KOZMOSZ FANTASZTIKUS KÖNYVEK

SZERKESZTI KUCZKA PETER

A. ÉS B. SZTRUGACKIJ
Fogadó a Halott Alpinistához
TUDOMÁNYOS FANTASZTIKUS REGÉNY

KOZMOSZ KÖNYVEK

FORDÍTOTTA FÖLDEÁK IVÁN

A FEDÉL KORGA GYÖRGY MUNKÁJA
© Földeák Iván, 1981 Hungarian translation
HU ISSN 0324-5225
ISBN 963 211 485 X
Kozmosz Könyvek, Budapest
Felelős kiadó: Szilvásy György igazgató
Alföldi Nyomda (1186.66-15-2), Debrecen, 1981
Felelős vezető: Benkő István igazgató
Felelős szerkesztő: Székely Éva
Műszaki vezető: Haás Pál
Képszerkesztő: Szecskó Tamás
Műszaki szerkesztő: Kellermann József
70 000 példány. Terjedelem: 10 (A/5) ív. IF 4343
 “A hírek szerint Vingi környékén, Mur városának közelében
leszállt egy repülő szerkezet, és zöldessárgás emberkék léptek ki
belőle; mindegyiküknek három lába és nyolc szeme volt. A
szenzációéhes bulvársajtó tüstént űrből érkezett jövevényeknek
kiáltotta ki őket..."
Újsághír

1. FEJEZET

Megállítottam az autót, kiszálltam, s levettem sötét szemüvegemet. Minden

úgy volt, ahogy Zgut mesélte. A fogadó egyemeletes zöldessárga épület,
bejárata fölött gyászos cégtábla ékeskedett: A Halott Alpinistához. A tornácot
körülvevő magas, lukacsos hóbuckákba színes sílécek voltak szúrva – hét
párat számoltam meg, az egyikre a sícipő is rá volt erősítve. A tetőről zavaros
színű, karvastagságú, bordázott jégcsapok lógtak. A földszinten a jobb szélső
ablakból sápadt arc tekintett ki, ekkor azonban kinyílt a főbejárat ajtaja, s a
tornácon megjelent egy zömök, kopasz férfi; műszálas inge felett vörhenyes
színű szőrmés mellényt viselt. Súlyos léptekkel, lassan közeledett felém, s
megállt előttem. Durva, vörös képe volt, nyaka pedig akár egy nehézsúlyú
birkózóé. Nem nézett rám. Melankolikus tekintete valahová a semmibe
meredt, s tele volt bánatos méltósággal. Kétségtelen, ez maga Alec Snevar, a
fogadó és a Palack Nyaka völgy tulajdonosa.
– Ott... – mondta természetellenesen mély és tompa hangon. – Ott történt. –
Kinyújtott kezével a távolba mutatott. Markában egy dugóhúzó volt. – Azon a
csúcson...
Megfordultam, s hunyorogva a völgyet nyugat felől lezáró félelmetesen
meredek sziklafalra, a halovány hónyelvekre, a szikla kicsorbult gerincére
pillantottam, mely mint egy festményen, határozottan rajzolódott ki az égbolt
hátteréből.
– Elpattant a karabiner – folytatta változatlanul fojtott hangon a tulajdonos.
– Kétszáz métert zuhant a halálba, a sima kőfalon nem tudott mibe
kapaszkodni. Lehet, hogy kiabált. Senki nem hallotta. Lehet, hogy imádkozott.
Csak az isten hallotta, s a föld összerezzent, amikor negyvenkétezer tonna
kristályos hóval együtt hozzácsapódott.
– Zgut felügyelő üdvözletét küldi – mondtam, s a tulaj tüstént készségesen,
félbehagyta a történetet.
– Ó, akkor maga megbecsült vendég! – kiáltott fel élénken. – Látom, a
felügyelő nem feledte el estéinket a kandalló mellett.
– Másról sem beszélt, csak róluk – erősítettem meg, s már indultam is
vissza kocsimhoz, a házigazda azonban megragadta a kezem.
 – Egy lépést sem! – jelentette ki szigorúan. – Ez Caisa dolga. Caisa! –
harsogta, akár egy trombita.
A tornácra kiugrott egy kutya, egy nagyszerű, sárga foltos, fehér színű
bernáthegyi; akkora volt, akár egy bikaborjú. Én már tudtam, ez minden, ami a
Halott Alpinista után maradt, ha nem számítjuk azokat az apróbb tárgyakat,
melyeket az emlékszobában állítottak ki. Szívesen megnéztem volna, hogyan
üríti ki csomagtartómat ez a női névre hallgató hatalmas jószág, a gazda
azonban határozott mozdulattal betessékelt a házba.
Áthaladtunk a félhomályos hallon, ahol érezni lehetett a kihunyt kandalló
illatát, s tompán csillogtak a lakkozott, alacsony, modern asztalok, majd
befordultunk a folyosón balra, s a gazda váltával belökött egy ajtót, melyen
tábla hirdette: Iroda. A tulaj beültetett egy kényelmes karosszékbe, s
felnyitotta az asztalon a főkönyvet.
– Először is engedje meg, hogy bemutatkozzam – mondta, s körmével nagy
"gonddal megtisztította a toll hegyét. – Alec Snevar műszerész, a szálló
tulajdonosa. Bizonyára észrevette a szélmotorokat a Palack Nyaka
bejáratánál?
– Ó, hát szélmotorok voltak?...
– Igen. Szél hajtotta motorok. Én magam terveztem s szereltem fel őket.
Ezzel a két kezemmel.
– Aztán hová vigyem? – kérdezte a hátam mögött egy átható, éles női hang.
Megfordultam. Huszonöt év körüli, pirospozsgás, telt képű, dundi leányzó
állt az ajtóban, kezében a bőröndöm.
– Ez Caisa – közölte a tulaj.
Caisa tüstént elvörösödött, s vállát vonogatva, tenyerével eltakarta arcát.
– Nos-s-s... Akkor a négyesben helyezem el. Ez a szálló legjobb
lakosztálya. Caisa, vidd oda az... úr bőröndjét.
– Glebski – segítettem ki.
– Vidd Glebski úr bőröndjét a négyes lakosztályba. Elképesztően ostoba
teremtés – közölte velem egyfajta büszkeséggel, amikor a dundi leányzó eltűnt
az ajtóban. – A maga nemében egyedülálló jelenség. Tehát, Glebski úr? –
Várakozón rám pillantott.
– Peter Glebski – diktáltam. – Rendőrfelügyelő. Szabadságon. Két hétre.
Egyedül.
A tulaj hatalmas, girbegurba betűkkel szorgalmasan feljegyezte mindezeket
az információkat, s miközben írt, a linóleumon körmeivel kocogva bejött a
bernáthegyi. Rám nézett, kacsintott, s hirtelen nagy robajjal, mintha egy rakás
tűzifa dűlt volna le, fejét mellső mancsára ejtve, a széf mellett a padlóra
rogyott.
– Ez Lale – magyarázta a tulaj, miközben visszacsavarta a töltőtoll
kupakját. – Sapiens. Három európai nyelven mindent megért. Nem bolhás,
azonban vedlik.
Lale sóhajtott egyet, s fejét áttette a másik mancsára.
– Menjünk – mondta a tulaj, s felállt. – Felkísérem. Felmentünk, az emeleti
folyosón balra fordultunk. A tulajdonos megállt a legelső ajtónál.
– Itt – mondta fojtott hangon. – Parancsoljon. Kitárta előttem az ajtót, s
belépett.
– Az óta az emlékezetesen szörnyű nap óta... – kezdte, de hirtelen
elhallgatott.
A szoba megjárta, bár egy kissé komor volt. A függöny le volt engedve, s
az ágyon, nem tudni, miért, egy hegymászó bot hevert. Friss dohányillat
terjengett. A szoba közepén egy karosszék támláján viharkabát lógott, a padlón
mellette egy újság hevert.
– Hm... – jegyeztem meg gondterhelten. – Szerintem itt már lakik valaki.
A tulaj szótlanul állt. Tekintetét az asztalra szegezte. Az asztalon nem volt
semmi különös, csak egy nagy bronz hamutartó, melyben egy egyenes szárú
pipa hevert. Azt hiszem, Dunhill. A pipából füst szivárgott.
– Lakik, lakik... – szólalt meg végül a gazda. – De él-e?...
Nem tudtam, mit válaszoljak, s vártam a folytatást. Á bőröndöm sehol,
viszont a sarokban töméntelen szállodacímkével teleragasztott kockás útitáska
állt. Nem az enyém.
– Itt már hat esztendeje – folytatta valamivel hangosabban a tulaj –, az óta
az emlékezetes szörnyű nap óta minden úgy van, ahogy utolsó útja előtt
hagyta...
Kétkedőn pillantottam a füstölgő pipára.
– Ó, igen! – mondta a tulajdonos kihívón. – Ez az ő pipája. Ez pedig az ő
kabátja. S ez az ő hegymászó botja...
– Ez pedig az ő újságja – jegyeztem meg. Világosan láttam, hogy az újság a
tegnapelőtti Muri Hírlap.
– Nem – mondta a tulaj. – Az újság természetesen nem az övé.
– Nekem is az a benyomásom – értettem egyet vele.
– Az újság természetesen nem az övé – ismételte meg a szállótulajdonos. –
S természetesen a pipát sem ő szívta itt az előbb, hanem valaki más.
Dünnyögtem valamit az orrom alatt arról, hogy nem tisztelik eléggé az
elhunytakat.
– Nem – tiltakozott elgondolkodva a tulaj –, a dolog jóval bonyolultabb.
Jóval bonyolultabb, Glebski úr. De erről majd később beszélgetünk. Menjünk
a lakosztályába.
Előbb azonban benézett a mellékhelyiségbe, kinyitotta, majd ismét
becsukta a faliszekrény ajtaját, s az ablakhoz lépve, tenyerével megtapogatta a
függönyt. Szerintem a legszívesebben bepillantott volna még az ágy alá is,
azonban uralkodott magán. Kiléptünk a folyosóra, s a tulajdonos kitárta
előttem a négyes lakosztály ajtaját.
Első pillantásra megnyerte a tetszésemet. Minden ragyogott a tisztaságtól, a
levegő friss volt, az asztalon egy porszemet sem találtam, az ablakon át látni
lehetett a havas síkságot és az orgonaszín hegyeket. A hálószobában Caisa
sürgölődött. A bőröndöm ki volt nyitva, holmijaim gondosan szétrakva és
felakasztva, Caisa éppen a párnát verte fel.
– Nos, tessék, érezze otthon magát – jelentette ki a tulajdonos. –
Rendezkedjen be, pihenjen, csináljon, amit akar. Sílécek, viasz, felszerelés,
minden a rendelkezésére áll; ha valami kell, forduljon egyenest hozzám.
Vacsora hatkor lesz, ha azonban most szeretne valamit bekapni, vagy
felfrissíteni magát, gondolok egy pohár italra, forduljon" Caisához.
Tiszteletem.
S ezzel távozott.
Caisa – még mindig az ágynál sürgölődött, s hihetetlen tökéletességgel
hozta rendbe, én pedig rágyújtottam, s az ablakhoz léptem. Egyedül voltam.
Áldott égbolt, mindenható istenem, végre egyedül! Tudom, nem szép, ha az
ember így beszél, sőt ha így gondolkodik, azonban milyen bonyolult is
napjainkban így elszállásolni magunkat; egyedül maradni legalább egy hétre,
egy napra, legalább néhány órára! Én magam ugyan ezt nem olvastam, de a
fiam azt állítja, hogy állítólag a modern világban az ember legnagyobb átka a
magány és az elidegenedés. Nem tudom, nem vagyok biztos benne. Vagy
költői kitalálás, vagy én már csak egy ilyen peches ember vagyok. Legalábbis
számomra épp rövid kétheti elidegenedés és magány az, amire szükségem van.
S igazán nagyszerű, hogy jól érzem magam egyedül, magamra maradva saját,
még nem öreg, még erős testemmel, sílécet köthetek s száguldozhatok, át a
síkságon, az orgonaszín hegyláncokhoz, a ropogó havon, nos, ez lesz majd
igazán remek...
– Hozhatok valamit? – kérdezte Caisa. – Kér valamit?
Rápillantottam, erre ismét vállat vont, s tenyerével elfedte arcát. Tarka,
feszes ruhát viselt, elöl s hátul felgyűrődött, a szoknya fölött aprócska
csipkekötény, karja csupasz, nyakán nagy, kerek fagolyókból fűzött lánc.
– Ki lakik még itt maguknál? – kérdeztem.
– Hol?
– Maguknál. A fogadóban.
– A fogadóban? Itt, nálunk? Hát laknak itt mindenfélék...
– Éspedig kik?
– Hát ki? Mózes úr a feleségével. Az első és második lakosztályban. S a
harmadikban is. Csak ott nem laknak. Az is lehet, hogy ez a nő a lánya. Az
ördög tudja. Csodaszép nagysága, mindenki mereszti rá a szemét...
– Úgy, úgy – biztattam, hogy kedvre derítsem.
– Simonet úr lakik még itt. Itt szemben. Egyre csak biliárdozik, meg a
falakat massza. Nagy kópé, csak le van törve. Idegi alapon. – Ismét
elvörösödött, s már készült, hogy megvonja a vállát.
– És még ki?
– Du Barnstockre úr, hipnotizőr a cirkuszból...
– Barnstockre? Az a bizonyos?
– Nem tudom, lehet, hogy az. Hipnotizőr... És Brunet.
– Ki ez a Brunet?
– Hát, olyan motorkerékpáros, nadrágban jár.
– Úgy – mondtam. – Ez minden?
– És még valaki lakik itt. Csak ő egyszerűen úgy... Szóval csak úgy. Nem
alszik, nem eszik, csak úgy megszállt...
– Nem értem – ismertem be.
– Hát, senki sem érti. Itt szállt meg és kész. Újságot olvas. Tegnap meg
ellopta du Barnstockre úr cipőjét. Meg még nyomot is hagy maga után...
Vizeset...
– Na rendben – mondtam, s nagyot sóhajtottam. – Nem értelek, Caisa. De
nem is kell. Inkább síelek egy kicsit.
Elnyomtam a csikket az érintetlen, tiszta hamutartóban, s a hálószobába
mentem, hogy átöltözzek.
2. FEJEZET

Közvetlenül a szálló közelében még akadt, aki próbált síelni, azonban

távolabb, a völgyben a hótakaró tiszta és érintetlen volt, akár a frissen
keményített lepedő.
Egyet-kettőt ugrottam helyben, kipróbáltam a kötést, rikkantottam, s
elindultam szembe a nappal, egyre fokoztam a tempót, a naptól és az
élvezettől hunyorogtam, minden egyes lélegzetvétellel kiűztem magamból egy
kicsit a telefüstölt hivatali helyiségek, az áporodott iratok, a síró gyanúsítottak
s a zsémbes főnök unalmából, a mélabús politikai viták és a szakállas viccek
egyhangúságából, feleségem kicsinyes zsörtölődéséből s a felnövekvő
nemzedék kötekedéséből... a nyomasztó, latyakos utcákból, a
pecsétviaszszagú folyosókból, a kilőtt tankokhoz hasonlatos óriási széfek
komor, üres szájából, a kifakult világoskék tapétából az ebédlőben, a kifakult
rózsaszín tapétából a hálószobában, a tintafoltos sárga tapétából a
gyerekszobában – minden lélegzetvétellel megszabadultam egy kicsit
önmagámtól, ettől a kincstári, fölöttébb erkölcsös, az unalomig
törvénytisztelő, rézgombos alaktól, ettől a figyelmes férjtől és példás apától,
vendégszerető baráttól és szívélyes rokontól, örültem, hogy mindez a semmibe
vész, s reménykedtem, hogy visszavonhatatlanul szertefoszlik, és mostantól
fogva minden könnyű, rugalmas és tiszta lesz, s őrült, vidám és fiatalos
tempóban zajlik majd; milyen nagyszerű is, hogy ide jöttem... Derék fiú vagy,
Zgut, okos ember, köszönöm, Zgut, jóllehet néha keményen képen törlőd a
“medvebocsaidat"... Milyen erős, ügyes és izmos vagyok – száguldhatok így,
egyenesen is akár százezer kilométert, de megpróbálhatok lesiklani így is,
hirtelen jobbra és balra fordulva, tonnányi havat hasítva ki sítalpam alól...
Hiszen már vagy három éve nem síeltem, azóta, hogy meg vettük azt az
átkozott új házat... Ah, a pokolba az egésszel, nem akarok rá gondolni, a
pokolba az öregséggel, a pokolba a házzal, s egyáltalán, a pokolba veled,
Peter, Peter Glebski, te törvénytisztelő hivatalnok, légy üdvöz...
A lelkesedés első hulláma azonban hamarosan elcsitult, és észrevettem,
hogy izzadtán és szuszogva egy út mellett állok, s tetőtől talpig finom porhó
borit. Levettem a kesztyűm, megtöröltem az arcom, s váratlan recsegő
dübörgést hallottam, mintha egy kétfedelű sportrepülő készült volna
leszálláshoz. Alig töröltem meg a szemüvegem, máris elszáguldott mellettem,
természetesen nem egy kétfedelű repülő, hanem egy hatalmas motorkerékpár
ezekből az új típusúakból, melyek a falon is áthatolnak, s több áldozatot
követelnek, mint az összes bűnöző, tolvaj, rabló, gyilkos együttvéve. A motor
beszórt hógöröngyökkel, szemüvegem ismét elhomályosult, s alig tudtam
kivenni egy sovány, hajlott hátú alakot, fekete haja lobogott a szélben, vörös
sálja csak úgy röpült utána...
Amikor a szállóhoz értem, a motorkerékpár már a tornác előtt pihent.
Hatalmas, tölcsér formájú motoroskesztyű hevert mellette a havon.
Beleszúrtam síléceimet egy hóbuckába, letisztítottam magamról a havat, s
újból megnéztem a motort. Micsoda baljós külsejű jármű! Van egy olyan
érzésem, hogy jövőre a szálló A Halott Motoroshoz nevet fogja viselni. A tulaj
kézen fogja az újonnan érkező vendéget, s a falba ütött résre mutatva így szól:
“Nézze, idevágódott százhúsz mérföldes sebességgel, átütötte az egész
épületet. A föld is megrezzent, amikor negyvenkét téglát sodorva magával,
betört a konyhába..."
A hall közepén egy hihetetlenül hosszú és nagyon görbe férfi állt. Fekete
frakkot viselt, szárnya a sarkáig ért. Kezét összekulcsolta a háta mögött, s
szigorúan korholt egy sovány, karcsú, meghatározhatatlan nemű teremtést, aki
elegánsan terpeszkedett egy karosszékben. Az illetőnek finom vonású sápadt
arca volt, melyet félig eltakart hatalmas fekete szemüvege, dús, szél borzolta
fekete hajzata s bolyhos vörös sálja.
Amikor becsuktam az ajtót, a magas férfi elhallgatott, s felém fordult.
Csokornyakkendőt viselt, nemes Vonású arcát arisztokratikusán metszett orr
ékesítette. Egy másodpercig méregetett, majd száját olyanformán csücsörítve,
mint egy tyúk püspökfalatja, vékony, fehér tenyerét kézfogásra nyújtva, felém
indult.
– Du Barnstockre – mondta majdhogynem énekelve. – Állok
rendelkezésére.
– Csak nem az a bizonyos du Barnstockre? – érdeklődtem őszinte
tisztelettel, s megszorítottam a kezét.
– De bizony az, uram, személyesen – felelte. – Kihez van szerencsém?
Bemutatkoztam, s ekkor hirtelen megragadta kabátom hajtókáját.
– Nagyszerű! Felügyelő! Hol találta ezt?
Egy kék ibolya volt ujjai között. S ibolyaillatot éreztem. Kényszeredetten
tapsoltam, noha nem kedvelem az ilyen trükköket. A karosszékben ülő apró
szájával nagyot ásított, s egyik lábát a fotel karfájára helyezte.
– A kabátujjából vette elő – jelentette ki rekedtes, mély hangon. – Vacak kis
trükk, bácsikám.
– Még hogy a kabát ujjából! – ismételte meg du Barnstockre. – Nem,
Brunet, ez nagyon is együgyű dolog lett volna. Valóban, ahogy az előbb
mondtad, ócska kis trükk lett volna.
Az ibolyát kinyújtott tenyerére helyezte, szemöldökét felhúzva rápillantott,
s az ibolya eltűnt.
– Maga ragyogóan síel, Glebski úr – folytatta du Barnstockre. – Az
ablakból figyeltem. S őszintén meg kell mondanom, nagyszerű élvezetben volt
részem.
– Ugyan! – dünnyögtem válaszul. – Valaha síelgettem...
– Bácsikám! – hallatszott váratlanul a karosszék mélyéből a felszólítás. –
Inkább varázsoljon elő egy cigarettát. Úgy tűnt, du Barnstockre észbe kapott.
– Igen! – mondta. – Engedje meg, Glebski úr, hogy bemutassam: Brunet,
kedves elhunyt bátyám egyetlen utóda... Brunet, gyermekem!
A gyermek kedvetlenül kikászálódott a karosszékből, s közelebb lépett.
Dús, nőies haja volt, mellesleg az is lehet, hogy nem nőies, hanem csak
fiatalos volt. Lasztexnadrágba bújtatott lába kisfiúsán sovány, de az is lehet,
hogy kislányosan karcsú volt. Az anorákja legalább három számmal nagyobb
a kelleténél. A kölyök közömbösen rám mosolygott rózsás, finom szájával, s
rekedten megkérdezte:
– Jól ráijesztettünk magára? Ott, az úton...
– Ráijesztettünk? – kérdeztem.
– Na, természetesen- nem mi. A Táltos. Ezt tudja... A szemüvegét teljesen
befröcsköltük – közölte a bácsikájával.
– Ez esetben a Táltos motorkerékpár – magyarázta szívélyesen du
Barnstockre –, egy Szörnyű és veszélyes szerkezet, amely...
– Mi lesz a cigivel? – emlékeztette a kölyök bácsikáját.
Du Barnstockre lemondóan megcsóválta fejét, s tehetetlenül széttárta
karját. Amikor ismét összefonta őket, az ujjai között egy cigaretta füstölt.
Odanyújtotta a kölyöknek, aki nagyot szívott belőle, s szeszélyeskedve azt
dünnyögte:
– Megint filteres...
– Nyilván zuhanyozni szeretne a száguldozás után – mondta du
Barnstockre. – Nemsokára ebédelni fogúnk...
– Igen – válaszoltam. – Természetesen. Elnézésüket kérem.
A lakosztályomban megmosdottam, átöltöztem, s cigarettára gyújtva
leheveredtem a díványra. Kellemes bágyadtság vett erőt rajtam, néhány percre
még el is szundítottam. A folyosó felől hallatszó vonítás és ijesztő, zokogásra
emlékeztető hahota ébresztett fel. Felültem. Ebben a pillanatban kopogtattak
az ajtón, s meghallottam Caisa nyivákoló hangját: “Ebédelni tessék!" Valami
olyasmit válaszoltam rá, hogy igen-igen, tüstént megyek, lábam lelógattam a
heverőről, a papucsom után tapogatóztam. “Ebédelni tessék!" – hallatszott
távolabbról, majd még egyszer: “Ebédelni tessék!" – majd újból egy rövid
vonítás és kísérteties hahota. Mintha rozsdás láncok csörgése is kísérte volna.
Megfésülködtem a tükör előtt, végigpróbáltam néhány grimaszt, valahogy
így: szórakozottan szívélyes figyelem, a profi férfias zárkózottsága, nyíltszívű
hajlandóság mindenféle ismerkedésre s olyan hümmögésféle. Azonban úgy
véltem, hogy egyik arckifejezés sem megfelelő, éppen ezért nem is kínoztam
tovább magam, zsebre vágtam a cigarettásdobozt, hogy legyen mivel
kínálnom a kölyköt, s kiléptem a folyosóra. S amint kiléptem, a csodálkozástól
kővé dermedtem.
A szemben levő szoba ajtaja tárva-nyitva volt. Az ajtónyílásban, közvetlen
a szemöldökfánál, lábával az egyik, hátával a másik ajtófélfának támaszkodva
egy fiatalember lebegett. Testtartása, szokatlansága ellenére, nagyon is
természetesnek tűnt. Lepillantott rám, kivicsorította sárgás fogait, és szalutált.
– Jó napot – köszöntöttem rövid hallgatás után. – Segítsek?
Az illető erre puhán, akár egy macska, a padlóra ugrott, s tovább szalutálva
vigyázzba állt előttem.
– Tiszteletem, felügyelő – jelentette. – Engedje meg, hogy bemutatkozzam:
Simone Simonet kibernetikus főhadnagy.
– Pihenj! – válaszoltam, s kezet fogtunk.
– Voltaképp fizikus vagyok – mondta. – Azonban az a szó, hogy
“kibernetikus", legalább olyan jól hangzik, mint az, hogy “gyalogsági". S
olyan vicces. – Váratlanul abban – a zokogó hahotában tört ki, melytől dohos
katakombák, lemoshatatlan vérfoltok jelentek meg előttem, s melyből
csontvázakra erősített, rozsdás láncok csörgése hallatszott ki. – Voltaképp –
folytatta – hegyet mászni jöttem ide, azonban sehogy sem tudok a sziklákhoz
férni. Körös-körül mindenütt hó. Nos, ezért is mászom az ajtókat,
falakat...Hirtelen elhallgatott, s belém karolt. – Hallott a Midász-tervről?
Szigorúan titkos. Négy év szabadság nélkül. Nos, ezért is írtak fel nekem az
orvosok érzéki gyógykúrát. – Ismét kacagni kezdett, de-ekkor odaértünk az
ebédlőhöz. Magamra hagyott, s ahhoz az asztalhoz vágtatott, melyre az
előételek voltak kikészítve. – Kövessen, felügyelő! – rikkantotta futás közben.
– Siessen, mert különben barátaink s a Halott Alpinista rokonsága felfalja a
kaviárt előlünk...
Az asztalnál már ott ült du Barnstockre s elhunyt testvére gyermeke. Du
Barnstockre elegánsan kevergette ezüstkanalával a húslevest, s
szemrehányóan sandítgatott a kölyökre, aki könyökével szélesen
elterpeszkedve, lendületesen kanalazta a zöldséglevest.
Az asztalfőn egy előttem ismeretlen, különös, vakító szépségű hölgy
trónolt. Nem lehetett tudni, húsz- vagy negyvenesztendős, válla finoman
napbarnított, hatalmas, félig lesütött szemét dús szempilla keretezte,
hamuszürke haját magasra tornyozta, rajta méregdrága diadém – igen, semmi
kétség, Mózes úr neje, s ahhoz sem fért kétség, hogy semmiképp nem illett
ide, ehhez a szerény table d'hôte-hoz. Korábban ilyen nőket csak nagyvilági
magazinok lapjain vagy comicsok képein láttam.
A tulajdonos az asztalt megkerülve, tálcával a kezében már felém
igyekezett. A tálcán kristálykupicába töltve aggasztóan kéklett a híres helybéli
különlegesség, a havasi gyopárral ízesített gyomorerősítő.
– Tűzkeresztség! – jelentette ki közeledve a házigazda. – Valami pikáns
előételt válasszon.
Engedelmeskedtem. Olajbogyót és kaviárt szedtem magamnak. Majd a
tulajdonosra pillantottam, s vettem a savanyúságból is – egy picike ecetes
uborkát. Majd ránéztem a pálinkára, s egy fél citromot facsartam a kaviárra.
Mindenki engem nézett. Fogtam a kupicát, kifújtam a tüdőmből a levegőt
(vele együtt a folyosók és hivatali helyiségek áporodott szagát), s lehajtottam
az italt. Összerezzentem. Mindenki engem nézett, éppen ezért csak
gondolatban rezzentem össze, s leharaptam az uborka félét. A tulajdonos
köhintett. Simonet szintúgy. Mózesné őnagysága csengő hangon kijelentette:
“Ó! Egy igazi férfi!" Elmosolyodtam, bekaptam a kis uborka másik felét, és
sajnálni kezdtem, hogy nincsenek dinnye nagyságú uborkák. “Klassz!" –
jelentette ki ezúttal jól érthetően a kölyök.
– Mózesné nagysága! – szólalt meg a tulajdonos. – Engedje meg, hogy
bemutassam Glebski felügyelőt.
Az asztalfőn a hamuszínű torony finoman megrezzent, csodás szempilláját
felemelte, majd megint lesütötte. Meghajoltam. Szíves örömest kétrét
görnyedtem volna, annyira égett a gyomrom – a hölgy azonban rám
mosolygott, s ettől tüstént jobban éreztem magam.
A beszélgetést a tulajdonos irányította. Rejtélyes és ismeretlen dolgokról
beszélt, pontosabban arról, hogy a szállóban az utóbbi napokban különös
dolgok történtek. Engem, az újonnan jöttét beavattak a részletekbe. Du
Barnstockre megerősítette, hogy valóban, két napja eltűnt a cipője, s csak este
találtak rá az emlékszobában. Simonet hahotázva bejelentette, hogy valaki
olvassa a könyveit – leginkább szakirodalmát, s a margón megjegyzéseket
tesz, melyek többnyire teljes műveletlenségről árulkodnak. A tulajdonos
elégedettségtől ragyogva hozta a társaság tudomására a mai esetet a füstölgő
pipával és az újsággal, s hozzátette: éjszaka valaki járkál a házban. Mózesné
asszonyság szabadkozás nélkül, örömmel megerősítette ezeket a híreket, s
megjegyezte: tegnap éjjel valaki benézett szobája ablakán. Simoné Simonet
eldicsekedett vele, hogy éjszaka oly mélyen alszik, akár egy halott, és semmit
nem hallott; a kölyök pedig rekedtes hangján kijelentette – az összes jelenlevő
figyelmébe ajánlva –, hogy ő általában semmiféle ellenszenvet nem táplál az
ilyen ostoba tréfákkal szemben, hozzászokott az effajta hókuszpókuszokhoz,
azonban képtelen elviselni, ha idegenek heverésznek az ágyán.
Az asztal körül uralkodó, édesen borzongós hangulatot a fizikus törte meg.
– Megérkezik egy őrnagy egy ismeretlen városkába – kezdte. – Megszáll a
fogadóban, s megparancsolja, hogy hívják oda...
Hirtelen elhallgatott és körülnézett.
 – Pardon – jelentette ki. – Nem vagyok biztos benne, hogy hölgyek – s itt
Mózes úr neje felé bólintott –, valamint fiatal... e-e-e... fiatalok jelenlétében –
a kölyökre pillantott –, hehehe...
– Ó, ostoba vicc! – jegyezte meg a kölyök lenézően.“Minden remek, csak
éppen nem lehet elfelezni." Ez az?
– Pontosan! – kiáltott fel Simonet, és kacagásban tört ki.
– Elfelezni? – kérdezte mosolyogva Mózesné nagysága.
– Nem lehet elfelezni! – javította ki mérgesen a kölyök.
– Ó, hát nem lehet elfelezni? – csodálkozott Mózesné nagysága. – Aztán
mit nem lehet elfelezni?
A kölyök már nyitotta volna a száját, azonban du Barnstockre villámgyors
mozdulatot tett, s betömte a száját egy nagy piros almával, melyből a kölyök
tüstént jóízűen harapott is egyet.
– Végül is nemcsak a mi szállónkban történnek meglepő dolgok – mondta
Barnstockre. – Elég, ha például az ismeretlen eredetű repülő tárgyakra
gondolunk...
A kölyök nagy dübörgéssel hátratolta székét, felállt, és az almát ropogtatva
a kijárathoz indult. Egyre azon töprengtem, kitől kérdezhetném meg, az
ördögbe is, hogy fiú-e vagy lány, du Barnstockre azonban tovább mormogott:
–...Giordano Brunót, uraim, nem véletlenül égették meg. A világűrt
kétségkívül nemcsak mi lakjuk. A kérdés csupán az, milyen sűrűn van jelen az
értelem a világmindenségben. Ha matematikus lennék, uraim, legalább annak
a valószínűségét megpróbálnám kiszámítani, hogy a Föld tárgya-e valamiféle
tudományos vizsgálódásnak...
“Magától du Barnstockrétól kissé kínos lenne megkérdezni – töprengtem. –
Caisa ostoba liba. Ha megkérdem Simonet-t, a sírontúli hahota újabb
fölösleges hullámát szabadítom magamra... Különben mi van velem? Mi
közöm az egészhez?... Vegyek tán még a második fogásból?...
–... Lássák be – dünnyögte du Barnstockre. – Az ötlet, hogy idegen szemek
gondosan és szorgalmasan kutatják öreg földanyánkat a világűr végtelen
térségein keresztül...
– Kiszámítottam – mondta Simonet. – Ha képesek arra, hogy a lakott
rendszereket megkülönböztessék a lakatlanoktól, akkor ez mínusz e lesz a
negatív hatványon.
– Valóban? – rémült el jól nevelt tartózkodással Mózesné őnagysága, s
lelkesült mosollyal ajándékozta meg Simonet-t.
Simonet ugatva felröhögött, mint egy házőrző kutya. Még a székén is
fészkelődni kezdett. Szeme elhomályosult.
– Mennyi is lesz ez számszerűleg? – érdeklődött du Barnstockre, miután
végigvárta az akusztikai zivatart.
 – Körülbelül kétharmad – felelte Simonet, szemét törölgetve.
– De hiszen ez óriási valószínűségérték! – kiáltott fel lelkesen du
Barnstockre, ekkor azonban mögöttem, mintha hatalmas erővel vállal belökték
volna, nagy dörrenéssel, nyikorogva kivágódott az ebédlőbe nyíló. ajtó.
Megfordultam. Különös alak jelent meg a küszöbön.
Termetes, idősebb férfi, kísérteties bulldogképpel; lehetetlen középkori
divat szerint szabott, lazacszínű zekében. Egyik kezét a háta mögé rejtette,
másikban magas fém söröskorsót tartott.
– Levest! – ordította zavaros szemmel maga elé meredve. Pillanatnyi
zűrzavar keletkezett. Mózesné őnagysága hozzá méltatlan sietséggel a leveses
asztalhoz ugrott, a tulaj elszakadt a tálalószekrénytől, s olyan mozdulatokat
tett, mintha azt akarná mondani, mindenben szolgálatára áll, Mózes úr pedig –
mert vitathatatlanul ő volt az illető – ünnepélyesen remegő arccal korsóját az
asztalhoz vitte, s nejével szemben helyet foglalt, miközben kis híján a szék
mellé zuhant.
– Ez az időjárás, uraim, most havazik – jelentette be. Mózesné őnagysága
elétette a levest, férje zordan belepillantott a tányérba, majd hörpintett a
korsóból. – Miről van szó? – érdeklődött.
– Simonet úr kiszámította annak valószínűségét...kezdte du Barnstockre.
– Badarság! – szakította félbe Mózes úr. – A matematika nem tudomány,
Barn... Barl... du! Hát ez meg kicsoda? – kérdezte, s jobb szemével felém
sandított. Zavaros, rosszindulatú volt a tekintete.
– Engedje meg, hogy bemutassam – mondta sietve a tulajdonos. – Mózes
úr, Glebski felügyelő.
– Felügyelő... – dünnyögte Mózes. – Hamis váltók, hamis okmányok... –
Ismét szigorú pillantást vetett tányérjára, majd megint hörpintett a korsóból. –
Ma finom a leves – közölte. – Olga, vidd innen, s adj valami húsételt. Ugyan,
uraim, miért hallgattak el? Folytassák, folytassák, hallgatom önöket.
– A húsról jut eszembe – jegyezte meg azon nyomban Simonet. – Egy
haspók bélszínt rendel az étteremben...
– Bélszínt. Úgy! – mondta jóváhagyólag Mózes úr, s megpróbálta fél
kézzel felvágni a sültjét. Másik kezét le nem vette a korsóról.
– A pincér felveszi a rendelést – folytatta Simonet –, a haspók pedig
kedvenc ételét várva, nézegetni kezdi a színpadon táncoló lányokat...
– Mulatságos – jelentette ki Mózes úr. – Egyelőre nagyon mulatságos. Csak
sótlan. Olga, add ide a sót. Nos? Simonet habozott.
– Pardon – mondta határozatlanul. – Komoly kételyeim ébredtek ennek
kapcsán...
– Úgy. Kételyek – ismételte elégedetten Mózes úr. – Hogy van tovább?
– Vége – felelte csüggedten Simonet, és hátradőlt székén. Mózes rámeredt.
 – Hogyhogy vége? – kérdezte elégedetlenül. – Na de a bélszínt csak
kihozták neki?
– Hm-m... voltaképp... nem – felelte Simonet.
– Micsoda arcátlanság! – mondta Mózes. – Hívatni kellett volna a
főpincért. – Undorral eltolta magától tányérját. – Rendkívül kellemetlen
történetet mondott el, Simonet.
– Csak olyant, amilyen valójában – ismerte el Simonet sápadtan
mosolyogva. Mózes hörpintett a korsóból, s a tulajdonos felé fordult.
– Snevar – kezdte. – Megtalálta maga azt az alávaló fickót, aki a cipőket
lopkodja? Felügyelő, maga itt úgyis a napot lopja. Egy gazember cipőket
lopkod, s bekukucskál az ablakokon. Mi a véleménye ezekről a lopásokról?
– Azt gondolom, hogy a jelenlevők valamelyikének a tréfája.
– Fura gondolat – mondta rosszallóan Mózes.
– Egy csöppet sem – vetettem ellent. – Először is e bűncselekményeknek
nem lehet más céljuk, mint hogy ámulatba ejtsenek bennünket. Másrészt a
kutya úgy viselkedik, mintha. a házban csak a barátai lennének.
– Ó igen! – szólalt meg tompán a tulajdonos. – Természetesen a házban
csak magunkfajták vannak. Azonban ő Lale számára több volt ennél, ő volt az
istene, uraim!
Mózes rámeredt a tulajra.
– Ki ez az ő? – kérdezte szigorúan.
– Ő. A Halott.
– Ne bolondítson! – jelentette ki Mózes. – Ha pedig tudja, ki követi el
ezeket a dolgokat, tanácsolja neki, nyomatékosan tanácsolja, hogy hagyja
abba. Érti? – Vérbe borult szemével körbepillantott. – Különben én is
elkezdek viccelni! – horkant fel.
Síri csend támadt. Szerintem mindenki próbálta maga elé képzelni, hogyan
végződik az, ha Mózes úr elkezd viccelni.
Ezután Mózesné őnagysága odébb tolta a tányért, bűbájos ajkát
megérintette a szalvétával, tekintetét a mennyezetre emelte s kijelentette:
– Ó, mennyire szeretem a vörös naplementéket! A színek orgiája!
Én azon nyomban égető szükségét éreztem annak, hogy egyedül maradjak.
Felálltam, s határozottan így szóltam:
– Köszönet, uraim, a társaságért. A vacsoránál találkozunk.
3. FEJEZET

– Fogalmam sincs, miféle alak – mondta a tulaj, miközben a fény felé

tartva vizsgálgatta a poharat. – A főkönyvbe úgy jelentkezett be, mint
kereskedő, aki saját ügyeiben utazgat. Azonban nem kereskedő.
A kandallós társalgóban ültünk. A tűz melegen lobogott, a karosszékek
régimódiak, igazi s megbízható bútordarabok voltak. A portói forrón illatozott,
citrommal ízesítve, a félhomály kellemes és vöröses; tökéletes otthoni légkör.
Odakint hóvihar kezdődött, fütyült a kandalló kürtője. A házban csend honolt,
csak időnként hallatszottak messziről zokogó kacagásrobajok, mintha a
temetőből jönnének, s élésen, puskalövésszerűen ropogtak a sikeres
“karambolok". A konyhában Caisa a fazekakkal csörömpölt.
– A kereskedők rendszerint fukarak – folytatta töprengve a tulajdonos. –
Mózes úr azonban nem fukar, nem. “Megtudakolhatom – kérdeztem tőle –,
kinek az ajánlása alapján tisztelt meg látogatásával? " Válasz helyett előhúzott
pénztárcájából egy százkoronás bankjegyet, meggyújtotta öngyújtójával,
rágyújtott róla egy szivarra, majd a füstöt az arcomba fújva ezt válaszolta:
“Uram, én Mózes vagyok. Albert Mózes! Mózesnek nincs szüksége
ajánlólevelekre, Mózes a világon mindenütt otthon van." Mit szól ehhez? Saját
ügyeiben utazgat. Az én völgyemben nem utazgatnak. Itt nálam vagy síelnek,
vagy a sziklákat másszák. Ez egy zsákutca. Innen semerre nem vezet út.
Kényelmesen elterpeszkedtem a karosszékben, s keresztbe vetettem a
lábam. Rendkívül kellemesen éreztem magam, s a legkomolyabb képpel azon
kezdtem töprengeni, ki is voltaképpen Mózes úr.
– No rendben – jelentettem ki. – Zsákutca. Azonban mit csinál ebben a
zsákutcában a híres du Barnstockre úr?
– Ó, du Barnstockre úr, az egészen más! Minden évben ideutazik hozzám,
immár tizenharmadik esztendeje. Bolondul az én házpálinkámért. Bátorkodom
megjegyezni, hogy Mózes úr, noha állandóan emelkedett hangulatban van,
egész idő alatt még egyetlen üveget sem rendelt tőlem.
Jelentőségteljesen hümmögtem, s nagyot kortyoltam az italból.
– Feltaláló – jelentette ki határozottan a tulaj. – Feltaláló vagy varázsló.
– Ön hisz a varázslókban, Snevar úr?
– Alec, ha megengedi. Egyszerűen Alec. Felemeltem a poharam, s nagyot
kortyoltam Alec tiszteletére.
– Akkor hívjon egyszerűen Peternek – kértem. A házigazda ünnepélyesen
bólintott, s nagyot kortyolt Peter tiszteletére.
– Hogy hiszek-e a varázslókban? – kérdezte. – Látta az örökmozgóimat?
– Nem. Működnek?
– Néha. Gyakran le kell állítanom őket, mert túl gyorsan elkopnak az
alkatrészeik... Caisa! – üvöltötte el hirtelen magát olyan hangosan, hogy
összerezzentem. – Még egy pohár forró portóit a felügyelő úrnak!
Fülig pirosán és ziláltán megjelent Caisa. Átnyújtotta a pohár portóit,
pukedlizett, kuncogott egyet, s távozott.
– Kis dundi – dünnyögtem szinte gépiesen. Már a harmadik, pohárnál
tartottam. A tulaj jóindulatúan elnevette magát.
– Ellenállhatatlan – ismerte el. – Még du Barnstockre úr sem tudta
türtőztetni magát, s tegnap megcsípte az állacskáját. S amit a mi fizikusunk
művel miatta...
– Szerintem a mi fizikusunk Mózesné őnagyságára vetett szemet.
– Mózesné őnagysága... – ismételte töprengőn a tulaj. – Tudja, Peter,
nagyon is nyomós indokaim vannak feltételezni, hogy nem nagyságos asszony
és nem Mózesné...
Nem tiltakoztam. Nagy dolog!
– Bizonyára észrevette – folytatta a tulajdonos –, hogy jóval ostobább
Caisánál. Aztán... – Halkabbra fogta: – Szerintem Mózes veri.
Összerezzentem.
– Hogyan veri?
– Szerintem korbáccsal. Mózesnek van egy korbácsa. Kutyakorbács.
Alighogy megpillantottam, tüstént feltettem magamnak a kérdést: minek kell
Mózes úrnak kutyakorbács? Tud válaszolni?
– No de Alec... – kezdtem.
– Nem ragaszkodom – mondta a tulajdonos. – Semmihez sem
ragaszkodom. Azonban meg kell magának jegyeznem... – Fülelni kezdett. –
Gépkocsi – szólt. – Hallja?
Felállt, felkapta prémmellényét, s a kijárathoz indult. Én követtem.
Az udvaron igazi hóvihar tombolt. A tornác előtt nagy fekete autó állt,
mellette a fényszóróktól megvilágítva emberek hadonásztak és veszekedtek.
– Húsz korona! – üvöltötte egy férfi fejhangon. – Húsz korona, egy fillérrel
sem kevesebb! Mi az, talán nem látta, milyen volt az út?
– Húsz koronáért a tragacsoddal együtt megveszlek! – visított a másik
hang. A tulaj elindult a tornácról.
– Uraim! – harsogta erős hangján. – Mindez semmiség!
– Egy ötösért képes lenne a vízbe ugrani! Nekem még vissza is kell
mennem!
– Tizenöt, és egy fillérrel sem több! Zsaroló!
Fázni kezdtem, visszatértem a kandallóhoz, fogtam a poharat, s a bárba
indultam. A hallban egy kicsit elidőztem – az ajtó kitárult, s a küszöbön
megjelent egy hatalmas, hóborította férfi, kezében bőröndöt tartott. Annyit
mondott, hogy “br-r-r", erőteljesen megrázta magát, s kiderült: egy szőke
viking. Pirospozsgás arca nedves volt, szempillájára hópelyhek tapadtak.
Mikor észrevett, egy pillanatra elmosolyodott, kimutatta szabályos, fehér
fogsorát, s kellemes bariton hangon ennyit mondott:
– Olaf Andwarafors. Hívhat egyszerűen Olafnak is.
Én is bemutatkoztam. Az ajtó ismét kitárult, megjelent a tulajdonos két
kofferral, mögötte pedig egy apró termetű, szeméig betakaródzott emberke,
szintúgy behavazva, s nagyon elégedetlen volt.
– Átkozott harácsolók! – jelentette ki hisztérikusan. – Tizenötben
egyeztünk meg. Úgy gondolom, világos, hogy ezután mindegyikőnktől hét és
fél jár...
– Uraim, uraim! – ismételgette a tulajdonos. – Mindez semmiség... Kérem
ide, balra... Uraim!
Az apró emberke, aki tovább kiabált holmi veresre vert ábrázatokról s a
rendőrségről, hagyta, hogy betereljék az irodába, közben Olaf, a viking ezt
dörmögte: “Fösvény" – s olyan képpel nézett körül, mint aki azt várja, hogy
nagy tömeg fogadja.
– Kicsoda az illető? – kérdeztem.
– Fogalmam sincs. Közösen fogadtunk taxit. Nem volt másik.
Elhallgatott, s a vállam fölött mögém pillantott. Megfordultam. Semmi
különös nem volt ott. Csupán egy picit lengedezett a függöny a folyosó
bejáratán, mely a társalgóba és Mózes ÚF szobáihoz vezetett. Bizonyára a
huzattól.
4. FEJEZET

A hóvihar reggelre lecsöndesült. Hajnalban keltem, amikor a szálló még aludt,

egy szál alsónadrágban kiugrottam a tornácra, jól végigdörzsöltem magam
friss, pelyhes hóval, hogy semlegesítsem a három pohár portói maradék
hatását. A nap még alig bújt elő a hegygerinc mögül, s a szálló hosszú, kék
árnyéka végighúzódott a völgyön. Észrevettem, hogy az emeleten jobbról a
harmadik ablak tárva-nyitva. Bizonyára valaki még éjjel sem kívánta
megfosztani magát a lehetőségtől, hogy a gyógyerejű hegyi levegőt szívja.
Visszatértem szobámba, felöltöztem, kulcsra zártam az ajtót, és futottam a
presszóba. A vörös, megizzadt Caisa már a konyhában szorgoskodott a lángoló
főzőlapnál. Hozott egy bögre kakaót meg egy szendvicset, én pedig egy
szempillantás alatt eltüntettem, s délfüllel hallottam, hogy a tulaj valamilyen
dalt dudorász a szobájában. Csak nehogy találkozzam valakivel, gondoltam.
Ez a reggel túl jó két embernek. Erre a reggelre, erre a világos, derűs égboltra,
az arányló napra, a kihalt selymes völgyre gondolva olyan fösvénynek
éreztem magam, mint az a fülig bundájába burkolózott nyápic alak, aki este öt
koronáért botrányt rendezett. (Hinkus a fiatalkorúak gyámhatósági
felügyelője, és betegszabadságon van itt.) Lalet, a bernáthegyit kivéve
senkivel sem találkoztam. A kutya jóindulatú közönnyel figyelte, hogyan
csatolom be a kötéseket, és a reggel, a derűs égbolt, az arányló nap és a
selymes fehérbe borult völgy, mind egyedül csak az enyém volt.
Miután tíz mérföldet futottam oda és vissza a folyóhoz, s visszatértem a
szállóba, hogy harapjak egyet, az élet már elevenen pezsgett.
A presszóban nehezen ugyan, de megtudtam Caisától, hogy a zuhanyozó
csak a földszinten működik, erre siettem friss váltás fehérneműért és
törülközőért. Bármennyire siettem is azonban, mégis elkéstem. A zuhanyozó
már foglalt volt, az ajtó mögül víz csobogása és kivehetetlen éneklés hal"
látszott. Az ajtó előtt Simonet állt, vállán szintúgy törülköző. Beálltam mögé, s
még ebben a pillanatban helyet foglalt mögöttem du Barnstockre úr.
Rágyújtottunk. Simonet, akit kacagás fojtogatott, és laposan pislogva
hozzáfogott egy vicchez az agglegényről, aki egy háromlányos
özvegyasszonynál kapott kvártélyt. Az első lánnyal gyorsan végzett, a
többiekről azonban szerencsére végül is semmit nem tudtunk meg, mert a
hallban megjelent Mózesné őnagysága, s megkérdezte tőlünk, nem járt-e erre
Mózes, ura és parancsolója. Du Barnstockre udvariasan azt felelte, hogy
sajnos nem. Simonet, szája szélét megnyalva, vágyakozó tekintetével majd
fölfalta Mózesné őnagyságát, én viszont a zuhanyozóból jövő zajokra fülelve,
annak a feltételezésemnek adtam hangot, hogy Mózes úr van ott. Mózesné
őnagysága ezt a feltételezést szemmel láthatóan bizalmatlanul fogadta.
Elmosolyodott, megcsóválta a fejét, s tudomásunkra hozta, hogy villájukban a
Rue de Chanellen két fürdőkádjuk van – egy arany és egy platina, s amikor
erre nem tudtunk mit válaszolni, bejelentette: megy" hogy valahol másutt
keresse Mózes urat. Simonet hahotázva tüstént vállalkozott, hogy elkíséri, s
mi du Barnstockre-ral ketten maradtunk, azonban nem sokáig, mert tüstént
hozzánk csatlakozott Hinkus űr, a gyámhatósági hivatalnok, s azonnal
idegesíteni kezdett bennünket azzal, hogy lám, kettő helyett fizetsz,
zuhanyozó azonban csak egy működik. Du Barnstockre szótlanul előhúzott
törülközőjéből két pálcikán ülő, szopogatós kakasfigurát. Hinkus azonban
nyomban elhallgatott, sőt szerencsétlennek még az arckifejezése is
megváltozott. Elfogadta a kakasokat, a szájába dugta őket, s szörnyülködve és
bizalmatlanul meredt a nagy bűvészre. Du Barnstockre úr pedig, a hatással
fölöttébb elégedetten, már több jegyű számok szorzásával és osztásával
szórakoztatott bennünket.
A zuhanyozóban pedig egyre zubogott a víz, csak az éneklés maradt abba, s
tagolatlan dünnyögés váltotta fel. Az emeletről nehéz léptekkel, kéz a kézben
ereszkedett lefelé Mózes úr és a szőke fejű viking, Olaf. Amikor leértek,
elváltak. Mózes úr menet közben is egyre hörpölgetett korsójából. A viking
szó nélkül beállt utánunk a sorba. Órámra pillantottam. Már több mint tíz
perce vártunk.
Csapódott a bejárati ajtó. Benzin, izzadtság- és kölniszagot hagyva maga
után, a kölyök vágtatott el mellettünk, hihetetlen szökellésekkel. Ekkor jutott
el csak a tudatomig, hogy a konyhából a tulaj és Caisa hangját hallom, s
először szállt meg valami különös, megmagyarázhatatlan gyanú.
Határozatlanul rámeredtem a zuhanyozó ajtajára. Hinkus valamit dünnyögött,
vállával meglökte Olafot, s a hallba sietett.
– Ide figyeljenek – mondtam. – Érkezett valaki ma reggel?
– Csak ezek az urak – válaszolta du Barnstockre. – Andwarafors úr és... e-
e-e, az az alacsony úr, aki épp most ment el.
– Mi tegnap este érkeztünk – vetette ellen Olaf.
Magam is tudtam, mikor érkeztek. Képzeletemben egy pillanatra megjelent
a csontváz, amint a forró vízsugár alatt dalol, és a hónalját szappanozza.
Megdühödtem, s belöktem az ajtót. A zuhanyozóban senki nem volt.
Csobogott a teljes erőre állított forró víz, sűrű gőz kavargott, a fogason ott
lógott a Halott Alpinista viharkabátja, alatta a tölgyfa padon pedig egy ósdi
tranzisztoros zsebrádió zümmögött és fütyült.
– Que diable! – kiáltott fel du Barnstockre. – Tulajdonos!
Kitört a lárma. Nehéz papucsával dübörögve befutott a tulaj. Simonet
mintha a föld alól bukkant volna elő. A korláton a kölyök hajolt át, ajka közt
csikk lógott. A hallból aggódva pillantott ki Hinkus.
 – Ez hihetetlen! – jelentette ki izgatottan du Barnstockre. – Itt állunk, s
legalább negyedórája várunk!
– Ismét hevert valaki az ágyamon – közölte felülről a kölyök. – S a
törülközőm is nedves. Simonet tekintetében ördögi vidámság csillogott.
– Uraim, uraim! – csitította őket a tulaj nyugtatgató mozdulatokkal.
Bepillantott a zuhanyozóba, s először is elzárta a forró vizet. Majd levette a
fogasról a viharkabátot, fogta a rádiót, s felénk. fordult. Arca ünnepélyes
kifejezést öltött. – Uraim! – mondta tompa hangon. – Én csupán a tényeket
regisztrálhatom. Uraim, ez az ő rádiója. S ez az ő viharkabátja...
Némán félretoltam a tulajdonost, beléptem a zuhanyozóba, s bezártam
magam után az ajtót. S csak miután már lehúztam magamról a ruhám, akkor
kaptam észbe, voltaképp nem is én voltam a soros, hanem Simonet, azonban
nem éreztem lelkiismeret-furdalást. Ő rendezte ezt az egészet, gondoltam
dühösen. Hadd várjon. Mennyi víz folyt el hiába...
Amikor kiléptem a zuhanyozóból, a vendégek a hallban tárgyalták a
történteket. Mellesleg semmi újat nem mondtak, nem is maradtam ott. A
lépcsőn elhaladtam a kölyök mellett, aki még mindig kihajolt a korláton,
“őrültekháza!" – vetette felém kihívóan. Nem szóltam egy szót sem, egyenest
a szobámba mentem.
A zuhany és a kellemes fáradtság hatására haragom végképp elpárolgott.
Az ablakhoz húztam a karosszéket, kiválasztottam a legvastagabb és
legkomolyabb könyvet, és lábamat az asztal szélére helyezve elterpeszkedtem.
Már az első oldalnál elszundítottam, s talán másfél óra múlva ébredhettem fel
– a nap már komoly utat tett meg, s a szálló árnyéka az ablakom alá került. Az
árnyékból ítélve valaki ült a tetőn, s félálomban arra gondoltam, hegy az
bizonyára nem más, mint a csüggedt imposztor, Simonet – kéménytől
kéményig ugrál és röhigcsél. Újból elaludtam, a könyv a padlóra zuhant,
összerezzentem, s végképp felébredtem. A tetőn most már két ember árnya
rajzolódott ki világosan, az egyik nyilván ült, a másik pedig állt. Napoznak –
gondoltam, s mosakodni indultam. Mosdás közben az jutott eszembe, nem
lenne rossz felhajtani egy csésze kávét, hátha felélénkülök tőle. Rágyújtottam,
és kiléptem a folyosóra. Úgy három óra felé járhatott az idő.
A lépcsőházban találkoztam Hinkussal. A padlásra vezető lépcsőn jött
lefelé, s igen különösen festett. Derékig meztelen volt, s teste izzadtságtól
ragyogott, arca viszont sápadt volt, egészen elzöldült, mereven előrenézett, és
mindkét kezével melléhez szorította csomóba gyűrt ruháját. Mikor meglátott,
egész testében összerezzent, és egy pillanatra megállt.
– Napozik? – kérdeztem udvariasan. – Vigyázzon, nehogy leégjen.
Betegnek látszik.
S miután ezzel kifejeztem, hogy foglalkoztat a hozzám közelállók
egészsége, a választ meg sem várva, elindultam lefelé. Hinkus utánam
baktatott a lépcsőn.
– Kedvem támadt inni egyet – szólalt meg rekedt hangon.
– Mégis jobb lenne, ha felöltözne – javasoltam. – Még beleütközik
Mózesné őnagyságába...
– Igen – mondta. – Természetesen. Egészen elfelejtettem.
Megállt, és sietve magára ráncigálta az ingét és a kabátját, én pedig
beléptem az ebédlőbe, ahol Caisától kaptam hideg rostélyost, kenyeret és
kávét. Hinkus már felöltözve s kevésbé zölden csatlakozott hozzám, s erősebb
italt rendelt.
– Simonet is fönt van? – kérdeztem. Az az ötletem támadt, hogy biliárddal
üssem agyon az időt.
– Hol? – kérdezte Hinkus, s óvatosan ajkához emelte a teli kupicát.
– A tetőn.
Hinkus arca összerezzent, a brandy végigfolyt ujjain. Sietve felhajtotta az
italt, orrán keresztül mélyet lélegzett, tenyerével megtörölte száját, s így szólt:
– Nem. Nincs ott senki.
Csodálkozva pillantottam rá. Ajkát leharapta, s öntött magának még egy
kupicával.
– Különös – mondtam. – Nem tudom, miért, úgy láttam, hogy Simonet is
ott van a tetőn.
– Akkor vessen gyorsan keresztet, hogy többé ne legyenek látomásai! –
felelte durván a gyámhatósági hivatalnok, s felhajtotta a brandyjét, majd
megint töltött.
– Mi történt magával? – kérdeztem. Egy ideig némán szemlélte a teli
kupicát.
– Igen – szólalt meg végül –, kellemetlenségeim vannak. Lehetnek egy
embernek olykor kellemetlenségei, nem? Volt benne valami szánalomra méltó;
megenyhültem.
– Igen, persze – értettem egyet. – Elnézést kérek. Felhajtotta a harmadik
pohárkát is, majd váratlanul így szólt:
– Ide figyeljen, maga nem akar napozni a tetőn?
– Ó nem, köszönöm – feleltem. – Félek, hogy leégek. Érzékeny a bőröm.
Töprengett egy ideig, azután fogta az üveget, s visszacsavarta a tetejét.
– Jó ott fenn a levegő – jelentette ki. – S a kilátás is nagyszerű. Az egész
völgy mintha a tenyerén lenne... A hegyek...
– Menjünk, játsszunk egy parti biliárdot – ajánlottam. – Tud biliárdozni?
Az egész idő alatt most először nézett apró, beteges szemével az arcomba.
– Nem – mondta. – És inkább levegőzöm egyet.
Ismét kicsavarta az üveg kupakját, s töltött magának egy negyedik
kupicával. Megettem a rostélyost, kiittam a kávémat, s indulni akartam.
Hinkus ostobán nézegette brandys kupicáját.
– Vigyázzon, nehogy lezuhanjon a tetőről! – figyelmeztettem.
Gúnyosan elnevette magát, s egy szót sem felelt. Ismét felmentem az
emeletre. Nem hallottam a biliárdgolyók csattogását, kopogtattam hát Simonet
szobájának ajtaján. Senki nem válaszolt. A szomszédos szoba ajtaja mögül
hangfoszlányok szűrődtek ki, bekopogtattam hát oda. Simonet sehol. Du
Barnstockre és Olaf kártyáztak az asztalnál. Nagyon belemerültek a játékba.
Bocsánatot kértem, s becsuktam az ajtót. Jól van, majd egyedül lökdösöm a
golyókat. Lényegében mindegy. Sőt talán még jobb is. A biliárdszoba felé
indultam, azonban útközben pillanatnyi sokk fogott el. A padlásfeljárón,
hosszú ruhájának szegélyét két ujjával felfogva, Mózesné őnagysága
ereszkedett lefelé. Amikor meglátott, fantasztikusan igéző mosolyt vetett
felém.
– Szintén napozott? – szaladt ki a számon zavaromban.
– Napoztam? Én? Micsoda különös ötlet! – A nagyságos asszony felém
közeledett. – Milyen különös feltételezései vannak, felügyelő!
– Kérem, ne hívjon felügyelőnek – kértem. – Annyira meguntam már, a
munkahelyemen egyre ezt hallom...
– I-má-dom a rendőrséget! – jelentette ki Mózesné őnagysága, s az égre
emelte ragyogó szép szemét. – Ó, azok a hősök, bátor emberek! Hiszen maga
is bátor ember, nemde?
Valahogy magától alakult úgy, hogy felajánlottam neki a karomat, s a
biliárdszoba felé vezettem. Fehér, kemény és meglepően hideg karja volt.
– Asszonyom – állítottam meg. – Hiszen ön egészen átfázott...
– Egy csöppet sem, felügyelő – felelte, de tüstént észbe kapott. – Elnézést,
akkor hogyan hívhatom?
– Talán Peternek – javasoltam.
– Ez bűbájos lenne. Volt egy Peter nevű barátom, báró von Gottesknecht.
Nem ismeri? Akkor viszont engem is Olgának kell hívnia. S mi lesz, ha
meghallja Mózes?
Áthaladtunk az ebédlőn, s beléptünk a biliárdszobába. A biliárdszobában
ott volt Simonet. Nem tudni, miért, a padlón hevert, egy keskeny, de hosszú
beugróban. Arca vörös volt, haja csapzott.
– Simonet! – kiáltott fel Mózesné őnagysága, s tenyerével arcához kapott. –
Mi van magával? Simonet válaszul harsányan felnevetett, s kezével-lábával a
beugró peremének feszülve, a mennyezet felé mászott.
– Úristen, összetöri magát! – kiáltotta Mózesné őnagysága.
– Valóban, Simonet – jegyeztem meg bosszúsan. – Ki fogja törni a nyakát.
A nagy kópénak azonban esze ágában sem volt, hogy halálra zúzza magát,
s kitörje a nyakát. Felterpeszkedett a mennyezetig, egy ideig ott függött,
mindjobban nekivörösödött, majd puhán a padlóra ugrott s szalutált. Mózesné
őnagysága tapsolni kezdett.
– Simonet, maga egyszerűen csodálatos! – mondta. – Akár egy légy!
– Nos, felügyelő – kérdezte Simonet kissé lihegve –, megvívunk egymással
a szép hölgy tiszteletére?" – Felkapta az egyik dákót, s vívóállásba ugrott. –
Kihívom magát, Glebski felügyelő!
E szavakkal a biliárdasztal felé fordult, s célzás nélkül egy akkora
“nyolcast" hozott össze az asztal túlsarkában, hogy elsötétült a tekintetem.
Hátrálni azonban nem lehetett. Mogorván felvettem a másik dákót.
– Vívjanak, vívjanak csak meg, uraim! – biztatott bennünket Mózesné
őnagysága. – A csodás hölgy ezt hagyja zálogul a győztesnek. – S az asztal
közepére hajította csipkés zsebkendőjét. – Most azonban magukra kell
hagynom önöket. – Csókokat hintett felénk, s távozott.
– Pokolian elbájoló nőszemély – jelentette ki Simonet. – Bele lehet
bolondulni. – A dákó végével felkapta a zsebkendőt, orrát a csipkébe fúrta, s
tekintetét a mennyezetre emelte. – Bájos teremtés! Amint látom, felügyelő,
magának sincs nála sikere.
– Maga mindenütt ott lábatlankodik? – kérdeztem komoran, s a golyókat
háromszögbe gyűjtöttem. – Ki kérte meg rá, hogy itt ácsorogjon a
biliárdszobában?
– Hát maga, nagyokos, minek hozta a biliárdszobába? – vetette ellen
logikusan Simonet, miközben szétlőtte a piramist.
– Hiszen nem vihetem a presszóba... – morogtam, s körbejártam az asztalt,
hogy megkeressem a legkönnyebb golyót.
– Nézze csak – kezdte Simonet. Az ablaknál állt, s valahová oldalt nézett. –
Egy bolond a tetőn ül... Pardon! Két bolond. Az egyik áll, én meg kéménynek
hittem.
– Hinkus az – dünnyögtem, s kényelmesebben elhelyezkedtem a lökéshez.
– Hinkus, az az apróság, aki állandóan zsémbel – mondta Simonet. –
Jelentéktelen alak. Olaf ellenben, az igen! Az ősi konungok vérbeli utóda,
bizony, Glebski felügyelő.
Végre löktem. Elhibáztam. Egy egészen könnyű golyót hibáztam el.
Bosszantó. Megvizsgáltam a dákó hegyét, megtapogattam a végére ragasztott
bőrdarabot. Rendben volt.
– Ne nézegesse, ne nézegesse! – jegyezte meg Simonet az asztalhoz lépve.
– Nincs rá mentség. Ő lökött. Majd ismét. Határozottan, nagy csattanásokkal
és koppanásokkal. Felnyögtem, s az ablakhoz léptem, hogy ne is lássam.
Simonet még egyszer lökött, majd így szólt:
– Pardon, önön a sor, felügyelő.
 Az ülő ember hátravetette fejét, s üveget tartó keze felemelkedett.
Rájöttem, hogy Hinkus az. Jó nagyot kortyint az üvegből, majd átadja azt a
mellette álló alaknak. De ki az, aki ott áll?
– Lök vagy nem? – kérdezte Simonet. – Mi van ott?
– Hinkus feltankol – mondtam. – Ó, meglátja, még le fog esni!
Hinkus alaposan teleszívta magát, majd megint elfoglalta korábbi
helyzetét. A mellette álló alakot nem kínálta. Ki lehet az? Ó, bizonyára a
kölyök... Visszatértem az asztalhoz, kiválasztottam egy könnyebb golyót, de
azt is elhibáztam.
– Olvasta Koriolis emlékiratait a biliárdról? – kérdezte Simonet.
– Nem – feleltem komoran. – És nincs is szándékomban.
– Én pedig olvastam – folytatta Simonet. Két lökéssel befejezte a játszmát,
majd ijesztő hahotában tört ki. Keresztbe helyeztem a dákót az asztalon.
– Partner nélkül maradt, Simonet – mondtam bosszúállón. – Most már
nyugodtan, tökéletes magányban belefújhatja orrát a díjba.
Simonet fogta a kendőt, s ünnepélyesen mellényzsebébe dugta.
– Ragyogó! – jelentette ki. – Akkor most mit csinálunk? Gondolkodtam
egy kicsit.
– Megyek és megborotválkozom. Nemsokára itt az ebéd.
Kiléptünk a folyosóra, s tüstént összeütköztünk du Barnstockre úr néhai
kedvenc fivérének gyermekével. A kölyök elállta utunkat, szemüvegének
fekete üvege arcátlanul villogott, s cigarettát követelt.
– Mi van Hinkussal? – kérdeztem, miközben előhúztam a csomagot. – Jól
feltankolt?
– Hinkus? Áh, az a... – A kölyök rágyújtott, s ajkát csücsörítve fújta a
füstöt. – No, feltankolni ugyan nem tankolt fel, de alaposan beszívott, s még
egy üveget vett magához.
– Vagy úgy, maga is együtt ivott vele? – kérdezte Simonet érdeklődve.
A kölyök megvetően fújt egyet.
– Egy fenét! Észre sem vett. Hiszen ott volt Caisa... Ekkor arra gondoltam,
ideje lenne tisztázni, fiú-e vagy lány, s kivetettem rá a hálómat.
– Tehát maga a tálalóban volt? – kérdeztem behízelgőn.
– Igen. Na és? Talán tilos, biztos úr?
– A rendőrség tudni szeretné, mit csinált ott.
– A tudományos világ úgyszintén – tette hozzá Simonet. Úgy látszik,
ugyanaz jutott neki is eszébe.
– A rendőrség nem tiltja a kávézást? – érdeklődött a kölyök.
– Nem – feleltem. – És még mit csinált ott? Na most... Hiszen nem
mondhatja: “Iszogattam, és falatoztam mellé..."
– Hát semmit – felelte hidegvérrel a kölyök. – Kávét ittam, és krémest
ettem. Nos, ez volt minden elfoglaltságom.
– Az édesség ártalmas evés előtt – jegyezte meg szemrehányón Simonet.
Szemmel láthatóan csalódott volt. Én is.
– Na, jól van – dünnyögtem. – Megyek és megborotválkozom.
– Talán vannak még kérdéseik?! – kiáltotta utánunk a kölyök.
– Ugyan, dehogy, elmehet – válaszoltam.
Az ajtó becsapódott; a kölyök visszavonult szobájába.
– Megyek, én is harapok valamit – mondta Simonet a lépcsőház előterében.
– Jöjjön, felügyelő, még mésszé a vacsora, egy jó óránk van...
Elhárítottam javaslatát, erre elváltunk. Simonet cipője már a lépcsőfokokon
kopogott, én pedig szobámba indultam.
Abban a pillanatban, amikor elhaladtam az emlékszoba mellett, recsegést
hallottam, valami dübörögve lezuhant, egy üvegholmi széttört, s elégedetlen
morgás hallatszott. Bepillantottam a szobába, s megláttam Mózes urat. Egyik
kezével a szőnyeg szélét magasra emelve, a másikban pedig az
elmaradhatatlan korsót szorongatva, undorral szemlélte a felborult
éjjeliszekrényt és a széttört váza cserépdarabjait.
– Átkozott egérlyuk! – hörögte, amikor meglátott. – Mocskos egy odú!
– Mit csinál itt? – kérdeztem. Mózes úr dühbe gurult.
– Mit csinálok?! – üvöltötte, s teljes erőből maga felé rántotta a szőnyeget.
Közben majdnem elvesztette egyensúlyát, s feldöntötte a karosszéket. –
Keresem azt az arcátlan alakot, aki a szállóban kóborolva, tisztességes
emberek holmijait lopkodja, éjszakánként a folyosókon dübörög, s
bekukucskál a feleségem szobájának ablakán! De mi az ördögnek kell nekem
ezzel foglalkoznom, amikor a házban itt lebzsel egy rendőr?
Félrehajtotta a szőnyeget, s felém fordult. Ijedten hátrahőköltem.
– Talán jutalmat kellene kitűznöm? – folytatta, s egyre jobban belelovalta
magát. – Megbocsásson, de kitűzök. Mennyit kíván, felügyelő úr? Ötszázat?
Ezret? Engedje meg, másfél ezer koronát ajánlok fel annak, aki megtalálja
elveszett aranyórámat! Kétezer koronát.
– Eltűnt az órája? – kérdeztem homlokom ráncolva. Félre a tréfával. Az
aranyóra nem filcpapucs, és nem foglalt zuhanyozófülke.
– Igen!
– Mikor látta utoljára az órát?
– Ma korán reggel. Az asztalon hevert. Elgondolkodtam.
– Azt ajánlom – mondtam neki végül –, tegyen hivatalos feljelentést. Akkor
kihívom a rendőrséget.
Mózes rám meredt, s egy ideig hallgattunk. Majd hörpintett a korsóból, és
így szólt:
– Mi a fenének magának a feljelentés és a rendőrség? Semmi kedvem,
hogy szennyes hírlapírók meghurcolják a nevemet. Miért nem láthat maga az
ügyhöz? Hiszen kitűztem a jutalmat. Akar előleget?
– Kellemetlen beleavatkoznom ebbe az ügybe – vetettem ellen. – Nem
magándetektív vagyok, hanem állami hivatalnok.
– Jól van – egyezett bele hirtelen. – Majd meggondolom... – Hallgatott egy
ideig. – Lehet, hogy magától előkerül. Szeretném remélni, hogy ez a soron
következő ostoba tréfa. Ha azonban holnapig nem kerül elő az órám, reggel
megírom a feljelentést.
Ebben megegyeztünk. Mózes visszatért a szobájába, én is a magaméba.
Nem tudom, miféle új dolgokat fedezett fel Mózes a szobájában. Az
enyémben nagyon sok volt. Először is az ajtón ferdén egy jelmondat lógott:
“Ha meghallom a kultúra szót, tüstént hívom a rendőrségemet!" A jelszót
természetesen letéptem, ez azonban csak a kezdet volt. Szobámban az asztal
gumiarábikummal volt leöntve, mely már megkeményedett. Egyenest üvegből
öntötték oda, az üveg is ott hevert, s a megszáradt tócsa közepén egy
papírdarab díszelgett. Levél. Rendkívül ostoba firkálmány. Girbegurba
nyomtatott betűkkel ez állt rajta: “Glebski felügyelő úr, tudomására hozzuk,
hogy a szállóban jelenleg Hinkus álnéven egy veszélyes gengszter, megrögzött
szadista tartózkodik, akit az alvilágban Füles álnéven ismernek. Van fegyvere,
s a szálló egyik lakójának életére tör. Nyomatékosan kéretik a felügyelő úr,
tegyen valamit."
Annyira dühös és döbbent voltam, hogy kétszer kellett végigolvasnom az
üzenetet, míg megértettem. Majd cigarettára gyújtottam, és körülnéztem a
szobában. Természetesen semmiféle nyomra nem bukkantam. Kisimítottam az
összegyűrt felhívást, s összevetettem a levélkével. A betűi ugyancsak
nyomtatottak voltak, s szintúgy girbegurbák, azonban ceruzával írták őket.
Egyébként a jelmondatból minden világos – természetesen a kölyök munkája
volt. Egyszerű tréfa. Azok közül az ostoba jelmondatok közül való, mellyel a
francia diákok telefirkálták a Sorbonne falait. A levéllel lényegesen rosszabb a
helyzet. Egy tréfamester becsúsztathatta volna a levelet az ajtó alatt,
beledughatta volna a kulcslyukba, vagy egyszerűen letehette volna az asztalra,
ráhelyezhetett volna például egy hamutartót. Hülyének vagy abszolút
vadembernek kellett azonban ahhoz lenni, hogy egy ostoba tréfa kedvéért
összerondítsanak egy ilyen remek asztalt. Hülyéből egyébként van itt elég, ez
igaz... azonban nem ennyire hülyék! Még egyszer végigolvastam a levelet, egy
nagyot szívtam cigarettámból, s az ablakhoz léptem. Nesze neked szabadság!
– gondoltam. Nesze neked rég várt függetlenség...
A nap már lemenőben volt, a szálló árnyéka jó száz méterre nyúlt. A tetőn,
fejét hátravetve, ajkával az üveg szájához tapadva, változatlanul ott trónolt
Hinkus úr, a veszélyes gengszter és megszállott szadista. Egyedül volt.
5. FEJEZET

Megálltam Hinkus szobája előtt, s óvatosan körbepillantottam. A folyosó, mint

mindig, most is üres volt. A biliárdszobából golyók csattogása hallatszott –
Simonet működött. Du Barnstockre és Olaf az utóbbi szobájában ült. A kölyök
a motorral bíbelődött. Mózesek szobájukban tartózkodtak. Hinkus a tetőn
üldögélt. Öt perccel azelőtt lejött a tálalóba, s magához vett még egy üveggel,
benézett szobájába, bundájába burkolózott, s most bizonyára egészen ebédig
friss levegőt fog szívni. Én pedig ott álltam szobája előtt, próbálgattam a
kulcslyukban a tulajdonostól elcsent köteg kulcsait, s szolgálati vétség
elkövetésére készültem.
Az ötödik vagy a hatodik kulcs puhán kattant, s besurrantam a szobába.
Úgy, ahogy általában a kémtörténetek hősei csinálják – másfajta módszert
nem ismertem. A nap már majdnem teljesen lenyugodott a hegygerinc mögött,
a szobában azonban meglehetősen világos volt. A szoba halott helyiség
benyomását keltette, az ágyon egy gyűrődés se látszott, a hamutartó tisztán és
üresen ásítozott, mindkét koffer ott állt a szoba kellős közepén.
Az első, a nehezebb utazóbőrönd tartalma tüstént felkeltette figyelmemet.
Jellegzetesen alibi poggyász volt: rongydarabok, szakadt lepedők és
párnahuzatok, egy köteg könyv, s mindezt a leglehetetlenebb módon dobálták
össze. Az igazi poggyász a másik kofferban rejtőzött. Három váltás
fehérnemű, pizsama, neszesszer, egy töltőtollkészlet, egy köteg pénz –
tekintélyes köteg, nagyobb, mint az enyém –, valamint két tucat zsebkendő.
Akadt ott még egy kisméretű ezüstszínű palack – üresen –, egy sötét
szemüveg tokban s egy külföldi címkés üveg – tele. A koffer legalján pedig, a
fehérnemű alatt, rátaláltam a nehéz aranyórára és egy kis női browningra.
A padlóra ültem s hallgatóztam. Egyelőre mindenütt csend volt, azonban
rendkívül kevés időm maradt a töprengésre. Megvizsgáltam az órát. Fedelére
bonyolult monogram volt vésve, valódi színarany, vöröses árnyalattal, az óra
számlapját a csillagképek ábráival díszítették. Kétségkívül Mózes úr eltűnt
órája. Utána megvizsgáltam a pisztolyt. Nikkel játékszer gyöngyház
markolattal, voltaképp nem is fegyver... Badarság, az egész badarság. A
gengszterek nem terhelik magukat ilyen csekélységgel. S ha már elszánták
magukat, nem órát lopnak, még ilyen nehéz és értékes jószágot sem. Persze az
igazi, neves, tekintélyes gengszterek.
Úgy, úgy, úgy... Gyerünk, gyorsan összegezzük a dolgokat. Semmi
bizonyíték arra, hogy Hinkus veszélyes gengszter, megszállott szadista,
viszont bőven van arra bizonyíték, hogy valaki nagyon szeretné, ha Hinkust
gengszternek néznék. Igaz, itt az alibi poggyász...
Ismét hallgatóztam. Az ebédlőben edényekkel zörögtek – Caisa már terített.
Valaki eldübörgött az ajtó mellett. Harsányan zengett Simonet érdeklődő
hangja: “Hát hol a felügyelő? Hol a mi vakmerő barátunk?" Caisa élesen
felsikoltott, s dermesztő hahota rázta meg az egész emeletet. Ideje volt
lelépnem. Sietve kiürítettem a tárat, a töltényeket a zsebembe dugtam, s a
pisztolyt meg az órát visszatettem a bőröd aljára. Alig tudtam kiugrani s
megforgatni a kulcsot a zárban, amikor a folyosó másik végén megjelent du
Barnstockre.
– Kedves felügyelő! – harsogta. – Győzelem, hírnév, gazdagság. Ez a du
Barnstockre-ék mai osztályrésze. Feléje indultam, szobájának ajtaja előtt
találkoztunk.
– Megkopasztotta Olafot? – kérdeztem.
– Képzelje, igen! – felelte boldogan mosolyogva. – A mi kedves Olafunk
túlságosan is módszeres. Úgy játszik, akár egy gép, nincs benne semmi
fantázia. Még unalmas is... Egyébként, kedves felügyelő, tudja, milyen új
csínnyel lepett meg bennünket a mi kedves halottunk? Nézzen csak be hozzám
agy percre...
S becipelt magához a szobájába.
– Hol is van? – dünnyögte zsebeit tapogatva. – Aha! Legyen olyan kedves,
s nézzen bele, mit kaptam ma. – Gyűrött papírt nyújtott felém.
Ismét egy levél. Girbegurba nyomtatott betűkkel és helyesírási hibákkal ez
állt rajta: “Megtaláltuk magát.“Célba vettük. Ne próbáljon menekülni, s ne
csináljon ostobaságokat! Figyelmeztetés nélkül lőni fogok. F." Egymás után
kétszer-háromszor is elolvastam a levelet.
– Bájos, ugye? – szólt du Barnstockre, miközben a tükör előtt szépítkezett.
– Hogyan került magához?
– Olaf szobájába dugták be, amikor együtt kártyáztunk. Olaf a tálalóba
indult, hogy valami szeszes italt hozzon, én pedig ültem és szivaroztam.
Kopogtak. Azt feleltem: “Tessék, jöjjön be" – azonban senki nem jött be.
Csodálkoztam, s egyszer csak látom, hogy ott hever az ajtónál ez a levél.
Nyilván az ajtó alatti résen dugták be.
– Természetesen kinézett a folyosóra, s természetesen senkit nem látott –
mondtam.
– No, meglehetősen hosszú ideig tartott, míg kikászálódtam a karosszékből
– mondta du Barnstockre. – Menjünk? őszintén szólva alaposan megéheztem.
Zsebre dugtam a levélkét, s elindultunk az ebédlőbe. Útközben
találkoztunk a kölyökkel is.
Úgy tűnt, mindenki együtt van. Mózesné őnagysága Mózes urat szolgálta
ki, Simonet és Olaf az előételeknél toporogtak; a tulaj a házipálinkát töltögette
szét. Du Barnstockre és«a kölyök a helyükre indultak, én pedig csatlakoztam a
férfiakhoz. Simonet baljós suttogással számolt be Olafnak arról, milyen
hatással van a gyopárpálinka a belső szervekre. Olaf jóindulatú hümmögések
közepette lakmározott a kaviárból. Ekkor belépett Caisa, csörömpölni kezdett
az edényekkel, s így szólt a tulajdonoshoz:
– Nem akarnak jönni, azt mondták, ha nincs mindenki itt, ők sem jönnek.
Majd ha mindenki lejön, akkor ők is idejönnek, így mondták... S két üveg
üres...
– Akkor hát menj és mondd meg, hogy mindnyájan együtt vannak –
utasította a tulajdonos.
– Nem hisznek nekem, én így is mondtam, hogy mindnyájan együtt
vannak, de ők nekem...
– Kiről van szó? – kérdezte Mózes úr.
– Hinkus úrról van szó – felelte a tulajdonos. – Még mindig a tetőn van, én
pedig...
– Hogyhogy a tetőn van! – jelentette ki rekedtes, mély hangon a kölyök. –
Itt van, Hinkus itt van! – S villájával Olaf felé bökött.
– Gyermekem, maga téved – jelentette ki finoman du Barnstockre, Olaf
pedig jóindulatúan elvigyorodott, s ezt dörmögte:
– Olaf Andwarafors, gyermekem. Hívhatsz egyszerűen Olafnak.
– S akkor ő miért van itt? – A villa felém mutatott.
– A pokolba vele, Snevar! – mondta Mózes. – Nem akar jönni, hadd
fagyoskodjon a hidegben.
– Tisztelt Mózes úr, éppen most fölöttébb kívánatos, hogy mindnyájan
együtt legyenek! – jelentette ki önérzetesen a tulaj. – Igen kellemes hírt
szeretnék közölni tisztelt vendégeimmel... Caisa, gyorsan!
– De ha nem jönnek...
Az előétellel megrakott tányért visszahelyeztem a kis asztalra.
– Várjanak csak – mondtam. – Rögtön idehozom őket.
Az ebédlőből kifelé menet hallottam, amint Simonet ezt mondta: “Helyes!
Végezze csak a rendőrség a maga dolgát!" Gyászos kacaja elkísért egészen a
padlásra vezető lépcsőig. Felmásztam a lépcsőn, belöktem a durván gyalult
faajtót, s egy kerek, minden oldalról beüvegezett pavilonban találtam magam,
melynek falai mentén keskeny padok várták a pihenésre vágyókat. Hideg volt,
különös hó- és porszag terjengett, hegyként magaslottak az egymásra hajigált
nyugágyak. A tetőre vezető furnérajtó félig nyitva volt.
A lapos tetőt vastag hóréteg fedte, a kis pavilon körül a hó össze volt
tapodva, távolabb pedig kitaposott ösvény vezetett a ferdén álló antennához,
melynek végén egy nyugágyban mozdulatlanul ült a bebugyolált Hinkus. Bal
kezével egy üveget tartott a térdén, jobb kezét ruhájába rejtette, bizonyára
melengette. Arcát szinte nem lehetett látni, eltakarta a bunda gallérja s
szőrmesapkájának ellenzője, csupán óvatos szeme csillogott ki mögülük,
mintha egy tarantella pók kukucskálna ki odújából.
– Menjünk, Hinkus – mondtam. – Mindenki együtt van már. Magát várják.
– Mindnyájan? – kérdezte rekedten.
Bólintottam és körülnéztem. A nap elbújt a hegygerinc mögött, a hó a
völgyben lilának látszott, a sötétlő égboltra felkúszott a halovány hold. A
szemem sarkából észrevettem, hogy Hinkus gondosan figyel.
– Aztán miért várnak rám? – kérdezte. – Elkezdhették volna...
– A tulaj valamilyen meglepetéssel akar kedveskedni.
– Meglepetéssel... – mondta Hinkus, és köhintett. – Tüdőbajos vagyok –
közölte váratlanul. – Az orvosok azt mondják, állandóan friss levegőn kell
lennem... és friss tyúkhúst ennem...
Megsajnáltam.
– Az ördög vigye! Együttérzek magával – mondtam őszintén. – Ebédelni
azonban mégiscsak kell...
– Természetesen kell – értett egyet velem, és felállt. – Megvacsorázom és
visszajövök. – Az üveget beállította a hóba. – Mit gondol, hazudnak az
orvosok? A friss levegőt illetően...
– Ugyan, ugyan, Hinkus! – mondtam. – A tüdőbajt most már gyógyítják.
Nem vagyunk a tizenkilencedik században.
– Igen, nyilván – bólogatott csüggedten. Befordultunk a folyosóra. Az
ebédlőből edénycsörömpölés, beszélgetés hallatszott. – Menjen csak előre, én
levetem a bundám – mondta, s megállt szobája ajtajánál.
Bólintottam, s beléptem az ebédlőbe.
– Hát a letartóztatott hol van? – kérdezte harsányan Simonet.
– Minden rendben – feleltem. – Rögtön jön.
Du Barnstockre a számmágiáról mesélt. Mózesné őnagysága ámuldozva
sóhajtozott. Simonet szaggatottan hahotázott. “Ugyan, Bardl... Dubr... – búgta
Mózes. – Mindez középkori badarság." Mertem magamnak egy nagy adag
levest, s ekkor megjelent Hinkus. Az ajka remegett, s arca ismét olyan zöldes
színű volt. Kirobbanó örömmel fogadták, ő azonban sietősen körbepillantott
az asztalon, s határozatlanul elindult a helyére, mely köztem és Olaf között
volt. A tulajdonos közben megkopogtatta késével tányérja szélét.
– Uraim! – hirdette ki ünnepélyesen. – Egy percnyi figyelmet kérek! Most,
amikor mindnyájan összegyűltünk, engedjék meg, hogy egy kellemes
bejelentést tegyek. Elébe menve a vendégek megszámlálhatatlan óhajának, a
szálló vezetősége elhatározta, hogy ma ünnepélyes bált rendez a beköszöntő
tavasz tiszteletére. Uraim, tánc, bor, kártya, vidám csevegés!
Simonet összecsapta csontos tenyerét. Mózesné őnagysága szintén tapsolni
kezdett. Mindnyájan felélénkültünk, még Mózes úr is nagyot húzott
kancsójából, s rekedten ezt mondta: “Na, a kártya, ez még megjárja..." A
kölyök pedig villájával kopogott az asztalon, s kinyújtotta rám a nyelvét.
Rózsaszín nyelvecskéje volt, nagyon is vonzó küllemű. A legnagyobb zaj és
ricsaj közepette Hinkus váratlanul közelebb húzódott hozzám, s ezt súgta a
fülembe:
– Ide figyeljen, felügyelő, azt mondják, maga rendőr... Mit tegyek?
Benyúltam a kofferembe a gyógyszeremért. Ebéd előtt kanalas gyógyszert kell
beszednem, s ott nálam... na, meleg ruha, szőrmemellény, zokni... Nos, ebből
semmi nem maradt. Mindenféle idegen rongyok, szakadt fehérnemű... és
könyvek.
Óvatosan az asztalra helyeztem a kanalamat, s ránéztem. Szeme kerekre
nyílt, jobb szemhéja rángatózott, tekintetében félelem ült. Nagystílű gengszter.
Megszállott szadista.
– És tőlem mit kíván? – szűrtem át fogaim között. Tüstént kedvét vesztette,
s válla közé húzta a fejét.
– Ugyan... semmit... Csak nem értem, vicc ez, vagy mi... Mert ha lopás,
hiszen maga rendőr... De természetesen lehet, hogy csak vicc, nem gondolja?
– Igen, Hinkus – mondtam, elfordítottam a tekintetemet, és ismét
nekiláttam a levesnek. – Itt mindenki viccel. Vegye ezt tréfának, Hinkus.
6. FEJEZET

Nem kis csodálkozásomra az est ötlete szerencsésnek bizonyult. Sebtében

megvacsoráztunk, és senki nem távozott az ebédlőből, csak Hinkus, aki
valami elnézésfélét dünnyögött, s visszakullogott a tetőre, hogy átmossa
tüdejét hegyi levegővel. Tekintetemmel elkísértem, s valami lelkiismeret-
furdalásfélét éreztem. Egy pillanatra belém villant, hogy egy gyámügyi
hivatalnokhoz képest, még ha kiskorúakkal foglalkozik is, Hinkus szókincse
nagyon gyatra. Azonban elhessegettem magamtól a gondolatot, s lelkesen
együtt hahotáztam Simonet-val soron következő alpári viccén, amit egyébként
nem is hallottam. Egy hajtásra kiittam a brandyt, s újból töltöttem. Zúgni
kezdett a fejem.
A vigasság egyébként elkezdődött. Caisa még össze sem tudta szedni a
szennyes edényeket, Mózes úr és du Barnstockre máris az ebédlő sarkában
váratlanul megjelent, zöld posztóval borított kártyaasztalhoz siettek. A
tulajdonos bekapcsolta a fülsiketítő erővel tomboló zenét. Olaf és Simonet
egyszerre rohantak Mózesné őnagyságához, s miután az képtelen volt
választani, hármasban kezdtek táncolni. A kölyök ismét kiöltötte rám a
nyelvét. Nagyszerű! Előmásztam az asztal mögül, s a lehetőségekhez képest
kemény léptekkel odavittem ehhez a csibész nőszemélyhez... ehhez a pimasz
fickóhoz egy üveget és egy poharat.
– Táncol, madame? – kérdeztem, s a kölyök mellé huppantam a székre.
– Én nem táncolok, nagysága – válaszolta lustán a kölyök. – Elég a
fecsegésből, adjon egy cigit!
Adtam neki, öntöttem még egy brandyt magamnak, s magyarázni kezdtem
ennek az illetőnek, hogy viselkedése – visel-ke-dé-se! – erkölcstelen, így nem
szabad. S egyszer Majd kiporolom a nadrágját, csak legyen rá időm. Vagy –
tettem hozzá kis töprengés után – felelősségre vonom azért, mert nyilvános
helyen nem megfelelő öltözékben mutatkozik. Na és a jelszavak
kifüggesztése, mondtam. Nem helyes. Ajtókra. Sokkol és idegesít. Idegesít!
A kölyök válaszolt valamit, meglehetősen szellemesen, hol rekedtesen fiús,
hol gyöngéden búgó nőies hangon. Szédültem, s hamarosan úgy éreztem,
hogy egyszerre két partnerral beszélgetek. Valahol itt van ez az elkényeztetett,
rossz útra tért siheder, aki egyre a brandymet szopogatta, s akiért felelősséggel
tartoztam mint rendőrségi alkalmazott és mint elöljáró. De itt van egy vonzó,
pikáns nő is, aki hála istennek, egyáltalán nem hasonlított az oldalbordámra, s
aki iránt nem éppen atyai érzéseket tápláltam. A beszélgetésbe egyremásra
belekotyogó sihedert leintettem, és kifejtettem a leányzó előtt nézeteimet a
házasságról, ami nem más, mint két, bizonyos morális kötelezettségeket
magára vállalt szív önkéntes szövetsége. És semmi kerékpár vagy motor,
tettem hozzá. Az én oldalbordám ezt ki nem állhatja. Ebben megállapodtunk,
én pedig hátradőltem, s végigpillantottam a termen.
Minden nagyszerűen ment. Senki nem szegte meg a törvényt, sem az
erkölcsi normákat. Senki nem aggasztott ki jelmondatokat, nem írogatott
leveleket, nem lopott órát. A zene dübörögve szólt. Du Barnstockre, Mózes és
a tulajdonos a téteket szabadon emelve huszonegyeztek. Mózesné őnagysága
Simonet-val valami egészen modern táncot járt. Caisa az asztalt szedte le; a
tányérok, villák meg Olaf csak úgy nyüzsögtek körülötte. Az összes edény
mozgásba jött az asztalon – alig tudtam megfékezni egy menekülő üveget, s
közben leöntöttem a nadrágomat.
Ez hiba volt. A leányzó megsértődött, s eltűnt valamerre, maradt viszont a
siheder, és pimaszkodni kezdett. Ekkor azonban odalépett hozzám Mózesné
őnagysága, felkért egy táncra, s én örömest «beleegyeztem. Egy perc múlva
már az volt a szilárd meggyőződésem, hogy tökfilkó vagyok, és sorsomat
Mózesné őnagyságával kell összekötnöm, csakis vele. Az én Olgámmal. Isteni
puha karját a szél egy csöppet sem fújta ki, bőre makulátlanul sima volt, és
tulajdonosa készségesen engedte, hogy csókolgassam. Csodaszép nyílt
tekintetét nem rejtette semmiféle patikai gyógyeszköz mögé, kábító illatot
árasztott, és nem volt durva, talpraesett fiatal bátyja, aki nem hagyja kinyitni a
szádat, igaz, nem tudni, miért, egyre ott ólálkodott körülöttünk Simonet, ez a
csüggedt kópé, azonban vele végül is ki lehetett békülni, hiszen nem rokon.
Majd váratlanul kijózanodtam, s azt vettem észre, hogy Mózesné
őnagyságával a függöny mögött vagyok. A derekát öleltem, ő pedig fejét
vállamra hajtva ezt mondogatta:
– Nézd, micsoda bájos vidék!...
Ez a váratlan tegezés zavarba hozott, és ostobán bámulni kezdtem a tájat, s
azon töprengtem, hogyan tudnám udvariasan elvenni kezem a derekáról,
mielőtt még rajtakapnának bennünket. Mellesleg a táj valóban megkapó volt.
A hold már magasra emelkedett, a völgy kékes fényében úszott, a közeli
hegyek pedig mintha lebegtek volna a mozdulatlan levegőben. Ekkor
észrevettem a tetőn álló szerencsétlen Hinkus csüggedt árnyékát, és ezt
dünnyögtem:
– Szegény Hinkus...
Mózesné őnagysága kissé visszahőkölt, és csodálkozva végigmért.
– Szegény? – kérdezte. – Miért szegény?
– Súlyos beteg – magyaráztam. – Tüdőbajos, és szörnyen fél.
– Igen, igen – helyeselte. – Maga is észrevette? Állandóan fél valamitől.
Nagyon gyanús és rendkívül kellemetlen ember. S egyáltalán, nem a mi
köreinkből való...
Szomorkásán megcsóváltam a fejem, és sóhajtottam.
 – No lám, már maga is ezt hajtogatja – mondtam. – Semmi gyanús nincs
benne. Csupán egy szerencsétlen, magányos ember. Nagyon szánalomraméltó.
Nézze csak, néha hogy elzöldül, s kiveri a veríték.
A függöny ekkor ropogva szétnyílt, s megjelent előttünk a kölyök. Rám se
pillantva, sután összeütötte a bokáját, s rekedten így szólt:
– Permettez-vous...
– Bitté, fiacskám – válaszolta bájos mosoly kíséretében Mózesné
őnagysága engem is megajándékozva soron következő csábos mosolyával, s a
kölyök karján továbbsiklott a parketton.
Nagyot sóhajtottam, s zsebkendővel megtöröltem a homlokomat. Az asztalt
már leszedték. A három kártyás tovább verte a lapot a sarokban. Simonet a
golyókat püfölte a biliárdszobában, Olaf és Caisa felszívódtak. A zene már
félerővel bömbölt, Mózesné őnagysága és Brunet rendkívüli mesterségbeli
tudásról tettek tanúbizonyságot. Óvatosan kikerültem őket, s elindultam a
biliárdszobába.
Simonet a dákót meglendítve üdvözölt, s a drága időből egy másodpercet
sem pazarolva, öt golyó előnyt ajánlott fel. Én levettem zakómat, feltűrtem
ingujjamat, s a játék megkezdődött. Rettentő sok partit vesztettem, s ezért
rettentő sok vicc végighallgatása volt a büntetésem. Egészen
megkönnyebbültem. Harsogva kacagtam olyan vicceken, amelyekből szinte
semmit sem értettem, mivel valamilyen kvarkokról, félrenyelő tehenekről s
idegenes nevű professzorokról volt bennük szó; szódavizet ittam, s nem
hagytam befolyásolni magam partnerem unszolásától és gúnyolódásától,
eltúlozva nyögdécseltem, s a szívemhez kapkodtam, amikor melléfogtam;
diadalmaskodtam, amikor eltaláltam a golyót; új szabályokat ötöltem ki, s
hevesen kitartottam mellettük, majd annyira szabadjára engedtem magam,
hogy levettem nyakkendőmet, s kigomboltam a galléromat. Úgy éreztem,
nagy formában voltam. Simonet is nagy formában volt. Elképzelhetetlen s
elméletileg is lehetetlen állásokat rakott ki, a falakon, sőt úgy hiszem, még a
mennyezeten is mászkált; két vicc között teli torokból matematikai tartalmú
dalokat harsogott; állandóan áttért a tegezésre, s közben ezt mondogatta:
“Pardon, öregem! Ez az átkozott demokratikus neveltetésem!"
A biliárdszoba nyitott ajtaján keresztül futólag hol a kölyökkel táncoló
Olafot láttam, hol az italos tálcával loholó tulajt, hol a kipirult Caisát. A zene
dübörgött, a kártyások szenvedélyesen kiabáltak, hol pikket mondtak be, hol
kört ütöttek, hol karót kiáltottak ki adunak. Időről időre egy rekedt hang ezt
mondogatta: “Ide figyeljen, Drabl... Bandrl... du!..." A korsó elégedetlenül
kopogott az asztalon, majd a tulaj szava hallatszott: “Uraim, uraim! A pénz,
akár a hamu..." Utána felharsant Mózesné önagysága csengő kacagása s
hangocskája: “Mózes, ugyan mit csinál, hiszen a pikk már lement..." Az óra
később valamilyen felet ütött, az ebédlőből székzörgés szűrődött ki, láttam,
ahogy Mózes vállon veregeti du Barnstockre-ét, s hallottam, amint ezt
dünnyögi: “Remek játék volt, Barn... du... Maga veszélyes ellenfél. Jó
éjszakát, uraim! Menjünk, drágám..." Aztán emlékszem, hogy Simonet-nak,
ahogy ő mondta, kifogyott az üzemanyaga, s én átmentem az ebédlőbe egy
újabb üveg brandyért, úgy gondolván, hogy ideje nekem is feltankolnom már.
A teremben még szólt a zene, de már senki nem volt ott, csupán du
Barnstockre, aki háttal felém a kártyaasztalnál ült, s elgondolkodva
mindenféle csodát művelt két pakli kártyával. Vékony fehér kezével a
levegőből varázsolt elő kártyalapokat, majd eltüntette őket kitárt tenyerében,
vibráló sugárban eregette a kártyacsomagot egyik kezéből a másikba,
legyezőként szórta szét s tüntette el a lapokat a levegőben. Nem vett észre, s
én sem zavartam őt. Elvettem egy üveg italt a tálalószekrényből, s
lábujjhegyen visszatértem a biliárdszobába.
Amikor az üveg már csak félig volt, egy erőteljes lökéssel egyszerre két
golyót löktem ki az asztalról, s felhasítottam rajta a posztót. Ez már túl sok
volt.
– Vége! – jelentettem ki, s letettem a dákót. – Megyek, szívok egy kis friss
levegőt.
Áthaladtam a már teljesen kiürült ebédlőn, lementem a hallba, ki a
tornácra, majd néhányszor föl s alá sétáltam a szálló homlokzata előtt a
megtisztított úton. Sárga fénnyel világított a konyha ablaka, rózsaszín fényt
árasztott Mózesné önagysága hálószobája, fény égett du Barnstockre-nál s az
ebédlő függönyei mögött is, a többi szoba azonban sötét volt; Olaf ablaka
pedig tárva-nyitva állt, akár reggel. A tetőn magányosan, fülig bundájába
burkolózva ült a szerencsétlen, félelmének súlya alatt roskadozó Hinkus.
– Hinkus! – szólítottam meg halkan, azonban nem mozdult. Lehet, hogy
elszundított, de az is lehet, hogy a meleg fülvédőtől és felhajtott gallértól nem
hallotta.
Örömmel éreztem, hogy éppen ideje inni egy kis forró portóit. Visszatértem
a hallba, találkoztam a tulajdonossal, s beavattam tervembe.
– Remek ötlet! – helyeselte. – Menjen át a kandallós társalgóba, Peter, én is
megyek és intézkedem.
Megfogadtam tanácsát, s a kandalló lángja előtt helyet foglalva, melengetni
kezdtem átfagyott kezemet. Hallottam, ahogy a tulaj a hallban járkál,
kattognak a villanykapcsolók, majd a léptek lecsöndesültek, és az ebédlőben
elhalkult a zene. A tulaj lejött a lépcsőn, belépett a hallba, s átment a
presszórészbe.
Rágyújtottam egy cigarettára, a gyufát a kandallóba hajítottam, s ebben a
pillanatban a padló finoman megremegett a lábam alatt, panaszosán
összekoccantak az ablaküvegek, s távolról hangos dübörgést hallottam.
Felpattantam, és gépiesen az órámra pillantottam – tíz óra múlt két perccel.
Izmaim megfeszültek; vártam. A dübörgés nem ismétlődött meg. Valahol fenn
nagy erővel becsapódott egy ajtó, megcsöndült egy fazék a konyhán. Caisa
hangosan felkiáltott: “Ó, uramisten!" Felálltam, azonban ekkor léptek
hallatszottak, s a társalgóban megjelent a tulaj két pohár forró kotyvalékkal.
– Hallotta? – kérdezte. – Lavina a hegyekben. S nem is olyan messze...
Várjon csak, Peter.
A poharakat letette a kandalló párkányára, s kiment. Elvettem az egyiket,
és visszaültem karosszékembe. Tökéletesen nyugodt voltam. A lavinák nem
rémisztettek meg, a citrommal és fahéjjal forralt portói viszont minden
dicséretet megérdemelt. Remek! – gondoltam, s kényelmesebben
elhelyezkedtem.
A tulaj visszatért. Fogta a poharát, leült mellém, s egy ideig szótlanul
szemlélgette az izzó parazsat.
– A helyzet pocsék – szólalt meg végül is fojtottan, ünnepélyes hangon. –
El vagyunk vágva a külvilágtól.
– A lavina betemette az utat?
– Igen. Most próbáltam kapcsolatba lépni Murral. De a telefon nem
működik. Ez csak azt jelentheti, ami az utóbbi tíz évben már néhányszor
megtörtént: a lavina betemette a Palack Nyakát, maga is átutazott rajta; ez az
egyetlen bejárat a völgyembe.
Hörpintett a pohárból.
– Rögtön rájöttem, miről van szó – folytatta. – A dübörgés észak felől
hallatszott. Most nem marad más hátra, mint hogy várjunk. Amíg eszükbe
jutunk, amíg megszervezik a munkabrigádot...
– Vizünk van elég – mondtam töprengve. – Nem fenyeget-e azonban a
kannibalizmus?
– Nem – felelte a tulajdonos láthatóan sajnálkozva. – Hacsak nem kívánja
egy kissé változatosabbá tenni a kosztot.
– S mi a helyzet a fűtőanyaggal? – kérdeztem.
– Tartaléknak mindig ott vannak az én örökmozgóim.
– Hm... – jegyeztem meg. – Fából vannak? A tulaj szemrehányón pillantott
rám.
– Miért nem kérdi meg, Peter, hogy állunk az innivalóval?
– Hát hogyan?
– Az innivalóval – felelte a tulaj – különösen jól állunk. Csupán a szálló
specialitásából, a pálinkából százhúsz üveggel van.
Egy ideig némán nézegettük a parazsat, s nyugodtan hörpölgettünk a
poharunkból. Majd a tulajdonos váratlanul így szólt:
 – Egy dolog nyugtalanít, Peter, ha már komolyra fordítjuk a szót. Az a
benyomásom, hogy néhány jó vendéget elvesztettem.
– Hogyan? – kérdeztem. – Pont ellenkezőleg, nyolc kövér légy keveredett
bele a hálójába. Micsoda reklám! Később mind azt fogja mesélni, hogy
majdnem felfalták egymást...
– Ez igaz – ismerte be önelégülten a tulajdonos. – Erre már gondoltam. •
Azonban légyből lehetett volna több is, hiszen pillanatokon belül meg kellett
volna érkezniük Hinkus. úr barátainak...
– Hinkus úr barátainak? – csodálkoztam.
– Képzelje el. Felhívta Murt, s a következő táviratot mondta telefonba. – A
tulaj felemelte ujját, s ünnepélyesen idézte: – “Mur, Fogadó a Halott
Alpinistához. Várok, siessetek!"
– Nos, sohasem gondoltam volna – dünnyögtem –, hogy Hinkusnak vannak
barátai.
7. FEJEZET

Éjfélre végeztünk a kancsó forró portóival, megvitattuk, hogyan lehetne

finoman értesíteni a többi vendéget arról, hogy élve be vannak falazva, s
megoldottunk néhány világproblémát, éspedig: kihalásra ítéltetett-e az
emberiség (igen, de addigra mi már nem leszünk); értelmes lény-e Lale, a
bernáthegyi (igen, az ostoba tudósokat azonban képtelenség erről meggyőzni);
fenyegeti-e a világmindenséget az úgynevezett hőhalál (nem fenyegeti, mert a
tulajdonos fészerében ott vannak mind az első, mind a második típusú
örökmozgók); milyen nemet képvisel Brunet (itt semmit nem tudtam
bizonyítani, a tulajdonos azonban azt a furcsa gondolatot fejtette ki, miszerint
Brunet egyik nemhez sem tartozik).
Úgy tűnik, éppen ebben a pillanatban történt, hogy a lábainknál szundikáló
bernáthegyi, Lale hirtelen felpattant, s tompán vakkantott. A tulaj ránézett.
– Nem értem! – mondta szigorúan.
Lale kétszer egymás után vakkantott, s elindult a hall felé.
– Aha! – szólalt meg a tulajdonos, s felemelkedett a karosszékből. – Valaki
érkezett.
Lale után indultunk. El voltunk telve vendégszeretettel. Lale ott állt a
főbejáratnál. Az ajtó mögül furcsa, kaparó, nyüszítő hangok hallatszottak.
Megragadtam a tulaj karját.
– Medve! – suttogtam. – Grizzly! Puskája van? Gyorsan!
– Félek, hogy ez nem medve – jegyezte meg tompán a tulaj. – Félek, hogy
ez végre ő. Ki kell nyitni az ajtót.
– Nem kell! – elleneztem.
– Ki kell nyitni. Két hetet fizetett, de csak egyet lakott le belőle. Nincs rá
jogunk. Elveszik az iparengedélyemet.
Az ajtó mögül kaparászás és nyöszörgés hallatszott. Lale különösen
viselkedett: az ajtónak oldalvást állt, kérdő tekintettel méregette a bejáratot, s
hangosan szuszogott. Valahogy így viselkednek a kutyák, ha először
találkoznak kísértettel, a tulajdonos azonban bátran kinyújtotta kezét, és
elhúzta a reteszt.
Az ajtó kitárult, s egy hóval borított test omlott lassan lábaink elé.
Odaugrottunk hozzá, becipeltük a hallba, s a hátára fektettük. A hóborította
férfi felnyögött és kinyúlt. Szeme be volt csukva, hosszú orra fehér volt.
A tulaj egy másodpercet sem vesztegetve, őrült tevékenységbe kezdett.
Felébresztette Caisát, megparancsolta neki, hogy melegítsen vizet, egy pohár
forró portóit töltött az ismeretlen férfi szájába, arcát megdörzsölte
gyapjúkesztyűvel, majd kijelentette, hogy be kell vinni a zuhanyozóba.
“Ragadja meg a hóna alatt, Peter – rendelkezett –, én majd a lábát fogom
meg." Teljesítettem utasítását, s enyhe sokkot éreztem; kiderült, az
ismeretlennek fél karja volt, a jobb keze válltól hiányzott. Átcipeltük szegényt
a zuhanyozóba, lefektettük egy padra; majd egy szál ingben befutott Caisa, s a
tulajdonos kijelentette, a továbbiakban egymaga is boldogul.
Visszatértem a társalgóba a kandallóhoz, s kiittam portóimat. A fejem
tökéletesen tiszta volt, hihetetlen gyorsasággal tudtam elemezni, mi történt. Az
ismeretlen nyilvánvalóan nem az évszaknak megfelelően volt öltözve. Rövid
zakót, csőnadrágot s elegáns cipőt viselt. Ezen a vidéken csak olyan ember
öltözhet így, aki gépkocsin közlekedik. Ekkor rájöttem: gépkocsival tartott ide,
s lavinába került a Palack Nyakában. Hinkus barátja volt, úgy bizony! Fel kell
ébreszteni Hinkust...
Kirohantam a társalgóból, s felvágtattam az emeletre. A folyosón nem égett
a villany, s elég sokáig kerestem a kapcsolót, majd még hosszabb ideig
kopogtattam Hinkus ajtaján. Hinkus nem felelt. “Hiszen még mindig a tetőn
van!" – rémültem meg, s hanyatt-homlok rohantam a padlásfeljáróhoz.
Valóban, a tetőn ült. Ugyanabban a testhelyzetben, mogorván, fejét széles
gallérja mögé, kezét kabátja ujjába rejtve. , – Hinkus! – kiáltottam rá.
Meg sem mozdult. Odafutottam hozzá, s megráztam a vállát. Elképedtem.
Hinkus a kezem alatt hirtelen fura módon, puhán összecsuklott.
– Hinkus! – kiáltottam fel zavarodottan, s önkéntelenül is utánakaptam.
A bunda szétnyílt, s néhány hógöröngy hullott ki belőle; lehullott a
szőrmesapka, s csak ekkor döbbentem rá, hogy ez nem Hinkus, hanem csak
egy, az ő bundájába bújtatott hóember. Nos, ebben a pillanatban józanodtam ki
végérvényesen. Gyorsan körülpillantottam. A fényes, apró hold közvetlenül a
fejem fölött lebegett, s mindent úgy láttam, akár nappal. A tetőn számtalan
nyom, s mind egyforma; kutathatod, kié. A nyugágy mellett a hó össze volt
taposva és szét volt túrva – vagy verekedtek, vagy csak innen szedlek a havat
a hóemberhez. A hómező, amerre a szem ellátott, üres és tiszta, az út sötét
szalagja észak felé tartott, s beleveszett a Palack Nyakának bejáratát elrejtő
kékesszürke ködbe.
“Állj!" – gondoltam, s próbáltam uralkodni magamon. Gondoljuk csak
végig, mi szüksége volt Hinkusnak erre a szemfényvesztésre. Kétségkívül azt
akarta, hogy azt higgyük, a tetőn ül. Ő pedig ezalatt egészen más helyen járt, s
valami cifra dolgot művelt... megjátssza a tüdőbeteget, a szerencsétlen
flótást... Ugyan miféle dolgokat művelt és hol? Újból figyelmesen
végigvizsgáltam a tetőt, próbáltam eligazodni a nyomokon, azonban semmit
sem értettem; lassan lemásztam tehát az első emeletre, ismét kopogtam
Hinkus ajtaján, de senki nem válaszolt. Biztos, ami biztos, lenyomtam a
kilincset. Az ajtó kinyílt. Mindenre felkészülve magam elé nyújtottam a
kezem, hogy megelőzzem a lehetséges támadást a sötétből; beléptem, gyorsan
kitapogattam a kapcsolót, s felgyújtottam a villanyt. A szobában látszólag
semmi változás nem történt, a kofferok is az előző helyükön álltak, csupán
mindkettő nyitva. Hinkus természetesen nem volt a szobában, azonban nem is
számítottam rá, hogy itt lelem. Leguggoltam a bőröndök mellé, s újból
gondosan végigkutattam őket. Tartalmuk sem változott, egy kis kivétellel:
mind az aranyóra, mind a browning eltűnt. Ha viszont Hinkus menekült volna
innen, magával viszi a pénzét. Szép kis csomag, súlyos...
Egy dolog világos volt előttem: bűntény van készülőben. De milyen?
Gyilkosság? Rablás? A gyilkosság gondolatát sietve elhessegettem magamtól.
Egyszerűen nem tudtam elképzelni, kit ölhetnek itt meg, és miért. Aztán
eszembe jutott a papírdarab, amit du Barnstockre-hoz dugtak be. Rosszullét
fogott el. Mellesleg a levélből is világosan kitűnt: csak abban az esetben
végeznek vele, ha futni próbál...
Lekapcsoltam a villanyt, s az ajtót becsukva, kiléptem a folyosóra.
Odamentem du Barnstockre szobájához, s kitapogattam a kilincset. Az ajtó
zárva volt. Kopogtattam. Senki nem válaszolt. Másodszor is kopogtattam, s
fülem a kulcslyukhoz szorítottam. Du Barnstockre elmosódott, nyilvánvalóan
álomból felvert hangja válaszolt: “Egy pillanat, rögtön..." Az öreg élt, és esze
ágában sem volt menekülni. Nem volt kedvem magyarázkodni, ezért
kiugrottam a lépcsőházba, s hátam a padlásra vezető lépcsőhöz nyomtam. Egy
perc múlva csattant a kulcs, csikorgóit az ajtó. Du Barnstockre csodálkozva
jegyezte meg: “Különös..." Az ajtó ismét nyikorgóit, és ismét csattant a zár. Itt
minden rendben, legalábbis egyelőre. “Nem – állapítottam meg határozottan. –
A gyilkosság természetesen badarság. De mi a helyzet a rablással? Kit
érdemes itt kirabolni? Ha jól emlékszem, a szállóban két gazdag ember lakik:
Mózes és a tulajdonos. Úgy. Nagyszerű! S mindketten a földszinten. Mózes
szobája a déli szárnyban, a tulajdonos széfje az északiban. A hall választja el
őket egymástól. S mi van, ha lesben állok a hallban?... Hirtelen eszembe jutott
a félkarú ismeretlen. Hm... Lehet, hogy valóban baleset áldozata, de az is
lehet, hogy az egész éppen olyan komédia, mint a hóember a tetőn..."
Lementem a hallba. A zuhanyozóban már senki sem volt, a hall közepén ott
állt elképedt arccal egy szál, nedves aljú hálóingben Caisa, s összenyalábolva
tartotta az ismeretlen gyűrött, vizes ruháját. A déli szárny folyosóján égett a
fény, s a társalgóval szemben levő üres szobából a tulaj fojtott basszus hangja
hallatszott. Bizonyára ott helyezték el az ismeretlent, bár az is lehet, ho gy csak
ez hiányzott a tulajdonosnak. Ügyes számítás: nem fognak egy félig halott
embert az emeletre cipelni...
Caisa, magához térve, végül elindult a tulajdonos lakrészébe, azonban
megállítottam. Elvettem tőle az idegen ruháit, s kikutattam a zsebeket.
Legnagyobb csodálkozásomra üresek voltak. Teljesen üresek. Se pénz, se
iratok, se cigaretta, se zsebkendő – semmi. Visszaadtam a ruhákat Caisának, s
indultam, hogy megnézzem az idegent. Ágyban feküdt, s állig be volt
burkolva egy takaróba. A tulajdonos egy kanállal forró itallal táplálta, s
közben ezt mondogatta: “Ez kell, uram, ez kell magának... ki kell izzadnia...
jól ki kell izzadnia..." Az ismeretlen, meg kell adni, borzalmasan festett. Arca
kékes volt, hegyes orrának vége fehér, akár a hó, egyik szemét fájdalmasan
összehunyorította, a másikat pedig teljesen behunyta. Néhány kérdést azonban
fel kellett neki tennem. Bármi áron.
– Egyedül jött? – kérdeztem, összevont szemmel, némán nézett rám.
– Maradt még valaki a kocsiban? – kérdeztem tagoltan. – Vagy egyedül
utazott?
Az ismeretlen kinyitotta a száját, sóhajtott egyet, majd ismét becsukta.
– Gyönge – jegyezte meg a tulajdonos. – A teste mintha rongyból lenne.
– Az ördög vigye! – dünnyögtem. – Hiszen most valakinek oda kell mennie
a Palack Nyakához.
– Igen – értett egyet velem a tulaj. – Hátha valaki még ott maradt... Úgy
gondolom, lavina temette be őket.
– Magának kell odamennie – mondtam határozottan, az idegen azonban
ebben a pillanatban megszólalt.
– Olaf... – kezdte merev arccal. – Olaf And-wa-rafors... Hívják ide. Ekkor
ért a következő stressz.
– Ahá! – mondta a tulajdonos, s az asztalra tette az itallal teli korsót. –
Rögtön idehívom.
– Olaf... – ismételte az ismeretlen.
A tulajdonos távozott, s én a helyére ültem. Ostobának éreztem magam.
Ugyanakkor egy kissé megkönnyebbültem: elegáns, de komor feltételezéseim
maguktól foszlottak szerte.
– Egyedül volt? – kérdeztem ismét.
– Egyedül... – nyögte az ismeretlen. – Baleset... Hívják ide Olafot... Hol
van Olaf Andwarafors?
– Itt van, itt – nyugtattam meg. – Mindjárt jön.
Az ismeretlen lehunyta szemét, és elcsendesedett. Hátradőltem. Na,
rendben. Mégis, hová tűnt Hinkus? S mi a helyzet a tulajdonos széfjével? Sűrű
köd kavargott a fejemben.
A tulajdonos visszatért, szemöldökét felhúzta, ajkát beharapta. A fülemhez
hajolt, s ezt suttogta:
– Fura egy dolog, Peter. Olaf nem válaszol. Az ajtó be van zárva, húz a
hideg a szobából. A tartalék kulcsaim is eltűntek...
Némán előhúztam zsebemből a kulcsköteget, melyet irodájából csentem el,
s feléje nyújtottam.
 – Ahá! – mondta a tulaj; elvette a kulcsokat, – No, mindegy. Tudja mit,
Peter, menjünk együtt. Valahogy az egész nem tetszik nekem.
– Olaf... – nyögte az ismeretlen. – Hol van Olaf?
– Mindjárt, mindjárt – nyugtatgattam. Éreztem, hogy idegesen rángatózni
kezd az arcom. A tulajdonossal kiléptünk a folyosóra. – Tudja mit, Alec? Hívja
ide Caisát – javasoltam neki. – Üljön a férfi mellett, amíg visszajövünk.
– Aha – jelentette ki a tulajdonos, szemöldökét vonogatva. – Tehát így
állnak a dolgok... Ahogy én nézem...
Átügetett a saját lakrészébe, én pedig lassan a lépcsőhöz indultam. Már
meg is tettem néhány fokot, amikor a tulaj szigorúan megszólalt a hátam
mögött:
– Gyere ide, Lale. Ülj itt... Leülsz. Senkit nem engedsz be! Senkit nem
engedsz be!
A tulajdonos az emeleti folyosón ért utol, s együtt mentünk Olaf
szobájához. Kopogtam, s a választ meg sem várva, elvettem a tulajdonostól a
kulcscsomót.
– Melyik az? – kérdeztem.
A tulaj megmutatta. Bedugtam a kulcsot a lyukba. Az ördögbe – az ajtót
belülről zárták be, a kulcslyukban már volt egy kulcs. Amíg ezzel vesződtem,
s kifelé lökdöstem a kulcsot, kinyílt a szomszéd szoba ajtaja, s köpenye övét
összevonva kilépett az álmos képű, de barátságos du Barnstockre.
– Mi történik itt, uraim? – érdeklődött. – Miért nem hagyják aludni a
vendégeket?
– Ezerszer is elnézését kérjük, du Barnstockre úr – mondta a tulajdonos –,
de bizonyos, határozott fellépést követelő események történnek.
– Áh, vagy úgy? – jegyezte meg du Barnstockre érdeklődve. – Remélem,
nem zavarok?
Kilöktem a kulcsot a zárból, s felegyenesedtem. Az ajtó alatt húzott a téli
hideg, s terjesen biztos voltam benne, hogy a szoba éppen úgy üres lesz, mint
Hinkusé. Elfordítottam a kulcsot, s kinyitottam az ajtót. A jéghideg levegő
végigvert rajtam, de szinte nem is éreztem. A szoba nem volt üres. A padlón
egy ember hevert. A folyosóról beszűrődő fény nem volt elegendő, hogy
felismerjük. Csak a hatalmas cipőtalpakat láttam az előszoba küszöbén.
Beléptem, s felkattintottam a villanyt.
Olaf Andwarafors hevert a padlón. Nyilvánvalóan s reménytelenül halott
volt.
8. FEJEZET

Gondosan elfordítottam az ablakkilincseket, fogtam a bőröndöt, óvatosan

átléptem a holttesten, s kimentem a folyosóra. A tulajdonos már várt rám
ragasztóval és papírcsíkokkal. Du Barnstockre nem ment el, ugyanott állt,
vállával a falnak támaszkodott, s vagy húsz évvel idősebbnek tűnt.
Arisztokratikus orra lekonyult, s szánalomra méltón remegett.
– Micsoda szörnyűség! – dünnyögte, s kétségbeesetten pillantgatott rám. –
Micsoda borzalom!
Bezártam az ajtót, lepecsételtem öt papírcsíkkal, s minden egyes csíkot
kétszer is aláírtam.
– Micsoda szörnyűség!... – dörmögte du Barnstockre a hátam mögött. – S
most még revánsot sem vehet... semmi...
– Menjen vissza a szobájába – ajánlottam. – Zárkózzon be, s várjon, amíg
nem hívom. Alec, a szoba mindkét kulcsát magamhoz veszem. Nincs több
kulcsa? Rendben. Van egy kérésem, Alec. Egyelőre semmit ne – mondjon
ennek a.... félkarúnak. Ha már nagyon nyugtalankodik, hazudjon valamit.
Nézze meg a garázst, a helyén van-e minden gépkocsi... És még valami... Ha
meglátja Hinkust, tartóztassa fel, ha kell, erőszakkal is. Egyelőre ez minden. A
szobámban leszek.
A tulajdonos bólintott, s szótlanul elindult lefelé a lépcsőn.
A szobámban Olaf bőröndjét az összemocskolt asztalra helyeztem és
kinyitottam. Itt is egészen más fogadott, mint amit általában a bőröndökben
vár az ember. S még rosszabb volt a helyzet, mint Hinkus álbőröndjével." Ott
legalább rongyok és könyvek voltak. Itt viszont, ebben a lapos és elegáns
bőröndben, a teljes helyet egy műszer foglalta el – érdes felületű fekete
fémdoboz, színes gombokkal, üvegablakocskák, nikkelezett finom beállítok...
Se fehérnemű, se pizsama, se szappantartó... Becsuktam a bőröndöt,
elterpeszkedtem a karosszékben, s rágyújtottam.
Rendben. Ez év március harmadikán nulla óra huszonnégy perckor Glebski
rendőrfelügyelő Alec Snevar és du Barnstockre derék honpolgárok
jelenlétében felfedezte egy bizonyos Olaf Andwarafors hulláját. A hulla a már
említett Andwarafors szobájában hevert, az ajtót belülről zárták be, az ablak
viszont tárva-nyitva állt. Az áldozat a padlón feküdt hason. A halott fejét állati
kegyetlenséggel és természetellenes módon száznyolcvan fokra elcsavarták,
úgy, hogy jóllehet hasmánt feküdt, arca a mennyezetet nézte. A halott kezét
kinyújtotta, s majdnem elért egy kisméretű bőröndig, az áldozat egyetlen
poggyászáig. Az áldozat jobb kezében fából esztergált gyöngyökből készült
nyakláncot szorongatott, mely bizonyíthatóan egy derék állampolgár, Caisa
tulajdonát képezi. A halott arckifejezése eltorzult, szeme kimeredt, foga
vicsorított. Szája közelében gyöngén, de jól kivehetően valamilyen maró
kémiai vegyszer, talán karból vagy formalin szaga érezhető. A szobában
verekedésnek határozott és egyértelmű nyomára nem. bukkantam. A megvetett
ágyra borított takaró összegyűrve, a beépített szekrény ajtajai kissé nyitva, s
alaposan elmozdították a helyéről az asztal mellé állított nehéz karosszéket.
Az ablakdeszkán, valamint a hóborította párkányon nyomokat nem találtam. A
kulcs tollán... (elővettem a zsebemből a kulcsot, s még egyszer gondosan
megvizsgáltam) a kulcs tollán vizuális megfigyelés útján szintén nem
fedeztem fel nyomokat. (Szakemberek, műszerek és laboratórium hiányában
orvosi, daktiloszkópia vagy másfajta különleges vizsgálat elvégzésére nem.
nyílt – s nem is nyílik – lehetőségem.) Mindebből következik, hogy a halál
oka: Olaf Andwaraforsnak iszonyatos erővel és kegyetlenséggel kitekerték a
nyakát.
Érthetetlen a szájából áradó különös szag, és érthetetlen az is, miféle
gigászi ereje lehetett a gyilkosnak, hogy ennek az erős férfinak hosszadalmas,
zajos és töméntelen nyomot hagyó küzdelem nélkül kicsavarta a nyakát.
Mellesleg, mint ismeretes, két negatív érték szorzata pozitív. Feltételezhetjük,
hogy Olafot először megmérgezték, valamilyen méregtől magatehetetlen
állapotba került, s utána végeztek vele olyan állati módon, ami egyébként
ugyancsak alapos erőkifejtést igényel...
Nem, így nem lesz jó.
Miért nem hamis lottószelvényről vagy hamisított főkönyvről van szó? Azt
gyorsan kideríteném...
Kopogtattak. Belépett a tulajdonos, s tálcán egy pohár forró kávét és
szendvicseket hozott.
– Az autók mind a helyükön vannak – jelentette, miközben elém tette a
tálcát. – A sítalpak szintúgy. Hinkust sehol nem találtam. A tetőn ott hever a
bundája és a sapkája, de ezt nyilván már látta.
– Igen, láttam – hörpintettem a kávéból. – Mi van a félkarúval?
– Alszik – mondta a tulajdonos. Beharapta ajkát, s ujjával megtapogatta a
ragasztónyomokat az asztalon. – Ige-e-en...
– Köszönöm, Alec – jegyeztem meg. – Egyelőre elmehet, s maradjon a ház
csendben. Hadd aludjon mindenki. A tulajdonos megcsóválta a fejét.
– Ez nem fog sikerülni. Mózes már felkelt, ég a villany nála... Jól van, én
megyek. Caisát pedig bezárom... jóllehet neki fogalma sincs semmiről.
– Ne is legyen.
A tulajdonos kiment. Élvezettel kiittam a kávét, de a tányért odább toltam a
szendvicsekkel, és ismét rágyújtottam. Mikor is láttam Olafot utoljára?
Biliárdoztam, ő pedig a kölyökkel táncolt. Ez még azelőtt volt, hogy a
kártyások elváltak egymástól. Akkor váltak el, amikor az óra felet ütött.
Ezután Mózes tüstént bejelentette, hogy aludni kellene. No, ennek az idejét
nem lesz nehéz megállapítani. De mennyivel előbb láttam utoljára Olafot?
Bizonyára nem. sokkal. Rendben, ezt majd megállapítjuk. Most pedig nézzük:
Caisa nyaklánca, du Barnstockre levele, hallottak-e valamit Olaf szomszédjai
– du Barnstockre és Simonet...
Már-már úgy éreztem, hogy lám, kezd kirajzolódni a nyomozás terve,
amikor meghallottam, hogy valaki tompán, de meglehetősen erőteljesen püföli
az emlékszoba falát. Vad dühömben halkan fel is nyögtem. Ledobtam
zakómat, feltűrtem ingujjamat, s lábujjhegyen, óvatosan kiléptem a folyosóra.
A pofájába, a képébe mászok! – futott végig rajtam. Majd megmutatom, kivel
tréfáljon...
Feltéptem az ajtót, s mint. akit puskából lőttek ki, berohantam az
emlékszobába. Sötét volt, gyorsan villanyt gyújtottam. A szoba üresen
tátongott, a kopogás hirtelen abbamaradt, noha éreztem, hogy van itt valaki.
– Mássz elő! – hördültem fel haragosan.
Halk nyögdécselés a válasz. Leguggoltam, s az asztal alá pillantottam. A
zsámolyok közé szorítva, borzasztóan kényelmetlen testtartásban, kötéllel
összekötözve, pecekkel a szájában, hétrét görnyedve ült a veszélyes gengszter,
elvetemült szadista Hinkus, s a sötétből rám meresztette könnyező
mártírszemét. Kicibáltam a szoba közepére, s kitéptem szájából a pecket.
– Mit jelentsen ez?! – kérdeztem.
Válaszul köhécselni kezdett. Sokáig, rekedten, erőlködve köhögött,
köpködött, nyögött és hörgött. Bepillantottam a mellékhelyiségbe, fogtam a
Halott Alpinista borotváját, s elvágtam Hinkus kötelékeit. A szerencsétlen
annyira elzsibbadt, hogy még arra is képtelen volt, hogy felemelje karját, s
megtörölje képét. Inni adtam neki. Mohón ivott, végül megszólalt: egy
kacskaringósat és cifrát káromkodott. Segítettem neki felállni, s leültettem a
karosszékbe. Káromkodva, sírásra görbült képpel tapogatta nyakát, csuklóját,
oldalát.
– Mi történt magával? – kérdeztem.
– Mi történt... – mormogta. – Maga is látja, mi történt! Összekötöztek, mint
egy bárányt, s az asztal alá dugtak...
– Kicsoda?
– Honnan tudnám?! – felelte komoran, s hirtelen összerezzent. – Istenem! –
dünnyögte. – Innék egyet... Nincs magánál valami innivaló, felügyelő?
– Nincs – feleltem. – De lesz. Amint válaszol a kérdéseimre. Nagy nehezen
felemelte bal karját, s lehajtotta ingujját.
– Az ördögbe, szétnyomta az órámat, a piszok... – mormolta. – Mennyi
most az idő, felügyelő?
– Éjjel egy óra – feleltem.
 – Éjjel egy óra... – ismételte. – Éjjel egy óra... – Tekintete megmerevedett.
– Nem – jelentette ki s felállt. – Inni kell. Bemegyek a presszóba, s iszom
egyet.
Könnyedén mellbe taszítottam, s ismét leültettem.
– Ráér – nyugtattam meg.
– Kicsoda maga, hogy így utasítgat?! – visította torkaszakadtából.
– Ne üvöltsön – szakítottam félbe. – Rendőrfelügyelő vagyok. Maga pedig
gyanúsított, Hinkus.
– Miféle gyanúsított? – kérdezte egy fokkal halkabban.
– Ide figyeljen, Hinkus – mondtam. – A szállóban gyilkosság történt, így
hát jobb, ha válaszol a kérdéseimre. Egy ideig szájtátva bámult rám.
– Gyilkosság... – ismételte mintegy kiábrándultán. – Ez igen! Csak hát
nekem mi közöm az egészhez? Engem is majdnem kinyírtak... Üldögéltem
egymagám a tetőn, szundikáltam. Hirtelen csak érzem, hogy valaki fojtogat,
leránt a földre, s aztán többre nem emlékszem. Ez alatt az átkozott asztal alatt
tértem magamhoz, majd megbolondultam; gondoltam, élve eltemettek.
Kopogni kezdtem. Kopogok, kopogok, de senki sem jön. Aztán jött maga. Ez
minden.
– Meg tudja mondani, körülbelül mikor kapták el magát?
Töprengett, s egy ideig némán ült. Majd tenyerével megtörölte homlokát,
az ujjaira pillantott, ismét összerázkódott, s tenyerét nadrágjába törölte.
– Nos? – kérdeztem.
Rám emelte homályos tekintetét.
– Mi?
– Azt kérdem, körülbelül mikor...
– Á... Úgy kilenc körül lehetett. Amikor utoljára az órámra néztem, nyolc
óra negyven volt.
– Adja ide az óráját – kértem.
Engedelmesen lecsatolta s átnyújtotta. Észrevettem, hogy csuklóját kékes-
lilás foltok borítják.
– Összetört – közölte velem.
Órája nem összetört, hanem szétlapították. Kismutatója letört, a
nagymutató a negyvenharmadik percnél állt meg.
– Ki tette? – kérdeztem újból.
– Honnan tudnám? Hiszen mondtam, hogy elszundítottam.
– S nem ébredt fel, amikor elkapták?
– Hátulról kaptak el – magyarázta mogorván. – Hátul nincs szemem.
– Na, emelje fel az állát!
Bizalmatlanul és komoran nézett rám, s megéreztem, hogy jó úton haladok.
Két ujjammal állkapcson ragadtam, s egy erőteljes mozdulattal felemeltem a
fejét. Az isten tudja, mik ezek a kék foltok és karmolások vékony, inas
nyakán, mégis magabiztosan kijelentettem:
– Elég a hazudozásból, Hinkus! Magát elölről fojtogatták, s maga látta
fojtogatóját. Ki volt? Fejét elrántva kiszabadította magát.
– Menjen a pokolba! – hörögte. – A pokolba! Nem a maga dolga ez.
Akárkit intéztek itt el, nekem nincs hozzá közöm, a többiekre pedig köpök...
Szeretnék inni valamit! – üvöltött fel hirtelen. – Mindenem sajog, érti, ostoba
zsaru?!
Úgy tűnt, igaza volt. Akármibe keveredett is, a gyilkossághoz nincs köze,
legalábbis közvetlenül.
– Rendben – hagytam rá s felálltam. – Menjünk.
– Hová?
– Italért – mondtam.
Kiléptünk a folyosóra. Hinkus tántorgott, a karomba kapaszkodott. Érdekes
lett volna megfigyelni, hogyan reagál, amikor meglátja Olaf leragasztott
ajtaját, azonban semmit nem vett észre, szemmel láthatóan a legkisebb gondja
is nagyobb volt. Átvezettem a biliárdszobába, találtam az ablakpárkányon egy
tegnapról maradt fél üveg brandyt, s odaadtam neki. Szomjasan megragadta a
palackot, s hosszasan az üveg szájára tapadt.
Néztem. Természetesen feltételezhettem volna, hogy összebeszélt a
gyilkossal, s az egészet megtévesztésül ötölték ki, annál is inkább, mert hiszen
együtt érkezett Olaffal; sőt azt is fel lehetett tételezni, hogy éppen ő a gyilkos,
s bűntársai később kötözték meg, hogy alibit biztosítsanak neki, azonban
éreztem: túlontúl bonyolult ahhoz, hogy igaz legyen. Vagyis körülötte
korántsem volt minden rendben, egyáltalán nem volt tüdőbajos, nyilvánvalóan
gyámfelügyelő sem, s nyitott maradt az a kérdés is, miért árválkodott
állandóan fenn a tetőn... Hirtelen világosság gyúlt agyamban. Eszembe jutott a
história a zuhanyozóval, a pipával, a titokzatos levelek meg az, hogy milyen
zöldes színű s rémült volt Hinkus, amikor napközben lemászott a tetőről.
– Ide figyeljen, Hinkus – kezdtem udvariasan. – Az, aki elkapta... Hiszen
látta azelőtt is, nappal? Rémülten rám pillantott, és ismét az üveg szájára
tapadt.
– Úgy – feleltem. – No, akkor menjünk. Bezárom a szobájába. Az üveget
magával viheti.
– És maga? – kérdezte rekedten.
– Mi az, hogy én?
– Maga elmegy?
– Természetesen – feleltem.
– Figyeljen ide "- kezdte. – Ide figyeljen, felügyelő...Szeme ide-oda
futkosott, kereste, mit mondjon. – Maga... Talán magával mehetnék? Nem
szököm meg... semmiképp... esküszöm...
– Fél egyedül maradni a szobában? – kérdeztem.
– Igen – volt a válasz.
– De hiszen bezárom – nyugtattam meg. – S a kulcsot magammal viszem.
Kétségbeesetten legyintett.
– Ez nem segít – dünnyögte.
– Nana, Hinkus! – jegyeztem meg szigorúan. – Legyen férfi! Miért
csüggedt el, akár egy vénasszony?
Semmit nem válaszolt, csak két karjával még szorosabban ölelte melléhez
az üveget. Elkísértem szobájába, s miután még egyszer megígértem, hogy
meglátogatom, bezártam. A kulcsot valóban kivettem a zárból, és zsebre
tettem. Éreztem, hogy Hinkus – feldolgozatlan szál, még foglalkoznom kell
vele. Nem mentem el azonnal. Néhány percig fülemet a kulcslyukhoz szorítva,
az ajtónál álltam. Hallottam, hogyan bugyborékol az ital, majd nyikordult az
ágy, s szapora, szaggatott hangok hallatszottak. Nem jöttem rá azonnal, mi
lehet ez, csak később értettem meg: Hinkus sír.
Magára hagytam lelkiismeretével, és du Barnstockre-hoz indultam. Az öreg
tüstént ajtót nyitott. Borzasztóan izgatott volt. Még hellyel sem kínált. A szoba
tele volt szivarfüsttel.
– Kedves felügyelőm! – kezdte. – Tisztelt barátom! Pokolian kellemetlenül
érzem magam, az ügy azonban túlságosan messzire ment. Be kell ismernem
egy kis bűnömet...
– Azt, hogy maga ölte meg Olaf Andwaraforsot? – tréfálkoztam komoran,
összerezzent és összecsapta kezét.
– Ó, istenem! Nem! Életemben senkihez egy ujjal sem nyúltam! Quelle
idée! Nem! Csupán őszintén be szeretném ismerni, hogy rendszeresen
félrevezettem a szálló lakóit...Melléhez szorította a kezét, s köntösére
szivarhamu szóródott. – Higgye el, ne értse félre, amit mondok, csupán tréfa
volt ez az egész! Ez nálam szakmai ártalom, imádom a titokzatosságot, a
rejtélyeket, amikor senki semmit nem ért... Semmi rossz szándékom nem volt,
higgye el nekem! Semmi önös érdek...
– Nevezetesen milyen tréfákra gondol? – kérdeztem szárazon.
– N-no... Ezek az apró beugratások a Halott Alpinista szelleme kapcsán.
Nos, a cipő, amit saját magamtól loptam el, s dugtam az ágya alá. A vicc a
zuhannyal...
– Az asztalomat is maga mocskolta be? – kérdeztem.
– Az asztalát? – Zavartan rám pillantott, majd a saját asztalára nézett.
– Igen, az asztalt. Leöntötte ragasztóval.
– N-nem – válaszolta rémülten. – Ragasztóval... az asztalt... Nem, nem, az
nem én voltam, esküszöm! – Ismét melléhez szorította a kezét. – Értse meg,
felügyelő, amit én csináltam, teljesen ártatlan dolog volt, senkinek kárt nem
okoztam... Sőt úgy vettem észre, hogy mindenkinek tetszik, a mi kedves
tulajdonosunk pedig olyan remekül a kezemre játszott...
– Összebeszéltek a tulajdonossal?
– Nem, ugyan mit gondol! – legyintett. – Arra gondolok, hogy ő... hogy
neki tetszett...
– Értem – mondtam. – Na és a nyomok a folyosón?
Du Barnstockre arca elkomolyodott.
– Nem, nem – felelte. – Az nem én voltam. De tudom, mire gondol. Ezt
egyszer láttam. Még a maga érkezése előtt történt. Nedves mezítlábas
nyomok, a lépcsőház felől, s bármennyire ostobának tűnhet is, az
emlékszobához vezettek...
– Jól van – mondtam. – Hagyjuk ezt. Van még egy kérdésem. A levél, amit
állítólag magához bedugtak, ha jól értem, ez is a maga trükkje volt?
– Ez sem az enyém – felelte du Barnstockre méltóságteljesen. – Amikor
átadtam magának azt a levelet, a színtiszta igazat mondtam.
– Egy pillanat – mondtam. – Tehát az egész így történt. Olaf kiment, maga
pedig ott maradt. Valaki kopogott, maga válaszolt, majd odanézett, s meglátta
az ajtónál a padlón a levelet, így volt?
– Így
– Egy pillanat – ismételtem. Úgy éreztem, valami új dologra tapintottam rá.
– Elnézést, du Barnstockre úr, de voltaképp miből gondolta, hogy a levél
éppen önnek szól?
– Tökéletesen igaza van – helyeselt du Barnstockre. – De hisz, aki
kopogtatott, hallotta a hangomat, vagyis tudta, hogy itt vagyok... Érti, mit
mondok? Legalábbis amikor a mi megboldogult Olafunk visszatért, tüstént
megmutattam neki a levelet...
– Úgy – nyugtáztam. – S mit szólt hozzá?
– Elolvasta, vállat vont, s tüstént folytattuk a játékot. Teljesen nyugodt és
flegmatikus maradt, többé nem is hozta szóba a levelet... Azt hiszi, hogy ez a
levél valóban...
– Minden lehetséges – vetettem oda. Mindketten hallgattunk. – Most pedig
mesélje el, mit csinált attól kezdve, hogy a Mózes házaspár aludni tért.
– Szolgálatára – felelte. – Vártam ezt a kérdést, s emlékezetemben
szándékosan sorra vettem, mit is csináltam, így történt. Amikor mindnyájan
elváltunk, ez fél tíz felé lehetett...
– Egy pillanat – szakítottam félbe. – Előbb azt mondja meg, ki tartózkodott
az ebédlőben fél kilenc és fél tíz között.
Du Barnstockre a homlokához emelte hosszú, fehér ujjait.
– Hm-m-m... – kezdte. – Ez már nehezebb lesz. Hiszen lekötött a kártya...
Na, természetesen Mózes meg a tulajdonos... Időnként Mózesné őnagysága is
kártyához nyúlt... Ez ott nálunk, az asztalnál volt... Brunet és Olaf táncoltak,
majd aztán... nem, pardon, még előtte... Mózesné őnagysága és Brunet
táncolt... Értse meg, kedves felügyelőm, képtelen vagyok megállapítani, mikor
történt ez: fél kilenckor, kilenckor... Ó! Az óra már elütötte a kilencet,
emlékszem, körbepillantottam a termen, s arra gondoltam, milyen kevesen
maradtunk. A zene szólt, a terem üres volt, csak Brunet táncolt Olaffal...
Tudja, alighanem ez az egyetlen világos emlékem, ami megmaradt.
– Úgy – mondtam. – A tulaj és Mózes úr felálltak valamikor az asztaltól?
– Nem – felelte meggyőződéssel. – Mindketten rendkívül szenvedélyes
kártyásnak bizonyultak.
– Rendben – jelentettem ki. – Most térjünk vissza magához. Tehát miután
mindnyájan elváltak, maga még egy ideig ült a kártyaasztalnál, s
bűvészmutatványokat gyakorolt...
– Bűvészmutatványokat gyakoroltam? Á, nagyon is lehetséges. Néha,
amikor nagyon elgondolkodom, szabadjára engedem az ujjaimat, ez nálam
olyan ösztönös dolog. Igen. Azután elhatároztam, hogy elszívok egy szivart, s
idejöttem a szobámba. Rágyújtottam, leültem ebbe a karosszékbe, s be kell
ismernem, elszenderedtem. Valami lökésféle ébresztett fel; egyszerre eszembe
jutott, hogy megígértem szegény Olafnak, hogy tízkor revánsot adok neki. Az
órámra pillantottam. A pontos időre nem emlékezem, azonban alig múlhatott
tíz, s megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy nem sokat késtem. A folyosó
üres volt, felügyelő, erre emlékszem. Kopogtattam Olaf ajtaján – senki nem
válaszolt, s megértettem, hogy maga Olaf úr is elfeledkezett a revánsról.
Becsületesen vártam tizenegyig, ezt a könyvet olvastam, tizenegykor pedig
lefeküdtem. S még valami érdekes dolog, felügyelő. Nem sokkal azután, hogy
a tulajjal maguk zajongani és dübörögni kezdtek a folyosón, kopogásra
ébredtem. Kinyitottam az ajtót, de senki nem volt ott. Ismét lefeküdtem,
azonban már nem tudtam újból elaludni.
– Aha – mondtam. – Világos. Tehát tizenegyig, amikor lefeküdt aludni,
semmi érdemleges nem történt... semmi zaj, mozgás?
– Nem – felelte du Barnstockre. – Semmi.
– És ön hol volt? Itt vagy a hálószobában?
– Itt, ebben a karosszékben ültem.
– Aha – mondtam. – Még egy utolsó kérdés. Tegnap ebéd előtt nem
beszélgetett Hinkussal?
– Hinkussal?... Á, ő az az apró termetű, szánalomra méltó valaki... Várjon
egy kicsit, kedves barátom... Igen, persze! Hiszen együtt álltunk a zuhanyozó
előtt, emlékszik? Hinkus úr ingerült volt, hogy várnia kell, én pedig egy kis
trükkel nyugtattam meg. Ó, igen, a savanyúcukor! Nagyon mulatságos volt,
ahogy megzavarodott. Imádom az ilyen beugratásokat.
– Ezután nem beszélt vele?
Du Barnstockre töprengőn összecsücsörítette ajkát.
– Nem – felelte. – Amennyire emlékszem, nem.
– S nem ment fel a tetőre?
– A tetőre? Nem. Nem, nem. A tetőre nem mentem fel. Felálltam.
– Köszönöm, du Barnstockre úr. Segítséget nyújtott a nyomozásban. Most
azt ajánlom, vegyen be altatót, s feküdjön le.
– Megpróbálom – válaszolta készségesen du Barnstockre.
Jó éjszakát kívántam és kimentem. Azt terveztem, hogy felébresztem a
kölyköt, azonban észrevettem, amint a folyosó végén gyorsan és zajtalanul
becsapódik Simonet szobájának félig nyitott ajtaja. Azonnal oda indultam.
Kopogtatás nélkül beléptem, s rögtön éreztem, hogy helyesen cselekedtem.
A hálószoba nyitott ajtaján keresztül láttam, amint a kedvét vesztett imposztor
Tél lábon ugrálva igyekszik megszabadulni nadrágjától. Ez annál is ostobább
dolog volt, mert mindkét helyiségben égett a villany.
– Hiába igyekszik, Simonet – jegyeztem meg komoran. – A nyakkendőt
amúgy sem lesz ideje kibogozni.
Simonet erőtlenül az ágyra roskadt. Állkapcsa remegett, szeme majd
kiugrott a helyéből. Beléptem a hálószobába, s kezem a zsebembe dugva
megálltam előtte. Egy ideig mindketten hallgattunk. Egy szót sem szóltam,
csak néztem rá, időt hagytam neki, hogy felfogja: rajtavesztett. Simonet pedig
tekintetem súlya alatt egyre jobban elkomorult, fejét mind mélyebben a válla
közé húzta, csüggedt, görbe orra egyre inkább lekonyult. Végül nem bírta
tovább, s megszólalt.
– Csak az ügyvédem jelenlétében fogok beszélni – jelentette ki megtört
hangon.
– Ugyan, Simonet – szóltam undorral. – És még fizikusnak tartja magát.
Honnan a fenéből lenne itt ügyvéd!
Hirtelen megragadta zakóm szegélyét, s felülről a szemembe nézve
sziszegte:
– Gondoljon, amit akar, Peter, én mégis megesküszöm, nem én öltem meg
őnagyságát.
Most nekem kellett leülnöm. Kitapogattam a hátam mögött egy széket, s
leültem.
– Gondolja csak meg, mi szükségem lett volna rá? – folytatta
szenvedélyesen Simonet. – Hiszen kell hogy legyenek motívumok... Senki
nem gyilkol csupán kedvtelésből... Még kevésbé ilyen állatias, kegyetlen
módon... Esküszöm! Már egészen hideg volt, amikor átöleltem!
Néhány másodpercre lehunytam a szememet. Úgy. A házban még egy hulla
van. Ezúttal egy nőszemélyé.
– Maga nagyon is jól tudja – dörmögte hevesen Simonet –, hogy
bűncselekmény csak úgy, indok nélkül nem létezik. Kell hogy legyen
valamilyen motívum... Hiszen ismer engem, Peter! Nézzen rám, hát így fest
egy gyilkos?
– Állj! – mondtam. – Fogja be a száját egy percre. Gondolja meg jól az
egészet, s szép sorjában meséljen el mindent.
– Kérem – felelte készségesen Simonet. – Azonban hinnie kell nekem,
Peter. Minden, amit elmondok, színtiszta igazság lesz, csakis az igazság. Az
egész így történt. Őnagysága korábban is tudomásomra hozta már, csak én
nem szántam rá magamat... Ezúttal azonban maguk leitattak brandyvel, s
elszántam magam. Úgy tizenegy körül, amikor mindnyájan nyugovóra tértek,
kiléptem szobámból, s csendben lefelé indultam a lépcsőn. Maguk a tulajjal
valami badarságról fecsegtek a társalgóban; a természet megismeréséről, a
szokásos sületlenségeket... Csöndben elhaladtam a társalgó mellett, s
ódalopóztam a szobájához. Az öregnél nem égett a villany, nála sem.
Koromsötét volt, mégis jól kivettem testének körvonalát. A díványon ült, az
ajtóval szemben. Csöndben rászóltam, de nem válaszolt. Ekkor, ugye megérti,
mellé ültem, s ugye megérti, átöleltem... Br-r-r! Még megcsókolni sem volt
időm. Tökéletesen halott volt. S ahogy vicsorgott... Nem is emlékszem,
hogyan repültem ki onnan. Azt hiszem, az összes bútort felborítottam...
Esküszöm magának, Peter, higgyen egy becsületes embernek...
– Húzza fel a nadrágját – vetettem oda halk kétségbeeséssel. – Hozza
rendbe magát, s jöjjön utánam.
– Hová? – kérdezte rémülten.
– A börtönbe! – förmedtem rá. – Magánzárkába! Kínzókamrába, hülye!
– Máris – felelte. – Egy pillanat. Csupán nem értem, mit akar, Peter.
Lementünk a hallba. A kérdő tekintetű tulajdonos egy dohányzóasztalnál
ült, s nehéz, soklövetű winchesteré előtte feküdt. Egy mozdulattal utasítottam,
hogy maradjon a helyén, s befordultam a folyosón Mózesek lakrésze felé. Lale
az ismeretlen szobájának küszöbén hevert, s ellenségesen vicsorgott felénk.
Simonet gyors léptekkel követett, s görcsösen sóhajtozott.
Határozott mozdulattal belöktem Mózesné szobájának ajtaját, és
sóbálvánnyá dermedtem. A szobában égett a rózsaszín állólámpa, s a díványon
az ajtóval szemben, Madame Recamier pózában, fenségesen hevert
selyempizsamájában a bájos Mózesné, s egy könyvet olvasott. Mikor
meglátott, csodálkozva felvonta a szemöldökét, majd nagyon kedvesen
elmosolyodott. Simonet mögöttem különös hangot hallatott – valami “nahá-á-
át! "-félét.
– Elnézését kérem, – nyögtem, nyelvem alig forgott, s a lehető
leggyorsabban becsuktam magam mögött az ajtót., Majd Simonet felé
fordultam, s lassú mozdulattal, kéjes élvezettel elkaptam a torkánál a
nyakkendőjét.
– Esküszöm! – Simonet-nak csak az ajkai mozogtak. Közel állt hozzá,
hogy elveszítse eszméletét. Elengedtem.
– Tévedett, Simonet – mondtam szárazon. – Menjünk.
Ahogy jöttünk, úgy tértünk vissza szobámba. Amint beléptünk, Simonet
egy karosszékbe roskadt, tenyerével egy pillanatra elfedte arcát, majd öklével
a fejét kezdte kalapálni, mint egy jókedvű csimpánz.
– Megmenekültem! – dünnyögte arcán ostoba mosollyal. – Hurrá! Ismét
ejtek! Nem kell bujkálnom, rejtőzködnöm! Hurrá!
Majd kezét az asztal szélére helyezte, tágra nyílt szemét rám meresztette, s
ezt suttogta:
– De hiszen halott volt, Peter! Esküszöm magának. Meggyilkolták, s mi
több...
– Ostobaság! – szakítottam hidegen félbe. – Részeg volt, s eltévesztette az
ajtót.
– Nem, nem – tiltakozott Simonet, s a fejét csóválta. – Részeg voltam, ez
igaz, itt valami azonban nem tiszta, valami nincs rendjén... Sokkal inkább
látomás, rémálom volt ez. S közben le sem hunytam a szemem, hol
levetkőztem, hol felöltöztem...
– Hol tartózkodott ez idő alatt?
– A lakosztályomban. Sehová nem mentem.
– Melyik helyiségben?
– Hol az egyikben, hol a másikban... Az igazat megvallva, amíg maga
Olafot faggatta, próbáltam kihallgatni, miről beszélnek, s a hálószobában
ültem... – Szeme ismét kimeredt. – Várjon csak! – szakított félbe. – Ha
Mózesné él... – Egy ideig hallgatott, tágra nyílt szemét rám szegezte, alsó
ajkát beharapta. – Mi történt?
– Olafot megölték – mondtam.
– Hogyhogy megölték? Hiszen épp az előbb volt a lakosztályában. Én
magam hallottam, ahogy beszélgettek...
– Nem vele beszélgettem – mondtam –, Olaf halott. Ezért igyekezzék minél
pontosabban emlékezni mindarra, amiről kérdezem. Mikor tért vissza a
szobájába?
Simonet megtörölte verejtékező homlokát. Szerencsétlen képet vágott.
– Micsoda őrültség! – dünnyögte. – őrült rémálom... Először a nő, aztán ez
az Olaf...
Elővettem a régi, kipróbált módszert. Merőn néztem Simonet-t s így
szóltam:
 – Hagyja abba a dohányzást. Válaszoljon a kérdéseimre.
Simonet egy pillanat alatt gyanúsítottnak érezte magát, s érzelmei tüstént
eltűntek. Többé már nem gondolt Mózesné őnagyságára. S nem gondolt a
szegény Olafra sem. Most már csak magára gondolt.
– Mit akar ezzel mondani? – dünnyögte. – Mit jelent az, hogy “hagyja abba
a dohányzást"? ...
– Ez azt jelenti, hogy várom a válaszát – feleltem. – Pontosan mikor tért
vissza lakrészébe? Simonet túlzott sértődéssel vállat vont.
– Már megbocsásson – kezdte. – Komikus természetesen és őrültségnek
tűnik, de... kérem. Megbocsásson. A biliárdszobából tíz perccel tíz előtt léptem
ki. Plusz-mínusz egyperces eltéréssel. Bementem a hálószobába, s
levetkőztem... – Hirtelen megállt. – Tudja mit, Peter... Ekkor Olaf még élt. A
hálószobára fala mögött valaki a bútorokat tologatta. Hangokra nem
emlékszem. Hangokat nem hallottam. Valaki azonban mozgott a
szomszédban. Emlékszem, nyelvet öltöttem a falra, s arra gondoltam; lám, te
szőke kópé, most szépen lefekszel szundikálói, én pedig bemegyek az én
Olgámhoz... Vagy valami ilyesfélét. Ez körülbelül öt perccel tíz élőn lehetett.
Plusz-mínusz három perc eltéréssel.
– Úgy. Tovább.
– Tovább... Azután bementem a fürdőszobába, megborotválkoztam, derékig
megmosdottam... Röviden: utána már csak akkor néztem az órámra, amikor
kiléptem a mosdóból. Fél tizenegyet mutatott.
– A hálószobában maradt?
– Igen, a hálószobában öltöztem fel. Később azonban már semmit nem
hallottam. S ha hallottam is, nem törődtem vele. Felöltöztem, kimentem a
szalonba, s vártam. Eskü alatt állítom, az est után Olafnak színét sem láttam.
– Elhiszem – mondtam. – Most azt mondja meg: mikor beszélt utoljára
Hinkussal?
– Hm... Igen, alighanem igazából sohasem beszélgettem vele. El sem
tudom képzelni, miről beszélgethettünk volna.
– Mikor látta utoljára?
Simonet hunyorgott, próbált emlékezni.
– A zuhanyozónál? – töprengett hangosan. – Ugyan, mit is beszélek!
Hiszen a többiekkel együtt vacsorázott, amikor lehozta a tetőről... Mi történt
vele?
– Semmi különös – vetettem oda hanyagul. – Még lenne egy kérdésem.
Véleménye szerint ki rendezte ezeket a trükköket a zuhanyozóval, az eltűnt
cipőkkel...
– Értem – mondta Simonet. – Szerintem du Barnstockre kezdte, majd
mindenki segített neki, aki nem volt hozzá rest.
 – Maga is?
– Én is. Én kukucskáltam be Mózesné őnagysága ablakán. Imádom az ilyen
kópéságokat... – Síri hangján már majdnem elnevette magát, de hirtelen észbe
kapott, s komoly arcot vágott.
– És semmi több? – kérdeztem.
– Miért semmi? Én hívtam fel Caisát az üres szobákból, én rendeztem meg
a “halott ember, visszatérését"...
– Vagyis?
– Vagyis én futkostam mezítláb, nedves talppal a folyosókon.
– És Mózes órája, az is a maga munkája? – kérdeztem.
– Miféle óra? Aranyóra? Zsebóra? Legszívesebben képen töröltem volna.
– Igen – mondtam. – Zsebóra. Maga csórta el?
– Minek néz engem?! – háborodott fel Simonet. – Ócska zsebtolvajnak hisz
talán?
– Nem, maga nem tolvaj – mondtam, s mérsékeltem magam. – Tréfából
csente el. Megrendezte a “bagdadi tolvaj visszatérését".
– Ide figyeljen, Peter – kezdte Simonet nagyon komolyan. – Látom, hogy
ezzel az órával is történt valami. Tehát én nem nyúltam hozzá. De láttam. Hisz
bizonyára mindenki látta...
– Rendben – hagytam abba a faggatást. – Hagyjuk ezt. Most egy kérdésem
lenne magához, mint szakemberhez. – Eléje raktam Olaf bőröndjét, s
felnyitottam a tetejét. – Maga szerint mi lehet ez?
Simonet gyorsan végignézte a műszert, óvatosan kiemelte a bőröndből, s a
fogai között fütyürészve, különböző oldalról vizsgálgatni kezdte. Majd
megemelte, milyen nehéz, s ugyanolyan óvatosan visszahelyezte a bőröndbe.
– Nem az én szakterületem – jelentette ki. – Abból ítélve, amilyen precízen
és pontosan készítették, vagy valami katonai, vagy valami kozmikus
szerkezet. Nem tudom. Honnan szedte? Olaftól?
– Igen – feleltem.
– Ki gondolná! – mormogta. – Ettől a fajankótól... Egyébként elnézést. Mi
a pokolra szolgálnak itt ezek a finom beállítok? Nagyon különös szerkezet... –
Rám pillantott.
Ha kívánja, Peter, elcsavargathatom ezeket a kerekeket és csavarokat.
Azonban ne feledje, ez nagyon egészségtelen próbálkozás – lenne.
– Nem kell – mondtam. – Adja ide. – Bezártam a bőröndöt.
– Helyes – hagyta jóvá döntésemet Simonet, s hátradőlt a karosszékben. –
Ezt át kell adni a szakértőknek. Még azt sem tudom, kinek... Egyébként miért
nem hív szakértőket?
Röviden elmondtam neki a lavinaügyet.
– Jól összejött minden – jegyezte meg csüggedten. – Elmehetek?
 – Igen – engedtem el. – Menjen és feküdjön le.
Távozott. Fogtam a bőröndöt, s keresni kezdtem, hová rejthetném. Nem
volt hová. “Katonai vagy kozmikus berendezés – gondoltam. – Éppen ez
hiányzott. Politikai gyilkosság, kémkedés, diverzió... Pfuj, ostobaság! Ha ezért
a bőröndért ölték volna meg, a bőröndöt elvitték volna... Hová is tegyem? "
Ekkor eszembe jutott a tulajdonos páncélszekrénye, s a bőrönddel lementem a
lépcsőn.
A tulajdonos papírokkal és számológéppel a kezében az asztalnál ült. A
winchester a keze ügyében; a falhoz támasztotta.
– Mi újság? – kérdeztem.
– Semmi különös – felelte bűntudatos képpel. – El kellett magyaráznom
Mózes úrnak, mi történt, őrült erővel törtetett fel magához az emeletre, s azt
sziszegte, nem engedi meg, hogy éjnek idején betörjenek a feleségéhez.
Egyszerűen fogalmam sem volt, hogyan állíthatnám meg, így hát
megmagyaráztam, miről van szó...
– Ez baj – jegyeztem meg. – De én magam vagyok a hibás. És hogy
reagált?
– Semmi különös. Rám meresztette kidülledt szemét, fél percig hallgatott,
majd üvöltözni kezdett: kit költöztettem be az ő lakrészébe, hogyan
merészeltem...
– Na elég! – szakítottam félbe. – Tudja mit, Alec? Adja ide a széfkulcsát,
elrejtem ott ezt a bőröndöt, a kulcsot pedig, már megbocsásson, magamnál
tartom. Azonkívül ki kell hallgatnom Caisát. Harmadszor: nagyon szeretnék
inni még egy kávét.
– Menjünk – mondta a tulajdonos.
9. FEJEZET

Ittam egy bögre kávét, s kihallgattam Caisát. A kávé remek volt, Caisából
azonban semmit nem tudtam kiszedni. Folyton elszenderedett a széken,
amikor pedig felébresztettem, tüstént megkérdezte: “Ez mi?" Azt azonban
sikerült tisztáznom, hogy Olaf elkunyerálta tőle emlékül nyakláncát, mégpedig
rögtön vacsora után, amikor Caisa leszedte és elmosta az edényt. Végül aludni
küldtem, én pedig kimentem a hallba, s a tulajdonossal kezdtem foglalkozni.
– Mi a véleménye, Alec? – kérdeztem. A tulaj elégedetten odább tolta a
számológépet, s széles vállát ropogtatva kinyújtózkodott.
– Úgy vélem, Peter, hogy nagyon hamar más nevet kell adnom a szállónak.
– Úgy? – csodálkoztam. – És mi lesz az?
– Még nem tudom – felelte a tulaj. – S ez egy kissé nyugtalanít. Néhány
nap múlva a völgy hemzsegni fog a riporterektől, s erre minden lehető
eszközzel fel kell készülnöm. Természetesen sok függ majd attól is, milyen
következtetésre jut a hivatalos nyomozás, a sajtó azonban nem hallgathatja el
a tulajdonos véleményét sem...
– S a tulajdonosnak van véleménye már?
– No, lehetséges, hogy nem teljesen helytálló, ha véleménynek nevezzük...
Hiszen mégiscsak autodidakta gépész vagyok, ezért, ahogy ez lenni szokott,
következtetések helyett csupán benyomásaim vannak. Maga viszont
rendőrfelügyelő. Magának éppen a következtetések eredményeként születnek
megérzései, ha a következtetések nem elégítik ki. Amikor a következtetések
elbátortalanítják. Egyszóval tegye fel a kérdéseit. Önmagam számára is
váratlanul – már nagyon elcsüggedtem és elfáradtam – elmeséltem neki, mi
történt Hinkussal. Kopasz fejével bólogatva hallgatta szavaimat.
– Igen – jegyezte meg. – Lám, Hinkus is...
E titokzatos észrevétel után minden kényszer nélkül elmesélte, mit csinált,
amikor befejezték a kártyázást. Egyébként nagyon kevésről volt tudomása.
Olafot utoljára körülbelül ugyanakkor látta, amikor én. Fél tízkor Mózesékkal
együtt lejött, megetette Lalet, kiengedte sétálni, majd összeszidta Caisát, mert
nem igyekezett, s átment az ebédlőbe, hogy kikapcsolja a zenét és a villanyt.
– Amennyire emlékszem, minden rendben volt. Az összes emeleti ajtó
zárva volt, s mindenütt csend honolt. Visszatértem a presszóba, széttöltöttem a
portóit, s közben arra gondoltam, megyek, és felhívom Murt. Már akkor úgy
éreztem, hogy pocsék a helyzet. Miután telefonáltam, visszatértem a
társalgóba, s attól kezdve nem váltunk el.
Félig lehunyt szemhéjamon keresztül vizsgálgattam. Igen, nagyon
keménykötésű férfi. S bizonyára elég ereje lett volna ahhoz, hogy kitekerje
Olaf nyakát, különösen ha Olafot már előtte megmérgezték. S neki, a szálló
tulajdonosának mindenkinél több lehetősége volt, hogy bárkit is
megmérgezzen. Mi több, lehetett tartalék kulcsa Olaf szobájához. Egy
harmadik kulcs... Mindezt megtehette. Volt azonban egy-két dolog, amit nem.
Nem hagyhatta el a szobát az ajtón keresztül úgy, hogy utána belülről zárja be.
Nem ugorhatott ki úgy az ablakon, hogy ne hagyjon nyomot az
ablakpárkányon vagy a párkányzaton, s ne hagyjon nyomokat – nagyon mély
és észrevehető nyomokat – lent az ablak alatt... Mellesleg erre senki sem lett
volna képes...
– Engedje meg, hogy kíváncsiskodjam – mondta a tulajdonos. – Miért ment
be Simonet-val Mózesné őnagyságához?
– Á, semmiség! – tértem ki kérdése elől. – A fizikus egy kicsit felöntött a
garatra, s mindenfélét képzelgett...
– Nem mondaná meg, pontosan mit?
– Ugyan, rémálom! – mondtam bosszúsan, s igyekeztem elcsípni valami
figyelemreméltó s az agyamon néhány másodperccel korábban átvillanó
gondolatot. – Maga megzavart, Alec. Na rendben, majd később eszembe jut...
Most térjünk vissza Hinkusra. Próbáljon visszaemlékezni, ki lépett ki az
ebédlőből fél kilenc és kilenc között.
– Természetesen megkísérelhetem – felelte udvariasan a tulaj –, de hiszen
éppen maga hívta fel a figyelmemet, hogy Hinkus őrült módon megrémült
attól a, tegyük fel, valakitől, aki gúzsba kötötte.
– Nem foglalkozhatom most misztikus, fantasztikus álmokkal s effélékkel
– jegyeztem meg ingerülten. – Hinkus egyszerűen... – S megkopogtattam a
fejem.
– Na rendben, rendben – szólt békítőén a tulaj. – Ezen nem fogunk
vitatkozni. Tehát ki hagyta el a termet fél kilenc és kilenc között? Először is
Caisa. Ki-be járt. Másodszor Olaf. Ő is ide-oda járkált. Harmadszor du
Barnstockre gyámolítottja... Egyébként nem. A kölyök később tűnt el, Olaffal
együtt...
– Mikor? – kérdeztem hirtelen.
– A pontos időre természetesen nem emlékszem, arra viszont jól
emlékszem, hogy akkor még játszottunk, s egy ideig még folytattuk a
távozásuk után is.
– Ez nagyon érdekes – állapítottam meg. – De erre majd később
visszatérünk. Ki távozott még?
– Igen, voltaképp csak Mózesné őnagysága maradt... Hm... – Erőteljesen
dörzsölgetni kezdte széles képét. – Nem – jelentette ki határozottan. – Nem
emlékszem. Csak arra, hogy Mózesné őnagysága táncolt a kölyökkel; arra is
emlékszem, hogy odaült hozzánk, sőt még játszott is. De hogy elment volna?
Nem, nem láttam. Sajnos.
 – Nos, ezt is köszönöm – mondtam szórakozottan. Már máson járt a fejem.
– A kölyök pedig nyilván Olaffal együtt ment el, s többé nem jöttek vissza, így
volt?
– Pontosan így.
– Köszönöm – mondtam és felálltam. – Akkor megyek. Igen, még egy
kérdés. Látta Hinkust vacsora után?
– Vacsora után? Nem.
– Á, hiszen maguk kártyáztak... És vacsora előtt?
– Akkor többször is láttam. Láttam reggel is, amikor reggelizett... Azután
az irodámból küldött táviratot Murba, majd... Igen! Azután megkérdezte,
hogyan lehet feljutni a tetőre, s kijelentette, hogy napolni fog... No, azt
hiszem, ez minden. Nem, napközben még egyszer láttam a presszóban, egy
üveg brandyvel vigasztalta magát.
Ekkor úgy éreztem, hogy elcsíptem a fejemből kisurranó gondolatot.
– Ide figyeljen, Alec, egészen elfeledtem – mondtam. – Hogyan
jelentkezett be magánál Olaf?
– Olaf Andwarafors, állami hivatalnok, tíznapos szabadságát tölti egyedül.
Nem, ez nem az az ötlet volt.
– Köszönöm, Alec – feleltem, és ismét leültem. – Most intézze a dolgát, én
pedig majd itt ülök és gondolkodom.
Kezemmel átfogtam fejemet, s gondolkodni kezdtem. Mi az, amit tudok?
Kevés, pokolian kevés. Megtudtam, hogy Olaf kilenc és fél tíz között hagyta
el az ebédlőt, és többé nem tért vissza; hogy Olaffal együtt ment a kölyök is.
Így hát, amennyire meg lehet ítélni, a kölyök volt az utolsó, aki élve látta
Olafot. Tehát Olafot valamikor kilenc óra után és egy óra előtt ölték meg. Szép
kis időköz! Egyébként Simonet azt állítja, hogy tíz előtt öt perccel Olaf
szobájából mozgást hallott, és körülbelül tíz óra tíz perckor a szobából senki
sem jelentkezett du Barnstockre kopogására. Ez azonban még semmit nem
jelent, Olaf erre az időre ki is mehetett a szobából. Bosszankodva húztam meg
hajamat. Olafot megölhették a szobán kívül is. Nem, korai még
következtetéseket levonni. Lássuk hát akkor a kölyköt. Álmukból felverve az
emberek érdekes dolgokat fecsegnek ki.
Sokáig és hangosan kellett kopogtatnom a kölyök ajtaján. Majd az ajtó
mögött meztelen talpak csattogását hallottam, és haragos, rekedt hang
érdeklődött: mi az ördög?
– Nyissa ki, Brunet, Glebski vagyok – szóltam be. Rövid csend
következett. Majd egy rémült hang kérdezte:
– Mi van, megbolondult?! Éjjel három óra!
– Nyissa ki, ha mondom! – kiáltottam.
– Miről van szó?
 – Nagybácsija rosszul van – vágtam rá kapásból.
– Vagy úgy?... Várjon egy kicsit, hadd húzzak nadrágot... A meztelen talpak
távolabbról csattogtak. Vártam. Majd elfordult a zárban a kulcs, az ajtó
kitárult, s a kölyök átlépett a küszöbön.
– Ne siessen annyira – állítottam meg vállánál fogva. – Na, menjünk csak
be a szobába...
A kölyök nyilvánvalóan még nem tért magához teljesen, ezért
különösebben nem is ellenkezett. Nem akadályozta meg, hogy visszavezessem
szobájába, s leültessem feldúlt ágyára. Egy karosszékben ültem le vele
szemben. Fekete szemüvegén keresztül a kölyök néhány másodpercig
vizsgálgatott, majd duzzadt, rózsás ajka hirtelen remegni kezdett.
– Ilyen rosszul van? – kérdezte suttogva. – Mit hallgat, mondjon már végre
valamit!
Kénytelen voltam némi csodálkozással elismerni, hogy úgy tűnik, ez a
zabolátlan teremtés szereti és félti a nagybácsikáját. Elővettem egy cigarettát,
s miközben rágyújtottam, így szóltam:
– Nem, a bácsikája él és egészséges. Másról van szó.
– De hiszen azt mondta...
– Semmit nem mondtam, álmodta az egészet. Nos, gyorsan és habozás
nélkül válaszoljon! Mikor vált el Olaftól? Na, gyorsabban!
– Miféle Olaftól? Mit akar tőlem?
– Mikor és hol látta utoljára Olafot?
A kölyök megcsóválta a fejét.
– Semmit nem értek. Mi köze van ennek Olafhoz? Mi van a bácsikámmal?
– A bácsikája alszik. Él és egészséges. Mikor és hol találkozott utoljára
Olaffal?
– Mi a csudának hajtogatja egyre ugyanazt?! – háborodott fel a kölyök.
Fokozatosan magához tért. – Különben is minek tört rám éjnek idején?
– Azt kérdezem...
– Én pedig köpök magára! Kifelé, különben idehívom a bácsikámat!
Disznó alak!
– Elég a fecsegésből! – mordultam rá. – Olafot meggyilkolták. Tudom,
hogy maga után már senki nem látta életben. Mikor volt ez? Hol?
Gyorsabban! Nos?
Bizonyára szörnyen festhettem. A kölyök hátrahőkölt, s mintha védekezne,
maga elé feszítette tenyerét.
– Feleljen – folytattam nyugodtan. – Kimentek az ebédlőből, s elindultak...
hová?
– Sehová... egyszerűen kimentünk a folyosóra...
– Azután?
 A kölyök hallgatott, összegörnyedve ült az ágyán, egy hatalmas, saját
készítésű plakát alatt, melyen ez a felirat díszelgett: “Kegyetlenek leszünk!" –
s hallgatott. Majd fekete szemüvege mögül kicsordultak a könnyei.
– A sírás nem segít – jelentettem ki hidegen. – Mondja el az igazat. Ha
hazudni és ügyeskedni próbál – zsebre dugtam a kezem –, megbilincselem, és
Murba szállíttatom. Gyilkosságról van szó, érti?!
– Értem... – hebegte alig hallhatóan. – Elmondom... Kiléptünk a
folyosóra... Aztán... Nem jól emlékszem, rossz az emlékezetem. Valamit
mondott, majd távozott... én pedig... ezt a...
– No? – biztattam.
– Ezt... szégyellem – suttogta. – Undorító.
– A rendőrök, akár az orvosok – jelentettem ki oktatólag, s roppant
kényelmetlenül éreztem magam –, nem ismerik azt a fogalmat, hogy
“szégyellem".
– Na rendben – egyezett bele váratlanul a kölyök, s büszkén felvetette a
fejét, – A fene vigye magát! így történt. Először jöttek a viccek; vőlegény vagy
menyasszony, kisfiú vagy kislány... No, valahogy úgy, ahogy maga bánt
velem... Ő is, ki tudja, minek nézett... Majd amikor kiléptünk, fogdosni
kezdett. Elfogott az undor, s kénytelen voltam képen törölni...
– Aztán? – kérdeztem, s nem néztem rá.
– No, megsértődött, összeszidott és távozott.
– Hová?
– Honnan tudnám? Csak nem fogom nézni, hová meg miért... Odábbállt a
folyosón. – Legyintett. – Nem tudom, hová.
– És maga?
– Hogy én... még hogy én? Elment a kedvem az egésztől, undorodtam
mindentől, elfogott az unalom is... Nem maradt más, mint hogy lefeküdjek
aludni.
– Mikor aludt el?
– Nem emlékszem.
– Na jól van, tegyük fel, hogy így volt – mondtam. – Most pedig
részletesen mondja el azt, amit addig a pillanatig csinált, amikor Olaffal
kimentek a folyosóra.
– Részletesen? – kérdezte a kölyök.
– Igen, teljes részletességgel.
– Rendben – állt rá, s kivillantotta apró, éles, kékesfehér fogait. – Tehát
befejezem az édességet. Ekkor odaül hozzám egy tökkelütött rendőrfelügyelő,
s arról fecseg, hogy menynyire tetszem neki, s feltétlenül el kell jegyeznem
magam...
Szemrebbenés nélkül lenyeltem. Remélem, arcom kellőképp szenvtelen
maradt.
– Ekkor szerencsémre – folytatta kajánul a kölyök – odaúszik hozzám
Mózesné őnagysága, s ragadozó mozdulattal táncolni viszi a felügyelőt.
Táncolnak, én nézem őket, s mindez borzasztóan hasonlít egy hamburgi
kikötői lebujra. Ekkor a felügyelő megragadja Mózesné őnagyságát, becibálja
a függöny mögé, és ez már egy egészen másfajta hamburgi intézményre
emlékeztet. Sajnálni kezdtem a felügyelőt, mert alapjában véve derék fickó,
csak nem bírja az italt, az öreg Mózes pedig vadul pillantgat már a függöny
irányába. Ekkor felállók, s táncra kérem Mózesnél; úgy látszik a felügyelő a
függöny mögött kijózanodott...
– Ki volt ekkor még a teremben? – kérdeztem szárazon.
– Mindenki. Csak Olaf hiányzott, meg Caisa sem volt ott, Simonet vadul
biliárdozott. Bánatában, hogy a felügyelő megelőzte.
– Úgy, folytassa – mondtam.
– No, táncolok Mózesnével, ragadozó módra hozzám tapad, s ekkor valami
elpattan öltözékében. Ah, mondja, pardon, egy kis baleset történt. No, köpök
az egészre, ő pedig a balesetével kiúszik a folyosóra, ekkor azonban rám
támad Olaf...
– Megálljon csak, ez mikor volt?
– Már megbocsásson! Órára ehhez igazán semmi szükségem nem volt.
– Tehát Mózesné őnagysága kiment a folyosóra?
– No, nem tudom, a folyosóra ment ki, vagy visszatért a szobájába vagy az
üres szobába... Hiszen ott egymás mellett két üres helyiség is van... Nem
tudhatom, miféle baleset történhetett vele, a függöny mögött alaposan
szétdúlhatta a fűzőjét... Meséljem tovább?
– Igen.
– Táncolunk ezzel az Olaffal, ő pedig csak úgy ontja rám a bókjait: az
alakom, úgymond, a tartásom, a járásom... Aztán azt javasolja: menjünk,
mutatok magának valami érdekeset. Miért is ne? Tessék, akár mehetünk is...
Annál is inkább, mert a teremben semmi érdekeset nem láttam...
– Mózesné őnagyságát ez idő tájt látta a teremben?
– Nem, a szobájában van, szárazdokkban, s a lékeket tömi be... Nos,
kilépünk a folyosóra... A többit már elmondtam.
– Mózesné őnagyságát többé nem látta?
Itt egy kissé megakadt. Egy másodpercig habozott, de én észrevettem.
– Ne-em – felelte. – Miért? Semmi dolgom nem volt vele.
Nagyon zavart fekete szemüvege, s szilárdan eltökéltem, hogy a második
kihallgatáskor leveszem róla. Ha kell, erővel.
– Mit csinált napközben a tetőn? – kérdeztem váratlanul.
– Miféle tetőn?
 – A fogadó tetején. – A mennyezetre mutattam. – Ne próbáljon hazudni,
láttam fönt.
– Menjen maga, tudja, hová?! – berzenkedett a kölyök. – Minek néz
engem, tán holdkórosnak, aki a tetőn mászkál?
– Tehát nem maga volt az – jegyeztem meg békítőn. – Na jól van. Most
térjünk át Hinkusra. Emlékszik, az a nyápic alak, akit maga az elején még
összekevert Olaffal... Mikor látta utoljára?
– Utoljára?... Ez talán a folyosón lehetett, amikor Olaffal kimentünk az
ebédlőből. Hirtelen felpattantam.
– Mikor? – kérdeztem rá.
A kölyök nyugtalankodni kezdett.
– Miért érdekes ez? – kérdezte. – Semmi különös nem volt benne...
Alighogy kiléptünk a teremből, látom, Hinkus a lépcső felé indul...
– Biztos benne, hogy Hinkus volt? A kölyök vállat vont.
– Úgy tűnt, hogy Hinkus... Igaz, tüstént balra fordult, a lépcsőház felé... De
mégis Hinkus volt, ki más lehetett volna? Olyan apró termetű, görnyedt alak...
– Állj! – kiáltottam. – Bundában volt?
– Igen... Abban az ormótlan, földig érő bundában, s a lábán valami fehér
volt... Ugyan miért? – A kölyök suttogni kezdett: – Ő lenne a gyilkos, Hinkus?
– Nem, nem – feleltem.
Hinkus hazudott volna? Lehet, hogy az egész mégiscsak színjáték volt? Az
óráját szétlapította, a mutatókat hátraállította... Hinkus pedig az asztal alatt ült
és kuncogott, majd ügyesen lóvá tett, s most a szobájában dörzsölgeti a
kezét... a segítőtársa pedig valahol máshol örvendezik. Felugrottam.
– Maradjon itt! – utasítottam a kölyköt. – Ne merészelje elhagyni a
szobáját! Ne feledje, magával még nem végeztem!
– Átmehetek a nagybácsimhoz? – kérdezte a kölyök reszkető hangon.
Egy ideig haboztam, majd legyintettem.
– Menjen.
Kiugrottam a folyosóra, s Hinkus szobája felé indultam, kinyitottam az
ajtót, s berontottam. Mindenütt égett a villany; az előtérben, a hálószobában és
a mellékhelyiségben. Hinkus pedig vicsorogva, verejtékezve az ágy mögött
guggolt. A szoba közepén összetört szék hevert, Hinkus a szék egyik lábát a
kezében szorongatta.
– Maga az? – kérdezte rekedten, és felegyenesedett.
– Igen! – feleltem. Külseje s vérben forgó szemének őrült kifejezése ismét
megingatták azt a meggyőződésemet, hogy hazudik és tetteti magát, mégis
vadul ráüvöltöttem: – Unom már a hazugságait, Hinkus! Maga azt mondta,
hogy nyolc óra negyvenkor kapták el. Azonban kilenc után látták a folyosón!
Az igazat fogja mondani vagy nem?
 Arcán zavar futott végig.
– Engem? Kilenc után?
– Igen! A folyosón, éppen befordult a lépcsőházba.
– Én? – Váratlanul görcsösen vihogni kezdett. – Én a folyosón mentem? –
Újból és újból vihogott, ezután egész testét hisztérikus kacagás rázta meg. –
Én! Engem? Nos hát ez az, ez bizony, felügyelő! Nos hát ez az! – mondogatta
fuldokolva. – Láttak a folyosón... S én is láttam magamat! S én fogtam el
magamat... S én kötöztem össze magamat... S én falaztam be magamat!... Én
magamat... Érti, felügyelő? Én magamat!
10. FEJEZET

Lementem a hallba, s komoran azt mondtam a tulajdonosnak:

– Hinkus teljesen megőrült. Van valami erős nyugtatója?
– Nálam minden van – felelte a tulaj.
– Nos, akkor lásson hozzá – mondtam, s odanyújtottam neki a kulcsot.
Zúgott a fejem. Öt perc múlva négy óra. Elfáradtam, felbőszültem, s ami a
fő, egyáltalán nem éreztem vadászszenvedélyt. Túlságosan világosan láttam,
hogy ez az ügy meghaladja az erőmet. Semmi kiút, sőt minél tovább
folytatom, annál rosszabb. Talán rejtőzködik valaki a fogadóban, aki Hinkusra
hasonlít? Talán Hinkusnak valóban van egy hasonmása veszélyes gengszter,
megszállott és szadista? Ez természetesen egyet-mást megmagyarázna, akkor
azonban meg kellene fejteni a kérdést: hol és hogyan tud elrejtőzni? Jól van,
nézzük akkor Mózesékat.
Az öreg Mózes nem engedett be lakosztályába. A kopogásra előjött
hatalmas keleti köntösében, kezében az elmaradhatatlan korsóval, és kövér
pocakjával a szó szoros értelmében kilökött a folyosóra.
– Itt szándékozik beszélgetni? – kérdeztem fáradtan.
– Igen, itt szándékozom – felelte kihívóan, s különböző szagok bonyolult
és felismerhetetlen keverékét fújta töményen a képembe. – Éppen itt. Egy
rendőrnek semmi keresnivalója Mózes lakosztályában.
– Akkor inkább menjünk az irodába – javasoltam.
– No-o, az irodába... – Hörpintett a korsóból. – Az irodába, még mit nem!
Bár fogalmam sincs, miről beszélgethetek magával. Csak nem engem gyanúsít
a gyilkossággal, engem, Mózest?
– Nem – feleltem. – Isten ments!
Az irodában leültettem egy karosszékbe, én pedig az asztalhoz ültem.
– Nem tetszik nekem a rendőrség – jelentette ki azonnal Mózes, és rám
meredt. – Nem tetszik nekem ez a fogadó. Gyilkosságok, lavinák... kutyák,
tolvajok, egetverő ricsaj éjnek idején... S ki az a csavargó, aki a harmadik
lakrészemben elhelyezkedett? Én kifizettem magának az egész lakosztály árát!
Kötelessége lett volna engedélyt kérni tőlem!
Képtelen voltam vitatkozni vele, nem volt erőm, hogy megmagyarázzam:
részeg fővel összetéveszt a tulajdonossal. Ezért egyszerűen azt mondtam:
– A fogadó igazgatósága elnézését kéri, Mózes úr, s kötelezi magát, hogy
még holnap reggel helyreállítja a status quót.
– Talán a megboldogult is feléled? – érdeklődött epésen a rosszmájú
öregúr. – Lehet, hogy ezt is megígéri? Uram, én Mózes vagyok! Albert
Mózes! Nem szoktam hozzá az effajta halottakhoz, kutyákhoz, istenverte
vityillókhoz, lavinákhoz...
 Behunyt szemmel ültem és vártam.
– Nem szoktam hozzá, hogy éjnek idején berontanak a feleségemhez –
folytatta. – Nem szoktam hozzá, hogy egy este háromszáz koronát elveszítsek
mindenféle kóbor bűvészek társaságában, akik megjátsszak az arisztokratát...
Ez a Bari... Bral... Hiszen közönséges hamiskártyás! Mózes nem ül le egy
asztalhoz ezzel a hamiskártyással! Mózes az Mózes, uram!...
Még sokáig fortyogott, dünnyögött, hangosan hörpintgetett a korsóból,
böfögött és fújtatott, s egy egész életre megtanultam, hogy Mózes az Mózes,
hogy ő Albert Mózes, és ehhez nem szokott hozzá, nem szokott ehhez az
átkozott hóhoz, hogy ehhez és ehhez nem szokott, hogy viszont egészen
máshoz szokott, fenyőillatú fürdőhöz... Behunyt szemmel ültem, s hogy
elvonjam gondolataimat, igyekeztem elképzelni magamban, hogyan fekszik le
aludni kezében a korsóval, miként tartja horkolva és fütyülve, óvatosan, és
anélkül hogy felébredne, időről időre hörpint belőle... Aztán csönd lett.
– Nos, így vagyunk, felügyelő – mondta s felállt. – Jegyezze meg jól azt,
amit elmondtam, s legyen egy életre lecke. Ez sok mindenre megtanítja, uram.
Jó éjszakát.
– Egy pillanat! – állítottam meg. – Csak két jelentéktelen kérdés. – Már
nyitotta is elégedetlenül a száját, azonban résen voltam, s nem hagytam
beszélni. – Körülbelül mikor hagyta el a termet, Mózes úr?
– Körülbelül? – horkantott. – S ezzel a módszerrel kívánja feltárni a
bűntényt? Körülbelül!... Talán mégiscsak megengedi, hogy leüljek? –
érdeklődött epésen.
– Igen, bocsánat, tessék.
– Köszönöm, felügyelő – jelentette ki még epésebben, s leült. – Tehát
Mózesné őnagyságával, akinek lakosztályába ma éjszaka ön oly faragatlanul
berontott, minden jogcím nélkül, ráadásul nem is egymagában, na és
kopogtatás nélkül, házkutatási parancsról vagy efféléről nem is beszélve; én
természetesen nem várom a mostani rendőrségtől, hogy tartsa magát a törvény
olyan finomságaihoz, mint hogy minden becsületes embernek joga van úgy
élni tulajdon lakosztályában, mint egy erődben, különösképp ha egy
asszonyról van szó, egy feleségről, Mózes, Albert Mózes feleségéről,
felügyelő!
– Igen, ez elhamarkodott dolog volt – ismertem be. – Fogadja ön és
Mózesné őnagysága legőszintébb sajnálkozásomat.
– Nem fogadhatom el, felügyelő, mindaddig, míg teljes határozottsággal
nem tisztázom, ki az, akit beköltöztettek a hármas számú, hozzám tartozó
lakosztályba, milyen alapon foglalta el a helyiséget, mely a feleségem
hálószobájával szomszédos, s miért őrzi őt kutya.
– Még mi magunk sem tisztáztuk teljesen, hogy voltaképp ki is ez az ember
– mondtam, s ismét behunytam a szemem. – Autóbalesetet szenvedett,
nyomorék, félkarú, most alszik. Amint tisztázzuk személyazonosságát, rögtön
jelentjük önnek, Mózes úr. – Kinyitottam a szemem. – Most pedig térjünk
vissza ahhoz a-pillanathoz, amikor elhagyta az ebédlőt. Pontosan mikor volt
ez?
A korsót ajkához emelte, s fenyegetőn rám nézett.
– Kielégített a magyarázata – jelentette ki. – Kifejezem abbeli reményemet,
hogy ígéretét megtartja, s azonnal jelenti. – Hörpintett a korsóból. – Tehát
felálltam az asztaltól, s elhagytam a termet körülbelül... – Maró gúnnyal
összevonta szemöldökét, és megismételte: – Körülbelül, huszonegy óra
harminchárom perc s néhány másodperckor, felügyelő, helyi idő szerint! Ez
kielégíti? Remek! Térjen át második s remélem, utolsó kérdésére.
– Még nem teljesen végeztünk az elsővel – vetettem ellent. – Huszonegy
óra harminchárom perckor hagyta el a termet. És aztán?
– Aztán? Aztán visszatértem lakosztályomba, levetkőztem, s azonnal
lefeküdtem. S egészen addig aludtam, amíg ki nem tört az a szörnyű zaj és
dübörgés az általam kivett harmadik lakrészben. Csupán velem született
önuralmam s annak tudata, hogy én Mózes vagyok...
– Igen, igen, természetesen – mondtam sietve. – Még egy utolsó kérdés,
Mózes úr.
– Az utolsó! – mondta, s fenyegetőn megrázta mutatóujját.
– Nem jegyezte meg, hogy Mózesné őnagysága körülbelül mikor hagyta el
az ebédlőt?
Ijesztő szünet köszöntött be. Mózes úr, aki teljesen elkékült, zavaros,
dülledt szemével rám meredt.
– Úgy látom, azt merészeli feltételezni, hogy Mózesné nagyságos
asszonynak köze van a gyilkossághoz – szólt fojtott hangon. Kétségbeesetten
megcsóváltam a fejem, de ez sem segített. – S úgy látom, arcátlanul azt
gondolja, hogy Mózes ebben a helyzetben bizonyítékokkal szolgál. Vagy
maga talán.
Behunytam a szemem. Az elkövetkezendő öt perc során a legelképesztőbb
feltételezések tömegét hallgattam végig szándékaimat és terveimet illetően,
melyek Mózes becsülete, méltósága, vagyona, sőt személyes biztonsága ellen
irányultak, Mózes ellen, nem pedig egy kutya ellen, amelyik szemmel
láthatóan mást sem tesz, mint bolháknak szolgál fészkűi, nem, hanem Mózes,
Albert Mózes ellen... Majd Mózes váratlanul abbahagyta, megvárta, míg
felnyitom a szemem, s kimondhatatlan megvetéssel közölte:
– Mellesleg nevetséges, hogy ilyen jelentéktelen személynek ennyire
ravasz terveket tulajdonítok. Nevetséges és Mózeshez méltatlan. Elfogadom
sajnálkozását, uram. Mi több, az összes körülményt mérlegelve... Hiszen
megértem, hogy ön nem elég nemeslelkű ahhoz, hogy békén hagyja nejemet, s
megkímélje ostoba kérdéseitől. Éppen ezért megengedem, hogy feltegye
ezeket a kérdéseket – nem többet kettőnél, uram! – a jelenlétemben. Most
azonnal! Jöjjön!
Magamban ujjongva követtem. Kopogtatott Mózesné őnagysága ajtaján, s
amikor meghallotta a választ, recsegő hangon így turbékolt:
– Bemenetünk magához, drágám? Nem vagyok egyedül.
A drágámhoz be lehetett menni... A drágám az előbbi pózban hevert az
állólámpa fényében, de most már nyakig felöltözve. Elbájoló mosolyával
fogadott. Az öregúr odatopogott hozzá, s megcsókolta a kezét – ekkor
eszembe jutott, amit a tulaj bizonygatott, hogy Mózes állítólag korbáccsal
veri.
– Drágám, ez a felügyelő – recsegte Mózes, miközben beleereszkedett egy
karosszékbe. – Emlékszik a felügyelőre?
– Hogyan is feledhettem volna el a mi kedves Glebski urunkat?! – kiáltott
fel a szépasszony. – Üljön le, felügyelő, parancsoljon! Varázsos éjszaka, ugye?
Mennyi költészet van benne! Tiszta költészet!
Leültem egy székre. Untam az egészet. Elég volt, gondoltam. Az ördögbe!
– Asszonyom – kezdtem szárazon –, a nyomozás megállapította, hogy
tegnap, körülbelül fél kilenckor ön elhagyta az ebédlőt, ön természetesen
megerősíti ezt?
Az öreg elégedetlenkedve fészkelődni kezdett karosszékében, Mózesné
őnagysága azonban megelőzte.
– No, természetesen megerősítem – felelte. – Minek is tagadnám? Egy
időre el kellett távoznom, és el is távoztam.
– Amennyire előttem ismeretes – folytattam –, ide, a szobájába jött, majd
kilenc óra után újból visszatért az ebédlőbe, így volt?
– Igen, természetesen. Igaz, ami az időt illeti, nem vagyok teljesen
bizonyos, nem néztem az órámat... De több mint valószínű, hogy éppen így
volt.
– Szeretném, asszonyom, ha visszaemlékezne rá, találkozott-e valakivel,
jövet vagy menet.
– Igen... azt hiszem – bizonytalankodott Mózesné őnagysága.
Összeráncolta finom homlokát, énnekem pedig egész testem várakozón
megfeszült. – Hát persze! – kiáltott fel. – Hiszen amikor visszatértem, a
folyosón egy párt láttam...
– Hol? – kérdeztem gyorsan.
– Hát... rögtön balra a lépcsőháztól. A mi szegény Olafunk és ez a
mulatságos figura... nem is tudom, fiú-e vagy lány... Kicsoda is, Mózes?
– Egy pillanat – szóltam közbe. – Biztos benne, hogy a lépcsőháztól balra
álltak?
– Teljesen biztos vagyok. Egymásba karolva álltak, s nagyon kedvesen
csevegtek. Én természetesen úgy tettem, mint aki semmit nem lát...
Lám, ez Brunet pillanatnyi habozásának az oka, gondoltam. A kölyök
emlékezett rá, hogy valaki megláthatta őket Olaf szobája előtt, s nem volt rá
ideje, hogy kitaláljon valamit, később pedig hazudozni kezdett, abban a
reményben, hogy megússza.
– Nő vagyok, felügyelő – folytatta Mózesné őnagysága –, és soha nem
avatkozom bele környezetem ügyeibe. Más körülmények között egy szót sem
hallott volna tőlem, most azonban, úgy vélem, teljesen őszintének kell lennem,
erre kényszerítenek a körülmények... Igaz, Mózes?
Mózes a karosszékből dünnyögött valamit.
– S még valami – folytatta Mózesné őnagysága. – Ennek azonban
bizonyára nincs különösebb jelentősége... Amikor lefelé jöttem a lépcsőn,
találkoztam ezzel az alacsony, szerencsétlen emberkével...
– Hinkussal – segítettem ki rekedten, s köhintettem. Valami a torkomon
akadt.
– Igen, Hinkus... Azt hiszem, így hívják... Hiszen tudja, felügyelő,
tüdőbeteg. Pedig nem is gondolná az ember, nem igaz?
– Elnézését kérem – mondtam. – Amikor találkozott vele, a hallból jött
felfelé a lépcsőn?
– Ezt még egy rendőr is meg kell hogy értse – morogta ingerülten Mózes. –
A nejem világosan megmondta, hogy lefelé jött a lépcsőn. Következésképp
Hinkus vele szemben felfelé ment...
– Ne dühöngjön, Mózes – csitította gyöngéden férjét Mózesné őnagysága.
– A felügyelőt csupán a részletek érdeklik... Igen, felügyelő, velem szemben
jött felfelé, s úgy tűnt, éppen a hallból. Kitértünk, s mindenki ment tovább a
maga útján.
– Mivolt rajta?
– Borzasztóan nézett ki! Egy szörnyű bunda... Megbocsásson, de bűzlött...
nyirkos gyapjú- és kutyaszagot árasztott... Nem tudom, ön hogy van vele,
felügyelő, én úgy vélem, ha egy embernek nincs rá módja, hogy tisztességesen
öltözködjék, akkor üljön otthon, s teremtse meg rá a pénzt, s ne utazgasson
olyan helyekre, ahol jobb társaság van.
– Én itt jó néhány embernek azt a tanácsot adnám – vicsorgott a korsója
fölött Mózes –, hogy üljön otthon, s ne utazzon olyan helyekre, ahol jobb
társaság gyülekezik. Nos, felügyelő, befejezte végre?
– Nem, nem egészen... – jegyeztem meg habozva. – Még egy kérdést...
Asszonyom, amikor a bál után visszatért a szobájába, bizonyára lefeküdt, s
mélyen elaludt.
 – Mélyen elaludtam?... Hogy is mondjam... Csak egy kicsit
elszundítottam...
– S bizonyára felébresztette valami. Hiszen amikor később olyan illetlenül
betörtem lakosztályába, fogadja legmélyebb sajnálkozásomat, nem aludt...
– Ó, hát erre gondol... Nem aludtam... Igen, valóban nem aludtam, azonban
nem mondhatom, felügyelő, hogy felébresztett valami. Egyszerűen azt
éreztem, hogy ma képtelen leszek annak rendje s módja szerint elaludni, s
elhatároztam, olvasok egy kicsit... Mellesleg ha azt szeretné tudni, hallottam-e
éjszaka valamilyen gyanús zajt, határozottan állíthatom: nem, nem hallottam.
– Semmiféle zajt? – csodálkoztam. Mózesné férjére pillantott; úgy vettem
észre, egy kissé zavarban van. Nem vettem le róla a szememet.
– Szerintem semmilyent – mondta bizonytalanul. – És maga, Mózes?
– Abszolút semmilyent – jelentette ki határozottan Mózes. – Ha leszámítjuk
azt a szörnyű zsivajt, amit ezek az urak csaptak...
– S még a lavinaomlást sem hallották?
– Miféle lavináét? – csodálkozott Mózesné őnagysága.
– Ne izgulj, drágám – nyugtatgatta Mózes. – Semmi szörnyű dolog nem
történt. A hegyekben nem messze lavinaomlás volt, később majd elmondom...
Nos, felügyelő? Talán ennyi elég lesz?
– Igen – feleltem. – Ennyi elég. – Felálltam. – Még egy utolsó kérdés. Nem
sokkal vacsora előtt ön, Mózesné őnagysága, felment a tetőre...
Az asszony elnevette magát és félbeszakított:
– Nem, nem mentem fel a tetőre. A hallból felmentem az emeletre, s
szórakozottságomban, mert nagyon elmerültem gondolataimban,
továbbmentem azon a borzasztó padlásfeljárón. Nagyon ostobának találtam a
helyzetet, amikor egyszer csak egy ajtót, deszkákat pillantottam meg magam
előtt... hirtelen azt sem tudtam, hová kerültem...
Nagyon szerettem volna megkérdezni, miért ment fel az emeletre.
Fogalmam sem volt, mit kereshetett ott, bár fel lehetett tételezni, hogy
Simonet-vel való szerelmi kalandjáról van szó, melybe véletlenül beleléptem.
Ekkor azonban az öregre pillantottam, s az egész kirepült a fejemből. Mózes
térdén ugyanis egy fonott ostor hevert – komor, fekete színű kutyakorbács,
vastag nyéllel s megszámlálhatatlan fonott csimbókkal, melyekből fémszálak
villantak elő. Megrémültem, és elfordítottam a tekintetem.
– Köszönöm, asszonyom – dörmögtem. – Nagy segítségére volt a
nyomozásnak.
Reménytelenül fáradtnak éreztem magam, elvánszorogtam a hallig, s a
tulajdonos mellé ültem, hogy pihenjek. A kutyakorbács szörnyű látványa még
mindig ott lebegett a szemem előtt, s fejemet csóválva csak nagy nehezen
tudtam elhessegetni. Ez nem az én dolgom. Ez családi ügy, semmi közöm
hozzá... Valami csípte a szememet, mintha homok került volna bele.
Bizonyára legalább két órát kellett volna aludnom, azonban éreztem, hogy
most képtelen lennék elaludni. A fogadóban ott bolyonganak Hinkus
hasonmásai. Du Barnstockre kölyke hazudik. Na és Mózesné őnagyságával
sincs minden rendben. Vagy halálos mély álomba merült, s akkor nem világos,
mitől ébredt fel, s miért hazudja, hogy szinte alig aludt. Vagy pedig nem aludt,
akkor viszont nem világos, miért nem hallotta a lavinát és a zajt a szomszéd
szobából. S végképp érthetetlen, hogy valójában mi is történt Simonet-val...
Mit tett volna a helyemben Zgut? Gyorsan kiválogatta volna mindazokat,
akiknek elegendő erejük van ahhoz, hogy kicsavarják a kétméteres viking
fejét, s csak velük törődött volna. Én pedig itt nyűglődöm ezzel a ványadt
kölyökkel meg ezzel a szánalomra méltó, szkizofrén Hinkussal...
A tulajdonosra pillantottam. Szorgalmasan nyomogatta a számológép
billentyűit, s valamit jegyezgetett a főkönyvbe.
– Ide figyeljen, Alec – szólítottam meg. – Elrejtőzhet s észrevétlen
maradhat az ön fogadójában Hinkus hasonmása? A tulaj felemelte fejét, és rám
nézett.
– Éppen Hinkus hasonmása? – kérdezte ügybuzgón.
– Igen. Éppen Hinkus hasonmása, Alec. Az ön fogadójában lakik Hinkus
hasonmása. Nem fizet a szállásért, Alec. Nyilván lopja az élelmiszert,
gondolja csak meg, Alec!
A tulaj meggondolta.
– Nem tudom – mondta. – Semmi ilyesmit nem tapasztaltam. Csak egyet
érzek, Peter, maga tévútra került. Az alibiket vizsgálgatja, bizonyítékokat
gyűjt, keresi a motívumokat. Én azonban úgy gondolom, ebben az ügyben a
mesterségének szokásos fogalmai elvesztik értelmüket, miként az idő fogalma
is más a fénynél nagyobb sebesség esetében...
– Ez a maga megérzése? – kérdeztem keserűen.
– Mire gondol?
– Hát erre az egész filozófiára az alibiről a fénynél nagyobb sebességek
esetében. A fejem majd szétrobban, maga pedig az ördög tudja, mit zagyvái
össze. Inkább hozzon egy kávét.
A tulajdonos felállt.
– Mégis, maga még nem éri fel ésszel a dolgokat, Peter – állapította meg. –
Várok, amíg megérik.
– Mi szükség erre? Hiszen már túlérett is vagyok, hamarosan lehullok a
fáról.
– Nem hull le! – nyugtatott meg a tulaj. – S még korántsem érett meg. Meg
akarom várni azt a pillanatot, amikor szavaim adják a kulcsot az ügy
megértéséhez.
 – Uramisten! – dörmögtem. – El tudom képzelni, miket beszél!
A tulaj elnézően mosolygott, és a konyhába indult. A küszöbön megállt, és
azt javasolta:
– Ha akarja, elmesélem magának, éppenséggel mi jutott a mi őrült
fizikusunk eszébe.
– No, próbálja meg – mondtam.
– Őrült fizikusunk bemászott Mózesné őnagysága ágyába, s eleven asszony
helyett egy lélek nélküli próbababát talált ott. Egy babát, Peter, egy jéghideg
babát.
11. FEJEZET

A küszöbön állt, s öntelten mosolyogva nézett rám.

– És a kávé?
– Az ördögbe a kávéval! Hiszen látom, hogy tud valamit. Ne- nézzen
bolondnak, na, elő a farbával! A tulajdonos visszatért az asztalkához, de nem
ült le.
– Nem tudom, hogy fest ez az egész... – mondta. – Csak megérzéseim
vannak.
– Honnan tudja, hogy mit fedezett fel Simonet?
– Aha, tehát kitaláltam... – Leült, s kényelmesen elterpeszkedett. – Ismerje
el, nagyon hatásos volt...
– Ide figyeljen, Alec – mondtam. – Nem titkolom, maga tetszik nekem.
– Maga is nekem – erősítette meg.
– Ez azonban még semmit nem jelent. Én magát nem gyanúsítom, Alec.
Sajnos, semmi alapom, hogy gyanúsítsam... Pedig kellene, már éppen itt az
ideje, hogy valakit gyanúsítsak... Tehát ha maga a bolondját járatja velem,
akkor gyanúsítani kezdem magát. S kellemetlenségei lesznek, Alec. Nagyon
tapasztalatlan vagyok az effajta dolgokban, éppen ezért igen nagy
kellemetlenségei lehetnek... El sem tudja képzelni, mennyi kellemetlenséget
tud okozni egy derék állampolgárnak egy tapasztalatlan rendőr.
– Na, ha egyszer így van, az más – egyezett bele. – Akkor rögtön hozok
kávét, s elmondom a megérzéseimet.
Amíg a kávét hozta, behunyt szemmel hátradőltem a karosszékben, s azon
töprengtem, fütyülhetek-e egy ideig erre az egészre, s aludhatok-e úgy három
órát. Majd kávéillatot éreztem, s megszólalt a tulajdonos: “Tessék." Elvettem a
csészét, hörpintettem belőle, s rásandítottam. Már a karosszékében ült, s ő is
gőzölgő kávéscsészét tartott a kezében; széles vállú, tömzsi ember volt.
Vártam, mikor szólal meg végre.
– Ki vele! – biztattam.
– Tehát kezdjük – szólt. – Ha jól értem, most arra a kérdésre kell
válaszolnom, honnan tudom, hogy mit látott Simonet úr Mózesné őnagysága
hálószobájában. – Ivott egy kis kávét, s élvezettel cuppogott. – Tehát rajta!
Kezdjük az elmélettel. Kevésbé ismert közép-afrikai törzsek varázslói és
kuruzslói régóta rendelkeznek azzal a művészettel, hogy képesek törzsük
elhalt tagjainak visszaadni az élet látszatát.
Felnyögtem, erre a tulaj még hangosabban folytatta:
– A valóságos világnak az a jelensége, amikor egy külsőleg élőre
emlékeztető halott ember első pillantásra egészen logikus és önálló tetteket
hajt végre, a zombi nevet viseli. Mondhatjuk, hogy a zombi az élő szervezet
harmadik állapota. Ha pedig mai tudományos szakkifejezést használ, akkor a
zombi funkcionálisan nem más, mint egy nagyon pontos biológiai
mechanizmus, mely...
– Ide figyeljen, Alec – szakítottam félbe fáradtan. – Nézem a tévét, s
gyakran járok moziba. Mindezek a szörnyű Frankensteinek, boszorkák,
Vérbuborék Johnyk, Drakulák...
– Mindezek a sötét képzelet szüleményei – tiltakozott méltósággal a
tulajdonos. – Ami pedig Drakulát illeti, az...
– Nem érdekel – folytattam. – Világos: az újságíróknak tartandó beszédét
gyakorolja. Nekem azonban ehhez semmi közöm. Megígérte, hogy mesél
valami érdekeset Mózesné őnagyságáról és Simonet-ról. Nos, akkor meséljen.
Mi az, talán maga is bemászott az asszony ágyába? S enyhén szólva szintén
csalódás érte?
A tulaj egy ideig szomorú tekintettel méregetett.
– Igen – szólalt meg végül sajnálkozva. – Így is gondoltam. Még nem érett
meg hozzá... Na, jól van. – Nagyot sóhajtott. – Jöjjenek akkor csupán a rideg
tények, elmélet nélkül. Hat napja, amikor Mózes úr és Mózesné őnagysága
megtisztelték fogadómat látogatásukkal, a következő eset történt velem.
Miután az illető vendégek útlevelében elvégeztettem a szükséges
bejegyzéseket, elindultam Mózes úr lakosztályába, hogy visszaadjam az
útleveleket. Kopogtam. Kissé szórakozott voltam, s ezért meg sem vártam az
engedélyét, csak benyitottam. Tüstént meg is büntetett az illemszabályok
elemi megsértéséért. A szoba közepén egy karosszékben megláttam azt, amit
egy kis jóakarattal Mózesnénak lehetett volna nevezni. Ez azonban nem
Mózesné őnagysága volt. Egy szép nagy, embernagyságú baba volt, mely
nagyon hasonlított Mózesnéra, s pontosan úgy volt Öltöztetve, mint ő. Aztán
valaki durván vállon ragadott, és kitessékelt a folyosóra. Ezt a durva, de
nagyon is indokolt tettet Mózes úr követte el, aki ezalatt nyilván felesége
lakosztályát szemlélte meg, s hátulról támadt rám...
– Baba – jegyeztem meg töprengve.
– Zombi – javított ki finoman a tulaj.
– Baba... – ismételtem meg, mit sem törődve vele. – Mekkora Mózes úr
poggyásza?
– Néhány közönséges bőrönd – mondta a tulajdonos. – S egy hatalmas,
vasalt régi utazóláda. Négy hordár hozta, s a szerencsétlenek alaposan
megszenvedtek, amíg becipelték a házba ezt a ládát. Az ajtófélfát teljesen
összeverték...
– Nos, miért is ne? – mondtam rövid töprengés után. – Végtére is ez a
személyes ügye. Hallottam egy milliomosról, aki mindenfelé magával cipelte
biligyűjteményét... Ha egy embernek az tetszik, hogy felesége embernagyságú
próbababáját cipelje magával... Egyébként nagyon is lehetséges, hogy a férj
felfigyelt a mi Simonet-nk tolakodására, s a felesége helyett ezt a babát
csempészte oda neki... Az ördögbe, lehet, hogy ezt a babát éppen ezekre az
alkalmakra tartogatja magánál. – Simonet helyébe képzeltem magam, s
összerezzentem. – Istenemre, remek vicc! – fejeztem be.
– Nos, akkor hát mindenre magyarázatot talált – jelentette ki a tulajdonos.
Nem tetszett a hangja. Egy ideig néztük egymást. Még mindig
rokonszenvesnek éreztem. Azonban, az ördög vigye, mi szükség van rá, hogy
bolondítson, különböző afrikai badarságokkal tömje tele a fejemet? Hiszen
nem vagyok riporter, s ,nem szándékozom segíteni ennek az intézménynek a
népszerűsítését... Nem, elég volt. Alec Snevar úrral többé nem beszélek erről.
Hiába akar megzavarni, nem fog sikerülni.
– Nos, tudja mit? – mondtam. – Zavar, Alec. Üljön itt, én pedig átmegyek a
társalgóba. Jól végig kell gondolnom a dolgokat.
– Már háromnegyed öt – emlékeztetett a tulajdonos.
– Na és? Ma különben sem lesz alkalmam aludni. Ne feledje, Alec:
korántsem hiszem, hogy az események ezzel véget értek. Ezért maradjon itt a
hallban, s álljon készenlétben.
– Nos, ha kell, akkor kell – mondta a tulajdonos.
Átmentem a társalgóba (Lale ismét rám mordult), fogtam a piszkavasat, s
megpiszkáltam a pislákoló tüzet. Tehát mindaz, ami Simonet-val történt,
többé-kevésbé tisztázódott, s az egészet el lehet felejteni. Vagy éppen
ellenkezőleg, semmiképp sem szabad elfeledni, mert ha este tizenegy órakor
Mózesné őnagysága lakosztályában egy baba volt, akkor hol tartózkodott
maga, Mózesné? A vicc természetesen remekül sikerült... bár van benne
valami rendkívüli otrombaság... Vicc egyáltalán? Lehet, hogy kísérlet volt
arra, hogy alibit biztosítson magának?... Ugyan, miféle alibi kell, a pokolba is,
éjnek idején, ezt az alibit csak feltételezni lehet, így viszont nem alibi, hanem
vicc... Voltaképp mi zavar engem? Csupán egy dolog: Simonet szobája Olaf
szobája mellett van. Feltételezhetjük például a következőt: Mózeséknak
szükségük volt arra, hogy Simonet szobája tizenegytől egy bizonyos ideig üres
legyen. Nos, ez az, ami zavar. Ahhoz azonban, hogy elvonják Simonet urat,
semmi szükség babára, elegendő lett volna maga Mózesné őnagysága. Ez lett
volna a legtermészetesebb és legmegbízhatóbb módszer. S ha már egy olyan
természetellenes és megbízhatatlan fogáshoz folyamodnak, mint a baba,
Mózesné őnagysága nyilván valahol máshol kellett hogy tartózkodjék.
Mózesné őnagysága... a finom, gyengéd, az ostobaságig nagyvilági Mózesné
őnagysága... Nem, ezzel az egésszel semmire sem jutok. Ezt a remek viccet
véglegesen nem kell elfelednem, azonban egyelőre semmi hasznát nem
látom...
 Ritka utálatos helyzettel állok szemben, a szálak sehova sem vezetnek.
Először is: nincs egyetlen gyanúsított sem. Másodszor: teljesen érthetetlen,
hogyan történt a bűntény. A legfontosabb dolgot nem értjük. Az ördög vigye a
gyilkost! Azt magyarázzák meg, hogyan gyilkolt! Hogyan?
Az ablak nyitva, de semmi nyom az ablakdeszkán, semmi nyom a hóban, a
párkányon. Sem lentről, sem jobbról, sem balról nem lehet ablakhoz lopódzni.
Csak egy dolog maradt – felülről. Kötéllel a tetőről. Akkor azonban lennének
nyomok a tető szélén. Természetesen ismét fel lehet menni s meg lehet nézni,
azonban pontosan emlékszem: a havat csak Hinkus nyugágya körül taposták
össze. Most már nem maradt más, mint Carlson propellerrel a hátán. Berepült,
kitekerte honfitársa nyakát, s elrepült... Tehát csupán két ócska feltételezésem
van tartalékban. Az első – mindenféle titkos üregek, rejtekajtók s kettős tálak.
A második – egy zseni feltalált egy új műszaki eszközt, mely lehetővé teszi,
hogy kívülről fordítsanak el egy kulcsot, anélkül hogy nyomot hagynának
rajta...
Mindkét feltételezés közvetlenül a ház tulajdonosára, a feltaláló gépészre
utal. Nos, mi is a helyzet ennek az alibijével? Fél tízig megszakítás nélkül a
kártyaasztalnál ül. Körülbelül tíz előtt öt perctől a hulla felfedezésének
pillanatáig gyakorlatilag vagy a szemem előtt van, vagy valahol
hallótávolságon belül. Körülbelül húsz-huszonöt perce maradt volna a
gyilkosságra, amikor senki nem látja, csupán Caisa, akit viszont ő, ahogy
mondani szokta, alaposan eltángálhat. Ilyenformán elméletileg ő is lehet a
gyilkos, ha ismeri a titkos folyosókat, vagy van valamilyen eszköze, mellyel
nyomtalanul képes kívülről elfordítani a kulcsot a zárban. Az indokok
érthetetlenek (hiszen nem a reklámot szolgálják), lélektanilag teljesen
indokolatlan a viselkedése, azonban ismétlem, elméletileg ő is gyilkolhatott.
Jegyezzük ezt meg, s menjünk tovább.
Du Barnstockre. Nincs alibije. Csakhogy egy öregúr, egyszerűen nincs elég
ereje ahhoz, hogy kitekerje egy ember nyakát. Simonet. Nincs alibije. Egy
nyakat ki tudna csavarni, kemény fickó, amellett könnyen kijön a sodrából.
Érthetetlen viszont, hogy miképp juthatott be Olaf szobájába. S ha be is jutott,
érthetetlen, hogyan jutott ki. Elméletileg természetesen véletlenül is
felfedezhette azt a bizonyos, nevezetes titkos ajtót. Érthetetlenek viszont az
indokok, érthetetlen viselkedése a gyilkosság után. Semmit nem értek.
Hinkus...
Hinkus hasonmása... Jó lenne még egy kávé. Jó lenne fütyülni az egészre s
ledőlni aludni...
Brunet. Igen, ez az egyetlen fonál, mely eddig még nem szakadt el. Ez a
kölyök hazudott. Látta Mózesné őnagyságát, de azt mondta, hogy nem látta. A
kölyök enyelgett Olaffal a férfi szobájának ajtaja előtt, de azt mondta, hogy az
ebédlő ajtajában törölte képen... S ekkor hirtelen eszembe jutott valami. Itt
ültem, ebben a karosszékben. A padló megrezdült, felhangzott a lavina moraja.
Ránéztem az órámra. Tíz óra két percet mutatott, s ekkor fent becsapódott egy
ajtó. Éppen hogy fönn. Valaki bevágott egy ajtót. Ki? Simonet ekkortájt
borotválkozott. Du Barnstockre aludt, s lehetséges, hogy éppen ettől a zajtól
ébredt fel. Hinkus összekötözve hevert az asztal alatt. A tulaj és Caisa a
konyhában voltak. Mózesek lakosztályukban tartózkodtak. Tehát az ajtót vagy
Olaf vagy Brunet vagy a gyilkos csaphatta be. Például Hinkus hasonmása...
Elhajítottam a piszkavasat, s felrohantam az emeletre.
A kölyök szobája üres volt, kopogtattam tehát du Barnstockre ajtaján. A
kölyök arcát öklére támasztva, csüggedten ült az asztalnál. Du Barnstockre
skót plédbe burkolózva az ablaknál egy karosszékben lógatta az orrát.
Mindketten felpattantak, amikor beléptem.
– Vegye le a szemüvegét! – kiáltottam élesen a kölyökre, aki tüstént
engedelmeskedett.
Igen, fiatal lány volt. És nagyon is csinos, noha szeme dagadt és vörös a
könnyektől. Leültem vele szemben, s így szóltam:
– Nos, Brunet. Kilenc óra tíz perckor Mózesné őnagysága látta magát
Olaffal a férfi szobájának ajtajánál. Maga nem mondott igazat nekem. Maga
Olaffal nem az ebédlő ajtajában vált el. Hol vált el tőle? Hol, mikor és milyen
körülmények között?
Egy ideig nézett rám, ajka remegett, kivörösödött, szeme ismét megtelt
könnyel. Majd tenyerével eltakarta arcát.
– Bent voltunk a szobájában – mondta. Du Barnstockre panaszosán
felnyögött.
– Nincs miért nyögnie, bácsikám! – mondta Brunet, s tüstént dühbejött. –
Semmi megbocsáthatatlan bűnt nem követtünk el. Csókolóztunk, s nagyon
vidámak voltunk, csupán hideg volt, mert nála állandóan nyitva van az ablak.
Valami nyakláncféle volt nála gyöngyökből, s egyre a nyakamba akarta
akasztani, azonban dübörgés hallatszott, s ezt mondtam: “Hallja, lavina!"
Ekkor hirtelen elengedett, s a fejéhez kapott, mintha valami eszébe jutott
volna... Tudja, így kapnak az emberek a fejükhöz, amikor valami fontos jut
eszükbe... Ez a szó szoros értelmében néhány másodpercig tartott. Olaf az
ablakhoz rohant, de tüstént vissza is jött, vállon ragadott, s valósággal kidobott
a folyosóra. Majd elestem, ő azonban nagy erővel bevágta az ajtót mögöttem,
s közben suttogva káromkodott, s még arra is emlékszem, ahogy a kulcsot
elfordította a zárban. Többet nem is láttam, iszonyú dühbe jöttem, s rögtön
bementem a szobámba...
– Úgy – szólaltam meg. – A fejéhez kapott, mintha valami eszébe jutott
volna, s az ablakhoz rohant... Talán valaki hívta?
 Brunet megrázta a fejét.
– Nem. Semmit nem hallottam, csak a lavina dübörgését.
– S maga tüstént el is jött? Nem maradt még néhány másodpercig az ajtó
előtt?
– Tüstént. Szörnyen megdühödtem.
– Hogyan alakultak az események azután, hogy kiléptek az ebédlőből?
Ismételje el újból.
– Azt mondta, szeretne mutatni valamit – kezdte a lány fejét lehorgasztva. –
Kimentünk a folyosóra, s a szobája felé húzott. Én természetesen ellenálltam...
No, különben csak évődtünk. Később, amikor már az ajtajánál álltunk...
– Állj! Maga azt mondta, hogy látta Hinkust.
– Igen. Láttam. Rögtön azután, hogy kimentünk a folyosóra. Éppen abban a
pillanatban tért rá a folyosóról a padlásfeljáróra.
– Úgy. Folytassa.
– Amikor már Olaf ajtajánál álltunk, megjelent ez a Mózesné.
Természetesen úgy tett, mintha nem vett volna minket észre, azonban kínosan
éreztem magam. Undorító, amikor szaglásznak az ember körül, s a szemüket
meresztgetik rá. Nos... aztán bementünk Olaf szobájába.
– Világos. – Du Barnstockre-ra sandítottam. Az öreg a hegyre fordította
tekintetét. Úgy kell neki! Ezek a nagybácsik örökösen abban a hitben élnek,
hogy szárnyaik alatt angyalkák nőnek fel. Ezek az angyalkák pedig mellesleg
váltót hamisítanak. – Na rendben. Ivott valamit Olafnál?
– Én?
– Engem az érdekel, ivott-e valamit Olaf.
– Nem. Sem ő, sem én, nem ittunk semmit.
– Feltételezhető, hogy Olafot a gyilkosság előtt lassan ható méreggel
megmérgezték. Semmi olyat nem vett észre, ami megerősítené ezt a feltevést?
– Ugyan mit vehettem volna észre?
– Rendszerint felfigyelünk rá, ha egy ember rosszul érzi magát –
magyaráztam. – Különösen akkor, ha a szemünk láttára romlik az állapota.
– Semmi ilyesmi nem volt – állította határozottan Brunet. – Ragyogóan
érezte magát.
– S abból, amit mondott, semmi különösre nem emlékszik?
– Egyáltalán semmire nem emlékszem – felelte Brunet halkan. – A
szokásos fecsegés folyt. Viccek, szellemességek... Motorkerékpárokról, síről
beszélgettünk. Szerintem ügyes kezű gépész volt. Minden motort ismert...
– Amikor a lavina lezúdult, ültek vagy álltak?
– Álltunk. Közvetlenül az ajtónál.
– S maga biztos benne, hogy éppen az ablakhoz ugrott?
– Nono, hogy is mondjam... A fejéhez kapott, hátat fordított nekem, néhány
lépést tett az ablak felé... no, nem tudom, hogyan mondhatnám még, lehet
hogy nem is az ablak felé, de én a szobában az ablakon kívül semmit nem
láttam...
– Olaf elmozdított valamilyen bútort a szobában?
– Bútort? ... Igen, ez az. Kijelentette, hogy nem enged ki, s az ajtóhoz tolt
egy karosszéket... no, aztán természetesen visszatolta.
Felálltam.
– Ennyi elég – jelentettem ki. – Feküdjön le aludni. Többet nem fogom
most zavarni.
Du Barnstockre szintén felállt, s kezét nyújtva felém közeledett.
– Kedves felügyelő! Ön bizonyára megérti, hogy nekem fogalmam sem
volt...
– Igen, du Barnstockre – mondtam. – A gyerekek felnőnek, du Barnstockre.
Minden gyerek, még az elhunyt szülőké is. A továbbiakban soha ne engedje
meg neki, hogy sötét szemüveget hordjon. A szem a lélek tükre.
Otthagytam őket, hadd gondolkozzanak a rendőri bölcsesség ezen
gyöngyszemén, s elindultam lefelé a hallba.
– Alec, rehabilitáltam magát – jelentettem ki a tulajdonosnak.
– Talán el voltam ítélve? – csodálkozott a férfi, s felpillantott a
számológépből.
– Azt akarom mondani, hogy személyét illetően visszavonom minden
gyanúmat. Most már százszázalékos alibije van. Ne gondolja azonban, hogy
ez feljogosítja arra, hogy ismét teletömje a fejem mindenféle zombizmussal-
mombizmussal... Ne szakítson félbe. Most maga itt marad, s addig fog itt ülni,
míg meg nem engedem, hogy felálljon. Ne feledje, ezzel a félkarú fickóval
nekem kell elsőként beszélnem.
– És ha maga előtt ébred fel?
– Nem aludni megyek – jelentettem ki. – Át akarom kutatni a házat. Ha ez
a szerencsétlen felébred, s valakit magához hív, még ha az édesanyját is,
sürgősen küldjön értem.
– Értettem – felelte a tulaj. – Csak egy kérdés. A fogadó napirendje
változatlan marad? Gondolkoztam egy kicsit.
– Igen, miért ne? Kilenckor reggeli. Azután majd meglátjuk... Most még
valamit, Alec. Tegyük fel, hogy magának el kellene rejtőzködnie ebben a
házban. Hosszú időre, néhány napra. Hol bújna el?
– Hm... – dünnyögte a tulajdonos kétkedve. – Maga mégis azt hiszi, hogy
illetéktelen személy tartózkodik a házban?
– Hol rejtőzne el? – ismételtem meg. A tulaj megcsóválta a fejét.
– Félrevezetik – mondta. – Becsületszavamra félrevezetik. Itt nincs hol
elrejtőzni. Tizenkét szoba, melyből csak kettő üres, de Caisa mindennap
takarítja őket, észrevenné... A pincét kívülről egy nagy lakattal lezártam...
Padlás nincs, a tető és a mennyezet közé talán csak egy kéz fér be... A
szolgálati helyiségek is mind zárhatók kívülről, azonkívül egész nap ott
nyüzsgünk – hol én, hol Caisa. Nos, voltaképp ez minden... Talán érdemes
benézni a generátorhelyiségbe; oda ritkán megyek be.
– Adja ide a kulcsokat – utasítottam.
Körbejártam a házat. Lemásztam a pincébe, benéztem a zuhanyozóba,
átkutattam a garázst, a kazán- és a generátorházat, még a gázolaj földalatti
raktárába is bemásztam – sehol semmit nem találtam. Természetesen nem is
számítottam arra, hogy találok valamit, túlontúl egyszerű lett. volna, azonban
átkozott hivatalnok-lelkiismeretem nem engedte, hogy fehér foltok
maradjanak a hátországomban. Húszévi "kifogástalan szolgálat – az húsz év, a
főnökök, de még a beosztottak szemében is jobb lelkiismeretes fajankónak
lenni, mint ragyogó, a csúcsokat könnyedén meghódító tehetségnek.
Csúsztam-másztam, összekoszoltam magam, port és bűzt szívtam be, és
nagyon sajnáltam magam; átkoztam ostoba sorsomat.
Amikor dühösen és koszosán kikászálódtam a föld alatti
raktárhelyiségekből, már hajnalodott. A hold megsápadt, s lemenőben volt
nyugat felé. Az óriás sziklák szürkés tömbjeit orgonaszín köd vonta be. S
micsoda friss, édes, fagyos levegő árasztotta el a völgyet! Vigye az ördög az
egészet!
Már a házhoz közeledtem, amikor kitárult az ajtó, s megjelent a tornácon a
tulajdonos.
– Á! – mondta, amikor meglátott. – Éppen magáért jöttem. Ez a
szerencsétlen felébredt, és az édesanyját szólítja.
– Megyek – feleltem, s leráztam a zakómat.
– Voltaképp nem is az édesanyját hívja – folytatta a tulajdonos –, Olaf
Andwaraforsot kéri.
12. FEJEZET

Az idegen, amikor meglátott, fürgén előrehajolt és megkérdezte:

– Maga Olaf Andwarafors?
Ezt a kérdést nem vártam. Egyáltalán nem vártam. Kerestem egy széket,
odahúztam az ágyhoz, kényelmesen helyet foglaltam, s csak ezután
pillantottam az ismeretlenre. Nagy volt a csábítás, hogy igennel feleljek, s
majd meglátjuk, mi sül ki belőle. Azonban nem vagyok sem kémelhárító, sem
detektív. Becsületes rendőrhivatalnok vagyok, ezért ezt feleltem:
– Nem. Nem vagyok Olaf Andwarafors. Rendőrfelügyelő vagyok, s a
nevem Peter Glebski.
– Igen? – csodálkozott, de egy csöppet sem volt nyugtalan. – Hát akkor hol
van Olaf Andwarafors?
Szerintem a tegnapi események után teljesen magához tért. Sovány arca
kipirult, hosszú orrának a hegye, mely tegnap olyan fehér volt, most vörösbe
váltott. Az ágyon ült, derékig takaróba burkolózva; Alec hálóinge
szemlátomást nagy volt neki, a gallérja elállt, s kibukkant alóla hegyes
kulcscsontja s mellének halvány, csupasz bőre. Az arcán sem volt szőrzet, csak
néhány vékony szál a szemöldöke helyén és ritkás, fehéres szempillák.
Előrehajolva ült, s szórakozottan csavargatta bal karjára hálóinge üres ujját.
– Elnézését kérem – mondtam –, előzetesen néhány kérdést kell feltennem
önnek.
Szavaimra nem válaszolt. Arca különös kifejezést öltött, annyira különöset,
hogy azonnal nem is jöttem rá, mitől különös. Éppenséggel attól, hogy egyik
szemével rám meredt, a másikat pedig kifordította, úgy, hogy csak a szeme
fehérje látszott. Egy ideig hallgattunk.
– Tehát – mondtam – először is szeretném megtudni: kicsoda ön, és hogy
hívják.
– Luarvik – felelte gyorsan az idegen.
– Luarvik... És a keresztneve?
– Keresztnevem? Luarvik.
– Luarvik Luarvik úr?
Ismét hallgatott. Igyekeztem leküzdeni a kényelmetlen érzést, mely mindig
elfog, ha erősen kancsal emberrel beszélek.
– Körülbelül – szólalt meg végül az idegen.
– Hogy értsem azt, hogy körülbelül?
– Luarvik Luarvik.
– Rendben. Tegyük fel. Kicsoda ön?
– Luarvik – mondta. – Luarvik vagyok. – Hallgatott egy ideig. – Luarvik
Luarvik. Luarvik L. Luarvik.
 Meglehetősen egészségesnek és tökéletesen józannak látszott, ez lepett
meg leginkább. Egyébként nem vagyok orvos.
– Szeretném megtudni, mi a foglalkozása.
– Gépész vagyok. Gépészvezető.
– Mit vezet? – kérdeztem.
Ekkor mindkét szemével rám meredt. Láthatóan nem értette a kérdést.
– Jól van, hagyjuk ezt – jelentettem ki sietve. – Maga külföldi.
– Nagyon is – felelte. – A legnagyobb mértékben.
– Bizonyára svéd?
– Bizonyára. A legnagyobb mértékben svéd.
“Mi az, talán gúnyolódik velem? – gondoltam. – Aligha hinném. Inkább
úgy viselkedik, mint az az ember, akit sarokba szorítottak."
– Miért utazott ide? – kérdeztem.
– Mert itt van Olaf Andwarafors.
– Ön Olaf Andwaraforshoz jött?
– Igen.
– Lavinába került?
– Igen.
– Autón utazott? Egy kicsit töprengett.
– Kocsi – mondta.
– Miért keresi Andwaraforst?
– Dolgom van vele.
– Éspedig?
– Dolgom van vele – ismételte. – Vele. Ajtó nyikordult mögöttem.
Megfordultam. Mózes állt a küszöbön, korsóval a kezében.
– Ide nem jöhet be – szóltam rá élesen. Mózes bozontos szemöldöke alól
végigmérte az idegent. Velem nem törődött. Felpattantam, s feléje törtettem.
– Kérem, Mózes úr, azonnal hagyja el a szobát!
– Ne kiabáljon – javasolta váratlanul béketűrőn Mózes. – Csak
érdeklődhetek, kit szállásoltak el a szobámban?...
– Nem most, később... – Lassan, de makacsul kifelé nyomtam az ajtót.
– Megbocsásson, megbocsásson... – dörmögte Mózes, akit kiszorítottam a
folyosóra. – Természetesen tiltakozhatnék...
Becsuktam az ajtót, és ismét Luarvik L. Luarvikhoz fordultam.
– Ő volt Olaf Andwarafors? – kérdezte Luarvik.
– Nem – feleltem –, Olaf Andwaraforsot ma éjjel megölték.
– Megölték – ismételte Luarvik. Hangjából semmiféle érzelem nem
csendült ki. Sem meglepetés, sem félelem, sem bánat. Mintha azt közölték
volna, hogy Olaf egy percre kiment, de tüstént visszatér. – Halott? Olaf
Andwarafors?
 – Igen.
– Nem – mondta Luarvik. – Ön rosszul tudja.
– Nagyon is jól tudom. Láttam, hogy meghalt. Saját szemmel.
– Meg akarom nézni.
– Miért? Úgy vettem észre, hogy személyesen nem ismerte.
– Dolgom van vele – hajtogatta Luarvik.
– De hiszen mondtam magának: megölték, meghalt. Meggyilkolták.
– Rendben. Meg akarom nézni.
Hirtelen minden világos lett: eszembe jutott a bőrönd.
– Valamit át kellett hogy adjon önnek?
– Nem – felelte közömbösen. – Beszélnünk kell. Nekem vele.
– Miről?
– Nekem vele. Vele.
– Ide figyeljen, Luarvik úr – mondtam. – Olaf Andwarafors halott.
Meggyilkolták. Én nyomozok a gyilkosság ügyében. Keresem a gyilkost, érti?
Nekem minél többet kell tudnom Olaf Andwaraforsról. Kérem, legyen őszinte.
Előbb vagy utóbb úgyis mindent el kell mondania. Jobb előbb, mint később.
Hirtelen az orráig húzta a takarót. Két szeme ismét különböző irányba
nézett.
– Semmit nem mondhatok – dünnyögte alig érthetően a takaró alól.
– Miért?
– Csak Olaf Andwaraforsnak mondhatom meg.
– Honnan jött? – kérdeztem. Az idegen hallgatott.
– Hol lakik?
Csend. Halk szuszogás. Egyik szeme rám mered, a másik a mennyezetre.
– Valakinek a megbízását teljesíti?
– Igen.
– És kiét?
– Miért akarja tudni? – kérdezte. – Nem magával van dolgom. Magának
nem velünk van dolga.
– Kérem, próbálja megérteni – mondtam nyomatékkal. – Ha megtudunk
valamit Olafról, megtudjuk, ki volt a gyilkosa. Na rendben, ön nyilvánvalóan
nem ismeri Olafot. De azok, akik magát küldték, ők ismerhetik.
– Ők sem ismerik Olafot – válaszolta.
– Hogyhogy?
– Nem ismerik Olafot. Minek ismernék? Megdörzsöltem borostás állam.
– Képtelenség, amit állít – jegyeztem meg komoran. – Emberek, akik nem
ismerik Olafot, valamilyen megbízással ideküldik magát Olafhoz, magát, aki
szintén nem ismeri Olafot. Hogyan lehetséges ez?
– Lehetséges, így van.
 – Kik ezek az emberek?
Néma csend.
– Hol találhatók?
Néma csend.
– Luarvik úr, nagy kellemetlenségei lehetnek!
– Miért? – kérdezte az ismeretlen.
– Gyilkosság esetén minden derék állampolgár meg kell hogy adja a
rendőrségnek a szükséges információkat – jelentettem ki szigorúan. –
Megtagadását bűnrészességnek tekinthetjük.
– Fel akarom venni a ruhámat – jelentette ki hirtelen Luarvik. – Nem
akarok feküdni. Látni akarom Olaf Andwaraforsot.
– Mi célból? – kérdeztem.
– Látni akarom.
– De hiszen személyesen nem ismeri.
– Nem személyesen akarom látni – mondta Luarvik.
– Akkor mi kell magának?
Luarvik előbújt a takaró alól, s ismét felült.
– Látni akarom Olaf Andwaraforsot! – mondta nagyon hangosan. Jobb
szeme repdesett és forgott. – Minek a kérdések? Minek a kérdések? Nagyon
sok a kérdés. Miért nem látom Olaf Andwaraforsot?
Én is elvesztettem a türelmemet.
– Azonosítani akarja a hullát? Helyesen értem?
– Azonosítani?... Megismerni?
– Igen! Megismerni!
– Akarom. Látni akarom.
– Hogyan ismerheti meg – mondtam –, ha nem ismeri személyesen?
– Hogyhogy személyesen?! – üvöltött fel Luarvik. – Minek nekem ő
személyesen? Látni akarom, hogy ez a valaki nem Olaf Andwarafors, hanem
más!
– Miből gondolja, hogy valaki más? – kérdeztem gyorsan.
– Miből gondolja, hogy ő Olaf Andwarafors? – vetette ellen az idegen.
Egymásra meredtünk. Kénytelen voltam beismerni, hogy ennek a különös
alaknak bizonyos fokig igaza volt. Nem mertem volna megesküdni rá, hogy ez
a száznyolcvan fokban elcsavart nyakú viking az a bizonyos Olaf
Andwarafors, akit Luarvik L. Luarvik keres. Meglehet, hogy nem az az Olaf
Andwarafors, s az is lehet, hogy egyáltalán nem Olaf Andwarafors. Másrészt
fogalmam sem volt, mi értelme megmutatni a hullát egy olyan embernek, aki
személyesen nem ismeri Olafot. Személyesen... Valóban, miért kell feltétlenül
személyesen ismernie? Lehet, hogy öltözéke vagy valamilyen gyűrű... vagy
tegyük fel, tetoválás alapján kellett felismernie...
 Kopogtattak, és Caisa ezt csicseregte: “Tessék, öltözzön fel..." Kinyitottam
az ajtót, és átvettem Caisától az ismeretlen megszárított és kivasalt öltönyét.
– Öltözzön fel – mondtam, s az öltönyt az ágyra fektettem. Majd az
ablakhoz álltam, s a Halott Alpinista fogazott szikláját néztem, melyet már
elöntött a felkelő nap rózsaszín fénye, bár még a halovány holdat is látni
lehetett az égbolt sötétkékjében. Hátam mögött szuszogás, zizegés, érthetetlen
dünnyögés hallatszott, nem tudni, miért, de odébb toltak egy széket – nyilván
nem könnyű dolog fél kézzel felöltözni, ráadásul ilyen kancsal szemmel.
Kétszer is arra gondoltam, hogy megfordulok, és felajánlom segítségemet, de
meggondoltam magam. Majd Luarvik így szólt: “Felöltöztem."
Megfordultam. Elcsodálkoztam. Nagyon csodálkoztam, azonban hirtelen
eszembe jutott, mi mindent élt át ez az ember éjszaka, s többé nem
csodálkoztam. Odaléptem hozzá, megigazítottam s begomboltam a gallérját,
újragomboltam zakóján a gombokat, s lábammal elétoltam a tulajdonos
papucsait. Engedelmesen állt, s testétől eltartotta egyetlen karját. Üres jobb
kabátujját a zsebébe dugtam. A papucsra pillantott, s kétkedőn így szólt:
– Ez nem az enyém. Az enyém nem ilyen.
– A maga cipője még nem száradt meg – magyaráztam. – Vegye fel ezt, és
menjünk.
Azt hihettem volna, hogy életében még nem volt dolga papuccsal. Kétszer
is megpróbálta nagy lendülettel beledugni lábát, s mind a kétszer elvétette,
közben minden alkalommal elveszítette egyensúlyát. Az egyensúlyérzékével
valami nem volt rendben – nyilván alaposan megsérült, s még korántsem
teljesen tért magához. Átéreztem a helyzetét, velem is előfordult már egy s
más...
Egymásba karolva kiléptünk a hallba, s elindultunk fel az emeletre. A
tulajdonos, aki változatlanul őrhelyén ült, töprengő tekintettel kísért minket.
Luarvik egyáltalán nem törődött a tulajjal. Minden figyelmét a lépcsőfokokra
összpontosította. Biztos, ami biztos – a könyökénél fogva tartottam.
Megálltunk Olaf szobájának ajtaja előtt. Gondosan végignéztem a
papírcsíkokat; minden rendben volt. Előszedtem a kulcsot, s kinyitottam az
ajtót. Csípős, kellemetlen szag csapta meg az orromat – nagyon furcsa szag, a
fertőtlenítőre emlékeztetett. Megtorpantam a küszöbön, rosszul éreztem
magam. Mellesleg a szobában semmi nem változott. Csupán a halott arca lett
egy fokkal sötétebb – lehet persze, hogy a világítás miatt –, s majdnem
teljesen eltűntek róla a véraláfutások. Luarvik meglehetősen keményen
oldalba bökött. Beléptem az előtérbe, s oldalt húzódva előreengedtem, hogy
megnézhesse a halottat.
Azt gondolhattam volna, hogy nem gépészvezető, hanem hullaházi
hivatalnok. Végtelenül közömbös képpel megállt a hulla felett, mélyen
lehajolt, ép kezét a háta mögé dugta. Sem undor, sem félelem, sem áhítat –
szakszerű szemle. Ezért tűntek még különösebbnek szavai.
– Meg vagyok lepve – jelentette ki végtelenül közömbös hangon. – Ez
valóban Olaf Andwarafors. Nem értem.
– Hogyan ismerte meg? – csaptam le rá tüstént.
Anélkül hogy felegyenesedett volna, felém fordította fejét, s rám pillantott.
Ott állt, lábát szétterpesztve, alulról felfelé bámult rám, s hallgatott. Olyan
sokáig tartott mindez, hogy elzsibbadt a nyakam.
Hogyan tud ilyen képtelen testtartásban megmaradni? Talán görcs állt a
derekába? Végül megszólalt:
– Eszembe jutott. Korábban láttam. Csak nem tudtam, hogy Olaf
Andwarafors.
– S hol látta korábban? – érdeklődtem.
– Ott. – Anélkül hogy felegyenesedett volna, valahová a szabadba mutatott.
– Ez nem fontos.
Váratlanul kiegyenesedett, s fejét nevetségesen forgatva végigbicegett a
szobán. Feszülten figyeltem. Nyilvánvalóan valamit keresett, s én már
sejtettem, hogy mit.
– Olaf Andwarafors nem itt halt meg? – kérdezte, s megállt előttem.
– Miből gondolja? – kérdeztem.
– Nem gondolom. Csak feltettem egy kérdést.
– Talán keres valamit?
– Olaf Andwaraforsnál volt egy tárgy – jelentette ki. – Hol van?
– A bőröndöt keresi? – kérdeztem. – Ezért jött?
– Hol van? – ismételte meg Luarvik.
– A bőrönd nálam van – mondtam.
– Ez derék dolog – dicsért meg. – Azt akarom, hogy itt legyen. Hozza ide.
– Elengedtem a fülem mellett szavainak élét, s ezt mondtam:
– Átadhatom magának a bőröndöt, előbb azonban válaszolnia kell a
kérdéseimre.
– Miért? – kérdezte nagyon meglepődve. – Minek ismét a kérdések?
– Azért – feleltem türelmesen –, mert csak abban az esetben kapja meg a
bőröndöt, ha válaszaiból világossá válik, hogy joga van rá.
– Nem értem – állapította meg.
– Nem tudom – folytattam –, hogy a magáé-e ez a bőrönd, vagy sem. Ha a
magáé, ha Olaf magának hozta ide, bizonyítsa be. Akkor odaadom.
Ismét kancsalított, majd szeme a helyére szaladt.
– Nem kell – mondta. – Nem akarom. Elfáradtam. Menjünk.
Nyomában, kissé gondterhelten én is kiléptem a szobából. A levegő a
folyosón meglepően tisztának és frissnek tűnt. Honnan akkor a szobában ez a
patikai bűz? Talán már régebben kiöntötték valamit, csak a nyitott ablak miatt
nem éreztük? Bezártam az ajtót. Amíg ragasztóért és papírért a szobámba
mentem, s az ajtó lepecsételésével voltam. elfoglalva, Luarvik mozdulatlanul
állt, s úgy láttam, mély töprengésbe merül.
– Nos? – kérdeztem. – Válaszolni fog a kérdéseimre?
– Nem – felelte határozottan. – Nem akarok kérdéseket. Feküdni akarok.
Hol lehet feküdni?
– Menjen vissza a szobájába – utasítottam csüggedten. Közöny vett rajtam
erőt. Kegyetlen fejfájás tört rám. Szerettem volna lefeküdni, elengedni
magam, behunyni a szemem. Ez az egész képtelen, idegen, torz, értelmetlen
ügy mintha Luarvik L. Luarvik képtelen, idegen, torz, értelmetlen
személyében testesült volna meg.
Lementünk a hallba, s Luarvik elbotorkált szobájába, én pedig leültem a
karosszékbe, kinyújtózkodtam, s végre lehunytam a szemem. Valahol tenger
zúgott, hangos, de elmosódott zeneszó hallatszott, ködös foltok úsztak elő, s
vesztek a semmibe. Úgy éreztem, mintha jó néhány órán keresztül vattát
rágtam volna. Ekkor valaki nedves orrával a fülembe szagolt, s Lale
barátságosan térdemhez dörgölte busa fejét.
13. FEJEZET

Bizonyára mégis sikerült vagy tizenöt percet szundítanom, Lale többet nem
hagyott. Végignyalta a fülem és az arcom, a nadrágom rángatta, lökdösött, s
végül fogaival finoman a kezembe kapott. Ezt már nem bírtam ki,
felpattantam, készen arra, hogy darabokra tépjem; összefüggéstelen átkok és
panaszok fojtogatták torkomat, tekintetem azonban az asztalra esett, s
nyomban megnémultam. Az asztal ragyogó politúrozott lapján, a tulajdonos
papírlapjai és számlái mellett egy hatalmas fekete pisztoly hevert.
Meghosszabbított markolatú parabellum volt. Egy tócsában állt, el nem
olvadt hógöröngyök tapadtak hozzá, s miközben szájtátva vizsgálgattam, a
ravaszáról elszabadult egy apró hógöröngy, s az asztallapra hullott. Ekkor
körülpillantottam a hallban. A szoba üres volt, csupán Lale állt az asztal
mellett, fejét félrehajtotta, s kérdőn-komolyan bámult rám. A konyhából
edénycsörgés, a tulajdonos halk dörmögése hallatszott; kávéillat szűrődött be.
– Te hoztad? – kérdeztem suttogva Lalétől.
A másik oldalra hajtotta fejét, s tovább nézett rám. A mancsa havas volt,
bozontos hasáról hóié csöpögött. Óvatosan kézbe vettem a pisztolyt.
Igazi gengszterfegyver a javából. Lőtávolsága kétszáz méter, volt rajta
toldalék az optikai irányzék felszereléséhez, vajat a felcsatolható
válltámasznak, automata tüzelés kibiztosító karja s egyéb finomságok... A cső
tele hóval. A pisztoly hideg és nehéz volt, érdes markolata jól illeszkedett a
tenyerembe. Hirtelen eszembe jutott, hogy nem motoztam meg Hinkust. A
poggyászát, bundáját átkutattam, róla magáról azonban elfeledkeztem.
Nyilván azért, mert áldozatnak hittem.
Kivettem a markolatból a tárat – tele volt. Felhúztam a závárzatot –
kiugrott az asztalra egy lőszer. Felvettem, hogy visszategyem a tárba, de ekkor
váratlanul szemembe ötlött a lőszer különös színe. Nem sárga s nem is tompán
szürke volt. Csillogott, mintha nikkel borította volna, csak ez nem nikkel,
hanem ezüst volt. Soha életemben nem láttam ilyen pisztolygolyót. Sietve,
egymás után kipattintottam a golyókat a tárból. Mind ugyanilyen ezüstös színű
volt. Megnyaltam szájam kiszáradt szélét, s ismét Lalére pillantottam.
– Honnan szedted, öreg? – kérdeztem. Lale játékosan megcsóválta fejét, s
oldalazva az ajtó felé ugrott.
– Világos – válaszoltam. – Világos. Várj egy kicsit.
Visszatettem a tárba a golyókat, belöktem a tárat a markolatba, s a fegyvert
menet közben nadrágom zsebébe gyömöszölve, a kijárat felé indultam. A
szabadban Lale lerohant a tornácról, belesüppedt a hóba, s végigrohant a ház
előtt. Majdnem biztos voltam benne, hogy megáll Olaf ablaka, alatt, azonban
továbbrohant. Megkerülte a házat, eltűnt egy másodpercre, majd újból
előbukkant, s türelmetlenül leskelődött a sarok mögül. Felkaptam a legelső
kezem ügyébe eső sílécet, úgy-ahogy felcsatoltam, s a kutya után indultam.
Megkerültük a fogadót, majd Lale sebesen távolodni kezdett a háztól, s
vagy ötven méterre megállt. Nagyon különös volt az egész. Láttam a gödröt a
hóban, ahonnan Lale kikaparta a pisztolyt, mögöttem sílécem nyomát, a
barázdát, amit Lale hagyott maga után, amikor a hóbuckákon keresztülugrált –
egyébként a hótakaró körös-körül érintetlen volt. Ez csak egyet jelenthetett: a
pisztolyt vagy az útról, vagy a fogadóból hajították oda. Szép kis dobás
lehetett. Nem voltam benne biztos, hogy én képes lettem volna ilyen messzire
elhajítani egy ilyen nehéz, fogásra is kényelmetlen jószágot. Majd rájöttem: a
pisztolyt a tetőről hajították le. Elvették Hinkustól, s a lehető legmesszebbre
hajították. Lehet, hogy Hinkus félt, hogy elkapják ezzel a fegyverrel. De
természeteseti az is lehet, hogy nem is Hinkus tette, hanem valaki más...
majdnem biztos azonban, hogy a tetőről dobták le. Az út felől ekkora dobásra
csak egy képzett kézigránát hajító lett volna képes, a fogadó valamelyik
ablakából pedig képtelenség lett volna idáig hajítani.
– Nos, Lale – fordultam a bernáthegyihez –, derék jószág vagy. Én viszont
tévedtem. Hinkust alaposabban meg kellett volna rázni, ahogy azt a jó öreg
Zgut szokta. Igaz? Szerencsére még nem késő.
Lale válaszát meg sem várva, visszafelé siettem. A kutya szerteszét szórta a
havat, bele-belesüppedt, miközben fülét lobogtatva ugrált a nyomomban.
Az volt a tervem, hogy egyenest Hinkushoz megyek, felébresztem a
csirkefogót, s kirázom a lelkét, még akkor is, ha ez hivatali figyelmeztetésbe
kerül számomra. Most teljesen világos volt, hogy Olaf és Hinkus ügye a
legszorosabban összefügg egymással; Olaf és Hinkus korántsem véletlenül
jöttek együtt; Hinkus a tetőn messzehordó pisztollyal felfegyverkezve
üldögélt, s csak egy célja volt – az, hogy megfigyelés alatt tartsa az épület
közvetlen környékét, s ne engedje, hogy bárki is elhagyja a fogadót; hogy
éppen ő figyelmeztetett valakit egy F betűvel szignált levéllel (itt, igaz,
összekeverte a dolgokat, s a levél nyilvánvalóan nem a címzetthez került) – du
Barnstockre minden gyanún felül áll; hogy borzasztóan a terhére volt itt
valakinek, s bizonyára továbbra is az lesz, s átkozott legyek, ha most rögtön
fel nem derítem, kinek és miért. Ebben a változatban természetesen
töméntelen ellentmondás rejlett. Ha – tételezzük fel – Hinkus Olaf testőre volt,
s zavarta annak gyilkosát, akkor miért ilyen gyöngéden bántak el Hinkussal?
Miért nem tekerték ki az ő nyakát is? Igen! S tisztázni kell azt is, kinek küldte
a táviratot. Erről állandóan megfeledkezem...
A tulajdonos kiszólt a presszóból, s megkínált egy csésze forró kávéval
meg egy hatalmas, ízletes sonkás szendviccsel. Éppen az kellett nekem.
Miközben a szendvicset ettem, a tulaj hunyorgó tekintettel figyelmesen
végigmért, majd megkérdezte:
– Van valami újság?
Biccentettem, lenyeltem a falatot, s így feleltem:
– Igen. Egy pisztoly. Csak nem én, hanem Lale találta. Én pedig hülye
vagyok.
– Hm... Igen. Lale okos kutya. S a pisztoly?
– Érdekes pisztoly – mondtam. – Hivatásos... Mellesleg hallott valaha
arról, hogy ezüstgolyóval töltik meg a pisztolyt?
A tulaj állkapcsát előrefeszítve, egy ideig hallgatott.
– Ezt a pisztolyt töltötték meg ezüstgolyókkal? – kérdezte lassan.
Bólintottam. – Igen-n-n, olvastam erről... – mondta. – Akkor töltik
ezüstgolyókkal a fegyvert, ha kísértetekre céloznak vele.
– Megint a zombizmus-mombizmus... – dünnyögtem.
– Igen, ismét. Egy vámpírt közönséges golyóval nem ölhetsz meg...
Farkasember... rókanémber... varangykirály... Figyelmeztettem magát, Peter! –
Felemelte vastag ujját. – Már régóta várok valami effélét. Most pedig kiderül,
hogy nemcsak én...
Megettem a szendvicset, lehajtottam a kávét. Nem mondhatnám, hogy a
tulajdonos szavai nem hatottak rám. Az ördög tudja, miért, de állandóan úgy
jött ki a lépés, hogy a tulajdonos – egyetlen és képtelen – feltételezése
állandóan beigazolódott, míg az én – töméntelen és valószínű – feltételezésem
nem... Vámpírok, kísértetek, szellemek. Itt csak az a bökkenő, hogy ebben az
esetben nem maradt volna más számomra, mint hogy letegyem a fegyvert:
ahogy egy író mondta, a túlvilág az egyház birodalma, s nem a rendőrségé...
– Megtudta, kié a pisztoly? – kérdezte a tulajdonos.
– Igen, lakik itt nálunk egy nagy vámpírvadász, Hinkusnak hívják –
mondtam s kimentem.
A hall közepén, természetellenesen görbén, akár egy megdőlt oszlop,
Luarvik L. Luarvik úr ácsorgóit. Egyik szemével engem nézett, a másikkal a
lépcsőházat. A zakó valahogy különösen hanyagul lógott rajta, nadrágjának
szára harmonikaszerűen összecsúszott, üres kabátujja libegett, s úgy festett,
mintha a kutya szájából rángatták volna elő. Bólintottam neki, s el akartam
mellette menni, amikor gyorsan odakacsázott hozzám, s elállta az utat.
– Rövid, de fontos beszélgetés – jelentette ki.
– Dolgom van. Félóra múlva. Könyökén ragadott.
– Nagyon kérem, adjon néhány percet. Ez fontos számomra.
– Ez fontos magának... – ismételtem, s továbbmentem a lépcső felé. – Ha
ez csak magának fontos, akkor számomra egyáltalán nem az.
Úgy kullogott utánam, mint akit pórázon vezetnek, s olyan furcsán rakta a
lábait: az egyiket lábujjaival kifelé, a másikat befelé.
 – Magának is fontos – mondta. – Elégedett lesz. Megkapja, amit kívánt.
Már a lépcsőn mentünk felfelé.
– Voltaképp miről van szó? – kérdeztem.
– Ez a dolog a bőrönddel függ össze.
– Félóra múlva – álltam meg. – S kérem, engedjen utamra, zavar.
– Igen értett egyet. – Zavarok. Zavarni akarok. Az én mondandóm sürgős.
– Ugyan, hogy lenne sürgős! – tiltakoztam. – Ráér. Fél óra múlva. Vagy
tegyük fel, egy óra múlva.
– Nem, nem, nagyon kérem, most azonnal! Sok függ ettől. S gyorsan
elintézzük. Én magának, maga nekem. Kész. Már az emeleti folyosón jártunk,
amikor megszántam.
– Rendben, jöjjön be hozzám. Csak gyerünk gyorsan!
– Igen, igen, gyorsan fog menni.
Bevittem a szobámba, s az összepiszkított asztal szélére ülve, így szóltam
hozzá:
– Ki vele!
Nem kezdett rögtön hozzá. Először körülnézett, nyilván abban
reménykedett, hogy a bőrönd itt van, szem előtt.
– Nincs itt a bőrönd – mondtam. – Gyerünk, gyorsabban!
– Akkor leülök – mondta, s helyet foglalt karosszékemben. – Nekem
nagyon kell a bőrönd. Mit akar érte?
– Semmit nem akarok. Bizonyítsa be, hogy joggal tart rá igényt, és a
magáé. Luarvik L. Luarvik megcsóválta fejét, s így szólt:
– Nem. A bőrönd nem az enyém. Azt az utasítást kaptam, hogy keressem
fel Olafot, s mondjam azt neki: “Add vissza, amit elvettél. A
kétszáztizennégyes főnök." Nem tudom, mit jelent ez. Nem tudom, mit vett el.
Maga itt egyre azt ismételgette: bőrönd. Ez megtévesztett. Nem bőrönd. Tok.
Benne egy készülék. Korábban ezt nem tudtam. Amikor megláttam Olafot,
rájöttem. Most már tudom: Olafot nem ölték meg. Olaf meghalt. A
készüléktől. A készülék nagyon veszélyes. Mindenkit fenyeget. Mindenki úgy
jár, mint Olaf, de történhet robbanás is. Akkor még rosszabb lesz
mindenkinek. Érti, miért kell gyorsan? Olaf ostoba, meghalt. Mi okosak
vagyunk, nem halunk meg. Adja ide gyorsan a bőröndöt.
Mindezt fakó hangon hadarta el, s közben hol jobb, hol bal szemével nézett
rám, s könyörtelenül szaggatta üres kabátujját. Arca mozdulatlan maradt,
ritkás szemöldökét hol felhúzta, hol leengedte. Néztem, s arra gondoltam,
hogy viselkedése s nyelvkészsége nem változott, szókincse. viszont az utóbbi
félórában alaposan megnőtt. Luarvik belejött.
– Kicsoda ön? – kérdeztem.
– Emigráns. Száműzött. A politika áldozata. Igen, Luarvik jól belejött.
Nézd csak, miket mond!
– Honnan emigrált? – kérdeztem.
– Nem kell ilyen kérdés. Nem mondhatom meg. A becsület. Semmi kára
országuknak.
– Honnan érkezett ide? Melyik városból?
– Nem messze innen, egy városból. Nem tudom a nevét. Kísértek.
– Kik?
– Nem tudom. Titok. Szintén száműzöttek.
– Azt akarja mondani, hogy egy titkos társaság tagja?
– Nem mondhatom meg. Becsület. Gyorsabban! Elpusztulhatunk.
Minél jobban sürgetett, annál kevésbé voltam hajlandó sietni. Minden
világos volt előttem: az idegen hazudott, mégpedig roppant ügyetlenül.
– Mivel érkezett ide? – kérdeztem.
– Kocsival.
– Milyen márkájú?
– Márka... Fekete, nagy.
– Nem ismeri a saját kocsija márkáját?
– Nem tudom, nem az enyém.
– Hiszen maga gépész – mondtam kaján örömmel. – Ugyan miféle gépész
maga, ráadásul vezető, ha nem ismeri ki magát a gépkocsikban?
– Adja nekem a bőröndöt, különben szerencsétlenség történik.
– Mit fog csinálni ezzel a bőrönddel?
– Gyorsan elviszem.
– Hová? Hiszen tudja, hogy a lavina elzárta az utat.
– Mindegy. Messzebbre viszem. Megpróbálom mentesíteni. Ha nem
sikerül, elfutok. Egyedül maradjon.
– Rendben – mondtam, s felugrottam az asztaltól. – Menjünk.
– Hogyan?
– Az én autómon. Jó autóm van. Fogjuk a bőröndöt, elvisszük messzebbre,
s megnézzük. Nem mozdult a helyéről.
– Miért ül még? – kérdeztem. – Hiszen veszélyes, siessünk...
– Nem jó – szólalt meg végül. – Próbáljuk meg másképp. Ha nem akarja
odaadni a bőröndöt, akkor adja el.
– Vagyis? – mondtam, s visszaültem az asztal szélére.
– Adok pénzt, sok pénzt. Maga most nem dolgozik, szabadságon van.
Maga megtalálta a bőröndöt, én megvettem. Kész.
– S mennyit ad nekem? – érdeklődtem.
– Sokat. Amennyit akar. Tessék.
Benyúlt ruhája öblébe, s előhúzott egy vastag köteg bankjegyet. Életemben
csak egyszer láttam ekkora kötegeket; az Állami Bankban, amikor egy
hamisítási ügyben nyomoztam.
– Mennyi? – kérdeztem.
– Kevés? Akkor tessék még.
Benyúlt oldalsó zsebébe, s előhúzott még egy ugyanilyen köteget, s az
asztalra dobta az előző mellé.
– Mennyi pénz van itt? – kérdeztem.
– Nem mindegy? – csodálkozott. – Mind a magáé.
– Egyáltalán nem mindegy. Tudja, mennyi pénz van itt? Hallgatott, szemei
hol távolodtak, hol közeledtek egymáshoz:
– Úgy. Nem tudja. Honnan vette a pénzt?
– Az enyém.
– Ugyan, Luarvik! Ki adta? Hiszen üres zsebbel állított be ide. Mózes, más
nem tehette, így van?
– Nem akar pénzt?
– Tudja mit – mondtam. – Ezt a pénzt lefoglalom, magát pedig vádolom
hatósági egyén megvesztegetésével. Nagyon kellemetlen históriába
keveredett, Luarvik. Csak egy megoldás marad: ha mindent elmond. Kicsoda
maga?
– Elvette a pénzt? – érdeklődött Luarvik.
– Elkoboztam.
– Elkobozta... Rendben – mondta. – És hol a bőrönd?
– Nem érti, mit jelent az, hogy “elkoboztam"? – kérdeztem, – Kérdezze
meg Mózestől... Tehát kicsoda maga?
Egy szót sem szólt, felállt, s az ajtóhoz indult. Én összesöpörtem a pénzt, s
utána mentem. Végiglépdeltünk a folyosón, s lefelé indultunk a lépcsőn.
– Nagy hiba, ha nem adja ide a bőröndöt – mondta Luarvik. – Ez nem lesz
hasznos magának.
– Ne fenyegessen! – figyelmeztettem.
– Nagy szerencsétlenséget okoz.
– Elég a hazudozásból – szóltam. – Ha nem akarja elmondani az igazat,
nem az én dolgom. De maga, Luarvik, már fülig belekeveredett a dologba, s
magával rántotta Mózest is. Most már nem egykönnyen ússza meg... Állj!
Nem arra. Jöjjön utánam.
Üres kabátujjánál fogva bevezettem az irodába. Majd odahívtam a
tulajdonost, jelenlétében átszámoltam a pénzt, s jegyzőkönyvet vettem fel. A
tulajdonos is átolvasta a pénzt – több mint nyolcvanezer volt, ennyi a
fizetésem tízesztendei feddhetetlen szolgálatért –, s aláírta a jegyzőkönyvet.
Ezalatt Luarvik távolabb állt, és sután a lábát váltogatta, mint aki minél előbb
szeretne elmenni.
– Írja alá – utasítottam, s odanyújtottam neki a tollat. Elvette a tollat,
figyelmesen megvizsgálta, majd óvatosan az asztalra helyezte.
– Nem – mondta. – Én megyek.
– Ahogy akarja – feleltem. – Ez nem változtat a helyzetén. Tüstént
megfordult és kiment, vállával nekiütközve az ajtófélfának. A tulajdonossal
egymásra néztünk.
– Miért akarta magát megvesztegetni? – kérdezte a tulaj. – Mi kellett neki?
– Olaf bőröndje, ami a széfben van... – Elővettem a kulcsot, s kinyitottam a
széfet. – Tessék, ez.
– Nyolcvanezret ér? – kérdezte a tulaj tisztelettudóan.
– Bizonyára jóval többet ér. Itt valami disznóság lappang, Alec. – Eltettem
a pénzt a széfbe, ismét bezártam a nehéz ajtót, a jegyzőkönyvet pedig zsebre
vágtam.
A tulaj már emelte vastag ujját, hogy mondjon valamit, azonban
meggondolta. Ehelyett határozottan megdörzsölte kövér állat, s elkiáltotta
magát: “Caisa!" – s kiment. Az irodai asztalnál maradtam. Gondolkozni
próbáltam. Emlékezetemben gondosan végigmentem minden apró részleten, a
legjelentéktelenebb eseményeken is, melyeknek tanúja voltam a fogadóban.
Kiderült, hogy meglehetősen sok mindent megjegyeztem.
Emlékeztem például rá, hogy első találkozásunkkor Simonet szürke öltönyt
viselt, a tegnapi estélyen pedig bordó színű ruhában volt, s a
mandzsettagombját sárga kő díszítette. Emlékeztem rá, hogy amikor Brunet
cigarettát kunyerált a nagybácsikájától, az a cigarettákat mindig a jobb füle
mögül húzta elő. Emlékeztem rá, hogy Caisának van egy apró fekete
anyajegye a jobb orrlyukánál; hogy du Barnstockre, miközben a villát
használja, eltartja a kisujját; hogy a lakosztályom kulcsa hasonlít Olaf
szobájának kulcsára; s még számtalan effajta sületlenség jutott eszembe.
Ebben a nagy trágyadombban csupán két gyöngyszemre leltem. Először is
emlékeztem arra, ahogy tegnapelőtt este a fülig behavazott Olaf fekete
bőröndjével a szoba közepén állt s körbepillantott, mintha azt várta volna,
hogy fogadják; emlékeztem, hogyan nézett el mellettem Mózesek függönnyel
elzárt lakrésze felé, s úgy láttam, hogy a függöny megrebben, feltételezhetően
a huzattól. Másodsorban emlékeztem arra, hogy amikor a zuhanyozónál álltam
sorba, föntről kéz a kézben jött le Olaf és Mózes...
Mindez makacsul azt a gondolatot sugallta, hogy Olaf, Mózes, majd pedig
Luarvik – mindnyájan egy banda tagjai, s ez a banda nem kérkedik azzal,
hogy összetartozik. S ha hozzávesszük, hogy öt perccel azután akadtam
Mózesre a lakosztálya melletti emlékszobában, hogy összepiszkított
íróasztalomon megtaláltam a levelet a gengszterről és a megszállott
szadistáról; ha hozzávesszük, hogy Mózes aranyóráját csaléteknek,
nyilvánvalóan csaléteknek szánták, majd újból eltüntették – Hinkus
bőröndjében... s ha hozzávesszük, hogy talán Caisa kivételével Mózesné
őnagysága az egyetlen ember, aki éppen akkor nem volt ott a teremben,
amikor Hinkust összecsomagolták, akár egy batyut, s az asztal alá dugták... ha
mindezt figyelembe vesszük, akkor fölöttébb érdekes kép alakul ki.
S ebbe a képbe jól illik Hinkus kijelentése arról, hogy egyik kofferját
ügyesen hamis poggyásszá változtatták át, s az a körülmény, hogy Mózesné
őnagysága volt az egyetlen, aki. személyesen találkozott Hinkus
hasonmásával.
Természetesen a képen sok fehér és teljesen érthetetlen folt maradt. Ám az
erőviszonyok most már legalább világosak voltak: az egyik oldalon Hinkus, a
másikon Mózesek, Olaf és Luarvik. Ekkor eszembe jutott, hogy bizonyára
hiába tartom bezárva Hinkust. Mózes talán még mindig azt gondolja, hogy
Hinkus most is az asztal alatt hever. Meglátjuk, mit szól hozzá, amikor Hinkus
váratlanul megjelenik a reggelinél az ebédlőben... Elhatároztam, arra, hogy ki
kötözte meg Hinkust, s hogy ki ölte meg Olafot, egyelőre nem gondolok.
Összegyűrtem jegyzeteimet, beletettem a hamutartóba, s meggyújtottam őket.
– Reggeli, tessék jönni... – csivitelte valahonnan fentről Caisa. – Reggeli,
tessék jönni...
14. FEJEZET

Hinkus már fenn volt. A szoba közepén állt, nadrágtartója leengedve, s egy
nagy törülközővel az arcát dörzsölte.
– Jó reggelt – köszöntöttem, – Hogy van?
Gyanakvóan rám sandított; arca kissé püffedt volt, különben nem festett
rosszul. Semmi nem maradt benne abból az eszét vesztett, megvadult
görényből, amilyennek néhány órával azelőtt láttam.
– Úgy-ahogy – mordult vissza. – Minek zárt be?
– Idegrohama volt – magyaráztam. Hinkus arca kissé eltorzult. – Semmi
vész. A tulajdonos adott magának egy nyugtatót, és bezárta, hogy senki ne
zavarhassa. Jön reggelizni?
– Megyek – mondta. – Megreggelizek, s meglépek innen, a fenébe az
egésszel! S az előleget is visszakérem. Szép kis dolog, üdülés a hegyekben... –
összegyűrte s elhajította a törülközőt. – Még egy ilyen üdülés, és
megbolondulok, a fenébe az egésszel! Tuberkulózis nélkül is...
– Igen – erősítettem meg. – Nem volt szerencséje. Nem tehetek mást, mint
hogy együttérzésemről biztosítsam... No, erről még beszélünk.
Megfordultam, és az ajtóhoz léptem.
– Nincs mit beszélnünk! – kiáltotta dühösen utánam.
Az ebédlőben még senki nem volt. Caisa a szendvicses tányérokat
rakosgatta szét az asztalon. Köszöntem, tanúja lehettem egy sor grimaszának,
végighallgattam heherészését, s új helyet választottam magamnak – háttal a
tálalószekrénynek s arccal az ajtónak, du Barnstockre széke mellett. Alig
ültem le, máris bejött Simonet – vastag, színes pulóverben, frissen borotváltán,
vörös és duzzadt szemmel.
– Na, felügyelő, szép kis éjszakánk volt! – mondta. – Öt órát sem aludtam.
Kivannak az idegeim. Mintha állandóan hullaszagot éreznék. Olyan
patikabűzt, tudja, mintha formalin lenne... – Leült, kiválasztott egy
szendvicset, majd rám pillantott. – Megtalálta? – kérdezte.
– Attól függ, mit – feleltem.
– Aha – jegyezte meg, s bizonytalanul felkacagott. – Elég cefetül fest.
– Mindenki úgy fest, ahogy megérdemli – feleltem; ebben a pillanatban
belépett a két du Barnstockre. Olyan frissek voltak, mint a harmat. Az öregúr
gomblyukában őszirózsa díszelgett, előkelő szürke hajfürtjei sűrűn, ezüstösen
csillogtak kopasz feje búbja körül, Brunet viszont változatlanul szemüveget
viselt, s az orrát változatlanul pimaszul magasan hordta. A nagybácsi kezét
dörzsölgetve a helyére indult, közben fürkészőn méregetett.
– Jó reggelt, felügyelő! – köszöntött udvariasan, éneklő hangon. – Micsoda
borzalmas éjszakánk volt! Jó reggelt, Simonet úr! Ugye igaz?
 – Üdv – mormogta a kölyök.
– Fel kéne hajtani egy kis konyakot – jegyezte meg Simonet bánatos
hangon. – Vagy illetlenség lenne?
– Hogyan áll az ügyünk, felügyelő? – kérdezte kíváncsian du Barnstockre.
– A vizsgálat nyomra bukkant – közöltem. – A megoldás kulcsa a rendőrség
kezében van. Több kulcs is. Egy egész kötegre való.
Simonet ismét elkacagta magát, majd tüstént komoly képet vágott.
– Nyilván az egész napot a házban kell töltenünk – vélekedett du
Barnstockre. – Nyilván nem mehetünk ki...
– Miért ne? – vetettem ellent. – Ahogy kedvük tartja. S minél többet
sétálnak, síelnek, annál jobb.
– Meglépni amúgy sem tudnak – tette hozzá Simonet. – Lavina. Én
természetesen megléphetnék a sziklákon keresztül...
– De? – kérdeztem.
– Először is a hó miatt nem tudok a sziklákhoz férni. Másodszor, mi a fenét
csinálnék ott?... Ide figyeljenek, uraim – folytatta. – Gyerünk, sétáljunk egyet
az úton, s nézzük meg, mi a helyzet a Palack Nyakánál...
– Nem ellenzi, felügyelő? – érdeklődött du Barnstockre.
– Nem – mondtam, s ekkor beléptek Mózesek. Ők is frissek voltak, akár a
harmat. Vagyis a madame friss volt, akár a harmat... mint egy rózsa... mint a
felkelő nap. Ami Mózest illeti, ez a vén tulok változatlanul vén tulok maradt.
Korsójából menet közben hörpölgetve, köszönés nélkül a helyére csörtetett,
lehuppant a székre, s szigorú pillantást vetett az előtte heverő szendvicsekre.
– Jó reggelt, uraim! – szólalt meg csengő hangon Mózesné őnagysága.
Simonet-ra sandítottam. Simonet Mózesné őnagyságára sandított.
Tekintetében bizalmatlanság ült. Majd görcsösen megrándította a vállát, s
megragadta a kávéscsészét.
– Bűbájos reggelre ébredtünk – folytatta Mózesné őnagysága. – Milyen
meleg van, hogy süt a nap! Szegény Olaf, hogy nem érhette meg ezt a reggelt!
– Mindnyájan oda kerülünk – jelentette ki váratlanul rekedtes hangon
Mózes.
– Ámen – fejezte be udvariasan du Barnstockre.
Brunet-ra sandítottam. A lány mogorván, orrát a kávéscsészébe dugva ült.
Ismét nyílt az ajtó, s megjelent Luarvik L. Luarvik a tulajdonos kíséretében. A
tulajdonos arcán gyászos mosoly ült.
– Jó reggelt, uraim! – mondta. – Engedjék meg, hogy bemutassam önöknek
Luarvik Luarvik urat, aki ma éjszaka érkezett. Útközben baleset érte, s mi
természetesen nem tagadjuk meg tőle vendégszeretetünket.
Luarvik L. Luarvik úr külleméből ítélve a baleset borzalmas lehetett, s
ugyancsak nagy szüksége volt vendégszeretetre. A tulajdonosnak bele kellett
karolnia, s a szó szoros értelmében begyömöszölnie korábbi helyemre,
Simonet mellé.
– Nagyon örülök, Luarvik! – recsegte Mózes úr. – Itt magunk között
vagyunk, érezze otthon magát.
– Igen – felelte Luarvik, miközben egyik szemével engem nézett, a
másikkal Simonet-t. – Remek az idő. Olyan télies...
– Badarság, Luarvik – jegyezte meg Mózes. – Kevesebbet beszéljen, s
többet egyék. Olyan elcsigázottnak tűnik... Simonet, emlékeztessen csak rá,
hogy is volt azzal a főpincérrel? Azt hiszem, megette valakinek a bélszínét...
Végre megjelent Hinkus. Belépett, s tüstént megtorpant. Simonet már
nekifogott a viccnek, s amíg elmagyarázta, hogy az illető főpincér semmiféle
bélszínt nem evett meg, hanem épp az ellenkezője történt, Hinkus csak állt a
küszöbön, én pedig néztem, s közben igyekeztem, hogy ne veszítsem szem
elől Mózesékat sem. Néztem, és semmit nem értettem. Mózesné őnagysága
tejszínt evett kétszersülttel, s lelkesülten hallgatta a csüggeteg imposztor
meséjét. Mózes úr, igaz, Hinkus felé sandított, azonban a legnagyobb
közönnyel, s rögtön újból meghúzta a korsóját. Hinkus azonban képtelen volt
uralkodni arcvonásain.
Először teljesen elképedt arcot vágott, mintha valaki kupán teremtette
volna egy gerendával. Majd nyilvánvaló öröm ült ki az arcára, egyfajta
ujjongó öröm, még váratlanul, egészen gyermeteg módon el is mosolyodott.
Majd haragosan vicsorított, s kezét ökölbe szorítva előrelépett. Legnagyobb
csodálkozásomra azonban, nem Mózesékat nézte. A két Barnstockre-t figyelte,
először teljesen elképedve, aztán megkönnyebbült örömmel, majd dühödten s
egyfajta kárörömmel. Ekkor azonban tekintete találkozott az enyémmel,
elcsüggedt, lehorgasztotta fejét, s az asztalhoz indult.
– Hogy érzi magát, Hinkus úr? – érdeklődött együttérzően előrehajolva du
Barnstockre. – Az itteni levegő... Hinkus ráemelte őrült, sárga szemét.
– Ami engem illet, megjárja – felelte, s közben helyet foglalt. – És ön hogy
érzi magát? Du Barnstockre meglepetten dőlt hátra székén.
– Én? Köszönöm... – Először rám pillantott, majd Brunet-ra. – Talán
valamivel megbántottam, megsértettem...
– Rajtavesztett, mi! – folytatta Hinkus, s dühödt mozdulattal a gallérja
mögé dugta a szalvétát. – Kudarcot vallottunk, mi, öregúr?
Du Barnstockre zavarba jött. A beszélgetés félbeszakadt, mindenki őt és
Hinkust bámulta.
– Ami azt illeti, félek, hogy... – Az öreg bűvész valóban nem tudta, hogyan
viselkedjék. – Én kizárólag arra gondoltam...
– Jól van, jól van, borítsunk rá fátylat – felelte Hinkus. Két kezébe kapott
egy nagy szendvicset, harapott belőle, s anélkül hogy bárkire is pillantott
volna, állkapcsai teljes erővel munkához láttak.
– Hanem pimaszkodni azért mégsem kell! – szólalt meg váratlanul Brunet.
Hinkus egy röpke pillantást vetett rá.
– Brunet, gyermekem... – békítgette du Barnstockre a lányt.
– Akár egy pulykakakas! – vágta rá Brunet, s késével a tányéron kopogott.
– Kevesebbet kellene vedelni...
– Uraim, uraim! – mondta a tulajdonos. – Ugyan már, uraim!
– Ne nyugtalankodjék, Snevar – jelentette ki sietve du Barnstockre. –
Valami apró félreértés az egész... Idegkimerültség...
– Világos, hogy mit mondtam? – kérdezte fenyegetően Brunet, és Hinkus
felé fordította fekete szemüvegét.
– Uraim! – avatkozott bele határozottan a tulajdonos. – Uraim, figyelmet
kérek! Nem szólok a tragikus éjszakai eseményekről. Igen, megértem, feszült
idegállapotban vannak. Viszont a szerencsétlen Olaf Andwarafors sorsának a
kivizsgálása Glebski felügyelő biztos kezében van. És az se nyugtalanítson
bennünket, hogy egy időre el vagyunk vágva a külvilágtól...
Hinkus abbahagyta a rágást, s felemelte a fejét.
– Uraim, a pincéink tele vannak! – folytatta a tulajdonos ünnepélyesen. –
Meg vagyok győződve, hogy amikor néhány nap múlva a mentőbrigád utat
vág a lavinán keresztül...
– Miféle lavinán? – kérdezte Hinkus hangosan, s kimeredt szemmel
pillantott körbe a jelenlevőkön. – Az ördögbe, mi ez?
– Igen, elnézést – mondta a tulajdonos, s tenyerével a homlokára csapott. –
Egészen elfeledtem, hogy egyes vendégeink... Ugyanis arról van szó, hogy
tegnap este tíz órakor egy hólavina lezárta a Palack Nyakát, s megszakította a
telefon-összeköttetést is...
Az asztal körül néma csend honolt. Mindenki a tányérjára meredt. Hinkus
alsó ajka lefittyedt, és meghökkent arckifejezéssel ült. Luarvik L. Luarvik
melankolikusan rágott egy citromot, héjastul harapdált belőle. A sárgás lé
vékony állán a zakójára csörgött. Arcom összerándult, hörpintettem a
kávémból, s bejelentettem:
– Még a következőt szeretném hozzátenni. Bűnözők két kisebb bandája ezt
a fogadót választotta ki arra, hogy leszámoljon egymással. Javaslom az
illetőknek, hogy mindenféle tevékenységet szüntessenek be, nehogy tovább
súlyosbítsák amúgy is reménytelen helyzetüket. Emlékeztetem önöket arra,
hogy a külvilágtól csupán ideiglenesen vagyunk elvágva. A jelenlevők egyike-
másika már tudja, hogy két órával ezelőtt, igénybe véve Snevar úr
szívélyességét, galambpostával jelentést küldtem Murba. Bármikor várhatjuk
a rendőrségi helikopter megjelenését, ezért is emlékeztetem a bűnténybe
belekeveredett személyeket arra, hogy az idejében tett beismerő vallomás és
megbánás lényegesen könnyíthet sorsukon. Uraim, köszönöm figyelmüket!
– Jaj de érdekes! – kiáltott fel lelkesen Mózesné őnagysága. – Tehát
banditák vannak közöttünk? Ó, felügyelő, áruljon már el valamivel többet!
A tulajdonosra sandítottam. Alec Snevar, széles hátát a vendégek felé
fordítva a tálalószekrénynél állt, s nagy buzgalommal törölgette a poharakat.
A beszélgetés nem újult ki. Csendben csörögtek a kanalak, hangosan
szuszogott korsója felett Mózes úr, s tekintetével majd halálra döfött
mindenkit. Senki nem árulta el magát, azonban mindenki, akinek kellett, a
saját sorsán töprengett. Jó kis görényt engedtem be ebbe a tyúkólba, s most
nem maradt más hátra, mint hogy várjam, mi fog történni.
Elsőként du Barnstockre állt fel.
– Hölgyeim és uraim! – mondta. – Minden derék állampolgárt arra szólítok
fel, hogy öltsön sílécet, s induljunk egy kis sétára. A napsütés, a friss levegő és
a hó, a tiszta lelkiismeret támaszul és megnyugvásul szolgálhat.
Megmozdultak a székek, a vendégek egymás után álltak fel az asztaltól, s
hagyták el a termet. Simonet felajánlotta karját Mózesné őnagyságának –
éjszakai élményeit szemmel láthatóan elhomályosította a verőfényes reggel
meg a válogatott érzéki gyönyörökre áhítozó kedve. Mózes úr kicibálta az
asztal mögül Luarvik L. Luarvikot, talpra állította, a férfi pedig a citromot
rágcsálva, botladozó léptekkel utána- vánszorgott.
Egyedül Hinkus maradt ülve az asztalnál. Figyelmét összpontosítva evett,
mintha hosszú időre akart volna erőt gyűjteni. Caisa a tányérokat szedte össze,
a tulajdonos segített neki.
– Nos, Hinkus? – kérdeztem. – Beszélgessünk?
– Aztán miről? – mordult zordan rám, s tovább ette a borsos tojást.
– Úgy általában, mindenről – mondtam.
– Nekünk nincs miről beszélgetnünk – jelentette ki Hinkus komoran. –
Semmit nem tudok erről az ügyről.
– Miféle ügyről? – kérdeztem.
– A gyilkosságról! Mi másról?...
– Van még más is, Hinkus – jegyeztem meg. Nem válaszolt. Lenyelte a
tojást, majd szalvétával megtörölte a száját, s felállt.
– Alec – mondtam a tulajdonosnak. – Legyen szíves, menjen le, s
üldögéljen egy kicsit a hallban, ott, ahol tegnap ült, világos?
– Világos – felelte a tulaj. – Meglesz.
Egy asztalkendőben sietve megtörölte kezét, s kiment. Kitártam a
biliárdszoba ajtaját, s előreengedtem Hinkust. Belépett a szobába, s kezét
zsebre dugva, egy gyufaszálat rágcsálva megállt a besütő napfény
megvilágította négyzeten. Elvettem egy széket a faltól, s a legerősebb
napsütésbe állítva, így szóltam Hinkushoz: “Üljön le!" Hinkus egy pillanatig
habozott, majd leült, és tüstént hunyorogni kezdett: a nap a szemébe tűzött.
– Zsarutempó... – dünnyögte keserűen.
– Ilyen az élet – mondtam, s vele szemben, az árnyékban, a biliárdasztal
szélére ültem. – No, Hinkus, hogy is volt az du Barnstockre-ral?
– Miféle du Barnstockre-ral? Mi van vele? Semmi nem történt.
– Maga írta neki a fenyegető levelet?
– Semmiféle levelet nem írtam. Panaszt tenni azonban fogok. Egy beteg
ember gyötréséért...
– Ide figyeljen, Hinkus. Egy-két órán belül iderepül a rendőrség.
Megjönnek a szakértők is. A maga levele a zsebemben van. Gyerekjáték
megállapítani, hogy maga írta. Miért tagad ilyen makacsul?
Egy gyors mozdulattal szája egyik szegletéből a másikba űzte át az
agyonrágott gyufaszálat. Caisa az edényekkel csörömpölt, s hamis hangon
dúdolt valamit.
– Semmit nem tudok a levélről – szólalt meg végül Hinkus.
– Elég a hazudozásból, Füles! – hördültem fel. – Mindent tudok rólad!
Lebuktál, Füles! Ha pedig meg akarod úszni a hetvenkettes paragrafussal,
játssz a c pontra! Őszinte beismerés a hivatalos nyomozás megkezdése előtt...
Nos?
Kiköpte szájából az agyonrágott gyufaszálat, végigtapogatta zsebeit, s
előhúzott egy gyűrött cigarettacsomagot. Azután a csomagot a szájához
emelte, ajkával kihúzott egy cigarettát, s elgondolkodott.
– Nos? – ismételtem meg.
– Maga valamit összekever – felelte Hinkus. – Miféle Füles... Nem vagyok
Füles, Hinkus vagyok.
Felugrottam a biliárdasztalról, s az orra alá dugtam a pisztolyt.
– Hát ezt megismered-e? Á? A te szerkentyűd? Beszélj!
– Semmit nem tudok – védekezett komoran. – Miért nem száll le rólam?
Visszaültem az asztalra, a posztóra magam mellé helyeztem a pisztolyt, s
rágyújtottam.
– Gondold csak meg – mondtam. – Gyorsan gondold meg, különben késő
lesz. A haverjaid nem értek ide, mert lavina zúdult le. A rendőrség pedig
legkevesebb két órán belül ideér. Világos? Na, mi a helyzet?
Caisa dugta be az ajtón a fejét, s ezt csipogta:
– Hozzak valamit? Mit óhajt?
– Menjen, menjen, Caisa! – mondtam. – Távozhat.
Hinkus hallgatott, s elmélyülten kutatgatott zsebében, majd elővett egy
doboz gyufát, s rágyújtott. A nap rásütött. Arcán izzadtságcseppek jelentek
meg.
– Melléfogtál, Füles – kezdtem. – Összekeverted a szezont a fazonnal. Mi a
fenének akaszkodtál du Barnstockre-ra? Talán arra utasítottak, hogy őt tartsd
szemmel? Mózesre, Mózesre kellett volna ügyelned! Nagy pancser vagy te, az
isten is látja, én utcaseprőnek sem fogadnálak fel, nem hogy egy ilyen
feladatot adjak... S a bandád nem felejt. Úgyhogy most, Füles...
Nem hagyta, hogy befejezzem a kioktatást. A biliárdasztal szélén ültem,
egyik lábam a levegőben lóbáltam, a másikkal a padlóra támaszkodtam,
cigarettáztam, s közben, én, tökkelütött fajankó, önelégülten bámultam a
füstkarikákat a napfényben. Hinkus pedig tőlem két lépésre ült egy széken,
hirtelen előrehajolt, elkapta lelógó lábam, teljes erőből maga felé rántotta s
elfordította. Lebecsültem Hinkust, valljuk be, lebecsültem. Lerepültem a
biliárdasztalról, s mind a kilencven kilómmal, képemmel, hasammal és
térdemmel a padlóra vágódtam.
Arról, hogy ezután mi történt, csak sejtéseim vannak. Rövidesen,
körülbelül egy perc múlva végleg magamhoz tértem, s rájöttem: a
biliárdasztalnak támaszkodva, a padlón ülök, állam összetört, két fogam
kilazult, homlokomról vér csorog a szemembe, jobb vállam pedig
elviselhetetlenül sajog. Hinkus nem messze, ugyanígy összegörnyedve
fetrengett, kezével átfogta fejét, fölöttünk pedig, mint a diadalittas Sárkányölő
Szent György a legyőzött sárkány felett, úgy magaslott a vigyorgó, hős
Simonet, kezében a leghosszabb és legnehezebb dákó maradványaival.
Letöröltem homlokomról a vért, s felálltam. Támolyogtam. Legszívesebben
lefeküdtem volna az árnyékba, s mindenről elfeledkeztem volna. Simonet
lehajolt, felemelte a földről a pisztolyt, és átadta nekem.
– Szerencséje volt, felügyelő – jegyezte meg ragyogó arccal. – Még egy
másodperc, és betöri a fejét. Hol találta el? A vállán?
Bólintottam. A lélegzetem elakadt, s képtelen voltam egy szót is kinyögni.
– Egy kis türelmet – mondta Simonet, s miután a dákó maradványát az
asztalra hajította, kiszaladt az ebédlőbe.
Megkerültem a biliárdasztalt, s leültem az árnyékba úgy, hogy lássam
Hinkust. Hinkus még mindig mozdulatlanul feküdt. Micsoda ördögi fickó,
pedig hajói megnézed, a szél is elfújja... Igen, uraim, igazi gengszter, a
legszebb chicagói hagyományok ápolója. S ugyan honnan kerülnek ilyen
alakok a mi szépen elrendezett országunkba? Gondolják csak meg, hiszen
Zgutnak ugyanannyi a fizetése, mint nekem. Be kellene aranyozni!...
Előhúztam a zsebemből egy zsebkendőt, s óvatosan megnedvesítettem
homlokomon a horzsolást. Hinkus felnyögött, forgolódni kezdett, megpróbált
felülni. Még mindig a fejét fogta. Simonet visszatért egy korsó vízzel.
Elvettem tőle a korsót, valahogy elvánszorogtam Hinkusig, s az arcába
loccsintottam a vizet. Hinkus felnyögött, s egyik kezét elvette a feje búbjáról.
A képe ismét zöldes színű lett, ezt azonban most természetesen a körülmények
magyarázták. Simonet leguggolt Hinkus mellé.
– Remélem, nem lőttem túl a célon – jegyezte meg aggódva Simonet.
– Semmi vész, öregfiú, minden rendben lesz... – Felemeltem a kezem, hogy
megveregessem a vállát, de felnyögtem a fájdalomtól. – Most mindjárt
kezelésbe veszem.
– Elmenjek? – kérdezte Simonet.
– Nem, jobb, ha itt marad. Nehogy ő vegyen engem kezelésbe. Hozzon
még vizet... ha elvesztené az eszméletét...
– És brandyt! – tette hozzá lelkesen Simonet.
– Helyes – értettem vele egyet. – Hamarosan rendbe hozzuk.
Simonet hozott még vizet és egy üveg konyakot. Szétfeszítettem Hinkus
ajkait, s beletöltöttem egy fél pohárral tisztán. Magam is kiittam egy fél
pohárral, szintén tisztán. Simonet, aki egy harmadik, tartalék pohárral is
felszerelte magát, velünk ivott, a társaság kedvéért. Majd Hinkust a falhoz
cibáltuk, nekitámasztottuk, a korsóból ismét lelocsoltuk vízzel, s kétszer képen
töröltem. Erre kinyitotta a szemét, s hangosat sóhajtott.
– Még konyakot? – kérdeztem.
– Igen... – mondta rekedten.
Adtam neki még. Megnyalta a szája szélét, s határozottan ennyit mondott:
– Mit is mondott a hetvenkettes paragrafus c pontjáról?
– Majd meglátja – feleltem. Megrázta a fejét, s elfintorodott.
– Nem, ez nem megy. Az életfogytiglani így is biztosított számomra.
– Körözés alatt áll? – kérdeztem.
– Pontosan. Most csak egy dolog érdekel, hogy valamiképp elkerüljem a
bitófát. Erre meg minden eshetőségem megvan; Olafhoz semmi közöm, ezt
maga is tudja; akkor mi marad? Engedély nélküli fegyverviselés? Semmiség, s
még be is kell bizonyítani, hogy viseltem ezt a fegyvert...
– Na és egy rendőrfelügyelő megtámadása?
– Hiszen éppen erről van szó! – mondta Hinkus, és óvatosan megtapogatta
a feje búbját. – Szerintem szó sem volt itt támadásról, csupán őszinte,
beismerő vallomást tettem még a hivatalos vizsgálat beindulása előtt. Mi a
véleménye, séf?
– A beismerés még nem történt meg – emlékeztettem.
– Rögtön meglesz – felelte Hinkus. – Nos, főnök, megígéri ennek a fizikus-
kémikusnak a jelenlétében? Megígéri a hetvenkettes c-t?
– Rendben – mondtam. – Vegyük kiindulási alapul azt, hogy személyes
okokból italos állapotban verekedett. Vagyis te voltál italos állapotban, s én
józanítottalak ki.
Simonet felröhögött.
– Hát én? – kérdezte.
 – Maga pedig segített nekem. Rendben, elég a fecsegésből. Kezdd a mesét,
Füles! S megnézheted magad, ha csak egy szót is hazudsz! Te szemét, majd
kiütötted két fogam!
– Vagy úgy – felelte Hinkus. – A Bajnok zargatott ide. Hallott a Bajnokról?
Már hogyne hallott volna...
Na lám. A Bajnok. Összehunyorítottam a szemem, s hirtelen megint nagy
kedvem keveredett valahová, száz mérföldre elmenni innen, például,
pecsétviaszszagú dolgozószobámba vagy fakókék tapétás ebédlőnkbe. Mi a
fenének nem maradtam otthon? Megirigyeltem a jó öreg Zgut meséit –
természet, úgymond, nyugalom, gyopárpálinka... Élveztem a nyugalmat. A
Bajnok bizonyára a Kék Horogkereszthez tartozik, a Kék Horogkereszt pedig
szinte majdnem bizonyosan a fehér szemű szenátor. Zavaros, fura idők járnak.
Manapság sehogyan sem jössz rá: hol a politika, hol a bűnözés és hol a
kormány? Ugyan mit tehet itt egy becsületes rendőr-tisztviselő? Rendben,
tegye a becsületes rendőr-tisztviselő a maga dolgát.
– Tehát egy éve a bandánkhoz csapódott egy alak – folytatja Hinkus. –
Hogyan érkezett hozzánk, nem tudtam, s most sem tudom. Nálunk
Belzebubnak hívták. A legnehezebb és a legelképzelhetetlenebb ügyekben vett
részt. Például ő fosztotta ki a 2. számú Nemzeti Bankot; emlékszik erre a kis
akcióra? Vagy például kirámolt egy aranytömbökkel teli páncélautót; főnök,
erre megint kell hogy emlékezzen... Egyszóval Belzebub szépen, tisztán
dolgozott, egyszer azonban elhatározta, hogy szakít a szakmával. Miért – nem
tudom, de a mi Belzebubunk olajra lépett. Minket pedig szorongatni kezdtek,
erre a nyomába eredtünk. Elcsípni, becserkészni, majd jelt adni a Bajnoknak...
Nos, én el is csíptem, ez az egész őszinte beismerésem.
– Úgy – mondtam. – No és ki itt nálunk a Belzebub?
– Itt, főnök, az már igaz, alaposan melléfogtam. Maga nyitotta fel a
szemem, mert én ezt a bűvészt, du Barnstockre-ét gyanúsítottam. Először is:
látom, hogy mindenféle mágikus trükköt, mutatványokat végez. Másrészt arra.
gondoltam: ha Belzebub álcázni akarja magát, ugyan kinek álcázná? Hogy ne
keltsen különösebb feltűnést... Világos, csakis bűvésznek!
– Valamit összezavarsz – mondtam. – Ami a trükköket illeti, az rendben.
Azonban du Barnstockre és Mózes ég és föld. Az egyik sovány, magas, a
másik kövér és zömök...
Hinkus legyintett.
– Különböző alakban láttam: kövérnek is, soványnak is. Senki nem tudja,
valójában milyen. Főnök, ezt magának tudnia kellene. Hiszen Belzebub nem
közönséges ember. Hatalma van a sötét erők felett...
– Elvetetted a sulykot, el bizony – figyelmeztettem.
– Ez igaz – értett egyet Hinkus. – Természetesen senki nem hiszi el, aki
nem látta saját szemével... Például az a nőszemély, akivel utazgat, főnök,
maga szerint kicsoda? Hiszen a saját szememmel láttam, ahogy felkapott egy
széfet, és végigcipelte az épület párkányán. A hóna alatt. Apró, vézna kis
teremtés volt akkor, szakasztott gyerek, tinédzser, olyanforma, mint a mi du
Barnstockre-énk gyámolítottja... hanem a mancsai...
– Füles – jelentettem ki szigorúan –, elég volt a hazudozásból!
Hinkus újból legyintett, s már majdnem erőt vett rajta a csüggedés,
azonban hamarosan felélénkült.
– Na rendben – mondta. – Tegyük fel, hogy hazudok. De hiszen én most,
már elnézést, csupasz kézzel legyűrtem magát, főnök, pedig maga jól
megtermett, ügyes férfi... gondolja tehát meg, ki tudott úgy összecsomagolni
engem, mint egy csecsemőt, s az asztal alá dugni?
– Kicsoda? – kérdeztem.
– Hát ez a nő! Most már rájöttem, hogyan történt. A férfi felismert,
megjegyzett magának. S amikor észrevette, hogy a tetőn ülök, s élve ebből a
házból ki nem engedem, hát rám küldte ezt az... az ő... Hasonmásomként
küldte hozzám... – Hinkus szemében megcsillant a félelem. – Szűzanyám,
ülök ott, az a valaki pedig ott áll előttem, vagyis hogy én magam állok ott,
meztelenül, mint aki megboldogult, üres szemüregekkel... Most sem értem,
miért nem pusztultam el a félelemtől, nem bolondultam meg; magam sem
értem. Iszom, de sehogy sem tudok berúgni, mintha a földet öntözném az
itallal... Nyilván elhatározta: vagy megőrjít, vagy holttá rémiszt, hogy eltűnjek
a szeme elől. Amikor azonban észrevette, hogy ebből nem lesz semmi, nos,
akkor nem volt mit tennie, erőszakhoz folyamodott...
– És miért nem csapta magát egyszerűen fejbe? – érdeklődtem. Hinkus
megrázta a fejét.
– Nem. Ezt nem teheti. Ha emberéletet olt ki, szertefoszlik minden
varázsereje. Ezt mindnyájan tudjuk, de még menynyire! ... Hát lett volna
ember, aki rászánta volna magát, hogy kilesse, ha nem így van?
– Na, tegyük fel – mondtam bizonytalanul.
Megint semmit sem értettem. Hinkus kétségkívül idegbeteg. Őrületében
azonban volt valami sajátos logika. Eszelősségén belül minden összeállt, még
az ezüst pisztolygolyók is beleillettek az általános képbe. S az egész valami
sajátos módon összegabalyodott a valósággal. A 2. számú Nemzeti Bank
széfje valóban a legrejtélyesebb módon tűnt el, “elpárolgott", ahogy kezüket
széttárva a szakértők mondták, s az egyedüli, a helyiségből kivezető nyomok
az épület párkánya felé tartottak. A páncélautó kirablásának szemtanúi pedig
mintha összebeszéltek volna, makacsul, eskü alatt bizonygatták, hogy úgy
kezdődött az egész, hogy egy ismeretlen férfi megragadta az autó alját, s
feldöntötte a nehéz járművet... Az ördög tudja, hogyan értsük...
 – Akkor viszont miért maradtak a szállóban? – kérdeztem. – Téged gúzsba
kötöttek, ők pedig itt maradtak...
– Erről fogalmam sincs – ismerte be Hinkus. – Magam sem értem. Amikor
reggel megláttam du Barnstockre-ét, magam is elképedtem. Hiszen azt
gondoltam, réges-régen hűlt helyüket találom... Pfuj, természetesen nem
Barnstockre-nak... De akkor még azt gondoltam, hogy Barnstockre...
Egyébként Belzebub itt van, de hogy miért maradt itt, azt nem tudom. Talán
mert a lavinán nem tud keresztüljutni. Mert varázsló ugyan, de nem
mindenható úristen. Repülni például nem képes, ezt már pontosan tudjuk. S a
falon sem tud átmenni... Igaz, hajói meggondoljuk, ez a nőszemély, vagy az
ördög tudja, kicsoda, bármely lavinaomlást pillanatok alatt elhordana.
Simonet-hoz fordultam.
– Nos, mit szól ehhez a tudomány? Simonet arckifejezése meglepett. A
fizikus nagyon komoly volt.
– Hinkus úr fejtegetéseiben legalább egy igen érdekes részlet található –
jelentette ki. – Belzebubja nem mindenható. Érti, felügyelő? Ez nagyon
fontos. S nagyon különös. Azt hihetnők, hogy ezeknek a rendkívül elmaradott
és műveletlen embereknek a képzeletében nem léteznek törvények vagy
korlátok.
– De vannak!
– No, tegyük fel, a Bajnokot aligha nevezhetjük elmaradottnak és
műveletlennek – mondtam. – De született gazember. Fasiszta. Hitlerista. Nos,
ez az alak pedig...
– Így igaz! – erősítette meg Hinkus. – A Bajnok ügyes fickó, tudja, hogyan
kell viselkedni. A májusi zavargásokig szenátorokkal parolázott, fogadásokra
járt, majdhogynem magához az elnökhöz... Na és most is... Pénze van. S nem
sajnálja.
Hirtelen megakadt, félrefordította fejét, s hüvelykujját a szájába dugta.
Vártunk egy ideig, majd Simonet megkérdezte:
– Voltaképp hogyan gyilkolták meg Olafot? Hinkus kihúzta szájából
hüvelykujját, s határozottan kijelentette:
– Ezt nem tudom. Olafról semmit nem tudok, főnök. Becsületúristenemre.
– A szívéhez szorította a kezét. – Csak annyit mondhatok, hogy Olaf nem a mi
emberünk, s ha valóban Belzebub végzett vele, akkor nem értem... Belzebub
nem ölhet meg embereket. Talán ellensége önmagának?
– Úgy, úgy, úgy – mondta Simonet. – De mégis, felügyelő, akkor hogyan
gyilkolták meg Olafot?
Röviden előadtam neki a tényeket: a belülről bezárt ajtót, a kicsavart
nyakat, a foltokat a halott arcán, a patikaszagot. Közben le nem vettem
tekintetem Hinkusról. Hinkus hallgatott, összehúzta magát, szeme
ugrándozott, végül könyörögve kért még egy korty italt. Világos volt, hogy
mindez neki is új, s remegő félelemmel tölti el. Simonet pedig teljesen
elkomorult. Tekintete valahol máshol járt, kivillantak széles, sárga fogai.
Miután végighallgatott, halkan káromkodott egyet, de mást nem mondott.
Gondolkodott.
Békén hagytam, és ismét Hinkussal kezdtem foglalkozni.
– Na és, Füles, hogyan bukkantál a Belzebub nyomára? Hiszen nem
tudhattad előre, milyen alakot ölt... Hinkus önelégülten elmosolyodott.
– Mi ehhez is értünk – mondta. – S jobban, mint maguk, főnök. Először is:
Belzebub mindenhová magával cipeli vasalt ládáját. Nekem tehát nem maradt
más hátra, mint hogy megtudakoljam, merre tart ez a láda. Másodszor:
számolatlanul szórja a pénzt. Annyit fizet, amennyit kihúz a zsebéből. S ahol
megfordul, egyre csak róla beszélnek... Egyszóval kiszimatoltam, tudom a
magam dolgát...
– Ráadásul állandóan ezzel a nőszeméllyel jár – mondtam töprengve.
– Nem – vetett ellent Hinkus. – Nem mindig van vele a nőszemély, főnök.
Amikor akcióba indul, akkor húzza elő valahonnan... Na meg különben is, az
nem nő, hanem valamiféle kísértet. Hová tűnik, amikor nincs vele, senki nem
tudja.
Ekkor döbbentem rá, hogy én, a megbízható, tapasztalt rendőr-tisztviselő itt
ülök, s teljes komolysággal értekezek egy meghibbant banditával mindenféle
kísértetről, varázslókról és bűbájosokról. Bűntudatosan Simonet-ra
pillantottam, s ekkor vettem észre, hogy a fizikus eltűnt, helyette a tulajdonos
áll az ajtóban, az ajtófélfának dől, hóna alatt a winchester, s eszembe jutottak
célzásai, beszélgetéseink a zombiról, megjelent előttem vastag, “sokatmondó"
mutatóujja. Még jobban elszégyelltem magam, rágyújtottam, s tettetett
szigorúsággal mondtam:
– Úgy. Erről elég ennyi. Azelőtt is láttad ezt a félkarút?
– Kicsodát? Á, azt, aki citromot rágcsált... Nem, most láttam először. Na
és?
– Semmi – feleltem. – Mikor kellett volna megjönnie a Bajnoknak?
– Estére vártam... Most már értem... a lavina...
– Mi az istenre számítottál, te ostoba, amikor rám támadtál?!
– Mi mást tehettem volna? – védekezett bánatosan Hinkus. – Én ismert
figura vagyok, az életfogytiglan amúgy is biztosítva van. Nos, ezért döntöttem
így: elveszem a pisztolyt, leütöm azt, akit szükséges, magam pedig elindulok a
hótorlaszhoz... Hiszen közben a Bajnok sem alszik, főnök. Nemcsak a
rendőröknek van helikopterük...
– Hányan kell hogy jöjjenek a Bajnokkal?
– Nem tudom. Legalább hárman. Na, természetesen a legelszántabb
fickók...
– Úgy – állapítottam meg. Nagyon nem tetszett ez az egész, azonban még
ki kellett hallgatnom Mózest, s ezért így szóltam: – Na gyerünk, szaporán
sorold fel mindazokat az ügyeket, melyekben Belzebub részt vett.
Hinkus készségesen, egymás után hajlítgatta be ujjait.
– A crymoni gyűjtőfogház – egy, a 2. számú Nemzeti Bank – kettő, az
aranyszállító páncélkocsi – három... Menjünk tovább... a Grenheim levéltár, a
wahli kiállítás...
– A Grenheim levéltár?
– Igen. Miért?
Erről az ügyről keveset tudtam, s valahogyan nem vártam, hogy a
Bajnoknak köze van hozzá. Grenheim az 1945 után országunkban megbújt
náci bűnösök gazdag adattárát gyűjtötte össze, az ügy kizárólag politikai
jellegű volt, s nálunk a hivatalban meg voltak róla győződve, hogy a rablást
Goldenwasser szenátor szervezte, jóllehet – szokás szerint – semmi bizonyíték
nem volt ellene. De hogy a Bajnok... Egyébként ha figyelembe vesszük, hogy
a Bajnok egyáltalán nem Bajnok, hanem Kürt Schwabach, nálunk megbújt
egykori SS Hauptsturmführer... És mégis...
– Mi a pokolnak kellettek a Bajnoknak ezek az archív anyagok?
– Ezt nem tudom – mondta Hinkus, most már kétségkívül őszintén. – Én
kis pont vagyok. – Hallgatott egy ideig. – Értse meg, ez politika. Sokunknak
nem tetszik ez a politika, a Bajnokkal azonban aligha lehet vitatkozni.
– És hol voltál tavaly májusban? – kérdeztem. Hinkus elgondolkozott,
valami eszébe jutott, majd ravaszul elvigyorodott, s megfenyegetett ujjával.
– Nem, főnök. Nem jön össze. A zavargásokban nem vettem részt.
Egyszerűen szerencsém volt: akkor műtötték, így semmit nem tudok.
Bizonyítani tudom...
Egy percig némán néztük egymást.
– Tagja vagy a Kék Horogkeresztnek?
– Nem – felelte. – Mi mindent láttam ebben a “horogkeresztben"!
Politikával sose foglalkoztunk...
– Hát Belzebub tagja-e?
– Honnan tudnám? Hiszen mondom, mi politikával...
– Ki ölte meg Königet? Belzebub?
– Ugyan, miféle Königet? Á, azt a szakszervezeti vezetőt... Nem, nem
Belzebub ölte meg. Éppen ellenkezőleg. Azt mondják, e miatt a König miatt
ugrott egymásnak Belzebub meg a Bajnok. Én magam nem láttam, nem
hallottam, a haverok mesélték, hogy a Bajnok állítólag Belzebubra akarta
bízni ezt az ügyet. Belzebub azonban megmakacsolta magát. Hiszen számára a
gyilkolás – az életébe kerül... Szó, ami szó, azt mondják, ekkor különböztek
össze.
– Goldenwasser tudott Belzebubról?
Hinkus beharapta ajkát, a tulajra pillantott, s fojtott hangon így szólt:
– Tudja, főnök, kár ebbe belemenni. Ez nem a mi dolgunk. Én egy
becsületes tolvaj vagyok, maga hekus, magunk között mi mindig meg tudunk
egyezni, s amennyit rám sóznak, azt leülöm. Azonban jobb, ha ezekről az
ügyekről minél kevesebbet tudunk. Semmi szükségünk erre, főnök. Veszélyes
dolog. Nekem is, magának is. Sötét ügy.
A gazembernek igaza volt.
– Rendben, állj fel – mondtam, s nem kis nehézségek árán magam is
felkeltem. – Menjünk, bezárlak.
Hinkus nyögdécselve és köhécselve szintén felállt. A hátsó lépcsőn kísértük
le a tulajdonossal, hogy senkivel se találkozhasson. A konyhában mégis
összeütköztünk Caisával, aki amint meglátott, felsikított, s elbújt a tűzhely
mögé.
– Ne visíts, buta liba! – szólt rá szigorúan a tulajdonos. – Forralj vizet,
hozzál kötést, jódot... Ide, Peter, az éléskamrába!
– Na ugye! – siránkozott Hinkus. – Fülest lakat alá csukják, ez a másik
pedig szabadlábon mászkál, fütyül az egészre... Nincs ez így jól, főnök, ez
nem igazság... Különben is megsérültem, a fejem is fáj...
Nem vitatkoztam vele, bezártam az ajtót, s zsebre vágtam a kulcsot.
Töméntelen kulcs gyűlt már össze a zsebemben. Még néhány óra, gondoltam,
s a szálló összes kulcsát itt cipelem magammal.
Aztán átmentünk az irodába, Caisa vizet és kötést hozott, a tulajdonos
pedig nekilátott, hogy kezelésbe vegyen.
– Milyen fegyver van a szállóban? – kérdeztem tőle.
– Winchester, két sörétes vadászpuska. Pisztoly...
– Hát igen – mondtam. – Nem sok.
Sörétes puskák golyószórók ellen. Du Barnstockre válogatott gyilkosok
ellen. Különben is aligha fognak időt pazarolni a lövöldözésre, ismerem a
Bajnokot – lehajít a helikopterről valamilyen gyújtószerkezetet, s aztán a nyílt
mezőn egyenként lepuffantanak minket, akár a verebeket...
– Míg fenn volt, bejött hozzám Mózes – közölte velem a tulajdonos,
miközben a horzsolás környékén ügyesen bekötözte a homlokom. – Letett az
asztalra egy zsák pénzt, egy zsákkal, nem túlzók, Peter, s azt követelte, hogy
tüstént, a szeme láttára helyezzem el a széfben. Lám, úgy gondolja, ilyen
körülmények között a vagyona komoly veszélyben forog.
– És maga? – kérdeztem.
– Itt egy kissé bakot lőttem – ismerte be a tulajdonos. – Nem kapcsoltam, s
elfecsegtem neki, hogy a széf kulcsai magánál vannak.
 – Köszönöm, Alec – jegyeztem meg keserűen. – Most aztán megkezdődik a
hajsza a rendőrfelügyelő után...
Hallgattunk. A tulajdonos bekötözött, nagy fájdalmaim voltak, és hányinger
környékezett. Ez a gazember bizonyára eltörte a kulcscsontomat. A rádió
hörgött és recsegett, helyi híreket közvetített. A Palack Nyaka völgyénél
lezúdult lavináról egy szó sem esett. Majd a tulajdonos egy lépést hátrált, s
megszemlélte keze munkáját.
– No, elég tisztességes – állapította meg.
– Köszönöm – nyugtáztam.
Fogta a lavórt, s buzgón érdeklődött:
– Kit küldjék be magához?
– Menjen a pokolba! – utasítottam el. – Aludni akarok. Fogja a winchestert,
üljön le a hallban, s lőjön mindenkire, aki ehhez az ajtóhoz közelít. Legalább
egy órát aludnom kell, különben összeesek. Átkozott vámpírok! Rohadt
kísértetek!
– Nincsenek ezüstgolyóim – emlékeztetett röviden a tulajdonos.
– Akkor lőjön ólomgolyókkal, az ördög vigye magát! S elég volt már a
képzelődéseiből! Ez a banda az orromnál fogva vezet, maga pedig segít
nekik... Van redőny az ablakon?
A tulaj letette a lavórt, némán az ablakhoz lépett, s leeresztette a
vasredőnyt.
– Úgy – mondtam. – Rendben... Nem, a villanyt ne oltsa le. S még valamit,
Alec. Küldjön fel valakit...Simonet-t vagy azt a fiatal lányt, Brunet-t...
figyeljék az eget. Magyarázza meg nekik, hogy élet-halálról van szó. S amint
megjelenik egy helikopter, riadóztassanak...
A tulajdonos bólintott, felvette a lavórt, s az ajtóhoz indult. A küszöbön
megtorpant.
– Kíváncsi a tanácsomra, Peter? – kérdezte. – Az utolsóra.
– Nos?
– Adja nekik oda azt a bőröndöt, hordják el magukat vele, egyenest a
pokolba, oda, ahonnét jöttek. Hát nem érti: ez az egyetlen dolog, ami itt tartja
őket: a bőrönd...
– Világos – mondtam. – Ezt már tudom. Éppen ezért puffantom le
ezüstgolyókkal azt a gazfickót, aki megpróbálja elvinni a bőröndöt. Ha
találkozik Mózessel, ezt mondja meg neki. Ne szépítgesse a szavaimat.
Végeztem! Menjen, és hagyjon békén.
15. FEJEZET

Minden bizonnyal szolgálati vétséget követtem el. Segítséget senkitől nem

várhattam, a gengszterek pedig bármelyik pillanatban iderepülhettek. Csak
arra számíthattam, hogy a Bajnoknak most már nem Belzebub a legfőbb
gondja. Tegnap, miután rábukkant a hóomlásra, talán elvesztette a fejét, s a
nagy sietségben ostobaságokat követett el – valami olyasmit, mint egy
helikopterrablás a muri repülőtérről. Tudtam, hogy a rendőrség régóta figyeli
ezt a banditát, különösképp a tavaly májusi puccs óta, s reményemnek volt
némi alapja. Azonkívül képtelen voltam tovább lábon maradni. Ez az átkozott
Füles megadta a kegyelemdöfést. Újságokat s mindenféle elszámolást
terítettem a padlóra a széf elé, az íróasztalt az ajtóhoz húztam, én pedig a
pisztolyt magam mellé helyezve lefeküdtem. Egy szempillantás alatt
elaludtam, s amikor felébredtem, már elmúlt tizenkettő. Halkan, de makacsul
kopogtak az ajtón.
– Ki az? – mordultam föl, és gyorsan a pisztoly markolata után nyúltam.
– Én vagyok – hallatszott Simonet hangja. – Nyisson ajtót.
– Mi az, helikopter?
– Nem. De beszélnünk kell. Nyisson ajtót.
Fogcsikorgatva felálltam, először négykézlábra, majd a széfbe
kapaszkodva talpra álltam. Szörnyen sajgott a vállam. A kötés a szememre
csúszott, az állam megdagadt. Felgyújtottam a villanyt, elhúztam az asztalt az
ajtó elől, s elfordítottam a kulcsot. Majd a pisztolyt lövésre készen tartva
hátraléptem.
Simonet ünnepélyes és buzgó képet vágott, jóllehet valami lelkesült
izgalom is érződött viselkedésén.
– Ohó! Maga itt úgy bezárkózott, akár egy erődbe – jelentette ki. –
Azonban téved, senki nem akar magára támadni.
– Ezt nem tudom – mondtam komoran.
– Magának fogalma sincs semmiről – mondta Simonet. – Míg az igazak
álmát aludta, én maga helyett az összes munkát elvégeztem.
– Na ne mondja! – jegyeztem meg epésen. – Csak nem bilincselte meg már
Mózest, s nem tartóztatta le segítőtársát?
Simonet elkomorodott.
– Erre semmi szükség – felelte. – Felügyelő, itt minden jóval bonyolultabb,
mintsem gondolná.
– Csak ne kezdje nekem a vámpírokkal – kértem, s felültem a széf mellett
az asztalra. Simonet elnevette magát.
– Szó sincs vámpírokról. És semmi misztikum. Inkább tömény tudományos
fantasztikum. Felügyelő, Mózes nem ember. Ebben a tulajunknak igaza volt.
Mózes és Luarvik nem földi lények, nem emberek,
– A Vénuszról érkeztek hozzánk – jegyeztem meg megértőén.
– Ezt nem tudom. Lehet, hogy a Vénuszról, lehet, hogy egy másik
bolygóról, lehet, hogy egy velünk szomszédos térből... Erről nem beszélnek. A
lényeg az, hogy nem emberek. Mózes már közel egy éve tartózkodik itt a
Földön, A földi dolgokban persze képtelen eligazodni. Az első emberek,
akikkel találkozott, gengszterek voltak. S felhasználták őt saját céljaikra...
Végül azonban Mózes mindent megértett. S miután mindent megértett,
elhatározta: tüstént megszökik, és ezt meg is tette. Luarvik olyan pilótaféle,
aki a visszautazásukat vezérli. Tegnap éjfélkor kellett volna távozniuk. Este tíz
órakor azonban baleset történt, valami felrobbant a szerkezetükben. Ennek
következményeként zúdult le a lavina, s Luarvik kénytelen volt
idegyalogolni... Felügyelő, segíteni kell nekik. Egyszerűen ez a kötelességünk.
Néztem, s csüggedten arra gondoltam: túl sok az őrült ebben a házban, íme,
még egy dilinós.
– Röviden: mit kíván tőlem?
– Adja oda nekik az akkumulátort, Peter – mondta Simonet.
– Miféle akkumulátort?
– A bőröndben akkumulátor van. Energia a robotjaiknak. Olafot nem ölték
meg. Ő egyáltalán nem élőlény. Robot. S Mózesné őnagysága is. Robotok, s
azért van szükségük energiára, hogy működhessenek. A robbanás pillanatában
energiaközpontjuk elpusztult, megszűnt az energiaszolgáltatás, és száz
kilométeres körzetben az összes robotjuk veszélybe került. Egyesek idejében
átkapcsoltak hordozható akkumulátorukra. Mózesné őnagyságát maga Mózes
kapcsolta az akkumulátorra... Én pedig, ha emlékszik rá, halottnak hittem.
Olaf azonban, ki tudja, miért, nem tudott kellő időben átkapcsolni...
– Aha – mondtam. – Nem volt ideje rá, s olyan ügyesen zuhant el, hogy
kitekerődött a nyaka. Kicsavarodott, ugye, pontosan száznyolcvan fokra...
– Indokolatlanul élcelődik – jegyezte meg Simonet. – Náluk ez a haldoklás
kísérőjelensége. Kicsavarodnak az álízületek, aszimmetrikusan megfeszülnek
a műizmok... Hiszen még arra sem volt időm, hogy elmondjam: Mózesné
őnagyságának szintén ki volt csavarodva a nyaka.
– No, jól van – mondtam. – Műizmok, álinak... Simonet, maga nem gyerek:
a misztika és a fantázia eszköztárát felhasználva, bármely bűntényt
megmagyarázhatunk, s a magyarázat mindig logikus lesz.
– Vártam, hogy ezt válaszolja, Peter – mondta Simonet. – Mindezt roppant
könnyű ellenőrizni. Adja nekik oda az akkumulátort, s ők a maga jelenlétében
bekapcsolják Olafot.
– Nem megy – vágtam rá azonnal.
– Miért? Nem hisz nekik? Hát ajánlanak fel bizonyítékot.
 Szerencsétlen, bepólyázott fejemhez kaptam. Miért is hallgatom ezt a
szószátyár fickót? Legszívesebben adnék neki egy puskát, s mint
törvénytisztelő, derék honpolgárt felkergetném a tetőre. Mózesékat pedig
bezárnám a pincébe. A két Barnstockre-ét és Caisát szintén. S tartani fogjuk
magunkat.
– Nos, miért hallgat? – kérdezte Simonet. – Nincs mit mondania?
Nekem azonban volt mit mondanom.
– Én nem vagyok tudós – kezdtem lassan. – Rendőrtisztviselő vagyok.
Túlságosan sok hazugság fonódik e köré a bőrönd köré... Várjon csak, ne
szakítson félbe. Én sem szakítottam félbe magát. Sőt érdeklődéssel hallgattam.
Kész vagyok elhinni az egészet. Tessék. Elhiszem, hogy Olaf és ez a
nőszemély robot. Annál rosszabb. Szörnyű fegyver a gengszterek kezében egy
hűséges szolga. S ha megtehetném, szíves örömest kikapcsolnám Mózesné
őnagyságát is. Maga pedig nekem, a rendőrnek azt javasolja, hogy adjam
vissza a gengsztereknek bűneszközeiket? Tudja, mit jelent ez?
Simonet zavarodottan megpaskolta feje búbját.
– Figyeljen ide – mondta. – Ha ránk törnek a gengszterek, mindnyájunknak
vége. Hiszen maga, ugye, hazudott a postagalambokról? Nem számíthatunk a
rendőrségre. Ha viszont segítünk Mózesnak és Luarviknak, hogy
megszökhessenek, legalább a lelkiismeretünk tiszta lesz.
– A magáé tiszta lesz – jegyeztem meg. – Én viszont a lelkem mélyéig
bemocskolom magam. Egy rendőr, aki saját kezével segít a banditáknak
menekülni.
– Nem banditák! – kiáltotta Simonet.
– Rosszabbak a banditáknál! – mondtam. – Tudja, hogy ők rabolták ki a
Grenheim archívumot? Mi az, maga a nácikat védelmezi?
– Mindent tudok – magyarázta Simonet. – Mózes mindent elmondott. A
Bajnok Goldenwasser szenátor jobbkeze, rohambrigádjainak főnöke. Tavaly
nyáron, amikor ez a csirkefogó kiagyalta a puccsot, a Bajnok a puccs egyik fő
szervezője volt, a katonák majdnem elcsípték, ekkor azonban beavatkozott
Mózes. Mert egy kukkot sem értett a mi dolgainkból... és most sem ért... Úgy
vélte, ez nem puccs, hanem népfelkelés, megmentette a Bajnokot és még két
gazfickót, önmagát pedig meggyőzte, hogy a földiek krémjével, az emberiség
színe-javával van dolga... Nos, ekkor akaszkodtak rá, akár a kullancsok...
– Ezt majd a bíróság tisztázza – feleltem hidegen. Simonet hátradőlt a
karosszékben, s hunyorogva nézett rám.
– Maga viszont, Glebski felügyelő, tökkelütött hülye – mondta. – Ezt nem
vártam magától.
– Vigyázzon, mit beszél! – szóltam rá. – Menjen, s törődjék a saját
dolgával. Mi a mai programja? Talán érzéki gyönyörök?
 Simonet beharapta az ajkát.
– Íme nesze neked az első kapcsolatteremtés – dünnyögte. – Két világ
találkozása. Lám, ki tudja, honnét, iderepülnek a Földre, s gengszterekkel
találkoznak, azután pedig a törvény olyan őrével, mint maga, Peter.
– Ne őrjítsen meg, Simonet! – mordultam rá dühösen. – Menjen innen.
Untat.
Felállt, s az ajtóhoz lépett. Fejét lehorgasztotta, háta összegörbedt. A
küszöbön megállt, félig visszafordult, s ezt mondta:
– Ezt még megbánja, Glebski. Szégyellni, borzasztóan szégyellni fogja
magát.
– Lehetséges – válaszoltam szárazon. – Ez az én dolgom... Mellesleg tud
fegyverrel bánni?
– Igen.
– Ez derék. Kérjen a tulajdonostól fegyvert, s menjen fel a tetőre.
Lehetséges, hogy hamarosan mindnyájunknak fegyvert kell használnunk.
Simonet szótlanul távozott. Óvatosan megsimogattam dagadt vállam. Szép
kis szabadság! S mi lesz a vége – fogalmam sincs. Az ördögbe, csak nem
valóban idegen világból érkezett jövevényekkel van dolgunk? Nagyon is jól
egyezik minden... “Szégyellni fogja magát..." Nos, könnyen lehet... De mit
tegyek? Nekem voltaképp mindegy, jövevények-e vagy sem. Hol van az
megírva, hogy a jövevényeknek joguk van bankokat rabolni, kormányellenes
összeesküvésekben részt venni? A földlakóknak tilos, nekik pedig, látják,
lehetséges... Rendben. Mégis, mit tegyek?
Mindenesetre leemeltem a telefonkagylót. Süket. Halotti csönd. Mégiscsak
nagy marha ez az Alec. Veszély esetére nem szerelt fel jelzőberendezést. Egy
kufár, neki csak az a fontos, hogy minél több pénzt pumpáljon ki az
ügyfeleiből.
Ismét kopogtak, és ismét sietve a parabellum után nyúltam. Ezúttal maga
Mózes úr tisztelt meg figyelmével – maga a szellem, a Vénusz-lakó, a vén
kecske, aki soha nem válik meg a kezében tartott korsótól.
– Üljön le az ajtónál – utasítottam. – Tessék a szék.
– Állhatok is – recsegte Mózes, s bizalmatlanul méregetett.
– A maga dolga – jelentettem ki. – Mit akar? Még mindig szerepet játszva,
hörpintett a korsóból.
– Milyen bizonyítékokra van még szüksége? – kérdezte. – Ön a vesztünkre
tör. Ezt mindenki világosan látja. Mindenki, csak maga nem. Mit kíván
tőlünk?
– Akárkik is önök, elkövettek egy sor bűntettet. S felelni fognak értük.
Mózes az orrán keresztül hangosan beszívta a levegőt, s leült a székre.
– Csupán egy éve vagyok a Földön – kezdte. – S csupán két hónappal
ezelőtt értettem meg, hogy árulóknak és gyilkosoknak segédkezem. Igen,
segítettem nekik. Széfeket nyitottam fel, bankokra támadtam,
aranyszállítmányokat raboltam. Segítettem – nekik kirabolni az archívumot.
Bűnözőket mentettem meg az igazságszolgáltatás elől. Higgye el, fogalmam
sem volt, mit teszek. Úgy véltem, hogy ezek a gengszterpolitikusok és
politikus-gengszterek a társadalmi igazságosságért folytatnak harcot.
Goldenwasser szenátort a forradalmárok vezérének hittem, azonban kiderült,
hogy vad embergyűlölő, és a pénzmágnások lakája. Hősnek véltem a
Bajnokot, akiről bebizonyosodott, hogy tucatnyi országban asszonyok és
gyermekek kínzását szervezte meg, s az önök országában politikai
gyilkosságokat kezdeményezett. Füles és barátai pedig... Hiszen az eszme
harcosainak hittem őket. Megértem, hogy a hibáim sokba kerültek önöknek,
de aligha értettem mindent... Az első adandó alkalommal elmenekültem, S ha
nincs ez az átkozott baleset, már régen nem lennék itt. És semmiféle
gyilkosság nem lett volna... Esküszöm, hogy jóvátesszük mindazokat a
károkat, melyeket itt-tartózkodásom okozott. Egy részét már én is
jóvátehetem; kész vagyok átadni a Nemzeti Bank egymillió koronányi
bankjegyét. Ez minden, amit sikerült elragadnom a Bajnoktól. A többit az
államuk aranyban, színtiszta aranyban kapja meg. Már küldtem
kormányuknak egy részletes feljegyzést Goldenwasser szenátor undorító
tevékenységéről, ami most már világos előttem... Mit kíván még?
Néztem, s rosszul éreztem magam. Rosszul éreztem magam, mert
együttéreztem vele. Szemtől szemben ültem egy valóságos" bűnözővel,
hallgattam, s együttéreztem vele. Olyan volt az egész, mintha a szemem
káprázna, s hogy megszabadulhassak tőle, szárazon megkérdeztem:
– Maga piszkította be az asztalomat, s ragasztotta rá az üzenetet?
– Igen. Féltem, hogy lefújja a huzat a papírlapot.
– Az aranyóra?...
– Szintén az én művem. S a browning is. Szükségem volt rá, hogy
elhiggye, s érdeklődni kezdjen Hinkus után, és letartóztassa.
– Nagyon ügyetlenül intézte – mondtam –, épp az ellenkezőjét érte el.
– Igen? – csodálkozott Mózes. – Nos, ez várható volt. Alkalmatlan vagyok
az efféle ügyekre...
Ismét elöntött az együttérzés hulláma, s ismét megpróbáltam feldühíteni
magam.
– Maga mindenben olyan ügyetlen, Belzebub úr – mondtam. – A robotjai
nem robotok, hanem amolyan szexuális neurotikusok, s maguk, egy másik
világ küldöttei, inkább közönséges gazemberekre hasonlítanak, Mózes.
Gazdag, határtalanul arcátlan gazemberekre. Ráadásul még iszákosokra.
Mózes hörpintett a korsóból.
 – Vagyis azt akarja mondani, hogy a mi robotjaink túlságosan hasonlítanak
az emberekre? – kérdezte. – Nos, ezeknek a robotoknak a magatartás-
sztereotípiája a megfelelő társadalmi csoport átlagképviselőjének a
magatartás-sztereotípiájának felel meg... – Ismét hörpintett a korsóból. – Ami
engem, illet, felügyelő, én visszataszító álarcot választottam magamnak;
sajnos, igazi mivoltomban nem mutatkozhatom ön előtt. Sajnos, mert ezt
aligha élném túl. Mózes úr, akit ön maga előtt lát – szkafander. Mózes úr, akit
ön hall – beszélő gép. Lehet azonban, hogy mégis meg kell kockáztatnom
önmagam felfedését; ezt a lehetőséget azonban a legvégére hagyom. Ha
kiderül, hogy végképp lehetetlen meggyőzni önt, akkor megkockáztatom. Ez
számomra a majdnem biztos halált jelenti, de akkor ön talán legalább
Luarvikot elengedi. Neki igazából semmi köze az egészhez... Ekkor végleg
dühbe gurultam.
– Hová engedem el?! – üvöltöttem fel. – Ha magának el kellett volna
mennie, már régen megteszi! Elég a hazudozásból, az igazat mondja: mi ez a
bőrönd? Mi van benne? Maga egyre azt hajtogatja, hogy jövevények. Én
viszont hajlok arra, hogy maguk egyszerűen egy külföldi kémbanda tagjai,
akik elraboltak egy értékes berendezést...
– Nem! – mondta Mózes. – Nem! A helyzet egészen más. Az állomásunk
tönkrement, csupán Olaf tudja megjavítani. Ő az állomás robotfelügyelője,
érti? Mi természetesen már réges-régen elmentünk volna, de ugyan hová
mennénk? Olaf nélkül teljesen tehetetlenek vagyunk, Olaf pedig ki van
kapcsolva, s maga nem adja ide az akkumulátort!
– Már megint hazudik! – csattantam fel. – Hiszen ha jól értettem, Mózesné
őnagysága szintén robot! Neki, ha jól értettem, szintén van akkumulátora...
Lehunyta szemét, s oly határozottan csóválta fejét, hogy ajkai
beleremegtek.
– Olga közönséges használati tárgy. Hordár, kubikos, testőr... Valóban nem
érti, hogy képtelenség egy és ugyanazon hajtóanyaggal táplálni... nem is
tudom... például egy robusztus traktort meg egy repülőgépet? ... Hiszen ezek
különböző rendszerek...
– Magának mindenre van válasza – mondtam komoran. – Én azonban nem
vagyok szakember. Egyszerű rendőr vagyok. Nincs felhatalmazásom, hogy
vámpírokkal és idegen bolygólakókkal folytassak tárgyalásokat. Az a
kötelességem, hogy a törvény kezére juttassam önöket; – nos, ez minden.
Akárkik legyenek is önök, országom területén tartózkodnak, s országon!
törvénykezésének vannak alávetve. – Felálltam. – Ettől a perctől kezdve vegye
úgy, hogy le van tartóztatva, Mózes. Nem szándékozom bezárni magát,
sejtem, hogy értelmetlen lenne. De ha szökni próbál, lőni fogok. S
emlékeztetem rá: minden, amit ettől a perctől kezdve mond, bizonyítékul
szolgálhat maga ellen a bíróság előtt.
– Úgy – mondta rövid hallgatás után. – Az én ügyemet elintézte. Hát
legyen. – Hörpintett a korsóból. – Luarvik viszont miben bűnös? Hiszen
semmi vádja nem lehet ellene... Zárjon be engem, s adja oda a bőröndöt
Luarviknak. Hadd meneküljön meg legalább ő…
Ismét leültem.
– Megmenekül... Mit jelent az, hogy megmenekül? Miért annyira biztos
benne, hogy a Bajnok utoléri magukat? Lehet, hogy már réges-rég a lezúdult
hó alatt hever... Lehet, hogy már elcsípték... Ha maguk valóban ártatlanok,
várjanak egy-két napot. Megérkezik a rendőrség, s én átadom magukat a
hatóságoknak.
Ajka ismét remegni kezdett.
– Nem jó, nem megy. Először is nincs jogunk szervezett kapcsolatba lépni.
Én itt csupán megfigyelő vagyok. Számtalan hibát követtem el, ezek azonban
mind helyrehozhatók… Az előkészítetlen kapcsolatteremtés mind az önök,
mind a mi viliágunk számára a legszörnyűbb következményekkel járhat...
Azonban nem is ez a legfontosabb most, felügyelő. Luarvik miatt
nyugtalankodom. Nem kondicionálták az önök viszonyaihoz, nem gondolták,
hogy egy napnál többet kell töltenie a bolygójukon. Ráadásul megsérült a
szkafandere, hiszen látja: nincs karja... Már dolgozik benne a méreg... óráról
órára gyöngül...
Összeszorítottam a fogam. Igen, mindenre volt válasza. Nem tudtam mibe
belekötni. Még egyszer sem tudtam sarokba szorítani. Minden kifogástalanul
logikus. Kénytelen voltam elismerni, ha nem ezekről a szkafanderekről,
kapcsolatteremtésről és álizmokról lett volna szó, ezek a bizonyítékok teljesen
kielégítettek volna. Szánalmat éreztem, és már hajlottam arra, hogy engedek...
Való igaz. Jogilag megalapozott követeléseim csupán Mózessel szemben
voltak. Luarvik a forma szerint ártatlan volt, noha lehetett volna bűntárs is,
efölött azonban még szemet hunyhattam volna... Na rendben, bezárom Mózest
és... Hogyhogy és? Odaadjam Luarviknak a készüléket? Mit tudok erről a
készülékről?
Ha félretesszük a szavakat, függetlenül attól, hogy igazak vagy sem – két
cáfolhatatlan ténnyel állunk szemben. A törvény megköveteli, hogy a
körülmények tisztázásáig feltartóztassam ezeket az embereket... Nos, ez az
első tény. De itt a második is: ezek az emberek el akarnak menni. Nem fontos,
hogy valójában mi elől menekülnek – a törvény, a gengszterek, az idő előtti
kapcsolat elől... El akarnak menni, íme, a két tény, mely tökéletesen szemben
áll egymással...
– Menjen – mondtam Mózesnek. – S küldje ide Luarvikot.
Mózes nehézkesen felemelkedett s kiment. Rákönyököltem az asztalra, s a
fejemet a kezemre támasztottam. A parabellum kellemesen hűtötte jobb
arcomat. Egy pillanatig arra gondoltam, hogy most úgy cipelem mindenhová
magammal ezt a pisztolyt, mint Mózes a korsóját. Nevetséges voltam.
Elképzelni is szörnyű lenne, hogy miket mesélnének a hivatalban erről a
történetről. Szellemvadász, jövevénycserkész... Rendben. Hinkust
mindenesetre elcsíptem. És Mózest sem engedem el. Hadd nevessenek, de
Mózest nem engedem el. Hadd nevessenek, de a 2. számú Nemzeti Bankra, a
páncélautóra és még számtalan egyéb titokra fény derül... Úgy bizony.
Nevessetek, az ördögbe is, nevessetek... S ha ebbe a politika is bele van
keverve, én egyszerű rendőr vagyok, a politikával foglalkozzanak azok, akikre
tartozik...
Az ajtó megnyikordult, összerezzentem. Azonban nem Luarvik volt.
Simonet és a tulajdonos léptek be. A tulajdonos elém tett egy bögre kávét,
Simonet pedig elvett a faltól egy széket, s leült velem szemben. Úgy láttam,
egy kissé lefogyott, s arca megsárgult.
– Nos, felügyelő, mit talált ki? – kérdezte.
– Hol van Luarvik? Luarvikot hívattam.
– Luarvik nagyon rosszul van – mondta Simonet. Mózes valamilyen
kezelést ad neki. – Kellemetlenül elvigyorodott. – Maga tönkreteszi őt,
Glebski, s ez nagy disznóság. Igaz, én csupán két napja ismerem magát, de
sehogy sem vártam volna, hogy kiderül: egy aranyozott gombokat viselő
madárijesztővel állok szemben.
Szabad kezemmel megragadtam a csészét, az arcomhoz emeltem, majd
visszahelyeztem az asztalra. Képtelen voltam több kávét inni. Már hányinger
környékezett a kávétól.
– Hagyjon. Maguk mind üres fecsegők. Alec a saját üzletére gondol, maga
pedig, Simonet, egyszerűen egy értelmiségi, aki szabadságát tölti...
– Na és maga? – mondta Simonet. – Maga mire gondol? Újabb csingilingit
szeretne az egyenruhájára? Kicsinyes rendőrkopó! Egy szép napon a sors
odavetett maga elé egy zsíros falatot. Életében először és utoljára. Valóban
fontos döntést hozhatna, maga pedig úgy viselkedik, mint egy utolsó fafejű...
– Fogja be a száját! – szóltam rá fáradtan. – Hagyják abba az üres
fecsegést, s legalább egy percig gondolkodjanak el. Látom, maguknak
fogalmuk sincs a törvényről. Azt képzelik, hogy külön törvény van az
emberek s egy másik a vámpírok számára. De hagyjuk a fenébe! Legyenek
inkább jövevények. Legyenek ártatlanul félrevezetettek... A nagy kapcsolat...
Világok barátsága és a többi... A kérdés: mit művelnek nálunk a Földön?
Mózes maga vallotta be, hogy megfigyelő. Mit figyel meg voltaképp? Ne
vigyorogjon, ne vigyorogjon... Mi itt fantasztikus dolgokkal foglalkozunk, a
fantasztikus regényekben pedig, amennyire emlékszem, a jövevények a
Földön kémkednek, s inváziót készítenek elő. Véleményük szerint egy ilyen
helyzetben mit kell nekem, aranygombos hivatalnoknak tennem? Teljesítsem a
kötelességemet, vagy nem?...
Simonet rám meredt, és némán vigyorgott. A tulajdonos az ablakhoz lépett,
s felhúzta a redőnyt. Rápillantottam.
– Miért csinálta ezt?
A tulajdonos nem válaszolt azonnal. Arcát az ablaküveghez tapasztva, az
eget fürkészte.
– Csak nézelődöm, Peter – mondta lassan, meg sem fordulva. – Várok,
Peter, várok... Utasíthatná azt a fiatal lányt, hogy jöjjön vissza a házba. Ott
fenn a havon valóságos céltábla...
A parabellumot az asztalra helyeztem, két kézbe fogtam a csészét, s
szemem lehunyva ittam néhány kortyot. Valóságos céltábla... Mi itt
mindnyájan valóságos céltáblák vagyunk. Na, semmiség, talán megússzuk...
Hirtelen éreztem, hogy erős kezek ragadják meg hátul a könyökömet.
Kinyitottam a szemem, s megráztam magam. A fájdalom olyan éles volt a
kulcscsontomban, hogy majdnem elvesztettem az eszméletemet.
– Semmiség, Peter, semmiség – mondta gyöngéden a tulajdonos. – Tűrjön
egy kicsit.
Simonet gondterhelt és bűntudatos képpel már a saját zsebébe gyömöszölte
a parabellumot.
– Árulók! – kiáltottam meglepetten.
– Nem, nem, Peter – mondta a tulaj. – De okosnak kell lenni. Nem csupán
törvénnyel él az ember lelkiismerete.
Simonet óvatosan oldalról hozzám lépett, s megtapogatta a zsebemet.
Megcsörrentek a kulcsok. A szörnyű fájdalmat várva már előre elöntött a
veríték, s megpróbáltam teljes erőmből kiszabadítani magam. Ez semmi
eredménnyel nem járt, s amikor magamhoz tértem, Simonet már kezében a
bőrönddel, kifelé lépdelt a szobából. A tulajdonos még mindig szorította
könyökömet, s nyugtalanul ezt kiáltotta utána:
– Siessen, Simonet, siessen, rosszul van!... Szólni próbáltam, a torkom
azonban elfulladt, s csupán hörögni tudtam. A tulajdonos aggodon fölém
hajolt.
– Uramisten, Peter – mondta –, mi van magával?!
– Banditák... – hörögtem. – Én magukat letartóztatom...
– Igen, igen, természetesen – értett egyet megadón a tulajdonos. – Maga
mindnyájunkat letartóztat, és helyesen teszi, csak tűrjön még egy kicsit, ne
ugráljon... hiszen nagy fájdalmai vannak, s én most úgysem engedem el...
Igen, nem ereszt el. Már korábban is észrevettem, hogy erős, akár egy
medve, azonban ilyen acélos szorítást mégsem vártam tőle. Hátradőltem a
szék támlájára, s többé nem ellenkeztem. Kavargóit a gyomrom, tompa
közöny lett úrrá rajtam. S valahol a lelkem legmélyén gyöngén pislákolt a
megkönnyebbülés – a helyzet többé nem tőlem függött, a felelősséget mások
vállalták magukra. Úgy tűnik, újból elvesztettem az eszméletemet, mert
váratlanul a padlón tértem magamhoz, a tulajdonos pedig mellettem térdelt,
jéghideg nedves ronggyal borogatta homlokomat. Alig nyitottam ki a szemem,
az ajkamhoz emelte egy üveg száját. Nagyon sápadt volt.
– Segítsen felülnöm – kértem.
Vonakodás nélkül engedelmeskedett. Az ajtó tárva-nyitva volt, hideg húzott
be, izgatott hangok hallatszottak, majd valami puffant, reccsent. A tulajdonos
fájdalmasan elfintorodott.
– Az az átkozott láda! – mondta fojtott hangon.
Az ablak alatt Mózes hangja harsant emberfeletti erővel:
– Mindenki kész?! Előre!... Isten veletek, emberek! A viszontlátásra!
Viszontlátásra az igazi találkozásig!
Simonet érthetetlenül utánuk kiabált valamit, majd szörnyű moraj és
fütyülés rezegtette meg az ablaküveget. Csönd lett. Felálltam, és az ajtóhoz
léptem. A tulajdonos körülöttem sürgölődött, széles képe sápadt és püffedt
volt, akár a vatta, homlokán veríték csordogált. Hangtalanul mozgatta ajkát –
nyilván imádkozott.
Kiléptünk az üres hallba, melyen fagyos szél süvített végig, s a tulajdonos
ezt dünnyögte: “Gyerünk, Peter, menjünk ki a szabadba, friss levegőre van
szüksége..." Ellöktem, s a lépcsőhöz indultam. Futólag kaján örömmel
állapítottam meg, hogy a bejárati ajtót tokostul kitépték. A lépcsőn, rögtön az
első lépcsőfokokon rosszul lettem, s belekapaszkodtam a korlátba. A
tulajdonos próbált támogatni, azonban egészséges vállammal odább löktem, s
ezt mondtam: “Menjen a pokolba, hallja?!" Erre eltűnt. A korlátba
kapaszkodva, lassan felkúsztam a lépcsőn, elhaladtam a rémülten a falhoz
tapadó Brunet mellett, feltámolyogtam az emeletre, s bebotorkáltam
lakosztályomba. Olaf szobájának az ajtaja tárva-nyitva volt, a helyiség üres, a
csípős patikaszag szétterjedt az egész folyosón. Csak jussak el a heverőig,
gondoltam. Csak eljussak a heverőig, s ledőlhessek... Kiáltást hallottam.
– Ott vannak! – üvöltött fel valaki. – Késő! Késő!
A hang elakadt. Lent a hallban lépések dübörögtek, valami lezuhant, s
hirtelen távoli, egyenletes zúgást hallottam. Megfordultam, s botladozva a
padlásfeljáróhoz igyekeztem...
A széles hómező kitárult előttem. Hunyorogtam a ragyogó napfénytől,
majd felfedeztem két, tökéletesen egyenes, kékes színű sínyomot... A nyomok
a fogadótól ferdén észak felé vezettek, s ott, ahol véget értek, a fehér havon
megláttam a menekülők világosan kirajzolódó alakját. Kiváló a szemem, jól
kivehettem őket, s ez volt a legvadabb s legképtelenebb látvány, amit valaha is
láttam.
Elöl száguldott Mózesné őnagysága, egy hatalmas fekete ládával a hóna
alatt, vállán pedig ott trónolt súlyosan maga az öreg Mózes. Jobbra és kissé
távolabb, egyenletes sífutó lépésekkel száguldott Olaf, Luarvikkal a hátán.
Lobogott a szélben Mózesné őnagysága bő szoknyája, lebegett Luarvik üres
kabátujja. Gyorsan, hihetetlenül gyorsan vágtattak, oldalvást pedig, útjukat
keresztezve, egy helikopter közelgett, légcsavarjai és üvegablakai csillogtak.
Az egész völgyet erős, egyenletes zúgás töltötte be, a helikopter lassan,
ráérősen ereszkedett lefelé, elrepült a menekülők fölött, utolérte őket,
visszafordult, egyre lejjebb ereszkedett, azok pedig továbbvágtattak sebesen a
völgyben, mint akik se nem látnak, se nem hallanak. S ekkor az egyhangú,
erőteljes zúgásba új hang vegyült, szaggatott, dühödt ropogás, a menekülők
szétrebbentek, majd Olaf elzuhant, s mozdulatlanul fekve maradt a hóban,
majd Mózes is a hóba bukfencezett, Simonet közben a gallérom rángatta, s ezt
zokogta a fülembe: “Látod? Látod? Látod?..." A helikopter ezután lebegni
kezdett a mozdulatlan testek felett, lassan leereszkedett, s mindnyájukat
eltakarta előlünk azokat, akik mozdulatlanul hevertek, s azokat, akik még
kúszni próbáltak... A légcsavar hóförgeteget kavart, a csillogó fehér felhő
púpként emelkedett ki a szürke, meredek sziklák-hátteréből. Ismét felcsattant
a géppuska dühödt ropogása, Alec leguggolt, s tenyerével eltakarta a szemét,
Simonet pedig zokogott, s egyre ezt kiabálta: “Ezt akartad! Megkaptad a
magadét, ostoba fajankó, gazember!"
A helikopter ugyanolyan lassan felemelkedett a hófelhőből, s ferdén
felszállt, az ég áttetszőén kék távolába veszett, s eltűnt a hegygerincen túl.
Ekkor lent bánatosan és panaszosán felnyüszített Lale.
EPILÓGUS

Több mint húsz esztendő telt el azóta. Immár egy éve, hogy nyugdíjaztak.
Unokáim vannak, s néha elmesélem a gyerekeknek ezt a történetet. Igaz, az én
előadásomban mindig szerencsés véget ér: a jövevények szerencsésen
hazatérnek csillogó rakétájukon, a Bajnok bandáját szerencsésen elcsípi az
idejében érkező rendőrség. A jövevények kezdetben a Venusra tértek haza,
azonban amikor az első expedíciók leszálltak a Venuson, kénytelen voltam
áthelyezni Mózes urat a Pásztor csillagképbe. Mellesleg, ez nem lényeges.
Vegyük először a tényeket. A Palack Nyakát két nap múlva szabadították
fel. Kihívattam a rendőrséget, átadtam nekik Hinkust, egymillió-
száztizenötezer koronát s részletes jelentésemet. A nyomozás azonban, meg
kell vallani, eredménytelenül ért véget. Igaz, az összetaposott hóban több mint
ötszáz ezüstgolyót találtak, azonban a Bajnok helikoptere, mely felszedte a
holttesteket, nyomtalanul eltűnt. Néhány hét múlva egy házaspár egy
síkiránduláson, nem messze a mi völgyünktől, látta, amint egy helikopter
belezuhant a Háromezer Szűz Tavába. Megindult a kutatás, de semmi
érdekeset nem tudtak felfedezni. Mint ismeretes, a tó helyenként négyszáz
méter mély, csupa jég, a meder felszíne állandóan változik. A Bajnok nyilván
elpusztult, legalábbis az alvilágban többé nem jelentkezett. Hinkusnak
köszönhetően, aki sietett mentem az irháját, a banda egy részét elcsípték,
másik része szétszóródott Európában. A nyomozás során elfogott gengszterek
semmi lényegessel nem egészítették ki Hinkus vallomását – mindnyájan meg
voltak róla győződve, hogy Belzebub varázsló, sőt talán maga az ördög, s
hogy egykori főnökük elpusztult, mert ez a falat megakadt a torkán. Simonet
meg volt győződve, hogy az egyik robot még a helikopterben magához tért, s
utolsó energiájával mindent összetört, amit elért. Nagyon is lehetséges, s ha
így van, nem irigylem Bajnokot élete utolsó perceiért...
Goldenwasser természetesen megúszta. Egy Hauptsturmführerrel több
vagy kevesebb – számára ennek nem volt jelentősége. Annál kevésbé, mivel a
Gernheim archívum nyomtalanul eltűnt, Mózes bejelentése pedig teljesen
hatástalan maradt. Nagyon különös nyelven íródott, nagyon furcsa
körülményekre hivatkozott, s ahogy én hallottam, úgy vélték, egy őrült
lázálma. Különösen a bulvársajtóban a jövevények körül felvert hűhó
hátterében. Goldenwassernak talán eszébe jutottak az Oroszországban és
Franciaországban, Lengyelországban és Görögországban agyonlőttek hullái s
a halott König, fekete lyukkal az orrnyerge felett s a többi halott?... Aligha.
Simonet e kérdés fő szakértője lett. Bizottságokat hozott létre, újságokba,
folyóiratokba írt, fellépett a televízióban. Senki nem vette azonban komolyan.
A bizottságok, igaz, működtek, mindnyájunkat, még Caisát is szemtanúként
kihallgattak, azonban igazi, komoly támogatást Simonet nem kapott. Ahogy
tudom, a tudományos folyóiratok egyetlen sort sem közöltek az eset kapcsán.
A bizottságok feloszlottak, újból megalakultak, anyagaikat a hatóság hol
titkosnak nyilvánította, hol váratlanul széles körben közzétette, tucatjával,
százával rajzoltak az ügy körül a kontárok; megjelent néhány, hamis tanúk
meg gyanús szemtanúk által írt brosúra, s mindez azzal végződött, hogy
Simonet magára maradt egy csapat rajongóval – fiatal tudósokkal és egyetemi
hallgatókkal. Néhány sziklamászó túrát tettek a Palack Nyaka körzetében,
próbálták meglelni az. elpusztult állomás maradványait. Az egyik túra során
Simonet elpusztult. Végül semmit sem találtak.
A fenti események többi résztvevője mind a mai napig él. Nemrég
olvastam arról, hogyan ünnepelték az Illuzionisták Nemzetközi Társaságában
du Barnstockre-ét – kilencvenedik évét töltötte be az öregúr. Az ünnepségen
ott volt a jubiláns unokahúga, Brunhilda Kann, férje, az ismert űrhajós, Perry
Kann oldalán. Hinkus életfogytiglani börtönbüntetését tölti, s évente
kérvényezi szabadon bocsátását. Börtönbüntetése legelején két merényletet is
elkövettek ellene, megsérült a fején, de valahogy túlélte. Azt mondják, a
fafaragás lett a szenvedélye, s ezzel szépen keres. A börtönigazgatóság
elégedett vele!
Caisa férjhez ment, négy gyermeke van. Tavaly leutaztam Alechez, s
meglátogattam Caisát is. Mur külvárosában lakik, s alig változott –
ugyanolyan kövér, ugyanolyan butácska és komikus. Biztos vagyok benne,
hogy az egész tragédia teljesen hatástalanul suhant el mellette, semmi nyomot
nem hagyva benne.
Aleckal jó barátok vagyunk. A Fogadó a Csillagközi Zombihoz virágzik – a
völgyben most már két épület áll, a második modern anyagokból épült, s telis-
tele kényelmes elektronikus eszközökkel, s nagyon nem tetszik nekem.
Amikor ellátogatok Alechoz, mindig a régi lakosztályomban szállók meg, Az
estéket pedig, mint régen, a kandallós társalgóban töltjük egy pohár forró,
fűszeres portói bor társaságában. Ó, most már egy pohár is elegendő egy
estére! Alec alaposan lefogyott, és szakállt növesztett, az orra bordó színt vett
fel, de változatlanul szeret fojtott hangon beszélni, s nem riad vissza attól sem,
hogy megtréfálja a vendégeit. Mindig kiválóan érzem magam Alecnél – olyan
nyugodt, kényelmes hely. Egyszer azonban fojtott suttogás közepette
beismerte, mostanság tart a pincében egy golyószórót – biztos, ami biztos.
Egészen elfeledkeztem arról, hogy szóljak Laléről, a bernáthegyiről. Lale
kimúlt. Természetes úton, öregségben. Alec szívesen mesélgeti mindenkinek,
hogy a rendkívüli állat nem sokkal a halála előtt megtanult olvasni.
Most pedig néhány szó rólam. Az unalmas ügyeletek, a magányos séták
vagy egyszerűen az álmatlan éjszakák alatt számtalanszor végiggondoltam a
történteket, s mindig csak egy kérdést tettem fel magamnak: igazam volt vagy
sem? A törvény szerint igazam volt, a főnökség fellépésemet a helyzetnek
megfelelőnek ítélte, a hivatalfőnök pedig még meg is dorgált azért, hogy nem
adtam át azonnal a bőröndöt, s ezzel fölöslegesen kockáztattam a szemtanúk
életét. Hinkus elfogásáért és a valamivel több mint egymillió korona
megmentéséért jutalmat kaptam, nyugdíjba pedig főfelügyelőként mentem –
ez volt a legtöbb, amire számíthattam. Eleget kínlódtam, amíg megírtam a
jelentést a különös ügyről. A hivatalos iratban kénytelen voltam elkerülni
minden célzást, mely a saját véleményemre vonatkozott, ami végül is, úgy
érzem, sikerült. Legalábbis nem váltam sem gúny tárgyává, sem hóbortos
ábrándozóvá. A jelentésből természetesen sok minden hiányzott. Hogyan
lehetne leírni egy rendőri jelentésben azt az őrült vágtát síléceken a havas
síkságon át? Ha beteg vagyok, s láz kínoz, újból és újból magam előtt látom
ezt a vad, emberfeletti képet; hallom a lelket dermesztő füttyszót és vijjogást...
Nem, a törvény szerint minden rendben történt... igaz, a kollégák jókedvükben
néha viccelődtek rajtam, azonban kizárólag baráti hangnemben, harag és gúny
nélkül. Zgutnak többet mondtam el, mint másoknak. Sokáig töprengett,
vakargatta drótmerev szakállát, pipája bűzlött, azonban végül semmi értelmes
dolgot nem mondott, csupán megígérte, hogy nem adja tovább a történetet.
Többször is beszélgettem erről Aleckal. Minden alkalommal egy szótagos
választ adott, s. csupán egyszer, tekintetét félrefordítva ismerte el: akkor
leginkább az érdekelte, hogy fogadója épségben s vendégei életben
maradjanak. Azt hiszem, később szégyellte magát ezekért a szavakért, és
sajnálta, hogy elmondta őket. Simonet egészen haláláig egy szót sem szólt
hozzám.
Valószínűleg mégiscsak idegen bolygólakók voltak. Soha és sehol nem
mondtam el a véleményemet erről. Amikor a bizottságok előtt szerepeltem,
mindig tartottam magam a száraz tényékhez s ahhoz a beszámolóhoz, melyet
feletteseimnek tettem. Most azonban már nem is kétkedek. Ha mi eljutottunk a
Marsra és a Venusra, miért ne tudna valaki leszállni nálunk, a Földön? Azután
meg képtelenség kigondolni egy másféle verziót, amely ilyen aprólékosan
megmagyarázná a történet összes érthetetlen pontját.
De vajon lényeges-e, hogy jövevények voltak? Sokat töprengtem ezen, s
most már bevallhatom: igen, csak ez a lényeg. Ha úgy bántunk volna el velük,
ahogy én akartam, ez nagyon kegyetlen lett volna. Bizonyára arról van szó,
hogy nem jó időben repültek hozzánk, s nem azokkal az emberekkel
találkoztak, akikkel kellett volna. Gengszterekkel, fasisztákkal,
Goldenwasserral, a rendőrséggel léptek kapcsolatba. Na jól van. De ha a
kémelhárítással vagy katonákkal kerültek volna össze? Talán jobb lett volna
nekik? Aligha...
 Nyugtalan a lelkem, ez a baj. Sem előtte, sem utána ilyesmi nem történt
velem: mindent helyesen tettem, isten, a törvény és az emberek előtt tiszta a
lelkiismeretem, a lelkem azonban nyugtalan. Néha. nagyon összeszorul a
szívem, szeretnék megkeresni közülük valakit, s megkérni, hogy bocsássanak
meg nekem. A gondolat, hogy egyikük-másikuk még az emberek között
bolyong, nem tudni, miféle alakban, nem hagy nyugton. Még az Adam Adam
Társaságnak is tagja lettem, töméntelen pénzt csaltak ki tőlem, mielőtt
rájöttem, hogy üres fecsegés folyik ott, és sohasem segítenek abban, hogy
megtaláljam Mózes és Luarvik barátait...
Amikor elfog a szomorúság, feleségem mellém ül és vigasztalgat. Azt
mondogatja, még ha nem is akadályoztam volna Mózest és a többieket, és
sikerült volna elmenekülniük, akkor is tragédia történik, mert a gengszterek
rátámadtak volna a fogadóra, s bizonyára meggyilkolnak mindnyájunkat, akik
a fogadóban maradtunk. Mindez tökéletesen igaz. Én magam oktattam ki rá,
hogy ezt mondja, csak, most már elfeledkezett róla, s azt hiszi, hogy a saját
ötlete. S mégis, vigaszától kissé könnyebb lesz a lelkem. De nem sokáig. Csak
addig, amíg eszembe nem jut, hogy Simon Simonet egészen a haláláig egy
szót sem szólt hozzám. Hiszen többször is találkoztunk – Hinkus tárgyalásán,
a televízióban és számtalan bizottsági ülésen, mégsem szólt hozzám egy szót
sem. Egy szót sem. Egyetlenegy szót sem.

Komarovo-Leningrád
 KÖTETÜNK ÍRÓIRÓL

1.

Jól belenyúlt az estébe a délutáni beszélgetés, írók ültek a terített asztal

körül, odakint fújt a kora tavaszi, hűvös, leningrádi szél, jóval túl voltunk már
az ismerkedés kezdeti pillanatain; könyvekről folyt a szó, a tudományos-
fantasztikus irodalom módszereiről, előzményeiről, esztétikájáról. Brandisz, a
kitűnő kritikus Vernét emlegette, Borisz Sztrugackij átvette tőle a szót, és arról
beszélt, hogy milyen zseniális mondattal indította Wells Az időgép című
regényét. Zsongott a szoba a szavaktól, a melegtől és a barátságtól; az idő egy
pillanatra megállt, a kép kimerevedett, akár a filmeken, hogy az elmerengés és
az emlékezés tárgya legyen belőle.
Ezzel a személyes élménnyel kell kezdenem.
A szerkesztő kíváncsi a szerzőire. Főleg akkor, ha szereti írásaikat. Ha
közelben vannak, kikérdezi őket; ha távol élnek, megpróbál találkozni velük.
A Kossuth Kiadó fantasztikus sorozatában, a Galaktikában, a Kozmosz
Fantasztikus Könyvekben számos regény és elbeszélés jelent meg a
Sztrugackij testvérektől, így hát amikor néhány éve a Szovjetunióban jártam,
szívesen találkoztam volna Arkagyijjal és Borisszal, de akkor a találkozás nem
jöhetett létre. Arkagyij Moszkvában él, Borisz Leningrádban, s az a már-már
tréfás helyzet alakult ki, hogy amikor Moszkvában voltam, ők éppen
Leningrádban dolgoztak; amikor Leningrádban kerestem őket, már átutaztak
Moszkvába.
Az elmaradt találkozások természetesen fokozták érdeklődésemet, s
legközelebbi utamon azt kértem vendéglátóimtól, hogy mutassák meg
Tarkovszkij új filmjét, a Sztalkert, és hozzanak össze a szocialista science
fiction kiemelkedő és világhírű képviselőivel, a Sztrugackij testvérekkel.
Láttam a Sztalkert, de az írópárnak csak az egyik felével találkoztam,
Leningrádban, Borisszal. Arkagyij sajnos betegeskedett Moszkvában.
Már az első pillantásra megnyerő, művelt és a sci-fi ügyeiben igen jól
tájékozott Borisszái néhány órát töltöttem baráti beszélgetésben, a fent említett
kora tavaszi napon. Mint annyiszor már, most is kiderült, hogy bármely helyén
a Földnek vagy a világmindenségnek, bármely nyelvén az emberiségnek vagy
az értelmes élőlényeknek, a science fiction írók azonnal egymásra találnak.
Bebizonyosodott az is, hogy a sci-fi írók – munkájuk iránti vonzalomból vagy
kényszerből – mindig járatosak elméleti kérdésekben; gondolkoznak műfajuk
természetéről, esztétikájáról, feladatairól, történetéről.
A beszélgetés befejezhetetlen volt, ezért a végén megállapodtunk: Borisz
beleegyezett, hogy interjút adnak, pontosabban válaszolnak írásban elküldött
kérdéseimre.
Hazatérésem után néhány nappal összeállítottam a kérdéseket.
Van-e összefüggés a sci-fi és az utópia között? Beszélhetünk-e a science
fiction optimizmusáról és pesszimizmusáról? Hogyan vélekednek a sci-fi
kritikai szerepéről? Mi a véleményük a “figyelmeztető" science fictionról?
Hogyan dolgoznak? Ki adja kettejük közül az ötleteket? Ki hatott önökre
leginkább? Milyen viszonyban vannak a kritikusokkal, az olvasókkal, a
kollégákkal?
Kérdés kérdést követett. Soknak látszott. Amikor megszámoltam, kissé
meglepődtem: negyvenkilenc kérdés sorjázott a papíron. De ha már lúd,
legyen kövér. Odaírtam az ötvenediket is: nem tartják-e túl soknak és
tolakodónak kérdéseimet?
Szerkesztőként többször írtam a Sztrugackij testvérek munkásságáról.
Olvastam műveiket, vizsgáltam témáikat, módszereiket, gondolkoztam a róluk
folyó vitákról, sikerük és elismertetésük okairól, hőseik természetéről; írtam
arról, hogy a kalandos űrhajóstörténetektől hogyan jutottak el a filozofikus,
elkötelezett, morális töltésű művekig; hogyan tértek vissza a világűr
mélységeiből a földi élet mindennapi kérdéseihez, a tér-idő végtelenjéből a
“belső térbe". Felfigyeltem humorukra, szatirikus szemléletükre,
regényszerkesztésük, stílusuk módosulásaira. Azt gondoltam magamról, hogy
lényegében ismerem őket, még az életrajzukat is tudom, s kérdéseimmel félig-
meddig ellenőrizni próbáltam észrevételeim vagy megállapításaim helyességét
vagy felszínességét. De ennél még jobban izgatott az, hogy mit gondolnak a
tudományos-fantasztikus irodalom lehetőségeiről, szerepéről.
A vaskosra sikerült levél elment, s a válasz hamarosan megérkezett. Két
fénykép is kísérte. Sztrugackijék racionálisak voltak és takarékosak, nem
egyenként válaszoltak az ötven kérdésre, hanem csoportosítva. Kiválasztották
a fő témákat, és azokról beszéltek.
De itt már át is adom nekik a szót.

2.

Először az életrajzukra és megjelent műveikre vonatkozó kérdésekre

válaszoltak.
Arkagyij Sztrugackij 1925-ben született, Batumi városában ; elvégezte a
moszkvai Idegen Nyelvek Főiskoláját, angol és japán fordítóként dolgozott az
Információs Intézetben, évekig volt a Gyetszkaja Lityeratura szerkesztője.
Számos japán fordítás fűződik nevéhez, többek között Akutagawa,
Ryunosuke, Nacume Sóseki átültetése oroszra. Több ízben fordított
fantasztikus írókat, többek között John Wyndham, Abe Kohó, Harry Harrison,
Clifford Simak regényeit. Az írószövetség mellett működő tudományos-
fantasztikus tanács tagja. Nős, gyermekei és unokái vannak.
Borisz Sztrugackij 1933-ban született, Leningrádban. Csillagász-
asztronómus szakon végezte a leningrádi egyetemet. Éveken át volt
munkatársa a pulkovói obszervatóriumnak, számos tudományos cikket
publikált. Tudományos érdeklődésének fő területe a csillagrendszerek
dinamikája. A leningrádi írócsoport tudományos-fantasztikus szakosztályának
vezetőségi tagja, 1974 óta irányítja a fiatal fantasztikus írók szemináriumát.
Nős, egy fia van.
Első közös munkájuk – mint írják – 1957-ben látott napvilágot. Az
elbeszélés címe Kívülről, később azonos címmel kisregénnyé dolgozták át.
1980-ig vagy két tucat elbeszélést és kisregényt jelentettek meg. Ezek: A
bíborszínű felhők országa (1959), Kívülről (1960), Út az Almateára (1960),
Délidő XXII. század (1960), Újonc a világűrben (1962), Kísérlet a
menekülésre (1962), Távoli szivárvány (1963), Nehéz istennek lenni (1964), A
hétfő szombaton kezdődik (1965), A század ragadozó dolgai (1965), Csiga a
lejtőn (1966), Mese a trojkáról (1968), A Mars-lakók második inváziója
(1968), Lakott sziget (1970), Fogadó a Halott Alpinistához (1970), Piknik a
senki földjén (1972), A kölyök (1973), Legény a pokolból (1975), Egymilliárd
évvel a világvége előtt (1977) Cserebogár a hangyabolyban (1979). A felsorolt
regények és kisregények többször is megjelentek külföldön, több mint száz
kiadást és újrakiadást értek meg Magyarországon, Lengyelországban,
Csehszlovákiában, Romániában, az NDK-ban, Jugoszláviában,
Spanyolországban, Franciaországban, Olaszországban, Japánban,
Argentínában, Bulgáriában, az NSZK-ban, az USA-ban, Angliában,
Svédországban, Finnországban. A bíborszínű felhők országa 1959-ben
elnyerte a Szovjetunió Művelődésügyi Minisztériuma harmadik díját; a Piknik
a senki földjén 1977-ben megkapta a Campbell-emlékdíjat és 1979-ben
Spanyolországban a Jules Verne-díjat.
Több forgatókönyvet is írtak. Film azonban csak kettőből készült. *1 G.
Kromanov rendezésében, a Tallinnfilm Stúdióban, a Fogadó a Halott
Alpinistához és a Sztalker, Tarkovszkij rendezésében a Moszfilm Stúdióban, a
Piknik a senki földjén című regény motívumaiból.

3.

1* Az egymilliárd évvel a világvége előtt című kisregényből a Magyar Televízió

készített egy filmet.
A Nehéz istennek lenni című könyvet is megfilmesítették azóta. (V. T.
megjegyzése)
 A továbbiakban szó szerint idézem a Sztrugackij testvérek nyilatkozatát a
fantasztikus irodalom kérdéseiről és közös munkájukról.
“A fantasztikus irodalmat – írták – a teljes irodalmi folyamat részének
tekintjük. Éppen ezért, ha a műfaj sajátosságát érintő kitételekkel is, de
kiterjesztjük rá az irodalom valamennyi törvényszerűségét. Például a realista
író alapvető szabálya: csak arról írj, amit ismersz! – a fantasztikus írónál így
módosul: írj arról, amit jól ismersz, vagy arról, amit senki sem ismer! A
fantasztikus irodalom ebben az értelemben szerfölött emlékeztet a történelmi
regényre. A kiváló író és irodalomtörténész, Jurij Tinyanov mondta történelmi
regényének írása közben: ott kezdeni el írni, ahol a dokumentumanyag véget
ér... A fantasztikus író pontosan ugyanígy tesz, csak számára a történelmi
dokumentumok szerepében kora összes tudományos-társadalmi ismerete lép
fel.
A jelenkori fantasztikus irodalom két alapvető irányzatra tagolható. Az
egyik az ember és a természet, az ember és a világmindenség témájával
összefüggő széles problémakört tárgyalja. Nos, ez az, amit rendszerint
tudományos-fantasztikus irodalomnak neveznek. A másik irányzat az ember és
a társadalom, az ember és a közösség témáját vizsgáló problémakörrel függ
szorosan össze. Ez az, amit hajlamosak vagyunk »realista fantasztikus
irodalomnak« nevezni, bármennyire paradoxnak tűnik is ez a meghatározás.
A tudományos-fantasztikus irodalom fiatal műfaj. Szülőatyjának Verne
Gyulát tartják. A sci-fi a tudományos-műszaki haladás gyermeke, azzal együtt
virágzott fel és gyarapodik; lényegét tekintve a XIX-XX. századi tudományos-
technikai forradalom irodalma, az hozta létre, annak eszméiből és
eredményeiből táplálkozik.
A realisztikus-fantasztikus irodalom a mítoszra vezethető vissza. Azokban
az időkben született, amikor a serdülő emberiség még nem választotta el
egymástól a filozófiát, vallást, irodalmat, művészetet, morált, tudományt;
amikor a szellemi élet e sokszínű kategóriái még egyetlen meglepő
struktúrában ötvöződtek, a mítoszban, ahogyan ma nevezzük. A mítosz a
valóság tükröződése volt az ókori ember tudatában, amikor még nem
különböztette meg a csodát és a valóságot; amikor a világon minden egyszerre
volt csoda és valóság; a villámcsapás, az erdőket felfaló égi tűz, a kutya-, fejű
emberek, akik álomképszerűen suhantak el a vadász előtt a zuhogó eső
függönye mögött, a nap egyhangúan ismétlődő felkelése és lenyugvása, az
ősök szellemei, ezek az érzékletes, ám éhség szülte látomások. A mítoszból
kristályosodott ki általában az irodalom, beleértve a realisztikus
fantasztikumot is. Hosszú ideig kéz a kézben haladtak, és alig különböztek
egymástól. Az egész irodalomban megtalálhatók azok az elemek, amelyeket
ma fantasztikusnak mondunk. Csak az utóbbi néhány évszázadban vált
észrevehetővé a különbség, de most is, mint korábban, a realisztikus
fantasztikus irodalom csupán módszereiben tér el a realista irodalomtól,
alapvető témájuk, tükrözésük fő tárgya – az ember a társadalomban –
változatlanul közös maradt.
Fantasztikusnak nevezünk minden olyan műalkotást, melyben a szokatlan,
az egyelőre lehetetlen vagy az általában elképzelhetetlen – mint fontos
tényező – szerepet játszik. Ilyen megközelítésben az egész fantasztikus
irodalmat széles színskálán képzelhetjük el; ennek egyik végén a mesék,
mítoszok és legendák állnak, a másikon a majdnem ismeretterjesztő könyvek,
olyanok, mint Ciolkovszkij regénye, az Álmok a Földről és az Égről.
Fantasztikus irodalom a Nemo kapitány és Kafka Átváltozása., Az Androméda-
köd és Bulgakov A Mester és Margaritája., Gogol Vije és Simák regénye, a
Manók menedéke. Természetesen jól tudjuk, hogy önálló műfajként vagy
műfaji alcsoportként létezik a modern mese, az anticipációs regény, a szatíra,
az utópia és az un. »tiszta« tudományos-fantasztikus irodalom, számunkra
azonban elsősorban az a fontos, hogy mindnyájukat a közös módszer egyesíti
– az, hogy az elbeszélés menetébe rendkívüli és hihetetlen elemek kerülnek.
Miért van szükség egyáltalán erre a módszerre? Miért nem elég, ha a
szerző leírja az életet, létező emberek sorsát reális helyzetekben? Miért van
egyszerre csak szükség arra, hogy a szerző mindezt áttegye a jövőbe, hőseit
idegen világokból érkezett jövevényekkel ütköztesse össze, a nagyon is
reálisan ábrázolt emberiségre valami teljesen hihetetlen tudományos
felfedezést zúdítson, vagy szülővárosa utcáira boszorkányok és ördögök
csapatait bocsássa?
Az efféle kérdésekre válaszolni néha könnyű. Az ördögbe is, milyen
érdekes, hogy mi lesz utánunk az emberekkel! Mi lesz holnap?... – írta
Nyikolaj Aszejev, a költő. Nos, az ilyen kíváncsiság szüli a jövőről szóló
regényeket. Az ilyen regényeket azonban képtelenség a realista irodalom
keretei között megírni, szükség van egy sajátos irodalmi módszerre, a
cselekmény átvitelére a jövőbe, ennek minden következményével.
Hogyan látszik meg az emberiség történelmén, ha kapcsolatot teremtünk
egy idegen értelmes világgal? Mivel lepnek meg bennünket a genetikusok
szörnyű csodái? Milyen lehetséges következményei lesznek az ökológiai
egyensúly megbontásának, a mesterséges értelem létrehozásának, a
világűrutazásoknak, az emberi lélek elektronikus irányításának stb. stb... A
mindennapi lét mércéjével nem mérhető kérdések, problémák, megoldhatatlan
feladatok óriási tömege – mindez egyfajta intellektuális mezőt alkot, amely
áthatja napjaink emberének szellemi világát, s ez azt jelenti, hogy mindez
óhatatlanul az irodalom témájává kell hogy váljék – de melyik irodalomévá?
A realista irodalom, amely – úgy tűnik – arra hivatott, hogy tükrözze és
leírja napjaink emberének szellemi világát, rendszerint képtelen az ilyen
problémák megragadására. Legalábbis tehetetlenül áll előttük, ha a lét
tükrözésének csupán klasszikus módszereit szándékozik felhasználni. S ekkor
jön segítségünkre a fantasztikus irodalom, amelynek lényege a behatolás a
szokatlan és elképzelhetetlen realitásba.
Jóval nehezebb megmagyarázni a fantasztikus módszer szükségességét
olyan művekben, mint Bulgakov A Mester és Margaritája vagy Kurt Vonnegut
Az ötös számú vágóhídja. Intuitíve világos, hogy ezek a művek sokat
vesztenének, ha a fantasztikus elemek hiányoznának belőlük. Nyilván arról
van itt szó, hogy a fantasztikus elemek bevitele az író által létrehozott
szituációk kiéleződéséhez vezet, melyek sajátos fűszerként »megnemesítenek«
bármilyen ízetlen ételt. Talán ezért van, hogy Wells sokkal jobban leleplezi az
angol kispolgárt fantasztikus műveiben, mint számos realista művében. S
lehet, hogy éppen ezért tartalmaznak fantasztikus elemeket az általunk ismert
legcsípősebb és legerősebb pamfletek.
A lehetőség, hogy a jelenkor legfontosabb és legidőszerűbb problémáit
felvesse, s a képesség, hogy a cselekményt kiélezve, a könyvnek az olvasóra
gyakorolt titokzatos hatását katalizálja – ez a fantasztikus irodalom két
legfontosabb tulajdonsága, amely az író és az olvasó számára annyira vonzóvá
teszi.
A fantasztikus irodalomnak természetesen temérdek meghatározása forog
közkézen. A fantasztikus irodalom az álmok irodalma... a fantasztikus
irodalom a tudományos-technikai forradalom korának irodalma... a
fantasztikus irodalom az ifjúság irodalma... a szórakoztatva tanítás irodalma...
és így tovább. A fantasztikus irodalom sokrétű és gazdag jelenség, és
bármilyen meghatározás csupán egyik területére érvényes. Ezeket a
meghatározásokat szűknek tartjuk, és ezért ártalmasaknak is. A fantasztikus
irodalmat elhatárolják az irodalom egészétől, szegényítik és leszűkítik
lehetőségeit.
A mi meghatározásunkat viszont gyakran bírálják túlzott nyitottságáért. Az
igazat megvallva megértjük azokat, akik furcsállják, ha egy polcon látják
Bradburyt, Kafkát és a Grimm testvéreket. Azonban minden irodalmi alkotás
feladata a valóság hiteles tükrözése, vagyis az élet problémáinak olyan
tárgyalása, hogy azok az olvasó sajátjaivá legyenek, aktív átélésre
kényszerítsék, eljussanak szívéig és agyáig. Hiszen a valóság ugyancsak
széles fogalom, amely nemcsak a mindennapi életet foglalja magába
összecsapásaival, zűrzavaraival, hanem az emberiség társadalmi, tudományos,
utópisztikus, erkölcsi elképzeléseinek világát is.
A tágabban értelmezett fantasztikus irodalom éppen hogy a tágabban
értelmezett valóság effajta hiteles tükrözésével foglalkozik, mi több,
specifikus módszere – a fantasztikus elem bevitele a műbe – éppenséggel
elősegíti a vizsgált probléma maximális kiélezését és feltárását, s a
legkedvezőbb feltételeket teremti meg ahhoz, hogy az olvasóban kialakuljon
az aktív átélés. Éppen ezért az igazi fantasztikus írónak egyszerűen nincs joga
ahhoz, hogy lemondjon a mese, az utópia vagy a tisztán tudományos-
fantasztikus irodalom bármelyik eszközéről. Bármely módszer alkalmas lehet
a problémák kiélezésére, a könyv-olvasó viszonylat reakciójának fokozására."

4.

Azon a leningrádi találkozón Borisz Sztrugackij elmesélte, hogy az olvasók

gyakran megkérdezik tőlük: hogyan dolgoznak, ki találja ki a mesét, s
egyáltalán, hogyan lehet regényt írni kettesben? Csak természetes, hogy a
téma az én kérdéseim között is szerepelt, kíváncsi voltam arra, hogy a
leginkább individualistának tartott tevékenységet, a művészi, illetve irodalmi
munkát hogyan lehet megfelezni, hogyan lehet az egységes szemléletet és
stílust megteremteni.
A választ erre a kérdésre is megkaptam.
“Gyermekkorunktól kezdve – írták Sztrugackijék – mindketten kedveljük a
fantasztikus irodalmat. Verne Gyula, Alekszandr Beljajev, Conan Doyle, majd
később Wells, Alekszej Tolsztoj, Capek, Jefremov – túlzás nélkül mondhatjuk,
kora gyermekségünktől foglalkoztatták képzeletünket.
Az írás kényszere elsősorban úgy jelentkezett nálunk, mint reakció a
színvonalas fantasztikus irodalom hiányára a háború utáni időkben. Komolyan
azonban csak az ötvenes évek közepétől kezdve foglalkoztunk irodalommal.
Most már nehéz lenne kideríteni, mi késztetett minket arra, hogy
hozzákezdjünk egy tizenöt íves regény megírásához. Talán valami fogadás
ösztönzött. De akárhogy volt is, a regény tervét részletesen kidolgoztuk, és
1955-ben hozzáfogtunk megírásához. Az első 5-6 esztendő alatt, úgy tűnik,
kipróbáltuk az együttes munka minden elképzelhető módszerét, és már vagy
húsz éve megállapodtunk a leghatékonyabbnál.
Összejövünk Leningrádban, Moszkvában vagy valamelyik alkotóházban.
Egyikünk az írógéphez ül, a másik melléje. A terv előre készen van – fölöttébb
részletes terv, végiggondolt jelenetekkel, hősökkel, a cselekmény legfontosabb
mozzanataival. Valamelyikünk elkezdi az első mondatot. Végiggondoljuk,
kiigazítjuk, átcsiszoljuk, megformáljuk, s végül papírra vetjük. Valamelyikünk
bemondja a másodikat... és így mondatról mondatra, bekezdést bekezdésre,
oldalt oldalra követve születik az első fogalmazvány. A szöveget 2-3 hónapig
hevertetjük, aztán ugyanúgy, mint előbb, mondatról mondatra, oldalról oldalra
nyomdakész állapotba hozzuk. Többnyire elegendő egyetlen nyers
fogalmazvány, de voltak már kivételek is. Reggel 4-5, este 1-2 órát dolgozunk.
A munkanap befejezése után megbeszéljük a következő napi tervet,
megvitatjuk a következő kisregény körvonalait. Munkamódszerünk mellett
elkerülhetetlenek a viták, s ezek néha meglehetősen kíméletlenek.
Voltaképpen egész munkánk egyetlen állandó vita vagy legalábbis versengés a
mondat, a jelenet, a párbeszéd legjobb változatáért. A kölcsönös, tárgyilagos
bírálatot mindenképp ösztönözzük, egyetlen kikötéssel: ha megbíráltad társad
változatát, javasolj helyette másikat... Amikor nincs lehetőség
kompromisszumra, kénytelenek vagyunk sorsot húzni.
Jövőbeni terveinkről s általában befejezetlen munkáinkról nem szeretünk
nyilatkozni. A tapasztalat bebizonyította: elég elmondanunk valakinek új
kisregényünk ötletét, s azt már sohasem írjuk meg... Teljesen érthetetlen, miért
van így, de így van.
Úgy tűnik, hogy legnépszerűbbek a Nehéz istennek lenni és a Piknik a
senki földjén című regényeink. Erről tanúskodnak a hatvanas évek végén s a
hetvenes években végzett szociológiai felmérések, s a külföldi kiadások között
is ezek foglalják el az első helyet. Mi magunk legjobban a Csiga a lejtőn, A
marslakók második inváziója és az Egymilliárd évvel a világvége előtt című
írásainkat szeretjük.
Az olvasók meglehetősen gyakran írnak, évente átlagosan két-háromszáz
levelet kapunk. Igaz, a levelek ritkán tartalmasak, többnyire kérések, hogy
küldjünk műveinkből, segítsünk megszerezni valamilyen könyvet, mondjunk
véleményt a fantasztikus irodalomról, a tudományról stb. stb. Néha érdekes
leveleket is kapunk, így az utóbbi időben meglehetősen sokat írnak Sztalker
című filmünkről. Ez a kisregényünk, Piknik a senki földjén motívumai alapján,
Andrej Tarkovszkij rendezésében készített film heves vitát váltott ki a nézők
körében – nem véletlenül. Tarkovszkij rendkívül sajátos, ragyogó
rendezőegyéniség, okos és a jelenkor problémáit érzékenyen átélő művész. A
Sztalker elképesztő és különös alkotás. Mintha a XXI. századból érkezett
volna hozzánk; mintha valaki sokáig figyelte volna a jövőből az emberiséget,
aztán létrehozta annak filmbeli képét, napjaink emberi létezésének tömör
mechanizmusát.
A film forgatókönyvének munkája nehéz volt és borzasztóan érdekes. Előre
elhatároztuk, hogy mindenben engedünk a rendező óhajainak, miután jól
tudtuk, hogy a szolgai megfilmesítés eredménye nem lehet önálló, jelentős
műalkotás. Át kellett fordítanunk a kisregény legfontosabb gondolatait a film
nyelvére, ez pedig jelentősebb átdolgozás nélkül lehetetlen. Végül kilenc
különböző forgatókönyv készült... Mi pedig átformáltuk, újraszabtuk az
anyagot, egészen addig, amíg a rendező azt nem mondta: állj, ez kell nekem!...
A fantasztikus művészet a filmben még nem mondta ki az utolsó szót, de az
olyan filmek, mint Stanley Kramer Az utolsó partja és Tarkovszkij Sztalkere
valami fontos és jelentős kezdeményezés csírái."

5.

Eddig a nyilatkozat. Az ötven kérdésre adott válasz. Benne van mindaz,

amire kíváncsi lehet a szerkesztő, amire felfigyelhet az olvasó. Kibontakozik
belőle az írópár véleménye a fantasztikus irodalomról, és érezhető a
nyomaték, amelyet az általuk “realista fantasztikuménak nevezett irányzatra
tesznek; kiérezhető a természetes és jogos öntudat, az a nézet, hogy a
fantasztikus irodalom nem perifériális jelenség, hanem nagy hagyományok
örököse, és eltagadhatatlan része a modern irodalomnak. Nem szükséges
hozzátenni semmit.
Amikor a válaszlevelet először elolvastam, azt hittem, hogy utolsó, tréfás
kérdésemre (nem tartják-e túl soknak és tolakodónak kérdéseimet) nem
feleltek, jótékonyan elsiklottak felette.
Azóta többször végigböngésztem a szöveget, és most már tudom, hogy erre
a kérdésre is választ kaptam, kedves és baráti választ.

Kuczka Peter