta a festő, miközben barátságos, mintegy bátorító
pillantásokat vetett Siljére. – Helyén van a szíved, ami nagy
ritkaság ilyen időkben, amikor farkastörvények uralkodnak, és
az emberek önmagukon kívül másra nem gondolnak. Az is
jelent valamit, hogy ilyen védelem alatt állsz.
A borbély eközben a lány lábával foglalatoskodott. Egy
nagy üstben erős szagú főzetet készített. Silje szívesen
megkérdezte volna Benedeket, mit ért azon, hogy „ilyen
védelem alatt áll”, de már tapasztalatból tudta, hogy jobb ha
hallgat. Az ifjú Heminget még csak megemlíthetné, de azt a
másikat… Róla szó sem eshet.
– Azt mondod magadról, hogy szerencsétlen vagy. Miért?
Kérlek, mesélj többet magadról. Például hogy mit csináltál
otthon a majorban.
Silje zavarba esett.
 – Félek, csalódást kell okoznom. Azt tettem, amit a család
többi tagja is. Dolgoztam a földeken, a házban, de talán mégis
kicsit más… Hogy magyarázzam meg? Álmodozó voltam,
igen, ez a helyes szó. Nappal is álmodtam. És nagyon sok időt
töltöttem azzal, hogy szebbé tegyem a környezetemet.
Kidíszítettem mindent, ami csak körülöttem volt.
Benedeknek felcsillant a szeme.
– Hallottad ezt, borbély? Talán megtaláltam azt az embert,
aki értékeli majd a művészetemet! Mert bizony igen kevesen
értenek meg. Holnap, Silje, eljössz velem a templomba és
megmutatom a freskóimat.
Silje szemében is fény csillant.
– Köszönöm, hogy megtisztel. Szívesen veled tartok.
– De nem ezeken a lábakon – mormogta maga elé a
borbély.
– Felkelhetek most?
– Nem – mondta a borbély, és belemártott egy kendőt a
főzetbe, majd a lány lábára helyezte. A borogatás olyan forró
volt, hogy szinte már égette a bőrét. A levegőben
gyógynövények szaga terjengett. – Feküdj nyugodtan még
néhány órát. Az az érzésem, hogy rád férne még némi alvás.
Igazam van?
– Igen, azt hiszem jobb, ha alszom még egy kicsit –
mosolygott Silje. – De előbb szeretném megtudni, mi van a
gyerekekkel.
– A két idős nővér vigyáz rájuk – nyugtatta meg Benedek.
– Nem kell aggódnod.
Ezzel azután elmentek, és Silje újra elaludt. Testét-lelkét
elárasztotta a nyugalom.

Közben beesteledett, erről árulkodtak a szoba fényei. Silje

felült és óvatosan megpróbált lábra állni. Még mindig fájt, de
nem jobban, mint az elmúlt néhány nap reménytelen
vándorlásai alatt.
Istennek hála, hogy végre megpihenhet és hogy a
gyerekekkel együtt menedéket lelt ezeknél a kedves
embereknél! Vajon mit gondolhat a festő, hogy elfelejtette
megköszönni azt a sok jót, amit eddig értük tettek.
Régi ruhái eltűntek, helyettük egy durvára szőtt anyagból
készült blúzt és egy szoros derekú fekete ruhát talált. Rongyos
cipőit bő filcpapucsra cserélték, amelybe kényelmesen belefért
bekötözött lába.
Silje gyorsan felöltözött, haján egyszer-kétszer végighúzta
a csontfésűt. Kezét nem kötözték be, de bekenték valami
balzsammal, aminek erős mentaillata volt. Rátalált egy dézsa
meleg fürdővízre is, amelybe örömmel ült bele. Még a fejét is
beledugta. Csodálatos érzés volt elmerülni a tisztaságban…
Micsoda igényeim vannak, tűnődött mosolyogva. Az
embert könnyen el lehet kényeztetni. Itt ülök a meleg vízben,
amikor nemrég még egy darab koszos kenyérnek is hogy
örültem!
A ruha illett rá. Kicsit talán bő volt, de ha szorosabbra
fogta az övét, már észre sem lehetett venni. Nem volt türelme
befonni a haját, így szabadon omlott a vállára. Talált még egy
puffos ujjú kabátkát is. Derékig szorosan testhez állt, alatta,
csípője vonaláig ismét bővült. Silje most még nem vette fel a
kabátot. A ruhák valaha egy szolgálólányéi lehettek.
Bicegve elindult az ajtó felé. Léptei alatt recsegett a széles
deszkákból lerakott padló. Silje ezen is elámult. Nem volt
ahhoz szokva, hogy fapadlón lépkedjen. Otthon csak döngölt
padló és kőpadló volt a házban. Silje átlépte a magas küszöböt,
lába csiszolt kőlapra toppant.
Belehunyorgott a napba, amely már elérte a látóhatár
szélét. Amikor még az ágyban feküdt, észre sem vette, hogy
nappal van. A vékony hóréteg borította udvaron állt. Sötét
házak fogták körül a teret. Silje a főépület falának
támaszkodott. Maga mellett észrevett egy pompásan díszített
épületet, tornáccal és szépen díszített kiugrókkal.
Néptelen volt minden. Mielőtt visszament volna, a házak
fölé emelte tekintetét.
Elakadt a lélegzete.
– Istenem! – dadogta – Ez nem lehet igaz.
Megkapaszkodott az ajtófélfában, majd még egyszer
feltekintett.
A házak fölött „Árnyékország” hegyei magasodtak. Silje
érezte nyomasztó közelségüket. Felismert minden egyes
csúcsot, sziklaszirtet, völgyet és szakadékot.
Ennyire közel még soha sem került gyermekkora
rémálmaihoz, a Jéghegyek Népének szörnyű, titokzatos
honához. Csak egy kopár mező terült el közöttük, fölötte pedig
ott magasodott az égbe meredeken, bevehetetlenül a sziklafal,
dacolva Isten akaratával.
Elsőként az a gondolata támadt, hogy menekülnie kell.
Miután összeszedte magát, képes volt higgadtan
gondolkodni. Már nem volt kisgyerek. Az összes szörnyet és
démont, akik a levegőn keresztül szálltak felé, csak
rémálmában látta. Képzelete hívta őket életre, nem valóságos
alakok voltak. És a Jéghegyek Népéről szóló mesék? Az sem
volt más, mint szóbeszéd, hogy távoltartsák a hegyektől.
Semmi oka arra, hogy gyermekkori képzelődései miatt
elhagyja az egyetlen helyet, ahol hosszú útja során először
biztonságban érzi magát.
A főépületből kijött az egyik idős asszony és intett neki.
Egy pillantást sem vetve a sötéten csillogó, hófödte csúcsokra,
átbicegett az udvaron és bement a házba.
– Lépj be bátran – mondta barátságosan az asszony. –
Éppen vacsoránkat költjük el a konyhában. Szegény
gyermekem! Bizonyára nagyon éhes vagy!
– Nem tagadom. De szeretném, ha megengednék, hogy
előbb rendbe szedjem magam.
Miután elkészült, Silje belépett a nagy, tágas konyhába,
amelynek közepén hosszú asztal állt, a fal mellett pedig egy
óriási tűzhely. A major népe az asztalnál ült és evett. Silje
szégyenlősen köszönt és udvariasan biccentett mindenkinek.
Nem voltak sokan. A pestis ezen a helyen is kitombolta
magát, gondolta Silje. Az asztalfőn Benedek ült, két oldalán az
asszonyok a gyerekekkel, majd a szolgák következtek. A két nő
annyira hasonlított egymásra, hogy Silje bizonyos volt benne,
testvérek. Bokáig érő, fekete ruhát viseltek, és egész idő alatt
mosolyogtak. Mindent megtettek annak érdekében, hogy az
asztalnál ülők jól érezzék magukat. Silje érezte, hogy nem lesz
nehéz szeretni őket.
Örömmel látta, hogy a kis Dag elkezdett enni. Az egyik
asszony tejbe áztatott kenyérdarabkákkal etette. A kislány, Sol,
mosollyal üdvözölte, majd visszafordult játszótársához, az
egyik szolgához. Játék közben boldogan kacagott. – Lépj
közelebb, gyermekem – hívta barátságosan Benedek. – Ülj ide
mellém!
Silje meghajolt Benedek előtt és elfogadta a meghívást.
Rövid imát mondott, majd leült az öreg mellé. Igaza volt a
kocsisnak, amikor azt mondta, hogy Benedeknek furcsa
szokásai vannak. A vacsora ugyanis csak három fogásból állt,
sós hering, hús és szalonna került az asztalra, mindezek mellé
még káposzta. Természetesen a sör sem hiányzott, kicsi
hordókban állt az asztalon.
A Benedek-féle vacsorát össze sem lehetett hasonlítani az
országban bevett étkezési szokásokkal. Még az egyszerű
emberek asztalára is legkevesebb hat fogás került, de akik
igazán adni akartak magukra, nem érték be étkezésenként
tizennégy fogásnál kevesebbel. Ami pedig az ivást illet, egy
felnőtt embernek hat korsó sör volt a mindennapi adagja, de az
sem keltett feltűnést, ha valaki ennek a kétszeresét itta meg.
Silje számára azonban ez a három fogás is a
mennyországot jelentette. Evés közben végre alaposan
szemügyre vehette a gyerekeket.
 – Most látom őket először világosban – mondta
elérzékenyülten. – Milyen szépek mind a ketten! Mégis
mennyire különböznek egymástól!
– A kislány olyan, mint egy zabolátlan csikó – mondta az
egyik asszony. – Milyen vad a természete! Egyik pillanatban
sugárzik a boldogságtól, de ha valaki ellenkezik vele, azonnal
megváltozik, borzasztóan tud dühöngeni.
Silje bólintott.
– Tegnap este én is észrevettem.
– Azt hiszem, felnőtt korában népszerű lesz a
fiatalemberek között – brummogta Benedek. – Az ember
akaratlanul is felfigyel a zöld szemére és a göndör fekete
hajára.
Ha egyáltalán lesz lehetősége arra, hogy felnőjön, gondolta
Silje és megjelent előtte a kislány halott anyjának arca.
Hamarosan elválik, hogy mi lesz a sorsa.
– A kisfiúnak milyen tiszták a vonásai, pedig ez ritka egy
újszülöttnél, ugye? – igyekezett a lány lerázni magáról a sötét
gondolatokat. Meghatottan nézte a csecsemő apró arcát, fején a
piheszerű hajkezdeményt.
– Valóban szép gyerek – helyeselt Benedek. – Vajon
milyen családból származhat? Bár a takarók, melyekbe
bepólyázták, sokat elárulnak. Te is felfigyeltél erre? – fordult
Siljéhez.
– Igen. Amikor tegnap este kiértünk a fényre, nekem is
feltűnt valami.
– Úgy látszik, a botrányok az előkelő családokat sem
kímélik – morogta fogai közt az öreg.
– Már figyelmeztettek, hogy vigyázzak a takarókra –
mondta Benedeknek Silje.
Az öreg bólintott. Vonásai gondterheltnek tűntek.
– Bizony, bizony. Légy óvatos! De mondd csak, nem az
ifjú Heming volt ilyen előrelátó?
Miért kell rögtön elvörösödnie, ha csak kiejtik Heming
nevét! És még a szíve is hevesebben ver. Borzasztóan vágyott
arra, hogy újra lássa a fiatal férfi csinos arcát.
– Nem, valaki más – felelte zavartan Silje. – Egy egészen
furcsa figura… olyan volt, mint egy farkasember. Mégis nagy
hálával tartozom neki. Ő irányított ide minket. És most
legalább megköszönhetem nektek is, hogy ilyen őszinte
barátsággal fogadtatok engem és a gyerekeket, ráadásul minden
kérdezősködés nélkül!
– Örömmel hallom, hogy ez a véleményed – mondta a
festő, de hangján érződött, hogy szívesen terelné más irányba a
beszélgetést. – Sejtettem, hogy Heming nem lehet ilyen
találékony, de mondd csak, Silje, mi legyen veled? Amint
látod, kicsit megfogyatkoztunk. Tulajdonképpen szükségünk
lenne még egy segítő kézre. Megelégednél azzal, hogy szállást
és élelmet adunk neked?
– Igen, nagyon köszönöm – felelte a lány, tekintetét
tányérjára szegezve. – Majd megpróbálok jobban odafigyelni a
munkára.
– Nem fogsz álmodozni? – kérdezte nevetve Benedek. –
Tudod, azért az embereknek szükségük van az álmokra. És az
olyanoknak, mint te vagy én, még inkább. Ebben a házban a
bátyám lakott a családjával. Mind meghaltak. Kérlek, hogy ne
kérdezősködj felőlük. Még friss a seb, nem lenne jó
felszakítani. Nekünk viszont, akik itt maradtunk, élnünk kell.
A lány bólintott.
– Magam is átéltem ugyanezt az érzést, úgyhogy meg
tudlak érteni. Mindenkinek megvannak a maga halottai.
A szolgák bólogattak, elismerve Silje igazát.
– Bizonyára észrevetted az udvaron azt a díszes házat, én
abban lakom – folytatta Benedek –, és nem dolgozom a
majorban. – Az öreg nagyon büszke volt a hivatására. – Milyen
keveset iszol, pedig elegendő sörünk van! Ha egy kicsit többet
akarsz inni a napi adagnál, semmi akadálya.
– Nem, nem. Köszönöm. Még három korsó sörrel is alig
birkózom meg egy nap.
– Milyen dolog ez? Az ember nem éri be annyival, mint
egy madár. De megértelek. Én is csak bort iszom. Az igazi
művészeknek kijár a bor.
Silje az ablakkal szemben ült. Megállapította, hogy itt a
főépületben jobb minőségű üveget tettek bele. Amíg
beszélgettek, nem mert kinézni, csak mostanra jött meg a
bátorsága. A festő barátságos hangja erőt adott neki.
– Azok a hegyek, ott szemben… Egészen megijedtem,
amikor felfedeztem, hogy ennyire közel vannak.
Silje még mindig elég bátornak érezte magát ahhoz, hogy
gyermekkori élményeiről kezdjen mesélni. Elmondta,
mennyire félt a hegyektől, bár akkor északkeletebbre lakott,
mégis megrémítették. Beszélt a csúcsokról alászálló
szörnyekről és más látomásairól.
Benedek bólogatott.
– Nem csodálom, ha így érzel. Én magam is félek, ha
fölpillantok. Mintha állandóan veszélyben lennénk. Az
emberek ráadásul mindenféle rémtörténeteket mesélnek a
Jéghegyek Népéről! Gondolom, neked is jutott néhány a sok
történetből, ugye?
– Igen. Én is hallottam a történeteket. De még most sem
tudom, miféle lények gyülekezete él ott fenn – mondta
izgatottan.
Siljét meglepte, hogy a ház ura és a szolganép egy
asztalnál ül és beszélgetnek. De a pestisjárvány felforgatta a
társadalmi szokásokat, a magányos emberek gyámolításra
szorultak ezekben az ínséges években. Nemigen törődtek azzal,
ki hová tartozik, szeretetre vágytak. Emellett Benedek sem volt
hétköznapi jelenség. Híres festő volt, aki sok mindent
megengedhetett magának.
Semmi kétség nem fért hozzá, az öreg kedvelte Siljét. A
lány is érezte, hogy rokon lélekre akadt.
– A Jéghegyek Népéről – kezdte mondandóját lassan
Benedek –, régi legendák élnek a nép ajkán. – A teremben
csend volt, mindenki mozdulatlanul ült, pedig már rég készen
voltak az evéssel. Feszülten figyeltek, és örültek, hogy együtt
lehetnek társaikkal. – Sok mindent mondanak róluk, többek
között hogy értenek a varázsláshoz. De azt is mondják, hogy a
Gonosz teremtményei. Talán hallottál Tengelről, a Jéghegyek
Népének rossz szelleméről?
– De Benedek úr! – tiltakozott hevesen az egyik asszony,
miközben sűrűn keresztet vetett. A szolgalegény felkelt és kését
beledöfte a falba, az ajtófélfa fölött.
– Babonaság – morogta csendben az öreg festő. – Most
már érted, Silje?
– Mindenki csak titokzatoskodni kezd, ha szóba hozom, de
senki nem meséli el az igazat – felelte a lány.
– Majd én elmondom. Én nem félek sem az ördögtől, sem
más boszorkányságtól. Lassan négyszáz éve annak, hogy az
ifjú Tengel a hegyekbe menekült. Valamelyik akkori uralkodó
új törvénye fosztotta meg földjétől és minden vagyonától, más
parasztokkal egyetemben. Ám Tengel bosszút esküdött! Eladta
lelkét az ördögnek, Silje, és ő lett a Jéghegyek Népének
fejedelme. A neve is ezt jelenti, de ezt bizonyára te is tudod.
Örökre elzártan élnek a hegyek között, képtelenség
megközelíteni lakóhelyüket. Ha mégis oda akarsz jutni, jégbe
vájt alagút vezet hozzájuk egy folyó mentén.
– Tengel már akkor is értett a varázsláshoz, mielőtt a
hegyekbe menekült?
– Ezt senki sem tudja megmondani. Azt mondják, teljesen
hétköznapi ember volt, akárcsak te vagy én. Miután
szövetséget kötött az ördöggel, hallatlan nagy erő birtokába
jutott. Ez az erő évszázadokon keresztül öröklődött népnek
leszármazottaiban. Még azt is mondják… – itt már Benedek
hangja is elcsuklott – hogy Tengel nincs eltemetve.
Silje pupillái kitágultak. Akaratlanul is a szoba legtávolibb
zugába pillantott, ahová már nem ért el a fény, amely átvezetett
a titokzatos sötétségbe.
– Ezzel azt akarja mondani, hogy magával vitte a Sátán?
A festő a földre szegezte tekintetét.
– Ezt nem mondtam. Ezt nem mondtam – ismételte még
egyszer, majd fölemelte a fejét. – Azt hiszem, semmi különöset
nem tudtál meg róluk. Amit elmeséltem, nem más, mint oktalan
szóbeszéd, babonaság!
– Hát mégsem léteznek? – kérdezte Silje.
– Én soha nem láttam közülük senkit, bár ezen a környéken
éltem le egész életemet. De azt is be kell vallanom, hogy
önszántamból soha nem mennék fel a hegyekbe. Riasztanak a
kopár csúcsok.
Az asszony, akinek az ölében Sol ült, fülére tapasztotta a
kezét.
– Benedek úr! Felelőtlenség erről beszélni! Igazán
óvatosabb lehetne – mondta megrovóan a festőnek. – Jobb, ha
az ember meg sem említi azokat a… ott fenn.
A szolga már bátrabban elmondta a véleményét.
– Nem hiszem, hogy léteznek. Talán réges-régen éltek ott
afféle emberek, de nem mostanság. Velük is végzett a fekete
halál már vagy kétszáz évvel ezelőtt. Én többször is jártam a
hegyekben, de bizony nem találkoztam semmiféle néppel, sem
a lakóhelyükkel.
Ezek után Silje megnyugodva gondolt arra, hogy oktalan
babonasággal traktálták. Legalább nem kell folyton rájuk
gondolnia, végre megszabadulhat a rettegéstől.
Hihetetlen volt, hogy végre jóllakott, nem fázik és tiszta
ruha van rajta! Nem bírta magában tartani örömét.
– Olyan jó itt lenni! – tört fel belőle. – Azt hiszem, a
Mennyországban sem lenne jobb dolgom!
A többiek megértően elmosolyodtak.
Az öröm mégsem tudta feledtetni vele a bánatot. Eszébe
jutott, hogy még mindig nincs vége a járványnak, és
nyugtalanul pillantott Solra. Meddig kell még várni, hogy véget
érjen a borzalom? Látott már épp elég pestises beteget, így
könnyen felismerte a kezdődő betegség jeleit. Szerencsére a
kislány élénk volt és vidám. Bár vacsora közben egyszer
elborult a tekintete, és lebiggyesztette a száját.
– Anya – jajdult fel panaszosan –, anya!
Az egyik asszony gyorsan ölébe vette, ringatta, csitítgatta,
míg ismét megnyugodott.
– Kicsike még – mondta kedvesen az asszony –, még
könnyen tud feledni.
Azután Siljére került a sor, szerették volna hallani szomorú
vándorlásának történetét. Különösen az utolsó napra voltak
kíváncsiak, amikor annyi minden esett meg vele. De arra még
tőlük sem kapott választ, ki volt az, aki segített rajta. Csak
annyi történt, hogy az asszonyok sokatmondó pillantást
váltottak egymással és csendben egy „Miserere”-t mormogtak,
a szolgalegény pedig a padlóra szegezte tekintetét, nehogy
valaki észrevegye megváltozott arckifejezését.
Az udvarról beszűrődő zaj egyszerre mindenkit magához
térített. Lovak patájának csattogása, fegyverek zörgése
hallatszott.
– A várnagy emberei! – kiáltotta Benedek, amint kinézett
az udvarra, ahol maroknyi lovascsapat várakozott. – Silje, nézd
meg, láttad valamelyiket tegnap a máglyák körül?
Időközben besötétedett, az ablakon keresztül nehezen
lehetett kivenni a kint várakozó alakokat, Silje mégis biztos
volt magában.
– Nem – jelentette ki határozottan –, nem láttam egyiket
sem.
– Akkor nem kell elrejtőznöd. De azért jobb lesz, Grete, ha
elviszed innen a gyerekeket! Különösen a kisebbiket!
Benedek kiment a lovasok fogadására. A többiek
mozdulatlanul, csöndben várták, mi fog történni.
Hallották, amint Benedek üdvözli a lovasokat és
megkérdezi, mi járatban vannak. A parancsnok elébe ment a
lépcsőn.
– Jártak nálad idegenek éjszaka vagy ma a majorban?
– Nem, nem volt itt senki. Kit kerestek?
– Jól tudod te azt, Benedek úr! Az a felforgató Dyre
Alvsson megint portyázott az éjjel az embereivel. Felgyújtották
a király egyik emberének a házát. De most már elég!
Szétnézhetünk az istállóban?
– Csak menjetek! Bár nem hinném, hogy az öreg kancák
olyan épületes látványt nyújtanának! Csak nem gondoljátok,
hogy én…?
– Még hogy nem gondoljuk? – mondta bosszúsan a
parancsnok és sarkon fordult.
A katonák megindultak az istálló felé. Látszott rajtuk, hogy
már benéztek oda egyszer és idegen lovak után kutattak. Egy
kis idő elteltével visszajöttek.
– Mit tudsz Hemingről, a várnagy gyilkosáról? –kérdezte a
parancsnok.
– Már egy éve, hogy nem járt errefelé – állította
határozottan Benedek. Még Silje is elhitte volna, ha nem tudja,
mi az igazság. – Nem érintkezem azzal a gazemberrel!
– Azt helyesen teszed.
Néhány katona átkutatta még a melléképületeket, talán arra
számítottak, hogy az idegen lovakat a tehenek közé kötötték
be.
– Jobb, ha vigyázol magadra, Benedek – szólt vissza
félvállról a parancsnok. – Az, hogy te fested a templomokat,
még nem jelenti azt, hogy a Mennyországba fogsz kerülni!
– Tudok én vigyázni magamra – kiáltotta utána az öreg.
Silje legalább megtudta, ki volt a farkasbundás férfi. Dyre
Alvsson… már hallotta a nevét azelőtt is. A dán korona
legelszántabb ellensége Tröndelagban. Sohasem tudták elkapni,
mert a nép bújtatta.
Nyíltan persze senki sem merte kimutatni gyűlöletét a
királlyal szemben. A parasztok fütyültek arra, hogy ki a király.
Tizenöt évvel ezelőtt a svédek foglalták el ezt az országrészt, s
ők elfogadták az új urakat. Amikor a svéd uralom megszűnt és
Tröndelag visszakerült a dánok fennhatósága alá, a vidék lakói
minden tiltakozás nélkül elfogadták ezt is. Koppenhága vagy
Stockholm, olyan mindegy, hisz messze volt mind a kettő. A
tartomány vezetése pedig úgysem a király dolga. Ameddig
megvolt a mindennapi betevő falatjuk, nem törődtek azzal,
hogy hívják a királyt. Csak akkor morgolódtak, ha felemelték
az adókat és többet kellett beszolgáltatni.
Ennek ellenére mindig akadtak olyanok, akik a lázadás
élére álltak, ha kellett. Az ő vezetőjük volt a sokak által csodált
és tisztelt Dyre Alvsson.
Silje még sohasem találkozott vele. Sejtelme sem volt
arról, hány éves és honnan jön. Most már legalább azt tudta,
milyen a külseje.
Soha, semmi kincsért nem adná fel a férfit! Azért
mégiscsak furcsa, hogy senki sem akarta kiejteni a nevét,
amikor szóba hozta.
No és Heming… Már megint hevesen vert a szíve. Sejtette,
hogy Heming is a felkelők közé tartozik. Nyilván Benedek is
az ő oldalukon áll.
Legalább van némi esélye arra, hogy viszontlássa
Heminget! Nem tudta elfelejteni a férfi szemét, amelyben
gyakran gúnyos fény villant. Maga előtt látta szép vonalú orrát,
nevetésre mindig kész száját, és szőke haját, amint megcsillant
a holdfényben…
Silje fiatal, ártatlan szívét eddig soha nem ismert érzések
töltötték el. Természetes volt, hogy az első szerelem
mámorában szinte csak a külsővel törődik. A szerelem vakká
tette az imádott férfi minden hibájával szemben.

A Benedek majorjában töltött első nap rövidre sikeredett. A

ház népe korán nyugovóra tért. Az asszonyok szívesen
magukhoz vették volna még egy éjszakára a két gyereket. Silje
természetesen beleegyezett.
Azt hitte, hogy a hosszú alvás után nehezen fog újra
elaludni, de tévedett.
Álmai gyorsan kergették egymást.
Silje csendben nyöszörgött álmában. Keze, lába meg-
megrebbent, mintha szabadulni akarna valahonnan.
Arról álmodott, hogy otthon van, egy domboldalon
fekszik, szemben a majorral, ahol a szüleivel laktak, a távolban
pedig „Árnyékország” hegyei sejlenek fel.
A szaggatott kőcsipkék mögött völgyek rejtőztek, az ég
alja aranyvörös.
És akkor valami felszállt a hegyek mögül. Fekete alakok
hatalmas szárnyakkal közeledtek felé. Silje felismerte az őt
kísértő démonokat. Álmában is önkéntelenül védeni próbálta
magát.
A rémek nem voltak sokan, hatan-nyolcan lehettek, mégis
veszélyesnek tűntek. Sebesen szelték a levegőt, és kutató
szemükkel azonnal felfedezték Siljét, bár úgy tettek, mintha
nem látták volna meg.
Silje hirtelen rádöbbent, hogy anyaszült meztelen. Csak az
nyugtatta meg, hogy az alvilági szellemeken kívül senki sem
láthatja.
Kinyújtózott a fűben, tagjait kellemes érzés árasztotta el.
Az alakok egyre közelebb értek. Silje szíve kétségbeesetten
vert. Most már jobban látta őket. Ruhátlan férfiak voltak, kezük
hosszú karomban végződött, testük pedig átmenet volt az
emberi és az állati test között, de több állati vonással. Démoni
tekintetük vonzotta a lányét.
Most már ők is észrevették Siljét, aki szemlátomást
felébresztette vágyukat.
Nem ereszkedtek alá, csak köröztek körülötte, tisztes
távolságban, mintha visszatartaná őket valami, mintha
várnának valamire.
 Silje szemügyre vette az egyiket. A torz alaknak szép volt
az arca és sima, mint egy fiatal fiúé. Fejét, amelyből két
szarvasagancs nőtt ki, szőke, hullámos haj borította.
Silje ismerte ezt a tekintetet, és teste beleremegett az
örömbe, amikor felismerte.
A démon nem merészkedett közelebb. Testének alsó része
olyan volt, mint egy szarvasé, karja helyére pedig hatalmas
szárnyak nőttek.
Silje örült volna, ha az alak nem meztelen. Zavarban volt.
A furcsa lény szép arcán kívül semmi másra nem volt kíváncsi.
A démonok méltóságteljes szárnycsapásokkal távolodni
kezdtek.
Ekkor, messze a felhők fölött, megjelent egy sokkal
nagyobb és veszélyesebbnek tűnő lény. Hirtelen megállt,
mintha a vörösbe boruló eget figyelné. A nagy távolság ellenére
Silje látta, ki ő. Felismerte a vonásait. Csábító és egyben
visszataszító vadállati mosolyát, mely ellenállhatatlanul
vonzotta. Fekete haj övezte a homlokát, szeme sárgán
csillogott.
Silje szerette volna látni a testét is, de a felhők eltakarták.
Mégis az volt az érzése, hogy mögöttük egy szatír, vagy egy
faun alakja rejtőzik.
Elnehezült testtel feküdt a fűben, keble hullámzott, még
sohasem érezte ezt az édes, simogató izgalmat. Csípőjét ide-
oda mozgatta, térdét kicsit felhúzva feküdt tovább. Bár félt, de
ösztönei minden félelemnél erősebbnek bizonyultak.
A démon erre megrebbentette kitárt szárnyait és lejjebb
ereszkedett. A lány ettől annyira megrettent, hogy felriadt
álmából. Még sokáig zihált a teste. Megkönnyebbült, amikor
rájött, hogy csak álmodott, de csalódott volt, hogy álma ilyen
gyorsan véget ért. Testét addig soha nem érzett forróság öntötte
el, amit maga előtt is szégyellt. Kezével szemérmét igyekezet
elfedni, de ujjai mintha lángra lobbantották volna a testét, és
már nem volt visszaút.
 Aléltan feküdt az ágyban, legszívesebben a föld alá
süllyedt volna boldog szégyenébe.
Új örömöt ismert meg, és aznap éjjel felnőtté vált.

Nem volt az egyházközségben olyan templom, amely ne

Benedek keze nyomát viselte volna magán, vagy olyan
templomboltozat, amelyet ne ő díszített volna. Most épp a
szomszéd falu temploma volt soron, oda indult délelőtt. Siljét
is magával vitte.
Benedek szeretett későn kelni. Borvirágos orra pedig arról
árulkodott, hogy gyakran a pohár fenekére néz.
Amikor Silje felkelt, az volt az érzése, hogy bárki
leolvashatja arcáról, mi történt vele aznap éjjel. Végül be
kellett ismernie, hogy saját képzelgéseit vetíti ki környezetére.
Senki nem vett észre rajta semmi különöset, mindenki a
megszokott természetességgel beszélt vele.
Milyen furcsa! pedig számára az új élmény fölért egy
forradalommal. Majdnem belehalt szégyenében.
Csak azt nem értette, hogy miért nem a szeretett férfi
álombeli látványa izgatta fel.
Benedek egész úton fecsegett. Ő fogta a gyeplőt, és
sikeresen irányítgatta a szekeret húzó öreg gebét. Silje
hallgatagon ült mellette. Benedek nem bírta ki, hogy el ne
dicsekedjen templomfestői sikereivel. Mindegyik képről
mondott valamit, ami eddig csak kikerült a keze közül.
Hangosan szidta a reformáció papjait, akik nem átallották azt
hirdetni, hogy a szép régi festményeket be kell meszelni.
Mindezt csak azért, mert azt állították, hogy némelyik kép
illetlen.
– Még hogy illetlen – mormogta. – A szerelmi életben
sincs semmi illetlen, mert szép és természetes. Csak a vén
kéjencek gondolatai illetlenek.
Benedek utóbbi megjegyzése némi vigaszt nyújtott
Siljének.
– Még szerencse, hogy volt néhány pap, akik ellenálltak
ennek a nagy erkölcsösségmániának. Gyakran eszembe jutottak
Szent Gergely szavai, aki azt mondta, hogy: „A képek az
írástudatlanok könyvei”. Meg kell nézned az ítéletnapi
angyalomat, Silje! Micsoda pompás műalkotás! Elárulom,
hogy Hemingről mintáztam.
Silje újra elpirult.
– Igen, bizonyára kiváló modell lehetett az angyal
alakjához – dadogta.
Benedek jót mulatott.
– Na, persze nem a lelkét mintáztam meg. Mit szólnál
hozzá, ha rólad festeném meg az elcsábított lány alakját az
utolsó ítéleten?
– Nem! – tört ki hevesen Siljéből.
– Ha nem, hát nem! Pedig remekül mutatnál a csodálatos,
barna hajaddal. Persze ruhátlanul festenélek le.
– Mondja, mit képzel?
– Ne félj! Csak tréfáltam veled – mondta nevetve Benedek.
– Hiába van művészlelked, túlságosan tisztességes vagy.
Micsoda korlátolt nevelésed lehetett! – dünnyögte alig
hallhatóan maga elé.
Siljének már semmi kedve nem volt odafigyelni.
Tiltakozóan összekulcsolta kezét, és maga elé meredt.
Ha egy kicsit oldalra fordítaná a fejét, láthatná a hegyeket.
De nem fordult oldalra, bárhogy hívogatták, csábították a havas
csúcsok, ma még jobban, mint máskor. Talán ott köröznek az
álombeli alakok a hegyek felett? És köztük az is, amelyik…
– Ahhoz a templomhoz megyünk? – mutatott Silje a
távolba.
– Igen. De miért ilyen riadt a hangod?
– Nem, dehogy, csak…
Képtelen volt befejezni a mondatot. Nem beszélhetett az
öregnek az álmairól. Közben dühösen tapasztalta, hogy már
megint elöntötte a forróság, éppoly szégyenteljesen, mint az
éjjel.

Miután megérkeztek, Silje lassan körbejárt a templomban,

ügyelve arra, hogy ne borítsa fel az állványokat. Némelyik
motívum ismerős volt számára. Az Apokalipszis négy lovasa.
Ott távolabb pedig vándorló pestises betegek. Amott a háború
pusztításai. Végül maga a Halál. És az pedig… igen,
fölismerte, az ott nem más, mint Heming, az utolsó ítélet
angyala! Kicsit talán egyszerűsítő ábrázolásban, de
kétségtelenül ő az. Silje boldogan felsóhajtott. Őszinte
lelkesedéssel, hangosan dicsérni kezdte, amit látott. Benedek
örömmel hallgatta a dicséretet.
– Ezt nézd meg! Ezt nézd meg! – vonszolta izgatottan
maga után a lányt. – Erről mi a véleményed?
– Nos, igen – felelte tétován Silje. – De nem értem, miért
festett ide egy vajat köpülő nőalakot, ördöggel a háta mögött ?
Benedek felnyerített.
– Ezt mindig ide kell festenem. Kell hogy legyen egy kis
szórakozásuk a papoknak, a templomszolgáknak és a
gyülekezetnek.
– Még mindig nem értem – mondta ugyanolyan ártatlan
hangon a lány.
A férfi döbbenten nézte.
– Azt akarod mondani, hogy… hogy nem érted, mit jelent
ez? Még soha senkit nem láttál vajat köpülni? Sohasem
köpültél vajat?
– De igen, mégse…
A következő pillanatban Silje arca izzani kezdett, és
szégyenkezve elfutott. Hogy ilyen közönséges legyen valaki!
Benedek bűnbánóan fordult a lányhoz.
– Még mindig titok vagy a számomra, szenvedélyes
kisasszonykám. Mert az biztos, hogy szenvedélyes vagy, ez
csak úgy süt rólad. De talán segíthetnél nekem a munkámban –
fűzte hozzá Benedek, amikor Silje arcáról már eltűnt a pír. –
Befejezhetnéd ennek a képnek a szegélyét. Festettél már
valaha?
Még nem, de nem szívesen szalasztaná el az alkalmat,
hogy bebizonyítsa, mit tud.
Az öreg megmutatta neki a festékeket. Caput mortuum,
avagy a piros. Fenyőkorom, avagy fekete. Szerencsére ezt a
színt ritkán kellett használnia… Túlságosan komorrá tette a
képet, emellett Benedek megtiltotta, hogy bármelyik színnel is
keverje. A mész és az azurit keverékéből lett a türkizzöld.
Mélykéket keverhetett a világoskékhez, és bátran használhatta
az okkersárgát is. Csak egyvalamire kellett ügyelnie, nem volt
szabad elrontani a színek Benedek által meghatározott
összhangját.
Silje kicsit félősen fogta meg az ecsetet. Jó időbe telt, mire
befestette az első falevelet. Attól félt, túlfest a szénrajzon. De
utána már gyorsabban ment. Munka közben lelkesen
beszélgettek. Benedek szívesen megosztotta vele véleményét a
festészetről, míg a tető alatt ült, Ádámot és Évát festve, akiket
az erényesség kedvéért jókora fügefalevélbe öltöztetett. Silje
pedig aprólékosan haladt végig a szegélyen. Nem sokat értett a
művészethez, így Benedekre hárult a feladat, hogy kiművelje.
Az öreg szívesen tetszelgett a tanítómester szerepében.
– Untatlak? – kérdezte hirtelen a lányt.
– Nem, dehogy! – vágta rá gyorsan Silje. – Nagyon
érdekel. Még soha nem volt részem ilyen izgalmas
beszélgetésben.
Benedek elhúzta a száját. Ami azt illeti, kicsit túlzás volt
beszélgetésnek nevezni előbb megszakított előadását.
Csak akkor hagyták abba a munkát, amikor már sötétedni
kezdett. Annyira belemerültek a festésbe, hogy még ebédelni is
elfelejtettek.
– A mindenit! – kiáltott Benedek elismerően, amikor
meglátta Silje munkáját. – Tudtam, hogy van érzéked a
festéshez! Életet vittél a levelekbe. Hol sajátítottad el az
árnyékolás fortélyát?
– Nem tanultam sehol – felelte a lány kicsit zavartan, de
büszkén. – Megpróbáltam magam elé képzelni, milyen is a
valóságban egy levél.
– El kell jönnöd velem holnap is – mondta lelkesen az öreg
festő. – Foglalkozzanak csak az „öregasszonyok” a kicsikkel,
nagy örömüket lelik bennük.
Silje ez alatt a rövid idő alatt nagyon megkedvelte
Benedeket.
Az öreg nem is sejtette, mennyit segített Siljének abban,
hogy ismét biztos talajt érezzen a lába alatt. A szülői házban
mindig csodabogárnak számított. Most viszont felfedezte, hogy
létezik egy másik világ, ahol végre otthonra lelhet.

4. fejezet

Másnap Silje már nem mehetett el a templomba.

Begyulladt az egyik lába, pihennie kellett. Napközben
többnyire Sollal játszott, de elvégzett olyan apróbb munkákat
is, amit ülve is lehetett. Legalább volt ideje beszélgetni a két
idős asszonnyal.
Sol igazán szórakoztató, talpraesett kisgyerek volt.
Viselkedéséből az derült ki, hogy jóformán semmit nem gondol
meg előre. Mindent mélységesen átélt. Ha dühös volt, tombolt,
de örömének sem tudott határt szabni. Ilyenkor a nyakába
ugrott mindenkinek. Nehezen értették, mit mond, hisz alig
lehetett kétesztendős.
Egy napra rá Silje lába már egészségesebbnek tűnt, így
kiharcolta, hogy megint Benedekkel tarthasson. Solt is
magukkal vitték, hogy Gretének és Mariának ennyivel is
kevesebb dolga legyen.
A kislány ide-oda szaladgált a templomban és
mindkettőjüket kétségbe ejtette kimeríthetetlen energiájával.
Silje többször utánaszaladt a szószékre vagy a galériára, hogy
visszahozza. A gyerek állandóan Benedek után akart mászni az
állványra. Végül kénytelen-kelletlen kikötötték távolabb a
kórusban, amely a festés miatt üresen állt.
Azután mindenki folytatta a maga munkáját. Silje most
már nehezebb feladatot kapott, ő festhette az angyalok feje
köré a glóriát. Ismét remekelt.
– A véredben van a festés – dicsérte Benedek. – Gyere,
megmutatom, mit csináltam tegnap, amíg nem voltál itt!
Silje követte az öreget az oldalhajóba, ahol az egyik
keskeny bolthajtásba ítéletnapi jelenetet festett. Silje sejtette,
miért hívja oda az öreg. Benedek félig készen volt az
elcsábított lány alakjával.
Silje szégyenkezve elfordult.
A festő nevetett.
– Ugye, hasonlít? Legalábbis az arca. A többit kénytelen
voltam magam elé képzelni. Persze nem volt olyan nehéz.
Silje szavakat sem talált felháborodásában. Ráadásul a
festmény nem is hasonlított rá. Hiszen az ő hasa laposabb, és a
melle is szebb, mint ezé a szörnyszülötté.
– Nem is így nézek ki! – tört ki belőle.
– Ezért csak magadat okolhatod – nevetett az öreg. – Te
nem akartál modellt állni, ha nem tévedek. De ha gondolod,
még változtathatunk rajta. Mondd csak el, mit festettem meg
rosszul!
Az lett volna a legokosabb, ha Silje sarkon fordul és
tüntetőleg távozik. Viszont szörnyen idegesítette, hogy a fejét
egy körte alakú testen látja viszont. Így azután néhány gyors
mozdulattal belejavított a képbe. Benedek helyeslően bólintott,
ahogy végignézett rajta, majd a festményen.
– Igazad van. Te sokkal karcsúbb vagy, ugyanakkor fent
teltebb. Ezt elintéztük. De szükségünk van még egy ördögre,
bár azzal várhatunk. Előbb be kell fejeznem Halál tábornokot.
Silje mindennap elment a templomba. Ügyesen leplezte,
hogy a lába még mindig nem gyógyult meg. Solt többször nem
vitték magukkal. Nem tudtak munka közben ügyelni a
kislányra is.
Silje mindennap az előkelő bársonyköpenyt terítette
magára. A templomba menet Benedek egyszer megjegyezte:
– Úgy simogatod ezt a köpenyt, mintha a szeretőd lenne.
A lány összerezzent.
– Olyan kellemesen puha a bársony tapintása.
– Ahogy beburkolózol ebbe a köpenybe, aztán meg olyan
átszellemülten szívod be az illatát, vajon ennek is az anyag
puha tapintása lenne az oka?
Silje felegyenesedett.
– Csak az az oka, hogy még soha nem volt ilyen finom
holmim, egyszerűen örülök neki – mormolta.
Negyedik nap Silje már annyira belejött a festésbe, hogy
Benedek komolyabb munkát is rá mert bízni. Igen rövid idő állt
az öreg rendelkezésére. Hamarosan át kell adnia a templomot,
és úgy tűnt, egyedül nem birkózik meg a feladattal. Vajon Silje
meg tudná festeni a szüzet megkísértő ördögöt, ha előrajzolja
az alakot?
A lányt meglepte az öreg kérése. Tényleg rábízza az
egészet?
Silje érezte, hogy meg fog birkózni a feladattal. Már kicsi
korától tudta, hogy van képessége a rajzhoz és a festéshez.
Csupán a bizonyításra nem volt soha lehetősége.
– Igen, jó, azt hiszem, megpróbálom – hebegte izgatottan.
– De mi lesz, ha nem sikerül?
– Akkor újrafestjük. De én biztos vagyok a sikeredben.
Silje minden erejével a feladatra összpontosított. Egyedül
dolgozott az oldalhajóban, csak néha váltottak egymással egy-
két szót. Annyira belemerült a munkába, hogy néha percekre
megfeledkezett a külvilágról, beleértve Benedeket is.
Esteledett már, amikor Benedek lemászott az állványról.
Napközben be-bekukkantott Siljéhez, hogy meggyőződjön
arról, jó úton halad-e. Most viszont már csak az ördög
kecskelábai voltak hátra.
– Ma még egy falatot sem ettél – kiabálta már messziről. –
Itt a szürkület. Haza kell mennünk.
Benedek belépett az oldalhajóba és megtorpant. Silje
arrébb húzódott, hogy az öreg jobban lássa a képet. Türelmesen
várta ítéletét.
Benedek először szóhoz sem jutott.
– Jézusom! – mormogta döbbenten. – Mit tettél, te lány?
Most már Silje is látta, mit követett el.
Az ördög a lány mögött állt, pontosan úgy, ahogy Benedek
előrajzolta. De Silje továbbment. Az ördög pataszerű kezét a
lány mellére helyezte, a lány pedig hátravetette fejét és az
ördög vállára hajtotta, míg az hosszú nyelvével a hajadon
nyakát nyaldosta. Az arca pedig…
– Ó, Istenem – tört fel Silje torkából a kétségbeesett
kiáltás. – Ezt, ezt nem is vettem észre.
Az ördög arcához félreismerhetetlenül a farkasbundás férfi
vonásait használta fel.
– Ezt nem hagyhatjuk így – mondta Benedek elszörnyedve.
Silje már hozzá is látott, hogy eltávolítsa a festéket, amikor
Benedek megragadta a kezét.
– Nem, mégsem! Túl jó a kép ahhoz, hogy eltüntessük.
Látszik ugyan, hogy még gyakorolnod kell, de karakteresek a
képeid. Most már csak abban reménykedhetünk, hogy a király
emberei nem tévednek ebbe az eldugott templomba. Kislányom
– mondta Benedek még mindig a látvány hatása alatt –, nem
vártam volna, hogy ilyesmit festesz, hisz annyira erényes vagy.
Nézd meg az ördög vágyakozó kezét! Vagy ahogy a lány
mögött áll! Nem hittem volna, hogy el tudod képzelni, mi
folyik a nő háta mögött.
 Silje sem tért még magához.
– Magam sem értem, hogyan tudtam megfesteni. Valahogy
jött belőlem.
– Vagy megbabonázott valaki, vagy művészlelked van.
Nem hiszem, hogy magadnál voltál, amikor festetted. Csak így
történhetett. A legtöbb művész nem tudja, mit csinál, amikor
igazán elragadja az ihlet. Én idáig azt hittem, hogy a te szíved
az ifjú Hemingé!
Szóval észrevette!
– Én is – felelte csalódottan izgatottsággal Silje. – Nem is
értem, hogy kerülhetett ez az arc a festményre.
Abban a pillanatban Benedek elkezdett nevetni. Először
halkan, majd egyre hangosabban.
– Sajnálom, de azt kell mondanom, hogy jobb modellt nem
is találhattál volna. Istenem, micsoda felismerés! Micsoda
felismerés! Eszedbe ne jusson erről bárkinek is beszélni! Még
szerencse, hogy ilyen sötét van idebenn.
Elindultak hazafelé. A levegő már nem volt annyira hideg,
és a vidéket borító vékony hóréteg is olvadni kezdett. Az égen
nehéz, szürke felhők úsztak. Az emberek azonban tisztában
voltak vele, hogy csalóka ez az enyhe idő. Fagyos körmeit a tél
egyre mélyebbre eresztette a földbe, és a nap is egyre később
kelt fel.
Valahogy szomorú ez a mostani ősz, állapította meg
magában Silje.

Tíz napja volt már annak, hogy megérkeztek Benedekhez,

amikor a kislány megbetegedett. Égő arccal és kisírt szemmel
feküdt az ágyban. Silje egész nap mellette ült, többször is
átöltöztette, és gondosan ügyelt arra, hogy mindig jó melegen
legyen.
A borbély, aki egyébként Benedek ivócimborái közé
tartozott, kimondta rá az ítéletet.
 – Nem kétséges, mi a baja. Tartsátok távol tőle a
csecsemőt! Mi talán kibírjuk, mint ahogy kibírtuk eddig is.
Meg van keresztelve a gyermek? Nem lenne jobb kihívni hozzá
a papot?
– A papot is elvitte a halál – mondta szomorúan az egyik
asszony. – És még nem jött új. Jó ember volt a mi régi papunk!
Sorra látogatta a betegeket, így aztán maga is megkapta a
fertőzést. De Sol már olyan nagy gyerek, hogy biztosan
megkeresztelték.
Az asszony megpróbálta elfojtani a belőle feltörni akaró
zokogást. Annyira megszerették a kislányt!
Amikor a borbély elment, Silje visszaült a gyermek mellé.
Érezte, mint lesz úrrá rajta is a kétségbeesés. Éjszakáról
éjszakára megszokta már a kicsi test szuszogását, apró kezének
érintését, mintha az ő gyermeke lett volna.
– Uram, segíts! Uram, segíts! – suttogta. – Ne hagyd, hogy
meghaljon, hisz úgy szeret élni! Ne vedd el tőlem, kérlek!
A kislány továbbra is lázas maradt, sőt egyre betegebb lett.
Silje most már rettegve várta, mikor jelenik meg a betegség
következő tünete.
Sol karikás szemmel figyelte.
– Kérlek, gyógyulj meg! Nem bírom elviselni, hogy
szenvedni látlak. Szükségem van rád, Sol! Nagyon szeretlek!
– Szejeted Solt? – kérdezte kikerekedett szemekkel a
kislány.
– Igen, szeretlek. Mi összetartozunk. És ott van az öcsikéd
is, akire mindkettőnknek vigyázni kell. Minden olyan szomorú,
ha beteg vagy. Nagyon szeretlek, kicsi Sol.
Halvány mosoly látszott a kislány arcán. Tűzforró keze
Siljéét kereste. Most már biztos volt benne, hogy a gyerek
elfogadta, hogy hozzá tartozik és szereti. Eddig azt hitte, hogy
csak azért ragaszkodik hozzá, mert biztonságra van szüksége.
Talán nem volt helyes Dagot Sol öccsének nevezni. Lehet,
hogy kénytelenek lesznek egyszer elválni egymástól, és így
sokkal nehezebb lesz. De olyan természetességgel mondta ki,
hogy teljességgel hihetőnek tűnt. Ragaszkodik a kicsikhez.
Szörnyű lenne, ha Sol egy hideg koporsóba kerülne!
Már leszállt az est, amikor a konyhából hangokat hallott.
Vendégük érkezett. Benedek egy idegen lovassal tért haza a
templomból.
Silje hallotta az élénk beszélgetést, aztán a vendég egyszer
csak ott állt a kunyhó ajtajában, ahol ő és a gyerekek aludtak.
– Menj ki, Silje! – utasította egy érdes hang.
A szobában sötét volt, és a férfi most nem a farkasbundáját
viselte. Sötétbarna köpenyt terített ruhája fölé, de Silje így is
megismerte. Remegő kézzel állt fel az ágyról.
Sol nyöszörögni kezdett és Silje keze után kapott.
– Talán maradnom kellene – mondta határozatlanul a lány,
miközben a férfi pillantását kereste, bár bizonyos volt benne,
hogy az úgyis keresztülnéz rajta.
Ám a férfi Siljére emelte furcsa pillantását. Szeme úgy
csillogott fekete szempillája alatt, mint két fényes borostyán.
– Ugye szereted a gyermeket?
– Igen, nagyon – felelte Silje.
– Akkor menj! Várj a konyhában az asszonyok között.
Silje tétován elindult, a gyermek keservesen felsírt.
A konyhában mindenki hallgatott. Olyan furcsán
nyomasztó volt a várakozás. Silje nem értette, miért. Talán a
félelem az oka? Hisz veszélyes játék volt a majorba hívni a
felkelés vezérét, életveszélyes.
Benedek mozdulatlanul támasztotta az ablaktáblát, csak
nyugtalan pillantása árulta el, mi zajlik le benne. A
szolgalegény sapkáját gyűrögette, a két nő pedig mereven ült
az asztalnál. Silje leült hozzájuk, és ölében összefonta a kezét.
Az egyik asszony csendben imádkozni kezdett.
– Azonnal hagyd abba! – mordult rá Benedek.
– Igen. Bocsássatok meg! – felelte az asszony. Maria volt
az, aki a legtöbbet foglalkozott Sollal.
 Ekkor Silje hirtelen felállt.
– Már olyan régóta bent van. Megnézem, mi történik ott
lent.
Érdekes módon, senki nem próbálta megakadályozni
ebben.
Félénken nyitotta ki a kunyhó ajtaját.
A férfi az ágy fölé hajolt éppen. Amikor a lány belépett,
felemelkedett, és odafordult hozzá.
– Nagyon szívós kisgyerek – mondta különös, erős
hangján. – Túl fogja élni. De… – akarta folytatni, majd hirtelen
abbahagyta.
– Ez igaz? – kérdezte kételkedve Silje. Nem merte elhinni,
hogy igaz lehet. – Miért ilyen biztos a dolgában?
A férfi csendben felnevetett.
– Sokan vannak, akik megkapják a betegséget, és mégis
túlélik. Légy mindig mellette, hogy ne érezze magát egyedül.
– Vele maradok.
A kislány addigra megnyugodott, és megpróbált láztól
csillogó szemével mosolyogni.
A férfi vizsgálódva nézte Siljét.
– Hát te? Sántítasz?
– Semmi különös. Csak az elfagyott lábam nem akar
javulni.
– Megnézhetem?
– Nem! – tiltakozott Silje, de észbe kapott, hogy milyen
kellemetlen helyzetbe került hevessége miatt.
A férfi csak nevetett az egészen és várt. Szemmel láthatóan
jól szórakozott.
Végül Silje leült az ágyra. A férfi szótlanul mellé
telepedett, megfogta Silje lábát és lehúzta róla a harisnyát.
Amikor forró kezével megérintette, beleremegett. Egy ideig
kifejezéstelen arccal nézte, majd mindkét kezét a lány lábára
tette.
– Megerőltetted – mondta. Silje valami egészen
különlegeset érzett. Lábát fokozatosan vibráló melegség
öntötte el. Pár pillanat múlva az volt az érzése, hogy ég a lába.
– Valami hasonlót csinált Sollal is? – kérdezte röpke
pillantást vetve a gyermekre, aki azóta már aludt.
A férfi nem válaszolt. Kezét levette Silje lábáról, ruhájából
pedig előhúzott egy fatégelyt.
– Minden este kend be ezzel – mondta. – Ez majd kihúzza
belőle a fájdalmat.
Azután fölállt, és a kunyhó hirtelen nagyon kicsinek és
nagyon forrónak tűnt.
Silje köszönetet mondott azért, amit értük tett.
– Csak nem Benedek ment el magáért?
– Nem – felelte a férfi. – Nem Benedek jött értem, én
látogattam meg a templomban.
A templomban? Te jó ég. Silje hátán a hideg futkosott.
– Igen, láttam – mondta, mintha olvasna Silje
gondolataiban.
És nem is fűz hozzá semmi megjegyzést. Csak
megállapítja, hogy látta. Még szerencse, hogy éppen a
harisnyája felhúzásával bíbelődött, különben nem is tudná,
hová bújjon szégyenében. Legszívesebben a föld alá süllyedt
volna.
Amikor észrevette, hogy a férfi menni készül, összeszedte
magát.
– És a csecsemő? A kisfiú? Talán ő is megkapta a
betegséget.
A férfi habozott.
– Meg kellene néznem.
Amikor a szűk kunyhóban elhaladt Silje mellett, ugyanaz a
bágyadtság fogta el a lányt, mint álmában. A lenyugvó nap
fénye egy pillanatra megvilágította a férfi arcát. Silje eddig
csak félhomályban látta ezt az arcot, és most be kellett
ismernie, hogy rosszul ítélte meg. Talán a félhomály tette akkor
olyan félelmetessé, öreggé és szikárrá. Most egy viszonylag
fiatal férfival nézett szembe. Markáns vonásai ellenére sokkal
fiatalabb volt, mint Silje hitte.
Mégsem tudott szabadulni az érzéstől, hogy a férfi
szemében valami vadállati fény játszik, puha mozgása pedig
egy macskáéra emlékeztetett.
Követte végig az udvaron, közben megcsodálta szálfa
termetét, széles, izmos vállát. Nézte, ahogy biztos léptekkel
halad előtte. A férfi megállt, amikor a lépcsőhöz ért, és
megvárta, hogy Silje kinyissa az ajtót.
Amikor beléptek, a két asszony azon nyomban felpattant,
és eltűnt a másik szobában. A szolgalegény a szoba másik
sarkába húzódott, csak Benedek nem moccant. De azért ő is
nyugtalannak látszott. Silje furcsa, éber feszességet vett észre a
tartásában.
– Nos, mi történt? – kérdezte végül.
– A kislány meggyógyul – újságolta ragyogó arccal Silje. –
De meg kellene nézni Dagot is.
Benedek behívta Gretét, és megparancsolta, hogy hozza be
a gyereket. Grete a szomszéd szobából jajveszékelt.
– De hát még meg sincs keresztelve!
A férfi szigorúan ráförmedt.
– Silje megkeresztelte, amikor rátalált. Van elég ereje a
keresztségének.
– Az ördögbe is, Grete – mordult fel Benedek. –
Figyelmeztess már arra, hogy keressünk egy papot, és
kereszteltessük meg, amint lehet. Már úgyis sok lelket
veszítettünk el.
Silje még soha nem látta ilyen szomorúnak Benedeket.
Grete kidugta a fejét az ajtónyíláson.
– Bizony, bizony, Benedek úr! – dohogott vádló hangon. –
Gondold csak meg, mi lett volna vele, ha meghal. A lelke
egyenesen az…
De Grete itt elhallgatott, és riadt pillantásokat vetett a
vendégre. Azután kis időre eltűnt, majd visszatért a gyerekkel.
Kelletlenül lépte át a konyha küszöbét. Silje odament hozzá,
átvette tőle a kisfiút, majd átnyújtotta az idegennek. A férfi
hálásan pillantott rá.
– Te bízol az emberekben. Mindent megteszek, ami tőlem
telik. Egyedül kell maradnom a kisgyerekkel.
Mindenki elhagyta a konyhát. Silje, mielőtt kilépett volna,
visszapillantott. Olyan különös volt a hatalmas férfi kezében
látni az apró gyereket, szinte eltűnt erős karjai közt. A kicsike
ráemelte élénk tekintetét és azon nyomban bömbölni kezdett.
Silje már-már azt gondolta, hogy végzetes hibát követett el.
De a gyermek hamar megnyugodott. Némán várakoztak
odakinn. Nemsokára a férfi is utánuk ment, és átadta
Benedeknek a gyereket.
– Az újszülötteket védi valami a betegséggel szemben. A
pestis sem hatolt át ezen a védőpajzson.
Csak ennyit mondott, egy szóval sem többet. Silje
kikísérte. Miután az idegen nem neki adta oda a csecsemőt, az
volt az érzése, hogy kettesben akar maradni vele.
– Most már tudom, kicsoda maga – mondta a férfinak.
– Tudod? – kérdezte az kétkedő mosollyal az arcán.
– Igen, tudom. Bízhat bennem, soha nem tudnám elárulni.
Ha egyszer talán szüksége lenne a segítségemre… de nem
hinném, hogy rászorul bármikor is.
A férfi elkomolyodott.
– Lehet, hogy egyszer szükségem lesz a segítségedre. Azt
hiszem, megértetted, mennyire magányos vagyok és milyen
kevesen vannak körülöttem olyanok, akikre számíthatok.
A lány bólintott.
A férfi arcát mély barázdák szántották végig, amikor
mosolygott.
– Jó dolgod van Benedeknél?
– Ó, igen. Még soha nem volt ilyen jó dolgom. Köszönöm,
hogy ideküldött.
A férfi szabadkozva intett a kezével és csendben
elmosolyodott.
– Silje, Silje – mondta lassan –, te is gyerek vagy még! De
amint látom, egy kicsit összeszedted magad. Már nem tűnsz
olyan kiéhezettnek. Olyan vagy, mint egy bimbózó virág.
Kérlek, ne tétovázz, üzenj értem ismét, ha szükséged lesz rám
– fűzte hozzá, majd fölpattant a lovára és elvágtatott. Silje még
ott álldogált egy darabig és a férfi szavain tűnődött. Vajon mire
gondolhatott, amikor azt mondta, hogy hívja ismét, ha
szüksége lesz rá?
Aztán visszament Solhoz. Legnagyobb meglepetésére
Mariát is ott találta. Eszébe jutott, hogy amikor elbúcsúzott az
idegentől, egy árnyékot látott átsuhanni az udvaron. Akkor nem
sokat törődött vele, hisz figyelmét lefoglalták a férfi szavai.
Maria zavartan állt fel a kislány ágya mellől. Valami
bocsánatkérésfélét motyogott, majd elsietett.
Sol, bár láztól égett az arca, nyugodtan aludt. Mindez arra
utalt, hogy túl vannak a nehezén.
Silje szerette volna tudni, miért jött be Maria a kislányhoz,
és miért volt ennyire zavart. Közelebb ment Solhoz, és amikor
nekidőlt a kislány ágyának, észrevette, hogy az billeg. Ahogy
lejjebb hajolt, egy pénzérmét fedezett fel az ágy egyik lába
alatt. Ezüst érme volt, közepén kereszttel.
Silje tudta, mit jelent ez: védelmet minden ördögi
mesterkedés ellen.
Rövid tétovázás után úgy döntött, hogy otthagyja a pénzt.
Gondolatai akaratlanul is legutóbbi álmára terelődtek.
Képzelete tovább szőtte az álmot. Vajon mi történt volna, ha
nem ébred fel? Nem értette, hogy miért nem Heming
közeledett felé. Miért a farkasember fedezte fel nyiladozó
nőiségét? Miért nem a fiatal és vonzó Heming? Bárcsak újra
álmodhatná az egészet valaki mással, az igazival… Silje nem
merte kimondani, amire gondolt. Egy másik… szeretővel…
Amikor végre kimondta a bűvös szót, testét átjárta a
forróság. Ám Heming vonásai egyre halványabbá váltak előtte.
Silje nem az ő arcát látta.
Párnájához szorította arcát és reménytelenül felsóhajtott.

Amikor másnap reggel felébredt, örömmel tapasztalta,

hogy a lába már nem lüktet és ég olyan nagyon. Addigra Sol is
felébredt, és kérte, hogy vegye ki az ágyból.
– Nem, nem, kicsikém – mondta Silje határozottan –, ma
még feküdnöd kell. Még nem gyógyultál meg teljesen. De itt
maradok veled egész nap.
Kinézett a kunyhó ajtaján és megpillantotta a major fölé
magasodó hegyeket. Már nem félt a csúcsoktól. Pillantásába
várakozás vegyült, mintha abban reménykedne, hogy a furcsa
szárnyas alakok vezérükkel az élükön feltűnnek a hegyóriás
felett. Aztán elszégyellte magát gyerekes gondolatai miatt.
Néhány nap múlva a kislány túl volt a veszélyen, és Silje
mehetett a templomba dolgozni.
Ismét Benedek mellett dolgozott, de több figura festését
már nem merte rábízni az öreg.
– Ki tudja, mi jut még eszedbe festés közben –
mondogatta.
Már jó ideje festettek, amikor Siljéből kibukott a kérdés. –
Ugye, az a férfi tud gyógyítani?
– Méghogy gyógyítani! – hangzott a válasz valahonnan a
tető alól.
– Miért nem kérik többen a segítségét?
– Csak végszükség esetén veszik igénybe.
– Azért, mert rejtőzködnie kell?
– Hát, így is mondhatnánk. Nagyon ritkán mutatkozik.
Magam is csak néhányszor láttam életemben, de mintha
bizalommal lenne irántam. Furcsa, hogy újabban ilyen gyakran
felbukkan. Bár bizonyára nem minden ok nélkül…
– Hány éves lehet? Már nagyon sokat törtem a fejem, de
nem tudtam rájönni.
 – Magam sem tudom. Mintha kortalan lenne. Mindig
annyinak látszik, amennyinek ő akarja az adott pillanatban.
– Elmondta nekem, hogy járt itt, a templomban.
– Igen. Bejött, hogy megkérdezze, minden rendben van-e
odahaza. Akkor említettem neki a kislányt. Erre ő eljött velem.
– Benedek egy pillanatig gondolkodott valamin. – Azt is
mondta, hogy szívén viseli a sorsodat, Silje – folytatta Benedek
határozott hangon. – Azt hiszem, hálás lehetsz érte, de azért
jobb, ha vigyázol magadra.
– De miért?
– Ne tegyél fel nekem állandóan ilyen nehéz kérdéseket –
fordult vissza a munkájához az öreg festő.
– Nagyon szeretném tudni – nézett rá nyugodtan Silje.
– Na persze. Szeretnéd tudni – mormogta Benedek, és
miközben tehetetlenül széttárta a karját, telecsöpögtette a
kövezetet festékkel. Töröld fel, Silje, kérlek! Még hogy
szeretné tudni… Én nem szívesen lennék az ellensége. Nehéz
dolog egy vékony zsinóron egyensúlyozni a szakadék fölött…
– A király emberei az ellenségei, nem mi – mondta nevetve
Silje, mint aki észre sem vette Benedek gondterhelt pillantását.
– Ők tudják már, milyen az, ha haragszik.
– Igen, igen – mondta az öreg síri hangon –, ők már tudják.

Charlotte Meident ötödik napja kínozta az álmatlanság az

előkelő trondheimi palotában. Csak hajnal felé szenderedett el,
de álmai akkor is nyugtalanok voltak, tele rémképekkel.
Charlotte szíve megkeményedett, már sírni sem tudott.
Üveges szemmel meredt a semmibe. Szobájában éjjel-nappal
gyertya égett. Régi kedves bútorai vették körül, de ő mintha
nem is látta volna őket, a francia szekrényt és az elegáns
székeket, amelyek állandóan Loyola Ignácra és a spanyol
inkvizícióra emlékeztették. Hiába voltak tele a szekrények
szebbnél szebb ruhákkal, ez sem érdekelte.
 Tavasszal – kavarogtak a gondolatai – felenged majd a
fagy. Ha elmúlt a karácsony, rögtön itt a tavasz, és akkor
minden jobbra fordul… Senki nem fázik többé.
Szülei aggódva figyelték, még mindig nem értették, hogy
változhatott meg ilyen hirtelen. Nem értették idegesítő
hangulatait, nem értették, miért szegül ellen olyan makacsul
minden próbálkozásnak, amikor ki akarják csábítani a
városból, hogy friss vidéki levegőt szívjon, hogy barátaival és
rokonaival találkozzon. Nem értették féktelen kitörését, amikor
nővére meglátogatta őket kisgyerekeivel.
Úgy tetszett, végtelenül idegesítik a kisgyerekek.
Bezárkózott a szobájába, és nem volt hajlandó kijönni onnan,
amíg el nem mentek.
Képtelenek voltak fölfogni, miért zárkózott ennyire
magába! Éppen Charlotte, aki örökké vidám volt, aki
gondtalanul, kicsit könnyelműen vetette bele magát az életbe.
Szellemesek és gyorsak voltak a viszontválaszai, kicsit
felületesek talán, de élmény volt vele beszélgetni.
Társaságában mindenki jókedvre derült. Bár nem volt igazán
szép, mégis szívesen vették körül az emberek. Most viszont…
Már vagy fél éve furcsán viselkedett, no de most?
Egyszerűen elviselhetetlenné vált!
Charlotte az ablakot bámulta. A fájdalom, amit hónapokon
át, éjjel-nappal magában hordozott, kitörni készült, hiába
védekezett ellene.
„Bárcsak még egyszer kimentem volna aznap éjjel! Vagy
másnap reggel, hisz éjszaka már nem engedtek volna ki. De
mindig csak halogattam. Remegtem a félelemtől, bizonytalan
voltam. Most már úgyis késő!” Így emésztette magát, és egyre
bizonyosabbá vált benne a szörnyű gondolat: „Késő, már
késő!”
Mély lélegzetet vett, megfeszítette testét az ágyban, így
próbált ellenállni az újabb hisztérikus kitörésnek.
De már képtelen volt elnyomni gondjainak feltörő áradatát.
Túl sokáig állított gátat elébük.
Tizenhárom nap telt el azóta. Senki emberfia nem bírja ki
tizenhárom napig egyedül, élelem nélkül. Megjelent előtte a
fenyő alatt fekvő kis csomag. Hótól átnedvesedett, már
rothadásnak induló ruhadarabok. És bennük csendben, némán
fekszik egy… Már csak nem is sír, nem is nyösszen szegény.
Charlotte torkán szörnyű ordítás tört fel. Tehetetlenségében
ordított, így próbált szabadulni a kétségbeeséstől, ami azóta
költözött belé, hogy kitette gyermekét, mert azt hitte, hogy
ezen az áron visszanyerheti szabadságát. De nem! Már akkor
beléköltözött a kétségbeesés, amikor karjában vitte a
magatehetetlen kis testet a városból kifelé vezető úton.
Egész testében rázkódott, teljesen átadta magát a sírásnak.
A szobalány rémülten szaladt be hozzá, annyira sietett, hogy
csak egy kendőt terített hálóinge fölé.
– No de Charlotte kisasszony! Mi van magával?
Kisasszony! Válaszoljon!
Charlotte azonban egyre jobban zokogott, sírása
segélykiáltásként visszhangzott a palota folyosóin.
– Mit tegyek? – toporgott tehetetlenül a lány ágya mellett a
cseléd. – Talán hívjam a nagyságos asszonyt?
– Nem, nem! Semmi szükség rá! – szipogta Charlotte.
– De hát mi ez az egész? Csak nem beteg a kisasszony?
Charlotte valami olyat felelt, hogy „Nem vagyok beteg”,
de az is lehet, hogy egészen mást mondott.
A szobalány, aki világéletében tartózkodóan viselkedett
kisasszonyával szemben, most tétován leült az ágya szélére és
várt.
Charlotte felült és kétségbeesetten átkarolta a lányt. –
Segíts nekem! Segíts nekem!
– Miben segíthetnék én? – kérdezte elfogódottan a lány.
Legszívesebben felállt volna. Jobb, ha az ember nem
bizalmaskodik az úrnőjével!
Charlotte szerette volna megkérni, hogy menjen ki az
erdőbe és keresse meg a gyermekét. De ahogy megérezte a
szobalányból áradó ellenállást, meggondolta magát. Még
hevesebb zokogásban tört ki.
– Már késő! – kiabálta. – Már késő. Ó, Istenem, forgasd
vissza az idő kerekét! Forgasd vissza!
Bárcsak visszakaphatná gyermekét! Bárcsak karjában
tarthatná meleg, kicsi testét! Nem törődne már a rosszindulatú
pletykákkal és előítéletekkel.
Ekkor kinyílt Charlotte szobájának ajtaja, és beléptek a
szülei, hátuk mögött néhány kíváncsiskodó, akik kívül
maradtak.
– De kedves gyermekem! – ripakodott rá az anyja. – Mire
véljem ezt a viselkedést? Csak nem rosszat álmodtál?
– Ó, Uram! Add, hogy rossz álom legyen az egész! –
zokogta Charlotte. De senki nem értette, mit mondott.
Anyja leült a szobalány helyére, aki megkönnyebbülten állt
fel. Kicsit zavarban érezte magát ebben a szerepben.
– Mi történik itt, Elsbeth? – kérdezte halkan a
szobalánytól.
– Nem tudom – felelte a lány. – Állandóan csak azt
hajtogatja, hogy már késő.
– Charlotte! Gyermekem! Még nem késő. Még találhatunk
neked férjet. Miket mondasz, hisz még csak huszonöt éves
vagy!
– Nem, nem, nem! Soha nem megyek férjhez! Soha, soha!
Charlotte anyja megdühödött.
– Az a bajod, hogy nem mozdulsz ki innen soha! Holnap
elmegyünk és sétálunk egyet az erdőben és…
Már nem volt ideje befejezni, mert Charlotte hisztérikusan
sikítani kezdett. Levegő után kapkodott és ide-oda csapkodott
maga körül a kezével, majd kimerülten a csipkével kivert
párnára hanyatlott.
– Legjobb lenne idehivatni a borbélyt és eret vágatni rajta
– javasolta az apja. – Talán akkor kitisztulnak belőle a rossz
szellemek.
– Nem – felelte Charlotte fáradtan –, ne hívjatok senkit.
Már elmúlt. Csak rossz álom volt az egész.
Még csendben ült és szipogott egy darabig, majd becsukta
a szemét.
Mind a hárman aggódva távoztak.
– Biztosan a női baj van rajta. Reméljük, hogy elmúlik –
mondta anyja kifelé menet. Majd hallotta, hogy csendben
becsukják szobája ajtaját.
Charlotte tudta, hogy rohamától eltekintve semmi sem
múlt el. Tudta, hogy soha nem fog begyógyulni a seb, hogy egy
életen át szenvedni fog a fájdalomtól és a szorongástól.
Gondolatai pedig tapogatózó kisgyerekként törnek majd rá a
magányos éjszakákon.

5. fejezet

Silje hetente háromszor ment el Benedekkel a templomba,

hogy segítsen neki. Az öreg jobban örült volna, ha mindennap
vele tart, mert már nagyon sürgette az idő. Állandóan a nyakára
jártak az emberek, szerették volna tudni, mikor készül már el
végre. Benedek pedig csak szidta a „tudatlan, műveletlen
barbárokat, akik nincsenek tisztában azzal, hogy egy művészt
nem lehet csak úgy siettetni”.
Silje a gyerekekkel is akart foglalkozni, hogy ne szokjanak
el egymástól. Emellett szívesen segített volna az asszonyoknak
a majorban. Bár azok megosztották egymás közt a terheket és a
gyerekeket. Így aztán semmi kifogásuk nem lett volna az ellen,
ha Silje továbbra is Benedeknek segít. Annyira odavoltak a
gyerekekért, hogy Silje gyakran jót mulatott lelkesedésükön.
– Szegénykéim! – mondta Benedek. – A gyerekkel újraélik
ifjúságukat.
 – Azért nagyon fárasztó Sollal tölteni egy napot – vallotta
be Silje gondterhelten. – Nem az én gyerekeim, de annyira
szerem őket. És… no mindegy.
Kicsit bántotta, hogy olyan keveset láthatja Dagot. Grete
szinte a tulajdonának tekintette a kisfiút, és féltékenyen
toporgott Silje körül, ha az néha tisztába rakta.
– Ne is törődj velük – nevetett Benedek. – A templommal
már úgyis elkészültünk.
– És mi lesz utána?
– Neked mindig akad valami dolgod a majorban, én pedig
kaptam egy megbízást, de sajnos nagyon messzire kell
mennem, úgyhogy nem tarthatsz velem.
Silje nem felelt. Így hát hamarosan véget ér életének egyik
legszebb időszaka.
– Nem tudom, milyen színűre fessem ezt a ruhát – tűnődött
Benedek. Fent dolgozott az állványokon, közel a tetőhöz,
úgyhogy kicsit meg kellett hajolnia, ha a templom mennyezetét
szemlélgette. – Azt hiszem, itt elakadtam, a szivárvány minden
színe sem lenne elég, hogy befessem ezt a ruhát.
Silje lemászott az állványról és odaállt Benedek alá, hogy
alaposan szemügyre vegye a képet.
– A barna jó lesz – mondta határozottan.
– Barna? No, de ott már… De nem, igazad van! Tényleg
tehetséges vagy!
– Köszönöm a dicséretet, de innen lentről könnyebb volt
megítélni.
Benedek elégedetten brummogott valamit, de a következő
pillanatban már egy megkeményedett ecset miatt szitkozódott.
Aztán elrestellte magát és nem győzött bocsánatot kérni amiatt,
hogy képes volt templom falai között káromkodni.
Előző este a kelleténél jobban a pohár fenekére nézett.
Másnap ilyenkor mindig gyakrabban zsörtölődött. Ha az öreg a
szemébe húzta kopott sapkáját, Silje már tudta, hogy morogni
fog. De ha föltolta a homlokán a sapkát, vagy titokban húzott
egyet a magával hozott itókából, megint a régi volt. A
belénevelt kegyelet meggátolta abban, hogy a templomban
igyon. De Silje tudta, hogy a szekérben mindig rejteget egy
üveget, és napközben néhányszor kiment ellenőrizni, megvan-e
még.
Silje visszamászott az öreg mellé az állványra. Egy ideig
halkan dolgoztak egymás mellett. De Benedek kuncogása
hamarosan megtörte a csendet.
– Most mire gondol? – kérdezte csodálkozva Silje.
– Tegnap járt itt néhány vénember az egyházközségből és
megnézték, mit műveltünk idáig. Megnézték az ördögödet is.
Bizonyára fölizgatta őket a látvány, mert meglehetősen sokáig
időztek abban a sötét sarokban.
Silje elpirult. Semmi kedve nem volt ahhoz, hogy
viszontlássa azt a förmedvényt.
Némi tétovázás után Benedekhez fordult.
– Az a férfi… tudja kire gondolok… ő is látta, amikor itt
járt. Jobb lett volna, ha soha nem tudja meg.
Benedeknek mintha lelkiismeretfurdalása lett volna.
– Az… az igazság, hogy véletlenül tért be az oldalhajóba.
És miután meglátta, kíváncsi lett, nekem pedig muszáj volt
válaszolni a kérdéseire. Templomban nem hazudhat az ember.
Pedig éppen most esel a hazugság bűnébe, te vén csaló! –
gondolta Silje. Fogadni mernék, hogy magad mutattad meg
neki a képet.
– És mit mondott? – kérdezte csendesen Benedektől.
– Nem mondott az semmit. Lenyűgözte a látvány. Én csak
annyit fűztem hozzá, hogy úgy tűnik, lassacskán eladósorba
kerül a lány, ha már ilyen szenvedélyes képeket tud festeni.
– Ez nem lehet. Tényleg ezt mondta neki? – jajveszékelt
Silje. – És neki, neki mi volt a véleménye?
– Nem osztotta meg velem, de rendkívül bosszantotta
valami. Leginkább talán az, hogy azt találtam mondani, hogy
„majd mi, öregek férjhez adjuk a lányt”. Talán az nem tetszett
neki, hogy őt is „öregnek” neveztem. Azután rögtön elment.
Szerintem az bánthatta, hogy ördögként ábrázoltad. Bár nem
tudom, mi mást is várhatna.
– Ó, bárcsak ne látta volna! – panaszkodott csendben Silje.
– Bárcsak ne látta volna!
– Hát, kényelmetlen helyzet volt, az biztos. Őszintén
szólva sokáig féltem is utána. Na, de nem akarok többet
beszélni erről. Inkább te mesélj nekem. Miért beszélsz ilyen
választékosan? Hiszen a környezetedben nemigen járt senki
iskolába. Persze a szemétdombon is nyílhatnak rózsák, de azért
mégis különös! Mondd, olvasni és írni is tudsz?
– Igen, valamennyire. Tudja, a birtokon, ahol laktam,
gyakran voltam együtt az uraság legkisebb fiával. Olyan
pesztonka-féle voltam. Mivel a kisfiú állandóan velem akart
lenni, megengedték, hogy részt vegyek az óráin. Persze
mindenre odafigyeltem, és megjegyeztem, amit csak lehetett.
Olyan voltam ilyenkor, Benedek úr, mint a száraz növény,
amelyik issza magába a vizet. Tanulni akartam. Figyeltem,
hogyan beszélnek, kölcsönkértem a kisfiú könyveit. Tisztában
voltam azzal, milyen óriási lehetőséget kaptam a sorstól, olyat,
amiben más leányoknak nincs részük. Persze elég töredékes a
tudásom, mert nem vehettem részt minden órán. De azért
igyekeztem megjegyezni, amit csak lehetett.
– Álljunk meg egy pillanatra. Ne becsüld le a
képességeidet, mert olyan körülmények között, ahogy te
tanultál, csak akkor jegyezhettél meg valamit, ha eszed is volt
hozzá. Valakitől örökölnöd kellett a képességeidet.
– Anyám nagyon sokat tudott – mondta elgondolkodva
Silje. – Az ő apja az írástudók közé tartozott. Tudott írni, és
gyakran a többi paraszt helyett is megírta, amit kellett. Emellett
nagyon szépen tudott faragni.
– Most már értem, mitől vagy ilyen tehetséges. Köszönöm,
Silje, a segítségeddel megfejtettem a titkaidat. De mi ez a zaj?
Fülelni kezdtek. A templomtorony felől súlyos léptek zaja
hallatszott.
A lány félve Benedekre pillantott. Az öreg oda fordult,
ahonnan a zajt hallotta.
– Kísértetek járnak erre? – suttogta Silje. Suttogását
többszörösen visszaverte az épület.
– Dehogy!
Lemásztak az állványról. Siljének semmi kedve nem volt
ahhoz, hogy védtelenül, az ég és a föld között lebegve várja be
a kísértetjárást. Nehezére esett maradni, amikor legszívesebben
elszaladt volna.
– Ki az ördög rejtőzködhet odafenn? –mormogta Benedek.
Közelebb lépett Siljéhez. A lány nem tudta eldönteni, hogy
Benedek védeni akarja őt, vagy védelmet keres a háta mögött.
Feszülten várakoztak. Silje izgatottan tördelte a kezét.
Egyszer csak megcsikordult a torony ajtaja. Egy szakállas férfi
lépett ki a fénybe.
– Meghalok az éhségtől, Benedek. Van valami
harapnivalód?
– Hát te rejtőzködtél ott fönn? Jól ráijesztettél a
tanítványomra!
Vajon csak a tanítványra? – gondolta Silje.
– Silje, hozd ide a kosarat, mi úgyis állandóan
megfeledkezünk az evésről.
Silje már hozta is, levette a fedelét, úgyhogy az idegen
kiszolgálhatta magát. Erős testalkatú, határozott pillantású,
középkorú férfi volt. Úgy volt öltözve, mint egy paraszt. Ruhái
azonban finomabb anyagokból készültek, mint általában a
parasztoké, posztókabátja is egészen új volt, a lábára pedig
kötött harisnyát húzott.
– Két embernek lesz – mondta, bőségesen szedegetve a
kosárból.
– Van még veled valaki? – kérdezte kíváncsian Benedek. –
Igen, az ifjú Heming is velem van. Ott sínylődik szegény.
– Sínylődik? – ismételte Silje elborzadva, miközben arcát
elöntötte a pír.
A férfi jót nevetett ezen.
– Három hete is van már annak, hogy nem volt nővel,
úgyhogy gondolhatod, milyen rossz állapotban van. Menj csak
fel hozzá, úgy értem, vigyél neki is valami harapnivalót.
– Ne küldd fel Siljét ehhez a gazfickóhoz – szólalt meg
Benedek. – Tetszik neki.
– Nem lesz semmi bajom – mondta gyorsan Silje. Örült,
hogy viszontláthatja lovagját, bár fájt neki, hogy a férfi
Heming kalandjairól tett említést.
Silje nem akarta elhinni az egészet. Egy olyan ifjú, akinek
ilyen szép és nemes az arca, nem viselkedhet másképp a
hölgyekkel, csak gálánsan. A róla szóló történeteket pedig a
féltékeny vénemberek találják ki, hogy hírbe hozzák.
Azóta nem találkozott vele, hogy megmentette az életét,
azon a sötét éjszakán. Silje képtelen volt elfelejteni az ifjút.
Emlékezetes álma is csak arra utalhatott, hogy hamarosan
viszontlátják egymást. Gyakran gondolt rá sorsáért aggódva az
utóbbi napokban. És most… egyszer csak itt terem!
Kezébe vette a kosarat, és elindult felfelé az öreg lépcsőn.
Végre felért a torony kis kiugrójába. A napfény csak a tetőn
keletkezett lyukakon keresztül világított be. Amikor Silje
beljebb lépett, motoszkálást hallott, mintha valaki el akarna
rejtőzni előle.
– Csak én vagyok, Silje – szólalt meg szelíden. – Ennivalót
hoztam.
– Silje? – mintha az ifjú nem ismerte volna fel, kiről van
szó. A lány arcáról lehervadt a mosoly. Csak nem felejtette el?
– Vagy úgy, te vagy az! A kis életmentő! – hallatszott a
férfi hangja. Majd odament a lépcsőhöz és fölsegítette a lányt
az utolsó két lépcsőfokon. Silje már-már áhítattal lépett be a
zugba.
A döbbenettől szinte földbe gyökerezett a lába. A férfi
ruhája piszkos és rongyos volt, aranyszínű haja összetapadt a
sártól. Alapos fürdőre lett volna szüksége.
– Silje, az ég küldött téged. Lassan azt kell hinnem, hogy
védőangyalommá jelöltek ki.
Silje sugárzó arccal tette a férfi elé a kosarat, bár nem
tetszett neki, hogy az csúfot űz belőle.
– Vegyen, amennyi jól esik – szólt Heminghez.
– Mi van a kosaradban? – kérdezte Heming, majd levette a
fedelet és fintorogva beleszimatolt.
– Lazac! Már megint lazac! Úgy látszik, a parasztok azt
hiszik, hogy csak a lazacot lehet megenni! – Azért mégiscsak
kivett mindent, amit a kosárban talált, és jó étvággyal megette.
Silje kedvetlen volt. A szolgalegény a majorban mindennap
elment, hogy friss halat fogjon. És milyen büszke volt szegény
a fogásra! Lehet, hogy kicsit egyhangú állandóan a hal, de
inkább annak örülne Heming, hogy van mit enni, amikor oly
sokan éheznek!
Tulajdonképpen Silje sem evett még egy falatot sem, így
csak korgó gyomorral nézte, mint tűnik el az utolsó falat is
Heming torkában. Azzal vigasztalódott, hogy a férfinak
nagyobb szüksége van most az ételre, mint neki.
Amikor Heming végre befejezte az evést, felnézett Siljére,
és a szeme megakadt a lányon. Siljének is feltűnt a férfi
csodálkozó pillantása, testében kellemes meleg áradt szét.
Heming tisztában volt vele, hogy Siljénél hamis bókokkal nem
érne célt. Silje komoly és megbízható lány volt és… biztos,
hogy még szűz! A fejét merte volna tenni erre.
Na persze, azért elbánna ő ezzel a szüzecskével, csak lenne
rá ideje! De most fontosabb dolgok kötötték le a figyelmét.
Életveszélyben volt.
Még egyszer a lányra nézett. Igazán kellemes dolog lenne
asszonnyá tenni ezt a bimbózó virágszálat. Silje tényleg
gyönyörű volt. Tiszta illat áradt belőle, eltekintve némi
festékszagtól, ibolyakék szeméből szenvedély sugárzott. Barna
haja fénylett, szája halványrózsaszín, mint a vadrózsa szirma,
és ha beszélt, kivillant fehér fogsora.
– Ülj le egy kicsit, Silje – mondta rekedtes hangon. –
Fáradt vagyok, és szívesen beszélgetnék egy okos emberrel.
A lány tétovázott, aztán mégis leült a fal mellé, illő
távolságra a férfitól. Szoknyáját gondosan a térdére húzta.
Ösztönösen megérezte, hogy esetleg nehéz helyzetbe
kerülhet. Nem gyarapította Heming férfiúi dicsőségét, hogy
egy lány mentette meg a fenyegető haláltól, és hogy ugyanez a
lány később tanúja volt annak, hogy Heminget szájon vágta a
farkasbundás idegen, ráadásul még átkozott idiótának is
nevezte. És erre most újra beállít, amikor Heming válságos
helyzetben van, és ételt hoz neki. Valami azt súgta neki, jobb,
ha most inkább erősíti a férfi önbizalmát.
– Csak nem a felkelők közé tartozik maga is? – kérdezte
csodálkozó arccal.
A férfi megitta utolsó korty sörét is, majd közömbös
hangon válaszolt.
– De igen. Sőt mi több, én vagyok az egyik vezetőjük.
– Ó – mondta Silje kikerekedett szemmel.
A lány viselkedése felbátorította Heminget.
– Tudod, rám bízzák a legkacifántosabb feladatokat.
Gyakran kockáztatom az életem másokért. Múltkor is egy ilyen
ügy miatt fogtak el – dicsekedett, miközben piszkos körmeit
nézegette.
A titokzatos idegen mintha mást mondott volna. „Egy
asszony miatt került bajba. Megfeledkezett az óvatosságról”,
csengtek fülében a férfi szavai. Most mégsem törődött velük.
– Nagy hatalma van a parancsnokának – mondta
álmodozva Silje. – Eljött, hogy még egyszer segítsen rajtam. A
kislányt majdnem elvitte a pestis. Nem tudom, mit csinált vele,
de meggyógyította. És a megfagyott lábamat is. A keze olyan
forró volt, amikor megérintett.
Heming a fejét csóválta.
– Kiről beszélsz? Persze, róla! Tévedsz, ha azt hiszed,
hogy ő parancsolhat nekem. Ő nem áll fölöttem! Nem
ismerem, soha sem találkoztam vele…
Silje érezte, hogy túl messzire ment. Senki nem nevezhette
meg Dyre Alvssont, a felkelők vezetőjét. Egy
meggondolatlanul kimondott szó könnyen a várnagy kezére
juttathatná. Olyan, mintha nem is létezne. És ő megfeledkezett
erről. Furcsa, hogy Heming nem figyelmeztette.
– Csak nem engedted be magadhoz? – kérdezte most a
férfi, pedig az előbb határozottan tagadta, hogy ismerné a
másikat.
– Miért ne? – kérdezte értetlenül Silje.
Heming hirtelen mozdulatot tett, mintha keresztet vetett
volna.
– Neked elment az eszed! Neked teljesen elment az eszed!
Remélem, volt kéznél só és kenyér?
– Nem értem. Minek?
– Hogy sóval hintsd be a szobát! Egyedül ez segít. A só és
a kenyér. És a kislány… mi van a kislánnyal? Remélem,
keresztet rajzoltál rá azután, hogy… Vagy még jobb lett volna,
ha olyan ezüst érmét teszel az ágy lába alá, amelyen kereszt
van.
Silje elsápadt.
– Maria, az egyik asszony a majorból, tett egy ilyen érmét
annak az ágynak a lába alá, amelyen Sol feküdt.
A férfi megkönnyebbülten sóhajtott fel.
– Hála az Istennek! Akkor semmi baj nem történt. És mi
van az újszülöttel?
Milyen kedves tőle, hogy érdeklődik az apróságok felől!
Silje le nem vette a szemét a férfi csinos arcáról. Egyszerűen
boldog volt, hogy ilyen tökéletes látványban lehet része.
– A kicsi Dag, köszönöm, jól van. Talán túlságosan jó is a
dolga. Az öreg Grete elkényezteti és tömi belé az ételt. Én már
alig láthatom.
– Remélem, vigyáztál a takaróira.
 – Ó igen, a maga… – Nem, nem, eszébe sem juthat, hogy
megnevezze Dyre Alvssont!
– Szóval, gondosan elrejtetted?
– Hát persze, az ágyam matraca alá.
– Reméljük, ott biztonságban van, Silje. Sajnos mennem
kell. Köszönöm a finom ételt és italt! Láthatlak még
valamikor?
Silje elpirult örömében.
– Ha úgy akarja?
Felemelkedtek. A férfi odafordult Siljéhez és felemelte az
állát, miközben egyre közelebb lépett hozzá.
– Tudod-e, hogy veszettül csinos vagy, Silje?
Az lesütötte a szemét és megrázta a fejét. A fülében
lüktetett az arcába toluló vér.
– Pedig így van. Megengeded, hogy… meglátogassalak?
Silje rémülten nézett fel.
– Természetesen tisztességesek a szándékaim – nevetett a
férfi. – Csak látni akarlak. Emellett szeretek okos emberekkel
beszélgetni.
Silje akárhogy is próbált, nem tudott visszaemlékezni arra,
hogy bármi okosat is mondott volna, amíg együtt voltak.
Néhány kétségbeesett hangon kívül más nem jött ki a torkán.
– Egy ideig nem tudlak meglátogatni, mert üldöznek
minket és rejtőznünk kell. Nagyon magányos az életünk,
elhiheted! Ám amint a király emberei eltűntek innen,
meglátogatlak.
Olyan idegen és furcsa volt a férfi érintése. Még soha így
nem érintették meg Siljét. Többször is próbálták
megerőszakolni, de akkor fel volt készülve arra, hogy
megvédje erényét, így ő maga is durván védekezett. Eddig
mindig ő került ki győztesen az efféle „párviadalokból”.
Heming keze valahogy nem égette úgy a bőrét, mint azé a
másik férfié, akinek gyengéd, de erős volt a keze. Persze akkor
egészen másról volt szó, az a férfi meg akarta gyógyítani…
 Miért kell most őrá gondolnia? Hisz Heming áll előtte,
megérinti az arcát és a szemébe néz a csodálatos kék szemével,
szomorúan mosolyogva. Szegény ifjú! Olyan az élete, mint az
űzött vadé!
– Természetesen felkereshet Benedek házában – mondta
bizonytalan hangon. – Gondoskodni fogok arról, hogy
fejedelmi ellátásban legyen része.
– Nem, nem. Úgy nem mehetek – suttogta az ifjú. – Senki
sem tudhatja, hol rejtőzöm. Árulók mindenhol akadnak.
Silje meghallotta lentről Benedek hangját, és lesietett a
lépcsőn.
– Már azt hittem, soha nem akarsz lejönni onnan! – szólalt
meg a festő, és alaposan szemügyre vette a lányt.
Silje szégyenlősen visszamosolygott, amitől Benedek
viselkedése még gyanakvóbbá vált.
– Úgy nézel ki, mint a macska, amelyik éppen most falt fel
egy kövér patkányt! – mondta savanyú ábrázattal.
Silje ártatlanul felsóhajtott.
– Nagyon gonosz velem, mester!
A két férfi elhagyta a templomot, és ők ismét nekiláttak a
munkának.
– Sok jó tulajdonságod van, Silje – törte meg a csendet az
öreg –, de úgy tűnik, nem érted a tréfát.
A lány elgondolkodott.
– Lehet, hogy igaza van – vallotta be Silje. – Régebben
mindig kész voltam a tréfára, és a dolgoknak csak a vidám
oldalát láttam. De amióta elvesztettem a szeretteimet, minden
megváltozott. Nehezen mosolyodom el.
– Persze, persze, gyermekem. Nem is erre gondoltam. Azt
hiszem, fölöslegesen aggodalmaskodom. Visszatér még a
jókedved, meglásd! De… nem ártana, ha vigyáznál ezzel a
fiúval.
– Tudom – felelte Silje –, mégis azt hiszem, nem olyan
rossz ő, mint amilyennek lefestik. Inkább boldogtalan. Velem
mindig gyengéd és megértő.
– Na, igen – sóhajtott Benedek. – Hát éppen ez az, amire
ügyelned kell.
Miután elkészültek a templommal, Silje visszatért a
házimunkához.
Egyszer régen tanúja volt egy felnőttek között zajló
beszélgetésnek, amiből akkoriban nem sokat értett. Most
viszont, ahogy felidézte, értelmet nyertek az addig üresnek hitt
szavak. Egy idegen tért be szülei házába, és azt kezdte
magyarázni, hogy az emberek az erőnek három fajtáját
hordozzák magukban, az alkotó, a megtartó és a romboló erőt.
Vannak olyan emberek, akik az egyik vagy a másik erőt tisztán
testesítik meg. Ugyanez a helyzet az emberi munkával is,
többnyire csak az egyik erőfajta kell az elvégzéséhez.
A családanya testesíti meg leginkább a megtartó erőt. Silje
bizony nem sokat mondhatott magáénak ebből a jeles
tulajdonságból. Kötelességtudóan és alaposan elvégezte azt,
amit rábíztak, de semmi öröme nem telt benne. Az egyetlen
munka, ami magával ragadta, a festés volt. Úgy érezte, hogy ez
az ő világa, itt van otthon és sehol másutt.
Nem volt különösebben nagy művész, de volt érzéke a
festészethez. Mint annyi más alkotó ember számára, Siljének is
áldás és teher volt egyszerre a tehetsége. Nem élvezte a ház
körüli munkát. Mindezt úgy próbálta leplezni, hogy egyre több
feladatot vállalt magára.
Szerette nézni a megterített és finom ételekkel telerakott
asztalt, de beleborzadt abba a látványba, ami étkezés után tárult
elé. A tisztára sikált konyhaasztalon összemaszatolt tányérok,
edények, ételmaradékok sorakoztak. És ez nap mint nap, újra
és újra ismétlődött… Magának sem merte bevallani, mennyire
terhére van a házi munka, a tehén- és lóistálló takarítása. Csak
akkor érezte, hogy valóban alkot, ha olyan feladatot kapott,
amely maradandó eredménnyel gazdagította. Az ismétlődés
elvette munkakedvét még akkor is, ha finom kalácsot sikerült
sütnie, vagy valami pompás ruhadarabot kötött. Úgy tetszett,
más területen egyelőre nem bontakoztathatja ki képességeit. Jó
lett volna álmodozni, de ezt most itt, e kedves emberek között
nem engedhette meg magának. Eszébe jutott, hogy otthon
mindig lustának tartották álmodozásai miatt. A legtöbben így
vélekednek az alkotó, álmodozó emberekről.
Benedek legalább megértette.
– Művészlelked van, Silje, az már biztos. Csak abban
kételkedem, hogy a festéshez van-e igazán tehetséged. Azt
hiszem, meg kell találnod a neked való ösvényt. Tudod, nagy
szerencsétlenség, hogy lánynak születtél, mert így kevés
lehetőséged nyílik majd arra, hogy megleled, amit keresel. És
őszintén szólva félek, hogy nem jutsz el arra az útra, amelyen
járnod kell.
Silje figyelmesen hallgatta, de nem szólt egy szót sem. Ő
nagyobb tragédiának tartotta volna, ha fiúnak születik. Nem
szívesen mondott volna le álmairól, amelyeket a fiatal Heming
ébresztett benne.
– Ügyelj arra, hogy gazdag emberhez menj feleségül.
Akkor körülvehetnéd magad egy sor szolgálóval, te pedig
élhetnél a művészetednek! Nyíltan vagy titokban. Gazdag
ember kell keríteni neked!
De miközben ezt mondta, végtelenül boldogtalannak
látszott a saját tanácsa miatt.
Silje mosolygott, és elmondta, hogy ő mindezt most nem
tartja olyan fontosnak. Afelől is biztosította Benedeket, hogy
amíg az ő házában van, derekasan kiveszi a részét a munkából.
A gyerekekre felváltva vigyáztak hárman, így mindenki el
tudta végezni a saját munkáját. Silje örült, hogy most több időt
tölthet a gyerekekkel.
Örömmel tapasztalta, hogy egyre jobban érti Sol
gyermekbeszédét. A kislány sokat fejlődött azóta, hogy
idejöttek, bővült a szókincse, és a kiejtése is javult. Sol olyan
volt, mint egy vadmacska. Zöld szemei csibészesen villogtak.
Ha valaki nem teljesítette a kívánságát, dühösen ellenszegült.
Silje néha megijedt a gyerek távolba révedő pillantásától.
El sem tudta képzelni, mire gondolhat, mit láthat ilyenkor a
kislány.
Dag is egyre növekedett. Grete reggel szorosan bepólyálta,
később Silje megpróbált lazítani a kötésen. A kicsi ilyenkor
mindig abbahagyta a sírást. A haja kiszőkült, de ahhoz még
kicsi volt, hogy bármi más egyéni tulajdonsága kifejlődhetett
volna. Silje nagyon szerette a fiúcskát. Szeretete csak
fokozódott, amikor visszaemlékezett arra, milyen körülmények
között talált rá azon a furcsa éjszakán az erdőben.
A napok egyhangú ritmusban követték egymást. Most így
tél idején ötkor keltek, meggyújtották a tüzet, ittak egy kevés
sört, lazacot ettek vagy egy kis füstölt húst. Utána végezte
mindenki a maga dolgát, az istállóban, a teheneknél, vagy a
konyhában. Kilenc, télen gyakran tíz óra körül ebédeltek.
Utána vacsoraidőig keményen dolgoztak. Négy-öt óra táján
elköltötték a vacsorát és kilenckor lefeküdtek.
A télnek is megvoltak a maga sajátos teendői. Karácsony
előtt le kellett vágni az arra szánt állatokat. Silje erre az időre
az erdőbe menekült. Nem akarta végignézni, hogyan vágják le
kedvenc állatait. Mindegyiket megszerette, miközben
gondozta, etette őket, gyakran beszélt is hozzájuk. Kézen fogta
Solt, és feldúltan járkáltak az erdő szélén, amíg a majorban
befejezték a számára oly gyűlöletes munkát.
Egyik ilyen sétájuk alkalmával hirtelen megállt. Valami
kellemetlen érzés fogta el. Sol kérdően nézett fel rá.
Éppen a major fölötti magaslaton álltak. Silje még soha
nem járt erre. Sokáig csöndben figyelte az erdei neszeket, majd
újra elindult.
– Nincs semmi baj – mondta a kislánynak, bár erről nem
volt meggyőződve. Nem tudta volna megmondani, mit hallott,
csak érezte, hogy van valami a közelben. Vagy mégis
fölöslegesen aggódik?
 Biztosan egy jávorszarvas tévedt ide. Vadállatok nem
jártak az erdőnek ezen a részén, különben nem merészkedett
volna ilyen messzire a kislánnyal.
Benedek nem volt otthon. Egy másik egyházkerületben
kapott munkát, és mivel messze volt, oda is költözött arra az
időre, míg elkészült. Úgy tűnt, nincs ínyére a dolog, mintha
többet is ivott volna.
– Jó lenne, ha velem jöhetnél, Silje! Milyen élvezetes volt
együtt dolgozni!
– Bizony szép volt – helyeselt a lány.
– Sajnos most nem megy. Csak egy nyomorúságos vackom
lesz, ahol aludni tudok, azt pedig nem oszthatom meg veled.
Ezt Silje sem tagadhatta.
Benedek nagyot sóhajtott. Sajnálta, hogy egyedül kell
útnak indulnia.
Egy este bekopogott hozzá az öreg. Alaposan leitta magát,
látszott rajta, hogy diskurálni szeretne. Silje már ágyban volt,
de kinyitotta az ajtót, mivel Benedek szólt be hozzá, Benedek,
a ház ura, Silje atyai barátja és tanítómestere. Mint férfi, nem
tűnt veszélyesnek.
Ám Silje hamarosan belátta, hogy rosszul döntött, amikor
kinyitotta neki az ajtót.
Az öreg csak ült és locsogott, végül pedig elérzékenyülten
Siljéhez fordult:
– Nagyon magányos vagyok, Silje! Magányos és öreg. De
a te fiatalságod felmelegíthetne. Eddig nagyon jól megértettük
egymást, ugye?
Leült a lány ágyának szélére. Arca egészen közel került a
lányéhoz, úgyhogy Silje láthatta véraláfutásos szemét és az
öreg, ráncos bőr pórusait. Benedek beszéd közben
folyamatosan csuklott.
– Igen, így van. – Térdét felhúzva ült a báránybőr alatt. –
Azt hiszem, jobb lenne, ha…
– Te csodálatos nő vagy, Silje! A templomban jöttem rá,
amikor festettél. Ké… ké… kérsz egy k… orty pálinkát? Nem?
Amikor dol… odl… oldalról láttam a melled, mert nekem van
érzékem az ilyesmihez, tudod… meg tudom állapítani, mi a
szép! Akkor…akkor…akkor fedeztem fel, hogy talán bennem
is van még olyan erő, tudod, talán nem mondanék csődöt az
ágyban...
– Bocsásson meg, Benedek úr, de attól félek, felébresztjük
Solt. Ezenkívül holnap korán kell kelnem. Jobb lenne
elhalasztani ezt a beszélgetést.
De Benedek tovább fecsegett.
– És akkor azt mondtam magamnak, hogy Silje biztos
megértő lesz egy szegény öregemberrel.
Kezével megpróbálta fölhajtani a báránybőrt, de hirtelen
megcsúszott és térdre esett a padlón. Siljének nagyon terhére
volt ez a kései beszélgetés, így most kihasználta a kínálkozó
alkalmat, és igyekezett megszabadulni az öregtől. Kibújt az
ágyból és a részeg festőt eltámogatta az ajtóig. Az esés közben
félrecsúszott az öreg sapkája, mulatságos látványt nyújtott.
– Majd holnap folytatjuk a beszélgetést, Benedek úr!
Remélem, nem látta meg senki, hogy ilyen későn bejött
hozzám! Még kényelmetlen helyzetbe kerülhetünk mind a
ketten, a jó hírünkről nem is beszélve.
Benedek felnevetett. Mindig könnyen ellágyult, ha ivott.
Tiltakozás nélkül hagyta, hogy a lány kituszkolja és belakatolja
utána az ajtót.
Megkönnyebbülten dőlt neki az ajtónak. Még hallotta az
öreg neszezését a hóban. Amikor végre Benedek ajtaján is
kattant a zár, megnyugodva bújt vissza a meleg bőrök alá.
Szerencsére a festő másnapra mindenről megfeledkezett.
Silje hallotta, mikor méltatlankodva fellármázta az egész házat
amiatt, mert lábnyomokat talált az ajtaja előtt a hóban. Grete
biztosította afelől, hogy azok az ő nyomai.
– Aha. Szóval dolgom volt odakint – mormogta maga elé.
– Ez lesz abból, ha az ember felhajt este még egy pohárkával.
Muszáj kimennie, a leglehetetlenebb órákban is.
Silje megkönnyebbülten felsóhajtott.

6. fejezet

Mire beköszöntött a tél, a járványnak is vége szakadt. A

nagy hidegben nem lelt táptalajra. Elfújta az északi szél, mint
az elszáradt falevelet.
A major fölé magasodó hegycsúcsok különös erővel
vonzották Siljét. Már nem a titokzatosságuk ébresztette fel
kíváncsiságát. Ha olykor bátortalanul, lelkében bűntudattal
fölpillantott a hófödte szirtekre, akarva-akaratlanul egy férfi
vonásai sejlettek fel előtte.
Silje álmai is csak olyanok voltak, mint a többi emberé,
jóformán abban a pillanatban, ahogy kinyitotta a szemét,
elfeledett mindent. Csak arra az álomra emlékezett pontosan,
amikor a szárnyas szellemek jelentek meg előtte. Még egyszer
álmodott valami hasonlóan szégyenteljeset. Aznap reggel ismét
erőtlenül, fáradtan ébredt.
Már nem emlékezett rá, hogyan kezdődött. Egyszer csak
fegyveresek fogták közre. Hamarosan feltűnt a hóhér, oldalán
segédeivel. Nem tudta, mivel vádolják, de azt látta, hogy izzik
bennük a gyűlölet. Kétségbeesésében csak egyvalami jutott
eszébe, amit szembe szegezhet a haragjukkal. Vetkőzni kezdett,
lassú mozdulatokkal levetett magáról minden ruhát. A katonák
leengedték fegyverüket, és ámulva vették körül, zavart, de
várakozásteli tekintettel. Akkor megszólalt a parancsnokuk:
– Rajtad már ez sem segít! Meg kell halnod!
Hirtelen zaj támadt, valaki félretolta a fogdmegeket, és ott
állt előtte a farkasbundás férfi. Haja inkább sörényre
emlékeztetett, amelyből szarvak álltak ki. Szemében vágy égett
a lány iránt, hiába is próbálta leplezni. Lassan odament a
meztelen Siljéhez, és egy dombra vezette. Mindenki szeme
láttára végigsimogatta a lány testét. Silje nem is vágyott már
másra, csak hogy a férfi levegye magáról farkasbundáját.
De a férfi Silje mögé állt, éppen úgy, mint az ördög a
templomi freskón. A katonák még mindig ott voltak. A férfi,
mit sem törődve velük, a lány mellére tette kezét. És ő egyre
izgatottabbá vált attól, hogy nézik. Tudta, hogy álmodik, és
hogy bármikor visszatérhet a valóságba.
A férfi hosszú, érdes nyelvével megnyalta a nyakát, állát,
majd maga felé fordította, eléje térdelt és nyelvét végigsiklatta
a combján. Siljét édes forróság öntötte el.
Lihegve ébredt. Egyszerre örült a bensejében tomboló
vágynak és szégyenkezett miatta.

Benedek aggódott, hogy Silje magányos, így egyik

alkalommal magával hozott néhány fiút a szomszédos
majorból. Siljének azt mondta, hogy jobb, ha néha másokkal is
találkozik, legalább nem gondol annyit Hemingre. Silje hiába
bizonygatta neki, hogy már egyáltalán nem érdekli Heming, az
öreg csak nevetett.
– Legyél csak többet veled egykorú, tisztességes fiúk
társaságában – mondta elégedetten. – Azt hiszed, nem vettem
észre, hogy folyton álmodozol?
A fiúk valóban rendesen viselkedtek vele. Szabályosan
körüldöngték. Amikor beszéltek vele, állandóan egymás
szavába vágtak. Folyton-folyvást megpróbálták felülmúlni
egymást lovagiasságban és udvarias viselkedésben. Igazán
mulatságos volt.
Végül az egyik összeszedte minden bátorságát, és
megkérdezte, hogy meglátogathatná-e Siljét szombat este. A
lány megrémült. Tudta, hogy teljesen rendjénvalók az ilyen
látogatások, azt is tudta, hogy nem kell levetkőznie. A. fiú
melléje fekhetett az ágyra, de csak a cipőjét volt szabad
levetnie. Siljének még soha nem voltak hasonló kérői, és nem
is vágyott rájuk.
Benedek szerencsére észrevette, hogy kényelmetlen
helyzetbe hozta Siljét, és segített rajta. A kérők
dolgukvégezetlenül odébbálltak, Benedek pedig bevallotta,
hogy ez volt élete egyik legsikertelenebb vállalkozása.

Heming újra feltűnt.

Akkor állított be, amikor Benedek valahol távol dolgozott,
az asszonyok pedig látogatóba mentek, és magukkal vitték a
gyerekeket is.
Silje összerezzent, amikor meghallotta, hogy kopognak az
ajtón, de amikor meglátta, ki áll odakinn, gondolkodás nélkül
kinyitotta.
– Örülök, hogy eljött! – mondta. Látszott az arcán, hogy
komolyan így érzi.
A férfinak le kellett hajolnia egy kicsit, hogy beférjen az
alacsony ajtón.
– Milyen kellemes itt bent! – dicsérte Silje szobáját. –
Mindennek tisztaságszaga van. Igazán szép az a hangafű az
asztalon! Csak nem te szőtted azt a szőnyeget? Látom, faragni
is tudsz! Tényleg igazi művész vagy, Silje!
A lány zavartan mosolygott. Túlzás volt szőnyegnek
nevezni azt a lábtörlőt. Bár valóban mindent megtett azért,
hogy otthonos legyen a kunyhó, erre más is képes lett volna.
– Miért nem ül le? Ha valamire szüksége van, csak
szólnunk kell a szolgalegénynek. – így akarta Heming
tudomására hozni, hogy nincsenek teljesen egyedül a
majorban.
– Sajnos nem maradhatok soká, kedves Silje. Úgyhogy az
erényed nincs veszélyben. Most nincs. Kérlek, ne ijedj meg,
tisztességesek a szándékaim, csak tréfáltam veled. Szörnyen
szomjas vagyok. Ha hoznál nekem egy kupa sört, hálás lennék.
 – Mindjárt hozom – felelte Silje, és már indult is a
konyhába.
Mire visszatért a sörrel, Heming már az asztalnál ült.
Igazán szépen volt felöltözve. Talán előkelő barátaihoz indult
látogatóba, vélte Silje. Biztos volt benne, hogy Heming úri
családból származik.
Miután ő is leült az asztalhoz, az ifjúhoz fordult.
– Kérdezhetek valami egészen bizalmasat? – hangzott
bátortalanul.
– Kérdezz nyugodtan! De ne aggódj, nincs feleségem, csak
annyit mondhatok, hogy őrülten szeretlek, de visszafogom
magam, nem akarok véteni ártatlanságod ellen.
– Ne tegyen bolonddá – dadogta Silje szörnyű zavarában. –
Csak azt szeretném megtudni, miért nevezik a várnagy
gyilkosának?
A férfi hanyagul vállat vont.
– Mert megöltem. Régi história ez. Most legalább tudod,
miért nincs egy pillanat nyugtom sem. Egy férfinak küzdenie
kell azért, amiben hisz. És én a szabad Norvégiában hiszek. Ne
gondold, hogy aljas módon hátbatámadtam a várnagyot, és úgy
végeztem vele. Nem így történt. Élethalál harcról volt szó.
Vagy ő, vagy én. És én győztem.
Silje bólintott. Kicsit szédült.
– Borzalmas lehetett.
– Igen, az volt.
– És maga Dyre Alvsson jobbkeze? – kérdezte Silje.
hangja elárulta, mennyire csodálja ezért a férfit.
– Így is mondhatnánk – mondta Heming közömbösen, de
azért látszott rajta, hogy büszkeséggel tölti el a lány csodálata.
Silje észrevette, hogy Heming most nem tiltakozott, amikor a
felkelők vezéréhez fűződő kapcsolatát hozta szóba. Ezt a
bizalom jelének tekintette.
– És… az a levél… a királyi pecséttel? Hogyan tettek szert
rá?
 – Ezt mintha már kérdezted volna egyszer. De mindegy,
elmondhatom. Ez volt az első feladatom, amit a fölkelők rám
bíztak. Szükségünk volt egy ilyen levélre, és csak a királyi
futártól szerezhettük meg. Hát innen a levél.
– És mi van a futárral?
– Hát, ő már nincs köztünk. De biztosíthatlak, hogy
égetően szükségünk volt arra a levélre!
Silje szinte maga előtt látta, hogyan történhetett az egész.
Csak nehezen palástolta rosszullétét.
Heming kényelmesen hátradőlt a székben és tarkója
mögött összekulcsolta a kezét.
– Tudod, fontos vagyok a felkelők számára. Ennek több
oka is van, de erről most nem beszélhetek.
– Igen, megértem.
A férfi kiitta maradék sörét és felállt.
– Nem éhes? – próbálta marasztalni Silje. – Szívesen
hozok valami harapnivalót.
– Nem, most nem. Sietnem kell. De hamarosan
visszatérek. Hamarosan, elhiheted.
Az utolsó szavakat már suttogta, és mielőtt Silje észbe
kaphatott volna, a férfi könnyedén megcsókolta. Egy pillanat
múlva már a lován ült és elvágtatott.
Silje azt hitte, álmodik, csak állt az ajtóban, kezét szájára
tapasztva. Megcsókolta! A legszebb férfi, akit valaha látott,
megcsókolta őt, a büszke Silje Arngrimsdattert!
Milyen tisztelettudóan viselkedett. Tulajdonképpen nem
lett volna szabad férfit engedni a szobájába, de tudta, hogy
Hemingtől nem kell tartania. Hisz megmondta, hogy lovagnak
tartja magát, és ezt be is bizonyította.
Mégsem volt minden tökéletes. Nem tetszett neki a
történet, amit a férfi elmesélt, és a közömbös hang sem, ahogy
mesélte.
Persze nem szabad arról megfeledkeznie, hogy Heming
még nagyon fiatal.
 Gyorsan odaszaladt az ablakhoz, hátha megpillantja még a
férfit. Ám abban a pillanatban elbotlott valamiben és alaposan
beverte a lábát. Lehajolt, hogy megdörzsölje a fájó részt.
De hát mi ez? Hogy kerül ide a láda? Ezek szerint ebbe
rúgott bele… az egyik sarka kiállt az ágy alól.
Még mindig nem értette, hogy kerülhetett ide, amikor már
régóta hozzá sem nyúlt.
Végül kihúzta a ládát az ágy alól és kinyitotta. Ott feküdtek
szépen sorban a fehérneműi, a kabátkája és…
Szíve egyre hevesebben vert, keze remegni kezdett.
Dag takarói eltűntek!
Heming könnyen elrejthette bő köpenye alá a fiúcska
kelengyéit…
Hát ezért kérdezte, hogy olyan helyre dugta-e, ahol senki
nem talál rá! És ő, bolond, beleesett a csapdába és elmondta,
hogy a gyerek holmija biztos helyen van a ládájában, az ágya
alatt.
Ezért izgatta annyira a csecsemő hogyléte!
Dühös volt, kétségbeesett és csalódott. Ennek nem lett
volna szabad megtörténnie! Nem lett volna szabad!
Kétségbeesetten rohant ki az ajtón. Még látta, ahogy a férfi
a majorból kivezető úton lovagol. Már egészen közel járt az
országúthoz. Silje a lovas után vetette magát.
– Várj! – kiáltotta. Vékony hangját visszaverték a
hóborította szántók és mezők. – Várj! Kérlek, várj meg!
Mire az országúthoz ért, Hemingnek már hűlt helye sem
volt. Régesrég elvágtatott Trondheim irányába.
Silje tovább futott, pedig semmi reménye nem volt már
arra, hogy beérheti a lovast. Szegény Dag! Mindenét
elvesztette az ő meggondolatlansága miatt!
– Azonnal hozd vissza a takarót – kiabálta elcsukló hangon
a pusztaságba. – Hisz ezen kívül semmije sincs szegénynek! Ez
az övé! Senkinek sincs joga meglopni egy gyereket!
Egyszer együtt nézték át Benedekkel a gyerek holmiját. A
vászon, amibe testét közvetlenül bebugyolálták, egy párnahuzat
volt. Az öreg szerint C. M. monogramot hímeztek rá cifra
betűkkel, afölé pedig koronát, amiről Benedek azt állította,
hogy bárói korona.
Csak akkor tért magához, amikor már majdnem beért az
erdőbe. Az utat itt már beárnyékolták a magas hegycsúcsok.
Eszébe villantak a Jéghegyek Népéről hallott mondák. Benedek
egyszer azt mesélte, hogy Tengel az egyik csúcsról figyeli a
völgyben történő eseményeket. Arról is mesélt az öreg, hogy
Tengel varázslattal pusztította el azokat, akik valaha otthonából
elűzték. Minden tettével a Gonoszt szolgálta. A Sátán azzal
jutalmazta, hogy jólétben élt, és hogy kapcsolatot tudott
teremteni a szellemvilággal.
Silje rémületében azt hitte, hogy az útra vetődő árnyék
Tengelé, amint ott ül a hegycsúcson és őt figyeli, arcán gúnyos,
ördögi vigyorral.
Szerencsére gyorsan magához tért. Lelassította lépteit, de
kitartóan folytatta reménytelen útját észak felé. Zihálva vette a
levegőt, térde megrogyott. Mit mond majd Dagnak, ha az egy
szép napon elébe áll és származásáról kérdezi? Vissza kell
szereznie a ruhákat! Legalább a gyönyörű, aranyhímzéses sálat.
Az erdő lassan bezárult Silje mögött.
Hogy volt képes Heming ilyen aljas módon becsapni őt?
És utána még meg is csókolta! „Nemsokára visszatérek!”,
jutott eszébe Heming ígérete. Azt szeretné ő látni! Nem, nem
jön vissza… és ha mégis… akkor az Isten legyen irgalmas
hozzá!
Elkeseredésében sírni kezdett. Az arcán legördülő
könnycseppek szinte megdermedtek a bőrén a téli hidegben.
Nem bírta abbahagyni, sőt egyre jobban zokogott.
Hirtelen kezdett sötétedni. De Siljét ez sem tántorította el
reménytelen küldetésétől.
Lódobogást hallott maga előtt.
Reménykedve törölte ki szeméből a könnyet, hogy jobban
lásson. Talán meggondolta magát?
De nem Heming volt az, hanem parancsnoka, akiről az ifjú
azt mondta, nem ismeri, és aki ha megjelent valahol,
félelmükben keresztet vetettek az emberek. Az a férfi állt
előtte, aki segített rajta, amikor csak kellett, az a férfi, akinek
képét hiába próbálta kiűzni gondolataiból. Eddig csak kétszer
találkozott vele, akkor is csak rövid ideig voltak együtt. A férfi
mégis követte, még legtitkosabb álmaiba is.
A férfi megállította lovát.
Silje elébe ment és a ló kantárára tette a kezét.
– Elvette – zokogta. – Elvette!
– Mit vett el? – kérdezte mereven.
– Mindent, amit csak Dagtól elvehetett. Az anyai
örökségét. A sálat, a takarókat, mindent, amije csak volt. Pedig
maga figyelmeztetett arra, hogy vigyázzak a holmira. De ő
kijátszott engem és ellopta, amit akart. Mit tegyek? Vissza kell
szereznem Dagnak, ami az övé!
Kimerülten a férfi combjára hajtotta fejét, még a vastag téli
ruhán keresztül is érezte a belőle áradó meleget. Mintha
megkönnyebbülten sóhajtott volna, amikor Silje Dag örökségét
emlegette. Mi járhatott a fejében? Tekintete végigsiklott a
lányon, fedetlen nyakán, sírástól reszkető vállain. Mintha meg
akarta volna simogatni a fejét, de meggondolta magát és
gyorsan visszahúzta a kezét.
A férfi felnevetett. Silje kíváncsian ráemelte a tekintetét. A
férfi kivett valamit a nyeregtáskájából.
– Nálam van, amit keresel, Silje. Találkoztam Heminggel
és kényszerítettem, hogy adja vissza, ami téged illet.
Ott volt a kezében a sál, a takaró és a vászondarab. Silje
könnyek szántotta arca felragyogott.
– Hát visszaszerezte?
Hirtelen lefagyott arcáról a mosoly. Hátha nem akarja
visszaadni. Mi van, ha meg akarja tartani?
A férfi mintha kitalálta volna mire gondol, megrázta a
fejét.
– Téged illet, Silje. Őrizd meg Dag számára. Csak arra
kérlek, legközelebb jobban zárd el. Gyere, ülj fel mellém a
lóra, visszaviszlek a majorba.
Felsegítette a lányt a lóra, és ahogy egy hölgyet illik, maga
elé ültette úgy, hogy mindkét lába ugyanazon az oldalon
legyen.
– Meg sem kérdeztem, hogy kerülsz ide ebben a hidegben
– kérdezte mély hangján –, fedetlen fejjel, egy szál ruhában?
Szerencse, hogy ma nincs rossz idő. Tedd a fejedre Dag sálát, a
köpenyem pedig megmelegít mind a kettőnket.
Silje tiltakozott, felzaklatta a férfi közelsége.
– Nem vehetem föl a sálat. Túl előkelő ez nekem.
– Ki lenne méltó rá, ha nem te, kedvesem?
Amit nem akart megtenni Silje, megtette a férfi. A lány
fejére terítette a sálat és megkötötte az álla alatt. Jólesett neki a
meleg. A füle már fájt a hidegtől. A férfi ráterítette köpenyét,
úgy érezte, mintha egy kicsi házikóban ülne, amelyet a férfi
teste melegített fel.
– Megengedi, uram, hogy magába kapaszkodjam –
kérdezte félénken.
– Jól teszed, ha belém kapaszkodsz, különben leesel –
nevette el magát.
Silje erre óvatosan átkarolta, és megkapaszkodott hátul a
ruhájában. Egészen közelről érezte a férfi izmos testéből áradó
meleget. Meghúzódott a széles vállak alatt. Eleinte megpróbált
úgy ülni, hogy ne simuljon hozzá a férfihoz. De hamar rájött,
mennyire kényelmetlen így utazni és megkönnyebbült sóhajjal,
biztonságot keresve, a férfi vállára hajtotta fejét. Homloka a
férfi állához és nyakához simult.
– Hát ennyire rosszul megy a sora, hogy kénytelen
meglopni egy szegény gyereket? – kérdezte dühösen Silje.
– Nem érted, miről van szó, Silje? – a férfi torkából feltörő
mély hang megrezegtette a lány haját. – Benedek mesélt nekem
a monogramról és a bárói koronáról. Az sem véletlen, hogy a
gyerekre a városkapu közvetlen közelében akadtál. Nem volt
valami nehéz még Hemingnek sem kitalálni, ki lehet a gyerek
anyja. Meg akarta zsarolni! Már régóta ez lehetett a terve. Te
pedig azt hitted, hogy túl akar adni a ruhákon, amelyek
önmagukban nem valami értékesek.
– Micsoda aljasság! Kihasználni egy nő szorult helyzetét,
hogy pénzt csikarjon ki tőle! Ezek szerint Heming is ismerte a
monogram titkát.
– Ennyire pontosan nem. De tudta, hogy az egyik
ruhadarabon megtalálja a megfejtést.
Silje most már jobban kapaszkodott, hisz könnyen
leeshetett volna a nyeregből.
– Be kell vallanom, hogy gyakran elítéltem Dag anyját,
amiért kitette védtelen gyermekét. De talán nincs is jogunk
arra, hogy ítélkezzünk fölötte anélkül, hogy ismernénk tettének
valódi okait.
A férfi nem szólt egy szót sem. Kellemesen meleg volt a
farkasbunda, szinte csak az orra látszott ki belőle. Silje érezte,
hogy testét elönti a forróság. Elszégyellte magát és távolabb
húzódott kísérőjétől, de még így is a vállán érezte annak
szapora szívverését. A férfi meg sem moccant és hallgatásba
burkolózott.
– Hol találkozott Heminggel? – törte meg a csendet Silje. –
Talán elmondta, hogy nála van Dag holmija?
– Ennek most semmi jelentősége, Silje. Inkább beszéljünk
rólad!
Silje elmondta, hogy remekül érzi magát a majorban, ami
igaz is volt. Közben a férfi mellkasán nyugtatta kezét, ahonnan
a forróság áradt. A ló csendben tovább poroszkált velük a
szürkületben.
– Szeretnél megint Benedekkel együtt festeni?
– Igen, de honnan tudja?
– Az öreg mesélte nekem.
 – Szóval beszélt vele?
– Igen, néha összeakadunk.
Silje elhallgatott.
– Kérdezhetek valamit? Hol van a maga otthona? Hol van
olyankor, amikor rejtőznie kell?
A férfi nevetett.
– Amikor rejtőznöm kell, egy elhagyatott kunyhóban
lakom az erdőben.
Silje összeráncolta szemöldökét.
– Jártam arrafelé, nem is olyan régen. Egészen közel
lehettem a kunyhóhoz.
– Tudom. Láttalak téged és a kislányt is.
– Akkor maga volt az… éreztem, hogy valaki figyel
minket.
– Észrevetted? Láttam, hogy megállsz és körbenézel.
– Igen. Miért nem jött elő?
– Nem akartam fölöslegesen rád ijeszteni.
– Pedig örültem volna neki, ha akkor találkozunk.
A férfi visszatartotta lélegzetét, mintha fájna valamije.
Össze kellett szednie magát, hogy természetes hangon tudjon
válaszolni.
– Ahogy ott álltál, láttam, hogy felizgatott valami.
– Igen. Akkor vágták le télire az állatokat. Aggódtam az
életükért.
A férfi bólintott, ezek szerint megértette.
– Már nem félsz tőlem?
– Nem. Miért kellene félnem?
– De hát senki nem mondta el neked, hogy én…?
– Ó, láttam, hogy a többiek tartanak magától. Azt hiszem a
tudatlanságuk az oka. Mintha baj lenne, ha valaki ért az
orvosláshoz.
A férfi meglepetten nézett rá.
– Miket beszélsz, gyermekem? Hogy én értek az
orvosláshoz? El ne mondd senkinek, hogy ismersz engem!
Veszélybe sodornád az életed. Hidd el, nem jó engem ismerni.
Senki, senki nem akar velem ismeretségbe kerülni. Azt hiszem,
te is túl sokat tudsz ahhoz képest, hogy milyen környezetbe
születtél. Benedek elmesélte, honnan a műveltséged. Jobb, ha
letagadod, amit tudsz. Néhány éve megégettek itt a közelben
egy asszonyt mint boszorkányt csak azért, mert többet tudott a
többinél.
– Milyen gonoszak tudnak lenni az emberek!
– Nem ez a legborzasztóbb, hanem a papok tudatlanságból
fakadó gonoszsága, amely megakadályozta őket abban, hogy
könyörületességet gyakoroljanak. Igyekezetükben, hogy
eltakarítsák a Sátán művét, nem érdekelte őket, hány embert
kínoznak és ölnek meg.
Mennyivel férfiasabban és érettebben viselkedett, mint
Heming! És a jelenléte is mélyebben megborzongatta!
– Milyen szép ruhában volt ma Heming – mondta Silje
keserűen.
– Az egyik szeretője úgy látszik annyira megkedvelte,
hogy neki ajándékozta férje néhány ruháját – gúnyolódott a
kísérője.
– Megdöbbent a vakságom! Hogy voltam képes Heminget
ennyire vonzónak látni! – mondta bűnbánóan a lány.
– Mert valóban vonzó – felelte higgadtan a férfi. – Ez a
legnagyobb adottsága, amit aztán kihasznál a végsőkig. Te
pedig nagyon fiatal és tapasztalatlan vagy még – fűzte hozzá
megértőn. – Remélem… – nehéz volt hangosan kimondani,
amire gondolt –, remélem nem használta ki a hiszékenységed?
– Csak annyira, amit már elmeséltem. Másba nem is
mentem volna bele.
A lovas hallgatott, de Silje érezte, hogy szája mosolyra
húzódik. Talán naivsága miatt neveti ki? Nem, nem. A férfi
sóhaja inkább megkönnyebbülésre utalt.
Vagy mégis másra gondolt?
A ló hirtelen megállt. Megérkeztek a majorba, Silje észre
sem vette. A szolgalegény kijött, aztán kicsit távolabb megállt.
Silje csalódott volt, még annyi mindent meg akart
kérdezni. A férfi leugrott a lóról és feléje nyújtotta kezét, hogy
lesegítse. Silje bizalommal kapaszkodott kísérőjébe. Arca egy
pillanatra olyan közel került a férfiéhoz, hogy égette a
pillantása.
Megzavarta, amit látott. A férfi sárgászöld szemében
mélységes aggodalom fénylett. Silje nem tudott tovább
uralkodni magán. Szeméből patakokban folyt a könny.
Szerencsére gyorsan összeszedte magát és egy határozott
mozdulattal letörölte könnyeit.
A férfi elengedte és odaadta neki Dag ruháit.
– Köszönöm, hogy bízol bennem – suttogta olyan halkan,
hogy csak Silje hallja, mit mondott.
Búcsút intett és elvágtatott.
Silje csak akkor indult meg befelé, amikor a férfi alakja
már eltűnt a láthatáron.
Teste továbbra is izzott a forróságtól.
– Kint jártál? – kérdezte óvatosan a szolgalegény.
– Igen. Vissza kellett szereznem valamit, amit elloptak
tőlem. Dyre Alvsson jött a segítségemre.
A legény hitetlenkedve ráncolta a homlokát.
– Dyre Alvsson?
Abban a pillanatban gördült be az udvarra Benedek
kocsija, így nem folytathatták a beszélgetést. Silje neki is
elmondta a történteket, amíg kifogták a lovakat a kocsiból.
– Dyre Alvsson? – kérdezte kételkedve Benedek. – Itt
valami nincs rendjén. Dyre Alvsson már régóta nem járt erre.
Tényleg ő volt az?
A fiú értetlenül rázta a fejét. Benedek már sejtett valamit.
Siljéhez fordult.
– Eddig egyszer láthattad Dyre Alvssont, a templomban. Ő
volt az, aki Heminggel együtt a toronyban rejtőzött. Vele
találkoztál ma is?
 Silje döbbenten nézett vissza az öregre.
– Őt láttad ma is? – ismételte meg Benedek.
– Persze… azaz – Silje elgondolkodott. – Azt hittem, ő…
de hát akkor kicsoda ő? Ki az az ember, akit ördögként
ábrázoltam a templomban, aki mindig ott terem, ha szükségem
van rá?
– Tudom kire gondolsz. Én is találkoztam vele lent az úton.
Búskomor volt, és ez rosszat jelent.
Benedek mély lélegzetet vett. Pillantása találkozott a
szolgáéval, majd Siljéhez fordult.
– Megmondhatom, kicsoda ő valójában, de légy erős!
– Tudni szeretném, kivel állok szemben. Elegem van a
kitérő válaszokból és rémült pillantásokból!
– Nem ítélhetsz el valakit azért, mert fél. Tényleg tudni
akarod, ki a te félelmet keltő védelmeződ?
– Az ég szerelmére, hát persze!
– A neve Tengel – mondta Benedek és megköszörülte a
torkát –, Tengel, a Jéghegyek Népének fia.

7. fejezet

Mit mondott Benedek? Tengel, a Jéghegyek Népének fia?

Még a gondolatra is kirázta a hideg.
Emlékezetében rég elhangzott szavak csengtek fel :
„Tengelnek nincs sírja. Kortalan – mindig olyan idősnek
látszik, amilyennek ő akarja. Ritkán mutatkozik emberek
között. Lelkét eladta az ördögnek.”
– Nem! – kiáltott fel Silje – Ez nem lehet igaz!
– Természetesen nem ő az a Tengel, akiről mesélnek –
mondta Benedek. Silje érezte, hogy az öreg hangja
bizonytalanul cseng. – Ne hallgass a bolondokra, akik hisznek
a babonákban!
 A szolgalegény elszörnyedve hallgatta gazdája merész
szavait. Amikor megszólalt, hangja természetellenesen magas
volt.
– Akkor mindenki babonás bolond, aki csak ismeri. Hisz
mindannyian tudjuk, hogy… természetfeletti képességekkel
rendelkezik.
Silje most már értette, miért tűnt fel a férfi, amikor csak
szüksége volt rá. Rendkívüli érzékenységével megérezte Silje
hangulatváltozásait. Tudta, mikor lehangolt, szomorú vagy
éppen vidám. És ahogy gyógyított… Silje magán érezte a férfi
forró kezének tapintását.
Visszaemlékezett első találkozásukra. Amikor az
éhhalálhoz közel, tompa aggyal képes volt kimenteni Heminget
a fogdmegek karmaiból. Szinte semmiségnek tűnt ennek az
emberfeletti erőt igénylő feladatnak a teljesítése. De amint a
farkasbundás ismeretlen eltűnt, eltűnt vele Silje minden
akaratereje is. Úgy omlott össze, mint egy kártyavár. Lehet,
hogy nem önerejéből oldotta meg a feladatot?
És az álmok? A valóságnak tűnő álmok, amikor a férfi mint
valami alvilági szellem jelent meg...
Silje kezébe temette arcát és berohant a szobájába. Az
ágyra vetette magát és bebújt a báránybőr alá. Még a fejét is
betakarta. Úgy feküdt ott összegömbölyödve, mint egy riadt
egér, amikor Benedek és a szolgalegény utána mentek.
– Silje – hallotta az öreg kérlelő hangját. – Értsd meg, hogy
ő nem az a Tengel! Csak szörnyű leszármazottainak egyike!
Nem, nem mondhatsz róla ilyesmit, kérte némán.
Mellkasát valami görcsösen összeszorította.
– De hát hol lakik? – hallatszott tompán a bőr alól.
Benedek széttárta a karját.
– Senki sem tudja. Néha csak úgy megjelenik az emberek
között. Aztán mintha a föld nyelte volna el.
Silje felordított. Nem akart már semmit sem hallani.
Benedek azt hiszi, hogy a gonosz Tengel az ő védelmezője,
gondolta kétségbeesetten. Silje biztos volt abban, hogy az öreg
el is hiszi, amit állított. Elég csak felidézni, hogyan beszélt
róla.
– De azért ő is részt vesz a felkelésben? – kérdezte gyorsan
a lány, mintha fogódzót keresne. Lassan, tétovázva felhajtotta a
báránybőr szélét.
– Már én is gondolkodtam ezen – felelte kedvesen
Benedek.
– Amikor először találkoztam vele, megmentette az ifjú
Heming életét!
– Nem tudom, milyen kapcsolat van kettejük között.
– Kicsoda tulajdonképpen Heming? – folytatta a
kérdezősködést Silje. Örült, hogy végre más irányba terelheti a
beszélgetést.
Benedek segélykérően pillantott a szolgafiúra.
– Sajnos nem tudjuk. Néhány éve annak, hogy feltűnt
Tröndelagban. Azóta sorra aratja sikereit az asszonyok
körében…
Siljének már nem fájt ez a megjegyzés. Teljesen elhidegült
tőle. Amióta kiismerte, rájött, hogy csak csodálatosan szép arca
vonzotta olyan nagyon.
– Úgy látom, elfelejtetted – állapította meg Benedek. –
Örülök neki. A fiatal lányok gyakran összekeverik a csodálatot
a szerelemmel. Rabul ejti őket egy szép arc, később persze
rájönnek, hogy az imádott férfit az irántuk érzett szerelem tette
széppé. – Benedek sóhajtott, majd rövid hallgatás után tovább
mesélt Hemingről. – Egy ideig egy környékbeli parasztnál
lakott, de amióta beállt a felkelőkhöz, nincs állandó lakhelye.
Heming igazi kalandor. Nincsen tekintettel semmire és senkire.
Arról sem vagyok meggyőződve, hogy annyira érdekelné őt a
felkelés ügye. Arra jó neki az egész, hogy a hőst játssza. Azt
hiszem, eddig többet ártott, mint használt nekik. De talán
kérdezd meg őt, hogy ki is valójában!
– Inkább nem! Nincs már semmi mondanivalóm annak a
tolvajnak!
Benedek igen elégedettnek látszott.

Silje ettől fogva nem lelt nyugalmat. Tengel titka

éjjelnappal lekötötte a gondolatait. Éjszaka a saját kiáltozására
ébredt, napközben sikertelenül próbálta más irányba terelni
figyelmét. Leginkább azért aggódott, hogy nyugtalansága nem
kívülről, hanem belülről fakadt. Vágyakozó pillantással kutatta
a környező dombokat. Néha úgy látta, füst száll fel az egyik
tisztásról, máskor kihaltnak vélt mindent. Rettegett attól, hogy
a férfi esetleg útra kelt és soha többé nem láthatja viszont. De
amikor egyre többször szállt fel füstfelhő az erdőből, azt
kívánta, bárcsak elmenne a környékről. Az lett volna a legjobb,
ha meg sem ismeri.
Közeledett a karácsony. Más lesz ez az ünnep, mint az
előző karácsonyok. Csendes, gondokkal terhes napok elé
néztek. A családok, akiknek együtt kellett volna ünnepelni,
széthullottak ebben az évben. A családtagok elvesztése miatt
érzett fájdalmat eddig sikerült a hétköznapok gondjaiba fojtani.
Most vált csak érezhetővé a hiány. Az öröm, melegség és
biztonság most nem lengte körül az asztalt… Mintha
elfelejtettek volna mosolyogni. Silje és Benedek is végezte a
maga dolgát, gyakran könnyes szemmel. Ha Sol nincs velük,
nem is készültek volna idén a karácsonyra.

Akkor még nem sejtették, hogy hamarosan gyökeresen

megváltozik életük. Az elkövetkező néhány napban rájöttek,
hogy milyen boldogok is voltak egymással az elmúlt
hónapokban.
Egyik nap kocsi gördült a főépület elé. Egy asszony szállt
ki belőle. Tekintete magabiztos volt, álla határozott. A legutolsó
divat szerint volt öltözve. Körgallérja, gyöngyökkel kirakott
kalapja, puffos ujjú, alul berakott ruhája kirítt a szegényes
környezetből. Mögötte egy tizenöt éves forma fiú baktatott,
rosszkedvűen és elégedetlenül.
– Az ördög vigye el! – morogta Benedek. – Szerencsétlen
unokaöcsém özvegye. Hogy a pokolba került ide?
Egy kislány szállt még ki a kocsiból, hasonlóan savanyú
ábrázattal. Aki ilyen kövér, annak minden oka megvan rá, hogy
ilyen képet vágjon, gondolta Silje.
– Abelone! – sietett elébe Benedek. – Ez aztán a
meglepetés. Mi szél hozott erre?
– Kedves Benedek! – kezdte lehengerlően az asszony. –
Hallottam a szerencsétlenségről. Hidd el, megértem, micsoda
veszteség ért bátyád és családja halálával. Arra gondoltam,
hogy kötelességem segíteni rajtad. Hisz már csak mi
maradtunk meg egymásnak, meg ezek a bájos gyerekek.
– Úgy látszik, Trondheimben elfogyott az élelem –
dünnyögte Benedek. Majd Abelonéhoz fordult és hangosan azt
mondta: – Természetesen szívesen látunk benneteket
karácsonyra.
A szívélyes meghíváshoz Benedek olyan képet vágott,
mintha ecetet nyelt volna.
– Karácsonyra? – kacagott Abelone. – Csak nem képzeled?
A gyerekeimnek friss vidéki levegőre van szükségük, neked
pedig egy asszonyra, aki vezeti a házat. Úgy döntöttünk,
kedvesem, hogy hozzád költözünk. Kutyakötelességem, hogy
törődjek veled. Szeretném, ha életed alkonyát nyugalomban
töltenéd.
Miközben Benedeknek földbe gyökerezett a lába az
ijedtségtől, Abelone már ment is felfelé a lépcsőn.
– Jó napot! – köszönt kegyesen Gretének és Mariának, és
röviden biccentett a szolgalegény felé. – Ez a kicsi lány meg
hogy kerül ide?
Sol ijedten bújt el Maria szoknyája mögé.
– Ő Sol – jelentette be büszkén Benedek. – Bemutatom
neked Siljét is. Ők ketten és a kicsi Dag nálunk laknak.
Abelone jeges tekintetét Siljére emelte.
– Csak nem a rokonaid ők is?
– Nem, de legalább olyan kedvesek a szívünknek, mintha
azok lennének.
A két idős asszony és a szolgalegény egyetértőn
bólogattak.
– Hát így állunk – jegyezte meg Abelone röviden. –
Gyerünk, nézzünk körül odabenn!
A ház hangulata teljesen megváltozott. Abelone hallani
sem akart arról, hogy csendes imádkozással töltsék a
karácsonyt.
„A halottak emléke nem árnyékolhatja be az ünnepünket!”,
mondogatta. Úgy kommandírozta a szolganépet, mint egy
hadsereget. Különösen Siljét gyötörte, ösztönösen gyűlölte a
lányt. Hallani sem akart arról, hogy Dag a házban maradjon, de
Solnak is jobb volt, ha nem mutatkozott. Benedek őrjöngött a
méregtől és többet ivott, mint azelőtt bármikor.
Abelonénak mindenről megvolt a kialakult véleménye.
– Remélem, tisztában vagy azzal, hogy a fiam a major
egyetlen örököse. Fel kell újítani ezt a nyomortanyát! Végtére
is nem mindegy, hogy néz ki, amit majd megörököl.
– Azért arról se feledkezz meg, Abelone, hogy Silje és a
gyerekek az én vendégeim. Amíg én élek, addig ők is itt
maradnak. Nincs több mondanivalóm!
A major lakóit nyomasztotta Abelone jelenléte.
Szenteste reggelén Silje, mint oly sokszor azelőtt, elindult
a major fölötti kaptatón. Most is látta a füstöt, amint az ég felé
kúszott a havas fák között.
Vajon lesz-e elég bátorsága ahhoz, hogy továbbmenjen?
Olyan sokszor akart már odamenni, de visszatartotta a félelem,
hogy hátha olyasvalamit tesz, ami nem illendő. Most viszont
mennie kellett. Valami belső kényszer hajtotta a kunyhó felé.
Miközben a major népe kedvetlenül üldögélt a konyhában,
Abelone és gyermekei gátlástalanul válogattak a halottak ruhái
között.
– Szeretnék meglátogatni valakit. Elmehetek? – fordult
Silje Benedekhez. – Egy kis élelmet szeretnék vinni neki
karácsonyra.
Meglepetten néztek a lányra. Sok szegényember lakott a
környéken, de egytől sem tudtak, akit Silje is ismerne.
Senki nem ellenkezett. Grete és Maria elővettek egy nagy
fedeles kosarat és megtöltötték mindenféle jóval. Kolbászt,
sonkát, halat, kenyeret és almát tettek bele. Még egy üveg is
került a kosárba Benedek pálinkájából.
Ekkor betoppant Abelone. Látszott rajta, hogy mindjárt
kirobban.
– Mit jelentsen ez? – kérdezte emelt hangon.
– Silje látogatóba indul – magyarázta Grete.
Abelone egyenként szedte ki a kosár tartalmát.
– Amíg én itt vagyok, semmit nem fogtok elhordani a
házból! Nekünk sincs több, csak annyi, amennyire szükségünk
van. És ennek a nyomorult Siljének semmi joga ahhoz, hogy…
Benedek már felhajtott néhány pohárral, pedig még el sem
kezdődött a nap. Fölállt és maradék tekintélyét latba vetve így
szólt Abelonéhoz.
– Van mit a tejbe aprítanunk, több mint amennyire
szükségünk van. Siljének mi engedtük meg, hogy elmenjen –
hangsúlyozta az öreg –, te pedig meg ne próbálj
szembeszegülni az akaratommal. Mert akkor gondoskodom
arról, hogy elkényeztetett gyerekeiddel együtt örökség nélkül
maradj!
Abelone levegő után kapkodott.
– Ezt nem teheted meg velem!
– Majd megtalálom a módját! – biztosította Benedek.
Abelone megértette, mire gondol az öreg. Olyan
gyűlölködő pillantást vetett Siljére, hogy még Benedek is
belesápadt. Visszaadta a kosarat és dúlva-fúlva fölment a
szobájába. Léptei alatt csak úgy döngött a padló.
Aki tanúja volt a jelenetnek, tudta, hogy az utolsó szó még
várat magára.
– Menj csak, Silje – szólt a lányhoz szelíden a festő. –
Semmi baj nem történhet veled és a gyerekekkel, megígérem.
Zavart mosollyal köszönte meg a kedvességüket, és
távozott.
Tiszta volt az idő. Bár nem sütött a nap, de a hó szinte
világított a kék ég alatt. Meg kellett találnia a helyes ösvényt,
hisz eddig csak ide-oda járkált a hóban, és tétovázott. A hó nem
volt mély, alig ért a bokájáig. Szerencsére csizmája bőrből
készült és magas volt a szára. Némi botorkálás után egy
keskeny erdei ösvényre ért, ahol már könnyebben és gyorsan
haladt előre.
Az ösvényen nem talált nyomot, de mivel utoljára két
napja esett a hó, ennek nem volt jelentősége.
Az út meredeken kanyargott felfelé, úgyhogy kis idő
múlva meg kellett állnia, hogy kifújja magát. A sok apró
majorból álló település a lába előtt terült el. Ott volt a templom,
a folyó, ahová a szolgalegény halászni járt. Látta Benedek
házát, látta, amint Maria átmegy az udvaron.
Egészen közel volt „Árnyékország” völgyeihez. Innen
fentről minden másmilyennek látszott. A környékbeli emberek
Jégországnak hívták a vad vidéket. Silje találónak érezte az
elnevezést.
Visszafordult, hogy folytassa útját, de megtorpant és
ijedten felkiáltott. Majdnem beleütközött a férfiba, aki előtte
állt, egy fenyőfa törzsének támaszkodva. A hó elnyelte a férfi
lépteit, ezért nem vette észre, hogy közeledik.
Riadtan nézett fel rá. Szíve hevesen vert. Hasonló
körülmények között találkoztak akkor is, amikor megismerték
egymást. Most is épp olyan furcsa, természetfeletti lénynek
látta, mint azon az éjszakán, sárgán villogó szemével, vad
tekintetével. Mintha nem örült volna a lány felbukkanásának.
 És ő még erről a szörnyűséges lényről álmodta
szemérmetlen álmait! Megáll az ész!
Silje gyorsan összeszedte magát és leküzdötte félelmét.
Arra gondolt, hogy ha húsból és vérből gyúrták védelmezőjét,
szüksége van ételre és emberi szeretetre.
Zavartan tette elébe a kosarat.
– Hoztam némi harapnivalót, uram. Hisz karácsony van,
szent karácsony – fűzte hozzá gyorsan.
A férfi elfogadta a kosarat.
– Nem kellett volna idejönnöd, Silje – mondta hűvösen.
Arcát mintha kőből vésték volna, szeme pedig arról árulkodott,
hogy minden közeledést elutasít.
Silje ráemelte tekintetét.
– Jönni akartam! – mondta csendesen.
A férfi megragadta a-karját.
– És itt is vagy. Látom, átfagytál. Tarts velem – intett
felfelé a kunyhó irányába.
Némán lépkedtek a kitaposott ösvényen. Silje arra gondolt,
hogy ha a férfi nem akad rá, lehet, hogy soha nem találja meg
az erdőben.
Nem mert kísérőjére nézni. Megalázó volt számára, hogy
így vonzódott a férfihoz. És amikor az a szűk ösvényen
véletlen hozzáért a melléhez, testében ismét égni kezdett a
vágy. Fájt, hogy a férfi ennyire dühös rá, amiért felkereste.
– Látogatóitok érkeztek? – kérdezte röviden Siljétől.
Hát mégis csak szóba áll vele?
Silje felsóhajtott.
– A majorban most rosszul mennek a dolgok.
Mivel úgy tűnt, hogy a férfi többet is szeretne tudni,
akadozva elmondta Abelone és gyermekeinek érkezését, és
hogy azóta mennyire megváltozott az élet. Arról is beszélt, ami
a konyhában elhangzott, mielőtt elindult volna.
– Ezt nem értem – vágott szavába a férfi. – Csak nem arra
gondolt Benedek, hogy feleségül vegyen?
 Silje hevesen tiltakozott.
– Ó, nem hiszem, hogy ez járna a fejében!
– Pedig a szavaidból ez derül ki. Mi más lehetősége lenne
Benedeknek arra, hogy megfossza Abelonét és a gyerekeit az
örökségtől?
Ezen már Silje is eltűnődött.
– Egy este bejött hozzám és… butaságokat fecsegett. De
részeg volt, így nem törődtem azzal, amit mondott. Sikerült
megszabadulnom tőle. Lehet, hogy akkor merészebb tervei
voltak velem.
A férfi sokáig nem szólt egy szót sem. Silje félénken
pillantott rá. Állkapcsát annyira összeszorította, hogy ajka
egészen belefehéredett.
Végül nem bírta tovább:
– Megváltoztál, Silje. Látom rajtad, hogy félsz valamitől.
A lány mély lélegzetet vett.
– Megtudtam, hogy kicsoda maga valójában. Most már
tudom az igazi nevét.
– És mégis eljöttél? – A férfi hangja erőszakosan csengett.
Silje összehúzta magát.
– Mert soha nem bántott – mondta csendesen. – Meg azt is
mondta, hogy szüksége van rám. Már nem emlékszik?
– Ezt mondtam volna? Akkor nem gondoltam meg, mit
mondok. És tőled is meggondolatlanság volt, hogy idejöttél.
Silje nem értette, miért viselkedik vele így a férfi, de nem
is merte megkérdezni. Csak nyelt egyet, megpróbálta leleplezni
csalódottságát.
– Beszélnem kell magával. Rosszul érzem magam a
majorban… és a maga neve… zavart lettem, félénk és
bizonytalan. Többet kell tudnom. Kérem, segítsen!
– Talán igazad van. Legjobb, ha megtudsz mindent.
Legelőször is arra kérlek, hogy ne szólíts uramnak. Most hogy
már tudod a nevem, fölösleges úgy nevezned, ami nem illet
meg.
 Még mielőtt megfagyott volna körülöttük a levegő,
szétnyíltak előttük a fák, és megpillantották Tengel apró
kunyhóját. Falait már kikezdte az idő. A melléképületeket is a
házhoz építették. A tetőnyílásból füst szállt fel.
A férfi kinyitotta az ajtót. Az alacsony ajtónyíláson csak
úgy fért be, ha lehajtotta a fejét. Miután becsukódott mögöttük
az ajtó, a szobában megmagyarázhatatlan feszültség támadt. Ha
nem érezte volna előbb a férfi ellenállását, könnyen azt hihette
volna, hogy a feszültség a kölcsönös vágyból fakad. De Tengel
továbbra is merev maradt.
A szobában, ahol álltak, minden olyan volt, mint régi
otthonában. A tűzhely a padló közepén, fölötte nyílást vágtak a
tetőbe, hogy a füst szabadon távozhasson. Eddig csak Benedek
házában találkozott nagyobb kényelemmel. Az uradalomban,
ahol apja dolgozott, még csak nem is álmodtak ilyesmiről. A
kényelem a gazdagok sajátja volt, és áthatolhatatlanná tette a
két világ közötti különbséget.
Itt minden olyan ismerősnek tűnt. A falak mentén padok
álltak, valami szekrényféle és egy falba épített ágy. Minden
nagyon egyszerű volt, de látszott, hogy a férfi gondosan úgy
alakította, hogy a füst ne üljön meg a szobában, hanem a
tetőnyíláson át távozzon, amely egyben a szoba ablakaként is
szolgált. Távolabb üst lógott egy fölfüggesztett tartórúdról.
Silje a tűz fölött melengette átfagyott kezét és várta, hogy a
férfi megszólítsa. Némi tétovázás után a férfi lesegítette róla
bársonyköpenyét és a tűz közelébe tette, hogy megszáradjon.
Az alja teljesen átnedvesedett a hótól.
– A csizmád? – kérdezte kurtán Tengel.
– Nem lett vizes. Azt hiszem, nem kell levennem.
Silje alig mert megszólalni, még mindig tartott a férfi
haragjától.
A férfi intett, hogy üljön le a szélesebb, birkabőrrel bevont
padra. Majd ő is leült Siljével szemben, a tűzhely másik
oldalán.
 – Nem kér valamit a kosárból, uram? – kérdezte
csodálkozva Silje.
– Köszönöm, kicsit később. – Hangja még mindig nyersen
csengett. – Beszélnünk kell.
Feltett egy kanna vizet a tűz fölé, hogy valami meleg italt
főzzön. Szinte tapintható volt a feszültség kettejük között.
Talán ő is megváltozott. Tudta, hogy ő is felelős ezért.
– Az előbb kértelek arra, hogy ne magázz – figyelmeztette
a lányt, miközben leült.
Silje lehajtotta a fejét.
– Azt hiszem, nem fog menni. Nagy merészség lenne a
részemről. Meg nem is akarom.
– Szóval továbbra is tartani akarod a távolságot?
– Ezt a távolságot egy puszta szó megváltoztatásával nem
lehet legyőzni!
Anélkül, hogy felnézett volna, érezte, hogy a férfi
csodálkozva pillant rá. Majd hirtelen megszólalt.
– Mit gondolsz rólam, Silje? Ugye azt hiszed, hogy én
vagyok… a gonosz Tengel?
A lány vizsgálódva nézte a tűzön keresztül a férfi arcát.
Hátát a falnak támasztva ült, kezét térdén nyugtatta. Arcát
démoninak mutatta a villódzó fény.
– Soha nem tudnám elhinni – mondta elgondolkodva. –
Furcsa is lenne. Hiszen magából olyan… melegség árad! De be
kell vallanom, van néhány dolog, amit nem értek.
A férfi keserűen felnevetett.
– Azt meghiszem. Végig bírod hallgatni a történetem? A
Jéghegyek Népének történetét?
– Ezért jöttem – mondta neki Silje gyermeki őszinteséggel.
– De attól is féltem, hogy esetleg éhezik.
– Egy kísértet soha nem éhezik. Szóval nem hitted el, hogy
én vagyok a gonosz Tengel.
– Nem, nem. Már mondtam, hogy nem.
– Magam sem értem, miért hiszik el az emberek – mondta
indulatosan a férfi.
Silje összekucorodott a padon, ruháját szorosabbra fogta
magán. Mozdulata vonzotta a másik pillantását.
– Tudja – kezdte bizonytalanul Silje, majd abbahagyta,
mert a férfi még mindig nem csillapodott le. – Tudja… De
nem! Azt hiszem, ez most nem fontos.
– Pedig az! – szólt rá szigorúan a férfi. – Soha ne kezdj
bele olyasmibe, amit nem akarsz befejezni.
Siljének egy pillanatra eszébe jutottak zabolatlan álmai.
Vajon mit szólna hozzá a férfi, ha elkezdene vetkőzni, éppen
úgy, mint álmában, amikor veszélybe került… Mit szólna
hozzá? Egész biztos, hogy gondolkodás nélkül, megvetéssel
kihajítaná a hóba. Hisz álmaiban csak a saját vágyai
tükröződtek.
Inkább nyelt egy nagyot és folytatta.
– Csak valami furcsát éreztem – kezdte bocsánatkérőn –,
ami más irányba terelte gondolataimat. Nagyon furcsa dolog
jutott eszembe. Arra gondoltam, hogy talán egész életemben
erre vártam.
– Arra, hogy valaki elmesélje a Jéghegyek Népének
történetét? – kérdezte kétkedőn a férfi.
Silje megdöbbent.
– Kérem, ne gúnyoljon ki. Tudom, hogy hibáztam.
Sajnálom, hogy ilyen tapintatlanul viselkedtem.
– Mondd meg végre, mit akarsz – hangzott a türelmetlen
válasz.
Silje félve kezdett bele:
– Csak arra gondoltam, hogy megnyugtat a közelsége.
Megérti a gondolataimat, és nem kell félnem attól, hogy
kiszolgáltatom magam. Jó érzés az, hogy van valaki, akiben
gondolkodás nélkül megbízhatok, aki ismer és tiszteletben tart
engem. Bocsásson meg, hogy ilyen merészségre vetemedtem.
Tudom, hogy nem viszonozza érzéseimet, úgyhogy most
elmegyek, és…
 Silje felállt. Nem mert a férfira nézni, mire az ráförmedt.
– Ülj vissza, de rögtön! Meghallgatod, amit én akarok
mondani, vagy sem?
– Persze, hogy meghallgatom – felelte rettegve a lány.
– Akkor figyelj! – kérte a férfi és megvárta, míg
mindketten megnyugszanak. – A történet elejét is hallani
akarod?
– Ha lehet.
– Nem kell suttognod. Úgy viselkedsz, mint egy kismadár,
ha kígyóval találja magát szemben. Nem is tudom, hogy fogjak
bele. Még soha, senkinek nem meséltem el ezt az átkozott
történetet – mondta tétován.
Silje elhelyezkedett a padon. Izgatottan várta, hogy a férfi
elkezdje. A szíve gyorsan vert, de most már föl volt készülve.

8. fejezet

A férfi mélyet lélegzett és belefogott a történetbe.

– Bizonyára hallottál már az első Tengelről és arról a
néhány családról, akik fent, a hegyek között kerestek
menedéket. Régen történt mindez, az 1200-as években. Hogy
hírhedt ősöm pontosan mit csinált, nem tudom. Nekem is már
csak annyit meséltek, hogy szövetséget kötött a Sátánnal.
Mindezt azért, hogy jobban boldoguljanak azon a kietlen
vidéken. Én inkább úgy hiszem, hogy korábban is foglalkozott
varázslással. Furcsán nézett ki. Alacsony, de erős ember
benyomását keltette. Haja sűrű volt és fekete, pillantása átható.
Senki nem tudja, milyen nemzetségből származott. Egyesek azt
állították, idegen, de semmi alapjuk nem volt erre. Mondják,
szörnyű varázslatokat űzött, csak hogy kapcsolatba kerüljön az
ördöggel. Azt is beszélik, hogy a varázsszövegeket egy üst fölé
hajolva mondta, amelyben varázsitalt kotyvasztott.
 Silje pillantása óhatatlanul a falról lelógó üstre tévedt,
amely teljesen veszélytelennek tűnt. Tengel keserűen
felnevetett.
– Miután szövetséget kötött az ördöggel, elásta az üstöt és
megátkozta azt a helyet. Majd kijelentette, hogy leszármazottai
között mindig lesz olyan, aki örökölte az ő képességeit. Azt is
elmondta, hogy utódai között lesz egyvalaki, aki eddig soha
nem látott természetfeletti képességekkel rendelkezik majd. Az
átkot, mert ez, Silje, valódi átok, csak az oldaná fel, ha
megtalálnák és kiásnák az üstöt.
– És megtalálták már? – kérdezte alig hallhatóan Silje,
miközben a tűzből felszálló füstfelhő mögött a férfi pillantását
kereste.
– Nem. Senki nem tudja, hol ásta el. Egyik holdtöltétől a
másikig, harminc napot és harminc éjszakát volt távol. Nem
tudni pontosan, merre járt. Lehet, hogy fent a hegyek között, de
az is lehet, hogy még távolabb. Találkozott az ördöggel és
szövetségre lépett vele. Mesélik, hogy utána teljesen
megváltozott a külseje. Összetöpörödött, alacsonyabb lett és
testesebb. Talán el tudod képzelni. Szörnyű látványt nyújtott,
tekintetéből pedig gonoszság áradt.
– És maga hisz ebben?
– Részben – tűnődött a férfi. – Azt, hogy mindent
elkövetett annak érdekében, hogy megismerje a Sátánt,
elhiszem. Viszont abban már kételkedem, hogy valóban
találkozott a Sötétség Fejedelmével. Senki nem tud biztosat
erről, bár ő halála pillanatáig bizonygatta igazságát. Nem olyan
ember volt, aki örömét lelte mások becsapásában és
ijesztgetésében. Ő mindenesetre hitt e találkozásban. Nála
sokkal jámborabb emberek is megkísérelték már megidézni a
Gonoszt. Talán emlékszel még, azt is megmondta, hogy
leszármazottai öröklik majd az ördögtől kapott képességeit.
Nos, jó okkal hiszem azt, hogy az egészet csak kitalálta.
Bizonyára megfigyelte, hogy mindig voltak és vannak a
családnak olyan tagjai, akik természetfölötti képességekkel
rendelkeznek. Környezete viszont hinni kezdett
jóstehetségében. Azon pedig igazán nincs mit csodálkozni,
hogy a külseje megváltozott. Az öregség hozhatta magával. Az
idők során az ember egyre kisebb és töpörödöttebb lesz. A
szívet megtöltő gonoszság egy idő után kiütközik az arcon is.
Az emberek róla, mint rólam is, azt híresztelték, hogy tetteit
titok lengi körül. A Sátánnal kötött szövetséget nem hiszem el.
A Sátán nem létezik.
Silje rémülten kapta fel a fejét.
– Nem mondhat ilyet! Ezzel Istent is megtagadja!
– Valóban így véled? Ez gyermeteg gondolkodásra vall,
Silje. És én még azt hittem, hogy eszes lánnyal van dolgom!
Most pedig úgy beszélsz, mint bármelyik buta liba. Én másként
látom a Sátánt. A Sátán az emberek számára nem más, mint
kifogás, ürügy, sőt bűnbak olyankor, ha maguk nem vállalnak
felelősséget gaztetteikért. Azt pedig senki nem sejtheti, hogy a
papok mennyiben alakították úgy az ördög képét, hogy
maguknak szerezzenek több hatalmat.
– Tréfál, uram!
– Kérlek, hallgass. Ha elfogadod a Sátán létezését, engem
örök kárhozatra ítélsz. Ezt akarod elérni?
– Nem, nem. Hogy mondhat ilyet?
A férfi előrehajolt.
– Amennyiben igaz, hogy ősapám eladta a lelkét a
Sátánnak, akkor eladta az enyémet is. Ugyanarról a tőről
fakadunk, a vér, ami ereimben csörgedez az övé, és az övé a
lelkem is. Így válnak átkozottá, akik örökölték a képességeit.
Most már érted? Tagadom a Sátán létezését, de hiszek a
megbocsátó Istenben, aki irgalmas az ilyen örökséggel sújtott
emberhez.
Siljének kiszáradt a torka, alig tudott megszólalni.
– Így már el tudom fogadni, amit mondott. Lehet, hogy
igaza van és a Gonosz valóban emberi találmány. De akkor
sem hiszek a családját sújtó átokban. Maga, aki olyan…
– Hát akkor most nézz meg alaposan! – szakította hevesen
félbe a férfi. – Nézz meg jól! Szerinted ilyen egy emberi lény?
Ha megpillantom saját arcomat a víztükörben, visszahőkölök.
Villog a szemem, pillantásom, minta macskáé. Ha
elmosolyodom, arckifejezésem vadállatéra emlékeztet. Fogaim
nagyok és erősek, a hajam pedig olyan durva szálú, mint a
lovak sörénye. Láttál már valaha visszataszítóbbat?
Silje a férfi szemébe nézett.
– Be kell vallanom, hogy amikor először megláttam,
rettenetesen megrémültem. De egyszer csak másképp kezdtem
látni magát. Egyik pillanatról a másikra megszerettem a
vonásait. Szerettem nézni az arcát, ha nem láthattam,
vágyakoztam maga után. Mindig jóindulatú volt velem és a
gyerekekkel…
A férfi felpattant.
– Azért angyal sem vagyok – mondta zavartan.
Felzaklatták a lány szavai. Járkálni kezdett a szűk helyiségben.
Megtorpant, tétován kinyitott egy szekrényajtót, majd becsukta
és visszaült a helyére. Silje mozdulatlanul ült a padon.
Szégyellte előbbi őszinteségét. Azon sem csodálkozna, ha
dühös lenne rá a férfi. Tengel pedig csak ült, némán, ökölbe
szorított kézzel. Képtelen volt megszólalni.
Miután már jó ideje hallgattak, megszólalt Silje.
– Azok alapján, amit elmondott, úgy érzem, egészen biztos
abban, hogy családja kiválasztott tagjai közé tartozik. A
gyógyítás tudományát tehát… innen örökölte.
– Gyógyítás? Tudomány? Én inkább vajákosságnak
nevezném. Ez a mi könyörtelen örökségünk, amelyben
nemzedékenként legalább egyvalaki részesül. Többnyire a
fekete hajú és villogó ragadozó szemű leszármazottak lesznek
az átok áldozatai.
– Az átok áldozatai – tűnődött a lány –, most már értem,
miért ilyen terhes ez az örökség.
 – Terhesebb számomra, mintsem gondolnád.
– Beszélt valakiről, aki majd… majd hihetetlen
természetfeletti képességekkel születik. Gondolja, hogy ez a
lény magában testesült meg?
A férfi hátravetette a fejét és keserűen felnevetett.
– Nem. Nekem szerencsém volt. Képes vagyok megérezni
az emberek hangulatváltozásait, megérzem a feszültséget és
gyógyít a kezem. Szokatlanul érzékeny vagyok, ennyi az egész.
Vannak a családunkban olyanok, akik készek elkövetni a
leghihetetlenebb szörnyűségeket. Engem ez undorral tölt el. A
kiválasztott még nem született meg. És nekem gondom lesz
arra, hogy ne is szülessen!
Silje értetlenül nézte a férfit. De az folytatta.
– Megesküdtem arra, hogy velem együtt pusztul el a
gonosz örökség. Nem engedek a testi szerelem csábításának,
mert nem akarom, hogy utódaimra szálljon az átok.
Silje lesütötte a szemét. A férfi szavai kiűzték szívéből a
reményt. Lehet, hogy ezért nem akarta, hogy Silje feljöjjön
hozzá a kunyhóba?
Nem, ez képtelenség!
Azért feltett még egy kérdést a férfinak.
– Ha elfogadja a „kiválasztott” létezését, akkor hinnie kell
az öreg Tengel jóstehetségében is.
– Nem feltétlenül. Már mondtam neked, hogy az egészet
csak kitalálta. Sokan hiszik azt, hogy képesek megjósolni a
Messiás eljövetelét, vagy hogy maguk is Messiások. Ráadásul
a mi esetünkben egy gonosz Messiás eljöveteléről van szó.
Nem, nem. Ilyen súlyos terhet nem akarok továbbadni.
– Maga az egyetlen a nemzedékéből, akit az átok sújt?
– Igen. Egy ideig azt gondoltuk, hogy a húgom is
rendelkezik az én képességeimmel, de tévedtünk. Később
elhagyta otthonát, követte szerelmét Trondheimbe, ahol
letelepedtek. Persze soha senkinek nem mert arról beszélni,
hogy a Jéghegyek Népének sarja. Ha valakiről kiderül, hogy
közülünk való, azon nyomban megölik, testét elégetik és
hamvait mélyre ássák a földbe. Így védekeznek a gonosz
varázslat ellen. Úgy tudom, a húgomnak két kislánya született,
Angelika és Leonarda. Őket akartam meglátogatni akkor éjjel,
amikor először találkoztunk, Silje. Aggódtunk érte és a
gyermekekért. Soha nem találtam meg őket.
Silje mintha gondolkodott volna valamin.
– Mi jár a fejedben? – kérdezte a férfi. – Feszültnek látszol.
– Hány évesek voltak a kislányok?
– Még egészen kicsik. A legkisebb még csecsemő. Siljének
eszébe villant egy szó „Nadda”… Leonarda. – Tengel…
– Végre ki mered mondani a nevem – mormolta a férfi.
Silje most nem törődött ezzel, túlságosan lekötötték a
gondolatai.
– Tengel… Istenem… azt hiszem…
– Beszélj!
– A húgod… halott.
A férfi felkapta a fejét.
– Miből gondolod?
– Talán emlékszel még arra, milyen körülmények között
akadtam Solra. Halott anyja mellett. Csodálatosan szép nő
lehetett, fekete volt a szeme, a haja is sötét, hullámos. Amikor
aztán Sol és én meghallottuk a gyermeksírást az erdőben és a
kislány odavonszolt, egész úton azt hajtogatta „Nadda, Nadda”.
Már akkor arra gondoltam, hogy volt egy kistestvére, akit
valahogy így hívhattak, és anyjával együtt meghalt a pestisben.
– Leonarda? – suttogta Tengel. – Istenem! Igazad lehet,
Silje. Ahányszor csak láttam, elcsodálkoztam Sol vonásain.
Feltűnt a Jéghegyek Népéhez való hasonlatossága. Azt viszont
álmodni sem mertem volna, hogy...
Nem tudta befejezni a mondatot. Silje viszont kimondta,
amitől Tengel rettegett.
– Ó, Istenem! – dadogta Silje. – Tengel, én azt hiszem…
Sol örökölte a gonosz képességeket! Mindenki felfigyelt
szokatlan féktelenségére és vadságára. Néha érthetetlen
számomra, ahogy viselkedik. És ez még nem minden.
Észrevettem, hogy néha félrevonul és csöndben magába réved.
– Igen! – mondta kétségbeesetten Tengel. – Milyen
ismerősek ezek a jelek! Istenem! Miért nem kímélted
szerencsétlen gyereket! Sol ezek szerint nem más, mint a
húgom kislánya, Angelika. Hihetetlen! És a húgom halott! Az
egész olyan hihetetlenül szomorú!
Mintha már nem tűnt volna olyan áthatolhatatlannak a
férfit körülvevő páncél. Silje várta, hogy a férfi megnyugodjon,
feldolgozza magában a hirtelen rászakadt terhet.
Legszívesebben átölelte volna, hogy kimutassa együttérzését.
De ezzel még várnia kellett. Vérző szívvel nézte végig a férfi
lelkitusáját.
A férfi tekintete elsötétült.
– Ha elég erős lennék, megölném. Most, amíg még ilyen
kicsi. Micsoda kegyetlen örökség! Micsoda kegyetlen
örökséget hagyott ránk a gonosz Tengel!
Vonásai eltorzultak, de tekintete mélységes fájdalommal
telt meg.
– Nem engedem, hogy megölje! – kiáltotta elborzadva
Silje.
– Nem, nem tudnám megtenni! De féltem, mert tudom,
milyen jövő vár rá! Sohasem fogod megtudni, milyen rémálom
ez az örökség! Némelyik ősöm persze büszke volt a
képességeire. Ki is használták sokan és boszorkányként
tevékenykedtek. Azt állították magukról, hogy ők a
kiválasztottak, akik még soha nem tapasztalt természetfeletti
képességekkel rendelkeznek. Gyűlölöm ezt az adottságot! –
Tengel elcsendesedett. – De én betartom a fogadalmam! Soha
nem érintek asszonyt! Nem adom tovább a gonosz örökséget,
még akkor sem, ha Sol ezt majd megteszi. Most már csak azért
kell imádkoznunk, hogy ne a gonosz képességeket örökölje,
mint oly sokan ősei közül. Mert különben nincs kegyelem, a
Sátán szolgálatába fog állni. Megígérem neked, mindent
elkövetek majd, hogy a jó oldalon tartsam.
Hirtelen, valami belső parancsnak engedelmeskedve,
felállt.
– Mi történt?
– Emlékszel még arra, amikor bementem a szobádba, hogy
megmentsem Solt a pestistől?
– Igen. Mintha tétovázott volna egy kicsit. Azt mondta
„de…”, aztán félbeszakította saját magát.
– Igen. Erről van szó. Furcsa érzésem támadt. Az
motoszkált bennem, hogy nem kellene megmenteni a
gyermeket. Természetesen nem tudtam, milyen képességeket
hordoz magában Sol, de az volt az érzésem, hogy meg kellene
kímélnem a világot a létezésétől. Most már nincs segítség. Nos,
mindegy – nekem nővel akkor sem lesz dolgom.
Silje csendben ült a helyén és könnyeivel viaskodott. Talán
azért volt annyira feldúlt a férfi, amikor megérkezett, mert
érezte, hogy valami történni fog. Valami kellemetlenség.
Tengel fölállt.
– Eddig nem esett nehezemre elkerülni a nők társaságát.
Azelőtt soha… lám, forr a víz.
Először föl sem tűnt Siljének, hogy a férfi két teljesen
különböző dologról beszél: Aztán ő is meghallotta a víz
bugyborékolását. Felkelt a padról és odament a kosárhoz.
Büszkeség töltötte el, amikor egymás után vette ki a
jobbnál jobb falatokat. Boldog volt, hogy a férfi pillantása
minden mozdulatát követi. Végre valamivel meghálálhatja
segítségét!
Megérezte, hogy a férfi ismét tétovázni kezd. Kérdőn
tekintett rá.
– Már rég el kellett volna hagynom ezt a helyet – mondta
magát emésztve. – Még most sem értem, miért nem tettem meg
– mondta, majd előkeresett néhány fából faragott kanalat és az
asztalra tette.
 – Én örülök annak, hogy nem ment el – fordult feléje Silje.
– Mindig biztonsággal töltött el, hogy a közelemben tudhattam,
hogy a fejünk felett éreztem oltalmazó kezét. Maga nem
gonosz ember!
– Még mindig nem tegezel!
– Bocsánat, egészen megfeledkeztem róla, hogy…
– Azt mondod, nem vagyok gonosz. Mégis fél tőlem
mindenki, aki csak ismer.
– Szerintem egyszerűen csak tisztelnek – próbált
mosolyogni Silje. De elég volt a férfira nézni és máris arcára
fagyott a mosoly.
– Ezt nem gondolhatod komolyan. Azt hiszik, hogy egy
háromszáz éves szellem vagyok, Silje! Pedig én is ugyanolyan
halandó vagyok, mint ők, aki szeretetre és emberi közelségre
vágyik. Semmi nem különböztet meg tőlük, csak az, hogy van
néhány különleges képességem, amit nem én kértem.
Silje könnyes szemmel a férfihoz lépett, de az elfordult
tőle.
– Amit a gyógyító növényekről tudsz, tanultad valakitől?
– Nem. Az anyatejjel szívja magába mindenki, aki közénk
tartozik. Nem értem, miért hiszik az emberek, hogy kísértet
vagyok. Szegény anyám! Talán jobb is, hogy meghalt, miután
megszülettem. Legalább nem látta a szörnyet, akit világra
hozott.
– Tengel! – kiáltott fel kétségbeesetten Silje.
A férfi elhallgatott. Odament a sarokban álló szekrényhez
és hátat fordított a lánynak.
– Látod, Silje… mindenkinek jobb, ha magányosan élek.
Észrevetted már, milyen széles a vállam?
– Igen, észrevettem – felelte csendesen. – De nem értem,
miért baj ez.
– Ezért halt meg az anyám. Elvérzett szülés közben.
– Ó, Istenem! – jajdult fel a lány.
– Nem akarom, hogy ugyanez megtörténjen… egy másik
nővel is – fejezte be gyorsan.
– Gondolod, hogy megismétlődne?
– Igen. Nem az anyám volt az első, aki belehalt – mondta,
és visszament az asztalhoz, hogy befejezze a terítést.
Pár perc múlva elkészültek. Az asztal tele volt finom
falatokkal.
– Ez a karácsonyi vacsoránk – próbált nevetni Silje, de
még mindig gombóc volt a torkában. Mindketten helyet
foglaltak a durva csiszolású asztalnál. Látszott a fa színén,
hogy kiszolgált már néhány nemzedéket. Tengel kerülte a lány
pillantását. Inkább kinyitotta a Benedek pálinkájával megtöltött
üveget. Siljét is megkínálta vele.
– Nem tudom. Még soha nem ittam ilyen erőset. Félek,
hogy a fejembe száll.
– Karácsony van, Silje. Tőlem pedig nem kell félned,
tudod jól.
– Igen, tudom: Nem is attól félek, hogy… inkább
magamtól…
Nem merte befejezni.
A férfi hirtelen fölállt.
– Furcsa lány vagy te, Silje. Néha már-már túlságosan is
tisztességes, ugyanakkor sugárzik belőled az érzékiség, de
számtalanszor bizonyítottad merészséged is. Nem tudnám
megmondani, milyen is vagy igazán.
Silje szívesen hallotta volna többet is a belőle áradó
érzékiségről, de nem merte megkérdezni.
– Van valami, amit szeretnék magamról megtudni, de eddig
senkivel nem beszélhettem meg. Benedeket nem nehéz szóra
bírni, de ő leginkább saját magáról és a festészetről beszél.
Talán…
Tengel most nevetett fel először, amióta a lány
megérkezett. Lehet, hogy az ünnepi hangulat oldotta fel. –
Beszéld meg velem, ami foglalkoztat.
Silje lesütötte a szemét.
 – Ha nem… fárasztó…
– Kérlek!
Érezte, hogy a férfi komolyan akar segíteni, így
belekezdett.
– Azt hiszem azzal van a baj, hogy félénknek, már-már
emberkerülőnek neveltek. Apám szigorú volt, anyám nagyon
vallásos. Megvetette azokat, akik szerették a szerelmet és az…
amit már maga is említett...
– Érzékiséget?
– Igen – mondta Silje zavartan –, erről van szó. Mindez
bűn volt a szemükben. És ezt nem tudom feledni. Otthon
gyakran előfordult, hogy a férfiak közeledni próbáltak hozzám,
de én undorral elfutottam, mielőtt bármi is történhetett volna.
Aztán egyedül maradtam. A családom elpusztult azokban a
szörnyű hónapokban. Nem is akarok erre gondolni. Nagyon el
voltam keseredve. – Mély lélegzetet vett, és ott próbálta
folytatni, ahol abbahagyta. Tengel mozdulatlanul ült, kezében a
korsóval. Feszülten figyelte a lányt, még inni is elfelejtett. –
Amikor úgy döntöttem, hogy elhagyom régi otthonomat,
Trondheimbe mentem. Napokig az utcán éltem. Mivel egyedül
voltam, ki voltam téve a férfiak zaklatásainak. Gyakran
rákényszerültem arra, hogy ha durván is, de megvédjem
magam. Még mindig szűz vagyok, nem szeretném, ha mást
hinnél.
A férfi felocsúdott és nagyot kortyolt a korsóból. – Nem is
hittem… – mormolta maga elé.
– Erősnek kellett lennem, pedig eleinte nehezen ment, mert
ellenkezik a természetemmel. Talán a szókimondásom az oka,
hogy merésznek tartasz. Sok rossz dolgot láttam, és gyakran
össze kellett szólalkoznom emberekkel. Sokáig nem is tudtam,
ki is vagyok valójában. Mostanra már összekeveredett bennem
a régi Silje félénksége a merészséggel. De így… azt hiszem,
jobb, ha nem mesélek tovább.
– Pedig azt hiszem, most válik csak igazán érdekessé a
történeted.
– Nem, nem tudom folytatni.
– Folytasd csak, nekem nyugodtan elmondhatod, ami a
szívedet nyomja!
Silje úgy érezte, hogy hirtelen fölforrósodott a szoba
levegője. Vagy csak az arca égett? Nem, nem. Kívülről
hevítette valami.
– Nehéz belefogni, Tengel – sütötte le a szemét a lány. –
Mert… mert az érzékiségről akarok beszélni.
– Sejtettem – felelte a férfi.
– Én sem értem az egészet… egyszer csak felébredt
bennem. Soha nem sejtettem, hogy bennem is rejtőznek
hasonló érzések.
A férfi arca árnyékban volt, csak keskeny szemében égett
tűz. Kicsit kinyitotta száját, fogai elővillantak. Olyan volt, mint
egy felajzott vadállat.
– Azt hiszem jobb, ha erről nem beszélek.
– Valaki fellobbantotta benned a tüzet. Le akart feküdni
veled, és az izgatott fel?
– Nem, nem! – mondta rémülten Silje. – Nem, te voltál az,
aki fellobbantotta bennem a tüzet. És ezt jól tudod te is.
Most legalább kimondta. Sajnos későn vette észre, hogy
belesétált a csapdába. Bár nyílna meg alatta a föld! Végtelenül
szégyellte magát.
Hosszú, kínos percek következtek.
Valami a kezéhez ért. Amikor felnézett, észrevette, hogy a
férfi neki is odatolt egy korsót. Tengel rábeszélte, hogy igyon
egy kicsit. Silje prüszkölt, köhögött, de az ital kellemesen
bizsergette végül.
A férfi keze megremegett.
– Akkor történt, amikor mellém ültél a lóra? – kérdezte
csendesen.
Silje csodálkozva nézett rá.
– Miért gondolod?
 – Mert annyit fészkelődtél. Nem találtad a helyed.
A lány zavarban volt, de megrázta a fejét és megmondta az
igazat.
Sokkal előbb történt.
– A templomi festmény… – találgatta Tengel.
– Kérlek, ne beszéljünk erről – fakadt sírva a lány. –
Álmodtam. Volt két szégyenteljes álmom, de arra már nem
veszel rá, hogy azt is elmondjam! Ezt akartad hallani? Először
azért gyűlöltél, mert eljöttem hozzád, most pedig porig aláztál.
A férfi kiengedte hosszan visszatartott lélegzetét.
– Nem aláztalak meg, Silje. Legalábbis nem ez volt a
szándékom. Önző voltam, most már tudom, de hallanom
kellett, hogy valaki… Hidd el, nekem furcsa ez az új érzés.
Talán ezért bántam veled ilyen kegyetlenül. Boldog vagyok,
hogy meglátogattál! Elkísérlek az erdő széléig.
– De hiszen még be sem fejeztük az evést!
A férfi azonban már felállt.
– Jobb, ha most hazamész!
Felnézett a férfira. A szemén látta, hogy alig bír uralkodni
magán. Testét boldog melegség öntötte el. Most már mindent
értett.
– Köszönöm – mondta neki zavartan, és mélyen a szemébe
nézett.
Majd kiléptek a hidegbe és együtt élvezték a gyenge téli
napsütést. Szótlanul mentek egymás mellett. Silje nem bírta ki,
hogy néha-néha lopva a férfira ne pillantson. Széles válla,
keskeny csípője elbűvölte. Arcán még látszottak a benne dúló
vihar nyomai. Nem vette fel a farkasbundát, csak egy vékony
köpeny volt rajta, amit derékban szíj fogott össze.
Silje szerette volna más irányba terelni a férfi gondolatait.
– Tengel, elmondanád, milyen kapcsolat fűz Heminghez, a
várnagy gyilkosához?
– Heming? Nem jöttél már rá? Ő is a Jéghegyek Népéhez
tartozik.
 – Hát ő is? Pedig annyira különböztök egymástól.
– Ő nem a gonosz Tengel leszármazottja. Tudod, akkor
régen több család menekült a hegyek közé. Heming családja
soha nem akart a miénkkel keveredni. Vagy a hegyeken túlról
házasodtak, vagy pedig az úgynevezett tiszta családokból.
– Egyszer azt mondtad, hogy Heming fontos a számotokra.
Akkor még azt gondoltam, hogy mindketten a felkelők közé
tartoztok.
– Heming a fejedelmünk fia. Tudod, nekünk is van
uralkodónk.
– Én azt hittem, te vagy az.
– A gonosz Tengel utódai nem uralkodhatnak. Ahhoz
túlságosan kiszámíthatatlanok vagyunk. Amikor a húgom
keresésére indultam, Heming apja megbízott, hogy keressem
meg a fiát.
– A Jéghegyek Népére gondoltál akkor, amikor azt
mondtad, hogy elárulhatott volna benneteket?
– Magunkra is. A kínzások közben könnyen elárulhatta
volna a felkelőket, de a hozzánk vezető titkos utat is.
– Tudod, hogy Heming fél tőled?
– Igen. Nem tudja, hányadán áll velem. Azt hiszi, árthatok
neki, én pedig meghagyom a hitében.
– És tényleg árthatsz?
– Jobb, ha nem próbáljuk ki.
Mi minden járhat egyszerre Tengel fejében, gondolta Silje.
– De csak van valami oka arra, ha így gondolja? –
erősködött. – Olyan különös!
– Ha rajtam kívül már mást is láttál volna a gonosz Tengel
leszármazottai közül, nem beszélnél így – mondta keserűen a
férfi.
Silje hitetlenkedve rázta a fejét.
– De mondd csak, te és Heming… mind a ketten
iskolázottnak tűntök. Olyan színesen beszélsz, választékosan.
Miért?
 – Az a helyzet velem is, mint veled. Én is részt vehettem
valaki más oktatásán.
– Honnan tudod, hogy én…
– Benedek mesélte.
Most Silje csendesedett el.
– Milyen fecsegő ez a Benedek – folytatta kis idő múlva a
társalgást.
– Ami azt illeti, beszélt rólad egy keveset.
– És te meghallgattad? – Tengel nem válaszolt. – Szóval,
hogy szerezted meg a tudásodat?
Tengelnek mintha megjött volna a beszélhetnékje. Hisz
mindig csak kevés emberrel válthat szót.
– Akkor halljad. Úgy ötven évvel ezelőtt népem egyik fia
Trondheimben telepedett le, hogy tanuljon. Nagyon okos
ember volt. Amikor megöregedett, visszatért közénk és valami
iskola-félét alapított, és tanított minket. Velem külön is sokat
foglalkozott, mert érdemesnek tartott rá.
– Ezt nem csodálom.
– Természetesen Heming is részesült az oktatásban,
elvégre a fejedelem fia. Ő már az öreg tanítványaitól tanult.
Szegény mesterem már régóta halott. De azért közülünk sem
mindenkit érdekel, hogy minél többet tudjon meg a világról.
– Hány éves vagy tulajdonképpen?
Majd kiugrott a szíve, de megkérdezte. Nagyon szerette
volna tudni.
– Van ennek valami jelentősége?
– És ha igen? Sokat gondolkodtam rajta. Nehéz kitalálni.
Ha jól tudom, harminckettő és harmincöt között lehetek.
Talán harminchárom.
– Én meg már elmúltam tizenhét – fűzte hozzá gyorsan a
lány.
A férfi addigra elfordult, úgyhogy Silje nem láthatta az
arcát.
Az ösvény végéhez értek. Megálltak és szétnéztek a
település fölött. Még nem volt kedvük búcsút venni egymástól.
– Silje, nekem vissza kell mennem a népemhez...
– Nem, nem mehetsz el! – vágta rá gondolkodás nélkül a
lány. Amikor rájött, hogy mit mondott, legszívesebben
leharapta volna a nyelvét.
– El kell mennem. Túl sokáig voltam távol. Tavaszi
áradáskor elzáródnak az utak. Vissza kell indulnom, még
azelőtt. Gondolkodtam rólad és Benedekről. Feleségül kellene
menned hozzá. Hisz kedveled, és a gyerekek élete is
biztonságban lenne. És végre én is biztos lehetnék abban, hogy
jó kezekben vagytok. Benedek már öreg. Soha nem kérne tőled
semmi olyat, amit ne teljesíthetnél.
– Pedig éppen azt tette! – tört ki kétségbeesetten Silje.
– Mit?
– Benedek kedves ember, ha józan. De részeg volt, és
megpróbált…
– Befeküdni az ágyadba?
– Igen – öntötte el a pír a lány arcát.
A férfi olyan erősen markolta meg derékszíját, hogy kezén
kidagadtak az erek. Némán bámult a major irányába.
– Tengel, gondoskodom róla, hogy ne történhessen meg
többet – mondta félve a lány. – Meg aztán Benedek nem is
tudja, mit művelt. Másnapra megfeledkezett az egészről.
Annyira részeg volt. De én… nem lehetek a felesége.
– Nem, nem. Igazad van – mondta elgondolkodva Tengel.
– Meg aztán az a nő, aki beköltözött a majorba… kicsi Sol…
kicsi húgom… Szívesen maradnék. De nem tehetem. Vigyázz
helyettem is Solra! Jobb dolga lesz nálatok, mint ha magammal
vinném. Örülök, hogy te veszed kezedbe a nevelését. Persze,
csak ha akarod.
Silje bólintott.
– Köszönöm – mondta kedvesen a férfi. – Ősszel
visszatérek, hogy lássalak benneteket.
– Olyan messze van még az ősz – csuklott el Silje hangja.
 – Benedeknél biztonságban leszel. Meglátod, még kiadja
annak a nőnek az útját! Benedek mindig a maga ura volt, és az
is marad.
– Ugye még maradsz néhány napot, mielőtt elindulnál?
– Annyi időm még van. Megvárom, hogyan alakulnak a
dolgok Abelonéval. Nyugtalanít Sol és Dag sorsa. Félek, készül
valamire.
– Eljöhetek hozzád, hogy…
– Nem. Szó sem lehet róla. Épp elég baj volt, hogy ma
megkerestél.
Keményre taposták maguk körül a havat. Silje tétovázva
topogott. Már fázott a lába, de még maradni akart. Várt
valamire.
– Silje… – szólt hozzá szelíden a férfi – Tényleg olyan
undorítóak voltak az álmaid?
A lány némán bámult rá.
– Mondj már valamit! – kérte hevesen.
– Nem. Nem… – rázta meg fejét Silje.
A férfi arcán öröm látszott, amikor a piruló lányhoz
fordult.
– Ezt olyan halkan mondtad, mintha nem akarnád, hogy
meghalljam – mondta nevetve.
Silje azt hitte, gúnyolódik.
Anélkül, hogy megérintette volna, vagy elköszöntek volna
egymástól, Silje sarkonfordult és elrohant.
Csak akkor mert visszanézni, amikor már közel járt a
majorhoz.
A férfi még mindig ott állt, mozdulatlanul, úgy festett az
alkonyban, mint a pogány időkből visszatérő hős.
Silje feléje intett, a férfi viszonozta köszöntését. Még
sokáig álltak ott és nézték egymást. Végül Silje megfordult és
folytatta útját hazafelé.
 9. fejezet

A majorban egyre jobban elmérgesedett a helyzet.

Karácsony után Abelone sorra látogatta a szomszédokat. Az
egyik ilyen látogatás alkalmával derült ki az is, hogy a
kisgyerekek nincsenek megkeresztelve.
– Még hogy Silje megkeresztelte őket! – hahotázott
Abelone. – És te azt hiszed, hogy az ér valamit – kiabált
Benedekkel. – Egy ilyen csavargólány! És az én gyerekeim
kénytelenek egy fedél alatt lakni ezzel a népséggel!
– Nem úgy festenek a gyerekeid, mintha bármiben is
szükséget szenvednének – jegyezte meg Benedek szárazon, és
végignézett a két túltáplált gyereken.
Abelone szeme szikrát szórt.
– Remélem, kedves rokon, te is tisztában vagy azzal, hogy
a kisördögök száma nem kevesebb mint három trillió, 665
billió, 866 millió 746 664. Gondold csak meg…
– És te még képes vagy ezt a számot a fejedben tartani!
Biztosan mindennap kétszer is utána számolsz, hogy pontosan
megvannak-e a kisördögeid! És persze nem feledkezel meg a
szobád sarkairól sem!
Abelone nem hagyta, hogy ilyen könnyen félbeszakítsák.
– Én nem gúnyolódnék a helyedben, Benedek! Inkább
meggondolnám, hogy a két pogány gyereken keresztül máris
hány furakodott be közénk! Mindenütt ott vannak már…
– Ne veszítsd el a fejed! Még belebolondulsz. Olyan a
színed, mint a főtt ráké!
– El kell menniük! Azonnal!
– Soha! Soha! – mondta Benedek és fölállt. – A kislányt
egyébként minden bizonnyal már régesrég megkeresztelték.
– Azt meg honnan tudod? Az utcán találtak rá, nem igaz?
Az anyja nem lehetett más, csak egy utcalány!
Silje előtt megjelent Tengel húgának az arca. Tiltakozni
akart, de Abelone félbeszakította.
– Te csak maradj csendben! Mindenki tudja, miben töröd a
fejed. Ha most azonnal nem lesznek megkeresztelve, akkor…
– Még nincs új papunk – avatkozott közbe csendesen
Maria.
– Akkor elhozzuk a szomszéd egyházközségből. Édes
Istenem! Nem is értem, milyen életet éltetek ti addig, amíg én
nem jöttem! A Bekkemark családhoz ma megy a pap. Az öreg
haldoklik. Majd elküldjük érte a legényt.
És úgy is lett. A gyerekeket szépen felöltöztették. Dagot
betakarták az aranyszállal átszőtt sállal. Abelonét majd megette
a sárga irigység. A kicsi Sol pedig borzasztóan büszke volt a
ruhára, amit Grete szőtt és hímzett neki erre az alkalomra.
Fehér abrosszal terítették be az asztalt, közepére karos
gyertyatartó került. A keresztvíznek pedig a legszebb
ezüstkupát készítették elő. Ennek ellenére a keresztelő nem
sikerült valami fényesen. Dag egész idő alatt sírt, Sol pedig
ijedten bújt el félelmében és üvöltött. Silje nem lepődött meg
ezen. A pap fekete kalapja és alakját körüllengő komorság
megrémítette a gyerekeket.
Végül olyan közel csalogatták a paphoz a kislányt, hogy
sikerült a fejére önteni egy kis vizet. Sol Angelika névre
keresztelték.
Silje ragaszkodott ahhoz, hogy két neve legyen, s mivel
Angelika régi szép keresztény név, a többiek is beleegyeztek.
De azt, hogy a kislány a Jéghegyek Népének leszármazottja,
Silje nem említette senkinek.
Végül Dag is két nevet kapott. A takaróján talált
monogram alapján Silje az előkelő Dag Krisztián névre
keresztelte.
A legkínosabb esemény akkor történt, amikor Solt kivitték
a teremből. Tisztán hallható volt, amikor a kislány megszólalt:
– Ez az ördöngös pap bevizezte a fejem!
Szerencsére az ördöngösnek titulált pap semmit sem hallott
az egészből, a keservesen bömbölő Dag minden figyelmét
lekötötte. Csak Benedek, Silje és Maria hallották meg.
– A szolgalegény az oka – motyogta Maria –, Sol
utánamond mindent, amit csak hall tőle.
Silje is rémülten nézett körül, csak Benedeknek esett
nehezére, hogy megőrizze komolyságát.
A gyerekek végre egyházi áldásban részesültek, Abelone
fellélegezhetett. A ház egyetlen sarkában sem rejtőztek többé
kisördögök.

De Abelone ezek után sem nyugodott. Mindenki tudta,

hogy csak a megfelelő alkalomra vár, hogy megszabaduljon
Siljétől és a gyerekektől. A fia nyíltan ki is mondta, mit gondol
Siljéről.
A konyhában ült és sört kért Siljétől. A lány odament hozzá
és töltött neki. A fiú nekilátott a karácsonyi sonkának és nagy
szeleteket vágott belőle. A fiú gúnyos pillantásai idegesítették
Siljét, úgyhogy melléöntött egy kevés sört. A fiú fölcsattant.
– Te kétbalkezes! Még tönkreteszed az asztalomat!
– Bocsánat – dünnyögte Silje. Nehezen bírta ki, hogy
vissza ne vágjon.
– Mert remélem, nem gondolod, hogy itt minden a tiéd lesz
egyszer? Számítottál rá, igaz? Ezért furakodtál be ide! Könnyű
egy öregembert az ujjad köré tekerni!
Ezt csak az anyjától hallhatta, futott át Silje agyán.
– De biztosíthatlak róla, hogy te meg a fattyaid már nem
sokáig rontjátok itt a levegőt! Hamarabb, mint… auuu!
A fiú felüvöltött és bal keze után kapott. A kicsi Sol
kisurrant a szobából.
– Megvágta magát? – kérdezte rémülten Silje.
– Még hogy megvágtam magam! – jajveszékelte a fiú. –
Az a kis boszorkány, az tette! Láttam! Láttam!
– Ne mondjon butaságokat! A kislány az ajtónál állt, távol
magától – mondta határozottan, de sápadt arccal Silje.
 – Akkor is ő volt! Rámnézett és egy pillanat múlva belém
hasított a fájdalom!
– Bolond beszéd! – mondta Silje. – Gyere csak, Grete!
Vedd gondozásba ezt a hólyagot, mielőtt még elájul! Úgy ordít
itt, mint egy… Jobb, ha nem mondom meg, mihez hasonlít.
Grete bejött, Silje pedig Sol után rohant. A másik szobában
talált rá, amint az ablak alatti padon térdelt.
Amikor Silje belépett, a kislány feléje fordult. Silje mély
lélegzetet vett. A kislány szemei…
A kislány zöld szeme égett a gyűlölettől. Tekintete soha
nem látott vadsággal telt meg. Amikor Sol meglátta, hogy Silje
áll az ajtóban, szemében kihunyt a gyűlölet, és karját védelmet
kérőn nyújtotta oltalmazója felé. Silje fölemelte.
– Sol – suttogta száraz ajakkal, félelemtől bénultan.
Hangjában aggodalom csengett. – Kicsi Sol! Ezt soha, soha
többé ne csináld!
– Mit? – kérdezte a kislány ártatlan ábrázattal. – Semmi
különöset nem csináltam. Az a fiú ügyetlenkedett.
– Igen, de…
– Nem akarom, hogy itt lakjon. És azt sem akarom, hogy a
két idegen néni maradjon.
– Senki nem akarja, gyermekem. De meg kell
barátkoznunk a gondolattal. Légy engedelmes! Ígérd meg
nekem!
Sol két kicsi karjával átölelte Silje nyakát és kedvesen
felnevetett.
– Megígérem.
Silje először arra gondolt, hogy azonnal felkeresi Tengelt
és elmondja, mi történt. Később mégis úgy döntött, hogy
megkíméli ettől a férfit.
Nem tudta, mitévő legyen. Micsoda emberpróbáló feladat
lesz felnevelni ezt a szerencsétlen kisgyereket!
 Benedek állandóan rosszkedvű volt. Még a festés sem
okozott számára örömet.
– Megölöm ezt a sátánfajzatot! – mormogta gyakran maga
elé. – Megölöm ezt az átkozott némbert!
Egyik nap tényleg megpróbált megszabadulni Abelonétól
és a pereputtyától. Kidobálta holmijukat az udvarra, minden
egyes darabnál azt kiabálva: Ki innen! Benedek nem mérte fel
helyesen Abelone erejét. Az asszony megfenyegette, hogy
feljelenti a várnagynál, mert kapcsolatban áll a felkelőkkel.
Abelone nem volt biztos afelől, amit mondott, de sejtése
beigazolódott. Benedek tudta, ha alapos vizsgálatot indítanak
ellene, nem ússza meg szárazon. Így aztán minden maradt a
régiben. A két gyerek és Abelone szinte egész
élelemkészletüket felélte. Mindenki kedvetlen és kétségbeesett
volt.
Az óév utolsó napján Benedek beszélni akart Siljével. A
lány sejtette, miről lesz szó, tulajdonképpen már várta, hogy az
öreg mikor hozakodik elő vele. Egyedül voltak a konyhában.
– Légy a feleségem, Silje – kérlelte. – Mindent megoldana.
Akkor végre kitehetjük a szűrét a rémséges Abelonénak, és a ti
jövőtök is biztosítva lenne.
Silje megfogta az öreg festő kezét.
– Köszönöm megtisztelő ajánlatát. Azt hiszem, tudja,
mennyire szeretem magát, de a felesége nem lehetek.
– De hát miért? Nincs már sok évem hátra, afelől pedig
nyugodt lehetsz, hogy békén hagylak…
Silje kénytelen volt elmesélni, hogy mi történt azon az
éjszakán, amikor Benedek bement hozzá.
– Igen, Silje. Valamit be kell vallanom neked. Nem igaz,
amit mondtam. Öregember létemre megkívántalak. Azt hittem,
uralkodni tudok a vágyaimon, de úgy látszik, részegségemben
tovább merészkedtem. És legbelül mindig abban
reménykedtem, hogy elfogadsz, mint szeretőt. Soha… soha…
nem tudnád elképzelni, hogy megoszd velem az ágyad?
 Silje szemébe könnyek gyűltek.
– Nagyon szeretem magát, de nem úgy. Félek, hogy a
házasság elrontaná a barátságunkat. Azt pedig nagyon
sajnálnám!
– Igazad van. Tudod, más asszonyok lenyelték volna a
békát, csak hogy beülhessenek a vagyonomba. De te más vagy.
Azt hiszem, csalódtam volna benned, ha elfogadod az
ajánlatomat. Egy művész soha ne áldozza fel önmagát a
kényelem kedvéért.
A művészi hivatás volt Benedek vesszőparipája. De még
mielőtt nagyon belemerülhetett volna, eszébe jutott, miről is
akart beszélni valójában.
– Silje, Silje – sóhajtott fel. – Minden olyan szomorú,
olyan lehangoló.
– Én is így érzem, Benedek úr. Mindannyiunkra szomorú
sors vár itt, de leginkább a két kicsire.

Az esztendő véget ért. Silje azon tűnődött, vajon mit hoz

az 1582. év. A tavalyi igencsak eseménydús volt a számára.
Hamarosan kiderült, hogy sok jóra nem számíthat. Abelone
nyíltan fellépett ellene.
A szolgalegény egyik nap lélekszakadva állított be a
konyhába, ahol a ház népe éppen ebéd mellett ült. Szeme vadul
csillogott.
– Most már tényleg komolyra fordult a helyzet! Az a
nőszemély… az a… megkért, hogy vigyem el őt és a gyerekeit
a kocsin. Sikerült kihallgatnom őket, és megtudtam, hogy a
várnagyhoz igyekeznek. Fel akarják jelenteni Siljét.
Benedek úgy ugrott fel, mint akit bolha csípett.
– Miket beszélsz itt összevissza? De hát miért?
– Nem fogják elhinni! Abelone azzal vádolja Siljét, hogy
összeállt az ördög szolgájával, a gonosz és halhatatlan
Tengellel!
 – De ez nem igaz! – kiáltott fel Silje. – Tengel nem
halhatatlan. És én még szűz vagyok – ezt akár be is
bizonyíthatom, ha szükséges!
– Gyermekem – fordult felé Benedek. – Itt nem segít
semmit a te szüzességed. Ha a várnagy emberei elfogtak, halott
vagy! Lassú kínok közepette veszik el az életed, és mielőtt
meghalnál, még kiszednek belőled mindent, amit Tengelről és a
Jéghegyek Népéről tudsz. Úgyhogy másokat is magaddal
rántasz a halálba. A gyerekeket is elvennék tőled azzal az
indokkal, hogy Tengel vagy te megbabonáztad őket. Találkoztál
a farkasemberrel, ezért most könnyű lesz rádbizonyítani, hogy
boszorkány vagy. Remélem, tisztában vagy azzal, mi a
boszorkányok büntetése?
– Mitévő legyek?
– Sejtelmem sincs róla. Csak azt tudom, hogy el kell
mennetek innen, de hogy hogyan és hová? Mégis sikerült
annak a sátánfajzatnak!
Benedek némi gondolkodás után a szolgalegényhez
fordult.
– Indulj útnak azonnal, hogy az a némber ne fogjon
gyanút. Hajts lassan, hogy Siljének legyen ideje egérutat
nyerni.
A legény bólintott és az ajtó felé indult. Silje utána futott és
átölelte. A nagydarab férfinak könnyek szöktek a szemébe.
Gyorsan búcsút vett a gyerekektől és távozott, de előtte még
megjegyezte:
– El kell tűnnötök innen, mire visszaérek! El kell tűnnötök
innen!
A major felbolydult méhkasra emlékeztetett. Silje és a
gyerekek összes holmiját batyukba csomagolták. Ezenkívül
mindenki neki adta mindenét, amit csak nélkülözni tudott.
Benedek egy sajátkezűleg festett ablakot adott Siljének. A lány
még nem tudta, hogyan viszi majd el, de örömmel fogadta a
csodálatos műalkotást. Az öreg titokban egy könyvet is adott
Siljének, amelyet maga kötött be és a pergamenlapokat is maga
készítette. A vázlataihoz használta. Ha lesz ideje Siljének,
esetleg rajzolhat bele. Egy tollat és néhány szénrudat is adott
mellé. Silje köszönetet akart mondani, de mindkettőjüknek
annyira fájt a búcsú, hogy csak könnyeik patakzottak, amikor
megölelték egymást.
A két idős asszony sírva csomagolta holmijukat. Amikor
készen voltak, hosszasan ölelgették a két gyereket és
jajveszékeltek.
– Szent Isten! – kiáltott fel Benedek, amikor megpillantotta
a csomaghalmazt. – Képtelenség, hogy Silje elbírjon ennyi
mindent!
Mindannyian elképedve nézték a batyukat.
– Ha jobb kedvem lenne, talán még nevetnék is ezen –
mondta Silje a rakás láttán.
Grete és Maria újból elkezdte a sírást. Senki nem kart arra
gondolni, hogy indulniuk kell.
– Merre mentek, gyermekem? – kérdezte aggódva Grete.
Silje nem tudta, mit feleljen.
– Tengel karácsonykor még a közelben volt. Neki vittem
akkor élelmet. Nem mondhatom meg, pontosan hol jártam,
mert nem akarlak veszélybe sodorni benneteket, ha esetleg
kihallgatnának. De azt hiszem, elhagyta ezt a vidéket, mert
sehol nem láttam a nyomait.
– Talán te és a gyerekek mégis elrejtőzhetnétek ott!
– Én is erre gondoltam – mondta Silje –, de félek, hogy a
frissen esett hóban könnyen felfedeznék a nyomunkat.
– Ó, istenem! Erre nem gondoltam! Mi lenne, ha
elbújnátok az istállóban?
– És ha a kicsi Dag sírni kezd? – kérdezte Grete. Hirtelen
zajt hallottak. Mindannyian összerezzentek. Az udvaron egy
lovas alakja bukkant fel.
– Itt vannak! – kiáltott fel kétségbeesetten Maria. –
Rejtőzzetek el gyorsan!
 – Nem, maradjatok! – szólalt meg Benedek, aki addig
csendben figyelte az eseményeket. – Valaki más jött.
Tengel volt az. Beleütközött a két asszonyba, akik
izgatottan siettek kifelé, hogy megnézzék, ki érkezett. Úgy
tűnt, most nem foglalkoznak a férfiról szóló legendával.
– Mi történik itt? – kérdezte Tengel, amint belépett.
– Megérezted, hogy bajban vagyunk? – fordult feléje Silje.
Tengel felnevetett.
– Nem. Most szó sincs természetfölötti megérzésekről.
Már úton voltam délnek, de előtte még megálltam a dombon és
azon tűnődtem, hogy tegyek-e kitérőt errefelé. El akartam
búcsúzni, de nem tudtam, okosan teszem-e. Akkor vettem észre
a sürgölődést az udvaron. Kíváncsi lettem, mi folyik itt, és
elhatároztam, hogy megnézem közelebbről.
Benedek gyorsan elmondta, mi történt.
– Az ég küldött téged! – mondta Tengelnek. Teljesen
megfeledkezett arról, hogy eddig más gondolt a férfi
származásáról.
Tengel elsápadt. Tekintetét végigjáratta az ijedt arcokon,
megállt Siljénél.
– Hálát adok az Istennek, hogy mégis idejöttem!
Maria és Grete gyorsan keresztet vetett.
– Mit tudtok ti az én lelkemről? Vagy azt hiszitek, hogy
nincs? Miért akartok teljesen a Gonosz karmai közé taszítani?
A két asszony szégyenkezve sütötte le a szemét.
Tengel összeszedte magát és Benedekhez fordult.
– Vár egy kocsi az erdőtől délre. Csak odáig kell
eljutnunk… de kételkedem abban, hogy egy ló elbírna engem,
Siljét és a gyerekeket, nem is beszélve a csomagokról…
– Abelone elvitte az egyetlen használható kocsinkat –
mondta szomorúan Benedek. – Szánkóval pedig még nem lehet
menni. Nem elég vastag a hó. De van még egy öreg kancánk.
Lent láttam a hídnál, majd érte küldök valakit.
– Rendben van – felelte örömmel Tengel.
 – De mi lesz magukkal, Benedek úr? – kérdezte aggódva
Silje. – Ugye nem esik bántódásuk?
– Nem. Nyugodj meg.
– Hová megyünk?
A két férfi egymásra nézett. Tengel törte meg a csendet.
– Silje számára csak egy kiút van.
– Igen – bólintott Benedek egyetértőn. – A gyerekeket sem
merem magunknál tartani, pedig fájni fog utánuk a szívem. De
nem tudom, mire képes még az a boszorkány és a kapzsi
gyerekei. A kezedbe adom a sorsukat, Tengel.
A férfi bólintott. Lovára kötözte az ügyetlen fogású
ablakot. Mint a két állatot alaposan megpakolták. Csoda, hogy
nem roskadtak össze a teher alatt. Ennél többet már nem bírtak
volna el.
Gyors, de szívszorító búcsú következett. Silje mindőjüket
egyenként megölelte, és megköszönte az együtt töltött szép
napokat. Grete úgy szorongatta Dagot, mintha soha nem akarna
elválni tőle. Végül mély sóhajtással átadta a fiúcskát
Tengelnek. Maria Silje lova mellett állt és Solhoz beszélt. Kérte
a kislányt, hogy ne felejtse el és hogy látogassa meg, amint
tudja. Indulásra készen álltak. Sietniük kellett, mert a katonák,
amint megtudják, mi történt, megkezdik a hajszát. Minden perc
drága volt.
Silje hálás volt, hogy Tengel magánál tartotta a csecsemőt.
Nem nagyon tudott lovagolni, ezért nehéz lett volna még Dagot
is fogni a nyeregben. Női nyerget nem találtak, ezért Silje
kénytelen volt férfi módjára megülni a lovat. Grete és Maria
lehúzták Silje térdére a köpenyt. Tengel eközben tapintatosan
félrenézett, bár Silje észrevette, hogy magában mosolyog az
egészen.
Amikor az országútra értek, félve észak felé pillantottak.
Szerencsére poroszló nem tűnt még fel a láthatáron, úgyhogy
nyugodtabban folytatták útjukat.
Nehéz volt búcsút venni a major kedves népétől. Silje
arcán még legördült egy-egy könnycsepp. Tudta, hogy nehéz
napoknak néz elébe.
A környező települések teljesen kihaltnak tűntek. Csak a
néhol felszálló füst tanúsította, hogy a házakban emberek
élnek. Silje viszont tapasztalatból tudta, hogy az ablakok mögül
kíváncsi szemek kísérik minden lépésüket.
Tengel türelmetlenkedett. Silje és a vénséges kanca minden
tőlük telhetőt megtettek, de még ez sem volt elég.
– Alig van valami előnyünk – kiáltotta a lány felé. – És a
katonák gyorsan haladnak, ha már egyszer fölpattantak a lóra.
Siljének már görcs állt a karjába. Tartania kellett Solt,
irányítania a lovat és még arra is ügyelnie, hogy ő maga le ne
essen. Így aztán nem sokat törődött a tisztességgel. Köpenyét
félrefújta a szél a térdéről. Jobbnak látta azonban, ha most
inkább Tengel utasításaira figyel.
Sol láthatólag élvezte a vágtát. Silje előtt ült mosolyogva,
ragyogó szemmel. A lány észrevette, hogy Tengel gyakran
aggódó, már-már gyengéd pillantásokat küld felé.
Silje tudta, hogy Tengel jó ember. Hidegen hagyta a róla
szóló mese, a férfi riasztó külseje. Neki elég volt, hogy
legeslegbelül jó.
Pompás látványt nyújtott, ahogy a lány előtt lovagolt. Mint
egy lenyűgöző alvilági démon. Alakja elkápráztatta Siljét.
Azóta többször is felidézte magában a jelenetet, amikor a
kicsi Sol olyan furcsán viselkedett Abelone fiával szemben.
Most már biztos volt benne, hogy túlzásba vitte aggodalmát, és
Abelone fia is méltatlanul vádolta a kislányt. Teljesen érthető
volt, hogy a szeme olyan furcsa fényben égett. Ki nem állhatta
a fiút. Azt pedig megdöbbentette a kislány szeméből áradó
gyűlölet, és rémületében megvágta a kezét. Milyen könnyű
másokat vádolni saját tetteinkért!
Ennyi az egész, a többi csak izgatott képzelődés.
Közben kiértek az erdőből a szomszéd falu felé vezető
útra. Most lassabban mentek, kímélni akarták a lovakat. Még
egészen világos volt, de Tengel tudta, hogy még sokat kell
lovagolniuk ahhoz, hogy éjfél előtt célhoz érjenek.
– A hegyekben farkasok tanyáznak. Éjjel nem bírunk el
velük – hangzott nem túl biztatóan.
Silje most már félni kezdett. Tudta, merre visz az útjuk, és
az végképp nem nyugtatta meg.
Valahonnan, lelke legmélyéről újra és újra felszínre tört
egy furcsa érzés. Minden ábrándozása és rémálma csak
előkészítette azt, aminek jönnie kellett. És most elérkezett az
idő.
– Tényleg olyan veszélyes lett volna a faluban maradni? –
kérdezte, és közben megpróbálta rávenni Solt, hogy nyugton
maradjon.
– Sajnos igen. Különösen azok után, hogy mindenki úgy
tudja, összeálltál velem – felelte keserűen a férfi.
Még hogy összeállt Tengellel? Ez a szó úgy hangzik
mintha azt mondták volna róla, hogy utcalány lett. Nem mert a
férfi szemébe nézni.
– Micsoda gonosz asszony! – mondta panaszosan Silje. –
Szegény Benedek! De a többieket sem irigylem. Rossz
elképzelni, hogy talán ezekkel a szörnyű emberekkel egy fedél
alatt kell leélni utolsó éveiket! – Silje elhallgatott, majd némi
habozás után folytatta. – Igazad volt, Benedek megkérdezte,
hogy feleségül megyek-e hozzá. Megköszöntem a jóindulatát,
de nemet mondtam. Talán mégiscsak igent kellett volna
mondanom, és akkor elkerültük volna ezt a sok
kellemetlenséget.
– Nem – felelte határozottan Tengel. Most már a házasság
sem mentett volna meg. Gondolj csak azokra a papfeleségekre,
akiket megégettek boszorkányságért! Senki nem állt melléjük,
még akkor sem, amikor a férjük kegyelemért folyamodott. Ha
már rajtad van a bélyeg, Isten sem segíthet rajtad! – Tengel
gondolkodott valamin, végül mégis kimondta. – Benedek
megkért, hogy jöjjek vissza, amilyen gyorsan csak tudok. Arra
kért, hogy segítsek neki szembeszállni velük.
– De hát nem veszélyes számodra túl sokat mutatkozni az
emberek között?
Silje hamar rájött, hogy ugyanabba a csapdába esett, mint
Benedek, amikor ezt a sértő „emberek között” kifejezést
használta.
Tengel észre sem vette, mit mondott a lány.
– Igazad van, de már felkészültem mindenre.
– Hogyan képzelte el Benedek a segítséget?
– Ő szegény még mindig azt hiszi, hogy el tudom
veszejteni őket.
– Most az egyszer azt kívántam volna én is, hogy bár tetted
volna meg!
– Nem. Soha nem próbálkoznék ilyesmivel. Félek, hogy
életre kelteném a bennem alvó gonoszt. De visszatérek még
hozzá, mert befogadott benneteket, amikor kértem, és amikor
szeretetre volt szükségetek. Mindannyian nagyon szeretnek
benneteket, Silje. Remélem, tudod?
– Igen. Mindig jó rájuk gondolni. Tiszta szívemből
kívánom, hogy sikerüljön neked segíteni rajtuk. Megérdemlik.
– Igazad van. Rossz arra gondolni, hogy a gonoszság
milyen könnyen nyer csatát világunkban.
Most elmesélhetné a férfinak, ami Sollal történt. De
mégsem szólt. Egyre biztosabb volt benne, hogy eltúlozta az
eset jelentőségét.
Ismét meghajtották a lovakat. Az erdő véget ért, és szemük
előtt sok apró major terült el békésen, a dombok védelmében.
Az út hol emelkedett, hol lejtett. Előttük zordonan magasodtak
a Jéghegyek.
Kis idő múlva Tengel lekanyarodott az egyik majorhoz
vezető útra. Silje utána.
– Pisilni kell – mondta Sol.
– Már csak ez hiányzott! Tengel, lesegítenél minket?
Semmi szükség arra, hogy átnedvesedjen a ruhája.
 – Csak addig várjatok, amíg beérünk az udvarra. Nem kell
feltétlenül felhívni magunkra a figyelmet.
– Remélem, Sol is megérti, miről van szó – mormolta a
lány.
Szerencsére Sol kibírta. A férfi leszállt a lóról és már
nyújtotta is a karját, hogy lesegítse a lányt. Silje a derekán
érezte a férfi erős kezét. Most nem nézett a szemébe, nem
akarta látni égető tekintetét. Elég volt érezni a közelségét. Már
ettől is zavarba jött, és nehezen állta meg, hogy át ne ölelje és
hozzá ne simuljon, égő arcát az övéhez szorítva.
Nem értette, mi ez az egész. Lehet, hogy a férfi
megbabonázta? Valami ilyesmit már hallott egyszer
Benedektől.
Silje még túl fiatal volt ahhoz, hogy rájöjjön, a saját szíve
babonázta meg.
Silje segített Solnak, amíg Tengel megnézte a csomagokat.
A kisfiú egész idő alatt csendesen pihent a vállán. Ő sem mert a
lány szemébe nézni, amikor ismét felsegítette a lóra.
Észrevette, állapította meg Silje. Észrevette…
Folytatták az utat. Később Tengel betért egy néptelennek
tűnő majorba. Egy férfi jött elébük. Üdvözölték egymást.
– Hahó! – köszönt neki kedvesen a kislány.
– Mi szél fújt erre, kismanó? – kérdezte tréfásan a férfi.
Silje megdöbbent azon, hogy a kislány felismerte a férfit. A
kocsis volt, aki a majorba vitte őket három hónappal ezelőtt.
A kocsis alaposan megnézte a kislányt.
– Igazad van – mondta Tengel felé fordulva. – Közülünk
való. Mintha Sunnivát látnám magam előtt.
Úgy látszik, Tengel beszélt neki Solról. Talán még büszke
is néha az unokahúgára!
– Oda visz az utatok? – kérdezte a kocsis.
– Igen. Itt csak a halál vár ránk. Különösen Siljére. –
Rendben van. Én elkészültem.
Tengel gyorsan elmesélte, hogy a várnagy pribékjei már a
nyomukban vannak. A férfi bólintott.
– Pihentek a lovaim.
– Most mennem kell – mondta Tengel mindkettőjüknek. –
Vissza kell adnom ezt a kancát. Még Heminget is elő kell
kerítenem, megígértem, hogy csak vele együtt térek vissza.
Tudom, hol keressem. Ha nem akar jönni, akkor a
gyönyörűséges hajánál fogva viszem vissza. Még akkor sem
tágítok, ha egyik szeretője karjai közül kell elhoznom. Most
pedig induljatok.
– Kérlek, maradj – nyögte Silje. – Maradj velünk!
– Hamarosan visszatérek. Ti pedig menjetek már!
Semmi nem használt. Átpakolták a csomagokat a kocsira,
és elindultak felfelé az erdei úton.
– Mindig úton van valami miatt! – panaszkodott Silje a
kocsisnak.
– Nem kell érte aggódnod. Tengel többre képes, mintsem
gondolnánk – mondta nyugodtan a kocsis.
– Nem, nem hiszem. Csak az emberek híresztelik róla. Ő
nem olyan, mint a többi kiválasztott!
– Kedves kisasszony – fordult Siljéhez a kocsis. – Mit
gondol, miért tudott ilyen sokáig köztünk maradni, amikor
egyáltalán nem elővigyázatos?
– Csak nem azt gondolja, hogy…
– Nem tudom képes-e megbabonázni az embereket, vagy
tud-e valami varázslatot. De ez az első eset, hogy ilyen sokáig
kibírta az emberek között.
Lám, ez a férfi is ugyanazt a kifejezést használta:
„emberek között”. Silje egyre izgatottabb lett.
– Miért teszi ki magát mégis ilyen veszélyeknek?
Ezt a kérdést nem vártam volna magától, Silje kisasszony –
mondta szárazon a kocsis és elhallgatott.
Siljének nem maradt ideje, hogy elgondolkodjék a
hallottakon, mert Dag bömbölni kezdett. Nem tudta, mi baja
lehet. Talán átnedvesedett, vagy éhes? Ezen a hideg szekéren
még csak tisztába sem tudja tenni. A tej is jéghideg, amit
magukkal hoztak. Inkább magához szorította és addig ringatta,
amíg el nem szenderült megint.
A szekeret erős lovak húzták. Az út meredeken haladt
felfelé. Egyre mélyebb szakadékok mellett haladtak el. A házak
a folyó mentén egyre kisebbnek látszottak. Fokozatosan apró
pontokká váltak, végül teljesen eltűntek.
Dag csendben feküdt a karjai között. Sol a kocsis mögött
állt és a lovakat hajtotta. Silje erősen fogta a kislány lábát,
nehogy leessen.
Néha hátranézett a csomagokra. Ilyenkor meleg pillantást
vetett a festett ablakra. Még soha senkitől nem kapott ilyen
szép ajándékot. Csak azt nem tudta, mikor fogja használni. Hol
fognak lakni? Lehet, hogy fala sem lesz a kunyhónak. Ki tudja.
Azt mindenesetre elhatározta, hogy az ablaktól soha nem válik
meg.
Megérintette a Benedektől kapott könyvet. Ujjai
kitapintották a könyv gerincét. Milyen kedves ajándék volt ez
az öregtől. És mennyi munkájába és pénzébe kerülhetett. Talán
egyszer megírja benne a Jéghegyek Népének történetét. De
egyelőre üresen álltak a Benedek által készített pergamenlapok.
Silje nem tudott betelni a csecsemő Dag tiszta
arcvonásaival. Kevés haja néhol szőkén bukkant elő a bőrsapka
alól. Silje kíváncsi lett volna, vajon mit szólna a gyerek anyja,
ha látná, hogy csemetéje a rideg, félelmet keltő
„Árnyékország” felé halad.
Gyakran eszébe jutott Dag anyja, akit a C. M. monogram
rejtett... Vajon mit érezhet most? Talán megkönnyebbülést?
Nem. Silje legbelül megérezte, hogy az az asszony
szenved.
Volt még egy apró részlet, ami megerősítette ebbéli
hitében. A tejeskancsó, amit a kisgyerek mellett talált. Ez volt a
szerencsétlen és kétségbeesett asszony bizonyítéka.
 10. fejezet

Charlotte Meiden szobája ablakából nézte a tűz pusztította

Nidaros dóm piszkos falait. Az 1531-es nagy tűzvész óta senki
nem mert belevágni felújításába. Nem csoda, hisz az ország
erőit kimerítette az éhínség és a számtalan járvány. Az új hit
felvétele sem mozdította elő a munkálatokat. Csak egyes
részeit tudták használni, a többi romokban hevert.
Jól látta még a Nid folyó egy szakaszát is, amely
körbefonta és bevehetetlenné tette a várost. Csak egyetlen út
vezetett Trondheimbe, az is a jól megerősített Nyugati Kapun
keresztül.
Charlotte elgondolkodva fordult anyjához.
– Áll még az apácakolostor fent a dombon?
Anyja zavartan tekintett fel kézimunkájából.
– A benedekrendiekre gondolsz? Azt hiszem, fölszámolták.
És legjobb tudomásom szerint a reformáció óta fölszámoltak
minden hozzá hasonlót.
– A réini cisztercieket is? Biztos, hogy volt ott egy
apácakolostor.
– Nem hinném, hogy még létezik. De hát miért teszel fel
nekem ilyen furcsa kérdéseket?
– Kolostorba szeretnék vonulni.
– Te? Hát teljesen elment az eszed? Nem is vagy katolikus!
– Fontos ez? Még áttérhetek.
– Nem, szó sem lehet róla. Gondolj arra, mit mondanának
az emberek! Apádról nem is beszélve. Szombaton bálba
vagyunk hivatalosak. A városparancsnok rendez egy kis
karácsony utáni mulatságot. Meglásd, ott majd megfeledkezel
ezekről a butaságokról! Azt mondják, néhány dán nemesurat is
meghívtak. Bevallom, az itteniek között valóban nehezen lehet
választani.
 Charlotte legyintett egyet az egészre és távozott. Anyja
aggódva nézett utána.
Talán vallási problémák kínozzák ennyire az utóbbi
időben? No de ez a kolostorba vonulás! Kész képtelenség.
Csak férjhez tudná már adni…
Máig sem értette, hogy születhetett gyermekük ilyen
kevéssé vonzó külsővel. A hosszú orr, mely számos dán nemesi
család, így a királyi család tagjain is megfigyelhető volt
nemzedékeken keresztül, Charlotte-ot sem kímélte. Szegény
lány sokat szenvedett miatta.
Charlotte visszament a szobájába és az ágyra vetette
magát. Tisztában volt azzal, hogy nem mondható szépnek. Még
fiatal lány korában eljegyezték egy dániai nemes család fiával.
A fiú viszont, miután először találkozott Charlotte-tal egy
bálon, sűrű bocsánatkérések közepette fölbontotta az
eljegyzést. Akkor azt hitte, hogy nem viseli el a szégyent, de
idővel megtanulta, hogyan kell együtt élni vele.
A második dán udvarlóval tavaly karácsony körül
találkozott. Mivel mindig kevés férfi forgolódott körülötte,
könnyű préda volt számára. Zavarát nagyszerűen palástolta
egy-egy ragyogó mosollyal és könnyed csevegéssel. Így
sikerült eltitkolnia, milyen szerencsétlenül érzi magát.
A fiatal nemes tapasztalt csábító volt. Könnyen lehántotta
róla az erény páncélját, Charlotte pedig úszott a boldogságban.
Később megtudta, hogy a férfi nős, és hogy ő gyermeket vár
tőle.
Azóta mindez jelentéktelenné vált.
Bárcsak visszaforgathatná az időt és újra karjába vehetné
gyermekét. Ez a képtelen gondolat kiirthatatlanul motoszkált
benne. Charlotte egyre vigasztalhatatlanabbá vált. Újra és újra
eszébe jutott a gyermek, aki mit sem sejtve és elhagyottan
feküdt az erdőben. Teltek a napok, és a kicsike hiába várt
ételre, emberi melegségre, soha nem részesült benne.
Nem!
 Körbenézett a szobában, majd párnájába fúrta a fejét.
Legalább elmondhatná valakinek! Legalább könnyíthetne a
lelkén!
Talán a papnak? Nem, az nem értené meg, csak elítélné
azért, amit tett. Mindenki csak elítélné.
És nem erre várt valójában? Hogy végre valaki térdre
kényszerítse, megalázza és megüsse?
De a gyerek! A gyereket már senki nem adhatja vissza!
Volt még valami, ami nyomasztotta.
A gyerek nem volt megkeresztelve, amikor kitette. És az
ilyen csecsemőkből lesznek a… Mi volna, ha kimenne az
erdőbe és felolvasna…
Nem! Képtelen lenne még egyszer odamenni! Talán a
pap… De nem. Nincs bátorsága megkérni. Fél. Fél a
látványtól, ami az erdőben vár rá.
Milyen élete lehet még ezen a világon?
Élő halottnak érezte magát.

Sol megunta az örökös rázkódást a kocsiban. És éhes is

volt. Silje elővette az elemózsiáskosarat és kihalászott belőle
két szelet kalácsot.
– Az egyiket add a kocsisnak – mondta a kislánynak Silje.
Sol egyből jobb kedvre derült.
– Nesze, egyél! – tolta oda az egyik szeletet a férfinak.
A kocsis jót mulatott és udvariasan megköszönte.
– Köszönöm szépen. Nincs kedved az ölembe ülni?
Hát persze hogy volt. Sol szerette a férfiak társaságát. A
majorban legszívesebben a szolgalegénnyel játszott. És most a
kocsis. Gretétől kapott vastag téli ruháiban olyan volt a kislány,
mint egy gömböc. Apró kezével boldogan szorongatta a
kantárt. Néha oldalvást Siljére pillantott, kíváncsi volt, vajon az
látja-e, milyen ügyes.
Az útmenti táj vad volt és idegen. Amióta elhagyták a
lakott vidéket, sötét és meredek sziklafalak közt haladtak
tovább. Járható út erre már nem vezetett, de a kocsis tudta,
merre menjen. Silje aggódva pillantott a maguk után hagyott
keréknyomokra. Még könnyen rájuk akadhatnak.
Egy folyó mentén hajtottak tovább. A meredek sziklafalak
útját állhatták a hóviharoknak, a kocsi és a lovak könnyedén
megbirkóztak a vékony hóréteggel. Feljebb már nem lesz ilyen
könnyű dolguk, ezt Silje is tudta.
Nem sejtette, meddig tart még az út.
Amerre csak a szem ellátott, vad, lakatlan vidék vette körül
őket. Szél süvített keresztül a hasadékon, melyet a folyó vájt a
sziklafalba. A folyón furcsa alakú jégtorlaszok úsztak, eltűntek,
majd távolabb kiemelkedtek a vízből. Néhol elállták a víz útját,
a folyón kisebb vízeséseket kialakítva, amelyeken kétoldalt
megfagyott az alázúduló víz. A völgy olyan keskeny volt,
mintha Trondheim szűk sikátorain haladtak volna keresztül,
kétoldalt magas házak között.
De itt sehol egy ház, sehol egy emberi teremtmény. Csak a
folyó rohant mellettük fenyegetően, félelmet keltve. Silje
rettegve, görcsösen szorította magához Dagot, amikor a kocsis
egész közel hajtott a folyóhoz. Ez alkalommal nemcsak Silje, a
lovak is megrémültek.
Végre kiértek a szűk völgyből egy tágas fennsíkra. A
hegyek már nem emelkedtek föléjük olyan félelmesen. De ott
volt az újabb ellenség, a szél. Iszonyatos erővel fújta arcukba a
jeges havat. Silje takaró után kutatott, Sol pedig kénytelen-
kelletlen lekászálódott a kocsis mellől, hogy hátrébb keressen
menedéket. Sátorként borult köréjük a takaró, Silje ült
középen, oldalán egy-egy gyerekkel.
– Sikerül átvészelnünk ezt az időt? – fordult Silje a
kocsishoz, aki szintén szenvedett a hidegtől.
– Nem rossz ez! – kiáltotta vissza a kocsis.
Összekuporodva ült elől, kezét néha oltalmazón arca elé
emelte. – Legalább elfújja a nyomunkat.
 Ez megnyugtatta Siljét. Kicsit később a férfi leugrott és
hátrament hozzájuk.
– Ki kell cserélnem a kerekeket szántalpakra – kiáltotta
túlharsogva az üvöltő szelet, miközben a sálat, amit sapkájára
kötött, ide-oda lobogtatta a szél. – Túl mély a hó, a kerekek
beragadnak.
Kicserélni? Furcsán hangzott. Silje csodálkozva nézte,
ahogy a férfi kerekek körül tesz-vesz. A kocsi oldalára két
szántalp volt kötözve, most ezek kerültek fel.
– Várjon, segítek – ugrott le a férfi mellé Silje. – Sol, te
maradj a szekéren, túl mély a hó.
Amíg a kocsis fölemelte a szekeret, Silje gyorsan a helyére
illesztette a talpakat. Sikerült. A férfinak bizonyára volt már
gyakorlata.
Majdnem készen voltak, amikor Sol kiabálni kezdett.
– Lovasok! Lovasok!
Rémülten néztek fel.
A távolban két lovas alakja bukkant elő.
A kocsis megkönnyebbülten lélegzett fel.
– Semmi vész.
Silje boldogságában majd kiugrott a bőréből. Tengel
lovagolt feléjük. A lány csak most merte bevallani magának,
mennyire félt attól, hogy nem látja viszont a férfit.
Bosszantotta, hogy ennyire vonzza, pedig csak ritkán kedves
vele. Legalábbis nyíltan nem.
Oldalán mintha Heming lovagolna. Ahogy közelebb értek,
Silje fölismerte a csinos ifjút.
Végre megérkeztek. Sol ugrált örömében, úgyhogy
Tengelnek első dolga volt, hogy megölelje.
– Szállj fel, Silje, folytatjuk az utat. Úgy látom, már
elkészültek.
– Ebben a kislányban annyi az élet, mint két másikban! –
tréfálkozott a kocsis.
– Tudom, tudom – mormogta Tengel.
 – Találkoztatok katonákkal?
– Igen, láttuk, amint dél felé tartanak az országúton. Van
még egy kis előnyünk. De azért sietnünk kell, mindjárt vége a
napnak.
Most Silje is az égre pillantott, és észrevette, hogy
fenyegetően közeledik a sötétség.
– Havazni is fog – szólalt meg Heming, amikor fölemelte a
szekeret. Silje nem mert ránézni, még mindig forrt benne a düh
a lopás miatt.
Tengel a lányhoz fordult.
– Figyelj ide, Silje – mondta szigorú hangsúllyal. – Elég
okod van arra, hogy dühös légy Hemingre. De mostantól egy
kis közösség tagjai leszünk, ki tudja mennyi ideig. Ott már
nincs hely több gyűlölködőnek, mint amennyi eleve ott van. A
harag rossz vért szül. Űzd ki a szívedből.
Silje nem felelt. Amióta megérkeztek, Tengel most szólt
hozzá először, ráadásul ilyen kioktatón.
– Érted, mit mondtam? – ripakodott rá a lányra.
– Igen, értem. Megfékezem az indulataimat, megígérem.
De azt ne kérd, hogy szeressem Heminget ezért.
– Nem. Erre soha nem kértelek volna.
Heming Siljéhez lépett. Bocsánatkérően nézett rá, de Silje
tudta, hogy csak színleli a megbánást. Elárulta gúnyos
mosolya.
– Silje, bocsáss meg nekem. A felkelőknek sürgősen
pénzre volt szükségük. Meg kell értened!
– Nincs szükség arra, hogy megszépítsd a történteket –
mormogta Tengel.
– Talán inkább mást kellett volna ellopnom tőled…
biztosan csalódtál, hogy…
Tengel torkon ragadta és ráförmedt.
– Ne mérgesítsd el jobban a helyzetet – sziszegte a fogai
közt.
– Nem, dehogy – mondta Heming ártatlanul. Látszott rajta,
hogy tart Tengel haragjától.
Hogy békülésre való hajlandóságát bizonyítsa, kezét
nyújtotta Siljének, aki némi tétovázás után elfogadta. Az ifjú
ellenállhatatlan kedvessége mosolyt csalt Silje arcára.
Megbocsátott neki, mint ahogy az ember a gyermekcsínyt
megbocsátja.
– Fel a kocsira! – parancsolta Tengel. Megnézte, hogy
alaposan betakaróztak-e. Siljét biztonsággal töltötte el a férfi
közelsége. Magán érezte aggódó pillantását.
– Silje, neked az lesz a feladatod, hogy figyeld mögöttünk
az utat.
Elindultak. A két férfi előttük lovagol.
A szél az arcukba fújt, de legalább a gyerekek nem éreztek
semmit a takaró alatt. Dag sírni kezdett. Silje kénytelen volt
tisztába tenni. De a fiúcska nem hagyta abba. Sírásától
visszhangzott a vidék. Éhes volt.
Lassan haladtak. Kerülgették a hófúvásokat. Tengel és
Heming a kocsi két oldalán segített, hogy a lovak könnyebben
jussanak keresztül a havon. Silje fölöslegesnek érezte magát.
Azért persze nem teljesen, mert valakinek a gyerekekre is
ügyelni kellett.
Véget ért a fennsík, ismét hegyek között jártak. Silje
megpróbált tájékozódni, de nem sokra jutott. Soha nem hitte
volna, hogy a Jéghegyek ilyen óriási területet foglalnak el.
Egy gleccserhez értek. Jeges fuvallatot küldött feléjük.
Áthatolhatatlannak tűnt.
A lovakat levezették egy meredek lejtőn, majd szűk
völgybe értek, amely fölött a gleccser hídként ívelt át.
Silje görcsösen markolta a kocsi szélét és csodálkozva
bámulta az óriási jégtömeget, amint áthaladtak alatta.
Rátértek a Jéghegyek Népének titkos ösvényére.

A szántalpat ismét levették, és két lovat kifogtak a kocsi

elől.
A gleccser alatt csend volt és nyugalom. Arcukat hideg
levegő csapta meg, olyan volt, mintha az alvilágban járnának.
Az alagút magassága állandóan változott. Siljének olykor le
kellett hajtania a fejét, olykor pedig Dag sírása óriási
csarnokokban visszhangzott. A gleccser belsejében nem volt
sötét, a vastag jégréteg alatt minden zöldesen csillogott. A
csodálatos alagutat egy patak vájta a gleccser mélyébe, és a
megfáradt vándoroknak csobogva mutatta az utat. Siljét
meglepte, hogy olvadásnak semmi jelét nem lehet felfedezni.
Bár épp elég hideg van idebenn, gondolta.
Sol is ámulva nézett körül.
– Hol vagyunk? – suttogta izgatottan.
– Közel az új otthonunkhoz – felelte Silje akaratlanul is
ünnepélyesen.
Az új otthonunk! Szinte belerázkódott, ahogy kiejtette a
száján a szavakat. Érzései összezavarodtak. Nem tudta, mi vár
rájuk az idegenek között.
– Maria nem jön utánunk?
– Most még nem. Majd később találkozunk még vele.
Vajon igazat mondott a kislánynak? Most valahogy olyan
sötéten látja a jövőt. Soha többé nem találkozik már olyan
kedves emberekkel!
Talán túlságosan kimerült és éhes.
A gleccser kisebb volt, mint ahogy Silje várta. Még mielőtt
teljesen átfagyott volna, már világosodni kezdett az alagútban.
Pár perc múlva már apró hókristályok kavarogtak körülöttük.
Esteledett, mire kiértek a fennsíkra. Silje letette a kisfiút és
levette magukról a takarót, amibe idáig burkolóztak. Föltérdelt,
vele együtt Sol is. Körbenéztek a vidéken. Tengel melléje
lovagolt, kíváncsi volt, mit szól majd a lány az elé terülő
látványhoz.
Ez hát Tengel otthona, gondolta Silje. Minden bizonnyal
sokat jelent neki, mint ahogy mindenkinek kedves
gyermekkora színhelye, a titkos búvóhelyek, ösvények…
Silje elámult.
Hosszúkás völgyhöz érkeztek, amelyet minden oldalról
hegyek vettek körül. A völgy közepén egy tó terült el,
hamarosan odaérnek az egyik végéhez. A déli oldalon apró
házakat pillantott meg, szétszórtan a nyírfaerdőben. A hó már
olvadásnak indult a házak között. A napsugarak erőteljesebben
melegíthetik itt a földet.
– Tengel! – kiáltott fel a lány elképedve. – Hisz ez egy
egész város!
A férfi elmosolyodott.
– A Jéghegyek Népe több lelket számlál, mintsem bárki
sejtené.
– Én nem beszélnék „lelkekről” szólalt meg halkan
Heming. – Elátkozott nép ez, jégből, sötétségből és
gonoszságból teremtették.
Silje megértette, hogy Heming nem szívesen tartozik
közéjük. Tulajdonképpen nem lepte meg. Ez az elhagyatott
vidék nem elég tágas egy ilyen világfinak.
Itt viszont biztonságban volt. Kint, a másik világban
vérdíjat tűztek ki a fejére.
Tengel a torkát köszörülte.
Laknak itt néhányan olyanok is, mint te, akik az üldöztetés
elől menekültek közénk. Ők nem tartoznak szorosan a
közösséghez.
Silje észrevette a férfi várakozásteljes pillantását. Az ő
ítéletére vár. Szeretné, ha tetszene neki, és fél, hogy talán
közönyös vagy elutasító lesz a véleménye.
– Minden olyan gyönyörű itt – mondta csendesen. – Félek
ugyan az ismeretlentől, de látványnak gyönyörű.
A férfi fellélegzett és elmosolyodott. Silje pedig boldog
volt, hogy képes volt szavakba önteni félelmét, és őszintén
elmondhatta azt is, mennyire vonzónak találja a vidéket.
Tíz-tizenöt házat számolt meg.
 – Állatokat is lehet itt tartani?
– Hát persze! El kell tartanunk magunkat. Ugyanolyan
település ez, mint bármelyik lent, Tröndelagban. Csak éppen el
van zárva a külvilágtól.
– Méghogy bármely más település – fintorgott Heming. –
Ez a legelhagyatottabb hely a világon, Silje.
– Templomotok is van? – kérdezte óvatosan a lány.
– Nincs. De minden vasárnap imanapot tartunk a
fejedelmünk otthonában. Ő egyben a papunk is.
Mindezt olyan hangsúllyal közölte, hogy Silje eltűnődött
azon, vajon Tengel mint vélekedik a vallási kérdésekről.
A völgy szélén egy kis ház állt. Talán őrkunyhó, gondolta
Silje. Feltételezése hamarosan bebizonyosodott. Egy férfi jött
elő köszöntésükre.
– Micsoda váratlan meglepetés – kiáltotta feléjük. – Már
azt hittük, mindannyian odavesztetek. Örülni fog az apád,
Heming. És a feleséged is – fordult a kocsishoz.
Tengelre nyilván senki sem várt. – Mindenki visszaérkezett
már? – kérdezte Tengel.
– Igen. A tél mindenkit visszacsalt.
– Rendben. Akkor elzárjuk a bejáratot.
– Új telepesek? – kérdezte Siljére pillantva.
– Igen. A várnagy üldözi őket.
– A feleséged, Heming?
Az ifjú széltoló gúnyosan kacsintott Tengelre.
– Nem, nem – szögezte le gyorsan.
Azt már nem kérdezte az őr, hogy Silje talán Tengel
felesége. Úgy látszik, ez a lehetőség fel sem merült benne.
De hát nem is volt Tengel felesége. Az őr a maga módján
barátságosan üdvözölte Siljét. Többet nem is várhatott el tőle,
így is inkább ő tartozott köszönettel, amiért befogadják.
Halkan felsóhajtott.
Heming, az őr és a kocsis a lovak után nézett. Az egyik
majdnem elvesztette patkóját a jégbarlangban. Sol ismét a
takaró alá kuporodott. Fázott szegény. Igyekezett kényelmesen
elhelyezkedni és pár perc múlva már öntudatosan dugta ki orrát
menedéke alól.
– Merre laksz, Tengel? – kérdezte félénken Silje. A férfi
egy házra mutatott, amelyik messze fent állt az ösvény
végében.
– Ott töltöttem a gyermekkoromat.
Silje megértően mosolygott. Furcsa volt elképzelni a
férfiról, hogy gyermek volt valaha. Valahogy az volt az érzése,
hogy Tengel mindig is ilyen lehetett, felnőtt és erős.
– És mi? A gyerekek és én… hol fogunk lakni?
– Az én házamban.
Silje szíve egyre hevesebben vert.
De a férfi még nem fejezte be:
– Én majd a nagybátyám birtokára költözöm. Messze a
völgy végében van a háza, innen nem láthatod. Már jó ideje
üresen áll.
– Nem lenne jobb, ha mi mennénk oda? Nem akarjuk
elvenni az otthonodat.
– A másik házban nem éreznék jól magukat a gyerekek.
Így lesz a legjobb.
– Solon kívül már senki nem él a nemzetségedből?
– Él még az egyik unokanővérem. Ott áll a háza az enyém
közelében. Mivel sokat vagyok távol, ő viseli gondját
mindennek. Eldridnek hívják, és sokkal öregebb nálam.
Silje szemügyre vette a férfi profilját a nap lenyugvó
fényében. Alig bírt ellenállni vonzerejének.
Tengel megérezte, hogy figyeli, és feléje fordult. Keskeny
ragadozószemét álmodozón a lányra emelte. Pillantásából
melegség áradt. Lassan, szinte észrevétlenül elmosolyodott.
Siljének úgy kalapált a szíve, hogy szinte fájt. Zavartan
elfordította a fejét.
– Azt meg sem kérdezed, én merre lakom? – kérdezte a
hirtelen felbukkanó Heming.
 A lány elnevette magát.
– Ha akarod, megkérdezhetem. Szóval, merre laksz,
Heming?
– Ilyen nehéz kitalálni?
Silje már felfigyelt egy tóparti házra, amely sokkal
nagyobb és díszesebb volt, mint a többi.
– Csak nem ott lent?
– Hát ezt ügyesen kitaláltad – mondta nevetve az ifjú.
Miután ellenőrizték a lovakat, tovább indultak. Silje ismét
körbenézett.
Ez lenne hát a Jéghegyek Népének titokzatos otthona…
Hányszor látta már álmában! Néhány elátkozott ember,
akik földbe vájt lyukakban laknak. Holdfény árad szét
mindenütt, és a sötétben feléled a Gonosz.
Ehelyett mit talált itt? Csak egy emberek lakta települést,
amint megbújik az oltalmazó hegyek között.
Meghatározhatatlan félelmétől mégsem tudott szabadulni. Mi
tette mégis annyira félelmessé ezt a békés települést? Talán a
rossz híre? Vagy valami más? A csend, a mindenre ránehezedő,
fenyegető csend, amelyben a házak összekuporodott
szörnyekre emlékeztettek.
De nem. Már tudta, mi az, ami vészterhes jelenlétével
megmérgezi itt a levegőt. Régmúlt idők, eltűnt korok szelleme
lebegett a házak felett. Mi mindennek lehettek tanúi a völgyet
körbezáró, rendíthetetlen bércek! Éhség, szegénység, hideg
telek, betegség, magány… sorstragédiák. De mind között a
legszörnyűbb, amely örökre megpecsételte a leszármazottak
sorsát, a háromszáz évvel ezelőtt elhangzott átok.
Silje maga sem hitt a gonosz Tengel és az ördög
szövetségében. Épp elég volt az, hogy bizonytalanságot,
gyanakvást és félelmet hintett szét a szerencsétlen utódok
között. A gonoszság jelen volt e magányos, elátkozott helyen.
Már-már ő is hatalmába kerítette az elhagyatottság érzése.
A lány a férfi erős kezét kereste. Tengel semmit sem vett észre
Silje aggodalmából. Lekötötték hasonlóan komor gondolatai.
Leereszkedett a sötétség. Néhány házból még fény
szűrődött ki. A Jéghegyek Népe lassan nyugovóra tért.
Hirtelen iszonyatos csattanás rázta meg a nyugodt völgyet.
A zaj hatalmas hullámokban áradt szét, majd beleütközött a
sziklafalba, ahonnan visszaverődött és lassan, nagyon lassan
elhalt.
Végleg elzárták a kifelé vezető utat. Most már csak a
tavaszi olvadás nyithatja meg.
Silje éles fájdalmat érzett a mellkasában, de a férfi utolsó
szavai megnyugtatták.
– Most már biztonságban vagy, Silje. Senki nem érhet utol
benneteket.
A lány végigpillantott a kocsi aljában prémek és takarók
védelmező melegében alvó gyerekekre. Hálás volt a sorsnak,
hogy ide vezérelte őket.
Csöndben ültek tovább. A kerekek meg-megcsikordultak a
köveken. A kocsi imbolyogva haladt, megviselte a
viszontagságos út, amelyen a völgybe szállította utasait.
Silje hirtelen úgy érezte, mintha egy árny telepedett volna
a lelkére. Mintha egy óriási kéz próbálná összeszorítani a
szívét.
– Tengel, mi volt ez?
A férfi odanyújtotta a kezét. Szemében furcsa, sötét
csillogó fény gyúlt.
– Mire gondolsz, Silje?
– Annyira megijedtem. Úgy érzem, mintha gonosz
tekintetek követnék minden lépésem.
– Hát megérezted? Úgy látszik, sokkal érzékenyebb vagy,
mint sejtettem.
Erősen fogta a lány kezét. Silje követte a férfi tekintetét és
oldalra pillantott. Lent, egészen lent az út mélyén, egy kis
mélyedésben megpillantott egy házat, amely addig rejtve
maradt a szeme elől. Az ősrégi falak csendben bújtak meg a
félhomályban.
– Soha ne menj oda! – mondta Tengel lassan, minden
egyes szót hangsúlyozva. – Soha!
– Abban a házban…
– Abban a házban Tengel gonosz leszármazottai laknak,
akik nem mondtak le az átkos örökségről. Anyám unokafivére
és anyai nagyapám nővére lakik ott.
Az utolsó két szót már csak suttogta, mintha szenvedést
okozna a kimondásuk.
– Az anyai nagyapád nővére? – suttogta Silje
hitetlenkedve. – Nagyon öreg lehet már.
– Igen, az.
Az egyszerű válasz rettegéssel töltötte el Siljét.
– Maradj velem, Tengel – kérlelte a férfit. – Legalább ma
éjjel ne hagyj egyedül. Csak most érkeztem meg, és annyira…
– Semmi baj nem lesz, meglásd!
– Sokan élnek még Tengel… leszármazottai körül?
– Nem, már nem. Csak egy ágon öröklődött az átok.
Sokakat elvitt a feketehimlő és 1565-ben a pestisjárvány. Ők
ketten életben maradtak, nincsenek leszármazottaik. Senki nem
házasodik a gonosz Tengel közvetlen leszármazottaival. Csak
nemzetségünk férfitagjai választhattak maguknak szabadon
asszonyt, és ha az nem akart együttélni velük, hát
kényszerítették. Családom nőtagjait gyakran idegenek
erőszakolták meg, majd elhagyták, szívük alatt egy új élettel.
Csak a húgom házasodott szerelemből, de ő soha senkinek nem
említette származását. Így kevés a gyermek közöttünk, aminek
persze előnyei is vannak.
– Ne keseredj el, Tengel! Úgy elszomorítasz vele.
– Bocsáss meg, kedvesem, de valamit még el akarok
mondani magunkról. Van még közöttünk néhány agglegény,
akik a légynek sem tudnának ártani. Meg egy borzasztó
asszony, aki lent lakik a tónál, a külvilágtól teljesen elzártan.
Nem hinném, hogy összeakadtok majd. És itt van Sol. Mielőtt
tudtam volna a létezéséről, azt hittem, én vagyok az utolsó, aki
továbbadhatja az átkos örökséget.
– Igen, de arról értesültél, hogy Trondheimben élő
húgodnak két gyermeke született. Így nem gondolhattad, hogy
a családod veled együtt kihal.
– Csak ősszel hallottam a két kislány születéséről. Azt is
akkor tudtam meg, hogy a sógorom, akit soha nem láttam,
meghalt pestisben. Azonnal húgom, Sunniva keresésére
indultam. Segíteni akartam rajta. Isten bocsássa meg nekem,
Silje, de azt kívántam, bárcsak mind a két kislány meghalt
volna a betegségben!
Silje némán várta a folytatást, végül ő szólalt meg: – Még
most is ezt kívánod?
Tengel nagyot sóhajtott.
– Nem! Tudom, hogy már nem tehetek semmit. Sol
különben is elmondhatatlanul kedves lett a szívemnek.
– Szóval te anyagi ágon származol a gonosz Tengeltől?
– Igen. Anyám soha nem ment férjhez. A húgommal más-
más apától származunk, de mindketten sorsára hagyták
anyámat.
– Mi lett veletek, amikor születésed után meghalt az
anyád?
– Anyai nagyapánk vett magához minket. Tőle örököltem a
birtokot.
– Ó, Tengel! Olyan szomorú ez a történet. Bárcsak…
bárcsak segíthetnék neked! Szeretnék emberi melegséget adni
neked!
– Ne mondj ilyeneket! – csattant fel a férfi hangja. – Jól
tudod, hogy nincs szükségem gondoskodásra.
– Bocsáss meg! – mondta megbántódva a lány.
Egy világos tisztásra értek. Siljét már nem gyötörte a
félelem. Még mindig fogta Tengel kezét, és a férfi nem vonta el
tőle. Csendben haladt a kocsi mellett. Tengel a tökéletes
biztonságot jelentette a lánynak. És Silje, ha teheti, a férfi
kezébe helyezte volna életét.
Csak most érezte, mennyire kimerítette az utazás. Zúgott a
feje a kocsi rázkódásától, étel, meleg és nyugalom után
vágyott. Szeretett volna megmosakodni. Piszkos volt, a haja
gondozatlan. Elbátortalanította, hogy nem tudja, mi vár ma
még rá.
Hirtelen felnevetett.
– Mire gondolsz? – kérdezte Tengel.
– Csak eszembe jutottak gyermekkori álmaim.
– Ezek szerint nem teljesültek.
– Eddig nem. Volt egy álmom, egy nagyon kedves álmom.
– Meséld el!
– Tudod, a birtokon, ahol laktam és ahol apám dolgozott, a
nagyteremben volt egy festmény. Egy hársfa-sort ábrázolt.
Soha nem láttam szebbet. A birtokon is fasor vezetett a házhoz,
de juharfákból. Mindig végigkövettem a fákon az évszakok
változását. Mennyire szerettem tavasszal a világoszöld, áttetsző
leveleket! Ahogy nyár közepére megerősödtek és őszre
ragacsos gyümölcsöt hoztak. Szerettem nézni, hogyan változik
meg a levelek színe, nézni a csupasz, téli fákat és azt a kékes
derengést, amely tavasszal vette körül őket, amikor bimbóztak.
De egy nap kivágták a juharfákat. Túl öregek már, mondták, és
különben is kell a szántóföld. Mennyire szomorú voltam akkor.
Leginkább mégis a festmény hársfái tetszettek. És akkor
megfogadtam, hogy ha felnövök, lesz egy saját hársfasorom a
házam körül. Tudom, hogy gyerekes álom, de még ma is
kedves a számomra. Különösen, amióta tudom, hogy a hársfák
nem bírják Tröndelag kemény éghajlatát.
Tengel figyelmesen hallgatta, majd megszólalt.
– Azt hiszem, itt sem telepíthetsz hársfasort a háza elé.
– Én is azt hiszem.
Silje álmait feledve a férfi szemét kereste a derengésben.
– Én sokkal többet kaptam a hársfasornál, melegséget és
gondoskodást. Köszönöm, Tengel. Nem is tudom, hogy
mondhatnám el mindazt, amit rólad gondolok. Soha nem
találnék rá megfelelő szavakat.
Ekkor a férfi elengedte a lány kezét és előrelovagolt.

11. fejezet

Silje nyugtalanul aludt az első éjszakán, amit a Jéghegyek

Népe között töltött. Sokáig ébren volt és minden neszezésre
megriadt. De a fárasztó utazás miatt kimerülve, még a csöndet
is idegesítőnek találta. Lehet, hogy kint ólálkodik valami, és
csak arra vár, hogy elaludjon. Egy kopogó kísértet.
Megszámolta a ház minden sarkát, mégsem tudta
leküzdeni félelmét. A kanalakat kereszt alakba rakta az
asztalon, az ajtó fölé keresztet rajzolt, két fahasábot pedig
keresztbe rakott a tűzhelyen, ha valaki netán ott akarna
beférkőzni.
A gyerekek jóízűen aludtak a közelben. Kis hasukat
megtömték lefekvés előtt, a tiszta szobában pedig még mindig
égett a tűz, úgyhogy sem az éhség, sem a hideg nem zavarta
álmukat. Hallotta Sol lassú lélegzését, csak Dag aludt olyan
ijesztően csendesen, hogy Silje kénytelen volt felkelni és
megnézni, él-e még.
Silje félt. Nem ismerte a ház történetét, nem tudta, hányan
haltak meg itt és közülük kik váltak kísértené. Félt mindentől, a
háztól, a sötétségbe borult völgytől. Félt a holnaptól, vajon
befogadják-e majd őket, akik behatoltak zárt világukba? A
hegyekből áradó hideg, a gyerekek jövője… a sok nyitott
kérdés egyre jobban felzaklatta amúgy is nyugtalan lelkét.
Örült volna, ha Tengel vele marad. Azt mondta, hogy jobb
Siljének, ha most elmegy. Pedig Silje nem sokat törődött volna
azzal, hogy kibeszélik őket. Olyan fontos volt számára a férfi
biztonságot adó közelsége, mint egy kisgyereknek apja
megnyugtató ölelése.
Silje szégyenlősen nézett maga elé. Mégis jobb, hogy a
férfi elment. Nagyon jól tudta, ha itt marad, nem bírta volna
tovább palástolni érzelmeit. Több volt ez annál, mint amit egy
leány az apja iránt érez.
Nyomasztotta a magány. Visszavágyott Benedek házába,
az Abelone odaköltözése és a kapatos Benedek éjjeli látogatása
előtti békébe.
Azóta Heming is hazatért apjához, a fejedelemhez, aki
alaposan megszidhatta. Silje sejtette, hogy Tengel vitte haza az
ifjút, aki nem túl sok lelkesedést mutatott, amióta csak
megérkeztek. De a kocsis és Tengel gondoskodott arról, hogy
Heming hazatérjen.
Silje csak átfagyva, tehetetlenül állt, amikor beléptek a
házba. Szótlanul nézte, ahogy megágyaznak. De amikor a
gyerekek nyafogni kezdtek, kénytelen volt összeszedni magát
és segíteni.
Régi parasztházba költöztek, amely korántsem volt olyan
tágas, mint Benedeké, de erősnek tűnt, és ami a legfontosabb,
meleget árasztott. A ház egyik végében volt az éléskamra, a
tehénistálló és a fejőszoba. A másik végében két kisebb szoba
volt. Az egyikben ő aludt a gyerekekkel, ajtajuk a tisztaszobára
nyílt. Silje festett ólomüveg ablakához azonban itt sem voltak
megfelelő ablakkeretek. Úgy látszik, ezzel egy kicsit várnia
kell még.
Azon tűnődött, mit csinálhat most Tengel. Rá várt a
feladat, hogy még egy házat befűtsön, amely öregebb és
huzatosabb lehet, mint ez. A férfi pedig legalább olyan fáradt
volt, mint ő. Siljének eszébe jutott, hogy Tengel végül is
aludhatna első éjjel a kocsis házában, de mivel egyikük sem
célzott erre, kénytelen volt arra gondolni, hogy Tengelt nem
látják szívesen más otthonokban. Ettől persze ismét aggódni
kezdett a férfiért és enyhíteni szeretett volna magányán.
Tengel megvárta, amíg a kocsis hazamegy. Még maradt
egy kicsit. Alaposan körülnézett, valahogy neki sem akaródzott
elmenni. Silje pedig lázasan szóval tartotta, csak hogy
nyerjenek még egy-két percet egymás számára. Újra
megpróbálta ott tartani a férfit, saját érdekében, mert nem
akarta, hogy egyedül maradjon. De Tengel csak rázta a fejét és
nem állt el szándékától. Végül már nem maradt
mondanivalójuk egymás számára, úgyhogy Tengel elment.
Silje űrt érzett a karjai között. Talán azért, mert egész úton
karjában tartotta Dagot?
A másik oldalára fordult és megpróbált aludni. Félt a
holnaptól, amikor szemtől szemben áll majd a Jéghegyek
Népének megmaradt leszármazottaival.
De csak nem jött álom a szemére. Helyette egyre
szörnyűbb gondolatok törtek rá. Eszébe jutottak azok a
borzasztó napok, amikor a járvány felütötte a fejét otthonában.
Újra átélte azt a rettenetes félelmet, amikor felfedezték
maguk között az első pestises beteget. Attól kezdve egy szót
sem szóltak, amikor leültek a közös étkezésekhez. Várták, hogy
ki lesz a következő áldozat. Eszébe jutott bátyja láztól csillogó
tekintete, a veríték a homlokán, kétségbeesett hangja, ahogy
anyját hívta. Aztán a temetés… a nővére már alig támolygott el
odáig, majd összeesett a sírnál. Őt is eltemették, mint sokan
másokat a majorból. Pestis vitte el a földesúr fiát is, azt a fiút,
akinek Silje a tudását köszönhette. Fájt neki játszótársa halála,
de testvéreinek elvesztése után már alig fogta fel, mi történik
körülötte. A földesúr pedig értetlenül kiabálta: „Miért sújtja
családomat a pestis, miért?”. Tudhatta volna, hogy a halál nem
néz rangot és gazdagságot, viszi, akit akar. A szolganép
elvesztése teljesen természetesnek tűnt számára, de hogy az ő
családját sem kíméli…
Anyja és apja egyszerre estek ágynak. Silje egyedül ápolta
őket, mert senkinek nem volt már ereje ahhoz, hogy a másikon
segítsen. Borzalmas volt Ott botorkált a kis kunyhóban, mert a
szeme állandóan tele volt könnyel. Isten nem hallgatta meg
könyörgését, nem adta vissza szüleit.
Aztán a kisöccse… a kisfiút kínzó fullasztó köhögés… és
egyedül maradt vele. Ez volt a legiszonyatosabb nap.
Három koporsó egyszerre. Az utolsó három, amelyet a
patkolókovács házából hoztak ki.
Végül megállt a kunyhó ajtajában az úr legénye. Nem
merészkedett beljebb. „El kell hagynod a birtokot, Silje. Az
úrnak szüksége van a házra, mert új kovácsot hívott.”
Senki nem kérdezte, van-e hová mennie.
Hirtelen zaj zökkentette ki gondolatmenetéből. Talán egy
szarvas, a tó túlsó partjáról. Bár a szarvasok nem így hívják
egymást. Talán egy jajveszékelő szellem? Nem. Mégiscsak egy
szarvas lesz az. És nem valami rosszabb.
Örült, hogy a hang kiragadta a komor emlékek közül. A
lelkét sorvasztó fájdalom már-már felszínre tört. Nem szabad
emlékeznie. Az emlékek felemésztik minden erejét, pedig
erőpróbáló feladattal kell szembenéznie az elkövetkező
napokban.
Próbált megnyugodni, lassan és mélyeket lélegzett. Érezte
a nyírfák kérgének jellegzetes illatát. Az ágyban friss szalma
illatozott, a földön néhány borókaág hevert szétszórtan. Csupa
kellemes, megnyugtató illat.
Tengel olyan… furcsán viselkedett, amikor elbúcsúzott és
megkérte Siljét, hogy gondosan zárja be az ajtót. A férfi nem
akarta meghallani kétségbeesett kérését, nem akarta megérteni
félelmét az egyedülléttől. Még egy darabig ott álldogált az
ajtóban. Lassan jöttek ajkára a szavak.
– Jó, hogy itt vagytok, Silje! Így sokkal könnyebb nekem.
Már majdnem becsukta az ajtót, amikor még hallotta,
amint Tengel maga elé mormogja: „És nehezebb is egyben.”
Tengel…
Silje megpróbálta maga elég képzelni a férfi arcát, de nem
sikerült. Csak azt a pillanatot tudta felidézni, amikor az ajtóban
állt, miközben a hold hátulról világította meg. Ott állt, fedetlen
fővel, a farkasprémmel a vállán, Erős szálú fekete haja a
vállára omlott. Hatalmas termetét földöntúlivá tették széles
vállai. Olyan volt, mint egy erőteljes hímszarvas, vagy medve.
A farkasprém csak fokozta ezt a hatást. A férfi magas volt,
csípője keskeny, mellkasa széles. Farkasember… milyen találó
a név, amelyet először adott neki, és úgy tetszett, mások is
osztják véleményét.
Nem értette, miért vonzza félelmetes külseje ellenére.
Csendesen csodálta a férfit és odaadóan szerette, de ez nem
minden. Fájdalmas, érzéki szerelemmel szerette.
Jobb, ha megfeledkezik most erről, különben soha nem
alszik el. Így aztán összekuporodva oldalára fordult és lassan
elszunnyadt.

Tengel unokanővére, Eldrid sokat segített Siljének az első

napokban. Egyszerű asszony volt, minden démoni vonás
nélkül. Nem volt különösebben szép sem, de szorgalmas és
ügyes teremtés. Egymagában élt, senki nem merte feleségül
venni, az átkos örökségtől való féltében. Bár nem volt családja,
mégis többet értett a háztartáshoz és a kisgyerekekhez, mint
Silje. Minden nap friss tejet hozott a gyerekeknek. Silje eleinte
tiltakozott, úgy gondolta, hogy ők is elhozhatnák tőle a tejet.
Eldrid viszont ragaszkodott ahhoz, hogy ő jöjjön minden nap.
Silje szabályos küzdelmet folytatott a ház tisztántartásáért.
Egy félig befagyott kútról hozta a vizet, fát vágott, a hasábokat
behordta, és minden reggel korán kelt, a csípős hajnali
hidegben, hogy meggyújtsa a tüzet. Kenyeret sütött, kimosta
saját és a gyerekek ruháit, varrótűt készített hosszú
halcsontokból…
Volt még valami, ami szörnyen fárasztotta. Benedeknél
Maria és Grete jószerivel levette válláról a gyermekek gondját.
Most mindkettőjükért egyedül ő tartozott felelősséggel.
Szomorúan vette tudomásul, hogy mennyi mindenhez nem ért.
A hosszú utazás megviselte a gyerekeket is. Dagnak
kisebesedett a popsija az utazás alatt, amikor nem volt mód
arra, hogy gyakran cseréljék pelenkáit. Sol pedig egyre
öntudatosabb és makacsabb lett. Silje néha úgy érezte, az
őrületbe kergeti a két gyerek. Képtelen volt rendbe tenni a
dolgokat.
Eldrid észrevette, hogy szenved.
– Még csak tizenhét éves vagy, és két idegen gyerek terhe
szakadt rád, hogy gondozd és ellásd őket. A másik baj, hogy
nincs kellő gyakorlatod a házimunkában. Szépen
kicsinosítottad a házad, hét ember helyett is dolgoztál, de a por
még vastagon ott áll a sarkokban.
Silje könnyeit törölgette.
– Igen, tudom. Azt hittem, legalább a gyerekekről tudok
gondoskodni, de úgy látszik, ehhez sincs türelmem.
Sol hangosan sírt a hálószobában. Az előbb kapott egy
pofont, mert Silje tiltása ellenére kikapirgálta a parázsló
fadarabokat a padlóra. Ordítása túlharsogta Dag folyamatos
nyöszörgését. Közben a lepény is odaégett.
– Szívesen magamhoz venném néhány napra a gyerekeket.
Pihend ki magad – mondta mosolyogva Eldrid. – Olyan ritkán
hangzik fel gyermeknevetés a házamban, és végül is Sol az
unokahúgom gyermeke.
Silje nem tudta, mitévő legyen. Csábító volt az ajánlat, de
szeretett együtt lenni a gyerekkel.
– Nagyon köszönöm – szólt Eldridhez. – De előbb meg
kell kérdeznem Tengelt. Ő bízta rám a gyerekeket. Feltétlenül
meg kell beszélnem vele.
– Értem. De látom, mennyire kimerültél. Másokkal is
gyakran megesik. Meglett anyák saját gyermekeikkel is
kerültek már hasonló helyzetbe és gyakran feladták a
küzdelmet, pedig nem szakadt rájuk annyi gond, mint rád.
Tengel elmesélte, mi mindenen mentél keresztül, és hogyan
gondoskodtál róla meg a gyermekekről. Persze őt sem
kényeztette el a sors. Te tudod, mit kell tenned, de gondold
meg, hogy magad is majdnem gyermek vagy még.
Silje megtörten, de hálásan nevetett.
– Annyira aggódom Dagért. A feneke teljesen kisebesedett
és semmi nem segít rajta, bármivel próbálkozom.
– Megnézhetem?
Eldrid dolgos keze gyengéden bontotta ki a fiúcskát
pelenkájából.
– Ó, Istenem! – mondta elképedve. – Miért nem szóltál
már Tengelnek. Ő néhány nap alatt rendbe hozta volna!
– Tengel? – Silje értetlenül nevetett. – Ezt nehezen tudom
elképzelni.
– Magad is tapasztalhattad, hogy Tengel képes
meggyógyítani mindenféle betegséget és testi hibát.
– Nem láttam Tengelt, amióta megérkezésünk estéjén
elbúcsúztunk egymástól.
Eldrid elgondolkodva nézett a lányra.
– Ez jellemző rá. Engem minden nap meglátogat, hogy
megkérdezze, mi van veletek, és hogy új utasításokat adjon.
Állandóan csak veletek foglalkozik, Silje. Most nincs itthon.
Felment a hegyekbe. De beszélek vele, amint visszatér.
Remélem, még ma este benéz hozzám. Egyébként meg akartam
kérdezni, velem tartasz-e holnap az istentiszteletre. Hidd el, jót
tenne, ha más embereket is megismernél.
– Ki vigyáz addig a gyerekekre?
– Majd Tengel. Ő úgysem mehet el az istentiszteletre.
– De hát miért? – kérdezte csodálkozva Silje.
Eldrid lesütötte a szemét.
– Az emberek azt mondják, hogy Tengel el van átkozva.
Hisz ismered a történetét. Olyan szörnyű az egész! Pedig
valahol ők is a gonosz Tengel örökösei. Mégis ránk hárítják a
felelősséget.
– Megvetnek benneteket?
– Nem megvetnek, félnek tőlünk.
 – Tengel azt mondta nekem, hogy ti vagytok a gonosz
Tengel közvetlen leszármazottai.
– Ez így van. A többiek csak egymás közt házasodtak, ami
érthető a hosszú, évszázadok óta tartó elszigeteltség miatt, ha
nem is szerencsés.
– De neked megengedik, hogy részt vegyél az
istentiszteleteiken.
– Igen, mert engem nem ért a gonosz Tengel átka. Én
egyszerű, hétköznapi ember vagyok.
Silje tűnődve nézte a gyerekeket.
– Szívesen veled tartok. Az utóbbi időben már szinte
pogánynak éreztem magam. Valóban azt hiszed, hogy Tengel
megbirkózik a két csöppséggel? A fiúcska olyan hangosan tud
sírni.
– Ki fogja bírni. Gyere, segítek neked a sütésnél.

Amikor Eldrid elment, Silje benézett a gyerekekhez. Solt

felkapta a földről és körbetáncolta vele a szobát. – Tengel eljön
hozzánk, Tengel eljön hozzánk – énekelte boldogan. Örömében
megbocsátotta Sol összes csínytevését.
– Ki kell csinosítanunk a házat. Söpörj ki, kicsi Sol, addig
én elmosom a bögréinket.
– És a szép juhám? – kérdezte Sol.
– Hát persze, hogy fölveheted. De várnod kell estig. Addig
viszont dolgozunk.
Már mindennel elkészültek, legszebb ruhájukat is
felvették. Az asztal körül ültek és várták Tengelt. Amikor
belépett, Sol fölugrott és hevesen átölelte. A férfi fölemelte a
kislányt és megdicsérte szép ruháját. Majd Siljére pillantott.
– Hallottam, hogy nehézségeid voltak a gyerekekkel.
Ó, ez a mély hang! Siljét először forróság öntötte el, majd
kirázta a hideg.
– Nem egészen…
 – Eldrid alaposan megmosta a fejem – mondta röviden. –
Szerinte fogalmam sincs arról, milyen megterhelő egyedül
ellátni két gyereket és rendben tartani egy házat, különösen
akkor, ha valaki olyan fiatal és olyan kevéssé gyakorlatias,
mint te. Szóval mi a helyzet?
– Igen… Daggal az a baj, hogy… – Silje össze-vissza
dadogott. Zavarta, hogy a férfi le sem veszi róla tekintetét.
Kibontotta a kicsi pelenkáját.
Tengel megnézte.
– Egyszer adtam neked egy balzsamot. A lábadra, talán
emlékszel.
– Persze. Nem tudtam, hogy ilyesmire is használhatom.
Nem mertem kipróbálni.
– Van egy jobb szerem – mondta a férfi és kivett a
kabátjából egy kis csomagot.
Siljének eszébe jutott Tengel előző beteglátogatása.
– Egyedül akarsz maradni a gyerekkel?
A férfi nemet intett.
– Ezt a sebet nem kell ráolvasással gyógyítani.
Ezt még csak nem is sejtette. Tengel ráolvasással gyógyít.
A hideg futkosott a hátán. A férfi látta, hogy a lány elsápad.
– Amíg tudásomat a jó szolgálatába állítom, nincs jogod
elítélni.
– Nem ítéllek el – mondta vérvörös arccal Silje. – Csak
megijesztettél.
– Adtam valaha is okot arra, hogy félj tőlem? – kérdezte
halkan és szomorúan a férfi, úgyhogy Siljének elszorult a
torka.
– Sille táncolt – szólt közbe Sol.
Tengel mosolyogva a kislányhoz fordult.
– Mit mondasz?
– Sille és Sol táncolt köjbe, köjbe! Így! Énekejte Tengel
jön, jön!
– Kis csibész! – mormolta maga elé Silje.
 Sol abbahagyta a táncolást és folytatta előadását.
– Sille síjt… az ágyban.
Tengel arca elkomorodott.
– Igaz ez, Silje?
– Sol eltúlozza a dolgokat.
A kislánynak eszébe jutott, hogy még el kell mondania
valami fontosat.
– Sille megütött! – mesélte csillogó szemmel a számára
egészen rendkívüli dolgot.
– Köszönöm, hogy elmondtad, de az az igazság, hogy
hallottam egy bizonyos ifjú hölgyről, aki a padlóra szórta a
parazsat. Különben sem hiszem, hogy Silje olyan nagyot ütött
volna.
Amire végre bekenték és tisztába tették Dagot, asztalhoz
ültek. Már nagyon későre járt. Sol máskor már régesrég aludt
ilyenkor, de most csöppet sem tűnt fáradtnak.
– Azt hiszem, Dag attól kapta a kiütéseit, amit eszik –
szólalt meg Tengel. – A teheneket ilyenkor káposztával etetik.
Talán túl erős lett ettől a tej. Megbeszélem Eldriddel, hogy az
egyik tehenet csak szénával etesse. Lehet, hogy ennyi is elég
lesz a gyógyuláshoz. Vigyáznunk kell a fiúval, hisz szegény
soha nem kapott anyatejet.
Silje ámulva hallgatta a férfit.
– Mi mindent tudsz! Még soha senkitől nem hallottam,
hogy bármi jelentősége is lenne annak, hogy az állatokat mivel
etetik.
– Családom más tagjai is tisztában voltak ezzel – mondta
keserűen a férfi. – De azt hiszem, Eldridnek igaza van.
Pihenned kellene, egészen karikás már a szemed.
– Ami azt illeti, nem sokat tudok pihenni, amikor Dag
éjjel-nappal sír – vágta rá gyorsan Silje. – Tengel…
– Tessék?
– Láttam az egyik szobában egy öreg szövőszéket.
Szívesen szőnék rajta, ha lehet…
 A férfi arca felragyogott.
– Örülnék neki. Majd megbeszélem Eldriddel, hogy
segítsen neked fölállítani. Talán akad fonál is valahol a házban.
– Én tudok fonni. A szövőszék mellett pedig halmokban áll
a megfonatlan gyapjú. Tudod, hogy milyen kevés dologhoz
értek. Ha fonhatnék, legalább nem érezném annyira
haszontalannak magam.
– De gyermekem, miért érzed haszontalannak magad?
Sol összekuporodva elaludt a padon, a legszebb ruhájában.
Nem volt hozzászokva a késői lefekvésekhez, de Silje tudta,
hiába is próbálná lefektetni, mielőtt Tengel megérkezik.
– Tudom, hogy haszontalan vagyok. Olyasmihez értek,
amihez nem kellene. Benedek is megmondta.
– Benedek nekem azt mondta, hogy tehetséges vagy.
Alkotó ember, akit nem lehet túl sok mindennapos munkával
megterhelni, mert az felőrli az idegeit. És, ha jól látom,
pontosan ezt történt veled.
– Elég nagy szégyen ez nekem.
Tengel még soha nem érintett meg nőt. Most viszont
önkéntelenül is kinyújtotta a kezét és óvatosan megsimogatta a
lány arcát. Silje összerezzent, majd szájával megérintette a férfi
tenyerét. Tengel erre beletúrt a hajába és szorosan magához
ölelte. Lassan, fojtottan sóhajtott. Belerázkódott az egész teste.
– Most mennem kell – állt fel hirtelen.
Silje is felugrott a padról.
– Mikor jössz megint?
A férfi megállt és Siljére nézett.
– Nem tudom. Megpróbálok, de…
– De?
– Amikor Eldrid eljött hozzám és azt mondta, látogassalak
meg, úgy éreztem, mintha lázam lett volna. Igen, visszajövök,
de sohasem egyedül… nem bírnám ki… Holnap vigyázok a
gyerekekre.
Azzal gyorsan elment.
 Amikor végre ágyba dugta Solt és rendet csinált az
asztalon fáradtan ült le az ágy szélére. Lassan vetkőzni kezdett.
A vászoningét mindig magán tartotta, túl szégyenlős volt
ahhoz, hogy teljesen levetkőzzön. De ma a vászon inget is
lehúzta testéről, lassan, óvatosan bújt ki belőle. Anélkül, hogy
végig mert volna nézni a testén, megsimogatta a bőrét mellétől
a hasáig. Teste karcsú volt, szép formájú. A mellei teltek és
feszesek, hasa egészen kicsi és lapos. Majd bátortalanul
végignézett magán.
Biztos, hogy a férfi szeretné a testét. Semmi visszataszító
nem volt rajta. Bárcsak megkívánná már!
Silje felriadt. Bátorsága elszállt, csak a szégyenkezés
maradt. Gyorsan visszabújt ingébe és lefeküdt.
A fejedelem házában, Heming apjánál gyűltek össze. Silje
Eldriddel ment el, félve, de várakozással is teli. Tengel eljött,
hogy vigyázzon a gyerekekre. Csendes mosolyából Silje erőt
merített.
Csodálatos volt a fejedelem háza. Talán nem akkora, mint
Benedeké, de minden megvolt benne, amire csak szükségük
lehetett ezen a kietlen helyen. Minden ajtófélfát és
tartóoszlopot gyönyörűen kifaragtak.
Silje annyira meglepődött a látottakon, hogy még köszönni
is elfelejtett.
– Ugye, szép itt – szólította meg Heming magas, szakállas
apja.
Silje éppen az egyik faragott oszlopot csodálta, amikor a
hang kizökkentette ámuldozásából.
– Hihetetlenül szép. Ki az, aki ilyet tudott alkotni?
– Ó, már nem él. A ház több száz éves. Valamelyik ősöm
csinálhatta. Te vagy hát Silje. Heming beszélt rólad. Elmondta,
hogy segítettél kifesteni egy templomot. Ezek szerint értesz
ilyesmihez. Bár nehéz elképzelni egy nőről, hogy megértené,
mi a művészet! – tette hozzá leereszkedően.
Szerencsére Silje nem feledkezett meg az alapvető
udvariasságról és meghajolt. Heming is ott volt, a távolból
követte figyelemmel az eseményeket. És arcán egész végig ott
volt a már jól ismert gúnyos mosoly.
– Ezenkívül ha jól értettem, te mentetted meg az
akasztófára való fiam életét. Ezért fogadd őszinte köszönetem.
– Igazán semmiség volt – mondta félve Silje. – Tengel
érdemli az igazi köszönetet.
A fejedelem szeme szikrákat szórt. Ahogy ez a lány
elfogódottság nélkül kiejtette Tengel nevét, az fölbosszantotta.
Ezek után bevezették őket egy terembe, ahol a Jéghegyek
Népének fiai gyülekeztek, természetesen azok kivételével, akik
magukon viselik a gonosz örökség bélyegét.
Silje kellemetlenül érezte magát, mindenki rá emelte
tekintetét, amikor belépett. Egy hosszú asztal két oldalán
padokat állítottak fel. Az egyik oldalon az asszonyok, a
másikon a férfiak ültek. Mindkét oldal egyformán kritikus
szemmel mérte végig az újonnan jöttet. Szerencsére Eldrid
fölkészítette erre. Nem értették, miféle istenteremtménye lehet
az, akinek van mersze annál a férfinál lakni.
Senki nem szólította meg. Nem tehetett mást, mélyen
meghajolt és várt. Az ő szeme is végigsiklott a gyülekezeten.
Most értette meg, amit az egy csoporton belüli házasodások
káros voltáról hallott. A bent ülők között fölfedezett két száját
tátó kretént, egy rángatózó elmebeteget és még néhány
bolondot, akik bizonyára életveszélyesek voltak.
De úgy tűnt, nem közösítették ki őket, s ez mélyen érintette
Siljét. Csak azt nem értette, hogy miért zárnak ki maguk közül
olyan csodálatos embert, mint Tengel.
Végre helyet foglalhatott a női oldalon, és az istentisztelet
megkezdődött. Silje megpróbált odafigyelni, de nem sikerült.
Tudta, hogy égető szüksége van Isten szavára, de zavarta, hogy
minden mozdulatát vizslató tekintetek követik. Ha mégis
sikerült elkapni valakinek a pillantását, az gyorsan kitért Silje
nézése elől.
Természetesen a többség egészséges emberekből állt.
Tekintetükből mégis előítélet sugárzott.
Néhány fiatal fiú egész idő alatt bámulta. És ezek a
pillantások mindig szívesen találkoztak Siljéével. Csak egyikük
arcán látott valami furcsát. Igazából nem is tudta volna
megmondani, mi az, de úgy érezte, elővigyázatosnak kell
lennie.
Amikor az imádság véget ért, mindenki fölállt. Silje csak
ekkor vette észre, hogy a betegek némelyike nehéz láncokat
húz maga után. Ezek szerint mégiscsak vigyáztak rájuk!
Sajnálta őket és azon tűnődött, hogy valóban ez-e az egyetlen
megoldás. Aztán eszébe jutottak Eldrid szavai, hogy a jámbor
tekintet mögött néha egészen más lakik. A zárt ajtók mögött
más isteneket imádnak, láthatatlan természeti erőket és olyan
természetfeletti lényeket, akiknek még a nevét sem merték
kiejteni. Nemcsak Tengel rokonai álltak tehát kapcsolatban a
szellemvilággal. Csak éppen ők voltak e hatalom igazi földi
örökösei. Nem csoda, hogy a külvilág szemében az átok a
Jéghegyek Népének minden tagjára vonatkozott.
Hazafelé tartottak Eldriddel, aki most nagyon hallgatag
volt.
– Amikor megérkeztünk – kezdte a beszélgetést Silje –,
Tengel megemlítette két rokonotokat, akik a tóhoz közel
laknak. Azt mondta, hogy soha még a közelébe se menjek a
kunyhójuknak. Ők is itt voltak ma?
– Hanna és Grimar? Nem, dehogy! Hogy juthat ilyesmi az
eszedbe? – vetett keresztet Eldrid.
– Hát ennyire gonoszak lennének?
– Igen – mondta az asszony elcsukló hangon. – Senki nem
látogatja őket. Soha.
– Miért?
– Betegséget hozhatnak rád – suttogta –, megzavarhatják
az elmédet, megvakíthatnak, vagy megbéníthatják a testedet.
Megbabonázzák a teheneket, hogy azok nem adnak többé tejet,
és ez még nem minden. Az ő hibájuk, hogy ennyi bolond van
közöttünk.
– Ó, annak egészen más oka van – mondta határozottan
Silje. – Ezt még akkor jegyeztem meg, amikor azt a keveset
tanultam, amit tudok. A nemesembereknél nem engedélyezik a
házasságot a túl közeli rokonok között. Éppen azért, hogy ne
szülessenek beteg elméjű gyerekek a családban. Ezért nem
Hanna és Grimar a felelős.
Eldrid nem válaszolt. Sokáig hallgattak.
De Siljét nem hagyták nyugodni a gondolatai.
– Ki gondoskodik róluk? Ki látja el őket élelemmel?
– Tudnak gondoskodni magukról.
– De ha jól értettem Tengel szavait, akkor bizony elég
öregek lehetnek. Legalábbis Hanna.
– Mindketten öregek már. De ne is törődj ezzel. Fogadd
meg Tengel tanácsát és tartsd magad távol tőlük.
Tengel az ajtóban várta őket. Kíváncsian vizslatta Siljét. A
lánynak úgy tűnt, hogy a férfi már nagyon várta a
megérkezésüket.
– Nos, mesélj! Kicsit feldúltnak látszol.
– Te még csodálkozol ezen? – mondta neki Eldrid, amikor
belépett a szobába. – Ilyen emberek között? Majdnem fölfalták
a szemükkel. Különösen a Bratteng fiúk.
Tengel hangjában nyugtalanság csengett.
– Arra célzol, hogy ez még veszélyes lehet?
– Arra célzok, hogy jó lenne, ha lenne még valaki a
házban. Persze neked sem ártana, ha lenne melletted valaki.
Hogy vannak a gyerekek?
– Sol több évet elvett az életemből a nyafogásával, Dag
meg kontrázott neki – nevetett a férfi. – Szerencsére már alszik.
Nem értem, hogy bírtad ki idáig ép elmével, Silje. És azt sem
értem, miért nem panaszkodtál soha.
 – Semmi okom nem volt rá. Gondolj azokra az anyákra,
akiknek egy fészekalja gyerekük van és a legnagyobb
szegénységben élnek. Én igazán el vagyok látva mindennel.
Csak megbirkózom két gyerekkel!
– Én azt hiszem, Sol legalább öt gyerekkel felér – nevetett
Tengel.
A férfi idegesnek tűnt. Bizonytalan volt és amióta a lányt
ismerte, most érezte magát először tehetetlennek. Beszélgetés
közben kerülte Silje tekintetét. Nagyon gyötörte valami.
Eldrid magával vitte Solt, amikor tejért indult. Egyedül
maradtak, de csak álltak szótlanul egymással szemben. Silje
törte meg a csendet.
– Nem értem, mi van veled, Tengel.
A férfi mintha nem is hallotta volna. Végül lassan
elmondta, mi nyomja a szívét.
– Nem kellett volna azt tenned tegnap este.
– Miért? Mi rosszat tettem?
– Amikor… megsimogattam az arcod…
Akkor ajkával érintette a férfi tenyerét…
Silje lehajtotta a fejét, elpirult szégyenében.
– Nem tudom, miért tettem, Tengel. Ösztönösen
cselekedtem. De te bátorítottál fel.
Tengel a lányra emelte szomorú tekintetét. Megrázta a
fejét.
– Ne játssz velem, Silje. Nem bírom ki.
– Én nem játszom veled – tiltakozott hevesen a lány.
– Hát azt hiszed, nem tudom, hogy nézek ki? Mint egy
vadállat, egy szörnyszülött. Mindenkit taszítok.
– Engem nem – mondta alig hallhatóan a lány. Tengel
olyan csendben hallgatta, hogy még a lélegzését sem lehetett
hallani. Silje folytatta.
– Azt hiszem, nem titok számodra, hogy mit érzek irántad.
A férfi hirtelen leült a tűz mellé és egy vékony fadarabbal
kotorászni kezdte.
 – Mondd el az álmaidat, Silje!
– Az álmaimat? Ó… azt nem lehet!
– De. Azt mondod, ismerem az érzéseidet. Pedig nem igaz.
Te mondtad egyszer, hogy nehéz különbséget tenni az odaadás
és az együttérzés között.
Silje tétovázott egy ideig, aztán ő is leült a férfi mellé. –
Nem tudom, lesz-e elég bátorságom elmesélni. Te is tudod,
milyen szigorúan neveltek.
– Igen, tudom. De szükségem van arra, hogy elmondd.
Tudnom kell, hogy nem vagyok egyedül. Hogy van még
valaki, aki hasonlóan érez, mint én. Aki…
– Aki szeret téged? Hisz ezt tudod. Túl sokat kérsz tőlem,
Tengel. Hogyan önthetném szavakba az álmaimat?
– Ha megteszed, én is elmondom a saját álmaimat.
Silje átült egy alacsony székre, majd nyugtalanul fölállt. A
férfi szakadatlanul figyelte.
Aztán a tűz felé fordult.
– Próbáld megérteni a kérésem. Szükségem van valamire,
amibe kapaszkodhatom. Azt már tudom, hogy ezután csak
értetek élek, de kell valami, amire magányos óráimban
gondolhatok. Add meg nekem ezt a lehetőséget, Silje. A
magányon kívül eddig másban nemigen volt részem.
A lány most már értette. Bátorságot merített a férfi
szavaiból.
– Nem most álmodtam először a hegyeidről.
Gyermekkoromban „Árnyékország”-nak hívtam – kezdett bele
nagyon halkan a lány. – A hegyek között démonok éltek, akik
néha alászálltak és felkerestek otthonomban. Ilyenkor mindig
szörnyen féltem. De a mostani álmomban valami egészen új
dolog történt…
Tengel oldalról figyelte Siljét. Tekintete tele volt
feszültséggel.
– Folytasd! Az érzékiségről akarsz beszélni, ugye?
– Igen, Tengel, arról. De nem hiszem, hogy beszélni
tudnék róla. Ez nem szép dolog tőled.
– Igazad van – suttogta. Kezével még mindig a fadarabot
markolta.
A szoba megtelt valami furcsa, izgató feszültséggel. Silje
kétségbeesetten folytatta.
– A démonok… most másképp néztek ki. Férfiak voltak.
Magukévá akartak tenni. Én pedig… ruhátlanul feküdtem egy
bokor alatt, és vártam… vártam, hogy megérkezzen… Tudtam,
hogy kire várok.
Tengel egyre zaklatottabbnak tűnt.
– Akkor megjelent az a démon, akire vártam. De hirtelen
megállt, a hegyek kőcsipkéi mögé rejtve alakját. Mégis láttam,
hogy te vagy az. A testemet… a testemet lángra gyújtotta
valami. És akkor fölébredtem. Ez volt az első álmom.
Silje kezébe temette az arcát, de a férfi gondosan lefejtette
az ujjait.
– Mi volt a második álmod?
– Nem. Azt már képtelen lennék elmesélni.
– A második álmod beteljesedett?
– Nem. Éppen úgy félbeszakadt a döntő pillanatban, mint
az első. De nagyon szégyentelenül viselkedtem. Látni akartam
a tested, és érezni, ahogy az enyémhez ér… Mind a két
alkalommal, amikor felébredtem… De ezt már nem
mondhatom el.
– Testi vággyal ébredtél? – kérdezte a férfi, anélkül, hogy
ránézett volna.
Silje hallgatása elég bizonyíték volt.
– Semmi szégyellni való nincs ezen, Silje. Másokkal is
megtörtént már ugyanez. Azt hiszem, a szigorú neveltetésed
ellenére… erős… – A férfi kereste a szavakat. – Azt hiszem,
erősek a vágyaid. Már akkor sejtettem, amikor először
megláttalak. A szemed árulta el…
– De mindezt csak veled álmodtam, mással soha – csúszott
ki Silje száján, mielőtt meggondolta volna.
 Silje biztos lehetett abban, hogy boldoggá tette a férfit.
Hiába próbálta rejtegetni mosolyát, őt is elárulta a szeme.
– Most pedig te következel – szólt zavartan Tengelhez. –
megígérted, hogy te is felfeded előttem az álmaidat.
Hirtelen elviselhetetlenül meleg lett a szobában. Silje tudta,
hogy nem a tűz miatt.
– Nem könnyű belekezdeni – felelte Tengel.
– Én is így éreztem, mégis belefogtam.
– Azért nehéz belefogni, Silje, mert én ébren láttam az
álmaimat. Ha alszom, sohasem álmodom.
Silje furcsán érezte magát. Fészkelődni kezdett. – Ébren
álmodtál?
– Igen. Nálad voltam, Silje. Minden este nálad voltam
Benedek házában. Tudtam, milyen a szobád. Visszaidéztem azt
a pillanatot, amikor a lábadat gyógyítottam. De a kezem
gondolatban feljebb csúszott, a ruhád alá. Azelőtt soha nem
engedtem meg magamnak hasonló álmokat. Levettem a
ruháidat és te ott feküdtél előttem…
Silje legbelül szégyenkezett.
– Csodálatos volt a derekadra tenni a kezem, amikor
felsegítettelek a lóra, vagy leemeltelek. Soha nem felejtettem
el, milyen érzés fogni a derekad. Gondolatban kigomboltam a
ruhád. Kezem beljebb csúszott, megsimogattam a melled, a
finom bőröd…
Silje csendben felnyögött. A férfi pedig folytatta.
– De soha nem mertem egészen közel kerülni hozzád, még
az álmaimban sem. Elérhetetlennek tűnsz a számomra. Tudom,
hogy a valóságban mindez nem történhet meg. Nem akarom,
hogy a gyermekem tovább vigye ezt a nyomorúságot.
Köszönöm, hogy elmondtad az álmaidat. Erőt adtál nekem,
most már mindent könnyebb lesz elviselni.
– Megkönnyebbültél?
– Nem – felelte halkan a férfi.
– Nekem is ugyanolyan nehéz, mint a beszélgetésünk előtt.
 Tengel megfogta a lány kezét.
– Silje – mondta csendesen, és ebben az egyetlen szóban
benne volt minden, minden, amit a testével nem mondhatott el
neki. A lány végre boldog volt.
– Soha többé ne beszéljünk erről, ha te is így akarod.
– Jó.
Csendben, gondolataikba merülve ültek a tűz mellett.
Egymáshoz tartoztak immár. Összefűzte őket ugyanaz a
kétségbeesett érzés.
Sol csipogó hangja zökkentette ki őket nyugalmukból.
Tengel azonnal felállt és fölhúzta Siljét is. Bánatosan
mosolyogva nézte a lányt.
Egyszerre indultak az ajtóhoz, hogy beengedjék Eldridet és
a kislányt.

12. fejezet

Másnap délelőtt Eldrid eljött a gyerekekért. Dag majdnem

végigaludta az éjszakát, és reggel Silje úgy látta, hogy Tengel
kenőcse megtette a hatását. A kisfiú kiütései szinte mind
eltűntek. De az is lehet, hogy csak beképzeli az egészet.
Tengel, mielőtt hazament volna, megkérte őket, hogy
lazítsanak Dag szoros pályáján. Eldrid hevesen tiltakozott.
Minden csecsemőt feszesen kell pólyázni, különben nem lesz
egyenes a lába.
Silje viszont elhatározta, ha Eldrid visszahozza a
gyerekeket, követi Tengel tanácsát. Már Benedek házában is a
férfi utasításai szerint járt el. Határtalanul bízott benne.
Ahogy Eldrid és a gyerekek eltűntek, Silje készülődni
kezdett. Élelemmel töltött meg egy kisebb kosarat. Reszkető
kézzel terítette magára a Tengeltől kapott finom
bársonyköpenyt, és behúzta maga után az ajtót. Észrevétlenül
surrant végig a kertek alatti ösvényen, majd keresztül a
nyírfaerdőn, amíg a völgy másik végébe nem ért.
Az égen nehéz hófelhők gyülekeztek. A hegyek
szürkésfehér takaróba burkolóztak. Ami még látszott belőlük,
hótól csillogott. Hideg volt. Csípős szél fújt az erdőben és
letépte a fánkról a maradék levelet.
Egyszer át kellett vágnia az úton. Egy asszony jött vele
szembe. De Silje legnagyobb csodálkozására hirtelen ugrással
eltűnt az erdőben. Felrémlett benne, hogy nem először történik
vele hasonló dolog. Ha az emberek egész életüket zárt
közösségben élik le, gyanakodva fogadnak mindent, ami
betörni próbál biztonságos világukba. Szegény asszony! Talán
azt hitte, ártani tudok neki, tűnődött Silje.
Aztán megvonta a vállát és folytatta az utat.
Amikor a völgy sarkában megpillantotta az apró házat,
szíve hevesen kezdett verni, keze pedig egyre jobban remegett.
Vajon lesz-e elég bátorsága?
A ház lakatlannak tűnt. A völgy másik feléből
fejszecsapások hallatszottak. Talán éppen Tengel az, próbált
erőt meríteni Silje. A ház előtti udvart vastag, több mint
egyhetes hóréteg fedte. De rajta semmi nyom.
Milyen rég járhatott erre valaki, gondolta nyugtalanul.
Aztán felidézte magában Eldrid szavait. „Soha senki nem
látogatja őket. Tudnak gondoskodni magukról.”
Akár meg is halhattak volna már, azt sem vette volna észre
senki.
De Silje emlékezett még a lidércnyomásra, ami
rátelepedett, amikor megérkezésük napján erre jártak Tengellel.
Az volt az érzése, hogy valaki figyeli.
Vegyes érzésekkel indult befelé az udvaron. Nagy nehezen
elbukdácsolt a házig.
Az ajtó alacsony volt, két egymás fölé illesztett részre
osztották. A ház ferdén süllyedt a hóba.
 Keze annyira remegett, hogy még tisztességesen kopogni
sem tudott az ajtón. Még egyszer megpróbálta. Szíve a
torkában dobogott.
Várt egy darabig.
Semmi válasz.
Egyetlen hang sem szűrődött ki a házból. Így aztán nagyot
ugrott meglepetésében, amikor végre kinyílt az ajtó felső
táblája.
A sötétből egy öregember zöld fényű szeme villant rá. Silje
meghajolt a bizalmatlan, ráncos arc előtt, amely hasonlított
Tengelére.
Mielőtt Silje bármit is kinyöghetett volna, valaki tisztán
csengő hangon szólt ki a szobából. A hang gúnyos volt és
parancsoló.
– Tengel asszonya az. Engedd be, Grimar!
Erre kinyílt az ajtó alsó táblája is. Silje átlépte a magas
küszöböt, lába döngölt padlóra érkezett. Orrát megcsapta az
öregség és a piszok szaga. De a legzavaróbb mégis a
szellőzetlen, füstös levegő volt.
Teljesen sötét volt odabenn. A füstnyílás alá helyezett
hártya feketéllett a koromtól. A háznak nem volt ablaka. A
szobát csak a füstnyíláson át beszűrődő gyér fény világította
meg. Középen apró tűzhelyet vájtak a padlóba, de az üszök már
alig parázslott.
Beletett egy kis időbe, mire Silje látott valamit a sötét,
füsttel teli helyiségben. Nagy nehezen észrevette, hogy a
sarokba tolt rövid ágyon ül valaki.
Mélyen meghajolt, de valahogy nem jött a szájára az
ilyenkor szokásos köszöntés, mint „Isten adjon békességet!”,
vagy hasonló. Valami mást kellett kitalálnia.
– Jó napot, Hanna anyó! Silje vagyok. Mivel ti vagytok
Tengel legközelebbi rokonai, bátorkodtam meglátogatni
benneteket. És ha nem sértő számotokra, fogadjátok el, amit
magammal hoztam.
 Te jó ég! Egész biztos, hogy ők is hallják, mennyire remeg
a hangja.
Az öregasszony is dünnyögött valami köszönésfélét. Silje
nem látta igazán az arcvonásait, túl sötét volt a szobában.
Annyit mégis sikerült kivennie, hogy Hanna rendkívül öreg. Az
öregasszony is alaposan szemügyre vette Siljét. Grimar
odament Siljéhez. Közvetlenül a lány mögött állt meg,
úgyhogy az a nyakán érezte az öreg leheletét.
Egy pillanatra rettentő félelem szállta meg, legszívesebben
elmenekült volna. Az iszonyatos csönd, a levegő savanyú,
füstös szaga, de leginkább a szobát megszálló ismeretlen,
ördögi hangulat a lelke mélyéig felkavarta.
Szerencsére még maradt némi ereje, összeszedte magát, és
várta, mi következik.
– Letehetem ezt valahová? – kérdezte a kosárkára mutatva.
– A kosarat magammal kell vinnem, mert nem az enyém.
Ahhoz a házhoz tartozik, ahol most lakom.
Grimar erre megragadta a lány karját. Silje majdnem
felkiáltott ijedtében. Pedig az öreg csak az asztalhoz akarta
vezetni.
Silje az asztalra tette a kenyeret, a darab sonkát, egy pár
kolbászt, vajat és sajtot. Szinte mindent elhozott, amit még
Benedek adott neki az útra. Az öregasszony előrehajolt és
megköszörülte a torkát. Silje rájött, hogy ő az úr a háznál, így
hát hozzáfordult.
– Ha segíthetek valamiben, csak mondjátok meg. Szívesen
kitakarítom a házat. Tengelt pedig megkérem, hogy
gondoskodjon tűzifáról.
– Tengelt! – fintorgott gúnyosan az öregasszony. – Tengel
bolond. Tele van erővel, mégsem használja fel, amire kell.
Azzal van elfoglalva, hogy tönkretegye, amit kapott. És te mit
csinálhatnál ebben a házban? Meghaladná az a munka a
képességeidet.
Silje félni kezdett az öregasszony haragjától.
 – Tengel nagyon kedves volt velem – mondta csendesen.
Úgy érezte, meg kell védenie a férfit, még akkor is, ha ezzel
fölbosszantja az öregasszonyt.
– De gyereket, azt nem akar csinálni neked! – sziszegte
Hanna. – Ő az egyetlen, aki továbbadhatná az örökséget, de
ehelyett el akarja apasztani!
Honnan tudta mindezt Hanna? Csak fekszik itt a sötétben,
ki sem mozdul soha.
– Már nem ő az egyetlen – szólt közbe Silje. – Ott van Sol
is…
– Sollal nem megyünk semmire. Te vagy az, gyermekem,
akinek tovább kell adnod a nagy Tengel örökségét. Te vagy az
egyetlen, aki megfordíthatod sorsukat! Egyedül te!
Silje lehajtotta a fejét.
– Hanna anyó! Te olvasol a gondolataimban. És ismered a
vágyaimat is, ugye?
– Igen – felelte az öregasszony hevesen. – Ismerem az
érzéseidet és látom a tüzet, ami testedben ég. Már most Tengel
asszonya vagy, mert nem csak az együttlét vágya köt össze
benneteket. Adok neked egy varázsitalt. Ezzel kell Tengelt arra
bírni, hogy…
– Nem – mondta határozottan Silje. – Nem akarom, hogy
varázsszer segítsen a beteljesüléshez. Ha nem kapom meg
anélkül, nem fogom kényszeríteni.
– Te vagy a legbátrabb emberteremtmény, akivel valaha is
találkoztam – mondta Hanna vontatottan. – És büszke is vagy.
Vigyázz a büszkeséggel Silje, mert veszélyes örökség! –
folytatta és felnevetett. Silje még soha nem hallott senkit így
nevetni. – Megtagadtad a segítségem. Attól tartok, nem tetted
volna meg, ha ismernéd a hatalmunkat, mint a többiek a
völgyben. Anélkül, hogy megérintenélek, meg tudnálak
semmisíteni!
– Már hallottam a hatalmatokról. De a félelemnél nagyobb
volt bennem az aggodalom. Meg kellett néznem, hogy valóban
nem szenvedtek hiányt semmiben.
Hanna hátradőlt az ágyon.
– Tengel asszonya vagy – jelentette ki elégedetten. –
Tegyél meg minden tőled telhetőt azért, hogy beteljesüljenek a
vágyaid. Láttad már egyébként?
– Mire gondolsz? – kérdezte Silje ártatlanul.
A boszorkány hangosan felnevetett.
– Láttam, amikor megszületett. És akkor azt gondoltam,
hogy felnőtt korában sorban fognak állni az asszonyok az
ágyánál, ha megtudják… Persze egy szűznek ez nem mond
semmit.
Silje végre rádöbbent, mire célzott Hanna. Érezte, ahogy
arcát elönti a pír. Micsoda közönségesség!
– Bizony, bizony – vihogott az öregasszony. – Bizony,
bizony.
Silje nagy nehezen legyűrte indulatait. Inkább témát
váltott.
– Látod a… jövőmet, Hanna?
A szobára ismét visszaereszkedett az elviselhetetlen csend.
– Meg tudnám mondani. De ami Tengelt illeti, nem látok
semmit. Ő ugyanarról a tőről fakad, mint én. Nem engedi, hogy
lássam a sorsát. Annyit mondhatok, hogy lesz gyermeked, de
hogy kitől, azt nem látom. Tengel az oka. Menj haza, Silje!
Bűvöld el a fiatalságoddal, a belőled áradó meleggel. Meglásd,
észre sem veszi, és már te vagy jövőjének a hordozója!
Silje ismét elpirult. Meghajolt, fogta a kosarát, és a néma
Grimar kíséretében az ajtó felé indult.
Amikor már mélyen bent járt az erdőben, és meggyőződött
arról, hogy senki nem láthatja, kezébe temette arcát. Teste
remegett a félelemtől és a szégyentől. Fogai vacogtak.
De egy dologban most már legalább biztos lehetett. Amíg
képes arra, hogy tovább vigye a nemzetség vonalát, nem kell
félnie a gonosz Hannától.
Senkinek nem mert szólni a két öregnél tett látogatásról.
 Lassan elmúltak a legrosszabb téli hónapok. Szél süvített a
háztetők felett, össze-vissza hordta a havat, néha még a
házakból sem lehetett kijutni. Silje megerősödött, már könnyen
elbírt a gyerekekkel és a házimunkát is könnyebben elvégezte.
Dag felgyógyult, Sol pedig boldognak és elégedettnek tűnt,
egészen addig, amíg minden akarata szerint történt.
Néha rossz volt, hogy a hideg miatt nem mozdulhattak ki a
házból. De szerencsére Siljének mindig sikerült úrrá lenni a
kétségbeesésén.
Boldog volt, ha leült a rokka vagy a szövőszék mellé.
Ilyenkor mindig elfeledkezett az unalmas házimunkáról. A
szomszédok fülébe is eljutott, milyen szépen tud szőni. Egyre
többen és gyakrabban jöttek, hogy megcsodálják tehetségét.
Silje örült, hogy végre kitörhet az elszigeteltségből, noha most
állandóan amiatt aggódott, hogy jó háziasszonynak bizonyul-e.
Ha süteményt sütött, a széle mindig leégett, a sajtjai pedig vagy
túl puhák, vagy túl kemények lettek.
A szomszédasszonyok szívesen ellátták gyakorlati
tanácsokkal, cserébe pedig újabb mintákat tanultak Siljétől.
Siljét újra és újra megdöbbentette, mennyire korlátok
között mozog a társalgásuk. Nyelvük egyszerű volt, szókincsük
szegényes. Többnyire a szomszédok sorsán rágódtak, de inkább
a bajról, mint az örömről szerettek beszélni. Ezenkívül még a
gazdaság jöhetett szóba. Silje hiába próbált másról beszélni,
akár egyéb hétköznapi dolgokról is, hiába. Semmit nem tudtak
a külvilágról, és nem is akartak többet tudni. Mintha az ő zárt
világukon kívül más nem is létezne.
Tengel ritkán jött el hozzá. Csak akkor állított be, ha
valami nehéz munkát kellett elvégezni. Gondoskodott arról is,
hogy semmiben ne szenvedjenek hiányt. Továbbra is kerülte a
lány pillantását. Silje tudta, miért, és elfogadta a viselkedését.
Ha néha-néha mégis találkozott a pillantásuk, a külvilág
megszűnt számukra és csend ölelte körül őket. Ennek ellenére
semmi sem változott. Vagy mégis? Talán a vágy és a hiányérzet
egyszer majd szétpattantja azt a vékony falat, amely elzárja
őket egymástól? Silje félt ettől a pillanattól és távoltartotta
magát a férfitól, amikor csak lehetett.
Tengelt egyszer megszólította a fejedelem. A tó jegén
találkoztak. Mindketten halászni próbáltak, hogy ezzel is
gazdagítsák az étrendjüket. Lyukat fúrtak a jégbe, és állandóan
szélesítették, nehogy újra befagyjon. A hideg csípte az arcukat,
de néha a hegyek felől enyhébb levegőt hozott a szél.
A fejedelem azon kevesek közé tartozott, akik nem
kerülték Tengelt.
– Mi a szándékod Siljével? – kérdezte váratlanul Tengeltől.
– Miért? – kérdezett vissza meglepetten a férfi.
– A jelenléte túlságosan is felzaklatja az ifjakat. Folyton-
folyvást ott ólálkodnak a háza körül. Már többször meg is
verekedtek érte.
– Erről nem tudtam – felelte Tengel homlokát ráncolva.
– Nem mernek nyíltan mutatkozni. Én viszont félek, hogy
egy nap még történik valami. Férjhez kell adnod. Mégpedig
gyorsan. Egy fiatal lány, aki egyedül lakik… túlságosan is
csábító a férfiak számára.
Tengel mellkasában összeszorult valami.
– Nem tudom… Nem tudom csak úgy férjhez adni… az ő
beleegyezése nélkül.
– Nem értelek. Hát nem ez a szokás? Miért kellene arra
várnod, hogy a beleegyezését adja bármibe is? Beszélned kell
vele! Silje gyönyörű és tehetséges. Biztos tetszik neki valaki az
ifjak közül! Néha az az érzésem, hogy Heming is szívesen
elvenné. És én nem mondanék nemet, ha a véleményemet
kérdezné.
– Van két nevelt gyereke.
– A kislányt magadhoz vehetnéd te, de Eldrid is örömmel
nevelné. Mégiscsak a ti véretek. A fiúcska pedig még
hasznunkra lehet. Mindig jó, ha több férfi van a háznál. Beszélj
vele, és ne feledd, Heming nem is olyan rossz férjjelölt!
 Tengelnek teljesen elment a kedve a halászástól.
Összeszedte a holmiját, és amint befejezték a beszélgetést,
hazaindult.
Nem mert beszélni Siljével. Pedig rosszul tette, mert már
másnap bekövetkezett, amitől a fejedelem tartott. Tengel éppen
hazatérőben volt egy sikertelen hófajdvadászatból. Tudta, hogy
aznap Heming is arra járt. Amikor a mély folyó közelébe ért,
ahol Silje háza is állt, megpillantotta az ifjút. A folyó szélén
bámult valamit.
Tengel némi tétovázás után közelebb ment.
Heming is észrevette és gúnyos mosollyal üdvözölte. –
Nézz csak oda, mi történik ott lent!
Tengel abba az irányba nézett, amerre Heming keze
mutatott.
Egyáltalán nem tetszett az elébe táruló látvány. Silje ruhát
mosott a jéghideg vízben. A kimosott ruhák ha- lomban álltak a
parton. Az egyik kupac mögé pedig a nagyobbik Bratteng-fiú
rejtőzött. Onnan leselkedett Siljére. Ő volt a vadabbik a
testvérek közül, és nem volt nehéz kitalálni, hogy mi a jár a
fejében.
Tengel figyelmeztetni próbálta Siljét, de hangját elnyomta
a folyó morajlása. A folyónak ezen a szakaszán nem lehetett
átjutni, Heming pedig egyáltalán nem mutatkozott
segítőkésznek.
Tengel kétségbeesetten egy kő után nyúlt. Magára akarta
vonni a lány figyelmét, de Heming megragadta a karját és a
túloldalra mutatott.
Tengel nem vette észre, hogy a fiú támadásba lendül. Nem
úgy Silje. Minden olyan gyorsan történt, hogy alig tértek
magukhoz ámulatukból.
Silje villámgyorsan megmarkolta a fiú üstökét, mire az
felemelte a kezét, hogy kiszabadítsa magát. Ugyanabban a
pillanatban a lány állon vágta, majd fölhúzta a térdét és
megrúgta a fiú legérzékenyebb pontját. Az összegörnyedt,
tántorogni kezdett hátrafelé, majd elvágódott a földön.
Kínjában még ott vonaglott, amikor Silje gyorsan összeszedte a
mosott ruhát és felsietett a házba.
Tengel és Heming önkéntelenül is egymásra néztek.
– Uram, segíts! – suttogta Heming. – Ezek után bolond
lennék, ha közeledni próbálnék hozzá.
– Silje azt mondta nekem, hogy megtanulta, hogyan védje
meg magát szólalt meg Tengel vontatottan. – De hogy ennyire
alaposan…
Együtt indultak lefelé a folyón átvezető hídhoz. A
Bratteng-fiú azóta már magához tért és eltántorgott. Úgy tűnt,
végleg lemondott a lányról.
– Azt hiszem, bemegyek Siljéhez – mormogta Tengel,
amikor már átértek a hídon.
Kint találta az udvaron. Éppen a ruhákat teregette. Arca
feldúlt volt.
Elengedte a ruhát, amit éppen ki akart teregetni, és a férfi
karjaiba vetette magát. Nem törődött azzal, illendő-e, vagy
sem.
– Ó Tengel! Miért nem vagy állandóan velem? – Érződött a
hangján, hogy mennyire zaklatott. – Olyan szerencsétlen
vagyok nélküled!
Már két hónap telt el emlékezetes beszélgetésük óta, de
Tengel még mindig ragaszkodott fogadalmához.
– Hol vannak a gyerekek?
– Eldridnél. Nem mertem őket is levinni a folyóra.
Tengel örült, hogy végre a karjaiban tarthatja a lányt, és
úgy látszott, a dolog Siljének sincs ellenére.
– Dag jól van már? – kérdezte, csak hogy meghosszabbítsa
az édes együttlétet.
– Nem tűnik túl erősnek, de bizonyára azért, mert soha
nem kapott anyatejet. Már tud ülni, ha segítünk neki egy kicsit.
– Régóta akartam erről beszélni veled. Dagról van szó. De
amikor találkozunk… mindig máson jár az eszem.
 Silje nevetett. A férfi ujjai egyik hajtincsével játszadoztak,
amely munka közben kiszabadult a kendő alól. Silje a férfi
mellkasára hajtotta fejét és álmodozva nézett a távolba. Kezét
Tengel vállán nyugtatta.
– Emlékszel még Dag holmiján a C. M. betűkre? –
kérdezte a férfi.
– Soha nem fogom elfelejteni.
– Biztos emlékszel arra is, hogy a gyereket a városkapu
közelében találtad, és hogy volt egy bárói korona is a takarón.
Elküldtem a kocsist, akit te is ismersz, hogy járjon utána, ki a
gyermek anyja. Azt hiszem, sikerrel járt. Nem akartam erről
beszélni neked addig, amíg arra nem kényszerültünk, hogy
eljöjjünk ide, utána pedig egész egyszerűen megfeledkeztem
róla.
– Hogy feledkezhettél meg egy ilyen fontos dologról –
nézett rá szigorúan Silje. – Jól tudod, mennyire érdekel, hogy
honnan származik szegényke. No és mit mondott a kocsis?
– Csak egyetlen olyan nemesi család van, amelyik
közvetlenül a városkapu mellett lakik. A Meiden család. Azt
mondják, van egy lányuk, Charlotte, már nem igazán fiatal és
nem is túl szép.
Silje csöndben, gondolataiba merülve hallgatta a férfit.
– Tehát neki is van valóságos alakja. Charlotte Meiden.
Jobb volt, amíg csak találgatni próbáltam, ki lehet. De így
legalább tudjuk, hogy kihez tartozik a mi kisfiunk – mondta
végül.
Tengelnek nem kerülte el a figyelmét, amit Silje mondott.
„A mi kisfiunk.” Furcsán érezte magát.
Ez nem olyan egyszerű, Silje – mondta halkan. – A kisfiú
nem hozzá tartozik, hiszen megtagadta. De megértem, mit érzel
most.
Charlotte Meiden… Silje egyre csak rá gondolt. Szíve
megtelt együttérzéssel. Nem ítélte el az ismeretlen asszonyt
azért, mert kitette a gyereket. Megérezte, miért cselekedett így.
 – Ébredj fel, Silje! – szólongatta gyengéden Tengel. –
Nagyon, nagyon messze jártál.
A lány gondolatban Trondheimben járt, de gyorsan
visszatért a jelenbe. Még vártak rá a tele ruháskosarak. A
távolban egy széncinke énekelte tavaszcsalogató dalát. Tengel
semmit sem vett észre az egészből. Nem tudott betelni a lány
nézésével.
Boldog volt, hogy karjaiban tarthatja… pontosan úgy, mint
álmában…
– Silje – suttogta. – Pokol volt minden nélküled töltött
nappal, és… minden éjszaka.
– Nekem is szörnyű volt nélküled – nézett fel a férfira. –
És amikor megláttam, hogy az a gazember ott a folyónál… Azt
hittem, nem élem túl…
Silje lassan elmosolyodott. Mintha csak most ébredt volna
rá arra, hogy Tengel hosszú percek óta tartja a karjában. Érezte,
hogy testét kellemes meleg árasztja el. Remegve emelte fel a
kezét és végigsimított a férfi arcán. Érintése olyan gyengéd
volt, mint a tavaszi szél.
Tengel egyre gyorsabban lélegzett. Teljes erővel magához
szorította a lányt. Egy darabig úgy álltak, összeölelkezve.
Ajkuk egymáshoz ért, majd Silje a nyakán érezte a férfi
csókját, boldogan vetette hátra a fejét. Amikor a férfi nyelve a
bőrét érintette, a vágytól aléltan egyre közelebb és közelebb
bújt hozzá. Tengel gyengéden megcsókolta az arcát, az állát, a
szemét és végül hosszan a száját.
Eleinte gyengéd és meghitt csókjai egyre
szenvedélyesebbé váltak, a lányban lángolt a vágy. A férfi újra
és újra megcsókolta a magánytól kiéhezetten. Silje beleszédült
a testét elöntő boldogság érzésébe. Forgott körülötte az egész
világ, és a világ csupa gyengédség és szerelem volt.
Hirtelen észrevette, hogy körmeit a férfi vállába mélyeszti
és hogy teste félreérthetetlenül szinte beleolvad a másikéba.
Tengel nagyot nyelt és kicsit távolabb tolta a lányt. Amikor
ránézett, még láthatta ajkain a boldog, érzéki mosolyt, melyet
csókjai csaltak elő. A férfi szeme könnyezett, hirtelen azt sem
tudta, hol van és mi történik vele.
– Mi lesz velünk, kedvesem? – suttogta rémülten. – Jobb
lenne, ha most azonnal elpusztulnék!
– Nem, nem! – nyöszörögte Silje. – Ne menj el. Nélküled
semmi sem vagyok. Gyere, menjünk be. Ülj le tőlem távolabb,
de ne menj el, nem szabad elmenned!
A lány lázasan beszélt. Nem engedhette el a férfit, most
nem. Tengel belement a játékba, bár furcsán érezte magát.
Mégis megtette Silje kedvéért.
– Szükségünk van egymásra. A nap minden pillanatában.
Annyi minden van, amit együtt kell megoldanunk. És örülnünk
kell egymásnak. – Siljéből csak úgy áradtak a szavak.
– Igen, tudom. Szükségünk van egymásra. Mert mi ketten,
Silje, olyanok vagyunk, mint a fa, melyet kettévágtak, és ha a
két rész nem talál ismét egymásra, akkor meghal a fa.
Silje itta magába a férfi szavait, de amire várt, nem
hangzott el. Így neki kellett kimondani.
– Miért nem próbáljuk meg? Nem feltétlenül kell
gyermeket nemzenünk.
A férfi ránézett és elmosolyodott.
– Azt hiszem, mind a ketten túlságosan forróvérűek
vagyunk. El tudod képzelni, hogy képesek lennénk vigyázni?
– Nem – felelte szégyenlősen a lány. – Bocsáss meg
nekem!
A férfi felállt és az ajtófélfának támaszkodott.
– Ne kérj tőlem soha bocsánatot, Silje! Hát azt hiszed, nem
értelek? Csak annyi köztünk a különbség, hogy te hangosan
mondod ki azt, amire én gondolok. De most mennem kell.
Silje kétségbeesetten keresett valamit, amiről még
beszélhetnének.
– Tengel… már olyan régóta…
A férfi megállt.
 – Már olyan régóta meg akartam kérdezni, kik voltak azok
a lovasok, akik veled voltak azon az éjszakán, amikor
találkoztunk?
– A Jéghegyek Népének fiai – felelte mosolyogva. – A
fejedelem küldött minket, hogy vigyük vissza Heminget.
Megtudtuk ugyanis, hogy fogságba esett, és az apja úgy vélte,
jobb, ha viszek magammal segítséget. A többiek azonnal
visszafordultak. Ég veled, Silje! Vigyázz magadra.
A férfi elment. Silje nem tudta ott tartani.

Tengel azóta gyakrabban járt Siljéhez. Minden este

benézett hozzá, hogy megtudja, hogy vannak, és hogy
zaklatták-e.
Silje örült, hogy hamarosan véget ér a tél. A szomszédai
azt állították, hogy abban az évben enyhe telük volt, de Silje
nem értett egyet velük.
Elmesélték, hogy az is megesett már, hogy farkasok falkái
jöttek át a gleccseren. Azok voltak ám a telek! De szerencsére
idén megkímélte őket ettől az Isten. Tengelnek és Eldridnek
köszönhetően nem viselte meg Siljét a hideg. Arra kellett
tartogatnia az erejét, hogy ráncba szedje az akaratos Solt és
hogy életben tartsa Dagot. A fiúcska nehezen viselte a zordon
hegyi életet.
Eldrid aggódni kezdett. Takarmányuk fogyóban volt, ő
pedig belefáradt abba, hogy hosszú évek óta egyedül viseli
magán a gazdaság terhét. Silje minden délután segített neki a
tehénistállóban, csak hogy fellélegezhessen egy kicsit. A két
asszony közel került egymáshoz. Eldridnek be mert számolni
Tengel iránti vágyáról.
Tengel nem tudja, milyen jó dolga lenne nálad – mondta
Eldrid. – De őt is megértem. Én sajnos többet tudok a gonosz
örökségről, mint te. Én sem mertem soha arra gondolni, hogy
gyermeket hozzak a világra.
 – Tudod Eldrid, én nem nagyon hiszek a gonosz
örökségben. Tulajdonképpen a varázslókban és
boszorkányokban sem hiszek. Tagadom a létezésüket.
Eldrid felegyenesedett. Szeme álmodozóan a távolba
révedt.
– Van, amiben igazad lehet. Nem a varázstudomány és a
boszorkányság a legrosszabb az örökségben, hanem a
rosszakarat. Annak tudata, hogy képesek embernek, állatnak
ártani. Ez az, ami mélyre süllyesztette sok rokonomat. Tengel
pedig harcol ellene.
– Azt hiszem, Tengel ok nélkül aggódik. Ő nem birtokol
olyasfajta erőt. Tud gyógyítani. Ezt magam is láttam, de mi
rossz van abban, ha a másikon akarunk segíteni?
Eldrid Siljére emelte távolba révedő tekintetét.
– Tengel? Örülj neki, hogy olyannak ismerted meg,
amilyen most. Én láttam már őt másmilyennek is.
Gyermekkorában és kora ifjúságában néha művelt olyasmit,
ami rémülettel töltött el. De aztán megijedt valamitől… nem
tudom, mitől. Azóta változott meg. Hanna dühös rá, szerinte
Tengel hihetetlen képességekkel rendelkezik. Nem, nem. Azt
hiszem, Tengelnek jó oka van arra, hogy ne kösse össze
asszonnyal az életét.
Silje várta a folytatást, de Eldrid nem mondott többet,
hanem nekilátott a fejésnek. Munkáját olyan hévvel végezte,
hogy a tehén bánatosan rúgott egyet. Silje felsóhajtott. Erről az
oldalról sem várhat segítséget.

A hó olvadásnak indult. A folyók és a patakok kiléptek

medrükből, a hó lyukacsossá vált és elszürkült. A tónál
megsüllyedtek a gátak, a gleccser belsejében folyó patak
megduzzadt vize teljesen kitöltötte az alagutat. A házfalakból
száraz napfényszag áradt. Solt pedig, aki álló nap kint ugrált és
piszkálta a pocsolyákat, lebarnította a nap, egészséges, friss
szint adva arcának. A tavasz a vártnál hamarabb beköszöntött.
Idővel megszűnt az áradás és ismét megnyílt a titkos út a
külvilág felé.
Eldrid reménykedve kémlelte az eget. Talán elég lesz a
takarmány. Legfeljebb korábban hajtják ki az állatokat.
Siljének látogatója jött. Heming állt az ajtó előtt.
A lány nem örült a váratlan látogatásnak. Sol Eldridnél
volt, így ő egyedül maradt Daggal. A szép Heming még mindig
hatással volt rá. Minden asszonyra ilyen hatással lehetett. De
Silje már semmit nem érzett iránta. Tudta, milyen felelőtlen és
haszontalan ember.
Ez persze nem akadályozta meg abban, hogy megcsodálja
a férfi tökéletes szépségét, elbűvölő mosolyát és pillantását,
amely mintha arról árulkodna, hogy a Silje nem közömbös
neki.
Heming veszélyes vendég volt.
Silje is óvatosabb lett volna, ha tudja, miért állított be
hozzá. Előző este Heming együtt ivott a többi fiatal férfival.
Ivás közben Siljére terelődött a szó. Hamarosan kiderült, hogy
nemcsak a Bratteng fiút érdekli Silje, hanem mások is
figyelemmel kísérték minden léptét, ha nem is merészkedtek
olyan messzire. Úgy érezték, Silje megközelíthetetlen.
Heming másként vélekedett.
– Egyszer már megkaphattam volna – mondta lustán. – De
csak felizgattam és nem törődtem vele tovább, éppenhogy
elhoztam tőle pár értékes dolgot. Még most is akkor fektetem
le, amikor csak akarom.
Az ifjak nem hittek neki. A vitának az lett a vége, hogy
Heming meglátogatta Siljét, a többiek pedig az erdő szélén
lapulva várták, mi fog történni.
Annyi már kiderült, hogy Heminget beengedték.
Kezdetnek nem rossz. Egyre közelebb merészkedtek és halkan
kuncogtak, ha egyikük-másikuk alatt beszakadt az olvadásnak
indult vastag hóréteg.
 Silje hamarosan rájött, miért látogatta meg ilyen váratlanul
Heming. Megkérte, hogy menjen el. A fejedelem és régi
ismeretségük miatt nem akart nagy felfordulást.
De Heming csak tovább vigyorgott. Siljének egyre kevésbé
tetszett a dolog.
Elindult az ajtó felé, hogy kiutasítsa a betolakodót. A férfi
abban a pillanatban felpattant a székről. Ez volt az, aminek
nem volt szabad megtörténnie. Ha Silje kinyitja az ajtót, a
többiek rájönnek, hogy kiutasították. Odaugrott hozzá és
erősen megragadta a karját. Ennyit már megtanult a Bratteng-
fiú esetéből.
Tulajdonképpen lassan és gyengéden akarta rábírni a lányt,
hogy feküdjön le vele. Nem szerette az erőszakot, mint utolsó
lehetőséget sem. Soha nem volt szüksége arra, hogy
erőszakoskodjon az asszonyokkal. De most nem maradt más
választása. Nem maradhatott szégyenben kint leskelődő társai
előtt.
A lány ereje és elszántsága meglepte. Beleharapott a
karjába, hogy felnyögött fájdalmában. De nem adta föl. A
padlóra döntötte a lányt, abban reménykedett, hogy ha sikerül
felkeltenie vágyát, már nem fog ellenkezni. Némán folyt
tovább az elkeseredett küzdelem.
Heming már annyira biztos volt a dolgában, hogy
készülődni kezdett. Ezt látva Silje ereiben megfagyott a vér.
Heming az utolsó pillanatban nyomta szájára a kezét, mielőtt
kiálthatott volna.
Viszont így szabaddá vált Silje egyik keze és nem átallotta
kihasználni előnyét. Heming felordított a fájdalomtól. Ebben a
pillanatban lépett be a szobába Tengel.
Az ifjak riadt tyúkokként ugrottak szét, amikor az udvaron
meglátták a rettegett férfi alakját. Tengel is észrevette őket és
egy pillanatig arra gondolt, hogy utánuk ered, de meghallotta
Heming ordítását.
Föltépte az ajtót és meglátta, mi történik. Heminget az
ingénél fogva rántotta fel a padlóról, hogy majdnem
megfulladt.
Silje nagy nehezen föltápászkodott. Sírva igazította meg
ruháját és a haját.
Tengel őrjöngött dühében. A lány még soha nem látta ilyen
eltorzultnak az arcát. Heming torkából félelemmel teli ordítás
tört fel.
– Ne bánts – bömbölte. – Ne átkozz meg, Tengel! Ne küldd
rám a gonoszt, csak játszottunk…
– Mit szeretnél jobban? – kérdezte Tengel sápadtan. –
Megverjelek vagy másképp bírjalak jobb belátásra?
– Inkább verj meg, ha rászolgáltam, de hidd el, soha nem
akartam…
– Előbb vedd fel a nadrágod! – sziszegte Tengel, Heming
pedig nem késlekedett teljesíteni kívánságát.
Amikor Tengel ismét megragadta, kiabálni kezdett.
– Ne üss! Ne üss! Ez a lány nem érdemli meg! Csak egy
kis…
Tengel nem bírta visszafogni magát. Addig ütötte
Heminget, amíg Silje megpróbálta szétválasztani őket.
Heming véres zsákként rogyott a padlóra. Tengel újból
megragadta és kidobta az udvarra.
– Vigyétek magatokkal! – kiáltotta az erdő szélén rémülten
várakozó ifjak felé.
Amikor bement, Siljéhez fordult.
– Mi történt, Silje? – kérdezte lélegzetét is visszafojtva. –
Valami rosszat tett neked?
A lány a szekrénynek támaszkodott. Egész testében
remegett.
– Nem, nem sikerült neki. Köszönöm, hogy jöttél. Úgy
látszik, tényleg mindig akkor állítasz be, ha szükségem van rád.
– Úgy látszik. Nyugtalan voltam és elhatároztam, hogy
hamarabb jövök, mint szoktam. Csak ne sírj… kedvesem. Ne
sírj! Már túl vagyunk rajta.
 Silje mély lélegzetet vett.
– Nem sírok. Nem, nem. De azt hiszem… nem kellett
volna megütnöd. Bár megérdemelte, de nem örültem annak,
hogy verekedni látlak.
Tengel behunyta a szemét.
– Már régóta vágytam erre, Silje. De nemcsak én, hanem
minden egyes lélek, aki a völgyben lakik. Legalábbis azt
hiszem. Előbb vagy utóbb meg kellett állítani ezt a gátlástalan
alakot. Úgy látszik, rám esett a választás, elborult az agyam.
Bocsáss meg! Sajnálom, hogy végig kellett nézned.
Közelebb lépett Siljéhez.
– Értem – suttogta alig hallhatóan a lány. – Hallod?
Dagnak szüksége van rám – tette hozzá gyorsan. Most
valahogy nem akart Tengel karjaiban vigasztalódni.
Silje bement Daghoz, felvette és megpróbálta elcsitítani.
Egész idő alatt sírt szegény, de senki nem foglalkozott vele.
Silje ringatta és dúdolt neki. Dag lassan elcsendesedett.
Tengel odament az ablaknyíláshoz, és leemelte a fatáblát.
Látta, ahogy társai eltámogatják a botladozó Heminget.
Nem elég világos ez a szoba – mondta, miközben
visszahelyezte az ablaktáblát. Tengel zavartan állt a falnál és
körbenézett. Látta, hogy Silje még mindig nem nyugodott meg.
Szörnyű élmény lehetett számára.
– Látom, oda tetted a szép üvegablakodat. Talán
kitágíthatnám az ablaknyílást…
Silje az egyik szekrény tetejére tette a Benedektől kapott
ablakot. Tengel odament és hosszasan nézte a remekművet, az
öreg festő alkotását.
– Nem – mondta végül.
– Mire gondolsz?
– Csak arra, hogy ez az ólomüveg nem illik ide.
– Nem értelek.
– Ablakkeretbe szánták, de nem e ház falára.
– Talán nem érdemeljük meg, hogy a miénk legyen?
 Tengel mintha máshol járt volna.
– Nem, nem úgy gondoltam. Hiszen megillet téged.
– A jövőnket kutatod? – kérdezte Silje remegő hangon.
– Igen, így is mondhatnánk. Hirtelen azt súgta valami,
hogy nem szabad ebben a házban felraknom az üvegablakot.
Csendben álltak egymás mellett.
Aztán Tengel felegyenesedett, mintha le akarná rázni
magáról, amit látott.
– Engedd meg, hogy segítsek neked, legalább addig, amíg
itt vagyok. Hozok vizet és vágok egy kis tűzifát.
– Köszönöm. Én pedig megnézem, megnyugodott-e Dag.
Kis idő múlva Eldrid visszahozta Solt. Addigra
mindegyikük lecsillapodott. Többé nem hozták szóba Heming
látogatását.

13. fejezet

Amikor már mindenki elment és a gyerekek is elaludtak,

Silje elővette a könyvet, amit Benedektől kapott. A könyv
létezéséről senki, még Tengel sem tudott.
Silje végigsimította a borítólapot, ahová lerajzolta a
Jéghegyek Népének birodalmát. Kinyitotta a könyvet.
Amolyan naplófélét vezetett. Nem rendszeresen írt bele,
csak akkor, ha úgy gondolta, valami egészen különleges történt
vele. Cirkalmas betűkkel és sok helyesírási hibával írt. Öreg
tanára biztos elsírta volna magát, ha megpillantja feljegyzéseit.
„Tengel ma felfedte előttem egyik rejtett képességét.
Kezébe vette az ablakomat és a jövőbe nézett…”
Leírt még egy-két dolgot, amit fontosnak tartott, majd
becsukta a könyvet és eldugta. Fejében csak úgy kergették
egymást a gondolatok, amikor összekuporodva lefeküdt
vackára.
 Tengel aznap este nem ment haza. Tanácstalanul és
kétségbeesve járta a hegyeket. Rendezni próbálta gondolatait.
Úgy érezte, minden összezavarodott benne.
Az égen már a sápadt hold világított, amikor észrevette,
milyen messze került a völgytől. Megállt, kezébe temette arcát.
– Ó, Istenem – tört föl belőle. – Nézz rám és irgalmazz
gyermekednek! Adj tanácsot! Adj jelet, ami megmutatja, mit
kell tennem. Szeretem őt, Atyám, és nem tudok nélküle élni.
Tudod jól, hogy szükségük van rám. Neki és a gyerekeknek is.
Olyan védtelenek nélkülem! Nem volt más kiút, el kellett
hoznom őket ide, ebbe a kietlen völgybe. Most viszont úgy
érzem, hogy Silje boldogtalan közöttünk. Uram! Nagy nekem
ez a teher! Adj jelet, segíts, hogy tudjam, mit kell tennem!
De Tengel fájdalmas kiáltása válasz nélkül maradt.
Megfordult és fáradt léptekkel elindult lefelé. Egészen
messze, lent a völgyben, a gyenge holdfény megvilágított egy
háztetőt.
Tengel nem nézte, hová lép. A befagyott folyón is
elővigyázatlan volt. A jég beszakadt alatta. Riadtan kiáltott fel.
A következő pillanatban érezte, mint húzza lefelé a bénítóan
hideg víz. Szinte szívta magába a mélység.
Keze ösztönösen kapaszkodót keresett, de csak a jég
peremébe tudott fogódzkodni.
– Hát ezt a jelet adtad? – kiáltott fel az éjszakai égre. – Azt
akarod ezzel elmondani, hogy életem teljesen értelmetlen?
Hogy jobb lesz neki, ha én már nem vagyok mellette? Azt
akarod mondani, hogy az olyan szerencsétlennek, akinek a
gonosz Tengel vére folyik ereiben, már semmi keresnivalója a
földön?
Lehajtotta a fejét és homlokát elfagyott karjának
támasztotta.
 Tengel másnap nem látogatta meg a lányt. A rákövetkező
nap sem. Amikor már harmadik napja nem jött, Silje Eldridre
bízta a gyerekeket és elindult a férfi házához vezető úton.
Még soha nem járt arra, csak távolból látta a meglehetősen
siralmas állapotban levő házat.
Félve indult el a befelé vezető ösvényen. A füstnyílásból
nem szállt fel semmi. Mi történhetett?
A kis ház minden fala roskadozott, különösen az egyik
oldalán, közvetlenül a tető alatt. Alig mert kopogtatni az ajtón,
mert attól félt, hogy bármelyik pillanatban összedőlhet.
– Gyere be – szólalt meg Tengel, valami furcsa árnyalattal
a hangjában. Silje csak most döbbent rá, mennyire aggódott
érte napokon keresztül.
Óvatosan nyitott be, attól félve, hogy a férfi talán
tolakodónak tartja. Lehet, hogy egyszerűen távol akart maradni
tőle egy ideig és elvárta volna, hogy kívánságát megértsék.
– Silje! – mondta rekedten, és felült az ágyban. – Én itt
fekszem, a házban pedig a feje tetején áll minden!
Attól félt, hogy a lány megbotránkozik a felforduláson.
Siljét meghatotta a férfi viselkedése.
– De Tengel! Jól tudod, hogy én is rendetlen vagyok a
magam módján. Nem foglalkozom azzal, hogy rendetlenség
vesz körül. Inkább az fáj, hogy ebben a viskóban kell
nyomorognod. Csak úgy süvít a szél a falakon keresztül!
– Próbáltam mohával betömni a réseket, de hiába.
A lányt megijesztette a férfi sápadtsága. A szeretett arc
egészen megváltozott. Szeme karikás volt, orcája beesett.
– Te beteg vagy, Tengel! – mondta aggodalmasan és leült
az ágy szélére. Érezte a férfi lázas testéből áradó meleget. –
Miért nem üzentél értem?
Tengel elfordította a fejét.
– Ne ülj hozzám ilyen közel, Silje. Szörnyen nézek ki. És
nem akarok csúf lenni a közeledben.
 – Ne beszélj butaságokat, te bolond! – mosolyodott el a
lány. – Régóta fekszel itt betegen?
– Aznap este, amikor Heming nálad járt, annyira zaklatott
voltam, hogy kimentem a hegyekbe. Ott voltam egész este. A
sétám pedig a folyóban végződött. Beszakadt alattam a jég –
mondta és közben hangosan köhögött.
– Meg is halhattál volna! – sikoltott fel a lány remegve.
– Igen. Még soha életemben nem éreztem magam olyan
elhagyatottnak. Isten is megtagadott. Te pedig dühös voltál
rám, mert megvertem azt az alávalót.
További szavai köhögésbe fulladtak, alig tudta folytatni.
– Látni akartalak. Legalább még egyszer. Azért
vánszorogtam vissza. De másnap reggel már nem bírtam
feltápászkodni az ágyból.
– Hála az égnek, hogy legalább idáig elvergődtél! –
mormogta maga elé a lány. – Most hogy érzed magad?
– Már jobban vagyok. De elhagyott minden erőm.
A lány lassan benyúlt a férfi inge alá és önkéntelenül
cirógatni kezdte szőrös mellkasát. Érezte a férfi szívverését.
Minden erejével a kedvesére figyelt és megpróbált elsiklani
saját teste jelzései felett.
– Még nem épültem fel teljesen – suttogta tompán Tengel.
– Megpróbáltam kigyógyítani magam, de…
– Melegre lenne szükséged – állapította meg Silje, Körbe
nézve a huzatos szobában. – Itt jéghideg a levegő. És az sem
ártana, ha tartalmasabb ételeket ennél. Most magammal
viszlek, ne is tiltakozz!
– Megnyugodhatsz, ebben az állapotban nem jelentek túl
nagy veszélyt a számodra – mondta a férfi nevetve, és
visszahanyatlott az ágyra.
– Mi van a lovaddal?
– Minden második gondolatom az övé volt. Nagy nehezen
elvergődtem az istállóig és elláttam, amivel kellett.
– Akkor el tud hozni hozzám. És ha szabad kérdeznem…
az első gondolatod…
– De Silje, hiszen magad is tudod a választ.
Silje izgatottan rámolta össze a férfi néhány holmiját.
Végre rászánta magát, hogy eljöjjön hozzá. Nem is ereszti el
soha többé.
Szinte megrettent saját határozottságától. Elképesztő,
mennyire megerősödött az akarata az utóbbi időben. Vagy
mindig ilyen volt, csak maga sem tudott róla? Nem tudta
eldönteni.
Tulajdonképpen magának sem merte bevallani, hogy már
régesrég megszületett benne az elhatározás. Az öreg Hanna
gyermeket ígért neki. A gyerek apja pedig csak Tengel lehet,
senki más!
Nem nagyon törődött a gonosz örökség lehetőségével.
Ismerte Tengelt és ennyi elég volt, hogy véglegesen döntsön. A
férfi szálegyenesen ült a nyeregben. De a fejét már nem tudta
tartani, előrebillent, mintha elaludt volna. Silje vezette a lovat.
Úgy érezte, diadalmenetben mennek egészen a házig.
Útközben letértek az Eldrid házához vezető útra. Silje
sokáig kiabált, mire megjelentek az udvaron. Most együtt
folytatták tovább az utat Silje háza felé.
Tengel fátyolos szemmel feküdt Silje ágyában, amíg a két
nő megágyazott neki a tisztaszobában. Sol is kitörő örömmel
fogadta Tengel érkezését. Silje mindent meg akart adni neki.
Főzött rá, tisztán tartotta a házat, az öröm szinte szárnyakat
adott a lánynak. Tengel torka mindannyiszor elszorult, ha
meglátta sugárzó arcát. Furcsa volt másokkal egy fedél alatt
lakni. Még soha senki nem akarta megosztani vele életét, a
keserű magány volt számára az ismerős érzés.

Silje szeretetteljes ápolása lassacskán meggyógyította a

férfit. Tengel jelenlétének mindannyian örültek. Sol reggelente
főkapaszkodott mellé az ágyra, még Dag is mintha másképp
viselkedett volna. Már meglevő két fogával gyakran
rámosolygott a hatalmas férfira. Silje tökéletesnek érezte az
életet. Kényeztette Tengelt és egyre jobb háziasszonnyá vált
ottléte alatt. Eldrid gyakran meglátogatta őket, és remekül
szórakozott azon, amit látott.
– Megérdemelted, hogy kényeztessenek egy kicsit –
mondta Tengelnek. – Hideg és szeretetnélküli volt idáig az
életed. Nem értem, miért nem költöztél Siljéhez már
hamarabb?
Tengel egy szót sem szólt. Kénytelen volt beismerni, hogy
jól érezte magát.
Egyik nap megtudták, hogy Heming elment a völgyből.
Csak addig várt, amíg a tavaszi áradás levonul és ismét
megnyílik az út a külvilág felé. Úgy látszik, megviselte, hogy a
lány visszautasította, no és a verést sem volt könnyű feledni,
amit utána Tengeltől kapott.
Tengelnek nem tetszett ez a hirtelen eltűnés. Gondterhelten
ráncolta homlokát. Bevallotta, hogy eddig is mindig
aggasztotta, ha Heming elhagyta a völgyet. Könnyen fogságba
eshet, és ha egy kicsit megszorongatják, még a saját anyját is
elárulná, csak hogy mentse a bőrét.

– Ma felkelek – közölte Tengel egyik reggel.

– Csak még egy napot feküdj még! – kérlelte Silje, amilyen
szépen csak tudta. – Még nem biztos, hogy meggyógyultál!
– De igen! – ellenkezett a férfi.
Persze, persze. Már egészséges, no de akkor is. Silje
rábeszélte, hogy még egy napot maradjon ágyban. A férfi
beadta a derekát, kicsit sóhajtozott, de maradt. Még néhány
órára. Mert mire Silje délután visszaérkezett Eldridtől, akinek
fejni segített, már felöltözve feküdt az ágyon.
– Hol van Sol? – kérdezte a lány.
– Eldridnél maradt. Játszik a kismacskákkal. Érte megyek
nemsokára. De, Tengel, nem kellene neked még…
– Nem, nem kellene. Épp elég régen vezeted teljesen
egyedül a házat. Itt az ideje, hogy segítsek. Holnap pedig
visszaköltözöm.
– Nem és nem! – kiáltott fel Silje elkeseredetten. – Nem
mehetsz vissza abba a szörnyű kunyhóba!
Odament az ágyhoz és a férfi vállára tette a kezét, mintha
vissza akarná tartani.
Tengel megfogta a lány kezét.
– Te is jól tudod, hogy nem mehet így tovább – mondta
csendesen. – Mit gondolsz, milyen kín volt számomra egy
fedél alatt maradni veled minden éjjel. Egy hálószobában…
Láttam az alakodat, ahogy ott fekszel a takaró alatt, éreztem a
belőled áradó meleget, eszembe jutott a csókod íze.
Silje leült az ágy szélére. A térde megremegett a férfi
szavai hallatán.
– Tudom – suttogta. – Csak rád gondoltam én is minden
éjjel. Bámultam a sötétet, és vártam, hogy fölállsz és…
odajössz hozzám, hogy a tűz fénye megvilágítja széles
vállad… de nem tetted meg.
– De megtettem. Álmaimban.
A férfi szeme egyre csillogott, mintha tűz égette volna
belül.
– Remélem, te is boldog voltál közöttünk?
– Még soha nem voltam ilyen boldog. Az életemet adnám
azért, hogy itt maradhassak.
A férfi megsimogatta a lány nyakát, majd vállát. Silje
meglazította blúzán a zsinórt. Most már a bőrén érezte a férfi
forró, izgatottan remegő kezét.
– Csak egyszer, csak egyetlen egyszer hadd lássalak –
suttogta.
– Nem, nem lehet – mondta a lány is remegve. – De
megengedem, hogy tovább csússzon a kezed.
Silje most már teljesen kioldotta a zsinórt. A férfi
gyengéden megfogta mellét. Lélegzése elárulta, hogy nehéz
uralkodnia magán. Tengel egy hirtelen mozdulattal
visszarántotta a kezét.
Silje felnézett rá. A számára oly kedves vonások
eltorzultak. Silje sírni kezdett, érezte, mint folynak végig arcán
a kövér könnycseppek. Kétségbeesetten borult a férfi mellére.
– Nem tudlak még egyszer elveszíteni! Kérlek, ne menj
vissza!
Tengel átölelte.
– Szerelmem – suttogta –, szerelmem! Hidd el, nem
akarom, hogy te szenvedj őseim bűnei miatt!
Megfogta a lány állát. Gyengéden maga felé fordította az
arcát és óvatosan megcsókolta. Gyengédsége mögött
kielégítetlen vágy tombolt.
Kis idő múlva elengedte a lányt és bizonytalan hangon
megszólalt.
– Jobb, ha most fölállsz.
– Akkor engedj el! – suttogta Silje.
De a férfi nem vette el a kezét.
– Istenem, Silje! Már nem bírom sokáig. Kérlek, állj fel!
– Nem tudok. Még mindig fogva tartasz.
Szó nélkül, szívében félelemmel maga mellé emelte a lányt
az ágyra. Keze kioldotta a kötényruhát, amely csendes
suhogással hullott a padlóra. Ugyanezt tette a lány
alsószoknyájával is. Nem fontolt meg előre semmit, szabadjára
engedte eddig kordában tartott ösztöneit.
Silje feltérdelt és feltépte a férfi ingét. Nem kellett
megjátszania magát, félénksége abban a pillanatban eltűnt,
ahogy megérezte a férfiból szabadon feltörő vágyat. Tengel is
felemelkedett, hogy levegye a lányról a blúzt. Ujjai remegtek,
nem volt türelme kivárni a pillanatot.
Silje a férfihoz simult, lassan végighúzta kezét a férfi
hátán, érezte a vállától a derekáig megfeszülő izmok játékát,
miközben elnehezülő testét elöntötte valami kellemes, nedves
meleg. A blúz lassan lecsúszott válláról. Alsóingét már maga
vette le. A férfi vadul felhördült, amikor végre feltárult előtte a
lány meztelen teste.
Tengel, aki még nem ismerte a gyönyört, az ágyra fektette
a lányt, majd szinte önkívületben óvatosan ráereszkedett a
törékeny testre.
Silje ujjai végigcsúsztak a férfi vállán. Érezte a kiálló
csontokat, de ő ezt is szerette. A kutató ujjak egyre lejjebb
siklottak, meg akarták ismerni a férfitestet. Végigsimított
derekán, combján, amely szőrös volt, mint egy fauné. Tengel
fölemelkedett egy pillanatra, hogy fölhúzza a lány térdét, és
akkor Silje megpillantotta férfiasságát. Csak arra tudott
gondolni, hogy nem fogja kibírni. De a férfi akkor már érezte,
hogy a lány fölkészült, képes lesz őt magába fogadni.
A következő pillanatban Silje azt hitte, belehal a
fájdalomba. Beleharapott a férfi vállába, valahogy kénytelen
volt elfojtani a torkából feltörő sikolyt. Kétségbeesésében
menekülni próbált, de már késő volt. Kezét ökölbe szorítva
várta, hogy Tengel elvegye, amit akar, de adjon is. Amióta
először meglátták egymást, erre a pillanatra vártak. Arcán
érezte a férfi kezét. Tengel gyengéden, szeretettel simogatta,
mintha bocsánatát kérné az okozott fájdalomért. Silje kinyitotta
a szemét és kényszeredetten elmosolyodott, így akarván jelezni
a férfinak, hogy tudja, ennek meg kellett történnie.
Szerencsére első együttlétük nem tartott sokáig. Silje látta
a férfi gyönyörét, s ez megkönnyítette számára elviselni a
fájdalmat. Örült a boldogságnak, amit a férfinak adhatott.
Tengel kimerülten feküdt mellette. Sokáig egy szót sem
szóltak, csak lélegzésük hallatszott.
– Mondd, még mindig azt hiszed, hogy kibírnánk gyerek
nélkül? – suttogta a férfi. Hangjában felszabadult öröm
keveredett a félelemmel.
– Nem – mondta Silje, leplezni próbálva elégedettségét.
Csendben feküdt a hátán és hagyta, hogy a férfi magja egyre
mélyebbre és mélyebbre hatoljon testében. Már nem szégyellte
magát.
– Tudod, én mit szeretnék, Tengel?
– Nem.
– Tegyél magadévá még egyszer.
– Őrült vagy, Silje. De megértelek. Kicsit önző voltam.
Hidd el, nem így akartam. – A férfi is a hátára feküdt, kezével
eltakarta a szemét. – Mit tettünk, Silje, Istenem, mit tettünk?
– Csak azt tettük, ami elkerülhetetlen volt.
– Igen. Előbb vagy utóbb be kellett következnie.
– Megbántad?
A férfi felkönyökölt.
– Igen, megbántam, de soha életemben nem voltam még
ilyen boldog. Mit tegyünk, Silje?
A lány hangja nyugodtan, szinte tárgyilagosan csengett.
– Talán az lenne a legjobb, ha visszaköltöznél a kunyhódba
és abban reménykednél, hogy semmi nem történt.
– Nem – mondta Tengel bűntudatosan. Csak most döbbent
rá, mennyire megbántotta a lányt előbbi kijelentésével. – Nem
úgy gondoltam. Eszembe sem jutott, hogy elhagyjalak, csak
éppen minden hidat felégettünk magunk mögött. Furcsán
érzem magam ebben az új helyzetben, de nagyon szeretlek, és
tudom, hogy egymáshoz tartozunk. Nem is magunkra
gondoltam, hanem szerelmünk gyümölcsére.
– Magad mondtad, hogy családodban csak kevesen
részesülnek a gonosz Tengel örökségében. És bár te közéjük
tartozol, én mégsem láttam nálad jobb embert a világon. Azt
hiszem, ez az erő nem mindig jár együtt gonoszsággal. Azok
után, ami történt, remélem nem várod már el, hogy kolduljam a
szerelmed! Miért alázol meg ennyire, Tengel?
A férfi a lány hajába rejtette mosolyát.
– Silje Arngrimsdatter, most ezen a helyen megkérem a
kezed! Te is akarod? Van hozzá elég bátorságod?
– Igen! Igen! Végre megkérdezted! – nevetett a lány is,
mire a férfi boldogan magához ölelte.
Hanna, jutott eszébe Siljének az öregasszony ígérete, most
már nem léphetünk vissza!
Éjjel egymás karjában feküdtek és suttogva beszélgettek,
amíg a gyerekek aludtak. De nem érintették meg egymást.
Siljének még mindig fájdalmai voltak. Mozdulni sem tudott
anélkül, hogy ne fájt volna valahol.
– Mondd, Silje – kérdezte komolyan a férfi –, jól érzed te
itt magad? Mert néha nem úgy tűnik.
Silje nem válaszolt rögtön.
– Boldog vagyok, mert te is itt vagy velem. És én
mindenhová követni akarlak. Itt biztonságban vagyok, odakinn
csak nyomorúság és szenvedés várna rám. Élvezem az
otthonteremtés minden pillanatát. Eldrid jó barát, de a
többiekkel sajnos nem sok köt össze. Néha bezártnak érzem
magam és vágyom a szabadság után, amit csak a külső világ
adhatna meg számomra. Sokat gondolok az öreg Benedekre,
Gretére és Mariára és a többiekre, akiket a majorban ismertem
meg. Aggódom értük. Gyakran eszembe jut Dag anyja,
Charlotte Meiden is. Nem akarok találkozni tele, egyszerűen
csak sajnálom és érdekel, hogy mi lehet vele.
– Ezt már nem értem. Nyilván egy nő számára könnyebb
elképzelni, mi mehet végbe benne.
– Remélem, nem bántottalak meg.
– Egyáltalán nem. Körülbelül erre a válaszra számítottam.
– És te, Tengel? Te boldog vagy itt?
A férfi felsóhajtott.
– Amióta te idejöttél, kezdem megtalálni a nyugalmam.
Még akkor is, ha ez a völgy nem mindig a boldogságot
jelentette számomra. De most, hogy már ilyen szorosan
egymáshoz tartozunk, bevallhatom, mindig arra vágytam, hogy
megismerjem a külső világot. Kamaszkoromtól kezdve.
Türelmetlen vagyok. Lenni akartam valaki, nem csak egy
egyszerű parasztfiú. De a magamfajtának nem sok lehetősége
adódik. Állandóan az a veszély fenyeget, hogy
boszorkánysággal vádolnak. Ha pedig semmit nem tudnak
rólam, a külsőm riasztja vissza az embereket. Tavaly
Trondheimben azért akasztottak fel egy férfit, mert dongalábú
volt. Azt tartják, ez annak a jele, hogy valaki az ördöggel
cimborál.
– Kérlek, Tengel, ne mesélj nekem ilyeneket. Egészen
belebetegszem.
– Bocsáss meg, tapintatosabb is lehettem volna. A
türelmetlenségemnek más oka is van. Néha megszólal bennem
egy hang és azt mondja, hogy vár még rám valahol egy másik
élet, amely más lesz, mint itt a völgyben. Hogy hírnevet fogok
szerezni magamnak.
Silje közelebb bújt a férfihez és beszívta bőre illatát.
– Ez olyasmi, mint amikor az üvegablakból jósoltál?
– Igen. És te is benne vagy…
– Miért nem folytatod?
– Túl merészek a vágyaim.
Silje felkönyökölt és a sötétben megpróbálta kifürkészni a
férfi vonásait.
– Idefigyelj, Tengel!
– Jó, jó – mondta nevetve a férfi. – Rád is más sors vár,
olyan, amire nem is gondolnál.
– A külső világban?
– Igen. De most veszélyesnek érzem, hogy elhagyjuk a
völgyet.
– Mi mindent tudsz!
– Tulajdonképpen nem. Hanna sokkal többet tud nálam. Ő
többet lát. Nekem csak sejtéseim, megérzéseim vannak
néhanapján. De rájöttem, hogy jobb, ha hallgatok a
„megérzéseimre”. Nem. Nekem nincs elég erőm.
Silje kételkedett az utolsó mondat igazságában.
– Eldrid azt mondta nekem, hogy gyermekkorodban tettél
néhány olyan dolgot, amelyekre nem szívesen emlékszik-
vissza.
– Eldrid jobb ha hallgat! Emlékszem, hogy néha
megharagudtam emberekre. Olyankor kiderült, hogy képes
vagyok ártani nekik… Mi van veled, Silje? Miért rémültél meg
ennyire?
– Ó, Tengel! Soha nem akartam elmondani neked! De
Sollal is valami hasonló történt, még Benedek házában.
– Miket beszélsz?
Silje elmesélte mi történt Abelone fiával, amikor az
megfenyegette őket. Beszélt Sol dühéről, ahogy az ajtóban állt,
és aztán gyorsan elszaladt, amikor a fiú megvágta magát.
Beszélt arról is, hogy a fiú azt állította, megbabonázta a
kislány. Elmondta, milyen különös fény villant Sol szemében,
amikor rátalált a szomszéd szobában.
Tengel magába roskadt.
– Miért nem mondtad el hamarabb?
– Mert nem akartam, hogy feleslegesen izgasd magad. Én
pedig nem nagyon hittem az egészben. És te, neked mi a
véleményed?
– Hogy mi a véleményem? – kérdezett vissza a férfi. Olyan
erővel szorította ökölbe a kezét, hogy csontjai ropogtak. –
Pontosan ugyanez történt velem is gyerekkoromban.
Emlékszem, milyen büszke voltam a képességeimre…
– De te megváltoztál.
– Igen. És bízzunk benne, hogy majd Sol is képes lesz
megzabolázni az erejét!
Silje a mennyezetet bámulta. Sol egészen más volt, mint
Tengel. Nyoma sem volt benne a férfi lelkiismeretének és
felelősségérzetének. A kislány nagyon sokszor rosszalkodott,
sőt néha gonoszkodott.
Még csak kisgyerek, sokat változhat.
– Most legalább ketten tudjuk – mondta határozottan –,
együtt biztos könnyebb lesz leküzdeni a feltámadó gonoszt.
– Hálát adok az Istennek, hogy nekem adott téged, Silje.
 14. fejezet

A rövid tavasz után gyorsan beköszöntött a nyár. A

Jéghegyek Népének völgye teljes szépségében tárult fel Silje
előtt. Most már értette, mi köti ide ezeket az embereket. Ő is
megszerette a hegyeket, a naplementéket, a nyírfakéreg illatát
és a tópartot.
Még soha nem érezte magát ilyen boldognak. A fejedelem
összeadta őket. A szertartás rendkívül egyszerű volt. A
fejedelem nem titkolta, mennyire meglepte, sőt megdöbbentette
Silje választása. Azt hitte, a lány Heming eltűnése miatti
bánatában ment Tengelhez. Az apa még csak nem is sejtette, fia
miért távozott olyan hirtelen, felvilágosítani pedig senki nem
merte. Ez volt az első eset, hogy a völgy lakói közvetett módon
Tengel mellé álltak, ami Siljét örömmel töltötte el.
Most már törvényesen is Tengel felesége volt. Végre
örömét lelte a házimunkában. Felszántották és bevetették a ház
körüli földeket és azt is, ami a falun kívül terült el.
Állatokat nem tartottak. A tehénistálló nem volt túl jó
állapotban, és Siljének a gyerekekkel is törődnie kellett. Inkább
Eldridnek segítettek többet. Sol kapott egy kismacskát
Eldridtől. Tengelt aggasztotta, hogy a kislány éjfekete kölyköt
választott. A kismacska és Tengel lova volt az összes
háziállatuk.
Annak ellenére, hogy Tengel napközben nyugodtnak és
boldognak tűnt, gyakran előfordult, hogy éjszaka
lidércnyomásos álmok gyötörték. Pedig régebben azt állította,
hogy nem szokott álmodni! Amióta összeházasodtak,
meztelenül aludtak a báránybőr alatt, ez volt a szokás. Ha
Tengel fölriadt álmából és homlokát hideg veríték verte ki, a
sötétben a lány keze után kutatott. Ilyenkor még mindig
kételkedett abban, hogy Silje valóban vele van.
– Silje – suttogta ilyenkor. – Ne hagyj el engem!
És ő megvigasztalta. Egészen közel bújt hozzá és addig
simogatta, amíg el nem felejtette szörnyű álmát. Ha a férfi teste
még ezek után is reszketett, megnyitotta előtte ölét.
Silje, mint sok más asszony, hamarosan belátta, hogy a
testi harmónia legalább olyan fontos, mint a szellemi. Éjszakai
együttléteik során mindketten gyöngéden szerették egymást, és
Silje egyre tökéletesebb gyönyört érzett. Amikor Tengel látta,
hogy boldoggá és felszabadulttá tette a lányt, immár
megnyugodva aludt el Silje karjaiban. Ez a testhelyzet felettébb
kényelmetlen volt a lánynak, és sokáig tartott, mire sikerült
kicsusszannia a nehéz férfitest alól és kényelmesen
elhelyezkednie a maradék helyen.
Majdnem úgy történik minden, mint az álmomban,
gondolta, a testemet használom arra, hogy a férjemben feléledő
gonosz indulatokat más irányba tereljem. De miért ennyire erős
bennem a hajlam az érzékiségre? Miféle sötét ösztönök
hajtanak? Nem vagyok értékesebb annál, hogy csupán egy férfi
vágyainak tárgya legyek? Talán a bizonytalanságom az oka?
Attól félek, hogy másként nem tarthatom meg? Szomorú lenne.
Egyre többet érintkeztek a falubeliekkel. Miután Silje
feleségül ment Tengelhez, a parasztok egyre nagyobb
bizalommal voltak a férfi iránt. Már szóba mertek elegyedni
vele, beszélgettek, eltréfálkoztak. De azért valami félelem
mindig ott csillogott a szemük sarkában, és készek voltak arra,
hogy veszély esetén azonnal odébb álljanak.
Eldrid élete is újból kitavaszodott. Fölbátorodva Silje
példáján, aki bátran összekötötte életét a gonosz Tengel egyik
leszármazottjával, igent mondott a kérőnek, aki már régóta
szerette volna feleségül venni. Szent-Iván napja táján össze is
házasodtak.
Eldrid férje éppen úgy, mint Silje, a várnagy emberei elől
menekült a hegyek közé. Már régóta élt közöttük. Silje örült
barátnője boldogságának. Legalább nem kell többé olyan
keményen dolgoznia, és lesz, akivel megoszthatja öreg
napjainak magányát. Már attól sem kellett tartania, hogy
gyermeke lesz, így biztos lehetett abban, hogy nem adja tovább
a gonosz örökséget.
Siljének annyi dolga volt az utóbbi időben, hogy csak
lopva tudott leülni a szövőszékhez. De Tengel jelenléte
kárpótolta mindenért. Megmutatta neki és a gyerekeknek a
környék legszebb helyeit. A kirándulások alatt tüdejük megtelt
friss levegővel és arcuk sem volt már olyan téliesen sápadt.
Tengel egy hátára erősített zsákban vitte a kisfiút, Sol pedig
mellettük baktatott, kiscicáját egy kosárban cipelve. A kislány
egyre inkább lehiggadt. Ritkultak rosszindulatú kitörései. Silje
és Tengel fellélegezhetett egy időre.
Néha azonban alaposan rájuk ijesztett. Egy alkalommal a
környékbeli vízeséshez kirándultak. Sol tekintete elrévült.
– Egy halott asszony – suttogta.
Tengel odaugrott hozzá.
– Honnan tudod ezt? Már vagy húsz éve annak, hogy a
szerencsétlen leugrott a szakadékba!
Más alkalommal, amikor a hegyek között jártak, a kislány
egyszer csak kétségbeesetten rohant oda hozzájuk.
– Menjünk haza! – kiabálta. – Gonosz embert láttam a fa
alatt! – Szeme vadul csillogott.
Hasonló furcsaságok máskor is történtek, de sem Tengel,
sem Silje nem talált magyarázatot rájuk.

Elmúlt a nyár, egyre hidegebb és sötétebb lett. Az ősz

csalhatatlanul közeledett. Silje lefogyott, elment az étvágya,
bőrén barna foltok jelentek meg. Tengel úgy tervezte, hogy
meglátogatja Benedeket, de lemondott utazásáról.
Maga helyett a kocsist küldte el, aki hamarosan
visszaérkezett azzal, hogy a birtokon rendben mennek a
dolgok, de Abelone továbbra is megkeseríti a többiek életét.
Boldogok voltak, amikor elmesélte nekik, hogy
összeházasodtak. Sok szerencsét kívántak az új élethez és egy
nagy csomagot küldtek telis-teli jobbnál-jobb falatokkal, meg
ruhákkal a kicsiknek.
– Bárcsak tehetnénk értük valamit! – mondta Silje
együttérzően. – Legalább módunkban állna kitenni Abelone
szűrét!
– Igazad van. De most semmit sem tudok tenni. Melletted
kell maradnom – mondta határozottan Tengel.
Silje kinézett az udvarra, ahol a füvet már megcsípte a dér.
Gyorsan becsukta az ajtót, nehogy kiszökjön az a kevés meleg,
amit a tűzhely adott.
– Félek, Tengel. Nem értem, mi történik velem.
A férfi figyelmesen nézte feleségét, jól tudta, hogy milyen
baj gyötri Siljét.
– Már régóta nem utasítottál vissza női bajokra hivatkozva.
Silje elgondolkodott.
– Igen. De annyi más dolgom volt, hogy nem is
gondoltam… Ó, Tengel! – Szinte kővé dermedt a felismeréstől.
– Hát persze! Ez hamarabb is eszembe juthatott volna. Amikor
kimaradtak a… Már nyár elején furcsán éreztem magam.
Tengel aggodalmas képet vágott.
– Én is tartottam tőle, de nem mertem beszélni veled erről.
Mikor történhetett?
Silje megpróbált utánaszámolni, de rájött, hogy képtelen
pontosan megmondani. Nem figyelt eléggé, amikor kellett
volna.
– Talán áprilisban – mondta bizonytalanul.
Tengel asszonyára nézett.
– Ha gondolod, …nekem van hozzá hatalmam, hogy…
megakadályozzam a… Szóval van egy szer, ami…
Nem maradt ideje befejezni, mert Silje dühösen ráförmedt.
– Csak azt próbáld meg!
 – És mi lesz akkor, ha egy kis szörnyet hordozol a szíved
alatt?
– Még hogy szörnyet! Talán te szörny vagy? Esetleg Sol?
Vagy Eldridre, netán Sunnivára gondolsz? Elment a józan
eszed! Igen, láttam néhány rokonodat a völgyben: de azt
hiszed, az talán megijeszt? Ha elhajtod a gyereket, soha többé
nem látsz viszont.
Kicsit elragadtatta magát, de érezte, hogy most keményen
kell fellépnie a férfival szemben.
Tengel becsukta a szemét és lenyelte a fenyegetést.
– Úgy lesz, ahogy akarod – mondta, de egyáltalán nem
derült jó kedvre. Nem várta örömmel a gyermek érkezését.
Éjszakákon át álmatlanul feküdt felesége mellett, fejében
gyötrő képek kergették egymást. Ezt látva Siljét egy ideig
furdalta a lelkiismeret. Volt olyan pillanat, amikor azt hitte,
rosszul döntött. De ha jobban belegondolt, tudta, hogy helyesen
választott.
Tengel hallgatag volt, Silje pedig sokszor érezte rosszul
magát. Látszott rajta, hogy néha iszonyú fájdalmai vannak, de
soha egy panaszos szó el nem hagyta ajkát. Hálás volt, ha a
férfi a keresztcsontjára tette forró kezét. Ilyenkor enyhült a
testét gyötrő fájdalom.
Ez a büntetés azért, ha az embernek nincs körte alakja.
Erről eszébe jutott Benedek és az emlékezetes
festményhistória. Legalább derült rajta egy kicsit. A széles
csípőjű asszonyok biztosan könnyebben kihordanak egy
gyereket.
A szeles őszt kemény tél követte. A hó is hamarabb leesett,
és karácsony táján elviselhetetlenül hideg lett. Alig mozdultak
ki a házakból, a hó már-már a házak tetejéig ért. Az egyetlen
kijáratot a melléképületekhez ásott alagút biztosította.
Egy öregember megfagyott a háza udvarán, de nem tudták
eltemetni, mert a föld kőkeményre fagyott. Tetemét betakarták
és várták a tavaszi olvadást, hogy búcsút vehessenek tőle. Az
egyik fiatal fiúnak vadászat közben lefagyott a lába. Üzentek
Tengelért, hogy jöjjön segíteni. Silje soha nem kérdezte, mi
történt, ha Tengel gyógyítani ment valahová, de azt észrevette,
hogy ilyenkor mindig feldúltan tér haza.
Egyre fogyott az élelmük, pedig még messze volt a tavasz.
Megpróbáltak beosztóbbak lenni, ami elég nehezen ment, mert
Siljének rendesen kellett táplálkoznia. Dag olyan fürgén
mászott, mint a csík, és a bútoroknak meg a falnak
támaszkodva járni is tudott már. Nem volt olyan élénk, mint
Sol, de szívesen szétrámolt mindent, amit csak lehetett. Silje
már nem hagyhatta Eldridre a gyerekeket, mert egyre nehezebb
volt rájuk figyelni. Dag lába sajnos egy kicsit görbe volt, ami
nagyon bántotta Siljét, mert gyakran meglazította Dag pólyáját.
Tengel szerint azonban ez vagy a rossz, vagy a hiányos
táplálkozás következménye lehetett.
Siljére ismét rátört a furcsa érzés, amit a völgybe
érkezésekor érzett először. A nehézségek nem kedvetlenítették
el, de elkeseredett annak láttán, hogy mennyire tehetetlenek a
természettel szemben. Bezártnak érezte magát és állandóan
hatalmába kerítette valami meghatározhatatlan dologtól való
félelem.
Beszélt Tengelnek is szorongásairól, de ő csak annyit
mondott, hogy a szorongást is őse hagyta örökségül a völgy
lakóira.
Silje nem hitt neki.
Karácsony előtt elment Hannához és Gimarhoz. Vitt nekik
egy kevés élelmet, amit nagynehezen még tudtak nélkülözni.
Mindez a nagy hóesés előtt történt. Bekopogott az ajtón, és
letette a küszöbre a kis csomagot. Miután meggyőződött arról,
hogy Grimar kijött érte, hazaindult.
Aztán egy késő márciusi napon, amikor a nap már egyre
erősebben sütött, váratlanul megindultak a fájások.
Eldrid magához vette a gyerekeket, néhány asszony pedig
Silje segítségére sietett. Tisztában voltak vele, hogy nehéz
szülés lesz. Tengel vigasztalni próbálta feleségét.
Gyógynövényfőzettel itatta, ami felmelegítette a reszkető testet
és némileg a fájdalmat is enyhítette. A legnagyobb titokban
még ráolvasással is próbálkozott. De nem történt semmi. Két
nap múlva már komolyan aggódni kezdtek. Silje látta Tengel
arcán, milyen gondolatok járnak a fejében. A férfi soha nem
tudta feledni, hogy túlságosan széles válla okozta anyja halálát.
Silje kimerülten feküdt az ágyon. Szemei karikásak voltak,
homloka és halántéka verejtéktől gyöngyözött. Képtelen volt
már a szülőszéken ülni, minden ereje elhagyta.
Elkínzottan nézett körül a szobában.
– Szomjas vagyok – nyöszörögte kiszáradt szájjal.
Felemelték a fejét és belécsepegtettek egy kis vizet.
Silje visszahanyatlott párnáira.
– Hívjátok ide Hannát – suttogta.
Tengel megrémült.
– Elment az eszed?
Az asszonyok keresztet vetettek.
– Ki tudja rajta kívül világra segíteni a gyerekemet? –
kérdezte. – Meg fog halni, Tengel!
És vele együtt te is, gondolták körülötte mindannyian.
– Várunk még egy kicsit – hangzott a férfi bizonytalan
hangja a félhomályban. – Talán nélküle is boldogulunk.
De semmi nem változott, hacsak az nem, hogy Silje még
jobban elgyöngült. Lámpát gyújtottak, amit különben ritkán
használtak, és Silje köré telepedtek. Úgy viselkednek, mintha
már halott lenne, mérte végig Tengel az asszonyokat. Minden
tudása cserbenhagyta, nem tudta, mitévő legyen.
Legnagyobb meglepetésére kinyílt az ajtó. Mindenki abba
az irányba nézett, ahonnan a zaj érkezett. Hanna állt a
küszöbön. Az asszonyok rémülten felsikoltottak és bezárkóztak
a gyerekek hálószobájába.
– Silje, hívtál, és én eljöttem – mondta a vénséges vén
öregasszony.
 Még Tengel is elszörnyedt a látványtól.
– Menj ki, te mihaszna, ez már meghaladja a te erődet. És
tartsd távol azt a sok szájtátó asszonyt is! – szólt rá Hanna.
Tengel már indult is az ajtó felé.
Silje félelemmel a szívében nézte a dagadt lábain ágya felé
csoszogó alakot. Álmában sem látott még ilyen szörnyűségeset.
Most legalább megértette, miért félt annyira Tengel utódot
nemzeni.
– Örülök, hogy ismét látlak, Hanna anyó – mondta
remegve.
Tengel megfordult. Mi az, hogy „ismét látlak”? Csak
nincsenek Siljének titkai?
De már nem volt ideje, hogy bármit is kérdezzen, mert
Hanna kiparancsolta.
Ha az öregasszony nem ebben az elzárt völgyben élne, már
rég megégették volna, gondolta Silje. Mert boszorkány volt, az
biztos, mégpedig a legrosszabbik fajtából. Haja szürke, szeme
dülledt, beesett száján ördögi mosoly. Ruhája rongyosan lógott
róla. Siljének akaratlanul is az jutott eszébe, hogy az asszony a
temetése óta ebben a ruhában van. Nem tudott szabadulni ettől
a furcsa gondolattól. Bőre hol betegesen sárga, hol piszkos
szürke volt a mosdatlanságtól. Szeme színe akár Tengelé, csak
halványabb változatban. Szemhéján már összeaszott a bőr,
sötét pillantása égetett, hogy Silje úgy érezte, keresztüllát rajta.
Fejét előreszegte, akár egy támadásra kész állat.
Silje rosszul lett. Nem tudta, hogyan lesz képes undorát
leplezni.
– Hadd nézzelek meg közelebbről – mondta a tiszta hang.
– Lássuk, miért nem akart kibújni ez a leányka.
– Leányka? – ismételte Silje tágra nyílt szemekkel. –
Tudod, hogy…?
– Még szép hogy tudom! Ne félj tőlem, már többször
segítettél rajtam, most én következem! Azt hiszem, mind a
ketten szeretnénk, ha élve születne meg, ugye?
 Silje bólintott. Abban a pillanatban újra beállt a fájás.
Hanna megcsóválta iszonyú fejét.
– Hát, nem lesz olyan egyszerű. Először erőt kell
gyűjtened, mert ami ezután következik, kiszív majd belőled
minden életet, kislányom. Ez a Tengel! Az anyja miatta halt
meg, te pedig…
A boszorkány rongyai közt keresgélt. Silje mélyet lélegzett
és megpróbált elfeledkezni az öregasszony ruhái alól áradó
szagról és göcsörtös kezén a ráncokról.
– Na végre… hol találok vizet?
Silje rámutatott a kannára. Hanna vizet mert a merítő
kanállal, majd valami fehéres port szórt bele.
– Idd meg, hogy bírja a szíved.
Silje reszkető kézzel fogta meg a kanalat. Felnézett
Hannára, pillantása olyan volt, mint egy megsebzett állaté.
– Segíts nekem – suttogta.
A boszorkány bólintott.
– Eddig még soha senki nem kérte hiába Hanna segítségét.
Menni fog.
Silje nem volt ennyire biztos a sikerben, de hálás volt a
segítségért.
Hanna újabb port halászott elő rongyai közül. A
zöldesszürke pornak borzalmas szaga volt. Silje orrlyukai
kitágultak és tiltakozva húzta el fejét.
– Nyeld le, ez megpuhítja a kemény csontokat.
Silje nem mert ellenkezni. Ösztönei azt súgták, hogy ne
kérdezze meg, mit tartalmaz a por. Ebben már más is volt a
növényeken kívül.
– Úgy, úgy. Most várunk egy kicsit. Jobb lett volna, ha a
székben ülsz, de nem hinném, hogy képes vagy rá.
Csend telepedett a szobára.
– Ó… nem!
Silje testébe metsző fájdalom hasított. Mintha egy
üvegkorsó tört volna össze benne és szilánkjai most húsába
hatolnának vagy mintha valami maró anyagot öntöttek volna
bensőjébe. Látta, hogy Hanna ajkai mozognak, és hogy teste
fölé köröket rajzol.
Újból megindultak a fájások, de most leírhatatlan erővel
törtek Siljére. Felordított, érezte, hogy lassan elsötétül körülötte
minden.
Most meghalok. Irgalmas Isten, meghalok! A gyerek
világra jön, élve vagy halva, de én meghalok! Ez a sátánfajzat!
Csak a gyereket akarta megkaparintani, engem pedig
feláldoz…
Még érezte, hogy Hanna öreg keze a testéhez ér. Aztán
meghallotta a hangját, amint varázsigéket mormol.
– Belial, Athys, Kybele, Rebo, Apollyon, Lupus Astarot…
Mintha démonokat szólongatna, gondolta kábultan Silje.
Csak démonokat ne, ne hívj démonokat a Jéghegyek Népének
völgyébe. Láttam már felszállni a démonokat a hegyek fölött.
De most elnyerem méltó büntetésem, egy démon volt a
szeretőm és teáltalad szereztem meg.
És ezután minden megszűnt.

Lassan, lassan sikerült kimásznia egy sötét kútból.

Hangokat hallott. De minden olyan távolinak tűnt.
A hangok egyre közelebb jutottak hozzá. Felismerte az
egyik parasztasszony hangját. Azt mondta, hogy hihetetlenül
kicsi és gyenge.
– Legyintsd meg a fenekét, buta liba! – Ez Hanna volt. –
Vagy dugd az ujjad a szájába!
– Kiről beszélnek? – csodálkozott Silje.
Homlokán valami meleget érzett. Tengel keze. Majd
meghallotta a férje hangját.
– Silje, Silje! Gyere vissza hozzám!
Megpróbálta elmagyarázni, hogy él, de nem sikerült.
Mintha megbénult volna.
 Gyenge csecsemősírás. Csak nem Dag van itt? Nem, ő
sokkal erőteljesebben sír. Vagy valami erdei kísértet? Akkor
hallott utoljára ilyen sírást, amikor Dagot megtalálta az
erdőben. Csak egy újszülött hangja lehet.
Újszülött? Akkor Tengel és az ő kicsi lánya… hát mégis
életben maradt?
– Milyen kicsike – mondta ismét az asszony. –
Szerencsétlen nem sokáig fog élni.
Végre visszatért belé annyi erő, hogy ki tudta nyitni a
szemét. Homályosan látott.
– Tengel – suttogta.
– Hála neked, Uram! – hallotta a férfi hangját. Lassan,
óvatosan végigsimított Silje homlokán, a halántéka felé.
Szerette volna látni a gyereket, de félt is a találkozástól.
Még nem volt elég erős.
– Hanna adott nekem valamit – mondta Tengelnek. –
Azonnal hatott.
– Sajnos nem azonnal. Utána még jó ideig küzdöttél az
életedért.
Silje elhallgatott.
– Fáj, nagyon fáj, mintha darabokra téptek volna.
Hanna a tűznél térdelt, alakja az ugrásra készülő
ragadozóra emlékeztetett. Hirtelen hátrafordult.
– A feleségednek nem való a szülés, Tengel!
– Azt akarod mondani, hogy a kislány az első és utolsó
gyerekünk?
– Hát jó lenne, ha így lenne – morfondírozott az
öregasszony. – De nem hiszem, hogy képes lennél
megtartóztatni magad a feleségedtől.
Silje és Tengel lopva egymásra néztek, és elmosolyodtak.
A férfi könnyezett, hiába is próbálta volna leplezni. Siljét
meghatotta a férfi viselkedése.
– Látok néhány érdekes dolgot a tűzben – szólalt meg
egyszer csak Hanna. – Tőletek származik majd…
 – Micsoda? – kérdezte Tengel, amikor a boszorkány
elhallgatott. Tovább adjuk a… gonosz örökséget?
– Azt is. Azt is. De én nem erről beszélek. Egyszer a
jövődről kérdeztél, Silje. Most látom a jövődet. Ti lesztek a
Jéghegyek Népe. Ti és senki más.
– Ezt nem értem – szólt közbe Tengel. – A völgyben
mindenki ehhez a néphez tartozik.
Hanna nevetett.
– Úgy lesz, ahogy mondom. – A gyerekekben, akiket
felnevelsz, még sok örömed lesz, Silje. De sok bánatod is.
Most pedig egy… nem, ezt nem értem. Egy csoport fát látok.
– Egy fasort? – kérdezte csodálkozva Silje. – Hisz ez
lehetetlen.
Hanna nem figyelt rájuk, a parazsat bámulta.
Tengel felállt, hogy átvegye a parasztasszonytól a
bepólyált gyereket.
– Akarod látni? – kérdezte Siljét, hangjában apai büszkeség
csengett.
– Ő is…?
– Nem, tőle nem kell félned. Neki nem lesz ereje – hallotta
a tűz mellől Hanna hangját.
Silje megkönnyebbülten lélegzett fel. Ránézett a gyerekre
és megdöbbenve látta, mennyire gyámoltalan és menynyire
elkékült szegényke.
– Aranyos – mondta minden meggyőződés nélkül és nyelt
egyet. – Vajon ilyen vörös marad a haja?
– Nem lesz vörösebb, mint a tiéd – nevetett Tengel.
Máris szereti a gyereket, pedig mennyire nem akarta. Én
pedig, aki megszenvedtem érte, még túl fáradt vagyok ahhoz,
hogy bármit is érezzek, gondolta Silje.
– Mi legyen a neve? – kérdezte a másik asszony, aki eddig
csendben álldogált a sarokban. Félt közelebb menni Hannához.
Silje észrevette, hogy Hanna lassan felemelkedik.
– Olyan kicsike és olyan szerencsétlen – mondta Tengel –,
meg az is eszembe jutott, amit Dag névadásáról meséltél. Azt
mondtad, hogy legyen a neve Liv, azaz Élet, ha kislány.
Emlékszel még erre?
– Igen.
Tengel folytatta.
– Ezért szeretném, ha Livnek hívnánk. De kell adnunk neki
még egy nevet, mint a két másik gyereknek is.
A boszorkány lélegzetét is visszatartva figyelt.
– Legyen a teljes neve Liv Hanna – mondta Silje váratlanul
szilárd hangon.
Tengel elborzadva nézett rá, de hangja már tisztán
csengett, amikor megszólalt.
– Liv Hanna legyen hát a neve.
Hanna gyorsan kotorászni kezdett a parázs közt. Ajkairól
furcsa kántáló dallam szállt fel. Hogy ez mi volt, senki nem
tudta volna megmondani. Varázsének, ráolvasás? Silje viszont
megérezte a magányos, kitaszított öregasszony dallamon
keresztül áradó büszkeségét. Tudta, hogy a gyermekéről
énekel, és biztos volt benne, hogy nem a gonosz erőket
szólongatja pogány énekével.
 A sorozat Átkos örökség című második
kötete június 7-től kapható a hírlapárusoknál
és a HÍRKER egyéb árusítóhelyein.
A további kötetek hathetenként jelennek meg.
 CESAM Publishing Ltd.
Budapest VI.,
1063 Kmety György u. 18.