VILÁGSIKEREK

Douglas Preston -
Lincoln Child
A megtalált
ereklye

PROLÓGUS
 1. fejezet
Az Amazonas-
medence, 1987.
szeptember

Déltájban a Cerro Gordo

csúcsát betakaró fellegek lassan
odébb sodródtak, majd
szertefoszlottak. Az esőerdő
lombozatán át Whittlesey
megpillantotta az aranylóan
megcsillanó napfényt. Állatok
ugrándoztak és rikoltoztak a feje
fölött - valószínűleg pókmajmok
lehettek -, egy alacsonyabb ágról
pedig fülsértő rikoltással csapott le
egy arapapagáj.
Whittlesey megállt egy kidőlt
jakarandafa mellett, és megvárta,
amíg Carlos, izzadó teherhordója is
beérte.
- Itt megállunk - szólt oda neki
spanyolul. - Baja la caja. Tedd le a
ládát.
Whittlesey letelepedett a
kidőlt fatörzsre, és lehúzta jobb
lábáról a bakancsot meg a zoknit.
Rágyújtott egy cigarettára, és
parázsló végét odatartotta a
lábszárát és a bokáját ellepő
kullancsokhoz.
Carlos lerakta a vállán cipelt
régi katonai hátizsákot, amelyhez
egy faládát erősítettek.
- Nyisd ki, kérlek - utasította
Whittlesey.
Carlos letekerte a köteleket,
kikapcsolt néhány kis rézcsatot, és
levette a láda tetejét.
A láda belsejét egy csak
errefelé honos növény megszárított
leveleivel bélelték ki. Whittlesey
félrekotorta a leveleket, amelyek
alól néhány kisebb tárgy bukkant
elő, egy fatáblás növénygyűjtő,
valamint egy foltos fedelű,
bőrkötésű napló. Egy pillanatig
habozott, majd vászonzubbonyának
mellzsebéből előhúzott egy
kisméretű, gyönyörűen faragott
szobrocskát, amely egy állatfigurát
ábrázolt. Méregette a tenyerében,
és ismét megcsodálta a finom művű
faragást és szokatlanul nehéz súlyát.
Aztán vonakodva belehelyezte a
ládába, majd mindent jól
betakargatott a levelekkel, és
visszahelyezte a láda tetejét.
Egy összehajtogatott, üres
papírlapot vett elő a hátizsákjából,
és szétteregette a térdén. A
zsebéből kihalászott egy ütött-
kopott arany töltőtollat, és írni
kezdett:

Felső-Xingu
1987. szeptember 17.
Kedves Moncague!
Úgy döntöttem, Carlost
visszaküldöm az utolsó ládával, és
egyedül megyek tovább, hogy
megkeressem Crockert. Carlos
megbízható ember, és nem
kockáztathatom, hogy a láda
elvesszen, ha velem történne
valami. Külön felhívom a
figyelmedet a sámánkereplőre és a
többi rituális tárgyra.
Meglehetősen különlegesnek
tűnnek. A legjelentősebb azonban
az a kis szobor, amelyet ezen a
környéken találtunk egy elhagyott
kunyhóban - ez a bizonyíték,
amelyet kerestem. Jól
megfigyelhetők rajta az eltúlzott
méretű karmok és a hüllő-
jellegzetességek, és annak a jeleit
is látni, hogy az állat két lábon is
tud járni. A kothoga törzs igenis
létezik, és a Mbwun nevű
szörnyről szóló legendák nem
pusztán a képzelet szüleményei.
Az út során készített összes
feljegyzésem ebben a naplóban
található. Arról is beszámolok
benne, miért bomlott fel az
expedíció, amiről gondolom, már
amúgy is tudsz, mire ezt
megkapod.
Whittlesey megcsóválta a
fejét, amikor eszébe jutott az előző
nap lejátszódott jelenet. Az az
idióta Maxwell… Semmi sem
érdekelte, csak hogy épen
eljuttassa a múzeumba a
példányokat, amelyekre
rábukkant. Whittlesey magában
nevetett rajta. Még hogy
megkövesedett tojások! Nem
voltak azok mások, csak
valamiféle növény értéktelen
magvai. Maxwellnek inkább
paleobiológusnak kellett volna
mennie, nem pedig
antropológusnak. Milyen ironikus,
hogy miután a többiek
összecsomagoltak és otthagyták,
alig egy kilométerrel odébb
Whittlesey is rábukkant saját
fontos leletére.
Maxwell elment, és többiek is
vele tartottak, csak Carlos és
Crocker, a két teherhordó maradt
Whittlesey-vel. És most már csak
Carlos van itt.

Whittlesey folytatta a
levélírást:

Használd fel a jegyzeteimet

és a leleteket belátásod szerint, de
segíts abban, hogy
visszaszerezzem jó hírnevemet a
múzeumban. És legfőképpen erre a
szobrocskára vigyázz Meg vagyok
győződve róla, hogy
felbecsülhetetlen értéke van a
kultúrantropológia számára.
Tegnap fedeztük fel egy
véletlennek köszönhetően. Úgy
tűnik, ez lehet a Mbwun-kultusz
központi ereklyéje. Annak azonban
nem találtuk semmi nyomát, hogy
a környéken emberek élnének,
amit meglehetősen furcsának
találok.

Whittlesey abbahagyta az
írást. A szobrocska felfedezésének
körülményeiről nem számolt be
részletesen a feljegyzéseiben. Még
most sem szívesen idézte fel az
emlékét, az agya mintha tiltakozott
volna az események felidézése
ellen.
Ha Crocker nem tér le a
kitaposott útról, hogy jobban
szemügyre vegyen egy
jakamármadarat, akkor soha nem
fedezik fel a rejtett kis ösvényt,
amely meredeken vezetett lefelé a
mohával borított sziklafalak között.
Egyszer csak egy durván
összetákolt kis kunyhóhoz értek,
amely félig eltemetve bújt meg az
ősi fák között a nyirkos kis
völgyben, ahová alig jutott el a
napfény. Két botocudo törzsbeli
vezetőjük, akik többnyire megállás
nélkül fecsegtek az anyanyelvükön,
most hirtelen elnémult. Amikor
Carlos kifaggatta őket, egyikük
motyogott valamit arról, hogy a
kunyhónak van egy őrzője, és átok
sújt mindenkit, aki behatol titkos
belsejébe. Whittlesey ekkor hallotta
tőlük először a kothoga szót.
Kothoga. A titokzatos, elveszett
törzs…
Whittlesey meglehetősen
szkeptikus volt. Hallott már olyat
máskor is, hogy a bennszülöttek
mindenféle átkot emlegetnek -
többnyire azért, hogy aztán
magasabb bért csikarjanak ki. Most
azonban úgy tűnt, valóban félhettek
valamitől. Mire előbújtak a
kunyhóból, két bennszülött
vezetőjük elpárolgott.
Aztán egyszer csak előbukkant
az erdőből egy öregasszony.
Valószínűleg a yanomamo törzshöz
tartozott, nyilvánvalóan nem
kothoga volt. De ismerte őket,
találkozott is velük, és ő is szörnyű
átkokról mesélt. Aztán ahogy jött, el
is tűnt a dzsungelben, olyan fürgén,
mint egy fiatal jaguár, nem pedig,
mint egy hetvenéves öregasszony.
Ezután alaposabban is
megvizsgálták a kunyhót.
Whittlesey félt felidézni magában
az emlékeket. A kunyhó két oldalán
két egyforma kőasztal állt,
mindegyiket ugyanolyan faragás
díszítette: egy két lábon ágaskodó
állat képe, amely egy
felismerhetetlen dolgot tartott a
karmai között. A kunyhó mögött egy
gazos kis kert terült el, különös,
tarka oázis a dzsungel hatalmas
zöldjében.
A kunyhó padlózatát úgy egy
méter mélyen a földbe vájták,
Crocker majdnem ki is törte a
nyakát, amikor belépett. Whittlesey
már óvatosabban követte, Carlos
pedig csak letérdelt a bejáratnál, és
kintről lesett be. Odabent sötétség
honolt, a levegő hűvös volt, és
korhadó föld szagát árasztotta.
Whittlesey felkattintotta a
zseblámpáját, és ekkor pillantotta
meg a szobrocskát: egy magas
földkupac tetején állt a kunyhó
közepén. A földkupac körül egy
halom különös faragásokkal
díszített kőkorong hevert. Aztán a
zseblámpa fénysugara a falakra
kúszott.
A kunyhó belsejét emberi
koponyákkal díszítették. Whittlesey
megvizsgált néhányat a legközelebb
esőkből, és észrevette, hogy mély
karmolás nyomok húzódnak rajtuk,
amelyeket először nem tudott mire
vélni. A koponyák tetején cakkos
szélű lyuk tátongott, és több esetben
a koponya tövénél a vastag
nyakszirtcsont is eltört.
Whittlesey keze annyira
elkezdett remegni, hogy elejtette a
zseblámpát. A félhomályban látni
lehetett, ahogy az ezernyi üres
szemgödrön át beszűrődik a
halvány fény. Az állott levegőben
lustán táncoltak a porszemek.
 Crocker ezután úgy döntött,
szüksége van egy kis sétára. Azt
mondta, egyedül szeretne lenni egy
kicsit - de többé nem jött vissza.
Whittlesey folytatta a levelet:

A növényzet errefelé
rendkívül sajátos. A cikászok és a
páfrányok mintha csak a
történelem előtti időkből maradtak
volna itt Nagy kár, hogy nincs
időm alaposabban tanulmányozni
őket. Egy különösen ellenálló
növény száraz leveleit használtuk
fel csomagolóanyagnak a
ládákban. Ha Jörgensent érdekli,
mutasd meg neki, hadd vizsgálja
meg.
Azt remélem, egy hónap
múlva már ott lehetek veled a
Felfedezők Klubjában, és
megünnepelhetjük a sikerünket
néhány pohár száraz martinival és
egy jóféle Macanudo szivarral.
Tudom, hogy addig is nyugodt
lélekkel rád bízhatom nemcsak
ezeket a leleteket, hanem a
hírnevemet is.
Üdvözlettel kollégád:
Whittlesey

Miután elkészült, becsúsztatta

a levelet a láda teteje alá.
- Carlos, vidd vissza ezt a
ládát Porto de Mosba, és várj meg
ott. Ha két héten belül nem
érkeznék meg, akkor beszélj Soto
ezredessel. Mondd meg neki, hogy
ezt is küldje el a többi ládával
együtt a múzeumba, ahogy korábban
megbeszéltük. Ő majd kifizeti a
béredet is.
Carlos csodálkozva nézett rá.
- Nem értem. Itt akar maradni
egyedül?
Whittlesey elmosolyodott,
rágyújtott egy újabb cigarettára, és
tovább irtotta vele a kullancsokat. -
Valakinek el kell vinnie innen a
ládát. Utolérheted Maxwellt még a
folyó előtt. Nekem kell még pár
nap, hogy megkeressem Crockert.
Carlos a térdére csapott. - Es
loco! Nem hagyhatom itt egyedül!
Si te dejo atrás, te morirías. Itt fog
meghalni a dzsungelben, senor, és a
bőgőmajmok lakmároznak majd a
csontjain! Jobb lesz, ha együtt
megyünk vissza.
Whittlesey türelmetlenül
megrázta a fejét. - Add ide a
gyógyszereket, a kinint meg a
szárított marhahúst a hátizsákodból
- mondta, és visszarángatta a lábára
a piszkos zoknit, majd felvette és
befűzte a bakancsát.
Carlos elkezdett kicsomagolni,
de közben tovább tiltakozott.
Whittlesey rá se hederített, csak
szórakozottan vakargatta a
csípéseket a tarkóján, és a Cerro
Gordo csúcsa felé bámult.
- Az emberek mindenfélét
gondolni fognak rólam, senor. Azt
hiszik majd, hogy csak úgy itt
hagytam, rossz híremet keltik -
hadarta Carlos, miközben átpakolta
a kért holmikat Whittlesey
hátizsákjába. - A cabouri legyek
elevenen fogják felfalni - folytatta,
aztán odament a ládához, és jó
szorosan lekötözte. - Megint
elkapja a maláriát, és most bele is
fog halni! Inkább itt maradok
magával.
Whittlesey a Carlos izzadt
homlokára tapadt ősz hajtincset
nézte, amely tegnap, mielőtt
belesett volna a kunyhóba, még
fekete volt. Carlos egy pillanatig a
szemébe nézett, aztán elfordította a
tekintetét.
Whittlesey felállt. - Adios -
csak ennyit mondott, és már el is
tűnt a bozótban.
Késő délután Whittlesey
észrevette, hogy a sűrű, alacsonyan
szálló fellegek újból visszatértek,
és eltakarták a Cerro Gordo
sziklafennsíkot. Az utolsó pár
mérföld során egy ősrégi,
ismeretlen eredetű ösvényt követett,
amely inkább csak egy keskeny kis
csapás volt a bozótban. A
kacskaringós ösvény átszelte a
távolban felderengő, dzsungellel
benőtt sziklafennsík körül elterülő
mocsarat. Úgy tűnt, emberek
taposhatták ki az ösvényt,
nyilvánvaló céllal haladt
valamerre. Az állatok csapásai
sokszor cél nélkül kanyarognak ide-
oda. Az ösvény a fennsík lábához,
egy meredek szakadék felé tartott.
Crocker csak erre jöhetett
Whittlesey megállt, hogy
átgondolja a dolgot, és közben
öntudatlanul a talizmánjával
játszadoztak az ujjai, amelyet
gyerekkora óta mindig a nyakában
hordott. Egy aranynyilat ábrázolt a
medál, amelyen keresztben egy
ezüstnyíl feküdt.
A kunyhótól eltekintve ezen a
vidéken napok óta nyomát sem
látták emberi jelenlétnek, csak egy
helyen bukkantak rég elhagyott kis
kunyhók romjaira, amelyeket még
az erdőben gyökereket gyűjtögető
bennszülöttek építhettek. Ezt az
ösvényt nem taposhatta ki más,
csakis a kothogák.
Ahogy közeledett a
sziklafennsíkhoz, már látta, hogy
meredek falán, több helyen kis
vízesések zuhannak alá. Ma este
letáborozik a fennsík tövében, és
reggel majd felkapaszkodik a
meredek, sáros és valószínűleg
nyaktörő ezerméteres sziklafalon.
Ha esetleg találkozik a kothogákkal,
akkor bizony csapdába kerül.
Nem volt azonban semmi oka
arra, hogy attól tartson, a kothoga
törzs vad és erőszakos lenne. Végül
is a helybéli mítoszok a Mbwun
nevű rejtélyes teremtménynek
tulajdonítják a szörnyű
gyilkosságokat, egy ismeretlen,
különös lénynek, amelyet állítólag a
kothoga törzs - amelynek a tagjaival
még soha senki sem találkozott -
irányít. Lehetséges, hogy a Mbwun
valóban létezik? - tűnődött
Whittlesey. Elképzelhető, hogy
ebben a hatalmas, isten háta mögötti
esőerdőben élnek még ismeretlen
lények. A környék nagy része
gyakorlatilag teljesen
feltérképezetlen, és soha nem jártak
még erre biológusok. Újból átfutott
az agyán, hogy bárcsak ne vitte
volna magával Crocker a
Mannlicher vadászfegyvert.
A legfontosabb dolga most az,
hogy megkeresse Crockert. Aztán
nekiláthat kutatni a kothogák után,
hogy bebizonyítsa, a törzs nem halt
ki évszázadokkal ezelőtt. Ha
sikerrel jár, akár még híressé is
válhat egy ősi néptörzs
felfedezőiekért, amely még mindig
szinte kőkorszaki viszonyok között
él az Amazonas menti őserdő
mélyén, egy szikla fennsíkon, amely
úgy lebeg a dzsungel fölött, mintha
Arthur Conan Doyle Az elveszett
világ című regényéből került volna
elő.
 Nincs rá semmi oka, hogy
féljen a kothogáktól. Persze a
kunyhótól eltekintve.
Hirtelen orrfacsaró, émelyítő
bűz csapta meg az orrát.
Megtorpant. A szag
félreismerhetetlen volt - egy
elpusztult állat lehet a közelben,
méghozzá egy elég nagy testű állat.
Miután megtett egy tucat lépést, a
szag még jobban felerősödött.
Whittlesey szívdobogása izgatottan
felgyorsult. Talán a kothogák öltek
meg a közelben egy állatot.
Lehetséges, hogy használati
tárgyakat is hagytak a helyszínen,
eszközöket, fegyvereket, még talán
valamilyen rituális tárgyat is.
 Óvatosan továbblopakodott.
Az édeskés, émelyítő szag egyre
erősebb lett. A magasban, a feje
fölött megcsillanta lombok réseiben
a napfény, ami biztos jele volt
annak, hogy egy tisztás terül el a
közelben. Whittlesey megállt, és
megigazította a vállán a hátizsákot,
hogy ne akadályozza, ha esetleg
futásnak kell erednie.
A két oldalról sűrű bozóttal
szegélyezett, keskeny ösvény
hirtelen kanyarodott egyet, és egy
kis tisztásra bukkant ki. A túlsó
végében egy rituális, spirál alakú
faragással díszített fatörzs tövében
egy állat teteme hevert. A tetem
feltépett, véres mellkasán egy
csomó élénkzöld papagájtoll
feküdt.
Amikor azonban Whittlesey
közelebb ért, már látta, hogy egy
emberi holttest az, khaki ingben.
Egész felhőnyi kövér, fekete
légy szállt ki döngve a feltépett
mellkasból. Whittlesey észrevette,
hogy a halott letépett bal karját a
fatörzshöz kötözték egy növényi
rostokból font kötéllel, s a tenyerén
nagy karmolás éktelenkedett. A
holttest körül több töltényhüvely
hevert. Aztán meglátta a fejét - a
levágott fej a halott hóna alatt
feküdt, arccal fölfelé. A koponya
hátsó részét letépték, az üveges
szemek felfelé bámultak, az arc
felpuffadt.
Megtalálta Crockert.
Whittlesey botladozva hátrálni
kezdett. Látta, hogy a holttesten
véres karmolás nyomok húzódnak,
mintha emberfeletti erővel
rendelkező karmok szántottak volna
végig rajta. A hulla már merevnek
látszott. Ha szerencséje van, a
kothogák már távoztak.
Feltéve, hogy valóban a
kothogák tették ezt.
Egyszer csak feltűnt neki, hogy
az esőerdő, amely többnyire az élet
neszeitől hangos, most teljesen
elnémult. Összerezzent, és a
dzsungel felé fordult. Valami
megmoccant a tisztás mellett a
bozótban, és a levelek között
felvillant két ferdevágású, parázsló
szem. Whittlesey felzokogott,
rémülten káromkodott egyet, és
eltakarta az arcát karjával. Mire
újból odanézett, a szempár már
eltűnt.
Nem volt vesztegetni való
ideje - vissza kell térnie az
ösvényre, hogy minél előbb
elmeneküljön erről a helyről. A
dzsungel rejtekébe vezető ösvény
tőle nem messze indult. Rohanni
kezdett arrafelé.
Hirtelen megpillantott valamit
földön, amit addig nem vett észre,
aztán zizegést hallott, mintha egy
hatalmas, mégis rémisztő
könnyedséggel lopakodó lény
neszezne a bozótban.

2. fejezet
Belém, Brazília 1988.
július

Ven ez alkalommal már biztos

volt benne, hogy a dokkmunkások
felügyelője gyanakszik rá.
Megbújt az árnyékok között a
raktárhoz vezető sikátorban, és
figyelt. A szemerkélő esőben alig
lehetett kivenni a kikötött
teherszállító hajók körvonalait, a
dokk lámpái tűhegynyi
fénypontokká zsugorodtak. Ahogy
az eső a dokkok átmelegedett
deszkáira hullott, gőzölgő pára
szállt fel, enyhe karbolsav szagot
sodorva magával. A háta mögött
hallotta a kikötő éjszakai neszeit:
egy kutya szaggatott ugatását,
portugál szavakkal kevert halk
nevetést, a vízpart melletti
kocsmákból kiszűrődő vidám
zeneszót.
A csempészet kitűnő üzlet
volt. Amikor Miamiban forró lett a
lába alatt a talaj, elhajózott ide,
Brazíliába. Errefelé többnyire csak
könnyebb árukkal kereskedtek,
kisebbfajta teherhajók jártak a part
mentén. A dokkoknál mindig
szükség volt rakodómunkásra, és ő
dolgozott már korábban is
kikötőkben. Azt mondta, Ven
Stevens a neve, amit senki nem is
vont kétségbe. Úgysem hitték volna
el, hogy Stevenson a keresztneve.
A tervét alaposan kidolgozta.
Miamiban bőven volt alkalma
gyakorolni, és az idők során jól
kiélesedtek az ösztönei. Itt nagyon
is jól kifizetődtek ezek az ösztönös
megérzések. Szándékosan rosszul,
törve beszélt portugálul, hogy
kevésbé gyanakodjanak rá, és
jobban meg tudja figyelni az
embereket. Ricon, a kikötőmester
segédje volt az utolsó láncszem,
amelyre szüksége volt a tervéhez.
Ven észrevette, hogy egy hajó
érkezik a folyó felső folyása felől.
A legtöbbször csak két nevet adtak
meg neki: a bejövő és a kifutó
hajóét. Mindig tudta, mit kell
keresnie, a dobozok mindig
egyformák voltak. Ügyelt rá, hogy
biztonságosan lerakodják őket, és
bekerüljenek a raktárba, aztán
pedig arról kellett gondoskodnia,
hogy ezek legyenek az utolsó
dobozok, melyeket bepakolnak az
Egyesült Államokba tartó hajóra.
Ven természeténél fogva
óvatos volt. Mindig rajta tartotta a
szemét a dokkmunkások
felügyelőjén. Egyszer-kétszer volt
egy olyan érzése, hogy gyanít
valamit, de ilyenkor mindig egy
kicsit meghúzta magát, és pár nap
alatt elmúlt a veszély.
Az órájára pillantott: tizenegy
óra. Meghallotta, hogy a saroknál
nyílik, majd becsukódik egy ajtó.
Ven a falhoz lapult. Súlyos léptek
koppantak a deszkákon, aztán egy
ismerős alak haladt el a lámpa
alatt. Amikor a léptek eltávolodtak,
Ven kilesett a sarok mögül. Az
iroda sötét volt és elhagyatott,
ahogy arra számított is. Még
egyszer körbenézett, aztán
megkerülte a ház sarkát, és
kilopózott a dokkokhoz.
A vállához minden lépésnél
odacsapódott a majdnem üres
hátizsák. A zsebébe nyúlt, kivett
egy kulcsot, és a markába
szorította. Ez a kulcs volt a
mentőöve. Két napja dolgozott a
dokkoknál, amikor sikerült
elcsennie, hogy másolatot
csináltasson róla.
Elhaladt egy kisebb teherhajó
mellett, amely a rakpart mentén
horgonyzott. A súlyos
horgonyláncokról víz csöpögött a
kikötőcölöpökre. A hajó kihaltnak
tűnt, még őr sem volt a fedélzeten.
Ven lassított a léptein. A raktár
bejárata épp szemben nyílt, a
központi móló végében. Óvatosan
hátrapillantott, aztán egy gyors
mozdulattal kinyitotta a raktár
fémajtaját, és besurrant.
Behúzta maga után az ajtót, és
megvárta, amíg a szeme
hozzászokik a sötétséghez. Már a
célegyenesben volt. Most már csak
itt kell végeznie, aztán eltűnni,
méghozzá amilyen gyorsan csak
lehet. Ricon egyre kapzsibb lett, a
pénz úgy folyt át a kezén, mint a
víz. Nemrégiben elejtett egy
megjegyzést arról, hogy nagyobb
részesedést akar. Ven épp ezen a
reggelen volt a szemtanúja, hogy
Ricon és a munkafelügyelő hadarva
beszélgettek valamiről, miközben
folyton feléje pillantgattak. Vennek
azt súgták az ösztönei, hogy jobb
lesz, ha olajra lép.
A sötét raktárban lassan
kirajzolódtak előtte a konténerek és
a ládák körvonalai. Nem
kockáztathatta meg, hogy
felkapcsolja a zseblámpát, de nem
is volt rá szüksége. Elég jól ismerte
a raktár elrendezését, ha álmából
felébresztik, akkor is gond nélkül
eligazodott volna. Óvatosan
haladva furakodott át a magasra
feltornyozott ládák között.
Végre megpillantotta azt, amit
keresett: az egyik elhagyatott
sarokban néhány ütött-kopott láda
állt, hat nagy és egy kicsi. A két
nagyobb ládára
TERMÉSZETTUDOMÁNYI
MÚZEUM, NEW YORK felírat
volt ráfestve.
Hónapokkal ezelőtt Ven
kérdezősködött ezekről a ládákról.
A raktáros kisfia mesélte el neki a
történetüket. A ládák állítólag
tavaly ősszel érkeztek a folyón
Porto de Mosból. Úgy volt, hogy
légi úton szállítják tovább őket a
New York-i múzeumba, de történt
valami azokkal, akik feladták volna
- a fiú nem tudta, pontosan mi. A
szállításért nem fizettek, a ládák
elakadtak a bürokrácia
útvesztőjében, és úgy tűnt, mostanra
mindenki meg is feledkezett róluk.
Mindenki, kivéve Vent. Az
elfelejtett ládák mögött épp elég
hely volt, hogy ott elrejthesse a
csempészszállítmányt, amíg be nem
rakodják az induló hajóba.
Meleg éjjeli szellő csapott be
egy törött ablakon, és kellemesen
hűtötte Ven izzadt homlokát.
Elmosolyodott a sötétben. Pár hete
megtudta, hogy a ládákat végre
visszaszállítják az Államokba - de
addigra ő már rég nem lesz itt.
Ellenőrizte a szállítmányt. Ez
alkalommal csak egyetlen kis doboz
volt, melynek tartalma kényelmesen
elfért a hátizsákja sarkában is.
Nagyon jól tudta, hol van kereslet
az árura, és hogyan kell pénzzé
tenni valahol nagyon messze innen.
Épp be akart furakodni a
nagyobb ládák mögé, amikor
hirtelen megtorpant. Furcsa szag
csapta meg az orrát, korhadó föld
és bomlás bűze. Sok furcsa
rakományt szállítottak ebből a
kikötőből, de ilyen szaga még
egyiknek sem volt.
Az ösztönei megint riadót
fújtak, de nem észlelt semmit, ami
ijedségre adott volna okot. Előbbre
osont, és benyomakodott a múzeumi
ládák és a raktár fala közé.
Újból megtorpant. Valami még
sincs rendben…
A sötétben nem látott semmit,
inkább csak hallotta, hogy valami
megmozdul a szűk helyen. Az
átható, orrfacsaró bűz még
erősebben csapta meg, szinte
beburkolta a rothadás szaga.
Hirtelen valami iszonyatos erővel a
falhoz csapta. A fájdalom szinte
robbant a mellkasában és a
beleiben. Nyitotta a száját, hogy
felüvöltsön, de a vér
bugyborékolva öntötte el a torkát,
és mintha villám hasított volna a
koponyájába - aztán nem maradt
más, csak a sötétség.
Első rész
A
TERMÉSZETELLENES
REJTÉLYEK
 MÚZEUMA

3. fejezet
New York, hat évvel
később

A vörös hajú kisfiú felmászott

az emelvényre, melyen egy kitömött
elefánt állt, és megpiszkálta az állat
lábát, miközben gyáva kukacnak
csúfolta az öccsét. Jüan, a teremőr
némán figyelte, aztán amikor a
kisfiú fogdosni kezdte a kiállítási
tárgyat, egy kicsit közelebb lépett
- Hé! - kiáltott rá a gyerekre,
és futólépésre váltott. - Nem
nyúlunk az elefántokhoz! - A kisfiú
ijedt arccal rögtön elkapta a kezét.
Még abban a korban volt, amikor
hatással van rájuk az egyenruha. Az
idősebbek - a tizenöt-tizenhat éves
kamaszok - néha még be is intettek
neki. Tudták, hogy csak egy
múzeumi teremőr. Pocsék egy állás.
Egyszer már tényleg ráveszi magát,
hogy letegye a vizsgát, és átmenjen
a rendőrséghez.
Gyanakodva figyelte, ahogy a
vörös hajú kisfiú meg az öccse
körbesétálnak a tárlók előtt a
félhomályos folyosón, és a kitömött
oroszlánokat nézegetik. A
csimpánzokat bemutató tárló előtt a
fiú a hóna alatt vakarózva makogni
kezdett, hogy elszórakoztassa a
kisöccsét. Hol a csudában lehetnek
a szüleik?
Billy, a vörös hajú kisfiú
továbbrángatta az öccsét a
következő terembe, ahol afrikai
tárgyakat állítottak ki. A vitrinből
lapos, fából faragott fogakkal egy
sor maszk vigyorgott rájuk.
- Hű! - kiáltott fel a kisebbik
fiú.
- Ez unalmas - jelentette ki
Billy. - Menjünk, nézzük meg a
dinoszauruszokat!
- Hol van anyu? - nyafogott a
kisebbik gyerek, és a nyakát
tekergetve nézett körbe.
 - Elveszett - mondta Billy. -
Gyere, menjünk.
Átvágtak a tágas, visszhangos
termen, amelyben totemoszlopok
álltak. A túlsó végében egy piros
zászlót magasba emelő nő vezetett
egy látogatócsoportot, és éles
hangon épp előadást tartott nekik
valamiről. Billy kisöccse büdösnek
találta a termet, füst és korhadt
fagyökerek szaga jutott eszébe róla.
Miután a látogatók csoportja eltűnt,
a kiállítóteremben néma csönd lett.
Billy emlékezett rá, hogy
amikor legutóbb itt jártak, látták a
világ legnagyobb Brontosaurusát,
egy Tyrannosaurust és Trachydentet
is. Legalábbis úgy emlékezett, így
hívják - Trachydent. A
Tyrannosaurus fogai legalább
három méter hosszúak voltak. Billy
soha nem látott még ennél
hatalmasabbat. Arra azonban
egyáltalán nem emlékezett, hogy
ezeket a totemoszlopokat is látták
volna. Talán a következő teremben
lesznek a dinoszauruszok. De csak
egy újabb unalmas kiállítóterembe
lyukadtak ki, amely a csendes-
óceáni szigetek népeit mutatta be.
Jádéból és elefántcsontból faragott
dísztárgyak, selymek és
bronzszobrok sorakoztak a
tárlókban.
- Nézd meg, most mit csináltál
- szólalt meg Billy.
 - Mit?
- Miattad most én is
eltévedtem - okolta az öccsét Billy.
- Anyu nagyon dühös lesz.
Billy felhorkant. Úgy volt,
hogy záróránál kell találkozniuk a
szüleikkel a nagy bejárati
lépcsőnél. Könnyedén ki fog
találni, nem lesz semmi probléma.
Átsétáltak még néhány poros
termen, majd lementek egy keskeny
lépcsőn, és egy hosszúkás,
homályosan megvilágított teremben
találták magukat. Ezernyi kis
kitömött madár sorakozott a falak
mentén a padlótól a mennyezetig, a
vakon meredező szemgödrök helyén
fehéren villant ki a tömés. A terem
kihalt volt, és molyirtószagot
árasztott.
- Tudom, hol vagyunk -
mondta Billy reménykedve, és
körbenézett a félhomályban.
Kisöccse szipogni kezdett.
- Hagyd már abba! - förmedt
rá Billy, mire az öccse elhallgatott.
Az L alakú terem egy sötét
zsákutcában végződött, ahol csak
néhány üres, poros tárló állt. Más
kijáratot nem láttak, csak a kitömött
madarakkal teli rész túlsó végében
nyílt egy ajtó. A gyerekek léptei
tompán verődtek vissza a falakról.
Messze jártak már azoktól a
helyektől, amerre a többi vasárnapi
látogató megfordult. A terem
végében egy fakeretre feszített
vászonból készült paraván állt,
falként zárva le az utat. Billy
elengedte az öccse kezét, odament,
és belesett mögé.
- Erre jártam már - jelentette
ki magabiztosan. - Most le van
zárva ez a rész, de a múltkor még
erre is lehetett menni. Fogadni
mernék, hogy pont a dinoszauruszok
alatt vagyunk. Keressünk egy
lépcsőt, ami felfelé visz.
- Nem szabad oda bemenni -
figyelmeztette az öccse.
- Hallgass már, te tökfej! Én
bemegyek. Jobb lesz, ha te itt
megvársz. - Billy besurrant a lezárt
részre, és pár pillanattal később az
öccse egy fémajtó nyikordulását
hallotta.
- Hahó! - harsant fel Billy
hangja. - Van itt egy csigalépcső.
Lefelé vezet, és irtó érdekes!
Megnézem, hová visz.
- Ne, Billy! - kiáltott utána az
öccse, de nem kapott választ, csak a
távolodó léptek koppanásait
hallotta.
A kisfiú sírva fakadt,
hüppögése betöltötte a félhomályos
termet. Pár perc múlva csuklani
kezdett. Hangosan szipogva leült a
földre. Unalmában piszkálgatni
kezdett a tornacipője orrán egy
félig levált, kis gumidarabot.
Hirtelen felnézett. A terem
néma volt, a levegő fojtogatóan
áporodott. A tárlókban világító kis
lámpák sötét árnyakat vetítettek a
padlóra. Billy tényleg elment, és itt
hagyta. A kisfiú megint sírni
kezdett, de most már hangosabban.
Talán jobb lenne, ha Billy után
menne. Lehet, hogy nem is olyan
ijesztő arrafelé. Az is lehet, hogy
Billy már előrement, megtalálta a
szüleiket, és most őt várják. Sietnie
kell, a múzeum talán már be is zárt.
Felállt, és besurrant a paraván
mögé. A tárlókban vastagon állt a
por a néhány rég itt felejtett
kiállítási tárgyon. Az egyik oldalon
meglátott egy résnyire nyitott, régi
fémajtót.
 A kisfiú odasétált, és belesett.
Az ajtó mögött egy keskeny
csigalépcső indult lefelé, majd
eltűnt a sötétségben. Itt még
porosabb volt minden, és fura szag
terjengett, amitől elhúzta az orrát.
Egyáltalán nem szeretett volna
lemenni azon a lépcsőn, de Billy
valahol odalent várta.
- Billy! - kiáltotta el magát. -
Billy, gyere vissza, légy szíves!
A tágas teremben csak a
visszhang válaszolt. A kisfiú
szipogott még egyet-kettőt, aztán a
lépcsőkorlátba kapaszkodott, és
lassan elkezdett lefelé lépkedni a
sötétségbe.
 4. fejezet
Hétfő

Ahogy Margo Green befordult

a Nyugati Hetvenkettedik utca
sarkán, a kora reggeli nap fénye
egyenesen a szemébe tűzött. Egy
pillanatra hunyorogva elfordította a
tekintetét, aztán hátradobta arcából
barna haját, és átkelt az utca
túloldalára. A New York-i
Természettudományi Múzeum
épülete középkori erődként
tornyosult előtte, hatalmas, beaux-
arts stílusú homlokzata
méltóságteljesen emelkedett a
rézvörös levelű bükkfák fölé.
Margo elindult a
macskakövekkel kirakott behajtón,
amely a személyzeti bejárathoz
vezetett. Elsétált a rakodóbejárat
mellett a gránitfalú alagútra
emlékeztető folyosó felé, amelyen
át a múzeum belső udvarába
lehetett jutni. Aztán óvatosan
lassított a léptein. A folyosó túlsó
végében piros fények villantak fel.
Margo nagy összevisszaságban
mentőautókat és rendőrségi járőr
kocsikat látott parkolni az udvaron.
Margo belépett a folyosóra, és
az üvegezett kis portásfülke felé
sétált. Ilyenkor reggelente az öreg
Curly többnyire ott szunyókált a
székén az egyik sarokban, a
szájából kilógó megfeketedett
lopótök pipa végét hatalmas
pocakjára támasztva. Ma azonban
kivételesen ébren volt, és az
ajtóban állva fogadta Margot.
- Jó reggelt, doktor -
üdvözölte. A múzeum minden
dolgozóját doktornak szólította, az
egyetemista gyakornokoktól kezdve
az igazgatóig, akár volt joguk erre a
címre, akár nem.
- Hát itt meg mi történt? -
kérdezte Margo.
- Nem tudom - felelte Curly. -
Két perccel ezelőtt érkeztek.
Mindenesetre azt hiszem, jobb
lenne, ha ma tényleg megnézném az
igazolványát.
Margo belekotort óriási
válltáskájába, és azon tűnődött,
egyáltalán nála van-e az
igazolványa. - Nem vagyok biztos
benne, hogy magammal hoztam -
mentegetőzött. Bosszankodott,
amiért még mindig nem pakolta ki a
táskájából a tavaly tél óta benne
tárolt rengeteg vacakot. A barátai
az antropológiai osztályon
nemrégiben őt tisztelték meg „a
múzeum legrendetlenebb táskájának
tulajdonosa” címmel.
A portásfülkében megcsörrent
a telefon, és Curly a kagyló után
nyúlt. Margo közben megtalálta az
igazolványát, és felmutatta az
üvegablakon át, de Curly ügyet sem
vetett rá, csak nagyra tágult
szemmel hallgatta, amit a
telefonban mondanak. Aztán szó
nélkül letette a telefont, és egész
teste megmerevedett, mintha
vigyázzban állna.
- Na, mi történt? -
kíváncsiskodott Margo.
Curly kivette a szája sarkából
a pipáját. - Jobb, ha nem tudja -
felelte.
A telefon újból megcsörrent,
és a portás azonnal felkapta.
Margo nem is gondolta volna,
hogy Curly ilyen fürge
mozdulatokra is képes. Megvonta a
vállát, visszapottyantotta a
táskájába az igazolványát, és
továbbsietett. Nagyon sürgette az
idő, hogy elkészüljön a
disszertációja következő
fejezetével, egyetlen napot sem
vesztegethetett el. Az előző hete
teljesen hasznavehetetlen volt,
minden idejét felemésztette
édesapja temetése, a hivatalos
ügyek intézése, a telefonok. Nem
pocsékolhat el több időt.
Átvágott a múzeum udvarán, a
személyzeti bejáraton belépett az
épületbe jobbra fordult, majd
végigsietett a hosszú alagsori
folyosón az antropológiai osztályra.
Az irodák még sötétek voltak, mint
ilyentájt mindig. A legtöbben csak
fél tíz-tíz körül érkeztek.
Miután a folyosó élesen
jobbra kanyarodott, Margo
megtorpant. Sárga rendőrségi
kordon zárta el az útját. A feliratot
is ki tudta venni rajta: New York-i
rendőrség, helyszínelés. Átlépni
tilos! Jimmy, az egyik teremőr, aki
többnyire a perui aranytárgyak
termében őrködött, ott állt a kordon
előtt Gregory Kawakita
társaságában, aki az evolúciós
biológiai osztály egyik fiatal,
helyettes kurátora volt.
- Hát itt meg mi folyik? -
kérdezte tőle Margo.
- Már megint a múzeumra
jellemző hatékonysággal intézik a
dolgokat - felelte Kawakita fanyar
mosollyal. - Kizártak minket.
- Nekem nem mondtak semmit,
csak hogy senkit se engedjek be -
tette hozzá idegesen az őr.
- Nézze - fordult hozzá
Kawakita -, jövő héten előadást
kell tartanom a tudományos
társaság előtt, és ma hosszú napom
lesz. Ha megengedné, hogy…
Jimmy kínosan feszengett. - Én
csak a munkámat végzem, rendben?
- Hagyja, inkább igyunk egy
kávét a társalgóban - mondta
Margo. - Talán ott tudja valaki,
hogy mi történt.
- Először keresnem kell egy
mosdót, már ha van olyan, amelyik
nincs lezárva - felelte ingerülten
Kawakita. - Majd a társalgóban
találkozunk.
A személyzeti társalgó ajtaja,
amely mindig tárva-nyitva állt, ma
csukva fogadta Margot. A kilincsre
tette a kezét, és azon tűnődött,
bemenjen-e egyedül, vagy megvárja
Kawakitát. Aztán benyitott. Szó
sincs arról, hogy bármiben is
szüksége lenne Kawakita
támogatására.
Odabent épp két rendőr
beszélgetett, akik háttal álltak
Margonak. - Hányadszor is dobta ki
a taccsot, hatodszor? - kérdezte az
egyik vigyorogva.
 - Már nem számolom - felelte
másik. - De többször csak nem fog
reggelizni. - A rendőrök odébb
léptek, és Margo benézett a
társalgóba.
A tágas helyiség üres volt. A
társalgó távolabbi végében lévő kis
teakonyhában valaki épp a
mosogató fölé hajolt, köpött egyet,
megtörölte a száját, aztán
megfordult. Margo felismerte
Charlie Prine-t, az antropológiai
osztály újonnan felvett konzerváló
szakértőjét. Ideiglenesen,
ösztöndíjjal alkalmazták hat
hónapra, hogy az épp
előkészületben lévő új kiállításra
restauráljon tárgyakat. Az arca
hamuszürke volt, és teljesen
kifejezéstelen.
A két rendőr odalépett mellé,
közrefogták, és gyengéden
elkísérték.
Margo félreállt, hogy utat
engedjen nekik. Prine mereven
lépkedett, mint egy robot. Margo
tekintete végigsiklott rajta.
Prine cipője csupa vér volt.
Prine üres tekintettel bámult
Margora, aztán kissé megváltozott
az arckifejezése. A tekintete követte
Margoét, és amikor meglátta, mit
néz, olyan hirtelen torpant meg,
hogy a mögötte haladó rendőr
nekiütközött.
Prine szeme nagyra tágult. A
rendőrök megragadták a két karját,
de ő ellenállt. Rémülten felnyögött,
a rendőrök azonban gyorsan
elvezették.
Margo a falnak támaszkodott,
és várta, hogy lecsillapodjon heves
szívverése. Ekkor belépett
Kawakita, akit aztán mások is
követtek. - A múzeum fele le van
zárva - mondta a fejét csóválva, és
töltött magának egy csésze kávét. -
Senkit sem engednek be az
irodájába.
Mintegy végszóra, felharsant a
hangosbeszélő: - Figyelmet kérek!
Kérjük, hogy a múzeum
személyzetének minden tagja
gyűljön össze a társalgóban!
 Miközben leültek, egyre
többen érkeztek a múzeum dolgozói
közül kettesével-hármasával,
többnyire labortechnikusok és
helyettes kurátorok. Ahhoz még túl
korán volt, hogy az igazán fontos
emberek is bent legyenek. Margo
szórakozottan figyelte őket.
Kawakita közben beszélt hozzá
valamit, de ő oda sem figyelt.
Tíz percen belül meg is telt a
társalgó. Mindenki egyszerre
beszélt, az emberek fel voltak
háborodva, amiért nem mehetnek be
az irodájukba, panaszkodtak, hogy
senki nem mond nekik semmit, és
döbbenten vitatták meg a terjengő
mendemondákat. Egy ilyen
múzeumban soha nem történik
semmi érdekes, és most láthatóan
élvezték a felbolydulást.
Kawakita felhajtotta a kávéját,
és vágott egy grimaszt. - Akar
jósolni a zaccból? - fordult
Margohoz. - Mi az, megnémult?
Egy árva szót sem szólt, mióta
leültünk.
Margo akadozva elmesélte
neki, mi történt Prine-nal. Kawakita
jóképű arca feszült lett. - Te
jóságos ég - mondta végül. - Mit
gondol, mi lehet ez az egész?
Miközben Kawakita kellemes
baritonját hallgatta, Margonak
feltűnt, hogy a helyiség lassan
elcsendesedik. Egy testes,
kopaszodó, barna öltönyös férfi állt
az ajtóban. Rosszul szabott zakója
egyik zsebéből rendőrségi rádió
állt ki, a szája sarkában egy meg
nem gyújtott szivar lógott. Bevonult
a társalgóba, a nyomában két
egyenruhás rendőrrel.
Megállt a társalgó közepén,
feljebb rángatta lecsúszott
nadrágját, kivette a szájából a
szivart, lepiszkált a nyelvéről egy
dohánydarabkát, aztán
megköszörülte a torkát. - Egy kis
figyelmet kérnék! - szólalt meg. -
Tájékoztatni szeretném önöket a
kialakult helyzetről.
Hirtelen egy vádló hang
csendült fel a helyiség hátsó
részéből: - Elnézést, uram!
Margo hátranézve a tömeget
fürkészte. - Freed - súgta oda
Kawakita. Margo hallomásból
ismerte Frank Freedet, a házsártos
modorú ichtiológus szakértőt.
A barna öltönyös rendőr
megfordult, és Freedre nézett. - A
nevem D'Agosta hadnagy - mordult
rá. - A New York-i rendőrségtől
jöttem.
A szigorú válasz a legtöbb
emberbe belefojtotta volna a szót.
Freed, egy vézna, hosszú ősz hajú
emberke azonban nem ijedt meg,
szarkasztikusan folytatta: - Esetleg
informálna arról, hogy pontosan mi
folyik itt? Szerintem jogunk van
ahhoz, hogy…
- Én nagyon szívesen
tájékoztatnám önöket arról, hogy mi
történt - vágott közbe D'Agosta -,
de egyelőre csak annyit mondhatok,
hogy egy holttestet találtunk az
épületben. A körülményeket
egyelőre még vizsgáljuk.
Amennyiben…
A hallgatóság zajongani
kezdett, mire D'Agosta fáradt
mozdulattal magasba emelte a
kezét.
- Csak annyit mondhatok, hogy
a gyilkossági csoport emberei már
a helyszínen vannak, és a nyomozás
megindult - folytatta. - A múzeumot
azonnal lezártuk. Egyelőre senki
sem léphet be, és nem is távozhat az
épületből. Remélhetőleg csak
átmeneti lesz a korlátozás.
Kis szünetet tartott, majd
folytatta: - Ha valóban gyilkosság
történt, akkor fennáll annak a
halvány eshetősége, hogy a gyilkos
még mindig a múzeumban
rejtőzködik. Csak annyit kérünk
önöktől, hogy maradjanak itt a
társalgóban egy-két órára, amíg
átvizsgáljuk az épületet. Egy
rendőrtiszt majd felveszi az
adataikat.
Az ezt követő döbbent
csendben a hadnagy távozott, és
becsukta maga után az ajtót. Az
egyik ott maradt rendőr odahúzott
egy széket az ajtó elé, és
letelepedett rá. A beszélgetés
lassan újból megindult.
- Be vagyunk zárva ide? -
kiáltott fel Freed. - Ez felháborító!
- Jézusom - suttogta Margo. -
Gondolja, hogy Prine a gyilkos?
- Ez elég ijesztő - mondta
Kawakita. Felállt, és a kávéfőzőhöz
ment. Nagyot csapott a tetejére,
hogy az utolsó cseppeket is
kicsikarja belőle. - De közel sem
olyan ijesztő, mint az, hogy esetleg
nem tudok felkészülni az
előadásomra.
Margo jól ismerte Kawakitát -
a fiatal tudósnak üstökösként ívelt
felfelé a karrierje, és soha nem
vágott bele semmibe
felkészületlenül.
- Manapság az imázs
mindennél fontosabb - folytatta
Kawakita. - A tudományos
felkészültség önmagában még nem
elég, hogy ösztöndíjakat szerezzen
az ember.
Margo bólintott. Hallotta
ugyan Kawakita szavait és a
körülötte hullámzó hangokat, de
nem figyelt oda. Képtelen volt
másra gondolni, csak Prine
véráztatta cipőjére.

5. fejezet
 A hadnagy egy órával később
tért vissza. - Egy kis figyelmet
kérek! Most már mindenki távozhat,
csak ne lépjenek be a sárga
kordonnal elkerített területekre.
Margo a fejét a karjára hajtva
ült egy asztalnál. Összerezzent, és
felkapta a fejét, amikor egy kéz
nehezedett a vállára. A magas,
vékony Bili Smithback állt mellette,
a másik kezében két spirálfüzetet
szorongatott, kócos barna haja
pedig szokás szerint úgy festett,
mintha épp most bújt volna ki az
ágyból. Az egyik füle mögé egy
megrágcsált végű ceruzát dugott, a
gallérja nem volt begombolva,
kissé kétes tisztaságú nyakkendőjén
lecsúszott a csomó. A keményen
dolgozó újságíró tökéletes
karikatúrája - Margo azt gyanította,
szándékosan ölti magára ezt a
külsőt. Smithbacket azzal bízták
meg, hogy írjon egy könyvet a
múzeumról, illetve a Babonák című
nagy kiállításról, amelynek a jövő
héten lesz a megnyitója.
- Meglehetősen
természetellenes dolgok folynak itt
a Természettudományi Múzeumban
- motyogta Smithback komoran
Margo fülébe, és letelepedett a
mellette lévő székre. Lecsapta az
asztalra a füzeteket, amelyekből
nagy halom jegyzet, floppylemez és
sárga szövegkiemelővel telefirkált
fénymásolt újságcikk csúszott ki.
- Helló, Kawakita! -
Smithback barátságosan vállon
veregette a kurátort. - Látott
mostanában tigriseket?
- Csak papírtigriseket - felelte
szárazon Kawakita.
Smithback Margohoz fordult. -
Gondolom, mostanra már értesültek
az összes véres részletről. Csúnya
egy ügy, mi?
- Nekünk nem mondtak semmit
- felelte Margo. - Csak annyit
hallottunk, hogy gyilkosság történt.
Gondolom, Prine a tettes.
Smithback elnevette magát. -
Charlie Prine? Az a fickó a légynek
sem tudna ártani, hát még egy
embernek. Nem, Prine csak
megtalálta a holttestet. Vagyis
pontosabban a holttesteket.
- A holttesteket? Miről
beszél?
Smithback felsóhajtott. -
Maguk tényleg nem tudnak semmit!
Azt reméltem, hallottak valami
érdekeset, mégiscsak itt
rostokolnak órák óta. - Smithback
felugrott, és odament a
kávéfőzőhöz. Püfölgette, aztán
káromkodott egyet, és üres kézzel
tért vissza az asztalhoz. - Az
igazgató feleségét egy üvegezett
tárlóba gyömöszölve találták a
főemlősök termében - közölte,
miután újból leült. - Ott volt már
húsz éve, de senki nem vette észre.
Margo felhorkant. - Halljuk,
mi történt valójában, Smithback!
- Jól van, jól van - sóhajtott
fel az újságíró. - Ma reggel úgy fél
nyolc körül két kisfiú holttestére
bukkantak a régi épületszárny
alagsorában.
Margo a szájára szorította a
kezét.
- Honnan tudja mindezt? -
kérdezte Kawakita.
- Amíg maguk itt ücsörögtek,
mindenki más kint rekedt a
Hetvenkettedik utcában - folytatta
Smithback. - Bezárták a kapukat,
senkit sem engedtek be. A sajtót is
kizárták. Elég nagy a csődület
odakint. A lényeg az, hogy Wright
tízkor sajtótájékoztatót fog tartani a
Nagy Rotundában, hogy
lecsendesítse a mendemondákat,
például az állatkerttel kapcsolatos
híreszteléseket. Tíz percünk van
még addig.
- Hogy jön ide az állatkert? -
csodálkozott Margo.
- Akkora itt a kavarodás, mint
egy állatkertben. - Smithback
élvezte, hogy nem árulja el, amit
tud. - Állítólag a gyilkosságok elég
brutálisak voltak. Tudják, milyen a
sajtó: mindig is azt feltételezték,
hogy mindenféle fenevadakat
tartanak elzárva a múzeum mélyén.
- Szerintem maga egyenesen
élvezi ezt az egészet - jegyezte meg
Kawakita mosolyogva.
- Egy ilyen sztori egészen új
dimenziót adna a könyvemnek -
mondta Smithback. - „A
megdöbbentő igazság a múzeumi
gyilkosságokról, írta William
Smithback”. Emberevő vadállatok
az elhagyatott folyosókon…
Bestseller lesz belőle.
- Ez egyáltalán nem vicces -
csattant fel Margo. Arra gondolt,
hogy Prine laboratóriuma nincs is
messze az ő irodájától, amely
szintén a régi épületszárny
alagsorában található.
- Tudom, tudom - mondta
Smithback engedékenyen. -
Szörnyű. Szegény kiskölykök. De
még mindig nem hiszem el igazán.
Valószínűleg csak Cuthbert trükkje,
hogy felhívja a figyelmet az új
kiállításra. - Felsóhajtott, aztán
bűntudatos arcot vágott. - Margo,
nagyon sajnálom az édesapját. Már
az előbb is akartam mondani.
- Köszönöm - felelte Margo
nem épp meleg mosollyal.
- Elnézést - állt fel Kawakita -
, de nekem most tényleg muszáj…
- Úgy hallottam, azt
fontolgatja, hogy itt hagyja a
múzeumot - folytatta Smithback
Margohoz fordulva. - Abba akarja
hagyni a disszertációját, hogy az
apja cégénél dolgozzon, vagy
valami ilyesmi. - Kíváncsian nézett
Margora. - Igaz ez? Azt hittem, már
épp kezdett jutni valamire a
kutatásaival.
- Igen is, meg nem is - felelte
Margo. - A disszertációm elég
lassan halad mostanában. Ma
tizenegykor lesz a szokásos heti
megbeszélésem dr. Frockkal.
Valószínűleg szokásához híven meg
fog feledkezni róla, és valami más
programot csinál. Főleg most, hogy
itt ez a tragédia… Azért remélem,
sikerül találkoznom vele. Találtam
egy érdekes monográfiát a kiribitu
törzs gyógynövény-osztályozásáról.
Margo észrevette, hogy
Smithback tekintete elkalandozik,
és már nem is figyel rá. Kénytelen
volt emlékeztetni magát, hogy a
legtöbb embert nemigen érdekli a
növények genetikája és a
bennszülöttek orvoslási tudománya,
vagyis az etnofarmakológia. - Hát
akkor, most mennem kell - állt fel.
- Várjon még egy percig! -
mondta Smithback, és összeszedte
szétszóródott papírjait. - Nem
akarja meghallgatni a
sajtótájékoztatót?
Miközben kifelé indultak a
társalgóból, Freed még mindig
hangosan panaszkodott
mindenkinek, aki hajlandó volt
meghallgatni. Kawakita már előttük
járt a folyosón, intett nekik anélkül,
hogy hátrafordult volna, és már el
is tűnt a folyosó kanyarulatában.
Amikor megérkeztek a Nagy
Rotundába, a sajtókonferencia már
javában folyt. A riporterek
körbevették Winston Wrightot, a
múzeum igazgatóját. Mindenfelől
mikrofonok és kamerák irányultak
rá. A kérdéseket bekiabáló
újságírók hangja visszhangzott a
tágas teremben. Ippolito, a múzeum
biztonsági főnöke az igazgató
mellett állt. A terem szélére
szorulva a múzeum alkalmazottai és
néhány kíváncsi iskoláscsoport
ácsorgott.
Wright dühösen állt a
kvarclámpák fényében, és a
bekiabált kérdésekre válaszolgatott.
Mindig kifogástalan, a
legelegánsabb londoni szabóságban
készült öltönye gyűrött volt, gyérülő
haja az egyik fülére lógott.
Általában sápadt arca most inkább
szürke volt, a szeme véreres.
- Nem - felelte éppen egy
kérdésre -, a szülők azt hitték, a
gyerekek már kimentek a
múzeumból. Nem volt semmi jele
annak, hogy valami baj lenne. Nem,
nem tartunk élő állatokat a
múzeumban. Természetesen van
néhány egér és kígyó kísérleti
célokra, de tigrisek, oroszlánok és
hasonlók nincsenek… Nem, nem
láttam a holttesteket… Nem tudom,
milyen csonkításokról van szó.
Ebben a témában nem vagyok
szakértő, meg kell várnunk a
boncolás eredményét… Szeretném
hangsúlyozni, hogy rendőrség még
nem adott ki hivatalos közleményt.
Ha nem hagyják abba a kiabálást,
nem válaszolok több kérdésre!
Nem, amint már mondtam, nem
tartunk vadállatokat a
múzeumban… Nem, medvéket
sem… Nem, neveket nem tudok
mondani… a sajtótájékoztatónak
ezennel vége. Azt mondtam, vége!
Igen, hogyne, mindenben
együttműködünk a rendőrséggel.
Nem, nem látok rá semmi okot,
hogy a történtek miért késleltetnék
az új kiállítás megnyitását.
Szeretném leszögezni, hogy a
Babonák című kiállítást a tervezett
időpontban megnyitjuk. Igen,
vannak kitömött oroszlánok, de ha
arra akar célozni, hogy… Az ég
szerelmére, ezeket Afrikában lőtték
hetvenöt évvel ezelőtt! Az
állatkert? Nem, nincs semmi közünk
az állatkerthez. Nem vagyok
hajlandó több ilyen ostoba kérdésre
válaszolni! Megkérhetném a Post
újságíróját, hogy hagyja abba a
bekiabálásokat? A rendőrség épp
most hallgatja ki a tudóst, aki
rábukkant a holttestekre, de
részletes információkkal nem
szolgálhatok. Nincs több
mondanivalóm, csak annyi, hogy mi
minden tőlünk telhetőt elkövetünk.
Igen, hogyne, rendkívül tragikus,
amit történt.
A sajtó képviselői lassan
kezdtek elszállingózni, és elsétáltak
Wright mellett a múzeum belseje
felé.
Wright dühösen a biztonsági
főnökhöz fordult. Margo
meghallotta, hogy ráförmed: - Hol a
pokolban van a rendőrség? -
Elfordult, de még visszaszólt a
válla fölött: - Ha látja Mrs.
Rickmant, szóljon neki, hogy
azonnal jöjjön az irodámba. - Azzal
az igazgató kivonult a Nagy
Rotundából.
 6. fejezet

Margo már a múzeum eldugott,

a nagyközönség elől elzárt részein
járt, míg végül a Broadwaynek
becézett folyosóhoz nem ért, amely
a múzeum hat háztömbnyi helyet
elfoglaló épületének teljes
hosszában végighúzódott. Azt
mondták, ez a leghosszabb folyosó
egész New Yorkban. Régi tölgyfa
szekrények sorakoztak a falak
mentén, úgy tízméterenként pedig
opálos üvegű ajtók nyíltak,
melyeknek legtöbbjén kurátorok
neve állt feketével szegélyezett
aranybetűkkel.
Margonak egyetemistaként
csak egy fém íróasztal meg egy
könyvespolc jutott az egyik alagsori
laborban. De legalább van irodám,
gondolta, amikor bekanyarodott a
folyosóról, és elindult lefelé egy
keskeny fémlépcsőn. Az egyik
egyetemi csoporttársa csak egy
egészen kicsi, kopott iskolai
íróasztalt kapott, két hatalmas
hűtőszekrény közé beszorítva az
emlősök osztályán. Még augusztus
közepén is vastag pulóverekben
kellett járnia.
A lépcső alján álló biztonsági
őr intett, hogy továbbmehet, Margo
pedig elindult a félhomályos
alagsori folyosón, amelynek
mindkét oldalán lovak csontvázai
álltak az ősrégi üvegezett tárlókban.
Errefelé nem volt sehol kifeszítve a
sárga rendőrségi kordon.
Az irodájába érve Margo
ledobta a táskáját az íróasztal
mellé, és leült. A laboratórium
nagy része tulajdonképpen a
déltengerek vidékéről származó
tárgyak raktáraként szolgált: maori
harci pajzsokkal, hadikenukkal és
nádnyilakkal zsúfolták tele a
padlótól a mennyezetig érő zöld
fémszekrényeket. Az
állatviselkedéslélektani osztály
ötszáz literes akváriumát is itt
tartották, amelyben egy mocsarat
modelleztek egy fémállványra
rögzített lámpasor alatt. Az
akváriumot úgy benőtték az algák és
az egyéb vízinövények, hogy Margo
csak hébe-hóba pillantott meg egy-
egy halat a zavaros vízben.
Az íróasztala mellett egy
hosszú munkaasztalon poros
maszkok hevertek. A restaurátor,
egy rosszkedvű fiatal nő, dühös
csendben dolgozott, de naponta
csak három órát. Margo úgy
számolta, hogy ha ilyen lassan
halad, soha nem fog végezni. A
maszkgyűjtemény ötezer darabból
állt, de úgy tűnt, senkit sem érdekel,
hogy ha ilyen tempóban dolgozik,
akkor úgy kétszáz év kell, hogy
befejezze a munkát.
Margo bekapcsolta a
számítógépét. Egy zöld betűs üzenet
jelent meg a monitoron:

HELLÓ, MARGO
GREEN@BIOTECH@STF
ÜDVÖZÖLJÜK ÚJBÓL A
MUSENET HÁLÓZATON
COPYRIGHT © 1989-1995
NYMNH AND CEREBRAL
SYSTEMS INC.
NEM ÉRKEZETT ÜZENETE

Belépett a szövegszerkesztő
programba, és megnyitotta a
jegyzeteit, hogy még egyszer
átnézze őket, mielőtt találkozik
Frockkal. A professzor többnyire
elég szórakozottnak tűnt ezeken a
hetente tartott megbeszéléseken, és
Margo mindig igyekezett valami új
érdekességgel szolgálni. A baj csak
az volt, hogy többnyire nem akadt
semmi újdonság - elolvasott néhány
újabb tanulmányt, az őt érdeklő
részeket beírta a számítógépbe,
végzett némi labormunkát, és jó
esetben megírt újabb három-négy
oldalt a disszertációjából. Meg
tudta érteni, miért vannak sokan,
akik megrekednek ezen a ponton, és
éveken át a disszertációjukkal
foglalkoznak az állami
ösztöndíjakat kihasználva.
 Amikor Frock két évvel
ezelőtt beleegyezett, hogy a
témavezetője legyen, Margo arra
gyanakodott, hogy valami tévedés
történt. Frock - a Kallisztó-effektus
elméletének a megalkotója, a
Columbia Egyetem paleontológiái
tanszékének címzetes professzora
és a múzeum evolúciós biológiai
osztályának vezetője - a hallgatói
közül pont őt választotta ki, hogy a
kutatói pozíciót betöltse. Ez a
megtiszteltetés évente alig néhány
diáknak járt ki.
Frock kultúrantropológusként
kezdte a pályafutását. Annak
ellenére, hogy gyermekbénulás
miatt kerekes székbe kényszerült,
terepre is kiment, és úttörő munkát
végzett ott is, mely mind a mai
napig szerepelt a tankönyvekben.
Miután többször megbetegedett
maláriában, nem tudott tovább
terepmunkát végezni, és minden
energiájával belevette magát az
evolúcióelmélet tanulmányozásába.
A nyolcvanas évek közepén óriási
port vert fel egy radikálisan új
elgondolással. A káoszelméletet és
darwini evolúcióelméletet
kombinálva Frock kétségbe vonta
azt a széles körben elterjedt nézetet,
mely szerint az élet fokozatos
evolúció révén alakult ki. ő azt
állította, hogy az evolúció időnként
kihagy lépcsőfokokat, és a folyamat
mellékhajtásaként rövid életű
aberrált formák, „szörnyfajok”
alakulnak ki. Frock szerint az
evolúciót nem mindig a
véletlenszerű kiválasztódás
irányítja, hanem maga a környezet
is okozhat hirtelen, groteszk
változásokat egy fajon belül.
Habár Frock egy sor kitűnő
tanulmányban és cikkben
támasztotta alá az elméletét, a
tudományos világ nagy része
továbbra is kételkedve fogadta. Ha
valóban léteznek ilyen bizarr
teremtmények, akkor miért nem
találkozunk velük? Frock
magyarázata szerint az ilyen fajok
ugyanolyan gyorsan ki is haltak,
mint ahogy létrejöttek.
Minél több szakértő nevezte
Frockot eltévelyedettnek, sőt
őrültnek, a népszerűséget hajhászó
sajtó annál inkább felkarolta az
elméleteit. „Kallisztó-effektusnak”
nevezték el egy görög mítosz
alapján, amelyben egy fiatal lány
hirtelen vadállattá változik. Bár
Frock gyűlölte, hogy széles körben
terjesztett gondolatait
félreértelmezik, azért ravaszul
felhasználta az ismertségét arra,
hogy tudományos kutatásainak
támogatókat szerezzen. Mint sok
más kitűnő kurátorét, az ő idejét is
felemésztette a kutatás. Margo azt
gyanította, hogy a saját munkáján
kívül a világon minden más untatja.
A labor túlsó felében dolgozó
restaurátor felállt, és szó nélkül
elment ebédelni, ami biztos jele
volt annak, hogy tizenegy óra körül
jár az idő. Margo még felfirkantott
pár mondatot egy papírra, aztán
kikapcsolta a monitort, fogta a
jegyzetfüzetét, és elindult.
Frock irodája a múzeum
délnyugati tornyában helyezkedett
el, az elegáns, Edward korabeli
stílust idéző ötödik emeleti folyosó
végében. Nyugodt kis oázis volt,
távol a laboratóriumoktól és a
számítógépektől, amelyek a
múzeum minden rejtett zugát
betöltötték. Az iroda súlyos tölgyfa
ajtaján csak annyi állt: DR.
FROCK.
Margo bekopogott.
Hangos torokköszörülést
hallott, aztán a kerekes szék
nyikorgását. Az ajtó lassan kinyílt,
és megjelent az ismerős vöröses
arc. A professzor enyhe
meglepetéssel vonta össze bozontos
szemöldökét, aztán felderült az
arca.
- Ó, persze, ma hétfő van!
Jöjjön csak be - mondta halkan.
Megérintette Margo csuklóját
kövérkés kezével, és helyet mutatott
neki egy túl puha széken. Frock
szokás szerint szigorú öltönyt
viselt, hófehér inget és tarka
virágmintás nyakkendőt, sűrű, ősz
haja kócosnak látszott.
Az iroda falai mentén régi,
üvegezett könyvszekrények álltak, a
polcokon azonban könyvek helyett a
professzor utazásai során gyűjtött
emléktárgyak és furcsaságok
sorakoztak. A könyveket imbolygó
halmokba tornyozta fel a fal mellett.
Az iroda két hatalmas ablaka a
Hudson folyóra nézett. Kárpitozott,
viktoriánus székek álltak a
megfakult perzsaszőnyegen, Frock
íróasztalán pedig legújabb,
Fraktálevolúció címet viselő
könyvének néhány példánya hevert.
A könyvek mellett egy nagy
homokkődarab feküdt, amelyet
Margo jól ismert. A kő lapos
felszínén egy mély lenyomat
rajzolódott ki: az egyik végén,
furcsán elmosódott, a másik végén
három kis nyúlvány állt ki. Frock
szerint ez egy, a tudomány számára
ismeretlen lény megkövesedett
lábnyoma volt, az egyetlen tárgyi
bizonyíték, amely alátámasztotta
evolúciós elméletét. Más tudósok
eltérő véleményen voltak - sokan
azt állították, hogy nem is kövület,
csak Frock hóbortjának tartották.
- Pakoljon csak el onnan, és
üljön le - mondta Frock, és
visszagördült tolószékével kedvenc
helyére, az egyik ablak elé. -
Sherryt? Nem, persze, nem szokott
kérni. Buta vagyok, mindig
elfelejtem.
A széken, amelyre mutatott, a
Nature magazin példányai hevertek,
és egy befejezetlen tanulmány
gépelt példánya, „A harmadkori
páfrányok törzsfejlődéstani
vizsgálata” címmel. Margo átrakott
mindent egy asztalra, és leült.
Közben azon tűnődött, hogy dr.
Frock szóba fogja-e hozni a két
kisfiú halálát.
A professzor egy pillanatig
mozdulatlanul csak nézett rá, aztán
pislogott párat, majd felsóhajtott. -
Nos, Miss Green, akkor
kezdhetjük?
Margo kissé csalódottan
nyitotta ki a füzetét. Gyors
pillantással átfutotta a jegyzeteit,
aztán beszélni kezdett arról, hogyan
osztályozzák a kiribitu törzs tagjai a
gyógynövényeket, és hogyan
kapcsolódik ez a disszertációjának
következő fejezetéhez. Miközben
beszélt, Frock feje lassan
lecsuklott, és lehunyta a szemét.
Egy idegen azt hihette volna, hogy
alszik, de Margo tudta, hogy Frock
nagyon is összpontosít.
Amikor végzett, a professzor
lassan felemelte a fejét. - Szóval a
gyógynövényeket felhasználásuk
szerint osztályozzák, és nem a
külsejük alapján - mormolta. -
Érdekes. Erről az jut eszembe, amit
egyszer a ki törzsnél tapasztaltam
Becsuánaföldön. - Margo
türelmesen várta a
visszaemlékezést.
- A ki törzs, amint ön is tudja -
Frock mindig azt feltételezte, hogy
a hallgatósága ugyanolyan jártas az
adott témában, mint ő maga -,
egykor egy bizonyos bokor kérgét
használta fejfájás elleni
gyógyszerként. Charriére
tanulmányozta őket 1869-ben, és fel
is jegyezte a naplójában, hogy ezt a
kérget használják. Amikor én ott
jártam hetvenöt évvel később, már
nem alkalmazták ezt az orvosságot.
Úgy hitték, hogy a fejfájást gonosz
varázslók okozzák. - Frock
fészkelődött a kerekes székben,
majd folytatta: - A bevett orvosság
az volt, hogy a fejfájós rokonsága
megkereste a varázslót, és megölte.
Persze a megölt varázsló rokonai
erre bosszút akartak állni, úgyhogy
ők meg megölték azt, akinek a feje
fájt. Elképzelheti, mi sült ki
mindebből.
- Mi? - kérdezte Margo,
feltételezve, hogy Frock
elmagyarázza, mi köze van
mindennek a disszertációjához.
- Nos, orvosi csoda történt -
tárta szét a kezét Frock. - Az
emberek ezen túl inkább nem
panaszkodtak fejfájásról.
Széles mellkasa rázkódott a
nevetéstől. Margo is elnevette
magát, aznap először.
- Nos, ennyit a primitív
orvoslásról - mondta Frock kissé
szórakozottan. - Akkoriban még
élvezetes volt a terepmunka. - Egy
pillanatig hallgatott. - Az új
Babonák kiállításon külön részleg
lesz a ki törzsről - folytatta. -
Persze alaposan feltupírozva, hogy
a tömegek is élvezhessék. Hoztak
néhány újoncot egyenesen a
Harvardról, hogy megszervezzék a
kiállítást. Úgy hallom, többet
tudnak a számítógépekről és a
marketingről, mint a tudományról.
Frock megint fészkelődött egy
kicsit. - Mindenesetre azt hiszem,
Miss Green, amit elmeséltem,
érdekes kiegészítő adalék lesz a
munkájához. Azt javaslom,
szerezzen be a múzeum
növénygyűjteményéből néhány
példányt a kiribituk
gyógynövényeiből, és innen
folytassa.
Margo épp a papírjait
szedegette össze, amikor Frock
hirtelen megszólalt: - Szörnyű, ami
ma reggel történt.
Margo bólintott.
Frock egy pillanatig hallgatott.
- Féltem a múzeumot - mondta
aztán.
Margo kicsit meglepetten
felelte: - Testvérek voltak. Nagy
tragédia ez a család számára. De
hamarosan elcsendesedik a botrány,
ahogy az már lenni szokott.
- Szerintem nem így lesz -
mondta Frock. - Hallottam valamit
arról, hogy milyen állapotban
találták meg a holttesteket.
Állítólag nem emberi erővel
marcangolták szét őket.
- Csak nem gondolja ön is,
hogy egy vadállat volt? - kérdezte
Margo. Lehet, hogy Frock
mégiscsak olyan őrült, ahogy
mindenki állítja?
Frock elmosolyodott. -
Kedvesem, én nem feltételezek
semmit sem. Megvárom a további
bizonyítékokat. Csak azt remélem,
hogy ez a kellemetlen eset nem lesz
hatással arra a döntésére, hogy itt
marad-e a múzeumban. Hallottam
az édesapja haláláról, nagyon
sajnálom. De ön három adottsággal
is rendelkezik, amelyek
elengedhetetlenül szükségesek
ahhoz, hogy valakiből kitűnő kutató
váljék: van érzéke ahhoz, hogy
kiválassza, hogy mi után
keresgéljen, hogy azt hol keresse,
és megvan magában a kellő
lelkesedés is, hogy végigvigye az
elméleteit. - Közelebb gördült a
kerekes székkel Margohoz.
- Az elméleti tudományos
érdeklődés ugyanolyan fontos, mint
a terepmunka iránti lelkesedés,
Miss Green, ezt soha ne feledje. A
technikai képzettsége és a
labormunkája kitűnő. Nagy kár
lenne, ha elveszítenénk valakit, aki
ilyen tehetséges.
- Köszönöm, dr. Frock -
felelte Margo. - Nagyra értékelem a
dicséretet és az aggodalmát is.
A professzor legyintett, Margo
pedig elbúcsúzott. Amikor az
ajtóhoz ért, Frock még utánaszólt: -
Miss Green?
- Igen?
- Kérem, legyen nagyon
óvatos.

7. fejezet
 Margo a folyosón majdnem
összeütközött Bill Smithbackkel.
Az újságíró közelebb hajolt, és
csibészesen rákacsintott. - Mit
szólna egy ebédhez?
- Nem lehet - felelte Margo. -
Túl sok a dolgom. - Nem volt
biztos benne, hogy el tudná viselni
egy nap kétszer is Bili Smithback
társaságát.
- Ugyan már! Megtudtam
néhány újabb szaftos részletet a
gyilkosságokról.
- Sejtettem, hogy így lesz. -
Margo szapora léptekkel elindult a
folyosón. Bosszantotta, hogy nem
tudja elfojtani a kíváncsiságát.
Smithback elkapta a karját. -
Úgy hallom, csodás, összeszáradt
lasagnát adnak az étkezdében. - És
már kormányozta is a lift felé
Margot.
Az étkezde, szokás szerint tele
volt kurátorokkal, testes, hangosan
beszélgető teremőrökkel, fehér
köpenyes labortechnikusokkal és
preparátorokkal. Egy kurátor épp
egy üveget adott körbe az asztalnál,
amelyet a többi tudós csodálkozó
és érdeklődő mormolással vett
szemügyre. A zavaros formaldehid
oldatban parazita bélférgek úsztak.
Leültek egy asztalhoz a
lasagnával. Margo megpróbálta
megszabadítani keményre sült
tetejétől.
- Tessék, én megmondtam -
jegyezte meg Smithback. Kézzel
megfogott egy ropogósra sült
darabkát, és leharapta a sarkát. -
Legalább reggel kilenc óta ott állt a
tálalón.
Hangosan csámcsogva rágni
kezdett. - A rendőrség végre kiadta
a hivatalos közleményt az ügyről.
Tegnap éjjel két gyilkosság történt
a múzeumban. Zseniális, hogy
végre rájöttek. Emlékszik azokra a
kérdésekre, amelyeket a riporterek
tettek fel a vadállatokról? Állítólag
elképzelhető, hogy valóban egy
vadállat marcangolta szét az
áldozatokat.
- Muszáj ezt pont most, evés
közben? - érdeklődött Margo.
- Szó szerint cafatokra tépte
őket.
Margo felnézett a tányérjából.
- Bill!
- Nem viccelek - folytatta
Smithback. - A rendőrség teljes
erőbedobással igyekszik megoldani
az ügyet, különös tekintettel arra,
hogy közeledik a nagy kiállítás
megnyitó. Úgy hallom, egy
speciális szakértőt kértek fel
halottkémnek, aki úgy olvas a
tátongó sebekben, mint más egy
könyvben.
- A fenébe is, Smithback -
mondta Margo, és letette a villáját.
- Torkig vagyok magával, a
modortalan viselkedésével, és
azzal, hogy véres részletekkel
traktál ebéd közben. Nem lehetne,
hogy előbb együnk, és később
meséljen erről?
- Amint már mondtam -
folytatta Smithback zavartalanul -, a
halottkém egy speciális szakértő,
állítólag a nagymacskákkal
foglalkozik. Dr. Mathilda
Ziewicznek hívják. Ez aztán a név,
mi? Csak kövér nő lehet egy ilyen
névvel.
Margo a bosszúsága ellenére
elfojtott egy mosolyt. Ez a
Smithback nagy tökfej, de legalább
vicces. Félretolta a tálcát a
tányérral. - Hol hallotta mindezt? -
kérdezte.
Smithback elvigyorodott. -
Megvannak a forrásaim. - Újabb
falat lasagnát tömött a szájába. -
Ami azt illeti, összefutottam egy
barátommal, aki a Newsnál
újságíró. A szerkesztőség egyik
tagjának vannak összeköttetései a
rendőrségnél, ő szerezte meg az
információkat. A délutáni
újságokban már minden benne lesz.
El tudja képzelni Wright arcát,
amikor ezt meglátja? Te jóságos ég!
Smithback vigyorgott, aztán
megint teletömte a száját. A
sajátjával már végzett, és most
annak látott neki, amit Margo a
tányérján hagyott. Ahhoz képest,
hogy milyen vékonydongájú volt,
annyit evett, mint egy farkas.
- De hogy járhatna-kelhetne
szabadon egy vadállat a
múzeumban? - kérdezte Margo. - Ez
abszurdum!
- Igen? És ahhoz mit szól, hogy
épp most vittek oda nyomozó
kutyákat, hogy megpróbáljanak
rábukkanni a fenevad nyomaira?
- Most viccel?
- Nem én. Kérdezze meg
bármelyik biztonsági őrt. Több
tízezer négyzetméternyi területet
kell átvizsgálni, ahol egy
nagymacska vagy valamilyen másik
vadállat elbújhatott, ráadásul ott
van az nyolc kilométernyi
szellőzőrendszer is, melyben még
egy ember is kényelmesen elfér. A
múzeum alatt pedig egész labirintus
húzódik elhagyott pincealagutakból.
Nagyon komolyan veszik a
keresést.
- Alagutak?
- Azok bizony. Nem olvasta a
cikkemet a múlt havi magazinban?
A múzeum eredeti épülete egy
mocsárra épült, amelyet nem tudtak
véglegesen lecsapolni és
kiszárítani, úgyhogy egy csomó
alagutat ástak, hogy elvezessék a
vizet. Aztán amikor a múzeum
1911-ben leégett, a jelenlegi
épületet a régi alagsorra építették
rá. A pincerendszer hatalmas, több
szinten húzódik. Sok helyen nincs
világítás, az áram sincs bevezetve.
Nem hiszem, hogy van élő ember,
aki eligazodik odalent.
Smithback lenyelte az utolsó
falat lasagnát is, és félretolta a
tálcát. - Aztán ott vannak a régi
mendemondák a múzeumi
szörnyről…
A múzeum minden dolgozója
hallott már erről a történetről. A
késő éjjel dolgozó karbantartó
munkások állítólag időnként láttak
valamit a szemük sarkából. A
félhomályos folyosókon a
raktárakba igyekvő asszisztensek
néha mozgó árnyakat véltek látni.
Senki sem tudta, mi lehet ez a lény,
vagy honnan került ide, de voltak,
akik azt állították, hogy évekkel
ezelőtt egyszer már ölt.
Margo úgy döntött, jobb lesz
témát váltani. - Rickman még
mindig sokat akadékoskodik? -
kérdezte.
A név említésére Smithback
vágott egy grimaszt. Margo tudta,
hogy Lavinia Rickman, a múzeum
sajtófőnöke bízta meg Smithbacket
azzal, hogy írja meg a múzeumról
szóló könyvet. A honoráriumról és
az előlegről is ő döntött. Habár
Smithbacknek nem nagyon tetszettek
a szerződés részletei, azonban a
kiállítás akkora sikernek ígérkezett,
hogy azt remélte, ezt meglovagolva,
a könyvéből eladott példányszám is
elérheti a hat számjegyűt. Végül is
egyáltalán nem rossz üzlet ez
Smithback szempontjából -
gondolta Margo -, főleg ha
figyelembe vesszük, hogy az előző
könyve, amely a bostoni
akváriumról szólt, milyen szerény
sikert ért el.
- Hogy Rickman
akadékosodik-e? - horkant fel
Smithback. - Te jó ég, mást sem tud
csinálni. Figyeljen csak, fel
akartam olvasni magának valamit. -
Előhúzott egy csomó papírt egy
füzetből.
 - „Amikor dr. Cuthbert
felvetette az emberi babonákról
szóló kiállítás ötletét, a múzeum
igazgatója, Wright el volt
ragadtatva tőle. Megvolt benne
minden, ami a közönségsikerhez
kell, és ahhoz, hogy legalább olyan
népszerű legyen, mint a
„Tutanhamon kincsei” vagy „A
trójai ásatások hét szintje” című
kiállítás volt. Wright nagyon jól
tudta, hogy ez sok pénzt jelentene a
múzeumnak, valamint kitűnő
lehetőséget arra, hogy adományokat
gyűjtsön nagyvállalatoktól, és a
kormányzati támogatást is
megszerezze. Az idősebb kurátorok
némelyike azonban nem volt
meggyőződve a dologról, ők úgy
vélték, mindez inkább csak
szenzációhajhászás.”
Smithback elhallgatott. -
Nézze meg, mit művelt Rickman. -
Odatolta a papírlapot Margo elé.
Az egész bekezdés át volt húzva
pirossal, a Margo szélén pedig
vastag piros filctollal az állt:
Kihagyni!
Margo kuncogott.
- Mi ebben olyan vicces? -
érdeklődött Smithback. -
Kizsigereli a kéziratomat. Ezt
nézze! - bökött rá egy másik
papírlapra.
Margo megcsóválta a fejét. -
Rickman azt akarja, hogy a lehető
legjobb fényben tüntesse fel a
múzeumot. Maguk ketten soha nem
fognak egyetérteni.
- Megőrjít az a nő! Mindent
kihúz, ami egy kicsit is
ellentmondásos. Azt akarja, hogy
minden időmet csak azzal töltsem,
hogy az új kiállítás fafejű
kurátorával beszéljek. Tudja, hogy
ő úgyis csak azt fogja mondani,
amit a főnöke, Cuthbert a szájába
ad. - Smithback cinkosán közelebb
hajolt. - Soha nem láttam még egy
ilyen karrierista alakot. - Felnézett,
és sóhajtott egyet. - Na, tessék, az
emlegetett szamár!
Egy kissé túlsúlyos
fiatalember jelent meg az
asztaluknál, az orrán szarukeretes
szemüveget viselt. A tálcáját egy
fényes bőr aktatáskára fektetve
egyensúlyozta. - Csatlakozhatom
magukhoz? - kérdezte félénken. -
Attól tartok, ez az egyetlen üres
hely van az egész teremben.
- Hát persze - bólintott
Smithback. - Foglaljon helyet.
Egyébként épp magáról beszéltünk.
Margo, bemutatom George
Moriartyt, a Babonák kiállítás
főkurátorát.
Smithback meglobogtatta a
kéziratát. - Nézze meg, mit művelt
Rickman a szövegemmel! Kizárólag
azokhoz a részekhez nem nyúlt
hozzá, amiket magától idéztem!
 Moriarty átfutotta a lapokat,
aztán szinte gyerekes komolysággal
nézett Smithbackre. - Nem vagyok
me gl e p v e - mondta. - Miért
teregetnénk ki a múzeum
szennyesét?
- Ugyan már, George, abból
lesz az érdekes sztori!
Moriarty Margohoz fordult. -
Maga, ugye, etnofarmakológiából
írja a disszertációját?
- Igen - bólintott Margo.
Hízelgett neki, hogy valaki hallott
róla. - Honnan tudja?
- Érdekel a téma. - Moriarty
rámosolygott, és futólag
rápillantott. - A kiállításon több
tárló is lesz, amely az orvoslással
foglalkozik. Az egyikről egyébként
szerettem is volna beszélni
magával.
- Hogyne, miről lenne szó? -
Margo alaposabban is szemügyre
vette Moriartyt. A lehető
legátlagosabb múzeumi dolgozó
típusa volt: középmagas, kissé
kövérkés, jellegtelen barna hajú.
Szürkés, gyűrött tweedzakója szinte
egyenruhának számított a
múzeumban. Az egyetlen átlagostól
eltérő dolgot hatalmas karórája
jelentette, amely olyan volt, mint
egy napóra, szarukeretes
szemüvege mögött megbújó szeme
pedig ragyogó mogyoróbarna volt,
és feltűnő intelligencia csillogott
benne.
Smithback bosszúsan
fészkelődött a székén, aztán
hátradőlt. - Szívesen maradnék
tovább, hogy tanúja legyek ennek a
kedves jelenetnek, de szerdán
interjút készítek valakivel a
rovartani osztályról, és addig még
be kell fejeznem azt a fejezetet,
amin most dolgozom. George, ne
írja alá a filmjogokról szóló
szerződést, amíg nem beszélt
velem. - Gúnyosan felhorkant,
felállt, és az asztalok között
kígyózva a kacskaringós útvonalon
a kijárat felé indult.
 8. fejezet

Jonathan Hamm hunyorogva

nézett végig az alagsori folyosón
vastag lencséjű szemüvegén át,
amelyre ugyancsak ráfért volna egy
kis tisztogatás. Fekete kesztyűs
kezével két bőrpórázt fogott össze,
a két kutya pedig engedelmesen
üldögélt a lábánál. A segédje az
oldalán állva várakozott, mellette
pedig ott állt D'Agosta hadnagy,
kezében az épület foltos, gyűrött
tervrajzával. Mögötte két rendőr
támasztotta a falat, a vállukon a
rendőrségnél használt Remington
puska lógott.
 D'Agosta a tervrajzot
vizsgálgatta. - A kutyák nem tudnák
kiszimatolni, hogy merre érdemes
elindulni? - kérdezte ingerülten.
Hamm felsóhajtott. - Ezek
kopók. És még nem fogtak szagot.
Vagyis jobban mondva túlságosan
is sok itt a szag.
D'Agosta mordult egyet,
elővett a zakója zsebéből egy kissé
elázott szivart, és a szájához
emelte. Hamm jelentőségteljes
pillantást vetett rá.
- Ja, persze - morogta
D'Agosta, és gyorsan visszadugta a
zsebébe a szivart.
Hamm a levegőbe szimatolt.
Nyirkos volt, ez jó - de nagyjából
ez volt az egyetlen jó dolog ebben
az egész ügyben. Először is, a
rendőrség a szokásosnál is
ostobábban viselkedett. Ezek meg
ugyan milyen kutyák? - ezzel
fogadták. - Mi vérebeket kértünk.
Hamm megmagyarázta nekik, hogy
ezek a legkitűnőbb fajtájú kopók.
Megfelelő körülmények között akár
egyméteres hóban is megtalálnak
egy eltűnt hegymászót. Csakhogy az
itteni körülmények nem nevezhetők
éppen a legideálisabbaknak.
A bűntett helyszínét szokás
szerint alaposan tönkretették -
beszennyezték vegyi anyagokkal,
festékkel, krétaporral, és
egyfolytában egy csomó ember
mászkált ki-be. A lépcső tövénél
lévő terület egyébként is szó szerint
úszott a vérben. Még most, nyolc-
tíz órával a gyilkosság után is a
vérszag átitatta a levegőt, amitől a
kutyák nagyon izgatottak lettek.
Először megpróbálták a
gyilkosság helyszínéről kiindulva
követni a szagot. Amikor ez nem
járt sikerrel, Hamm azt javasolta,
hogy jelöljenek ki egy kört,
ameddig kutyák még éreznek
valamit, és próbálják meg onnan
kiindulva megtalálni, merre
vezetnek tovább a nyomok.
A kutyák arra nem voltak
kiképezve, hogy épületen belül, zárt
helyen dolgozzanak, természetes,
hogy össze vannak zavarodva, ez
nem az ő hibája. A rendőrök még
azt sem tudták megmondani, hogy
tulajdonképpen embert keresnek-e
vagy egy állatot. Talán még ők
maguk sem tudják.
- Menjünk erre - javasolta
D'Agosta.
Hamm átadta a pórázokat a
segédjének, aki elindult a földet
szimatoló kutyákkal.
A kutyák egy raktárhoz
vezették őket, amely
masztodoncsontokkal volt tele.
Amikor kinyitották az ajtót, kiáradt
a tartósító vegyszerek bűze. Ez
félórás késlekedést okozott, mert
meg kellett várni, amíg a kutyák
kiheverik ezt a szagot. És ez csak az
első volt a raktárak hosszú sorában,
amelyek tele voltak zsúfolva
állatbőrökkel és formaldehidben
őrzött gorillákkal. Volt egy
hűtőkamra is elpusztult állatkerti
állatokkal, és egy nagy terem tele
emberi csontvázakkal.
Egy boltíves átjáróhoz értek,
mely nyitott fémajtaja mögött egy
kőlépcső indult lefelé. A falakra
mész csapódott ki. A lépcső
sötétségbe burkolózott.
- Olyan, mint egy várbörtön -
jegyezte meg röhögve az egyik
rendőr.
- Ez a pincerendszerbe vezet -
állapította meg D'Agosta az
alaprajzot vizsgálgatva. Intett az
egyik rendőrnek, aki odanyújtott
neki egy nagyméretű zseblámpát.
A keskeny lépcsősor egy
halcsontmintázatban kirakott
téglákkal kibélelt alagútba vezetett,
amelynek boltozatos mennyezete
ahhoz is alig volt elég magas, hogy
egy ember felegyenesedve
járhasson benne. A segéd előrement
a kutyákkal, D'Agosta és Hamm
követték.
- Vizes a padló - jegyezte meg
Hamm.
- Na és? - kérdezte D'Agosta.
- Ha itt víz folyik, akkor az
elmossa a szagokat.
- Azt mondták, számítsunk rá,
hogy lesznek pocsolyák - felelte
D'Agosta. - De csak akkor árasztja
el a víz az alagutakat, ha esik, és
mostanában nem esett.
- Ez megnyugtató - mondta
Hamm.
Odaértek egy helyre, ahol négy
pincealagút futott össze. D'Agosta
megállt, hogy újból megnézze az
alaprajzot.
- Fogadni mertem volna, hogy
meg fogja nézni - jegyezte meg
Hamm.
- Igen? Hát most meg fog
lepődni. Ezeken a tervrajzokon nem
szerepel a pince.
Az egyik kutya egyszer csak
felnyüszített, és hevesen szaglászni
kezdett. Hamm felkapta a fejét. -
Erre, gyorsan!
A kutyák ismét nyüszítettek. -
Megéreztek valamit! - mondta
Hamm. - Tiszta szagnak kell lennie.
Nézze, hogy felborzolódik a szőr a
tarkójukon. Errefelé világítson, az
orromig se látok!
A kutyák rángatták a pórázt, és
az orrukat a levegőbe emelve
szaglásztak.
- Látja? A levegőben érzik a
szagot - mondta Hamm. - Inkább a
spánieleket kellett volna hoznom,
ők verhetetlenek, ha a levegőben
kell szagot fogni.
A rendőrök a kutyák mellett
siettek előre. Az egyik a
zseblámpával világított, a másik
készenlétben tartotta a fegyverét.
Miután az alagút ismét kettéágazott,
a kutyák jobb felé kanyarodtak, és
futni kezdtek.
- Lassan a testtel, Mr. Hamm,
lehet, hogy egy gyilkos bujkál arra!
- figyelmeztette D'Agosta.
A kutyák hirtelen őrjöngő
ugatásban törtek ki. - Ül! - kiáltott
rájuk a segéd. - Lábhoz! Castor!
Pollux! Lábhoz! A fenébe is! - A
kutyák azonban előrelódultak, és
ügyet sem vetettek a
parancsszavakra. - Hamm, kéne egy
kis segítség!
- Mi a csuda ütött ezekbe? -
kiáltotta Hamm. Odasietett az
őrjöngő kutyákhoz, és próbálta
megragadni a nyakörveiket. - Hé,
Castor!
- Hallgattassa már el őket! -
csattant fel D'Agosta.
- Elszabadult! - kiáltott fel
Hamm segédje, ahogy az egyik
kutya kitépte magát a kezéből, és
eliszkolt a sötétségbe. Utána
rohantak, és próbálták követni
egyre távolodó ugatását.
- Érzi ezt a szagot? - torpant
meg Hamm. - Jézusom, érzi ezt?
Orrfacsaró, dögletes bűz tört
rájuk. A másik kutya őrjöngött az
izgatottságtól, addig ugrált, amíg
végül ő is kitépte a segéd kezéből a
pórázt.
 - Pollux! Pollux!
- Várjon! - mondta D'Agosta. -
Egy pillanatra felejtse el azokat a
nyavalyás kutyákat. Rendezzük egy
kicsit a sorainkat. Maguk ketten
menjenek előre, de a fegyverüket
biztosítsák ki.
A két rendőr felhúzta a puskák
závárzatát.
A visszhangos sötétben a kutya
ugatása egyre bizonytalanabbul
hallatszott, aztán elhallgatott. Egy
pillanatra néma csönd lett, aztán
egy borzalmas, kísérteties vonítás
hallatszott. A két rendőr egymásra
nézett. Majd a vonítást mintha
elvágták volna, elhallgatott,
ugyanolyan hirtelen, mint ahogy
felhangzott.
- Castor! - kiáltotta Hamm. -
Ó, istenem! Valami baja eshetett.
- Maradjon itt, Hamm, a
fenébe is! - förmedt rá D'Agosta.
Ebben a pillanatban váratlanul
kirontott valami a sötétségből, és a
két puska egy hatalmas dörrenéssel
két torkolattűz kíséretében
egyszerre sült el. A dörrenés
visszhangzott az alagútban, majd
elhalt, és mélységes csönd támadt
utána.
- Maga szerencsétlen hülye,
lelőtte a kutyámat! - szólalt meg
halkan Hamm. Pollux feküdt ott
tőlük másfél méterre, vérző fejjel.
- Egyenesen rám vetette
magát… - kezdett mentegetőzni az
egyik rendőr.
- Jézusom - sóhajtott fel D
Agosta. - Hagyják ezt abba! Valaki
van abban az alagútban.
A másik kutyát száz méterrel
odébb találták meg, szinte
félbetépve, a belei
összecsavarodva lógtak ki.
- Uramisten, ezt nézzék meg -
mormolta D'Agosta.
Hamm hallgatott.
A tetem után az alagút ismét
kettéágazott. D'Agosta nem tudta
levenni a szemét a kutyáról. - A
kutyák nélkül nem tudhatjuk, merre
ment - mondta végül. - Tűnjünk el
innen, az orvosszakértők majd
megvizsgálják ezt a szörnyűséget.
Hamm továbbra is csak
hallgatott.

9. fejezet

Miután kettesben maradtak

Margoval az asztalnál, Moriarty
még zavartabbnak tűnt. - Szóval? -
szólalt meg végül Margo rövid
csönd után.
- Ami azt illeti, tényleg
beszélni akartam magával a
munkájáról - kezdte Moriarty, aztán
elhallgatott.
- Komolyan? - Margo nem
volt hozzászokva, hogy bárki is
érdeklődjön a kutatási témája iránt.
- Nos, inkább csak
közvetetten. A primitív orvoslást
bemutató tárlók már készen vannak,
egyet kivéve. Van egy csodás
gyűjteményünk a kameruni sámánok
által használt gyógynövényekből és
rituális tárgyakból, amelyeket a
legutolsó tárlóban szeretnénk
bemutatni, de a hozzájuk tartozó
dokumentáció nem éppen tökéletes.
Megkérhetném, hogy vessen rájuk
egy pillantást?
- Hogyne, szívesen - felelte
Margo.
- Nagyszerű! Mikor érne rá?
- Akár most is. Épp van egy
kis időm.
Miután távoztak az ebédlőből,
végigsétáltak a hosszú alagsori
folyosón, ahol fűtéscsövek
kígyóztak, és lelakatolt ajtók
sorakoztak a falak mentén. Az egyik
ajtón DINOSZAURUSZOK 4.
RAKTÁR - KÉSŐ JURA KOR
felirat állt. A múzeumban őrzött
dinoszaurusz csontok nagy részét és
az egyéb kövületgyűjteményeket is
itt tárolták az alagsorban, mivel -
legalábbis Margo úgy hallotta - a
megkövesedett csontoknak olyan
hatalmas a súlyuk, hogy a magasabb
emeletek padlózata beszakadhatott
volna alattuk.
- A gyűjteményt az egyik
hatodik emeleti raktárban őrzik -
mentegetőzött Moriarty, miközben
beszálltak a szolgálati liftbe. -
Remélem, odatalálok. Tudja, olyan
ez a raktárrendszer, mint egy
labirintus.
- Hallott valamit Charlie
Prine-ról? - kérdezte Margo.
- Nem sokat. Állítólag nem
gyanúsítják semmivel sem. De azt
hiszem, egy jó darabig nem fogjuk
itt látni. Dr. Cuthbert azt mondta
ebéd előtt, hogy nagyon súlyos
trauma érte. - Moriarty megcsóválta
a fejét. - Borzalmas ez az egész.
Az ötödik emeletre érve
Margo követte Moriartyt egy széles
folyosón, majd felmentek egy
fémlépcsőn. A keskeny, kanyargós
fémlépcsők a hatodik emeletnek
arra a részére vezettek, amely
közvetlenül a múzeum hosszú
nyeregtetőzete alatt helyezkedett el.
Mindkét oldalon fémajtók
sorakoztak. A hermetikusan elzárt
raktárakban a könnyen romló
tárgyakból álló antropológiai
gyűjteményeket őrizték. Régebben
mérgező, ciántartalmú anyaggal
permetezték be rendszeresen a
régészeti leleteket, hogy
elpusztítsák a rágcsálókat és a
baktériumokat, ma már azonban
kevésbé radikális módszereket
alkalmaztak a konzerválásra.
Végighaladtak a keskeny
folyosókon. A falak mentén
különféle tárgyak sorakoztak: egy
fatörzsből kifaragott harci kenu,
több totemoszlop, fából faragott
dobok. Annak ellenére, hogy több
tízezer négyzetméternyi tárolóhely
állt rendelkezésre, minden
tenyérnyi helyet ki kellett használni,
a lépcsőházakat, a folyosókat, még
a fiatalabb kurátorok irodáját is. Az
ötvenmillió múzeumi tárgynak
mindössze öt százalékát állították ki
a nagyközönség számára, a többihez
csak a tudósok és a kutatók
férhettek hozzá.
A New York-i
Természettudományi Múzeum nem
egyetlen épületből áll, hanem több
épület együtteséből, amelyeket az
évek során átjárókkal kötöttek
össze, így alakult ki a hosszan
elnyúló, zegzugos épületrendszer.
Ahogy Margo és Moriarty átértek
az egyik épületből a másikba, a
mennyezet hirtelen alacsonyabb
lett, és a folyosó szétágazott.
Gyenge fény szűrődött le egy sor
piszkos tetőablakból, és
homályosan megvilágította a
polcokat, amelyeken bennszülöttek
arcáról készült gipszlenyomatok
sorakoztak.
- Uramisten, mekkora ez a
múzeum - jegyezte meg Margo.
Hirtelen rátört a félelem. Örült
neki, hogy hét szint választja el a
sötét alagsortól, ahol a két kisfiú
halálát lelte.
- A legnagyobb a világon -
felelte Moriarty, miközben kinyitott
egy KÖZÉP-AFRIKA D-2 feliratú
ajtót.
Felkapcsolta a helyiséget
megvilágító egyetlen 25 wattos,
csupasz villanykörét. Margo
belesett. Az aprócska helyiség
zsúfolva volt maszkokkal,
sámánkereplőkkel, festett és
gyöngyökkel díszített állatbőrökkel,
és egy köteg hosszú bottal, amelyek
végére grimaszoló fejeket
erősítettek. Az egyik fal mentén
tárlók sorakoztak. Moriarty feléjük
intett a fejével.
 - A növények ott vannak. Ez a
többi holmi a sámánok felszerelése.
Remek gyűjtemény, de Eastman, aki
összeszedte a kameruni anyagot,
nem volt épp a legalaposabb, ha a
dokumentációról volt szó.
- Ez hihetetlen - csodálkozott
Margo. - Nem is sejtettem, hogy…
- Ez semmi - vágott közbe
Moriarty. - El sem hinné, miket
találtunk, amikor elkezdtük
kiválogatni az anyagot. Csak ezen a
részen vagy száz antropológiai
raktár van, és esküdni mernék, hogy
némelyiket negyven éve ki sem
nyitották.
Moriarty hirtelen sokkal
magabiztosabb és lelkesebb lett.
Margo arra gondolt, hogy ha nem
hordaná ezt a tweedzakót, leadna
pár kilót, és a szarukeretes
szemüveget kontaktlencsére
cserélné, akár még jóképű is
lehetne.
Moriarty folytatta: - A múlt
héten a yukaghir képírás két létező
emlékéből az egyiket itt, a
szomszédban találtuk meg. Ahogy
lesz egy kis időm, írni fogok róla az
antropológiai szakfolyóiratba.
Margo elmosolyodott
Moriarty olyan izgatott volt, mintha
épp azt közölte volna, hogy
felfedezett egy eddig ismeretlen
Shakespeare darabot. Margonak az
volt az érzése, hogy a Journal of
American Anthropologynak
legfeljebb egy tucat olvasóját fogja
érdekelni a téma. Mindenesetre
üdítő volt látni Moriarty
lelkesedését.
- Szóval - folytatta, és feljebb
tolta az orrán lecsúszott szemüvegét
- szükségem lenne valakire, aki
segítene elrendezni ezeket a
dolgokat a kameruni tárlóba, és
megírná a feliratokat.
- És mi lenne pontosan a
dolgom? - kérdezte Margo.
Átmenetileg meg is feledkezett a
disszertációja következő
fejezetéről. Moriarty lelkesedése rá
is átragadt.
- Nem lesz nehéz - felelte
Moriarty. - Nagyjából már
megfogalmaztam a feliratokat ehhez
a tárlóhoz.
Kivett egy papírköteget az
aktatáskájából. - Nézze - húzta
végig a mutatóujját az első oldalon.
- Itt vázlatosan összefoglaltam,
hogy ideális esetben miről kellene
szólnia ennek a tárlónak. Nincs más
dolga, mint egy kicsit részletezni
ezt a vázlatot.
Margo átfutotta a szöveget.
Egyre inkább úgy tűnt, hogy kissé
időigényesebb lesz a feladat, mint
ahogy eredetileg gondolta. - Maga
szerint mennyi idő alatt leszek
készen vele? - kérdezte.
- Ó, legfeljebb tíz-tizenöt órás
munka. Itt felsoroltam, hogy melyik
tárgy melyik raktárban található, és
leírások is vannak róluk, De
igyekeznünk kell, a megnyitóig már
csak pár nap van hátra.
Margónak megint eszébe jutott
a disszertációja. - Várjunk csak egy
kicsit - mondta. - Ez nagyon nagy
munka, és nekem a
disszertációmmal is kellene
foglalkoznom.
Moriarty arca szinte
komikusán elkomorodott. Eszébe
sem jutott, hogy Margónak esetleg
fontosabb dolga is akadhat. - Úgy
érti, nem tud segíteni?
- Hát talán sikerül egy kis időt
szakítanom rá - felelte vonakodva
Margo.
Moriarty arca felragyogott. -
Nagyszerű! Ha már itt vagyunk a
hatodikon, hadd mutassak meg
magának egy-két érdekes dolgot.
Átkísérte egy másik raktárhoz,
és bedugott egy kulcsot a zárba. Az
ajtó nyikorogva nyílt ki, és mögötte
lélegzetelállító gyűjtemény tárult
fel: megfestett bölénykoponyák,
kereplők, tarka madártollak, és
néhány, bőrszíjjal összekötözött
hollócsontváz.
- Jesszusom - mormolta
Margo.
- Egy egész vallás kellékei -
mondta Moriarty. - Várjon csak, ha
meglátja, milyen lesz a kiállításon!
A mi gyűjteményünkben van az
egyik legszebb Naptánc-ing, amit
bárhol látni lehet. És ezt nézze! -
Kihúzott egy fiókot. - Eredeti
viaszhengeres hangfelvételek a
Naptánc-dalciklusról, minden egyes
darab megvan. 1901-ben
rögzítették. Már átvettük
magnószalagra, és a sziú teremben
fogjuk lejátszani. Na, mit gondol?
Remek lesz a kiállítás, nem igaz?
- Az biztos, hogy a
múzeumban nagy port vert fel -
felelte óvatosan Margo.
- Ami azt illeti, egyáltalán nem
is kíséri annyi vita, mint ahogy az
emberek beállítják - mondta
Moriarty. - Nincs rá semmi ok,
hogy a tudomány és szórakoztatás
miért ne járhatnának kéz a kézben.
Margo nem tudta megállni,
hogy meg ne jegyezze: - Fogadni
mernék, hogy ezt a főnöke, Cuthbert
mondta.
- Ő mindig is úgy gondolta,
hogy a kiállításokat sokkal
közelebb kellene hozni a
nagyközönséghez. Az emberek
lehet, hogy azért jönnek majd el
ide, mert szellemeket és manókat
várnak - és meg is kapják. De
közben nagyon sokat tanulnak is. És
ráadásul ez a kiállítás rengeteg
pénzt hoz majd a múzeumnak. Mi a
baj ezzel?
- Semmi - mosolyodott el
Margo. Ezt a témát inkább
Smithbacknek hagyja.
Moriarty azonban még nem
végzett a mondandójával. - Tudom,
hogy a „babona” szó sokak számára
kellemetlen jelentésárnyalatokat
hordoz, és azt hiszik, csak
érdeklődést akarunk kelteni vele.
Valóban az is igaz, hogy a kiállítás
egyik-másik része kissé…
szenzációhajhász. De egy olyan
kiállítást, aminek az a címe, hogy
„Bennszülött vallások”, senki sem
akarna megnézni.
- Nem hiszem, hogy bárkinek
kifogása lenne a kiállítás címe ellen
- mondta Margo. - Szerintem csak
néhányan úgy érzik, hogy a
célkitűzésük nem igazán a tudomány
szolgálatában áll.
Moriarty megrázta a fejét. -
Csak a begyepesedett vén kurátorok
és a féleszű idióták hiszik ezt, mint
például Frock.
A Babonák kiállítást az általa
javasolt evolúciós kiállítás helyett
rendezi a múzeum, úgyhogy érthető,
hogy egy jó szava sincs róla.
Margo mosolya
elhalványodott. - Dr. Frock nagyon
is kitűnő kultúrantropológus -
jelentette ki.
- Frock? Cuthbert szerint nem
egészen komplett. „Annak az
embernek nincs ki mind a négy
kereke” - szokta mondani. -
Moriarty jól utánozta Cuthbert skót
akcentusát. A hangja kellemetlenül
kongott a félhomályos folyosón.
- Nem hiszem, hogy Cuthbert
akár feleannyira is zseniális lenne,
mintamennyire maga gondolja.
- Ugyan már, Margo, ő a
legjobbak közül való.
- De nem hasonlítható dr.
Frockhoz. Mi van a Kallisztó-
effektussal? Ez ma a legmodernebb
kutatási irány.
- És van egy szemernyi
bizonyítéka is rá, amivel alá tudja
támasztani a spekulációit?
Bebizonyosodott-e már valaha is,
hogy eddig ismeretlen szörnyek
járnak a Földön? - Moriarty megint
megrázta a fejét, amitől a
szemüvege veszélyesen lecsúszott
az orrán. - Felfújt elméleti buborék
az egész. Úgy értem, az
elméleteknek is megvan a maguk
helye, de utána alá kell támasztani
őket terepmunkával. Ráadásul a
segédje, Greg Kawakita csak
tovább bátorítja azzal a genetikai
számítógépes programmal, amin
dolgozik. Gondolom, neki is
megvannak a jó okai, de szerintem
elég szomorú, hogy egy ilyen
ragyogó elme ilyen tévútra tévedt.
Nézze csak meg az új könyvét.
Frakcálevolúció - még a címe is
inkább úgy hangzik, mintha egy
gyerekeknek való számítógépes
játék lenne, és nem pedig egy
tudományos munka.
Margo egyre ingerültebben
hallgatta. Lehet, hogy Smithbacknek
mégis igaza van Moriartyval
kapcsolatban. - Nos, figyelembe
véve, hogy milyen kapcsolatban
állok dr. Frockkal, nem várhatja el
tőlem, hogy ezek után
közreműködjem a kiállításában.
Nem szeretném, ha a feliratok
felfújt buborékok lennének. - Azzal
sarkon fordult, kisietett az ajtón, és
elindult a folyosón.
Döbbenet ült ki Moriarty
arcára. Csak most jutott eszébe,
hogy Frock Margo témavezetője.
Gyorsan utána sietett.
 - Jaj, nem, nem úgy értettem…
- dadogta. - Kérem, én csak…
Tudja, hogy Frock és Cuthbert nem
jönnek ki egymással. Rám ragadt az
ellenségeskedésük.
Olyan rémültnek látszott, hogy
Margo dühe rögtön elpárolgott.
- Nem tudtam, hogy ennyire ki
nem állhatják egymást - mondta, és
megállt.
- Ó, igen, ez már nagyon régre
nyúlik vissza. Mióta Frock előállt a
Kallisztó-effektus elméletével,
azóta egyre jobban hanyatlik a
csillaga a múzeumban. Már csak
névlegesen az osztályvezetője,
valójában mindent Cuthbert irányit.
Persze én csak az ő oldalát
ismerem. Nagyon sajnálom,
komolyan. Akkor, ugye, segít a
tárlóval?
- Egy feltétellel - felelte
Margo. - Ha segít kijutni ebből a
labirintusból. Most vissza kell
mennem, dolgozni.
- Ó, persze, elnézést… - A
baklövése miatt Moriartyn újból
kitört a szégyenlősség. Miközben
visszaindultak az ötödik emeletre,
végig hallgatott.
- Meséljen még a kiállításról -
szólalt meg Margo, hogy enyhítsen
a férfi zavarán. - Valamit hallottam
arról, hogy néhány hihetetlenül ritka
érdekességet is bemutatnak.
- Valószínűleg a kothoga törzs
tárgyaira gondol - felelte Moriarty.
- Csak egyetlen expedíciónak
sikerült a nyomukra bukkanni. A
szobrocska, amely a Mbwun nevű
mitikus szörnyet ábrázolja, a
kiállításunk egyik központi darabja.
- Moriarty kicsit habozott. - Vagyis
az lesz. Egyelőre még nincs itt a
tárgyak között.
- Tényleg? Miért várnak vele
az utolsó pillanatig?
- Kissé szokatlan a helyzet.
Nézze, Margo, ezt csak bizalmasan
mondhatom el. - Moriarty
lehalkította a hangját, miközben
végigvezette Margot a hosszú
folyosón. - Az utóbbi időben a
legmagasabb szintről is többen
érdeklődtek a kothoga tárgyak iránt,
olyanok, mint Rickman, dr.
Cuthbert… sőt állítólag még Wright
is. Vita van arról, hogy ezt az
anyagot is bevegyük-e a kiállításba.
Bizonyára hallotta a
mendemondákat, melyek szerint az
a szobrocska meg van átkozva, és
más hasonló ostobaságokat.
- Nem igazán - felelte Margo.
- Az expedíció, amely a
kothoga anyagot gyűjtötte,
tragikusan végződött - folytatta
Moriarty. - Azóta senki sem nyúlt
azokhoz a tárgyakhoz. Még mindig
az eredeti ládákban vannak. A múlt
héten az összeset elvitték az
alagsorból, ahol évek óta tárolták,
és átszállították a lezárt, biztonsági
raktárba. Azóta senki sem férhet
hozzájuk, és nekem sem volt még
alkalmam elrendezni a kiállítandó
tárgyakat.
- De miért szállították el az
alagsorból? - kérdezte Margo.
Beszálltak a liftbe. Moriarty
megvárta, amíg becsukódik az ajtó,
csak azután válaszolt: - Állítólag
valaki nemrégiben hozzányúlta
ládákhoz.
- Micsoda? Úgy érti, feltörték
őket?
Moriarty Margóra nézett.
Bagolyra emlékeztető arcán mintha
állandóan meglepetés tükröződött
volna. - Ezt nem mondtam - felelte
végül.
Elfordított egy kulcsot, mire a
lift meglódult, és emelkedni
kezdett.

10. fejezet

D’Agosta szíve mélyéből azt

kívánta, bárcsak ne ette volna meg
azt a dupla csilis sajtburgert.
Egyelőre ugyan még nem okozott
bajt, de azért nagyon megülte a
gyomrát.
A boncteremben olyan szag
volt, mint minden ilyen helyen -
vagyis bűzlött. A világ minden
fertőtlenítője sem tudná elnyomni a
halál szagát. A halottkém
irodájának hányászöldre festett
falai sem javítottak sokat az
összhatáson. Az egyelőre üres
kerekes asztal hívatlan vendégként
állt a terem közepén, a vakító
reflektorok alatt.
A hadnagy gondolatait egy
magas nő zavarta meg. Két férfi
lépett be közvetlenül utána a
terembe. D’Agostának feltűnt a nő
divatos szemüvegkerete és a
védősapka alól kicsúszott szőke
hajfürtjei. Élénkpirosra rúzsozott
ajkán hivatalos mosoly ült. A nő
odasétált, és kezet nyújtott. - Dr.
Ziewicz vagyok - mondta, és úgy
megszorította D’Agosta kezét, hogy
majdnem összeroppantak a férfi
csontjai. – Ön bizonyára D’Agosta
hadnagy. Hadd mutassam be az
asszisztensemet, dr. Fred Grosst -
mutatott Ziewicz egy alacsony,
vékony férfira. - ő pedig a fotósunk,
Delbert Smith. - Smith, aki egy4x5-
ös Deardorff fényképezőgépet
szorította mellkasához,
üdvözlésképpen biccentett.
- Mondja csak, dr. Ziewicz,
gyakran jár ide? - kérdezte
D’Agosta. Szerette volna még egy
kicsit halogatni az elkerülhetetlent.
- A New York-i halottkém
irodája a második otthonom -
felelte ugyanazzal a mosollyal
Ziewicz. - Különleges igazságügyi
orvosszakértő vagyok. Mindenkinek
dolgozom, aki csak felkér. Itt
elvégezzük a vizsgálatokat, és
elküldjük az eredményeket. Aztán
többnyire már csak az újságokban
olvasok arról, hogy mi lett az ügy
vége. - Eltűnődve pillantott a
hadnagyra. - Vett már részt
ilyesmin, ugye?
- Ó, hogyne - vágta rá
D’Agosta. - Sokszor. - A
hamburger ólomként nyomta a
gyomrát. Miért is nem gondolkodott
egy kicsit, mielőtt megtömte volna a
hasát?
- Helyes. - Ziewicz
belepillantott a nála lévő
dossziéba. - Lássuk csak, a szülői
engedély megvan? Remek, úgy
látom, minden rendben. Fred,
kezdjük az 5-B-vel.
A nő gumikesztyűt húzott,
maszkot és védőszemüveget vett
fel, és egy műanyag kötényt kötött
maga elé. D’Agosta ugyanígy
beöltözött.
Gross odatolta a kerekes
asztalt a holttesteket tároló
fiókokhoz, és kihúzta az5-B számút.
D’Agosta látta, hogy a műanyag
lepedővel letakart alak nagyon
kicsi, és az egyik végénél furcsán
kidudorodik valami. Gross
átcsúsztatta a holttestet az asztalra,
visszatolta a reflektorok alá,
ellenőrizte a lábára kötött
névcédulát, és rögzítette az asztal
kerekeit. A boncasztal végében
lévő lefolyócső alá egy
rozsdamentes acélvödröt helyezett.
Ziewicz a boncasztal fölé lógó
mikrofont igazgatta. -
Mikrofonpróba egy, kettő, három…
Fred, ez a mikrofon egyáltalán nem
működik.
Fred odahajolt a magnó fölé. -
Nem értem, pedig minden be van
kapcsolva.
D’Agosta megköszörülte a
torkát, és közbeszólt: - Nincs
bedugva a konnektorba.
Egy pillanatra csönd lett.
- Nos, örülök, hogy van jelen
valaki, aki nem tudós - mondta
Ziewicz. - Ha bármi kérdése vagy
hozzáfűznivalója lenne, Mr.
D’Agosta, kérem, mondja be a
nevét, és beszéljen a mikrofonba,
rendben? Mindent magnóra
veszünk. Először leírom, milyen
állapotban van a holttest, aztán
nekilátunk feltárni.
- Értem - felelte tompán
D’Agosta. - Feltárni? - Az még
csak hagyján, ha egy holttest ott
hever a bűntett helyszínén, de azt
soha nem tudta megszokni, amikor
elkezdték vagdosni.
- Akkor kezdhetünk? Helyes.
A jelenlévők: dr. Matilda Ziewicz
és dr. Frederick Gross, az időpont
március 27. hétfő, délután negyed
három. Jelen van még…
- Vincent D’Agosta hadnagy.
- Vincent D’Agosta hadnagya
New York-i rendőrségtől.
Fred felolvasta a nevet a
céduláról: - William Howard
Bridgeman, sorszáma 33-A45.
- Leveszem a takarót. - A
vastag műanyag zizegett.
Rövid csönd lett. D’Agosta
előtt egy pillanatra az aznap reggel
kibelezett kutya képe villant fel. A
lényeg az, hogy ne gondolj rá. Ne
gondolj a saját fiadra, Vinnie-re,
akinek a jövő héten lesz a
nyolcadik születésnapja.
Dr. Ziewicz vett egy nagy
levegőt, aztán belekezdett: - A
halott fehér bőrű fiúgyermek,
nagyjából tíz-tizenkét éves, a
pontos magasságát nem tudjuk
megállapítani, mivel a holttestet
lefejezték. Talán száznegyvenöt-
százötven centi lehet. A súlya
nagyjából negyvenöt kiló, de ez
csak becsült adat, a test állapota
miatt pontosabban nem állapítható
meg. A szem színe és az
arcvonások meghatározhatatlanok a
fejet ért súlyos trauma miatt.
- A lábfejen, lábszáron és
genitáliákon nem látható semmiféle
külső sérülés. Fred, kérem, törölje
le a hasi területet. A mellkas bal
oldalától kiindulva számos mély
seb látható, amelyek a
szegycsonttól százkilencven fokos
szögben húzódnak lefelé a
bordákon és a has jobb oldalán.
Hatalmas seb, talán hatvan centi
hosszú és harminc centi széles. Úgy
tűnik, a mellizom elválta külső
mellkasi üregtől, valamint a külső
és belső bordaközi izmok is
elváltak egymástól. A
szegycsontnyúlvány kettérepedt, a
bordák láthatóak. A nagyfokú
aortás vérzés miatt nem nagyon
lehet mást látni, előbb meg kell
tisztítani a felületet.
- Fred, kérem, tisztítsa meg a
hasüreget. A belső szervek közül
jól láthatók a gyomor, a vékony és
vastagbelek. A hasüreg hátsó
részében elhelyezkedő szervek a
helyükön vannak.
- Törölje meg a nyakat, Fred.
A nyak környékén is súlyos
sérülések és horzsolások láthatók, a
csigolyák elmozdultak a helyükről.
Akkor nézzük a fejet. Te jóságos
ég…
A csöndben Fred
megköszörülte a torkát.
- A fejet az axiális nyúlvány
és az első nyakcsigolya között
távolították el. A teljes nyakszirti
rész és a koponyatető
összezúzódott, vagyis inkább
mintha betörték volna, majd
ismeretlen eszközzel kiemeltek egy
darabot a koponyacsontból.
Nagyjából húszcentis átmérőjű lyuk
maradta helyén. A koponya belseje
üres. Úgy tűnik, az agy teljes
egészében kiesett, vagy kiemelték
ezen a lyukon át. Az agy, vagyis
ami maradt belőle, itt látható egy
tálban elhelyezve a fej mellett, de
nem állapítható meg, pontosan
melyik része.
- Darabokban találtuk a
holttest mellett - szólt közbe
D’Agosta.
- Köszönöm, hadnagy. De hol
van az agy többi része?
- Csak ezt találtuk.
- Nem hiszem, valami hiányzik
belőle. Mindent dokumentáltak,
amit a helyszínen találtak?
- Hogyne - felelte D’Agosta,
és próbálta leplezni a bosszúságát.
- Az agyat súlyos trauma érte.
Fred, hozzon egy 2-es szikét és egy
vizsgáló tükröt. Az agyat
elválasztották a nyúltagytól. A
nyúltagyi híd érintetlen, de ezt is
elválasztották. A kisagyon felszíni
vágások láthatók, de egyébként
érintetlen. Vérzésnek kevés nyoma,
ami arra utal, hogy a sérülések a
halál beállta után történtek. A
nagyagy teljesen elvált a
középagytól, mintha kettévágták
volna, és… nézze csak, Fred,
hiányzik a talamusz. És a hipofízis
sincs meg. Ez az, ami hiányzott.
 - Az meg mi? - kérdezte
D’Agosta. Rávette magát, hogy
kicsit közelebbről is megnézze az
agyat, amely egy rozsdamentes
acéltálban feküdt. Inkább
folyékonynak tűnt, mint szilárdnak.
D’Agosta elfordult. Gondolj a
baseballra. Baseball. A csattanás,
ahogy az ütő eltalálja a labdát…
- A talamusz és hipotalamusz
irányítja a szervezet működését.
- A szervezet működését?
- A hipotalamusz szabályozza
a testhőmérsékletet, a vérnyomást, a
szívverést, a zsírok és szénhidrátok
anyagcseréjét, valamint az alvás-
ébrenlét ciklusát is. Azt feltételezik,
hogy itt található a gyönyör- és a
fájdalomérzet központja is. Ez egy
rendkívül összetett szerv, hadnagy
úr. - A nő mereven D’Agostára
nézett, mintha további kérdéseket
várna. D’Agosta kötelességtudóan
motyogta: - És hogy működik
mindez?
- A hormonok révén. A
hipotalamusz több száz szabályozó
hormont bocsát ki az agyba és a
véráramba.
- Aha - bólintott d’Agosta, és
hátrább lépett. Próbált arra
gondolni, ahogy a labda nagy ívben
átröpül a középpálya fölött, a
játékos hátrál, és magasba emeli a
kezét…
- Fred, jöjjön ide, nézze meg
ezt - mondta Ziewicz éles hangon.
Fred odahajolt az acéltál fölé.
- Úgy néz ki, mintha… Nem is
tudom.
- Ugyan már, Fred, nézze csak
meg jobban.
- Úgy fest, mintha… - Fred
kicsit hallgatott. - Mintha egy részt
kiharaptak volna belőle.
- Pontosan. Fotót kérek! -
Delbert odasietett. - Csináljon erről
egy felvételt. Pontosan olyan, mint
amikor a gyerekeim beleharapnak a
tortába.
D’Agosta közelebb hajolt, de
nem látott semmi különöset a
szürke, véres masszán.
- Félkör alakú harapásnyom,
mintha emberi lenne, de annál
nagyobb, és cakkosabb szélű.
Csináljunk majd keresztmetszeteket.
Vizsgáljuk meg a nyálenzimek
jelenlétét, biztos, ami biztos. Fred,
vigye ezt a laborba, mondja meg,
hogy fagyasszák le, és készítsenek
mikrokeresztmetszeteket, itt és itt,
minden részről ötöt. Legalább egy
mintát színezzenek meg
eozinfestékkel, egyet pedig a
nyálenzimeket aktiváló anyaggal.
És vizsgáljanak meg minden
egyebet, ami magának vagy nekik
eszükbe jut.
Miután Fred távozott, Ziewicz
folytatta: - Most kettévágom a
nagyagyat. A hátsó lebenyen
zúzódások láthatók, amelyek akkor
keletkezhettek, amikor
eltávolították az agyat a
koponyából. Fotót kérek. A
felszínen három párhuzamos
karmolás vagy bevágás látható,
nagyjából egymástól négy
milliméterre, úgy egy centi mélyek.
Fotót kérek. Hadnagy úr, látja, hogy
ezek a nyomok egymástól
távolabbról indulnak, aztán
közelítenek egymáshoz? Mit gondol
róla?
- Nem tudom - felelte
D’Agosta kicsit közelebb hajolva. -
Ez csak egy halott agya, gondolta.
- Lehetséges, hogy hosszú,
éles körmökkel ejtették a sebet?
Talán egy pszichopata gyilkossal
állunk szemben.
Fred visszatért a laborból, és
tovább vizsgálták az agyat,
D’Agostának úgy tűnt, már ezer éve
ezzel foglalkoznak. Végül Ziewicz
szólt Frednek, hogy visszateheti a
hűtőbe.
- Most megvizsgálom a
kezeket - mondta a nő a
mikrofonba. Óvatosan levette a
holttest jobb kezére húzott
nejlonzacskót, aztán felemelte a
kezet. Kicsit megforgatta, és
szemügyre vette a körmöket. - A
hüvelyk, mutató és gyűrűsujj körme
alatt idegen anyag látható. Fred,
kérek három tárgylemezt.
 - Csak egy gyerek - mondta
D’Agosta. - Várható volt, hogy
piszkos lesz a körme.
- Talán, hadnagy úr - felelte
Ziewicz. Kikapirgálta a piszkot egy
kis üveglapra. - Fred, a
mikroszkópot. Szeretném megnézni
ezeket.
Ziewicz behelyezte a
tárgylemezt, belenézett a lencsébe,
és állított az élességén.
- Ránézésre átlagos
körömpiszok a hüvelykujj körme
alatt. A többi alatt úgyszintén. Fred,
a biztonság kedvéért kérek részletes
elemzést.
A bal kézen a halottkém nem
talált semmi érdekeset.
 - Most megvizsgálom a test
elülső részén látható hosszúkás
sebet - folytatta. - Del, kérek
fotókat innen, innen és innen, és
amilyen szögből úgy gondolja, hogy
a legjobban látszik a sérülés.
Közelit is készítsen a sebről. Úgy
tűnik, a gyilkos elvégezte helyettünk
a boncoláshoz szükséges Y-
bemetszést, nem gondolja, hadnagy
úr?
- De igen - motyogta
D’Agosta, és nyelt egy nagyot.
A vaku gyors sorozatban
villogott.
- Csipeszt kérek - folytatta
Ziewicz. - Három tépett szélű seb
látható a bal mellbimbó alatt, a
mellizom is felszakadt.
Most alaposabban is
megvizsgálom az első sebet. Fred,
egy fogót. Belenyúlok a sebbe.
Valami azonosíthatatlan idegen
tárgy van benne. Fred, egy
nejlonzacskót. Úgy néz ki, valami
textildarab, talán az áldozat
ingéből. Fotót kérek.
Vaku villant, a nő pedig a
csipesszel egy véres
rongydarabkának látszó valamit
emelt fel, és egy kis zacskóba
pottyantotta. Aztán pár pillanatig
némán vizsgálta tovább a sebet.
- Az izomba mélyen be van
ágyazódva egy idegen tárgy, úgy
négy centiméterrel a jobb
mellbimbó alatt, az egyik bordánál.
Úgy tűnik, valami kemény dolog.
Fotót kérek. Fred, jelölje meg egy
zászlócskával.
A halottkém a hosszú
csipesszel kiemelt, és a magasba
tartott egy apró, véres tárgyat.
D’Agosta óvatosan közelebb
hajolt. - Ez meg mi? Talán ha
leöblítjük, jobban látszik.
Ziewicz halványan rá
mosolygott. - Fred, hozzon egy
csőrös pohárban steril vizet.
Belemártotta a tárgyat, és jól
leöblögette, amitől a víz
vörösesbarnává színeződött.
- Tegyük félre a vizet, majd
megvizsgáljuk, nincs-e benne még
valami - mondta, és a tárgyat a fény
felé emelte.
- Jesszusom - szólalt meg
D’Agosta. - Ez egy karom. Egy
kurva nagy karom!
Ziewicz az asszisztenséhez
fordult, és elmosolyodott. - Ez a
megjegyzés kissé színesíti a
monológomat, nem gondolja, Fred?

11. fejezet

Margo ledobta a könyveit meg

a papírjait a kanapéra, és a tévé
tetején álló órára pillantott: negyed
tizenegy volt. Megcsóválta a fejét.
Milyen hihetetlen, szörnyűséges nap
volt ez… Nagyon sokáig bent
maradt, de ennek mindössze annyi
eredménye volt, hogy három
bekezdést megírt a
disszertációjából. És még a
Moriartynak megígért feliratokon is
dolgoznia kell. Felsóhajtott. Már
megbánta, hogy elvállalta a
feladatot.
Az utca túloldalán lévő
italbolt neonreklámjának fénye
beszűrődött a nappali ablakán, és
viliódzó, kékes fényeket vetített a
falra. Margo felkapcsolta a
villanyt, az ajtónak támaszkodva
megállt, és körbenézett a
rendetlenségen. Többnyire
megszállottan figyelt a rendre, de az
utóbbi egy hétben mindent
elhanyagolt. Könyvek,
részvétnyilvánító levelek, jogi
iratok, cipők és pulóverek hevertek
szerteszét. A mosogatóban,
halomban álltak a ház földszintjén
lévő kínai étteremből származó,
kiürült kartondobozok. Régi Royal
írógépe a padlón állt, mellette
néhány oldalnyi jegyzet hevert a
földön.
Meglehetősen szegényes volt a
környék, ahol lakott, az Amsterdam
Avenue-nak ezen a végén még nem
újították fel a házakat. Az apja
szemében ez csak egy újabb ok volt
arra, hogy miért kellene
hazaköltöznie Bostonba. - Ez nem
egy magadfajta lánynak való hely,
tökmag - mondogatta mindig,
gyerekkori becenevén szólítva. - És
a múzeum se neked való
munkahely. Nap, mint nap ott
kuksolni a kitömött állatok és a
formaldehidben őrzött példányok
között… Miféle élet ez? Gyere
haza, és dolgozz nálam. Veszünk
neked egy házat Beverly-ben,
esetleg Marbleheadben. Sokkal
boldogabb lennél itt, tudom.
Margo észrevette, hogy az
üzenetrögzítőn pislákol a
lámpácska. Lenyomta a gombot.
- Jan vagyok - szólalt meg az
első hang. - Ma értem vissza a
városba, és most hallottam, mi
történt az édesapáddal. Nagyon
sajnálom. Később majd
visszahívlak, rendben? Szeretnék
beszélni veled. Szia!
Margo várt. Megszólalt a
következő hang: - Margo, az anyád
vagyok, hívj vissza. - Aztán egy
kattanás hallatszott.
Margo szorosan lehunyta a
szemét egy pillanatra, aztán vett egy
nagy levegőt. Jant egyelőre nem
hívja vissza, és az anyját sem,
legfeljebb majd holnap. Úgyis
tudta, mit mondana: Haza kell
jönnöd, hogy átvedd az apád helyett
az üzletet. Ő is ezt akarta volna.
Tartozol ezzel mindkettőnknek.
 Elfordult, törökülésben
letelepedett az írógép elé, és
bámulta a jegyzeteket, a
katalógusadatokat és a kiállítandó
tárgyak listáját, amelyeket Moriarty
adott neki. Azt mondta,
holnaputánra kellene végeznie vele.
A disszertációja következő
fejezetével pedig jövő hétfőre kéne
elkészülnie.
Egy-két percig csak nézegette
a papírokat, és próbálta
összeszedni a gondolatait. Aztán
gépelni kezdett. Pár perc múlva
abbahagyta, és belebámult a
félhomályba. Eszébe jutott, milyen
omlettet készített az apja vasárnap
reggelente - ezen kívül mást nem is
tudott főzni. - Hé, tökmag, nem
rossz egy volt hivatásos
agglegénytől, nem igaz? -
mondogatta.
Odakint az utcán kialudt
néhány neonreklám, miután bezártak
a boltok. Margo kinézett a
graffitikkel telefirkált házfalakra és
a bedeszkázott ablakokra. Talán az
apjának igaza volt: nem túl jó dolog
szegénységben élni.
Szegénység… Megcsóválta a
fejét. Eszébe jutott, amikor
legutóbb hallotta ezt a szót az anyja
szájából. Emlékezett az
arckifejezésére, ahogy kiejtette. Az
apja végakaratát ismertető ügyvéd
hideg, sötét irodájában ültek, és
hallgatták, ahogy felsorolja a
bonyolult okokat, amelyek
odavezetnek, hogy fel kell
számolniuk a vállalatot, hacsak a
család valamelyik tagja nem
vállalja az üzlet vezetését.
Margónak a két halott kisfiú
szülei jutottak az eszébe. Ők is
bizonyára nagy reményeket fűztek a
gyermekeik jövőjéhez. Legalább
soha nem fognak csalódni bennük…
De boldogok sem lesznek. Aztán
Prine és véráztatta cipője jutott az
eszébe.
Felállt, és felgyújtott még
néhány lámpát. Ideje lenne
összeütni valamit vacsorára.
Holnap majd bezárkózik az
irodájába, és végez a disszertációja
következő fejezetével, aztán
dolgozik a kameruni tárgyak
feliratain. És még egy kicsit
elodázza a döntést - legalább még
egy nappal. A Frockkal való jövő
heti találkozóig mindenképp
eldönti, hogy hazamegy-e, vagy itt
marad.
Megcsörrent a telefon. Margo
automatikus mozdulattal vette fel a
kagylót. - Halló - szólt bele, aztán
egy pillanatig hallgatott. - Á, szia,
anya, te vagy az?

12. fejezet
 Az éjszaka korán betakarta a
Természettudományi Múzeumot. Öt
óra tájban a kora tavaszi nap már
lenyugvóban volt. A látogatók
kezdtek elszállingózni. Turisták,
iskolások, ideges szülők igyekeztek
a márványlépcsőn a kijárat felé.
Hamarosan elhalt a kiabálás, és a
tágas termekben megszűntek a
léptek koppanásai. A
kiállítótermekben kialudtak a
tárlókat megvilágító fények. Néhány
égve maradt lámpa furcsa
árnyékokat vetett a
márványpadlóra.
Egy magányos biztonsági őr
szokásos ellenőrző kőrútján
ballagott végig a folyosón. Hosszú
láncon lóbálta a kulcscsomóját, és
dudorászott magában. Most
kezdődött a műszakja. A múzeumi
őrök általános kék-fekete
egyenruháját viselte. Hosszú ideje
dolgozott itt, már nem hatott rá a
hely varázsa.
Ki ráz a hideg ettől a
kiállítástól - gondolta. Ezek a
bennszülött vacakok… Ki a fene
fog fizetni azért, hogy ezt
megnézze? A tárgyak fele különben
is meg van átkozva.
Egy maszk vigyorgott rá egy
sötét tárlóból. Továbbsietett a
következő terembe, és a biztonsági
berendezés kapcsolódobozán
elfordított egy kis kulcsot. Az óra
rögzítette az ellenőrzés időpontját:
huszonkét óra huszonhárom perc.
Ahogy továbbment a következő
terembe, kellemetlen érzése támadt,
ami már máskor is előfordult vele:
mintha nemcsak a saját lépteinek a
visszhangját hallaná, hanem valaki
lopakodna a háta mögött.
Odaért a következő biztonsági
állomáshoz, és itt is elfordított egy
kis kulcsot. A doboz kattant egyet,
és az óra rögzítette a 22.34-es
időpontot.
Mindössze négy perc kell,
hogy átérjen a következő
ellenőrzőponthoz. Addig van hat
perce, tarthat egy kis szünetet.
Besurrant az egyik
lépcsőházba. Becsukta, és kulcsra
zárta maga után az ajtót, és lefelé
lesett a sötét alagsor felé, ahonnan
egy ajtó nyílt a kis, belső udvarra.
Tapogatózva megkereste a lépcső
tetejénél lévő villanykapcsolót, de
aztán mégis visszahúzta a kezét.
Nincs értelme, hogy felhívja
magára a figyelmet. Jól
megkapaszkodott a fém
lépcsőkorlátban, és lefelé
tapogatózott a lábával a lépcsőn.
Az alagsorban a fal mentén haladt
tovább, amíg meg nem találta a
kilincset. Megtolta az ajtót, és
érezte, hogy beárad a csípős
éjszakai levegő. A lábával
kitámasztotta az ajtót, megállt, és
rágyújtott egy füves cigire.
Élvezettel szívta be a kesernyés
füstöt, aztán kifújta az udvarra. Az
elhagyatott árkádok alól szűrődő
fény halványan megvilágította
minden mozdulatát. Az utcán
elhaladó autók halk berregését
letompították a falak és a folyosók,
olyan távolinak tűnt, mintha egy
másik bolygóról jönne.
Megkönnyebbülten érezte, ahogy a
marihuána meleggel árasztja el az
egész testét. Így elviselhetőbb lesz
a hosszú éjszaka. Miután elszívta a
cigit, ki pöccintette a sötétbe a
csikket, aztán végigsimította a kezét
majdnem kopaszra nyírt fején, és
nagyot nyújtózkodott.
 Félúton járt visszafelé a
lépcsőn, amikor meghallotta, hogy
odalent hangosan becsapódik az
ajtó. Megtorpant, és hirtelen
végigfutott a hátán a hideg. Nyitva
hagyta volna az ajtót? Nem, az
lehetetlen. A fenébe is, lehet, hogy
valaki meglátta? A füst szagát csak
nem érezték, és a sötétben az nem
látszhatott, hogy füves cigit szív.
Különös, rothadt bűz érződött
a levegőben, nem a marihuána
szaga. De senki nem kapcsolta fel a
villanyt, és lépéseket sem hallott
koppanni a fémlépcsőn.
Továbbindult.
Ahogy felért a lépcső tetejére,
hirtelen gyors mozgást érzékelt a
háta mögött. Megpördült. Valaki
erősen mellbe taszította, amitől a
falnak esett. Lépcsőre kiömlött
beleinek a képe volt az utolsó, mely
még eljutott az agyába. Egy
pillanatra átfutott a fején, hogy
honnan került ide ez a rengeteg vér
- aztán minden elsötétedett előtte.

13. fejezet
Kedd

Borús, szürke kedd reggel

volt. Bili Smithback egy súlyos
széken üldögélt, és Lavinia
Rickman csontos, szögletes alakját
figyelte, aki bükkfa íróasztalánál
épp a gyűrött kéziratot olvasta,
miközben pirosra lakkozott
körmével idegesen dobolt a fényes
asztallapon. Smithback már tudta,
hogy ez rosszat jelent.
Rickman szobája egyáltalán
nem egy átlagos múzeumi iroda
volt. A rendetlen papír, újság és
könyvhalmoknak, amelyek a többi
irodában szinte kötelező
berendezési tárgynak számítottak,
itt nyomuk sem volt. A polcokon és
az íróasztalon a világ minden
tájáról származó csecsebecsék
álltak: egy népviseletbe öltöztetett
baba Mexikóból, réz Buddha
szobrocska Tibetből, bábok
Indonéziából. A falak a másutt is
megszokott halványzöldre voltak
festve, és fenyőillatú légfrissítő
szaga terjengett a szobában.
Az íróasztal két szélén
mindenféle apróságot rendeztek el
olyan formálisan és
szimmetrikusan, mint egy francia
kastély díszkertjében: egy
agátkőből készült papírnehezéket,
csontból faragott papírvágó kést,
egy japán netsukét. S mindennek a
közepén ott ült maga Rickman,
elegánsan a kézirat fölé hajolva.
Smithbacknek az futott át az agyán,
hogy merevre lakkozott, kontyba
tekert vörös haja nem megy túl jól a
zöld falakhoz.
A dobolás felgyorsult, majd
lelassult, miközben Rickman újabb
oldalra lapozott a kéziratban. Végül
az utolsó oldallal is végzett,
összerázogatta a lapokat, és
lefektette őket pontosan az íróasztal
közepére.
- Nos - nézett fel ragyogó
mosollyal -, lenne néhány apró
módosító javaslatom.
- Igen?
- Az azték emberáldozatról
szóló rész például kissé
ellentmondásos. - Rickman finoman
megnyalta az ujja hegyét, egy kicsit
lapozgatott, és megkereste a szóban
forgó részt. - Tessék, itt van.
 - Igen, de a kiállításon…
- Mr. Smithback, a kiállítás
ízlésesen dolgozza fel ezt a témát.
Ez viszont itt ízléstelen. Túlságosan
is részletes a leírás. - Egy
szövegkiemelővel áthúzta a
bekezdést.
- De tökéletesen pontos a
leírás - tiltakozott Smithback.
- Engem a hangsúlyok
érdekelnek, nem a pontosság. Egy
leírás lehet teljesen pontos, de ha
rosszak a hangsúlyok, az téves
benyomást kelthet az olvasóban.
Hadd emlékeztessem, hogy itt New
Yorkban nagyszámú latin népesség
él.
- Igen, de mennyiben sértené
ez a…
- Menjünk tovább. Ezt a
Gilborgról szóló részt egyszerűen
ki kell hagyni - közölte Rickman, és
áthúzott egy teljes oldalt.
- De hát miért?
Rickman hátradőlt. - Mr.
Smithback, a Gilborg-expedíció
egy groteszk fiaskó volt. Egy olyan
szigetet kerestek, amely nem is
létezett. Egyikük, amint arra ön is
oly lelkesen rámutatott,
megerőszakolt egy bennszülött nőt.
Nagyon ügyeltünk rá, hogy
Gilborgot ne is említsük a
kiállításon. Valóban szükség van
arra, hogy nyilvánosan
dokumentáljuk a múzeum
kudarcait?
- De hát a gyűjteménye
fantasztikus! - tiltakozott erőtlenül
Smithback.
- Mr. Smithback, nem vagyok
meggyőződve róla, hogy valóban
érti, mi a feladatának lényege. -
Rickman hosszú szünetet tartott, és
újból dobolni kezdett az ujjával. -
Tényleg azt hiszi, hogy a múzeum
azért bízta meg ezzel a munkával,
és azért fizet magának, hogy
kudarcokról és ellentmondásokról
számoljon be?
- A kudarc és az
ellentmondásosság is része a
tudománynak, és ugyan ki olvasna
el egy olyan könyvet, amiben
csak…
- A múzeumot sok nagyvállalat
is támogatja, akiket esetleg zavarna,
ha ilyesmiket olvasnának - vágott
közbe Rickman. - És ott vannak az
etnikai csoportok is, amelyeknek a
legkisebb ok is elég, hogy nekünk
ugorjanak. Az ő érzékenységükre is
gondolnunk kell.
- De hát olyan dolgokról van
szó, amelyek több mint száz évvel
ezelőtt történtek, miközben…
- Mr. Smithback! - Rickman
csak egészen kicsit emelte meg a
hangját, de meglepő hatást ért el
vele. Csönd lett a szobában.
- Mr. Smithback, őszintén meg
kell mondanom… - A nő
elhallgatott, aztán hirtelen felállt,
megkerülte az íróasztalát, és
odasétált az újságíró háta mögé. -
Meg kell mondanom - ismételte -,
hogy úgy látom, kissé nehezebben
érti meg az álláspontunkat, mint
gondoltam. Most nem egy kiadó
számára ír könyvet. Kimondom
nyíltan: azt várjuk el, hogy
ugyanolyan kedvező színben
tüntessen fel minket, mint ahogy a
legutóbbi megbízásánál a bostoni
akváriumot. - Megállt Smithback
előtt, és mereven az íróasztal
szélének támaszkodott. - Jogunk van
ahhoz, hogy elvárjunk öntől
bizonyos dolgokat. A következőkről
lenne szó. - Lavinia Rickman
számolni kezdett csontos ujjain: -
Egy: semmiféle ellentmondásos
témáról ne essen szó a könyvben.
Kettő: semmi olyanról, ami
bármely etnikai csoportot sérthet.
Három: ne írjon olyasmiről, ami
árthat a múzeum jó hírének. Szóval,
ez elfogadhatóan hangzik? -
Lehalkította a hangját, előbbre
hajolt, és száraz tenyerét Smithback
kezére fektette.
- Én… nem is tudom. -
Smithback nehezen tudta megállni,
hogyne húzza el a kezét.
- Akkor ezt megbeszéltük. -
Rickman visszasétált az íróasztal
mögé, és odatolta a kéziratot
Smithbacknek.
 - Lenne még egy apróság, amit
meg kellene beszélnünk. Van
néhány hely a kéziratban, ahol
érdekes kommentárokat idéz „a
kiállítás szervezésében részt vevő
személyektől”, de a forrásait nem
nevezi meg. Nem mintha ez olyan
fontos lenne, de szeretnék egy
névsort kapni ezekről az
emberekről, csak a rend kedvéért. -
Rickman várakozóan az újságíróra
mosolygott.
Smithback fejében megszólalt
a vészcsengő. - Nos, én szívesen
segítenék - felelte óvatosan -, de az
újságírói etika ezt tiltja. - Vállat
vont, és hozzátette: - Tudja, hogy
van ez.
 Mrs. Rickman mosolya
elhalványult, és már nyitotta a
száját, hogy mondjon valamit, de
ekkor Smithback nagy
megkönnyebbülésére megcsörrent a
telefon. Felállt, és összeszedte a
kéziratát. Ahogy kifelé indult, az
ajtóból még meghallotta, hogy
Rickman döbbenten felkiált: - Egy
újabb!
Smithback becsukta maga után
az ajtót.

14. fejezet

D’Agosta képtelen volt

hozzászokni a főemlősök terméhez.
Kitömött, vigyorgó csimpánzok
lógtak a műfákról szőrös karjukon,
nevetséges hímtagjukkal és szinte
emberi kezükkel, amelyeken valódi
karmok meredeztek. Eltűnődött,
vajon miért telt olyan sok időbe,
amíg a tudósok rájöttek, hogy az
ember a majomtól származik. Hát
nem volt nyilvánvaló már a legelső
alkalommal, amikor megláttak
egyet? Valahol azt hallotta, a
csimpánzok ugyanolyanok, mint az
emberek: erőszakosak, könnyen
felizgathatóak, folyton összekapnak,
még meg is ölik és fel is falják
egymást. Jézusom, kell, hogy legyen
valami más útvonal is, hogy ne
kelljen ezen a termen
keresztülmennem…
- Erre - kalauzolta az őr. -
Ezen a lépcsőn kell lemenni.
Borzalmas a helyszín, hadnagy úr,
én ma reggel…
- Majd később kihallgatom -
vágott közbe D’Agosta. A kisfiúk
holttestének látványa után ő már
bármire fel volt készülve. - Azt
mondja, az áldozat biztonsági őr
egyenruhát viselt. Ismeri?
- Nem tudom, nehéz lenne
megállapítani.
Az őr lefelé mutatott a
félhomályos lépcsőn, amely egy
udvarba vezetett. A holttest a
lépcső aljában hevert a sötétben. A
padlót, a falakat, a lámpákat fekete
foltok borították, amelyekről
D’Agosta tudta, hogy valójában
vörös vér.
- Gyújtsanak valami lámpát -
fordult az őt követő rendőrök
egyikéhez. - Az egész helyszínt
vizsgálják át, keressenek
ujjlenyomatokat és szövetszálakat.
A helyszínelők úton vannak már? A
pasas nyilvánvalóan halott,
úgyhogy a mentősöket ne engedje
be egy darabig. Nem szeretném, ha
mindent összemászkálnának.
D’Agosta megint lenézett a
lépcsőn. - Jesszusom, ezek meg
miféle lábnyomok? Valami barom
átsétált a vértócsán. Vagy talán a
gyilkos úgy döntött, hogy hagy
nekünk néhány szép, kövér nyomot.
Csönd lett.
- A maga lábnyomai ezek? -
fordult az őrhöz. - Hogy hívják?
- Norris. Eric Norris. Amint
már említettem, én…
- A magáé vagy nem?
- Igen, de…
- Hallgasson. Ez a cipő volt
magán?
- Igen. Tudja, én…
- Vegye le a cipőjét,
tönkreteszi a szőnyeget. Vigyék el a
laborba, ők tudni fogják, mi a
teendő. Várjon meg itt. Vagy inkább
mégse, ne várjon meg, majd később
hívatom. Lesz majd pár kérdésem.
Vegye csak le a cipőjét, most
rögtön. - Nem akart ezzel az
emberrel is úgy járni, mint Prine-
nal. Miért szeretnek ebben a
múzeumban az emberek vérben
tocsogni? - Kénytelen lesz zokniban
odébb sétálni.
- Igen, hadnagy úr.
Az egyik rendőr elvigyorodott
D’Agosta háta mögött.
D’Agosta szúrósan rámeredt. -
Maga szerint ez vicces? Mindent
összejárkált a véres cipőjével. Ez
egyáltalán nem vicces!
D’Agosta elindult lefelé a
lépcsőn. Az áldozat feje arccal
lefelé egy távolabbi sarokban
hevert. Nem látta túl jól a sötétben,
de sejtette, hogy a koponya hátsó
részét betörték, és az agy valahol
külön hever. Te jóságos ég, milyen
borzalmas is tud lenni egy emberi
test.
Léptek koppantak mögötte a
lépcsőn. - Helyszínelés - szólalt
meg egy hang. Egy alacsony férfi
jelent meg, majd egy fotós, akit
több fehér köpenyes bűnügyi
technikus követett.
- Na, végre. Reflektorokat
kérek ide, ide és ide, illetve ahová
még a fotós szeretné. Zárják körbe
a helyszínt, most azonnal.
Szedjenek össze minden egyes
szövetszálat és homokszemet.
Végezzenek el minden elképzelhető
tesztet. Senki ne járkálja össze a
helyszínt, érthető? Ez alkalommal
nem szeretném, ha bármit is
elszúrnának.
D’Agosta megfordult. - A
laborosok is itt vannak? A
halottkém irodájától jött valaki,
vagy épp a büfében kávézgatnak? -
Szivarját keresve megütögette
zakója mellzsebét. - Takarják le
kartondobozokkal azokat a
lábnyomokat. Ha végeztek,
mossanak fel egy sávot a holttest
körül, hogy meg tudjuk közelíteni
anélkül, hogy mindenfelé
szétkennénk a vért.
- Nagyszerű - csendült fel
D’Agosta háta mögött egy lágy,
dallamos hang.
- Maga meg ki a fene? -
Megfordult, és egy magas, vékony
férfit pillantott meg. Jól szabott
fekete öltönyt viselt, és a
lépcsőkorlátnak támaszkodott.
Világosszőke haját, amely olyan
világos volt, hogy szinte fehérnek
hatott, hátrafésülte, a szeme egészen
halvány kékesszürke volt. - Maga
temetkezési vállalkozó?
- A nevem Pendergast - A férfi
közelebb lépett, és kezet nyújtott. A
fotós a gépét szorongatva
elfurakodott mellette, és felfelé
indulta lépcsőn.
- Nos, Mr. Pendergast,
remélem, jó oka van arra, hogy itt
legyen, máskülönben…
Pendergast elmosolyodott. -
Pendergast különleges ügynök
vagyok.
- Ó, az FBI-tól? Miért is nem
vagyok meglepve?
Örvendek, Mr. Pendergast.
Mondja, mi a fenéért nem
telefonálnak ide előbb? Nézze, nem
nagyon érek rá, van egy lefejezett
és agy nélküli hullánk. És a társai
hol vannak?
Pendergast visszahúzta a
kezét. - Attól tartok, egyedül jöttem.
- Micsoda? Ne akarjon
átvágni, maguk mindig csapatostul
járkálnak.
A reflektorok kigyúltak, és
vakító fénnyel árasztották el a véres
helyszínt. Minden, ami eddig
feketének látszott, most hirtelen
vérvörös lett, és a holttest belseje
is láthatóvá vált. Valami gyanús
dolog heveit a különféle testnedvek
tócsájában. D’Agosta azt
feltételezte róla, hogy Norris
reggelije lehetett. D’Agosta
állkapcsa akaratlanul is megrándult,
aztán a tekintete megakadt a
koponya egy darabkáján, amely úgy
másfél méterre hevert a testtől. Még
jól látszott rajta a halott őr rövidre
nyírt haja is.
- Jézusom… - D’Agosta
hátrább lépett. Nem bírta tovább.
Öklendezni kezdett az FBI-ügynök
előtt, a helyszínelők előtt, a fotós
előtt. Hát ezt nem hiszem el,
gondolta. Huszonkét éve most
először esik meg velem, és a lehető
legrosszabb pillanatban!
A halottkém irodájából
érkezett szakértő is megjelent a
lépcsőn. A fiatal nő fehér köpenyt
és műanyag kötényt viselt. - Ki
vezeti a nyomozást? - kérdezte,
miközben felhúzta a gumikesztyűt.
- Én - szólalt meg D’Agosta a
száját törölgetve Pendergastra
pillantott. - Legalábbis még pár
percig, amíg át nem veszi valaki -
tette hozzá. - D’Agosta hadnagy
vagyok.
- Dr. Collins - mutatkozott be
metsző hangon a halottkém. Egy
asszisztens kíséretében odasétált a
holttesthez, amelyet épp akkor
tisztítottak meg a vértől.
- Átfordítom a holttestet,
kérnék egy sorozat felvételt róla -
szólt oda a fotósnak.
D’Agosta elfordította
tekintetét. - Sok dolgunk van,
Pendergast - mondta tekintélyt
parancsolóan. A hányásra mutatott.
- Ezt ne takarítsák el, amíg a
helyszínelők nem végeztek a
lépcsőkkel, rendben?
Mindenki bólintott.
- Amilyen hamar csak lehet,
tudni szeretném, a gyilkos hol
jöhetett be és merre távozhatott.
Nézzenek utána a halott
személyazonosságának. Ha egy
múzeumi őr az, akkor hívják ide
Ippolitót. Pendergast, menjünk fel
az ideiglenes főhadiszállásunkra, és
beszéljük meg az együttműködés
részleteit. Aztán ha a helyszínelők
végeztek, még egyszer visszajövünk
körülnézni, hátha találunk valami
érdekeset.
- Pompás - felelte Pendergast.
Pompás? - gondolta D’Agosta.
A beszéde alapján nagyon úgy tűnt,
hogy az FBI-ügynök valahonnan a
déli államokból származhat.
Találkozott már ezzel a típussal, az
ilyenek mindig reménytelenül
elveszettek New Yorkban.
 Pendergast közelebb hajolt, és
halkan megjegyezte: - A falra
fröccsent vér meglehetősen
érdekes.
D’Agosta odanézett. - Csak
nem?
- Érdekelne a ballisztikai
szakértő véleménye.
D’Agosta egyenesen
Pendergast színtelen szemébe
nézett. - Jó ötlet - mondta aztán. -
Hé, fotós! Csináljon egy közeli
sorozatot a falon látható
vérfoltokról. És maga…
- McHenry, hadnagy úr.
- Szeretnék ballisztikai
elemzést ezekről a vércseppekről.
Úgy tűnik, éles szögben fröccsent
ide. Tudni akarom, honnan indult
ki, milyen sebességgel, milyen
erővel, teljes jelentést kérek.
- Igenis.
- Félórán belül legyen az
íróasztalomon.
McHenry ennek láthatóan nem
örült.
- Oké, Pendergast, van még
valami ötlete?
- Nem, ez volt az egyetlen.
- Akkor menjünk.
Az átmeneti főhadiszálláson
katonás rend uralkodott, D’Agosta
erre mindig nagyon ügyelt. Egyetlen
felesleges papír sem hevert
szanaszét, az asztalokon sehol egy
dosszié vagy magnó. Jól festett a
hely, és a hadnagy örült neki, hogy
nem vall szégyent az FBI-ügynök
előtt. Szemlátomást mindenki el
volt foglalva, a telefonvonalak
égtek, de azért mindent kézben
tartottak.
Pendergast elhelyezkedett egy
széken. Ahhoz képest, hogy vékony
alakja milyen kimérten elegáns
volt, olyan fürgén mozgott, mint egy
macska. D’Agosta röviden
összefoglalta neki a nyomozás
eddigi eredményeit. - Jól van,
Pendergast - mondta végül. - Akkor
halljuk, miért küldték ide?
Elszúrtunk valamit? El akarják
venni tőlünk az ügyet?
Pendergast elmosolyodott. -
Nem, erről szó sincs. Amennyire
látom, magam sem csinálhattam
volna jobban. Tudja, hadnagy úr,
már a kezdetektől fogva érdekeltek
voltunk ebben az ügyben, csak nem
jöttünk rá rögtön.
- Hogyhogy?
- Én a New Orleans-i FBI-
irodától jöttem. Egy
sorozatgyilkosságon dolgozunk.
Nagyon furcsa gyilkosságok. Nem
akarok belemenni a részletekbe, de
az áldozatok koponyájának hátsó
részét eltávolították, és kiszedték az
agyukat. Pontosan ugyanazzal a
módszerrel, mint itt.
- Ezt nem mondja komolyan!
És ez mikor történt?
 - Néhány évvel ezelőtt.
- Évekkel ezelőtt? De hát…
- Sajnos, nem sikerült
megoldanunk az ügyeket. Először az
ATF vizsgálódott, mert úgy
gondolták, drogokkal kapcsolatos a
dolog, aztán amikor nem jutottak
semmire, átvette tőlük az ügyet az
FBI, de már nem tudtunk mit
kezdeni vele, mivel a nyomok
teljesen kihűltek. Aztán tegnap a
kezembe került egy jelentés ezekről
a New York-i gyilkosságokról. A
módszer túlságosan is egyedi
ahhoz, hogy ne tűnjön fel azonnal a
hasonlóság, nem gondolja?
Úgyhogy tegnap este iderepültem.
Tulajdonképpen még nem hivatalos
megbízással vagyok itt, de holnapra
az is meglesz.
D’Agosta kicsit megnyugodott.
- Szóval Louisiana államból való.
Azt hittem, a New York-i irodából
jött.
- Ők is itt lesznek - mondta
Pendergast. - Ha ma este
megkapják a jelentésemet, rá fogják
vetni magukat az ügyre. De én
fogom irányítani a nyomozást.
- Maga? Itt, New Yorkban?
Pendergast elmosolyodott. -
Én fogom irányítani, hadnagy úr.
Évek óta nyomozok ebben az
ügyben, és őszintén szólva roppant
érdekesnek találom. - Ahogy az
„érdekes” szót kiejtette, attól
végigfutott D’Agosta hátán a hideg.
- De ne aggódjon, hadnagy, én
hajlandó vagyok együttdolgozni
önökkel, talán kicsit másképp, mint
ahogy a New York-i iroda csinálná.
Már ha maga is hajlandó
együttműködni. Ez itt nem az én
felségterületem, és szükségem lesz
a segítségére. Mit szól hozzá?
Pendergast felállt, és
odanyújtotta a kezét. Te jó ég,
gondolta D’Agosta, a New York-i
fiúk pár óra alatt szét fogják szedni,
és apró cafatokban küldik vissza
New Orleansba.
- Megegyeztünk - mondta, és
megszorította az ügynök kezét. -
Akkor bemutatom mindenkinek.
Kezdjük a biztonsági főnökkel,
Ippolitóval. De előbb válaszoljon
egy kérdésemre. Azt mondta, a
New Orleans-i gyilkosságokat
ugyanezzel a módszerrel követték
el. És mi a helyzet a
harapásnyomokkal, amiket a
nagyobbik fiú agyán találtunk, meg
a karommal?
- Abból, amit elmesélt nekem
a boncolásról, az derült ki, hogy a
halottkém egyelőre csak sejti, hogy
harapásnyom lehet - felelte
Pendergast. - Érdeklődéssel várom
a nyálenzim vizsgálateredményét.
Vizsgálják már a karmot?
D’Agostának jóval később
eszébe jutott ez a pillanat, az
ügynök kérdése, és hogy nem
válaszolt rá igazából. Csak annyit
felelt: - Ma csinálják.
Pendergast hátradőlt a széken,
és összeillesztette az ujjhegyeit, és
elbámult a semmibe. - Meg kell
majd látogatnom dr. Ziewiczet,
amikor ezt az újabb szörnyűséget
boncolja.
- Mondja csak, Pendergast,
egész véletlenül nem rokona Andy
Warholnak?
- Nem kedvelem
különösebben a modern
művészeteket, hadnagy úr.
A tetthelyen nagy volt a
sürgés-forgás, de azért itt is rend
uralkodott. Mindenki szorgalmasan
tette a dolgát, és halkan beszélt,
mintegy a halott iránti tiszteletből.
Megérkeztek a hullaszállítók, de
félreálltak az útból, és türelmesen
várakoztak. Pendergast is ott
álldogált D’Agostával és
Ippolitóval, a múzeum biztonsági
főnökével.
- Elnézést, ha megkérhetném…
- szólította meg Pendergast a fotóst.
- Lenne olyan szíves készíteni egy
felvételt innen nézve? - futólag
megmutatta a szöget, ahonnan a
fotót szerette volna. - És szeretnék
egy sorozatot a lépcső tetejéről
kiindulva, lefelé haladva. Csak
szép lassan, nem kell elkapkodni,
szeretném jól látni a körvonalakat,
a fény és az árnyék játékát.
A fotós kissé furcsán nézett
Pendergastra, de aztán kattintgatni
kezdte a gépét.
Pendergast Ippolitóhoz
fordult. - Lenne egy kérdésem.
Tulajdonképpen miért jött ide le az
őr? Mit is mondott, Mr. Ippolito, mi
volt a neve, Fred Jolley? Ez a
terület nem tartozott a szokásos
kőrútjához, jól mondom?
- Úgy van - bólintott Ippolito.
Az udvarra vezető ajtó közelében
álldogált egy tenyérnyi száraz
helyen, ahol nem volt vér, és az
arca szinte betegesen zöld volt.
D’Agosta megvonta a vállát. -
Ki tudja, mit keresett itt.
 - Na, igen - bólintott
Pendergast. Kinézett a kis udvarra,
amelyet három oldalról téglafalak
határoltak. - Azt mondja, bezárta
maga után a lépcsőház ajtaját?
Feltételezhetjük, hogy kint volt az
udvaron, vagy legalábbis oda
tartott. Hm… Tegnap éjszaka
nagyjából abban az időben volt a
Taurid meteoreső. Talán Jolley-t
érdekelte csillagászat, bár ezt
kétlem. - Egy pillanatig
mozdulatlanul állt, és körbenézett.
Aztán visszafordult a többiekhez. -
Azt hiszem, én meg tudom mondani,
mit keresett itt.
Jézusom, ez egy Sherlock
Holmes - sóhajtott fel magában
D’Agosta.
- Azért jött le a lépcső aljába,
hogy a szenvedélyének hódoljon.
Marihuána. Ez a kis udvar
elszigetelt hely, és jól szellőzik.
Tökéletes hely arra, hogy egy kis
füvet szívjon.
- Marihuána? Ez csak
találgatás.
- Ha jól látom, ott a csikk -
mutatott ki Pendergast az udvarba. -
Az ajtófélfa tövében.
- Én nem látok semmit -
mondta D’Agosta. - Hé, Ed! Nézd
meg, nincs-e valami ott a
küszöbnél! Mi az?
- Egy füves cigi csikkje -
állapította meg Ed.
 - Mi a fene van veletek, fiúk,
nem tudtok megtalálni egy
nyavalyás csikket? Az ég
szerelmére, megmondtam, hogy
össze kell szedni az utolsó
homokszemet is!
- Ezt a részt még nem
vizsgáltuk át.
- Jól van. - D’Agosta
Pendergastra pillantott. Csak
szerencséje volt a pasasnak. Bár
valószínűleg nem is a biztonsági őr
hagyta itt ezt a csikket.
- Mondja, Mr. Ippolito -
folytatta Pendergast bevett dolog,
hogy a biztonsági szolgálat emberei
illegális drogokat fogyasszanak a
munkaidejük alatt?
 - Egyáltalán nem, és nem
vagyok meggyőződve róla, hogy
Fred Jolley volt az, aki…
Pendergast egy intéssel
elhallgattatta. - Feltételezem,
tudnak magyarázatot adni ezekre a
lábnyomokra.
- Annak az őrnek a lábnyomai,
aki megtalálta a holttestet - mondta
D’Agosta.
Pendergast lehajolt, és
megvizsgálta a nyomokat. - Ezek
eltöröltek minden bűnjelet, ami
esetleg itt maradhatott - állapította
meg összevont szemöldökkel. - Mr.
Ippolito, igazán jobban is
kiképezhetné az embereit arra,
hogyan kell érintetlenül megőrizni
egy tetthelyet.
Ippolito nyitotta a száját, hogy
válaszoljon, de aztán inkább
becsukta. D’Agosta elfojtott egy
gúnyos vigyort.
Pendergast óvatosan elindult
visszafelé, és besétált a lépcső alá,
ahol egy résnyire nyitott, nagy
fémajtó nyílt. - Kisegítene, Mr.
Ippolito? Hová vezet ez a lépcső
alatti ajtó?
- Egy folyosóra.
- És a folyosó hová vezet?
- Jobbra van a biztonsági
raktár, de nem valószínű, hogy a
gyilkos erre ment volna, mert…
- Elnézést, hogy ellentmondók,
Mr. Ippolito, de biztos vagyok
benne, hogy a gyilkos erre távozott
- vágott közbe Pendergast. - Hadd
találgassak: a biztonsági raktár
mögött kezdődik az alagsor régi
szakasza, igaz?
- Igen - bólintott Ippolito.
- Ahol a gyerekek holttestét
megtalálták.
- Pontosan - mondta D’Agosta.
- Ez a biztonsági raktár
érdekes helynek tűnik, Mr. Ippolito.
Tehetnénk arra egy kis sétát?
A rozsdás fémajtó egy csupasz
villanykörtékkel megvilágított,
hosszú alagsori folyosóra nyílt. A
padlót kopottas linóleum borította,
a falakat a délnyugati pueblo
indiánok életéből vett jeleneteket
ábrázoló festmények díszítették,
kukoricaőrlés, szövés,
szarvasvadászat képei.
- Milyen szépek - jegyezte
meg Pendergast. - Nagy kár, hogy el
vannak dugva a pincében. Fremont
Ellis korai munkáira emlékeztetnek.
- Régebben a délnyugati
indián kultúrákat bemutató
teremben voltak - mondta Ippolito.
- Azt hiszem, a húszas években
bezárták a kiállítást.
- Á! - Pendergast szemügyre
vette az egyik festményt. - Ez
tényleg Ellis. Te jóságos ég, ez
gyönyörű… Nézze meg, ahogy a
fény visszaverődik arról a
vályogfalról.
 - Honnan tudta? - kérdezte
Ippolito.
- Ugyan már, aki ismeri Ellis
munkáit, ezeken is azonnal
felismeri a keze nyomát.
- Úgy értem, honnan tudja,
hogy a gyilkos erre jött?
- Csak találgattam - felelte
Pendergast, miközben megszemlélte
a következő festményt. - Tudja, van
ez a kellemetlen szokásom, hogy ha
valaki azt mondja valamire, hogy
„lehetetlen”, én azonnal a lehető
leghatározottabban ellentmondók
neki. Nagyon rossz szokás, de
nehezemre esik megszabadulni tőle.
De most már természetesen tudjuk,
hogy a gyilkos erre jött.
 - Miből? - kérdezte Ippolito
összezavarodva.
- Nézze meg ezt a csodálatos
festményt Santa Férői. Járt már
Santa Fében?
- Ööö… nem - felelte Ippolito
egy pillanatnyi csönd után.
- Egy hegyvonulat húzódik a
város mögött, a Sierra de Sangre de
Cristo. Azt jelenti spanyolul, hogy
„Krisztus vére”.
- És?
- Nos, a hegyek valóban
vörösesnek hatnak a lenyugvó nap
fényében, de azt nem mondanám,
hogy ennyire vörösnek. Igazi vér
van a falra kenődve, méghozzá
friss. Tönkretette a festményt, nagy
kár érte.
- Szentséges ég - mondta
D’Agosta. - Ezt nézzék meg!
Úgy derékmagasságban
valóban egy vérfolt kenődött a
festményre.
- Tudják, a gyilkosság mindig
piszkos munka. A folyosón biztosan
máshol is fogunk vérnyomokat
találni. Hadnagy úr, ide kellene
hívni a helyszínelőket. Azt hiszem,
az már megvan, merre távozott a
gyilkos. - Pendergast egy pillanatra
elhallgatott. - Akkor előbb fejezzük
be a kis sétánkat, aztán majd hívjuk
őket. Ha nem bánják, én
előremennék, és körülnéznék,
nincsenek-e további nyomok.
 - Csak tessék - bólintott
D’Agosta.
- Vigyázzon, hová lép, Mr.
Ippolito! A padlót is meg kell majd
vizsgálni, nemcsak a falakat.
Egy zárt ajtóhoz értek,
amelyen BELÉPNI TILOS! felirat
állt. - Ez itta biztonsági raktár -
mondta Ippolito.
- Értem - felelte Pendergast. -
És pontosan mire is használják ezt a
raktárat, Mr. Ippolito? A múzeum
többi része talán nem biztonságos?
- Nem, dehogy, nem erről van
szó - felelte gyorsan a biztonsági
főnök. - A biztonsági raktára
különösen ritka és értékes tárgyak
tárolására szolgál. Ez az egész
ország legjobban őrzött múzeuma.
Nemrégiben vezettünk be egy
fölülről leereszthető fémajtókból
álló biztonsági rendszert az egész
épületben. Mindegyiket egy
központi számítógép vezérli, és
betörés esetén külön-külön le
tudjuk zárni a múzeum egyes
szektorait. Olyan ez, mint a vízzáró
rekeszek egy…
- Igen, értem, Mr. Ippolito,
nagyon köszönöm - szakította félbe
Pendergast. - Igazán érdekes. Ez
egy régi, rézborítású ajtó - mondta
közelebb hajolva.
D’Agosta látta, hogy a
rézborításon, több helyen kis
horpadások látszanak.
 - Ezek ránézésre friss
horpadásoknak tűnnek - mondta
Pendergast. - Ez meg mi lehet? -
kérdezte lefelé mutatva.
- Jesszusom - mormolta
D’Agosta, miután közelebbről is
megnézte az ajtó alsó részét. A fa
ajtókeretet szilánkosra törték,
mintha hatalmas karmokkal
összekaristolták volna.
Pendergast hátrább lépett. -
Ha kérhetném, hadnagy úr,
vizsgálják meg az egész ajtót.
Akkor most nézzünk körül odabent,
Mr. Ippolito. Ha lenne olyan
kedves kinyitni az ajtót, de
lehetőleg úgy, hogy ne fogdossa
össze közben.
 - Engedély nélkül senkit sem
szabad beengednem ide.
D’Agosta döbbenten meredt a
biztonsági főnökre. – Most azt
akarja, hogy szerezzünk be egy
nyavalyás házkutatási parancsot?
- Ó, nem, nem, én csak…
- Elfelejtette magával hozni a
kulcsot - vágott közbe Pendergast. -
Itt megvárjuk.
- Rögtön jövök - mondta
Ippolito, és elsietett. Távolodó
léptei kongva visszhangoztak a
folyosón. Amikor hallótávolságon
kívül ért, D’Agosta Pendergasthoz
fordult. - Nem szívesen mondom
ezt, Pendergast, de nagyon tetszik,
amit csinál. Roppant imponáló volt,
hogy észrevette a festményt, és
ahogy Ippolitót kezelte. Remélem, a
New York-i fiúkkal is elbánik. Sok
szerencsét.
Pendergastot láthatóan
szórakoztatta a megjegyzés. -
Köszönöm. Az érzés kölcsönös,
örülök, hogy önnel dolgozhatom,
hadnagy úr, és nem valami
keményfejű alakkal. Abból ítélve,
ami a tetthelyen történt, látom, hogy
magában még van érzés, és emberi
lény tudott maradni.
D’Agosta elnevette magát. -
Csak ne lett volna a gyomromban az
a nyavalyás rántotta sonkával,
sajttal és ketchuppel, amit reggelire
ettem. És az a rövid haj… utálom
az ilyen rövid hajat.

15. fejezet

A növénytár ajtaja szokás

szerint csukva volt, annak ellenére,
hogy a KÉRJÜK, NE CSUKJA BE
AZ AJTÓT! felirat állt rajta. Margo
bekopogott. Gyerünk már, Smith,
tudom, hogy bent van! Még egyszer
kopogott, most hangosabban, és már
meg is hallotta a zsémbes hangot: -
Jól van, jól van, csigavér, jövök
már!
Az ajtó kinyílt, és ott állt
Bailey Smith, a növénytár öreg
helyettes kurátora. Bosszús sóhajjal
ült vissza az íróasztalához, és
tovább nézegette a postáját.
Margo határozottan beljebb
lépett. Bailey Smith óriási nyűgnek
tartotta a munkáját, de ha egyszer
beszélni kezdett róla, akkor nehéz
volt belefojtani a szót. Margo
többnyire csak leküldött egy
kérőlapot, ha szüksége volt
valamire, hogy megússza a
megpróbáltatást. Most azonban a
lehető leghamarabb kézhez kellett
kapnia a kiribitu gyógynövényeket a
disszertációja következő
fejezetéhez. Még mindig nem
végzett a Moriarty számára
megírandó feliratokkal, ráadásul azt
hallotta rebesgetni, hogy újabb
gyilkosság történt, ami miatt lehet,
hogy a nap hátralévő részére
bezárják a múzeumot.
Bailey Smith dudorászott
magában, és tudomást sem vett a
látogatóról. Habár közel járt a
nyolcvanhoz, Margónak volt egy
sejtése, hogy csak tetteti, hogy
nagyothall, hogy ezzel is bosszantsa
az embereket.
- Mr. Smith! - szólította meg
jó hangosan. - Ezekre a
példányokra lenne szükségem. -
Odatolta a listát a pulton. - Ha
lehetne, most rögtön.
Smith felmordult, és felállt.
Komótosan felemelte a listát, és
rosszallóan végigböngészte. -
Beletelhet egy időbe, amíg
megkeresem őket. Jó lesz holnap
reggelre?
- Kérem, Mr. Smith, azt
hallottam, hogy bármely pillanatban
bezárhatják a múzeumot. Tényleg
nagy szükségem lenne rájuk.
Az öregúr érezte, hogy itt a jó
alkalom egy kis pletykálkodásra, és
máris barátságosabb lett. - Rémes
ez az egész - csóválta a fejét. -
Negyvenkét éve vagyok itt, de még
nem láttam ilyet. De nem
mondhatnám, hogy meglep a dolog -
tette hozzá jelentőségteljes
bólogatással.
Margo nem szerette volna a
lovat adni alá, úgyhogy inkább
semmit sem felelt.
- És úgy hallom, nem is ez az
első eset. Sőt, szerintem nem is az
utolsó. - Elfordult, és az orra alá
dugva bogarászni kezdte a listát. -
Mi ez? Muhlenbergia dunbarii?
Ilyet nem tartunk.
Hirtelen egy hang csendült fel
Margo háta mögött: - Nem az
utolsó?
Gregory Kawakita volt az, a
fiatal helyettes kurátor, aki tegnap
reggel a társalgóba kísérte. Margo
olvasta Kawakita önéletrajzát.
Gazdag szülők gyermeke volt, de
fiatalon elveszítette őket, ekkor
elkerült a szülővárosából,
Yokohamából, és Angliában nőtt
fel, rokonoknál. Miután diplomát
szerzett az oxfordi Magdalene
College-ben, az M.I.T.-n végzett
posztgraduális tanulmányokat, majd
a múzeumba került, ahol
segédkurátori állást kapott, ő volt
Frock legbriliánsabb pártfogoltja,
ami miatt Margo néha egy kicsit
féltékeny is volt rá. Ő egyáltalán
nem olyan tudósnak látta
Kawakitát, aki szívesen dolgozna
együtt Frockkal. Kawakitának
ösztönösen jó érzéke volt a
múzeumi hierarchia iránt, Frock
viszont mindig is ellentmondásos
figura volt, és hajlamos a
bálványok lerombolására. Annak
ellenére, hogy mindig csak magával
volt elfoglalva, Kawakita
kétségtelenül zseniális volt. Egy
genetikai modellezőprogramon
dolgozott Frockkal, és úgy tűnt,
hogy kettőjükön kívül senki más
nem érti igazán. Frock vezetésével
kifejlesztette az Extrapolator nevű
programot, amely képes összevetni
és kombinálni egymással a
különféle fajok genetikai kódjait.
Amikor a múzeum központi
számítógépét használták a program
futtatására, azzal úgy megterhelték a
rendszert, hogy a többiek nem is
tudták másnak használni, csak
zsebszámológépnek.
- Nem az első micsoda? -
kérdezett vissza Smith,
barátságtalan pillantást vetve
Kawakitára.
Margo figyelmeztető tekintetet
vetett rá, de Kawakita folytatta: -
Mintha azt mondta volna, hogy ez a
gyilkosság nem az első.
- Greg, muszáj volt ezt szóba
hozni? - súgta oda Margo. - Soha
nem fogom megkapni a
növényeimet.
- Engem nem lep meg ez az
egész - folytatta Smith a pultra
könyökölve. - Én ugyan nem vagyok
babonás, de nem ez az első
alkalom, hogy egy rejtélyes szörny
járkál a múzeum folyosóin.
Legalábbis az emberek ezt beszélik.
Na, nem mintha egy szavukat is
elhinném.
- Egy szörny? - kérdezte
Kawakita.
Margo könnyedén bokán rúgta.
- Én csak azt mondom, amit
mindenki suttog, dr. Kawakita. Nem
szeretnék pletykákat terjeszteni.
- Nem, persze, hogy nem -
mondta Kawakita, és rá kacsintott
Margóra.
Smith szúrósan nézett rá. - Azt
mondják, már nagyon régóta itt
rejtőzik. Lent él az alagsorban,
patkányokkal és csótányokkal
táplálkozik. Feltűnt már magának,
hogy a múzeumban sehol sem látni
patkányokat vagy egereket? Pedig
itt aztán nyüzsögniük kellene.
Tudja, mennyi van belőlük egész
New Yorkban. Itt azonban egy
darab sincs. Maga szerint ez nem
furcsa?
- Még nem vettem észre -
mondta Kawakita. - Ezen túl majd
jobban figyelek.
- Aztán volt itt egyszer egy
kutató, aki macskákat tenyésztett
valami kísérlethez - folytatta Smith.
- Azt hiszem, Sloane-nak hívták.
Dr. Sloane az
állatviselkedéslélektani osztályon
dolgozott. Egy nap egy tucat
macskája megszökött. És tudja, mi
történt? Egyetlenegy sem került elő
közülük. Szőrén-szálán eltűnt mind.
Ez azért fura, nem? Az ember azt
várná, hogy legalább egy vagy kettő
meglesz.
- Talán azért mentek el, mert
nem voltak egerek - jegyezte meg
Kawakita.
Smith tudomást sem vett a
megjegyzésről. - Egyesek szerint a
szörny valamelyik
dinoszaurusztojásból kelt ki, amiket
Szibériában találtak.
- Á, értem. - Kawakita
megpróbálta elfojtani mosolyát. -
Szóval egy dinoszaurusz kószál a
múzeumban.
Smith megvonta a vállát. - Én
csak azt mondom, amit hallottam.
Mások szerint az egyik sírból
hoztak el véletlenül valamit, amiket
az évek során kiraboltak. Valami
olyan tárgyat, amely meg van
átkozva, tudják, mint Tutanhamon
sírja. Ha engem kérdeznek,
megérdemlik, hogy pórul járjanak.
Nem érdekel, minek nevezik,
archeológiának, antropológiának
vagy bárminek, szerintem ez
egyszerűen sírrablás. A saját
nagyanyjuk sírját bezzeg nem jutna
eszükbe kiásni, de másokét nyugodt
lélekkel kifosztják. Hát nincs
igazam?
- De, teljes mértékben - felelte
Kawakita. - Mit is mondott arról,
hogy nem ezek voltak az első
gyilkosságok?
 Smith cinkosán közelebb
hajolt. - Ha bárkinek elmondják,
hogy tőlem hallották, letagadom.
Úgy öt évvel ezelőtt történt itt
valami furcsaság. - Egy pillanatra
elhallgatott, mintha ezzel is fokozni
akarná a hatást. - Volt itt egy
kurátor, Morrissey vagy Montana,
valami ilyesmi neve volt. Részt vett
annak a szerencsétlenül járt
Amazonas menti expedíciónak a
szervezésében. Tudják, ahonnan
senki sem tért vissza. Szóval, egy
nap ez a kurátor egyszerűen eltűnt.
Soha többé nem hallottunk róla. Az
emberek kezdtek mindenfélét
suttogni. Állítólag valaki hallotta,
hogy egy őr azt mondta, hogy
szörnyűségesen megcsonkítva az
alagsorban találták meg a holttestét.
- Értem - mondta Kawakita. -
És maga szerint a múzeumi szörny
tette?
- Én nem gondolok semmit
sem - felelte gyorsan Smith. - Csak
azt mondom, amit hallottam, ez
minden. Nagyon sok mindent
hallottam sok embertől, annyi szent.
- És látta is valaki ezt a
szörnyet? - kérdezte Kawakita, és
sikertelenül próbálta elfojtani a
mosolyát.
- Hát persze. Ami azt illeti,
többen is. Ismeri az öreg Carl
Conovert a karbantartóműhelyből?
Három évvel ezelőtt, amikor
egyszer nagyon korán jött be
elvégezni valami munkát, meglátta,
hogy ott ólálkodik egy sötét
sarokban, az alagsorban.
Kristálytisztán látta.
- Tényleg? És hogy nézett ki?
- Hát… - kezdte Smith, aztán
elhallgatott. Most már ő is
észrevette, hogy Kawakita kineveti.
Az öregúr arckifejezése
megváltozott. - Azt hiszem, dr.
Kawakita, hogy leginkább úgy
nézett ki, mint Jim Beam.
Kawakita értetlen arcot vágott.
- Beam? Nem hiszem, hogy
ismerném az illetőt…
Bailey Smithből hirtelen
kirobbant a nevetés, és Margo sem
tudta megállni, hogy ne
csatlakozzon hozzá. - Azt hiszem, a
whiskys üvegen lévő Jim Beamre
gondolt, szóval Conover részeg
volt - magyarázta.
- Értem - felelte mereven
Kawakita. - Hát persze.
A jókedve nyomban elszállt.
Nem szered, ha ő lesz a nevetség
tárgya, gondolta Margo, csak ha ő
ugrathat másokat.
- Mindegy, hagyjuk - mondta
gyorsan Kawakita. - Szükségem
lenne néhány növényre.
- Hé, várjunk csak egy kicsit,
én jöttem előbb! - tiltakozott
Margo, miközben Kawakita
odatolta a saját listáját a pulton.
Smith megnézte, aztán a tudósra
pillantott. - A jövő hét utáni hétre
jó lesz?

16. fejezet

Néhány emelettel feljebb

D’Agosta hadnagy egy hatalmas
bőrkanapén üldögélt az egyik
kurátor dolgozószobájában.
Elégedetten csettintett egyet az
ajkával, átvetette egyik vaskos
lábát másikon, és körbenézett.
Pendergast az íróasztal mögötti
karosszékben terpeszkedett, és
belemerült egy litográfiákat
tartalmazó könyvbe. A feje fölött
aranyozott rokokó keretben egy
óriási Audobon-festmény függött, a
nemes kócsag párzási táncát
ábrázolta. A falakat évszázados
patinájú tölgyfa burkolat fedte. A
mennyezetről finom aranyozott
lámpák lógtak, melynek üvegburáit
kézzel fújták. Cirkalmas faragással
díszített, dolomit mészkőből
faragott kandalló uralta a szoba
egyik sarkát. Kellemes hely,
gondolta D’Agosta. Régi pénz. A
régi New York… Van benne
előkelőség. Nem az a hely, ahol
illik olcsó szivarra gyújtani. De
azért rágyújtott.
- Már elmúlt fél három,
Pendergast - szólalt meg, és kifújta
a füstöt. - Mit gondol, hol a
pokolban lehet Wright?
Pendergast megvonta a vállát.
- Próbál megfélemlíteni minket -
mondta, és lapozott a könyvben.
D’Agosta egy percig
vizsgálgatta az FBI-ügynököt.
- Ismeri ezeket a múzeumi
fejeseket, azt hiszik, bárkit
megvárakoztathatnak - mondta
végül. - Wright és a cimborái
tegnap reggel óta folyamatosan úgy
bánnak velünk, mintha másodrendű
állampolgárok lennénk.
Pendergast újból lapozott. -
Nem is sejtettem, hogy a múzeum
teljes gyűjteménnyel rendelkezik a
Fórumról készült Piranesi-
vázlatokból - mormolta.
D’Agosta felhorkant. Egyre
érdekesebbnek ígérkezett a közös
munka.
Ebéd közben lopva megejtett
néhány telefonhívást, és érdeklődött
az FBI-nál dolgozó barátainál.
Kiderült, hogy nemcsak hogy
hallottak Pendergastról, de jó
néhány pletykát tudtak róla.
Kitüntetéssel végzett valami angol
egyetemen - ez valószínűleg igaz.
Tiszt volt a különleges
alakulatoknál, és fogságba esett
Vietnamban, aztán később kisétált a
dzsungelból egy kambodzsai
haláltábor egyetlen túlélőjeként -
ezt már azért D’Agosta kevésbé
találta hihetőnek. Mindazonáltal
kezdte átértékelni az első
benyomások alapján alkotott
véleményét.
A vaskos ajtó halkan kinyílt,
és belépett Wright és sarkában a
biztonsági főnök. Wright azonnal
leült, szemben az FBI-ügynökkel. -
Gondolom, ön Pendergast - mondta
egy sóhajjal. - Akkor essünk túl
rajta.
D’Agosta hátradőlt, hogy
kellően kiélvezze a jelenetet.
Hosszú csönd következett,
miközben Pendergast tovább
lapozgatta a könyvet. Wright
fészkelődött a széken. - Ha nem ér
rá, akkor visszajöhetünk később -
jegyezte meg bosszúsan.
Pendergast teljesen elveszett a
nagy album mögött. - Nem - mondta
végül -, most megfelel. - Lustán
lapozott még egyet, aztán még
egyet.
D’Agosta élvezettel figyelte,
hogy az igazgató arca elvörösödik.
- A biztonsági főnökre nem
lesz szükségünk ezen a
megbeszélésen - szólalt meg a hang
a könyv mögül.
- Mr. Ippolito is részt vesz a
nyomozásban, és…
Az ügynök szeme hirtelen
előbukkant a könyv széle fölött.
- A nyomozást én vezetem,
Mr. Wright - mondta halkan
Pendergast. - Akkor, ha
megkérhetném, Mr. Ippolito…
Ippolito vetett egy ideges
pillantást Wrightra, aki intett, hogy
elmehet.
- Nézze, Mr. Pendergast -
kezdte Wright, miután becsukódott
az ajtó. - Nekem a múzeum
irányításával kell foglalkoznom,
nincs sok időm. Remélem, rövidre
fogja a mondandóját.
Pendergast óvatosan lefektette
maga elé az asztalra a nyitott
albumot.
- Mindig úgy gondoltam, hogy
ezek a korai klasszicista stílusú
metszetek Piranesi legjobb munkái.
Egyetért velem?
Wright döbbent arcot vágott. -
Nem látom be, hogy mi köze van
ennek a…
- Természetesen a későbbi
munkássága is figyelemre méltó, de
túlságosan fantáziadús az én
ízlésemnek - folytatta Pendergast.
- Ami azt illeti - felelte az
igazgató szónokiasan én mindig úgy
véltem, hogy…
A könyv becsapódott, akkorát
csattant, mint egy pisztolylövés. -
Ami azt illeti, dr. Wright - mondta
hűvösen Pendergast, félretéve az
udvarias modort -, ez nem igazán
érdekel. Akkor most én beszélek,
maga pedig meghallgat. Megértette?
 Wright szóhoz sem jutott. Az
arcán vörös foltok ütköztek ki a
dühtől. - Mr. Pendergast, nem
tűröm, hogy ilyen hangon…
Pendergast közbevágott: -
Amennyiben nem olvasta volna az
újságok szalagcímeit, dr. Wright,
három brutális gyilkosság történt a
múzeumban az elmúlt negyvennyolc
órában. Három. A sajtó
feltételezései szerint valamilyen
vadállat követte el. A múzeum
látogatottsága ötven százalékkal
esett vissza a hétvége óta. Hogy
finoman fogalmazzak, a munkatársai
nagyon fel vannak zaklatva. Vette
magának ma a fáradságot, hogy
végigsétáljon a múzeumon, dr.
Wright? Nagyon tanulságosnak
találná. Szinte tapintható a félelem
a levegőben. A legtöbben csak
kettesével-hármasával járnak, már
ha egyáltalán elhagyják az
irodájukat. A karbantartó
személyzet mindent megtesz, hogy
ne kelljen az alagsorba mennie.
Maga mégis igyekszik úgy tenni,
mintha minden rendben lenne.
Higgye el, dr. Wright, hogy bizony
nagyon nagy baj van.
Pendergast előredőlt, és a
könyvre könyökölt. Volt valami
fenyegető a határozottságában, és a
halvány, színtelen szemek olyan
hidegen néztek az igazgatóra, hogy
az önkéntelenül is hátrahőkölt.
D’Agosta visszafojtotta a
lélegzetét.
Pendergast folytatta: - Na,
mármost, intézhetjük ezt a dolgot
háromféleképpen: a maga módszere
szerint, az én módszerem szerint,
vagy pedig az FBI módszere
szerint. Ez idáig nem nagyon láttam
jelét az ön segítőkészségének. Úgy
tudom, nagyon finom módszerekkel
ugyan, de akadályozza a rendőrség
munkáját. A telefonhívásokat későn
viszonozzák, vagy egyáltalán nem is
hívják őket vissza. A személyzet túl
elfoglalt, vagy egyáltalán nem is
lehet megtalálni őket. Akik
elérhetőek, mint Mr. Ippolito, nem
túl segítőkészek. Az emberek késve
jelennek meg a kihallgatásokon. Ez
elég, hogy gyanakodni kezdjünk.
Tehát, mostantól azon módszere
elfogadhatatlan.
Pendergast elhallgatott, és
várt. Mivel nem kapott választ,
folytatta: - Az FBI módszere
általában az lenne, hogy lezárnák a
múzeumot, felfüggesztenék a
működését, és bezárnák a
kiállításokat. Biztosíthatom róla,
hogy ez nem tüntetné fel jó színben
a múzeumot a nyilvánosság előtt.
Ráadásul elég költséges is lenne az
adófizetők és az ön számára. Az én
módszerem azonban kissé
barátságosabb. A múzeum nyitva
maradhat, de bizonyos feltételekkel.
Az első feltétel az, hogy biztosítsa a
múzeum dolgozóinak
együttműködését. Időnként
beszélnünk kell önnel és a
vezetőség más tagjaival. Teljes
együttműködést kérek. Szükségem
lesz a teljes személyzet névsorára.
Mindenkit ki akarunk hallgatni, aki
a gyilkosságok közelében, az
alagsorban dolgozott, vagy bármiért
is, de arra járt. Nincs kivétel.
Nagyra értékelném, ha személyesen
ön gondoskodna minderről.
Összeállítjuk a kihallgatások
menetrendjét, ahol mindenkinek
időben meg kell jelennie.
- De hát összesen kétezer-
ötszáz ember dolgozik a… - kezdte
Wright.
- A második feltétel - folytatta
Pendergast. - Holnaptól kezdve
korlátozzuk a munkatársai bejutását
a múzeumba, amíg be nem
fejeződik a nyomozás. A tilalom az
emberek biztonságát szolgálja,
legalábbis ezt kell mondani nekik.
- De itt létfontosságú kutatások
folynak, amelyek…
- A harmadik feltétel - mutatta
fel könnyedén Pendergast három
ujját. - Időnként előfordulhat, hogy
részlegesen vagy teljesen be kell
zárnunk a múzeumot. Egyes
esetekben csak a látogatóknak lesz
tilos a belépés, máskor viszont a
személyzetnek is. Megeshet, hogy
csak röviddel a lezárás előtt tudunk
szólni. Elvárjuk az
együttműködését.
Wright dühe egyre fokozódott.
- Ez a múzeum egy évben
mindössze három napra szokott
bezárni, karácsonykor, újévkor és
hálaadáskor. Erre még nem volt
példa! - Hosszan, fürkészően
Pendergastra nézett. - Különben is,
nem vagyok meggyőződve róla,
hogy magának megvan a kellő
felhatalmazása erre. Szerintem meg
kellene… - Wright elhallgatott.
Pendergast felemelte a
telefonkagylót.
- Kit akar hívni? - kérdezte
Wright.
 - Dr. Wright, kezd fárasztó
lenni ez a vita. Esetleg
megbeszélhetjük a dolgot az
államügyésszel.
Pendergast már kezdett is
tárcsázni.
- Egy pillanat - mondta
Wright. - Bizonyára meg tudjuk
beszélni a dolgot úgy, hogy ne
kelljen másokat is belevonni.
- Ez csak öntől függ - felelte
Pendergast.
- Az ég szerelmére, tegye már
le azt a telefont - csattant fel
dühösen Wright. - Természetesen
mindenben együttműködöm a
józanész határain belül.
- Nagyszerű - bólintott
Pendergast. - És amennyiben a
jövőben bármikor úgy érezné, hogy
valami nem elfogadható az ön
számára, akkor megismételhetjük
ezt a beszélgetést. - Finoman
visszatette a helyére kagylót.
- Együtt fogok működni -
mondta Wright -, de szerintem
jogom van tudni, hogy a legutóbbi
gyilkosság óta hogy haladt a
nyomozás. Amennyire én látom,
nem sokat haladtak előre.
- Hogyne, igazgató úr - felelte
Pendergast, és az íróasztalon
heverő papírokra nézett. - A
biztonsági berendezések órái
szerint a legutóbbi áldozat, Jolley
nem sokkal tegnap este fél tizenegy
után lelte halálát. A boncolás majd
megerősíti a halál beálltának az
időpontját. Amint ön is tudja, az
előző áldozatokhoz hasonló
sérüléseket találtunk a testén. Épp
az ellenőrző körútját végezte, habár
a hátsó lépcső nem tartozik a
kijelölt útvonalához. Lehetséges,
hogy valami gyanús zajt hallott, és
annak akart utánanézni. Az is lehet,
hogy csak egy kis szünetet tartott.
Egy közvetlenül azelőtt elszívott
marihuánás cigaretta csikkjét
találtuk meg rögtön az ajtó előtt.
Természetesen megvizsgáljuk a
holttestet, hogy kimutatható-e a
drogfogyasztás.
- Te jó ég, már csak ez
hiányzott - mondta Wright. - De
nem találtak valami hasznos nyomot
is? Mi van ezzel a vadállattal,
amiről beszélnek? Maguk…
Pendergast felemelte a kezét,
és elhallgattatta. - Jobban örülnék,
ha nem adnánk át magunkat a
feltételezéseknek, amíg meg nem
vitattuk a szakértőkkel a
rendelkezésre álló bizonyítékokat.
Némelyik szakértő a múzeum
személyzetéből fog kikerülni.
Elmondanám, hogy egyelőre nem
találtuk semmilyen nyomát annak,
hogy bármiféle állat is járt volna a
közelben.
- A holttestet a lépcső aljában
találták meg, bár nyilvánvaló, hogy
a támadás a lépcső tetejénél történt.
Vért és beleket találtunk a lépcső
teljes hosszában. Az áldozat vagy
lezuhant, vagy lerángatták a lépcső
aljába. De ne higgyen az én
szavamnak, dr. Wright - mondta
Pendergast, és felemelt egy barna
borítékot az íróasztalról. - Nézze
meg maga. - Kivett egy fotót, és
óvatosan lefektette az asztallapra.
- Te jóságos ég - meredt rá
Wright a fényképre. - Szűz
Máriám…
- A lépcső jobb oldali fala
tele volt vérfoltokkal - folytatta
Pendergast. - Erről is van egy
felvétel.
Átnyújtotta a fotót Wrightnak,
aki gyorsan az előző tetejére
fektette.
- Egyszerű ballisztikai
analízissel meg lehet vizsgálni az
odafröccsent vércseppeket -
mondta Pendergast. - Ebben az
esetben a nyomok arra utalnak,
hogy egy lefelé irányuló óriási ütés
érte az áldozatot, amely azonnal
felhasította és kibelezte.
Pendergast elrakta a fotókat,
és az órájára pillantott. - D’Agosta
hadnagy később majd benéz, hogy
ellenőrizze, minden úgy történik-e,
ahogy megbeszéltük - mondta. -
Még egy utolsó kérdés, dr. Wright.
Melyik kurátor tudja a legtöbbet a
múzeum kultúrantropológiai
gyűjteményéről?
Dr. Wright mintha meg sem
hallotta volna a kérdést, de végül
alig hallhatóan mégis válaszolt: -
Dr. Frock.
- Nagyszerű - mondta
Pendergast. - Ó, és amint már
mondtam, a múzeum nyitva
maradhat, ha minden feltételt
teljesítenek. Amennyiben azonban
újabb gyilkosság történik ezek
között a falak között, akkor azonnal
be kell zárnunk a múzeumot. Akkor
már nem az én kezemben lesz a
döntés. Megértette?
Hosszú szünet után Wright
bólintott.
- Remek - mondta Pendergast.
- Tudatában vagyok, dr. Wright,
hogy a Babonák című kiállítás
megnyitóját a jövő hét végére
tervezik, péntek estére pedig
nagyszabású sajtóbemutatót
terveznek. Örülnék, ha zavartalanul
folyhatnának az előkészületek, de
minden attól függ, hogy a nyomozás
mit tár fel az elkövetkező
huszonnégy órában. Az is
lehetséges, hogy
elővigyázatosságból el kell majd
halasztanunk a sajtóbemutatót.
Wright bal szemhéja idegesen
rángatózni kezdett. - Ez teljességgel
lehetetlen. Az egész
marketingkampányunk becsődölne.
Óriási lenne a negatív publicitás.
 - Majd meglátjuk - felelte
Pendergast. - Akkor, ha más nincs,
azt hiszem, nem is tartjuk fel
tovább.
Wright sápadtan felállt, és szó
nélkül, merev léptekkel kisétált.
Miután becsukódott az ajtó,
D’Agosta elvigyorodott. - Szépen
megpuhította ezt az alakot - mondta.
- Mondott valamit, hadnagy
úr? - kérdezte Pendergast, majd
hátradőlt a bőrszékben, és megújult
érdeklődéssel emelte fel az
albumot.
- Ugyan már, Pendergast -
mondta D’Agosta. - Úgy látom, ha
arra van szükség, mellőzni tudja az
udvarias modort.
 Pendergast ártatlanul
pislogott. - Sajnálom, hadnagy úr,
és elnézést kérek a modortalan
viselkedésemért. Egyszerűen ki
nem állhatom a fontoskodó
bürokratákat. Attól tartok, elég
kurtán el szoktam bánni velük. -
Felemelte a könyvet. - Rossz
szokás, de nem tudok
megszabadulni tőle.

17. fejezet

A laboratórium ablakai az
East Riverre néztek. A folyó túlsó
partján, Long Island Cityben
raktárak és omladozó régi
gyárépületek emelkedtek. Lewis
Turow megállt az ablak előtt, és
elnézte, ahogy egy hatalmas,
szeméttel megrakott bárkát tol egy
uszály az óceán felé, miközben csak
úgy hemzsegtek körülötte a
sirályok. Valószínűleg egy perc
alatt termelődik ennyi szemét New
Yorkban - gondolta.
Turow elfordult az ablaktól,
és felsóhajtott. Gyűlölte New
Yorkot, de nem volt más
választása, mint itt élni. El kellett
viselnie a várost ahhoz, hogy az
ország egyik legjobb genetikai
laboratóriumának a munkatársa
lehessen - vagy választhatta volna
azt, hogy valami szép nyugalmas
vidéki helyen dolgozik, de csak egy
ócska kis laboratóriumban. A
várost választotta, de már kezdett
fogyni a türelme.
Halk pittyegést hallott, és a
nyomtató halkan zúgni kezdett.
Megszülettek a vizsgálat
eredményei. Egy újabb pittyegés
jelezte, hogy kész a nyomtatás. A
hárommillió dolláros Omega-9
számítógép, amely egy sor nagy
szürke dobozt foglalt el a fal
mentén, elnémult. Csak néhány kis
lámpácska mutatta, hogy valami
zajlik. Különleges modell volt,
amelyet a DNS-szekvenciák
vizsgálatára és a gének
feltérképezésére fejlesztettek ki.
Hat hónappal ezelőtt Turow
leginkább e miatt a gép miatt jött
ebbe a laborba dolgozni.
Kivette a papírlapot a
nyomtató tálcájáról, és átfutotta. Az
első oldalon össze voltak foglalva
az eredmények, majd a mintában
talált nukleinsavak felsorolása
következett. Mellette egy oszlopban
betűk jelölték a primer
szekvenciákat és a célcsoport
feltérképezett génjeit.
A célcsoport ebben az esetben
elég szokatlan volt: a nagymacskák.
Azt kérték, vizsgálja meg, van-e
hasonlóság a megadott DNS-minta
és az ázsiai tigris, a jaguár, a
leopárd és a puma DNS-e között.
Turow még hozzávette a gepárdot
is, mivel ennek a fajnak nagyon jól
ismert a géntérképe. A
kontrollcsoport szokás szerint a
Homo sapiens volt - ezzel
ellenőrizték, hogy az összevetés
pontos volt-e, és ép-e a minta.
Turow átfutotta az
összefoglalást:

33495A5 990 teszt MINTA:

New York-i rendőrség, bűnügyi
labor LA-33 ÖSSZEFOGLALÁS
CÉLCSOPORT
Egyezések %-ban
A bizonyosság foka
 Panthera leo 5,5 4%
Panthera onca 7,1 5%
Fel is lynx 4,0 3%
Fel is rufa 5,2 4%
Acinonyx jubatus 6,6 4%
KONTROLLCSOPORT Homo
sapiens 45,2 33%

Hát ez egy hatalmas nagy

marhaság - futott át Turow fején. A
minta sokkal inkább megfelelt a
kontrollcsoportnak, mint a
célcsoportnak, pedig éppen
fordítva kellett volna lennie.
Mindössze 4% volt az esélye
annak, hogy a minta egy
nagymacskától származik, viszont
33% a valószínűsége, hogy egy
embertől.
Harminchárom százalék - ez
még mindig elég alacsony, de a
valószínűség határain belül van.
Meg kell próbálnia a GenLab
adatbázisból kikeresni az
egyezéseket. A GenLab egy
hatalmas nemzetközi DNS-
adatbázis, amely többezernyi
organizmus DNS-szekvenciáit és
géntérképeit tartalmazza az
Escherichia coli baktériumtól
kezdve a Homo sapiensig.
Átfuttatja a vizsgálat eredményeit
az adatbázison, és megkeresi,
honnan származik ez a DNS. Úgy
tűnt, a Homo sapienshez nagyon
közel álló faj lehet. Ahhoz nem elég
magas az egyezés, hogy
emberszabású majom legyen, de
talán valami maki majomféle.
Turow kíváncsisága egyre
fokozódott Mostanáig nem is tudta,
hogy ez a labor a rendőrségnek is
szokott dolgozni. Vajon mi a
csudából gondolták, hogy ez a
minta egy nagymacskától
származik? - tűnődött.
Az eredmények nyolcvan
oldalt tettek ki. A program
oszlopban nyomtatta ki az
azonosított fehérjéket, jelölte a
fajokat, az azonosított géneket, és a
nem azonosított szekvenciákat.
Turow tisztában volt vele, hogy a
legtöbbjüket nem lehet azonosítani,
mivel az E. Coli baktérium az
egyetlen lény, amelynek megvan a
teljes géntérképe.

C-G * G-C Azonosítatlan G-C

G-C *
G-C Homo sapiens T-A *
C-G T-A *
A-T A-1 allelomorph T-A *
T-A jelölőgén G-C *
C-G C-G *
A-TA1 C-G*
A-T polimorfizmus C-G *
A-T kezdete G-C *
A-T* T-A*
G-C G-C
 T-A T-A
G-C T-A
T-A-T
A-TT-AG-CC-GC-G A1 poli
vége

Turow átfutotta az adatokat,

aztán az íróasztalához ment a
papírral. Többezernyi adatbázishoz
is hozzáférhetett a számítógépén,
elég volt néhány billentyűt
lenyomni. Ha az Omega-9-en nincs
meg a keresett információ, akkor
automatikusan rákapcsolódik az
internetre, és keres egy olyan
számítógépet, ahol megvannak a
kellő adatok.
Turow alaposabban is átnézte
a kinyomtatott eredményeket, és
összevonta a szemöldökét.
Bizonyára szennyeződött a minta,
gondolta. Túl sok benne az
azonosítatlan DNS.

A-T Azonosítatlan A-T

Hemidactylus
A-T - T-A turcicus
A-T-C-G
A-T-T-A
A-T-C-G
A-T-T-A
G-C - G-C
G-C - G-C
A-T Hemidactylus G-C T-A
turcicus G-C C-G G-C
G-C G-C
 G-C G-C
T-A G-C
C-G G-C
A-T G-C

Turow abbahagyta a
lapozgatást. Hát ez tényleg nagyon
furcsa: a program szerint a DNS
nagy része egy Hemidactylus
turcicus nevű állaté.
Ez meg mi a nyavalya lehet? -
csodálkozott Turow. Kikereste a
biológiai elnevezéseket tartalmazó
adatbázisból:

NÉV: TÖRÖK GEKKÓ

 Micsoda? Begépelt egy újabb
parancsot, és részletes leírást kért
az állatról.

HEMIDACTYLUS
TURCICUS: TÖRÖK GEKKÓ
EREDETI ÉLŐHELYE: ÉSZAK-
AFRIKA JELENLEGI BIOLÓGIAI
ELŐFORDULÁSI HELYE:
FLORIDA, BRAZÍLIA, KIS-
ÁZSIA, ÉSZAK-AFRIKA A
GEKKÓK (GEKKONIDAE)
CSALÁDJÁBA TARTOZÓ
KÖZEPES MÉRETŰ GYÍKFÉLE,
FÁKON ÉL, ÉJSZAKI
ÉLETMÓDOT FOLYTAT, NINCS
MOZGATHATÓ SZEMHÉJA.
 Turow kilépett az
adatbázisból, miközben tovább
gördültek lefelé az információk a
monitoron. Ez nyilván tiszta
őrültség. Gyíkféle? Gyík-DNS és
emberi DNS ugyanabban a
mintában? De nem ez volt az első
alkalom, hogy ilyesmi történt. Nem
lehet a számítógépet okolni.
Az eljárás egyelőre elég
pontatlan, és az egyes fajoknak csak
töredéknyi DNS-szekvenciája
ismert.
Még egyszer átfutotta a
kinyomtatott listát. A beazonosított
DNS kevesebb, mint ötven
százaléka emberi - ami nagyon
alacsony arány, de nem
elképzelhetetlen, amennyiben a
minta szennyeződött. És számolni
kell ezzel az eshetőséggel is. Az
egész tesztelést tönkreteheti egykét
máshonnan odakerült sejt. Turow
egyre valószínűbbnek találta, hogy
ez történt. De hát, mit várjon az
ember a New York-i rendőrségtől?
Még azt a fickót se tudták
lekapcsolni, aki fényes nappal
kokaint árult a házával szemben
lévő sarkon.
Turow tovább vizsgálgatta a
listát. Várjunk csak - gondolta -,
van itt egy újabb hosszú szekvencia
-. Tarentola mauritanica. Megint
előhívta az adatbázist, és beírta a
nevet. A monitoron ez jelent meg:

TARENTOLA
MAURÍTANICA: FALI GEKKÓ

Ugyan már - gondolta Turow.

Ez valami vicc? Vetett egy
pillantást a naptárra, de április
elseje csak szombaton lesz.
Elnevette magát. Hát persze,
nagyon jó vicc. Nem is gondolta
volna, hogy az öreg Buchholtz ilyen
tréfás kedvű. Hát most majd
megmutatja, hogy ő sem megy a
szomszédba egy kis humorérzékért.
Elkezdte írni a jelentését:
 Az LA-33 minta vizsgálata
Összefoglalás: a minta határozottan
azonosítható - Homo Qekkopiens,
vagyis közismert nevén a gekkó-
ember.
Amikor végzett a jelentéssel,
azonnal felküldte az emeletre, aztán
elment kávézni, még mindig
kuncogva magában. Büszke volt rá,
ahogy elintézte az ügyet. Eltűnődött,
honnan a csudából szerzett
Buchholtz gekkómintát.
Kisállatboltokban valószínűleg
árulnak ilyen gyíkféléket. Szinte
látta maga előtt, ahogy Buchholtz
összekever egy-két mintasejtet a
saját vérével. Lássuk, mit hoz ki
ebből az új fiú. Turow kezében
kávéval hangosan elnevette magát.
Amikor visszaért a laborba,
ott találta Buchholtzot, aki már várt
rá - csakhogy egyáltalán nem
nevetett.

18. fejezet
Szerda

Frock a kerekes székében ülve

a homlokát törölgette egy Gucci
zsebkendővel. - Kérem, foglaljon
helyet - intett Margónak. -
Köszönöm, hogy ilyen hamar
idefáradt. Ez rémes, egyszerűen
rémes…
- Az a szerencsétlen őr -
felelte Margo. A múzeumban
mindenki csak az újabb
gyilkosságról beszélt.
- Milyen őr? - nézett fel Frock.
- Ja, igen, persze, tragikus.
De én erre gondoltam -
mutatott fel egy körlevelet.
- Mindenféle új szabályok -
mondta. - Roppant kellemetlen.
Mától a személyzet csak tíz és öt
óra között tartózkodhat az
épületben. Senki nem dolgozhat
tovább, és vasárnaponként sem
lehet bejönni. Amikor megérkezik
vagy távozik az antropológiai
osztályról, mindig alá kell írnia egy
belépési naplót. Mindenkit arra
kérnek, hogy állandóan hordja
magánál az igazolványát. Senki nem
léphet be, és nem távozhat nélküle a
múzeumból.
Tovább olvasgatta a
papírlapot: - Nézzük csak, mi van
még… á, igen. Próbáljunk meg,
amennyire csak lehet, az osztályunk
területén maradni, és senki ne
menjen egyedül a múzeum
elhagyatottabb részeire. Ha mégis
el kell mennie valahová, kísérje el
az egyik kollégája. A rendőrség
mindenkit ki fog hallgatni, aki a
régi épület alagsorában dolgozik,
maga a jövő hét elején kerül sorra.
A múzeum egyes részeit lezárták. -
Odatolta a körlevelet Margónak az
asztalon.
Margo látta, hogy egy
alaprajzot is csatoltak hozzá,
amelyen pirossal színezték a tiltott
területeket. - Ne aggódjon -
folytatta Frock. - Úgy látom, a maga
irodája nem esik bele ebbe a
részbe.
Remek, gondolta Margo. Épp
annak a területnek a határán van,
ahol a gyilkos valószínűleg
ólálkodik. - Úgy látom, elég
bonyolultak ezek a szabályok -
jegyezte meg. - Miért nem zárják be
egyszerűen az egész múzeumot?
- Nyilván megpróbálták,
kedvesem. Biztos vagyok benne,
hogy Winston lebeszélte őket róla.
Ha a Babonák kiállítás nem nyílik
meg a tervezett időpontban, a
múzeum nagy bajban lesz. - Frock
kinyújtotta a kezét, és visszakérte a
papírt. - Akkor vehetjük úgy, hogy
ezt megbeszéltük? Van más is,
amiről beszélni szeretnék magával.
Margo bólintott. Neki úgy tűnt,
hogy a múzeum máris nagy bajban
van. A restaurátor, akivel
megosztotta az irodáját, aznap
reggel beteget jelentett, és a
múzeum személyzetének a fele is
rajta kívül. Akik bejöttek, azok
idejük nagy részét azzal töltötték,
hogy a kávéfőzők és a fénymásolók
környékén lebzseltek és pletykáltak.
Ráadásul a kiállítótermek is
kongtak az ürességtől. A múzeumot
általában megtöltötték a vakációzó
családok, az iskolai csoportok, a
kiabáló gyerekek, de most alig
akadt látogató. A múzeum most
inkább csak a beteges
kíváncsiskodókat vonzotta.
- Érdekelne, hogy sikerült-e
beszereznie a kiribitu
gyógynövényeket a következő
fejezethez - folytatta Frock. - Arra
gondoltam, hogy hasznos gyakorlat
lehetne mindkettőnknek, ha
megvizsgálnánk őket az
Extrapolator programmal.
Megcsörrent a telefon. - A
csudába - morogta Frock, és
felkapta a kagylót. - Igen?
Hosszú csönd következett. -
Feltétlenül szükség van erre? -
kérdezte aztán, majd egy kicsit
hallgatott. - Ha ragaszkodik hozzá -
mondta végül, és egy nagy sóhajjal
visszatette a helyére kagylót.
- A rendőrség azt akarja,
menjek le az alagsorba, a jó ég
tudja, miért. Valami Pendergast
nevű fickó keresett. Megkérhetném,
hogy segítsen odatolni a kerekes
széket? Útközben folytathatjuk a
beszélgetést.
A liftben Margo megszólalt: -
Sikerült beszereznem néhány
példányt a növénytárból, bár nem
olyan sokat, mint szerettem volna.
Ha jól értem, azt javasolja, hogy
vizsgáljuk meg őket a GSE
programmal?
- Pontosan - felelte Frock. -
Persze ez attól is függ, hogy milyen
állapotban vannak a növények.
A GSE a Genetic Sequence
Extrapolator rövidítése volt - ez
volt az a program, amelyet
Kawakita és Frock közösen
fejlesztettek ki a genetikai
lenyomatok vizsgálatára.
- A példányok többnyire jó
állapotban vannak - mondta Margo.
- De dr. Frock, én nem látom, mi
haszna lenne az Extrapolatorral
vizsgálni őket. - Lehet, hogy csak
féltékeny vagyok Kawakitára? -
tűnődött közben magában.
- Drága Margo, ez tökéletes
vizsgálati anyag lenne! - kiáltott fel
Frock, izgatottságában keresztnevén
szólítva a lányt. - Az evolúciót nem
lehet újra lejátszani, de a
számítógépek segítségével
szimulálhatjuk. Lehetséges, hogy
ezek a növények genetikailag
rokonságban állnak, mint ahogy a
kiribitu sámánok is egy csoportba
sorolták őket a saját osztályozásuk
szerint. Hát nem lenne érdekes
melléktéma a disszertációjában?
- Erre nem is gondoltam -
mondta Margo.
- Most végezzük a program
béta-tesztelését, és épp egy ilyen
mintára lenne szükségünk - folytatta
lelkesen Frock. - Mi lenne, ha
beszélne Kawakitával, és
együttdolgoznának?
Margo bólintott, bár magában
azt gondolta, hogy Kawakita nem
olyannak tűnik, aki szívesen
megosztja a rivaldafényt - és a
kutatásait - másokkal.
A lift ajtaja kinyílt. Egy
ellenőrző pont következett, ahol két
felfegyverzett rendőr őrködött. - Ön
dr. Frock? - kérdezte az egyikük.
- Igen - felelte ingerülten
Frock.
- Kérem, jöjjön velünk.
Margo több folyosó
kereszteződésén tolta át a kerekes
széket, míg végül megérkeztek egy
második ellenőrző ponthoz. A
barikád mögött két újabb rendőr
állt, mellettük egy magas, vékony
férfi komor fekete öltönyben, magas
homlokából szigorúan hátrafésült
szőke hajjal. A rendőrök félretolták
az utat elzáró barikádot, és a férfi
előbbre lépett.
- Ön bizonyára dr. Frock -
nyújtott kezet. - Köszönöm, hogy
idefáradt. Amint a telefonban is
mondtam, egy másik látogatót is
várunk ide, ezért nem tudtam én
felkeresni önt az irodájába. Ha
tudtam volna… - biccentett a
kerekes székre -, nem kértem volna,
hogy fáradjon ide. Pendergast
különleges ügynök vagyok -
Érdekes az akcentusa - gondolta
Margo. Talán alabamai? Egyáltalán
nem úgy fest, mint egy FBI-ügynök.
- Nincs semmi baj - felelte
Frock, akit megszelídített
Pendergast udvariassága. - A hölgy
az asszisztensem, Miss Green. -
Pendergast keze hűvös volt, amikor
Margo megszorította.
- Nagy megtiszteltetés, hogy
egy ilyen kiváló tudóssal
találkozhatok - folytatta Pendergast.
- Remélem, lesz majd rá időm,
hogy elolvassam legújabb könyvét.
- Köszönöm - bólintott Frock.
- Alkalmazza benne esetleg a
„szerencsejátékos forgatókönyvet”
az evolúciós elméletére? Mindig
úgy véltem, hogy ez elég jól
alátámasztja az elméletét, főleg ha
azt feltételezzük, hogy a legtöbb
nemzetség az abszorpciós határ
közelében alakult ki.
Frock kihúzta magát. - Nos…
terveztem, hogy utalok erre a
következő könyvemben. - A
professzor kissé meglepettnek tűnt,
és mintha nem találta volna a
szavakat.
Pendergast biccentett a
rendőröknek, akik visszaállították a
barikádot. - Szükségem lenne a
segítségére, dr. Frock - mondta
aztán halkabban.
- Hogyne - felelte
barátságosan Frock. Margot
meglepte, hogy Pendergastnak
milyen hamar sikerült rávennie a
professzort az együttműködésre.
- Először is meg kell kérnem,
hogy amiről beszélni fogunk,
egyelőre maradjon kettőnk között -
mondta Pendergast. - Meg tudná ezt
ígérni ön és Miss Green is?
- Hogyne - felelte Frock.
Margo bólintott.
Pendergast intett az egyik
rendőrnek, aki odavitt egy BŰNJEL
feliratú nagy nejlonzacskót. Egy
kisebbfajta, sötét színű tárgyat vett
ki belőle, és átadta Frocknak.
- Amit a kezében tart - mondta
Pendergast -, az egy latexből
kiöntött másolata annak a
karomnak, amelyet az egyik múlt
héten meggyilkolt gyermek
holttestében találtunk.
Margo közelebb hajolt, hogy
jobban megnézze. Úgy két centi
hosszú lehetett, meggörbült végű és
hegyes.
- Egy karom? - csodálkozott
Frock. Közelebb emelte a
szeméhez, és megvizsgálta. - Hát ez
roppant szokatlan. Gondolom,
valami hamisítvány.
Pendergast elmosolyodott. -
Még nem tudtuk azonosítani, milyen
forrásból származik, de nem vagyok
biztos benne, hogy hamisítvány. A
karom gyökerénél találtunk némi
anyagot, amelyen most végeznek
DNS-vizsgálatot. Az eredmények
egyelőre nem egyértelműek, még
folytatjuk a teszteket.
Frock felvonta a szemöldökét.
- Érdekes.
- Ez pedig - folytatta
Pendergast, és kivett egy sokkal
nagyobb tárgyat a zacskóból -
annak az eszköznek a
rekonstrukciója, amellyel a
gyermeket megsebezhették.
Margo undorral vette
szemügyre a műanyag tárgyat. Egyik
végénél a latex egyenetlen volt, de
a másik végén tisztán kivehetőek
voltak a részletek. Három horgas
karomban végződött, a középső
hosszabb és vastagabb volt, minta
két szélső.
- Szent ég, ez valamilyen
szauruszféle! - kiáltott fel Frock.
- Szaurusz? - kérdezte
kétkedve Pendergast.
- Pontosabban dinoszaurusz -
mondta Frock. - Tipikus
madárszerű elülső végtag, de egy
különbséggel. Nézze meg: a
középső karom nagymértékben meg
van vastagodva, míg a szélső
karmok csökevényesek.
Pendergast enyhe
meglepetéssel vonta fel a
szemöldökét. - Nos, mi inkább arra
hajlottunk, hogy valamilyen
nagymacskáról vagy más ragadozó
emlősállatról van szó.
- Ön is bizonyára tudja, Mr.
Pendergast, hogy minden emlős
ragadozónak öt ujja van.
- Hogyne, professzor úr -
mondta Pendergast. - Ha egy percre
kérhetném a figyelmét, felvázolnék
egy lehetséges forgatókönyvet.
- Persze, hallgatom - mondta
Frock.
- Van egy olyan elméletünk,
mely szerint a gyilkos ezt használja
eszközként az áldozatai
szétmarcangolására - emelte fel
Pendergast a műanyag végtagot. -
Arra gondoltunk, hogy amiről ez a
lenyomat készült, az talán egy olyan
tárgy lehet, amelyet egy primitív
törzs készített mondjuk egy jaguár
vagy egy oroszlán lába alapján.
Úgy tűnik, a DNS szennyeződött.
Lehetséges, hogy egy porlepte
tárgyról van szó, amelyet még régen
a múzeum számára gyűjtöttek, aztán
ellopták.
Frock feje lassan a mellkasára
csuklott. A csönd hosszúra nyúlt,
csak a rendőrök csoszogása
hallatszott, akik a barikádnál
járkáltak fel-alá. Aztán Frock végre
megszólalt: - A meggyilkolt őr
holttestén van annak nyoma, hogy az
egyik karom, amellyel a sebeket
ejtették, törött volt?
- Ez jó kérdés - mondta
Pendergast. - Tessék, nézze meg a
saját szemével. - A zacskóba nyúlt,
és kivett egy újabb vastag latex
táblát, amelynek közepén három
cakkos bemélyedés húzódott.
- Ez a lenyomat az őr hasán
talált sérülésekről készült -
magyarázta Pendergast. Margo
megborzongott. Szörnyű látvány
volt.
Frock figyelmesen
megszemlélte a nyomokat. -
Meglehetősen mélyre hatoltak, de a
seben nem látszik, hogy az egyik
karom törött lett volna. Tehát azt
állítja, hogy a gyilkos két ilyen
tárgyat használt, és csak az egyiken
van letörve az egyik karom?
Pendergast kissé zavartnak
tűnt, de végül bólintott.
Frock feje megint lehorgadt,
amíg gondolkozott. – Még valami -
szólalt meg hirtelen hangosan. -
Látja, hogy a karomnyomok nem
párhuzamosak, hanem enyhén
összetartanak? Fölül nagyobb
távolság van köztük, mint alul.
- Igen?
- Mint egy ökölbe szoruló kéz
ujjai. Ez azt jelzi, hogy az eszköz
nem merev, hanem hajlékony.
- Ez így van, de az emberi hús
meglehetősen lágy, és könnyen
torzulhat a formája. Nem szabad túl
sokat belemagyaráznunk ezekbe a
lenyomatokba. - Kicsit hallgatott. -
Dr. Frock, nem tűnt el esetleg a
múzeum gyűjteményeiből egy olyan
tárgy, amely okozhatott ilyen
sérüléseket?
- A gyűjteményünkben nincs
ilyen tárgy - felelte Frock halvány
mosollyal. - Ez nem származhat
semmilyen élő állattól, amelyet
valaha is tanulmányoztam. Látja,
hogy ennek a karomnak kúpos a
formája, teljesen benőtt a gyökere,
és a csúcsánál szinte teljesen
háromszögletű a keresztmetszete?
Ez csak az állatok két csoportjánál
fordult elő: a dinoszauruszoknál és
a madaraknál. Ez az egyik oka
annak, hogy egyes evolúciós
biológusok szerint a madarak
dinoszauruszoktól származnak. Azt
mondanám, hogy ez a karom egy
madártól származik, csakhogy
ahhoz túl nagy. Tehát csak
dinoszaurusz lehet.
Frock az ölébe tette a műanyag
karmot, és felnézett. - Persze
lehetséges, hogy egy okos ember,
aki jártas a dinoszauruszok
morfológiájában, tudott készíteni
egy ilyen karmot, és gyilkos
fegyverként használta. Feltételezem,
megvizsgálták az eredeti
karomdarabkát, hogy valóban
szerves anyagból van-e, például
keratinból, és nem valamilyen
szervetlen anyagból lett kiöntve
vagy kifaragva.
- Igen, professzor úr,
megvizsgáltuk. Valódi.
- És biztosak benne, hogy a
DNS-nyomok is valódiak, nem
egyszerűen az áldozat húsából vagy
véréből származnak?
- Igen - felelte Pendergast. -
Amint már mondtam, a karom
gyökeréből származik, nem a
körömágy alól.
- És pontosan mit mutat a
DNS?
- Még nem érkezett meg a
végső jelentés.
- Értem. De mondják, miért
nem használják a mi DNS-
laborunkat itt a múzeumban?
Vannak olyan jó felszereléseink,
mint bármely más laborban, az
államban.
- Vagy akár az egész
országban - bólintott Pendergast. -
De meg kell értenie, hogy a
hivatalos eljárás ezt nem teszi
lehetővé. Nem lehetnénk biztosak
az eredmények hitelességében, ha a
vizsgálatokat a bűncselekmény
helyszínén végeznék el. Akár az is
megeshetne, hogy maga a gyilkos
kezelné a műszereket - Pendergast
elmosolyodott. - Remélem,
megbocsátja, hogy ilyen makacs
vagyok, professzor úr, de hajlandó
lenne még egyszer átgondolni, hogy
van esetleg az antropológiai
gyűjteményben egy olyan tárgy,
amelyre emlékezteti ez a lenyomat?
 - Ha óhajtja - felelte Frock.
- Köszönöm. Egy-két nap
múlva majd visszatérünk erre a
kérdésre. Addig is lehetséges
lenne, hogy kapjak egy nyomtatott
listát az antropológiai osztály teljes
gyűjteményéről?
Frock elmosolyodott. - Az
hatmillió tárgyat jelent.
Használhatja a számítógépes
katalógusunkat. Állítsunk fel önnek
egy külön terminált?
- Talán majd később - mondta
Pendergast, és visszatette a
zacskóba a latextáblát. - Kedves,
hogy felajánlotta. Az átmeneti
főhadiszállásunk jelenleg a
reprográfiai osztály mögött
található, egy használaton kívüli
galérián.
Léptek hangzottak fel a hátuk
mögött. Margo megfordult, és dr.
Ian Cuthbertnek, a múzeum
igazgatóhelyettesének magas alakját
pillantotta meg, két rendőrrel a
nyomában, akik a liftnél őrködtek.
- Mondják, meddig fog ez
tartani? - kérdezte panaszosan
Cuthbert, és megállt a barikádnál. -
Á, Frock, szóval magát is
idehívatták. Rémes, hogy ezzel
zaklatnak.
Frock alig észrevehetően
bólintott.
- Nagyon sajnálom, ha
kellemetlenséget okoztunk, dr.
Frock - szólalt meg Pendergast. -
Ez az az úr, akire vártunk. Ha
maradni kíván, szívesen látjuk. -
Frock ismét bólintott.
- Nos, dr. Cuthbert - fordult
Pendergast az igazgatóhelyetteshez
-, azért kértem, hogy fáradjon le
ide, mert szeretnék tájékoztatást
kapni erről a területről itt a hátunk
mögött - mutatott egy nagy ajtóra.
- A biztonsági raktárról? Mit
akar tudni róla? Bizonyára van más
is, aki…
- De én önnek szeretnék
kérdéseket feltenni - vágott közbe
udvariasan, de határozottan
Pendergast. - Bemehetnénk?
- Ha nem tart fel sokáig -
felelte Cuthbert. - A kiállítás
szervezésével kell foglalkoznom.
- Na, persze - mondta enyhén
gúnyosan Frock. - A kiállítás. -
Intett Margónak, hogy tolja odébb a
kerekes székét.
- Dr. Frock? - szólt utána
udvariasan Pendergast.
- Igen?
- Visszakaphatnám a
lenyomatot?

A múzeum biztonsági
raktárának rézborítású ajtaját
leszerelték, és egy új acélajtó
került a helyére. A folyosó másik
végében egy kisebb ajtó nyílt,
PACHYDERMAE felirattal. Margo
eltűnődött, vajon hogy préselték át
azon a szűk ajtón a hatalmas
elefántcsontokat.
Elfordult, és betolta Frockot a
biztonsági raktár ajtaja mögött
kezdődő keskeny folyosóra. A
kétoldalt nyíló kis
raktárhelyiségekben a múzeum
legértékesebb kincseit őrizték:
zafírokat és gyémántokat;
elefántcsontot és
rinocéroszszarvakat, amelyeket úgy
halmoztak fel, mint a tűzifát; kihalt
állatok csontjait és bőrét; zuni
hadiistenségek szobrait. A terem
végében két férfi állt sötét
öltönyben, és fojtott hangon
beszélgettek. Amikor Pendergast
belépett, felkapták a fejüket.
Pendergast megállt egy nyitott
raktárajtónál, amely ugyanolyan
volt, mint a többi. A rézretesszel és
díszes mintázattal ellátott ajtón
nagy, fekete számkódos zár is volt.
Odabent egy csupasz villanykörte
vetett éles fényt a fémfalakra. A
páncélterem majdnem üres volt,
csak néhány láda állt benne, egy
kicsi és több nagyobb. A legkisebb
láda teteje nyitva volt, a nagyobbak
közül pedig az egyiknek csúnyán be
volt törve az oldala. A belsejéből
valami faforgácshoz hasonlító
anyag lógott ki.
Pendergast megvárta, hogy a
többiek is odaérjenek a
páncélterembe. - Engedjék meg,
hogy felvázoljam a dolgok hátterét -
kezdte aztán. - A biztonsági őrt ettől
a helytől nem messze ölték meg.
Úgy tűnik, hogy tettének elkövetése
után a gyilkos a kinti folyosón
indult el, majd megpróbálta betörni
a biztonsági raktár ajtaját. Lehet,
hogy ezzel már korábban is
próbálkozott, de nem járt sikerrel.
Először nem tudtuk biztosan, mit is
keresett a gyilkos. Mint tudják, sok
értékes tárgy van idebent. -
Pendergast intett az egyik
rendőrnek, aki odalépett, és
átnyújtott egy papírlapot. - Tehát
kérdezősködtünk egy kicsit, és úgy
találtuk, hogy hat hónapja semmit
nem vittek el a biztonsági raktárból,
és nem is hoztak ide, kivéve ezeket
a ládákat, amelyeket az ön
utasítására, dr. Cuthbert, a múlt
héten szállítottak át ebbe a
páncélterembe.
- Mr. Pendergast, hadd
magyarázzam meg… - kezdte
Cuthbert.
- Egy pillanat - vágott közbe
Pendergast. - Amikor
megvizsgáltuk a ládákat, találtunk
valami nagyon érdekeset. -
Rámutatott a feltört ládára. - Látják
azokat a deszkákat? Mély karmolás
nyomok vannak rajtuk. Az
igazságügyi szakértőink szerint
ezeket ugyanaz a tárgy vagy eszköz
okozhatta, mint az áldozatokon
látható sérüléseket.
Pendergast elhallgatott, és
nyomatékosan Cuthbertre nézett.
- Nem is tudtam, hogy… -
kezdte Cuthbert. - Semmit sem
vittek el, azt hittem, hogy…
- Mondja csak, fel tudna
világosítani bennünket ezeknek a
ládáknak a történetéről?
- Nincs benne semmi rejtélyes
- felelte Cuthbert. - A ládák egy
régi expedíció által gyűjtött
anyagokat tartalmaznak.
- Ezt én is kiderítettem -
mondta Pendergast. - Melyik
expedíció?
 - A Whittlesey-expedíció -
felelte Cuthbert.
Pendergast némán várta a
folytatást.
Cuthbert felsóhajtott. - Dél-
Amerikába indult az expedíció, úgy
öt évvel ezelőtt. Nem mondható
igazán… sikeresnek.
- Egy katasztrófa volt - szólt
közbe megvetően Frock, majd
Cuthbert dühös pillantásáról
tudomást sem véve folytatta: -
Akkoriban nagy botrány tört ki
miatta a múzeumban. Az expedíció
személyes ellentétek miatt már az
elején felbomlott. Az expedíció
néhány tagját megölték az
ellenséges bennszülöttek, a
többiekkel lezuhant a repülőgép
útban visszafelé New Yorkba.
Persze elkerülhetetlen volt, hogy
ezek után átokról és hasonlókról el
ne kezdjenek suttogni az emberek.
- Ez azért túlzás - csattant fel
Cuthbert. - Nem volt semmiféle
botrány.
Pendergast rájuk nézett. - És a
ládák? - kérdezte szelíden.
- Külön-külön szállították őket
a múzeumba - mondta Cuthbert. -
De ez nem tartozik ide. Volt egy
rendkívül érdekes tárgy az egyik
ládában, egy szobrocska, amelyet
egy kihalt dél-amerikai törzs
készített. Fontos darabja lesz a
Babonák című kiállításnak.
 Pendergast bólintott. -
Folytassa.
- Múlt héten, amikor el akartuk
vinni a szobrot, észrevettük, hogy
az egyik ládát betörték - mutatott a
ládára. - Úgyhogy elrendeltem,
hogy az összeset szállítsák át
átmenetileg a biztonsági raktárba.
- Mit vittek el?
- Hát, ez elég furcsa, tudniillik
egyetlen tárgy sem hiányzott a
ládából. Az a szobrocska
önmagában egy vagyont ér. Nagyon
különleges, és egyedülálló a maga
nemében. A kothoga törzs, amely
készítette, rég kihalt.
- Úgy érti, semmi nem tűntél? -
kérdezte Pendergast.
 - Hát, semmi fontos. Egyedül
egy növény magjairól tűnt úgy, hogy
hiányoznak, vagy ki tudja, mik
voltak azok. Maxwell, a tudós, aki
becsomagolta őket, meghalt a
repülőszerencsétlenségben a
venezuelai határ közelében.
- Magvak? - kérdezte
Pendergast.
- Őszintén szólva nem tudom,
mik voltak azok. Csak az
antropológiai anyag
dokumentációja maradt fenn,
Whittlesey naplójában, de ez
minden. Amikor a ládák
megérkeztek, próbálták
rekonstruálni, mi lehet a tartalmuk,
de az óta… - Cuthbert elhallgatott.
 - Mesélne még valamit erről
az expedícióról? - kérte
Pendergast.
- Nincs róla mit mondani.
Eredetileg az volt a célja, hogy a
kothoga törzs nyomait keressék,
vizsgálatokat és gyűjtést
végezzenek az esőerdő egy nagyon
távol eső táján. Azt hiszem, a
felkészülés során úgy becsülték,
hogy az ott élő növények
kilencvenöt százaléka még
ismeretlen a tudomány számára.
Whittlesey volt a vezetőjük, neki a
kultúrantropológia volt a
szakterülete. Azt hiszem, volt még
vele egy paleontológus, egy
emlősökkel foglalkozó biológus,
egy antropológus, talán egy
rovartudós és néhány kísérő.
Whittlesey és helyi vezetője,
Crocker eltűnt, valószínűleg
bennszülöttek ölték meg őket.
A többiek pedig meghaltak,
amikor lezuhanta repülőjük. Az
egyetlen dolog, amiről rendes
dokumentációnk van, az a
szobrocska, amelyről Whittlesey írt
a naplójában. Az anyag többi része
rejtély, nem tudunk róla semmit
sem, s a lelőhely is ismeretlen.
- Miért maradtak a leletek
ilyen hosszú ideig a ládákban?
Miért nem csomagolták ki, hogy
katalogizálják, és miért nem
helyezték el a tárgyakat a
gyűjteményekben?
Cuthbert kínosan feszengett. -
Erről inkább kérdezzék Frockot -
hárította el a kérdést. - Ő az osztály
vezetője.
- A gyűjteményünk hatalmas -
vette át a szót Frock. - Vannak
olyan dinoszauruszcsontjaink,
amelyek 1930 óta ládákban vannak,
és még soha senki nem nyúlt
hozzájuk. Óriási összeget és időt
emésztene fel ezeknek az
anyagoknak a feldolgozása. -
Felsóhajtott. - De ami ezeket a
bizonyos ládákat illeti… nem
egyszerűen arról van szó, hogy
figyelmetlenek lettünk volna. Ha jól
emlékszem, megtiltották az
antropológiai osztálynak, hogy
felbontsák a ládákat. - Célzatosan
Cuthbertre nézett.
- Az már évekkel ezelőtt
történt - vágott vissza élesen
Cuthbert.
- Honnan tudják, hogy
nincsenek ritka tárgyak a fel nem
bontott ládákban? - kérdezte
Pendergast.
- Whittlesey naplójából
kiderült, hogy a szobrocska volt az
egyetlen igazán figyelemreméltó
lelet.
- Megnézhetném ezt a naplót?
Cuthbert megrázta a fejét. -
Sajnos, eltűnt.
- A ládák átszállítását a saját
hatáskörében intézte?
- Én javasoltam dr. Wrightnak,
miután megtudtam, hogy valaki
hozzájuk nyúlt - felelte Cuthbert. -
Mindent az eredeti ládákban
tartunk, amíg fel nem dolgozzuk a
bennük lévő anyagot, ez szabály a
múzeumban.
- Tehát a ládákat a múlt héten
szállították ide - mormolta
Pendergast inkább csak magának. -
Közvetlenül a két kisfiú megölése
előtt. Vajon mit kereshetett a
gyilkos? - Megint Cuthbertre
pillantott. - Mit is mondott, mit
vittek el a ládákból? Egy növény
magvait?
Cuthbert megvonta a vállát. -
Mint említettem, nem tudom
biztosan, hogy mik is lehettek azok.
Nekem úgy tűnt, valami termés, de
nem vagyok botanikus.
- Le tudná írni, hogy nézett ki?
- Ez már évekkel ezelőtt volt,
nem igazán emlékszem. Nagy volt,
gömbölyű, nehéz, a külseje
barázdált felületű, világosbarna
színű. Tudja, csak kétszer néztem
bele a ládákba, egyszer, amikor
megérkeztek, aztán pedig a múlt
héten, amikor a Mbwun-
szobrocskát kerestem.
- Hol van most a szobor? -
kérdezte Pendergast.
- Épp elvitték a kiállításra.
Már a tárlóban kell lennie, ma
fejezzük be az előkészületeket.
- Kivett bármi mást a ládából?
- Nem. A szobor volt az
egyetlen különleges darab.
- Szeretném megnézni, ha
lehetséges.
Cuthbert idegesen álldogált
egyik lábáról a másikra. -
Megnézheti, ha megnyílt a kiállítás.
Őszintén szólva nem értem, miért
érdekli ez. Miért vesztegeti az
idejét egy törött ládára, amikor egy
sorozatgyilkos járkál a múzeumban,
és maguk nem képesek elkapni?
Frock megköszörülte a torkát.
- Margo, toljon közelebb, legyen
szíves.
Margo odatolta a kerekes
széket a ládához. Frock előrehajolt,
és szemügyre vette a törött
deszkákat.
A többiek figyelték.
- Köszönöm - mondta aztán, és
felegyenesedett. Alaposan
végignézett a csoporton.
- Észrevették, hogy ezeken a
deszkákon nemcsak kívül, hanem
belül is vannak karcolások? Mr.
Pendergast, nem jutott
elhamarkodott feltételezésekre?
- Soha nem feltételezek
semmit sem - felelte Pendergast
mosolyogva.
- Dehogynem - erősködött
Frock. - Mindnyájan azt
feltételezik, hogy valaki vagy
valami betört a ládába. De mi van,
ha belülről tört ki valami?
Hirtelen csönd lett a
páncélteremben. Margo érezte a
por szagát a levegőben és a
faforgács enyhe illatát.
Cuthbert hirtelen rekedten
felnevetett, a hangja élesen
visszhangzott a páncélteremben.
Ahogy Frock irodájához
közeledtek, a professzoron
szokatlan izgatottság vett erőt. -
Látta azt a lenyomatot? - kérdezte
Margótól. - Madárjellegzetességek
és dinoszauruszmorfológia.
Lehetséges, hogy ez az, amit
kerestem! - A professzoraiig bírt
magával az izgatottságtól.
 - De Frock professzor, Mr.
Pendergast szerint ezt a tárgyat
mesterségesen állították elő,
valamifajta fegyvernek - mondta
gyorsan Margo, bár ő is szeretett
volna hinni Frock elméleteiben.
- Szamárság! - horkant fel
Frock. - Ahogy ránézett, nem úgy
találta, hogy van benne valami
nagyon ismerős, mégis furcsa? Egy
evolúciós aberrációt láttunk, az
elméletem igazolását! - Az
irodájába érve Frock azonnal
előkapott egy noteszt a zakója
zsebéből, és jegyzetelni kezdett.
- De professzor úr, hogy
lehetne egy ilyen lény… - Margo
elhallgatott, amikor megérezte,
hogy Frock megfogja, és jó erősen
megszorítja a kezét.
- Kedvesem, ahogy Hamlet
mondta, „Több dolgok vannak
földön és égen, mintsem
bölcselmetek álmodni képes”. Néha
nem tudjuk ésszel felfogni a
dolgokat, egyszerűen csak meg kell
figyelnünk, amit látunk. - A
professzor halkan beszélt, a hangja
remegett az izgalomtól.
- Nem hagyhatjuk ki ezt a
lehetőséget, érti? A pokolba is,
hogy ebbe az acélbörtönbe vagyok
zárva! Margo, maga lesz a szemem
és a fülem. Mindenhol körül kell
néznie, mindent át kell kutatnia,
mintha a kezem meghosszabbítása
lenne. Nem szalaszthatjuk el ezt a
remek alkalmat. Hajlandó segíteni
nekem, Margo? - kérdezte, és még
erősebben megszorította a lány
kezét.

19. fejezet

Smithbacknek az volt az
érzése, hogy a múzeum 28.
szekciójának régi teherliftje olyan
szagot áraszt, mintha döglött állatok
teteme bomlana benne. Próbált a
száján át levegőt venni.
A lift hatalmas volt, akkora,
mint egy manhattani garzonlakás. A
liftkezelő be is rendezte, elhelyezett
benne egy asztalkát meg egy széket,
a falakat pedig a múzeum
természettudományi magazinjából
kivágott képekkel díszítette,
amelyek leginkább egy témáról
szóltak: a nyakukat összedörzsölő
zsiráfok, párzó rovarok, egy
hátsóját mutogató pávián, és lógó
mellű bennszülött nők.
- Tetszik a kis képkiállításom?
- kérdezte a liftes vigyorogva. Úgy
hatvanéves lehetett, és vöröses
póthajat viselt.
- Jó látni, hogy valakit még
érdekelnek itt a
természettudományok - felelte
szarkasztikusan Smithback.
 Amikor kilépett a liftből, a
dögletes bűz kétszeres erővel tört
rá, mindent beburkolt, mint a köd. -
Hogy bírja ezt? - nyögte fojtott
hangon.
- Mit? - kérdezett vissza a
liftes, miközben becsukta a liftakna
ajtaját.
Egy vidám hang csendült fel a
folyosón: - Isten hozta! - Egy
idősebb férfi lépett oda, és
megszorította Smithback kezét. -
Ma csak egy zebrát főztünk ki, a
rinocéroszt sajnos elszalasztotta.
De azért jöjjön csak be, kérem! -
Smithback azt gondolta, hogy a
férfi, erős akcentusa alapján osztrák
lehet.
 Jost Von Oster vezette a
csontvázpreparáló laboratóriumot,
ahol az állati tetemekből csontváz
készült. Elmúlt nyolcvanéves, de
olyan rózsás arcú, vidám és
kövérkés volt, hogy a legtöbben
sokkal fiatalabbnak gondolták.
Von Oster még a húszas évek
végén kezdett a múzeumban
dolgozni, csontvázakat készített elő
a kiállításokra. A legkiemelkedőbb
teljesítménye akkoriban ló
csontvázak sorozata volt, amelyeket
séta, ügetés és galopp közben
állított be. Azt mondták, ezek a
csontvázak forradalmasították az
állatok bemutatásának a módját.
Von Oster ezután rendkívül
valósághű életképtablókat készített,
amelyek a negyvenes években
voltak nagyon népszerűek. Mindig
ügyelt rá, hogy a legapróbb
részletek is tökéletesen élethűnek
hassanak.
Aztán ez a korszak is elszállt,
és Von Oster végül a preparáló
laboratóriumba került.
Visszautasította az ajánlatot, hogy
vonuljon nyugdíjba, és vidáman
uralkodott a preparáló műhely
felett, ahol a többnyire az
állatkertekből érkező állati tetemek
szép tiszta, fehér csontvázakká
alakultak át, melyeket aztán a
tudósok tanulmányoztak, vagy a
múzeumban kiállítottak. Régi
szaktudását sem felejtette azonban
még el, ezért most felkérték, hogy
készítsen egy, a sámánokat
bemutató életképet a Babonák
kiállítás számára. Smithback ennek
a fáradságos munkának akart egy
fejezetet szentelni a könyvében.
 Von Oster intését követve belépett
a preparáló laborba. Soha nem járt még
ebben a hírhedt helyiségben. - Nagy
örömömre szolgál, hogy el tudott jönni,
hogy megnézze a műhelyemet - mondta
Von Oster. - Nem sokan merészkednek
le ide, mióta azok a szörnyű
gyilkosságok történtek. Igazán nagyon
örülök!
A műhely leginkább úgy festett,
mint egy különös, ipari méretű konyha.
Az egyik fal mentén hatalmas
rozsdamentes acéltartályok sorakoztak.
A mennyezeten erős csigák, láncok és
kampók lógtak, amelyek a nagyobb
tetemek mozgatására szolgáltak. A padló
közepén lévő lefolyó rácsán elakadt egy
kisebb csont. A műhely távolabbi
sarkában egy rozsdamentes acél kerekes
asztalon egy nagy állat teteme hevert. Ha
nem lett volna az asztal egyik lábára
erősítve egy kézzel írott cédula,
Smithback nem tudta volna
megállapítani, hogy egykor a Sargasso-
tengerben élő dugong volt. A tetem
szinte már teljesen szétbomlott.
Körülötte fogók, csipeszek és kis kések
hevertek.
- Köszönöm, hogy szakít rám egy
kis időt - nyögte ki Smithback.
- Semmiség! - Von Oster lelkesen
folytatta: - Jó lenne, ha a látogatókat is
körbevezethetnénk itt, de tudja, ez a rész
le van zárva turisták előtt, ami nagy kár.
Itt kellett volna lennie, amikor a
rinocéroszt dolgoztuk fel. Gott, az volt
aztán a szép példány!
Von Oster szapora léptekkel vágott
át a helyiségen, és megmutatta
Smithbacknek az áztatótartályt, amelyben
a zebra teteme volt. Annak ellenére,
hogy működött a szagelszívó, a bűz itt is
orrfacsaró volt. Von Oster felemelte a
tartály tetejét, és kicsit hátrább lépett,
mint egy büszke szakács.
- Na, mit szól?
Smithback belenézett a barnás
levesre emlékeztető folyadékba,
amely megtöltötte á tartályt. A
zavaros lében a zebra húsa és a
lágyszövetek lassan folyékonnyá
váltak.
- Kissé túlfőtt - jegyezte meg
bágyadtan Smithback.
 - Ezt meg hogy érti?
Tökéletes! Van alatta egy gázégő,
amely állandóan kilencvenöt fokon
tartja a víz hőmérsékletét. Látja,
először kibelezzük a tetemet, és
ebbe a tartályba tesszük. Aztán
hagyjuk állni, majd két hét múlva
kihúzzuk a dugót, és mindent
leengedünk a lefolyóba. Ami
marad, az egy nagy halom zsíros
csont. Úgyhogy ezután újból
megtöltjük a tartályt, hozzáadunk
egy kis timsót, és főzni kezdjük a
csontokat. Nem szabad túl sokáig,
mert akkor megpuhulnak.
Von Oster elhallgatott, de csak
azért, hogy levegőt vegyen. - Tudja,
mint amikor túlfőzik a csirkét. Pfuj!
De a csontok még ezután is zsírosak
maradnak egy kicsit, úgyhogy
lemossuk őket benzinnel. Ettől
lesznek szép fehérek.
- Mr. Von Oster… - szólt
közbe Smithback. Ha nem tereli
sürgősen másfelé a beszélgetést,
soha nem jut ki innen, márpedig
nem bírja már sokáig ezt a szagot. -
Azon tűnődtem, tudna-e mesélni egy
kicsit a sámán-életképről, amelyen
dolgozik. Egy könyvet írok a
Babonák kiállításról, ugye
emlékszik, beszéltünk róla.
- Ja, ja! Persze! - Von Oster
odarohant az íróasztalhoz, és
elővett néhány rajzot. Smithback
bekapcsolta kis kazettás magnóját.
 - Először is megfestjük a
hátteret egy ívelt felületű vászonra,
hogy ne legyenek sarkok, és hogy
meglegyen a mélység illúziója.
Von Oster elkezdte leírni a
munkafolyamatot. A hangja
elvékonyodott az izgalomtól. - Ez
jó lesz, gondolta Smithback.
Minden újságíró álma az ilyen
beszédes riportalany.
Von Oster még hosszasan
folytatta. Széles gesztusokkal
hadonászott a levegőben, és jó nagy
lélegzeteket vett a mondatok között.
Amikor végzett, rávigyorgott
Smithbackre. - Akkor most lenne
kedve megnézni a bogarakat?
Smithback nem tudott
ellenállni az ajánlatnak. A
„bogárszoba” híres volt. A
módszert maga Von Oster találta
fel, de most már az ország minden
nagy természettudományi
múzeumában alkalmazták: a
bogarak lecsupaszítják a húst a
kisebb tetemekről, és csak a
tökéletesen letisztult csontváz
marad.
A bogaraknak otthont adó kis
helyiség meleg volt és nyirkos. Alig
volt nagyobb, mint egy beépített
szekrény. Az Afrikából származó
bogarakat hálóval lefedett, fehér
porcelánkádakban tartották. Csak
úgy nyüzsögtek a sorban
elhelyezett, megnyúzott állati
tetemeken.
- Ezek meg mik? - kérdezte
Smithback a bogarakkal borított
tetemeteket szemlélve.
- Denevérek - felelte Von
Oster. - Dr. Huysmans számára.
Úgy tíz napba telik, amíg teljesen
megtisztítják őket.
Smithbacknek elege lett a
bűzből és a bogarakból. Kezet
nyújtott az öreg tudósnak. - Most
mennem kell. Köszönöm az interjút.
A bogarak tényleg fantasztikusak.
- Nagyon szívesen! Várjon
csak, azt mondja, interjú? Kinek
írja ezt a könyvet? - Von Oster csak
most fogta fel, hogy tulajdonképpen
idáig interjút adott.
 - A múzeumnak - mondta
Smithback. - Rickman
megbízásából.
- Rickman? - Von Oster szeme
gyanakvóan összeszűkült.
- Igen, miért?
- Maga Rickmannak dolgozik?
- kérdezte Von Oster.
- Nem igazán, ő inkább csak
beleavatkozik a dolgomba.
Von Oster elvigyorodott. -
Ach, az a nő egy áspiskígyó! Miért
dolgozik neki?
- Csak így alakult - felelte
Smithback, aki örült, hogy
szövetségesre talált. - El sem hinné,
mennyit nyaggat mindenféle
ostobasággal. Te jó ég!
 Von Oster összecsapta a kezét.
- Azt elhiszem! Folyton csak bajt
kever. Ezt a kiállítást is állandóan
akadályozza.
Smithback érdeklődését ez
felkeltette. - Hogyan? - kérdezte.
- Mindennap ott van, beleszól
mindenbe, hogy ez nem jó, az nem
jó. Gott, rémes egy nőszemély!
- Igen, ő már csak ilyen -
mondta egy vigyorral Smithback. -
És mi nem tetszett neki?
- A kothoga vagy milyen törzs
anyaga. Épp ott voltam tegnap
délután, akkor is mondta a magáét.
Mindenkit kizavart, amíg behozták
azt a kothoga szobrocskát.
Mindenkinek ott kellett hagynia
csapot-papot.
- Szobrocskát? Milyen
szobrocskát? Miért olyan
különleges? - Smithback arra
gondolt, talán egy nap még hasznát
veheti annak, ha információkat
szerez valamiről, ami így felizgatja
Rickmant.
- A Mbwun-szobrocska nagy
szám lesz a kiállításon. Nem tudok
róla túl sokat, de Rickman nagyon
ideges volt miatta, az biztos.
- De hát miért?
- Sokat beszélnek arról a
szobrocskáról, mindenféle rossz
dolgokat, nem hallotta? Én
próbálok oda sem figyelni.
- Mégis mit beszélnek?
 Smithback még egy darabig
hallgatta az öreget. Végül hátrálni
kezdett kifelé a műhelyből, de Von
Oster egészen a liftig követte.
Ahogy az ajtó becsukódott,
még mindig mondta a magáét: -
Nem szerencsés, hogyannak a nőnek
dolgozik! - kiáltott az újságíró után,
miközben a lift elindult felfelé, de
Smithback már nem hallotta. Épp az
új információkat emésztette.

20. fejezet

A délután a vége felé

közeledett. Margo fáradtan emelte
fel tekintetét a számítógép
monitorjáról. Nyújtózkodott egyet,
elküldte a fájlt a folyosón lévő
nyomtatóra, aztán hátradőlt, és
megdörzsölte a szemét. Végre
elkészült a Moriartynak írott
feliratokkal. Kicsit talán még
csiszolatlanok, és nem is olyan
átfogóak, mint szerette volna, de
egyszerűen nem engedhette meg
magának, hogy több időt áldozzon
rá. Titokban azért elégedett volt, és
alig várta, hogy felvigye a
kinyomtatott szöveget Moriarty
irodájába, a Butterfield-torony
negyedik emeletére, ahol a
Babonák kiállítást szervező csapat
főhadiszállása volt.
 Átlapozta a belső
telefonkönyvet, kikereste Moriarty
mellékét, aztán tárcsázta a
négyjegyű számot.
- Kiállításközpont - szólalt
meg egy unott hang. A háttérben
hallani lehetett, ahogy valaki épp
hangosan elköszön.
- George Moriarty bent van? -
kérdezte Margo.
- Azt hiszem, lent van a
kiállításon - felelte a hang. - Itt már
épp végzünk. Átadhatok neki
valami üzenetet?
- Nem, köszönöm - felelte
Margo, és lerakta a kagylót. Az
órájára pillantott: majdnem öt óra
volt. Tilos tovább a múzeumban
tartózkodni. A kiállítást azonban
pénteken este nyitják meg, és ő
megígérte Moriartynak, hogy
addigra kész lesz az anyaggal.
Épp fel akart állni, hogy
induljon, amikor eszébe jutott, hogy
Frock azt javasolta, hívja fel Greg
Kawakitát. Felsóhajtott, és ismét a
telefon után nyúlt. Valószínűleg
nincs mára múzeumban, de hagy
majd neki egy üzenetet.
- Greg Kawakita, tessék -
szólalt meg az ismerős bariton a
telefonban.
- Greg? Margo Green vagyok.
- Semmi szükség rá, hogy ilyen
mentegetőző hangon beszéljek vele,
mintha az osztály vezetője lenne,
vagy ilyesmi.
- Helló, Margo, mi újság? -
Margo kulcscsörgést hallotta
telefonban.
- Szeretnék egy szívességet
kérni. Tulajdonképpen dr.
Frock ötlete volt. A kiribitu
törzs által használt
gyógynövényeket elemzek, és a
professzor azt javasolta, vizsgáljuk
meg őket az Extrapolatorral. Talán
találnák genetikai megfeleléseket a
példányok között.
Csönd lett. - Dr. Frock úgy
gondolta, ez hasznos lenne a
program tesztelésében, és nekem is
segítene - folytatta Margo.
Kawakita hallgatott. - Nos,
Margo, én szívesen segítenék, de az
Extrapolator nincs még olyan
állapotban, hogy csak úgy bejöjjön
bárki az utcáról, és használja. Még
mindig vírusokat keresek benne, és
nem merném garantálni az
eredményeket.
Margo arca égett. - Bárki az
utcáról?
- Ne haragudjon, nem úgy
értettem. Tudja, mire gondolok.
Egyébként is most nagyon elfoglalt
vagyok, és ez a kijárási tilalom sem
a legjobbkor jött. Tudja mit, mi
lenne, ha egy-két hét múlva újra
beszélnénk a dologról? Rendben?
Azzal a vonal elnémult.
Margo felállt, fogta a kabátját
meg a táskáját, és kiment a
folyosóra a kinyomtatott anyagért.
Tudta, hogy Kawakita a
végtelenségig halasztgatni fogja a
kérését. A pokolba is Kawakitával!
Most megkeresi Moriartyt, és még
odaadja neki a szöveget, mielőtt
távozna. Ha már ott jár, talán körbe
is vezeti a kiállításon, és
megláthatja, miért ez a nagy
felhajtás.
Pár perccel később Margo
lassan átsétált az elhagyatott
Selous-emléktermen. A bejáratnál
két őr állt, az információs pultnál
pedig egy eladó épp elrakta a
pénztárkönyvet, és elrendezgette a
másnapi látogatók számára
kikészített emléktárgyakat. Már ha
lesznek látogatók, gondolta Margo.
Selous hatalmas bronzszobrának
tövében három rendőr ácsorgott, és
halkan beszélgettek. Margot észre
sem vették.
Margo gondolatai
visszakanyarodtak a Frockkal
folytatott reggeli beszélgetésre. Ha
nem találják meg a gyilkost, akkor
még jobban megszigoríthatják a
biztonsági előírásokat. Lehet, hogy
a disszertációjának a védését is el
kell majd halasztani. Vagy talán az
egész múzeumot bezárják. Margo
megcsóválta a fejét. Ha ez
megtörténik, akkor biztos, hogy
hazautazik Massachusettsbe.
 A Walker-galéria felé tartott,
ahonnan a Babonák kiállítás hátsó
bejárata nyílt. Nagy bosszúságára a
vasajtót zárva találta, előtte két
cölöpre kifeszített bársonykötél
húzódott, amely mellett egy rendőr
posztolt mozdulatlanul.
- Segíthetek, kisasszony? -
kérdezte. A névtábláján F.
BEAUREGARD állt.
- George Moriartyt keresem -
felelte Margo. - Azt hiszem, a
kiállítóteremben van. Oda kell
adnom neki valamit. -
Meglobogtatta a kinyomtatott
oldalakat a rendőr orra előtt, akire
azonban nem gyakorolt különösebb
hatást a dolog.
 - Sajnálom, kisasszony, de
elmúlt öt óra. Nem lenne szabad itt
lennie. Különben is - tette hozzá
kicsit barátságosabban -, a kiállítás
le van zárva a megnyitóig.
- De én… - kezdett tiltakozni
Margo, de aztán inkább sarkon
fordult, és egy sóhajjal visszasétált
a Rotundába.
Miután befordult a sarkon,
megtorpant. Az üres folyosó
végében már látszott a hatalmas,
félhomályos, kiürült előcsarnok. A
rendőrt már nem látta a háta mögött.
Hirtelen ötlettől vezérelve élesen
balra fordult, és egy szúk kis
átjárón keresztül egy párhuzamos
faburkolatú folyosóra jutott. Talán
még nem késő, és mégis meg tudja
találni Moriartyt.
Felment egy széles lépcsőn,
óvatosan körbenézett, aztán besétált
a rovarokat bemutató boltozatos
helyiségbe. Majd jobbra fordult, és
a tenger élővilágát bemutató terem
második szintjén körbefutó galérián
ment tovább. Mint mindenhol
másutt a múzeumban, itt is
kísértetiesen kihalt volt minden.
Margo lesétált az egyik széles
lépcsősoron a gránitpadlózatú
központi előcsarnokba. Innen már
óvatosabban haladt tovább.
Elhaladt egy életnagyságú
rozmárokat bemutató csoport és egy
víz alatti korallszirt aprólékos
pontossággal berendezett másolata
mellett. Az efféle diorámák
eredetileg a harmincas-negyvenes
években voltak nagyon
közkedveltek. Margo tudta, hogy ma
már nem is készítenek ilyeneket,
mert túl költséges lett volna.
Az előcsarnok túlsó végéből
nyílt a Weisman-galéria, ahol a
nagyobb időszaki kiállításokat
tartották. A Babonák kiállítás is itt
kapott helyet. A kétszárnyú
üvegajtó belső felét fekete papírral
vonták be, és egy nagy tábla lógott
rajta: A TEREM ZÁRVA! Új
KIÁLLÍTÁS BERENDEZÉSE
FOLYIK. KÖSZÖNJÜK A
TÜRELMÉT!
 A két ajtószárny közül a bal
oldali zárva volt, a jobb oldali
azonban könnyedén kinyílt. Margo
futólag hátranézett, de nem látott
egy árva lelket sem.
Miután az ajtó becsukódott
mögötte, egy szűk helyen találta
magát, mivel a fal és a kiállítás
háttérparavánjai közé szorult.
Furnérlemezek és óriási szögek
hevertek szanaszét, a padlón
elektromos kábelek kígyóztak.
Balra egy hatalmas, falemezekből
és deszkákból összetákolt,
gerendákkal megtámasztott
építmény állt. Úgy festett az egész,
mint egy hollywoodi film díszlete
hátulnézetből. Ez volt a kiállításnak
az a része, amelyet egyetlen
múzeumlátogató sem fog látni.
Margo óvatosan végigosont a
fal mellett, és kereste, hogy hol
surranhatna be a terem belsejébe. A
világítás nagyon gyenge volt, úgy
hatméterenként égett egy-egy opálos
villanykörte. Margo nem szeretett
volna elbotlani valamiben és hasra
esni. Nemsokára talált is egy kis
rést két fatábla között. Épp annyi
hely volt, ahol átpréselhette magát.
Egy nagyméretű, hatszögletű
helyiségben találta magát. A falak
közül három gótikus boltívekben
végződött, és beleveszett a
sötétségbe. A fényt leginkább kis
lámpák szolgáltatták, amelyek
hátoldalukról világították meg a
magasan elhelyezett sámánfotókat.
Margo szemügyre vette a három
lehetséges kijáratot. Fogalma sem
volt, hogy tulajdonképpen a terem
melyik részében van, hol kezdődik
a kiállítás és hol végződik, és hogy
merre találhatná meg Moriartyt.
- George! - kiáltotta el magát
fojtottan. Valahogy nem akaródzott
neki hangosan kiabálni a nagy
csöndben és a félhomályban.
Egy kis folyosón átment a
következő terembe, amely
hosszabban nyúlt el, mint az előző,
és tele volt zsúfolva különféle
kiállítási tárgyakkal. Helyenként
vakító fényű spotlámpák emeltek ki
egy-egy tárgyat - egy maszkot, egy
csontból faragott kést vagy egy
furcsa, szögekkel borított
faragványt -, amelyek mintha csak
lebegtek volna a bársonyos
sötétségben. A mennyezeten
különös árny és fényfoltok
táncoltak.
A terem a túlsó végében
elkeskenyedett. Margónak az a
furcsa érzése volt, mintha egy sötét
barlangba kellene behatolnia.
Meglehetősen hatásvadász,
gondolta. Már értette, miért nem
tetszik Frocknak a kiállítás.
Még mélyebbre hatolt a
sötétségben. Nem hallott semmit,
csak a saját lépteit, amelyek tompán
koppantak a vastag szőnyegen. A
kiállított tárgyakat szinte csak akkor
látta meg, amikor már majdnem
beléjük botlott. Eltűnődött, hogy fog
visszatalálni a sámánokhoz. Talán
lesz majd valahol egy kijárat,
amelyet nem zártak le.
A keskeny folyosó egyszer
csak kétfelé ágazott. Margo pár
pillanatnyi habozás után a jobb
oldalit választotta. Ahogy
továbbhaladt, észrevette, hogy
mindkét oldalon kis alkóvok
sorakoznak, amelyeknek
mindegyike egy-egy groteszk
tárgynak adott helyet. Olyan síri
csönd honolt a teremben, hogy
Margo azon kapta magát, hogy még
a lélegzetét is visszafojtja.
A folyosó kis kamrává
szélesedett. Margo megállt néhány
tetovált maori fej előtt. Nem
zsugorított koponyák voltak, a
felirat tanúsága szerint füstöléssel
tartósították őket. A szemgödröt
kitömték valami száraz növénnyel,
a mahagóniszínű bőrön megcsillant
a fény. A megfeketedett,
összeszáradt ajkak hátrahúzódtak a
fogakról. A hat hisztérikusan
vigyorgó koponya mintha csak
lebegett volna a sötétségben. A kék
tetoválás lélegzetelállítóan
bonyolult rajzolatú volt, az egymást
keresztező, bonyolult spirálok
végtelen mintázatban kígyóztak az
orcákon, az orron és az állakon. A
felirat arról tájékoztatott, hogy a
tetoválás még életükben készült, és
a fejeket a tisztelet jeleként őrizték
meg.
Margo látta, hogy egy kicsit
távolabb ez a terem is
elkeskenyedik. Egy vaskos,
szögletes totemoszlop állt a
végében, amelyet alulról világított
meg a halvány, narancsos színű
fény. A faragott farkas fej és a
kegyetlen horgas csőrű madarak
árnyéka szürkén vetült a fekete
mennyezetre. Margónak az volt az
érzése, zsákutcába jutott.
Vonakodva közelebb óvakodott a
totemoszlophoz. Aztán kicsit
távolabb, balra észrevett egy kis
alkóvba átvezető nyílást. Óvatosan
továbbment, olyan halkan lépkedett,
ahogy csak tudott. Már eszébe sem
jutott, hogy kiabáljon Moriartynak.
Hála istennek, hogy nem az alagsor
közelében vagyok - gondolta
magában.
Ebben az alkóvban fétiseket
állítottak ki. Némelyik egyszerű,
állatokat formázó kőfaragvány volt,
de többségük a babonás emberi
képzeletvilág sötétebb oldalát
képviselő szörny. Egy újabb
nyíláson át egy hosszú, keskeny
szobába jutott. Vastag fekete filc
borította a falakat, a rejtett
mélyedésekben elhelyezett
lámpákból halványkék fény
szűrődött ki. A mennyezet nagyon
alacsony volt. Smichbacknek itt
négykézláb kellene másznia - futott
át Margo fején. A helyiség végül
nyolcszögletű, boltozatos teremmé
szélesedett. A mennyezetbe
középkori poklot ábrázoló festett
üvegablakokat építettek be. Körben
a falak mindegyikén egy nagy
üvegablak nyílt.
Margo odalépett a
legközelebbi ablakhoz, amelyen
keresztül egy maja sírkamra
belsejébe lehetett belátni. Középen
egy csontváz feküdt vastag porréteg
alatt. Különféle tárgyak voltak
elszórva körülötte. A bordákon egy
díszes aranylemez feküdt, a csonttá
aszott ujjakon aranygyűrűk
csillogtak. A koponya körül
félkörben festett agyagedények
sorakoztak, az egyikben apró,
megszáradt kukoricacsövek.
A következő ablak eszkimó
sziklatemetkezést mutatott be, egy
állatbőrökbe tekert eszkimó
múmiával. A következő még
megdöbbentőbb volt: egy tető
nélküli, korhadozó, európai stílusú
koporsóban egy összeaszott holttest
feküdt, amely szétfoszlott
szalonkabátot és nyakkendőt viselt.
A feje mereven Margo felé fordult,
mintha egy titkot akarna elárulni, a
vak szemgödrök üresen meredeztek,
a szája fájdalmas görcsbe
merevedett. Margo önkéntelenül
hátralépett. Uramisten - gondolta -,
ez akár valamelyikünk dédapja is
lehetne. A felirat, amely
tárgyilagosan ismertette a tipikus
tizenkilencedik századi amerikai
temetkezési szokásokat, némiképp
enyhített a látvány szörnyűségén.
Hát az biztos, hogy a múzeum nagy
kockázatot vállal az ilyen
mellbevágó anyagokkal, gondolta
Margo.
Úgy döntött, a többi ablakot
inkább nem nézi meg. Továbbment
egy alacsony, boltíves átjárón át,
amely után ismét kettéágazott a
folyosó. A bal oldali egy kis
zsákutcába torkollt, a jobb oldali
hosszú, keskeny folyosó a
sötétségbe veszett. Margo egyelőre
nem akart arra menni, inkább
besétált a zsákutcában végződő
részre. Hirtelen megtorpant. Aztán
előbbre lépett, hogy alaposabban is
megszemlélje az egyik tárlót. A kis
terem a Gonosz különféle mitikus
megjelenítését mutatta be. Volt több
ábrázolás arról, hogyan képzelték
el a középkorban az ördögöt, és ott
volt az eszkimók gonosz szelleme,
Tornarsuk is. Margo figyelmét
azonban leginkább a terem közepén
álló kőoltár ragadta meg. Az
oltáron egy sárga fényben fürdő
szobrocska állt. Olyan aprólékos
részletességgel volt kifaragva, hogy
Margónak a lélegzete is elállt tőle.
A szörny testét pikkelyek borították,
négy lábon járt, mégis volt benne
valami - talán a hosszú alkarok,
vagy a szög, ahogy a fejét tartotta -,
ami zavarba ejtően emberinek tűnt.
Margo megborzongott. Miféle
képzelőerő kellett ahhoz, hogy ilyet
kitaláljanak, egy lényt, amelynek
pikkelyei vannak, de a fején mintha
haj nőne? A feliratra pillantott:
MBWUN. Ez a szobrocska a
Mbwun nevű haragvó istenséget
ábrázolja, valószínűleg az
Amazonas felső medencéjében élő
kothoga törzs alkotása. A többi
környékbeli bennszülött törzs,
rettegéssel tekintett erre a
vérszomjas istenségre, akit úgy is
neveznek, hogy „Aki Négykézláb
Jár”. A helyi mítoszok szerint a
kothoga törzs tagjai akaratuk
erejével fel tudták idézni Mbwunt,
és a szomszédos törzsekre
uszították. Nagyon kevés kothoga
tárgy került elő, és ez a Mbwun
egyetlen ismert ábrázolása. Azon
kívül, hogy az Amazonas környéki
legendák említik őket, semmit sem
tudunk a kothoga törzsről és erről a
rejtélyes démonról.
Margo hátán végigfutott a
hideg. Még alaposabban szemügyre
vette a szobrocskát, a visszataszító,
hüllőszerű vonásokat, az apró,
gonosz szemeket és a karmokat.
Mindkét elülső végtagon három
karom meredezett.
Te jóságos ég, ez lehetetlen…
Hirtelen minden ösztöne azt
súgta, hogy jobb lesz, ha nem
moccan. Eltelt egy perc, aztán kettő.
Ekkor újból meghallotta a
neszt, ami mozdulatlanná
dermesztette. Furcsa zizegés, lassú,
határozott, és őrjítőén halk… a
vastag szőnyegen mintha közeli
lépések koppantak volna. Furcsa,
orrfacsaró szag fojtogatta.
Rémülten nézett körbe.
Igyekezett legyűrni magában a
pánikot. Kereste, merre lenne a
legbiztonságosabb menekülési
útvonal. Mindenhol sötét volt
körülötte. Amilyen halkan csak
tudott, kisurrant a kis alkóvból, és
visszasietett ahhoz a részhez, ahol
kétfelé ágazott a folyosó. Ismét
zörgést hallott, mire fejvesztve
rohanni kezdett, át a hátborzongató
kiállítási tárgyak és szobrok között,
amelyek mintha rá akarták volna
vetni magukat a sötétségből. A
szétágazó folyosókon próbálta
mindig a legrejtettebb útvonalat
választani.
Végül miután már teljesen
eltévedt és kifulladt, megbújt egy
alkóvban, ahol a primitív orvoslást
mutatták be. Zihálva lekuporodott
egy tárló mögött, amelyben egy
meglékelt emberi koponya állt egy
vasrúdon. Margo megbújt a
sötétben, és hegyezte a fülét.
Nem hallott semmit, se zajt, se
mozgást. Megvárta, amíg
csillapodott a lélegzése, és kicsit
megnyugodott. Nincs ott semmi,
nem is volt. Csak felajzott
képzelete játszott vele, amelyre
rossz hatással volt ez a rémálomba
illő séta. Ostobaság volt belopózni
ide. Mindenesetre nem hiszem,
hogy lesz kedvem még egyszer
visszajönni ide - még vasárnap
sem, amikor a legtöbb a látogató.
Mindenesetre most valahogy
ki kell találnia innen. Későre járt
ugyan, de azért reménykedett benne,
hogy lesz még itt valaki, aki
meghallja, ha dörömböl egy bezárt
ajtón. Kissé kínos lesz
magyarázkodni egy őrnek vagy egy
rendőrnek, de legalább kijut innen.
Kilesett a tárló mögül. Még ha
csak képzelődött is, akkor sem
akart visszamenni ugyanabban az
irányban. Visszafojtotta a
lélegzetét, halkan előbújt a
rejtekhelyéről, és hallgatózott.
Semmi.
Balra fordult, és lassan
elindult egy folyosón, keresve, hogy
merre lehet a legvalószínűbb kifelé
vezető út. Egy újabb elágazásnál
megállt, a szemét meresztgetve
fürkészte a sötétséget, és tűnődött,
merre menjen tovább. Miért
nincsenek kijáratot jelző táblák?
Valószínűleg még nem helyezték ki
őket. A balra nyíló terem
ígéretesnek tűnt, mintha egy
nagyobb előcsarnokfélébe vezetett
volna, amely azonban sötétségbe
burkolózott.
Szeme sarkából hirtelen
mozgást vett észre. Kővé
dermedve, óvatosan jobbra nézett.
Egy fekete árnyék surrant feléje a
sötétben a tárlók között lopakodva.
Margo a rémület szülte
gyorsasággal rohant végig a
folyosón. Inkább csak érezte, mint
látta, hogy a folyosó falai
kiszélesednek, aztán meglátott maga
előtt két világos fénysávot, amelyek
a kétszárnyú üvegajtót jelezték. Úgy
rontott neki a csapóajtónak, hogy
még csak nem is lassított. Az ajtó
kivágódott, valami hangosan
csörömpölt, és halvány fény áradt
be, a múzeum éjszakai lámpáinak
vöröses derengése. Hűvös
légáramlat csapta meg az arcát.
Margo felzokogott, és
becsapta maga után az ajtót. Csukott
szemmel nekitámasztotta a
homlokát a hideg fémnek, és
zihálva kapkodott levegő után.
A háta mögül, a vörösesen
derengő félhomályból hirtelen
torokköszörülést hallott.
 Második rész
A KIÁLLÍTÁS

21. fejezet

- M i folyik itt? - csendült fel

egy szigorú hang,
Margo ijedten megpördült, és
majdnem összeesett a
megkönnyebbüléstől, amikor
meglátta, hogy csak a rendőr az. -
Mr. Beauregard, van valaki a… -
kezdte, de a mondat közepén
elhallgatott.
 F. Beauregard, aki a csapóajtó
által feldöntött rézoszlopok mellett
őrködött, a neve hallatán felkapta a
fejét. - Hé, maga az a lány, aki az
előbb megpróbált bemenni! - A
rendőr gyanakodva nézett Margóra.
- Mi az, kisasszony, maga nem ért a
szép szóból?
- Biztos úr, van valaki a… -
kezdte újból Margo, de megint csak
elcsuklott a hangja.
A rendőr hátrább lépett,
összefonta a karját maga előtt, és
kissé csodálkozva pillantott a
lányra. - Mi a csuda történt? Jól
van, kisasszony?
Margo letörölgette a
könnyeket az arcáról - maga sem
tudta, hogy tulajdonképpen sír vagy
nevet.
A rendőr megfogta a karját. -
Azt hiszem, jobb lesz, ha velem
jön.
Margot megriasztotta a
gondolat, hogy elkísérjék egy
rendőrökkel teli szobába, ahol újra
meg újra el kell mondania a
történetét. Talán még dr. Frockot
vagy Wrightot is odahívják.
Őrültnek fognak tartani. - Jaj, nem,
erre semmi szükség - tiltakozott
szipogva. - Csak egy kicsit
megijedtem.
Beauregard továbbra is
gyanakvónak tűnt. - Szerintem
mégiscsak beszélnie kellene
D’Agosta hadnaggyal - A hátsó
zsebéből előhúzott egy nagyméretű,
bőrfedelű noteszt. - Hogy hívják?
Jelentést kell írnom az esetről.
Nyilvánvaló volt, hogy a
rendőr úgysem hagyja elmenni,
amíg nem válaszol a kérdéseire. -
A nevem Margo Green. Végzős
egyetemista vagyok, dr. Frock
hallgatója. Elvégeztem egy kisebb
feladatot George Moriarty
megbízásából - ő ennek a
kiállításnak a kurátora. Magának
volt igaza, tényleg nincs odabent
senki. - Miközben beszélt, Margo
finoman kiszabadította karját a
rendőr szorításából, aztán hátrálni
kezdett a Selous-emlékterem felé.
A rendőr csak nézte, végül
megvonta a vállát, és jegyzetelni
kezdett a noteszébe.
Az előcsarnokba érve Margo
megállt. Az irodájába nem mehet
vissza - majdnem hat óra, a kijárási
tilalom rég érvényben van.
Hazamenni sem volt kedve, most
képtelen lett volna rá. Hirtelen
eszébe jutottak a Moriartynak
készült feliratok. A táskája még
mindig ott lógott a vállán,
szerencsére nem veszítette el
menekülés közben. Egy pillanatig
még állt, aztán odasétált az
elhagyatott információs kioszkhoz.
Felemelte a telefonkagylót, és
tárcsázott egy belső számot.
 Egy csöngetés után fel is
vették. - Moriarty, tessék.
- George, Margo Green
vagyok.
- Helló, Margo, mi újság?
- A Selous-teremben vagyok -
felelte Margo. - Épp most jövök a
kiállításról.
- Az én kiállításomról? -
kérdezte meglepetten Moriarty. - És
mit keresett ott? Ki engedte be?
- Magát kerestem. Oda
akartam adni a kameruni anyagról
szóló feliratokat. Odabent volt a
kiállítóteremben? - Margo érezte,
hogy megint kezd rátörni a pánik.
- Nem. A kiállítás le van zárva
a péntek esti megnyitóig - mondta
Moriarty.
Margo vett egy mély levegőt,
és igyekezett lecsillapodni. A keze
úgy remegett, hogy a kagyló folyton
nekiütközött a fülének.
- És milyennek találta? -
kérdezte kíváncsian Moriarty.
Margo hisztérikusan
felkacagott. - Ijesztőnek.
- Külön szakértőket
alkalmaztunk a megvilágítás
megtervezéséhez és a tárgyak
elhelyezéséhez. Dr. Cuthbert még
azt az embert is felkérte, aki a
kísértetkastélyt tervezte a
Fantasyworldben. Állítólag ők a
legjobbak a világon.
Margo végre újból meg tudott
szólalni: - George, valami volt
odabent azon a kiállításon. -
Közben a terem túlsó végében
megjelent egy biztonsági őr,
észrevette Margot, és elindult felé.
- Hogy érti azt, hogy valami?
- Úgy, ahogy mondom! -
Margóra hirtelen teljes erővel
rátört az emlék, hogy milyen volt ott
a sötétben az a szörnyű szobrocska,
s még a félelem keserű ízét is újra
érezte a szájában.
- Ne kiabáljon velem -
méltatlankodott Moriarty. - Nem
egészen értem, amit mond. Tudja
mit, találkozzunk a Lerágott
Csontban, és beszéljük meg a
dolgot. Már amúgy sem lenne
szabad itt lennünk a múzeumban.

A „Lerágott Csont”, ahogy a

múzeumban mindenki ismerte,
valójában a Blarney Stone Tavern
névre hallgatott. Jellegtelen
homlokzata két hatalmas, díszes
bérház között bújt meg szerényen a
Hetvenkettedik utca túloldalán,
közvetlenül a múzeum déli
bejáratával szemben. Az Upper
West Side-i bároktól eltérően a
Blarney Stone-ban nem szolgáltak
fel nyúlpástétomot és ötféle
márkájú ásványvizet, viszont házi
fasírtot és egy nagy korsó Harp sört
már tíz dollárért lehetett kapni.
 A múzeum dolgozói azért
nevezték el „Lerágott Csontnak a
helyet, mert Boylan, a tulaj,
dekoráció gyanánt elképesztő
mennyiségű csontot szögezett és
akasztott ki minden elképzelhető
szabad felületre. A falakon
számtalan combcsont és
lábszárcsont sorakozott szép
párhuzamosan elrendezve, mint egy
bambusz falvédő. Groteszk
mozaikban elrendezett
lábközépcsontok, lapockacsontok
és térdkalácsok borították a
mennyezetet, és furcsa emlősállatok
koponyái bújtak meg minden
elképzelhető kis zugban. Rejtély
volt, hogy a tulaj honnan szerezte a
csontokat - egyesek azt állították,
hogy éjszakánként a múzeumot
fosztogatja.
- Az emberek hordják ide őket
- Boylan egy vállrándítással csak
ennyit mondott, ha faggatták. A kis
bár természetesen a múzeum
minden dolgozójának kedvenc
törzshelye volt.
Most is sok volt a vendég,
Moriartynak és Margónak úgy
kellett átfurakodnia a tömegen egy
üres bokszig. Ahogy Margo
körbenézett, több ismerőst is látott
a múzeumból. Ott volt Bili
Smithback is. Az újságíró a
bárpultnál ült, és épp lelkesen
szóval tartott egy karcsú, szőke nőt.
 - Szóval - próbálta meg
Moriarty túl kiabálni a hangzavart -
, mit is mondott a telefonban? Nem
vagyok biztos benne, hogy jól
értettem.
Margo vett egy nagy levegőt. -
Lementem a kiállításra, hogy
odaadjam magának a szövegeket.
Sötét volt a teremben. Valami volt
odabent, követett, sőt üldözött.
- Már megint azt mondja, hogy
valami. Ezt meg hogy érti?
Margo türelmetlenül megrázta
a fejét. - Ne kérje, hogy
megmagyarázzam. Hangokat
hallottam, mintha tompa léptek
lettek volna, olyan lopakodók és
céltudatosak, hogy… - Margo végül
csak vállat vont, nem tudta, hogy
folytassa. - És valami fura szagot is
éreztem. Borzalmas volt.
- Nézze, Margo… - kezdte
Moriarty, aztán elhallgatott, mert
odalépett a pincérnő, hogy felvegye
a rendelésüket. Utána folytatta: - A
kiállítást úgy terveztük meg, hogy
hátborzongató legyen. Maga
mondta, hogy Frock és mások
túlságosan szenzációhajhásznak
tartják. El tudom képzelni, milyen
lehetett ott egyedül a sötétben…
- Más szavakkal azt akarja
mondani, hogy csak képzelődtem. -
Margo keserűen felnevetett. - Nem
is tudja, mennyire szeretném én is
ezt hinni.
 Megérkezett az italuk. Margo
világos sört kért, Moriarty egy
korsó Guinnesst, amelyen csodás,
másfél centis hab fehérlett.
Moriarty kritikusan belekortyolt. -
Ezek a gyilkosságok meg a
híresztelések… Valószínűleg én is
ugyanígy reagáltam volna a maga
helyében.
Margo most már kicsit
nyugodtabb volt. Tétován
megszólalt: - George, az a kothoga
szobrocska a kiállításon…
- A Mbwun? Mi van vele?
- A mellső lábain három
karom van.
Moriarty láthatóan élvezte a
Gunniesst. - Tudom. Csodálatos
faragvány, a kiállítás egyik
fénypontja. Persze - bár ezt nem
szívesen ismerem be -, főleg azért
olyan érdekes, mert azt mondják,
hogy meg van átkozva.
Margo óvatosan belekortyolt a
sörébe. - George, szeretném, ha
elmondaná, olyan részletesen,
amilyen részletesen csak tudja,
hogy mit tud a Mbwun átkáról.
A beszélgetés zsongásából
hirtelen kivált egy hang. Valaki
felkiáltott mellettük, és amikor
Margo felnézett, meglátta, hogy
Smithback alakja bontakozik ki a
füstös félhomályból, a hóna alá
csapott csomó füzettel. A haja
szokás szerint úgy állt, mint egy
szénaboglya. A nő, akivel korábban
a bárpultnál beszélgetett, már
eltűnt.
- Hát magukat is kizárták -
jegyezte meg. - Ez a kijárási tilalom
rémesen idegesítő. Az ég óvjon a
rendőröktől meg a sajtófőnököktől.
- Anélkül, hogy hívták volna,
letelepedett Margo mellé, és
ledobta az asztalra a füzeteit.
- Azt hallottam, hogy a
rendőrség sorra kihallgat
mindenkit, aki a gyilkosságok
közelében dolgozik. Gondolom,
ezek szerint magát is, Margo.
- Igen, rám a jövő héten kerül
sor - felelte Margo.
- Én nem hallottam erről
semmit - mondta Moriarty. Úgy
tűnt, nem örül túlságosan Smithback
felbukkanásának.
- Magának nincs miért
aggódnia, maga fönt kuksol a
padláson - mondta neki Smithback.
- A múzeumi szörny valószínűleg
amúgy sem tud lépcsőt mászni.
- Látom, nincs valami jó
kedvében ma este - jegyezte meg
Margo. - Rickman megint
megcsonkította a kéziratát?
Smithback továbbra is
Moriartyhoz fordulva folytatta: -
Egyébként épp magával akartam
beszélni. Lenne egy kérdésem. - A
pincérnő ismét odajött. Smithback
intett neki: - Egy Macallan whiskyt,
tisztán, legyen szíves.
- Szóval, azt szerettem volna
megtudni - folytatta aztán -, hogy mi
is a története ennek a Mbwun
szobrocskának?
Döbbent csönd lett.
Smithback Moriartyról
Margóra nézett. - Mi az, valami
rosszat mondtam?
- Mi is épp a Mbwunról
beszélgettünk - felelte bizonytalanul
Margo.
- Tényleg? Milyen kicsi a
világ! Az az osztrák öregúr a
bogárszobában, Von Oster azt
mesélte, hogy ő úgy hallotta,
Rickman nagy cécót csapott amiatt,
hogy ki akarják állítani a Mbwunt.
Valamiért kényes ez a téma.
Úgyhogy kicsit utánajártam a
dolgoknak.
Megérkezett a whisky.
Smithback némán a magasba emelte
a poharat, aztán egy kortyra
felhajtotta.
- Idáig elég keveset sikerült
kiderítenem a történet hátteréről -
folytatta. - Ez a kothoga nevű törzs
az Amazonas-medencében található
Xingu folyó felső folyásánál élt.
Állítólag rémes népség volt -
boszorkányság, emberáldozat és a
többi. Mivel nem hagytak maguk
után sok nyomot, az antropológusok
azt feltételezték, évszázadokkal
ezelőtt ki is haltak. Nem maradt
utánuk más, csak mítoszok,
amelyeket helyi törzsek suttognak.
- Erről én is hallottam - szólt
közbe Moriarty. - Margóval épp
erről beszéltünk. Nem mindenki
gondolja úgy, hogy…
- Tudom, tudom, várjon egy
kicsit - vágott közbe Smithback.
Moriarty bosszús arccal dőlt
hátra. Inkább ahhoz volt szokva,
hogy ő tartson kiselőadást, nem
pedig ahhoz, hogy másokat kelljen
hallgatnia.
- Tehát, több évvel ezelőtt
dolgozott a múzeumban egy
Whittlesey nevű fickó. Szervezett
egy expedíciót a Felső-Xingúhoz,
állítólag azért, hogy a kothoga törzs
nyomait kutassa, például a
használati tárgyakat, a régi
lakhelyeiket, ilyesmit. - Smithback
cinkosán hajolt közelebb. - Csak
épp Whittlesey azt nem árulta el az
embereknek, hogy valójában
nemcsak a törzs nyomait akarja
megkeresni, hanem magát a törzset.
Az volt a rögeszméje, hogy a
kothogák még mindig léteznek, és
biztos volt benne, hogy rájuk tud
bukkanni. Kitalálta a mítosz-
háromszögelés módszerét.
Moriarty most már végre nem
hagyta tovább magába fojtani a
szót. - Igen, az ember bejelöli a
térképen mindazokat a helyeket,
ahol egy bizonyos népről vagy
helyről legendákat mesélnek,
megkeresi azokat a területeket, ahol
a legrészletesebbek és
legkövetkezetesebbek a történetek,
aztán kijelöli ennek a területnek a
középpontját. Ez a hely a mítosz-
ciklus legvalószínűbb forrása.
Smithback egy pillanatig csak
nézett Moriartyra. - Nagyon
érdekes. Szóval, Whittlesey 1987-
ben indult el az expedícióra, aztán
eltűnt az Amazonas környéki
esőerdőben, és soha többé nem
látta senki sem.
- Ezt mind Von Oster mesélte?
- Moriarty égnek emelte a
tekintetét. - Fárasztó egy vénember.
- Lehet, hogy fárasztó, de
pokolian sokat tud a múzeumról. -
Smithback kissé bánatosan
szemlélte kiürült poharát. -
Állítólag az expedíció tagjai
valamin nagyon összevesztek a
dzsungelben, és a csapat nagy része
korábban hazaindult. Valami olyan
fontos leletre bukkantak, hogy
amiatt azonnal vissza akartak térni,
de Whittlesey nem értett egyet
velük. Ő ott maradt egy Crocker
nevű pasassal. Azt mondják,
mindketten ott haltak meg a
dzsungelben. De amikor
megkérdeztem Von Ostert, tud-e
valamit erről a Mbwun-
szobrocskáról, hirtelen nagyon
hallgatag lett. - Smithback lustán
nyújtózkodott egyet, és a pincérnőt
keresve körbenézett. - Azt hiszem,
fel kell majd kutatnom valakit, aki
annak idején részt vett az
expedícióban.
- Sok szerencsét hozzá –
mondta Margo. – Hazafelé úton
mindnyájan életüket vesztették egy
repülőszerencsétlenségben.
Smithback rábámult. -
Komolyan? Ezt meg honnan tudja?
Margo kicsit habozott. Eszébe
jutott, hogy Pendergast azt kérte, ne
adja tovább, amit megtudott. Aztán
Frockra gondolt, és arra, hogy
milyen lelkesen szorongatta a kezét
aznap reggel. Nem hagyhatjuk ki ezt
a lehetőséget. - De amit mondok,
maradjon szigorúan közöttünk. És
cserébe meg kell ígérnie, hogy
segíteni fog nekem.
- Margo, legyen óvatos -
figyelmeztette Moriarty.
- Segíteni? Persze, segítek -
mondta Smithback. - De miben is?
Margo mindent elmesélt a
Pendergasttal történt találkozóról, a
biztonsági raktárról, a karomról
készült lenyomatról, a ládákról, és
arról, hogy mit mondott Cuthbert.
Aztán leírta, hogy milyennek látta a
Mbwun-szobrocskát a kiállításon -
persze a riadalmáról és a
kétségbeesett menekülésről nem
beszélt. Tudta, hogy Smithback sem
adna több hitelt a szavainak, mint
Moriarty.
- Amikor idejött hozzánk, épp
azt kérdeztem Georgetól, hogy
pontosan mit is tud a kothogák
átkáról.
Moriarty megvonta a vállát. -
Tulajdonképpen nem túl sokat. A
helybéli legendák úgy tartják, hogy
a rejtélyes kothoga törzsnél
boszorkánykultusz létezett.
Állítólag démonokat tudtak
irányítani. Volt egy szörny, akit arra
használtak fel, hogy bosszúból
megölje az ellenségeiket. Ez volt
Mbwun, „Aki Négykézláb Jár”.
Whittlesey megtalálta ezt a
szobrocskát és még néhány tárgyat,
becsomagolta őket, és visszaküldte
a múzeumba. Persze számtalanszor
megtörtént már az idők során, hogy
szakrális tárgyakat az eredeti
helyükről elvittek, de így, hogy
Whittlesey eltűnt a dzsungelben, és
soha nem került elő, az expedíció
többi tagja pedig lezuhant a
repülővel… - Moriarty megint
vállat vont. - Persze, hogy mindenki
az átkot emlegeti.
- És most emberek halnak meg
a múzeumban - mondta Margo.
- Azt akarja mondani, hogy a
Mbwun átka, a múzeumi szörnyről
szóló mesék és ezek a mostani
gyilkosságok mind összefüggenek?
- kérdezte Moriarty. - Ugyan már,
Margo, ne magyarázzon bele túl
sokat
Margo szúrósan ránézett. -
Nem maga mondta, hogy Cuthbert
az utolsó pillanatig nem engedte,
hogy a kiállításra vigyék a szobrot?
- Úgy van - felelte Moriarty. -
Mindent maga intézett vele
kapcsolatban, ami nem szokatlan,
ha figyelembe vesszük, milyen
értékes darabról van szó. Az pedig,
hogy csak a legvégén helyezzük ki a
szobrot, úgy tudom, Rickman ötlete
volt. Valószínűleg úgy gondolta,
hogy ezzel is fokozza az
érdeklődést.
- Ezt kétlem - mondta
Smithback. - Az ő agya nem így
működik. Akkor már inkább
igyekszik elkerülni mindenféle
érdeklődést. Úgy irtózik a
botránytól, mint ördög a
tömjénfüsttől.
- Magát egyébként miért
érdekli ennyire ez az egész? -
kérdezte Moriarty.
- Nem tudja elképzelni rólam,
hogy érdekelhet egy poros, régi
ereklye? - Smithback végre elkapta
a pincérnő tekintetét, és intett neki,
hogy hozzon még egy italt
mindenkinek.
- Nos, az viszont nyilvánvaló,
hogy Rickman úgysem engedi, hogy
írjon erről - jegyezte meg Margo.
Smithback vágott egy fintort. -
Ez sajnos igaz. Esetleg
megsérteném vele a New Yorkban
élő kothoga etnikumot. Ami azt
illeti, azért érdekel, mert Von Oster
azt mondta, hogy Rickman nagyon
ideges emiatt. Gondoltam, nem
ártana kicsit utánajárni a dolognak,
hátha sikerül előásni valami jó kis
szaftos pletykát. Valami olyasmit,
aminek köszönhetően sakkban
tudnám tartani Rickmant a
következő kellemes kis
négyszemközti beszélgetésünknél.
Mondjuk, előrukkolhatnék azzal,
hogy „Ha kihúzza ezt a fejezetet,
akkor megírom az egész
Whittlesey-sztorit a Smithsonian
magazinnak”.
- Várjunk csak egy kicsit -
szólt közbe Margo. - Nem azért
közöltem magával bizalmasan
dolgokat, hogy pénzt keressen rajta.
Hát nem érti? Mindenképpen többet
kell megtudnunk azokról a ládákról.
Bármi legyen is ez a szörny, ami az
embereket gyilkolja, azokból a
ládákból akar valamit. Ki kell
derítenünk, hogy mit.
- Leginkább azt a naplót
kellene megtalálnunk - mondta
Smithback.
- Cuthbert azt mondja,
elveszett - felelte Margo.
- Utánanézett a számítógépes
nyilvántartásban? - kérdezte
Smithback. - Talán ott van róla
valami információ. Én is
megtenném, de nekem nem
biztosítanak hozzáférést a múzeum
bizalmas anyagaihoz.
- Nekem sem - felelte Margo.
- És ma egyébként sincs túl sok
szerencsém a számítógépekkel. -
Elmesélte a Kawakitával folytatott
beszélgetését.
- Na és Moriarty? - kérdezte
Smithback. - Maga nagyon ért a
számítógépekhez, nem? És mint
helyettes kurátor, a bizalmas
anyagokhoz is hozzájuthat.
- Szerintem jobb lenne, ha a
hatóságokra hagynánk ezt az egészet
- közölte fensőbbségesen Moriarty.
- Nem a mi dolgunk, hogy
beleavatkozzunk.
 - Hát nem érti? - könyörgött
neki Margo. - Senki sem tudja, hogy
mivel állunk szemben. Emberek
élete és talán a múzeum jövője
forog kockán!
- Tudom, hogy tisztességesek a
szándékai, Margo - mondta
Moriarty. - De Biliben nem bízom.
- Az én szándékaim tiszták,
mint a frissen hullott hó - jelentette
ki Smithback. - Rickman az
újságírói igazságkeresés ellen
folytat hadjáratot. Én csak védem a
bástyáimat.
- Nem lenne egyszerűbb
megtenni, amit Rickman akar? -
kérdezte Moriarty. - Szerintem
kicsit gyerekes ez a bosszúhadjárat.
Úgysem győzhet vele szemben.
Megérkeztek az újabb italok.
Smithback egy hajtásra ki itta a
whiskyjét, és élvezettel felsóhajtott.
- Egyszer még elkapom azt a
hárpiát - mondta.

22. fejezet

Beauregard mindent
feljegyzett, aztán visszadugta a
hátsó zsebébe a noteszt. Tudta,
hogy jelentenie kellene a történteket
a főhadiszálláson. Mindegy, a
pokolba vele. Az a lány olyan
ijedtnek tűnt, nyilvánvaló, hogy nem
követett el semmit. Majd ha adódik
rá alkalom, jelenti valakinek a
dolgot.
Beauregard rossz kedvében
volt. Nem szerette, ha egy ajtó előtt
ácsorogva kellett posztolnia. Persze
ez még mindig jobb, mint a
forgalmat irányítani egy
meghibásodott közlekedési
lámpánál. És tulajdonképpen jó
benyomást lehet kelteni vele a
többiek előtt az őrsön. A múzeumi
ügyön dolgozom. Sajnálom, de nem
beszélhetek róla.
Szörnyű nagy csönd van itt
ahhoz képest, hogy egy múzeumban
vagyunk - gondolta Beauregard.
Egy átlagos napon bizonyára
nyüzsögnek itt látogatók, de
vasárnap óta semmi sem volt
átlagos a múzeumban. Napközben
még legalább járkáltak az új
kiállítás rendezői, de most már a
termet lezárták a megnyitóig. Dr.
Cuthbert írásos engedélye nélkül
senki sem léphetett be, kivéve a
rendőrség embereit és a biztonsági
őröket. Hála istennek, a műszakja
hatkor véget ér, és két napra
elszabadulhat erről a helyről. Azt
tervezte, elutazik egyedül horgászni
Catskillsbe. Már hetek óta erre
várt.
Beauregard önmaga
megnyugtatására végigsimított .38-
as Smith & Wesson pisztolyán. A
csípője másik oldalán lógó fegyver
annyi nyugtatólövedékkel volt
megtöltve, amivel egy elefántot is
térdre kényszeríthet.
Hirtelen tompa lépések zaja
ütötte meg a fülét.
A szíve kalapálni kezdett. A
kiállítás csukott ajtaja felé fordult.
Előkereste a kulcsot, kinyitotta az
ajtót, és belesett a terembe.
- Van ott valaki?
Nem kapott semmi választ,
csak hűvös fuvallat csapta meg az
arcát. Becsukta az ajtót, és
ellenőrizte a zárat. Kijönni kijöhet,
ha van bent valaki, de bejutni senki
sem fog. A lány bizonyára egy
másik, elülső bejáraton át mehetett
be. De miért nem tartják azt is
zárva? Neki soha nem mondanak el
semmit.
Hirtelen újból meghallotta az
előbbi tompa zajt.
A fenébe is, nem az én
dolgom, hogy ellenőrizzem. Azt
mondták, nem engedhetek be senkit
sem a kiállításra, de arról nem volt
szó, hogy nem is jöhet ki senki.
Beauregard halkan dudorászni
kezdett, és két ujjal ütötte a ritmust
a combján. Még tíz perc, és már itt
sem lesz, itt hagyja ezt az átkozott
kísértetkastélyt.
Újból meghallotta a zajt.
Másodszor is kinyitotta az
ajtót, és bedugta a fejét. A
félhomályban sötét foltként
rajzolódott ki a tárlók és a másik
terembe átvezető homályos átjáró
körvonala. - Rendőrség! Ha van ott
valaki, válaszoljon!
A tárlók sötétségbe
burkolóztak, a falakat árnyékfoltok
borították. Semmi válasz.
Beauregard visszahúzta a
fejét, és elővette a rádióját. -
Beauregard a központnak.
- Itta diszpécserközpont. Mi
történt?
- Zajokat hallok a kiállítás
hátsó kijáratánál.
- Miféle zajokat?
- Nem tudom biztosan, de
mintha lenne odabent valaki.
 Beszélgetés és fojtott
nevetgélés hallatszott a háttérből.
- Ööö… Fred?
- Mi az? - Beauregard
bosszúsága percről percre
fokozódott. A diszpécser ritka nagy
seggfej volt.
- Jobb lesz, ha nem mész be
oda.
- Miért ne?
- Lehet, hogy a szörny van ott.
A végén még elkap.
- Menj a pokolba - motyogta
Fred. Semmit sem szabad tennie
erősítés nélkül, és ezt a diszpécser
is nagyon jól tudta.
Az ajtó mögül kaparászás
hallatszott, mintha valaki a
körmével kapirgálná az ajtót.
Beauregard ijedten kapkodott
levegő után.
Újból megreccsent a rádió: -
És láttad a szörnyet? - szólalt meg
egy hang.
Beauregard igyekezett a lehető
legsemlegesebb hangon válaszolni.
- Megismétlem: azonosíthatatlan
zajokat hallok a kiállító teremből.
Kérek erősítést, hogy utánanézzünk,
mi lehet az.
- Erősítést kér. - Újból fojtott
nevetgélés hallatszott. - Fred, nem
tudunk erősítést küldeni. Mindenki
el van foglalva.
- Ide hallgass! - Beauregard
kezdte elveszíteni a türelmét. - Ki
van ott veled? Miért nem küldöd
őt?
- McNitt, épp kávészünetet
tart. Igaz, McNitt?
Beauregard újból nevetést
hallott. Kikapcsolta a rádiót. A
francba ezekkel az idiótákkal,
gondolta. Ezek nevezik profinak
magukat? Csak remélni tudta, hogy
a hadnagy is hallotta ezt a
rádióbeszélgetést.
Várt tovább a sötét folyosón.
Még öt perc, és már itt sem vagyok.
- A központ Beauregard-nak,
hallasz?
- Igen.
- McNitt odaért már?
- Nem - felelte Beauregard. -
Csak nem ért véget a kávészünete?
- Hé, csak vicceltem - mondta
kicsit idegesen a diszpécser. -
Azonnal odaküldtem.
- Hát akkor eltévedt. Az én
műszakomnak pedig öt perc múlva
végre. A következő két napban
szabadnapom van, és nem hagyom,
hogy bármivel tönkretegyék. Jobb
lesz, ha odaszólsz neki rádión.
- Nem válaszol - mondta
diszpécser.
Beauregard-nak hirtelen
eszébe ötlött valami. - Merre ment
McNitt? A 17. szekció liftjén,
amelyik a főhadiszállás mögül
indul?
- Igen, azt mondtam neki, arra
menjen, a 17-es szekció liftjén. Van
itt nálam egy térkép, ugyanaz, ami
nálad.
- Akkor ahhoz, hogy ideérjen,
át kellett jönnie a kiállításon.
Gratulálok, ez nagyon okos ötlet
volt. Inkább az étellifttel kellett
volna küldened.
- Ne nekem mondd, Freddy, ő
tévedt el. Hívj, ha megérkezett.
- Akárhogy is, én öt perc
múlva lelépek - felelte Beauregard.
- Azután már fájjon emiatt Effinger
feje. Vége.
Ebben a pillanatban hirtelen
zörgést hallott odabentről, a kiállító
teremből. Mintha tompán puffant
volna valami. Jézusom, McNitt!
Gyorsan kinyitotta az ajtót, és
besietett, közben kikapcsolta a
pisztolytáskáját.

A diszpécser beleharapott egy

újabb fánkba, jól megrágta a
falatot, aztán egy korty kávé
kíséretében lenyelte. A rádió
megreccsent.
- McNitt a központnak.
- Vétel. Hol a csudában vagy?
- Itt, a hátsó kijáratnál.
Beauregard nincs itt, és rádión sem
tudom elérni.
- Majd én megpróbálom. - A
diszpécser lenyomott egy gombot. -
A központ hívja Beauregard-t.
Fred, jelentkezz! A központ hívja
Beauregard-t… hé, McNitt,
szerintem bepipult, és hazament.
Épp most ért véget a műszakja.
Egyébként hogy mentél fel az
emeletre?
- Amerre mondtad, de amikor
odaértem a kiállítás bejáratához,
kiderült, hogy zárva van, úgyhogy
meg kellett kerülnöm az egészet.
Nem volt nálam kulcs. Kicsit el is
tévedtem.
- Maradj ott, ahol vagy,
rendben? A váltás bármelyik
percben megérkezhet, a beosztás
szerint Effinger következik. Szólj
ide rádión, ha megjött, aztán gyere
vissza.
 - Már jön is. Jelenteni fogod,
hogy Beauregard eltűnt?
- Most viccelsz? - horkant fel
diszpécser. - Mi vagyok én, a
bébiszittere?

23. fejezet

D’Agosta Pendergastra
pillantott, aki kényelmesen elnyúlt a
Buick kopottas hátsó ülésén. Egy
ilyen fickónak, mint ez a
Pendergast, minimum a legújabb
típusú Lincoln járna - gondolta
magában. Ehelyett az FBI szolgálati
autóként egy négyéves Buickot
bocsátott a rendelkezésére, egy
olyan sofőrrel, aki alig beszélt
angolul.
Pendergast félig lehunyt
szemmel pihent.
- Forduljon rá a
Nyolcvanhatodik utcára, aztán
tovább a Central Park felé - kiáltott
rá a sofőrre D’Agosta.
A sofőr átszelte a Central Park
West két sávját, és továbbrobogott.
- Az ötödik sugárúton menjünk
a Hatvanötödik utcáig - utasította
D’Agosta -, aztán egy saroknyit
északra, a Harmadik sugárúton,
utána forduljunk jobbra a
Hatvanhatodik utcánál.
- Az Ötvenkilencedik
gyorsabb - mondta a sofőr fülsértő
közel-keleti akcentusával.
- De nem az esti
csúcsforgalomban - felelte
D’Agosta. Jézusom, még egy rendes
sofőrt se tudtak találni, aki
kiismerné magát a városban!
A kocsi rákanyarodott a
sugárútra, és elhúzott a
Hatvanötödik utca mellett.
- Mi a fenét művel? - förmedt
rá D’Agosta. - Pont most hagytuk el
a Hatvanötödik utcát!
- Elnézést - motyogta a sofőr,
aztán bekanyarodott a
Hatvanegyedik utcára, ahol egy
óriási dugó miatt épp állt a
forgalom.
 - Hát ezt nem hiszem el -
fordult D’Agosta Pendergasthoz. -
Ki kellene rúgatnia ezt az alakot.
Pendergast még mindig félig
lehunyt szemmel elmosolyodott. -
Mondjuk úgy, hogy a New York-i
iroda ajándéka. De így legalább
lesz időnk beszélgetni - mondta, és
kényelmesen elhelyezkedett a
szakadt ülésen.
Pendergast a délután nagy
részét Jolley boncolásán töltötte.
D’Agosta inkább visszautasította a
meghívást, hogy vele tartson.
- A laborban többféle DNS-t
is találtak a mintában - mondta
Pendergast. - Az egyik emberi volt,
a másik egy gekkótól származott.
 D’Agosta rámeredt. - Gekkó?
Az meg mi?
- Egy gyíkféle. Ártalmatlan
jószág. Szeretnek a falon sütkérezni
a napsütésben. Gyerekkoromban
egyszer béreltünk egy villát a
Földközi-tenger partján, annak a
falai is tele voltak velük. Egyébként
a vizsgálati eredmények olyannyira
meglepőek voltak, hogy a
labortechnikus azt hitte, valami
viccről van szó.
Pendergast kinyitotta az
aktatáskáját. - Itt van Jolley
boncolási jegyzőkönyve. Attól
tartok, nincs benne sok újdonság.
Ugyanazzal a módszerrel ölték meg,
a test szörnyen meg van csonkítva,
és az agyából hiányzik a talamusz
és a hipotalamusz. A halottkém úgy
becsüli, ahhoz, hogy egyetlen
csapással ilyen mély sebet
ejtsenek… - Pendergast kikeresett
valamit a gépelt szövegből -…
kétszer akkora erő kellett, mint egy
átlagos felnőtt férfi ereje. Persze,
ez csak becslés.
Pendergast lapozgatott a
jegyzőkönyvben. - Közben
elvégezték a nyálenzim
vizsgálatokat is a nagyobbik fiú és
a Jolley agyából vett mintákon.
- És?
- Mindkettő pozitív lett.
Kimutatható a nyál jelenléte.
- Jesszusom! Arra akar utalni,
hogy a gyilkos megeszi áldozatai
agyát?
- Nemcsak hogy megeszi, de
csámcsog is rajta. Nyilvánvalóan
nem volt gyerekszobája. Magánál
van a helyszínelők jelentése?
Megnézhetném?
D’Agosta átadta a jelentést. -
Nem fog találni benne semmi
meglepőt. A festményre fröccsent
vér Jolley-tól származik. Találtak
vérnyomokat a biztonsági raktár
mellett is, levezettek a lépcsőn az
alagsorba, de a tegnap éjszakai eső
ott már elmosott minden nyomot.
Pendergast átfutotta a
jelentést. - És itt van a biztonsági
raktár ajtajának a vizsgálatáról
szóló jelentés is. Valaki elég sokat
dörömbölhetett rajta, valószínűleg
valamilyen tompa tárggyal.
Ugyanolyan háromágú karcolások
láthatók rajta, mint az áldozatok
testén, és ezek is hatalmas erőt
sejtetnek.
Pendergast visszaadta a
dossziékat. - Úgy tűnik, több
figyelmet kell szentelnünk az
alagsornak. Pillanatnyilag, Vincent,
a DNS a legjobb kiindulópontunk.
Ha ki tudjuk nyomozni, honnan
származik az a karomdarabka,
akkor meglesz az első biztos nyom.
Ezért is kértem ezt a találkozót.
A kocsi lefékezett az East
River partján néhány borostyánnal
befuttatott, vöröstéglás épület előtt.
Egy biztonsági őr odavezette őket
egy oldalbejárathoz.
A laborban Pendergast megállt
a helyiség közepén lévő asztalnál,
és beszélgetésbe elegyedett a két
tudóssal, Buchholtzcal és Turow-
val. D’Agosta csodálattal figyelte
az FBI-ügynököt, aki mindig uralni
tudta a helyzetet.
- A kollégámmal arra lennénk
kíváncsiak, hogyan is zajlik a DNS-
szekvenciák vizsgálata - mondta
épp Pendergast. - Tudni szeretnénk,
hogyan jutottak ezekre az
eredményekre, és hogy szükség
van-e esetleg további vizsgálatra.
Bizonyára megértik.
 - Hogyne - bólintott Buchholtz.
Fontoskodó, alacsony emberke
volt, a feje olyan kopasz, mint egy
biliárdgolyó. - Az asszisztensem,
dr. Turow végezte az elemzést.
Turow idegesen előbbre
lépett. - Azzal a kéréssel kaptuk a
mintát, hogy vizsgáljuk meg, hogy
lehetséges-e, hogy egy nagyobbfajta
ragadozó emlősállattól származik-
e, például egy nagymacskától. Ilyen
esetekben összevetjük a DNS-
mintát öt vagy hat valószínű jelölt
DNS-ével, de kiválasztunk egy
olyat is, amely egészen biztosan
nem egyezik a mintával, ez a
kontrollcsoport, így zárjuk ki a
tévedést Eddig érthető?
 - Eddig igen - felelte
Pendergast. - De kérem, maradjunk
az egyszerű megfogalmazásnál.
Annyit tudok ezekről a dolgokról,
mint egy gyerek.
- Többnyire emberi DNS-t
használunk kontrollcsoportnak,
mivel annak nagy részét már
feltérképezték. Egyébként a polimer
láncreakciót vizsgáljuk a mintán.
Ennek során ezer és ezer másolat
készül a génekről. Elég sok munka
van vele.
Turow egy nagy gépre
mutatott, amelynek oldalából
hosszú, átlátszó műanyag csíkok
lógtak ki, amelyeken bonyolult
mintázatot alkotva vízszintes fekete
vonalak sorakoztak. - Ez egy
elektroforézis elvén működő
készülék. Behelyezzük a mintát, az
áthalad egy gélen, amelyben a
molekulák a súlyuknak megfelelően
különböző nyomokat hagynak. Ezek
jelennek meg sötét csíkokként. A
csíkok mintázatából a számítógép
segítségével meg tudjuk állapítani,
milyen gének vannak jelen.
Turow vett egy nagy levegőt,
és folytatta: - Tehát, a
nagymacskákkal való összevetés
eredménye negatív lett. Teljesen
negatív, még csak nem is hasonlított
a minta. Nagy meglepetésünkre
azonban a kontrollcsoport, vagyis a
Homo sapiens génjeivel való
összevetéskor pozitív eredményt
kaptunk. Amint tudják, több DNS-
szakaszt a gekkó génjeiként
azonosítottunk - legalábbis úgy
tűnik. - Turow kissé zavartan
hozzátette: - De a minta legtöbb
génje továbbra is azonosítatlan.
- És ezért feltételezte azt, hogy
a minta szennyeződött?
- Igen. Szennyeződött vagy
megromlott. A mintában sok
bázispár nagyfokú genetikai
károsodást mutatott.
- Genetikai károsodást? -
kérdezte Pendergast.
- Ha a DNS károsodik vagy
hibás, akkor sokszor
ellenőrizhetetlenül másol le hosszú,
ismétlődő szakaszokat ugyanazzal a
bázispárral. A DNS-t károsíthatják
a vírusok, sugárzás, bizonyos vegyi
anyagok, vagy akár a rák is.
Pendergast járkálni kezdett a
laborban, és egy macska
kíváncsiságával vett szemügyre
mindent. - Ezek a gekkógének
nagyon érdekelnének. Pontosan
mire is utalhatnak?
- Ez rejtély - felelte Turow. -
Nagyon ritka génekről van szó.
Vannak gének, amelyek
meglehetősen gyakoriak, mint
például a citokróm-B, amely sok
élőlényben ott van, a parti csigától
kezdve az emberig. Ezekről a
gekkógénekről azonban semmit sem
tudunk.
- Tehát valójában azt akarja
mondani, hogy ez a DNS egy
ismeretlen állattól származik?
- Egyetlen ismert nagyobb
emlős ragadozótól sem származhat
- szólt közbe Buchholtz. - Minden
releváns fajt megvizsgáltunk. És
ahhoz sem elég az azonosság, hogy
kijelenthessük, gekkótól származik.
Tehát azt mondanám, hogy
kizárásos alapon csak embertől
származhat, de a minta megromlott
vagy szennyeződött. Az eredmények
nem egyértelműek.
- A mintát a meggyilkolt kisfiú
testéből vették - szólt közbe
D’Agosta.
 - Á, akkor ez
megmagyarázhatja, hogyan
szennyeződhetett emberi
génanyaggal - mondta Turow. -
Sokkal könnyebb dolgunk lett
volna, ha ezt előre tudjuk.
Pendergast összevonta a
szemöldökét. - Úgy tudom, a mintát
egy karom gyökeréből vette a
halottkém, és mindent elkövetett,
hogy megakadályozza a
szennyeződést.
- Elég hozzá egyetlen sejt is -
mondta Turow. - Azt mondja, egy
karom? - Egy pillanatig
elgondolkodott. - Akkor
elképzelhető, hogy a karom egy
gyíkfélétől származik, de súlyosan
beszennyeződött az áldozat vérével.
Bármilyen gyíkféle lehet, nem
szükségszerűen gekkó. -
Buchholtzra pillantott. - Az
egyetlen ok, amiért egyáltalán
gekkóként be tudtuk azonosítani a
DNS-t, az az, hogy egy tudós Baton
Rougeban pár évvel ezelőtt
behatóan vizsgálta a gekkók
genetikai felépítését, és az
eredmények bekerültek a GenLab
genetikai adatbázisba. Különben
ezek a gének is azonosítatlanok
maradtak volna, ahogy a minta nagy
része.
Pendergast Turow-ra nézett. -
Szeretném, ha tovább folytatnák a
vizsgálatokat, hogy kiderítsék,
vajon pontosan mit lehet még
megállapítani erről a gekkóról.
Turow összevonta a
szemöldökét. - Mr. Pendergast,
nincs túl sok esélye, hogy sikeres
lesz az elemzés, és hetekbe is
telhet. Nekem úgy tűnik, már
megoldottuk a rejtélyt.
Buchholtz hátba vágta az
asszisztensét. - Ne kérdőjelezze
meg Pendergast ügynök utasításait.
Nagyon drága az eljárás, de végül
is a rendőrség fizeti.
Pendergast szélesen
elmosolyodott. - örülök, hogy ezt
szóba hozta, dr. Buchholtz. A
számlát az FBI különleges
ügyosztályának az igazgatójához
küldjék. - A névjegye hátuljára
felírta a címet. - És kérem, ne
aggódjanak, a költségek egyáltalán
nem számítanak.
D’Agosta nem tudott elfojtani
egy vigyort. Tökéletesen tisztában
volt vele, mit tesz Pendergast -
egyenlít az ócska autóért.
Megcsóválta a fejét. Micsoda
minden hájjal megkent fickó!

24. fejezet
Csütörtök

Csütörtökön délelőtt negyed

tizenkettőkor egy férfi, aki azt
állította magáról, hogy Thutmószisz
fáraó reinkarnációja, ámokfutásba
kezdett az ókori szárnyban,
feldöntött két kiállítási tárgyat
Azar-Nar templomában, betört egy
tárlót, és ki rángatott egy múmiát a
szarkofágból. Három rendőr tudta
csak lefogni, és a nap hátralévő
részében több kurátor munkájára
volt szükség, hogy rendbe hozzák a
múmiát, és összesöpörjék az ősi
port.
Alig egy órával később egy nő
rohant ki sikoltozva az
emberszabású majmok terméből, és
arról hadart, hogy valamit látott a
mosdó egyik sötét sarkában. Egy
tévés forgatócsoport, amely épp a
déli lépcsőnél várta, hátha
megjelenik Wright, rögtön fel is
vette az egész hisztérikus jelenetet.
Déltájban egy „Szövetség a
rasszizmus ellen” nevű csoport
kezdett tüntetni a múzeum előtt, és a
Babonák című kiállítás bojkottjára
szólított fel.
Kora délután Anthony
McFarlane, a világhírű filantróp és
vadász bejelentette, hogy 500 000
dolláros jutalmat ajánl fel annak,
aki élve kézre keríti a múzeumi
szörnyet. A múzeum azonnal
bejelentette, hogy semmiféle
kapcsolatban nem áll McFarlane-
nel.
 Mindezekről az eseményekről
természetesen a média is
beszámolt, az ezt követő incidensek
azonban már nem kerültek a
nyilvánosság elé.
Délre négy alkalmazott is
engedély nélkül távozott a
múzeumból. Harmincöt másik
dolgozó váratlanul kivette a
szabadságát, és majdnem
háromszázan beteget jelentettek.
Nem sokkal ebéd után egy, a
gerincesek paleontológiái osztályán
dolgozó fiatal preparátor összeesett
a laboratóriumi asztal mellett. Az
orvosi rendelőbe vitték, ahol azt
kérte, küldjék beteg-szabadságra,
és kárpótlást követelt az
elszenvedett érzelmi és fizikai
stressz miatt.
Három óráig a biztonságiakat
hétszer riasztották, mert gyanús
zajokat hallottak a múzeum
különféle eldugott helyein. A
kijárási tilalom után négyszer
riasztották a rendőröket a
múzeumban berendezett ideiglenes
főhadiszállásról, mert valamit látni
véltek, de ez minden esetben téves
riasztásnak bizonyult.
Később a múzeum
telefonközpontjában összesítették,
hogy hány hívást kaptak a szörnnyel
kapcsolatban: pontosan százhetet. A
bejelentők közül páran egyszerűen
csak őrültek voltak, akadtak
bombafenyegetések, és többen
felajánlották a segítség üket, a
kártevőirtó szakemberektől kezdve
a szellemidézőkig.

25. fejezet

Smithback óvatosan benyitott

a piszkos ajtón, és belesett. Mindig
is úgy vélte, hogy valószínűleg ez a
terem egyike a múzeum
legrémisztőbb helyeinek - az
antropológiai labor raktára, vagy,
ahogy a múzeumban becézték, a
„Csontvázszoba”. Itt tárolták az
ország egyik legnagyobb
csontvázgyűjteményét, csak a
Smithsonian Múzeum rendelkezett
ennél nagyobbal. Csak ebben a
teremben tizenkétezer darabot
őriztek. A csontvázak legtöbbje
észak és dél-amerikai indián vagy
afrikai eredetű volt, még a
tizenkilencedik században, az
antropológiai tudomány
fénykorában gyűjtötték őket. A nagy
fiókokkal ellátott fémpolcok
egészen a mennyezetig értek, és
minden fiókban egy teljes vagy
részleges emberi csontvázat
tároltak. A fiókok elején megsárgult
cédulák álltak számokkal, a törzsek
nevével, néha a lelet rövid
történetével, kisebb feliratokon
pedig a hátborzongató anatómiai
részleteket jegyezték le.
Smithback egyszer egy egész
délutánt eltöltött azzal, hogy a
fiókok között sétálgatott, ki
húzogatta őket, olvasgatta a
cédulákat, amelyek szinte
mindegyikén megfakult a régimódi,
elegáns kézírás. Néhányat fel is
jegyzett magának a füzetébe:

No. 1880-1770
Sétáló Felhő, jankton sziú,
meghalt a Medicine Bow Creek-i
csatában, 1880

NO. 1899-1206
Maggie Elveszett Ló, észak-
cheyen indián

NO. 1933-43469
Anasazi indián. Canyon dél
Muerto. Thorpe-Carlson-
expedíció, 1900

No. 1912-695
Luo. Victoria-tó. Henry
Throckmorton dandártábornok
ajándéka

No. 1872-10
Aleut eszkimó, ismeretlen

Meglehetősen furcsa temető

volt ez. A raktárterület mögött
kisebb szobák egész labirintusa
helyezkedett el, ez volt az
antropológiai laboratórium.
Régebben az antropológusok szinte
minden idejüket itt töltötték, a
csontokat méregették, és hasonló
vizsgálatokat végeztek, így
próbálták meghatározni, milyen
kapcsolatban állnak egymással az
egyes fajok, és honnan ered az
emberiség. Ma már azonban sokkal
komplexebb biokémiai és
járványtani kutatások folynak a
laborban.
Néhány évvel korábban a
múzeum - Frock javaslatára - úgy
döntött, hogy összevonják a
genetikai kutatásokat és a DNS-
laborokat az antropológiai laborral.
A poros csontraktár mögött
makulátlanul tiszta helyiségekben
álltak a hatalmas centrifugák, a
sziszegő autoklávok, az
elektroforézis-készülék, villogó
monitorok, bonyolult desztillációs
és titráló berendezések, amelyek a
maguk nemében mind a
legfejlettebb technikát képviselték.
Ezen a régi és az új között
elhelyezkedő senki földjén rendezte
be a műhelyét Greg Kawakita.
Smithback átlesett a raktár
magas polcai között a laborok felé.
Épp elmúlt tíz óra, és még csak
Kawakita volt bent. Smithback
látta, hogy néhány polcsorral odébb
áll, és bal kézzel, széles
mozdulatokkal mintha lóbált volna
valamit a feje fölött. Aztán
meghallotta egy horgászzsinór
sziszegését és az orsó surrogását. A
mindenit, gondolta Smithback, ez a
fickó horgászik!
- Fogott valamit? - kiáltott oda
neki.
Ijedt kis kiáltást hallott, aztán
az elejtett horgászbot zörgését.
- A fenébe is, Smithback -
mondta Kawakita. - Maga mindig
úgy lopakodik, mint egy árnyék.
Mostanában nem túl okos dolog
ijesztgetni az embereket. Lehetett
volna nálam egy 45-ös pisztoly is.
Végigsétálta polcok között,
megkerülte a sarkát, közben
feltekerte a zsinórt, és barátságosan
Smithbackre vigyorgott.
Smithback elnevette magát. -
Mondtam, hogy ne töltsön itt ennyi
időt ezzel a sok csontvázzal. Nézze
meg, mi lett a vége, teljesen
begolyózott.
- Csak gyakorolok - nevetett
Kawakita. - Ezt nézze meg.
Harmadik polc, Bölénypúp.
Eldobta a horgot. A zsinór
sziszegve letekeredett, a horog
megakadt, majd a polcsor végében
visszapattant egy fiókról a
harmadik polcon. Smithback
odasétált és leellenőrizte: valóban
egy Bölénypúp nevű indián
csontjait tartalmazta.
 Smithback elismerően
füttyentett.
Kawakita visszatekert egy kis
zsinórt, és lazán tartotta a bal
kezében, míg a jobbal a horgászbot
végét szorongatta.
- Ötödik polc, második sor,
John Mboya - mondta.
A horog megint átrepült a
keskeny polcok között, és az apró
műlégy megakadt a megfelelő
cédulán.
- A nagy horgászszakértő,
Izaak Walton is tanulhatna magától
- jegyezte meg Smithback, és
megcsóválta a fejét.
Kawakita visszatekerte a
zsinórt, és elkezdte szétszedni a
bambusz horgászbotot. - Azért ez
nem egészen olyan, mint a folyón
horgászni - mondta közben -, de jó
gyakorlás, főleg ezen a szűk helyen.
Segít egy kicsit lazítani a
szünetekben. Már amikor nem
gabalyodik bele a zsinór a
polcokba.
Amikor Kawakitát felvették a
múzeumba, visszautasította a
felajánlott, ötödik emeleti, napos
irodát, és inkább egy sokkal
kisebbet választott itt a laborban,
mondván, hogy szeretne közelebb
lenni ahhoz a helyhez, ahol az
igazán érdekes dolgok folynak.
Azóta már több tanulmányt
jelentetett meg, mint más kurátorok
egész pályafutásuk alatt. A Frock
vezetésével folytatott, több
tudományágon átívelő kutatásainak
köszönhetően hamarosan helyettes
kurátor lett az evolúciós biológia
területén, ahol eleinte a növények
evolúciójával foglalkozott.
Kawakita ügyesen felhasználta
mentora hírnevét saját karrierje
előmozdításához. Később félretette
a növények evolúciójának a
témáját, és az Extrapolator program
kidolgozásával kezdett foglalkozni.
A munkáján kívül egyetlen
szenvedélye volt, a műlegyes
horgászat. Különösen a nemes
lazacért rajongott.
Kawakita becsúsztatta a
horgászbotot a tokjába, és óvatosan
a sarokba támasztotta, aztán intett
Smithbacknek, hogy kövesse.
Végigvezette a hosszú polcsorok
között egy nagy íróasztalhoz, ahol
három nehéz szék állt. Az íróasztalt
papírok borították, halmokban
álltak a láthatóan agyonolvasott
monográfiák. Átlátszó fóliával
borított tálcákon különféle emberi
csontok hevertek.
- Ezt nézze meg - tolt oda
valamit Kawakita Smithback elé. A
régi metszet egy kézzel
márványozott papíron barna
tintával írt családfát ábrázolt. A fa
ágai mellett latin szavak álltak.
- Szép - mondta Smithback, és
leült az egyik székre.
- Így is lehet mondani - felelte
Kawakita. - A tizenkilencedik
század közepén így látták az emberi
evolúciót. Művészileg mester-mű,
de tudományos szempontból
paródia. Egy kis cikken dolgozom a
Humán Evoludon Quarterly
számára arról, hogy az idők során
az evolúcióról vallott felfogás
hogyan változott.
Mikor fog megjelenni? -
kérdezte szakmai érdeklődéssel
Smithback.
- A jövő év elején. Ezek a
folyóiratok nagyon lassúak.
Smithback visszarakta a
családfát az íróasztalra. - És mi
köze van mindennek a jelenlegi
munkájához? GRE vagy SAT vagy
mi a csuda?
- GSE - nevetett Kawakita. -
Az égvilágon semmi köze sincs
hozzá. Csak egy kis ötlet volt az
egész, amivel a munkaidőm után
elszórakoztam. Élvezem, ha
időnként ilyen piszkos munkával
foglalkozhatok. - Óvatosan elrakta
a családfát egy irattartóba, aztán az
újságíróhoz fordult, - Szóval, hogy
halad a nagy mű? - kérdezte. -
Madame Rickman még mindig sok
bajt okoz?
Smithback elnevette magát. -
Úgy látom, már köztudott, menynyit
szenvedek a zsarnoksága alatt. De
erről külön könyvet lehetne írni.
Ami azt illeti, tulajdonképpen azért
jöttem, hogy Margóról beszéljek
magával.
Kawakita leült az íróasztal
túloldalára. - Margo Greenről? Mi
van vele?
Smithback szórakozottan
lapozgatni kezdte az asztalon
heverő egyik monográfiát. - Úgy
tudom, valamiben szüksége lenne a
segítségére.
Kawakita összeszűkült
szemmel nézett rá. - Tegnap este
felhívott, és megkérdezte,
megvizsgálhatna-e néhány adatot az
Extrapolation programmal. Azt
mondtam neki, hogy még nincs
készen. - Kawakita megvonta a
vállát. - Technikailag ez igaz is.
Nem garantálhatom, hogy
százszázalékos pontossággal
működik. És ráadásul mostanában
szörnyen elfoglalt vagyok, Bill.
Egyszerűen nincs időm arra, hogy
megtanítsam valakinek a program
használatát.
- Margo nem egy tudományos
analfabéta, akit kézen fogva kell
vezetgetni - felelte Smithback. -
Nagyon komoly genetikai
kutatásokat végez. Nyilván sokszor
látja itt a laborban. - Félretolta a
könyvet, és az asztalra könyökölt. -
Nem ártana, ha kicsit kedvesebb
lenne vele. Elég nehéz időket él át.
Az édesapja két héttel ezelőtt halt
meg.
Kawakita meglepődött. -
Tényleg? Erről beszélgettek a
társalgóban?
Smithback bólintott. - Nem
mondott túl sokat, de tudom, hogy
nem könnyű neki. Azt fontolgatja,
hogy itt hagyja a múzeumot.
- Az nagy hiba lenne. -
Kawakita összevonta a
szemöldökét. Épp mondani akart
valamit, de aztán hirtelen
elhallgatott. Hátradőlt a székben, és
hosszan, fürkészően nézett
Smithbackre. - Ez igazán nagyon
szép, önzetlen gesztus a maga
részéről, Bill. - Összeszorította a
száját, és lassan bólogatott. - Bill
Smithback, a jólelkű szamaritánus.
Ez az új imázsa?
- Magának William
Smithback.
- Bill Smithback, a
kiscserkész - folytatta Kawakita,
aztán megcsóválta fejét. - Nem, ez
valahogy nem stimmel. Nem igazán
azért jött le ide, hogy Margóról
beszéljen velem, igaz?
Smithback habozott - Nos, ez
csak az egyik oka volt - ismerte be.
- Tudtam! - kiáltott fel
Kawakita. - Gyerünk, ki vele!
- Jól van - sóhajtott fel
Smithback. - Nézze, szeretnék
információkhoz jutni a Whittlesey-
expedícióról.
- Hogy miről?
- Arról a dél-amerikai
expedícióról, amelyik a Mbwun-
figurát találta. Tudja, az új kiállítás
központi darabját.
Kawakita arcán felismerés
derengett. - Á, igen. Ez lehet az az
expedíció, amelyikről Smith
locsogott valamelyik nap a
növénytárban. Mi van vele?
- Úgy véljük, hogy van valami
kapcsolat az expedíció és a
gyilkosságok között.
- Micsoda? - kérdezte
hitetlenkedve Kawakita. - Nehogy
már azt mondja, hogy maga is ezzel
a múzeumi szörnyüggyel
foglalkozik! És kikre célzott,
amikor azt mondta, „úgy véljük”?
- Nem azt mondom, hogy
bármit is elhiszek, rendben? -
védekezett Smithback. - Csak
nagyon sok fura dolgot hallottam az
utóbbi időben. És Rickman
szörnyen ideges amiatt, hogy
kiállítják a Mbwun-szobrocskát.
Más tárgyakat is küldtek haza arról
az expedícióról, többládányit.
Szeretnék többet megtudni róluk.
- És nekem mi közöm van
ehhez az egészhez? - kérdezte
Kawakita.
- Semmi. De maga helyettes
kurátor, és hozzáférhet a múzeum
számítógépén tárolt titkos
adatokhoz is. Lehívhatja a
nyilvántartásokat, és kiderítheti, mi
lett azokkal a ládákkal.
- Nem hiszem, hogy benne
lenne a nyilvántartásban, ki nyúlt
hozzájuk - mondta Kawakita. - De
egyébként sem segíthetek.
- Miért?
Kawakita felnevetett. - Várjon
egy kicsit, rögtön jövök. - Felállt,
és átment a laborba. Pár perc
múlva visszatért, egy papírlappal a
kezében.
- Hát, ebbe nagyon beletrafált
- mondta, és odanyújtotta
Smithbacknek a papírt. - Nézze, ezt
találtam ma reggel a postámban.
 NEW YORK-I
TERMÉSZETTUDOMÁNYI
MÚZEUM BELSŐ KÖRLEVÉL

Címzett: kurátorok és vezető

munkatársak
Feladó: Lavinia Rickman
Aláírók: Wright, Lemllen,
Cuthbert, Lafore

A múzeum a nemrégiben
történt szerencsétlen események
miatt a média és a közvélemény
érdeklődésének a középpontjába
került. Ezért szeretném újból
felhívni a kollégák figyelmét a
külső személyekkel folytatott
kommunikáció szabályaira.
 A sajtóval való
kapcsolattartás kizárólag a
múzeum sajtóirodáján keresztül
történhet. Senki sem fűzhet
semmiféle megjegyzést a múzeum
ügyeihez - akár hivatalosan, akár
nem hivatalosan - újságíróknak
vagy a média más képviselőinek.
Dokumentumfilmeseknek, könyvet
vagy cikket író újságíróknak csak
a sajtóiroda engedélyével lehet
nyilatkozni vagy interjút adni. A
szabályok megszegése fegyelmi
eljárást von maga után.
Köszönjük az
együttműködésüket ezekben a
nehéz időkben.
 - Te jó ég… - motyogta
Smithback. - Na, tessék, „könyvet
író újságírók”!
- Magára gondolt, Bill -
nevetett Kawakita. - Látja? Meg
van kötve a kezem. - Elővett egy
zsebkendőt a hátsó zsebéből, és
kifújta az orrát. - Allergiás vagyok
a csontporra - magyarázta.
- Hát ezt nem hiszem el -
mondta Smithback, miután még
egyszer átfutotta a körlevelet.
Kawakita odalépett hozzá, és
átkarolta a vállát. - Bill, kedves
barátom, tudom, hogy ebből a
sztoriból remek cikket lehetne
kerekíteni, és én nagyon szívesen
segítenék magának, hogy
megírhassa a lehető lég
botrányosabb és legszaftosabb
könyvet, de nem tehetem. Őszinte
leszek: jól halad a karrierem, és
nemsokára véglegesíteni fognak.
Nem engedhetem meg
magamnak, hogy most ilyen
botrányba keveredjek. Valahonnan
máshonnan kell megközelítenie a
dolgot. Rendben?
Smithback megadóan bólintott.
- Rendben.
- Nem úgy néz ki, mintha
meggyőztem volna. - nevetett
Kawakita. - De azért örülök, hogy
megérti a helyzetemet. - Gyengéden
felállította a székről az újságírót. -
Mondok valamit: nem lenne kedve
vasárnap egy kis horgászáshoz? Azt
jósolják, a Connetquot-nál korán
kikelnek az idén a lazacok.
Smithback elvigyorodott. -
Tudja mit? Benne vagyok,
elfogadom a meghívást.

26. fejezet

D’Agosta már a múzeum túlsó

végében járt, amikor újabb hívást
kapott. Vészjelzés a 18-as
szekcióból: a számítógépteremben
állítólag láttak valamit.
Felsóhajtott, visszadugta a
rádiót a tokjába, és fáradtan
elindult. Már mindenki mumusokat
lát ebben az átkozott múzeumban.
Egy tucat ember ácsorgott a
folyosón a számítógépterem előtt,
és idegesen viccelődtek egymás
között. Két egyenruhás rendőr
őrködött a csukott ajtó előtt.
- Jól van, szóval, ki látta? -
kérdezte D’Agosta, és elővett egy
szivart.
Egy vékonydongájú
fiatalember lépett előbbre. Fehér
köpenyt viselt és vastag
szódásüveg-lencséjű szemüveget, a
derékszíjáról zsebszámológép és
személyhívó lógott. Jézusom,
gondolta D’Agosta, vajon honnan
szedik ezeket az alakokat?
 - Azt nem mondanám, hogy
láttam valamit - mondta. - De
hangos dobogást hallottam abból a
szobából, ahol az elektromos
rendszer van. Dörömbölést, mintha
valaki ki akarta volna törni az
ajtót…
D’Agosta a két rendőrhöz
fordult. - Nézzünk utána a
dolognak.
Megrángatta az ajtó kilincsét,
mire valaki odanyújtott egy kulcsot
- Bezártuk - magyarázta. - Nem
szerettük volna, ha valaki ki ront…
D’Agosta csak legyintett. Ez
már tényleg nevetséges. Mindenki
halálra van rémülve a múzeumban.
Mégis hogy gondolják a holnap esti
nagy sajtóbemutatót? Már az első
gyilkosság után be kellett volna
zárni az egész kócerájt.
A kör alakú, tágas terem
makulátlanul tiszta volt. Középen
egy nagy emelvényen vakító
neonfényben egy másfél méter
magas, henger alakú, fehér tárgy
állt. D’Agosta azt feltételezte, hogy
ez lehet a múzeum központi
számítógépe. A gép halkan zúgott,
terminálok, munkaállomások,
íróasztalok és könyvszekrények
vették körbe. A helyiség túlsó
végében két csukott ajtó volt.
- Ti nézzetek körül egy kicsit -
szólt oda az embereinek, és a
szájába dugta meggyújtatlan
szivarját. - Én beszélek azzal a
fickóval, felveszem az adatait.
Kiment a folyosóra. - Hogy
hívják? - kérdezte fiatalembertől.
- Roger Thrumcap. Én vagyok
a műszakfelügyelő.
- Értem - bólintott fáradtan
D’Agosta, és mindent feljegyzett. -
Tehát zajokat hallott az
adatfeldolgozó szobából.
- Nem, az adatfeldolgozó az
emeleten van. Ez itt a
számítógépterem. Mi ellenőrizzük a
hardver működését és az egész
rendszert.
- Tehát a számítógépteremből.
- D’Agosta felfirkantott egy-két
dolgot magának. - Mikor észlelte
előszóra zajokat?
- Pár perccel tíz óra után. Épp
végeztünk a biztonsági másolatok
ellenőrzésével.
- Reggel tízkor végeztek?
- A backup-ellenőrzést nem
lehet napközben, a
csúcsteljesítmény idején csinálni.
Külön engedélyünk van, hogy
reggel hatra bejöhessünk, és így
tízre készen vagyunk.
- Milyen szerencsések. És
honnan hallotta a zajokat?
- Az elektromos fülkéből
jöttek.
- Az melyik?
- Az MP3-tól - vagyis a
számítógéptől - balra nyíló ajtó
mögül.
- Két ajtót láttam odabent. A
másik hová vezet?
- Ó az csak a sötét szoba. Oda
csak mágneskártyával lehet belépni,
illetéktelen személyek nem
juthatnak be.
D’Agosta kérdő pillantást
vetett rá.
- Ott tartjuk a számítógépes
lemezeket és ilyesmit. Tudja, a
tárolóegységeket. Azért hívjuk sötét
szobának, mert minden
automatizált, senki nem megy be,
csak a karbantartók. - Thrumcap
büszkén bólintott. - Itt minden
emberi irányítás nélkül működik.
Más számítógépek ehhez képest
még a kőkorszakban tartanak,
kézzel teszik be a szalagokat,
nincsenek automata szalagtárolóik
vagy ehhez hasonló fejlett
eszközeik.
D’Agosta visszament a
számítógépterembe. - A bal oldali
ajtó mögül hallották a zajokat.
Nézzük meg. - Hátrafordult, és
odaszólt Thrumcapnek: - A
többieket ne engedje be.
Kinyílt az elektromos szoba
ajtaja, és átforrósodott vezetékek és
ózon szaga csapta meg őket.
D’Agosta tapogatózott a falon,
megkereste és felkattintotta a
villanykapcsolót. Először jó
alaposan körbenézett, ahogy elő
van írva. Transzformátorok,
szellőzőcsövek, kábelek, néhány
nagyobbfajta légkondicionáló.
Semmi más, csak a forróság.
- Nézzék meg a gépek mögött -
utasította az embereit. A rendőrök
alaposan körülnéztek. Egyikük
hátranézett, és vállat vont. - Jól van
- bólintott D’Agosta, és kisétált a
számítógépterembe. - Nekem úgy
tűnik, minden rendben. Mr.
Thrumcap?
- Igen? - dugta be a fejét a
fiatalember.
- Szólhat a kollégáinak, hogy
visszajöhetnek. Úgy néz ki, minden
rendben, de azért állítunk ide egy
őrt a következő harminchat órára. -
D’Agosta az egyik rendőrhöz
fordult, aki épp kijött a belső
helyiségből. - Waters, őrködjön itt
a műszakja végéig, csak a forma
kedvéért, rendben? Aztán majd
küldjük a váltást. - Még néhány
ilyen bejelentés, és kifogyok az
emberekből, tett* hozzá
gondolatban.
- Rendben - felelte Waters.
- Ez jó ötlet - jegyezte meg
Thrumcap. - Tudják, az a helyiség a
múzeum szíve. Vagy inkább az
agya. Innen működtetjük a
telefonokat, a kísérleti laborok
gépeit, az elektronikus postát, a
biztonsági rendszert...
- Persze - bólintott D’Agosta,
miközben azon tűnődött, hogy
milyen biztonsági rendszert
üzemeltethetnek, amikor még egy
rendes alaprajzuk sincs az
alagsorról.
Az emberek kezdtek
visszaszállingózni a szobába, és
elfoglalták a helyüket a
termináloknál. D’Agosta megtörölte
a homlokát. Meg lehet itt sülni. Épp
elfordult, hogy elinduljon kifelé,
amikor egy hang megszólalt a háta
mögött: - Roger, van egy kis
probléma.
D’Agosta egy pillanatig
tétovázott.
- Te jó ég - mondta Thrumcap
egy monitorra meredve. - A
rendszer hexadecimális adatmentést
végez. Mi a fene lehet ez?
- A főterminál még mindig
backup üzemmódban volt, amikor
kimentéi? - kérdezte egy alacsony
férfi, akinek kiálló fogai voltak. -
Ha a gép végzett az ellenőrzéssel,
talán alacsonyszintű adatmentést
végez.
- Lehet, hogy igazad van -
felelte Roger. - Állítsd le.
- Nem reagál a gép.
- Nem működik az operációs
rendszer? - kérdezte Thrumcap, és
odahajolt a számítógép fölé. - Hadd
lássam csak.
Egy riasztó éles hangja harsant
fel a helyiségben, nem hangosan, de
kitartóan szólt. D’Agosta
észrevette, hogy a mennyezeten, a
központi számítógép fölött villogni
kezd egy piros lámpácska. Lehet,
hogy mégiscsak jobb lenne, ha
egyelőre maradna…
- Ez meg mi? - kérdezte
Thrumcap.
Jézusom, milyen hőség van itt,
gondolta D’Agosta. Hogy bírják ki
ezek az emberek?
- Mit jelent ez a kód, amit a
gép jelez?
- Fogalmam sincs, keresd ki.
- Honnan?
- A kézikönyvből, te hülye! Ott
van a terminálod mögött. Tessék.
Thrumcap lapozgatni kezdett a
könyvben. - 2291, 229… itt van.
A túlmelegedés miatti riasztás
kódja. Szent ég, túlhevült a gép!
Azonnal hívd a karbantartóiét!
D’Agosta megvonta a vállát.
A dörömbölést, amit hallottak,
valószínűleg csak a
légkondicionáló lerobbant
kompresszora okozta. Nem kell
zseninek lenni, hogy rájöjjenek.
Legalább harminc fok lehet idebent,
gondolta. Ahogy elindult a
folyosón, vele szemben máris
sietve közeledett két karbantartó.

Mint a legtöbb modern

szuperszámítógép, a múzeum MP3-
asa jobban tűrte a nagy meleget,
mint a régebbi, tízhúsz évvel
ezelőtti modellek. A régi
vákuumcsövektől és
tranzisztoroktól eltérően
szilíciumagya az ajánlott
hőmérséklet túllépése után jóval
hosszabb ideig volt képes
funkcionálni anélkül, hogy sérültek
vagy elvesztek volna az adatok. A
múzeum biztonsági rendszeréhez
kapcsolódó elektromos csatlakozást
azonban egy külső cég szerelte be,
és eltértek a központi számítógép
gyártója által megadott
előírásoktól. Amikor a
számítógépterem hőmérséklete
elérte a 34 fokot, az automata
biztonsági rendszer ROM chipjei
nem bírták tovább. Másfél perccel
később leállt az egész rendszer.

Waters csak álldogált a

sarokban, és nézelődött. A
karbantartók fél órával ezelőtt
távoztak, és a helyiség immár
kellemesen hűvös volt. Minden
visszatért a rendes kerékvágásba,
és nem hallatszott más, csak a
számítógép zúgása és az ezernyi
billentyű kopogása. Szórakozottan
rápillantott egy monitorra, amely
előtt épp nem ült senki, és
észrevette, hogy egy üzenet villog
rajta:
 KÜLSŐ TÁROLÓ TÖMB
HIBA Cím 33 B1 4A OE Waters
egy szót sem értett az egészből,
felőle akár kínaiul is lehetett volna.
Miért nem tudják érthető
nyelvezeten elmondani, ha akarnak
valamit? Gyűlölte a
számítógépeket. Semmire sem jók,
még arra sem képesek, hogy
rendesen nyomtassák ki a nevét a
számlákon, mindig lehagyják a
végéről az s betűt. És utálta azokat
a nagyokos számítógépzseniket is.
Ha valami baj van, nem az ő dolga,
intézzék el ők.

27. fejezet
 Smithback ledobta füzeteit a
kedvenc olvasófülkéjében. Nagyot
sóhajtott, és bepréselődött a szűk
helyre. Lerakta az asztalra
laptopját, és felkattintotta a kis
olvasólámpát. Egy ugrásra volt
ugyan a tölgyfa burkolatú
olvasóterem a kényelmes
bőrfotelekkel és a
márványkandallóval, amelyet egy
évszázada nem használt senki, de
Smithback jobban kedvelte ezeket a
szűk kis fülkéket, főleg azokat,
amelyek jó mélyen bújtak meg a
könyvespolcok között. Itt aránylag
zavartalanul vizsgálgathatta a
kölcsönvett dokumentumokat és
kéziratokat, és ha úgy tartotta
kedve, még szundíthatott is egyet.
A múzeum páratlan
gyűjteménnyel rendelkezett régi és
új természettudományi témájú
könyvekből. Annyian hagyták erre
az intézményre a gyűjteményüket, és
annyi könyvadományt kapott az
évek során, hogy a könyvtárosok
mindig reménytelenül le voltak
maradva a katalogizálással.
Smithback azonban jobban ismerte
a könyvtárat, mint a legtöbb itt
dolgozó könyvtáros. Rekordidő
alatt elő tudott keríteni bármilyen
mélyre elásott könyvet.
Összeszorította a száját, és
gondolkozott. Moriarty makacs,
megrögzött bürokrata, és
Kawakitánál is sikertelenül
próbálkozott. Rajtuk kívül nem
ismert mást, aki segíteni tudott
volna, hogy valamiképpen
hozzáférhessen a nyilvántartáshoz.
De talán más módja is van, hogy
megoldja ezt a rejtélyt.
A mikrofilmek katalógusát
használva a New York Times-ban
kezdett keresgélni. Egészen 1975-ig
ellenőrizte a cikkeket, de nem talált
semmi érdekeset, és az ebből az
időszakból származó
természettudományos és
antropológiai folyóiratokban sem.
Átnézte a múzeum saját
kiadású magazinjának régebbi
számait is, hátha talál bennük
valamit az expedícióról. Semmi. Az
1985-ös Ki kicsoda a New York-i
Természettudományi Múzeumban?
című kiadványban egy mindössze
kétsoros életrajz szerepelt
Whittlesey-ről, amiből nem derült
ki semmi olyan, amit eddig már ne
tudott volna.
Elkanyarított magában egy
káromkodást. Hát ez a fickó olyan
rejtélyes, mint egy szfinx.
Smithback visszarakta a
köteteket a polcokra, és
körbenézett. Aztán kitépett pár
papírlapot egy füzetből, és
könnyedén odasétált a könyvtáros
pultjához, de előbb jól szemügyre
vette a nőt, hogy biztosan nem
találkozott-e vele korábban.
- Vissza kell vinnem ezeket az
archívumba - szólt oda neki.
A nő szigorúan pislogott rá. -
Maga új itt?
- A tudományos könyvtárból
helyeztek ide a múlt héten, tudja,
rotációs rendszer van. -
Rámosolygott a nőre, remélve, hogy
őszintének hat a mondandója.
A nő bizonytalanul összevonta
a szemöldökét, de közben
megcsörrent az íróasztalán a
telefon. Kicsit tétovázott, aztán
felvette, és szórakozottan átnyújtott
Smithbacknek egy kulcstartót,
amelyről egy kulcs lógott hosszú,
kék zsinóron. - írja alá - súgta oda,
befogva a telefonkagylót.
A könyvtár archívuma egy
felirat nélküli szürke ajtó mögött
rejtőzött, amely az olvasóterem
egyik távoli sarkából nyílt. Több
értelemben is nagy szerencsejáték
volt, amit Smithback csinált.
Egyszer járt még csak az
archívumban, akkor hivatalos
megbízásból. Tudta, hogy a
múzeum archív anyagainak nagy
részét nem itt tárolják, és a
könyvtárban lévő dossziék nagyon
egyediek. De volt valami, ami
nyugtalanította, és aminek
mindenképp utána akart nézni.
Becsukta az ajtót, és beljebb lépett.
Végignézett a polcokon és a
cédulákkal ellátott dobozokon.
Végighaladt a helyiség egyik
fala mentén, és épp elindult volna a
másik oldalon, de aztán megtorpant.
Óvatosan felnyúlt a polcra, és
levett egy dobozt, amelyen a
LÉGISZÁLLÍTÁS/SZÁLLÍTÓLEVE
felirat állt. Lerakta a földre,
leguggolt mellé, és gyorsan
átlapozta a papírokat.
Megint visszament egészen
1975-ig, aztán csalódottan újból
átlapozott mindent. Semmi.
Ahogy visszarakta a dobozt a
magas polcra, megakadt a szeme
egy másik feliraton: -
HAJÓRAKLEVELEK 1970-1990.
Gyorsan leemelte a dobozt. Sietnie
kellett, nem kockáztathatta meg,
hogy öt percnél több időt itt töltsön.
Hirtelen megtorpant a keze. -
Megvagy - suttogta, és kihúzott a
dobozból egy elpiszkolódott
papírlapot. A zsebéből előkapta kis
diktafonját, és halkan rádiktálta a
legfontosabb adatokat, helyneveket
és dátumokat: Belém; New
Orleans-i kikötő; Brooklyn; Strella
de Venezuela - Venezuela Csillaga.
Fura, hogy ilyen sokáig várakoztak
a ládák New Orleansban -
gondolta.
- Úgy látom, nagyon elégedett
magával - jegyezte meg a
könyvtárosnő, amikor visszaadta
neki a kulcsot.
- Jó napom van - felelte
Smithback. Az archívum belépési
naplójába gyorsan beírta: Sebastian
Melmoth, belépés 11.10, kilépés
11.25.
A mikrofilmek katalógusánál
ismét megállt. Arra emlékezett,
hogy a New Orleans-i napilapnak
valami fura, régiesen hangzó neve
van - Times-Picayune, ez az!
Gyorsan átböngészte a
katalógust. Meg is találta, amit
keresett: Times-Picayune 1840-től
napjainkig.
Berakta a gépbe az 1988-as
tekercset. Amikor októberhez
kezdett közeledni, lassított a
keresésen, aztán egy helyen meg is
állt. Öles betűkkel meredt rá a
szalagcím a képernyőről.
- Szent ég… - suttogta
Smithback.
Most már minden kétséget
kizáróan tudta, hogy miért
rostokoltak annyi ideig a
Whittlesey-expedíció ládái a New
Orleans-i kikötőben.

28. fejezet

- Sajnálom, Miss Green, de a

professzor ajtaja még mindig zárva
van. Amilyen hamar lehet, átadom
neki az üzenetét - mondta Frock
titkárnője a telefonba.
- Köszönöm - felelte Margo,
és bosszúsan lerakta a kagylót.
Hogy tölthetné be a feladatát, hogy
ő legyen Frock szeme és füle, ha
még beszélni sem tud vele?
Ha a professzor nagyon
belemerült valamilyen munkába,
sokszor bezárkózott a
dolgozószobájába. A titkárnője már
tudta, hogy ilyenkor nem lehet
zavarni. Margo aznap délelőtt már
kétszer próbálta elérni, de hiába, és
nem lehetett tudni, mikor fogja vége
kidugni az orrát a szobájából.
Margo vetett egy pillantást az
órájára: tizenegy múlt húsz perccel.
Majdnem el is repült a délelőtt. A
számítógéphez fordult, és
megpróbált rákapcsolódni a
múzeum központi számítógépére.

HELLÓ MARGO
GREEN@B10TECH@STF
ÜDVÖZÖLJÜK ÚJBÓL A
MUSENET HÁLÓZATON
COPYRIGHT © 1989-1995
NYMNH AND CEREBRAL
SYSTEMS INC.
FONTOS ÜZENET MINDEN
FELHASZNÁLÓNAK!
A MA REGGELI
RENDSZERHIBA MIATT
DÉLBEN ÚJRA KELL INDÍTANI
A BACKUP RENDSZERT, AMI
ZAVAROKAT OKOZHAT A
MŰKÖDÉSBEN.
KÉRJÜK, AZONNAL
JELENTSÉK A
RENDSZERKEZELŐNEK, HA
ELTŰNT VAGY SÉRÜLT
FÁJLOKKAL TALÁLKOZNAK.
ROGER
THRUMCAP@ADMIN@SYSTEMS
EGY ÜZENETE ÉRKEZETT

Margo megnyitotta az
elektronikus postafiókját, és
elolvasta az üzenetet:
 FELADÓ: GEORGE
MORIARTY@EXHIB@STF
ELKÜLDVE: 10:14:07 03-30-95
KÖSZÖNÖM A FELIRATOKAT -
ÚGY LÁTOM, TÖKÉLETESEK,
NEM SZÜKSÉGES SEMMILYEN
VÁLTOZTATÁS. MÉG NÉHÁNY
UTOLSÓ SIMÍTÁST VÉGZÜNK,
ÉS A MEGNYITÓ ELŐTT
ELHELYEZZÜK ŐKET.
LENNE KEDVE MA VELEM
EBÉDELNI?
GEORGE

A csöndet a telefon csörgése

törte meg. - Halló? - szólt bele
Margo.
- Margo? George vagyok -
szólalt meg Moriarty hangja.
- Elnézést, hogy még nem
hívtam, de épp most kaptam meg az
üzenetét.
- Igen, gondoltam - felelte
vidáman Moriarty. - Még egyszer
köszönöm a segítségét.
- Szívesen - felelte Margo.
Moriarty kicsit hallgatott. -
Akkor… - kezdte tétován - mit
szólna az ebédhez?
- Sajnálom, nagyon szívesen
elmennék, de várom, hogy dr. Frock
visszahívjon. Lehet, hogy öt perc
múlva telefonál, de az is lehet, hogy
a jövő héten.
Margo hallotta a nagy
csöndből, hogy Moriarty csalódott.
 - De tudja mit? - folytatta. -
Ugorjon be hozzám útban az
ebédlőbe. Ha addigra sikerült
beszélnem Frockkal, talán már
szabad leszek. Ha nem, akkor
esetleg itt maradhatna velem egy
kicsit, és segíthet megfejteni a
Times keresztrejtvényét.
- Rendben - vágta rá Moriarty.
- Ismerek minden hárombetűs
ausztrál emlősállatot.
Margo kicsit habozott. - És ha
már itt van, esetleg
belepillanthatnánk a nyilvántartásba
is, és megnézhetnénk, mi a helyzet a
Whittlesey-féle ládákkal…
Csönd lett, aztán Moriarty
felsóhajtott. - Hát jó, ha ez ilyen
fontos magának, gondolom, nem
lehet belőle nagy baj. Akkor úgy
dél körül beugróm.
Félórával később kopogtak az
ajtón. - Tessék! - kiabált ki Margo.
- Ez a vacak be van zárva -
szólalt meg odakint egy hang, de
nem Moriarty volt az.
Margo odament, és kinyitotta
az ajtót. - Nem magát vártam -
jegyezte meg.
- És ez öröm vagy csalódás? -
kérdezte Smithback. Gyorsan
belépett, és becsukta maga után az
ajtót. - Ide hallgasson, Lótuszvirág,
nagyon elfoglalt voltam ám tegnap
este óta.
- Én is. Moriarty egyébként
bármelyik pillanatban itt lehet, hogy
segítsen megnézni a nyilvántartást.
- És ezt hogy sikerült
elintéznie?
- Mindegy, hagyjuk - felelte
elégedetten Margo.
Nyílt az ajtó, és Moriarty
lesett be rajta. - Margo? - Aztán
megpillantotta Smithbacket.
- Ne izguljon, professzor úr,
nincs semmi veszély - nyugtatta
meg az újságíró. - Ma nem vagyok
harapós kedvemben.
- Ne is törődjön vele - mondta
Margo. - Van ez a bosszantó
szokása, hogy folyton bejelentés
nélkül állít be. Jöjjön csak be.
- Igen, és helyezze magát
kényelembe - tette hozzá
Smithback, és célzatosan a
számítógép előtti székre mutatott.
Moriarty lassan leült. Előbb
Smithbackre nézett, aztán Margóra,
majd megint az újságíróra. -
Gondolom, azt szeretnék, hogy
keressem ki a nyilvántartást.
- Ha megtenné - mondta halkan
Margo. Kellemetlen volt neki
Smithback jelenléte, mintha előre
megbeszélték volna az egészet.
- Hát jó, Margo. - Moriarty a
billentyűkre tette a kezét. -
Smithback, forduljon el. Nem
akarom, hogy lássa a jelszót.
A múzeum nyilvántartása
információkat tartalmazott a több
millió katalogizált tárgyról,
amelyeket a múzeum
gyűjteményeiben őriztek. Eredetileg
bármely munkatárs hozzáférhetett,
de aztán az igazgatóságon valaki
aggódni kezdett amiatt, hogy bárki
hozzájuthat a tárgyak részletes
leírásához és tárolási helyükhöz, és
korlátozták a hozzáférést. Csak a
vezető munkatársak, vagyis a
helyettes kurátori és annál
magasabb posztot betöltők
használhatták az adatbázist.
Moriarty komoran kopogtatta a
billentyűket. - Ezért megrovásban is
részesülhetek - morfondírozott. -
Dr. Cuthbert nagyon szigorúan
veszi ezt a dolgot. Miért nem kérte
meg Frockot?
- Már mondtam, hogy nem
tudom elérni - felelte Margo.
Moriarty utolsóként az
ENTER billentyűt nyomta le. -
Tessék, itt van - mondta. -
Gyorsan nézzék meg, amit akarnak,
nem fogom még egyszer megnyitni.
Margo és Smithback
letelepedtek a számítógép elé. A
monitoron lassan végiggördült a
zöld betűs szöveg:

A FÁJL SZÁMA: 1989-2006

DÁTUM: 1989. ÁPRILIS 4.
GYŰJTŐ NEVE: JOHN
WHITTLESEY EDWARD
MAXWELL ÉS MÁSOK
KATALOGIZÁLÓ: HUGÓ C.
MONTAGUE
FORRÁS:
WHrTTLESEY/MAXWELL
AMAZONAS—
MEDENCEI EXPEDÍCIÓ
RAKTÁROZÁSI HELY: 2.
ÉPÜLET, 3. SZINT, 6. SZEKCIÓ,
144. TEREM
MEGJEGYZÉS: AZ m
FELSOROLT TÁRGYAK 1989.
FEBRUÁR 1-JÉN ÉRKEZTEK
HÉT LÁDÁBAN A
WHrTTLESEY/MAXWELL
EXPEDÍCIÓTÓL, A XINGU
FOLYÓ FELSŐ FOLYÁSA
MELLŐL. HAT LÁDÁT
MAXWELL CSOMAGOLT,
EGYET WHrTTLESEY
WHrTTLESEY ÉS THOMAS R.
CROCKER NEM TÉRTEK
VISSZA AZ EXPEDÍCIÓRÓL,
FELTÉTELEZHETŐEN
MEGHALTAK. MAXWELL ÉS A
TÖBBIEK ÉLETÜKET
VESZTETTÉK EGY
REPÜLŐSZERENCSÉTLENSÉ
HAZAFELÉ ÚTON. CSAK
WHrTTLESEY LÁDÁJA LETT
RÉSZBEN KATALOGIZÁLVA, A
JEGYZETEKET MÉG
BŐVÍTJÜK, AMINT A
MAXWELL-FÉLE LÁDÁKAT IS
JEGYZÉKBE VETTÜK. AHOL
LEHETETT, A LEÍRÁSOKAT
WHrTTLESEY NAPLÓJÁBÓL
VETTÜK.

- Mit szól ehhez? - kérdezte

Smithback. - Kíváncsi lennék, miért
nem fejezték be a katalogizálást.
- Sss! - szólt rá Margo. -
Próbálom megjegyezni, amit
olvasok.

NO. 1989-2006.1
FÚVÓCSŐ ÉS NYÍL,
ADATOK NINCSENEK RÓLA
STÁTUSZ: L.

NO. 1989-2006.2
J. WHITTLESEY NAPLÓJA,
1987. JÚLIUS 22-TŐL,
SZEPTEMBER 17-IG STÁTUSZ:
Á.E.

NO. 1989-2006.3
KÉT FŰCSOMÓ
PAPAGÁJTOLLAKKAL
ÖSSZEKÖTÖZVE,
SÁMÁNFÉTIS AZ
ELHAGYATOTT KUNYHÓBÓL
STÁTUSZ: L.

NO. 1989-2006.4
FINOM FARAGÁSÚ
SZOBROCSKA EGY
SZÖRNYRŐL, ÁLLÍTÓLAG A
„MBWUN” ÁBRÁZOLÁSA,
LÁSD WHITTLESEY NAPLÓJA,
56-59.0. STÁTUSZ: K.

NO. 1989-2006.5
FATÁBLÁS
NÖVÉNYGYŰJTŐ, EREDETE
ISMERETLEN, A KUNYHÓ
KÖZELÉBŐL STÁTUSZ: L.

NO. 1989-2006.6
FARAGÁSOKKAL
DÍSZÍTETT KORONG STÁTUSZ:
L.

NO. 1989-2006.7
LÁNDZSAHEGYEK,
KÜLÖNFÉLE MÉRETBEN ÉS
ÁLLAPOTBAN STÁTUSZ: L.
 MEGJEGYZÉS: AZ ÖSSZES
LÁDÁT ÁTMENETILEG
ÁTSZÁLLÍTOTTUK A
BIZTONSÁGI RAKTÁRBA, A 2B
SZINTRE, IÁN CUTHBERT
UTASÍTÁSÁRA 1995. 03. 20. D.
ALVAREZ, BIZTONSÁGI
SZOLG.

- Mit jelentenek ezek a

betűkódok? - kérdezte Smithback.
- Az adott tárgy helyét jelzik -
mondta Moriarty. - Az L. azt
jelenti, hogy még mindig a ládában
van, és nem katalogizálták. A K. azt
jelenti, kiállítva, az Á.E.
átmenetileg elszállítva. Vannak
mások is, például…
- Átmenetileg elszállítva? -
szólt közbe Margo. - Csak ennyit
kell feljegyezni, ha elvisznek
valamit? Nem csoda, hogy a napló
így el tudott tűnni.
- Persze, hogy nem csak ezt -
mondta Moriarty. - Aki elvisz egy
tárgyat, annak be kell jegyeznie a
nevét is. Az adatbázis többszintű,
ha egy szinttel beljebb lépünk,
részletesebb adatokat is találhatunk.
Megmutatom. - Lenyomott néhány
billentyűt, aztán hirtelen
megváltozott az arckifejezése. - Hát
ez fura.
A monitoron ez állt:
ÉRVÉNYTELEN PARANCS
 Moriarty összevonta a
szemöldökét. - Nincs semmiféle
részletesebb feljegyzés a
Whittlesey-naplóról - állapította
meg. Újból gépelni kezdett. - A
többiekkel viszont minden rendben,
látják? Itt van például a szobrocska
részletes nyilvántartása.
Margo megnézte, mi áll a
monitoron:
RÉSZLETES ADATOK
cikkszám: 1989-2006.4

Elszállította.-1. Cuthbert
40123
Jóváhagyta: I. Cuthbert 40123
Dátum: 1995.03.17.
Új tárolóhely: Babonák
kiállítás, 415. tárló, 1004. számú
tárgy
Az elszállítás indoka: kiállítás
Visszaszállítás dátuma:

Elszállította B. Depardieu
72412 Jóváhagyta Ian Cuthbert
40123 Dátum 1990.10. 01.
Új tárolóhely 2. számú
antropológiai labor feldolgozás
Elszállítás indoka feldolgozás
Visszaszállítás dátuma: 1990.10.
05.

LISTA VÉGE

- És mit érünk mindezzel?

Tudjuk, hogy a napló elveszett.
- Ha el is veszett, akkor is
kellene, hogy legyen róla részletes
feljegyzés - mondta Moriarty.
- Nincsenek titkosítva a róla
szóló adatok?
Moriarty megrázta a fejét, és
lenyomott néhány billentyűt.
- Tessék, már látom, hogy
miért nincs meg - mondta végül, és
a monitorra mutatott. - Kitörölték az
adatokat.
- Úgy érti, a naplóról szóló
információkat csak úgy egyszerűen
kitörölte valaki? - kérdezte
Smithback. - Ezt ki csinálhatja
meg?
Moriarty megvonta a vállát. -
Olyan valaki, aki magas szintű
hozzáféréssel rendelkezik.
- De még fontosabb kérdés,
hogy miért tenne ilyet bárki is? -
szólt közbe Margo. - Nem lehet,
hogy a központi számítógép ma
reggeli meghibásodása miatt
történt?
- Nem - rázta a fejét Moriarty.
- A kitörölt fájlok listája azt is
megmutatja, hogy a törlés
valamivel a tegnap esti backup-
ellenőrzés előtt történt. Ennél
pontosabban nem lehet
megállapítani az időpontot.
- Szóval kitörölték? - kérdezte
Smithback. - Tehát végleg eltűnt.
Milyen szép, tiszta megoldás.
Milyen furcsa véletlen. Kezdem
látni az összefüggéseket, és elég
gyanúsnak találom őket.
Moriarty kikapcsolta a
számítógépet, és felállt az
íróasztaltól. - Nem érdekelnek az
összeesküvés-elméletei - közölte.
- Lehetséges, hogy véletlen
baleset volt? Technikai hiba? -
kérdezte Margo.
- Azt kétlem. Az adatbázisba
mindenféle ellenőrző rendszer van
beépítve. Ha valami hiba történt
volna, azt jelezné a gép.
- Akkor mégis, mi ez az egész?
- kérdezte Smithback.
- Halvány fogalmam sincs -
vonta meg a vállát Moriarty. -
Mindenesetre valami apróság lehet.
- Ennyit tud csak mondani? -
horkant fel Smithback. - Maga aztán
szép kis számítógépzseni,
mondhatom!
Moriarty sértetten feljebb tolta
az orrán lecsúszott szemüvegét, és
felállt. - Nekem erre nincs
szükségem - mondta. - Azt hiszem,
most elmegyek ebédelni - indult az
ajtó felé. - Margo, a
keresztrejtvényt inkább halasszuk
máskorra.
- Szép volt, gratulálok -
mondta Margo, miután becsukódott
az ajtó. - Maga aztán tud bánni az
emberekkel, Smithback. George
szívességet tett nekünk, amikor
segített bejutni az adatbázisba.
- És mit tudtunk meg belőle? -
kérdezte Smithback. -
Semmit. Csak egy ládához
nyúltak hozzá, és Whittlesey
naplója továbbra sincs meg. -
Önelégült pillantást vetett Margóra.
- Én ellenben aranyat találtam.
- Írja meg a könyvében -
ásított egyet Margo -, majd
elolvasom. Feltéve, hogy lesz
belőle példány a könyvtárban.
- Et tu, Brute? - vigyorgott
Smithback, és Margo kezébe
nyomott egy összehajtogatott
papírlapot. - Tessék, ezt nézze meg.
A lap egy cikk fénymásolata
volt a New Orleans-i Times-
Picayune 1988. október 17-i
számából.

KÍSÉRTETHAJÓT SODORT
PARTRA A TENGER NEW
ORLEANS KÖZELÉBEN Antony
Anastasia exkluzív tudósítása
BAYOU GROVE, október 16.

A kisváros partjainál tegnap

éjjel egy New Orleansba tartó
kisebb teherszállító hajót sodortak
partra a hullámok. A részletek
egyelőre nem ismertek, de a
jelentések szerint brutális módon
meggyilkolták a hajó teljes
legénységét a tengeren. A parti
őrség hétfőn éjjel háromnegyed
tizenkettőkor fedezte fel a hajót.
A Strella de Venezuela egy
jelenleg Haitin bejegyzett 18 000
tonnás teherszállító, a Karib-
tengeren közlekedett a Dél-
Amerika és az Egyesült Államok
közötti főbb útvonalakon. A hajót
nem érte nagy kár, és a rakomány
is érintetlennek tűnt.
Egyelőre nem tudni, hogy mi
okozta a matrózok halálát, és hogy
sikerült-e bárkinek is
megmenekülnie a legénységből.
Henry La Plage, egy
magánhelikopter pilótája, aki
észlelte a partra sodródott hajót,
arról számolt be, hogy holttestek
úgy hevertek a fedélzeten, mintha
egy vadállat marcangolta volna
szét őket. Láttam egy matrózt, aki
az egyik parancsnoki híd ablakán
lógott ki, véresre karmolva, betört
koponyával. Mint egy mészárszék,
soha nem láttam még ilyet. ”
A helyi és a szövetségi
hatóságok közösen próbálják
megoldani a gyilkosságokat,
amely valószínűleg a
legbrutálisabb gyilkosság a
hajózás történetében. Jelenleg
több elméletet is vizsgálunk, de
még nem jutottunk semmilyen
végkövetkeztetésre” - nyilatkozta
Nick Lea, a rendőrség szóvivője.
Bár hivatalosan nem
kommentálták a dolgot, szövetségi
források szerint lehetséges
motivációnak tartják a lázadást,
vagy rivális karib-tengeri hajósok
bosszúját, és a kalóztámadás
lehetőségét sem vetették el.

- Jesszusom - suttogta Margo.

- Ez a leírás nagyon olyan, mint…
-… mint a három holttest,
amelyeket a múzeumban találtak a
héten - bólintott komoran
Smithback.
Margo összevonta a
szemöldökét. - Ez majdnem hét éve
történt. Csak véletlen lehet.
- Valóban? Egyetértenék
magával, ha a Whittlesey-féle ládák
nem lettek volna ott ezen a hajón.
- Micsoda?
- Úgy bizony. Ellenőriztem a
szállítóleveleket. A ládákat 1988
augusztusában szállították tovább
Brazíliából, hajói tudom, majdnem
egy évvel az expedíció felbomlása
után. Ez után a New Orleans-i eset
után a ládákat a vámhivatalban
őrizték, amíg le nem zajlott a
vizsgálat. Majdnem másfél évbe
telt, amíg ideértek a múzeumba.
- És a rituális gyilkosságok az
Amazonastól kezdve követték a
ládákat - mondta Margo. - De ez azt
jelenti, hogy…
- Azt jelenti - vágott közbe
Smithback -, hogy ezen túl nem
fogok nevetni rajta, ha azt hallom,
hogy az expedíció meg volt
átkozva. És azt is jelenti, hogy
jobban tenné, ha mostantól zárva
tartaná az ajtaját.
Mindketten összerezzentek,
amikor hirtelen megcsörrent a
telefon.
- Margo, kedvesem - szólalt
meg Frock hangja. - Van valami
újság?
- Dr. Frock! Lehetséges lenne,
hogy pár percre felkeressem az
irodájában? Amikor önnek
megfelel.
- Nagyszerű! Csak adjon egy
kis időt, hogy némi rendet teremtsek
az íróasztalomon, és kidobáljam ezt
a sok papírt. Lehetne, mondjuk,
egykor?
- Nagyon köszönöm - mondta
Margo. - Smithback - fordult aztán
az újságíróhoz. - Most el kell…
Smithback azonban már sehol
sem volt.
Tíz perccel egy óra előtt újból
kopogtattak az ajtón.
- Ki az? - szólt ki Margo a
csukott ajtón keresztül.
- Én vagyok, Moriarty.
Bemehetek?
Moriarty letelepedett egy
székre. - Csak szerettem volna
elnézést kérni, amiéit úgy faképnél
hagytam magukat az előbb. Bili
néha az idegeimre megy. Soha nem
hagy békén.
- George, nekem kellene
elnézést kérnem. Higgye el, nem
tudtam, hogy pont akkor fog
beállítani. - Margo fontolgatta,
hogy elmesélje-e Moriartynak az
újságcikket, de aztán úgy döntött,
inkább mégsem. Elkezdett
bepakolni a táskájába.
- Van még valami, amit el
akartam mondani - folytatta
Moriarty. - Miközben ebédeltem,
eszembe jutott, hogy lenne egy mód,
hogy többet megtudjunk az
adatbázis feljegyzéseiről
Whittlesey naplóját illetően.
Margo hirtelen lerakta a
táskáját, és Moriartyra nézett, aki a
számítógép előtt ült. - Látta azt az
üzenetet ma, amikor bekapcsolta a
gépet?
- Arról, hogy rendszerhiba
volt? Nem lepett meg, ma reggel
már kétszer hiába próbálkoztam a
belépéssel.
Moriarty bólintott. - Az
üzenetben az is benne volt, hogy
délben mindent újra feltöltenek a
backupszalagokról. Ez nagyjából
fél órába telik. Vagyis mostanra
valószínűleg elkészültek vele.
- És?
- A biztonsági másolatokon
úgy két-háromhónapnyi anyagot
szoktak tárolni. Ha a Whittlesey-
naplóval kapcsolatos feljegyzéseket
az utóbbi két hónapban törölték ki,
akkor lehet, hogy elő tudjuk ásni.
- Tényleg?
Moriarty bólintott.
- Akkor csinálja! - sürgette
Margo.
- Ez jár némi kockázattal -
felelte Moriarty. - Ha a
rendszeroperátor észreveszi, hogy
valaki hozzáfért a szalaghoz,
visszanyomozhatja, hogy a maga
gépéről történt.
- Vállalom a kockázatot -
vágta rá Margo. - George, tudom,
hogy úgy gondolja, hiábavaló ez a
nyomozás, és ezért nem is okolom.
De én meg vagyok győződve róla,
hogy van valami összefüggés a
Whittlesey-expedíció ládái és a
mostani gyilkosságok között. Nem
tudom, mi az összefüggés, de talán
a naplóból kiderülne valami. Nem
tudom, mivel állunk szemben - egy
sorozatgyilkossal, valamilyen
vadállattal vagy szörnnyel, és ez
megrémiszt. - Gyengéden
megszorította Moriarty kezét. - De
talán olyan helyzetben vagyunk,
hogy segíthetünk. Meg kell
próbálnunk.
Amikor észrevette, hogy
Moriarty elpirul, gyorsan elengedte
a kezét.
Moriarty szégyenlősen
elmosolyodott, és a billentyűzethez
fordult.
- Akkor nézzük - mondta.
Margo fel-alá járkált a
szobában, amíg Moriarty dolgozott.
- Na, sikerült találni valamit? -
kérdezte végül, közelebb lépve a
számítógéphez.
- Még nem tudom - felelte
Moriarty. Pislogva nézte a
monitort, és újabb parancsokat
gépelt be. - A backup megvan, de
van valami zűr, a CRC ellenőrzés
nem működik. Lehet, hogy csak
zavaros adatokat sikerül
előbányászni. A hátsó ajtón
próbálok beosonni, hogy úgy
mondjam. Remélem, nem veszik
észre. Csak így nagyon lassú a
keresés.
A billentyűk kopogása hirtelen
elhallgatott. - Margo - szólalt meg
halkan Moriarty. - Megvan.
A monitoron megjelent egy
szöveg:

RÉSZLETES
NYILVÁNTARTÁS cikkszám:
1989-2006.2

Elszállította: L. Rickman
53210 Jóváhagyta: I. Cuthbert
40123 Dátum: 1995.03.15.
Új hely: személyes felügyelet
alatt Indok:
Visszaszállítás dátuma:
 Elszállította: B. Depardieu
72412 Jóváhagyta: I. Cuthbert
40123 DáLW/@tum: 1990.10.01.
Új hADS*A2e345WIFU
=++ET234 h34!
ADATHIBA

- A fenébe! - kiáltott fel

Moriarty. - Ettől féltem. Részben
átírták, látja? A végén már teljesen
zavaros.
- Igen, de ezt nézze! - mondta
izgatottan Margo.
Moriarty a monitorra nézett. -
A naplót Mrs. Rickman vitte el két
héttel ezelőtt, dr. Cuthbert
jóváhagyásával. A visszaszállítás
dátuma nem szerepel.
 Margo felhorkant - Cuthbert
azt mondta, hogy a napló elveszett.
- Akkor miért törölték ezt a
feljegyzést? És ki tehette? -
Moriarty szeme hirtelen nagyra
kerekedett. - Te jó ég, gyorsan ki
kell lépnem, mielőtt valaki
észrevesz. - Az ujjai villámgyorsan
táncoltak a billentyűkön.
- George, tudja, hogy mit
jelent ez? A naplót az előtt vették ki
a ládából, hogy a gyilkosságok
elkezdődtek. Nagyjából akkor,
amikor Cuthbert átszállíttatta őket a
biztonsági raktárba. Rejtegetnek
egy bizonyítékot a rendőrség elől.
De vajon miért?
Moriarty összevonta a
szemöldökét. - Erre ezer és egy
magyarázat lehet.
- Mondjon egyet.
- A legkézenfekvőbb az, hogy
valaki más törölte ki, mielőtt
Rickman bejegyezhette volna, hogy
a tárgy elveszett.
Margo megrázta a fejét. - Ezt
nem hiszem. Túl sok lenne a
véletlen.
- Margo… - kezdte Moriarty,
de aztán csak sóhajtott. - Nézze -
folytatta türelmesen -, nehéz idők
járnak mindnyájunkra, főleg
magára. Tudom, hogy nehéz döntés
előtt áll, és akkor ez a helyzet…
- Ezeket a gyilkosságokat nem
egy átlagos pszichopata
sorozatgyilkos követte el - vágott
közbe Margo. - És nem vagyok
őrült.
- Ezt nem is mondtam - felelte
Moriarty. - Csak szerintem hagynia
kéne, hogy a rendőrség
foglalkozzon ezzel az üggyel. Ez
nagyon, nagyon veszélyes dolog. És
most a saját életére és jövőjére
kellene koncentrálnia. Az, ha
beleássa magát ebbe az ügybe, nem
fog segíteni abban, hogy döntsön a
jövőjéről. - Nyelt egyet, és
hozzátette: - És az édesapját sem
hozza vissza.
- Szóval ezt gondolja? -
csattant fel Margo. - Ne mondja,
hogy…
 Hirtelen elhallgatott, ahogy a
faliórára esett a tekintete. -
Jesszusom, elkések a dr. Frockkal
való találkozóról! - Felkapta a
táskáját, és az ajtóhoz sietett. A
folyosóról még vissza ki a bált: -
Majd később beszélünk!
Az ajtó becsapódott.
Moriarty kezébe támasztva az
állát ült az elsötétedett monitor
előtt. - Istenem - gondolta -, ha egy
genetikával foglalkozó egyetemista
is azt gondolja, hogy a Mbwun
szabadult el a múzeumban, és már
Margo Green is mindenhol
összeesküvést gyanít, akkor mit
várjon az ember a többiektől?
 29. fejezet

Margo Frockot figyelte, aki

épp leöntötte az ingét sherryvel. - A
fenébe - motyogta, és kövérkés
kezével letörölgette a foltot.
Eltúlzottan óvatos mozdulattal
letette a poharat az íróasztalára,
aztán felnézett Margóra.
- Köszönöm, hogy felkeresett,
kedvesem. Rendkívüli ez a
felfedezés! Azt javasolnám, hogy
most azonnal menjünk el a
kiállításra, és nézzük meg azt a
szobrocskát, de ez a Pendergast
nevű fickó rövidesen itt lesz. Már
megint nyaggatni akar valamivel.
 Hála istennek, gondolta
Margo. Cseppet sem volt kedve
visszamenni a kiállításra.
Frock felsóhajtott. - Mindegy,
rövidesen utánajárunk a dolognak.
Ha Pendergast elment, megtudjuk az
igazságot. Ez a Mbwun-szobrocska
lehet a bizonyíték, amit kerestem.
Már ha nem téved abban, hogy a
karmok megegyeznek az
áldozatokon talált nyomokkal.
- De hogy kószálhatna
szabadon egy ilyen lény a
múzeumban? - kérdezte Margo.
- Á, ez jó kérdés! - kiáltott fel
Frock csillogó szemmel. - Hadd
válaszoljam meg egy másik
kérdéssel: mi lehet az, kedves
Margo, aminek barázdálta felülete?
- Nem tudom. Úgy érti, hogy
rücskös?
- Megmondom, mi az, ami
barázdált: a hüllők tojásának
felszíne, például a dinoszaurusz
tojásoké.
Margónak hirtelen eszébe
jutott, hol hallotta nemrég ezt a szót.
- Így írta le…
- Cuthbert az állítólagos
növény magvait - fejezte be Frock a
mondatot. - De kérdem én, valóban
magvak voltak azok? Ugyan miféle
növény magja rücskös? De egy
hüllőtojás…
Frock kiegyenesedett. - A
következő kérdés: hová lettek?
Ellopták őket? Vagy valami más
történt velük? - A professzor
hirtelen elhallgatott, és a fejét
csóválta.
- Szóval valami… valami
kikelt belőlük, és kitört a ládából -
mondta Margo. - De hogy
magyarázza ez azokat a
gyilkosságokat, melyek annak a
hajónak a fedélzetén történtek,
amellyel elszállították a ládákat
Dél-Amerikából?
Frock halkan felnevetett. -
Margo, ez itt egy rejtély egy másik
rejtélybe csomagolva, amelynek a
mélyén egy újabb rejtély rejlik.
Létfontosságú, hogy minél több
tényt megtudjunk, és ne
vesztegessük tovább az időt.
Halkan kopogtak az ajtón.
- Ez csak Pendergast lehet -
mondta Frock, aztán hangosan
kikiabált: - Fáradjon be!
Az ügynök kezében egy
aktatáskát tartva sétált be. Fekete
öltönye kifogástalan volt, mint
mindig, világosszőke haját
hátrafésülte az arcából. Margo
ugyanolyan összeszedettnek és
nyugodtnak látta, mint korábban.
Frock az egyik viktoriánus széken
kínálta hellyel, Pendergast pedig
leült.
- Nagyon örülök, hogy újra
láthatom - mondta Frock. - Miss
Greennel már találkozott. Épp egy
fontos megbeszélés közepén
vagyunk, úgyhogy remélem, nem
bánja, ha ő is itt marad.
Pendergast csak intett. - Nem,
dehogy. Tudom, hogy mindketten
tiszteletben tartják a korábbi
kérésemet, hogy kezeljék
bizalmasan, amit tőlem hallanak.
- Hogyne - bólintott Frock.
- Dr. Frock, tudom, hogy
nagyon elfoglalt, ezért rövid leszek
- kezdte Pendergast. - Azt
reméltem, talán sikerrel járt abban,
hogy megtalálja a tárgyat, amelyet
esetleg fegyverként használhatott a
gyilkos.
Frock fészkelődött a kerekes
székben. - Megfontoltam a dolgot,
ahogy kérte. Ellenőriztem az
adatbázisunkat, kerestem ilyen
tárgyakat, és azt is megvizsgáltam,
esetleg nem lehetett-e egyes
tárgyakat széttörni, majd
összeilleszteni ily módon. - Frock
megrázta a fejét. - Sajnos, semmit
sem találtam, ami csak távolról is
emlékeztetne a lenyomatra, amelyet
mutatott. Soha nem volt ehhez
hasonló a gyűjteményünkben.
Pendergast arckifejezése nem
árult el semmit sem. Aztán
elmosolyodott. - Ezt hivatalosan
ugyan soha nem ismernénk be, de ez
az ügy, hogy úgy mondjam, nagyon
problémás. - Az aktatáskájára
mutatott. - Rengeteg bejelentést
kaptunk, téves riasztásokat, van egy
csomó laborjelentés, kihallgatási
jegyzőkönyv… De sehogy sem
sikerül valódi nyomra bukkannunk.
Frock elmosolyodott. - Azt
hiszem, Mr. Pendergast, hogy nem
is olyan nagyon különbözik a
munkánk. Én is ugyanebben a
cipőben járok, őfőméltósága, az
igazgató úr nyilván úgy viselkedik,
mintha a világon semmi nem történt
volna.
Pendergast bólintott.
- Wright ragaszkodik hozzá,
hogy a kiállítás sajtóbemutatóját a
tervezettnek megfelelően holnap
este megtartsák - mondta Frock. -
Hogy miért? Mert a múzeum
milliókat költött rá, és
létfontosságú, hogy sokan
eljöjjenek és megnézzék, így
behozza a költségeket, és nem
adósodunk el. Ennek a kiállítás a
legjobb módja.
- Értem - bólintott Pendergast.
Felemelte az asztalon heverő
kövületet, és szórakozottan
megforgatta a kezében.
- Egy ammonita? - kérdezte.
- Úgy van - bólintott Frock.
- Dr. Frock… - kezdte
Pendergast. - Nagy nyomás
nehezedik ránk több oldalról is,
ezért kétszeresen is ügyelnem kell
rá, hogy a nyomozás minden
tekintetben az előírások szerint
folyjék. Nem lenne szabad
megosztanom a vizsgálataink
eredményét külső személyekkel,
például önnel - még akkor sem, ha a
hagyományos nyomozati módszerek
nem bizonyultak gyümölcsözőnek. -
Óvatosan letette az asztalra a
fosszíliát, és összefonta a karját. -
Ugye, jól tudom, hogy ön DNS-
szakértő?
Frock bólintott. - Részben.
Szenteltem némi kutatást annak,
hogy a gének hogyan befolyásolják
az élőlények külső alakját. És én
irányítom több hallgatómat - mint
Gregory Kawakitát vagy Margot -,
akik DNS-sel kapcsolatos
kutatásokat folytatnak.
 Pendergast felemelte az
aktatáskáját, felnyitotta a tetejét, és
elővett egy számítógéppel
kinyomtatott, vaskos papírköteget. -
Van itt egy jelentés a DNS-
vizsgálatról, amelyet az egyik első
áldozat testében talált
karomdarabkán végeztek.
Természetesen nem mutathatom
meg önnek, az szabályellenes lenne.
A New York-i FBI-irodánál nem
örülnének.
- Értem - mondta Frock. - De
ön továbbra is úgy véli, hogy a
karom sokat ígérő nyom.
- Ez az egyetlen igazán fontos
nyom, dr. Frock. Hadd
magyarázzam meg, milyen
következtetésekre jutottam.
Szerintem egy őrült garázdálkodik a
múzeumban, aki rituálisan megöli
az áldozatait, betöri a
koponyájukat, és kiszedi az
agyukból a hipotalamuszt.
- De miért? - kérdezte Frock.
Pendergast habozott. - Úgy
véljük, hogy megeszi.
Margo felszisszent.
- Lehetséges, hogy a gyilkos a
múzeum alagsorában rejtőzik -
folytatta Pendergast. - Több nyomot
is találtunk, amelyek arra utalnak,
hogy oda tért vissza a gyilkosságok
után, de ez idáig nem sikerült
megtalálnunk a pontos helyet, vagy
egyáltalán bizonyítékot arra, hogy
ott rejtőzik. Két kutya elpusztult a
keresés közben. Amint valószínűleg
tudják, a pincerendszer több szinten
terül el, az alagutak, folyosók,
átjárók egy egész labirintust
alkotnak. A legrégebbi részek
majdnem százötven évesek. A
múzeum csak egy olyan térképpel
tudott ellátni minket, amely az
alagsornak mindössze egy kis
területét ábrázolja. A fizikai erő,
amivel a gyilkos elkövette tettét,
arra utal, hogy férfi lehet, méghozzá
nagyon erős férfi. Mint tudják,
valamiféle háromágú fegyvert
használ, amivel szétmarcangolja az
áldozatát, akiket úgy tűnik,
találomra választ ki. Semmiféle
indítékot nem tudtunk
megállapítani. A múzeum
dolgozóinak kihallgatása egyelőre
nem vezetett sehová. Tehát, amint
látja, professzor úr, a fegyver,
vagyis a karom az egyetlen és
legjobb nyomunk. Ezért kutatok az
eredete után.
Frock lassan bólogatott. - És
mi a helyzet a DNS-sel?
Pendergast felmutatta a
kinyomtatott papírcsomót. - Hogy
finoman fogalmazzak, a
laboreredmények nem
egyértelműek. - Kis szünetet tartott,
majd folytatta: - Nem látom be,
miért ne mondhatnám el, hogy a
karom vizsgálatakor gekkó DNS-t
találtak, mellette pedig emberi
kromoszómákat. Ezért azt
feltételezzük, hogy a minta
szennyeződött.
- Azt mondja, hogy gekkó? -
mormolta enyhe meglepetéssel
Frock. - És megeszi a
hipotalamuszt? Ez roppant különös.
Mondja, ezt honnan tudják?
- Nyálmaradványokat és
fognyomokat találtunk.
- Emberi fognyomokat?
- Azt még nem tudjuk.
- És a nyál?
- Nem meghatározható.
Frock feje a mellkasára
csuklott. Pár perc múlva felnézett.
- A karmot továbbra is
fegyvernek nevezi - mondta. - Tehát
feltételezem, továbbra is úgy vélik,
hogy a gyilkos ember?
Pendergast becsukta az
aktatáskáját. - Nem látok más
lehetőséget. Gondolja, dr. Frock,
hogy egy állat, képes lenne sebészi
pontossággal lefejezni az áldozatát,
lyukat ütni a koponyáján, és
megkeresni egy dió nagyságú
szervet, amelyet csak az ismerhet
fel, aki jártas az anatómiában? És
az is figyelemre méltó, ahogy a
gyilkos képes elrejtőzni előlünk az
alagsorban.
Frock feje ismét a mellkasára
csuklott. Az óra ketyegett, a
másodpercekből percek lettek.
Pendergast mozdulatlanul ült, és
figyelte a professzort.
Frock hirtelen felemelte a
fejét. - Mr. Pendergast - szólalt meg
olyan hangosan, hogy Margo
összerezzent ijedtében. -
Meghallgattam az elméletét. Ön is
meghallgatná az enyémet?
Pendergast bólintott. -
Természetesen.
- Hát jó. Hallott mára
transvaali agyagpalarétegről?
- Nem hinném - felelte
Pendergast.
- A transvaali leleteket 1954-
ben fedezte fel Alistair Van
Vrouwenhoek, a dél-afrikai
Witwatersrand Egyetem
paleontológusa. A kambrium
korából származik, úgy
hatszázmillió éves. Tele volt a
legkülönösebb lények
lenyomataival, amelyekhez
hasonlókat sem azelőtt, sem az óta
nem láttunk. Aszimmetrikus
nyomok, amelyeken nem lehetett
felfedezni a kétoldalú szimmetriát,
amely gyakorlatilag minden ma
élőlényre jellemző. Véletlenül épp
a kambriumi tömeges kipusztulás
idején éltek. A legtöbben, Mr.
Pendergast, úgy vélik, hogy a
transvaali lelet az evolúció egyik
zsákutcáját mutatja. A természet
minden elképzelhető formával
kísérletezett, mielőtt megállapodott
volna a kétoldali szimmetriánál,
amelyet ma is láthatunk.
- De ön nem így gondolja -
vetette közbe Pendergast.
Frock megköszörülte a torkát.
- Úgy van. Az egyik élőlény
bármelyik másik élőlénynél
gyakrabban fordult elő ezekben a
kőzetekben. Erős uszonyai voltak,
hosszú szívókorongjai, és
túlméretezett tépő és rágószervei.
Ezekkel akár a sziklát is el tudta
fűrészelni, és az uszonyainak
köszönhetően akár óránként
harmincöt kilométeres sebességgel
is tudott mozogni a vízben.
Kétségtelen, hogy egy rendkívül
sikeres és vad ragadozó lehetett.
Szerintem túlságosan is sikeres: a
kipusztulás szélére sodorta a
zsákmányául szolgáló állatokat,
aztán ezt követően ő maga is kihalt.
Ezáltal egy kisebbfajta tömeges
kipusztulást okozott a kambrium
végén. Ez a lény pusztította el az
összes többit, nem pedig a
természetes kiválasztódás.
Pendergast pislogott. - És?
- Egy új matematikai
elméletet, a fraktálturbulenciát
felhasználva számítógéppel
szimuláltam az evolúció folyamatát.
Arra az eredményre jutottam, hogy
úgy hetvenmillió évenként az
élőlények nagyon is jól
alkalmazkodnak a környezetükhöz.
Talán túlságosan is jól. A sikeres
élőlények körében hatalmas
populációrobbanás következik be.
Aztán hirtelen a semmiből
megjelenik egy új faj, majdnem
mindig egy ragadozó, egy gyilkoló
gép, amely irtani kezdi ezt a
populációt, és szaporodni kezd,
először csak lassan, aztán egyre
gyorsabban.
Frock az asztalán heverő
kövületre mutatott. - Hadd mutassak
valamit, Mr. Pendergast. - Az
ügynök felállt, és közelebb lépett.
- Ezeket a nyomokat egy olyan
állat hagyta, amely a felső
krétakorban élt - folytatta Frock. -
Egészen pontosan a k-h határon. Ez
az egyetlen ilyen kövület, amely
előkerült, nincs belőle több.
- K-h? - kérdezte Pendergast
- A kréta és a harmadkor
határán. Ez az az időszak, amikor
tömegesen kihaltak a
dinoszauruszok.
Pendergast bólintott, de az
arcán még mindig értetlenség
tükröződött.
- Van itt egy összefüggés,
amelyet ez idáig senki nem vett
észre - folytatta Frock. - A Mbwun-
szobrocska, a karomlenyomatok, és
a nyomok ezen a kövületen…
Pendergast lenézett a
kövületre. - Mbwun? A szobrocska,
amelyet dr. Cuthbert kivett a
ládákból, hogy kiállítsák?
Frock bólintott.
- Hm. És milyen régiek ezek a
lenyomatok?
- Megközelítőleg
hatvanötmillió évesek. Egy olyan
szikladarabból származnak,
amelyben a legkésőbbről
fennmaradt dinoszaurusz
maradványokra bukkantak rá, még
mielőtt tömegesen kipusztultak
volna.
Ismét hosszú csönd lett.
- Á. És mi lenne az
összefüggés? - kérdezte végül
Pendergast.
- Mint már mondtam, az
antropológiai gyűjteményben nincs
semmi, ami a karomlenyomathoz
hasonlítana. De azt nem mondtam,
hogy nincs ábrázolás, vagyis szobor
ilyen karmokról. Megtudtuk, hogy a
Mbwun-szobrocskának is három
karma van, a középső hosszabb és
vastagabb, mint a két szélső. És
most nézze meg ezeket a
lábnyomokat - mutatott Frock a
kövületre. - Gondoljon arra, milyen
nyomokat hagyott a karom az
áldozatokon, és hogyan
rekonstruálták a karmot.
- Tehát ön úgy gondolja, hogy
az az állat lehet a gyilkos, amelyik
ezeket a lábnyomokat hagyta? Egy
dinoszaurusz?
Margo gúnyt vélt felfedezni
Pendergast hangjában.
Frock az ügynökre nézett, és
hevesen megrázta fejét. - Nem, Mr.
Pendergast, nem egy dinoszaurusz.
Nem ilyen átlagos teremtmény.
Amiről itt szó van, az alátámasztja
az evolúció eltérő fejlődéséről
szóló elméletemet. Ismeri a
munkásságomat. Szerintem ez az a
lény, amelyik kipusztította a
dinoszauruszokat.
Pendergast hallgatott.
Frock közelebb hajolt. -
Szerintem ez a lény, ez a szörny
volt az oka annak, hogy a
dinoszauruszok kipusztultak. Nem
egy meteorit, nem a klímaváltozás,
hanem egy szörnyűséges ragadozó -
az a lény, amely az ezen a
kövületen megőrződött nyomokat
hagyta. A Kallisztó-effektus
megtestesülése. Nem volt nagy
termetű, de rendkívül erős és gyors.
Valószínűleg hordákban vadászott,
és nagyon intelligens lehetett. De
mivel az ilyen csúcsragadozó fajok
rövid életűek, nem igazán hagytak
maguk után nyomot kövületekben.
Kivéve a transvaali agyagpalát, és
ezt a kövületet, amely a Tzun-jejin
vidékéről származik. Tud követni?
- Igen.
- Napjainkban ismét
népességrobbanás tanúi lehetünk.
Az emberiség, Mr. Pendergast! -
folytatta Frock megemelve a
hangját. - Ötezer évvel ezelőtt
mindössze tíz millióan éltünk ezen
a bolygón. Ma hatmilliárdnyian! Az
ember a legsikeresebb életforma,
amelyet a bolygó valaha is látott. -
Megkocogtatta az íróasztalán
heverő Frakedl evolúció borítóját.
- Tegnap arról kérdezett, mi lesz a
következő könyvem témája. A
modem életre alkalmazott
Kallisztó-effektusról fog szólni. Az
elméletem szerint bármely
pillanatban megjelenhet egy
groteszk mutáció, egy olyan szörny,
amely az emberi fajra fog vadászni.
Nem azt mondom, hogy a gyilkos
ugyanaz a lény, amely megölte a
dinoszauruszokat, de egy hasonló.
Nézze meg újból ezeket a
lábnyomokat. Pontosan olyanok,
mint a Mbwun lábai! Konvergens
evolúciónak nevezzük azt a
jelenséget, amikor egymástól
függetlenül két faj nem feltétlenül
azért fejlesztett ki hasonló
szerveket, mert rokonságban állnak
egymással, hanem mert a szervek
ugyanazt a célt szolgálják. Ez itt egy
olyan lény, amelynek a gyilkolás a
célja. Túlságosan is sok a
hasonlóság, Mr. Pendergast.
Pendergast az ölébe fektette az
aktatáskáját. - Attól tartok,
elveszítettem a fonalat, dr. Frock.
- Hát nem érti? Valamit
ideszállítottak azokban a ládákban
Dél-Amerikából, és elszabadult a
múzeumban. Egy rendkívül sikeres
ragadozó. A Mbwun-szobrocska a
bizonyíték a létezésére. A
bennszülött törzsek tudtak róla,
egész kultuszt és vallást teremtettek
köré. Whittlesey pedig akaratlanul
is, de rászabadította a civilizált
világra.
- Ön látta ezt a szobrot a saját
szemével? - kérdezte Pendergast. -
Az volt a benyomásom, dr. Cuthbert
nem szívesen mutatta volna meg
nekem.
- Nem láttam - ismerte be
Frock. - De a legmegbízhatóbb
forrásból tudom, hogy néz ki. Úgy
tervezem, amilyen hamar csak
módom lesz rá, megnézem.
- Dr. Frock, tegnap
ellenőriztük a ládákat - mondta
Pendergast. - Dr. Cuthbert
biztosított róla, hogy nem volt
bennük semmi értékes, és nincs rá
semmi okunk, hogy kételkedjünk a
szavában. - Az ügynök közömbösen
felállt. - Köszönöm az idejét és a
segítségét. Az elmélete módfelett
érdekes, és nagyon örülnék, ha én is
hinni tudnék benne. - Megvonta a
vállát. - Egyelőre azonban a
véleményem változatlan maradt.
Bocsássa meg a nyíltságomat, de
remélem, ön is el tudja választani a
feltevéseit a nyomozás által feltárt
rideg tényéktől, és a segítségünkre
lesz, ha tud. - Az ajtó felé indult. -
Most megbocsát… Ha valami
eszébe jutna, kérem, keressen meg.
Azzal távozott.
Frock csak ült a kerekes
székében, és a fejét csóválgatta. -
Nagy kár… - mormolta. - Nagy
reményeket fűztem az
együttműködéshez, de úgy látom, ő
is csak olyan, minta többiek.
Margo az asztalra pillantott
Pendergast széke mellett. - Nézze
csak, itt hagyta a DNS-vizsgálat
anyagát.
Frock tekintete követte
Margóét, aztán elnevette magát.
- Feltételezem, erre gondolt,
amikor azt mondta, hogy „ha
eszembe jutna valami”. Talán
mégsem olyan, mint a többiek. De
mi nem fogjuk elárulni, ugye,
Margo? - Frock felemelte a
telefonkagylót.
- Dr. Frock vagyok, és dr.
Cuthberttel szeretnék beszélni. -
Kis szünet. - Ian? Igen, jól vagyok,
köszönöm. Csak arról lenne szó,
hogy szeretnék bemenni a Babonák
kiállításra. Most rögtön. Tessék?
Igen, tudom, hogy le van zárva a
terem, de… Nem, nem, már
belenyugodtam ebbe a kiállításba,
nincs ellene semmi kifogásom,
csak… Igen, értem.
Margo látta, hogy Frock arca
elvörösödik.
 - Ez esetben - folytatta -
szeretném újra megnézni a
Whittlesey-expedíció ládáit. Igen,
amelyek a biztonsági raktárban
vannak. Tudom, hogy tegnap már
láttuk, Ian.
Hosszú csönd következett.
Margo halk, recsegő hangot hallott
kiszűrődni a kagylóból.
- Nézze, Ian - mondta Frock. -
Én vagyok az antropológiai
osztályvezetője, és jogom van… Ne
beszéljen velem ilyen hangon, hogy
merészeli?
Frock remegett a dühtől,
Margo még soha nem látta ilyennek.
Majdnem suttogva folytatta: -
Magának nem lenne helye ebben az
intézményben. Hivatalos panaszt
fogok tenni az igazgatónál.
Frock lassan, remegő kézzel
tette le a kagylót, és a zsebkendője
után tapogatózva Margohoz fordult.
- Kérem, bocsásson meg.
- Meg vagyok döbbenve -
jegyezte meg Margo. - Azt hittem,
hogy ön, mint az osztály vezetője…
- Nem tudta befejezni a mondatot.
- Hogy teljes hozzáférésem
van a gyűjteményekhez? - Frock
visszanyerte az önuralmát. - Úgy is
volt. De ez az új kiállítás meg a
gyilkosságok olyan indulatokat
korbácsoltak fel az emberekben,
amire nem számítottam.
Technikailag Cuthbert felettem áll.
Nem tudom, miért viselkedik így.
Valami mélységesen kínos ügy
rejtőzhet a háttérben, ami
késleltetné, vagy akár meg is
akadályozhatná imádott
kiállításának a megnyitóját. - Pár
pillanatig elgondolkozott. - Talán
tud ennek a lénynek a létezéséről.
Végül is ő szállíttatta át a ládákat.
Lehet, hogy megtalálta a
tojáshéjakat, rájött, mi történt, és
elrejtette őket. És most nem
hajlandó megengedni, hogy
tanulmányozzam őket! - Frock
ökölbe szorított kézzel előredőlt a
kerekes székben.
- Dr. Frock, nem hiszem, hogy
ez túl valószínű lenne - mondta
Margo. Jobbnak látta, ha nem
meséli el, hogy Whittlesey naplóját
Mrs. Rickman vitte el.
Frock kicsit lecsillapodott. -
Persze, igaza van. De ennek még
nincs vége, ebben biztos lehet.
Mindegy, erre most nincs időnk. Én
megbízom a
megfigyelőképességében, és abban,
amit a Mbwun-szobrocskáról
mondott. De mindenképp meg kell
vizsgálnunk azokat a ládákat.
- Hogyan? - kérdezte Margo.
Frock kihúzta az íróasztala
egyik fiókját, és egy kicsit keresgélt
benne. Aztán elővett egy
nyomtatványt, amelyet Margo
azonnal felismert: a 10-14-es
számú kérelem volt.
- Hiba volt, amikor azt kértem,
hogy megnézhessem a ládákat -
mondta Frock, és elkezdte kitölteni
a nyomtatványt.
- Ezt nem kell aláíratni a
központi irodában? - kérdezte
Margo.
- De, persze - felelte Frock. -
El fogom küldeni a szokásos
eljárás szerint. De addig lemegyek
az aláíratlan példánnyal a
biztonsági raktárba, és valahogy
bejutok. Az irodában nyilván
visszautasítják a kérelmet, de addig
talán lesz időm, hogy átvizsgáljam
a ládákat, és megleljem a
válaszokat a kérdéseimre.
 - De dr. Frock, ezt nem tudja
megtenni - felelte Margo
döbbenten.
- Ugyan miért nem? -
mosolyodott el fanyarul a
professzor. - Frock, a múzeum
vezetőségének oszlopos tagja nem
intézheti kissé nem hivatalos úton a
dolgokat? Ez most túl fontos, hogy
ilyesmivel törődjek.
- Nem erre gondoltam - felelte
Margo, és a kerekes székre esett a
pillantása.
Frock is lenézett, és
elfelhősödött az arca. - Á, igen.
Látom, mire gondolt. -
Elkomorodva akarta visszatenni a
nyomtatványt a fiókba.
 - Dr. Frock, adja ide nekem a
nyomtatványt, majd én lemegyek
vele a raktárba.
Frock keze mozdulatlanná
dermedt. Fürkészve nézett Margóra.
- Arra kértem, hogy legyen a
szemem és a fülem, de azt nem,
hogy sétáljon izzó parázson a
kedvemért - mondta. - Kurátor
vagyok, aránylag fontos személy a
múzeumban. Engem nem mernének
kirúgni. De magát… - Vett egy nagy
levegőt, és felvonta a szemöldökét.
- Példát statuálhatnak magával,
kizárhatják a doktori programból,
és én nem tudnám megakadályozni.
Margo egy pillanatig
gondolkodott. - Van egy barátom,
aki nagyon ügyes az ilyesmiben.
Szerintem ő bármilyen
kutyaszorítóból ki tudja magyarázni
magát.
Frock egy pillanatig
mozdulatlan maradt, aztán mégis
letépte a nyomtatványt a
papírtömbről, és átnyújtotta a
lánynak. - Az eredetit felküldetem
az irodába, hogy fenntartsuk a
látszatot. Az őr valószínűleg
feltelefonál majd, hogy ellenőrizze,
jóváhagyták-e az engedélyt. Nem
lesz sok ideje.
Az íróasztalfiókból elővett egy
sárga cédulát meg egy kulcsot, és
átadta őket Margónak.
- Ezen a cédulán van a
biztonsági raktár páncéltermének a
kombinációja, ez pedig a kulcs a
teremhez. Ha szerencsénk van,
Cuthbert nem gondolt rá, hogy
megváltoztassa a kombinációt.
Ezzel bejuthat a raktárba. Csak az
őrök figyelmét kell valahogy
elterelni. - Gyorsan beszélt,
tekintetét mereven Margóra
szegezte. - Tudja, mit kell keresnie
a ládákban: bármiféle nyomot, mely
arra utalhat, hogy tojások voltak
bennük, esetleg élőlények, vagy a
Mbwunnal kapcsolatos kultikus
tárgyak. Bármi, ami bizonyíthatja az
elméletemet. Először a legkisebb
ládát nézze meg, amelyiket
Whittlesey csomagolta, ebben volt
a Mbwun-szobor is. Ha van ideje, a
többit is vizsgálja át, de az ég
szerelmére, legyen nagyon óvatos,
ne vállaljon felesleges kockázatot.
Most menjen, kedvesem, ég óvja.
Mielőtt kiment az irodából,
Margo még visszanézett. Frock az
ablak előtt ült, széles hátát feléje
fordítva, és ököllel csapott rá a
kerekes szék karfájára. - ördög
vinné ezt az átkozott vacakot! A
pokolba vele!

30. fejezet

Öt perccel később Margo már

a pár emelettel lejjebb lévő
irodájában ült. Felemelte a
telefonkagylót, és tárcsázott.
Smithback nagyon jó hangulatban
volt, miközben Margo elmondta
neki, mit fedezett fel Moriarty a
kitörölt feljegyzésekről, majd kissé
kevésbé részletesen azt is
elmesélte, hogy mi történt Frocknál.
Az újságíró erre még vidámabb
lett, és hangosan felkacagott. - Na,
tessék, hát nem igazam volt
Rickmannel kapcsolatban?
Rejtegeti a bizonyítékot! Most már
tenni fogok róla, hogy hagyja, hogy
úgy írjam meg könyvemet, ahogy
nekem tetszik, máskülönben…
- Smithback, eszébe se jusson!
- figyelmeztette Margo. - Most nem
az a célunk, hogy maga
diadalmaskodjon. Nem tudjuk, mi
áll a napló eltűnése mögött, és ezzel
most nem foglalkozhatunk. Be kell
jutnunk azokhoz a ládákhoz, és csak
pár percünk van rá, hogy
körülnézzünk.
- Jól van, jól van - felelte
Smithback. - Ne együtt menjünk,
inkább találkozzunk a rovartani
osztály előtti lépcsőn.
Előremegyek.
Soha nem gondoltam volna,
hogy Frock valaha is ilyen radikális
módszerekhez folyamodik - mondta
Smithback. - Máris egy kicsit
jobban tisztelem az öreget. - Épp
lefelé haladtak egy hosszú
fémlépcsőn. Egy hátsó lépcsőn
osontak le, abban a reményben,
hogy így kikerülhetik az összes
liftnél felállított rendőrségi
ellenőrző pontokat.
- Ugye, megvan a kulcs és a
számkombináció? - kérdezte
Smithback a lépcső aljába érve.
Margo megnézte a táskájában, aztán
bólintott, és követte az újságírót.
Gyorsan végignézett a lány a
folyosón. - Tudja, a biztonsági
raktár előtti folyosón, több helyen
is kis, megvilágított fali fülkék
nyílnak. Maga menjen előre, én
majd pár perc múlva követem.
Elegyedjen szóba az őrrel, és
próbálja elcsalni egy alkóvba azzal
az ürüggyel, hogy meg akarja
mutatni neki ezt a nyomtatványt, és
ott jobb a világítás. Vegye rá, hogy
pár pillanatra fordítson hátat, én
addig kinyitom a raktár ajtaját, és
belopózom. Csak foglalja le az őrt,
magának úgyis nagyon jó a
beszélőkéje.
- Ennyi lenne a nagy terv? -
vonta fel a szemöldökét Smithback.
- Hát jó. - Megfordult, és
továbbindult a folyosón, majd
rövidesen el is tűnt a saroknál.
Margo várt, és hatvanig
számolt magában. Aztán ő is
elindult, közben felhúzott egy pár
gumikesztyűt.
 Hamarosan meghallotta
Smithback hangját, aki
felháborodottan méltatlankodott: -
A nyomtatványt az osztályvezetője
írta alá saját kezűleg! Azt akarja,
mondani, hogy…
Margo kidugta a fejét a
saroknál, és kilesett. Úgy tizenöt
méterrel odébb a folyosót egy
másik keresztezte, amely a
rendőrség által felállított
barikádhoz vezetett. Kicsi távolabb
nyílt a biztonsági raktár ajtaja, és
azon túl Margo meglátta az őrt.
Háttal állt neki, a nyomtatványt a
kezében tartva.
- Nagyon sajnálom, uram -
mondta éppen -, de a központi
irodán nem hagyták jóvá.
- Nem jó helyen nézi -
mutogatott Smithback. - Vigyük
csak odébb egy kicsit a világosra,
ott majd jobban látja.
Eltávolodtak pár lépést a
folyosón egy megvilágított
falfülkéig. Ahogy eltűntek Margo
szeme elől, ő gyorsan előbújt, és
szapora léptekkel végigsietett a
folyosón. Bedugta a kulcsot a
zárba, aztán óvatosan megtaszította
a raktár ajtaját. Az ajtó kitárult az
olajozott sarokvasakon. Margo
belesett, hogy biztosan nincs-e
odabent senki, de a sötét helyiség
üresnek tűnt. Becsukta maga után az
ajtót.
 A szíve máris a torkában
dobogott, a vér dübörgött a fülében.
Visszafojtott lélegzettel
tapogatózott a villanykapcsoló után.
Bal és jobb oldalon is egymás után
sorakoztak a páncéltermek. Amikor
meglátta, hogy a jobb oldali
harmadik ajtóra Bizonyíték feliratú
sárga cédulát ragasztottak, gyorsan
odalépett, és elővette a Frocktól
kapott cédulát a számokkal. 56-77-
23. Vett egy nagy levegőt, és
elkezdte beállítani a számokat a
tárcsán. Az iskolai szekrénye jutott
eszébe, ahol annak idején az
oboáját tárolta. Jobbra, balra,
jobbra…
Hangos kattanás hallatszott.
Margo megragadta a kilincset és
lenyomta - az ajtó kinyílt.
Odabent sötét foltokként
rajzolódtak ki a távolabbi fal
mentén álló ládák. Margo
felkapcsolta a villanyt, és az
órájára pillantott. Három perc telt
el eddig.
Nagyon gyorsan kellett
dolgoznia. Észrevette a nagyobb
ládák egyikén a karmolás
nyomokat. Végigfutott tőle a hátán a
hideg. Letérdelt a legkisebb láda
elé, leemelte a tetejét, és
belekotorta csomagolóanyagba.
Hirtelen valami kemény akadt
a kezébe. Kihúzta, és egy kis
kőkorongot pillantott meg, amelyre
fura ábrák voltak véstek. Hát ez
nem túl érdekes. Előkerült egy
csomó jádekő, melyekről úgy tűnt,
hogy a bennszülöttek díszként tűzték
az ajkukba, aztán néhány kovakőből
készült nyílhegy, dárdahegyek, egy
fúvócső hosszú, hegyes nyilakkal,
amelyek végét megfeketedett anyag
borította. Nem lenne jó, ha
megszúrnám magam vele, gondolta
Margo. Továbbra sem talált semmi
figyelemre méltót. Még mélyebbre
kotort a ládában. A következő réteg
száraz növény alatt egy kis, fatáblás
növényprést talált, egy groteszk
ábrákkal díszített sámánkereplőt és
egy gyönyörű, szövött anyagból és
tollakból készült takarót.
 Hirtelen ötlettől indíttatva a
táskájába dugta a növényprést,
amelynek táblájára egy csomó
ráragadt a csomagolóanyagként
használt száraz növényi rostokból.
Aztán a faragott korongot és a
kereplőt is elrakta.
A doboz legalján talált több
üvegcsét, amelyekben kisebb
hüllők voltak, tarkák és érdekesek,
de nem tűntek különlegesnek.
Hat perc telt el. Margo
hegyezte a fülét, minden pillanatban
azt várta, hogy meghallja visszatérő
őr lépteit.
Sietősen visszapakolt mindent
a ládába, és elrendezgette a száraz
növényeket. Aztán fogta a láda
tetejét. Észrevette, hogy a belső
felén kilazult a bélés. Kíváncsian
bekukucskált alá. Egy megszáradt
foltos boríték csúszott ki belőle, és
az ölébe pottyant. Gyorsan ezt is a
táskájába dugta
Nyolc perc telt el, nem maradt
több ideje.
Visszasietett a raktár
előterébe, és hegyezte a fülét.
Próbálta kivenni a folyosóról
beszűrődő tompa hangokat.
Óvatosan résnyire nyitotta a raktár
ajtaját.
- Mi a jelvényének a száma? -
kérdezte épp hangosan Smithback.
Margo nem hallotta az őr
válaszát. Kisurrant, és becsukta
maga után az ajtót. Gyorsan lehúzta
a gumikesztyűt, és begyömöszölte a
táskájába. Kihúzta magát,
ellenőrizte, hogy nem zilált-e az
öltözéke, aztán elindult a falfülke
felé, ahol Smithback és az őr
nagyban vitatkoztak.
- Hé! - kiáltott rá az őr.
Margo visszafordult. A
kivörösödött arcú őr rábámult.
- Ó, hát itt van, Bill? - kiáltott
fel Margo. Nagyon remélte, hogy az
őr nem vette észre, hogy pont a
raktárból jött ki. - Elkéstem? Járt
már odabent?
- Ez a fickó nem hajlandó
beengedni - panaszolta Smithback.
- Ide hallgasson - fordult
vissza az őr az újságíróhoz. - Már
ezerszer megmondtam, és nem
mondom el még egyszer: a
nyomtatványt az irodán is alá kell
íratni, addig nem engedhetem be.
Megértette?
Margo végignézett a folyosón,
és a végében meglátott egy magas,
vékony férfit, Ian Cuthbert volt az.
Margo megragadta Smithback
karját. - Most mennünk kell.
Emlékszik, megbeszélésünk van. A
gyűjteményt majd megnézzük
máskor.
- Igen, persze - motyogta
Smithback engedékenyen. - Akkor
ezt majd később elintézzük -
mondta az őrnek.
 A folyosó túlsó végénél
Margo belökdöste Smithbacket egy
újabb falfülkébe.
- Bújjon be oda a szekrények
mögé - súgta oda.
Hallották Cuthbert közeledő
lépteit, aztán a koppanások
elhallgattak, és felcsendült Cuthbert
hangja. A szavai hangosan
visszhangoztak a folyosón.
- Megpróbált valaki bejutni a
páncéltermekbe? - kérdezte az
őrtől.
- Igen, egy férfi akart bemenni.
Egy nő is volt vele, épp most
mentek el.
- Kik voltak azok? - kérdezte
Cuthbert. - Azok, akikkel az előbb
beszélt?
- Igen. Volt belépési
engedélyük, de nem volt meg rajta
minden aláírás, úgyhogy nem
engedtem be őket.
- Szóval nem engedte be őket?
- Nem, uram.
- Ki adta ki az engedélyt,
Frock?
- Igen, dr. Frock.
- Nem tudja, hogy hívják azt az
embert?
- Azt hiszem, Bill volt a neve.
A nőét nem tudom, de…
- Bill? Bili Ennyit tud
mondani? Hát ez remek! Az első
dolga az lenne, hogy valami
igazolványt kérjen tőlük.
 - Sajnálom. Csak ő azt
állította, hogy…
Cuthbert azonban már dühösen
el is indult visszafelé a folyosón.
Smithback intett Margónak, aki
óvatosan előbújt a szekrény mögül,
és leporolgatta magát. Kiléptek a
folyosóra.
- Hé, maguk! - kiáltott rájuk az
őr. - Jöjjenek ide! Meg kell néznem
az igazolványukat! Várjanak!
Smithback és Margo futásnak
eredtek. Befordultak a sarkon, aztán
felrohantak egy lépcsőház széles
lépcsőjén.
- Most hová megyünk? -
lihegte Margo.
- Halványlila gőzöm sincs.
 Felértek a lépcsőfordulóra.
Smithback óvatosan kilépett az
innen nyíló folyosóra. Végignézett
mindkét irányba, aztán benyitott egy
EMLŐSÖK, EMBERSZABÁSÚ
MAJMOK RAKTÁRA feliratú
ajtón.
Meghúzódtak odabent, hogy
szusszanjanak egyet. A helyiség
néma volt és hűvös. Ahogy Margo
szeme lassan hozzászokott a
félhomályhoz, már látta az
őrszemekként sorban álló kitömött
gorillákat és csimpánzokat, és az
egy faállványra felhalmozott
állatbőröket. Az egyik fal mentén
több tucat polc sorakozott, tele
főemlősök koponyáival.
 Smithback néhány pillanatig
hallgatózott az ajtóban, aztán
Margohoz fordult. - Nézzük, mit
talált.
- Nem sokat - mondta Margo,
még mindig lihegve a futástól. -
Elhoztam egy-két nem túl fontos
tárgyat, ennyi. De találtam ezt is. -
A táskájába nyúlt, és előhúzta a
borítékot. - A láda teteje alá volt
bedugva.
A nyitott borítékon csak annyi
állt címzésként: H. C. Montague,
New York-i Természettudományi
Múzeum.
A megsárgult levélpapír
tetején különös, dombornyomású
fejléc volt, melyet két keresztbe
fektetett nyíl díszített. Margo
óvatosan széthajtogatta a
papírlapot, és a fény felé tartva
olvasni kezdte, Smithback pedig a
válla fölött kukucskálta levélbe.

Felső-Xingu
1987. szeptember 17.
Kedves Montague!
Úgy döntöttem, Carlost
visszaküldöm az utolsó ládával, és
egyedül megyek tovább, hogy
megkeressem Crockert. Carlos
megbízható ember, és nem
kockáztathatom, hogy a láda
elvesszen, ha velem történne
valami. Külön felhívom a
figyelmedet a sámánkereplőre és a
többi rituális tárgyra.
Meglehetősen különlegesnek
tűnnek. A legjelentősebb azonban
az a kis szobor, amelyet ezen a
környéken találtunk egy elhagyott
kunyhóban - ez a bizonyíték,
amelyet kerestem. Jól
megfigyelhetők rajta az eltúlzott
méretű karmok és a hüllő-
jellegzetességek, és annak a jeleit
is látni, hogy az állat két lábon is
tud járni. A kothoga törzs igenis
létezik, és a Mbwun nevű
szörnyről szóló legendák nem
pusztán a képzelet szüleményei.
Az út során készített összes
feljegyzésem ebben a naplóban
található…
 31. fejezet

Lavinia Rickman egy borvörös

bőrfotelben üldögélt az igazgatói
irodában. A szobára néma csönd
telepedett. Még a három emelet
mélységből, az utcáról felszűrődő
motorberregés sem hatolt át a
vastag ablaküvegeken. Wright az
íróasztalánál ült, szinte eltűnt a
terebélyes mahagóni bútordarab
mögött. A háta mögött Reynolds
alkotása, a múzeum alapítójának,
Ridley A. Davisnek a portréja
függött.
 Dr. Ian Cuthbert a fal mellett
álló kanapén ült. Előredőlt, és a
térdére könyökölt. Tweedöltönye
lógott vékony alakján. Komor arcot
vágott. Többnyire komor és ingerült
volt, de ezen a délutánon különösen
rosszkedvű benyomást keltett.
Végül Wright törte meg a
csendet: - Frock ma délután már
kétszer telefonált - förmedt rá
Cuthbertre. - Nem tudom örökre
távol tartani. Előbb vagy utóbb
nagy patáliát csap majd, amiért nem
engedjük a ládák közelébe. Lehet,
hogy ezt a Mbwun-dolgot is
felhozza. Nagy botrány lesz belőle.
Cuthbert bólintott. -
Remélhetőleg ez minél később fog
megtörténni. Ha a kiállítás már
megnyílt, naponta negyvenezer
látogató lesz, és ha kedvező
kritikák jelennek meg az
újságokban, akkor már akkora
patáliát csap, amekkorát csak akar.
Ismét hosszúra nyúlt a csönd
az irodában.
- Nem szívesen játszom az
ördög ügyvédjét, Winston - szólalt
meg aztán Cuthbert -, de ha
lecsillapodott a botrány, mindent el
kell követnünk, hogy a látogatók
száma növekedjen. Az átokról szóló
híresztelések lehet, hogy most
idegesítőek, de ha újból
normalizálódik a helyzet, mindenki
vágyni fog egy kis borzongásra és
egy jó kis szaftos botrányra.
Mindenki el akar majd jönni a
kiállításra, hogy a saját szemével
lássa. Ez jót fog tenni az üzletnek.
Én mondom, Winston, ennél jobban
magunk sem intézhettük volna a
dolgot.
Wright összevont
szemöldökkel nézett az
igazgatóhelyettesre. - Az is lehet,
hogy igazak az átokról szóló
híresztelések. Nézze meg, mennyi
tragédia követte azt az ocsmány kis
szobrot a fél világon keresztül. -
Vészjóslóan felnevetett.
- Ezt nem veheti komolyan -
felelte Cuthbert.
- Megmondom, mi az, amit
komolyan veszek - csattant fel
Wright. - Nem szeretném még
egyszer hallani, hogy ilyesmiket
mond. Frocknak fontos barátai
vannak. Ha panaszkodni kezd
nekik… Tudja, hogy terjednek az
ilyen pletykák. Azt fogják gondolni,
hogy maga visszatart valami
információt, hogy kihasználja a
gyilkosságokat arra, hogy
becsődítse vele a látogatókat a
kiállításra. Nem lenne kellemes az
efféle publicitás.
- Egyetértek - felelte fagyos
mosollyal Cuthbert. - De nem kell
emlékeztetnem rá, hogy ha a
kiállítás nem nyílik meg időben,
mindez csak elméleti probléma
marad. Frockot rövid pórázon kell
tartanunk. Most épp azon
mesterkedik, hogy a segédeivel
végeztesse el a piszkos munkát.
Egyikük alig egy órával ezelőtt
megpróbált bejutni a biztonsági
raktárba.
- Kicsoda? - kérdezte Wright.
- A biztonsági őr nem állt a
helyzet magaslatán, csak a fickó
keresztnevét tudta megmondani.
Valamilyen Bili.
- Bill? - kapta fel a fejét
Rickman.
- Igen, azt hiszem, ezt mondta -
fordult Cuthbert a sajtófőnökhöz. -
Nem így hívják azt az újságírót, aki
könyvet ír a kiállításról? A maga
embere, nem? Sikerül pórázon
tartania a fickót? Úgy hallom,
nagyon sokat kérdezősködik.
- Teljes mértékben az
irányításom alatt áll - felelte
Rickman fensőbbséges mosollyal. -
Voltak vele kisebb nézeteltéréseim,
de most már azt csinálja, amit
mondok neki. Ha az ellenőrzésünk
alatt tartjuk a lehetséges
információforrásokat, akkor az
újságírókat is kézben tudjuk tartani
- mindig is ez volt az elvem.
- Szóval azt csinálja, amit
mond neki? - kérdezte Wright. -
Akkor miért küldte szét azt a
körlevelet ma reggel, amiben arra
figyelmeztet mindenkit, hogy ne
álljanak szóba idegenekkel?
Mrs. Rickman gyorsan
felemelte pirosra lakkozott körmű
kezét. - Már mindenről
gondoskodtam.
- Nagyon remélem - jegyezte
meg Cuthbert. - Maga elejétől
fogva benne volt ebben az
egészben, Lavinia. Gondolom,
maga sem szeretné, ha ez az
újságíró ország-világ előtt
kiteregetné a szennyesünket.
Az igazgató íróasztalán
megreccsent a kis hangszóró, és a
titkárnő szólt be: - Mr. Pendergast
van itt.
- Küldje be - mondta Wright,
és komor pillantást vetett a
többiekre. - Akkor egyelőre ennyi.
Pendergast megjelent az
ajtóban egy hóna alá csapott
újsággal. Egy pillanatra megállta
küszöbön.
- Ejha, ez aztán a kellemes
társaság - jegyezte meg. - Dr.
Wright, köszönöm, hogy ismét
fogad. Dr. Cuthbert, mindig
örömömre szolgál, ha
találkozhatunk. Ön pedig, hölgyem,
ugyebár Lavinia Rickman, ha nem
tévedek?
- Igen - bólintott Rickman
mesterkélt mosollyal.
- Mr. Pendergast - biccentett
Wright hivatalosan. - Kérem,
foglaljon helyet, bárhol, ahol
szeretne.
- Köszönöm, de inkább állva
maradnék. - Pendergast a hatalmas
kandallóhoz lépett, és összefont
karral a párkánynak támaszkodott.
- Gondolom, azért jött, hogy
beszámoljon a nyomozás
haladásáról. Nyilván azért kérte ezt
a találkozót, hogy tájékoztasson
bennünket a gyanúsított
letartóztatásáról.
- Nem - rázta meg a fejét
Pendergast. - Sajnos nem
tartóztattunk le senkit sem. Az az
igazság, dr. Wright, hogy nagyon
kevés előrehaladást értünk el,
annak ellenére, amit Mrs. Rickman
nyilatkozott az újságoknak.
 Felmutatta a nála lévő újság
címoldalát: HAMAROSAN
LETARTÓZTATJÁK A
MÚZEUMI SZÖRNYET.
Rövid csönd lett. Pendergast
összehajtogatta az újságot, és
gondosan a kandallópárkányra
fektette.
- És mi a gond? - kérdezte
Wright. - Nem értem, miért tart ez
ilyen sokáig.
- Számos problémával állunk
szemben, ahogy azzal nyilván ön is
tisztában van - felelte Pendergast. -
De nem igazán azért jöttem, hogy a
nyomozás állásáról adjak
tájékoztatást. Csak emlékeztetni
szeretném önöket, hogy egy
veszélyes sorozatgyilkos továbbra
is szabadon kószál a múzeumban,
és semmi okunk azt hinni, hogy
többször nem fog gyilkolni.
Amennyire tudjuk, az eddigi
gyilkosságokat éjszaka követte el,
illetve délután öt óra után. Sajnos,
azt kell közölnöm, hogy a kijárási
tilalom továbbra is érvényben lesz
egészen addig, amíg meg nem
találtuk a gyilkost. Nem tehetünk
kivételt.
- Na de a megnyitó… -
dadogta Rickman.
- El kell halasztani a
megnyitót. Talán egy héttel, talán
egy hónappal. Attól tartok, semmit
sem ígérhetek. Nagyon sajnálom.
 Wright hamuszürke arccal állt
fel. - Azt mondta, a megnyitót a
tervek szerint megtarthatjuk, feltéve
hogy nem lesz több gyilkosság.
Megegyeztünk!
- Én nem egyeztem meg önnel
semmiben sem - mondta szelíden
Pendergast. - Attól tartok,
semmivel sem vagyunk közelebb
ahhoz, hogy elfogjuk a gyilkost,
mint a hét elején. - A
kandallópárkányon heverő újság
felé intett. - Az ilyen újsághírek
miatt az emberek elbízzák magukat,
és kevésbé óvatosak. A megnyitóra
valószínűleg nagyon sokan
eljönnének, több ezer ember gyűlne
össze a múzeumban sötétedés
után… - Megcsóválta a fejét. - Nem
vállalhatom ezt a kockázatot. Nincs
más választásunk, mint elhalasztani
a megnyitót.
Wright döbbenten meredt az
FBI-ügynökre. - Elvárja tőlünk,
hogy a maguk tehetetlensége és
hozzá nem értése miatt elhalasszuk
a megnyitót, amivel jóvátehetetlen
károkat okoznánk a múzeumnak? A
válaszom nem és nem!
Pendergast könnyedén a szoba
közepére sétált. - Bocsásson meg,
dr. Wright, lehet, hogy nem
fejeztem ki magam elég világosan.
Nem azért jöttem, hogy engedélyt
kérjek, egyszerűen csak értesítem
önöket a döntésemről.
 - Hát jó - szólalt meg az
igazgató dühtől remegő hangon.
- A saját munkáját nem tudja
rendesen elvégezni, de nekem meg
akarja mondani, hogyan végezzem
az enyémet. Van róla fogalma, mit
jelentene, ha elhalasztanánk a
kiállítás megnyitóját? Tudja, mit
üzennénk ezzel a nagyközönségnek?
Sajnálom, Pendergast, de ezt nem
engedhetem.
Pendergast mereven nézett az
igazgatóra. - Ha bárkit a helyszínen
találunk öt óra után, akinek nincs
külön engedélye, azt letartóztatjuk,
és egy bűncselekmény helyszínére
való illetéktelen behatolással
fogjuk megvádolni. Ez
szabálysértésnek számít. Ha
másodszor is előfordul, az
igazságszolgáltatás működésének
akadályoztatása lesz a vád, ami már
szövetségi bűncselekmény, dr.
Wright. Remélem, elég világos
voltam?
- Pillanatnyilag egy dolog
világos, hogy jobb, ha távozik-
emelte meg a hangját Wright. -
Ebben semmi nem akadályozza.
Pendergast bólintott. -
Hölgyem, uraim… - Azzal sarkon
fordult, és némán kisétált az
irodából.
Pendergast halkan becsukta
maga után az ajtót, aztán rábámult,
és azt mormolta: - „Megtérek hát,
bukva s elégedetten, s háromannyit
nyerek, mint veszítettem.”
Wright titkárnője abbahagyta a
rágógumi rágását, és felnézett. -
Mondott valamit?
- Nem érdekes, Shakespeare -
felelte Pendergast, és a lift felé
vette az útját.
Wright remegő kézzel nyúlt a
telefon után.
- Most mi a fenét csinálunk? -
csattant fel Cuthbert. - Csak nem
hagyjuk, hogy egy átkozott zsaru
kizárjon minket a saját
múzeumunkból?
- Nyugalom, Cuthbert -
csillapította Wright, aztán beleszólt
a kagylóba: - Albanyval szeretnék
beszélni, most azonnal.
Csönd lett, amíg Wright
várakozott. A kagyló fölött
Cuthbertre és Rickmanre pillantott,
és látszott rajta, hogy nagy
erőfeszítéssel próbál uralkodni
magán. - Ideje, hogy szívességet
kérjek pár embertől - mondta. -
Majd meglátjuk, kié lesz az utolsó
szó, és kinek van nagyobb
befolyása, egy albínó FBI-
ügynőknek, akit valahonnan a
Mississippi környékéről
szalajtottak, vagy a világ
legnagyobb természettudományi
múzeumát vezető igazgatónak.
 32. fejezet

A növényzet errefelé
rendkívül sajátos. A tikászok és a
páfrányok mintha csak a
történelem előtti időkből maradtak
volna itt. Nagy kár, hogy nincs
időm alaposabban tanulmányozni
őket. Egy különösen ellenálló
növény leveleit használtuk fel
csomagolóanyagnak a ládákban.
Ha Jörgensent érdekli, mutasd
meg neki, hadd vizsgálja meg.
Azt remélem, egy hónap
múlva már ott lehetek veled a
Felfedezők Klubjában, és
megünnepelhetjük a sikerünket
néhány pohár száraz martinival és
egy jóféle Macanudo szivarral.
Tudom, hogy addig is nyugodt
lélekkel rád bízhatom nemcsak
ezeket a leleteket, hanem a
hírnevemet is.
Üdvözlettel kollégád:
Whittlesey

Smithback felnézett a levélből.

- Nem maradhatunk itt. Menjünk
inkább az irodámba.
Smithback kis kuckója a
múzeum földszintjén bújt meg jó
néhány telezsúfolt iroda között. A
sürgő-forgó emberekkel teli,
labirintusszerűen szétágazó
folyosók üdítő változatosságot
jelentettek Margónak a biztonsági
raktár környékén húzódó nyirkos,
visszhangos alagsori folyosók után.
Elhaladtak egy nagy, zöld műanyag
kuka mellett, amely dugig volt
tömve a múzeum magazinjának
régebbi példányaival. Smithback
irodája előtt egy nagy faliújságra az
előfizetők különféle panaszleveleit
tűzték ki a szerkesztőség tagjainak
szórakoztatására. Margo egyszer
már bemerészkedett Smithback
rendetlen kis odújába, amikor a
Science magazin egyik példánya
után nyomozott, amelyet rég vissza
kellett volna vinni a könyvtár
folyóirat olvasójába. A helyiség
most is pontosan úgy festett, mint
ahogy emlékezett rá: az íróasztal
roskadásig tele volt pakolva
fénymásolt újságcikkekkel, félig
megírt levelekkel, kínai éttermek
menüjével, továbbá rengeteg
könyvvel és folyóirattal, amelyeket
már nyilván nagyon hiányoltak a
múzeum könyvtárában.
- Foglaljon helyet - mondta
Smithback, és gyorsan elpakolt egy
félméteres vastagságú papírcsomót
egy székről. Becsukta az ajtót, aztán
az íróasztala mögé ment, ahol egy
ősrégi hintaszék állt. A talpa alatt is
papírok zizegtek, ahogy lépkedett.
- Szóval, biztos benne, hogy a
napló nem volt ott? - kérdezte
halkan.
 - Mondtam már, egyetlen ládát
tudtam megnézni, azt, amelyiket
Whittlesey csomagolt be, abban
nem találtam. A többi ládában nem
lehet.
Smithback újból átolvasta
levelet. - Ki ez a Montague, akinek
a levél szólhat? - kérdezte.
- Nem tudom - felelte Margo.
- Na és Jörgensen?
- Róla sem hallottam még.
Smithback levette az egyik
polcról a múzeum belső
telefonkönyvét. - Ebben nem
szerepel Montague - mormolta egy
kis lapozgatás után. - Aha! Itt van
viszont Jörgensen. Botanikus. Itt az
áll, hogy nyugdíjazták. Hogy lehet,
hogy még mindig van irodája?
- Ez nem szokatlan itt a
múzeumban - felelte Margo. -
Sokan vannak anyagilag független
emberek, akik mással amúgy sem
tudnák kitölteni a szabadidejüket.
Hol van az irodája?
- 41. szekció, negyedik emelet
- mondta Smithback. Becsukta a
telefonkönyvet, az asztalra dobta,
és felállt. - A növénytár közelében
van. Akkor menjünk.
- Várjon egy percet. Majdnem
négy óra van, fel kéne hívnom
Frockot, hogy elmeséljem neki, mi
volta…
- Majd később - vágott közbe
Smithback, és már indult is az ajtó
felé. - jöjjön, Lótuszvirág. Annak
ellenére, hogy újságíró vagyok,
egész délután egyszer sem csapta
meg érdekes szag az orromat.
Jörgensen kis irodája egy,
magas ablaktalan laboratóriumban
volt. Egyáltalán nem voltak benne
növények, amit Margo elvárt volna
egy botanikus laborjától.
Tulajdonképpen teljesen üres volt,
csak egy nagy fa munkapad állt
benne, egy szék meg egy fogas. A
munkapad egyik kihúzott fiókjában
egy csomó ütött-kopott szerszám
hevert. Jörgensen épp a munkapad
fölé hajolt, és egy kisebbfajta
motort bütykölt.
- Dr. Jörgensen? - szólította
meg Smithback.
Az öreg megfordult, és
Smithbackre meredt. Majdnem
teljesen kopasz volt, bozontos, ősz
szemöldöke szinte eltakarta fakókék
szemét. Csontos volt és hajlott hátú,
de Margo még így is legalább
százkilencven centi magasnak
becsülte.
- Igen? - szólalt meg halkan a
botanikus.
Mielőtt Margo megállíthatta
volna, Smithback már oda is
nyomta Jörgensen kezébe a levelet.
Az öreg olvasni kezdte, aztán
láthatóan összerezzent. A szemét le
sem véve a levélről a kopottas
székhez nyúlt, közelebb húzta, és
óvatosan letelepedett rá.
- Ezt meg honnan szerezték? -
kérdezte, miután végzett az
olvasással.
Margo és Smithback váltottak
egy pillantást.
- Eredeti. - Smithback csak
ennyit válaszolt.
Jörgensen rájuk meredt, aztán
visszaadta a levelet az újságírónak.
- Nem tudok erről semmit sem -
mondta.
Csönd lett.
- Egy ládából került elő,
amelyet több évvel ezelőtt John
Whittlesey küldött vissza az
amazonasi expedícióról - mondta
Smithback abban reménykedve,
hogy talán mégis sikerül valamit
kihúzni az öregúrból.
Jörgensen pár pillanatig csak
nézett rájuk, aztán visszatért a
motorszereléshez.
Egy percig figyelték, ahogy
szöszmötöl vele, aztán Margo
megszólalt: - Elnézést, hogy
megzavartuk a munkájában. Talán
nem a legjobbkor jöttünk.
- Milyen munkában? - kérdezte
Jörgensen hátra sem fordulva.
- Hát, amit csinál - mondta
Margo.
Jörgensen hirtelen felnevetett.
- Ez? - kérdezte, és megint feléjük
fordult. - Ez nem munka, csak egy
elromlott porszívó. Mióta a
feleségem meghalt, minden
házimunkát nekem kell elvégeznem.
Ez a vacak pár napja egyszerűen
felrobbant. Csak azért hoztam be
ide, mert itt van az összes
szerszámom. Mostanában már nincs
sok munkám.
- Ami a levelet illeti… -
folytatta Margo.
Jörgensen fészkelődön egy
kicsit a nyikorgó széken, hátradőlt,
és a mennyezetre bámult. - Nem is
tudtam a létezéséről. A kettős nyíl a
fejlécen Whittlesey családi címere.
És ez az ő kézírása, ez is biztos.
Emlékeket idéz fel bennem…
- Milyen emlékeket? - faggatta
kíváncsian Smithback.
 Jörgensen rápillantott, és
bosszúsan összevonta a
szemöldökét. - Semmi olyasmit,
ami magára tartozna - felelte
csípősen. - Legalábbis egyelőre
még nem mondta el, mi köze van
ehhez az egészhez.
Margo figyelmeztető pillantást
vetett Smithbackre, hogy fogja be a
száját. - Dr. Jörgensen, a doktori
disszertációmat írom dr. Frocknál.
A kollégám újságíró. Dr.
Frock úgy gondolja, hogy a
Whittlesey-expedíció és a ládák,
amelyeket ideküldtek, valahogy
összefüggenek a múzeumban történt
gyilkosságokkal.
- Az átok miatt? - kérdezte
Jörgensen színpadiasan felvont
szemöldökkel.
- Nem, nem az átok miatt.
- Örülök, hogy nem vették be
ezt az ostobaságot. Nincs
semmiféle átok. Hacsaknem úgy
definiáljuk az átkot, minta mohóság,
az emberi ostobaság és a szakmai
irigység keverékét. Nincs szükség a
Mbwunra ahhoz, hogy
megmagyarázzuk a… - Jörgensen
hirtelen elhallgatott. - De miért
érdekli ez ennyire magukat? -
kérdezte gyanakvóan.
- Hogy mit magyarázzunk
meg? - kérdezett vissza Smithback.
Jörgensen rosszalló pillantást
vetett rá. - Fiatalember, ha még
egyszer kinyitja a száját, meg kell
kérnem, hogy távozzon.
Smithback sértetten pislogott,
de csöndben maradt.
Margo azon tűnődött,
beszámoljon-e részletesen Frock
elméletéről, a karomnyomokról, a
széttört ládáról, de végül úgy
döntött, jobb lesz, ha nem teszi. -
Azért érdekel minket, mert úgy
érezzük, sem a rendőrség, sem
pedig a múzeum vezetősége. Önről
is említés esik ebben a levélben.
Azt reméltük, talán tud mondani
nekünk valamit erről az
expedícióról.
Jörgensen kinyújtotta
göcsörtös kezét. - Megnézhetem
még egyszer?
Smithback vonakodva adta
vissza a levelet.
Jörgensen újból mohón
átfutotta, mintha inná magába a régi
emlékeket. - Volt idő, amikor nem
szívesen beszéltem volna erről… -
mormolta. - Vagy talán inkább
mondjuk úgy, hogy féltem volna.
Egyesek képesek lettek volna
kirúgni emiatt. - Vállat vont. - De
ha az ember már ilyen öreg, mint
én, akkor nincs mitől félnie. Talán
csak a magánytól.
Szorongatta a kezében a
levelet, és lassan bólogatva
Margóra nézett. - Én is részt vettem
volna azon az expedíción, ha nincs
Maxwell.
- Maxwell? Ő meg kicsoda? -
kérdezte Smithback.
Jörgensen vetett rá egy szúrós
pillantást. – Magánál nagyobb
újságírót is leütöttem már egyszer -
förmedt rá. - Mondtam már, hogyne
szóljon közbe! A hölggyel beszélek.
Újból Margohoz fordult, és
folytatta: - Whittlesey mellett
Maxwell volt az expedíció másik
vezetője. Ez volt az első hiba, amit
elkövettek: hagyták, hogy Maxwell
rájuk erőszakolja magát, és
Whittlesey-vei együtt vezessék az
expedíciót. Az elejétől fogva
vitatkoztak. Egyiküknek sem volt
teljhatalma. Én azért maradtam ki
az expedícióból, mert Maxwell úgy
döntött, nincs már hely még egy
botanikusnak is, és ez eldöntötte a
sorsomat. Whittlesey azonban még
nálam is kevésbé örült ennek. Az,
hogy Maxwell is velük ment,
kockázatot jelentett titkos terveire
nézve.
- Milyen terveire? - kérdezte
Margo.
- Hogy megtalálja a kothogák
törzsét. Keringtek legendák arról,
hogy él egy eddig felfedezetlen
törzs az esőerdő fölé magasodó
hatalmas sziklafennsíkon. Bár
tudományosan nem vizsgálták azt a
területet, mindenki úgy vélte, hogy
a törzs kihalt, és legfeljebb néhány
ott maradt használati tárgyat lehetne
megtalálni. Whittlesey azonban
másképp vélekedett. O akarta
felfedezni őket. A baj csak az volt,
hogy a helyi kormányzat nem adott
neki engedélyt a sziklafennsík
tanulmányozására. Azt mondták, a
saját tudósaik kutatási céljaira
tartják fent a területet, a jenkik meg
menjenek haza.
Jörgensen horkant egyet, és
megcsóválta a fejét.
- Persze valójában azért nem
adták ki az engedélyt, mert ki
akarták fosztani és tönkretenni az
egész vidéket. A helyi kormányzat
persze hallott ugyanazokról a
mendemondákról, és attól tartottak,
hogy ha valóban élnek odafent
indiánok, esetleg megakadályoznák
a fakitermelést és a bányászatot. így
aztán az expedíció északról volt
kénytelen megközelíteni a vidéket,
ami sokkal nehezebb útvonal volt,
és távol kellett maradniuk a tiltott
területtől.
- És tényleg még mindig éltek
ott kothogák? - kérdezte Margo.
Jörgensen lassan megcsóválta
a fejét. - Már soha nem fogjuk
megtudni. A kormány talált valami
értékeset azon a sziklafennsíkon,
talán aranyat vagy platinát.
Manapság sok mindent észre lehet
venni a műholdakról. A
sziklafennsíkot 1988 tavaszán
felégették.
- Felégették? - csodálkozott
Margo.
- Napalmmal bombázták a
levegőből - mondta Jörgensen. -
Szokatlan és drága módszer. A tűz
állítólag elszabadult és elterjedt, és
hónapokon át megállíthatatlanul
lángolt. Aztán építettek egy nagy
utat, amely a könnyebbik, déli
irányból vezetett fel a fennsíkra.
Japán hidraulikus bányászati
gépeket vittek oda, és szó szerint
elbontották a hegy nagy részét.
Nyilván ciántartalmú anyagokkal
nyerték ki az aranyat vagy a
platinát, vagy amit találtak, aztán
hagyták, hogy a méreg a folyókba
szivárogjon. Semmi nem maradt ott,
de tényleg semmi. A múzeum ezért
nem is küldött második expedíciót,
hogy az első nyomai után
kutassanak. - Jörgensen elhallgatott,
és megköszörülte a torkát.
- Ez szörnyű… - mormolta
Margo.
Jörgensen felnézett rá
nyugtalanítóan kék szemével. - Igen,
szörnyű. Persze a Babonák kiállítás
tájékoztató anyagában erről semmi
sem talál majd.
Smithback felemelte az egyik
kezét, a másikkal pedig előhalászta
a zsebéből kis diktafonját. -
Elnézést, megengedi, hogy…
- Nem, nem rögzítheti. Nem
járulok hozzá, hogy idézze, amit
mondtam. Épp ma reggel kaptam
egy erről szóló körlevelet, amiről
valószínűleg maga is tud. Csak a
magam kedvéért meséltem el
mindezt. Évek óta nem beszélhettem
róla senkinek, és most az egyszer
megteszem. Úgyhogy maradjon
csöndben, és figyeljen.
Csönd lett.
- Hol is tartottam? Ja, igen.
Tehát Whittlesey-nek nem volt
engedélye, hogy a sziklafennsíkra
menjen. Maxwell pedig mindig is
ízig-vérig bürokrata volt. ő
mindenáron rá akarta kényszeríteni
Whittlesey-t, hogy a szabályok
szerint járjon el. De ha az ember ott
van a dzsungel közepén,
háromszázötven kilométerre
mindenféle hatóságtól… ugyan, mit
számítanak a szabályok? - kacagott
fel keserűen Jörgensen. - Kétlem,
hogy bárki is tudná, pontosan mi
történt ott. Én Montague-tól
hallottam, aki Maxwell távirataiból
rakta össze a dolgokat, ami persze
nem tekinthető igazán elfogulatlan
forrásnak.
- Montague? - vágott közbe
Smithback.
- Szóval - folytatta Jörgensen,
tudomást sem véve Smithbackről -,
úgy tűnik, hogy Maxwell egy
nagyon érdekes botanikai leletre
bukkant. A sziklafennsík lábánál
található növényzet kilencvenkilenc
százaléka teljesen ismeretlen a
tudomány számára. Különös,
primitív páfrányokat találtak, és
olyan egyszikű növényeket, amelyek
mintha csak a mezozoikumból
kerültek volna oda. Bár Maxwell
antropológus volt, teljesen
fellelkesedett, amikor meglátta a
különös növényzetet. Egy csomó
ládát megtöltöttek néhány
különleges példánnyal. Ekkor
találta Maxwell azokat a magokat.
- És ezek miért voltak olyan
jelentősek?
- Egy eleven fosszíliának
tartott növénytől származtak.
Olyasféle ez, mint amikor az 1930-
as években felfedezték a tüskéshal
egy élő példányát, amely egy réges-
rég kihaltnak hitt törzshöz tartozott.
- Ezek a magvak nem úgy
festettek, mintha tojások lennének?
- kérdezte Margo.
- Azt nem tudom. Montague
látta őket, és azt mondta,
kőkemények voltak. Az esőerdő
erősen savas talaja kell ahhoz, hogy
kicsírázzanak. Gondolom, még
mindig azokban a ládákban vannak.
- Dr. Frock úgy gondolja, hogy
hüllőtojások.
- Frock jobban tenné, ha
maradna a paleontológiánál.
Ragyogó koponya, de gyakran
melléfog. A lényeg az, hogy
Maxwell és Whittlesey
összevesztek, ahogy az várható is
volt. Maxwellt egyáltalán nem
érdekelte a botanika, de azt tudta,
hogy valami nagy ritkaságra
bukkant. Vissza akart indulni vele a
múzeumba. Rájött, hogy Whittlesey
azonban fel akar menni a
sziklafennsíkra a kothogák után
kutatni, és ez megijesztette. Attól
félt, hogy a kikötőben esetleg
elkobozzák a ládákat, és nem tudja
hazaszállítani az értékes magokat.
Az expedíció kettészakadt.
Whittlesey továbbment a
dzsungelben a sziklafennsík felé, és
soha többé nem látta senki sem.
- Amikor Maxwell visszaért a
partra az expedíció többi tagjával,
egy csomó táviratot küldözgetett a
múzeumnak, amelyekben mindennek
elmondta Whittlesey-t, és előadta a
saját álláspontját a történtekről.
Aztán hazafelé úton ő és a társai
egyaránt életüket vesztették, amikor
lezuhant a repülőjük. Szerencsére
úgy intézték, hogy a ládákat hajón
szállítsák. Egy évbe is beletelt,
mire a múzeum el tudta hárítani a
bürokratikus akadályokat, és ide
tudta hozatni a ládákat New
Yorkba. Senkinek nem volt
különösebben sietős a dolog.
- Említette ezt a Montague-t…
- jegyezte meg halkan Margo.
- Igen, Montague… - mondta
Jörgensen, és belebámulta
semmibe. - Egy fiatal kandidátus
volt a múzeumban, antropológiával
foglalkozott. Whittlesey
pártfogoltja volt. Mondanom sem
kell, miután Maxwell táviratai
megérkeztek, őt sem nézték jó
szemmel a múzeumban. Whittlesey
barátaiban ezek után nem bíztak
meg maradéktalanul.
- Mi történt Montague-val?
Jörgensen egy kicsit habozott.
- Nem tudom - felelte végül. - Egy
nap egyszerűen eltűnt. Soha többé
nem jött vissza a múzeumba.
- És a ládák? - kérdezte
Margo.
- Montague borzasztóan
szerette volna látni azokat a
ládákat, főleg a Whittlesey féléket.
De amint már mondtam, a vezetőség
már nem bízott meg benne tovább,
és kizárták ebből a projektből. Az
egész expedíció olyan
katasztrofálisra sikeredett, hogy
jobban szerették volna elfelejteni,
hogy egyáltalán volt. Amikor a
ládák végül megérkeztek, fel sem
nyitották őket. A dokumentáció és a
leletek leírása nagyrészt odaveszett
a repülőgép balesetben. Állítólag a
ládákban volt Whittlesey naplója,
de én soha nem láttam. Montague
egyre csak a vezetőség nyakára járt,
így aztán végül mégiscsak rábízták,
hogy mérje fel a ládák tartalmát.
Aztán egy nap egyszerűen fogta
magát és elment.
- Hogyhogy elment? - kérdezte
Smithback.
Jörgensen ránézett, mintha azt
fontolgatná, hogy válaszoljon-e
vagy sem. - Egyszerűen kisétált a
múzeumból, és soha többé nem tért
vissza. Úgy tudom, csak úgy ott
hagyta minden holmiját a
lakásában. A családja kerestette, de
nem bukkantak a nyomára.
Meglehetősen fura figura volt. A
legtöbben azt feltételezték, hogy
elutazott Nepálba vagy Thaiföldre,
hogy megtalálja önmagát.
- De azért keringtek
mendemondák - jegyezte meg
Smithback. Nem is kérdés volt,
hanem állítás.
Jörgensen felnevetett. - Hát
persze, mendemondákban soha
sincs hiány. Azt beszélték, hogy
sikkasztott, hogy megszöktette egy
gengszter feleségét, hogy
meggyilkolták, és az East Riverbe
dobták a holttestét. De olyan
jelentéktelen figurának számított a
múzeumban, hogy a legtöbben
néhány hét után meg is feledkeztek
róla.
- És arról nem pletykáltak,
hogy elkapta a múzeumi szörny? -
kérdezte Smithback.
Jörgensen mosolya
elhalványult. - Nem igazán. Viszont
újból emlegetni kezdték az átkot.
Azt mondták, hogy mindenki, aki
kapcsolatba került azokkal a
ládákkal, meghalt. Némelyik őr meg
a konyhások - tudja, hogy szeretnek
pletykálni - azt suttogták, hogy
Whittlesey kirabolt egy templomot,
és volt valami abban a ládában, egy
ereklye, amelyet szörnyű átokkal
sújtottak. Azt suttogták, hogy az
átok követte az ereklyét egészen
idáig, a múzeumig.
- És maga nem szerette volna
megvizsgálni a növényeket,
amelyeket Maxwell küldött? -
kérdezte Smithback. - Ön botanikus,
nem?
- Fiatalember, maga semmit
sem konyít a tudományhoz. Nem
létezik olyan, hogy a botanikus csak
botanikus. Engem nem igazán
érdekel a paleobotanika és a
zárvatermő növények sem, nem az
én szakterületem. Az én kutatási
területem a növények és a vírusok
közös evolúciója. Vagyis az volt -
tette hozzá némi öniróniával.
- De Whittlesey azt akarta,
hogy maga nézze meg a növényeket,
amiket csomagolóanyagként tett a
ládába - folytatta Smithback.
- Sejtelmem sincs, hogy miért
- felelte Jörgensen. - Most hallok
először erről az egészről. Sohasem
láttam ezt a levelet. - Kissé
vonakodva visszaadta Margónak. -
Azt mondanám, hogy hamisítvány,
de a kézírás eredeti, és a címer is.
Csönd lett. - Még nem mondta
el, maga mit gondolt Montague
eltűnéséről - szólalt meg végül
Margo.
Jörgensen megdörzsölte az
orrnyergét, aztán a padlót bámulta.
- Megijesztett.
- Miért?
Hosszú csönd lett. - Nem is
tudom - mondta végül Jörgensen. -
Montague egyszer kicsit
megszorult, és tőlem kért kölcsön.
Borzasztóan lelkiismeretes volt, és
mindent elkövetett, hogy pontosan
visszafizesse a pénzt. Valahogy
nem volt összhangban a jellemével,
hogy csak így szó nélkül eltűnjön.
Amikor utoljára találkoztam vele,
épp a ládák tartalmáról akart leltárt
készíteni. Nagyon izgatott volt
miatta. - Jörgensen Margóra nézett.
- Én nem vagyok babonás. Tudós
vagyok. Amint már mondtam, nem
hiszek az átkokban és
hasonlókban… - Elhallgatott.
- De? - kérdezte Smithback.
Az öreg vetett rá egy
pillantást. - Hát jó, elmondom. -
Hátradőlt a széken, és a
mennyezetet bámulta. - Mondtam,
hogy Whittlesey a barátom volt.
Mielőtt elindult az expedícióra,
összegyűjtött minden legendát, amit
csak talált a kothogákról. Ezek
többnyire a síkságon élő törzsektől
származtak, akik a folyó partján
lejjebb éltek, mint a yanomamók és
a többiek. Emlékszem, hogy a
távozása előtti napon elmesélt
nekem egy történetet. Yanomamo
informátora szerint a kothogák
egyezséget kötöttek egy Ziiashkee
nevű lénnyel, ő olyasféle
teremtmény, mint a mi Mefisztónk,
de még gonoszabb - minden, ami
rossz és a halál ebből a lényből
árad ki a világba. A mítoszok úgy
tartják, hogy a sziklafennsík tetején
él. Tehát, az egyezség abból állt,
hogy ha a kothogák megölik és
felfalják a saját gyermekeiket,
akkor cserébe Ziiashkee elküldi
hozzájuk a fiát, aki szolgálni fogja
őket, ha örökké csak őt fogják
imádni. Miután a törzs véghezvitte
szörnyű tettét, Ziiashkee elküldte
hozzájuk a gyermekét. A szörny
azonban tombolni kezdett, sorra
gyilkolta és falta fel a törzs tagjait.
Amikor a kothogák emiatt
panaszkodtak, Ziiashkee azt
mondta: „Mit vártok tőlem? Én
vagyok a Gonosz”. Végül valami
varázslat révén, vagy valamilyen
csodanövény segítségével a
törzsnek sikerült leigáznia a
szörnyet. Megölni azonban nem
lehetett. Tehát Ziiashkee gyermeke
ott maradt a kothogáknál, és ők
felhasználták arra, hogy végrehajtsa
a parancsaikat. De ez nagyon
veszélyes játék volt. A legenda
szerint a kothogák azóta is szerettek
volna megszabadulni tőle.
Jörgensen a szétszedett
motorra nézett. - Ezt a történetet
mesélte Whittlesey. Amikor aztán
hallottam a lezuhant repülőről és
Montague eltűnéséről… Csak arra
tudtam gondolni, hogy Ziiashkee
gyermekét nem tudták többé
irányítani a kothogák.
Az öreg botanikus felvett egy
alkatrészt, és szórakozott
arckifejezéssel megforgatta a
kezében. - Whittlesey azt mondta,
hogy Ziiashkee gyermekének a neve
Mbwun, „Aki Négykézláb Jár”. -
Nagy zörgéssel az asztalra dobta az
alkatrészt, és talányosán
elmosolyodott.

33. fejezet

Ahogy közeledett a záróra, a

látogatók szállingózni kezdtek a
múzeum kijáratai felé. A déli
bejáratnál található ajándékboltban
nagy volt a forgalom.
A bejárattól kiinduló
márványborítású folyosókon még
tisztán ki lehetett venni a látogatók
beszélgetésének zaját és lépteik
koppanását. A nyugati bejárat
közelében, a Mennybolt
Csarnokában, ahol az új kiállítás
nyitópartiját rendezik majd, már
halkabb lett a zaj, már csak
hangfoszlányok szűrődtek be a
hatalmas kupola alá. A múzeum
legmélyére pedig, ahol már csak
laboratóriumok, előadótermek,
raktárhelyiségek és
könyvespolcokkal telezsúfolt
irodák sorakoztak, már nem hatolt
el a látogatók zaja. A hosszú
folyosók némán szunnyadtak.
A Butterfield-toronyban
minden olyan nyugodt volt, mintha a
nyüzsgés valahol egy másik
bolygón zajlana. Az itt dolgozók
korán hazamentek, kihasználva a
kijárási tilalom adta lehetőséget.
George Moriarty irodájában
halálos csönd honolt.
Ahogy Moriarty felállt az
íróasztal mögül, a sarkát véletlenül
beleverte a háta mögött lévő
irattartó szekrénybe, és egy halom
papírt lesodort a tetejéről. - A
fenébe! - kiáltott fel a fájdalomtól,
leroskadt a székére, és dörzsölgetni
kezdte a bokáját.
A fájdalom lassan enyhült, és
ezzel a bosszúsága is elszállt
Nagyot sóhajtott, és körbenézett a
szobában. - Jaj, George, neked
mindig sikerül elszúrni a dolgokat -
mormolta saját magának.
A társasági életben mindig is
reménytelenül sikertelen volt, ezt
akár be is ismerheti. Bármivel
próbálkozott, hogy felhívja magára
Margo figyelmét, és
megkedveltesse magát vele, minden
rosszul sült el. Amit az apjáról
mondott például, annyira volt
tapintatos, mint egy
gépfegyversorozat.
Hirtelen a számítógéphez
fordult. Úgy döntött, küld a lánynak
egy e-mailt. Talán sikerül valamit
rendbe hozni. Pár pillanatig
gondolkozott, összeszedte a
gondolatait, aztán írni kezdett:
Helló, Margo! Csak kíváncsi
voltam, hogy…
Megtorpant, aztán gyorsan
lenyomott egy billentyűt, és
kitörölte az egészet. Ezzel
valószínűleg csak még jobban
összezavarna mindent.
Egy pillanatig csak ült, és
bámulta az üres monitort. Egyetlen
biztos módszert tudott, hogy
enyhítsen rosszkedvén, ha egy kis
kincsvadászatra indul.
A Babonák kiállítás
legértékesebb tárgyainak nagy része
is tulajdonképpen az ő
kincsvadászatainak volt
köszönhető. Moriarty imádta a
múzeum hatalmas gyűjteményeit, és
jobban ismerte a raktárak rejtett,
titkos zugait, mint a régóta itt
dolgozók közül a legtöbben. A
félénk Moriartynak kevés barátja
volt, és sokszor azzal töltötte a
szabadidejét is, hogy a múzeum
raktáraiban kutatott rég elfelejtett
tárgyak után. Ettől értékesnek érezte
magát, és olyan kielégülést talált
benne, amit az emberi társaságban
hiába is keresett.
Újból a billentyűzethez
fordult, belépett a múzeum
adatbázisába, és böngészgetni
kezdte. Jól tájékozódott benne, úgy
ismerte a rövidebb utakat és hátsó
ajtókat, ahogy egy tapasztalt
folyami hajóskapitány a folyómeder
homokzátonyait.
Pár perc múlva lassabban
kezdtek mozogni az ujjai a
billentyűzeten. Az adatbázis egy
olyan részén járt, ahol korábban
még nem nézelődött. Olyan sumer
leletekhez jutott, amelyeket a
húszas évek elején fedeztek fel, de
igazából soha senki nem
tanulmányozta őket. Gondosan
átnézte előbb a teljes gyűjtemény
adatait, aztán az alcsoportokat,
majd pedig az egyes leleteket.
Érdekesnek tűntek: volt egy csomó
kiégetett agyagtábla a sumer ékírás
legkorábbi emlékeivel. A
megtalálójuk úgy vélte, vallási
rituálékkal kapcsolatos szövegeket
tartalmaznak. Moriarty átolvasta a
feljegyzéseket, és bólogatott
magában. Talán ezeket is fel
lehetne használni a kiállításon. Lett
volna még hely néhány tárgy
számára az egyik kisebb, vegyes
tárgyakat bemutató teremben.
Napóra formájú órájára
pillantott: mindjárt öt. Nem lesz
szüksége sok időre, tudta, hol
tárolják az agyagtáblákat. Ha
valóban ígéretesnek tűnnek, holnap
reggel megmutathatja Cuthbertnek,
és megszerezheti a jóváhagyását. A
péntek esti parti és a másnapi
nyilvános megnyitó között még lesz
is ideje elhelyezni őket a tárlókban.
Gyorsan felfirkantott egy-két
dolgot, aztán kikapcsolta a
számítógépet.
A halk kattanás szinte
pisztolylövésnek hatott a néma
irodában. Moriarty ujját még
mindig a kapcsológombon tartva
csak üldögélt még egy darabig.
Aztán felállt, és betűrte kilógó ingét
a nadrágjába. Megsérült lábát
húzva egy kicsit kisétált az
irodából, és halkan becsukta maga
után az ajtót.

34. fejezet

Az átmeneti főhadiszálláson
D’Agosta épp be akart kopogtatni
Pendergasthoz, de félúton
megtorpant a keze. Belesett a
kisablakon, hogy körülnézzen
odabent.
Pendergast irodájában egy
rosszul szabott öltönyt viselő,
magas férfi járkált ide-oda.
Napégette arca izzadt volt, és úgy
tett-vett, mintha legalábbis az övé
lenne az iroda. Papírokat emelt fel
az íróasztalról, aztán máshová tette
vissza őket, miközben aprópénzt
csörgetett a zsebében.
- Hé, öregem - szólította meg
D’Agosta, miután benyitott, és
belépett az irodába. - Ez itt az FBI
tulajdona. Ha Mr. Pendergasttal
akar beszélni, mi lenne, ha odakint
várakozna?
A férfi megfordult. Apró
szemével ingerülten nézett
D’Agostára.
- Hadnagy - szólalt meg, és
úgy bámult a D’Agosta övéről lógó
jelvényre, mintha meg akarná
jegyezni a sorszámát -, jobban
tenné, ha nagyobb tisztelettel
beszélne az FBI embereivel, akiket
mostantól én irányítok. Coffey
különleges ügynök vagyok.
- Nos, Coffey ügynök,
amennyire én tudom, és amíg valaki
nem tájékoztat másképp, Mr.
Pendergast itta főnök, és maga
éppen az ő íróasztalán kotorászik.
Coffey halványan
elmosolyodott, a zakója zsebébe
nyúlt, és előhúzott egy borítékot.
 D’Agosta széthajtogatta a
benne lapuló papírlapot. A
Washingtonból érkezett levélben a
New York-i FBI-irodát és Spencer
Coffey különleges ügynököt bízták
meg a nyomozás irányításával. Két
másik értesítést is hozzátűztek, az
egyik az állam kormányzójának
hivatalából érkezett, amelyben
hivatalosan kérték a
változtatásokat, és teljes
felelősséget vállaltak érte. A másik
az Egyesült Államok Szenátusának
fejléces levélpapírján íródott, de
D’Agosta nem vette magának a
fáradságot, hogy elolvassa.
Visszaadta a borítékot Coffey-
nak. - Szóval végül csak sikerült
beosonniuk a hátsó ajtón.
- Mikor jön vissza
Pendergast? - érdeklődött Coffey,
és a zsebébe csúsztatta a borítékot.
- Honnan tudjam? Ha már
úgyis az íróasztalán szaglászik,
megnézhetné a határidőnaplóját is.
Mielőtt Coffey bármit
válaszolhatott volna, felcsendült az
ajtóból Pendergast hangja: - Á,
Coffey ügynök! Nagy örömömre
szolgál, hogy láthatom.
Coffey ismét a boríték után
nyúlt.
- Nincs rá szükség - állította
meg Pendergast. - Tudom, miért
jött. - Leült az íróasztalhoz. -
D’Agosta hadnagy, kérem,
foglaljon helyet.
D’Agosta rögtön látta, hogy
csak egy szék van az irodában, és
egy vigyor kíséretében leült rá.
Egyre jobban élvezte, ha munka
közben figyelhette Pendergastot.
- A helyzet az, hogy egy őrült
garázdálkodik a múzeumban, Mr.
Coffey - folytatta az ügynök. - Ezért
D’Agosta hadnagy és jómagam is
arra a következtetésre jutottunk,
hogy nem engedélyezhetjük a
holnap esti megnyitóünnepséget. A
gyilkos éjszakánként öl, és már
várható a következő támadása. Nem
vállalhatjuk a felelősséget, hogy
újabb áldozatok legyenek, csak
mert a múzeumot nyitva tartják,
mondjuk úgy, hogy anyagi érdekből.
- Nos, ön már nem felelős
semmiért sem - felelte Coffey.
- Azt a felsőbb utasítást
kaptam, hogy a megnyitót meg lehet
tartani a tervezett időpontban.
További FBI-ügynökök érkeznek
majd erősítésnek. Ez a hely
biztonságosabb lesz, mint egy
mosdó a Pentagonban. És mondok
még valamit, Pendergast: ha vége
van ennek a kis partinak, és az
előkelő vendégek hazamentek,
akkor elkapjuk ezt a rohadékot.
Magáról azt mondják, hogy
nagymenő, de tudja mit? Én nem
vagyok elájulva magától. Négy
napja volt, és nem jutott semmire.
Nem vesztegethetjük tovább az
időt.
Pendergast elmosolyodott. -
Igen, erre számítottam. Ha így
döntöttek, hát legyen. De tudnia
kell, hogy hivatalos levélben fogom
tájékoztatni az igazgatót a saját
álláspontomról.
- Csináljon, amit akar -
mondta Coffey -, de a
szabadidejében. Az embereim itt a
folyosó végében fognak
berendezkedni. Ötkor jelentést
kérek az ügy jelenlegi állásáról.
- A zárójelentésem már készen
van - felelte nyugodtan Pendergast.
- Akkor, Mr. Coffey, van még
valami?
 - Igen - mondta Coffey. -
Elvárom, hogy teljes mértékben
együttműködjön velünk, Pendergast.
Kivonult, az ajtót nyitva
hagyta maga után.
D’Agosta utánanézett a
folyosón. - Sokkal dühösebbnek néz
ki, mint mielőtt maga megjött -
jegyezte meg, aztán Pendergasthoz
fordult. - Ugye, nem fogja hagyni,
hogy ez a barom így lerázza?
Pendergast elmosolyodott. -
Attól tartok, Vincent, ez
elkerülhetetlen. Bizonyos
értelemben meglep, hogy nem
történt meg hamarabb. Nem ez volt
az első alkalom, hogy Wright
tyúkszemére léptem ezen a héten.
Nem lenne értelme szembeszállni
velük. így legalább nem
vádolhatnak azzal, hogy nem
működöm együtt.
- Azt hittem, ennél nagyobb
befolyása van. - D’Agosta
igyekezett leplezni a csalódottságát.
Pendergast széttárta a kezét. -
Elég nagy befolyásom van, de ne
feledje, hogy ez itt nem az én
felségterületem. Mivel a
gyilkosságok hasonlóak ahhoz,
amelyeknek az ügyében évekkel
ezelőtt New Orleansban
nyomoztam, jó okom volt rá, hogy
itt legyek - egészen addig, amíg
nem merültek fel ellentmondásos
kérdések, és a helyi hatóságok is
bele nem bonyolódtak az ügybe.
Tudtam, hogy annak idején dr.
Wright és a kormányzó iskolatársak
voltak. Ha a kormányzó hivatalosan
kéri az FBI beavatkozását, annak
csak egy eredménye lehetett.
- De mi lesz az üggyel? -
kérdezte D’Agosta. - Coffey a maga
eddig elért eredményeit fogja
felhasználni, aztán ő aratja le a
babérokat.
- Gondolja, hogy lesz mit
learatnia? Nekem nagyon rossz
előérzetem van ezzel a megnyitóval
kapcsolatban. Régóta ismerem
Coffey-t, nagy tehetsége van ahhoz,
hogy még tovább rontsa az amúgy is
rossz helyzetet. De azt ugye
észrevette, Vincent, hogy nem
küldött haza? Ezt azért nem teheti
meg.
- Ne mondja, hogy örül, amiért
ezen túl nem maga a felelős a
nyomozásért - mondta D’Agosta. -
Lehet, hogy nekem többnyire az a fő
célom, hogy megússzam a
felelősséget, de magát
másmilyennek képzeltem.
- Vincent, csodálkozom magán
- felelte Pendergast. - Egyáltalán
nem arról van szó, hogy meg akarok
szabadulni a felelősségtől. Ez a
felállás most bizonyos
mozgásszabadságot nyújt nekem.
Igaz, hogy Coffey-é az utolsó szó,
de nagyon kevés lehetősége van
arra, hogy irányítsa a
cselekedeteimet. Amíg én vezettem
a nyomozást, sokkal
körültekintőbben kellett eljárnom.
Most már szabadabban követhetem
az ösztöneimet. - Pendergast
hátradőlt a széken, és D’Agostára
szegezte színtelen szemét. -
Továbbra is nagyon hálás lennék a
segítségéért. Lehet, hogy szükségem
lesz egy bennfentesre a rendőrség
kötelékéből, aki segít elintézni
néhány dolgot.
D’Agosta pár pillanatig
elgondolkozva nézett rá. -
Egyvalamit rögtön láttam ezen a
Coffey-n, a legelejétől fogva -
jegyezte meg végül.
 - Micsodát?
- Hogy egy gennyes alak.
- Vincent, maga mindig
roppant választékosán fejezi ki
magát - jegyezte meg Pendergast.

35. fejezet
Péntek
 Smithback komoran nyugtázta, hogy
az irodában semmi sem változott.
Minden csecsebecse pontosan a helyén
volt. Erőteljes déja vu érzés fogta el,
ahogy ott görnyedt a széken.
Lavinia Rickman épp visszajött a
titkárnőjétől, a kezében egy vékonyka
dossziét tartva, az arcára ugyanaz az
állandó, merev mosolya fagyott rá. - Ma
lesz a nagy este! - mondta vidáman. -
Hogy tervezi, eljön a megnyitóra?
- Igen, persze - felelte Smithback.
A nő odanyújtotta neki a dossziét. -
Olvassa át ezt, Bili - mondta immár
kevésbé barátságosan.
NEW YORK-I
TERMÉSZETTUDOMÁNYI MÚZEUM
BELSŐ ÉRTESÍTÉS Címzett: William
Smithback Feladó: Lavinia Rickman
Téma: Cím nélküli készülő könyv a
Babonák kiállításról
Az utasítások azonnal hatályba
lépnek, és a további értesítésig
érvényesek. A múzeumban végzett
munkájára a következő feltételek
vonatkoznak:
1 . Minden, a könyvhöz készített
interjúnak az én jelenlétemben kell
lezajlania.
2 . Az interjúkat nem rögzítheti, és
nem jegyzetelhet közben. A hatékonyság
és a következetesség érdekében én
vállalom a jegyzetelést. A
megszerkesztett szöveget továbbítom,
amit aztán belefoglalhat a könyvbe.
3. A múzeum ügyeiről kizárólag az
én írásos engedélyemmel beszélhet a
múzeum alkalmazottaival vagy bárkivel,
akivel az intézmény területén találkozik.
Kérem, írja alá a pontozott
vonalon, amivel elismeri, hogy
megértette és elfogadta a fenti
feltételeket.
Smithback kétszer is átolvasta a
szöveget, aztán felnézett.
- Nos? - kérdezte Rickman
félrehajtott fejjel. - Mit gondol?
- Tisztázzuk, hogy jól értem-e: még
azt sem tehetem meg, hogy mondjuk,
ebéd közben elbeszélgetek valakivel a
maga engedélye nélkül?
- Úgy van, múzeumi ügyekről nem -
felelte Rickman, és megigazgatta a nyaka
köré tekert virágmintás selyemsálat.
 - De miért? Nem jelent elég
korlátozást az a körlevél, amit tegnap
szétküldött?
- Bill, maga is nagyon jól tudja,
miért. Bebizonyította, hogy nem
megbízható.
- Mivel sikerült ezt elérnem? -
kérdezte fojtott dühvel Smithback.
- Úgy hallom, ámokfutást végzett a
múzeumban, olyan embereket faggatott,
akikkel nem lenne semmi dolga, és olyan
kérdéseket tett fel, amelyeknek semmi
közük az új kiállításhoz. Ha azt hiszi,
hogy gyűjthet információkat a…
nemrégiben történt kellemetlen
esetekről, akkor emlékeztetnem kell a
szerződésének tizenhetedik
paragrafusára, amely megtiltja, hogy az
én felhatalmazásom nélkül felhasználjon
bármely információt, vagyis semmi,
megismétlem, semmi olyasmit, ami a
kialakult szerencsétlen helyzetre
vonatkozik.
Smithback kihúzta magát ültében. -
Szerencsétlen helyzet? - csattant fel. -
Miért nem nevezi nevén a dolgot:
gyilkosságok!
- Kérem, ne kiabáljon az irodámban
- utasította rendre hűvösen Rickman.
- Azzal bízott meg, hogy írjak egy
könyvet, és nem azzal, hogy a nevemet
adjam egy háromszáz oldalas
sajtóközleményhez. Egész sor brutális
gyilkosság történt a múzeum valaha is
rendezett legnagyobb kiállítás
megnyitóját megelőző héten. Azt akarja
mondani, hogy ez nem tartozik hozzá a
kiállítás történetéhez?
- Én határozom meg, hogy mi lesz
benne a könyvben, és mi nem.
Megértette?
- Nem.
Rickman felállt. - Ez kezd fárasztó
lenni. Vagy aláírja ezt a dokumentumot,
vagy visszavonjuk a megbízását.
- Visszavonják? És agyon is lőnek,
vagy csak kirúg?
- Nem tűröm a léha tréfákat az
irodámban. Vagy aláírja a papírt, vagy
azonnali hatállyal elfogadom a
felmondását.
- Remek - mondta Smithback. -
Akkor fogom a kéziratomat, és elviszem
egy kiadóhoz. Magának legalább annyira
szüksége van erre a könyvre, mint
nekem. És mindketten tudjuk, hogy szép
kis előleget zsebelhetnék be, ha eladnék
egy belső információkkal teli sztorit a
múzeumi gyilkosságokról. Higgyen
nekem, elég sok információval
rendelkezem. Mindent tudok.
Rickman félelmetes arcot
vágott, de még mindig mosolygott.
A kezét ökölbe szorította.
- Ezzel megszegné a
szerződését - mondta lassan. - A
múzeumot egy Wall Street-i
ügyvédi iroda képviseli, a Daniels,
Soller és McCabe. Nyilván hallott
már róluk. Ha ilyet tenne, azonnal
beperelnénk szerződésszegésért,
ahogy az ügynökséget és a kiadót is,
amely olyan ostoba lenne, hogy
leszerződne magával. Nem lepne
meg, hogyha miután elveszítette a
pert, soha többé nem találna munkát
a szakmájában.
- Ez durva lábbal tiprása az
alkotmány első módosításában
biztosított jogaimnak - nyögte ki
Smithback.
- Nem, egyáltalán nem az.
Pusztán csak a szerződésszegésért
keresnénk jogorvoslatot. Nem
hősként kerülne ki az ügyből, még a
Times sem írna róla. Ha valóban
ezt akarja tenni, Bili, én a maga
helyében először konzultálnék egy
jó ügyvéddel, és megmutatnám neki
a velünk aláírt szerződését. Vagy
pedig, ha úgy jobban tetszik, most
azonnal elfogadom a felmondását. -
Rickman kihúzta az íróasztal egyik
fiókját, és elővett egy újabb
papírlapot. A fiókot nyitva hagyta.
Az íróasztalon megreccsent a
kis hangszóró: - Mrs. Rickman, dr.
Wright keresi az egyesen.
Rickman felkapta a telefont. -
Igen, Winston? Micsoda? Már
megint a Post? Igen, majd beszélek
velük. Hívatta már Ippolitót?
Helyes. - Letette a kagylót, és az
iroda ajtajához sétált. - Nézzen
utána, hogy Ippolito elindult-e az
igazgató irodájába - szólt ki a
titkárnőjének. - Ami pedig magát
illeti, Bili, nincs több időm az
udvariaskodásra. Ha nem írja alá
ezt a megegyezést, akkor szedje a
sátorfáját, és tűnjön el.
Smithback egy darabig
hallgatott, aztán hirtelen
elmosolyodott. - Mrs. Rickman,
megértem az álláspontját.
A nő elégedett kis mosollyal
hajolt közelebb. - Tehát?
- Elfogadom az összes
korlátozást.
Rickman diadalmasan
visszaült az íróasztalához. - Nagyon
örülök, Bili, hogy erre nem lesz
szükség. - A második papírlapot
visszadugta a fiókba, és becsukta. -
Gondolom, elég intelligens ahhoz,
hogy tudja, nincs más választása,
mint engedelmeskedni.
Smithback a nő szemébe
nézett, aztán a dosszié után nyúlt. -
Ugye, nem bánja, ha még egyszer
átfutom, mielőtt aláírnám?
Rickman habozott. - Nem,
dehogy. Bár ha újból elolvassa,
akkor is ugyanazt fogja találni
benne, mint az első alkalommal.
Nem lehet benne semmit
félreértelmezni, úgyhogy kérem, ne
is keresgéljen kiskapukat. -
Körbenézett az irodában, aztán
fogta a noteszét, és az ajtó felé
indult. - Akkor ne felejtse el
aláírni, és kérem, utána adja oda a
titkárnőmnek. Majd küldünk
magának is egy példányt.
 Smithback dühösen
összeszorított szájjal nézett a nő
után, és figyelte ringatózó csípőjét a
rakott szoknyában. Vetett egy lopott
pillantást a kinti iroda felé, aztán
villámgyorsan kihúzta a fiókot,
amelyet Rickman épp az előbb
csukott be. Kivett belőle valamit,
aztán a zakója zsebébe csúsztatta.
Becsukta a fiókot, még egyszer
körbenézett, és a kijárat felé indult,
de aztán megtorpant. Visszament az
íróasztalhoz, és odafirkantott egy
olvashatatlan aláírást a megegyezés
aljára. Kifelé menet odaadta a
titkárnőnek. - Őrizze meg ezt az
aláírást, egyszer még egy vagyont
érhet - szólt vissza a válla fölött,
aztán kisétált, és becsapta maga
után az ajtót.

Margo épp lerakta a telefont,

amikor Smithback benyitott hozzá.
A lány megint egyedül volt a
laborban. A kollégája, akivel
megosztotta, egy preparátor,
állítólag hosszabb szabadságra
ment váratlanul.
- Épp most beszéltem
Frockkal. Nagyon csalódott volt,
amiért nem találtunk többet a
ládában, és hogy nem volt
alkalmam megnézni, nem maradtak-
e azokból a magokból. Szerintem
azt remélte, találunk valami
bizonyítékot a szörny létezésére. El
akartam mesélni neki a levelet és a
Jörgensennel folytatott beszélgetést,
de azt mondta, most nem beszélhet.
Azt hiszem, Cuthbert volt nála.
- Valószínűleg a belépési
engedélyről faggatta - mondta
Smithback. - Rosszabb, mint egy
főinkvizítor. - Az ajtó felé intett. -
Miért volt nyitva az ajtaja?
Margo meglepődve nézett rá. -
Ó, azt hiszem, már megint
elfelejtettem bezárni.
- Nem bánja, ha én bezárom
csak a biztonság kedvéért?
Smithback babrált a zárral, aztán
elvigyorodott, a zsebébe nyúlt,
lassan előhúzott egy kisméretű,
kopottas, bőrkötésű könyvecskét,
amelynek borítójára két egymásra
fektetett nyíl volt pecsételve.
Felmutatta, mint egy horgász a
trófeát.
Margo először kíváncsian
nézte, aztán döbbenet ült ki az
arcára. - Szent ég! Ez lenne a
napló?
Smithback büszkén bólintott.
- Hogy szerezte meg? És
honnan?
- Rickman irodájából. Szörnyű
nagy áldozatot kellett hoznom érte.
Aláírtam egy papírt, amely
megtiltja, hogy akár még magával is
szóba álljak.
- Most viccel?
- Csak részben. Szóval, a
kínos beszélgetés egy pontján
Rickman egyszer csak kihúzott egy
fiókot, és megláttam benne ezt a
kopottas könyvecskét. Nagyon úgy
nézett ki, mint egy napló. Furának
tűnt, hogy az íróasztalfiókjában
tartja. Aztán eszembe jutott, amit
maga mesélt, hogy állítólag ő vitte
el a naplót. - Smithback elégedetten
bólintott. - Ahogy mindig is
gyanítottam. Úgyhogy mielőtt
távoztam, szépen elcsentem.
Kinyitotta a naplót. - Most
figyeljen, Lótuszvirág, apuci
felolvassa az esti mesét.
Smithback olvasni kezdett,
először kicsit akadozva, aztán egyre
folyékonyabban, ahogy
hozzászokott a hanyag kézíráshoz és
a gyakran használt rövidítésekhez.
Az első bejegyzések nagyon
rövidek voltak, kurta mondatok az
aznapi időjárásról és az expedíció
helyzetéről.

Aug. 31. Egész éjjel esett,

reggelire baconkonzervet ettünk.
Reggel valami baj volt a
helikopterrel, elvesztegettük az
egész napot. Maxwell
kibírhatatlan. Carlosnak újabb
problémái adódtak a Hosta
Gilbaóval - magasabb bért
követelnek a…

- Hát ez elég unalmas -

szakította félbe Smithback a
felolvasást. - Kit érdekel, hogy mit
ettek reggelire?
- Olvasson csak tovább -
noszogatta Margo.
- Nincs túl sok minden -
lapozott előre Smithback. - Úgy
látom, ez a Whittlesey elég
szűkszavú ember volt. - Te jó ég,
remélem, nem a nagy semmiért
mondtam le mindenről azzal az
aláírással.
A napló beszámolt arról, hogy
az expedíció egyre mélyebbre
hatolt a dzsungelbe. Az út első
szakaszát dzsippel tették meg, aztán
helikopterrel szállították tovább
őket kétszáz mérföldnyire, a Xingu
felső folyásához. Innen helyben
bérelt vezetők vitték őket csónakkal
a lusta folyón, a Cerro Gordo
sziklafennsík felé. Smithback
hangosan tovább olvasott:

Szept. 6. A csónakokat a
parton hagytuk, innen már gyalog
megyünk tovább. Ma délután
pillantottuk meg először a Cerro
Gordót - az esőerdőt beborítják a
felhők. Tutilt madarakat láttunk,
több példányt be is fogtunk. A
vezetőink folyton suttognak maguk
között.
Szept. 12. Megettük az utolsó
húskonzervet reggelire. Ma nem
olyan párás a levegő, mint tegnap.
Továbbhaladunk a sziklafennsík
felé - a felhők délben felszálltak -
mérsékelt klímájú esőerdőben
járunk. Láttunk öt ritka candelaria
ibexet - fúvócsöveket és nyilakat is
találtunk kitűnő állapotban - sok a
moszkitó - vacsorára szárított
pekarihús - nem rossz, olyan az
íze, mint a füstölt disznóhúsé.
Maxwell megtöltött egy csomó
ládát hasznavehetetlen
vacakokkal.

- Vajon miért vitte el ezt

Rickman? - kérdezte panaszosan
Smithback. - A világon semmi
gyanús dolog nincs benne. Miért
olyan fontos ez a napló?
 Szept. 15. Délnyugati szél fúj.
Reggelire zabkása. Ma helyenként
a folyóban gázolva kellett tolni a
csónakokat, a víz a mellünkig ért -
rémesek a piócák. Déltájban
Maxwell érdekes növényfajokat
talált, melyek miatt nagyon
izgatott lett. Valóban nagyon
különleges, csak itt honos
növények - különös szimbiózisban
élnek, a morfológiájuk nagyon
ősinek tűnik -, de én biztos vagyok
benne, hogy ennél sokkal
fontosabb felfedezések is várnak
ránk.
Szept. 16. Ma délelőtt sokáig
a táborban maradtam,
újracsomagoltuk a holminkat.
Maxwell ragaszkodik hozzá, hogy
a leleteivel visszainduljon. Nagy
tökfej, csak az a baj, hogy a
többiek is vissza akarnak menni
vele. Ebéd után vissza is fordultak,
csak két bennszülött vezető maradt
velem. Crocker, Carlos és én
továbbmegyünk. Újból megálltunk,
és megint átrakodtuk a ládákat.
Eltört egy üveg. Miközben
csomagoltam, Crocker letért az
ösvényről, és talált egy romos kis
kunyhót…

- Na, ez már kezd érdekes

lenni - jegyezte meg Smithback.
 újra felnyitottam a ládát, és
kivettem a szerszámokat, mielőtt
megvizsgálhattuk volna a kunyhót,
egy bennszülött öregasszony
bukkant elő az erdőből -
tántorgott, mintha részeg lenne
vagy beteg, nem lehetett
megállapítani - hangosan
jajongva a ládára mutogatott. A
melle lógott, fogatlan volt,
majdnem kopasz, a hátán egy nagy
seb vagy kelés. Carlos nagyon nem
akarta lefordítani, hogy mit mond,
de én ragaszkodtam hozzá.
Carlos: - Azt mondja, a sátán,
a sátán…
- Kérdezd meg, miféle sátán?
Carlos megkérdezte, mire a
nő hisztérikus lett, csak kiabált, és
a mellét verte.
- Carlos, kérdezd meg, mit
tud a kothogákról.
- Azt kérdezi, azért jöttünk-e,
hogy elvigyük a sátánt.
- Mi van a kothogákkal?
- Azt mondja, a kothogák
felmentek a hegyekbe.
- A hegyekbe? Merre?
Az öregasszony egyre csak
jajongva a ládára mutogat.
- Azt mondja, elvisszük a
sátánt.
- Milyen sátánt?
- A Mbwunt. Azt mondja, a
ládában a Mbwun van.
- Kérdezd még a Mbwunról.
Mi az?
Carlos beszél az asszonnyal,
aki kicsit megnyugszik, aztán
hosszan mesél valamit.
- Azt mondja, Mbwun a sátán
fia. Egy ostoba kothoga varázsló
megkérte a sátán, Ziiashkee fiát,
hogy segítsen nekik megverni az
ellenségeiket. A sátán rávette őket,
hogy öljék meg és falják fel a saját
gyermekeiket, aztán elküldte
hozzájuk Mbwjnt ajándékként.
Mbwjn segített a kothogáknak
legyőzni az ellenségeiket, de aztán
a kothogák ellen fordult, és
gyilkolni kezdte őket. A kothogák
felmenekültek a sziklafennsíkra,
Mbwun követte őket. Mbwun soha
nem hal meg. A kothogák meg
akartak szabadulni tőle. A fehér
emberek most elviszik Mbwunt. De
vigyázzanak, mert Mbwun átka
elpusztítja őket. Halált hoznak a
népükre.
Meg vagyok döbbenve és
lelkes vagyok - ez a történet
pontosan egybeesik azokkal a
mítoszokkal, amelyeket eddig csak
másodkézből ismertünk. Mondtam
Carlosnak, hogy próbáljon meg
még többet kiszedni belőle
Mbwjnról - de az öregasszony
eltűnt az erdőben. A korához
képest nagyon jó erőben van.
Carlos követte, de egyedül jött
vissza - ijedtnek látszott, ezért
nem erőltettem tovább a dolgot.
Megvizsgáltuk a kunyhót. Mire
visszatértünk az ösvényre,
bennszülött vezetőnk eltűntek.

- Az az öregasszony tudta,
hogy elviszik a szobrocskát -
mondta Smithback. - Annak az
átkáról beszélhetett. Tovább
olvasott:

Szept. 17. Crocker tegnap

este eltűnt. A legrosszabbtól
tartok. Carlos nagyon aggódik.
Elküldöm Maxwell után, aki már
félúton járhat a folyó felé - nem
kockáztathatom, hogy elvesszen ez
a felbecsülhetetlen értékű ereklye.
Én továbbmegyek, és megkeresem
Crockert. A dzsungelt átszelő
ösvényeket csak a kothogák
taposhatták ki - fel sem tudom
fogni, hogy a civilizáció hogyan
képes egy ilyen vidéket is
meghódítani. Talán mégiscsak
meg lehet menteni a még
megmaradt kothogákat.

A napló itt végétért.

Smithback elkáromkodta
magát, és becsukta a könyvecskét. -
Hát ezt nem hiszem el! Semmi sincs
benne, amit ne tudtunk volna már
eddig is. És én eladtam a telkemet
Rickmannek, ezért!
 36. fejezet

Pendergast az íróasztalánál ült

az átmeneti főhadiszálláson, és egy
rézből és összecsomózott
selyemzsinórból álló ősi kínai
türelemjátékkal játszott. Úgy tűnt,
teljesen belemerül. A háta mögül,
egy kis kazettás magnó
hangszórójából egy vonósnégyes
játéka szólt. Amikor D’Agosta
belépett, Pendergast fel sem nézett.
- Beethoven, F-dúr
vonósnégyes, opus 135. - szólalt
meg. - De ezt nyilván ön is tudja,
hadnagy. Ez a negyedik tétel,
Allegro, Der Schwergefafite
Entschlufi néven is ismert - A nehéz
döntés. Ezt a címet akár a mi
ügyünknek is adhatnánk. Meglepő,
ahogy az élet utánozza a
művészetet.
- Tizenegy óra van -
figyelmeztette D’Agosta.
- A, igen. - Pendergast
hátratolta a széket, és felállt. - A
biztonsági főnök tartozik nekünk
egy idegenvezetéssel.
Akkor mehetünk?
A biztonsági központban maga
Ippolito nyitott ajtót nekik.
D’Agostát leginkább egy
atomerőmű vezérlőtermére
emlékeztette a helyiség a különböző
tárcsákkal, gombokkal és karokkal.
Az egyik falon a biztonsági hálózat
bonyolult geometriájú, kivilágított
alaprajza mintha egy miniatűr város
térképét ábrázolta volna. Két őr
kísérte figyelemmel a zártláncú
rendszer monitorjait. D’Agosta
középen felismerte az
erősítőállomások relédobozát,
amely biztosította, hogy a rendőrség
és a múzeum biztonsági őreinek
rádiói erős jeleket kapjanak.
- Ennél modernebb biztonsági
berendezés a világ egyetlen
múzeumában sem található -
mutatott körbe Ippolito. - Külön a
mi számunkra tervezték.
Elárulhatom, hogy szép kis
summába került.
 Pendergast körbenézett. -
Figyelemre méltó - jegyezte meg.
- A lehető legmodernebb
technika - büszkélkedett Ippolito.
- Ezt nem kétlem - mondta
Pendergast. - De engem most a ma
estére várható ötezer vendég
biztonsága aggaszt, Mr. Ippolito.
Elmondaná, hogyan működik a
rendszer?
- Elsősorban a lopások
megakadályozására tervezték -
magyarázta a biztonsági főnök. - A
múzeum legértékesebb tárgyainak
nagy részén egy chipet rejtettek el.
Minden chip egy kis jelzéssel tartja
a kapcsolatot a múzeum területén
elhelyezett vevőállomásokkal. Ha
egy tárgyat akár csak pár centivel is
elmozdítanak a helyéről, megszólal
egy riasztó, és jelzi a tárgy pontos
helyét.
- És ezután mi történik? -
kérdezte D’Agosta.
Ippolito elvigyorodott, és
lenyomott néhány gombot a
műszerfalon. Egy nagy monitoron
megjelent a múzeum emeleteinek az
alaprajza.
- A múzeum belsejét öt
szektorra osztottuk - folytatta
Ippolito. - Mindegyikbe több
kiállító terem és raktár tartozik. A
legtöbb szektor függőlegesen
húzódik az alagsortól a padlástérig,
de a múzeum építészeti szerkezete
miatt a kettes és a hármas szektor
határai kissé bonyolultabbak. Ha
felkattintok itt egy kapcsolót, vastag
acélajtók ereszkednek le a
mennyezetről, és lezárják a
szektorok közötti átjárást. A
múzeum ablakait rácsokkal védjük.
Miután lezártunk egy bizonyos
szektort, a betörő csapdába esik.
Az adott szektoron belül tud
mozogni, de kijutni nem. A
kijáratok kívül esnek a hálózaton,
könnyű figyelemmel kísérni őket. -
Odalépett a másik monitorhoz,
amelyen az egyes emeletek
alaprajza volt látható. - Tegyük fel,
hogy valakinek sikerült ellopnia
egy tárgyat, és mire az őrök
megérkeznek, már távozott az adott
teremből. De ez sem gond, mert pár
másodpercen belül a chip jeleket
küld a számítógépnek, és utasítja,
hogy zárja le a teljes szektort. Az
egész folyamat automatikus. A
betörő csapdába esik. - És mi
történik, ha eltávolítja a chipet,
mielőtt menekülni kezd? - kérdezte
D’Agosta.
- A chipeken mozgásérzékelő
is van - folytatta Ippolito. - Ez is
beindítja a riasztót, és a biztonsági
ajtó azonnal leereszkedik. Nem
tudna olyan gyorsan mozogni a
betörő, hogy kijusson.
Pendergast bólintott. - És hogy
nyitják ki az ajtókat, miután elfogták
a betörőt?
- Innen a vezérlőből bármelyik
ajtót fel tudjuk húzni, és manuálisan
is ki tudjuk nyitni őket. Számkódos
zárral működnek, csak beütjük a
kódot, és az ajtó felemelkedik.
- Kitűnő - mormolta
Pendergast. - De az egész
rendszernek az a célja, hogy
megakadályozza, hogy a behatoló
kijusson. Nekünk viszont egy
gyilkossal van dolgunk, aki szeretne
bent maradni a múzeumban.
Mennyiben szolgálja ez a rendszer
a ma esti vendégek biztonságát?
Ippolito vállat vont. - Nem
probléma. Arra használjuk a
rendszert, hogy egy biztonságos
zónát alakítsunk ki a fogadásnak
helyt adó terem és a kiállítás körül.
A rendezvény a kettes szektoron
belül zajlik - mutatott az alaprajzra.
- A fogadást a Mennybolt
Csarnokában tartják, itt. Innen
nyílik a Babonák kiállítás bejárata,
amely szintén beletartozik a kettes
szektorba. Ennek a szektornak az
összes acélajtaját leengedjük. Csak
négy ajtót hagyunk nyitva: a Nagy
Rotunda keleti bejáratát, ahonnan a
Mennybolt Csarnoka nyílik, és
három vészkijáratot. Ezeknek
mindegyikét szigorúan őrizzük.
- És pontosan a múzeum mely
részei tartoznak a kettes szektorba?
- kérdezte Pendergast.
 Ippolito ismét lenyomott
néhány gombot. A múzeum
épületének középső része zöld
fénnyel megjelölve rajzolódott ki a
monitoron.
- Ez a kettes szektor -
magyarázott tovább Ippolito. -
Amint látják, az alagsortól a tetőig
húzódik, mint ahogy minden
szektor. A Mennybolt Csarnoka itt
található. A számítógépes labor és
az a helyiség, ahol most vagyunk,
vagyis a biztonsági központ szintén
itt található, valamint a biztonsági
raktár, a központi archívum, és még
néhány, különleges biztonsági
előírás alá tartozó helyiség is. A
múzeumból nem lesz más kijárat,
csak azon a négy acélajtón
keresztül, melyeket nyitva hagyunk.
Egy órával a megnyitó előtt a teljes
területet lezárjuk, minden más ajtót
bezárunk, és őröket állítunk minden
lehetséges behatolási pontra.
Nekem elhihetik, hogy
biztonságosabb lesz, mint egy bank
páncélterme.
- És a múzeum többi része?
- Gondoltunk rá, hogy mind az
öt szektort lezárjuk, de végül úgy
döntöttünk, inkább mégsem.
- Helyes - bólintott
Pendergast, és egy másik
műszerfalat kezdett vizsgálgatni. -
Ha krízishelyet következne be, nem
lenne jó, ha bármi hátráltatná a
biztonsági személyzet munkáját. - A
kivilágított alaprajzra mutatott. - De
mi lesz a pincével? Ennek a
szektornak az alagsori része
kapcsolódik a még mélyebben
húzódó pincefolyosókhoz, azok
pedig ki tudja, hová vezetnek.
- Ugyan, arra senki sem merne
menni - horkant fel Ippolito. - Az
egy labirintus.
- Csakhogy most nem egy
átlagos betörőről van szó, hanem
egy gyilkosról, aki eddig mindig
elillant előlünk, akár ön, akár én,
akár D’Agosta hadnagy próbált a
nyomára bukkanni. Egy gyilkos,
akinek, úgy tűnik, a pince olyan,
mintha a második otthona lenne. -
Csak egy lépcső köti össze a
Mennybolt Csarnokát a többi
szinttel - magyarázta türelmesen
Ippolito és ezt az embereim őrizni
fogják, ahogy a vészkijáratokat is.
Mindenre gondoltunk, higgyék el. A
teljes terület határát biztosítjuk.
Pendergast egy ideig még
némán vizsgálgatta a kivilágított
hálózatot. - Honnan tudja, hogy ez
az alaprajz pontos? - kérdezte
végül.
Ippolito kissé mintha zavarba
jött volna. - Hogyne lenne pontos?
- Azt kérdeztem, honnan tudja,
hogy az?
- A rendszer tervezésénél az
1912-es rekonstrukció során
használt tervrajzokra alapoztunk.
- És az óta nem történtek
változások? Nem ütöttek a falba
sehol egy új ajtót, nem zártak le
véglegesen másokat?
- Minden változtatást
figyelembe vettünk.
- A tervrajzokon szerepel az
alagsor régebbi része és a pince is?
- Nem, ezek nagyon régi részei
az épületnek. De amint már
mondtam, azokat lezárjuk és
őrizzük.
Hosszú csönd lett, míg
Pendergast tovább tanulmányozta az
alaprajzot. Végül felsóhajtott, és
szembefordult a biztonsági
főnökkel.
 - Mr. Ippolito, nekem ez nem
tetszik.
A hátuk mögött hirtelen valaki
megköszörülte a torkát. - Most meg
ugyan mi nem tetszik?
D’Agostának meg sem kellett
fordulnia, rögtön tudta, hogy a
fülsértő Long Island-i akcentus
csakis Coffey különleges ügynököt
jelentheti.
- A biztonsági intézkedéseket
beszélem át Mr. Pendergasttal -
mondta Ippolito.
- Nos, Mr. Ippolito, kénytelen
lesz újból átbeszélni mindent velem
is. - Coffey Pendergastra pillantott
keskeny szemével. - Ne felejtsen el
a jövőben meghívni a magánjellegű
partijaira - mondta ingerülten.
- Mr. Pendergast csak… -
kezdte Ippolito.
- Mr. Pendergast New
Orleansből érkezett, hogy egy kicsit
besegítsen, ha szükségünk van rá.
De most már én irányítom a
nyomozást, megértette?
- Igenis - felelte Ippolito,
aztán újból elmondott mindent a
biztonsági intézkedésekről,
miközben Coffey leült az egyik
operátor székére, és egy
fülhallgatóval játszadozott.
D’Agosta közben körbejárkált a
helyiségben, és a műszereket
nézegette. Pendergast olyan
figyelmesen hallgatta Ippolitót,
mintha már nem hallotta volna
ugyanezt egyszer. Amikor a
biztonsági főnök végzett a
mondandójával, Coffey hátradőlt a
széken.
- Ippolito, négy helyen is rés
van a biztosított terület határán -
Coffey kis hatásszünetet tartott,
majd folytatta: - Hármat zárjanak
le. Azt akarom, hogy csak egy be és
kijárat legyen.
- Mr. Coffey, a tűzvédelmi
szabályok megkövetelik, hogy…
Coffey legyintett. - A
tűzvédelmi szabályok miatti
aggódást bízza csak rám. Maga
inkább a védelmi háló rései miatt
aggódjon. Minél több ilyen rés van,
annál több baj történhet.
- Attól tartok, ez rossz
megközelítés - szólt közbe
Pendergast. - Ha lezárjuk a
három kijáratot, akkor a vendégeket
bezárjuk. Ha valami történik, csak
egy ajtón menekülhetnek ki.
Coffey bosszúsan tárta szét a
kezét. - Éppen ez a lényeg,
Pendergast! Nem lehet mindent
egyszerre. Vagy teljesen
biztonságosan körbezárjuk a
terepet, vagy nem. Ippolito szerint
vészhelyzet esetén minden
biztonsági ajtó manuálisan is
működtethető. Akkor mi a
probléma?
- Úgy van - szólt közbe
Ippolito. - Az ajtókat a számkódos
zárral is ki lehet nyitni vészhelyzet
esetén. Csak a kódot kell tudni
hozzá.
- Megkérdezhetem, mi
irányítja a számkódos zárakat? -
kérdezte Pendergast.
- A központi számítógép. A
számítógépterem itt van a
szomszédban.
- És ha a számítógép
lerobban?
- Vannak tartalékrendszerek,
azokról a műszerfalakról lehet
irányítani őket, ott a túlsó falon.
Mindegyik külön riasztóval van
ellátva.
- Egy újabb probléma -
mondta halkan Pendergast.
Coffey nagyot fújt, és
tekintetét az égnek emelve
megszólalt: - Még mindig nem
tetszik neki.
- Nyolcvanegy piros vészjelző
lámpácskát számoltam meg csak
ezen a műszerfalon - folytatta
Pendergast, tudomást sem véve
Coffey-ról. - Ha valóban
vészhelyzet következne be, és több
rendszer állna le egyszerre, a
legtöbb lámpa villogni kezdene.
Nincs az az operátorcsapat,
amelyik ezzel meg tudna birkózni.
- Pendergast, csak
akadályozza a munkámat - csattant
fel Coffey. – Ippolito és én majd
kidolgozzuk a részleteket, rendben?
Alig van nyolc óránk a megnyitóig.
- Tesztelték már a rendszert? -
kérdezte Pendergast.
- Minden héten teszteljük -
felelte Ippolito.
- Úgy értem, kipróbálták-e
valaha is éles helyzetben? Mondjuk
egy lopási kísérlet alkalmával?
- Nem, de remélem, erre soha
nem is kerül sor.
- Sajnálom, de azt kell
mondanom, hogy szerintem ez a
rendszer, bukásra van ítélve. Én
nagy híve vagyok a haladásnak, Mr.
Ippolito, de határozottan azt
javasolnám, hogy alkalmazzuk a
régimódi módszereket. Sőt, én a
magam részéről a megnyitó alatt
egyszerűen kikapcsolnám az egész
rendszert. Túlságosan bonyolult, én
nem bíznék meg benne
vészhelyzetben. Olyan módszerre
van szükségünk, amiről már
bebizonyosodott, hogy működik,
amit mindnyájan jól ismerünk.
Gyalogos járőrök kellenek,
valamint őrök minden be és
kijárathoz. Biztos vagyok benne,
hogy D’Agosta hadnagy tud
biztosítani a számunkra elegendő
embert.
- Csak egy szavukba kerül -
mondta D’Agosta.
- Köszönöm, nem - mondta
Coffey, és felnevetett. - Jézusom,
képes lenne kikapcsolni a
rendszert, épp amikor a legnagyobb
szükség van rá?
- Szeretném leszögezni, hogy
határozottan ellenzem ezt a tervet-
jelentette ki Pendergast.
- Jó, akkor adja írásba -
mondta Coffey -, és küldje el egy jó
lassú hajóval a New Orleans-i
irodának. Én úgy látom, hogy Mr.
Ippolito nagyon is jól kézben tartja
a dolgokat.
- Köszönöm - mondta Ippolito,
és láthatóan dagadt a melle a
büszkeségtől.
- Ez egy roppant szokatlan és
veszélyes helyzet - ragaszkodott a
véleményéhez Pendergast. - Ez
most nem a legmegfelelőbb alkalom
arra, hogy egy olyan rendkívül
összetett rendszerre támaszkodjunk,
melyet még soha sem próbáltak ki.
- Pendergast, eleget hallottam
- vágott közbe Coffey. - Mi lenne,
ha visszamenne az irodájába, és
megenné a szendvicset, amit a
felesége csomagolt uzsonnára?
D’Agostát egészen
megijesztette, ahogy Pendergast
arca elváltozott. Coffey ösztönösen
hátrált egy lépést, de Pendergast
csak szó nélkül sarkon fordult, és
kisétált. D’Agosta is kifelé indult.
- Maga meg hová megy? -
szólt utána Coffey. - Jobb lesz, ha
itt marad, amíg megbeszéljük a
részleteket.
- Én Pendergasttal értek egyet
- mondta D’Agosta. - Most nem a
videojátékaikkal kéne szórakozni.
Emberéletekről van szó.
- Ide hallgasson, D’Agosta, mi
nagyfiúk vagyunk, ez az FBI. Nem
érdekel minket egy queensi
közlekedési rendőr véleménye.
A hadnagy Coffey verejtékes,
kivörösödött arcára nézett.
- Maga a bűnüldöző szakma
szégyene - mondta.
Coffey csak pislogott. -
Köszönöm, majd ezt a sértést is
belefoglalom a jelentésembe,
amelyet jó barátomnak, Horlocker
rendőrfőkapitánynak fogok írni, aki
nyilván megteszi majd a kellő
lépéseket.
- Akkor írja bele ezt is: maga
egy szarházi alak.
Coffey hátravetette a fejét, és
felkacagott. - Imádom az olyan
embereket, akik a saját torkukat
vágják el, és megspórolják nekem a
fáradságot. Már amúgy is
megfordult a fejemben, hogy ez az
ügy túl fontos ahhoz, hogy egy
hadnagy legyen az összekötőnk a
New York-i rendőrséggel.
D’Agosta, tudott róla, hogy
huszonnégy órán belül el fogják
venni magától ezt az ügyet? Csak a
megnyitó után akartam közölni,
hogy ne rontsam el a szórakozását,
de most itt a legjobb alkalom.
Úgyhogy használja ki jól az utolsó
délutánját. Várjuk a négyórás
eligazításon, el ne késsen!
D’Agosta semmit sem felelt.
Valahogy nem lepte meg a dolog.

37. fejezet

Hatalmas tüsszentés hangzott

fel a botanikai laborban, amelytől
még a kémcsövek is megrázkódtak,
és szanaszét repültek a préselt
növények. - Elnézést -
mentegetőzött szipogva Kawakita. -
Allergia.
 - Adok egy papír zsebkendőt -
nyúlt Margo a táskájába. Kawakita
épp az Extrapolator program
működését magyarázta neki.
Briliáns, gondolta Margo, de
fogadni mernék, hogy a mögötte
álló elmélet nagyrészt Frocktól
származik.
- Tehát - folytatta Kawakita -,
kiindulásnak vesszük két állat vagy
növény génszekvenciáit. Ezeket az
adatokat betápláljuk a programba.
Extrapoláció lesz a végeredmény,
vagyis a számítógép következtetés
útján megpróbálja megállapítani,
milyen evolúciós kapcsolatban áll
egymással a két faj. A program
automatikusan összehasonlítja a
DNS-szakaszokat, összeveti a
hasonló szekvenciákat, aztán ebből
extrapolál. Példaként futtassuk le a
csimpánz és az ember DNS-ét. Egy
köztes faj leírását fogjuk megkapni.
- A hiányzó láncszem -
bólintott Margo. - Csak azt ne
mondja, hogy a program rajzot is
készít az állat feltételezett
külsejéről.
- Nem - nevetett Kawakita -,
azért már Nobel-díjat kapnék.
Viszont ad egy listát az állat vagy
növény lehetséges morfológiai és
viselkedési jellemzőiről. Nem
teljes bizonyossággal, de nagy
valószínűséggel, és a lista persze
nem teljes. Majd meglátja, ha
végeztünk ezzel a teszteléssel.
Begépelt egy sor utasítást, és a
monitoron adatok kezdtek
végiggördülni, egyesek és nullák
sorozata. - Akár ki is
kapcsolhatnánk közben a monitort -
magyarázta Kawakita -, de én
szeretem figyelni, ahogy letölti a
génszekvenciák adatait. Olyan szép,
mint egy hömpölygő folyó. Vagy
inkább, mint egy pisztrángos patak.
Úgy öt perc múlva az
adatáramlás leállt, és a
halványkéken derengő monitor üres
lett. Aztán egy rajzfilmfigura jelent
meg, és megszólalt: -
Gondolkodom, gondolkodom, de
nem történik semmi!
 - Ez azt jelenti, hogy dolgozik
a program - kuncogott Kawakita. -
Egy órába is telhet, attól függően,
hogy milyen távol áll egymástól a
két faj.
Egy üzenet jelent meg a
képernyőn:
A VIZSGÁLAT
ELVÉGZÉSÉNEK BECSÜLT
IDŐTARTAMA: 3,0340 PERC

- A csimpánzok és az emberek
olyan közel állnak egymáshoz - a
génjeik kilencvenkilenc
százalékban azonosak -, hogy ez
most aránylag gyors lesz.
Kis idő után egy világító
villanykörte jelent meg a
rajzfilmfigura feje fölött.
- Kész is! - mondta Kawakita.
- Lássuk az eredményt.
Lenyomott egy billentyűt, mire
a monitoron ez jelent meg:

AZ ELSŐ FAJ:
Faj: Pan troglodytes
Nemzetség: Pan
Család: Pongidae Rend:
Primata Osztály: Mammalia Törzs:
Chordata Állat/növény: állat

A MÁSODIK FAJ: Faj: Homo

sapiens Nemzetség: Homo Család:
Hominidae Rend: Primata Osztály:
Mammalia Törzs: Chordata
Állat/növény: állat A genetikai
egyezés: 98,4%

- Akár hiszi, akár nem, pusztán

a gének alapján azonosította a két
fajt - mondta Kawakita. - Semmit
sem közöltem a számítógéppel
arról, hogy milyen fajokról van szó.
Ez jó módszer, hogy bebizonyítsuk
a kételkedőknek, hogy az
Extrapolator nem csak egy ügyes
trükk. Most kapunk egy leírást a
közbeeső fajról, ahogy maga
mondta, a hiányzó láncszemről.

A közbeeső forma morfológiai

jellemzői:
Törékeny alkat
 Agytérfogat: 750 köbcenti
Két lábon jár, felegyenesedett
testtartás
A hüvelykujj
szembefordítható, a lábujjak nem
Az ivari kétalakság az
átlagosnál alacsonyabb fokú
Felnőtt hím súlya: 55 kg
Felnőtt nőstény súlya: 45 kg
Vemhességi időszak: nyolc
hónap
Agresszivitásra való hajlam:
alacsony-közepes
Nemi ciklus a nőstényekben:
elfojtott

A lista egyre homályosabb

megjegyzésekkel még hosszan
folytatódott. A csonttani adatokból
Margo szinte már egy szót sem
értett.

Atavisztikus koponyafalcsonti
nyúlvány Nagyban redukálódott
csípőcsonttaréj 10-12 nyakcsigolya
Részben elforgatható ülőcsont
Kiálló szemöldökcsont
Atavisztikus frontális
nyúlvány, kiálló járomcsont Ez
nyilván azt jelenti, hogy kiugró
homloka van, gondolta Margo.
Nappali életmód
Részben vagy állandóan
monogám Együttműködő társas
csoportokban él
 - Ugyan már, hogy állapíthat
meg ilyesmit a program? - kérdezte
Margo a „monogám”-ra mutatva.
- A hormonokból - felelte
Kawakita. - Van egy gén, amely egy
olyan hormont kódol, amely
kizárólag a monogám életmódot
folytató emlősökben fordul elő. Az
emberekben ez a hormon
közreműködik a párválasztásban. A
csimpánzoknál, akik hírhedten
promiszkuitásban élnek, nincs meg.
És a nőstényeknél elfojtott nemi
ciklus is csak az aránylag monogám
fajoknál tapasztalható. A program
az eszközök egész arzenáljával
rendelkezik - kifinomult
mesterséges intelligencia
algoritmusok, az elmosódott
halmazok logikája -, és ezek
segítségével értelmezi, hogy milyen
hatással vannak az egyes gének a
feltételezett állat viselkedésére és
külsejére.
- Mesterséges intelligencia
algoritmus, elmosódott halmazok
logikája? Már nem tudom követni -
csóválta a fejét Margo.
- Mindegy, nem is fontos. Nem
kell ismernie a program minden
csínját-bínját. A lényeg az, hogy a
program inkább úgy gondolkozik,
mintegy ember, nem, pedig mint egy
gép. Találgat, használja az
intuícióját. Azt a tulajdonságot
például, hogy a szóban forgó állat
együttműködő társas csoportokban
él, nyolcvan különböző gén
jelenlétéből vagy hiányából tudja
kikövetkeztetni.
- Ez minden? - kérdezte
tréfálkozva Margo.
- Nem - felelte Kawakita. - A
programot arra is használhatjuk,
hogy meghatározza egy organizmus
méretét, alakját és viselkedését
azáltal, hogy miután beírtuk a DNS-
ét, kikapcsoljuk az extrapolációs
logikát. Azt tervezem - feltéve hogy
kapok támogatást további
kísérletekre is hogy két másik
modult is hozzáadok a programhoz.
Az első visszafelé extrapolál az
időben egy bizonyos faj
tulajdonságai alapján, a második
pedig előrevetít. Vagyis így többet
megtudhatunk a kihalt fajokról,
illetve elképzelhetjük, milyenek
lesznek a jövőbeli élőlények.
- Elvigyorodott. - Nem rossz,
mi?
- Bámulatos - mondta Margo.
Egyre inkább attól tartott, hogy a
saját kis kutatási témája
jelentéktelennek tűnik ehhez képest.
- És hogyan fejlesztette ki a
programot?
Kawakita habozott, és kissé
gyanakvó pillantást vetett Margóra.
- Amikor először dolgozni kezdtem
Frockkal, elmondta, mennyire
bosszantja, hogy a fennmaradt
fosszíliák ilyen hiányosan
dokumentálják az evolúció
folyamatát. Azt mondta, szeretné
kitölteni a fehér foltokat, és
kideríteni, milyenek lehettek az
evolúció közbeeső formái. így
aztán megírtam ezt a programot, ő
adta meg hozzá a legtöbb táblázatot.
Különböző fajokkal kezdtük a
tesztelést, csimpánzokkal és
emberekkel, különféle
baktériumokkal, amelyekről sok
genetikai adattal rendelkeztünk.
Aztán hihetetlen dolog történt.
Frock, az a vén róka persze
számított rá, de én nem. Amikor
összevetettük a kutyát a hiénával,
nem egy közbeeső fajt kaptunk,
hanem egy különös formát, amely
teljesen különbözött a kutyától és a
hiénától is. Ez más fajok
egybevetésénél is megtörtént. És
tudja, Frock mit mondott erre?
Margo megrázta a fejét.
- Csak elmosolyodott, és azt
mondta: „Most már láthatja, mi a
valódi haszna ennek a
programnak”. - Kawakita megvonta
a vállát. - A programom igazolta
Frock elméletét a Kallisztó-
effektusról, vagyis megmutatta,
hogy a DNS egészen kis
módosulása néha szélsőséges
változásokat idézhet elő egy
organizmusban. Kissé bosszantotta
dolog, de hát Frock már csak ilyen.
- Nem csoda, hogy Frock
annyira ragaszkodott hozzá, hogy
használjam ezt a programot -
mondta Margo. - Ezzel
forradalmasíthatjuk az evolúció
vizsgálatát.
- Igen, a baj csak az, hogy
senki sem figyel ránk - jegyezte
meg keserűen Kawakita. -
Manapság minden, ami Frockkal
kapcsolatos, eleve kudarcra van
ítélve. Nagyon bosszantó, hogy az
ember a szívét-lelkét beleadja
valamibe, aztán a tudományos világ
tudomást sem vesz róla. Tudja,
Margo - de ez maradjon kettőnk
között -, azt fontolgatom, hogy
otthagyom Frockot, és inkább
Cuthbert csapatához csatlakozom.
Remélhetőleg a munkám nagy részét
is magammal vihetem. Szerintem
maga is gondolkozhatna ezen.
- Köszönöm, de én maradok
Frocknál - felelte Margo kissé
sértetten. - Ha ő nincs, nem kezdtem
volna el genetikával foglalkozni.
Sokkal tartozom neki.
- Ahogy gondolja - mondta
Kawakita. - Persze az is lehet, hogy
nem marad itt a múzeumban, igaz?
Bill Smithbacktől legalábbis ezt
hallottam. De én mindent erre a
lapra tettem fel. Az én filozófiám
az, hogy az ember nem tartozik
senkinek, csak saját magának.
Nézzen körül a múzeumban: nézze
meg Wrightot, Cuthbertet meg a
többieket. Törődnek ők bárkivel is
saját magukon kívül? Maga és én
tudósok vagyunk. Tudjuk, hogy a
legerősebb marad életben, és a
természet vad és erőszakos. A
túlélés törvénye a tudósokra is
vonatkozik.
Margo Kawakita furcsán
csillogó szemébe nézett. Bizonyos
értelemben igaza volt, ugyanakkor
Margo úgy érezte, hogy az ember
azért ismerte meg a természet
farkastörvényeit, hogy túl tudjon
lépni rajtuk.
Inkább témát változtatott. -
Szóval az Extrapolator ugyanúgy
használható növények, mint állatok
DNS-vizsgálatára?
- Pontosan ugyanúgy -
bólintott Kawakita újból hivatalos
hangra váltva. - Lefuttatja a két
növény szekvencia vizsgálatát,
aztán feltölti az adatokat az
Extrapolátorba, az pedig
megmondja, hogy a két növény
mennyire áll közeli rokonságban,
aztán leírja, hogy milyen lenne a
közbeeső forma. Ne lepődjön meg,
ha a program kérdéseket tesz fel,
vagy megjegyzéseket fűz a témához.
Sok kis játékot is beépítettem,
miközben a mesterséges
intelligencia részét fejlesztettem.
 - Azt hiszem, nagyjából
mindent értek - mondta Margo. -
Köszönöm, hogy elmagyarázta.
Fantasztikus munkát végzett.
Kawakita rákacsintott, és
közelebb hajolt. - Jön nekem egy
szívességgel, kislány.
- Persze, bármikor - felelte
Margo. Kislány? Utálta az ilyen
kedélyeskedő kifejezéseket.
Kawakita nyújtózkodott egyet,
aztán megint tüsszentett. - Akkor én
most megyek is. Muszáj ennem
valamit, aztán sietek haza, és
átöltözöm szmokingba az esti
partira. Nem is tudom, miért jöttem
be ma egyáltalán - mindenki más
otthon maradt, és az estére
készülődik. Nézze meg, ez a labor
is teljesen kihalt.
- Szmokingban jön? - kérdezte
Margo. - Én magammal hoztam ma
reggel az estélyi ruhámat. Elég
szép, bár nem valami márkás darab.
- A sikerhez az öltözködés is
hozzátartozik, Margo. Ha a fejesek
ránéznek egy alakra, aki pólót
visel, bármilyen zseniális is,
mégsem tudják elképzelni a
múzeum, jövendő igazgatójaként.
- És maga igazgató szeretne
lenni?
- Hát persze - felelte
meglepetten Kawakita. - Miért,
maga nem?
- És mi lesz a jó öreg
tudománnyal?
- Tudós bárkiből lehet. De én
szeretnék egy nap valami magasabb
posztot betölteni. Igazgatóként
sokkal többet tehetek a
tudományért, mint egy kutató, aki
egy eldugott laborban pepecsel.
Manapság már nem elég, ha valaki
kiemelkedőt nyújt a kutatás terén. -
Kawakita megveregette Margo
vállát. - Jó szórakozást. Ne törjön
össze semmit.
Azzal távozott is, és a laborra
csönd telepedett.
Margo egy pillanatig
mozdulatlanul ült, aztán kinyitotta a
dossziét, amelyben a kiribitu
gyógynövények lepréselt példányai
voltak. Közben az járt a fejében,
hogy ennél most sokkal fontosabb
dolga is lenne. Amikor végre
sikerült elérnie Frockot telefonon,
és elmondta, milyen érdektelen
dolgokat talált a ládákban, a
professzor nagyon sokáig csak
hallgatott. Mintha hirtelen elszállt
volna minden harci kedve. Olyan
rosszkedvűnek tűnt a hangja, hogy
Margo azt inkább már el sem
mesélte neki, hogy megszerezték a
naplót, de a világon semmi új
információt nem találtak benne.
Az órájára pillantott: elmúlt
egy. Ha mindenegyes kiribitu
gyógynövény DNS-szekvenciáját
meg akarja vizsgálni, az bizony
elég időigényes lesz, és előbb ezen
kell túlesnie, mielőtt használhatja
az Extrapolator programot. De
ahogy Frock is emlékeztette rá, ez
lenne az első eset, hogy valaki
szisztematikusan vizsgál egy
primitív növény besorolási
rendszert. Ezzel a programmal
megerősíthetné, hogy a kiribituk
nagyon alapos növényismeretük
segítségével valóban a biológiai
jellemzőik alapján osztályozták a
növényeket. A program azt is
lehetővé tenné, hogy meghatározzon
köztes növényformákat, feltételezett
fajokat, amelyek talán valóban
élnek az esőerdőben - legalábbis
Frock így gondolta.
 Ahhoz, hogy meg tudja
vizsgálni egy növény DNS-
szekvenciáját, minden példányból
el kellett távolítania egy kis
darabkát. Aznap reggel több
üzenetet is váltott e-mailen, míg
végre sikerült engedélyt kapnia
arra, hogy 0,1 grammot eltávolítson
minden példányból, ez pedig
épphogy csak elegendő a
vizsgálathoz.
Megcsodálta a szép
növényeket, amelyekből még
mindig enyhén fűszeres illat áradt.
Némelyiknek erőteljes hallucinogén
hatása volt, és a kiribituk szent
szertartásaikhoz használták őket,
mások a modern tudomány számára
is nagyon értékes gyógynövények
lehettek.
Egy csipesszel felemelte az
első példányt, és egy éles szikével
lemetszett a leveléből egy apró
darabkát. Egy mozsártörőben
összezúzta, majd összekeverte egy
gyenge enzimmel, hogy feloldja a
cellulózt, és szétroncsolja a sejtek
sejtmagját, s így felszabaduljon a
DNS. Gyorsan, de alaposan
dolgozott. Hozzáadta a megfelelő
enzimeket, a centrifugába tette az
anyagot, elvégezte a titrálást, aztán
a többi növénnyel is megismételte
az eljárást.
A centrifugálás művelete tíz
percet vett igénybe. Amíg a
centrifuga rázkódott szürke
fémdobozában, Margo hátradőlt, és
elkalandoztak a gondolatai. Azon
tűnődött, hogy Smithback vajon
hogyan viseli új helyzetét, hogy
páriának számít a múzeumban. Kis
borzongással gondolt arra, hogy
vajon Mrs. Rickman felfedezte-e
már, hogy eltűnt a napló. Az jutott
eszébe, amit Jörgensen mesélt, és
amit Whittlesey írt utolsó napjairól.
Elképzelte a bennszülött
öregasszonyt, ahogy csontos ujjával
a ládában heverő szobrocskára
mutogat, és figyelmezteti
Whittlesey-t az átokra. Maga elé
képzelte a környezetet, az indákkal
benőtt romos kis kunyhót, a
napfényben zümmögő legyeket.
Honnan jöhetett az az öregasszony?
És miért szaladt el? Aztán
elképzelte, ahogy Whittlesey vesz
egy nagy levegőt, összeszedi a
bátorságát, és belép a sötét,
titokzatos kunyhóba…
Várjunk csak egy kicsit -
gondolta aztán Margo. A naplóban
az állt, hogy az öregasszonnyal még
az előtt találkoztak, hogy beléptek
volna az elhagyatott kunyhóba.
Csakhogy a levélben, amelyet a
láda teteje alá becsúsztatva talált,
egyértelműen az állt, hogy
Whittlesey a kunyhó belsejében
találta a szobrocskát. Oda pedig
csak az után ment be, hogy az
öregasszony eltűnt az erdőben.
Ezek szerint mégsem a
szoborra gondolhatott, amikor azt
mondta, a Mbwun van a ládában.
Valami mást kellett látnia, amit
„Mbwun-nak” nevezett. De erre
senki sem jött rá eddig, hiszen nem
ismerték Whittlesey levelét. Csak a
napló volt a kezükben, úgyhogy azt
feltételezték, a „Mbwun” a
szoborra vonatkozik.
Ezek szerint tévedtek…
Mbwun, a valódi Mbwun nem
a szobor volt. Mit is mondott az
öregasszony? A fehér emberek most
elviszik Mbwunt. Halált hoznak a
népükre…
És pontosan ez is történt. A
halál eljött a múzeumba. De mi
lehetett a ládában, amiről az
öregasszony beszélt?
Margo előkapta a táskájából a
jegyzetfüzetét, és gyorsan összeírt
egy listát azokról a tárgyakról,
amelyeket előző nap a ládában
látott:

Növénygyűjtő lepréselt
növényekkel
Fúvócső nyilakkal
Faragott képpel díszített
korong (a kunyhóból)
Jáde ajakdíszek
Öt-hat üveg békákkal és
szalamandrákkal (azt hiszem)
Lenyúzott madárbőrök
 Kovakő nyíl és lándzsahegyek
Sámánkereplő
Takaró

Mi volt még? Margo

belekotort a táskájába. A
növényprés, a korong és a
sámánkereplő még mindig nála
volt. Kitett mindent az asztalra.
A törött sámánkereplő érdekes
volt, de nem volt benne semmi
rendkívüli. Látott ennél sokkal
egzotikusabb példányokat is a
Babonák kiállításon.
Elég nehéz volt kivenni, hogy
mi látható a korongon. Valamilyen
szertartást ábrázolt a faragás. Az
emberek mintha egy sekély tóban
állva előrehajoltak volna, a
kezükben valamiféle növénnyel, a
hátukon kosarakkal. Nagyon furcsa
volt, de semmi esetre sem tűnt
kultikus tárgynak.
A lista sem sokat segített
Semmi sem volt a ládában, ami
csak távolról is úgy festett volna,
mint maga a sátán, vagy ami ilyen
rettegést kelthetett volna a
bennszülött öregasszonyban.
Margo óvatosan kezébe vette a
régi növényprést, amelynek
furnérlemez borítását csavarok
szorították össze, így préselték le az
itatóspapír közé helyezett
növényeket. Felnyitotta, és kivette
az első lapot.
Egy növény szára és néhány
kis virág volt ráragasztva. Soha
nem látott még ilyet, de első
ránézésre nem tűnt különösebben
érdekesnek.
A következő lapokra különféle
virágokat és leveleket ragasztottak
fel. Margo úgy vélte, látszik, hogy
nem profi botanikus készítette a
gyűjteményt. Whittlesey
antropológus volt, és valószínűleg
csak azért szedte össze éppen
ezeket a növényeket, mert szépek
vagy szokatlanok voltak. De vajon
miért gyűjtötte őket? Margo
végignézte az összeset. Leghátul
talált egy feljegyzést:
 „Válogatás a (kothoga?)
kunyhó közelében talált gazos kis
kertben lévő növényekből, 1987.
szeptember 16-án gyűjtöttem őket.
Lehet, hogy termesztették őket, de
lehet, hogy némelyik gyomnövény,
amely az után nőtte be a kertet,
hogy elhagyták a kunyhót.”
Whittlesey egy kis rajzot is
mellékelt a kertről, és az egyes
növények feltalálási helyéről. Egy
antropológus jegyzetei, nem egy
botanikusé, gondolta Margo. Azért
tiszteletre méltónak találta, hogy
Whittlesey érdeklődése arra is
kiterjedt, hogy milyen növényeket
termesztettek a kothogák.

Tovább folytatta a
vizsgálódást. Az egyik növényen
megakadt a szeme: hosszú, rostos
szára volt, a végén egyetlen kerek
levéllel. Margo azt gondolta, hogy
valamilyen vízinövény lehet,
leginkább a tavirózsához
hasonlított. A kothogák talán olyan
árterületen éltek, amelyet gyakran
elöntött a folyó.
Aztán rájött, hogy a korongon
látható faragáson ugyanezt a
növényt ábrázolták. Alaposabban
szemügyre vette a korongot: az
emberek valamilyen szertartás
keretében épp ezt a növényt aratták
le egy mocsárban. Nagyon
különös… Elégedett volt a
felfedezésével, érdekes kis cikket
lehet kerekíteni róla a Journal of
Ethnobotany számára.
Félretette a korongot,
visszarakta a növényprés fedelét, és
jó szorosan összecsavarozta.
Hangos sípolás jelezte, hogy a
centrifuga végzett. Margo kinyitotta
a centrifugát, és egy üveg
pálcikával belenyúlt a kémcső
aljában lévő anyagba. Óvatosan
rákente a kikészített gélre, aztán a
tálcát bedugta az elektroforézis-
készülékbe. Akkor most újabb
félórás várakozás, gondolta.
 Megállt, az ujját a készülék
kapcsológombjára helyezte. A
gondolatai állandóan
visszakanyarodtak az öregasszonyra
és a Mbwun rejtélyére. Lehetséges,
hogy azokra a hüllőtojásra
emlékeztető magvakra gondolt?
Nem, azokat Maxwell magával
vitte, nem voltak a ládában. Az
üvegekben lévő egyik békára vagy
szalamandrára, vagy valamelyik
madárbőrre? Nem tűnt túl
valószínűnek, hogy ilyesmiben
lakozzon a sátán. És a kertből
származó növények sem lehettek,
azokat nem láthatta a
növénygyűjtőben.
Akkor mi volt vajon? Csak
egy őrült öregasszony képzelgése?
Margo felsóhajtott, és
bekapcsolta a gépet. A növényprést
és a korongot visszatette a
táskájába, közben lesöpört egy-két
megszáradt növényi rost darabkát,
amelyek a ládába rakott
csomagolóanyagból ragadtak rá. A
táskája aljában is volt belőle
néhány darabka. Nem ártana végre
egy kis rendet rakni ebben a
táskában.
A csomagolóanyag.
Kíváncsian felcsippentett egy
darabkát a csipesszel, egy
tárgylemezre fektette, és betette a
mikroszkóp alá. A hosszúkás
rostoknak szabálytalan formájuk
volt, mintha egy fás szárú
növényből származnának. Lehet,
hogy a kothoga asszonyok
használták valamire a háztartásban,
miután valamilyen eszközzel
szétlapították. A mikroszkóp alatt
halványan kirajzolódtak az egyes
sejtek, a sejtmagok világosabban,
mint az őket körbevevő ektoplazma.
Hirtelen Whittlesey naplója
jutott Margo eszébe. Nem említett
valami olyasmit, hogy eltört egy
üveg, és újra kellett csomagolni a
ládát? Tehát a kunyhó környékén
nyilván ki kellett dobniuk belőle a
csomagolóanyagnak belerakott
szárított növényeket, amelyeket
átáztatott a formaldehid, és az ott
talált növényekkel pótolni. Talán
olyan növényi rostok lehetnek ezek,
amelyeket a kothogák már elő is
készítettek, hogy durva anyagot
szőjenek belőlük, vagy köteleket
fonjanak.
Lehetséges, hogy ezekről a
növényekről beszélt az
öregasszony? Ez képtelenségnek
tűnt, de Margo nem tudta elfojtani
magában a szakmai kíváncsiságot.
Vajon a kothogák valóban
termesztették valamilyen célra ezt a
növényt? Kihúzott néhány rostot, és
egy másik mozsárba tette,
hozzáadott pár cseppet az enzimből,
és összetörte. Ha megállapítja a
DNS-szekvenciákat, utána
Kawakita programjával legalább a
nemzetséget vagy a családot
azonosíthatja, amelybe a növény
tartozik.
A rostokból centrifugált DNS
hamarosan készen állt az
elektroforézis-vizsgálatra. Margo a
szokásos procedúra szerint járt el.
Lassan sötét csíkok rajzolódtak ki a
gélben.
Fél órával később pislogni
kezdett a gépen egy piros
lámpácska. Margo kivette a
géltálcát, feljegyezte a pontok és
vonalak helyzetét, és bevitte az
adatokat a számítógépbe.
Beírta az utolsó adatot is, és
utasította a programot, hogy
keressen egyezéseket ismert
növényfajokkal. Aztán várta, hogy a
nyomtató kiadja az eredményt. Egy
idő után több papírlap csúszott ki.
Az első oldal tetején ez állt:

Faj: ismeretlen 10%

genetikai egyezés az ismert
fajokkal
Nemzetség: ismeretlen
Család: ismeretlen Rend:
ismeretlen Osztály: ismeretlen
Törzs: ismeretlen Állat/növény:
meghatározhatatlan A fenébe is,
Margo! Mi a csudát raktál be ide?
Azt sem tudom megállapítani, hogy
állat vagy növény. El sem hinnéd,
mennyi időmbe telt, amíg erre
rájöttem!

Margo kénytelen volt

elmosolyodni. Szóval így
kommunikál Kawakita kifinomult
mesterséges intelligenciával ellátott
programja a külvilággal. Az
eredmények egyszerűen
nevetségesek voltak.
Meghatározhatatlan, hogy állat vagy
növény? Ez a vacak program még
ennyit sem tud megállapítani?
Margónak hirtelen az volt az
érzése, már tudja, miért vonakodott
annyira Kawakita megmutatni neki
programot, és miért kellett
Frocknak közbenjárnia. Ha az
ember ismeretlen területekre
kalandozik, a program nyilván
megbízhatatlan.
Átfutotta a kinyomtatott
oldalakat. A számítógép csak
nagyon kevés gént tudott
beazonosítani. Megvoltak a
szokásos, szinte minden élőlényben
megtalálható gének, néhány, a
légzési ciklust szabályozó fehérje,
citokróm-Z, és még néhány
általános gén. Voltak még
cellulózzal kapcsolatos gének,
klorofillek és cukrok, amelyek csak
a növényekre jellemzőek.
Margo begépelt egy kérdést:
 Hogy lehetséges, hogy azt
sem tudod megállapítani, állat
vagy növény? Sok csak növényekre
jellemző gént látok.

Kis szünet után a program

válaszolt:

Nem vetted észre, hogy állati

gének is vannak benne? Vesd
össze az adatokat a GenLab
adatbázissal.

Ez jó ötlet, gondolt Margo.

Előhívta a GenLab adatbázist, és
hamarosan meg is jelent a
monitoron az ismerős kék lógó.
Feltöltötte a DNS-adatokat, és
összevetette őket a botanikai
adatbankkal. Ugyanarra az
eredményre jutott: szinte semmi
egyezés. Néhány azonosság volt
csak, főleg a cukrokkal és a
klorofillokkal.
Hirtelen ötlettől indíttatva
átfuttatta a DNS-t a teljes
adatbázison. Hosszú szünet
következett, aztán információk
árasztották el a monitort. Margo
gyorsan lenyomott néhány
billentyűt, és utasította a
számítógépet, hogy állítsa meg az
adatok áramlását. Számos
megfelelést is talált, köztük olyan
géneket is, amelyekről még soha
nem hallott.
A kapott adatokat betáplálta
Kawakita programjába, és
utasította, hogy vizsgálja meg,
milyen fehérjéket kódolnak az adott
gének.
Bonyolult lista jelent meg a
monitoron a gének által
meghatározott specifikus
fehérjékkel.

Glikotetraglicin kollagenoid
Suckno féle tireotrop hormon 2,6
adenozin 1,2,3-oxitocin 4-
monoxitocin szuppresszin hormon
2,4-diglicerid dietilglobulin
gyűrűs alanin Gamma-globulin A,
x-z bal pozitív hipotalamikus
kortikotróp hormon, bal negatív 1-
1-1 szulfagén, összekötő
keratinoid
Hexagonális ambiloid
reovírus fehérjeburok Reverz
transzkriptáz enzim

A lista mintha sohasem akart

volna véget érni. Ezeknek a
legtöbbje hormonnak tűnik,
gondolta Margo. De miféle
hormonok lehetnek?
Egy polcon rábukkant a
Biokémiai enciklopédia egy poros
példányára. Levette, és kikereste a
glikotetraglicin kollagenoid
címszót:

A legtöbb gerinces
élőlényben megtalálható fehérje,
amely az izomszövetet a porcokhoz
köti.
Ezután a Suckno féle
tireotrop hormonhoz lapozott:
Emlősökben a hipotalamusz
által kiválasztott hormon, a
hipofízis működését szabályozza.

Egy szörnyű gondolat kezdett

motoszkálni a fejében. Megnézte a
következőt is, az 1,2,3-oxitocin 4-
monoxitocin szuppresszin hormont:
 Az emberi agyalapi mirigy
által termelt hormon. A funkciója
nem teljesen ismert. A legfrissebb
kutatások szerint valószínűleg
stresszhelyzetekben játszik
szerepet a vér
tesztoszteronszintjének a
szabályozásában. (Bouchard,
1992; Dennison, 1991)

Margo hátradőlt, és a lexikon

tompa puffanással csúszott le az
öléből. Felkapta a telefonkagylót,
és közben az órára pillantott: fél
négy volt.
 38. fejezet

Miután a Buick sofőrje

elhajtott, Pendergast felsétált a
múzeum oldalbejáratához vezető
lépcsőn. Egyik hóna alatt két
hosszúkás kartonhengert
szorongatott, miközben megmutatta
az igazolványát a biztonsági őrnek.
Az átmeneti főhadiszálláson
bement az irodájába, becsukta az
ajtót, aztán a kartonhengerekből
előhúzott két tervrajzot, és
kiteregette őket az íróasztalán.
A következő egy órában szinte
mozdulatlanul ült, és az állát a
kezére támasztva csak a
tervrajzokat tanulmányozta.
Időnként felfirkantott néhány szót
egy jegyzetfüzetbe, vagy megnézett
valamit az íróasztal sarkán heverő
papírokban.
Aztán egyszer csak felállt.
Vetett még egy utolsó pillantást a
felkunkorodó szélű tervrajzokra, és
az ajkát összeszorítva lassan
végighúzta az ujját két pont között.
Aztán néhány kivételével
összetekerte a papírokat, óvatosan
visszadugta őket a kartonhengerbe,
és berakta a szekrénybe. Az elöl
hagyott tervrajzokat is gondosan
összehajtogatta, majd az asztalon
fekvő vászontáskába csúsztatta.
Kihúzott egy fiókot, és elővett egy
.45-ös Colt Anaconda pisztolyt -
hosszú csövű, vékony, félelmetes
fegyver volt. Szépen belesimult a
bal hóna alatt viselt
pisztolytáskába. Nem tartozott
igazán az FBI által használt
szabványos fegyverek közé, de
megnyugtatta a közelsége. Néhány
töltényt a zsebébe dugott. A fiókból
kivett egy nagyobb méretű, sárga
tárgyat, amelyet szintén beletett a
vászontáskába. Aztán lesimítgatta
fekete öltönyét, megigazította a
nyakkendőjét, a zakója mellzsebébe
csúsztatta a jegyzetfüzetét, fogta a
táskát, és távozott az irodából.
A New York-iak hozzá vannak
szokva az erőszakos
bűncselekményekhez, és rövid a
memóriájuk, így a múzeum
hatalmas termeit már ismét
megtöltötték a látogatók. Gyerekek
tolongtak a kiállított tárgyak körül,
az üveghez nyomták az orrukat, úgy
mutogattak és nevetgéltek. A szülők
kicsit távolabbról figyeltek, a
kezükben térképet és
fényképezőgépet fogtak. A
tárlatvezetők kiselőadásokat
tartottak, az őrök éberen álldogáltak
az ajtókban. Pendergast
észrevétlenül suhant át az emberek
között.
Lassan besétált a Mennybolt
Csarnokába. A hatalmas terem két
oldalán nagy dézsákba ültetett
pálmák sorakoztak, és egész
hadseregnyi ember végezte az
utolsó simításokat. A pódiumon épp
a mikrofont ellenőrizte két
technikus, a fehér abrosszal
leterített száz asztal már készen
várta a vendégeket, melyekre
asztaldíszként bennszülött fétisek
másolatait helyezték. A korinthoszi
oszlopok között zajló nyüzsgés zaja
betöltötte a teret egészen a hatalmas
kupoláig.
Pendergast megnézte, mennyi
az idő: pontosan négy óra volt.
Minden FBI-ügynök a Coffey
által tartott eligazításon van.
Szapora léptekkel átvágott a
termen, a Babonák kiállítás
lepecsételt bejáratáig. Váltott
néhány szót az ott őrködő
egyenruhás rendőrrel, aki kinyitotta
neki az ajtót.
Pár perccel később Pendergast
ki is jött a kiállításról. Egy
pillanatra megállt, és kicsit
gondolkodott. Aztán visszasétált a
Mennybolt Csarnokán keresztül a
folyosóra.
Rövidesen már a múzeum
csendesebb, eldugottabb részein, a
raktárak és laboratóriumok között
járt, ahová a látogatók már nem
mehetnek. A magas, tágas, díszes
termeket itt már kopár, szürke falú
folyosók váltották fel, amelyeknek a
falai mentén tárolószekrények
sorakoztak. A feje fölött a forró
gőzt vezető csövek sziszegtek.
Pendergast megállt egy
fémlépcsőnél, egy pillanatra
körülnézett, ellenőrzött valamit a
jegyzetfüzetében, elővette és
megtöltötte a pisztolyát. Aztán
elindult lefelé, a múzeum mélyén
húzódó sötét labirintusba.

39. fejezet

A labor ajtaja kivágódott és a

falhoz csapódott. Amikor Margo
felnézett, látta, hogy Frock gördül
be nyikorgó kerekes székével.
Margo gyorsan felállt, és segített
odajutnia a számítógéphez. A
professzor már szmokingban volt,
valószínűleg reggel már ebben is
jött be, gondolta. A mellzsebéből
szokásos Gucci zsebkendője
kandikált ki.
- Nem értem, miért teszik ilyen
isten háta mögötti helyekre ezeket a
laborokat - morgott Frock. -
Szóval, mi az a nagy rejtély,
Margo? És miért kellett idejönnöm,
hogy meghallgassam? Nemsokára
kezdődik a ma esti cécó, és az én
jelenlétemre is szükség lesz a
pódiumon. Ez persze elég kétes
megtiszteltetés - csak annak
köszönhetem, hogy bestsellerek a
könyveim, Ian Cuthbert ezt ma
reggel nagyon világosan az
értésemre adta. - Keserűen,
rezignáltan beszélt.
Margo gyorsan elmondta,
hogyan elemezte a ládákban
csomagolóanyagként használt
száraz növényi rostokat.
Megmutatta a faragott korongot is
az aratási jelenettel. Elmondta,
hogyan fedezték fel Whittlesey
naplóját és levelét, mit olvastak
bennük, és miről beszélgettek
Jörgensennel. Azt is megemlítette,
hogy a bennszülött öregasszony,
akiről Whittlesey a naplójában ír,
nem utalhatott a szobrocskára,
amikor a „Mbwunt” emlegette.
 Frock hallgatta, s közben
óvatosan forgatta a kezében a
korongot. - Nagyon érdekes történet
- mondta végül. - De miért volt ez
ilyen sürgős? Elég valószínű, hogy
az a DNS-minta csak
szennyeződött. És az is lehet, hogy
az öregasszony egyszerűen őrült
volt, vagy Whittlesey rosszul
emlékezett.
- Először én is ezt gondoltam.
De ezt nézze meg. - Margo átadta a
kinyomtatott eredményeket.
Frock gyorsan átfutotta. -
Különös - mondta. - De nem
hiszem, hogy ez…
Hirtelen elhallgatott, ahogy
vaskos ujját végighúzta a fehérjék
listáján.
- Margo - nézett fel -,
elhamarkodottan ítélkeztem. Ez
valóban valamiféle szennyeződés,
de nem emberi lénytől származik.
- Ezt meg hogy érti?
- Látja ezt a hexagonális
ambiloid reovírus fehérjét? Ez az a
fehérje, amely az állatokat és
növényeket megfertőző vírusok
falában található. Nézze meg,
mennyi van itt belőle. És van még
reverz transzkriptáz is, egy olyan
enzim, amely majdnem mindig
vírusokkal együtt fordul elő.
- Nem egészen értem.
Frock türelmetlenül fordult
Margohoz. - Ez itt egy vírussal
súlyosan megfertőződött növény. A
DNS-szekvencia vizsgálatakor
összekeveredtek a dolgok. Sok
növény hordoz vírusokat, vagyis
egy kis darabka DNS-t vagy RNS-t
a fehérjeburokban. Megfertőzik a
növényt, elfoglalják a sejtjeinek egy
részét, aztán beoltják a saját
genetikai anyagukat a növény
génjeibe. A növény génjei ezután a
szokásos működésük helyett újabb
vírusokat kezdnek termelni. A
tölgyfa gubacsokat például egy
vírus okozza, de ettől eltekintve
nem árt a növénynek. A juharfákon
és fenyőkön található göbök szintén
egy vírusnak köszönhetők. A
vírusok ugyanolyan gyakoriak a
növényekben, mint az állatokban.
- Ezt én is tudom, dr. Frock,
de…
- Van itt azonban valami, amit
nem értek - folytatta Frock, és
lerakta az asztalra a kinyomtatott
papírlapokat. - Egy vírus általában
más vírusokat kódol. De miért
termelne egy vírus pont ilyen
emberi és állati fehérjéket? Nézze
meg ezeket: a legtöbbjük
valamilyen hormon. Mi haszna van
az emberi hormonoknak egy
növényben?
- Én is épp erről akartam
beszélni - mondta Margo. -
Utánanéztem ezeknek a
hormonoknak. Úgy tűnik, hogy a
legtöbbjüket az agyalapi mirigy
termeli.
Frock erre úgy kapta fel a
fejét, mintha pofon ütötték volna. -
Az agyalapi mirigy? - Hirtelen
izgatottan kezdett csillogni a
tekintete.
- Úgy van.
- És a szörny, amely
elszabadult a múzeumban, az
áldozatok agyának pont ezt a részét
falja fel! Tehát nyilván szüksége
van ezekre a hormonokra, talán
egyenesen függ tőlük, mint valami
kábítószertől - hadarta izgatottan
Frock. - Gondoljon csak bele, két
forrás van, ahonnan ezekhez
hozzájuthat: a növények, amelyek
ennek a különös vírusnak
köszönhetően tele vannak ezekkel a
hormonokkal, és az emberi
hipotalamusz. Ha nem tud
hozzájutni a növényhez, felfalja az
áldozatainak az agyát.
- Jézusom, ez borzasztó -
szörnyülködött Margo.
- Döbbenetes! Ez pontosan
megmagyarázza, mi áll ezek mögött
a borzalmas gyilkosságok mögött.
így már összerakhatjuk a mozaikot.
Egy szörny elszabadult a
múzeumban, embereket gyilkol,
feltöri a koponyájukat, kiszedi az
agyukat, és megeszi a
hipotalamuszt, ahol a legtöbb
hormon koncentrálódik.
 Frock keze enyhén remegett az
izgatottságtól. – Cuthbert azt
mondta, hogy amikor ki akarta
venni a Mbwun-szobrocskát a
ládákból, az egyiket már feltörve
találta, és a növényi rostok
szétszóródtak. Most, hogy így
belegondolok, a nagyobb ládák
közül az egyikben szinte már nem is
volt ebből a csomagolóanyagból.
Tehát a szörny egy ideje már azt
ehette. Maxwell nyilván minden
ládát ugyanezzel a növénnyel bélelt
ki. Lehet, hogy a szörnynek nincs
szüksége nagy mennyiségre - a
hormonkoncentráció nagyon magas
lehet a növényekben -, de
rendszeresen ennie kell belőle.
 Frock hátradőlt kerekes
székében. - Tíz nappal ezelőtt
szállították át a ládákat a biztonsági
raktárba, aztán három nappal ezután
meggyilkolták a két kisfiút, egy nap
múlva pedig a biztonsági őrt.
Nyilvánvaló, hogy mi történhetett: a
szörny már nem tudott hozzáférni a
ládában lévő növényekhez, ezért
embereket ölt, hogy hozzájusson a
hipotalamuszhoz, ez viszont csak
kis mennyiségben termeli a
hormonokat, ezért nem igazán
helyettesíti a növényi rostokat. A
vizsgálati eredményekben leírt
koncentrációk alapján
megkockáztatnám azt a kijelentést,
hogy ötven emberi agy kell ahhoz,
hogy megkapjuk ugyanazt a
hormonmennyiséget, amennyi
tizenöt grammnyi növényi rostban
megtalálható.
- Dr. Frock, szerintem a
kothogák termesztették ezt a
növényt - mondta Margo. -
Whittlesey lepréselt belőle néhány
példányt a növénygyűjtőjében, és a
korongon látható kép azt ábrázolja,
ahogy ezt a növényt aratják. Biztos
vagyok benne, hogy ezek a rostok
egy tavirózsára emlékeztető
növénynek a szétlapított szárából
vannak, amit a korongon is
ábrázolnak. És most már tudjuk,
hogy az öregasszony erre a
növényre gondolhatott, amikor
Mbwunról és a sátánról beszélt. Ez
lehet a növény neve!
Margo gyorsan előkereste a
növénygyűjtőből a különös növényt.
Sötétbarnára száradt, a leveleket
fekete erek hálózták be. A levele
vastag volt és bőrszerű, a szára
olyan kemény, mint egy szárított
gyökér. Margo óvatosan az orrához
emelte, és megszagolta. Dohos
szagot érzett.
Frock félelem és kíváncsiság
keverékével nézte. - Margo, ez
zseniális - mondta. - A kothogák
egész ceremóniát alkothattak a
növény learatása és a feldolgozása
köré - nyilván, hogy ezzel
megbékítsék a szörnyet. A
szobrocska csak magát a szörnyet
ábrázolhatja. De hogyan került ide
a múzeumba? És miért?
- Én sejtem - mondta Margo -
A barátom, aki segített átkutatni a
ládákat, tegnap azt mesélte, hogy
olvasott az újságokban arról, hogy
pár évvel ezelőtt New Orleansban
az itteniekhez hasonló gyilkosságok
történtek egy Belémből indult
teherszállító hajón. A barátom
megkereste a ládák szállítólevelét,
és kiderült, hogy pont annak a
hajónak a fedélzetén hozták őket.
- Szóval a szörny a ládákat
követte.
- És ezért jött ide
Louisianából az az FBI-ügynök.
Pendergast - tette hozzá Margo.
Frock lázasan csillogó
tekintettel nézett rá. - Szentséges
ég! Idecsábítottunk egy borzalmas
szörnyeteget a múzeumba, New
York kellős közepére. Ez a
Kallisztó-effektus legtökéletesebb
megnyilvánulása: egy gyilkos
ragadozó, amely minket akar
elpusztítani. Imádkozzunk, hogy
csak egy legyen belőle.
- De miféle lény lehet ez? -
kérdezte Margo.
- Fogalmam sincs - felelte
Frock. - Egy állat, ami ott élhetett a
sziklafennsíkon, és ezzel a
növénnyel táplálkozott. Egy
különös faj, amely nagyon kis
számban talán még a
dinoszauruszok idejéből maradt
fenn. Vagy talán az evolúció egy
furcsa csavarénak a terméke. A
sziklafennsíkon rendkívül törékeny
az ökoszisztéma - egy biológiai
sziget az esőerdő közepén,
különleges fajokkal. Az ilyen
helyeken a növények és az állatok
az átlagostól eltérően fejlődhetnek
párhuzamosan, és mindamellett még
függenek is egymástól. Közös a
DNS-állományuk, gondoljon csak
bele. Aztán…
Frock elhallgatott.
- És azután - folytatta nagyot
csapva a kerekes szék karfájára -
felfedezték az aranyat és a platinát
a fennsíkon! Ezt mesélte Jörgensen,
ugye? Nem sokkal az expedíció
felbomlása után utakat építettek,
bányászati felszereléseket vittek
oda. Elpusztították a teljes
ökoszisztémát, és ezzel együtt a
kothoga törzset is. Beszennyezték a
folyókat és a mocsarakat higannyal
és ciánnal.
Margo lelkesen bólogatott. - A
tűzvész heteken át lángolt. És a
növény, amely a szörnyet táplálta,
kipusztult.
- Így aztán a szörny útnak
indult, és követte a ládákat, a
táplálékot, amire olyan mohón
vágyott.
Frock elhallgatott, a feje a
mellkasára csuklott.
- Dr. Frock - szólalt meg
végül halkan Margo. - Honnan
tudhatta, hogy a ládák Belémbe
kerültek?
Frock pislogva felnézett. -
Fogalmam sincs - felelte. - Furcsa,
nem?
Frock megkapaszkodott a
kerekes szék karfájában, és
izgatottságában félig felemelkedett.
- Margo! - kiáltott fel. -
Megtudhatjuk, hogy pontosan
hogyan is fest ez a lény! Itt van a
kezünkben az eszköz. Az
Extrapolator! Megvan a szörny
DNS-e, betápláljuk a programba,
és az kiadja a leírását!
 Margo pislogott. - Úgy érti, a
karomból származó DNS-t?
- Pontosan! - Frock a
számítógéphez gördült a kerekes
székkel, és az ujjai táncolni kezdtek
a billentyűkön. - Beszkenneltem a
gépembe a DNS-vizsgálat
eredményét, amit Pendergast nálam
hagyott. Feltöltöm az adatokat
Gregory programjába. Segít
nekem?
Margo elfoglalta Frock helyét
a billentyűzetnél. Pár pillanattal
később megjelent a monitoron a
szöveg:
A VIZSGÁLAT
ELVÉGZÉSÉNEK BECSÜLT
IDŐTARTAMA: 55 perc 30
másodperc
Hé, Margo, ez elég nagy
feladatnak tűnik! Mi lenne, ha addig
rendelnél egy pizzát? Az Antonio’s
a legjobb hely a városban. Ajánlom
a zöld chilis-pepperonisat.
Elküldjem faxon a rendelést?
Margo az órájára pillantott:
negyed hat.

40. fejezet

D’Agosta elnézte, ahogy két

tagbaszakadt munkás két sor
pálmafa között kigörgeti a vörös
szőnyeget a múzeum Nagy
Rotundájából a főbejáraton át, majd
le a lépcsőkön.
Ez bizony alaposan meg fog
ázni, gondolta. Alkonyodott, és
D’Agosta látta, hogy északról és
nyugatról már gyülekeznek a
hatalmas viharfelhők, mintha egy
hegyvonulat húzódna a Riverside
Drive szél tépázta fái fölött. A
távolból mennydörgés morajlott,
amibe a Rotunda tárlóiban
elhelyezett tárgyak is beleremegtek,
és néhány esőcsepp már meg is
jelent a hatalmas, bronz bejárati
ajtó opálos üvegén. Égszakadás-
földindulás készülődött - a reggeli
hírekben közölt műholdas kép
efelől nem hagyott semmi kétséget.
A szép vörös szőnyeg ronggyá fog
ázni a sok, elegáns vendéggel
együtt.
A múzeum ötkor bezárta
ajtaját a nagyközönség előtt. A
vendégek csak hétkor érkeznek
majd. A sajtó azonban már itt volt:
tévés közvetítőkocsik műholdas
antennákkal, fotósok, akik hangosan
beszélgettek, s mindenféle technikai
felszerelések hevertek szanaszéjjel.
D’Agosta rádión keresztül
osztogatta az utasításokat. Majdnem
két tucat embere helyezkedett el
stratégiailag fontos pontokon, mint
például a Mennybolt Csarnokában,
illetve az épület körül. Szerencse,
hogy már nagyjából kiismerte magát
a múzeumban. Két embere is
eltévedt, és rádión kellett
útbaigazítania őket.
D’Agosta nem volt túl boldog.
A négyórás eligazításon azt kérte,
hadd vizsgálják át még egyszer
utoljára a kiállítótermet, Coffey
azonban megvétózta a javaslatát, és
azt is, hogy a fogadáson részt vevő
civil és egyenruhás rendőrök
nehézfegyvereket viseljenek.
Coffey azt mondta, esetleg
megijesztenék a vendégeket.
D’Agosta a nagy, fémdetektoros
beléptetőkapu felé pillantott. Hála
istennek, hogy legalább ez itt van.
D’Agosta megfordult, és
megint körbenézett, hogy merre
lehet Pendergast. Az eligazításon
sem jelent meg. D’Agosta nem látta
azóta, hogy aznap reggel
Ippolitóval beszéltek.
Hirtelen megreccsent a
rádiója: - Hadnagy, itt Henley. Itt
vagyok a kitömött elefántoknál, de
sehogy sem találom a tengeri
emlősök termét. Mintha azt mondta
volna, hogy…
D’Agosta közbevágott,
miközben azt figyelte, hogy a
tévések a reflektorokat tesztelték,
amelyek akkorák voltak, mint
amilyeneket az Elfújta a szél
forgatásán lehetett utoljára látni. -
Henley, látja azt a nagy ajtót, amely
fölött az agyarak vannak? Arra
menjen, aztán kétszer jobbra. Ha
megérkezett a helyére, hívjon.
Wilson lesz beosztva maga mellé.
- Wilson? Tudja, hogy nem
szeretek nőkkel dolgozni.
- Henley, lenne még valami.
- Micsoda?
- Wilsonnál egy tizenkét
lövetű lesz.
- Várjunk csak egy kicsit,
hadnagy, nem azt mondták, hogy…
D’Agosta kikapcsolta rádiót.
A háta mögül csikorgást hallott: egy
vastag acélajtó kezdett leereszkedni
a mennyezetről a Nagy Rotunda
északi végében. Elkezdték lezárni a
biztonsági ajtókat. Két FBI-ügynök
álldogált az ajtó mögött a
félhomályban, lezser szabású
öltönyük alig rejtette el az alatta
meglapuló rövidcsövű fegyvert.
Hangos döndülés hallatszott,
ahogy az acélajtó földet ért. A hang
visszhangzott az előcsarnokban.
Mielőtt a visszhang elhalt volna,
újabb kondulás hallatszotta
Rotunda déli végéből. Csak a keleti
bejáratot hagyták nyitva, ahová a
vörös szőnyeg vezetett. Hát nem
örülnék neki, ha tűz ütne ki jegyezte
meg magában D’Agosta.
A terem túlsó végében egy
hang harsant fel. A hadnagy
megfordult, és meglátta Coffey-t,
aki épp különböző helyekre
irányította az embereit.
 Coffey is észrevette a
hadnagyot. - Hé, D’Agosta! -
kiáltott oda neki, és intett neki, hogy
menjen oda hozzá.
D’Agosta úgy tett, mintha nem
hallotta volna. Coffey odaballagott
hozzá, patakzott az arcáról a
verejték. Vastag övéről mindenféle
felszerelés és különleges fegyver
lógott, melyeket D’Agosta eddig
csak hallomásból ismert.
- Megsüketült, D’Agosta?
Küldje oda két emberét egy időre,
tartsák szemmel ezt az ajtót. Senki
nem mehet se ki, se be.
Jézusom, öt FBI-ügynök
lézeng a Rotundában, akik az
égvilágon semmit sem csinálnak,
csak az orrukat piszkálják, gondolta
D’Agosta. - Az embereim
elfoglaltak, Coffey. Állítsa oda
valamelyik Rambót a sajátjai közül.
A legtöbb emberét a lezárt terület
határán kívül helyezze el. Nekem
belül kell tartanom az embereimet,
hogy a vendégeket védjék, arról
már nem is szólva, hogy a forgalmat
is nekünk kell irányítanunk a
múzeum előtt. Az épület többi része
majdnem üres lesz, és a fogadáson
nem lesz elég ember. Nekem ez
nagyon nem tetszik.
Coffey feljebb rángatta a
derékszíját, és szúrósan meredt
D’Agostára.
- Tudja mit? Engem marhára
nem érdekel, hogy magának mi
tetszik és mi nem. Csak tegye a
dolgát. És a rádión állandóan
tartson szabadon egy csatornát,
hogy bármikor hívhassam.
D’Agosta elkanyarított egy
káromkodást a bajusza alatt. Az
órájára nézett: még hatvan perc van
hátra a megnyitóig.

41. fejezet

A monitor képe eltűnt, majd

egy újabb szöveg jelent meg rajta:
 A VIZSGÁLATOT
BEFEJEZTEM.
KINYOMTASSAM, A
KÉPERNYŐN MUTASSAM,
VAGY MINDKETTŐ?

Margo mindkettőt kérte.

Ahogy az adatok megjelentek a
monitoron, Frock közelebb tolta a
kerekes székét, és olyan közel
hajolt, hogy a lehelete párás foltot
hagyott az üvegen.

Faj: azonosíthatatlan
Nemzetség: azonosíthatatlan
Család: 12% egyezés Pongidae;
16% Hominidae Rend:
valószínűleg főemlős; az általános
genetikai jelölők 66%-a hiányzik;
nagyfokú eltérés a sztenderdtől
Osztály: 25% egyezés Mammalia;
5% egyezés Reptilia Törzs:
Chordata Állat/növény: állat
Morfológiai jellemzők:
rendkívül robusztus termet
Agytérfogat: 900-1250
köbcenti
Négylábú, az elülső és a hátsó
végtagok nagyfokú eltérése
jellemző Valószínűleg jól kivehető
ivari kétalakúság Kifejlett hím
súlya: 240-260 kg Kifejlett nőstény
súlya: 160 kg Vemhességi időszak:
7-9 hónap Agresszivitás: nagyfokú
Nemi ciklus: erős Legnagyobb
sebesség: 60-70 km/óra Kültakaró:
a test elülső részén szőr, hátul
elcsontosodott lemezek Éjszaki
életmód

Frock az ujjával követve a

sorokat tanulmányozta a listát.
- Reptilia! - kiáltott fel. -
Szóval hüllő. Már megint a
gekkógének. Úgy tűnik, hüllő és
főemlősgének kombinálódnak
benne. És hátul pikkelyek borítják.
Ezeket is a gekkógének okozhatják.
Ahogy Margo tovább olvasta a
listát, egyre kevésbé és kevésbé
értette.
 A hátsó végtag középcsontján
nagyfokú megnagyobbodás és
összenövés Az elülső végtag 3. és
4. ujja között valószínűleg
atavisztikus összenövés A mellső
végtagon az első és középső ujjperc
összenőtt A koponyatető rendkívül
vastag Valószínűleg 90%-ban nem
elforgatható ülőcsont A combcsont
rendkívül vastag és hasáb
keresztmetszetű
Az orrüreg megnagyobbodott
Három(?) befelé hajló orrkagyló
Megvastagodott szaglóidegek
és a kisagyban a szaglásért felelős
terület megnagyobbodása
Valószínűleg külső
nyálkamirigyek az orrban
 A látásért felelős agyközpont,
valamint a látóideg visszafejlődött

Frock lassan hátrább tolta a

kerekes széket a monitortól.
- Margo - szólalt meg. - Ez a
lény a legtökéletesebb gyilkoló gép.
De nézze meg, hány helyen írja azt
a program, hogy „valószínűleg”. A
leírás csak elméleti.
- Akkor is nagyon úgy fest,
mint a kiállításon látható Mbwun-
szobrocska.
- Efelől semmi kétség.
Felhívnám a figyelmét az
agytérfogatra.
- 900-1250 köbcenti - mondta
Margo, miközben kivette a
nyomtatóból az oldalakat. - Ez
nagyon nagy, ugye?
- Hogy nagy-e? Hihetetlen! Az
1250 köbcenti már majdnem
megegyezik az emberével. Úgy
tűnik, hogy ez a szörny, vagy bármi
is legyen ez, olyan erős, mint egy
grizzly medve, olyan gyors, mint
egy agár, és szinte emberi
intelligenciával bír. Azt mondom,
úgy tűnik - mivel a jellemzők nagy
része csak feltételezés a program
részéről. De nézze meg ezeket a
jellemzőket - mutatott a professzor
a listára.
- Éjszakai életmódot folytat.
Külső nyálkamirigyek az orrban -
ez azt jelenti, hogy nedves az orra,
ami a kitűnő szaglással rendelkező
állatokra jellemző. Befelé hajló
orrkagylók - ez is a túlfejlett
szaglószervre jellemző. A
látóidegek és az agynak a látásért
felelős része visszafejlődött. Tehát
ennek a lénynek szinte
természetfeletti szaglása van, rossz
a látása, és éjszaka vadászik.
Frock pár pillanatig a
homlokát ráncolva elgondolkodott.
- Ha igazunk van, már az is
rémisztő, hogy ez a lény egyáltalán
létezhet - felelte Margo.
Megborzongott a gondolattól, hogy
saját maga vizsgálta ezeket a
növényi rostokat
- Engem ezek a szaglással
kapcsolatos jellemzők rémisztenek
meg igazán. Ha hihetünk a program
következtetéseinek, akkor ez az
állat a szaglásával létezik, a
szaglásával vadászik, a szaglásával
gondolkodik. Azt szokták mondani,
hogy a kutyák számára egész
tájképet rajzolnak ki a szagok,
amely éppolyan összetett és
gyönyörű, mint amit mi a
szemünkkel látunk. A szaglás
azonban primitívebb érzékelés,
mint a látás, és ennek
eredményeképp ezek az állatok
ösztönösen, primitív módon
reagálnak szagokra. Ez az, ami
megrémiszt.
- Nem egészen értem.
 - Pár perc múlva emberek
ezrei érkeznek majd a múzeumba,
akik mind egy zárt térben gyűlnek
össze. A szörny meg fogja érezni a
magas koncentrációjú hormon
illatát. Lehet, hogy ez irritálja vagy
felbőszíti majd.
Csönd lett a laborban.
- Dr. Frock - szólalt meg
Margo -, azt mondta, pár nap telt el
az első gyilkosság és a ládák
elzárása között. Aztán egy újabb
nap a második gyilkosságig. Annak
pedig már három napja.
- Igen - bólintott Frock.
- Nekem az az érzésem, hogy
mostanra nagyon ki lehet éhezve.
Bármilyen hatással is vannak rá az
elfogyasztott hormonok, az már
múlófélben van - végül is csak
szegényes pótlék volt a növény
helyett. Ha önnek van igaza,
majdnem olyan állapotban lehet,
mint egy drogos, aki nem tud
hozzájutni az adagjához. A
rendőrség jelenléte miatt eddig
elbújt, de a kérdés az, hogy meddig
tud még várni?
- Te jó ég, hét óra van -
mondta Frock. - Figyelmeztetnünk
kell őket. Margo, le kell állítanunk
ezt a megnyitót! Különben lehet,
hogy vacsorára hívjuk a szörnyet.
Frock már az ajtóhoz is
gördült a kerekes székkel, és intett
Margónak, hogy kövesse.
 Harmadik rész
AKI NÉGYKÉZLÁB
JÁR

42. fejezet

Ahogy közeledett a hét óra,

sorban érkeztek a taxik és a
limuzinok a múzeum nyugati
bejárata elé. Az elegánsan öltözött
vendégek óvatosan kászálódtak ki
az autókból, a férfiak szinte
egyenruhának ható szmokingban, a
nők bundában. Esernyők nyíltak ki,
a vendégek végigsiettek a vörös
szőnyegen, és a múzeum bejárata
fölötti védőtető alá menekültek a
szakadó eső elől. A víz már
patakokban hömpölygött a járdákon
és ömlött a csatornákba.
A Nagy Rotunda, ahol ilyen
késői órán általában már csönd
honolt, most ezernyi drága cipő
kopogásától volt hangos, ahogy a
vendégek átsétáltak a
márványpadlón a pálmák sorfala
között a Mennybolt Csarnoka felé.
A teremben lila fényekkel
megvilágított dézsákban hatalmas
bambuszbokrok zöldelltek, az
ágaikról művészien elrendezett
orchideák csüngtek, mint megannyi
miniatűr trópusi függőkért.
Valahol a terem belsejében
egy láthatatlan zenekar a New
York, New York-ot játszotta.
Hallatlan ügyességgel egész
hadseregnyi fehér ruhás pincér
cikázott ide-oda a tömegben,
pezsgőspoharakkal és előételekkel
megrakott óriási ezüsttálcákat
hordozva a kezükben. Az érkező
vendégek csatlakoztak a múzeum
vezetőségéhez és tudósaihoz, akik
már az ingyen ételeket kóstolgatták.
A halványkék lámpafény meg-
megcsillant a flitteres estélyi
ruhákon, a gyémánt ékszereken, az
arany mandzsettagombokon és
tiarákon.
A Babonák kiállítás
nyitópartija szinte egyik napról a
másikra a New York-i társasági
élet legfelkapottabb eseménye lett.
A bálok és a jótékonysági estek
háttérbe szorultak - mindenki a
saját szemével szerette volna látni a
hírhedt gyilkosságok színhelyét.
Háromezer meghívót küldtek szét,
de ötezren jelezték, hogy
szeretnének eljönni.
Smithback, aki nem éppen
rászabott, kissé divatjamúlt
szmokingjához fodros fehér inget
viselt, ismerős arcokat keresve
belesett a Mennybolt Csarnokába.
A terem túlsó végében egy nagy
pódium állt, ennek az egyik oldalán
nyílt a kiállítás feldíszített bejárata,
amely előtt egy biztonsági őr
posztolt. A táncparkett hamar
megtelt párokkal. Amint belépett a
terembe, Smithback fülét azonnal
mindenfelől hangos beszélgetés
ütötte meg:
-… és annak az új
történésznek, Grantnek a
pszichologizálás a mániája. Tegnap
végre bevallotta, min dolgozott
eddig. Ehhez mit szólsz: azt akarja
bebizonyítani, hogy IV. Henrik a
második keresztes háború után
valójában az akut stressz miatt
menekült el. Legszívesebben
megmondtam volna neki, hogy…
-… azt az ötletet dobta föl
legutóbb, hogy Stabian fürdője
valójában lóistálló volt! Soha nem
is járt Pompejiben! Meg sem tudná
különböztetni a Titkok villáját a
Pizza Huttól, de
papiruszszakértőnek nevezi magát!
-… az új kutatóasszisztensem,
tudod, akinek akkora orra van.
Tegnap ott állt az autokláv mellett,
és elejtett egy kémcsövet, ami tele
volt…
Smithback vett egy jó nagy
levegőt, elvegyült az emberek
között, és célba vette az
előételekkel megrakott asztalokat.
Hát ez jó buli lesz, gondolta.
 D’Agosta látta, hogy a Nagy
Rotunda bejárata előtt megállás
nélkül villognak a vakuk. Épp egy
újabb fontos vendég érkezett, egy
vékony, jóképű férfi, akinek
mindkét karjába egy-egy
modellsovány nő csimpaszkodott.
D’Agosta olyan helyen állt,
ahonnan jól szemmel tudta tartani a
fémdetektoros beléptető kapukat, és
a Mennybolt Csarnokába vezető
egyetlen bejáraton át beáramló
tömeget. A Rotunda
márványpadlója csúszós volt a
behordott esővíztől. A ruhatárban
elvették az emberektől az
esernyőket. Egy távolabbi sarokban
az FBI állította fel előretolt
biztonsági állomását. Coffey olyan
őrhelyet akart, ahonnan az est
minden eseményét jól figyelemmel
kísérheti. D’Agostának
nevethetnékje volt. Az FBI emberei
mindent elkövettek, hogy ne
legyenek feltűnőek, de nehéz lett
volna nem észrevenni az
elektromos, telefon és üvegszálas
kábeleket, amelyek úgy kígyóztak
körülöttük, mintegy polip karjai.
Közben újból mennydörgés
morajlott. A Hudson folyó partján
húzódó sétány fái, amelyeken még
csak most bomlottak ki az új
levelek, vadul táncoltak a heves
szélben.
D’Agosta rádiója
megreccsent: - Hadnagy, megint
vitába keveredtünk valakivel a
fémdetektoros kapunál.
D’Agosta már hallotta is a
háttérből a magas, méltatlankodó
női hangot: - Maguk talán nem
tudják, hogy ki vagyok?
- Állítsák félre. Nem
akadályozhatja a haladást. Aki nem
hajlandó áthaladni a kapun, azt
állítsák ki a sorból. Csak mindenkit
feltartanak.
Miközben D’Agosta eltette a
rádióját, odalépett hozzá Coffey,
sarkában a múzeum biztonsági
főnökével. - Jelentést kérek -
mondta kurtán Coffey.
- Minden rendben - közölte
D’Agosta. Kivette a szájából a
szivart, és megvizsgálta átázott
végét. - Négy civil ruhás rendőr jár
állandóan körbe a partin. A lezárt
terület határán négy egyenruhás
járőrözik a maga embereivel együtt.
Öten kint irányítják a forgalmat,
öten felügyelik a fémdetektoros
kapukat és a bejáratot. A teremben
is vannak egyenruhások. Ketten
majd bejönnek velem a kiállításra
körülnézni, miután átvágták a
szalagot. Van egy emberem a
számítógépteremben, egy a
biztonsági központban…
Coffey pislogott. - Arról nem
volt szó, hogy egyenruhások is
lesznek bent a fogadáson.
 - Hivatalosan nem is, de
szeretnék körülnézni odabent,
mielőtt a vendégek bemennének.
Ugye, emlékszik, hogy nem járult
hozzá, hogy még egyszer
ellenőrizzük a kiállítást?
Coffey felsóhajtott. - Jól van,
csinálja, ahogy akarja, de nem
szeretném, hogy a vendégek terhére
legyenek. Ne keltsenek feltűnést, és
ne akadályozzák a kiállított
tárgyakhoz való hozzáférést.
Rendben?
D’Agosta bólintott.
Coffey Ippolitóhoz fordult. -
És magánál mi a helyzet?
- Minden emberem a helyén
van, pontosan, ahogy kérte.
 - Helyes. Én végig itt leszek a
Rotundában a megnyitó alatt.
Ippolito, maga addig legyen bent a
partin D’Agosta mellett.
Maradjanak az igazgató és a
főpolgármester közelében. Tudják,
mi az eljárás. D’Agosta, maga
húzódjon meg a háttérben. Semmi
hősködés, ne rontsa el az utolsó
napját. Megértette?

Waters a neonfényben úszó,

hűvös számítógépteremben
álldogált. A válla már fájt, lehúzta
a nehéz puska. Ez volt a
legunalmasabb feladat, amit valaha
is kapott. A programozóra
pillantott, aki a számítógépnél ült.
Órák óta semmi mást nem csinált,
csak a billentyűket nyomogatta és
diétás kólát ivott. Waters
megcsóválta a fejét. Holnap reggel
az lesz az első dolga, hogy megkéri
D’Agostát, helyezze át máshová,
mert itt megbolondul.
A számítógép-programozó
megvakarta a tarkóját, aztán
nyújtózkodott egyet.
- Hosszú ez a mai nap -
jegyezte meg.
- Az - bólintott Waters.
- Már majdnem készen
vagyok. El sem hinné, mire képes
ez a program.
- Igen, gondolom - felelte
Waters minden lelkesedés nélkül.
Még három óra, és jön a váltás.
- Ezt figyelje! - A programozó
lenyomott egy gombot. Waters
kicsit közelebb ment, és a
monitorhoz hajolt. Semmit sem
látott rajta, csak egy rakás vibráló,
zavaros jelsort, mely nyilván a
program lehetett.
Aztán egy bogár rajza jelent
meg a monitoron. Először
mozdulatlan volt, majd kinyújtotta
zöld lábacskáit, és sétálgatni
kezdett. Aztán egy újabb bogár
jelent meg. Észrevette a másikat,
egymás felé közeledtek, aztán
párzani kezdtek.
Waters a programozóra nézett.
- Ez meg mi? - kérdezte.
- Csak figyelje!
Nemsokára már négy bogár
volt, aztán azok is tovább
szaporodtak. Hamarosan már csak
úgy nyüzsögtek a bogarak, aztán
elkezdték felfalni a monitoron lévő
betűket. Pár percen belül minden
eltűnt róla, és nem maradt más,
csak a mászkáló bogarak. Aztán a
bogarak egymást is elkezdték
felfalni, és a monitoron nem maradt
más, csak feketeség.
- Nagyon menő, mi?
- Az - bólintott Waters. Kicsit
hallgatott. - És mit tud ez a
program?
- Hát, ez csak… - A
programozó kissé zavartnak tűnt. -
Csak egy menő program, ez minden.
Tulajdonképpen nem csinál semmit
sem.
- És mennyi időbe telt, amíg
megírta? - kérdezte Waters.
- Két hétbe - felelte büszkén a
programozó. - Persze a
szabadidőmben.
Visszafordult a számítógéphez,
és tovább kopogtatta a billentyűket.
Waters a falnak támaszkodott a
közelebb lévő elektromos fülke
ajtaja mellett. Az emeletről nagyon
halkan hallotta leszűrődni a zenekar
játékát, a dobok dübörgését, a
basszus lüktetését és szaxofonok
jajongását. Az volt az érzése, még
az ezernyi láb koppanását is hallja.
Ő meg itt ragadt ebben az őrültek
házában, és nincs más társasága,
csak ez a billentyűnyomogató
idióta. A legizgalmasabb történés
az volt, amikor a programozó felállt
egy újabb diétás kóláért.
Waters hirtelen valami zajt
hallott az elektromos rendszereket
rejtő kis helyiségből.
- Hallotta ezt? - kérdezte a
programozótól.
- Nem.
Egy darabig csönd volt, aztán
egy határozott puffanást lehetett
hallani.
- Ez meg mi a fene volt? -
kérdezte Waters.
 - Fogalmam sincs - mondta a
programozó. Abbahagyta a
gépelést, és körbenézett. - Talán
nem ártana, ha megnézné.
Waters végigsimított puskája
sima markolatán, és az ajtót
tanulmányozta. Valószínűleg
semmi, gondolta. Amikor legutóbb
D’Agostával körülnéztünk, akkor
sem volt ott semmi. Mindenesetre
jobb lesz, ha bemegyek, és
utánanézek a dolognak. Persze
kérhetne erősítést is a
biztonságiaktól, itt van a központjuk
a folyosó végén. A haverja, Garcia
épp ügyeletes.
Waters homlokán kiütközött a
verejték, ösztönös mozdulattal
letörölte, de továbbra sem ment
közelebb az ajtóhoz.

43. fejezet

Amikor Margo befordult a

sarkon, és odaért a Nagy
Rotundához, óriási kavarodás
fogadta: az emberek vizes ernyőiket
rázogatták, és kisebb-nagyobb
csoportokban beszélgettek. A
hangjuk összeolvadt a
fogadóteremből kiszűrődő zajokkal.
Margo a fémdetektoros kapuk
mellett kibúzott bársonykötelekhez
tolta Frock kerekes székét, ahol egy
egyenruhás rendőr ácsorgott. A
kapun túl a Mennybolt Csarnoka
sárga fényben úszott. A
mennyezetről lógó hatalmas
kristálycsillár mindenfelé viliódzó
szivárványokat vetett.
Megmutatták a múzeumi
igazolványukat az őrnek, aki erre
készségesen átengedte őket a
kordonon, de előbb még Margo
válltáskáját is leellenőrizte.
Közben meglehetősen furcsa
pillantást vetett rá. Amikor Margo
végignézett magán, rájött, hogy
miért: még mindig farmerben és
pulóverben volt.
- Siessünk - sürgette Frock. -
Toljon oda előre, a pódiumhoz!
 A pódium és a
felolvasóállvány a terem túlsó
végében volt, a kiállítás
bejáratának a közelében. A kézzel
faragott díszes ajtót leláncolták. A
tetejére csontokat formáló betűkből
rakták ki a BABONÁK feliratot.
Mindkét oldalán hatalmas, fából
faragott sztélék álltak, mintha óriási
totemoszlopok vagy egy pogány
templom oszlopai lennének. Margo
megpillantotta Wrightot, Cuthbertet
és a főpolgármestert, akik a
pódiumon beszélgettek és
nevetgéltek, míg mellettük egy
technikus a mikrofonnal babrált. A
hátuk mögött ott állt Ippolito egy
csapat adminisztrátor és múzeumi
dolgozó között. Épp a rádió adó-
vevőjébe beszélt, és hevesen
integetett valakinek, aki távolabb
állt tőle. Óriási volta hangzavar.
- Elnézést! - kiáltotta Frock.
Az emberek vonakodva
félrehúzódtak, és utat engedtek
neki.
- Nézze ezt a rengeteg embert -
kiabálta Frock hátrafordulva
Margónak. - Hihetetlenül magas
lehet a feromonszint ebben a
teremben. Ellenállhatatlan vonzerőt
jelenthet a szörnynek. Azonnal le
kell állítanunk ezt az egészet! Nézze
csak, ott van Gregory! - Intett
Kawakitának, aki a táncparkett
szélén álldogált egy itallal a
kezében.
Kawakita odasétált hozzájuk. -
Hát itt van, dr. Frock? Már keresték
magát. Rögtön kezdődik az
ünnepség.
Frock megragadta Kawakita
karját. - Gregory! - kiáltott fel. -
Segítenie kell nekünk! Azonnal le
kell fújni a megnyitót, és ki kell
üríteni a múzeumot!
- Micsoda? Ez valami vicc? -
Kawakita értetlenül nézett
Margóra, aztán megint Frockra.
- Greg! - kiabálta Margo a
nagy zajban. - Rájöttünk, ki
gyilkolja az embereket. Nem
emberi lény, hanem egy szörny,
amilyennel még sohasem
találkoztunk. Az Extrapolator
program segített beazonosítani.
Azzal a szárított növénnyel
táplálkozik, amellyel a Whittlesey-
féle ládákat kibélelték. Ha ahhoz
nem jut hozzá, akkor az emberi
hipotalamusz által termelt
hormonokra van szüksége
pótlékként. Úgy gondoljuk, hogy
rendszeresen…
- Hé, lassabban egy kicsit!
Margo, miről beszél?
- A fenébe is, Gregory! -
csattant fel Frock. - Most nincs
időnk magyarázkodásra. Azonnal ki
kell üríteni ezt a helyet!
Kawakita hátrált egy lépést. -
Dr. Frock, tudja, hogy mennyire
tisztelem önt, de…
Frock még szorosabban
ragadta meg Kawakita karját, és
lassan, nyomatékosan azt mondta: -
Gregory, hallgasson rám. Egy
borzalmas szörnyeteg jár szabadon
a múzeumban. Ölnie kell, és ölni is
fog, mégpedig ma este. Mindenkit
ki kell juttatnunk innen.
Kawakita még egy lépést
hátrált, és a pódium felé pillantott. -
Elnézést, nem tudom, mi ez az
egész, de ha az Extrapolátort
használják fel valami tréfához…
Kiszabadította a karját Frock
szorításából. - Szerintem fel
kellene mennie a pódiumra, dr.
Frock. Már várják.
 - Greg… - próbált közbeszólni
Margo, de Kawakita már odébb
lépett, miközben elgondolkozó
pillantást vetett rájuk.
- A pódiumhoz! - utasította
Frock Margot. - Wright meg tudja
tenni, ő elrendelheti az evakuálást.
Hirtelen dobpergés hallatszott,
és fanfárok hangja csendült fel.
- Winston! - kiáltotta Frock, és
a pódium előtti üres részre gurult a
kerekes székével. - Winston, ide
hallgasson! Ki kell ürítenünk a
múzeumot!
Miután a fanfár elhallgatott,
Frock utolsó szavai belehasítottak a
néma csendbe.
- Egy halálosan veszélyes
szörnyeteg jár a múzeumban! -
kiabálta Frock.
A tömegen halk morajlás futott
végig. Akik a professzor közelében
álltak, elhúzódtak tőle, gyanakvó
pillantásokat váltottak egymással,
és sugdolózni kezdtek egymás közt.
Wright rámeredt Frockra,
miközben Cuthbert gyorsan leugrott
a pódiumról, és odament hozzá. -
Frock! - sziszegte dühösen. - Mi a
nyavalyát művel? Mi a csuda van
magával, megőrült?
Frock elkapta Cuthbert karját.
- Ian, egy borzalmas szörnyeteg jár-
kel a múzeumban. Tudom, hogy mi
nem mindig értettünk egyet, de
kérem, most bízzon bennem!
Mondja meg Wrightnak, hogy ki
kell menekítenünk innen ezeket az
embereket, most azonnal!
Cuthbert figyelmesen nézett
Frockra. - Nem tudom, miben töri a
fejét, és mire megy ki ez játék.
Talán csak egy kétségbeesett
kísérlet, hogy az utolsó pillanatban
meghiúsítsa a kiállítást, és engem
nevetség tárgyává tegyen. Ide
hallgasson, Frock, ha tovább
kiabál, erőszakkal eltávolíttatom
Mr. Ippolitóval a helyszínről, és
gondoskodni fogok róla, hogy soha
többé ne tehesse be ide a lábát!
- Ian, könyörgöm…
Cuthbert sarkon fordult, és
visszament a pódiumra.
 Margo Frock vállára tette a
kezét. - Ne is törődjön vele -
mondta halkan. - Úgysem fognak
hinni nekünk. Bárcsak itt lenne
George Moriarty, hogy segítsen. Ez
az ő kiállítása, úgyhogy valahol a
közelben kell lennie, de még nem
láttam.
- Most mit tehetnénk? -
kérdezte Frock, remegve a
bosszúságtól. A beszélgetés újból
megindult körülöttük. A vendégek
azt hitték, csak valami tréfa volt az
egész.
- Szerintem meg kellene
keresnünk Pendergastot - javasolta
Margo. - Ő az egyetlen, akinek elég
hatalma van ahhoz, hogy tegyen
valamit.
- Ő sem fog hinni nekünk -
felelte keserűen Frock.
- Talán nem rögtön - mondta
Margo, és tolni kezdte a kerekes
széket. - De végig fog hallgatni
minket. Sietnünk kell. - A hátuk
mögött Cuthbert újból jelzett a
fanfárosoknak, aztán a pódium
elejére sétált, és a magasba emelte
a kezét.
- Hölgyeim és uraim! - kezdte.
- Nekem jutott a megtiszteltetés,
hogy bejelenthessem önöknek a
New York-i Természettudományi
Múzeum igazgatóját, Winston
Wrightot!
Margo hátranézett, és látta,
ahogy Wright mosolyogva a
mikrofonhoz lép, és integet a
vendégseregnek.
- Isten hozta önöket, kedves
barátaim, New York-i
polgártársaim, és a világ minden
polgára! Üdvözöljük önöket minden
idők legnagyobb múzeumi
kiállításán! - Wright mikrofonnal
felerősített szavai visszhangoztak a
teremben. A zúgó tapsvihar
felszállt a kupoláig.
- Hívjuk fel a biztonságiakat -
javasolta Margo. - Ők tudni fogják,
hol van most Pendergast. Kint a
Rotundában vannak telefonok.
Elkezdte tolni Frock kerekes
székét a kijárat felé. A háta mögül
hallotta Wright mennydörgő hangját
a hangszórókból: - Ez a kiállítás az
emberi lélek legmélyéről fakadó
hitről szól, a legmélyebb
félelmeinkről, az emberi természet
legfényesebb és legsötétebb
oldaláról…

44. fejezet

D’Agosta a pódium mögött

állt, es Wright hatat nézte,
miközben az igazgató a
vendégekhez szónokolt. Aztán a
hadnagy a szája elé emelte a rádió
adó-vevőt. - Bailey? - szólt bele
halkan. - Miután átvágták a
szalagot, maga és McNitt menjenek
be a kiállító terembe, még a
vendégek előtt. Közvetlenül Wright
és a polgármester nyomában, de
mindenki mást megelőzve, érti?
Amennyire lehet, vegyüljenek el, de
ne hagyják, hogy félrelökdössék
magukat.
- Értettem.
- Amikor az emberi elme
olyan fejlettségi szintet ért el, hogy
felfoghassa a világegyetem
működését, az első kérdése az volt:
mi az élet? Majd pedig az: mi a
halál? Az életről az óta sok mindent
megtanultunk, de technológiai
fejlettségünk ellenére nagyon
keveset sikerült megtudnunk a
halálról, és hogy mi következik
azután…
A tömeg elragadtatva hallgatta
az igazgató szavait.
- A kiállítás ajtaját
lepecsételtük, hogy önök,
nagyrabecsült vendégeink
lehessenek az elsők, akik belépnek.
Számos ritka és gyönyörű tárgyat
fognak látni, amelyeknek a
legtöbbjét most először láthatja a
nagyközönség. Részük lesz szép és
rút látnivalókban, láthatják a jót és
a legfőbb gonoszt, annak a
küzdelemnek a szimbólumait,
amelynek során az emberiség
megpróbált megbirkózni a
legnagyobb rejtélyekkel…
D’Agosta eltűnődött, vajon mi
okozhatta az imént azt a kis
szóváltást a kerekes székes
professzorral. Frock - igen, így
hívják. Valamit kiabált, de
Cuthbert, az est főszervezője
elküldte. A múzeumon belül zajló
hatalmi harcok nyilván még
kíméletlenebbek lehetnek, mint a
rendőrfőkapitányságon.
-… és szívből remélem, hogy
ez a kiállítás új korszakot nyit meg
a múzeumban: egy olyan korszakot,
amikor a technológiai újítások és az
új tudományos módszerek
együttesen fogják felélénkíteni a
múzeumlátogató nagyközönség
érdeklődését a modern…
D’Agosta körbenézett a
teremben, hogy ellenőrizze, minden
embere a helyén van-e. Úgy tűnt,
minden rendben. Egy biccentéssel
utasította a kiállítás bejáratánál álló
őrt, hogy vegye le a láncot a súlyos
faajtóról.
Amikor az igazgató megnyitó
beszéde véget ért, ismét tapsvihar
töltötte be a termet. Ezután újból
Cuthbert lépett a mikrofonhoz.
- Szeretnék köszönetét
mondani mindazoknak, akik…
D’Agosta az órájára pillantott,
és azon tűnődött, vajon hol lehet
Pendergast. Ha itt lenne a teremben,
tudna róla, Pendergastot nem lehet
nem észrevenni, akármekkora is a
tömeg.
Cuthbert magasba emelt egy
hatalmas ollót, aztán átadta a
főpolgármesternek. Az megragadta
az olló egyik nyelét, a másikat
pedig odanyújtotta Wrightnak, és
ketten együtt lesétáltak a pódiumról
a lépcsőn a kiállítás bejárata előtt
kifeszített szalagig. - Hát akkor,
mire várunk? - kérdezte a
főpolgármester kedélyesen. Nagy
vakuvillogástól kísérve középen
átvágta a szalagot, két múzeumi
teremőr pedig lassú mozdulattal,
egy kissé teátrálisan kitárta az ajtó
két szárnyát. A zenekar vidám
indulóra zendített.
 - Most - szólt bele D’Agosta a
rádiójába. - Induljatok!
Miközben zúgott a taps és az
éljenzés, D’Agosta szapora
léptekkel végigsétált a fal mentén,
aztán ügyesen besurrant a még üres
kiállító terembe. Gyorsan
körbenézett, aztán újból beleszólt a
rádióba: - Minden rendben. -
Ippolito is belépett utána, és szúrós
pillantást vetett a hadnagyra. A
főpolgármester és az igazgató
egymásba karolva megálltak az
ajtóban, hagytak időt a fotósoknak,
hogy lefényképezzék őket, aztán
széles mosollyal elindultak befelé a
kiállító terembe.
D’Agosta már jóval előttük
járt. Az éljenzés és a taps egyre
jobban elhalkult a háta mögött.
Odabent hűvös volt, az új
szőnyegek és a fűrészpor illata
keveredett a régiségek enyhén
kellemetlen, dohos szagával.
Wright és Cuthbert elkezdték a
tárlatvezetést a főpolgármesternek.
D’Agosta látta, hogy két embere
közvetlenül utánuk jön, mögöttük
pedig a nyakukat nyújtogató,
gesztikuláló látogatók özönlöttek
befelé. Szinte olyan volt, mintha
szökőár törne be az ajtón. És csak
egy kijárat van, hogy a fene vinné
el, gondolta D’Agosta aggódva.
Beleszólt a rádió adó-vevőbe:
- Waiden, szóljon a teremőröknek
az ajtónál, hogy lassabban engedjék
be az embereket. Túl sokan
zsúfolódtak be ide.
- Értettem, hadnagy.
- Ez itt egy nagyon ritka,
emberáldozathoz használt kőasztal
Közép-Amerikából - magyarázott
Wright még mindig a
főpolgármesterbe karolva. - Az
elején a napisten ábrázolása
látható, akit jaguárok őriznek. A
papok ezen a kőasztalon áldozták
fel az embereket, kivágták még
dobogó szívüket, és a napnak
ajánlották. A vér itt folyt le ebben a
vájatban, és alul összegyűlt.
- Nagyon érdekes - mondta a
főpolgármester. - Jól jönne egy
ilyen Albanyban is.
Wright és Cuthbert
kötelességtudóan kacagtak.
Coffey csípőre tett kézzel,
terpeszben ácsorgott az FBI
biztonsági állomása előtt, arca
kifejezéstelen volt. A meghívott
vendégek nagy része már befutott,
akik pedig eddig nem érkeztek meg,
azok valószínűleg már nem is
fognak kimerészkedni otthonról. Az
eső úgy szakadt, mintha dézsából
öntötték volna. A tágas Rotunda
túloldalán nyíló keleti bejáraton át
Coffey épp belátott a Mennybolt
Csarnokában folyó ünnepségre. A
terem gyönyörű volt: a közel húsz
méter magas kupola bársonyosan
fekete belsejét borító csillagok
szikrázva ragyogtak a csillárok
fényében. A falakra festett spirál
alakú galaxisok és csillagködök
derengtek a lágy fényben. Wright
épp a pódiumon beszélt. Rövidesen
kezdődik a szalagátvágás
ceremóniája.
- Mi a helyzet? - kérdezte
Coffey az egyik FBI-ügynököt.
- Semmi különös - nézett végig
az ügynök a biztonsági
berendezéseket ellenőrző
műszerfalon. - Sehol nem jeleznek a
riasztók. Minden csendes, mint egy
sírboltban.
- Ezt már szeretem - jegyezte
meg Coffey.
 Ismét a csarnok felé pillantott,
és látta, hogy két teremőr épp
kitárja a kiállítás hatalmas ajtaját.
A szalagátvágásról lemaradt. A
tömeg betódult, s úgy tűnt, mintha
mind az ötezren egyszerre
akarnának bemenni.
- Mit gondolsz, Pendergast
miben mesterkedik? - kérdezte
Coffey egy másik ügynöktől. Örült,
hogy egyelőre legalább nem lóg a
nyakán Pendergast, de azért kissé
aggasztotta, hogy csak úgy egyedül,
felügyelet nélkül járkál.
- Én nem láttam - felelte az
ügynök. - Megkérdezzem a
biztonsági központban?
- Nem kell - mondta Coffey. -
Jól megvagyunk nélküle is. így
legalább béke van és nyugalom.

D’Agosta rádiója
megreccsent. - Itt Walden.
Szükségünk lenne erősítésre. Az
őrök már alig tudják kezelni a
tömeget. Egyszerűen túl sokan
vannak.
- Hol van Spenser? Valahol
ott kell lennie. Szóljon neki, hogy
állítson kordont a bejárat elé, és
egyelőre csak kifelé engedjék az
embereket, befelé senkit. Maga meg
a múzeumi őrök szépen állítsák
sorba a többieket. Kézben kell
tartani a tömeget.
 - Igenis, hadnagy.
A kiállítás termeit egyre
gyorsabban lepték el a nézelődők.
Húsz perc elteltével Wright és a
főpolgármester már a kiállítás vége
felé jártak, a lezárt kijárat
közelében. Eleinte gyorsan
haladtak, csak a középső termeket
nézték végig, és nem kalandoztak el
a mellékfolyosókra, de Wright most
megállt egy tárgy előtt, és valamit
magyarázott a főpolgármesternek,
miközben a vendégek elhaladtak
mellettük a kiállítás távolabbi
részeire igyekezve.
- Maradjatok elöl - utasította
D’Agosta Bailey-t és McNittet.
Még egy kicsit előresietett, és
gyorsan bekukkantott két oldalsó
fülkébe. Hátborzongató ez a
kiállítás, gondolta. Olyan, mint egy
kísértetjárta ház az ehhez járó
minden kellékkel ellátva. Például
ez a félhomályos megvilágítás…
De azért annyira nem volt
félhomály, hogy ne lehetett volna
kivenni minden ocsmány kis
részletet. Ott van például az a
kongói istenszobor, kidülledő
szemeivel és éles szögekkel
átlyukasztott felsőtestével. Vagy az
egyik tárlóban, a felállítva
elhelyezett múmia, melyen
rászáradt vér folyt végig. D’Agosta
úgy vélekedett, hogy ez azért már
egy kicsit túlzás.
 A látogatók lassan minden
helyiséget elárasztottak. D’Agosta
besurrant a következő fülkébe. Itt is
mindent rendben talált.
- Walden, mi a helyzet? -
kérdezte rádión.
- Hadnagy, nem találom
Spensert. Itt nincs, és nem
hagyhatom el a bejáratot, hogy
megkeressem.
- A francba. Jól van, majd
szólok Drogannek és Fraziernek,
hogy menjenek oda kisegíteni.
D’Agosta rádión odaszólta
civil ruhás járőregységnek. -
Drogan, hall engem?
- Igen, hadnagy-jött a válasz
kis szünet után.
 - Menjenek oda Frazierrel a
kiállítás bejáratához Waldennek
segíteni, most azonnal!
- Értettem.
D’Agosta körbenézett. Megint
újabb múmiák következtek, de ezek
most legalább nem voltak véresek.
D’Agosta hirtelen megtorpant.
Hogy a csudába lehet véres egy
múmia?
Lassan megfordult, és
visszatolakodott a kíváncsi
látogatók tömegén át. Nyilván csak
valamelyik kurátor beteges ötlete
volt az a rászáradt művér, a
hatáskeltés eszköze lehet.
Mindenesetre nem árt meggyőződni
róla, hogy tényleg minden rendben
van-e.
A múmia tárlóját is emberek
vették körbe. D’Agosta
odafurakodott, és megnézte a
feliratot: „Anasazi indián
temetkezés a Múmiák barlangjából,
Canyon dél Muerto, Arizona”.
Úgy tűnt, mintha a múmia
fejére és mellkasára száradt
vércsíkok valahonnan fölülről
folytak volna rá. D’Agosta
igyekezett minden feltűnést kerülve
olyan közel jutni a tárlóhoz,
amennyire csak lehetett, és felnézett
a tetejére.
A tárló teteje nyitott volt,
fölötte a mennyezeten csövek és
vezetékek húzódtak. A tárló
szélénél egy kéz lógott le, a csuklón
karóra, és egy kék ing mandzsettája.
A kéz középső ujjáról jégcsapként
csüngött le egy kis odaszáradt
vércsepp.
D’Agosta behúzódott egy
sarokba, körbenézett, aztán
sürgetően beleszólt a rádióba: -
D’Agosta hívja a biztonsági
központot!
- Itt Garcia, hadnagy.
- Garcia, egy hullát találtam a
kiállításon. Azonnal ki kell
terelnünk mindenkit. Ha meglátják,
és kitör a pánik, nagy szarban
vagyunk.
- Jézusom… - mormolta
Garcia.
 - Szóljon az őröknek és
Waldennek. Senkit ne engedjenek
be a kiállításra, megértette? A
Mennybolt Csarnokát azonnal
ürítsék ki, nehogy kitörjön a pánik,
és letapossák egymást az emberek.
Mindenkit küldjenek ki, de ne
ijesszék meg őket. Hívja ide
Coffey-t.
- Értettem.
D’Agosta körbenézett, hogy
nem látja-e valahol Ippolitót. A
rádió megreccsent: - Itt Coffey. Mi
a fenét akar, D’Agosta?
- Találtam egy hullát idebent.
Egy tárló tetején fekszik. Egyelőre
csak én vettem észre, de bármelyik
pillanatban megláthatja valaki.
Azonnal ki kell küldenünk innen az
embereket, amíg még lehet. - Épp
folytatni akarta, amikor egy hang
harsant fel a tömegből: - Ez a vér
olyan valódinak tűnik…
- Egy kéz lóg le odafentről -
tette hozzá egy másik hang.
A két nő hátrább lépett a
tárlótól, és felnéztek a tetejére.
- Egy hulla! - szólalt meg az
egyik hangosan.
- Ez nem valódi - torkolta le a
másik. - Csak valami trükk, hogy
még érdekesebbé tegyék a
megnyitót.
D’Agosta felemelte a kezét, és
odalépett a tárlóhoz. - Kérem,
emberek!
 Egy pillanatra szörnyű, ijedt
csönd lett - Egy holttest. - sikoltott
fel valaki.
A tömegen hullámzás futott
végig, aztán mozdulatlanná
dermedtek az emberek, majd egy
újabb sikoly harsant: -
Meggyilkolták!
A tömeg egyszerre két irányba
kezdett menekülni, többen
megbotlottak és elestek. Egy
nagydarab, koktélruhás nő
D’Agostának esett, és nekilökte a
tárlónak. Szinte a szuszt is
kiszorította belőle, majd még több
test súlya nehezedett rá. Érezte,
hogy a tárló lassan kezd eldőlni.
- Várjanak! - lihegte.
 A sötétségből odafentről
lecsúszott valami, és a tömegre
esett, újabb embereket taszítva a
földre. D’Agosta csak annyit tudott
megállapítani, hogy egy véres
emberi holttest az. Úgy látta, a feje
hiányzik.
Kitört a teljes káosz. A szúk
hely megtelt sikoltozással és
kiabálással, az emberek egymást
lökdösve kezdtek kifelé rohanni. A
tárló feldőlt, a múmia kizuhanta
földre, D’Agosta pedig ráesett.
Ahogy belekapaszkodott a tárló
oldalába, érezte, hogy a törött üveg
elvágja a tenyerét. Megpróbált
felállni, de a tömeg megint
visszalökte.
 Hallotta, hogy megreccsen a
rádiója, amelyet még mindig a jobb
kezében szorongatott. - Itt Coffey.
Mi a frász folyik ott, D’Agosta?
- Kitört a pánik! Azonnal ki
kell üríteni a csarnokot,
különben… a francba! - ordított fel
D’Agosta, amikor valaki kilökte a
kezéből a rádiót.

45. fejezet

Margo kétségbeesetten figyelte

Frockot, aki a Nagy Rotunda
gránitfalára szerelt nyilvános
telefonok egyikébe kiabált éppen.
Wright kihangosított beszéde
kihallatszott a teremből, így Margo
egy szót sem tudott kivenni abból,
amit Frock mondott. A professzor
végül lecsapta a kagylót, és
szembefordította Margóval a
kerekes székét. - Hát ez abszurdum!
Pendergast állítólag valahol az
alagsorban van, vagy legalábbis ott
volt. Úgy egy órával ezelőtt
beszéltek vele rádión, de felsőbb
utasítás nélkül nem hajlandóak
kapcsolatba lépni vele.
- Az alagsorban? Merrefelé? -
kérdezte Margo.
- Azt mondták, a 29.
szekcióban. Azt sem hajlandóak
elárulni, hogy miért ment le.
Szerintem nem is tudják. A 29.
szekció elég nagy területet foglal
magában. - Frock kérdőn Margóra
nézett. - Akkor mehetünk?
- Hová?
- Természetesen az alagsorba
- felelte Frock.
- Nem is tudom -
bizonytalankodott Margo. - Nem
inkább keresnünk kéne valakit,
hogy utasítsa őket, hogy hívják
vissza Pendergastot?
Frock türelmetlenül legyintett.
- Azt sem tudjuk, ki adhatna ki ilyen
utasítást. - Margóra meredt. Csak
most vette észre, milyen
bizonytalan a lány. - Amiatt nem
kell aggódnia, hogy a szörny
megtámadna minket, kedvesem -
nyugtatta meg. - Ha igazam van,
akkor ez az óriási embertömeg
fogja vonzani a kiállításon.
Kötelességünk mindent megtenni,
ami csak tőlünk telik, hogy
megakadályozzuk a katasztrófát. A
felfedezésünk kötelez erre.
Margo továbbra is tétovázott.
Frock könnyen használ ilyen nagy
szavakat, de ő nem járt odabent
azon a kiállításon, nem hallotta a
lopakodó lépteket, nem kellett
vakon menekülnie a sötétben…
Margo vett egy nagy levegőt.
- Hogyne, igaza van - mondta.
- Menjünk.
Mivel a 29. szekció a
biztonsági hálózat második
szektorába tartozott, a lifthez vezető
úton kétszer is fel kellett mutatniuk
az igazolványukat a rendőröknek. A
kijárási tilalmat felfüggesztették
erre az estére, a biztonsági őröknek
és rendőröknek most inkább az volt
a dolguk, hogy feltartóztassák a
gyanús vagy engedély nélkül
járkáló személyeket, nem pedig az,
hogy a múzeum dolgozóinak
mozgását korlátozzák.
- Pendergast! - kiáltotta el
magát jó hangosan Frock, amikor
Margo kitolta a kerekes székét a
liftből a félhomályos alagsori
folyosóra. - Doktor Frock vagyok!
Hall engem?
 A professzor hangja ide-oda
ütődve visszhangzott a folyosó falai
között, majd elhalt.
Margo hallott egyet-mást a 29.
szekció történetéről. Annak idején,
amikor a közelben helyezkedettel a
múzeum kazánháza, forró vizes
csövek húzódtak ezeken a
folyosókon. Szervizalagutak és kis
föld alatti műhelyek voltak itt,
amelyekben a karbantartók
dolgoztak. Miután a múzeum a
húszas években átállt a modernebb
energiaellátásra, a régi kazánházra
már nem volt szükség, és csak egy
csomó kísérteties, kihalt folyosó
maradt lent, amelyeket mostanában
raktárnak használtak.
 Margo végigtolta Frock
kerekes székét az alacsony
folyosókon. Frock minden ajtón
bedörömbölt, amely mellett
elhaladtak, és Pendergast nevét
kiabálta, de csak csönd volta
válasz.
- Így nem jutunk semmire -
mondta Frock, amikor Margo
megállt egy kicsit pihenni. A
professzor ősz haja kócos volt, a
szmokingja összegyűrődött.
Margo idegesen nézett körbe.
Nagyjából sejtette, merre járhatnak:
valahol a labirintusszerű folyosók
végében volt a hatalmas, régi
kazánház, ahol most a múzeum
bálnacsont gyűjteményét tárolják.
Annak ellenére, amit Frock mondott
a szörnyről, Margot kissé
aggasztotta, hogyannyit kiabál.
- Órákba is telhet, amíg
megtaláljuk - mondta Frock. -
Lehet, hogy már nincs is idelent.
Vagy talán nem is volt. - Nagyot
sóhajtott.
- Pendergast volt az utolsó
reményünk.
- Talán a nagy zaj és a
kavarodás elijeszti a szörnyet, és
nem merészkedik az ünnepség
közelébe - mondta Margo, bár
ebben maga sem bízott igazán.
Frock a kezébe temette az
arcát. - Ez nem túl valószínű. Csak
a szag irányítja. Lehet, hogy nagyon
intelligens és nagyon ravasz, de ha
rátör a vérszomj, akkor
valószínűleg nem tud uralkodni
magán, mint ahogy egy
sorozatgyilkos sem. - Frock kihúzta
magát, és újból elszántan nézett
körül.
- Pendergast! - kiáltotta el
magát ismét.
- Merre van?

Waters csak állt és

hallgatózott, egész teste megfeszült.
Érezte, hogy a torkában dobog a
szíve, és alig kap levegőt.
Volt már része sokszor
veszélyes helyzetekben - rálőttek,
megkéselték, egyszer még savat is
öntöttek rá. Mindig hűvösen, szinte
közömbösen viselkedett, ha arra
volt szükség. És erre tessék, most
egy kis dörömbölés is elég, hogy
pánikba essen. Meglazította a
gallérját. Szörnyű, hogy milyen
fülledt ez az átkozott szoba.
Kényszerítette magát, hogy lassan
és mélyeket lélegezzen. Idehívom
Gardát, és majd együtt utánajárunk
a dolognak. Úgysem találunk
semmit.
Hirtelen feltűnt neki, hogy a
fejük fölött lévő teremben
megváltozott a lábak kopogásának a
ritmusa. A korábbi lassú
koppanások és csosszanások helyett
folyamatos dobogás hallatszott,
mintha az emberek futásnak eredtek
volna. Ahogy hegyezte a fülét,
mintha egy halk sikoly is
leszűrődött volna. Elöntötte a
félelem.
Az elektromos fülkéből újabb
tompa puffanás hallatszott.
Jézusom, valami nagy baj
történhetett odafent…
Waters a szája elé emelte a
rádióját. - Garcia, hallasz?
Erősítést kérek, gyanús zajokat
hallok az elektromos rendszer
fülkéjéből.
Waters nyelt egy nagyot.
Garcia nem válaszolt a szokásos
frekvencián. Ahogy Waters elrakta
a rádióját, látta, hogy a számítógép-
programozó közben felállt, és
elindult az elektromos fülke felé.
- Mit művel? - kérdezte
Waters.
- Meg akarom nézni, mi ez a
zaj - mondta a programozó, és már
nyitotta is az ajtót. - Szerintem
megint lerobbant a légkondi. -
Benyúlt, és az ajtófélfa mellett
tapogatózva keresni kezdte a
villanykapcsolót.
- Várjon egy percet - szólt rá
Waters. - Hé, ne…
Waters rádiója ekkor
megreccsent, és megszólalt egy
hang: - Kitört a pánik… - Ismét
recsegés hallatszott, majd egy
másik hang: - Minden egységnek,
vészhelyzet van, mindenkit
evakuálni kell! - Újabb recsegés és
sziszegés következett. - Nem tudok
visszatartani ekkora tömeget,
erősítést kérek, most azonnal!
Waters felkapta a rádióját, és
benyomott néhány gombot, de
minden frekvencia foglalt volt.
Most már biztosan tudta, hogy az
emeleten, a kiállítóteremben
szörnyű dolog történt.
Waters felnézett. A
programozó eltűnt, az elektromos
fülke ajtaja tárva-nyitva állt, de
még mindig sötét volt odabent.
Miért nem kapcsolta fel a villanyt?
Waters egy pillanatra sem vette le a
szemét a nyitott ajtóról, miközben
óvatosan elővette és megtöltötte a
puskáját.
Lassan közelebb óvakodott, és
belesett. Teljes sötétség.
- Hé, odabent van? - kérdezte.
Beljebb lépett a sötét helyiségbe.
Érezte, hogy kiszáradt a szája.
Bal felől hirtelen hangos
puffanást hallott, ösztönösen térdre
rogyott, és háromszor tüzelt három
fényfelvillanás és fülsiketítő
dörrenés kíséretében. A
szétszóródó szikraeső és a
torkolattűz fénye egy pillanatra
narancsszínű fénnyel világította
meg a helyiséget. A programozó ott
térdelt a földön, és halálra rémülten
nézett fel Watersre.
- Ne lőjön! - mondta remegő
hangon. - Kérem, ne lőjön!
Waters remegő lábakkal
tápászkodott fel. A füle csöngött a
puska dörrenésétől. - Valami zajt
hallottam. Miért nem válaszolt,
amikor kérdeztem, maga idióta?
- Csak a légkondicionáló volt
- mondta a programozó, és könnyek
folytak végig az arcán. - Leállt a
szivattyú, mint a múltkor.
Waters kihátrált, és háta
mögött tapogatózott a falon a
kapcsoló után. A levegőben kékes
ködként lebegett a puskapor
felhője. A hátsó falon egy
fémdoboz füstölgött, az elején
három, cakkos szélű lyuk tátongott.
Waters a falnak támaszkodott,
és lehajtotta a fejét.
Hirtelen egy nagy pukkanással
elektromos kisülés csapott ki a
tönkretett kapcsolódobozból, majd
sistergő szikraeső szállt a
levegőben. Csípős füstszag áradt
szét. A számítógépteremben
pislákolni kezdtek a lámpák, a fény
hol elhalványult, hol felerősödött.
Waters hallotta, hogy megszólal egy
riasztó, majd egy újabb.
- Mi történt? - kiáltott fel. A
fények közben megint
elhalványultak.
- Tönkretette a központi
kapcsolódobozt! - kiáltotta a
programozó. Felállt, és átrohanta
számítógépterembe.
- Ó, a francba - motyogta
Waters.
A fények hirtelen kialudtak.

46. fejezet

Coffey újból a rádiójába

ordított: - D’Agosta, jelentkezzen! -
Egy kicsit várt, de nem kapott
választ. - A francba!
Átkapcsolta biztonsági
központ frekvenciájára. - Garcia,
mi a fene történt?
- Fogalmam sincs - felelte
idegesen Garcia. - D’Agosta
hadnagy mintha azt mondta volna,
hogy egy holttest van a…
- Garcia hirtelen elhallgatott. -
Jelentést kaptam, hogy pánik tört ki
a kiállításon. Az őrök nem tudják…
Coffey azonnal átkapcsolt egy
másik frekvenciára, és
belehallgatott. - Egymást tapossák
az emberek - recsegte egy hang.
Coffey visszakapcsolt a
biztonsági központba. - Garcia,
szóljon mindenkinek, hogy minden
egység készüljön fel az
evakuálásra. - Megfordult, és
körbenézett a Nagy Rotundában,
majd a keleti ajtón át benézett a
Mennybolt Csarnokába.
 A tömegben kavarodás tört ki.
A beszélgetés zsongása elhallgatott.
A zeneszó mellett Coffey most már
tisztán hallotta a kiállító teremből
kiszűrődő tompa sikolyokat és a
lábdobogást. A kiállítás bejárata
felé haladó sor egy pillanatra
megtorpant, aztán az emberek
hátrahőköltek, mintha egy falba
ütköztek volna. Dühös kiabálás és
fojtott kiáltások harsantak. Coffey
mintha zokogást is vélt volna
hallani. A tömeg ismét mozdulatlan
lett.
Coffey kigombolta a zakóját,
és az embereihez fordult. -
Vészhelyzet esetére kidolgozott
akció indul. Gyerünk!
 A tömeg hirtelen meglódult,
kétségbeesett kiáltozás és
sikoltozás hallatszott a teremből. A
zenekar elbizonytalanodott, aztán a
zene elhallgatott. A következő
pillanatban mindenki rohanni
kezdett a kijárat felé.
- Gyerünk már! - lökte hátba
Coffey az egyik emberét, miközben
a jobb kezében a rádióját
szorongatta. - D’Agosta, hall
engem?
Ahogy a tömeg özönlött kifelé
a teremből, az ügynököket
hátrálásra kényszerítette. Coffey is
kénytelen volt lihegve és átkozódva
félrehúzódni, ha nem akarta, hogy
elsodorják.
 - Mint egy szökőár! - ordította
az egyik FBI-ügynök. - Így nem
fogunk bejutni a terembe!
Hirtelen elhalványultak a
fények. Coffey rádiója ismét
megreccsent: - Itt Garcia. A
biztonsági központban minden
lámpa pirosat jelez, úgy világít az
egész kapcsolótábla, mint egy
karácsonyfa. Az összes riasztó
beindult.
Coffey megpróbált a tömeggel
szemben elindulni. A többi
ügynököt már sehol sem látta. A
lámpák ismét hunyorogni kezdtek,
aztán egy mély döndülés hallatszott
a terem felől. Amikor Coffey
felnézett, a magasból leereszkedő
acél biztonsági ajtót pillantotta
meg.
- Garcia! - kiabált a rádióba. -
A keleti oldalon ereszkedik lefelé a
biztonsági ajtó! Azonnal állítsák le!
Az ég szerelmére, ne engedjék le!
- A műszerek itt azt mutatják,
hogy nincs leeresztve. Valami baj
történt, minden rendszerünk…
- Nem érdekel, mit mutatnak
azok a rohadt műszerek, az ajtó jön
lefelé! - Coffey-t félrelökte az
özönlő tömeg. Már fülsiketítő volt a
sikoltozás, és egy különös sivítás is
hallatszott, amitől Coffey hátán
végigfutott a hideg. Soha nem látott
még ekkora zűrzavart - füst, pislogó
vészjelző lámpák, szemükben
pánikkal, egymáson taposó
emberek. A fémdetektoros kapukat
feldöntötték, ahogy a szmokingos
férfiak és estélyi ruhás nők rohantak
ki az utcára, a szakadó esőbe.
Egymást taszigálva bukdácsoltak ki
a vörös szőnyegre és az esőáztatta
járdára. Coffey vaku villanásait
látta a múzeum lépcsői felől,
először csak néhányat, aztán egyre
többet.
A rádiójába ordított: - Garcia,
értesítse az odakint őrködő
rendőröket! Állítsák helyre a
rendet, és tüntessék el onnan a sajtó
embereit! És most azonnal húzzák
fel a biztonsági ajtót!
- Már próbálják, de az összes
rendszer becsődölt. Az
áramellátással is baj van. A
biztonsági ajtókat külön áramforrás
működteti, de nem tudják aktiválni.
Mindenhol beindultak a riasztók…
Egy férfi majdnem fellökte
Coffey-t, miközben Garcia azt
kiabálta a rádióban: - Teljesen
leállt a rendszer!
- Garcia, mi a francnyavalya
van a tartalékrendszerrel? - Coffey
megpróbált félrehúzódni, de a
falnak szorította a tömeg. Ebben a
kavarodásban soha nem fog eljutni
a teremig, teljesen reménytelen. A
biztonsági ajtó már félig
leereszkedett. - Küldje ide a
technikust, meg kell mondania a
számkódot!
A lámpák harmadszor is
pislákolni kezdtek, aztán hirtelen
kialudtak a fények, és a Rotundára
sötétség borult. A nagy sikoltozás
közepette az acélajtó könyörtelenül
haladt tovább lefelé.
Pendergast végighúzta a kezét
a zsákutcában végződő folyosó
durva kőfalán, aztán néhány helyen
meg kopogtatta. A vakolat
megrepedezett, és kis darabokban
lepotyogott. A mennyezetről lógó
egyetlen villanykörte törött volt.
Kinyitotta a táskáját, és kivette
belőle a sárga tárgyat, mely egy
bányászok által használt védősisak
volt. Gondosan a fejére illesztette,
és felkattintotta a rászerelt
kislámpát. A fejét ide-oda
mozgatva a falra irányította az erős
fénysugarat, aztán elővette a gyűrött
tervrajzot, és a lámpa fényénél
szemügyre vette. Elindult
visszafelé, miközben számolta a
lépéseket. Aztán elővett a zsebéből
egy tolókést, a vakolat egy pontjára
helyezte a hegyét, és óvatosan a
falba fúrta. Egy tányér nagyságú
vakolatdarab a földre hullott, és
egy réges-régi ajtó bukkant elő
alóla.
Pendergast felfirkantott
valamit a jegyzetfüzetébe, aztán
kisétált a kis folyosóról, és
továbbindult, miközben
folyamatosan számolta a lépéseit.
Megállt egy kőomlásnál, aztán
hirtelen hátralépett. Áfáiból újabb
darab vakolat esett le nagy
puffanással, fehér porfelhő
kíséretében. A védősisak lámpája
egy kisebb fémajtót világított meg a
falban.
Pendergast finoman
próbálkozva megnyomogatta az
ajtót, de az nem mozdult. Amikor
nagyot rúgott bele, nyikorogva
kinyílt. Egy szűk, meredeken lejtő
akna indult mögüle. Odalent, az egy
szinttel lejjebb húzódó
pincefolyosó aljában egy tintafekete
patak vékony szalagja kanyargott.
Pendergast visszahúzta a
helyére a fémajtót, bejelölt valamit
a tervrajzon, aztán továbbindult.
- Pendergast! - hangzott
hirtelen egy tompa kiáltás a
távolból. - Doktor Frock vagyok!
Hall engem?
Pendergast megtorpant, és
meglepetten vonta fel a
szemöldökét. Már nyitotta volna a
száját, hogy válaszoljon, de aztán
megdermedt. Különös szag csapta
meg az orrát. A táskáját nyitva a
földre tette, és benyitott egy kis
raktárhelyiségbe. Bezárta maga után
az ajtót, és lekapcsolta a sisak
lámpáját.
Az ajtón volt egy dróthálóval
védett, piszkos, repedezett üvegű
kisablak. Pendergast a zsebébe
kotort, elővett egy papír
zsebkendőt, megnyálazta és
letisztogatta vele az ablakot, aztán
ki lesett a folyosóra.
Egy nagy, sötét folt jelent meg
a látótere alsó részében. Olyasféle
hangot hallott, mintha egy kifulladt
ló zihálna. Az orrfacsaró szag még
erősebb lett. A félhomályban
mintha egy durva fekete szőrrel
borított izmos hátat pillantott volna
meg.
Lassú mozdulatokkal, az orrán
keresztül lélegezve benyúlt a
zakója zsebébe, és előhúzta a
revolverét. A sötétben tapogatózva
ellenőrizte, hogy meg van-e töltve.
Aztán két kézbe szorította a
fegyvert, az ajtónak szegezte, és
hátrálni kezdett. Ahogy távolodott a
kisablaktól, a sötét folt eltűnt a
szeme elől, de minden kétséget
kizáróan tudta, hogy az a valami
még mindig ott van az ajtó mögött.
Kis puffanás hallatszott,
mintha valami az ajtónak ütődne,
aztán halk kaparászás. Pendergast
még jobban megmarkolta a
revolvert, amikor meglátta - vagy
látni vélte -, hogy a gömb alakú
kilincs kezd elfordulni. Hiába zárta
be, a rozoga ajtó nem fogja
megállítani ezt a lényt, bármi
legyen is az. Egy újabb tompa
puffanás után ismét csönd lett.
 Pendergast gyorsan kilesett a
kisablakon, de semmit sem látott.
Egyik kezével előreszegezte a
revolvert, a másikkal a kilincshez
nyúlt. Ötig számolt magában a néma
csöndben, aztán egy villámgyors
mozdulattal elfordította a kulcsot,
és felrántotta az ajtót. Kirontott a
folyosóra, és elsietett a sarokig. A
folyosó végén egy sötét foltot látott
meg egy másik ajtó előtt. A szinte
teljes sötétségben is ki tudta venni a
négykézláb járó, erős, izmos alakot.
Pendergast a lehető
legracionálisabb ember volt, és
most kénytelen volt elhinni, amit
lát: a szörny az ajtó kilincse után
nyúlt. Pendergast torkából
hitetlenkedő kis nevetés tört fel. A
folyosót megvilágító villanykörte
fényei elhalványultak, aztán megint
felragyogtak. Pendergast lassan fél
térdre ereszkedett, és célba vette a
lényt. A fények ismét
elhalványultak. Látta, hogy a szörny
leül a két hátsó lábára, aztán megint
felegyenesedik, és feléje fordul.
Pendergast a halántékára célzott,
óvatosan kifújta a levegőt, aztán
lassan meghúzta a ravaszt.
Hatalmas dörrenés hallatszott,
és felvillant a torkolattűz.
Pendergast próbált ellazulni, hogy
minél kisebbet rúgjon vissza a
fegyver. A másodperc egy
töredékében mintha egy fehér foltot
látott volna felvillanni a szörny
koponyáján, de aztán a lény a
folyosó sarkánál eltűnt, és a folyosó
üres lett.
Pendergast pontosan tudta, mi
történt - egyszer látott már hasonlót
egy medvevadászaton. A golyó
lepattant az állat koponyájáról, és
ahol lenyúzta a bőrt, ott kivillant a
fehér koponyacsont. Tökéletesen
célzott, de a fémköpenyes,
krómötvözettel bevont .45-ös
kaliberű töltény egyszerűen
lepattant a szörny koponyájáról.
Pendergast előredőlt, és
leeresztette a revolverét. A
villanykörték újból hunyorogtak,
aztán minden elsötétedett.
 47. fejezet

Az előételes asztalok mellől

Smithback kitűnően rálátott a
pódiumra, ahol Wright szélesen
gesztikulálva beszélt. A hangja
mennydörögve szólt egy közeli
hangszóróból. Smithback nem vette
magának a fáradságot, hogy oda is
figyeljen - tudta, hogy Rickman
később úgyis ellátja a beszéd egy
írott példányával. A beszéd már
vagy félórája véget ért, a tömeg
pedig az óta is nem szűnő, mohó
kíváncsisággal özönlött befelé a
kiállításra. Smithback azonban nem
törődött ezzel, ott maradt, ahol volt.
Megint végignézett az asztalon, és
azon töprengett, hogy egy szép
kövér garnélarákot kapjon-e be,
vagy pedig egy blini au caviare
mellett tegye le voksát. A blini
mellett döntött, pontosan öt darabot
tett a tányérjára, és eszegetni
kezdte. Feltűnt neki, hogy a szürkés
kaviár nem túl sós - igazi tokhalból
származik, nem pedig hamisított
kaviár, amilyet a kiadói partikon és
hasonló helyeken szolgálnak fel.
Azért egy rákot is tett a
tányérjára, aztán még egyet, aztán
egy kanál ceviche következett, majd
három sós kréker, rajta skót füstölt
kaviár kapribogyóval és citrommal.
Vett még néhány papírvékony szelet
hideg marhasültet is. A
tatárbifsztekből inkább nem kér,
köszöni szépen, de abból a sushiból
mindenképp jöhet kettő…
Legeltette a szemét a vagy tizenöt
méteres asztalra kirakott
csemegéken. Életében nem látott
még ilyen lakomát, és nem akart
semmit sem kihagyni.
A zenekar játéka hirtelen
akadozni kezdett, és ugyanebben a
pillanatban keményen oldalba bökte
valaki.
- Hé! - kiáltott fel Smithback,
és ahogy megfordult, lökdösődő,
sikoltozó tömeggel találta szembe
magát. Nekilökték a svédasztalnak,
alig tudta megtartani az
egyensúlyát. Aztán mégis elesett, és
bekúszott az asztal alá.
Összekuporodva figyelte, ahogy
eldobog a rengeteg láb. Sikoltozás
hallatszott, és borzalmas
puffanások, ahogy egymást
taszigálták az emberek. Néhány
kiabálva elhangzott mondatfoszlány
is megütötte a fülét: -… egy
hulla… gyilkosság… - Ezek szerint
több ezer ember között újból
lesújtott volna a gyilkos? De hát ez
lehetetlen…
Egy hegyes tűsarkú fekete női
cipő repült be az asztal alá, és
majdnem eltalálta Smithback orrát.
Undorral lökte el, de közben
észrevette, hogy még mindig ott
szorongat a kezében egy falat
garnélarákot. Gyorsan bekapta.
Bármi történt is, nagyon hirtelen
történhetett. Megdöbbentő volt,
hogy pillanatok alatt hogy el tud
uralkodni a pánik a tömegen.
Az asztal megrázkódott, aztán
odébb csúszott, és Smithback látta,
hogy egy óriási tál a földre esik.
Krékerés camembert darabok
röpködtek szerteszét. Leszedte az
ingére potyogott darabkákat, és
eszegetni kezdte. Az arcától alig fél
méterre ott rohantak a lábak, és
péppé tapostak egy darab
pástétomot. Nagy puffanással egy
másik tál is földet ért, és szürke
ködfelhőként repült szét róla a
kaviár.
A lámpák fénye elhalványult.
Smithback gyorsan a foga közé
szorított egy szelet camembert
sajtot. Hirtelen beléhasított a
gondolat, hogy ő itt eszik, miközben
az élet ezüsttálcán nyújt neki egy
akkora sztorit, amilyennel még soha
nem találkozott. Belekotort a
zsebébe, hogy megnézze, nála van-e
a diktafonja, miközben a fények
újból elhalványodtak, majd
kivilágosodtak.
Smithback a szája elé emelte a
diktafont, és hadarva beszélni
kezdett, remélve, hogy képes
túlkiabálni a fülsiketítő hangzavart.
Hihetetlen lehetőség ez - a pokolba
Rickman feltételeivel! Erre a
sztorira minden újság vevő lesz!
Remélte, hogy ha van is más
újságíró a partin, már rég a nyakába
szedte a lábát, és elmenekült.
A fények megint pislákolni
kezdtek.
Százezret fog kérni előlegnek,
egy pennyvel sem kevesebbet, ő itt
volt a múzeumban, és elejétől
kezdve figyelemmel kísérte a sztori
minden fordulatát. Senki sem
férhetett hozzá ilyen közelről az
információkhoz.
A lámpák harmadszor is
hunyorogni kezdtek, aztán egyszer
csak minden elsötétedett.
- A rohadt életbe! - üvöltött
fel Smithback. - Valaki kapcsolja
vissza a világítást!

Margo egy újabb kanyar után

továbbtolta Frock kerekes székét,
aztán megállt, és várt, míg a
professzor Pendergastot
szólongatta. A hangja gyászosan
visszhangzott a folyosón.
- Ennek nincs semmi értelme -
mondta bosszúsan Frock.
- Ebben a szekcióban egy
csomó nagyobb raktárhelyiség is
van. Lehet, hogy odabent van
valamelyikben, és ezért nem hall
minket. Próbáljunk meg benézni
egy-két raktárba. Más lehetőségünk
nem maradt. - Belekotort a zakója
zsebébe. - E nélkül soha ne menjen
el otthonról - mondta, és
mosolyogva felmutatott egy
főkulcsot, mellyel minden kurátor
rendelkezett, s amely minden zárat
ki tudott nyitni.
Margo kinyitotta az első
raktárajtót, és belesett a sötét
helyiségbe. - Mr. Pendergast! -
kiáltott be. Csontokkal megrakott
fémpolcok derengtek a
félhomályban. Az ajtó mellett egy
dinoszaurusz koponya állt egy
görgős fa alátéten, akkora volt, mint
egy bogárhátú Volkswagen. A
csontokat részben még most is
körbevette a kőzet, melyben
rábukkantak a leletre.
- Nézzük meg a következőt is -
mondta Frock.
Ebben a raktárban sem találtak
senkit sem.
- Még egy próbálkozás -
mondta Frock. - Ott, a folyosó túlsó
felén.
Margo megállt az ajtónál,
amelyre a professzor mutatott.
PLEISZTOCÉN-12B felirat állt
rajta. Közben Margo megpillantott
a folyosó végében még egy ajtót,
amely egy lépcsőhöz vezetett. Épp
kinyitotta a raktár ajtaját, amikor a
világítás másodszor is pislákolni
kezdett.
- Itt sincs… - kezdte.
Hirtelen éles dörrenés
visszhangzott a szűk folyosón.
Margo felkapta a fejét, és vadul
kalapálni kezdett a szíve. Próbálta
megállapítani, merről jöhetett a zaj.
Úgy tűnt, a folyosó kanyarulatán
túlról hallatszott, egy olyan részről,
amerre még nem jártak.
A fények hirtelen kialudtak.
- Ha várunk egy másodpercet -
szólalt meg Frock -, kigyullad a
vészvilágítás.
A néma csöndben nem
hallatszott más, csak az öreg épület
reccsenései. A másodpercek teltek
- elszállt egy perc, majd kettő.
 Margo orrát hirtelen valami
dögletes bűz csapta meg.
Kétségbeesetten kapkodott levegő
után, amikor eszébe jutott, hol
érezte pontosan ugyanezt a szagot: a
sötét kiállítóteremben.
- Érzi?
- Igen - suttogta Frock. -
Menjünk be, és zárja be az ajtót.
Margo rémülten zihálva
tapogatózott a falon, és kereste az
ajtófélfát. A szag egyre erősebb
lett. - Dr. Frock - szólalt meg
halkan tud jönni a hangom után, ha
előremegyek?
- Erre most nincs idő. Ne
törődjön velem, csak menjen be
gyorsan!
 - Nem hagyhatom itt. Jöjjön
lassan a hangom irányába.
Margo hallotta, ahogy
megnyikordul a kerekes szék. A
szag már teljesen betöltötte az
orrát, olyan volt, mint egy mocsár,
rothadó bűze, melybe mintha nyers
darált marhahús édeskés szaga
keveredett volna. Margo furcsa
szörcsögést és szuszogást is hallott.
- Itt vagyok - súgta oda
Frocknak. - Jaj, istenem, siessen,
kérem!
A sötétség áthatolhatatlannak
tűnt, és fullasztóan nehezedett rájuk.
Margo az ajtófélfa mellett a falhoz
lapult, és alig tudta megállni, hogy
el ne kezdjen fejvesztve menekülni.
 A koromsötétségben nyikorgás
hallatszott, és a kerekes szék kereke
finoman a lábának ütközött. Margo
megragadta a karfát, és beljebb
húzta Frockot, aztán megfordult, és
gyorsan becsapta az ajtót.
Ráfordította a kulcsot, aztán
leroskadt a földre, és némán rázni
kezdte a zokogás. A helyiségben
csönd lett.
Egyszer csak kaparászás
hallatszott az ajtón, először egészen
halkan, aztán egyre hangosabban és
kitartóbban. Margo rémülten
csúszott hátrább, s közben a
vállával nekiütközött a kerekes
széknek. Érezte a sötétben, hogy
Frock gyengéden megfogja a kezét.
 48. fejezet

D’Agosta felült az
üvegcserepek között, és keresgélni
kezdte a rádióját a törmelék
halomban, miközben az utolsó
menekülő látogató távolodó hátát
figyelte. A sikoltozás és a kiabálás
egyre jobban elhalkult.
- Hadnagy? - Az egyik rendőr,
Bailey épp kimászott egy másik
ripityára tört tárló alól. A terem
romokban hevert - törött tárgyak
mindenfelé, üvegcserép, elhagyott
cipők és retikülök, szakadt
ruhafoszlányok. Mindenki
kimenekült, nem maradt ott más,
csak D’Agosta és Bailey - meg a
halott. D’Agosta futólag
megvizsgálta a fej nélküli
holttestet: hatalmas seb tátongott a
mellkasán, a ruhája egészen
megmerevedett a rászáradt vértől,
és kilátszottak a belei, mint a tömés
egy bábu belsejéből.
Látszott rajta, hogy már jó
ideje itt fekszik. D’Agosta
elfordította a tekintetét, de aztán
megint odanézett. Csak most vette
észre, hogy a férfin
rendőregyenruha van.
- Bailey! - kiáltotta. - Egy
rendőr az áldozat! Ki ez az ember?
 Bailey odament. A
félhomályban is látszott, mennyire
sápadt az arca. - Nehéz lenne
megállapítani, de szerintem Fred
Beauregard lehet az. Neki volt egy
ilyen nagy pecsétgyűrűje, még a
rendőrakadémián kapta.
- A szentségit… - D’Agosta
halkan füttyentett egyet. Közelebb
hajolt, és kibogarászta a jelvény
számát.
Bailey bólintott. - Igen, ő az,
Beauregard.
- Jézusom… - D’Agosta
felegyenesedett. - De hát nem
szabadnapos volt?
- De igen. Szerda délután volt
utoljára ügyeletben.
 - Akkor itt van már egy ideje.
- D’Agosta arca megkeményedett. -
És az a rohadt Coffey nem járult
hozzá, hogy átvizsgáljuk a
kiállítótermet! Szét fogom rúgni a
seggét.
Bailey segített D’Agostának
feltápászkodni. - Megsérült?
- Majd később bekötöztetem -
felelte kurtán D’Agosta. - Hol van
McNitt?
- Nem tudom. Utoljára a
tömegben láttam.
Ippolito lépett elő az egyik
sarokból, a rádió adó-vevőjén
beszélt éppen. D’Agosta kezdte egy
hajszállal jobban tisztelni a
biztonsági főnököt. Lehet, hogy nem
a legnagyobb koponya, de ha
vészhelyzetre kerül sor, lehet
számítani rá.
A fények elhalványodtak.
- Pánik tört ki a Mennybolt
Csarnokában - mondta Ippolito a
füléhez szorítva az adóvevőt. - Azt
mondják, elkezdett leereszkedni a
biztonsági ajtó.
- Idióták! Az az egyetlen
kijárat! - D’Agosta is a szája elé
emelte a rádió adó-vevőt. -
Walden, hall engem? Mi folyik ott?
- Óriási a káosz! McNitt épp
most jött ki a kiállításról, elég
rendesen helybenhagyták. Mi itt
vagyunk a bejáratnál, próbáljuk
visszafogni a tömeget, de hiába,
nagyon sok embert eltapostak.
A lámpák újból pislákolni
kezdtek.
- Walden, a biztonsági ajtó
tényleg ereszkedik lefele a Rotunda
kijáratánál?
- Egy pillanat. - A rádió
sziszegett. - A fenébe is, igen! Már
félig leereszkedett. Az emberek
beszorultak mögé, úgy viselkednek,
mint egy csorda, talán egy tucat
embert is agyon fognak taposni.
A kiállító terem hirtelen
elsötétedett. Tompa puffanás
hallatszott, mintha egy súlyos tárgy
esett volna a földre.
D’Agosta előhúzta a
zseblámpáját. - Ippolito,
manuálisan is fel lehet nyitni az
ajtót, igaz?
- Igen. Egyébként a
vészvilágítás egy másodperc múlva
ki kell, hogy gyulladjon.
- A fenébe is, nem várhatunk
erre. Menjünk oda az ajtóhoz. Az
ég szerelmére, vigyázzon!
Óvatosan lépkedve
visszaindultak a kiállítás bejárata
felé. Ippolito vezetésével
átbotorkáltak az üvegcserepek,
fadarabok és egyéb törmelék között.
Mindenfelé egykor értékes
kiállítási tárgyak törött darabjai
hevertek. A kiáltozás egyre
hangosabb lett, ahogy közeledtek a
Mennybolt Csarnoka felé.
 Amikor D’Agosta megállt
Ippolito mögött az ajtóban, először
semmit sem látott a sötétségben.
Még a díszgyertyák is kialudtak.
Aztán Ippolito körbevilágított a
zseblámpájával. Miért nem megy
már tovább? - gondolta bosszúsan
D’Agosta. Ippolito hirtelen
hátralépett, és öklendezni kezdett.
A zseblámpa kiesett a kezéből, és
elgurulta sötétségbe.
- Mi a fene… - kiáltott fel
D’Agosta. Bailey-vel együtt
előbbre rohant, aztán megtorpant.
A hatalmas teremben óriási
volt a pusztítás. Ahogy
körbevilágított a zseblámpájával,
D’Agostának egy földrengés képei
jutottak az eszébe, amelyeket
egyszer a híradóban látott. A
pódium romokban hevert, a
felolvasóállvány darabokra tört. A
zenekarnak helyet adó emelvény
üres volt, a székek felborítva, s
széttört hangszerek feküdtek egymás
hegyén-hátán. A terem padlóját
ételmaradékok, ruhadarabok,
programfüzetek, felborított
bambuszbokrok és orchideák
borították, amelyeket az ezernyi
pánikba esett menekülő taposott
szét.
D’Agosta a kiállítás bejárata
felé irányította a zseblámpa
fénysugarát. Az ajtó két oldalán
álló faoszlopok feldőltek, és
hatalmas darabokra törtek.
D’Agosta látta, hogy élettelen karok
és lábak lógnak ki a bonyolult
faragással díszített oszlopok alól.
Bailey rohant oda hozzá. -
Legalább nyolc embert agyonütött,
hadnagy. Nem hiszem, hogy van,
aki túlélte.
- A mi embereink közül van
valaki az áldozatok között? -
kérdezte D’Agosta.
- Attól félek, igen. Úgy tűnik,
McNitt és Walden, és az egyik civil
ruhás rendőr. Van köztük két
biztonsági őr és három civil is.
- Mind meghaltak?
- Amennyire meg tudtam
állapítani, igen. Nem lehet
elmozdítani az oszlopokat.
- A rohadt életbe… -
D’Agosta elfordult, és a homlokát
dörzsölgette. A teremben egy tompa
döndülés hallatszott.
- Lezárult a biztonsági ajtó -
mondta Ippolito a száját törölgetve.
Letérdelt Bailey mellé. - Jaj, ne, ez
Martiné… jézusom, ezt nem hiszem
el. - D’Agostához fordult. - Martiné
őrködött a hátsó lépcső mellett.
Valószínűleg idesietett, hogy
segítsen a tömeget irányítani. Ő volt
az egyik legjobb emberem.
D’Agosta átlépkedett a
faoszlopok darabjain, és a
felfordított asztalokat és törött
székeket kerülgetve kiment a
Mennybolt Csarnokába. A keze még
mindig erősen vérzett. A földön
több mozdulatlan test hevert.
D’Agosta nem tudta megállapítani,
hogy élnek-e vagy halottak. Amikor
a terem túlsó végéből sikoltozást
hallott, a zaj felé irányította a
zseblámpáját. Az acél biztonsági
ajtó már teljesen lezáródott, és az
emberek feltorlódtak előtte. Sokan
dörömböltek rajta és kiabáltak.
Amikor a zseblámpa fénye rájuk
esett, néhányan hátrafordultak.
D’Agosta odarohant az
emberekhez, tudomást sem véve
recsegő rádiójáról. - Őrizzék meg a
nyugalmukat, és lépjenek hátrébb az
ajtótól! D’Agosta hadnagy vagyok a
New York-i rendőrségtől!
Az emberek erre egy kicsit
elcsendesedtek. D’Agosta odahívta
Ippolitót is. Végignézett az
embereken, és felismerte Wrightot,
az igazgatót, Ian Cuthbertet, aki az
egész cécót irányította, és egy
Rickman nevű nőt, akiről csak
annyit tudott, hogy valami fontos
posztot tölt be a múzeumban.
Nagyjából az első harminc-negyven
ember volt ott, akik elsőnek mentek
be kiállításra, és így utolsóként
jutottak ki.
- Figyeljenek rám! - kiabálta
D’Agosta. - A biztonsági főnök ki
fogja nyitni az ajtót. Kérem,
mindenki lépjen hátrább!
 Amikor az emberek
félrehúzódtak, D’Agosta
önkéntelenül felnyögött a
látványtól, amely a szeme elé tárult:
a súlyos acélajtó alól több végtag
lógott ki, a padló síkos volt a
vértől. Az egyik kéz még gyengén
mozgott, és halk sikoltozás
szűrődött át a vastag ajtó
túloldaláról.
- Jézus Mária - suttogta
D’Agosta. - Ippolito, nyissa már fel
valahogy azt a rohadt ajtót!
- Világítson ide a
zseblámpával. - Ippolito egy kis
gombokkal teli panelre mutatott az
ajtó mellett. Leguggolt, és
benyomott rajta néhány számot,
aztán vártak.
Ippolito értetlenül nézett maga
elé. - Nem értem… - Újból
benyomta a számokat, de ezúttal
lassabban.
- Nincs áram - jegyezte meg
D’Agosta.
- Az nem számít - mondta
Ippolito, és idegesen harmadszor is
beütötte a kódot. - A rendszernek
saját áramforrása van.
Az emberek suttogni kezdtek
egymás közt.
D’Agosta rájuk világított a
zseblámpával. - Kérem,
nyugodjanak meg. Az a hulla a
kiállításon már két napja ott volt.
Értik? Két napja! A gyilkos régen
távozott.
- Honnan tudja? - kiabálta egy
férfihang.
- Fogja be a száját, és
figyeljen rám - förmedt rá
D’Agosta. - Ki fogjuk vinni innen
magukat. Ha mi nem tudjuk kinyitni
az ajtót, akkor majd kívülről
kinyitják. Ez beletelhet pár percbe.
Addig is mindnyájan húzódjanak
hátrább. Maradjanak egy
csoportban, keressenek székeket,
amik nincsenek eltörve, és üljenek
le, rendben? Itt úgysem tudnak
segíteni.
Wright odalépett a zseblámpa
fénysugarába. - Ide hallgasson,
hadnagy, ki kell jutnunk innen!
Ippolito, az ég szerelmére, nyissa
már fel azt az ajtót!
- Egy pillanat! - szólt rá élesen
D’Agosta. - Mr. Wright, kérem,
menjen vissza a többiekhez. -
Körbenézett az ijedten bámuló
arcokon. - Van önök között orvos?
Csönd.
- Ápolónő? Valaki, aki ért az
elsősegélynyújtáshoz?
- Én egy kicsit értek hozzá -
jelentkezett valaki.
- Remek. Mr…
- Arthur Pound.
- Mr. Pound, vegyen maga
mellé egy-két önkéntest, akik
segítenek magának. Több ember is
van a teremben, akiket
összetapostak. Szeretném tudni,
hány sérült van, és mennyire súlyos
az állapotuk. Van egy emberem a
kiállítás bejáratánál, Bailey, ő majd
segít maguknak. Neki van
zseblámpája is. Szükségünk lenne
még egy önkéntesre, aki
összeszedne pár gyertyát.
Egy gyűrött szmokingot viselő,
nyakigláb fiatalember jelentkezett.
Gyorsan lenyelt valamit, amivel
tele volt a szája. - Majd én segítek -
ajánlkozott.
- Hogy hívják?
- Smithback.
- Rendben van, Smithback.
Gyufája van?
- Hát persze.
 Előlépett a főpolgármester. Az
arcán vér folyt végig, egyik szeme
alatt nagy, lila véraláfutás sötétlett.
- Hadd segítsek én is valamiben.
D’Agosta meglepetten nézett
rá. - Harper főpolgármester űr!
Talán ön irányíthatná a többieket.
Próbálja megnyugtatni őket.
- Rendben, hadnagy.
D’Agosta rádiója újból
megreccsent, mire felkapta. - Itt
Coffey. D’Agosta, hall engem? Mi
a fene folyik odabent? Jelentést
kérek!
D’Agosta hadarni kezdett: -
Nagyon figyeljen, mert nem
mondom el kétszer. Legalább nyolc
halott van, de valószínűleg több is,
és sok a sebesült. Gondolom,
azokról maga is tud, akik
beszorultak az ajtó alá. Ippolito
nem tudja kinyitni ezt a rohadt ajtót.
Harmincan-negyvenen ragadtunk
idebent, itt van Wright és a
főpolgármester is.
- A főpolgármester? A
francba! Nézze, D’Agosta, a
biztonsági rendszer teljesen csődöt
mondott. Erről az oldalról sem
tudjuk manuálisan felnyitni az ajtót.
Szerzek embereket, akik
acetilénvágóval átvágják. Ez
beletelhet egy kis időbe, olyan
vastag ez az ajtó, mint egy bank
páncéltermében. A főpolgármester
jól van?
 - Jól. Hol van Pendergast?
- Halvány fogalmam sincs.
- Hányán rekedtek még a
biztonsági zónán belül?
- Egyelőre nem tudjuk. -
felelte Coffey. - Most futnak be a
jelentések. Kell lenniük
embereknek a számítógépteremben
és a biztonsági központban is. Több
civil ruhás rendőr és biztonsági őr
is itt van valahol. A tömeg
elsodorta őket, némelyikük elég
csúnyán megjárta. Mi a csuda
történt a kiállításon, D’Agosta?
- Egy rendőr holttestét találtuk
meg az egyik tárló tetején.
Kibelezték, mint a többi áldozatot. -
Elhallgatott, aztán keserűen
hozzátette: - Ha engedte volna,
hogy átvizsgáljuk a kiállítást a
megnyitó előtt, ez nem történhetett
volna meg.
A rádió reccsent párat, aztán
elnémult.
- Pound! - kiáltotta el magát
D’Agosta. - Milyen súlyosak a
sérülések?
- Egy embert találtunk, aki
még él, de ő is csak alig - nézett fel
Pound az egyik földön fekvő test
mellől. - A többiek mind
meghaltak. Agyontaposták őket.
Talán egykét szívroham is volt,
elég nehéz megállapítani.
- Tegyen meg mindent, amit
tud azért, aki még életben van -
mondta D’Agosta.
A rádió megreccsent. -
D’Agosta hadnagy? - szólalt meg
egy rekedtes hang. - Garcia vagyok
a biztonsági központból. - Van itt
egy… - A hangot elnyomta az
elektrosztatikus kisülés.
- Garcia! Garcia, mi történt? -
kiabálta D’Agosta a rádióba.
- Sajnálom, de mindjárt
lemerül ez az adóvevő, amit
használok. Pendergast akar beszélni
magával, rögtön adom.
- Vincent? - szólalt meg az
ismerős hang.
- Pendergast! Hol van most?
- Az alagsorban, a 29.
szekcióban. Úgy értesültem, az
egész múzeumban áramszünet van,
és mindnyájan beragadtunk a kettes
szektorba. Attól tartok, ennél egy
kicsit rosszabb hírem is van. Odébb
tudna menni egy olyan helyre, ahol
nyugodtan beszélhetünk?
D’Agosta egy kicsit távolabb
sétált az emberektől.
- Mi történt? - kérdezte halkan.
- Vincent, Figyeljen jól. Van
idelent valami. Nem tudom, mi ez,
de nagyon nagy, és szerintem nem
ember.
- Pendergast, ne szórakozzon
velem!
- Halálosan komolyan
beszélek, Vincent. És nem is ez a
rossz hír. A rossz hír az, hogy lehet,
hogy maguk felé tart.
- Ezt meg hogy érti? És milyen
állat az?
- Ha odaér, észre fogják venni.
Nagyon furcsa szagot áraszt.
Milyen fegyverük van?
- Három tizenkét lövetű puska,
néhány szolgálati revolver, két
nyugtatólövedékkel megtöltött
pisztoly, és talán még egy-két
pisztoly.
- A nyugtatólövedéket
felejtsék el. Figyeljen, gyorsan kell
beszélnem. Mindenkit vigyen ki
onnan. Ez a lény akkor haladt el
mellettem az alagsorban, amikor
kialudtak a fények. Egy kisablakon
keresztül láttam, az egyik raktárból.
Nagyon nagynak tűnt, és négykézláb
közlekedik. Kétszer rálőttem, aztán
a folyosó végében kiinduló
lépcsőnél eltűnt. Van itt nálam egy
régi tervrajz. Tudja, hová vezet ez
az alagsori lépcső?
- Nem - felelte D’Agosta.
- Csak minden második
emeletnél van a lépcsőháznak
kijárata. Levezet a pincébe is, de
nem valószínű, hogy arra ment
volna. A negyedik emeleten ki lehet
jutni erről a lépcsőről, és van egy
kijárat a Mennybolt Csarnokába is,
hátul, a pódium mögötti részen. -
Pendergast, nem egészen értem.
Tulajdonképpen mit akar, mit
csináljunk?
 - A maga helyében az összes
emberemet, akinél fegyver van,
felsorakoztatnám a lépcsőház ajtaja
előtt. Amikor a szörny kijön,
lőjenek. Persze lehet, hogy ez nem
ér semmit. Én közelről rálőttem egy
.45-ös tölténnyel a fejére, és
egyszerűen lepattanta koponyájáról
a golyó.
Ha ezt bárki más mondta
volna, D’Agosta azt feltételezi,
hogy tréfál vagy megőrült. - Értem.
Mennyi idővel ezelőtt látta?
- Pár perce, közvetlenül az
előtt, hogy elment az áram. Egyszer
rálőttem, aztán követtem a folyosón
a sötétben. Még egyszer rálőttem,
de nem találtam el. Az előbb egy
kicsit körülnéztem, és felderítettem
a terepet. A folyosó zsákutcában
végződik, a lény pedig eltűnt. Nem
mehetett másfelé, csak a felfelé
vezető lépcsőn, maguk felé. Ha
szerencséjük van, talán egy másik
emeleten lyukad ki. Csak azt tudom,
hogy erre nem jött vissza.
D’Agosta nyelt egyet.
- Ha le tud jönni
biztonságosan az alagsorba, jöjjön.
Találkozzunk itt. A tervrajzok
megmutatják a kivezető utat. Ha egy
biztonságosabb helyre ért, majd
újból beszélünk. Értett mindent?
- Igen - felelte D’Agosta.
- Vincent, van még valami…
- Micsoda?
 - Ez a lény ki tudja nyitni az
ajtókat. Tudja, hogy kell használni a
kilincset.
D’Agosta elrakta a rádióját,
idegesen megnedvesítette az ajkát,
aztán hátranézett az emberekre. A
legtöbben szinte sokkos állapotban
ültek a földön, néhányan pedig
segítettek meggyújtani a halom
gyertyát, amelyeket Smithback
szedett össze.
D’Agosta halkan odaszólt
nekik: - Jöjjenek ide mindnyájan, és
lapuljanak a falhoz. Oltsák el
gyertyákat!
- Mi történt? - kiáltott fel
valaki. D’Agosta megismerte
Wright hangját.
 - Maradjanak csendben, és
tegyék, amit mondok. Maga, mi is a
neve? Smithback, tegye le azokat,
és jöjjön ide!
D’Agosta gyorsan
körbevilágított a zseblámpájával a
teremben. Közben ismét recsegni
kezdett egy hang a rádión. A terem
távolabbi sarkaiban olyan sötétség
honolt, hogy teljesen elnyelte a
zseblámpa fényét. Középen néhány
gyertya égett egy mozdulatlanul
fekvő alak mellett. Pound és egy
másik férfi épp fölé hajoltak.
- Pound! - kiáltott oda
D’Agosta. - Maguk ketten, oltsák el
gyertyákat, és húzódjanak hátrább!
- De ez az ember még él!
 - Most azonnal menjenek
hátrább! - D’Agosta a mögötte
csoportosuló emberekhez fordult. -
Egyikük se mozduljon innen, és
maradjanak csendben. Bailey és
Ippolito, hozzák a fegyvereiket, és
jöjjenek velem.
- Hallották ezt? Minek nekik a
puska? - kiáltott fel Wright.
Amikor D’Agosta rájött, hogy
Coffey hangja recseg rádióban, egy
határozott mozdulattal kikapcsolta.
Óvatosan a terem közepe felé
indultak, a zseblámpa sötétbe hasító
fénysugarát követve. D’Agosta
végigvilágított a falon, és a pódium
mögötti részen megkereste a
lépcsőházba nyíló ajtót. Csukva
volt. Mintha valami furcsa szag
csapta volna meg az orrát, különös,
rothadt bűz, amiről nem tudta
megállapítani, mi lehet. Persze a
teremben már eleve nem volt túl jó
illat. A vendégek közül páran az
ijedségtől nem tudtak uralkodni a
hólyagjukon.
Odavezette a többieket a
pódium mögé, aztán megtorpant. -
Pendergast szerint egy lény van a
lépcsőházban, valamilyen állat -
suttogta.
- Na persze, Pendergast
szerint - súgta vissza
szarkasztikusan Ippolito.
- Állítsa le magát, Ippolito.
Ide hallgassanak! Nem várhatunk
csak úgy itt a sötétben. Szépen
bemegyünk, és körülnézünk.
Biztosítsák ki a fegyvereket, egy
golyó legyen a töltényűrben. Bailey,
maga kinyitja az ajtót, és
körbevilágít a zseblámpával.
Ippolito, maga a felfelé vezető
lépcsőt ellenőrzi, én lefelé megyek.
Ha meglátnak valakit, azonnal
felszólítják, hogy azonosítsa magát,
ha nem teszi meg, lőjenek. Ha
bármi mást látnak, nem embert,
azonnal lőjenek. Ha jelt adok,
indulunk.
D’Agosta kikapcsolta a
lámpáját, a zsebébe dugta, és jól
megmarkolta a fegyverét. Aztán
biccentett Bailey-nek, hogy
irányítsa a zseblámpája fényét az
ajtóra. D’Agosta lehunyta a szemét,
és elmormolt egy rövid imát. Aztán
jelt adott.
Ippolito oldalra húzódott,
miközben Bailey felrántotta az
ajtót. D’Agosta és Ippolito
berontottak. Bailey követte őket, és
félkörben gyorsan körbevilágított a
zseblámpával.
A lépcsőházban szörnyű bűz
fogadta őket. D’Agosta tett pár
lépést a sötétben, aztán a szeme
sarkából meglátott valamit fölül
megmozdulni. Kísérteties, torokból
jövő morgást hallott, amitől
elgyengült a térde, aztán egy tompa
csattanást, amely olyan volt, mintha
a földhöz vágtak volna egy nedves
törülközőt. Aztán nedvesség
csapódott körülötte a falhoz, és
nyálcseppek fröcsköltek az arcába.
Megfordult, és tüzelt, bár nem látott
mást, csak egy nagy sötét foltot. A
zseblámpa fénye vadul imbolygott.
- A francba! - üvöltött fel Bailey.
- Bailey, ne hagyja, hogy
bemenjen a terembe! - D’Agosta
belelőtt a sötétségbe, újra meg újra
tüzelt, felfelé és lefelé is a
lépcsőházban, míg ki nem ürült a
fegyvere. A füst, csípős szaga
egybevegyült a gyomorforgató
bűzzel. A Mennybolt Csarnokából
sikoltozás hallatszott.
D’Agosta felbotorkált a
lépcsőfordulóig. Majdnem orra
bukott valamiben, ahogy belépett a
terembe. - Bailey, merrefelé ment?
- ordította, miközben megtöltötte a
puskáját.
- Nem tudom - kiabálta vissza
Bailey. - Semmit sem látok!
- Lefelé ment, vagy be a
terembe?
- Nem tudom, nem tudom!
D’Agosta elővette a
zseblámpáját, és Bailey-re
világított. A rendőr ruhája csupa
vér volt, a hajába és a
szemöldökére is apró húscafatok
ragadtak. Épp a szemét törölgette.
A levegőben borzalmas szag
terjengett.
 - Jól vagyok - nyugtatta meg
Bailey a hadnagyot. - Legalábbis
azt hiszem. Csak az arcomba
fröcskölt ez a rémség, semmit sem
látok.
D’Agosta gyorsan
körbevilágított a zseblámpával,
miközben a combjához támasztotta
a puskáját. A fal mellett összegyűlt
emberek rémülten pislogtak.
Visszafordította a fénysugarat a
lépcsőház ajtaja felé, és ekkor
pillantotta meg Ippolitót - jobban
mondva, ami megmaradt belőle. A
lépcsőházban feküdt, feltépett
hasából patakzott a vér.
A szörny ott várhatott rájuk, a
lépcsőfordulótól pár fokkal feljebb.
De hol lehet most? D’Agosta
kétségbeesetten újra meg újra
körbevilágított a teremben. A
szörny eltűnt, a tágas teremben
némaság honolt.
Valami hirtelen megmozdult a
terem közepén. A fény ilyen
távolságba alig hatolt el, de
D’Agosta annyit látott, hogy egy
hatalmas, sötét árnyalak hajol a
földön fekvő sebesült fölé, és
furcsa, szaggatott mozdulatokkal
nyúl feléje. D’Agosta hallotta, hogy
a férfi felüvölt, aztán halk
reccsenés hallatszott, majd csönd
lett. D’Agosta a hóna alá szorította
a zseblámpát, felemelte a puskáját,
és meghúzta a ravaszt.
 A nagy dörrenésre az emberek
sikoltozni kezdtek. D’Agosta még
kétszer lőtt, de a puska tárja újból
kiürült.
A zsebébe nyúlt újabb
töltényekért, de nem volt nála több.
Előkapta a szolgálati pisztolyát -
Bailey! - kiáltotta. - Jöjjön ide
gyorsan, terelje össze az embereket,
és készüljenek fel az indulásra. -
Végigpásztázta a fénysugárral a
terem padlóját, de a sötét árny
eltűnt. Óvatosan odaosont a földön
fekvő férfihoz. Úgy három méterre
volt tőle, de már meglátta azt,
amitől félt; a betört koponyát és a
földön heverő agyat. Véres nyomok
vezettek a kiállítás bejárata felé. A
szörny oda menekült a lövések elől,
de valószínűleg nem fog sokáig ott
bujkálni.
D’Agosta felugrott, berohant
az oszlopok mögé, és megragadta a
kiállítás súlyos faajtajának egyik
szárnyát. Nagy csattanással
becsapta, aztán átrohant a másik
oldalra. Zaj hallatszott odabentről -
gyors, súlyos léptek. D’Agosta
becsapta a másik ajtószárnyat is.
Hallotta, ahogy a helyére kattan a
retesz, aztán az ajtó megrázkódott,
ahogy egy súlyos test nekiütközött
belülről.
- Bailey! - ordította D’Agosta.
- Induljanak el lefelé a
lépcsőházban!
 A dörömbölés egyre erősebb
lett az ajtó túloldalán. D’Agosta
önkéntelenül is hátrálni kezdett. A
faajtó kezdett repedezni.
Miközben fegyverével az
ajtóra célzott, a háta mögül
sikoltozást és kiáltozást hallott. Az
emberek meglátták Ippolito
holttestét. Hallotta, hogy Bailey
hangosan vitatkozik valamiről
Wrighttal. Aztán megint nagy
csattanás hallatszott, melybe
belerázkódott az ajtó, és egy nagy
repedés jelent meg az aljánál.
D’Agosta odarohant a
többiekhez. - Lefelé a lépcsőn,
azonnal! Ne nézzenek hátra!
- Nem! - kiáltotta Wright. -
Nézze meg Ippolitót! Én nem
megyek le arra!
- De arrafelé kijuthatunk! -
ordította D’Agosta.
- Nem! De ha ke resztül
megyünk a kiállításon, akkor…
- A szörny van bent a
kiállításon! - ordította D’Agosta. -
Most indulás!
Bailey erőszakkal félretolta
Wrightot, és elkezdte kilökdösni a
többieket az ajtón. Az emberek
átbotladoztak Ippolito holttestén.
Legalább a főpolgármester
higgadtnak tűnik, gondolta
D’Agosta. Valószínűleg ennél
súlyosabb megpróbáltatásban is
volt már része a legutóbbi
sajtókonferenciáján.
- Én nem megyek le oda! -
kiáltotta Wright. - Cuthbert,
Lavinia, hallgassanak rám! Az
alagsor egy halálcsapda! Ha felfelé
megyünk, elbújhatunk a negyedik
emeleten, aztán majd visszajövünk,
ha a szörny eltűnt.
Az emberek már mind a
lépcsőházban jártak, és elkezdtek
lefelé botladozni a lépcsőn.
D’Agosta hallotta, hogy a kiállítás
ajtaja tovább recseg-ropog.
Harminc ember már elindult lefelé
lépcsőn, és csak hárman
bizonytalankodtak a
lépcsőfordulóban. - Ez az utolsó
esélyük, hogy velünk jöjjenek-szólt
oda nekik.
- Mi dr. Wrighttal tartunk -
felelte Rickman. Elgyötört, rémült
arca kísérteties jelenésnek hatott a
zseblámpa fényében
D’Agosta szó nélkül
megfordult, és követte a lefelé tartó
csoportot. Futás közben még
hallotta Wright kétségbeesett
hangját, aki utánuk kiabált, és
próbálta meggyőzni őket, hogy
inkább felfelé meneküljenek.

49. fejezet

Coffey a múzeum nyugati

bejáratának magas boltívei alatt
álldogált, és nézte, ahogy az eső
veri a díszes bronzkapukat.
Hangosan kiabálva hívta a rádión
D’Agostát, de a hadnagy nem
válaszolt. És mi ez a marhaság,
amit Pendergast hordott össze
valami szörnyről? Annak a fickónak
már eleve nincs ki mind a négy
kereke, és az áramszünet most csak
rátett egy lapáttal. Szokás szerint
mindenki elszúrt mindent, és rá,
Coffey-ra maradt, hogy rendet
teremtsen. Két rendőrségi furgon
érkezett épp a bejárat elé.
Rohamrendőrök özönlöttek ki
belőlük, és gyorsan útakadályokat
állítottak fel a Riverside Drive-on.
Coffey hallotta a mentőautók
szirénázást, amelyek
kétségbeesetten próbáltak utat törni
maguknak a tűzoltóautók és tévés
közvetítőkocsik tengerében. Az
emberek csoportokban álldogáltak
az esőben vagy a múzeum
védőteteje alatt, sokan sírtak. A
riporterek próbáltak átfurakodni a
kordonon, mikrofonokat és
kamerákat nyomtak a kifelé jövők
orra alá, míg a rendőrök hátrább
nem szorították őket.
Coffey odarohant a szakadó
esőben az egyik ezüstszínű
furgonhoz, amelyben az FBI mobil
parancsnokságát rendezték be.
Feltépte a hátsó ajtót, és beugrott.
 A furgon belseje hűvös volt és
sötét. Több ügynök ült a monitorok
előtt, az arcukat zöldesre színezte a
derengő fény. Coffey felkapott egy
fülhallgatót, és leült. -
Megbeszélést tartunk! - kiabált a
rádióba. - Minden FBI- ügynököt
kérek a mobil parancsnokságra!
Aztán csatornát váltott: -
Biztonsági központ, kérek jelentést
a legfrissebb helyzetről.
Garcia fáradt, feszült hangja
csendült fel: - A rendszer teljesen
leállt. A tartalék áramszolgáltatás
sem indult be, nem tudják, miért.
Csak zseblámpáink vannak, és az
elemmel működő adóvevőnk.
- Na és? Indítsák be a
rendszert manuálisan!
- Mindent a számítógép
irányít, állítólag nem lehet
manuálisan működtetni.
- És a biztonsági ajtók?
- Amikor elkezdett
kimaradozni az áram, a teljes
biztonsági rendszer csődöt mondott.
Úgy gondolják, valami
hardverprobléma lehet. Az összes
biztonsági ajtó leereszkedett.
- Hogy érti, hogy az összes?
- Mind az öt szektor ajtaja
lezárult, nem csak a kettesé. Az
egész múzeum le van zárva.
- Garcia, ki van ott, aki a
legtöbbet tudja a biztonsági
rendszer működéséről?
 - Azt hiszem, Allen.
- Hívja ide.
Rövid szünet után megszólalt
egy hang: - Tom Allen vagyok.
- Allen, mi a helyzet a
manuális működtetéssel? Miért nem
működik semmi?
- Ugyanaz a hardverprobléma
okozhatja. A biztonsági rendszert
egy japán cég szerelte be. Most
próbáljuk elérni az egyik
képviselőjüket telefonon, de ez nem
egyszerű. A telefonrendszerünk
digitális, és amikor a számítógép
leállt, ez is elromlott. Garcia
adóvevőjén keresztül próbálkozunk
a hívásokkal. Ezt az egész
láncreakciót az indította el, hogy
valaki szétlőtte a központi
kapcsolódobozt.
- Kicsoda? Nem is tudtam,
hogy…
- Egy rendőr, azt hiszem,
Waters a neve, aki a
számítógépteremben volt ügyeletes.
Azt hitte, látott valamit, párszor
lőtt, és eltalálta a fő elektromos
kapcsolódobozt.
- Allen, be akarok küldeni egy
kommandós csapatot, hogy
kiszabadítsák a Mennybolt
Csarnokában rekedteket. A
főpolgármester is odabent van.
Hogy tudnánk bejutni? Át tudjuk
vágni a keleti bejáratnál az
acélajtót?
 - Azokat az ajtókat úgy
tervezték, hogy ne lehessen átvágni
őket. Illetve meg lehet próbálni, de
egy örökkévalóságig tartana.
- Na és mi van az alagsorral?
Úgy hallottam, egész katakomba
rendszer van odalent.
- Lehetséges, hogy le lehet
jutni onnan, ahol most maga van, de
nem működik a biztonsági hálózat
elektromos térképe sem, és az a
terület különben sincs teljesen
feltérképezve. Sok időbe telne
utánanézni.
- Akkor mi lenne, ha a falakon
keresztül próbálkoznánk?
- Az alacsonyabb teherhordó
falak rendkívül vastagok, a legtöbb
helyen majdnem egyméteresek, a
régebbi falrészeket pedig
vasrudakkal erősítették meg. A
kettes szektornak csak a harmadik
és negyedik emeleten vannak
ablakai, de ezeket acélrácsok
védik.
A legtöbb ablak egyébként is
túl kicsi ahhoz, hogy be lehessen
mászni rajta.
- A francba! Na és a tetőn át?
- A szektorok zártak, és
meglehetősen nehéz lenne…
- A francba, Allen, azt akarom
tudni, hogy mi lenne a legjobb
módszer, hogy bejuttassam az
embereimet!
Csönd lett.
 - A tetőn keresztül lenne a
legjobb - mondta végül Allen. - A
felsőbb emeleteken nem olyan
vastagok a biztonsági ajtók. A
hármas szektor az ötödik emeleten
benyúlik ugyan a Mennybolt
Csarnoka fölé, de onnan nem lehet
bejutni. A mennyezetet
ólomlemezzel szigetelték, mert itt
vannak a radiográfiai laborok.
Átjuthatnának viszont a négyes
szektor mennyezeténél. Némelyik
keskenyebb folyosón egy töltettel is
fel lehetne robbantani a biztonsági
ajtót. Miután bejutottak a kettes
szektorba, onnan már át tudnak
hatolni a Mennybolt Csarnokának
mennyezetén. Van egy kis
csapóajtó, amelyen keresztül a
csillárt szokták javítani. Persze ez
majdnem húsz méter magasságban
van a padlóhoz képest.
- Majd később újból hívom.
Vége.
Coffey benyomott néhány
gombot a rádión, és beleordított: -
Ippolito! Ippolito, hall engem? Mi a
fene történik a teremben? - Aztán
átkapcsolt D’Agosta
frekvenciájára. - D’Agosta, itt
Coffey! Hall engem?
Coffey kapkodva végig
próbálgatta az összes frekvenciát.
- Waters!
- Waters vagyok.
- Mi történt, Waters?
 - Valami zajt hallottam az
elektromos fülkéből, és az
utasításoknak megfelelően lőttem,
és…
- Utasítások? Maga tökkelütött
idióta, nem volt semmiféle utasítás,
hogy lőjön, ha zajt hall!
- Sajnálom. Hangos zaj volt a
teremben, és a kiállítás felől
sikoltozást és menekülést hallottam,
és azt gondoltam…
- Waters, magának vége!
Elevenen fogom megnyúzni és
nyárson megsütögetni!
- Igenis.
Odakint motorberregés
hallatszott, aztán némi köhécselés
után zúgva beindult egy hordozható
generátor. A furgon hátsó ajtaja
kinyílt, és több ügynök mászott be,
esőtől csöpögő ruhában. - A
többiek is úton vannak - mondta az
egyikük.
- Rendben. Szóljon
mindenkinek, hogy öt perc múlva
válságmegbeszélést tartunk.
Coffey kiszállt az esőbe. A
mentőcsapat tagjai súlyos
felszereléseket és
acetiléntartályokat cipeltek fel a
múzeum lépcsőjén.
Coffey felrohant a lépcsőn az
esőben, és visszasietett a romokban
heverő Rotundába. A Mennybolt
Csarnokának keleti kijáratát lezáró
acélajtó előtt orvosok gyűltek
össze. Coffey meghallotta egy
csontfűrész sivítását.
- Mi a helyzet? - kérdezte
Coffey az orvosi csapat vezetőjétől.
Az orvos arcát félig eltakarta
a vércseppekkel telefröcskölt
maszk.
A szeme fáradt volt. - Még
nem tudtuk felmérni az összes
sérülést, de többen kritikus
állapotban vannak. Néhány
amputációt is el kell végeznünk itt
helyben. Azt hiszem, vannak
néhányan, akiket még
megmenthetünk, amennyiben a
következő félórában fel tudják
nyitni az ajtót.
Coffey megrázta a fejét. - Úgy
néz ki, ez nem fog menni. Át kell
vágnunk az acélajtót.
Egy munkás odaszólt nekik: -
Van itt néhány védőtakaró, amivel
letakarhatnák ezeket az embereket,
hogy védve legyenek a hőtől, amíg
dolgozunk.
Coffey kicsit hátrább ment, és
a szájához emelte az adóvevőt. -
D’Agosta! Ippolito! Jelentkezzenek!
Csöndben várt, csak a halk
elektrosztatikus sziszegés
hallatszotta rádióból.
- D’Agosta vagyok - szólalt
meg egy idő után a hadnagy feszült
hangja. - Ide hallgasson, Coffey…
- Hol a csudában volt eddig?
Megmondtam, hogy…
 - Fogja be a száját, és
figyeljen, Coffey! Túl hangos volt
az előbb, ki kellett kapcsolnom.
Lefelé tartunk az alagsorba. Egy
szörny járkál valahol a kettes
szektorban. Nem viccelek, Coffey,
egy kurva nagy szörnyeteg! Megölte
Ippolitót, és betört a Csarnokba. El
kellett menekülnünk onnan.
- Hogy micsoda? Magának
elment az esze, D’Agosta! Szedje
össze magát, hallja? A tetőn
keresztül beküldőm az embereimet.
- Igen? Hát akkor jobban
teszik, ha rendesen
felfegyverkeznek, ha szembe
akarnak szállni ezzel a lénnyel.
- Tudja mit, D’Agosta, ezt
bízza csak rám. Mi van
Ippolitóval?
- Halott. Szétmarcangolták,
ahogy a többi áldozatot is.
- És ezt egy szörny tette. Hát
persze. Vannak még magával
rendőrök?
- Igen, itt van Bailey.
- Magát felmentem a
parancsnokság alól. Adja Bailey-t!
- Dögöljön meg! Adom
Bailey-t.
- Őrmester, mostantól maga a
parancsnok. Mi a helyzet?
- Mr. Coffey, a hadnagy igazat
mond. El kellett hagynunk a
Mennybolt Csarnokát. Egy hátsó
lépcsőn menekültünk le.
 Úgy harmincan vagyunk, a
főpolgármester is velünk van. Nem
viccelünk, tényleg van idelent egy
szörny.
- Ne idegesítsen, Bailey!
Maga is látta?
- Nem vagyok biztos benne,
hogy mit láttam, de D’Agosta
hadnagy tényleg látta. Jézusom,
látnia kellene, mit tett Ippolitóval…
- Ide hallgasson, Bailey.
Hajlandó lenne végre lenyugodni,
és átvenni a parancsnokságot?
- Nem, Mr. Coffey, én a
hadnagyot tekintem parancsnoknak.
- Most ruháztam át magára a
parancsnokságot!
Coffey dühösen felhorkant, és
a rádiójára meredt. - Az a rohadék
csak úgy kikapcsolta!
Gregory Kawakita
mozdulatlanul állt a múzeum előtt a
bábeli hangzavarban. Tudomást
sem vett a szakadó esőről, melytől
fekete haja már egészen a
homlokára tapadt, a száguldó
mentőautókról, a sivító szirénákról,
a mellette elrohanó pánikba esett
vendégekről. Újra meg újra
lejátszotta magában a Margóval és
Frockkal folytatott beszélgetést.
Tett egy tétova lépést, mintha
vissza akarna menni a múzeumba,
aztán lassan megfordult,
szorosabbra húzta keskeny vállán
az átázott szmokingot, és
elgondolkozva elballagott a
sötétségbe.

50. fejezet

Margo összerándult ijedtében,

amikor egy második lövés
visszhangzott végig a folyosón.
- Mi történt? - kiáltott fel.
Érezte a sötétben, hogy Frock még
jobban szorítja a kezét.
Futó lépteket hallottak
odakintről, aztán egy zseblámpa
sárgás fénysugara kúszott be az ajtó
széle alatt.
- Kezd enyhülni a szag -
suttogta Margo. - Gondolja, hogy
elment?
- Margo, maga megmentette az
életemet - felelte halkan Frock.
- A saját biztonságát
kockáztatta, hogy engem
megmentsen.
Valaki halkan bekopogott az
ajtón. - Ki az? - szólt ki
határozottan Frock.
- Pendergast - felelte egy hang.
Margo odarohant, hogy kinyissa az
ajtót. Az FBI-ügynök állt odakint,
az egyik kezében egy nagyméretű
revolvert, a másikban gyűrött
tervrajzokat tartott. Jól szabott,
vasalt öltönye nem igazán illett
bepiszkolódott arcához. Belépett,
és gyorsan becsukta maga után az
ajtót.
- Örömmel látom, hogy mind a
ketten jól vannak - mondta, miután
végigvilágított a zseblámpájával
először Margón, aztán a
professzoron.
- Hát még mi mennyire
örülünk magának! - kiáltott fel
Frock. - Azért jöttünk le az
alagsorba, hogy megkeressük.
Maga lőtt az előbb?
- Igen - felelte Pendergast. -
És gondolom, maga kiáltotta a
nevemet.
- Szóval hallott minket, és
ezért keresett errefelé.
Pendergast megrázta a fejét. -
Nem. - Átadta Margónak a
zseblámpát, és elkezdte
széthajtogatni a gyűrött tervrajzot.
Margo látta, hogy tele van firkálva
jegyzetekkel.
- A New York-i Történelmi
Társaságnál nem fognak örülni, ha
meglátják, hogy kissé gondatlanul
bántam a tulajdonukkal - jegyezte
meg Pendergast szárazon.
- Pendergast! Margóval
rájöttünk, hogy pontosan ki is a
gyilkos - mondta izgatottan Frock. -
Meg kell hallgatnia! Nem emberi
lény, és nem is valamilyen ismert
állatfajta. Kérem, hallgasson végig!
Pendergast felnézett. - Engem
nem kell erről meggyőznie, dr.
Frock.
Frock csodálkozva pislogott. -
Nem? Szóval megteszi? Úgy értem,
segít nekünk leállítani a megnyitót,
és kimenekíteni az embereket?
- Ezzel már elkéstünk - mondta
Pendergast. - Beszéltem a
rendőrségi rádión D’Agosta
hadnaggyal és másokkal. Nemcsak
itt az alagsorban van áramszünet,
hanem az egész múzeumban. A
biztonsági rendszer felmondta a
szolgálatot, és az összes biztonsági
ajtó lezárult.
- Úgy érti… - kezdte Margo.
- Úgy értem, hogy a múzeumot
egymástól hermetikusan elzárt öt
szektorra osztották a lezáródó
biztonsági ajtók. Mi a kettesben
vagyunk azokkal együtt, akik a
Mennybolt Csarnokában rekedtek.
És persze a szörny is itt van.
- De hát mi történt? - kérdezte
Frock.
- Pánik tört ki még az
áramszünet és az ajtók lezáródása
előtt. Egy rendőr holttestét találták
meg a kiállításon. A legtöbb
vendégnek sikerült kimenekülnie,
de úgy harmincan-negyvenen bent
ragadtak a teremben. -
Pendergast szomorkásán
elmosolyodott. - Pár órával
korábban én is bent jártam a
kiállításon. Szerettem volna
megnézni a Mbwun-szobrocskát,
amiről meséltek. Ha a hátsó
bejáraton megyek be, és nem elöl,
akkor talán rábukkantam volna a
holttestre, és ez az egész nem
történik meg. Mindenesetre
megnéztem a szobrocskát, dr.
Frock, és azt kell, hogy mondjam,
valóban élethűen ábrázolták a
szörnyet. Nekem elhiheti,
tapasztalatból mondom.
Frock tátott szájjal meredt rá.
- Maga látta? - suttogta.
- Igen, rá is lőttem. Ezen a
folyosón voltam, a saroknál, amikor
meghallottam, hogy a nevemet
kiáltja. Aztán megcsapta az orromat
valami borzalmas szag.
Behúzódtam egy raktárba, és onnan
figyeltem, ahogy elment. Kijöttem
és utána lőttem, de a golyó lepattant
a koponyájáról. Aztán sötét lett.
Követtem a folyosó kanyarulatánál,
és láttam, hogy ennél az ajtónál
kaparászik és szaglászik. -
Pendergast felnyitotta a revolver
forgódobját, és megtöltötte. - Ebből
tudtam, hogy itt lehetnek.
- Te jóságos ég… - suttogta
Margo.
Pendergast a pisztolytáskájába
dugta a fegyverét. - Másodszor is
rálőttem, de nem tudtam rendesen
célozni, és nem találtam el.
Errefelé indultam, hogy
megkeressem, de eltűnt.
Valószínűleg a folyosó végében
induló lépcsőn mehetett. Más
kivezető út nincs, ez a folyosó
zsákutca.
- Mr. Pendergast, kérem,
mondja el, hogy nézett ki? - sürgette
Frock.
- Csak futólag láttam - mondta
lassan Pendergast. -
Alacsonynak tűnt, de nagyon
izmosnak. Négykézláb jár, de két
lábra is tud állni. Részben szőr
borítja a testét. - Összeszorította az
ajkát és bólogatott. - Sötét volt, és
nem sokat láttam belőle, de azt kell
mondanom, hogy aki azt a
szobrocskát faragta, az nagyon
értette a dolgát.
Pendergast zseblámpájának
halvány fényében Margo látta, hogy
a professzor arcán félelem,
lelkesedés és diadal furcsa
keveréke tükröződik.
Hirtelen tompa dörrenések
sorozata hangzott fel újra meg újra
valahol a fejük fölött. Aztán rövid
időre csönd lett, majd újabb
dörrenések következtek, de most
már még közelebbről.
Pendergast felfelé nézett és
hegyezte a fülét. - Ez D’Agosta! -
mondta. Elővette a revolverét,
eldobta a tervrajzokat, és ki rohant
a folyosóra.
Margo is az ajtóhoz szaladt, és
a zseblámpával végigvilágított a
folyosón. A vékony fénypászmában
látta, hogy Pendergast a lépcsőház
ajtaját rángatja. Letérdelt,
megvizsgálta a zárat, aztán felállt,
és jó párszor erőteljesen belerúgott
az ajtóba.
- Be van ragadva - mondta,
miután visszament Margohoz és a
professzorhoz. - Az előbb úgy
hangzott, mintha a lépcsőházból
jöttek volna a lövések. Néhány
golyó eltalálhatta az ajtó keretét,
amitől elgörbült, és tönkrement a
zár. Nem fogjuk tudni kinyitni. -
Pendergast eltette a revolverét, és
elővette a rádiót. - D’Agosta
hadnagy! Vincent, hall engem? -
Egy pillanatig várt, aztán
megcsóválta a fejét, és visszadugta
a rádiót a zakója zsebébe.
- Szóval, itt ragadtunk? -
kérdezte Margo.
Pendergast megrázta a fejét. -
Nem hiszem. Az egész délutánt
idelent töltöttem ezekben az
alagutakban, és próbáltam rájönni,
hol tudott elrejtőzni előlünk a
szörny, és miért nem találtunk rá
eddig. Ezek a tervrajzok még a
tizenkilencedik század végén
készültek, nagyon bonyolultak, és
sokszor ellentmondanak egymásnak.
Nekem azonban úgy tűnik, van egy
föld alatti út a pincén keresztül,
ahol ki lehet jutni a múzeumból.
Mivel minden más le van zárva,
nincs más lehetőségünk. A
múzeumnak ebből a szekciójából
több ponton is le lehet jutni
egyébként az alagsorba.
- Vagyis találkozhatunk
azokkal, akik még odafent vannak,
és együtt kimenekülhetünk - mondta
Margo.
Pendergast arca komor volt. -
Ez azonban azt is jelenti, hogy akár
a szörny is visszajöhet az
alagsorba. Szerintem a biztonsági
ajtók csak arra jók, hogy a mi
megmentésünket hátráltassák, de a
szörnyet nem nagyon fogják
visszatartani. Az a gyanúm, elég
régóta idelent élhetett már ahhoz,
hogy jól kiismerje magát a titkos
járatokban, és jól eligazodjon az
egész múzeumban, vagy legalábbis
az alsóbb szinteken. Bárhová
bejuthat, ahová csak akar.
Margo bólintott. - Mi is úgy
gondoljuk, hogy évek óta itt élhetett
a múzeumban. És azt is sejtjük,
hogyan és miért jött ide.
Pendergast egy hosszú
pillanatig fürkészve nézett
Margóra. - Szeretném, ha ön és dr.
Frock mindent elmondanának
nekem erről a teremtményről, amit
csak tudnak, és ha lehet, most
rögtön.
Amikor megfordultak, hogy
visszamenjenek a raktárba, Margo
dobogást hallott a távolból, mintha
lassú mennydörgés morajlana.
Megdermedt, és hallgatózott. Aztán
már hangokat is ki lehetett venni,
bár nem tudta megállapítani, hogy
sírást vagy kiáltozást hall.
- Ez meg mi? - kérdezte
suttogva.
- Az emberek a lépcsőházban -
felelte halkan Pendergast akik az
életükért futnak.

51. fejezet

A laboratórium rácsos ablakán

beszűrődő halvány fényben Wright
épp csak ki tudta venni a régi
irattartó szekrény körvonalait.
Átkozott szerencséjük van, hogy a
labor a kettes szektoron belül
található. Nagyon örült neki - és
nem először -, hogy megtartotta a
régi laboratóriumát még az után is,
hogy kinevezték igazgatóvá. Itt
legalább átmenetileg menedéket
találhatnak, és egy kicsit kifújhatják
magukat. A kettes szektor teljesen
el volt zárva a múzeum többi
részétől, így gyakorlatilag foglyok
voltak. Az összes biztonsági ajtó és
rács lezárult. Legalábbis úgy
hallotta, hogy az a D’Agosta nevű
tehetetlen rendőrtiszt ezt mondta.
- Ezért még valaki nagyon
megfizet - motyogta maga elé
Wright. Aztán mindnyájan csak
hallgattak. Most kezdték csak
igazán felfogni a katasztrófa súlyát,
amikor már nem kellett
menekülniük.
Wright óvatosan előbbre
lépett, és sorra elkezdte kihúzogatni
az irattartó szekrény fiókjait.
Kotorászott a dossziék mögött, míg
végül megtalálta, amit keresett.
- Egy ,357-es Magnum Ruger -
mondta, és méregette a pisztoly
súlyát a tenyerében. - Remek
fegyver, bárkit megállítana.
- Nem vagyok biztos benne,
hogy azt is megállítja, ami megölte
Ippolitót - mondta Cuthbert, aki a
labor ajtaja mellett álldogált.
Mozdulatlan alakja feketén
rajzolódott ki a félhomályban.
- Ne aggódj, Ian. Egy ilyen
golyó egy elefánton is áthatolna. Az
után vettem, hogy az öreg Shortert
kirabolta egy csavargó az utcán.
Mindegy, a szörny ide úgysem jön
fel, de ha mégis, ez az ajtó tömör
tölgyfából van, és öt centi vastag.
- Na és az ott? - mutatott
Cuthbert a labor hátsó részébe.
- Az az ajtó a krétakori
dinoszauruszok termébe vezet. Az
is tömör tölgyfából van. - Wright az
övébe dugta a Rugert. - Ezek az
ostobák lementek az alagsorba.
Kész öngyilkosság. Rám kellett
volna hallgatniuk.
Megint belekotort az egyik
fiókba, és elővett egy elemlámpát. -
Nagyszerű. Ezt évek óta nem
használtam.
Felkattintotta, és felragyogott a
halvány fénysugár, amely kissé
imbolygott Wright remegő kezében.
- Szerintem nem bírja sokáig
az elem - mormolta Cuthbert.
Wright kikapcsolta a lámpát. -
Csak vészhelyzetben fogjuk
használni.
- Kérem, még egy kicsit ne
kapcsolja le! - szólalt meg hirtelen
Rickman. - Csak egy percig… - A
nő egy magas széken ült a labor
közepén, és idegesen szorította
ökölbe a kezét. - Winston, most mit
fogunk csinálni? Kellene valami
terv.
- Kezdjük az elején - mondta
Wright. - Szükségem van egy italra,
ez a terv első pontja. Kissé ziláltak
az idegeim. - Átsétált a labor túlsó
végébe, bevilágított egy régi
szekrénybe -, és előhalászott egy
italosüveget, aztán poharak
csilingelése hallatszott.
- Ian, tölthetek? - kérdezte
Wright.
- Én nem kérek - felelte
Cuthbert.
- Lavinia?
- Nem, nem, egy kortyot sem
tudnék lenyelni.
Wright visszament, és leült a
munkaasztalhoz. Teletöltött egy
whiskys poharat, három kortyra
felhajtotta, aztán újra töltött. A
labor megtelt a skót whisky meleg,
tőzeges illatával.
- Csak óvatosan, Winston -
jegyezte meg Cuthbert.
- Nem maradhatunk itt a
sötétben - mondta Rickman
idegesen. - Csak van valahol egy
kijárat ezen az emeleten.
- Mondom, mindent lezártak -
csattant fel ingerülten Wright.
- És a dinoszauruszok terme? -
mutatott Rickman a hátsó ajtóra.
- Lavinia, a dinoszauruszok
termének csak egy bejárata van, de
ott lezárult a biztonsági ajtó.
Csapdába estünk. De nem kell
emiatt aggódnia, mert bármi is ölte
meg Ippolitót meg többieket, ide
nem fog utánunk jönni. A könnyű
prédára fog vadászni, azokra, akik
az alagsorban botladoznak.
Hallatszott, hogy Wright nyel
egyet, aztán a pohár hangosan
koppant az asztalon. - Itt maradunk
még fél órát, és szépen kivárjuk,
hogy vége legyen ennek az
egésznek. Aztán majd lemegyünk a
kiállításra. Ha addigra nem jön
vissza az áram, és nem nyitják fel a
biztonsági ajtókat, akkor is tudok
egy kijáratot, a kiállításon keresztül
lehet elérni.
- Látom, maga minden rejtett
zugot ismer - jegyezte meg
Cuthbert.
- Régen ez volt a laborom.
Időnként még most is lejövök ide,
hogy elmeneküljek egy kicsit a sok
fejfájást okozó adminisztrációs
gondok elől, és megint a
dinoszauruszaim közelében
lehessek. - Wright felkacagott, és
megint belekortyolt a whiskyjébe.
- Értem - felelte csípősen
Cuthbert.
- A Babonák kiállítás egy
részét egy olyan helyiségben
rendeztük be, amely régebben a
trilobiták terme volt. Évekkel
ezelőtt sokat dolgoztam ott. Az
egyik régi tárló mögött van egy kis
folyosó, amelyik a Broadwayre
vezet. Sok évvel ezelőtt
bedeszkázták azt az ajtót, és egy
újabb tárlót állítottak elé. Biztos
vagyok benne, hogy amikor a
Babonák kiállítás készült, csak
odaszögeztek elé egy furnérlemezt,
és lefestették. Egyszerűen
leszedhetjük, és ha kell, pisztollyal
szétlőjük az ajtó zárját.
- Ez elég jól hangzik - mondta
reménykedve Rickman.
- Nem emlékszem, hogy
hallottam volna róla, hogy találtak
ilyen régi ajtót a kiállításon -
kételkedett Cuthbert. - Biztos
vagyok benne, hogy a biztonságiak
tudtak volna róla.
- Ez sok-sok évvel ezelőtt volt
- csattant fel Wright. -
Bedeszkázták, aztán elfeledkeztek
róla.
- Winston, elég volt, ne igyon
többet - mondta Cuthbert.
Az igazgató kortyolt még egy
nagyot, aztán lehajtotta a fejét. A
válla lehorgadt.
- Ian… - szólalt meg halkan. -
Hogy történhetett meg mindez?
Végünk van, ugye, tudja?
Cuthbert hallgatott.
- Azért még ne temessük a
beteget, amikor még diagnózis sincs
- mondta Rickman kétségbeesett
vidámsággal. - A jó PR a
legnagyobb károkat is
helyrehozhatja.
 - Lavinia, itt most nem arról
van szó, hogy pár mérgezett tabletta
került a gyógyszerek közé - mondta
Cuthbert. - Fél tucat ember meghalt,
talán többen is, akik ott fekszenek
két emelettel lejjebb. Az az átkozott
főpolgármester is bent ragadt! Pár
óra múlva az összes tévéhíradóban
csak erről lesz szó.
- Végünk van - ismételte meg
Wright. Fojtott zokogás tört fel a
torkából, és az asztalra hajtotta a
fejét.
- A rohadt életbe - motyogta
Cuthbert. Elvette Wright elől a
palackot meg a poharat, és
visszarakta a szekrénybe.
- Vége mindennek, igaz? -
nyögött fel Wright, a fejét fel sem
emelve.
- Igen, Winston, vége - mondta
Cuthbert. - Őszintén szólva én
annak is örülni fogok, ha élve
kijutok innen.
- Ian, kérem, menjünk el innen!
Kérem! - könyörgött Rickman.
Felállt, és odament az ajtóhoz, majd
lassan kinyitotta.
 - Ez nem is volt bezárva! -
szólalt meg élesen.
- Te jó ég - ugrott fel Cuthbert.
Wright továbbra sem emelte fel a
fejét, csak a zsebébe kotort, és
előhúzott egy kulcsot.
- Mind a két ajtóhoz jó -
motyogta fojtottan.
Rickman keze úgy remegett,
hogy a kulcs hangosan zörgött a
zárban.
- Mit rontottunk el? - kérdezte
Wright panaszosan.
- Ez elég nyilvánvaló - felelte
Cuthbert. - Öt évvel ezelőtt még lett
volna esélyünk, hogy elintézzük ezt
a dolgot.
- Mire gondol? - kérdezte
Rickman, és visszament az
asztalhoz.
- Nagyon jól tudja, mire
gondolok. Montague eltűnéséről
beszélek. Már akkor intézkedni
kellett volna, és nem úgy tenni,
mintha nem történt volna semmi. Az
a rengeteg vér a Whittlesey-féle
ládák közelében az alagsorban,
Montague eltűnése… így
visszatekintve már pontosan tudjuk,
mi történt. Már akkor a végére
kellett volna járni. Emlékszik,
Winston? Épp a maga irodájában
voltunk, amikor Ippolito bejött a
hírrel. Maga elrendelte, hogy
takarítsák fel a vérfoltot, és
felejtsük el az egészet. Mostuk
kezeinket, és azt reméltük, hogy
bárki - vagy bármi - is ölte meg
Montague-t, majd eltűnik.
- Nem volt rá semmi
bizonyíték, hogy gyilkosság történt
volna! - kiáltott fel Wright,
felemelve a fejét. - Arra pedig
végképp semmi, hogy Montague
meghalt volna! Lehetett volna az
egy kóbor kutya is, vagy ki tudja
mi. Honnan tudhattuk volna?
- Nem tudtuk, de kideríthettük
volna, ha maga engedi
Ippolitónak, hogy jelentse azt
a borzalmas vérfoltot a
rendőrségnek. És maga, Lavinia -
hajói emlékszem, maga is
egyetértett, hogy egyszerűn csak
takarítsuk fel a vérfoltot.
- Ian, nem lett volna semmi
értelme szükségtelen botrányt
kavarni. Nagyon jól tudja, hogy az a
vérfolt bármitől származhatott -
védekezett Rickman. - És maga volt
az, aki ragaszkodott hozzá, hogy
szállítsuk át máshová a ládákat.
Maga aggódott, hogy a kiállítás,
kérdéseket vethet fel a Whittlesey-
expedícióval kapcsolatban, maga
vitte el a naplót, és kért meg, hogy
dugjam el, amíg a kiállításnak vége
nem lesz! A napló nem illett bele az
elméleteibe, igaz?
Cuthbert felhorkant. - Milyen
keveset tud! Whittlesey a barátom
volt, legalábbis valamikor régen.
Aztán összekaptunk az egyik cikke
miatt, és soha nem békültünk ki
igazán. Mindegy, most már késő…
De nem szerettem volna, ha az a
napló nyilvánosságra kerül, és
kinevetik az elméleteit.
Elfordult, és rámeredt a
sajtófőnökre. - Én csak annyit
tettem, Lavinia, hogy
megvédelmeztem egy kissé
hóbortos kollégámat. Én nem
fedeztem egy gyilkosságot. Na és
hányán látták a szörnyet? Winston
évente több bejelentést is kapott
emberektől, akik a késői órákban
furcsa dolgokat láttak vagy
hallottak a múzeumban, de
egyetlenegyszer sem tett semmit,
igaz?
- Honnan tudhattam volna? -
csattant fel dühösen Wright.
- Hogy hihettem volna el ilyen
nevetséges őrültségeket?
- Nem válthatnánk témát? -
kiáltott fel Rickman. - Én nem bírok
tovább itt várni a sötétben. Nem
lehetne esetleg az ablakon át
kijutni? Esetleg kifeszíthetnének
egy ponyvát, és leugorhatnánk.
- Nem lehet - mondta Wright.
Nagyot sóhajtott, és megdörzsölte a
szemét. - A rácsok edzett acélból
vannak, és több centi vastagok. -
Körbenézett a sötét helyiségben. -
Hol van az italom?
- Eleget ivott már - mondta
Cuthbert.
- Maga meg a nyavalyás
anglikán erkölcsei! - Wright
felugrott, és kissé bizonytalan
léptekkel a szekrényhez botorkált.
D’Agosta hátranézett Bailey-
re a félhomályos lépcsőházban.
- Köszönöm - mondta.
- Maga a parancsnok, hadnagy.
A vendégek egy csoportban
összebújtak a lépcső aljában, és
szipogva, zokogva várakoztak.
D’Agosta szembefordult velük.
- Jól van, akkor figyeljenek -
szólalt meg halkan. - Most nagyon
kell igyekeznünk. A következő
lépcsőfordulónál lesz egy ajtó,
amely az alagsorba nyílik. Ott
bemegyünk, és találkozunk
valakivel, aki ismeri a kivezető
utat. Megértették?
- Értjük - szólalt meg valaki.
D’Agosta felismerte a
főpolgármester hangját.
- Helyes - bólintott D’Agosta.
- Akkor gyerünk. Én megyek elöl a
zseblámpával. Bailey, maga lesz a
sereghajtó. Ha bármit látna, azonnal
szóljon.
A csapat lassan elindult lefelé
a lépcsőn. A lépcsőfordulónál
D’Agosta megvárta, amíg Bailey is
odaért, és jelzett neki, hogy minden
rendben. Aztán megragadta az ajtó
kilincsét.
Az ajtó nem engedett.
 D’Agosta még egyszer újból
nagyot rántott rajta, most még
erősebben, de hiába.
- Ez meg mi a… -
Odavilágított a zseblámpával a
kilincsre. - A franc egye meg -
motyogta. Aztán hangosabban azt
mondta: - Mindenki maradjon ott,
ahol van, és maradjanak nagyon
csendben. Beszélnem kell az
emberemmel, aki hátul van. -
Visszaindult.
- Ide hallgasson, Bailey -
mondta halkan. - Nem tudunk
bejutni az alagsorba. Valamelyik
golyó eltalálhatta az ajtót, és
elgörbült az ajtófélfa. Feszítővas
nélkül biztos, hogy nem tudjuk
kinyitni.
A sötétben is látta, hogy
Bailey szeme nagyra tágul. - Akkor
most mit csinálunk? - kérdezte. -
Visszamegyünk az emeletre?
- Hadd gondolkodjam egy
kicsit. Hány tölténye van még? Az
én pisztolyomban van még hat
golyó.
- Nem tudom, tizenöt vagy
talán tizenhat.
- A fenébe. Nem hiszem,
hogy… - D’Agosta hirtelen
elhallgatott, lekapcsolta a
zseblámpát, és hallgatózni kezdett a
sötétségben. A levegő meglebbent a
lépcsőházban, és orrfacsaró szagot
sodort magával.
 Bailey azonnal fél térdre
rogyott, és felfelé célzott a lépcsőn.
D’Agosta gyorsan a várakozó
csoporthoz fordult. - Mindenki
lefelé a következő
lépcsőfordulóhoz, gyorsan!
Halk suttogás és mormolás
hallatszott. - Nem mehetünk lefelé!
- kiáltotta valaki. - Csapdába esünk
a föld alatt!
D’Agosta válaszát elfojtotta
Bailey puskájának a dörrenése. - A
múzeumi szörny! - sikoltotta valaki,
mire mindenki megfordult, és
elkezdtek lefelé botladozni a
lépcsőn. - Bailey! - ordította
D’Agosta, miközben a dörrenéstől
csöngött a füle. - Bailey, jöjjön
utánam!
Visszafordult, és ő is lefelé
indult a lépcsőn, az egyik kezében a
pisztolyát szorongatta, a másikkal
pedig a falat tapogatta. Amikor
leért az alagsor szintjére,
észrevette, hogy itt már nyirkos kő
váltotta fel a lépcsőház száraz falát.
Visszanézett, és megpillantotta
Bailey-t mögötte egy kissé
lemaradva, miközben zihálva
káromkodott az orra alatt. Egy
örökkévalóságnak tűnő idő után
D’Agosta végre leért az utolsó
lépcsőfordulóba. Az emberek
visszafojtott lélegzettel vették
körbe, aztán Bailey is beérte, és
hátulról nekiütközött.
 - Bailey, mi a franc volt ez? -
suttogta D’Agosta.
- Fogalmam sincs. Valami
rémes szagot éreztem, és mintha
láttam volna egy parázsló szempárt
a sötétben. Aztán lőttem.
D’Agosta felfelé világított a
zseblámpájával a lépcsőn. Csak
árnyfoltok látszottak és a sárgás,
durva felületű kőfal. A szag még
mindig enyhén ott lebegett a
levegőben.
D’Agosta az emberek felé
fordította a fénysugarat, és gyorsan
megszámolta, hányán vannak: saját
magával és Bailey-vel együtt
harmincnyolcan. - Jól van, lent
vagyunk az alagsorban - mondta
suttogva. - Én megyek be először,
aztán ha jelt adok, kövessenek.
Megfordult, és az ajtóra
világított. Jézusom, ennek a londoni
Towerben lenne a helye, futott át az
agyán. A megfeketedett, ósdi
vasajtót keresztben vaspántok
erősítették meg. Amikor D’Agosta
kinyitotta, hűvös, nyirkos,
penészszagú levegő áradt ki a
lépcsőházba. Belépett az ajtón, és
vízcsobogás ütötte meg a fülét.
Visszalépett, és lefelé irányította a
zseblámpa fénysugarát.
- Emberek! Víz folyik idelent,
úgy nyolc-tíz centi mély lehet.
Egyenként jöjjenek, libasorban,
óvatosan, de gyorsan. Az ajtó
mögött két lépcső vezet lefelé,
vigyázzanak! Bailey, maga
maradjon utolsónak. És
mindenképp csukja be maga után az
ajtót!
Pendergast megszámolta, hány
tölténye maradt, és zsebre vágta
őket, aztán Frockra pillantott. - Ez
valóban roppant érdekes. Nagyon
okos volt, hogy minderre rájött.
Sajnálom, hogy korábban
kételkedtem önben, professzor úr.
Frock nagylelkűen legyintett. -
Ugyan, honnan tudhatta volna?
Egyébként Margo fedezte fel a
legfontosabb nyomot. Ha ő nem
vizsgálja meg azokat a száraz
növényi rostokat, amiket a ládában
talált, soha nem jöttünk volna rá.
Pendergast Margo felé
bólintott, aki egy nagy faláda
tetején üldögélt. - Ragyogó munka
volt - mondta. - Jó hasznát vennénk
magának a Baton Rouge-i bűnügyi
laborban.
- Feltéve, hogy elengedem -
jegyezte meg Frock. - És feltéve,
hogy élve kijutunk innen, ami
egyelőre legalábbis kétséges.
- És feltéve, hogy hajlandó
lennék itt hagyni a múzeumot - tette
hozzá Margo, amivel magát is
meglepte.
Pendergast Margohoz fordult.
- Azt hiszem, maga többet tud erről
a lényről, mint én. Tényleg úgy
gondolja, hogy működni fog a
tervem, melyet az előbb
felvázoltam?
Margo vett egy nagy levegőt,
és bólintott. - Ha az Extrapolator
nem tévedett, a szörny inkább a
szag alapján vadászik, és nem a
látása segítségével. Ha valóban
olyan nagy szüksége van erre a
növényre, mint ahogy gondoljuk,
akkor… - Margo elhallgatott, és
megvonta a vállát. - Ez az egyetlen
lehetőségünk.
Pendergast egy pillanatig
mozdulatlanul állt. - Ha ezzel
megmenthetjük a többieket, meg
kell próbálnunk. - Elővette a rádió
adó-vevőjét.
 - D’Agosta? - szólt bele
miután beállította a frekvenciát. -
D’Agosta, itt Pendergast, hall
engem?
A rádió recsegett, aztán
megszólalt a hadnagy hangja: - Itt
D’Agosta.
- Hol van most?
- Összefutottunk a maguk
szörnyével. Bejutott a terembe,
megölte Ippolitót és egy sebesült
vendéget. Kimenekültünk a hátsó
lépcsőházba, de az alagsor ajtaja
be volt ragadva. Lejjebb kellett
mennünk még egy szintet, a
pincébe.
- Értem - felelte Pendergast. -
Milyen fegyverek vannak
maguknál?
- Csak arra volt időnk, hogy
felkapjunk egy puskát meg a
szolgálati pisztolyomat.
- Hol vannak most?
- A pincében, talán ötven
méterre a lépcsőházba vezető
ajtótól.
- Figyeljen ide, Vincent! Az
előbb beszéltem Frock
professzorral. Ez a lény, akivel
dolgunk van, rendkívül intelligens.
Az is lehet, hogy olyan okos, mint
én vagy maga.
- Inkább csak a saját nevében
beszéljen.
- Ha újból látnák, ne a fejére
célozzon, a golyó úgyis lepattan
róla. A testére lőjön.
Egy pillanatra csönd lett, aztán
D’Agosta válaszolt: - Nézze,
Pendergast, nem ártana, ha Coffey-
nak is elmondaná ezeket a dolgokat.
Be akarja küldeni az embereit, és
szerintem fogalma sincs arról, hogy
mi vár rájuk.
- Mindent megteszek, ami
tőlem telik. De előbb azt beszéljük
meg, maguk hogy jutnak ki innen.
Lehet, hogy a szörny vadászik
magukra.
- Ugyan, mit nem mond!
- Én el tudom mondani a
pincén át kivezető utat, de nem lesz
egyszerű. A nálam lévő tervrajzok
nagyon régiek, és lehet, hogy nem
teljesen megbízhatóak. Az is
előfordulhat, hogy helyenként állni
fog a víz.
- Már most is bokáig járunk
benne. Mondja csak, Pendergast,
biztos ebben az egészben? Pokoli
nagy vihar van odakint. Lehet, hogy
elárasztja a viza pincét.
- Vagy a vízzel küzdenek meg,
vagy a szörnnyel. Majdnem
negyvenen vannak, ez elég nagy
csoport ahhoz, hogy maguk
legyenek a legnyilvánvalóbb
zsákmány a számára. Indulniuk kell,
méghozzá gyorsan. Ez az egyetlen
menekülési lehetőségük.
- Fogunk találkozni valahol?
- Nem. Úgy döntöttem, én itt
maradok, és megpróbálom elcsalni
maguktól. Most nincs időm
elmagyarázni az egészet. Ha a
tervünk beválik, Frock professzor,
Margo és én majd később
csatlakozunk magukhoz. A
tervrajzoknak köszönhetően
felfedeztem több útvonalat is,
amelyek a kettes szektorból a
pincébe vezetnek.
- Az ég szerelmére, legyen
óvatos!
- Mindent elkövetek. Akkor
most figyeljen jól. Elméletileg egy
hosszú, egyenes folyosón vannak,
ugye?
- Igen.
- Nagyszerű. Ha a folyosó
kétfelé ágazik, jobbra menjenek
tovább. Ezután úgy száz méterrel
odébb egy újabb elágazás fog
következni. Amikor odaértek,
hívjon rádión, rendben?
- Rendben.
- Sok szerencsét. Vége.
Pendergast gyorsan
frekvenciát váltott.
- Coffey, itt Pendergast, hall
engem?
- Itt Coffey. A fenébe is,
Pendergast, már nem is tudom,
mióta próbálom elérni…
- Erre most nincs időnk. Egy
mentőcsapatot akar beküldeni?
- Igen, épp most készülődnek,
és mindjárt elindulnak.
 - Akkor gondoskodjon róla,
hogy nagy kaliberű automata
fegyverekkel, védősisakkal és
golyóálló mellénnyel legyenek
felszerelve. Egy nagyon erős,
vérengző szörnyeteg van idebent,
Coffey. Én láttam. Valahol a kettes
szektorban van.
- Az ég szerelmére, maga meg
D’Agosta teljesen megőrültek!
Pendergast, ha most azt próbálja…
Pendergast közbevágott: - Még
egyszer utoljára figyelmeztetem:
egy szörnnyel van dolgunk. Ha
alábecsüli, azzal saját magát
sodorja veszélybe. Vége.
- Ne, Pendergast, várjon!
Utasítom, hogy… Pendergast
kikapcsolta a rádiót.

52. fejezet

A vízben gázolva libasorban

haladtak tovább. A sor elején és
végén egy-egy zseblámpa halvány
fénysugara kúszott végig az
alacsony mennyezeten. Szemből
simogató, gyenge légmozgás csapta
meg az arcukat. D’Agosta kezdett
egy kicsit aggódni emiatt. A szörny
így észrevétlenül is megközelítheti
őket hátulról, mert a szellő az
ellenkező irányba sodorja a szagot.
Megállt, hogy bevárja Bailey-t.
 - Hadnagy - szólalt meg a háta
mögötte lihegve a főpolgármester. -
Biztos benne, hogy errefelé
kijutunk?
- Csak annyit tudok, amit
Pendergast ügynöktől hallottam.
Nála vannak a tervrajzok. Abban
mindenesetre nagyon is biztos
vagyok, hogy visszafelé semmiképp
sem mehetünk.
A csapat D’Agosta
vezetésével továbbindult. Sötét,
olajosan sűrű vízcseppek csöpögtek
le a halcsontmintázatban, téglákból
kirakott mennyezetről. A falakon,
vastagon fehérlett a kicsapódott
mész. Mindenki néma csendben
haladt, egy nőt kivéve, aki halkan
sírdogált.
- Elnézést, hadnagy úr - szólalt
meg egy hang. A fiatal újságíró,
Smithback volt az.
- Igen?
- Elárulna nekem valamit?
- Kérdezzen.
- Milyen érzés, hogy negyven
ember élete van a kezében, köztük a
New York-i főpolgármesteré is?
- Micsoda? - D’Agosta egy
pillanatra megtorpant, és
hátranézett. - Te jóságos ég, csak
nem egy nyavalyás újságíró van
köztünk?
- Nos, én… - kezdte
Smithback.
- Telefonáljon be a
főkapitányságra, és kérjen
időpontot, ha interjút akar készíteni
velem!
D’Agosta elő re világított a
folyosón a zseblámpával, és
meglátta az elágazást. Pendergast
utasítása szerint jobb felé mentek
tovább. A folyosó enyhén lejtett, a
patakocska egyre sebesebben folyt
az aljában, meg-megrántotta
D’Agosta nadrágszárát, ahogy
tovább hömpölygött a sötétségben.
A seb a kezén fájdalmasan lüktetett.
Miután elkanyarodtak az
elágazásnál, D’Agosta
megkönnyebbülten vette észre, hogy
már nem érzi az arcán a szembefújó
szellőt.
 Egy patkány felpuffadt teteme
úszott el mellettük, neki-
nekiütközött az emberek lábának,
mint egy lusta, túlméretezett
biliárdgolyó. Valaki undorodva
nyögött fel, és megpróbálta odébb
rúgni.
- Bailey! - kiáltott hátra
D’Agosta.
- Igen?
- Nem látott semmit?
- Magának fogok szólni
először, ha látok valamit.
- Rendben. Felszólok rádión,
megkérdezem, hogy mi a helyzet az
árammal.
D’Agosta előhúzta a rádióját.
- Coffey?
 - Vétel. Az előbb beszéltem
Pendergasttal, de letette. Maga hol
van most?
- A pincében vagyunk.
Pendergastnál van egy tervrajz,
annak alapján irányít minket rádión
keresztül. Mikor lesz újból áram?
- D’Agosta, ne legyen idióta!
Pendergast kinyírja magukat! Nem
túl valószínű, hogy hamarosan lesz
újból áram. Menjenek vissza a
Mennybolt Csarnokába, és ott
várjanak. Pár perc múlva
beküldünk a tetőn keresztül egy
kommandós csapatot.
- Akkor nem árt, ha tudják,
hogy Wright, Cuthbert meg a
sajtófőnök valamelyik emeleten
vannak, valószínűleg a negyediken.
Oda vezet az egyetlen másik kijárat
ebből a lépcsőházból.
- Miről beszél? Nem vitte őket
magával?
- Nem voltak hajlandóak
velünk jönni. Wright ragaszkodott a
saját tervéhez, a többiek meg vele
tartottak.
- Az az érzésem, nekik több
eszük volt, mint magának. A
főpolgármester jól van? Hadd
beszéljek vele.
D’Agosta átadta a rádiót. - Jól
van, főpolgármester úr? - kérdezte
sürgetve Coffey.
- A hadnagy mellett jó
kezekben vagyunk.
 - Nekem határozottan az a
véleményem, hogy vissza kellene
térniük a Mennybolt Csarnokába, és
ott várni, amíg megérkezik a
segítség. Beküldünk egy
kommandós csapatot.
- Én teljes mértékben
megbízom D’Agosta hadnagyban.
Magának is ezt kellene tennie.
- Igen, persze. Nyugodjon
meg, biztonságban ki fogjuk önt
juttatni.
- Coffey?
- Igen?
- Van itt rajtam kívül még
három tucat ember, róluk se
feledkezzen meg.
- Csak szeretném, ha tudná,
főpolgármester úr, hogy rendkívüli
erőfeszítéseket…
- Coffey, azt hiszem, nem értett
meg. Minden ember, aki idelent
van, megérdemli, hogy rendkívüli
erőfeszítéseket tegyenek érte.
- Igenis, főpolgármester úr.
A főpolgármester visszaadta a
rádiót D’Agostának. - Én tévedek,
vagy ez a Coffey tényleg egy nagy
seggfej? - morogta maga elé.
D’Agosta eltette a rádiót,
aztán továbbindult a folyosón. De
szinte ugyanabban a pillanatban
meg is torpant, és egy sötét foltra
világított a zseblámpával. Egy
csukott acélajtó volt az. Az alján
egy ráccsal lezárt kis nyílás volt, a
piszkos víz azon zubogott át.
D’Agosta közelebb gázolt.
Olyasféle ajtó volt, mint amilyenen
át bejutottak az alagsorba: vastag
acél, rozsdás szegecsekkel kiverve.
Egy patinától megzöldült, ósdi
rézlakat zárta le. D’Agosta
megragadta a lakatot, és jól
megrángatta, de az erősen tartott.
Újból elővette a rádiót. -
Pendergast?
- Vétel.
- Túljutottunk az első
elágazáson, de egy lelakatolt
acélajtó zárja el az utunkat.
- Egy lelakatolt ajtó? Az első
és második elágazás közötti
szakaszon?
 - Igen.
- Az első elágazásnál jobbra
fordultak?
- Igen.
- Egy pillanat - mondta
Pendergast, aztán papírcsörgés
hallatszott.
- Vincent, menjenek vissza az
elágazáshoz, és induljanak el a bal
oldali folyosón. Siessenek!
D’Agosta megfordult. -
Bailey! Visszamegyünk az
elágazáshoz! Gyerünk, mindenki,
indulás, azonnal!
Az emberek fáradtan
morgolódva megfordultak, és
elindultak visszafelé, a fekete
vízben gázolva.
 - Várjanak! - szólalt meg a
csapat elején haladó Bailey hangja.
- Úristen, hadnagy, érzi ezt a
szagot?
- Nem - felelte D’Agosta, de
aztán megcsapta az orrát a szörnyű
bűz, és felkiáltott: - A francba!
Bailey, szembe kell szállnunk vele!
Én megyek előre. Lőjön arra a
dögre, ha meglátja!
Cuthbert a munkaasztalon
üldögélt, és szórakozottan dobolt
rajta egy radírral. Wright az asztal
végében ült mozdulatlanul, a fejét a
karjára hajtotta. Rickman az
ablaknál állt lábujjhegyen.
Megpróbált a rácsok között ferdén
lefelé világítani a zseblámpával, és
szépen manikűrözött ujjával ki-be
kapcsolgatta.
Egy rövid villámlás
megvilágította a nő vékony alakját,
majd halk mennydörgés hangzott
fel.
- Szakad az eső - mondta
Rickman. - Semmit sem látok.
- És magát sem látják
odalentről - mondta fáradtan
Cuthbert. - Csak kimeríti az elemet.
Később még szükségünk lehet a
lámpára.
Rickman hangosan
felsóhajtott, és kikapcsolta a
zseblámpát. A laborra ismét
sötétség borult.
- Azon tűnődöm, vajon mit
művelt Montague holttestével… -
szólalt meg nehezen forgó nyelvvel
Wright. - Felfalta? - Tompán
felnevetett a sötétben.
Cuthbert tovább játszadozott a
radírral.
- Igen, felfalta! Egy kis
curryvel és rizzsel. Montague-piláf!
Cuthbert felállt, odalépett
Wrighthoz, és kihúzta a férfi övéből
a pisztolyt. Ellenőrizte, meg van-e
töltve, aztán a saját derékszíjába
dugta.
- Azonnal adja vissza! -
követelte Wright. Cuthbert semmit
sem felelt.
- Maga egy erőszakos alak,
Ian, mindig is az volt, kicsinyes és
irigy. Hétfőn reggel az lesz az első
dolgom, hogy kirúgom. Sőt, most
azonnal kirúgom. - Wright
bizonytalanul felállt. - Ki van
rúgva, hallotta?
Cuthbert megállta labor
ajtajánál, és hallgatózott.
- Mi az? - kérdezte ijedten
Rickman. Cuthbert gyorsan
felemelte a kezét, és csendre intette.
A labor néma lett.
Cuthbert végül elfordult az
ajtótól. - Mintha valami zajt
hallottam volna. - Rickmanre
nézett. - Lavinia, ide tudna jönni
egy pillanatra?
- Mi az? - kérdezte a nő
idegesen.
 Cuthbert félrevonta. - Adja ide
a zseblámpát. Figyeljen rám, nem
akarom megijeszteni, de ha esetleg
valami történne…
- Mire gondol? - vágott közbe
remegő hangon Rickman.
- Bármi is legyen ez az
embereket öldöső teremtmény, még
mindig szabadon járkál. Nem
vagyok meggyőződve róla, hogy itt
biztonságban vagyunk.
- De Winston azt mondta, az
ajtó öt centi vastag!
- Tudom. Lehet, hogy nem lesz
semmi baj, de a kiállítás ajtaja
ennél is vastagabb volt. Nem árt
egy kis elővigyázatosság. Segítsen,
toljuk oda azt az asztalt az ajtó elé.
- Cuthbert az igazgatóhoz fordult.
Wright tétován felnézett. - Ki
van rúgva! Hétfőn öt órára tüntesse
el a cókmókját az íróasztaláról.
Cuthbert odament, talpra
rángatta Wrightot, és átültette egy
másik székre. Rickman segítségével
odatolta a munkaasztalt a
laboratórium tölgyfa ajtaja elé.
- Ez legalább egy kicsit
lelassítja - mondta, és leporolgatta
a zakóját. - Ha szerencsém van, így
elég időm lesz, hogy tudjak célozni,
és leadjak rá pár lövést. Ha a
legkisebb jele lenne annak, hogy
valami baj van, maguk menjenek át
a hátsó ajtón a dinoszauruszok
termébe, és bújjanak el. A
biztonsági ajtók le vannak zárva,
több bejárat nincs a terembe. így
legalább két ajtó választja el
magukat a szörnytől. - Cuthbert
idegesen körbenézett. - Addig
próbáljuk meg kitörni ezt az
ablakot. Talán valaki meghallja
odalent az utcán, ha kiabálunk.
Wright felnevetett. - Nem lehet
betörni az ablakot! Ütésálló
anyagból van.
Cuthbert keresgélni kezdett a
laborban, végül talált egy rövid
szögvasat. Függőlegesen tartva az
üvegre sújtott vele a rácsok között,
de az olyan erővel pattant vissza
róla, hogy még a kezéből is kiesett.
- A rohadt életbe - motyogta,
és összedörzsölte a tenyerét. -
Akkor próbáljuk meg kilőni. Rejtett
még el valahol töltényeket? -
fordult az igazgatóhoz.
- Nem állok szóba magával
többet - jelentette ki Wright.
Cuthbert kinyitotta az irattartó
szekrényt, és keresgélni kezdett a
sötétben. - Semmi - mondta végül. -
Nem pazarolhatjuk el ezt a néhány
golyót az ablakra. Csak öt van a
pisztolyban.
- Semmi, semmi, semmi… Ezt
nem Lear király mondta? - motyogta
Wright.
Cuthbert nagyot sóhajtott, és
leült. Ismét csönd telepedett a
laborra, csak az eső dobolása meg
a szél zúgása hallatszott, és a
távolban felmorajló mennydörgés.
Pendergast eltette a rádiót, és
Margohoz fordult. - D’Agosta
bajban van. Sietnünk kell.
- Engem hagyjanak itt - mondta
halkan Frock. - Csak akadályozom
magukat.
- Ez igazán nagylelkű gesztus -
felelte Pendergast -, de szükségünk
van az eszére.
Lassan kilépett a folyosóra, és
mindkét irányba végigvilágított a
zseblámpával, aztán intett a
többieknek, hogy tiszta a levegő.
Elindultak a folyosón. Margo olyan
gyorsan tolta Frock kerekes székét,
amilyen gyorsan csak bírta.
 A professzor időnként
suttogva útbaigazításokkal látta el
őket. Pendergast minden
kereszteződésnél megállt, és
előreszegezett pisztollyal
körbenézett. Sokszor meg-
megtorpant, és a levegőbe
szimatolt. Pár perc múlva átvette a
kerekes széket Margótól, aki
egyáltalán nem tiltakozott. Aztán
befordultak egy sarkon, és
meglátták a biztonsági raktár
ajtaját.
Margo már vagy századszor
fohászkodott magában, hogy
beváljon a terve, és nehogy halálos
veszélybe sodorjon mindenkit,
beleértve azokat is, akik csapdába
estek az alagsorban.
- Jobbra a harmadik
páncélterem! - kiáltotta Frock,
miután bementek a raktárba. -
Margo, emlékszik a
számkombinációra?
Margo odalépett a tárcsához,
beállította a számokat, és az ajtó
kitárult. Pendergast belépett, és
letérdelt a legkisebb láda mellé.
- Várjon - szólt rá Margo.
Pendergast kérdőn vonta fel a
szemöldökét.
- Vigyázzon, ne ragadjon át
magára a szag - figyelmeztette
Margo. - Csavarja be a rostokat a
zakójába.
Pendergast habozott.
 - Tessék, itt a zsebkendőm -
mondta Frock. - Ezzel vegye ki a
ládából.
Pendergast szemügyre vette a
finom zsebkendőt. - Nos, ha a
professzor feláldoz egy
százdolláros zsebkendőt, akkor
gondolom, én is feláldozhatom a
zakómat. - Kivette a zsebéből a
rádiót és a jegyzetfüzetét, az övébe
dugta őket, aztán levette a zakóját.
- Mióta hordanak az FBI-
ügynökök méretre készült Armani
öltönyt? - jegyezte meg viccelődve
Margo.
- Mióta értékelik az Armanit
az etnofarmakológiával foglalkozó
egyetemisták? - replikázott
Pendergast, és a padlóra fektette a
zakót. Aztán óvatosan kiszedett a
ládából néhány marékkal a
megszárított növényi rostokból, és a
zakóra tette őket. Végül a
zsebkendőt bedugta a zakó ujjába,
majd az egészet batyuba göngyölte,
és a két ujjánál fogva összekötözte.
- Kellene valami kötélféleség,
amivel húzzuk - mondta Margo.
- Úgy látom, az egyik láda át
van kötve - mondta Frock.
Pendergast körbekötözte a
batyut a madzaggal, és húzni kezdte
a padlón.
- Úgy látom, egyben marad.
Sajnálatos, hogy jó ideje nem
söpörtek itt. - Margohoz fordult. -
Elég nyomot hagy ez majd maga
után, hogy a szörny szagot fogjon és
kövesse?
Frock hevesen bólogatott. - Az
Extrapolator becslései szerint a
szaglóérzéke
összehasonlíthatatlanul élesebb a
miénknél. Ne feledje, hogy még ide
a páncélterembe is követte a
növény szagát.
- És biztosak abban, hogy a ma
esti… vacsorájától nem lakott jól?
- Mr. Pendergast, az emberi
hormonok nagyon szegényes
pótlékot jelentenek neki. Úgy
gondoljuk, hogy a szörny csak ezért
a növényért él - mondta Frock. - Ha
kiszagol egy nagyobb adag rostot,
akkor biztos, hogy vadászni fog rá.
- Hát akkor, kezdjük - mondta
Pendergast. Óvatosan felemelte a
csomagot. - A pincébe vezető
lejárat több száz méterre van innen.
Ha igaz az, amit mondanak,
mostantól fogva nagyon
sebezhetőek vagyunk. A szörny ránk
fog vadászni.
Margo a kerekes széket tolva
követte az ügynököt a folyosóra.
Becsukta az ajtót, aztán elindultak
gyorsan a folyosón, vissza a sötét,
néma alagsor legrégebbi részei
felé.

53. fejezet
 D’Agosta a fejet jól lehúzva
gázolt tovább a vízben. A pisztolyát
előreszegezte a koromsötétben. A
zseblámpát lekapcsolta, nehogy
felhívja magára a figyelmet. A víz
már majdnem a combjáig ért. Az
algák és a mészkő szaga
összevegyült a szörny bűzével.
- Bailey, ott van? - suttogott
bele a sötétségbe.
- Igen - válaszolta Bailey. - Az
elágazásnál várok.
- Magának több tölténye van,
mint nekem. Ha ránk támad ez az
átkozott szörny, próbálja távol
tartani, míg én hátul maradok, és
megpróbálom lelőni a lakatot az
ajtóról.
- Értettem.
D’Agosta elindult Bailey felé.
A lába már kezdett elgémberedni a
jéghideg vízben. Hirtelen zajokat
hallott a sötétből: halk loccsanást,
aztán még egyet, most sokkal
közelebbről. Bailey puskája
egymás után kétszer sült el. A háta
mögött az emberek közül többen is
sírva fakadtak ijedtükben.
- Jézusom! - hallotta meg
Bailey kiáltását, aztán halk
reccsenés hallatszott, Bailey
felordított, és D’Agosta érezte,
hogy kicsit távolabb valami
vergődik a vízben.
 - Bailey! - kiáltotta el magát,
de nem hallott mást, csak a víz
loccsanását. Elővette a zseblámpát,
és bevilágított az alagútba, de
semmit sem látott.
- Bailey!
Már többen is zokogtak a háta
mögött, valaki hisztérikusan
sikoltozott.
- Csönd legyen! - kiabált rájuk
D’Agosta. - Így semmit sem hallok!
A sikoltozás elhallgatott.
D’Agosta elő re világított a falakra
és a mennyezetre, de semmit sem
látott. Bailey egyszerűen eltűnt, és a
szag sem volt már olyan erős.
Lehet, hogy Bailey eltalálta a
szörnyet, vagy talán csak
átmenetileg visszahúzódott, mert
megijedt a lövések zajától?
D’Agosta lefelé irányította a
fénysugarat, és észrevette, hogy a
lába körül örvénylő víz vérvörös.
A rendőregyenruha kékes
szövetének egy foszlánya sodródott
el mellette.
- Segítségre van szükségem! -
kiáltott hátra.
Smithback már meg is jelent
mellette.
- Világítson végig a lámpával
a folyosón - utasította D’Agosta.
Lehajolt, és tapogatózva
keresgélni kezdett a kőpadlón.
Feltűnt neki, hogy a víz szintje még
egy kicsit emelkedett, ahogy
lehajolt, már a mellkasáig ért.
Valami ellebegett az orra előtt a
vízen - egy darab Bailey
holttestéből. Egy pillanatra el
kellett fordulnia.
Hiába keresgélt, nem találta
meg a puskát.
- Smithback, én most
visszamegyek, és megpróbálom
szétlőni a lakatot az ajtón.
Visszafelé nem mehetünk tovább
így, hogy a szörny ott ólálkodik.
Keresgéljen itt a vízben, hátha
megtalálja Bailey puskáját. Ha
bármit látna, vagy furcsa szagot
érezne, kiáltson.
- Itt akar hagyni egyedül? -
kérdezte kissé bizonytalanul
Smithback.
- Magánál lesz a zseblámpa.
Csak egy percre megyek el. Meg
tudja csinálni?
- Megpróbálom.
D’Agosta megszorította
Smithback vállát, aztán elindult
visszafelé. Firkász létére elég bátor
fickó, gondolta.
Ahogy átgázolt az emberek
között, egy kéz ragadta meg a karját
- Kérem, árulja el, mi történt! -
szólította meg egy zokogó női hang.
D’Agosta gyengéden lerázta
magáról a nő kezét. Hallotta, hogy a
főpolgármester próbálja
megnyugtatni. Lehet, hogy a
következő választáson mégiscsak rá
fog szavazni…
- Mindenki menjen hátrább! -
kiáltotta, és elhelyezkedett az ajtó
előtt. Aránylag távol kellett állnia,
hogy elkerülje az esetleg
visszapattanó golyókat. A lakat jó
vastag volt. Nem lesz könnyű dolga
így, hogy sötétben kell eltalálnia.
Egy méterrel az ajtó előtt
megállt, egészen közel tartotta a
lakathoz a .38-as pisztoly csövét, és
lőtt. Miután eltisztult a füst, egy
szép, tiszta lyukat látott a lakat
kellős közepén. Ennek ellenére a
lakat továbbra is kitartott.
- A rohadt életbe - káromkodta
el magát D’Agosta. Közvetlenül a
lakatpánthoz szorította a pisztoly
csövét, és újból lőtt. A lakat
szétrobbant. D’Agosta teljes
súlyával nekiveselkedett az ajtónak.
- Segítsen valaki! - kiáltotta.
Többen is azonnal odasiettek,
és nekiestek az ajtónak. A rozsdás
sarokvasak hangos nyikorgással
engedtek. A víz betódulta nyitott
ajtón.
- Smithback, talált valamit? -
kiáltotta D’Agosta.
- Megtaláltam Bailey
zseblámpáját – jött a halk válasz.
- Ügyes fiú. Most jöjjön
vissza!
Ahogy D’Agosta belépett az
ajtón, észrevette, hogy a másik
oldalon is vannak lakatot tartó
vaskarikák. Félreállt, és egyenként
átterelgette az embereket az ajtón,
közben megszámolta, mindenki
megvan-e. Bailey nélkül
harminchétén voltak. Smithback jött
utolsónak.
- Jól van, akkor zárjuk be az
ajtót! - kiáltotta D’Agosta.
Az ajtó hangosan nyikorgott,
ahogy nagy nehezen becsukták a
vízsodrással szemben.
- Smithback! Világítson ide az
egyik lámpával! Talán tudjuk
valamivel rögzíteni ezt az ajtót.
D’Agosta pár pillanatig
vizsgálgatta az ajtót. Ha retesz
gyanánt át tudnának dugni
valamilyen fémtárgyat a lakatnak
felszerelt vaskarikákon, az talán
megtartaná az ajtót. Az emberekhez
fordult: - Szükségem lenne egy
hosszúkás fémtárgyra, bármi jó lesz
- kiáltotta. - Nincs valakinél
valamilyen fémdarab, amivel
rögzíthetnénk az ajtót?
A főpolgármester gyorsan
odafurakodott D’Agostához, és a
kezébe nyomott néhány kisebb
fémtárgyat. Smithback tartotta a
zseblámpát, D’Agosta pedig
szemügyre vette őket: nyakkendőtű,
nyakék, fésű. - Ezek nem jók -
dörmögte az orra alatt.
Hirtelen loccsanások
hallatszottak az ajtó túloldaláról,
majd egy mély mordulás. Az ajtó
alatti résen ocsmány bűz áradt be.
Egy halk puffanás után
megnyikordultak a sarokvasak, és
az ajtó, résnyire nyílt.
- Jézusom! Hé, emberek,
segítsenek becsukni! - kiáltott fel
D’Agosta.
Az emberek nekiveselkedtek
az ajtónak, és visszanyomták. Egy
hangosabb puffanás hallatszott,
ahogy a szörny a túlsó oldalon
nekivetette magát az ajtónak és
visszalökte, s amely nyikorogva
még szélesebb résnyire nyílt.
- Tolják tovább! - kiáltotta
D’Agosta, mire a többiek minden
erejüket összeszedve csatlakoztak
hozzá.
 Újabb mordulás hallatszott,
majd még egy hatalmas puffanás,
amely megint csak visszalökte az
embereket. Az ajtó recsegett-
ropogott a két oldalról ránehezedő
nyomás alatt, de tovább nyílt,
először csak tizenöt centisre, aztán
már harminc centisre nőtt a rés. A
bűz elviselhetetlenné vált.
D’Agosta három hosszú karmot
látott benyúlni a résen. A szörny a
karmaival tapogatózott az ajtófélfa
mellett.
- Jézus Mária… - hallotta meg
a főpolgármester meglehetősen
tárgyilagos hangját. Valaki furcsa,
kántáló hangon imádkozni kezdett.
D’Agosta odadugta a puska csövét
az ajtó résébe, és lőtt. Iszonyatos
bődülés hallatszott, aztán a sötét
árny eltűnt a kavargó vízben.
- A zseblámpa! - kiáltotta
Smithback. - Az jó lesz a
vaskarikákba! Tegye be!
- De akkor csak egy lámpánk
marad - vetette ellen zihálva
D’Agosta.
- Van jobb ötlete?
- Nincs - motyogta D’Agosta.
Aztán hangosan odaszólt a
többieknek: - Gyerünk, mindenki
tolja!
Egy utolsó erőfeszítéssel
becsukták az ajtót, Smithback pedig
gyorsan átdugta a vaskarikákon a
zseblámpát. Könnyedén becsúszott,
és a szélesebbik vége megakadta
fémkarikákban. Ahogy D’Agosta
levegő után kapkodott, hirtelen
újabb dörömbölést hallott a
túloldalról, melybe az egész ajtó
belerázkódott, de erősen tartott.
- Futás, emberek! - kiáltotta
D’Agosta. - Fussanak! -
Csúszkálva, bukdácsolva gázoltak a
kavargó vízben. Valaki hátulról
nekiütközött D’Agostának, és
fellökte, aki arccal előrezuhant a
hömpölygő vízbe. Feltápászkodott,
tovább botorkált, és közben
igyekezett nem tudomást venni a
szörny dörömböléséről és
ordításáról. Úgy érezte, ha nem
zárja ki ezt a zajt a fejéből,
elveszíti a józan eszét.
Kényszerítette magát, hogy inkább a
zseblámpára gondoljon. Jó súlyos,
rendőrségi szolgálati zseblámpa
volt, tartani fog. Legalábbis nagyon
remélte, hogy így lesz. A csapat
megállt az alagút második
elágazásánál. Az emberek sírtak,
remegtek. Ideje lenne felhívni
Pendergastot, és útbaigazítást kérni,
hogy végre kikeveredjünk ebből az
átkozott labirintusból, gondolta
D’Agosta.
De amikor rádiója tokjához
nyúlt, döbbenten vette észre, hogy
üres.
Coffey a biztonsági állomáson
várt, és rosszkedvűen meredt egy
monitorra. Nem tudta elérni rádión
sem Pendergastot, sem pedig
D’Agostát. Már csak a biztonsági
központban Garcia, valamint a
számítógépteremben őrködő Waters
volt elérhető. Vajon a többiek mind
meghaltak? Amikor arra gondolt,
hogy esetleg a főpolgármester is
halott, és hogy az újságok hogy
fogják ezt az egészet kiszínezni,
görcsbe rándult a gyomra.
A Rotunda keleti végében a
hatalmas, ezüstösen csillogó
biztonsági ajtó mellett egy
acetilénvágóval dolgoztak, melynek
fénye kísérteties árnyékokat vetett a
magas mennyezetre. Olvadó acél,
csípős szaga terjengett a levegőben.
A Rotundában furcsán nagy lett a
csönd. A biztonsági ajtó mellett
még mindig zajlottak az
amputációk. A sérülteket a
környékbeli kórházakba szállították,
a többi vendég már hazament. Az
újságírókat végre sikerült a
rendőrségi kordon mögé szorítani.
Az egyik közeli mellékutcában
mobil intenzív osztályként működő
mentőautók várakoztak.
A kommandós csapat
parancsnoka lépett oda Coffey-hoz,
miközben egy töltényhevedert
csatolt a vállára. - Készen vagyunk
- jelentette.
Coffey bólintott. - Mi a
taktikai terv?
 A parancsnok félretolta az
asztalon a telefonkészülékeket, és
kiteregetett egy papírlapot.
- Az egyik emberünk rádión
fog irányítani, nála lesznek a
részletes térképek. Első lépés:
lyukat ütünk a tetőn, és
leereszkedünk az ötödik emeletre.
A biztonsági rendszer műszaki
adatai szerint az ott lévő biztonsági
ajtót egyetlen robbantással át tudjuk
törni, így átjutunk a szomszédos
szektorba. Aztán továbbmegyünk
ehhez a raktárhoz a negyediken,
amely közvetlenül a Mennybolt
Csarnoka fölött helyezkedik el. Van
egy csapóajtó a padlóban, amelyet
a csillár javításánál és tisztításánál
használnak a karbantartók. Ezen át
leeresztjük az embereinket, illetve
hevederekkel itt húzzuk fel a
sebesülteket. Második lépés:
kimentjük az alagsorban rekedt
embereket, a főpolgármestert és a
vele lévő csoportot. Harmadik
lépés: megkeressük azokat, akik
esetleg még a biztonsági zónán
belül rekedtek. Úgy tudom, vannak
emberek a számítógépteremben és a
biztonsági központban is. A
múzeum igazgatója, valamint Ian
Cuthbert és egy azonosítatlan nő
valószínűleg az emeletre
menekültek. Magának nincsenek
ügynökei a biztonsági zónában?
Például az az ember, aki a New
Orleans-i irodából jött…
- Őt bízza csak rám - vágott
közbe Coffey. - Ki készítette a
tervet?
- Mi, az itteni biztonságiak
közreműködésével. Az az Allen
nevű fickó nagyon jól ismeri az
egyes szektorok beosztását.
Egyébként a biztonsági rendszer
adatai szerint…
- Szóval maguk készítették a
tervet. És ki irányítja az akciót?
- Amint tudja,
vészhelyzetekben a kommandós
csapat parancsnoka…
- Akkor menjenek, és intézzék
el azt a rohadt szörnyeteget,
megértette?
 - A legfőbb prioritásunk az,
hogy kiszabadítsuk a túszokat, és
életeket mentsünk. Csak ezután
foglalkozhatunk a…
- Azt akarja mondani,
parancsnok, hogy én ostoba
vagyok? Ha megöljük azt a valamit
odabent, akkor minden probléma
megoldódott, vagy nem? Ez nem
egy átlagos megoldandó
vészhelyzet, parancsnok, kreatív
hozzáállásra van szükség!
- Egy ilyen helyzetben, ha
elragadjuk tőle a túszokat, azzal a
gyilkost is megfosztjuk a
hatalmától.
- Mondja, parancsnok, maga
aludt a válságmegbeszélés alatt?
Lehet, hogy egy vadállattal állunk
szemben, nem pedig egy emberrel!
- De a sebesültek…
- Néhány emberét bízza meg
azzal, hogy mentsék ki a
sebesülteket, de azt akarom, hogy a
többiek vegyék üldözőbe a
szörnyet, és öljék meg. Aztán majd
kimenthetjük az embereket, szép
nyugodtan és biztonságban. Ez
közvetlen parancs!
- Értettem. Én azonban azt
javasolnám, hogy…
- Ne javasoljon semmit,
parancsnok! Csináljanak mindent a
tervek szerint, és csinálják jól.
Öljék meg azt a rohadékot!
A parancsnok kérdőn pillantott
Coffey-ra. - Biztos benne, hogy ez a
valami egy állat?
Coffey kicsit habozott. - Igen -
felelte végül. - Nem sokat tudok
róla, csak annyi biztos, hogy már
több embert is megölt.
A parancsnok egy pillanatig
mereven Coffey-ra szegezte a
tekintetét.
- Hát jó - mondta végül. -
Bármi legyen is az, van elég
fegyverünk, hogy akár egy
oroszláncsordát is szitává lőjünk.
- Szükségük is lesz rá.
Keressék meg, és intézzék el!
Pendergast és Margo lenézett
a keskeny aknán a pincébe.
Pendergast zseblámpája kis, sárga
fénykört vetített az odalent kavargó
fekete, olajos vízre.
- Egyre emelkedik a víz -
állapította meg Pendergast. Aztán
Margohoz fordult. - Biztos benne,
hogy a szörny fel tud mászni ezen az
aknán keresztül?
- Majdnem biztos - felelte
Margo. - Rendkívül izmos és
mozgékony.
Pendergast hátrább lépett, és
újból megpróbálta D’Agostát
rádión hívni. - Valami történhetett -
mondta aggódva. - Negyedórája
nem tudom elérni a hadnagyot,
mióta ahhoz a lezárt ajtóhoz értek. -
Megint vetett egy pillantást a
pincerendszerbe vezető lejtős
aknába. - Mit gondol, hogy tudunk
szagnyomot hagyni, amikor ennyi itt
a víz?
- A hadnagy és az emberek
valószínűleg nem olyan rég
haladhattak el erre, ugye? -
kérdezte Margo.
Pendergast bólintott. - Amikor
utoljára beszéltem vele, D’Agosta
azt mondta, hogy az első és a
második elágazás között járnak.
Feltéve, hogy nem fordultak vissza,
akkor már jóval túlhaladtak ezen a
ponton.
- Szerintem, ha néhány rostot
beleszórnánk a vízbe, akkor az
áramlat elsodorná a szörnyhöz.
- Azt gondolja, hogy van elég
esze ahhoz, hogy rájöjjön, melyik
irányból sodorta oda a víz?
Különben lehet, hogy nem azt
keresi majd, hogy honnan jött,
hanem tovább követi a vízfolyás
irányába.
- Szerintem elég okos - szólt
közbe Frock. - Nem szabad
állatként gondolnia rá. Lehetséges,
hogy majdnem olyan intelligens,
mint egy emberi lény.
Pendergast a zsebkendővel
óvatosan kivett néhány
növénydarabkát a csomagból, és
szétszórta az akna tövébe, egy
marékkal pedig a pincefolyosó
alján hömpölygő vízbe dobott.
- Ne túl sokat - figyelmeztette
Frock.
Pendergast Margóra nézett. -
Elszórunk még pár darabkát, hogy
egyértelmű nyomot hagyjunk, aztán
visszavisszük a csomagot a
biztonsági raktárba, és ott várunk.
Fel van állítva csapda. - Szétszórt
még néhány növényi rostot, aztán
összekötözte a csomagot.
- Amilyen sebességgel a víz
folyik, alig pár perc kell, hogy
elérjen a szörnyhöz - mondta. - Mit
gondol, milyen gyorsan fog
reagálni?
- Ha az extrapolációs program
pontos, akkor ez a lény rendkívül
nagy sebességgel tud helyet
változtatni - mondta Frock. - Talán
negyvenöt kilométer per órával
vagy még akár gyorsabban, főleg ha
valami erősen ösztökéli. És úgy
tűnik, erre a növényre nagy
szüksége van. Nem fog tudni ugyan
teljes sebességgel haladni, mert
nem lesz könnyű követnie a szagot,
de nem hiszem, hogy a víz
különösebben hátráltatná. És a
biztonsági raktár nagyon közel van.
- Értem - mondta Pendergast. -
Hát ez nem túl megnyugtató. „Itt az
idő, ki harcra kész, harcoljon hát.”
- Alkaiosz - bólogatott Frock.
Pendergast megrázta a fejét. -
Anakreon, professzor úr. Akkor
indulhatunk?
 54. fejezet

Smithback tartotta a
zseblámpát, de a fénysugár alig
hatolt át a szinte tapintható
sötétségen. D’Agosta kicsivel
előtte haladt, a pisztolyát
előreszegezte. A pincealagút mintha
soha nem akart volna véget érni. A
fekete víz tovahömpölygött, és
beleveszett az alacsony, boltozatos
alagút sötétjébe. Nem lehetett
eldönteni, hogy továbbra is lefelé
lejt-e, vagy csak a víz szintje
emelkedik. Smithback érezte, hogy
már a combja körül örvénylik az ár.
Vetett egy pillantást D’Agosta
komor arcára, amelyen szétkenődött
Bailey vére.
- Nem bírok továbbmenni -
siránkozott egy hang hátulról.
Smithback meghallotta a
főpolgármester ismerős hangját,
ahogy nyugtatta és bátorította az
embereket. Mindenkinek azt
mondta, amit az hallani akart - igazi
politikus alkat. Úgy tűnt, beválik a
módszere. Smithback hátrapillantott
az elcsigázott csapatra: karcsú,
estélyi ruhás, felékszerezett nők,
középkorú üzletemberek
szmokingban, fiatal befektetési
bankárok és belvárosi ügyvédek.
Már mindegyiküket ismerte,
magában még nevet is adott nekik,
és próbálta kitalálni, melyikük
mivel foglalkozik. Itt most
mindnyájan egyformák voltak, csak
a legkisebb közös nevező számított
- együtt gázoltak a vízben, a sötét
alagútban, mocskosán, átázva, és
egy vérengző szörny lihegett a
nyomukban.
Smithback egy kicsit félt, de
azért megőrizte a hidegvérét.
Korábban volt egy pillanat, amikor
páni félelem fogta el - amikor
rádöbbent, hogy a múzeumi
szörnyről szóló mendemondák
igazak. Most fáradtan, kimerültén
és átázottan tulajdonképpen nem is
attól félt, hogy meghalhat, inkább
attól, hogy még az előtt kell
meghalnia, hogy kiadhatná a
könyvét. Eltűnődött, vajon ez mit
jelent - azt, hogy ilyen bátor, vagy
ilyen kapzsi, vagy egyszerűen csak
ostoba. Azzal mindenesetre
tisztában volt, hogy amit itt most
átél, azzal később egy vagyont
kereshet. Könyvbemutató a Le
Cirque étteremben, meghívások a
Good Morning America műsorába,
a Today Show-ba, a Donahue és az
Oprah-show-ba…
Senki más nem tudná úgy
megírni ezt a sztorit, ahogy ő, mert
senki nem élte át mindezt
személyesen. Hős lenne belőle…
William Smithback, aki a
zseblámpát tartotta, amikor
D’Agosta hadnagy lelőtte a
lakatot… Neki, Smithbacknek jutott
eszébe, hogy a lámpával reteszeljék
el az ajtót… Tulajdonképpen ő volt
D’Agosta jobbkeze!
- Világítson balra és felfelé -
zavarta meg D’Agosta hangja az
álmodozást. Smithback
kötelességtudóan engedelmeskedett,
de semmit sem láttak.
- Mintha valami megmozdult
volna a sötétben - dörmögte
D’Agosta. - De úgy látszik, hogy
csak egy árnyék volt.
Csak túléljem, hogy ki tudjam
élvezni a sikert, gondolta
Smithback.
- Csak nekem tűnik úgy, vagy
tényleg egyre mélyebb a víz? -
kérdezte.
- Mélyebb is, és egyre
sebesebben folyik - felelte
D’Agosta. - Az a baj, hogy
Pendergast nem mondta, hogy innen
merre kell továbbmennünk.
- Tényleg? - Smithback
gyomra görcsbe rándult.
- Úgy beszéltük meg, hogy a
második elágazás után újból hívom,
de még az ajtó előtt valahol
elveszítettem a rádiót.
Smithback érezte, hogy egy
hullám megcsapja a combját. Egy
kiáltás hallatszott, aztán egy hangos
csobbanás.
- Minden rendben! - kiáltotta a
főpolgármester, amikor Smithback
hátravilágított a zseblámpával. -
Csak valaki elesett. Egyre erősebb
az áramlat.
- Nem árulhatjuk el nekik,
hogy eltévedtünk - súgta oda
Smithback D’Agostának.
Margo kinyitotta a biztonsági
raktár ajtaját, belesett, aztán
odabólintott Pendergastnak. Az
ügynök belépett az ajtón, maga után
húzva a földön a csomagot.
- Vigyük be abba a
páncélterembe, ahol a Whittlesey-
féle ládák vannak - javasolta Frock.
- Az a lényeg, hogy a szörny elég
időt töltsön ott, hogy legyen időnk
kívülről rázárni az ajtót.
 Margo kinyitotta a
páncéltermet, míg Pendergast
kacskaringós vonalban ide-oda
húzogatta a csomagot a padlón.
Aztán berakták a páncélterembe,
becsukták és rázárták az ajtót.
- Gyorsan, ki innen! - mondta
Margo.
A biztonsági raktár külső
ajtaját tárva-nyitva hagyták, aztán
átsiettek a vele szemben nyíló
raktárba, ahol az elefántcsontokat
tárolták. Az ajtón lévő kisablak rég
betörhetett, egy darab
kartonpapírral fedték be a lyukat.
Margo Frock kulcsával
kinyitotta az ajtót. Pendergast
zseblámpáját a leggyengébb
fényerősségre állította, és úgy
fektette az ajtó fölött kiugró kis
párkányra, hogy a vékonyka
fénysugár a biztonsági raktár ajtaját
világítsa meg. Egy tollal kis lyukat
szúrt a kartonba, végül még egyszer
végigpillantotta folyosón, aztán
behúzódott a raktárba.
Az elefántcsontokkal
telezsúfolt tágas helyiségben
áporodott volt a levegő. A legtöbb
csontváz darabokban állt, a
hatalmas csontok úgy sorakoztak a
polcokon, mint tűzifa hasábok. A
távolabbi sarokban egy teljes
csontváz állt egy talapzaton, a
bordák sötét ketrecre emlékeztették
őket. Két görbe agyar csillant meg
fehéren a halvány fényben.
Pendergast becsukta a raktár
ajtaját, aztán felkattintotta a
sisakjára szerelt kislámpát. Margo
kilesett a kartonpapírba szúrt
lyukon át. Jól rálátott az egész
folyosóra, és a biztonsági raktár
nyitott ajtajára is.
- Nézze meg - szólt oda
Pendergastnak, és odébb lépett az
ajtótól, hogy helyet adjon neki.
Pendergast közelebb lépett. -
Nagyszerű - mondta egy pillanat
múlva. – Ez a karton jól leplezi,
hogy világosság van idebent. Már
ameddig nem merül ki a
zseblámpában az elem. - Hátrább
lépett az ajtótól. - Hogyhogy
emlékezett erre a raktárhelyiségre?
- kérdezte kíváncsian.
Margo szégyenlősen
felnevetett. - Arra emlékeztem,
hogy amikor szerdán lehívott
minket ide, megláttam ezt a
PACHYDERMAE feliratú ajtót, és
azon tűnődtem, hogy fér be egy
ilyen szűk ajtón egy elefántkoponya.
Frock megköszörülte a torkát a
hátuk mögött a sötétségben. - Mr.
Pendergast?
- Igen?
- Ne haragudjon, hogy
megkérdezem, de mennyi
tapasztalata van az ilyen
fegyverekkel?
- Ami azt illeti, a feleségem
halála előtt minden télen több hetet
töltöttünk Afrikában szafarin -
felelte az ügynök. - A feleségem
ugyanis szenvedélyes vadász volt.
- A - bólintott Frock. Margo
hallotta a hangjában a
megkönnyebbülést. - Nem lesz
könnyű megölni ezt a teremtményt,
de szerintem sikerülhet. Jómagam
persze soha nem voltam valami
nagy vadász, de együttes erővel
talán elbánhatunk vele.
Pendergast bólintott. - Sajnos,
ez a pisztoly nem túl hatásos. Nagy
erejű kézifegyver ugyan, de meg
sem közelíti a .375-ös
vadászpuskát. Ha meg tudná
mondani, hogy a szörny melyik
pontján a legsebezhetőbb, az sokat
segítene.
- Az Extrapolator program
becslései alapján feltételezhetjük,
hogy nagyon erős a csontozata -
mondta Frock. - Ahogy arra már ön
is rájött, a fejére hiába lő. Ha a
vállára vagy a mellkasára célozna,
a szíve irányába, szinte biztos, hogy
a golyót eltérítenék a masszív
csontok és a felsőtest erős
izomzata. Ha oldalról, ferdén tudná
eltalálni, akkor talán a szívét érné a
golyó, csakhogy a bordái
valószínűleg, acélkosárként védik a
szívét. Most, hogy így
belegondolok, nem hiszem, hogy
bármelyik létfontosságú szerve
különösebben sebezhető lenne. Egy
haslövés persze végül megölheti,
de nem azonnal, és addig bőven
lenne ideje bosszút állni.
- Hát ez nem túl biztató -
jegyezte meg Pendergast.
Frock nyugtalanul fészkelődött
a kerekes székben. - Elég nagy
kutyaszorítóban vagyunk.
Kis időre csönd lett. - Azért
talán van egy megoldás - szólalt
meg végül Pendergast.
- Micsoda? - kérdezte mohón
Frock.
- Évekkel ezelőtt egyszer
Tanzániában a feleségemmel bozóti
bakra vadásztunk. Jobban
szerettünk kísérők nélkül, egyedül
vadászni. Nem volt nálunk más
fegyver, csak 30-30-as puskák. Egy
folyó közelében húzódtunk
fedezékbe, amikor ránk támadt egy
bivaly. Valószínűleg pár nappal
korábban már megsebezhette egy
orvvadász. A bivaly olyan, mint az
öszvér, soha nem felejti el, ha
valaki megsebezte - és az egyik
ember puskával neki ugyanolyan,
minta másik.
Margo hátborzongatóan
valótlannak érezte az egész
helyzetet - ahogy ott ültek a
félhomályban, és várták, hogy
megérkezzen a rémálomba illő
szörny, Pendergast pedig a tőle
megszokott nyugodt modorában
éppen vadásztörténetet mesélt.
- Ha az ember bivalyra
vadászik - folytatta Pendergast -,
többnyire a szívét vagy a fejét,
közvetlenül a szarvak tövénél veszi
célba. Ebben az esetben a 30-30-as
nem volt megfelelő kaliber. A
feleségem, aki sokkal jobban lőtt,
mint én, az egyetlen taktikához
folyamodott, amit egy vadász ilyen
helyzetben alkalmazhat. Letérdelt,
és úgy lőtt, hogy megtörje az
állatot.
- Megtörje?
- Az ember ilyenkor nem
halálos lövést próbál leadni, hanem
csak meg akarja állítani az állatot.
Az a lényeg, hogy annyi csontot
törjön el, amennyit csak lehet, hogy
a vad ne tudjon továbbhaladni.
- Értem - bólintott Frock.
- Ezzel a megközelítéssel csak
egy gond van - folytatta Pendergast.
- Mégpedig?
- Rendkívül pontosan kell
célozni. Tökéletesen kell eltalálni a
helyet. Végtelenül nyugodtan és
rezzenéstelen kézzel kell lőni, a
levegőt előtte kifújni, és két
szívdobbanás között elsütni a
fegyvert, miközben a támadó
vadállattal szemtől szemben áll az
ember. Mindegyikünknek négy
lövésre volt ideje. Én elkövettem
azt a hibát, hogy a bivaly
mellkasára céloztam, és kétszer is
rálőttem, mire rájöttem, hogy a
golyók csak az izomba fúródnak.
Aztán a lábára céloztam. Az egyik
golyó mellément, a másik csak
súrolta, de nem tört csontot. -
Megcsóválta a fejét. - Attól tartok,
elég gyenge volt a teljesítményem.
- És mi történt? - kérdezte
Frock.
- A feleségem négy lövéséből
három talált. Széttörte a mellső
lábszárcsontot, a bivaly
felbukfencezett, és tőlünk alig pár
méterre zuhant a földre. Még
életben volt, de már nem tudott
mozdulni. Úgyhogy megadtam neki
a kegyelemdöfést, ahogy a
vadászok mondják.
 - Örülnék, ha itt lenne most a
felesége - jegyezte meg Frock.
Pendergast kicsit hallgatott. -
Én is - mondta végül.
Csönd lett a raktárban.
- Nos - szólalt meg végül
Frock -, értem, mi a probléma. A
szörnynek van néhány szokatlan
tulajdonsága, amiről tudnia kell, ha
azt tervezi, hogy megtöri. Először is
a testének hátsó részét valószínűleg
elcsontosodott lemezek vagy
pikkelyek borítják. Nem hiszem,
hogy a pisztolygolyók át tudnának
hatolni rajtuk. A pikkelyek a lábát
is beborítják, valószínűleg egészen
a lábközépcsontokig.
- Értem.
 - Tehát egészen alacsonyra
kell céloznia, az első és a második
ujjperc közé.
- A láb legalsó csontjaira -
bólintott Pendergast.
- Igen. Ez olyan, mint a ló
csüdje. Az alsó ízület alá kell
célozni. Maga az ízület lehet a
legsebezhetőbb pontja.
- Ez elég nehéz lövés - mondta
Pendergast. - Gyakorlatilag
kivitelezhetetlen, miközben a
szörny szemből támad.
Rövid csönd lett. Margo
tovább leselkedett a kis lyukon
keresztül, de semmit sem látott.
- Véleményem szerint a mellső
lábai sokkal sebezhetőbbek -
mondta Frock. - Az Extrapolator
leírása szerint azok kevésbé
robusztusak. A mellső
lábközépcsontot és a csuklócsontot
egyaránt eltörhetné egy közvetlen
találat.
- Tehát a mellső láb csuklója
és a lábszár alsó része - bólogatott
Pendergast. - Ezek a lövések sem
tartoznak a legegyszerűbbek közé.
Mit gondol, hány csontjának kellene
eltörnie, hogy mozgásképtelenné
váljon?
- Ezt nehéz lenne megmondani.
Attól tartok, legalább mindkét
mellső és az egyik hátsó lábát. Még
akkor is tudna esetleg kúszni-
mászni. - Frock köhécselt. - Meg
tudja csinálni?
- Ahhoz, hogy erre esélyem
legyen, legalább 45 méter távolság
kellene, hogy legyen közöttünk,
amikor támad. Ideális esetben még
az előtt jó lenne az első lövést
leadni, mielőtt még egyáltalán
észbe kapna, hogy mi történik.
Frock egy pillanatig
elgondolkozott. - A múzeumban sok
hosszú, egyenes folyosó van, akár
100-120 méter hosszúak is. Sajnos,
a legtöbbet most kettévágják azok
az átkozott biztonsági ajtók. De azt
hiszem, van legalább egy ilyen
hosszú folyosó a kettes szektorban.
Az első emeleten, a 18. szekcióban,
ha befordulunk a sarkon a
számítógépterem után.
Pendergast bólintott. - Ezt
igyekszem megjegyezni arra az
esetre, ha nem válna be az eredeti
tervünk.
Elhallgattak. Pendergast
közelebb húzódott az ajtóhoz.
- Egy árnyék épp most haladt
el a folyosó végénél - súgta oda
Margo.
Ismét hosszúra nyúlt a csönd.
- Itt van - lehelte Margo alig
hallhatóan. - Látom. - Aztán még
halkabban hozzátette: - Szentséges
ég…
Pendergast a fülébe súgta: -
Menjen odébb az ajtótól!
Margo hátrálni kezdett, s
közben lélegezni is, alig mert. - Mit
csinál most? - suttogta.
- Megállt a biztonsági raktár
ajtajánál - felelte halkan
Pendergast. - Egy pillanatra
bement, de aztán nagyon gyorsan ki
is jött. Most körbenéz, és a
levegőbe szaglászik.
- És hogy néz ki? - kérdezte
sürgetően Frock.
Pendergast egy pillanatig
habozott, mielőtt válaszolt volna. -
Most sokkal jobban látom. Nagy és
izmos. Várjanak, erre fordul…
Úristen, borzalmas látvány. Lapos
az arca, apró, vörös szemei vannak.
A felsőtestét ritkás szőr borítja.
Pont olyan, mint a szobor. Várjanak
csak… errefelé jön.
Margo csak most vette észre,
hogy már egészen a hátsó falra
lapult. Az ajtó túloldaláról
szuszogás hallatszott, aztán beáradt
az orrfacsaró bűz. Margo a falhoz
támaszkodva lecsúszott a földre. A
kartonpapírba szúrt apró lyuk úgy
ragyogott, mint egy apró csillag.
Pendergast zseblámpájának fénye
halványan világított. Mint a
csillagfény… Margo fejében
motoszkált valami, de nem tudott a
gondolat, formát ölteni.
Aztán egy árny vetült a kis
kukucskáló lyukra, és minden
elsötétült.
Halkan puffant valami, az öreg
faajtó megnyikordult, aztán
megzörrent a kilincs. Aztán hosszú
csönd lett, csak azt lehetett hallani,
ahogy egy súlyos test mozdul
odakint, majd ismét éles
nyikordulás hallatszott, ahogy
nekifeszült az ajtónak.
Margónak végre beugrott, mi
motoszkált a gondolataiban.
- Pendergast, kapcsolja fel a
sisakján a lámpát! - kiáltott fel. -
Világítson a szörny arcába!
- Micsoda?
- Éjszakai életmódot folytat,
emlékszik? Valószínűleg gyűlöli az
erős fényt!
- Teljesen igaza van - sürgette
Frock Pendergastot.
 - Húzódjanak hátra! - kiáltotta
Pendergast. Margo halk kattanást
hallott, aztán egy pillanatra
elvakította a kigyulladó kislámpa
éles fénye. Amikor a szeme
hozzászokott a fényhez, látta, hogy
Pendergast fél térdre ereszkedett, a
puskáját az ajtóra szegezi a lámpa
odavetülő, ragyogó fénykörébe.
Megint nyikorgás hallatszott,
és Margo látta, hogy faszilánkok
röpködnek a levegőben. Az ajtó
felső részén egyre csak tágult a rés.
Az ajtó kezdett engedni az ütések
erejének, és meghajolt befelé.
Pendergast mozdulatlanul
térdelt, és mereven előreszegezte
fegyvere csövét.
 Egy újabb hatalmas
reccsenéssel az ajtó ripityára tört, a
maradványai őrjöngve himbálóztak
a sarokvasakon. Margo a falhoz
lapult, mintha bele akarna olvadni,
annyira odapréselődött, hogy már
fájt a gerince. Hallotta, hogy Frock
döbbenten, csodálkozva és
rémülten kiált fel. A szörny megállt
az ajtóban, hatalmas sziluettje
kirajzolódott a fényben. Aztán a
torka mélyéből feltörő ordítással
megrázta a fejét, és ki hátrált.
- Maradjanak hátul! - mondta
Pendergast. Félrerúgta az útból a
törött ajtót, és kióvakodott a
folyosóra. Margo hirtelen egy
lövést hallott, majd egy újabb is
dörrent, aztán csönd lett.
örökkévalóságnak tűnő idő múlva
tért vissza Pendergast, és intett
nekik, hogy kijöhetnek. Apró, vörös
vércseppek vezettek a folyosó
sarkáig, majd ott eltűntek a nyomok.
- Vér! - mondta Frock, miután
lehajolva megvizsgálta a foltokat. -
Szóval sikerült megsebeznie!
Pendergast megvonta a vállát.
- Lehetséges, de nem én voltam az
első. A vérnyomok az alagsor
irányából jönnek, látja? D’Agosta
hadnagy vagy valamelyik embere
már korábban eltalálhatta, de nem
tudták mozgásképtelenné tenni.
Meglepően fürgén távozott.
Margo Frockra nézett. - Vajon
miért nem dőlt be a csalinak?
- Mert egy rendkívül
intelligens lénnyel állunk szemben -
felelte Frock.
- Azt akarja mondani, hogy
rájött, hogy csapdát állítottunk
neki? - hitetlenkedett Pendergast.
- Hadd tegyek fel egy kérdést,
Pendergast: maga bedőlt volna
ennek a csapdának?
Pendergast egy kicsit
hallgatott. - Azt hiszem, nem -
felelte végül.
- Hát ez az - mondta Frock. -
Alábecsültük a szörnyet. Nem
szabad úgy gondolnunk rá, mint egy
oktalan állatra. Olyan
intelligenciával rendelkezik, mint
egy ember. Ha jól tudom, a
kiállításon talált holttestet is jól
elrejtette. A szörny tudja, hogy
vadásznak rá. Nyilván megtanulta,
hogy nem szabad szem előtt hagyni
az áldozatait. Egyébként pedig…
- A professzor kicsit habozott,
majd folytatta: - Szerintem most
már nemcsak pusztán arról van szó,
hogy éhes. A ma esti zsákmány
valószínűleg egy időre kielégítette
az étvágyát. De megsebesült, és ha
helyesen állítottuk őt a bivallyal
párhuzamba, akkor most már nem
csak éhes, hanem dühös is.
- Szóval azt hiszi, vadászni
indult - mondta halkan Pendergast.
Frock mozdulatlan maradt,
aztán alig láthatóan bólintott.
- És kire vadászik most? -
kérdezte Margo, de nem kapott
választ.

55. fejezet

Cuthbert újból ellenőrizte az

ajtót. Be volt zárva, és
sziklaszilárdnak tűnt. Felkapcsolta
a zseblámpát, és Wright felé
világított vele, aki meggörnyedve
ült egy széken, és komoran bámulta
a padlót. Cuthbert kikapcsolta a
lámpát. Az egész szoba bűzlött a
whiskytől. Nem hallatszott más,
csak az eső kopogása az ablakon.
- Mit csinálunk Wrighttal? -
kérdezte halkan Cuthbert.
- Ne aggódjon emiatt - felelte
Rickman feszült, vékony hangon. -
Majd azt mondjuk a sajtónak, hogy
rosszul lett, és bevitetjük a
kórházba. Aztán majd holnap
délután tart egy sajtótájékoztatót.
- Nem arról beszélek, hogy
akkor mi lesz vele, ha kijutottunk
innen. Hanem most mit csináljunk
vele, ha a szörny erre jönne.
- Kérem, Ian, ne mondjon
ilyeneket! Megrémiszt vele. El sem
tudom képzelni, hogy miért pont
erre jönne. Amennyire tudjuk, évek
óta az alagsorban élt. Miért jönne
most fel ide?
- Nem tudom - felelte
Cuthbert. - Engem is épp ez
aggaszt. - Újból ellenőrizte a
pisztolyt: öt golyó volt benne.
Odament Wrighthoz, és
megrázta a vállát. - Winston?
- Maga még mindig itt van? -
nézett fel üveges szemmel az
igazgató.
- Winston, vigye magával
Laviniát, és menjenek át a
dinoszauruszok termébe. Álljon fel
szépen.
Wright lelökte magáról
Cuthbert kezét. - Nekem nagyon jól
megfelel itt, ahol vagyok. Lehet,
hogy még szundítok is egyet.
 - Akkor menjen a pokolba –
dühödött fel Cuthbert, és leült egy
székre az ajtóval szemben.
Rövid zörgés hangzott fel az
ajtónál - mintha valaki lenyomta,
majd elengedte volna a kilincset.
Cuthbert a kezében a pisztolyt
tartva felugrott. Odament az
ajtóhoz, és fülelt.
- Valamit hallok - mondta
halkan. - Lavinia, menjen át a
dinoszauruszok termébe.
- Félek - suttogta a nő. - Ne
küldjön oda egyedül.
- Tegye, amit mondok!
Rickman elsétált a kiállító
terem ajtajáig, és kinyitotta, de még
tétovázott.
 - Menjen már!
- Ian… - mondta a nő
könyörögve. Cuthbert a háta mögött
meglátta a sötétségben derengő
hatalmas dinoszaurusz
csontvázakat. A gigantikus fekete
bordákat és ásító állkapcsokat
hirtelen megvilágította az égen
átcikázó villámlás.
- A fenébe is, menjen már,
maga ostoba nőszemély!
Cuthbert visszafordult az
ajtóhoz, és hallgatózott. Mintha
valami puha dörgölőzött volna oda
a felülethez. Cuthbert előbbre
hajolt, és odaszorította a fülét a
sima fához. Talán csak a szelet
hallja…
 Hirtelen hatalmas erő
taszította hátra. Hallotta, hogy
Rickman felsikolt a dinoszauruszok
termében.
Wright bizonytalanul
tántorogva felállt. - Ez meg mi
volt? - kérdezte.
Cuthbert csengő fülekkel kapta
fel a földre esett pisztolyt,
felkászálódott, és átrohant a labor
távolabbi sarkába. - Menjen át a
kiállító terembe! - ordított rá
Wrightra.
Wright a széknek
támaszkodott. - Mi ez az ocsmány
szag?
Újabb hatalmas ütés döndült
az ajtón, és repedezni kezdett a fa,
olyan hangot adva, mint egy
géppuskasorozat. Cuthbert ujja
ösztönösen megrándult a ravaszon,
és a pisztoly váratlanul elsült. A
mennyezetet találta el, ahonnan
fehér porfelhő szállt le. Remegő
kézzel irányította lejjebb a fegyver
csövét. Te hülye, elpazaroltál egy
golyót! Bárcsak jobban értene a
fegyverekhez… Újból felemelte a
pisztolyt, és megpróbálta célba
venni az ajtót, de nem tudott
uralkodni remegő kezén. Le kell
csillapodnom, gondolta. Vegyél pár
mély lélegzetet, célozz valami
létfontosságú szervre. Négy
lövésed van…
A labor lassan újból
elcsendesedett. Wright a széknek
támaszkodva, kővé dermedve állt.
- Winston, maga féleszű -
sziszegte Cuthbert. - Menjen már át
a terembe!
- Ha maga mondja… - Wright
az ajtó felé csoszogott. Úgy tűnt,
végre eléggé megijedt ahhoz, hogy
erőt vegyen magán, és
megmozduljon.
Cuthbert ekkor újból
meghallotta az előbbi halk neszt,
aztán megint megreccsent az ajtó,
mintha valaki kintről nekidőlt
volna. Újból szörnyű reccsenés
hallatszott, aztán az ajtó meghasadt.
Egy nagyobb fadarab pörögve
repült át a szoba túlsó végébe, és
odébb lökte az asztalt. Egy alak
bukkant elő a folyosó
félhomályából, három karom nyúlt
be a résen, és megmarkolta az ajtón
támadt rés szélét. Hangos
reccsenéssel kitépte a fatábla
megmaradt darabját, és Cuthbert
megpillantott az ajtóban egy sötét
árnyat. Wright berohant a
dinoszauruszok termébe, de közben
majdnem fellökte Rickmant, aki az
ajtóban állt, és fuldokolva zokogott.
- Lője le, Ian, kérem, kérem,
ölje meg! - sikoltott fel.
Cuthbert előreszegezte
pisztolyt. Várt, és visszafojtott
lélegzettel célzott. Még négy
golyó…
 A kommandós csapat
parancsnoka egy macska
ügyességével osont végig a tetőn,
alakja sötéten rajzolódott ki az
indigószínű égbolt háttere előtt. Az
egyik embere odalent állt az utcán,
és onnan irányította a csapatot.
Coffey egy sátorponyva alá
húzódva mellette álldogált.
Mindkettőjüknél vízálló rádió adó-
vevő volt.
- Dugout Red One-nak, még
másfél méter kelet felé - mondta
lentről a kommandós a rádióba,
miközben felfelé nézett az éjjellátó
látcsővel. - Már majdnem ott van. -
A múzeum tervrajzait
tanulmányozta, melyeket egy
plexilap alá terítettek ki az asztalra.
A kommandós csapat tervezett
útvonalát pirossal jelölték be rajta.
A sötét sziluett óvatosan
átvágott a palatetőn, ahová
felszűrődtek az Upper West Side
fényei. Odalent feketén hömpölygött
a Hudson folyó, a Museum Drive-
on mentőautók és rendőrségi járőr
kocsik sorakoztak, a Riverside
Drive magas toronyházainak fényei
úgy ragyogtak, mint megannyi
kristály.
- Ez az - szólalt meg az
irányító. - Ott van, Red One.
Coffey látta, hogy a
parancsnok letérdel, és némán,
ügyesen kirakosgatja a
robbanótölteteket. A csapat száz
méterrel hátrább várakozott,
mögöttük pedig a mentősök.
Odalent az utcán felsivított egy
sziréna.
- Készen van - jelentette a
parancsnok. Felállt, és egy drótot
húzva maga után óvatosan hátrább
ment.
- Robbantás indul!
Coffey figyelte, ahogy a tetőn
lévők mind lehasalnak. Egy
pillanatra fény villant fel, majd egy
másodperccel később a robbanás
hangja is elért Coffey fülébe. A
parancsnok várt egy pillanatig,
aztán előbbre óvakodott.
- Red One Dugoutnak, megvan
a nyílás!
- Mehetnek tovább - mondta
Coffey.
A kommandós csapat tagjai
lemásztak a tetőbe robbantott
lyukon át, majd követték őket a
mentősök is.
- Bent vagyunk az ötödik
emeleti folyosón - szólalt meg a
parancsnok hangja a rádión. -
Megyünk tovább a terv szerint.
Coffey türelmetlenül pillantott
az órájára: negyed tíz volt. Már
kilencven perce vannak az emberek
bent áram nélkül, teljesen elvágva a
külvilágtól - ez volt élete
leghosszabb másfél órája. Lelki
szemei előtt egyfolytában a
főpolgármester szétmarcangolt
holttestének szörnyű látványa
lebegett.
- Itt vagyunk a hármas szektor
vészkijáratánál, az ötödik emeleten,
a 14. szekcióban. Készen állunk a
robbanótöltet elhelyezésére.
- Folytassák - adta meg az
engedélyt Coffey.
- Elhelyezzük a
robbanótöltetet.
D’Agosta és a csapat már több
mint félórája nem adtak életjelet
magukról. Te jó ég, ha valami
történik a főpolgármesterrel, senkit
sem fog érdekelni, hogy valójában
kinek a hibája volt… Ebben a
városban mindig így mennek a
dolgok. Mennyi időbe telt, amíg
idáig jutott, milyen elővigyázatos
volt mindig, és most ezek a
szemetek mindent elvesznek tőle,
amit elért. Az egész Pendergast
hibája! Ha nem ütötte volna bele az
orrát az ő dolgába…
- A robbanótöltet elhelyezve -
jelentette a parancsnok.
- Robbantás - mondta Coffey.
Pendergast szúrt el mindent, nem
pedig ő. Ő csak tegnap vette át az
ügyet. Talán mégsem őt fogják
okolni. Remélhetőleg Pendergast
addigra már nem lesz itt. Az az alak
bárkinek lyukat tud beszélni a
hasába, és bármiről képes
meggyőzni az embereket.
Hosszú csönd következett.
Coffey nem hallotta a robbanást,
csak várakozott az átázott sátorlap
alatt.
- Itt Red One, minden rendben
- szólalt meg végül a parancsnok
hangja.
- Induljanak tovább. Menjenek
be, és intézzék el végre azt a rohadt
szörnyeteget! - mondta Coffey.
- Ahogy megbeszéltük, az
elsődleges célunk az, hogy kihozzuk
a sebesülteket - mondta higgadtan
parancsnok.
- Tudom, de siessenek már, az
ég szerelmére! - kiabálta Coffey, és
ingerülten kikapcsolta a rádiót.

A parancsnok kilépett a
lépcsőházból, és óvatosan
körbenézett, aztán intett az
embereinek, hogy kövessék.
Egyenként jelentek meg a fekete
ruhás figurák, a homlokukon
gázmaszkkal. Terepmintás
egyenruhájuk beolvadt az árnyak
közé. M-16-os gépfegyvereik
bajonettel is fel voltak szerelve.
Leghátul egy alacsony, zömök tiszt
egy 40 milliméteres hatlövetű
gránátkilövőt cipelt, amely
kidudorodó aljával úgy festett, mint
egy pocakos géppisztoly.
 - Lejutottunk a negyedik
emeletre - jelentette a parancsnok a
rádión. - Elhelyeztünk egy
infravörös jelzőfényt. Az
alacsonyabb rendű majmok
terménél vagyunk.
A kinti kommandós rádión
irányította őket tovább: -
Haladjanak déli irányba huszonegy
métert, aztán hat méter után
nyugatra lesz egy ajtó.
A parancsnok levett az övéről
egy kis, fekete dobozt, és
megnyomott egy gombot. Egy
rubinvörös, ceruzavékonyságú
lézersugár lövellt ki belőle.
Körbevitte a sugarat, és lemérte a
megadott távolságokat. Aztán
előbbre ment, és megismételte az
eljárást a nyugati fal felé irányítva
a lézersugarat.
- Itt Red One, látjuk az ajtót.
- Helyes, menjenek tovább.
A parancsnok az ajtóhoz
lépett, és intett az embereinek, hogy
kövessék.
- Az ajtó be van zárva.
Elhelyezzük a robbanótölteteket.
A csapat gyorsan
odaragasztott két kisebb adag
plasztik robbanóanyagot az ajtó
kilincse köré, és drótokat húztak ki.
- A robbanótöltetet
elhelyeztük.
Egy tompa dörrenés után az
ajtó kinyílt.
 - A csapóajtónak közvetlenül
maguk előtt kell lennie, a raktár
közepén - kapták ki az újabb
utasítást.
A parancsnok félretolt néhány
paravánt, és megkeresték a
csapóajtót. A parancsnok felnyitotta
a reteszt, megragadta a fémgyűrűt,
és felhúzta az ajtót. Áporodott
levegő áradt ki a nyílásból. A
parancsnok előrehajolt, és benézett
a nyíláson. Odalent, a Mennybolt
Csarnokában minden néma volt.
- Megvan a csapóajtó -
jelentette a rádión. - Úgy látom,
megfelel a célra.
- Rendben - szólalt meg
Coffey hangja. - Akkor biztosítsák a
Mennybolt Csarnokát, küldjék le az
orvosokat, és hozzák ki a
sebesülteket. Igyekezzenek!
- Itt Red One, értettem!
A kinti kommandós átvette a
rádiót. - Bontsák ki a vakolatot az
északi fal közepén. Találnak egy
húsz centi vastag l-gerendát, amihez
rögzíteni tudják a köteleket.
- Meglesz.
- Legyenek óvatosak,
tizennyolc méteres mélységbe kell
leereszkedni.
A parancsnok és a kommandós
csapat tagjai gyorsan dolgoztak.
Lebontották a vakolatot, a
gerendára két láncot, a láncokhoz
pedig karabinerekkel és csigákkal
ellátott köteleket erősítettek. Az
egyik kommandós egy kötélhágcsót
rögzített az egyik lánchoz, aztán
ledobta a csapóajtó nyílásán.
A parancsnok megint kihajolt,
és erős fényű zseblámpájával
levilágította félhomályos
csarnokba.
- Itt Red One - szólt bele a
rádióba. - Jó néhány testet látok
odalent heverni.
- A szörnynek nincs semmi
nyoma? - kérdezte Coffey.
- Semmi. Úgy látom, tíz-
tizenkét ember fekszik a földön,
talán többen is. A kötélhágcsó a
helyén van.
- Akkor mire várnak?
 A parancsnok az orvos
csapathoz fordult: - Ha leértünk,
szólunk, akkor elkezdhetik
leereszteni az összecsukható
hordágyakat, és egyenként felhúzzuk
a sebesülteket
Megragadta a kötélhágcsót, és
mászni kezdett lefelé. A hágcsó
imbolygott a mélység fölött. Az
emberei sorban, egyenként
követték. Miután leértek, ketten
oldalra húzódva megálltak őrködni,
hogy szükség esetén fedezzék a
többieket, két másik ember pedig
háromlábú állványokat állított fel a
halogénlámpáknak, melyeket aztán
rákapcsoltak a köteleken leeresztett
hordozható generátorokra. A terem
középső része nemsokára fényárban
úszott.
- Biztosítani az összes be és
kijáratot! - kiáltotta a parancsnok. -
Jöhet a mentős csapat!
- Jelentést kérek! - kiabálta
Coffey a rádióba.
- Biztosítottuk a csarnokot -
mondta a parancsnok. - Nem
találkoztunk semmiféle állattal. A
mentős csapat épp most ereszkedik
le a kötélen.
- Helyes. Meg kell találniuk a
szörnyet, megölni, és megkeresni
azokat az embereket, akikkel a
főpolgármester is van. Úgy
gondoljuk, a pódium mögött
kiinduló hátsó lépcsőn menekültek.
 - Értettem - felelte a
parancsnok.
Miután a parancsnok rádiója
elhallgatott, hirtelen nagy dörrenés
hallatszott. A tompa zaj
félreismerhetetlen volt.
- Itt Red One! Épp most
hallottunk egy pisztolylövést. Úgy
hangzott, mintha valahonnan föntről
jönne.
- A fenébe is, menjenek és
nézzenek utána! - kiabálta Coffey. -
Vigye az embereit, és járjanak
utána, hogy mi történt!
A parancsnok a kommandós
csapathoz fordult. - Jól van,
emberek, Red Two, Red Three,
maguk fejezzék be itt a dolgokat, és
biztosítsák a helyszínt. A
gránátkilövő maradjon magukkal. A
többiek velem jönnek.

56. fejezet
A piszkos, vadul kavargó víz
mostanra már Smithback derekáig
ért. Már az is fárasztó volt, hogy
meg tudja tartani az egyensúlyát, és
ne sodorja el az ár. A lába már rég
elgémberedett, és egész testét rázta
a hideg.
- Iszonyú gyorsan emelkedik a
vízszint - jegyezte meg D’Agosta.
- Szerintem a szörny miatt már
nem kell aggódnunk - mondta
Smithback reménykedve.
- Talán nem - felelte
D’Agosta. - Nagyon ügyes volt,
amikor elreteszelte az ajtót a
lámpával. Azt hiszem, megmentette
az életünket.
- Köszönöm - mondta
Smithback szerényen. Egyre
szimpatikusabbnak találta a
hadnagyot.
- Azért ne szálljon a fejébe a
dicsőség - figyelmeztette D’Agosta,
aztán hátrafordult, és a vízzubogást
túlkiabálva megkérdezte a
főpolgármestert: - Mindenki jól
van?
A főpolgármester
meglehetősen kimerültnek látszott. -
Úgy-ahogy. Vannak páran, akik már
kezdenek sokkos állapotba kerülni,
vagy nagyon kimerültek. Merre
megyünk tovább? - kérdezte, és
fürkészően nézett a hadnagyra
D’Agosta habozott. - Egyelőre
nem tudok semmi biztosat mondani
- felelte végül. - Smithbackkel az
elágazásnál a jobb oldali folyosón
előremegyünk, és felderítjük a
terepet.
A főpolgármester hátranézett a
többiekre, aztán közelebb lépett
D’Agostához. - Nézze - mondta
halkan -, maga is tudja, én is tudom,
hogy eltévedtünk. De ha ezek az
emberek megtudják, nem hiszem,
hogy tovább tudjuk rángatni őket.
Nagyon hideg van ahhoz, hogy egy
helyben álldogáljunk, és a víz is
egyre magasabb. Miért nem
megyünk együtt tovább? Ez az
egyetlen esélyünk. Még ha vissza is
akarnánk fordulni, az emberek fele
már olyan gyenge, hogy nem lenne
erejük az áramlattal szemben
gázolni a vízben.
D’Agosta egy pillanatig a
főpolgármesterre nézett. - Hát jó -
mondta végül. Aztán az emberekhez
fordult. - Figyeljenek rám! -
kiáltotta. - A jobb oldali folyosón
megyünk tovább. Fogják meg
egymás kezét, alakítsanak láncot, és
kapaszkodjanak szorosan
egymásba. Maradjanak a fal
mellett, az áramlat középen már
nagyon erős. Ha valaki
megcsúszna, kiáltsanak, de
semmiképp ne engedjék el egymás
kezét. Mindenki megértette? Akkor
indulás!
A sötét árny lassan beosont a
betörött ajtón, és macskaszerű
ügyességgel lépte át a törött
fadarabokat. Cuthbert lába
bizsergett. Szeretett volna lőni, de a
keze egyszerűen nem
engedelmeskedett.
- Kérlek, menj el - szólalt meg
olyan nyugalommal, ami saját
magát is meglepte.
A lény hirtelen megtorpant, és
egyenesen ránézett. Cuthbert
semmit sem látott a gyenge fényben,
csak a hatalmas sziluettet és az
apró, vörösen parázsló szempárt.
Intelligensnek tűnt a pillantása.
- Ne bánts - könyörgött
Cuthbert.
A lény mozdulatlanul állt.
- Fegyver van nálam - suttogta
Cuthbert. Felemelte a pisztolyt, és
gondosan célzott. - Ha elmész, nem
lövök - mondta halkan.
A szörny lassan oldalra lépett,
a fejét végig Cuthbert felé fordítva.
Aztán tett egy hirtelen mozdulatot,
és egy szempillantás múlva már ott
sem volt.
Cuthbert halálra rémülten
hátrált, a zseblámpája fénye ide-
oda cikázott a padlón. Megfordult.
Minden néma volt. A szörny
ocsmány szaga betöltötte a
helyiséget. Nem is tudta, hogy
került oda az ajtóhoz, csak
átbotladozott a dinoszauruszok
termébe, és becsapta maga után az
ajtót.
- A kulcsot! - kiáltotta. -
Lavinia, az ég szerelmére, hol van a
kulcs?
Riadtan nézett körbe a sötét
teremben. Középen egy gigantikus
Tyrannosaurus-csontváz magaslott.
Előtte egy Triceratops sötét foltja
rajzolódott ki, nagy, fekete szarva
tompán derengett a halvány
fényben.
 Cuthbert zokogást hallott,
aztán érezte, hogy valaki egy
kulcsot nyom a tenyerébe. Gyorsan
bezárta az ajtót.
- Gyerünk - mondta, és
elvezette Rickmant az ajtótól a
Tyrannosaurus hatalmas, meredező
karmai mellett. Beljebb húzódtak a
terem sötét mélyére. Cuthbert
leguggolt, és lehúzta maga mellé a
nőt. Minden érzéke megfeszült,
ahogy a sötétséget fürkészte. A
krétakori dinoszauruszok termére
halálos csönd borult. Ennek a sötét
szentélynek a legmélyére még az
eső kopogása sem hatolt el
odakintről. Nem volt más fény, csak
ami a magasan elhelyezett
ablaksoron át szűrődött be az
utcáról.
Egy egész csordányi kisméretű
Struthiomimus vette körbe őket. A
csontvázak ék alakban voltak
elrendezve egy húsevő ragadozó
Dryptosaurusszal szemben, mintha
a támadást próbálnák visszaverni.
A Dryptosaurus lehajtotta a fejét, az
állkapcsát nagyra tátotta, hatalmas
karmait ki meresztette. Cuthbertnek
mindig nagyon tetszett ez a drámai
beállítás, de most a hideg
végigfutott a hátán tőle. Most már ő
is tudta, milyen érzés prédának
lenni.
A hátuk mögött a terem másik
bejáratát a súlyos, acél biztonsági
ajtó zárta le.
- Hol van Winston? - suttogta
Cuthbert, és kilesett a Dryptosaurus
csontjai között.
- Nem tudom - felelte
siránkozva Rickman, és
belekapaszkodott Cuthbert karjába.
- Megölte a szörnyet?
- Nem találtam el - súgta oda
Cuthbert. - Kérem, engedje el a
karomat, így nem tudok célozni, ha
esetleg lőnöm kell.
Rickman elengedte, aztán
hátrább kúszott, magzatpózban
összekuporodva bebújt két
Struthiomimus-csontváz közé, és
fojtottan zokogott.
- Hallgasson már el! -
sziszegte Cuthbert.
A teremre ismét néma csönd
borult. Cuthbert körbenézett, a
szemét meresztgetve próbált
tájékozódni a sötétségben. Remélte,
hogy Wrightnak is sikerült elbújnia
valamelyik sarokban.
- Ian? - szólalt meg egy fojtott
hang. - Lavinia?
Cuthbert megfordult, és ijedten
látta, hogy Wright áll a Stegosaurus
farkának támaszkodva. Kicsit
megtántorodott, de aztán
visszanyerte az egyensúlyát.
- Winston! - sziszegte
Cuthbert. - Keressen valami
fedezéket!
Wrigth azonban bizonytalan
léptekkel feléjük indult. - Maga az,
Ian? - kérdezte csodálkozva.
Megtorpant, és egy pillanatra az
egyik tárló oldalának támaszkodott.
- Hányingerem van - közölte
tárgyilagosan.
Hirtelen egy hatalmas
csattanás rázta meg a termet. A
visszhangot iszonyatos erővel
verték vissza a tágas helyiség falai.
Aztán újabb csattanás következett.
Cuthbert látta a félhomályban, hogy
a Wright laborjából idevezető ajtó
helyén már csak egy cakkos szélű
lyuk tátong.
Rickman felsikoltott, és
eltakarta az arcát.
A Dryptosaurus csontvázán
keresztül Cuthbert annyit látott,
hogy egy sötét folt közeledik
iszonyatos tempóban feléjük, sőt,
egyenesen feléje, de aztán hirtelen
irányt változtatott, és Wright
sötétbe burkolózó alakját vette
célba. Aztán a két árnyék
egybeolvadt.
Majd Cuthbert valami nedves
reccsenést és cuppanást hallott - és
csönd lett.
Cuthbert felemelte a pisztolyt,
és megpróbálta a csontváz bordái
között célba venni.
A szörny alakja
felegyenesedett. Tartott valamit a
szájában. Kissé megrázta a fejét, és
csámcsogó hangot hallatott.
Cuthbert lehunyta a szemét, és
meghúzta a ravaszt.
A pisztoly nagyot rúgott. Egy
óriási dörrenést hallott, és valami
zörögve a földre esett. A
Dryptosaurus egyik bordáját is
ellőtte. A háta mögött Rickman
rémülten nyögött fel.
A szörny sötét alakja egyik
pillanatról a másikra egyszerűen
eltűnt, mintha elnyelte volna a föld.
Eltelt pár másodperc. Cuthbert
egyre inkább úgy érezte, hogy
megbolondul. Aztán egy villámlás
bevilágított az ablakon, és tisztán
látta, hogy szörny ott oson az egyik
fal mentén, és egyenesen feléje
közeledik. Vörösen parázsló szemét
az arcára szegezte. Cuthbert
gondolkodás nélkül, vadul
meghúzta a ravaszt, s gyors
egymásutánban háromszor lőtt. Az
élesen felvillanó fény
megvilágította a csontvázak
koponyáját, fogait és karmait. A
szörny egy pillanatra eltűnt a
hátborzongató, kihalt állatok
csontvázai között. Aztán a pisztoly
egyszer csak üresen kezdett kattogni
- a tölténytár kiürült.
Cuthbert a távolból, Wright
régi laborjának az irányából
egyszer csak emberi hangokat
hallott, olyan távolról, mintha csak
álmodna. Fejvesztve rohanni
kezdett, mindenen átgázolt, a betört
ajtón, a laboron, és ki rontott a sötét
folyosóra. Hallotta, hogy üvöltés
tör fel a torkából, aztán egyszer
csak egy zseblámpa világított az
arcába, valaki megragadta, és a
falhoz lökte.
- Nyugodjon meg, minden
rendben van! Nézzétek, csupa
vér…
- Vegyétek el tőle a pisztolyt -
mondta valaki.
- Őt kerestük?
- Nem, azt mondják, valami
vadállatot. De azért fogd le, biztos,
ami biztos.
- Ne kapálózzon!
Cuthbert újból felüvöltött. -
Odabent van a teremben! Mindenkit
meg fog ölni! Tudja, láttam a
szemében, hogy tudja…
- Mit tud?
- Hagyd, látod, hogy
összevissza beszél.
Cuthbert hirtelen feladta a
küzdelmet. A parancsnok odalépett
hozzá, és megrázta a vállát. - Van
még valaki a hátsó teremben? -
kérdezte.
- Igen - nyögte ki Cuthbert. -
Wright és Rickman.
A parancsnok felkapta a fejét.
- Úgy érti, hogy Winston Wright, a
múzeum igazgatója? Akkor maga
bizonyára dr. Cuthbert. Hol van
Wright?
- Felfalta… - motyogta
Cuthbert. - Felfalta az agyát… a
dinoszauruszok termében van, ezen
a laboron kell keresztülmenni.
- Kísérjék vissza a Csarnokba,
és a mentősök vigyék ki innen -
szólt oda a parancsnok két
emberének. - Induljanak, most
azonnal! - A szájához emelte a
rádió adó-vevőt. - Itt Red One.
Megtaláltuk Cuthbertet, kiküldjük.
Itt vannak, ebben a laborban -
mutatott kint, az épület előtt a
kommandós a tervrajz egy pontjára.
Miután a kommandós csapatnak
sikerült behatolnia a múzeum
mélyére, Coffey-val bementek a
mobil parancsnokságra, hogy védve
legyenek a zuhogó esőtől.
 - A laborban tiszta a levegő -
szólalt meg a parancsnok monoton
hangja a rádióban. -
Továbbmegyünk a dinoszauruszok
termébe. Ez a másik ajtó is be van
törve.
- Menjenek be, és kapják el! -
kiáltotta Coffey. - De vigyázzanak
dr. Wrightra. Ne kapcsolják ki a
rádiót, állandó kapcsolatot akarok!
Coffey feszülten hajolt a rádió
fölé, és csak várt Halk,
elektrosztatikus sistergést hallott,
aztán egy fegyver fémes
csörrenését, és halk suttogást: -
Érzed ezt a szagot? - kérdezte egy
hang. Coffey közelebb hajolt a
rádióhoz. Már majdnem ott
vannak… Izgatottan
megkapaszkodott az asztal
szélében. - Igen, érzem - felelte egy
másik hang.
Csörgés hallatszott. - Oltsák le
a lámpát, és húzódjanak meg az
árnyékban. Red Seven, fedezze
annak a csontváznak a bal oldalát.
Red Three, jobbra menjen. Red
Four, menjen vissza a falhoz, és
fedezze a terem túlsó végét!
Hosszú csönd következett.
Coffey csak halk zihálást hallott és
léptek tompa koppanásait.
Hirtelen egy hang suttogni
kezdett: - Red Four, találtam egy
holttestet!
Coffey gyomra görcsbe
rándult.
- Nincs feje… - hallotta meg
újból. - Hát ez szép.
- Van itt egy másik is - suttogta
egy másik hang. - Látod? Ott
fekszik a dinoszaurusz-csontvázak
között.
Ismét fegyverek zörgése,
kattanása hallatszott, és halk
zihálás.
- Red Seven, fedezze a
visszavonulásunkat. Nincs más út
kifelé.
- Lehet, hogy a szörny még
mindig ott van - suttogta valaki.
- Elég volt, Red Four!
Coffey úgy kapaszkodott az
asztalba, hogy egészen kifehéredtek
a kézfején a csontok. Mi a
francnyavalyáért nem végeznek
vele? Micsoda anyámasszony
katonái!
Újabb fémes csörgés.
- Valami megmozdult, ott! -
Olyan hangosan harsant a kiáltás,
hogy Coffey ijedten összerezzent.
Aztán kitört az automata fegyverek
ropogása. A rádió hangja
recsegésébe fulladt, nem tudott
megbirkózni a fülsiketítő zajjal.
- A francba, a francba, a
francba! - hajtogatta Coffey. Egy
pillanatra egy sikoly harsant fel,
aztán megint csak sziszegést hallott,
majd egy gépfegyver ritmikus
ropogását. Aztán egyszerre csönd
lett. Valami megcsörrent - talán a
széttört dinoszaurusz csontok
potyogtak le a márványpadlóra.
Coffey-t elöntötte a
megkönnyebbülés. Bármi volt is ez
a lény, valószínűleg már halott.
Senki és semmi nem élhet túl egy
ilyen sortüzet. Végre talán vége
ennek a rémálomnak. Leroskadt egy
székre.
- Red Four! Hoskins! Ó, a
rohadt életbe! - harsant fel élesen a
parancsnok hangja a rádión, majd
elnyomta a szaggatott
fegyverropogás. Aztán újból csak
sistergés hallatszott. Vagy sikoltott
valaki?
Coffey felpattant, és a háta
mögött álló ügynökhöz fordult.
Már nyitotta a száját, hogy
mondjon valamit, de nem jött ki
hang a torkán. Az ügynök szemében
mintha a saját félelmét látta volna.
- Red One! - ordította a
rádióba. - Red One! Hall engem?
Nem kapott választ, csak
sistergés jött a rádióból.
- Mondjon valamit,
parancsnok! Hall engem? Halló,
hall valaki?
Kétségbeesetten kapcsolt át a
másik frekvenciára, a Mennybolt
Csarnokában lévő csapathoz.
- Épp most szállítjuk el az
utolsó holttesteket - szólalt meg a
mentőorvos hangja. - A kommandós
csapat másik része most vitte ki dr.
Cuthbertet a tetőn át. Az előbb
lövöldözést hallottunk az emeletről.
Lesznek újabb sérültek, akiket
evakuálni kell?
- Tűnjenek el onnan! -
ordította Coffey. - Azonnal tűnjenek
el, és húzzák fel a kötélhágcsót!
- És mi lesz a kommandós
csapat többi tagjával? Nem
hagyhatjuk őket…
- Ők már halottak! Értette?
Tűnjenek el onnan, ez parancs!
Coffey ledobta a rádiót,
hátradőlt a széken, és üveges
tekintettel bámult ki a furgon
ablakán. Egy halottszállító kocsi
gördült el mellettük lassan a
múzeum hatalmas épülete felé.
Valaki megkocogtatta Coffey
vállát. - Pendergast ügynök szeretne
beszélni magával.
Coffey lassan megrázta fejét. -
Nem érdekel, én nem akarok
beszélni azzal a barommal,
megértette?
- De ő azt mondja, hogy…
- A nevét sem akarom
többször hallani!
Egy ügynök szállt be a furgon
hátsó ajtaján, csuromvizes
öltönyben. - Most hozzák ki a
holttesteket-jelentette.
- Micsoda? Milyen
holttesteket?
- Akiket a Mennybolt
Csarnokában találtak. Tizenhét
halott, túlélő nem volt.
- És Cuthbert, akit az emeleti
laborból mentettek ki? Ő is kint van
már?
- Épp most engedték le a
tetőről.
- Beszélni akarok vele.
Coffey kilépett a furgonból az
esőbe, és elrohant a mentőautók
között. Az agya teljesen zsibbadt
volt. Hogy volt képes egy
kommandós csapat így elszúrni
mindent?
Két mentős közeledett, akik
egy kerekes hordágyat toltak. -
Maga Cuthbert? - kérdezte Coffey a
rajta fekvő embert.
 A férfi zavaros tekintettel
nézett rá.
Az orvos félretolta Coffey-t,
felvágta Cuthbert ingét, aztán
megvizsgálta a mellkasát, az arcát
és a szemét.
- Csupa vér - állapította meg. -
Megsérült valahol?
- Nem tudom - felelte
Cuthbert.
- Légzés harminc, pulzus
huszonegy - mondta az egyik
mentős.
- Jól van? - kérdezte az orvos.
- Ez a maga vére?
- Nem tudom…
Az orvos gyorsan
végigtapogatta Cuthbert lábát és
ágyékát, és megvizsgálta a nyakát
is. Aztán a mentősökhöz fordult: -
Vigyék be a kórházba
megfigyelésre. - A mentősök
eltolták a kerekes hordágyat.
- Cuthbert! - kiáltotta Coffey a
hordágy mellett kocogva. - Látta?
- Mit? - kérdezte Cuthbert.
- Azt a rohadt szörnyeteget!
- Tudja… - motyogta Cuthbert.
- Mit tud?
- Tudja, mi folyik, hogy
vadászunk rá…
- Ezzel meg mit akar mondani?
- Gyűlöl minket… - felelte
Cuthbert.
A mentősök kinyitották a
mentőautó ajtaját. Coffey még
Cuthbert után kiáltott: - Hogy nézett
ki?
- Szomorú volt a szeme -
mondta Cuthbert. - Végtelenül
szomorú…
- Ez megőrült - morogta
Coffey az orra alá, csak úgy saját
magának.
- Úgysem tudják megölni -
mondta még Cuthbert furcsa
nyugalommal.
A mentőautó ajtaja
becsapódott.
- Dehogynem tudjuk! -
ordította Coffey a távolodó
mentőautó után. - A pokolba
magával, Cuthbert! Hogyne tudnánk
megölni!
 57. fejezet

Pendergast leengedte a rádiót,

és Margóra nézett. - A szörny most
ölte meg egy kommandós csapat
majdnem összes tagját, és ha jól
értettem, dr. Wrightot is. Coffey
visszarendelte az embereit, és nem
válaszol a hívásomra. Az az
érzésem, hogy mindenért engem
okol.
- Hallgatnia kell ránk! -
kiáltott fel dühösen Frock. - Most
már tudjuk, mit kell tenni. Csak jó
erős reflektorokkal kell ide
lejönniük!
- Én meg tudom érteni Coffey
helyzetét - mondta Pendergast. -
Túl nagy teher nehezedik rá, nem
tud megbirkózni a helyzettel, és
bűnbakot keres. Nem számíthatunk
a segítségére.
- Te jóságos ég… - mormolta
Margo. - Dr. Wright… - A szája
elé szorította a kezét - Ha jobban
átgondoltam volna mindent, és
beválik a tervem, akkor ezek az
emberek talán még mindig életben
lennének.
- Viszont lehet, hogy D’Agosta
hadnagy és a főpolgármester meg a
többiek, akik odalent vannak,
halottak lennének - tette hozzá
Pendergast, aztán végignézett a
folyosón - Azt hiszem, most az a
kötelességem, hogy magukat
épségben juttassam ki innen. Talán
mehetnénk azon az útvonalon,
amelyet D’Agostának javasoltam.
Feltéve persze, hogy a tervrajzok
nem vezetnek félre bennünket. -
Aztán Frock kerekes székére
pillantott. - Nem, azt hiszem, ez
mégsem lesz jó.
- Menjenek csak - mondta
Frock. - Ne maradjanak itt miattam!
Pendergast halványan
elmosolyodott. - Nem erről van
szó, professzor úr, hanem az
ítéletidőről. Tudja, nagy esőzések
alkalmával a pincét mindig
elárasztja a víz. Hallottam, hogy
valaki arról beszélt a rendőrségi
rádión, hogy az utóbbi egy órában
úgy esik, mintha dézsából öntenék.
Amikor leszórtam a rostokat a
pincébe, láttam, hogy a víz már
legalább hatvan centi mély, és
gyorsan hömpölyög keleti irányba,
ami arra utal, hogy közel van a
folyóba kivezető csatornanyílás.
Most már nem tudnánk lejutni a
pincébe, még ha akarnánk sem. -
Pendergast felvonta a szemöldökét.
- Ha D’Agostáék mostanra nem
jutottak ki… nos, akkor már csak
nagyon halványak az esélyeik.
Ezután Margohoz fordult. -
Talán az lenne a legjobb megoldás,
ha önök ketten itt maradnának a
biztonsági raktárban. Azt tudjuk,
hogy szörny ezen a vasajtón nem
tud átjutni. Pár órán belül biztosan
lesz áram. Azt hiszem, többen bent
ragadtak a biztonsági központban és
számítógépteremben is. ők lehet,
hogy sebezhető célpontnak
számítanak. Sok mindent megtudtam
önöktől erről a lényről. Ismerjük a
gyenge pontjait, és ismerjük az
erősségeit. A biztonsági központ és
a számítógépterem közelében van
egy hosszú, egyenes folyosó.
Maguk ketten itt biztonságban
meghúzódhatnak, és a változatosság
kedvéért most én indulok vadászni.
- Szó sem lehet róla! -
tiltakozott Margo. - Egyedül nem
járhat sikerrel.
- Lehet, hogy nem, Miss
Green, de én azért minden tőlem
telhetőt elkövetek.
- Magával megyek - jelentette
ki elszántan Margo.
- Sajnálom, de nem lehet. -
Pendergast megállt a biztonsági
raktár nyitott ajtajában.
- Ez a lény rendkívül
intelligens - mondta Margo. - Nem
hiszem, hogy egyedül szembe tud
szállni vele. Ha azt hiszi, hogy csak
azért, mert nő vagyok…
Pendergast sértődött arcot
vágott. - Miss Green, megdöbbent,
hogy ilyen lekicsinylő véleménnyel
van rólam. De tény az, hogy még
soha nem volt ilyen helyzetben. És
fegyver nélkül amúgy sem tehet
semmit.
Margo harciasan nézett rá. -
Én mentettem meg az életét, amikor
szóltam, hogy kapcsolja fel a
lámpát - mondta kihívóan.
Pendergast csak felvonta a
szemöldökét.
Frock megszólalt a
sötétségből: - Pendergast, ne legyen
ostoba, és ne játssza itt a déli
úriembert. Vigye csak magával.
Pendergast Frockhoz fordult. -
Biztos benne, hogy meglesz
egyedül, professzor úr? - kérdezte.
- El kell vinnünk mindkét
zseblámpát és még a sisakom
lámpáját is, ha sikerrel akarunk
járni.
- Hát persze - legyintett Frock.
- Rám fér egy kis pihenés ez után a
sok izgalom után.
Pendergast még egy pillanatig
habozott, aztán halvány kis
mosollyal bólintott. - Hát jó -
mondta. - Margo, zárja be a
professzort a páncélterembe, hozza
a kulcsait, meg ami még
megmaradta zakómból, és menjünk.
Smithback jó alaposan
megrázta a zseblámpát. A fénysugár
pislákolt, egy pillanatra
felerősödött, aztán újból
elhalványult.
 - Ha ez kialszik, megnézhetjük
magunkat - mondta D’Agosta. -
Most inkább kapcsolja ki. Majd
időnként felkattintjuk egy pillanatra,
hogy megnézzük, merre járunk.
Továbbhaladtak a
szuroksötétben. A víz zubogása
betöltötte a szűk folyosót.
Smithback ment elöl, utána
D’Agosta az újságíró kezébe
kapaszkodva, amely már ugyanúgy
elzsibbadt, mint teste minden
porcikája.
Smithback hirtelen hegyezni
kezdte a fülét. A sötétben mintha
újabb zaj ütötte volna meg a fülét.
- Hallja ezt? - kérdezte.
D’Agosta is hallgatózott. -
Igen, hallok valamit.
- Szerintem, úgy hangzik,
mint… - kezdte Smithback, de aztán
elhallgatott.
- Mint egy vízesés - fejezte be
a mondatot D’Agosta. - De bármi is
ez, elég messze lehet. A hangok
nagyon messzire terjednek ebben az
alagútban. Inkább ne szóljunk a
többieknek.
A csapat némán gázolt tovább
a vízben.
- Fényt - mondta D’Agosta.
Smithback felkattintotta a
zseblámpát, végigvilágított vele az
üres folyosón, aztán megint
kikapcsolta. A víz zúgása most már
sokkal hangosabb volt. Smithback
érezte, hogy a víz felgyorsult a lába
körül.
- A francba! - szólalt meg
D’Agosta.
A hátuk mögött hirtelen valami
kavarodás tört ki.
- Segítség! - sikoltotta egy női
hang. - Megcsúsztam! Ne
engedjenek el!
- Valaki húzza vissza! -
kiáltotta a főpolgármester.
Smithback felkapcsolta a
zseblámpát, és gyorsan hátra
világított vele. Egy középkorú nő
kapálózott a vízben, hosszú estélyi
ruhája szétterült a víz tintafekete
felszínén.
- Próbáljon felállni! - kiáltott
rá polgármester. - Támaszkodjon
meg a lábával!
- Segítsenek! - sikoltotta a nő.
Smithback zsebre dugta a
lámpát, és szembefordult az
áramlattal, amely feléje sodorta a
kétségbeesetten hadonászó nőt.
Érezte, hogy belekapaszkodik a
combjába, és satuként szorítja,
amitől Smithback is elvesztette az
egyensúlyát.
- Várjon! - kiáltott fel. - Ne
kapálózzon! Elkaptam, fogom!
A nő rúgkapált, és Smithback
térde köré fonta a lábait. Smithback
elengedte D’Agosta kezét, és
előrebukott, mert a nő magával
rántotta. Alig tudta elhinni, micsoda
erő lakozik benne.
- Vigyázzon! Engem is leránt!
- kiáltotta. Már a mellkasáig ért a
víz, és érezte, hogy az áramlat
húzza lefelé. A szeme sarkából
látta, hogy D’Agosta feléje gázol a
vízben. A nő vak pánikban
kapaszkodott az újságíróba, és már
a fejét is lehúzta a víz alá.
Smithback megpróbált
feltápászkodni, de a feje a nő
átázott ruhája alá került, rátapadt az
orrára, az arcára, az állára, és
fojtogatta. Hirtelen nem is tudta,
merre van a felfelé. Furcsa
bágyadtság kezdett erőt venni rajta.
Másodszor is a víz alá merült a
feje, és furcsa, tompa zúgást hallott
a fülében.
Aztán egyszer csak megint a
víz fölé került a feje. Fuldokolva,
köhögve kapkodott levegő után. Az
alagútból szörnyű sikoly hallatszott.
Smithback érezte, hogy egy erős kéz
tartja - D’Agostáé.
- A nőt elveszítettük - mondta
a hadnagy. - Jöjjön.
Feléjük sodorta a visszhang a
nő sikolyait, aztán egyre halkabban
hallották, ahogy messzebbre
sodorta az ár. Néhányán kiabáltak
utána, mások kétségbeesetten
zokogtak.
- Gyerünk, gyorsan, mindenki!
- kiáltotta D’Agosta. - Maradjanak
szorosan a fal mellett! Induljunk
tovább, és bármi történik is, ne
engedjék el egymás kezét! - Halkan
odasúgta Smithbacknek: - Nagyon
remélem, hogy megvan még a
zseblámpa!
- Itt van - felelte Smithback, és
felkattintotta, hogy működik-e még.
- Tovább kell mennünk,
különben a többieket is
elveszíthetjük - mormolta
D’Agosta. Aztán kurtán felkacagott.
- Úgy tűnik, ez alkalommal én
mentettem meg a maga életét. Akkor
most kvittek vagyunk, Smithback.
Smithback semmit sem felelt.
Csak arra koncentrált, hogy kizárja
a füléből a nő borzalmas,
kétségbeesett sikolyait, amelyek
egyre halkabban, eltorzulva
verődtek vissza az alagút faláról. A
zúgó víz hangja egyre tisztább és
fenyegetőbb lett.
A tragédia rossz hatással volt
a csapat hangulatára. - Nem lesz
semmi baj, ha szorosan fogjuk
egymás kezét! - hallotta meg
Smithback a főpolgármester
hangját. - Semmiképp ne engedjék
el egymást!
Smithback amilyen erősen
csak tudta, megragadta D’Agosta
kezét, aztán továbbgázoltak a
sötétségben.
- Fényt - mondta D’Agosta.
Smithback felkapcsolta a
zseblámpát - és hátborzongató
látvány fogadta.
Száz méterrel előttük az alagút
magas mennyezete lejteni kezdett,
és egy keskeny, félkör alakú,
tölcsérszerű nyílásban végződött. A
víz vadul örvénylett, és
mennydörgésszerű robajjal zuhant
váratlanul a sötét mélységbe. Apró
vízcseppekből álló párafelhő szállt
fel ködbe burkolva a mohával
benőtt köveket. Smithback tátott
szájjal csak bámult. Minden álma
arról, hogy a könyve bestseller
lesz, egy szempillantás alatt köddé
vált - sőt, még az életben maradás
reménye is.
Távolról hallotta, hogy a háta
mögül nem sikolyok, hanem inkább
éljenzés tört ki az emberek
torkából. Hátranézett, és látta, hogy
az elázott, megviselt csapat felfelé
néz, a feje fölé. Azon a ponton, ahol
a téglával kirakott mennyezet
boltíve összetalálkozott az alagút
kőfalával, talán egy négyzetméter
átmérőjű sötét lyuk tátongott, a
lyukból pedig egy rozsdás létra
vége lógott ki.
Az éljenzés azonban hamar az
emberek torkára forrt, amikor
rádöbbentek a szörnyű igazságra.
- A francba - morogta
D’Agosta. - Túl magasan van, nem
érjük el.
 58. fejezet

Miután távoztak a biztonsági

raktárból, Margo és Pendergast
lopakodva elindultak felfelé egy
lépcsőn. Az ügynök Margohoz
fordult, az ajka elé illesztette
mutatóujját, aztán a karmazsinvörös
vérfoltokra mutatott a földön.
Margo bólintott: ezek szerint a
szörny errefelé menekült a fény
elől. Eszébe jutott, hogy járt már
ezen a lépcsőn, épp az előző nap,
amikor Smithbackkel a biztonsági
őr elől menekültek. Követte
Pendergastot, aki lekapcsolta a
sisakján lévő kislámpát, aztán
óvatosan kinyitotta a lépcsőház
földszintre nyíló ajtaját, és kilépett
a sötétségbe. A zakójába bugyolált
rostok a válláról lógtak lefelé.
Egy pillanatra megtorpant, és
nagyot szippantott a levegőből. -
Nem érzek semmit - suttogta. -
Merrefelé van a biztonsági központ
és a számítógépterem?
- Azt hiszem, balra kell
mennünk - mondta Margo. - Aztán
át az őskori emlősök termén. Nincs
túl messze. A biztonsági központ
után kanyarodik egyet a folyosó, és
ott kezdődik az a hosszú, egyenes
szakasz, amiről dr. Frock beszélt.
Pendergast épp csak egy
pillanatra kattintottá fel a lámpát. -
Nem látok vércseppeket -
mormolta. - A szörny feljebb
mehetett, nem állt meg az első
lépcsőfordulónál. Attól tartok,
egyenesen továbbment a felsőbb
emeletekre, amerre dr. Wright és a
társai menekültek. - Margohoz
fordult. - Mit javasol, hogy tudnánk
idecsábítani?
- Használjuk megint a rostokat
- mondta Margo.
- Ennek a trükknek a legutóbb
sem dőlt be.
- De most nem akarjuk
csapdába ejteni, csak oda akarjuk
csalni a folyosóra. Maga a másik
végében fogja várni, lövésre
készen. Csak ott hagyunk egy
keveset a növényből a folyosó
innenső végében, elrejtőzünk a
sötétben a folyosó túlsó végében,
amikor pedig jön a szörny, én
egyenesen rávilágítok, maga pedig
tüzel.
- Jó, de honnan tudjuk, hogy
mikor jön? Ha a folyosó valóban
olyan hosszú, ahogy dr. Frock
mondta, akkor lehet, hogy nem
érezzük meg idejében a szagát.
Margo kicsit hallgatott. - Hát,
ez igaz - ismerte be végül.
Pár pillanatig némán
töprengtek.
- A folyosó végében áll egy
üvegezett tárló - szólalt meg aztán
Margo. - Arra szánták, hogy a
múzeumban dolgozó tudósok
újonnan megjelent könyveit állítsák
ki benne, de Mrs. Rickman soha
nem vette magának a fáradságot,
hogy tényleg elhelyezze benne az új
kiadványokat. Tehát nem lesz
bezárva. Oda betehetnénk a batyut a
növénnyel. A szörny lehet, hogy
vérre szomjazik, szerintem ennek
nem tud majd ellenállni. Ha kinyitja
a tárlót, azzal zajt fog csapni, és ha
meghalljuk, maga lő.
- Sajnálom, de szerintem ez
túlságosan nyilvánvaló - mondott
ellent Pendergast. - Ismét fel kell
tennem magamnak a kérdést: ha én
botlanék egy ilyen csapdába,
tudnám-e, hogy csapda? Azt
hiszem, a válasz igen. Valami
ravaszabbat kellene kitalálnunk. Ha
újból a növényt próbáljuk
felhasználni csalinak, az felkeltheti
a gyanakvását.
Margo a folyosó hideg
márványfalának dőlt. - Nemcsak a
szaglása, de a hallása is nagyon
kifinomult - mondta.
- Valóban?
- Talán a legegyszerűbb
megközelítés lenne a legjobb.
Használjuk saját magunkat csalinak.
Csapjunk egy kis zajt, beszéljünk
hangosan. Könnyű prédának fog
hinni minket.
Pendergast bólintott. - Mint a
hódfajd, amikor eljátssza, hogy
törött a szárnya, és így csalja el a
fészkétől a rókát. És honnan fogjuk
tudni, hogy mikor jön a szörny?
- Időnként fel-felvillantjuk a
zseblámpát, és kicsit
körbevilágítunk vele a folyosón. A
leggyengébbre állítjuk a
fényerősséget, ez csak ingerelni
fogja a szörnyet, de nem riasztja el,
mi viszontlátni fogjuk őt. Azt fogja
gondolni, hogy eltévedtünk. Aztán
amikor támadásba lendül,
felkapcsolom a sisak lámpáját,
maga pedig lő.
Pendergast meghányta-vetette
magában a tervet. - Na és mi van,
ha a szörny esetleg a folyosó másik
vége felől közeledik, a hátunk
mögül?
- A folyosó zsákutca. A
csendes-óceáni kultúrákat bemutató
terem személyzeti bejárata van a
túlsó végében.
- Szóval így mi is zsákutcába
kerülnénk - mondta Pendergast. -
Nekem ez nem tetszik.
- Ha nem lennénk csapdában,
akkor sem tudnánk elmenekülni, ha
nem találja el. Az Extrapolator
szerint a szörny majdnem olyan
gyors, mint egy agár.
Pendergast megint
gondolkozott egy kicsit. - Tudja
mit, Margo, lehet, hogy ez a terv
beválik. Megtévesztően egyszerű,
és minden sallangtól mentes, mint
egy Zurbarán-csendélet vagy egy
Bruckner szimfónia. Ha a szörny el
tudott pusztítani egy kommandós
csapatot, akkor valószínűleg eléggé
biztonságban érezheti magát ahhoz,
hogy ne tartson az emberi lényektől.
Elővigyázatlanabb lesz, mint eddig.
- Ráadásul meg is sebesült,
ami lelassítja a mozgását.
- Igen, megsebesült. Azt
hiszem, D’Agosta lőhetett rá, és a
kommandósok is eltalálhatták
egyszer-kétszer. Talán én is
meglőttem, bár ebben nem vagyok
biztos. Csakhogy attól, hogy
megsebesült, sokkal veszélyesebb
is lett. Én szívesebben cserkésznék
be tíz egészséges oroszlánt, mint
egy sebesültet. - Pendergast kihúzta
magát, és kitapogatta a pisztolyát. -
Akkor vezessen. Kissé kellemetlen
érzés itt ácsorogni a sötétben, a
vállamon ezzel a csomaggal.
Mostantól csak a zseblámpát
használjuk. Legyen nagyon óvatos.
- Mi lenne, ha ideadná nekem
a lámpát? Akkor szabad lenne a
keze, és jobban tudna célozni -
javasolta Margo. - Ha váratlanul
találkoznánk szembe vele, akkor el
kell ijesztenünk a fénnyel.
- Ha komolyan megsebesült,
nem hiszem, hogy bármi is
elijesztené - mondta Pendergast. -
De azért odaadom, tessék.
Halkan elindultak a folyosón,
bekanyarodtak a saroknál, aztán
bementek az őskori emlősök
termébe vezető személyzeti
bejáraton. Margónak úgy tűnt, hogy
osonó lépteik puskalövésként
hangzanak a kifényesített
márványpadlón. Az üvegezett tárlók
fel-felvillantak a zseblámpa gyenge
fényében, bennük egy óriási
jávorszarvas, kardfogú tigrisek,
farkasok. A terem közepén
masztodonok és gyapjas mamutok
csontvázai tornyosultak. Margo és
Pendergast a terem kijárata felé
lopakodtak. Pendergast állandóan
készenlétben tartotta a pisztolyát.
- Látja azt az ajtót a terem
túlsó végében, melyre azt írták fel,
hogy BELÉPÉS CSAK A
SZEMÉLYZET RÉSZÉRE? - súgta
oda Margo. - Onnan indul ki a
folyosó, ahol a biztonsági központ,
a személyzeti ellátó osztály és a
számítógépterem nyílik. A sarkon
túl van az a zsákutcában végződő
folyosó, ahol csapdát állíthatnánk. -
Margo kicsit habozott, és
hozzátette. - Ha a szörny már ott
van…
-… akkor jobb lett volna, ha
New Orleansban maradok - fejezte
be helyette Pendergast a mondatot.
Beléptek az ajtón, és ezzel
átjutottak a 18. szekcióba. Egy
keskeny folyosón találták magukat,
amelyről kétoldalt ajtók nyíltak.
Pendergast mindenhol végig
pásztázott a zseblámpa fényével, de
semmit sem láttak.
- Az lesz az - mutatott Margo a
bal oldali ajtóra. - A biztonsági
központ. - Ahogy elhaladtak az ajtó
előtt, egy pillanatra hangok ütötték
meg a fülüket odabentről.
Elhaladtak egy másik ajtó előtt,
amelyen a
SZÁMÍTÓGÉPKÖZPONT felirat
állt.
- Teljesen védtelenek, akik
odabent vannak - mondta Margo. -
Nem kellene…
- Nem. Erre most nincs időnk.
Befordultak egy újabb sarkon,
és megálltak. Pendergast ismét
végigvilágított folyosón.
- Hát ez meg hogy kerül ide? -
kérdezte.
A folyosó közepe táján egy
vastag, acél biztonsági ajtó zárta el
az útjukat.
- A professzor úr sajnos
tévedett - mondta Pendergast. - A
kettes szektor határa épp ennek a
folyosónak a közepén húzódik.
- Milyen hosszú lehet így ez a
folyosószakasz? - kérdezte Margo
halkan.
Pendergast összeszorította
száját, és felmérte a távolságot. -
Talán harminc, vagy legfeljebb
harmincöt méter.
- Elég ez a távolság?
 Pendergast mozdulatlanul állt.
- Nem, de kénytelen leszek ennyivel
beérni. Jöjjön, Miss Green,
rejtőzzünk el.
A mobil főparancsnokságnak
helyet adó furgonban egyre
fülledtebb lett a levegő. Coffey
kigombolta az inge felső gombját,
és egy erőteljes rándítással
meglazította a nyakkendőjét.
Legalább 110 százalékos lehetett a
páratartalom. Húsz éve nem látott
ekkora zivatart. A csatornákból már
gejzírként bugyogott fel a visszafelé
ömlő víz. A járművek a
keréktárcsáik közepéig vízben
álltak.
Kivágódott a furgon hátsó
ajtaja, és egy kommandós
egyenruhát viselő férfi jelent meg.
- Mr. Coffey?
- Mit akar?
- Az emberek tudni szeretnék,
mikor megyünk vissza az épületbe.
- Hogy mikor mennek vissza?
- ordította Coffey. - Elment az
esze? Most halt meg négy
kommandós, a szörny fasírtot
csinált belőlük!
- De néhányan még mindig
bent rekedtek. Talán ki tudnánk…
Coffey a férfi felé fordult
szikrázó szemekkel, és prüszkölt a
dühtől. - Hát nem érti? Nem
mehetünk csak úgy vissza! Úgy
küldtük be az embereket, hogy nem
is tudtuk, mivel állunk szembe.
Előbb vissza kell állítani az
áramszolgáltatást, és újból
beindítani a biztonsági
rendszereket, mielőtt…
Egy rendőr dugta be a fejét a
furgon ajtaján. - Épp most kaptuk a
hírt, hogy egy holttestet találtak
Hudson folyóban. A
csónakkikötőnél vették észre. Úgy
néz ki, valamelyik nagy esővíz-
elvezető csatornából sodorta ki a
víz.
- Ki a fenét érdekei most
egy…
- A nő estélyi ruhát visel, és
még nem biztos ugyan, de úgy néz
ki, hogy az eltűnt vendégek egyike.
 - Micsoda? - Coffey értetlenül
bámult. De hát ez lehetetlen… -
Valaki azok közül, akik a
polgármesterrel tartottak?
- Igen, akik bent ragadtak az
alagsorban. A vendégek közül csak
azoknak a nőknek a hollétéről nem
sikerült még megbizonyosodnunk,
akik két órával ezelőtt lementek az
alagsorba.
- Úgy érti, a
főpolgármesterrel?
- Igen, azt hiszem.
Coffey térde teljesen
elgyengült. Ez nem lehet igaz… a
francba Pendergasttal. A francba
D’Agostával! Minden az ő hibájuk.
Nem engedelmeskedtek neki,
tönkretették a tervét, a halálba
küldték azokat az embereket. A
főpolgármester halott… Ezért az ő
fejét fogják venni.
- Mr. Coffey?
- Tűnjön el - suttogta Coffey. -
Mind a ketten takarodjanak!
A furgon ajtaja becsapódott.
- Itt Garcia, vétel! Hall
valaki? - reccsent meg a rádió.
Coffey megpördült, és benyomott
rajta egy gombot.
- Garcia! Mi történt?
- Semmi különös. Az áram
még mindig nem jött vissza. De itt
van velem Tom Allen, szeretne
beszélni magával.
- Akkor adja.
 - Itt Allen. Kezdünk egy kissé
aggódni, Mr. Coffey. Semmit sem
tudunk tenni, amíg helyre nem
állítják az áramszolgáltatást. Az
elem már kezd kimerülni Garcia
adóvevőjében, inkább kikapcsolva
tartjuk, hogy spóroljunk vele.
Szeretnénk, ha végre kivinnének
innen.
Coffey hirtelen élesen
felnevetett. A monitorok előtt ülő
ügynökök zavartan pillantottak
egymásra. - Azt szeretné, hogy
kivigyük magukat? Hát ide
hallgasson, Allen, a maguk
szenzációs zsenialitásának
köszönhető ez az egész zűrzavar!
Égre-földre megesküdtek, hogy a
biztonsági rendszer működni fog, és
mindenhez van tartalékrendszer is.
Úgyhogy másszanak csak ki
egyedül a csávából. A
főpolgármester halott, meg sem
tudom mondani, hány emberemet
elveszítettem, és… halló?
- Megint Garcia vagyok.
Koromsötét van, és csak két
zseblámpánk van. Mi történt a
mentőosztaggal?
Coffey hirtelen abbahagyta a
nevetést. - Kinyíratták magukat,
Garcia. Hallja? A szörny kinyírta
őket, és felaggatta a beleiket, mint
egy farsangi girlandot. És ez
Pendergast hibája, és D’Agosta
hibája, és a nyavalyás Allen hibája,
és valószínűleg a maga hibája is!
Már dolgoznak azon, hogy
visszaállítsák az áramot. Azt
mondják, hogy meg lehet csinálni,
de beletelhet pár órába. El fogom
kapni azt a rohadt szörnyet odabent,
de az én módszereim szerint.
Maguk csak maradjanak szépen ott,
ahol vannak. Nem akarok még több
embert elveszíteni csak azért, hogy
megmentsék a maguk szánalmas
irháját.
Kopogtak a furgon hátsó
ajtaján. - Tessék! - kiáltott ki
Coffey, és kikapcsolta a rádiót.
Egy ügynök lépett be, és
leguggolt Coffey mellé. A
monitorok derengő fényében élesen
kirajzolódtak az arcvonásai. - Épp
most kaptam üzenetet, hogy a
főpolgármester-helyettes útban van
ide. És a kormányzó hivatalából is
hívtak telefonon, tájékoztatást
kérnek a helyzetről.
Coffey lehunyta a szemét.

Smithback felnézett a létrára,

amelynek legalsó rozsdás foka több
mint egy méterrel ért véget a feje
fölött. Talán ha nem lenne ilyen
mély az ár, fel tudna ugrani, hogy
elkapja, de a majdnem a mellkasáig
érő vízben ez lehetetlen vállalkozás
lett volna.
- Lát valamit odafent? -
kérdezte D’Agosta.
- Semmit - felelte Smithback. -
Nagyon gyenge a zseblámpa fénye.
Nem tudom megállapítani, milyen
magasba nyúlik a létra.
- Akkor kapcsolja ki a lámpát.
Hadd gondolkozzam egy percig.
Hosszú csönd következett.
Smithback érezte, hogy az áramlat a
dereka körül kavarog. A víz szintje
továbbra is gyorsan emelkedett. Ha
még harminc centit nő, egyszerűen
elsodorja mindnyájukat a vízesés
felé. Smithback megrázta a fejét,
hátha így ki tudja űzni a fejéből ezt
a gondolatot.
- Honnan a csudából jön ez a
rengeteg víz? - nyögött fel, bár nem
várt rá különösebben választ.
- A pince benyúlik a Hudson
folyó medre alá - mondta
D’Agosta. - Ha nagy eső van,
átszivárog a víz.
- Az rendben van, hogy
szivárog, azt is el tudom képzelni,
hogy mondjuk fél méter összegyűlik
- dühöngött Smithback.
- De ez már özönvíz! Odakint
szerintem már bárkákat építenek.
D’Agosta nem válaszolt.
- A pokolba is - szólalt meg
egy hang. - Valaki álljon rá a
vállamra, és egyenként
felkapaszkodunk.
- Ugyan már! - csattant fel
D’Agosta. - Ahhoz túl magasan
van. Smithback köhécselt, aztán
megköszörülte a torkát. - Nekem
van egy ötletem - szólalt meg.
Csönd lett.
- Nézzék, ez a létra acélból
van, elég erősnek tűnik. Ha
összeerősítenénk néhány
derékszíját, és áthurkolnánk a létra
alsó fokán, aztán várnánk egy kicsit,
amíg eléggé megnő a víz szintje,
akkor megemelne bennünket, és a
szíjakba kapaszkodva elkaphatnánk
a legalsó fokot.
- Nem tudok annyi ideig várni!
- tiltakozott valaki.
D’Agosta dühösen meredt az
újságíróra. - Smithback, ez a
legrosszabb ötlet, amit valaha is
hallottam. Különben is, a férfiak
felén szmoking van, nincs is
nadrágszíjuk.
- Láttam, hogy magán van -
vágott vissza Smithback.
- Igen, van - ismerte be
D’Agosta. - De miből gondolja,
hogy a víz eléggé meg fog
emelkedni ahhoz, hogy elérjük az
alsó fokot?
- Nézzen fel oda. - Smithback
felfelé irányította a zseblámpa
fénysugarát a létra aljának a
közelébe. - Látja azt az
elszíneződést a falon? Szerintem
annak a nyoma, hogy régebben
odáig felért a víz. Legalább egyszer
már előfordult, hogy ilyen magasra
emelkedett. Ha csak feleakkora
vihar van odakint, mint gondoljuk,
akkor egészen közel juthatunk a
létrához.
D’Agosta megcsóválta a fejét.
- Hát nekem továbbra is az a
véleményem, hogy ez őrültség -
mondta. - De gondolom, még
mindig jobb, mint várni, hogy
meghaljunk. Hé, emberek! Maguk
ott hátul! - kiáltotta el magát. -
Övek kellenének! Küldjék ide előre
a nadrágszíjukat!
Ahogy az övék odaértek
D’Agostához, jó szorosan
összeerősítette őket, a
legszélesebbel kezdve. Aztán átadta
Smithbacknek, aki a vállára vetette.
Meglóbálta a súlyosabb végét, ahol
a csat lógott, szembefordult az
árral, jól megvetette a lábát,
hátrahajolt, aztán feldobta a
háromnégy méter hosszú szíjat a
legalsó létrafokra, de az visszaesett
a vízbe. Még több mint fél méter
kellett volna, hogy elérjen a létráig.
Smithback újból próbálkozott,
megint sikertelenül.
- Adja ide nekem - mondta
D’Agosta. - Ez férfimunka.
- A fenébe is - káromkodta el
magát Smithback. Felágaskodott,
éppen csak megőrizve az
egyensúlyát, és újból feldobta az
összeerősített szíjakat. Félrehúzta a
fejét, ahogy a súlyos csat lefelé
zuhant, elkapta a másik végét, és
áthúzta a rögtönzött kötelet az alsó
fokon.
- Jól van, emberek! - mondta
D’Agosta. - Eddig megvolnánk. Azt
kérném, hogy most fonják össze a
karjukat, és ne engedjék el egymást
semmiképp! Ha a víz tovább
emelkedik, a létra felé fog emelni
minket. Remélem, tartani fog ez
vacak - motyogta, és kételkedve
szemlélte a szíjakat.
- És hogy a víz elég magasra
emelkedik - tette hozzá Smithback.
- Ha nem, akkor megsüthetjük
a remek ötletét. Smithback épp
válaszolni akart, de úgy döntött,
jobb, ha hallgat.
 A víz a mellkasa körül
kavargott, lassan már a hóna alá ért,
és érezte a lassú, ellenállhatatlan
nyomást alulról, melytől a lába
lassan felemelkedett, és már nem
ért le a folyosó sima kőpadlózatára.

59. fejezet

Garcia Allen zseblámpájának

halvány fénykörét figyelte, amely
lassan végigkúszott a halott
műszereken, aztán elindult
visszafelé. Nesbitt, az ügyeletes őr
a biztonsági központ közepén álló
kávéfoltos asztalnál üldögélt.
Mellette ott ült Waters és a
programozó a számítógépteremből.
Tíz perccel korábban kopogtattak
be a biztonsági központ ajtaján,
amivel sikerült halálra
rémiszteniük az odabent lévőket. A
programozó némán ücsörgött a
sötétben, a körmét rágta és
szipogott. Waters az asztalra
fektette szolgálati fegyverét, és
idegesen ide-oda pörgette.
- Ez meg mi volt? - szólalt
meg hirtelen, és megállította a
pörgő pisztolyt.
- Mi mi volt? - kérdezte
ingerülten Garcia.
- Valami zajt hallottam a
folyosóról - mondta Waters, és
nyelt egy nagyot. - Mintha léptek
koppantak volna.
- Maga mindig zajokat hall,
Waters - torkolta le Garcia. - Pont
ennek köszönhetjük, hogy ebbe a
helyzetbe kerültünk.
Rövid, kínos csönd támadt.
- Biztos benne, hogy jól
hallotta, amit Coffey mondott? -
szólalt meg aztán újból Waters. -
Ha ez a lény elpusztította a
kommandós csapatot, akkor minket
is könnyen elintézhet.
- Ne gondoljon erre - felelte
Garcia. - És ne beszéljen róla. Az
három emelettel feljebb történt.
- Nem tudom elhinni, hogy
Coffey csak úgy hagy minket itt
rohadni.
- Waters, ha nem fogja be a
száját, akkor visszaküldöm a
számítógépterembe!
Waters erre elhallgatott.
- Hívja újból Coffey-t rádión -
mondta Allen Garciának. - A
fenébe is, ki kell jutnunk innen,
most azonnal!
Garcia megrázta a fejét. - Nem
lenne értelme. Nekem nagyon úgy
hangzott az előbb, hogy Coffey egy
kicsit bekattant. Szerintem nem
bírja a nagy nyomást. Egy darabig
még itt ragadunk.
- Ki Coffey felettese? -
kérdezte Allén. - Adja ide a rádiót,
majd én beszélek vele.
 - Szó sem lehet róla. Már
úgyis majdnem lemerült az elem.
Allén tiltakozni akart, de aztán
inkább hallgatott. - Valami bűzt
érzek - szólalt meg hirtelen.
Garcia felkapta a fejét. - Én is.
- Olyan lassan emelte fel a
puskáját, mint egy alvajáró.
- Ez a szörnyeteg! - kiáltott fel
hangosan Waters. Egy pillanat alatt
mindenki talpra ugrott. A székek
nagy csattanással felborultak. Egy
puffanás hallatszott, aztán egy halk
káromkodás, ahogy valaki nekiment
egy íróasztalnak, majd hatalmas
csattanással a földre zuhant egy
monitor. Garcia felkapta a rádiót.
- Coffey! Itt van a szörny!
 Kaparászás hallatszott az
ajtón, aztán megzördült a kilincs.
Garcia meleget érzett a lábán, és
rájött, hogy bevizelt. Az ajtó
hirtelen befelé hajolt, a fal
recsegett-ropogott a súlyos
csapások alatt. A néma sötétségben
hallotta, hogy valaki a háta mögött
hangosan imádkozni kezd.
Hallotta ezt? - suttogta
Pendergast.
Margo végigvilágított a
zseblámpával folyosón. - Valamit
hallottam - felelte.
A folyosó vége felől, a sarkon
túlról fa recsegése-ropogása
hallatszott.
- Betöri valamelyik ajtót! -
mondta Pendergast. - El kell
vonnunk a figyelmét! Hé! - kiáltotta
el magát.
Margo megragadta az ügynök
karját. - Mostantól fogva ne
mondjon olyasmit, amiről nem
akarja, hogy ő is megértse -
sziszegte oda.
- Miss Green, ez nem legjobb
alkalom a tréfálkozásra - csattant
fel Pendergast. - Csak nem azt
akarja mondani, hogy a szörny érti
az emberi beszédet?
- Nem tudom, de nem
bízhatjuk magunkat csak az
Extrapolator adataira. Rendkívül
fejlett aggyal rendelkezik. Könnyen
lehet, hogy évek óta itt élt a
múzeumban, és sokat hallgatózott.
Lehetséges, hogy egyes szavakat
már megért. Nem vállalhatjuk a
kockázatot. - Ahogy gondolja -
súgta oda Pendergast, aztán
hangosan elkiáltotta magát: - Hol
van? Hall engem?
- Igen - kiabálta Margo. -
Eltévedtem, segítsen! Hall minket
valaki?
Pendergast lehalkította a
hangját: - Ezt biztosan meghallotta.
Most már csak várnunk kell. - Fél
térdre ereszkedett, a jobb kezében
tartott pisztolyt célzásra emelte, a
ballal pedig megtámasztotta a jobb
csuklóját. -
Világítson a folyosó
kanyarulata felé, és mozgassa ide-
oda a fénysugarat, mintha eltévedt
volna. Ha meglátom a szörnyet,
szólok, akkor kapcsolja fel a sisak
lámpáját, és irányítsa rá a szörnyre.
Ha tényleg fel van bőszülve, és
tényleg csak a bosszú vezérli, akkor
minden lehetséges eszközt be kell
vetnünk, hogy megállítsuk.
Mindössze harminc méter áll a
rendelkezésünkre, hogy megöljük.
Ha valóban olyan gyorsan tud futni,
mint ahogy gondolja, akkor ezt a
távolságot akár néhány másodperc
alatt is megteheti. Nem szabad
tétováznia, és nem eshet pánikba.
- Néhány másodperc… -
bólintott Margo. - Értem.
 Garcia a monitorok sora előtt
térdelt, a puskatust az arcához
szorította. A csöve a félhomályba
meredt. Alig tudta kivenni maga
előtt az ajtó körvonalait. A háta
mögött ott állt Waters, támadó
pozícióban. - Ha áttöri az ajtót,
azonnal kezdjen tüzelni, ne hagyja
abba - mondta neki Garcia. -
Nekem csak nyolc golyóm van.
Megpróbálom úgy időzíteni a
lövéseket, hogy magának legyen
ideje legalább egyszer újratölteni.
Kapcsolja le a lámpát, így eláruljuk
magunkat.
A többiek, akik a biztonsági
központban voltak - Allén, a
számítógép-programozó, Nesbitt és
a biztonsági őr - visszahúzódtak
egészen a helyiség hátsó faláig, és a
múzeum biztonsági rendszerét
ábrázoló nagy elektromos tábla alá
bújva leguggoltak.
Waters remegett. - Egy egész
kommandós csapatot elintézett -
mondta elcsukló hangon.
Újabb reccsenés hallatszott, az
ajtó csak úgy nyögdécselt, majd
engedtek a sarokvasak. Waters
felordított, felugrott, és botladozva
hátrált a sötétségbe. Iszonyú
rémületében még a fegyveréről is
megfeledkezett, otthagyta a földön.
- Waters, maga idióta jöjjön
vissza!
Garcia egy émelyítő
reccsenést hallott, ahogy csont
ütközött fémnek. Waters bemászott
egy asztal alá, és közben jó
alaposan beütötte a fejét. - Ne
engedje, hogy elkapjon! - üvöltötte
pánikba esve.
Garcia kényszerítette magát,
hogy visszaforduljon az ajtó felé.
Próbálta szilárdan tartani a
puskáját. Megcsapta az orrát a
szörny iszonyatos bűze, miközben
az ajtó megremegett egy újabb
súlyos csapás alatt. Nem akarta
látni, hogy mi az, ami megpróbál
betörni rajta. Elkáromkodta magát,
és megtörölte a homlokát a
kézfejével. Waters zokogásán kívül
más nem hallatszott, aztán csönd
lett.

Margo végigvilágított a
zseblámpával folyosón, és próbált
úgy tenni, mintha a kifelé vezető
utat keresné. A fénypászma
végigsiklott a falakon és a padlón,
halvány fényben fürdetve a tárlókat.
A szíve vadul kalapált, és
kapkodva szedte a levegőt.
- Segítség! - kiáltotta el magát
újból. - Eltévedtünk! - A hangja
természetellenesen rekedtnek
hangzott.
Nem hallott semmilyen újabb
zajt a folyosó kanyarulata felől. A
szörny csak várakozott és
hallgatózott.
Margo nagy nehezen rávette
magát, hogy újból megszólaljon: -
Halló! - kiabálta. - Van ott valaki?
A hangja egy darabig
visszhangzott a folyosó falai között,
majd elhalt. Várt, bámult a
félhomályba, és erőltette a szemét,
hogy nem lát-e valami mozgást.
Egyszer csak sötét árny jelent
meg a sötétben, de olyan távol,
ahová már nem hatolt el a
zseblámpa fénye. Aztán a szörny
megtorpant, és mintha felemelte
volna a fejét. Furcsa, szörcsögő
szimatolás hallatszott.
- Még ne… - suttogta
Pendergast.
 Az árny még egy kicsit
közelebb jött a folyosó
kanyarulatából. A szuszogás még
hangosabb lett, aztán Margo orrát
megcsapta a szörnyű bűz.
A szörny tett feléjük egy
lépést.
- Még ne… - súgta oda újból
Pendergast.
Garcia keze olyan hevesen
remegett, hogy alig tudta lenyomni
az adóvevő gombját.
- Coffey! - sziszegte. - Coffey,
az ég szerelmére, jelentkezzen!
- Itt Slade ügynök az előretolt
főparancsnokságról. Kivel
beszélek?
- Itt a biztonsági központ -
mondta Garcia zihálva. - Hol van
Coffey? Hol a francban van
Coffey?
- Coffey különleges ügynök
pillanatnyilag nem érzi jól magát.
Egyelőre én vettem át az akció
irányítását, a helyi FBI-igazgató
megérkezéséig. Mi a helyzet?
- Hogy mi a helyzet? - Garcia
szaggatottan felnevetett. - A helyzet
az, hogy végünk van! A szörny itt
van az ajtónk előtt, épp most
próbálja betörni. Könyörgöm,
küldjenek ide kommandósokat!
- A francba, és engem erről
miért nem tájékoztattak? - csattant
fel Slade. Garcia fojtott
beszélgetést hallott a háttérből. -
Garcia! Van magánál fegyver?
- Mit érünk egy puskával? -
suttogta Garcia, miközben már
majdnem elsírta magát. - Ide
legalább egy rohadt páncéltörő
kell! Kérem, segítsenek!
- Garcia, itt épp most
próbáljuk összerakni, hogy
tulajdonképpen mi is történt. Még
az sem egészen világos, hogy kinek
kellene átvennie a parancsnokságot.
Tartsanak ki még pár percig. A
biztonsági központ ajtaját nem lehet
betörni. Fémből van, vagy nem? -
Fából van, Slade, egy átkozott,
átlagos faajtó! - mondta Garcia, és
már folytak a könnyek az arcán.
- Fából? Hát miféle hely ez?
Hallgasson rám, Garcia, még ha
most be is küldenénk valakit, húsz
percbe telne, míg odaérnének.
- Kérem…
- Maguknak kell elintézni a
dolgot. Nem tudom, mivel állnak
szemben, de szedje össze magát.
Ott leszünk, amilyen hamar csak
tudunk. Csak őrizze meg a
nyugalmát, és célozzon jól.
Garcia leroskadt a földre, és
az ujja kétségbeesetten lecsúszott
az adóvevő gombjáról.
Reménytelen a helyzetük,
mindnyájan halottak.

60. fejezet
 Smithback megragadta az
összeerősített szíjak végét, és még
tíz centivel lejjebb húzta. Az volt
az érzése, hogy a víz szintje még az
eddiginél is gyorsabban emelkedik.
Már néhány percenként jött egy-egy
újabb nagy hullám, és az alagút
végéből jövő dübörgés fülsiketítő
lett. A legöregebbeket, a
leggyengébbeket és a legrosszabb
úszókat állították elsőnek a sorba
Smithback mögé, aki erősen fogta a
derékszíjak végét. Mögötte a
többiek igyekeztek egymásba
kapaszkodni, kétségbeesetten
taposták a vizet. Most már
mindenki hallgatott, ahhoz sem
maradt erejük, hogy sírjanak, vagy
akár csak megszólaljanak.
Smithback felnézett: még úgy
hatvan centi kellene, és el tudná
kapni a létra alsó fokát.
- Pokoli nagy vihar tombolhat
odakint - mondta D’Agosta, aki
Smithback mellett támogatott egy
idős hölgyet. - A fogadást alaposan
eláztatta, az biztos - tette hozzá.
Smithback nem felelt, csak egy
pillanatra felkattintotta a lámpát, és
felnézett a létrára - még fél méter.
- Smithback, ne kapcsolgassa
folyton azt a lámpát - szólt rá
ingerülten D’Agosta. - Majd én
megmondom, mikor világítson.
 Smithback érezte, hogy újabb
hullám meglöki, és az alagút
téglafalának taszítja. A csapatból
néhányan ijedten felkiáltottak, de
szerencsére senkit sem sodort el az
ár. Ha a szíjak elszakadnak,
mindnyájan fél percen belül
megfulladnak. Smithback próbálta
ezt a gondolatot kiverni a fejéből.
A főpolgármester kissé
remegő, de azért bátorító hangon
egy történetet kezdett mesélni az
embereknek, amelyben a városi
tanács több ismert személyisége is
szerepelt. Annak ellenére, hogy
újságíróorra érdekes sztorit
szimatolt, Smithback egyre
álmosabbnak és álmosabbnak
érezte magát. Eszébe jutott, hogy
valahol olvasta egyszer, hogy ez a
kihűlés egyik tünete.
- Jól van, Smithback, most
nézze meg a létrát. - D’Agosta
mogorva hangja zökkentette ki a
kábulatból.
Smithback felfelé világított a
kimerülő félben lévő zseblámpával.
Egy kicsit rázogatnia kellett, mire
életet tudott lehelni bele. Az elmúlt
negyedóra során a vízszint újabb
harminc centit emelkedett, és a létra
legalsó foka már-már elérhető
közelségbe került. Smithback ezt
örömteli kis felkiáltással fogadta,
és még lejjebb húzta a szíjak végét.
- Akkor megmondom, mit
fogunk csinálni - folytatta
D’Agosta. - Maga mászik fel
elsőnek, én lentről segítek a
többieknek, aztán én megyek
utolsónak. Rendben?
- Rendben - bólintott
Smithback, és igyekezett lerázni
magáról a nyomasztó álmosságot.
D’Agosta feszesre húzta a
bőrszíjakat, megragadta
Smithbacket a derekánál, és felfelé
tolta. Smithback felfelé
nyújtózkodott, és a szabad kezével
megragadta a legalsó létrafokot.
- Adja ide a zseblámpát -
mondta D’Agosta.
Smithback lenyújtotta a
lámpát, aztán a másik kezével is
megkapaszkodott a létrában, és
kicsit feljebb húzódzkodott. A
karjában és hátában görcsösen
rángatóztak az izmok. Vett egy jó
nagy lélegzetet, még feljebb húzta
magát, és felkapaszkodott a
második létrafokra.
- Maga jön, kapaszkodjon a
létrába - hallotta meg lentről
D’Agosta hangját. Smithback a
létrának dőlve kicsit megpihent, és
levegő után kapkodott. Aztán
felnézett, és megragadta a
harmadik, majd a negyedik fokot. A
lábával óvatosan
körbetapogatózott, hogy megkeresse
a legalsó fokot, amelyen
megtámaszkodhat.
 - Nehogy rálépjen valakinek a
kezére! - figyelmeztette lentről
D’Agosta.
Smithback érezte, hogy valaki
megfogja a lábát, és úgy irányítja.
Végre megtalálta a legalsó fokot, és
rá is tudott nehezedni. Csodás volt
végre valami szilárdat érezni a lába
alatt. Egyik kezével lenyúlt, és
felsegítette az utána következő idős
hölgyet, aztán elfordult, és feljebb
kapaszkodott. Érezte, hogy kezd
visszatérni az ereje.
A létra egy hatalmas cső
torkolatában ért véget, amely
vízszintesen indult ki a boltíves
mennyezet és az alagútfal
találkozásánál. Smithback óvatosan
bebújt a csőbe, és mászni kezdett a
sötétben.
Azonnal megcsapta az
orrfacsaró bűz. Ez egy csatorna,
gondolta. Egy pillanatra
önkéntelenül megtorpant, de aztán
továbbindult.
A cső egyszer csak véget ért,
egy nagy, fekete üregbe nyílt.
Smithback óvatosan kilógatta a
lábát. Harminc centivel a cső szája
alatt szilárd, földes talajt ért a
cipője. Alig tudta elhinni, hogy
ilyen szerencséjük van: egy
ismeretlen nagyságú föld alatti
kamra helyezkedett el itt, valahol a
pince és az alagsor közötti szinten.
Talán egy régi építkezés
maradványa, vagy a múzeum
számtalan rekonstrukciójának rég
elfelejtett mellékterméke.
Kimászott a csőből, és előbbre
óvakodott pár lépést, aztán még egy
kicsit, a lábával tapogatva a
sötétben a padlót. A szag borzalmas
volt, de legalább nem a szörny
bűze, amiért mélységesen hálás
volt. Valami szárazon roppant a
lába alatt, talán egy faág lehetett. A
háta mögül nyögéseket hallott,
ahogy a többiek is közeledtek a
csőben. Szinte teljes volt a
sötétség, D’Agosta zseblámpájának
gyenge fénye nem tudott idáig
elhatolni.
Smithback megfordult,
letérdelt a cső szájánál, és
egyenként kisegítette az elgyötört
embereket. Megmutatta, hová
húzódjanak félre, és figyelmeztette
őket, hogy ne merészkedjenek túl
messzire a sötétben.
Az emberek egyenként másztak
elő a csatornából, és óvatosan
tapogatózva a fal mellé húzódtak,
ahol fáradtan összeroskadtak. A
kamrában néma csönd honolt, csak
a zihálásuk hallatszott.
Smithback végül meghallotta
D’Agosta hangját a csőből:
- Te jóságos ég, mi ez a bűz? -
motyogta Smithbacknek, miután
kimászott. - Az a nyavalyás
zseblámpa kimerült, beledobtam a
vízbe. - Felállt, és a többiekhez
fordulva hangosabban folytatta: -
Jól van, emberek, akkor tartsunk
névsorolvasást!
Smithback fülét vízcsöpögés
ütötte meg, amitől rémülten
felgyorsult a szívverése, de aztán
megkönnyebbült, amikor rájött,
hogy csak D’Agosta facsarta ki
csuromvizes zakóját.
Az emberek egyenként, fáradt
hangon mondták a nevüket. -
Rendben van - mondta D’Agosta. -
Akkor most próbáljuk meg
kitalálni, hogy hol lehetünk.
Lehetséges, hogy még magasabbra
kell majd menekülnünk, ha tovább
emelkedik a víz.
 - Én egyébként se bánnám, ha
valami magasabb helyet keresnénk
- szólalt meg egy hang a sötétből. -
Rettenetesen büdös van itt.
- Elég nehéz lesz lámpa nélkül
- jegyezte meg Smithback. -
Libasorban kell haladnunk.
- Nálam van egy öngyújtó –
szólalt meg egy hang. - Megnézzem,
hogy működik-e még?
- Csak óvatosan - mondta egy
másik hang. - Ha engem kérdeznek,
a metángáznak van ilyen szaga.
Smithback ijedten
összerezzent, amikor egy pislákoló,
sárga lángocska világította meg a
kamrát.
- Jézusom! - sikoltott fel egy
hang.
A kamrára hirtelen ismét
sötétség borult, ahogy az öngyújtót
tartó kéz megrándult, és a láng
kialudt - de az az egyetlen
másodperc is elég volt, hogy
Smithback felfogja, hogy mi ez a
borzalmas hely.

Margo belebámult a
félhomályba, és lassan körbe-körbe
mozgatta a zseblámpa fényét a
folyosón, vigyázva, nehogy
véletlenül egyenesen a sarkon
megbújó szörnyre essen a fény.
- Még ne… - mormolta
Pendergast. - Várja meg, amíg
előbújik, és megmutatja magát.
A szörny már egy
örökkévalóságnak tűnő ideje
kuporgott, olyan némán és
mozdulatlanul figyelt, mint egy
katedrális kőből faragott vízköpő
figurája. Margo látta a rászegeződő
apró, vörösen parázsló szemeket. A
szempár olykor-olykor eltűnt, aztán
újból felragyogott, ahányszor a
szörny pislogott egyet.
A szörny egyszer csak tett egy
lépést előre, aztán újból
megdermedt, mintha meggondolta
volna magát. Izmos alakja ugrásra
készen feszült meg.
Aztán egyszer csak megindult
feléjük a folyosón, furcsa,
rémisztőén hosszú léptekkel.
- Most! - kiáltott fel
Pendergast.
Margo a sisakhoz nyúlt, és
felkattintotta a kislámpát. A
folyosót hirtelen fény árasztotta el.
Szinte azonnal hallotta a fülsiketítő
dörrenést, ahogy Pendergast
pisztolya közvetlenül a füle mellett
elsült. A szörny egy pillanatra
megtorpant. Margo látta, ahogy
hunyorog a fényben és a fejét rázza,
aztán hátrahajolt, és odakapott a
combjához, ahol súrolta a golyó.
Margo úgy érezte, az agya
egyszerűen képtelen felfogni a
látványt: az alacsony, sápadt
homlokot, a szörnyűségesen
megnyúlt formájú arcot, a szemek
fölött a fehéren világító sebhelyet,
ahol Pendergast a múltkor eltalálta.
Az izmos mellkast sűrű szőrzet
fedte, a mellső végtagok hosszú,
éles karmokban végződtek, a
rövidebb hátsó lábakat pedig
ráncos bőr borította, és öt karom
meredezett rajtuk. A szőre
helyenként összeragadt a rászáradt
vértől, a test hátsó részét borító
pikkelyeken pedig friss vérfoltok
vöröslöttek.
BUMM! A szörny jobb mellső
lába megrándult, és Margo egy
vérfagyasztó, dühös ordítást hallott.
A szörny szembefordult velük, és
feléjük rohant. Az állkapcsáról nyál
fröcskölt szét.
BUMM! - Pendergast újból
tüzelt, de mellétalált. A szörny
iszonyú elszántsággal egyre
gyorsabban közeledett feléjük.
BUMM!
Margo mintha lassított
filmfelvételen látta volna, ahogy a
szörny bal hátsó lába megrándul, és
enyhén megtántorodik. De aztán
összeszedte magát, megint
felüvöltött, a hátán felborzolódott a
szőr, és újból feléjük lódult.
BUMM! A pisztoly ismét
elsült, de a szörny még csak nem is
lassított. Margo ekkor már
tökéletesen tisztában volt vele,
hogy a tervük kudarcot fog vallani -
már csak egy lövésre van idő, de a
szörnyet úgysem tudják megállítani.
- Pendergast! - kiáltott fel, és
hátrább botladozott. A lámpa
fénysugara őrülten felfelé ugrott,
elfordult a vöröslő szempártól,
amely egyenesen Margo szemébe
bámult. Hátborzongató düh,
vérszomj és diadal csillogott
benne.
Garcia a padlón ült, és
hallgatózott. Próbálta eldönteni
magában, hogy az imént hallott hang
valódi volt-e, és hogy ezek szerint
rajtuk kívül valaki más is itt
rekedte ebben a rémálomban, vagy
csak felcsigázott képzelete játszott
vele.
 Hirtelen egy másik, az
előzőtől nagyon is különböző zaj
hallatszott odakintről. Egy hangos
dörrenés, mely aztán még kétszer
megismétlődött.
Garcia feltápászkodott. Nem,
ez nem lehet… a rádió után
tapogatózott.
- Hallotta ezt? - szólalt meg a
háta mögött egy hang.
A dörrenés újból
megismétlődött, kétszer egymás
után - aztán rövid csönd
következett, majd egy újabb
dörrenés.
- Esküdni mernék, hogy valaki
lövöldözik a folyosón! - kiáltott fel
Garcia.
 Hosszú, szörnyű csönd lett. -
Elhallgatott - suttogta Garcia.
- Elkapták? Elkapták? -
nyöszörögte az asztal alól
Waters.
A csönd hosszúra nyúlt.
Garcia a puskáját szorongatta,
melynek markolata már síkos volt
verejtékes tenyerétől. Öt vagy hat
golyó, ennyi maradt még. És a
szörny egy állig felfegyverzett
kommandós csapattal is elbánt…
- Elkapták? - kérdezte újból
Waters.
Garcia hegyezte a fülét, de
semmit sem hallott a folyosóról. Ez
volt a lehető legrosszabb, ami
történhetett - egy pillanatra
feltámadt benne a remény, de csak
azért, hogy utána újból meghaljon.
Valaki megzörgette odakint az
ajtót.
- Nem kapták el - suttogta
Garcia. - Visszajött…

61. fejezet

- Adja ide azt az öngyújtót! -

csattant fel D’Agosta. Smithback,
aki megbotlott és elesett a
vaksötétben, ösztönösen eltakarta a
szemét, amikor meglátta a kis
szikrát.
- Jézusom… - hallotta meg
D’Agosta hangját. Smithback
összerándult, amikor megérezte,
hogy valaki megragadja a vállát, és
talpra rángatja.
- Ide hallgasson, Smithback -
sziszegte a fülébe D’Agosta -, nem
hagyhat most cserben! Szükségem
van magára, segítenie kell, hogy
lelket öntsünk ezekbe az
emberekbe.
Smithback nagy nehezen
rávette magát, hogy kinyissa a
szemét. Majdnem öklendezni
kezdett a látványtól. A földes
padlót teljesen beborították a
csontok - kicsik és nagyok,
némelyik vékony és törött, mások
vaskosabb végére még mindig
porcogok tapadtak.
- Hát ezek nem faágak voltak -
motyogta Smithback. - Nem bizony,
nem faágak.
Kialudt az öngyújtó
lángocskája. D’Agosta igyekezett
spórolni vele.
Amikor kicsivel később újból
felvillant a sárga fény, Smithback
kétségbeesetten körülnézett. Amit
az előbb félrerúgott, arról kiderült,
hogy egy kutya maradványai voltak
- valami terrierféle lehetett. A
szeme üveges volt, a bundája
világosbarna, feltépett hasán
csecsbimbók sorakoztak. Egyéb
tetemek is hevertek szerteszét,
macskák, patkányok és más állatok,
amelyek túlságosan is szét voltak
marcangolva, vagy túl rég hevertek
ott ahhoz, hogy meg lehessen
állapítani, mik lehettek. Smithback
háta mögött megállás nélkül
sikoltozott valaki.
Az öngyújtó lángocskája
kialudt, aztán újból fellobbant egy
kicsit távolabb, mert D’Agosta
közben haladt előre. - Smithback,
jöjjön velem - szólalt meg a
hadnagy. - Csak előrenézzenek, ne a
lábuk elé! Gyerünk! - szólt oda a
többieknek. Smithback lassan
lépkedett, gépiesen helyezte egyik
lábát a másik elé, és csak azért
nézett le néha, hogy rá ne lépjen a
földön heverő undorító dolgokra. A
szeme sarkából hirtelen észrevett
valamit, és a fal felé kicsit jobbra
fordította a fejét.
A fal mentén úgy
vállmagasságban valamikor egy
csővezeték húzódhatott végig, de
most már csak törött maradványai
hevertek a fal tövében. A csövet
tartó súlyos fémcsavarok azonban
éles karmokként meredezve még
mindig kiálltak a falból. Emberi
holttestek lógtak rájuk akasztva, a
lángocska halvány fényben szinte
imbolyogni látszottak. Smithback
látta - bár felfogni alig tudta -, hogy
mindegyiknek hiányzik a feje. A fal
tövében, a földön szétszórva kisebb
tárgyak hevertek - tudta, hogy ezek
csak a koponyamaradványok
lehetnek.
A tőle legmesszebb lógó
holttestek lehettek ott legrégebben,
ezek szinte már csak csontvázak
voltak. Smithback elfordult, de az
utolsó pillantásával még elkapott
valami borzalmas dolgot a szeme
sarkából. A legközelebbi holttest
csuklóján egy szokatlan formájú,
napórára emlékeztető karórát
pillantott meg - Moriarty óráját.
- Édes istenem, édes
istenem… - hajtogatta Smithback. -
Szegény George…
- Ismerte ezt az embert? -
kérdezte komoran D’Agosta. - A
fenébe, egész átforrósodott már ez
az öngyújtó.
A lángocska újból kialudt,
Smithback pedig megtorpant.
- Mi ez a hely? - kiáltott fel
valaki a háta mögött.
- A leghalványabb fogalmam
sincs róla - mormolta D’Agosta.
- Én tudom - szólalt meg
tompán Smithback. - Ez egy
éléskamra.
A lángocska ismét fellobbant,
és Smithback továbbindult. Most
már kicsit gyorsabban szedte a
lábát. A háta mögül hallotta, hogy a
főpolgármester gépiesen noszogatja
az embereket, hogy igyekezzenek.
A láng hirtelen megint kialudt.
Smithback kővé dermedt. - Elértünk
a túlsó falhoz - hallotta meg
D’Agosta hangját a sötétségből. -
Két folyosó indul tovább, az egyik
lefelé lejt, a másik felfelé vezet.
Felfelé megyünk tovább.
D’Agosta újból felkattintotta
az öngyújtót, és elindult. Smithback
követte. Pár perc múlva kezdett
eloszlani a bűz. A föld egyre
nyirkosabbnak és puhábbnak tűnt a
talpuk alatt. Smithback úgy érezte -
vagy talán csak képzelte -, mintha
egészen enyhe, hűvös szellő
legyintette volna meg az arcát.
D’Agosta felnevetett. -
Istenem, de jólesik!
Az alagút talaja egyre
nyirkosabb lett, aztán egyszer csak
a folyosó véget ért, és egy újabb
létrához értek. D’Agosta odalépett,
és felemelte az öngyújtót. Újból
feltámadt lelkesedéssel Smithback
is odasietett. Egyre erősebben
érezte az arcán a friss légmozgást.
Hirtelen berregés hallatszott, aztán
egy puffanás, és egy fényfolt húzott
el a fejük fölött, aztán hideg víz
fröccsent rájuk.
- Ez egy csatornanyílás! -
kiáltott fel D’Agosta. - Sikerült! El
sem hiszem, a fenébe is, sikerült!
Gyorsan felkapaszkodott a
létrán, és megpróbálta felnyomni a
súlyos, fém csatornafedelet.
- Le van csavarozva - nyögött
fel. - Ezt húsz erős férfi sem tudná
felemelni. Segítség! - kiáltotta el
magát, miután a létra legtetejéig
mászott, és az egyik lyukhoz
szorította a száját. - Segítség!
Valaki segítsen, az ég szerelmére! -
Aztán hisztérikus nevetésben tört ki,
és nekidőlt a fémlétrának. Az
öngyújtó kiesett a kezéből.
Smithback is leroskadt a földre.
Egyszerre sírt és kacagott, nem
tudott uralkodni magán.
- Sikerült! – mondta D’Agosta
fuldokolva a nevetéstől. -
Smithback, sikerült! Imádom magát,
maga nyavalyás firkász! Remélem,
legalább egymilliót keres majd a
könyvével!
Smithback egy hangot hallott
meg odafentről, az utcáról.
- Te is hallod? Valaki kiabál.
- Hé, maguk, odafent! –
kiáltotta D’Agosta
torkaszakadtából. - Akarnak egy kis
pénzt keresni?
- Hallod? Tényleg van odalent
valaki. Hahó!
- Hallanak engem? Segítsenek
kijutni innen!
- Mennyiért? - kérdezte egy
hang.
- Húsz dollárt kapnak!
Szóljanak a tűzoltóknak, hogy
vigyenek ki innen!
- Ötven dolcsi, vagy már itt
sem vagyunk.
D’Agosta nem tudta
abbahagyni a nevetést. - Jó, legyen
ötven! Csak segítsenek kimászni
innen.
Megfordult, és széttárta a
karját. - Smithback, hívjon ide
mindenkit! Emberek, Harper
főpolgármester úr, isten hozta
önöket ismét New Yorkban!

Az ajtó újból megzördült,

mintha a szörny próbálna újból
betörni. Garcia az arcához
szorította a puskatust, és némán
folytak a könnyei. Vett egy nagy
levegőt, és próbálta szilárdan
tartani a puskát.
Aztán hirtelen rájött, hogy
kopogtatnak az ajtón.
A kopogás újból felhangzott,
most még határozottabban, és
Garcia egy fojtott hangot hallott
meg odakintről: - Van odabent
valaki?
- Ki az? - kérdezte Garcia
nehezen forgó nyelvvel.
- Pendergast különleges
ügynök, FBI.
Garcia alig hitt a fülének.
Amikor kinyitotta az ajtót, egy
magas, vékony férfit pillantott meg,
aki nyugodtan nézett vissza rá.
Világosszőke haja és színtelen
szeme kísértetiesen hatott a folyosó
félhomályában. Egyik kezében egy
zseblámpát tartott, a másikban egy
nagyméretű pisztolyt. Arca egyik
oldalán vércsík folyt végig, és az
ingén a vérfoltok különös mintájú
Rorschach-teszt ábráiként
sötétlettek. Egy alacsony,
világosbarna hajú fiatal nő állt
mellette, a fején túlméretezett sárga
bányászsisakot viselt. Az arcán,
haján és pulóverén nedves
vérfoltok sötétlettek.
Pendergast végül rávigyorgott
Gardára. - Megcsináltuk - mondta
egyszerűen.
Garcia csak ekkor jött rá, hogy
a vér valószínűleg nem tőlük
származik. - De hogyan… -
kérdezte tétován.
Az FBI-ügynök és a fiatal nő
beljebb léptek Garcia mellett, míg
a többiek, akik a múzeum
biztonsági hálózatának elsötétedett
táblája alá húzódva álltak, a
félelemtől és a döbbenettől kővé
meredve bámultak rájuk.
Pendergast egy székre mutatott
a zseblámpájával. - Foglaljon
helyet, Miss Green.
- Köszönöm - mondta Margo.
Ahogy felnézett, a sisak lámpájának
fénysugara is felfelé mozdult. -
Maga igazi úriember.
Pendergast is leült egy másik
székre. - Van valakinél egy
zsebkendő? - kérdezte.
Allen odalépett, és előhúzott
egyet a zsebéből. Pendergast
átnyújtotta Margónak, aki
letörölgette az arcáról a vért, aztán
visszaadta a zsebkendőt.
Pendergast is gondosan
megtörölgette a kezét és az arcát. –
Nagyon hálás vagyok, Mr…
- Allen. Tom Allen.
- Mr. Allen. - Pendergast
visszaadta a vérfoltos zsebkendőt
Allennek, aki egy önkéntelen
mozdulattal zsebre akarta vágni, de
aztán megtorpant a keze, és gyorsan
eldobta. Rámeredt Pendergastra. -
Elpusztult a szörny?
- Igen, Mr. Allen, elpusztult.
- Maguk ölték meg?
- Igen, mi. Jobban mondva
Miss Green.
 - Szólítson csak Margónak. És
Mr. Pendergast volt az, aki lelőtte.
- De maga mondta meg, hogy
hová célozzak. Nekem soha nem
jutott volna eszembe. Minden
nagyvadnak - az oroszlánnak, a vízi
bivalynak, az elefántnak - a feje két
oldalán van a szeme. Ha szemből
támadnak, az embernek eszébe sem
jut, hogy a szemükre célozzon.
Képtelenség lenne eltalálni.
- A szörnynek azonban olyan
arca volt, mint a főemlősöknek -
magyarázta Margo Allennek. - A
szemei előrenéznek, olyan térlátása
van, mint az embernek. A
szemgolyón át közvetlenül az agyba
repül a golyó. És amilyen
hihetetlenül vastag a
koponyacsontja, ha egyszer
bekerült egy golyó, az kijutni már
nem tud, csak pörög körbe-körbe,
amíg el nem fogy a lendülete.
- Úgy ölték meg, hogy a
szemébe lőttek? - kérdezte
hitetlenkedve Garcia.
- Előtte többször is eltaláltam
- mondta Pendergast -, de túl erős
volt, és túl dühös. Nem tudtam elég
jól megnézni - és azt hiszem, még
most sem fogom -, de azt gondolom,
nyugodtan kijelenthetem, hogy
egyetlen más lövéssel sem lehetett
volna idejében megállítani.
Pendergast két vékony ujjával
megigazgatta a csomót a
nyakkendőjén. Margo kissé
kényeskedőnek találta a mozdulatot,
ahhoz képest, hogy fehér ingén
vérfoltok és a szörny agyának
darabkái éktelenkedtek. Soha nem
fogja elfelejteni a látványt, ahogy
az agya kirobbant a szemgödrén
keresztül - egyszerre volt
borzalmas, mégis gyönyörű. Az az
iszonyatos, felbőszült, dühtől
szikrázó szempár adta neki az
ötletet, miközben rémülten hátrált a
szörny rothadt bűzétől és dögletes
leheletétől.
Megborzongott az emléktől, és
átkarolta saját magát, mintha fázna.
Pendergast azonnal intett
Garciának, hogy adja oda a
zubbonyát. A lány vállára terítette.
- Nyugodjon meg, Margo - mondta,
és letérdelt mellé. - Már vége.
- El kell mennünk dr. Frockért
- motyogta Margo elkékült
ajkakkal.
- Hogyne, máris - mondta
megnyugtatóan Pendergast.
- Ne tegyünk jelentést a
parancsnokságnak? - kérdezte
Garcia. - Talán egy bejelentkezést
még kibír ez a rádió.
- Igen, és azonnal
mentőcsapatot kell küldeni
D’Agosta után - mondta Pendergast
a homlokát ráncolva. - Gondolom,
akkor Coffey-val kell beszélnünk.
- Nem hiszem - mondta
Garcia. - Úgy hallottam,
megváltozott a parancsnok
személye.
Pendergast felvonta a
szemöldökét. - Valóban?
- Igen - Garcia odanyújtotta a
rádiót Pendergastnak. -
Állítólag egy Slade nevű
ügynök vette át az irányítást. Mi
lenne, ha maga jelentené be a jó
hírt?
- Ahogy gondolja - felelte
Pendergast. - örülök, hogy nem
Coffey ügynökkel kell beszélnem.
Attól tartok, nagyon alaposan
megmondanám neki a magamét.
Rosszul tűröm, ha sértőn
viselkednek velem. - Megcsóválta
a fejét. - Rossz szokás, de nem
tudok megszabadulni tőle.

62. fejezet
Négy héttel később

Mire Margo is befutott,

Pendergast és D’Agosta már Frock
dolgozószobájában vártak.
Pendergast épp egy alacsony
asztalkánál nézegetett valamit,
miközben Frock lelkesen
magyarázott neki. D’Agosta
nyugtalanul járkált fel-alá a
szobában. Unottnak látszott.
Szórakozottan felemelt egy-egy
tárgyat, megnézte, aztán megint
lerakta. A karom latexből készült
lenyomata Frock íróasztalának a
közepén állt, mint egy rémálomba
illő papírnehezék. Egy nagy torta is
díszelgett az asztalon, amelyet
Frock rendelt, hogy ezzel
búcsúztassák Pendergastot, aki
rövidesen visszamegy New
Orleansba. A meleg, napsütötte
szobában már kezdett olvadozni a
fehér cukormáz.
- Amikor legutóbb New
Orleansban jártam, remek ráklevest
ettem, igazán pompás volt - mondta
éppen Frock, Pendergast könyökét
szorongatva. - Á, Margo! - Amikor
a lány belépett, a professzor
felnézett, és megfordult a kerekes
székkel. - Jöjjön ide, nézze meg ezt
maga is!
Margo odasétált a
kisasztalhoz. A tavasz végre
beköszöntött a városba, és a
hatalmas ablakokon át idelátszott a
dél felé hömpölygő Hudson folyó
széles kék szalagja, amelyen meg-
megcsillant napfény. A folyóparti
sétányon sűrűn követték egymást a
kocogok.
Az alacsony asztalkán a
krétakori megkövült lábnyom
mellett a szörny lábáról készült
másolat állt. Frock élvezettel
simított végig rajta. - Ha nem is
ugyanabba a családba tartoznak, de
legalábbis ugyanabba a rendbe -
mondta. - És a szörnynek valóban
öt lábujja volt a hátsó lábán. Újabb
hasonlóság a Mbwun-
szobrocskával.
Margo alaposabban megnézte,
de az volt a véleménye,
hogyannyira nem is nagy a
hasonlóság.
- Fraktálevolúció? - vetette
fel.
Frock ránézett. - Lehetséges.
De ennek a megállapításához
alapos vizsgálatra lenne szükség. -
A professzor vágott egy grimaszt. -
Erre persze már nem lesz módunk,
miután a hatóságok azonnal
elszállíttatták a szörny
maradványait, a jó ég tudja, miért.
A katasztrófába fulladt
kiállítás megnyitó estéje óta egy
hónap telt el. A közvélemény
eleinte megdöbbent, és el sem hitte
a történteket, de aztán egyre
nagyobb lett az érdeklődés, és
végül elfogadták a felfoghatatlant.
Az első két hétben a sajtó másról
sem írt, mint a szörnyről, de a
túlélők egymásnak ellentmondó
beszámolói inkább csak zavart és
bizonytalanságot keltettek. Az
egyetlen dolog, ami tisztázhatta
volna az ellentmondásokat - a
szörny teteme -, eltűnt. Azonnal
elszállították a helyszínről egy
kormányhivatal rendszámával
ellátott nagy, fehér furgonnal, és az
óta sem látta senki. Még Pendergast
is azt állította, hogy sejtelme sincs,
hová vitték. A közvélemény
érdeklődése rövidesen inkább a
túlélők felé fordult, akik közül
többen perrel fenyegették meg a
biztonsági rendszer tervezőit,
néhányan még a rendőrséget, sőt
magát a múzeumot is. A Time
magazin nagy cikket közölt
„Mennyire biztonságosak országos
közintézményeink?” címmel.
Néhány hét után az emberek már
kezdték elfogadni, hogy a különös
lény nem volt más, mint egy
kezdetleges forma, egy
szörnyszülött, pont úgy, mint a
dinoszauruszok korából itt maradt
halak, amelyek olykor-olykor
fennakadtak a mélytengeri halászok
hálóiban. Az érdeklődés egyre
inkább lanyhult. A megnyitó túlélőit
már nem hívták meg vendégnek
beszélgetős műsorokba, a tervezett
szombat délelőtti rajzfilmsorozat
érdeklődés hiányában elmaradt, és
a múzeumi szörnyet ábrázoló
figurák eladatlanul álltak a
játékboltok polcain.
Frock körbenézett a
vendégein. - Elnézést, nem vagyok
valami jó házigazda.
Megkínálhatom önöket egy kis
sherryvel?
 Mindenki nemmel válaszolt.
- Hacsak nincs hozzá
kísérőnek egy kis Seven-up -
jegyezte meg D’Agosta. Pendergast
vetett rá egy rosszalló pillantást.
D’Agosta felemelte Frock
íróasztaláról a karom
latexlenyomatát. - Elég ocsmány-
mondta.
- De még mennyire ocsmány -
helyeselt Frock. - Ez a lény valóban
félig hüllő, félig főemlős volt. Nem
akarok tudományos részletekbe
bonyolódni - ezt Gregory
Kawakitára hagyom, akit már
megbíztam azzal, hogy elemezze a
begyűjtött adatokat -, de úgy tűnik,
hogy a lény a hüllőgéneknek
köszönhette az erejét, a gyorsaságát
és az izmait. A főemlősgének
viszont hozzájárultak az
intelligenciájához, és valószínűleg
melegvérű is volt. Márpedig ez
félelmetes kombináció.
- Igen, persze - mondta
D’Agosta, és letette a lenyomatot. -
De mégis mi a csuda volt ez?
Frock elnevette magát. - Drága
barátom, sajnos nem áll
rendelkezésünkre elég adat, hogy
pontosan meg tudjuk mondani, mi is
volt ez a lény. És mivel úgy tűnik,
nincs belőle több, lehet, hogy már
soha nem is fogjuk megtudni. Épp
most kaptuk meg egy hivatalos
felmérés eredményeit, amely arról
a sziklafennsíkról készült, ahonnan
a lény származik. Sajnos, minden
elpusztult. Úgy tűnik, hogy a
növény, amelyen a szörny élt, és
amit egyébként utólagosan
elneveztünk Liliceae
mbwunenssnek, végleg kihalt. A
bányászati tevékenység
megmérgezte a sziklafennsík körül
elterülő mocsarat. Arról már nem is
beszélve, hogy napalmmal égették
fel az egész területet, hogy kiirtsák
az őserdőt a bányászat megkezdése
előtt. Semmi nyoma sincs annak,
hogy hasonló teremtmények élnének
bárhol a dzsungelben. Míg
többnyire elborzadok az efféle
környezetrombolástól, ebben az
esetben úgy tűnik, valami haszna is
volt - megszabadította a földgolyót
egy szörnyű veszedelemtől. - Frock
felsóhajtott. - Biztonsági okokból -
és hadd tegyem hozzá, a tanácsom
ellenére - az FBI megsemmisítette a
növény szárított rostjait és lepréselt
példányait, amelyeket itt találtak a
múzeumban. Úgyhogy a növényt is
végleg kihaltnak tekinthetjük.
- Honnan tudhatjuk, hogy ez a
szörny volt az utolsó példány? -
kérdezte Margo. - Nem lehetséges,
hogy máshol is él még egy-két
példány belőlük?
- Nem valószínű - felelte
Frock. - Az a sziklafennsík egy
ökológiai sziget volt, egy minden
szempontból kivételes hely, ahol
évmilliók alatt kialakult a növények
és az állatok szoros
egymásrautaltsága.
- És az is biztos, hogy a
múzeumban sincs több szörny-tette
hozzá Pendergast. - A Történelmi
Társaság irattárában talált
tervrajzok alapján a pincerendszer
minden négyzetcentiméterét
átfésültük. Sok dolgot találtunk,
amelyek érdekesek lehetnek a
városi régészek számára, de
szörnynek semmi nyomát nem
leltük.
- Olyan szomorúnak nézett ki
holtan - mondta Margo. - Olyan
magányosnak… Majdnem
megsajnáltam.
- Magányos is volt - mondta
Frock. - Magányos és elveszett.
Négyezer mérföldet tett meg a
dzsungelból idáig, hogy kövesse
annak az értékes növénynek az
utolsó példányait, amely életben
tartotta. Nagyon gonosz lény volt,
és nagyon vérszomjas. Legalább
tizenkét golyónyomot láttam a
tetemén, mielőtt elszállították.
Nyílt az ajtó, besétált
Smithback, és színpadias
mozdulattal meglóbált az egyik
kezével egy nagyalakú borítékot, a
másikban pedig egy üveg pezsgőt.
Előhúzott a borítékból egy
papírlapot, és hosszú karjával a
magasba emelte.
- Könyvszerződés, barátaim! -
jelentette be széles vigyorral.
D’Agosta összeráncolt
homlokkal fordult el, és megint a
karomlenyomatot kezdte
tanulmányozni.
- Minden feltételembe
beleegyeztek, még az ügynököm is
meg fog gazdagodni - lelkendezett
Smithback.
- És persze maga is - tette
hozzá D’Agosta olyan arccal,
mintha a legszívesebben kipróbálná
a karmokat az újságírón.
Smithback drámaian
megköszörülte a torkát, és
bejelentette: - Úgy döntöttem, a
honorárium feléből egy alapítványt
hozok létre John Bailey emlékére,
hogy támogassam a családját.
D’Agosta Smithback felé
fordult. - Ne szórakozzon - mondta.
- Nem, komolyan mondom. A
honorárium feléből. Persze az
előleg levonása után - tette hozzá
gyorsan.
D’Agosta tett egy lépést
Smithback felé, aztán megtorpant. -
Segíteni fogok a könyv megírásában
- mondta halkan és mereven.
- Nagyon köszönöm, azt
hiszem, szükségem is lesz rá,
hadnagy úr.
- Tegnap óta már kapitány -
szólt közbe Pendergast.
 - D’Agosta kapitány? -
csodálkozott Margo. - Szóval
előléptették?
D’Agosta bólintott. - És meg
is érdemeltem, ahogy a
rendőrfőkapitány mondta. -
Smithbackre mutatott. -
Mindenképp el akarok mindent
olvasni, amit rólam ír, mielőtt még
a nyomdába kerülne, Smithback.
- Várjunk csak egy kicsit -
mondta Smithback. - Vannak
bizonyos etikai szabályok,
amelyeket nekem, mint
újságírónak…
- Lárifári! - torkolta le
D’Agosta.
Margo Pendergasthoz fordult.
- Úgy látom, nagyon izgalmas lesz a
kapcsolatuk - súgta oda neki.
Pendergast bólintott.
Halkan kopogtak, és Greg
Kawakita dugta be fejét az
ajtónyíláson. - Ó, elnézést, dr.
Frock - mentegetőzött. - A
titkárnője nem mondta, hogy nem ér
rá. Akkor majd később
megbeszéljük az eredményeket,
most nem akarok zavarni.
- Szamárság, Gregory, jöjjön
csak. be! - kiáltott fel Frock.
- Mr. Pendergast, D’Agosta
kapitány, hadd mutassam be
Gregory Kawakitát. Ő a GSE, az
extrapolációs program
megalkotója, amely lehetővé tette a
számunkra, hogy olyan pontos
jellemzést készítsünk a szörnyről.
- Hálával tartozunk önnek -
mondta Pendergast. - Ha nincs ez a
program, most egyikünk sem lenne
itt.
- Nagyon köszönöm, de a
program valójában dr. Frock
szellemi gyermeke - mondta
Kawakita, miközben szemügyre
vette a tortát. - Én csak összeraktam
a dolgokat. Egyébként sok minden
volt, amit az Extrapolator nem
jelzett előre, például az előrenéző
szemek is kimaradtak a leírásból.
- Ugyan már, Greg, ne legyen
ilyen szerény - mondta Smithback. -
Egyébként - fordult Pendergasthoz -
lenne egy kérdésem magához. Ez a
remek régi évjáratú pezsgő nem jár
ám ingyen! - Várakozó tekintetét az
FBI-ügynökre szegezte. - Kiknek a
holttestét találtuk meg abban a
kamrában?
Pendergast könnyedén vállat
vont. - Azt hiszem, nem ártok
senkinek, ha elárulom, habár
hivatalosan egyelőre még nem
hozták nyilvánosságra az
információkat. A nyolc emberi
maradvány közül eddig ötöt sikerült
azonosítani. Ketten hajléktalanok,
akik valószínűleg egy hideg téli
éjszakán húzódtak le a pincébe. A
harmadik egy külföldi turista, akit
az Interpol eltűnt személyként
körözött. A negyedik, amint azt
maga is tudja, George Moriarty, aki
helyettes kurátor volt, Ian Cuthbert
beosztottja.
- Szegény George… - suttogta
Margo. Az elmúlt hetekben próbált
nem gondolni Moriarty utolsó
pillanataira és a szörnnyel lezajlott
küzdelmére. Borzalmas lehetett így
meghalni, aztán fellógatták, mint
egy darab húst a hentesnél…
Pendergast várt egy pillanatig,
aztán folytatta: - A fogászati
kartonok alapján arra a
következtetésre jutottak, hogy az
ötödik áldozat egy Montague nevű
férfi, a múzeum egykori
alkalmazottja, aki még évekkel
ezelőtt tűnt el.
- Montague? - kiáltott fel
Frock. - Szóval mégiscsak igaz
volt, amit róla suttogtak.
- Igen - bólintott Pendergast. -
Úgy tűnik, hogy a múzeum
vezetőségének egyes tagjai -
Wright, Rickman, Cuthbert és talán
még Ippolito is - gyanították, hogy
valami elrejtőzött a múzeumban.
Amikor egy óriási vértócsát találtak
az alagsorban, egyszerűen
feltakarították, és nem értesítették a
rendőrséget. Amikor kiderült, hogy
Montague eltűnt, akkor sem szóltak
senkinek a történtekről. Azt is
sejtették, hogy a szörny
valamiképpen összefüggésben áll a
Whittlesey-expedícióval. Ez lehet a
magyarázat arra, hogy miért
szállíttatták át a ládákat. így
visszatekintve már tudjuk, hogy ez
nagyon nagy hiba volt - közvetve
tulajdonképpen ez váltotta ki a
gyilkosságokat.
- Hogyne, igaza van -
bólogatott Frock, és visszagördült
kerekes székével az íróasztalhoz. -
Tudjuk, hogy a lény rendkívül
intelligens. Rájött, hogy veszélyt
jelentene a számára, ha felfedeznék
a jelenlétét a múzeumban. Azt
hiszem, az életben maradás
érdekében visszafogta vérengző
természetét. Amikor ide érkezett a
múzeumba, kétségbeesett volt és
vérszomjas, és megölte Montague-t,
amikor meglátta a ládák közelében.
Ezután azonban már kezdett
óvatosabb lenni. Tudta, hol tárolják
a ládákat, és hogy hozzájuthat a
szárított növényhez - egészen addig,
amíg el nem fogy. Nyilván nagyon
takarékosan bánt vele. A növényben
igen magas koncentrációban volt
jelen a hormon. A szörny pedig
időnként mással is kiegészítette az
étrendjét, az alagsorban élő
patkányokkal, a laborból
megszökött macskákkal. Időnként
egy-egy szerencsétlen ember is
áldozatul esett, akik túl messzire
barangoltak el a múzeum mélyén.
De mindig óvatosan elrejtette az
áldozatait, és éveken keresztül
senki sem bukkant a nyomukra. - A
kerekes szék megnyikordult, ahogy
Frock kicsit fészkelődött benne. -
Aztán megtörtént a baj: a ládákat
átszállították, és elzárták a
biztonsági raktárba. A szörny
először csak éhes volt, aztán már
kétségbeesett. Talán a düh
ébresztette fel benne a gyilkos
vérszomjat azokkal szemben, akik
megfosztották a növénytől, és akik
ha csak szegényesen is, de pótlékot
jelenthettek helyette. A dühe egyre
fokozódott, és a szörny ölt, újra
meg újra.
Frock elővette a zsebkendőjét,
és megtörölte a homlokát. - De
azért nem vesztette el teljesen a
j ó za ns á gá t - folytatta. -
Emlékeznek, hogy a rendőr
holttestét is hogy elrejtette a
kiállításon? Bár a vérszomja
feltámadt, azért volt annyi esze,
hogy tudja, a gyilkosságokkal csak
felhívja magára a figyelmet. Talán
úgy tervezte, hogy visszacipeli
Beauregard holttestét is az odújába,
de valószínűleg a kiállítás túl
messze esett szokásos útvonalaitól,
úgyhogy inkább ott rejtette el.
Végül is a fő célja a hipotalamusz
megszerzése volt, a többi neki csak
értéktelen húst jelentett.
Margo megborzongott.
- Sokat tűnődtem rajta, mit
keresett tulajdonképpen odabent a
kiállításon - szólalt meg
Pendergast.
Frock magasba emelte a
mutatóujját. - Ezzel én is így
voltam. És azt hiszem, tudom,
miért. Gondoljon bele, Mr.
Pendergast, mi volt még ott azon a
kiállításon.
Pendergast bólogatni kezdett. -
Hát persze. A Mbwun-szobrocska.
- Pontosan - mondta Frock. -
A szörnyet ábrázoló szobrocska. Az
egyetlen kapocs, amely végleg
elveszített otthonához fűzte.
- Úgy látom, mindenre gondolt
- jegyezte meg Smithback. - De ha
Wright és Cuthbert tudtak is erről a
lényről, azt honnan tudták, hogy a
Whittlesey-expedícióval függ
össze?
- Azt hiszem, erre én tudom a
választ - mondta Pendergast. -
Természetesen tudták, hogy a
ládákat Belémből New Orleansba
szállító hajó miért késlekedett
olyan sokat. Gondolom, nagyjából
ugyanúgy jöttek rá, ahogy maga is,
Mr. Smithback.
Smithback ideges arcot vágott.
- Nos, én… - kezdte védekezően.
- És olvasták Whittlesey
naplóját is. Ugyanúgy ismerték a
legendákat, mint bárki más. Aztán
amikor a ládák tartalmát leltározó
Montague eltűnt, és felfedezték a
hatalmas vértócsát a ládák
közelében, nem kellett hozzá sok
ész, hogy összerakják a dolgokat.
Egyébként - tette még hozzá
elfelhősödött arccal - Cuthbert ezt
többé-kevésbé meg is erősítette.
Már amennyire képes volt beszélni.
Frock bólintott. - Szörnyű árat
fizettek. Winston és Lavinia halott,
Ian Cuthbert szanatóriumban…
Kimondhatatlanul szörnyű ez az
egész.
- Igaz - bólintott Kawakita. -
De nem titok, hogy így most ön a
legesélyesebb jelölt a múzeum
igazgatói posztjára.
Na, tessék, még most is ezen
jár az esze, gondolta Margo.
 Frock megrázta a fejét. - Nem
hinném, hogy felajánlanák nekem,
Gregory. Miután lecsillapodtak a
kedélyek, az ész fog uralkodni. Én
túlságosan is ellentmondásos
személyiség vagyok. Különben is,
engem nem érdekel az igazgatói
állás. Túl sok új anyag került a
birtokomba, amit fel kell
dolgoznom. És az új könyvem
megírását sem szeretném tovább
halogatni.
- Van egy dolog, amiről dr.
Wright és a többiek nem tudtak -
mondta Pendergast sőt,
tulajdonképpen senki sem tud róla.
A gyilkosságok nem New
Orleansban kezdődtek, hanem már
korábban is történt egy eset, még
Belémben, a raktárban, ahol a
ládákat tárolták. Akkoriban
értesültem róla, amikor a New
Orleans-i gyilkosságok után
nyomoztam.
- Ez lehetett a szörny első
állomása útban New York felé -
mondta Smithback. - Gondolom,
ezzel teljes lett a történet. -
Odakísérte Pendergastot a
kanapéhoz. - Azt hiszem, Mr.
Pendergast, ezzel azt a rejtélyt is
megoldottuk, hogy mi történt
Whittlesey-vel.
- Elég valószínűnek tűnik,
hogy a szörny ölte meg - mondta
Pendergast. - Nem bánják, ha
megkóstolom a tortát?
Smithback a karjára tette a
kezét, és megállította. - De honnan
tudja?
- Hogy a szörny ölte meg
Whittlesey-t? Találtunk egy kis
emléktárgyat az odújában.
- Tényleg? - Smithback
gyorsan előkapta a zsebéből a
diktafonját.
- Tegye azt el, Mr. Smithback,
ha megkérhetem. Igen, találtunk egy
nyakláncot egy rajta függő, kettős
nyilat ábrázoló medállal, amelyet
Whittlesey viselt.
- A naplója fedelén is ez az
embléma állt - mondta Smithback.
- És a levélpapíron is,
amelyen Montague-nak írt - tette
hozzá Margo.
- Állítólag ez volt Whittlesey
családi címere. Ott találtuk a
kamrában a medált, vagy legalábbis
egy darabkáját. Hogy miért cipelte
magával a szörny idáig az
Amazonastól, azt már soha nem
fogjuk megtudni.
- Találtunk más kisebb
tárgyakat is - mondta D’Agosta tele
szájjal. - És Maxwell magvai is ott
voltak egy kupacban. Nagy
gyűjtögető volt.
- És milyen tárgyakat? -
kérdezte Margo, miközben az
ablakhoz lépett, és kinézett a
folyóra.
 - Nem is gondolná - egy kocsi
kulcsot, egy csomó érmét, még egy
szép arany zsebórát is. Még a
tulajdonos neve is bele volt vésve.
Utánajártunk, és kiderült, hogy
három évvel ezelőtt veszítette el,
amikor itt járt a múzeumban, és
kizsebelték. - D’Agosta megvonta a
vállát. - Lehet, hogy a zsebtolvaj az
azonosítatlan halottak egyike. Vagy
talán soha nem fogjuk megtalálni a
holttestét.
- A szörny egy szögre
felakasztva tartotta az órát az
odújában - mondta Pendergast. -
Szerette a szép dolgokat.
Gondolom, ez is újabb jele az
intelligenciájának.
 - És mindent a múzeumban
szedett össze? - kérdezte
Smithback.
- Igen, amennyire meg tudtuk
állapítani - felelte Pendergast. -
Nem volt semmi jele annak, hogy a
szörny ki tudott - vagy ki akart -
volna jutni a múzeumból.
- Tényleg? És mi van azzal a
kijárattal, amerre a tervrajz alapján
D’Agostát akarta irányítani?
- Megtalálták. Szerencsések
voltak. - Pendergast csak ennyit
válaszolt.
Smithback D’Agostához
fordult, hogy egy újabb kérdést
tegyen fel, Pendergast pedig
megragadta az alkalmat, hogy
felálljon, és a tortához menjen. -
Igazán nagyon kedves volt öntől,
hogy megszervezte ezt a kis
búcsúztatót - fordult Frockhoz,
miután visszatért egy szelet
süteménnyel.
- Megmentette az életünket -
felelte a professzor. - Gondoltam,
megérdemel egy kis tortát, és hogy
jó utat kívánjunk.
- Attól tartok, hogy egy kissé
elsiették a búcsúztatást - jegyezte
meg Pendergast.
- Hogyhogy? - kérdezte Frock.
- Lehetséges, hogy nem
hagyom el véglegesen New Yorkot.
Tudják, nemsokára új vezetőt
neveznek ki a New York-i FBI-
iroda élére.
- Azt akarja mondani, hogy
nem Coffey kapja meg a
kinevezést? - érdeklődött gúnyos
vigyorral Smithback.
Pendergast megrázta a fejét. -
Szegény Mr. Coffey - mondta. -
Remélem, élvezni fogja a wacói
iroda irányítását, ahová áthelyezték.
Egyébként a főpolgármester, aki
nagy csodálója lett D’Agosta
kapitánynak, úgy gondolja, jó
esélyem van a kinevezésre.
- Gratulálok! - kiáltott fel
Frock.
- Még nem biztos a dolog -
mondta Pendergast. - És abban sem
vagyok egészen biztos, hogy lenne-
e kedvem itt maradni. Bár ennek a
városnak is megvannak a maga
szépségei.
Pendergast felállt, és az
ablakhoz sétált. Margo még mindig
ott állt, bámulta a Hudson folyót és
a Palisades zöldellő csúcsait a
távolban.
- Magának mik a tervei,
Margo? - kérdezte az ügynök.
A lány szembefordult vele. -
Úgy döntöttem, itt maradok a
múzeumban, amíg be nem fejezem a
disszertációmat.
Frock felnevetett. - Az igazság
az, hogy én nem engedtem el.
Margo elmosolyodott. - Ami
azt illeti, kaptam egy ajánlatot a
Columbia Egyetemről. A jövő
tanévtől tanársegéd lehetnék. Az
apám is ott végzett valamikor.
Úgyhogy most már tényleg be kell
fejeznem a disszertációmat.
- Ez remek hír! - mondta
Smithback. - Ma este
megünnepelhetnénk mindnyájan egy
vacsora mellett.
- Vacsora? Ma este?
- A Café des Artistes-ben,
hétkor - mondta Smithback. -
Mindenképp el kell jönnie.
Világhírű író vagyok - vagy
legalábbis az leszek. Meg fog
melegedni ez a pezsgő - nyúlt az
üveg után.
Mindenki odagyűlt köré, Frock
pedig poharakat hozott. Smithback
ferdén a mennyezet felé tartotta a
palack nyakát, és egy kellemes kis
pukkanással kihúzta a dugót.
- Mire igyunk? - kérdezte
D’Agosta, miközben megtöltötték a
poharakat.
- A könyvemre - felelte
Smithback.
- Pendergast ügynökre, és
hogy kellemes útja legyen haza -
tette hozzá Frock.
- George Moriarty emlékére -
mondta halkan Margo.
- George Moriartyra!
Csönd lett.
- Isten áldjon mindnyájunkat -
szólalt meg kenetteljesen
Smithback, Margo pedig játékosan
oldalba bökte.

EPILÓGUS

63. fejezet
Long Island City, hat
hónappal később

A nyúl megrándult, amikor a

combjába szúródott az injekciós tű.
Kawakita figyelte, ahogy a
fecskendő megtelik a sötétvörös
vérrel. Óvatosan visszarakta a
nyulat a ketrecébe, aztán áttöltötte a
vérmintát három kémcsőbe a
centrifugáláshoz. Felnyitotta a
közelben álló centrifuga fedelét,
becsúsztatta a kémcsöveket a
forgódobba, és lecsukta a tetőt.
Felkattintotta a kapcsolót, aztán
hallgatta, ahogy a halk zúgás lassan
éles sivítássá fokozódik, miközben
a centrifugális erő alkotórészeire
választja szét a vért.
Leült a székre, és
körbehordozta tekintetét a
helyiségben. Az iroda poros volt, a
világítás gyenge, de Kawakita így
szerette. Nem lenne okos dolog
felhívni magára a figyelmet.
Eleinte nagyon nehezen indult
minden. Nem volt könnyű
megtalálni a megfelelő helyet,
összeszedni a szükséges
felszereléseket, és kifizetni a
bérleti díjat. Hihetetlen, hogy
mennyit tudnak kérni egy lerobbant
queensi raktárhelyiségért. A
legnehezebb feladatnak a
kellőképpen nagy teljesítményű
számítógép beszerzése bizonyult.
De végül nem kellett vennie, hanem
telefonvonalon keresztül sikerült
betörnie a Solokov orvosi egyetem
központi számítógépébe, amelyet
aránylag biztonságosan
felhasználhatott az extrapolációs
program működtetéséhez.
Az emeleti labor homályos
ablakán át lenézett az odalent
elterülő műhelyre. A tágas helyiség
sötét volt és szinte üres. Nem volt
más fény, csak ami a távolabbi fal
mentén, a fémállványokon álló
akváriumokból szűrődött ki. Innen
is hallotta a víztisztító rendszer
halk bugyborékolását. Az
akváriumok fénye zöldes derengést
vetített a padlóra. Körülbelül két
tucat volt belőlük, de hamarosan
többre lesz szüksége. Szerencsére a
pénz egyre kevésbé jelentett
problémát.
Meglepő, hogy mindig a
legegyszerűbb megoldás egyben a
legelegánsabb is - gondolta
Kawakita. Miután az ember
ráébredt, a válasz már teljesen
nyilvánvalónak tűnik. De épp a
válasz megtalálásának képessége
az, ami megkülönbözteti a zseniális
tudóst az egyszerűen nagy tudóstól.
A Mbwun rejtélyével is éppen
így állt a helyzet. Ő, Kawakita volt
az egyetlen, aki sejtette a
megoldást, aztán rádöbbent a
válaszra. És most már be is tudja
bizonyítani.
A centrifuga sivítása lelassult
és egyre mélyebb lett, majd
nemsokára pislogni kezdett egy kis,
piros lámpa, amely a
munkafolyamat végét jelezte.
Kawakita felállt, felnyitotta a
centrifuga tetejét, és kivette a
kémcsöveket. A vér három
alkotórészre vált szét: a tiszta,
áttetsző vérsavó volt legfelül,
középen vékony rétegben a
fehérvérsejtek váltak ki, a
legnehezebb vörösvértestek pedig
legalulra süllyedtek. Kawakita
óvatosan leszívta a tetejéről a
savót, aztán néhány cseppet egy
óraüvegre cseppentett. Végül
különféle reagenseket és enzimeket
adott hozzá.
Az egyik minta lilára
színeződött.
Kawakita elmosolyodott.
Milyen egyszerű az egész…
Miután beszélt Frockkal és
Margóval a megnyitóünnepségen,
kezdeti szkepticizmusa hamarosan
mélységes érdeklődéssé változott.
Attól a pillanattól kezdve, hogy
azon az estén kisétált a Riverside
Drive-ra, ahová magával sodorta a
menekülő, hisztérikus vendégek
áradata, törni kezdte a fejét a
problémán. Egyre több kérdés
merült fel benne. Amikor később
meghallotta, hogy Frock
bejelentette, hogy a rejtély
megoldódott, Kawakita
kíváncsisága csak még tovább
fokozódott. Az is igaz, hogy ő talán
kissé objektívebb távolságból tudta
szemlélni a dolgokat, mint azok,
akik odabent ragadtak a múzeumban
azon az éjszakán, és akiknek meg
kellett küzdeniük a szörnnyel a
sötétben. Mindenesetre neki úgy
tűnt, hogy az állítólagos megoldás
sántít néhány ponton, apró
problémák, kis ellentmondások
ébresztettek kételyeket benne,
amelyek senki másnak nem tűntek
fel.
Senkinek, kivéve Kawakitát.
Mindig is nagyon alapos és
megfontolt kutató volt, ugyanakkor
kielégíthetetlen kíváncsiság
hajtotta. Ez régebben is a
segítségére volt, Oxfordban az
egyetemen éppúgy, mint az első
időkben, a múzeumban. És most
ismét segített. Az óvatosság
indította arra is, hogy az
Extrapolátorba beépítsen egy kis
ellenőrző programot, amellyel
nyomon követhette, hogy mások
mire használják a készüléket. Így
aztán természetesen annak is
utánanézett, hogy Frock és Margo
miben mesterkedtek.
Nem volt más dolga, csak
lenyomni néhány billentyűt, és a
program máris visszajátszotta az
összes kérdést, amelyet Frock és
Margo feltett, minden feltöltött
adatot és minden eredményt.
Ezek az adatok vezették rá
Kawakitát a Mbwun-rejtély valódi
megoldására. Egész idő alatt ott
volt a válasz az orruk előtt, csak
épp azt nem tudták, hogy milyen
kérdéseket kell feltenni. Kawakita
megtanulta, hogyan kell helyesen
kérdezni. És a válasszal együtt egy
másik megdöbbentő felfedezésnek
is a birtokába jutott.
Halkan kopogtattak a raktár
ajtaján. Kawakita lesétált az
emeleti laborból a földszintre.
Halk, határozott léptekkel átvágott a
félhomályba burkolózó helyiségen.
- Ki az? - suttogta rekedtes
hangon.
- Tony.
Kawakita könnyedén elhúzta a
súlyos vasreteszt, és kinyitotta az
ajtót. Egy férfi lépett be.
- Milyen sötét van itt -
jegyezte meg. Alacsony, szikár teste
izmos volt, és járás közben furcsán
hintáztatta a vállát. Idegesen
körbenézett.
- Nem nagyon szoktam lámpát
gyújtani - mondta élesen Kawakita.
- Kövessen.
Átsétáltak a raktárhelyiség
túlsó végébe, ahol egy hosszú
asztal állt tompa fényű infralámpák
alatt. Az asztalon egy növény
száradó rostjai voltak kiterítve. A
túlsó végében egy mérleg állt.
Kawakita felmarkolt egy kis csomót
a szárított növényből, és lemérte.
Pár szálat visszadobott az asztalra,
aztán belecsúsztatta a rostokat egy
kis lezárható nejlonzacskóba.
Várakozóan nézett a
látogatóra. A férfi belenyúlt a
nadrágzsebébe, és előhúzott egy
csomó gyűrött bankjegyet.
Kawakita megszámolta a pénzt: öt
darab húszdolláros volt. Bólintott,
és átadta a kis nejlonzacskót. A
férfi mohón megragadta, és már
akarta is kinyitni.
- Ne itt! - szólt rá Kawakita.
- Elnézést - mondta férfi.
Botorkálva a félhomályban sietve
az ajtó felé indult.
- Próbálja ki nagyobb adagban
- javasolta Kawakita. - Áztassa
forró vízbe, attól nő a koncentráció.
Azt hiszem, nagyon kielégítőnek
fogja találni az eredményt.
A férfi bólintott. -
Kielégítőnek… - ismételte meg
lassan, mintha ízlelgetné a szót.
- Keddre még több anyag lesz
- ígérte Kawakita.
- Köszönöm - suttogta a férfi,
és távozott.
Kawakita becsukta utána az
ajtót, és visszatolta a súlyos reteszt.
Hosszú napja volt, és halálosan
fáradtnak érezte magát. Alig várta
az éjszakát, amikor a város zajai
elcsendesednek, és a sötétség
mindent beborít. Egyre inkább az
éjszaka lett a kedvenc napszakja.
Miután rekonstruálta, mit
csinált Frock és Margo a
programmal, minden azonnal a
helyére került. Már nem is maradt
más hátra, mint megszerezni egy
rostot a növényből. Ez azonban
meglehetősen nehéz feladatnak
bizonyult. A biztonsági raktárat
nagyon alaposan kitakarították, a
ládákból mindent kipakoltak, aztán
a csomagolóanyaggal együtt
elégettek őket. A labor, ahol Margo
dolgozott, szintén makulátlan volt,
még a növényprést is
megsemmisítették. Arra azonban
senki sem gondolt, hogy Margo
táskáját is kitisztítsák, amely az
egész antropológiai osztályon
hírhedt volt a rendetlenségéről.
Margo később, pár nappal a
katasztrófa után saját kezűleg dobta
a múzeum égetőjébe - Kawakita
azonban addigra már talált az
aljában annyi rostmaradékot,
amennyire szüksége volt.
A legnagyobb kihívás az volt,
hogy egyetlen száraz rostból újra
tudja teremteni a növényt. Minden
képességét be kellett vetnie, minden
botanikai és genetikai tudására
szükség volt. Most már minden
energiáját egy cél szolgálatába
állította - már nem érdekelte
múzeumi állása sem, hosszabb
szabadságot vett ki.
Öt héttel ezelőtt aztán végre
sikerrel járt. Jól emlékezett, milyen
diadalmámor öntötte el, amikor a
petricsészében lévő táptalajon
megjelent egy kis zöld folt. Most
már bőséges és állandó forrással
rendelkezett a növényből, amelyet
az akváriumokban termesztett, és
amely be volt oltva egy vírussal -
egy különös reovírussal, amely
hatvanötmillió éve létezik.
A növényről kiderült, hogy
egy különlegesen szép tavi rózsa.
Szinte állandóan virágzott,
hatalmas, mélylila virágai voltak,
élénksárga porzószálakkal. A vírus
a növény szívós, rostos szárában
koncentrálódott. Hetente egy kilót
tudott learatni belőle, és úgy
tervezte, hogy gyors tempóban
növelni fogja a termelést.
A kothogák mindent tudtak
erről a növényről. Ami azonban
eleinte áldásnak tűnt a számukra,
arról kiderült, hogy átok.
Megpróbálták kordában tartani a
növény hatalmát, de hiába. A
legenda nagyon jól elmesélte, mi
történt: a sátán nem tartotta be az
egyezséget, gyermeke, Mbwun
elszabadult, és a gazdái ellen
fordult, akik többé nem tudtak
uralkodni fölötte.
Kawakita azonban eltökélte,
hogy ő sikerrel fog járni. A nyúl
vértesztjei is azt bizonyították, hogy
eredményes lesz.
Az utolsó mozaikkocka akkor
került a helyére, amikor eszébe
jutott valami, amit D’Agosta
említett az FBI-ügynök tiszteletére
tartott kis búcsúztatón: hogy a
szörny odújában találtak egy kettős
nyilat ábrázoló medált, amely John
Whittlesey-é volt, és ami szerintük
annak a bizonyítéka, hogy a szörny
ölte meg Whittlesey-t. Még hogy
bizonyíték! Nevetséges.
Valójában ez arra szolgált
bizonyítékul, hogy a szörny maga
volt Whittlesey.
Kawakita tisztán emlékezett
arra a napra, amikor mintegy isteni
sugallatra összeállt előtte a kép.
Végre mindenre magyarázatot
kapott. A lény, a múzeumi szörny,
„Aki Négykézláb Jár” nem volt
más, mint az eltűnt Whittlesey. És
az extrapolációs programnak
köszönhetően már a bizonyíték is
ott volt a kezében. Betáplálta a
programba egyrészt az emberi
DNS-t, másrészt a növényben talált
reovírus DNS-ét, aztán utasította a
programot, hogy írja le a közbeeső
formát.
A számítógép által leírt
teremtmény maga a Mbwun volt.
A növényben található
reovírus egészen megdöbbentő volt.
Nagy valószínűséggel változatlan
állapotban létezhetett a mezozoikum
óta. Ha elegendő mennyiségben
kerül egy élőlény szervezetébe,
akkor messzemenő és döbbenetes
morfológiai változásokat képes
előidézni benne. Köztudott, hogy az
esőerdők legsötétebb,
legeldugottabb zugai számos, még
felfedezetlen növényfajt rejtenek,
amelyek felbecsülhetetlen értékűek
lehetnek a tudomány számára.
Kawakita felfedezte a maga
csodáját - rájött, hogy azáltal, hogy
elfogyasztotta a növényt, és így
megfertőződött a reovírussal,
Whittlesey szörnnyé - vagyis a
Mbwunná - változott.
Mbwun - a kothogák így
nevezték el a csodálatos és
iszonyatos növényt, és így hívták
azokat a szörnyeket is, amivé azok
változtak, akik ettek belőle.
Kawakita most már részben azt is
el tudta képzelni, milyen lehetett a
kothogák titkos vallása, amellyel
ezt a növényt övezték. A növény
gyűlöletes átok volt a számukra,
mégis szükségük volt rá. A
szörnyek, amelyeket a növény
teremtett, távol tartották a kothogák
ellenségeit, de közben rájuk is
állandó fenyegetést jelentettek.
Valószínűleg egyszerre mindig csak
egy ilyen teremtményt tartottak
maguk körül, több már túl
veszélyes lett volna. A kultusz
középpontjában a növény
termesztésével és learatásával
kapcsolatos tevékenységek
állhattak. A ceremónia csúcspontja
nyilván az volt, amikor egy új
szörnyet teremtettek azáltal, hogy
erőszakkal megetették a növényt
egy emberi áldozattal. Eleinte nagy
mennyiségre lehetett belőle
szükség, hogy elegendő vírus
fertőzze meg a szervezetét, és
létrejöjjenek a morfológiai
változások. Miután az átváltozás
megtörtént, már csak kis
mennyiségben kellett táplálni a
növénnyel, és más fehérjékkel is
kiegészíthették az étrendjét. Az
azonban létfontosságú volt, hogy
folyamatosan fenntartsák a kellő
dózist. Máskülönben erős
fájdalmak léphettek fel, vagy talán
még őrültség is, ahogy a szervezet
megpróbálta visszafordítani a
folyamatot. Persze, mielőtt ez
megtörténhetett volna, az áldozat
meghalt. Ha nem jutott hozzá a
növényhez, a kétségbeesett lény
pótszert keresett helyette - és a
legkielégítőbb pótléknak az emberi
hipotalamusz bizonyult.
A néma, vigasztaló
sötétségben Kawakita hallgatta az
akváriumok szűrőberendezésének
halk zúgását. Elképzelte a drámai
eseményeket, amelyek
lejátszódhattak a dzsungelben. A
kothogák életükben először
láthattak fehér embert, amikor az
expedíció megérkezett. Nyilván
Whittlesey társát, Crockert fogták
el először. Talán a szörny, amely
ekkor velük volt, már
megöregedett, vagy legyengült. Az
is lehet, hogy Crocker lövése
sebesítette meg. Kawakita abban
mindenesetre biztos volt, hogy
amikor a kothogák megtalálták
Whittlesey-t, csak egyféle módon
végződhetett a dolog.
Eltűnődött, mit élhetett át
Whittlesey: valószínűleg
szertartásosan megkötözték, aztán
kényszerítették, hogy egyen a
különös növényből, amelynek
példányait pár nappal korábban ő
maga gyűjtötte be. Talán valami
főzetet készítettek a leveleiből,
vagy egyszerűen leerőltették a
torkán a megszárított rostokat.
Abban reménykedhettek, hogy a
fehér emberrel sikerül elérni azt,
amit a saját fajtájukkal eddig nem:
egy olyan szörnyet teremteni,
amelyen uralkodni is tudnak. Egy
szörnyet, aki távol tartja az
útépítőket és a bánya kutatókat, akik
elárasztották a sziklafennsíkot, és
mindent elpusztítottak. Egy
szörnyet, aki rettegésben tartaná a
szomszédos törzseket, de a gazdáit
nem bántaná, aki örökre biztonságot
és nyugalmat biztosítana a
kothogáknak.
A civilizáció térhódítását
azonban nem lehetett megállítani.
Kawakita próbálta elképzelni azt a
napot, amikor felégették a
sziklafennsíkot. A szörny, aki
egykor
Whittlesey volt, ott bujkált a
dzsungelben, látta az égből lehulló
tüzet, a tomboló tűzvészt, amely
elpusztította a kothogákat és az
értékes növényt is. Egyedül ő
menekült meg. És egyedül csak ő
tudta, hol található még az életet
adó rostokból - tudta, hiszen ő
csomagolta be a ládákba.
Persze az is lehet, hogy
Whittlesey már nem volt ott, amikor
a sziklafennsík a tűz martaléka lett.
Talán a kothogáknak megint nem
sikerült uralmuk alá hajtani az
általuk teremtett szörnyet. Lehet,
hogy a szerencsétlen Whittlesey-
nek más tervei voltak, mint hogy a
kothogák védelmezője és
bosszúálló angyala legyen. Talán
egyszerűen csak haza akart menni.
Otthagyta a kothogákat, akiket végül
elpusztította civilizáció.
Kawakitát igazából nem
érdekelték a történet
kultúrantropológia vonatkozásai. Őt
inkább a növényben rejlő erő
érdekelte, és az, hogy hogyan
lehetne ezt az erőt kiaknázni.
Az embernek először a növény
forrását kell uralnia, mielőtt uralma
alá hajthatná a szörnyet. És ő
pontosan ezért fog sikerrel járni
abban, amiben a kothogák kudarcot
vallottak. Az ő kezében van a
forrás. Csak ő tudta, hogyan lehet
termeszteni ezt az Amazonas menti
dzsungel mélyéről származó,
nehezen kezelhető és kényes
mocsári tavirózsát. Csak ő tudta,
milyennek kell lennie a víz ph-
értékének és hőmérsékletének,
milyen a megfelelő megvilágítás,
milyen tápanyagkeverék szükséges.
És csak ő tudta, hogyan kell
beoltani a növényt a reovírussal.
A nyúl véréből kivont
génekkel, génmanipulációs
eljárásokkal tovább finomította a
vírus eredeti hatását, és eközben
csökkenteni tudta a kellemetlen
mellékhatásokat - legalábbis többé-
kevésbé biztos volt benne, hogy
sikerült.
 Ezek forradalmi felfedezések
voltak. Mindenki tudja, hogy a
vírusok a saját DNS-üket oltják be
a gazdaszervezet sejtjeibe.
Általában a DNS arra utasítja az
áldozat sejtjeit, hogy újabb
vírusokat termeljenek. Az ember
által ismert összes vírus így
működik, az influenzavírustól az
AIDS vírusáig.
Ez a vírus azonban más volt.
Egy sor új gént vitt be az
áldozatába, méghozzá hüllőgéneket
- hatvanötmillió éves, ősi
hüllőgéneket. Az idők során a
főemlősöktől - nyilván emberektől -
is kölcsönzött géneket. A vírus
képes volt géneket „lopni” a
hordozójától, és ezeket aztán
továbbadta újabb áldozatainak.
Ezek a gének nem újabb
vírusokat produkáltak, hanem
átalakították az áldozatukat. Lassan,
fokozatosan szörnyeteget formáltak
belőle. Arra utasították a
szervezetet, hogy változtassa meg a
csontszerkezetét, a belső
elválasztású mirigyek rendszerét, a
végtagokat, a bőrt, a szőrzetet, a
belső szerveket. Megváltoztatta a
viselkedését, a súlyát, a
mozgásának sebességét, és az
észbeli képességeit. Kifinomult
szaglással és hallással ajándékozta
meg, de elcsökevényesítette a
látását és a hangját. Hatalmas testi
erővel és gyorsasággal ruházta fel,
de közben aránylag érintetlenül
hagyta az emberi agyat. Röviden a
vírus szörnyűséges gyilkológéppé
változtatta az emberi áldozatot.
Persze az „áldozat” szó nem is a
legmegfelelőbb kifejezés a vírus
által megfertőzött alanyokra. Inkább
egyfajta szimbiózisról van szó. A
vírust megkapni kiváltság és
ajándék. Ajándék, Greg
Kawakitától.
Milyen nagyszerű és milyen
gyönyörű…
A génmanipuláció lehetőségei
kimeríthetetlenek, és Kawakitának
máris voltak ötletei a további
fejlesztésekhez. A reovírussal
újabb géneket is be lehet oltani a
gazdaszervezetbe. A primitív,
babonás kothogáktól eltérően ő
uralja és kézben tartja a dolgokat a
tudomány eszközeivel.
A növény egyik érdekes
mellékhatása volt, hogy narkotikus
hatással is bírt. Csodás, tiszta
mámort váltott ki, anélkül hogy
kellemetlen tüneteket is okozott
volna, mint oly sok kábítószer. A
növény eredetileg talán ezzel
biztosította, hogy az állatok
elfogyasszák, és így terjesszék a
magvait. Kawakita számára ez a
mellékhatás kitűnő pénzforrást
jelentett, melyből Finanszírozhatta
további kutatásait. Eredetileg nem
állt szándékában árusítani a drogot,
de az anyagi nehézségek miatt végül
rákényszerült. Elmosolyodott,
amikor az jutott eszébe, milyen
könnyen ment az egész. A
kábítószernek már nevet is adott a
lelkes felhasználók kis csoportja:
glaze, vagyis „ragyogás”. A piacon
nagy volt rá az igény, amennyit csak
képes volt megtermelni Kawakita,
azt mindet el is tudta adni.
Az éjszaka leszállt. Kawakita
levette sötét szemüvegét, és mélyet
szippantott a raktár levegőjéből. A
növények finom illata
összekeveredett a víz és a por
szagával, penészszag és kén-dioxid
bűze vegyült bele. Krónikus
allergiája majdnem teljesen
meggyógyult. Bizonyára a tiszta
Long Island-i levegő miatt,
gondolta. Levette szűk cipőjét, és
élvezettel tornáztatta meg a
lábujjait.
Ez a legfantasztikusabb
genetikai felfedezés a DNS kettős
spiráljának felfedezése óta. Ha
nyilvánosságra hozná, akár Nobel-
díjat is kaphatna érte, gondolta
ironikus kis mosollyal.
De ő nem ezt az utat
választotta.
Kinek kell a Nobel-díj,
amikor a világ minden gazdagsága
itt hever a lábai előtt?
Valaki ismét kopogtatott az
ajtón…