STEFAN ZWEIG

NYUGTALAN SZÍV
REGÉNY

ÁRKÁDIA,
BUDAPEST 1984
STEPHAN ZWEIG
UNGEDULD DES HERZENZ

HERMANN FISHER VERLAG

STOCKHOLM 1939

HUNGARIAN TRANSLATION © KŐSZEGI IMRE, 1940

Kétféle részvét van.
Az egyik a kishitű, tulajdonképpen
csak a nyugtalan szívé, hogy minél
hamarabb szabaduljon a kínos
megrendüléstől, amelyet az idegen
szenvedés kényszerít rá. Csak a másik az,
ami igazán számít, az alkotó részvét,
amely nem szentimentális, hanem
tudja, mit akar, és kész arra, hogy
türelmes legyen, együtt tűrjön a
szenvedővel, ereje végső határáig, de
még azon túl is.
A Bölcsesség Könyve szerint „akinek van, annak adatik”, és az
íróember bízvást megerősítheti ezt, ilyen értelemben: „aki sokat
mesélt, annak mesélnek”. Nincs nagyobb tévedés annál az
általánosan elterjedt hiedelemnél, hogy a költőben szakadatlanul
dolgozik a képzelőerő, hogy valamilyen kimeríthetetlen
készletből szünet nélkül előtalál eseményeket és történeteket.
Holott a valóságban kitalálás helyett csak arra van szüksége, hogy
találkozzanak vele azok az alakok és események, amelyek –
hogyha megőrizte a nézés és látás felfokozott képességét –
egyenesen arra várnak, hogy továbbmeséljék őket. Aki már
gyakran igyekezett sorsokat megvilágítani, az előtt sokan tárják
fel sorsukat.
Az itt következő eseményt is jóformán teljes egészében az itt
előadott formában mondták el nekem, mégpedig egészen
szokatlan körülmények között. Amikor legutóbb Bécsben voltam,
mindenféle szaladgálástól fáradtan elmentem este egy elővárosi
étterembe, amelyről azt hittem, már rég nincs divatban és így
kevéssé látogatott. De alig léptem be, azonnal bosszúsan láttam,
hogy tévedtem. Mindjárt az első asztal mellől felugrott egy
ismerősöm, arcáról őszinte öröm sugárzott, amelyet azonban én
természetesen nem viszonoztam ugyanilyen viharos módon.
Meghívott, hogy foglaljak helyet mellette. Vétenék az igazság
ellen, ha azt állítanám, hogy ez a buzgó úr kifogásolható jellemű
vagy kellemetlen ember lett volna; csak éppen azok közé a
kényszeres társas lények közé tartozott, akik ugyanolyan
buzgalommal gyűjtenek ismeretségeket, mint a gyerekek
bélyeget, és gyűjteményük minden példányára ezért
különösképpen büszkék. Ez a jóindulatú különc – mellékesen
igen sokoldalú és képzett levéltáros – élete egész értelmét arra a
szerény elégtételre korlátozta, hogy valahányszor valakiről szó
esett valamelyik újságban, büszke magától értetődőséggel
vethette oda: „jó barátom” vagy „éppen tegnap találkoztam vele”
vagy „A. barátom mondotta nekem és B. barátom úgy vélekedik
…és így tovább, végig az egész ábécén. A premiereken lelki–
ismeretesen tapsolt barátainak, másnap reggel telefonon
gratulált valamennyi színésznőnek, sohasem feledkezett meg
egyetlen születésnapról sem, elhallgatta a nem éppen örvendetes
tartalmú rövid újságközléseket, a dicsérőket pedig őszinte
együttérzéssel továbbította. Kifogástalan ember volt tehát, mert
becsületes szándékkal buzgólkodott, és már az is boldoggá tette,
ha valaki egyszer valamilyen kis szívességet kért tőle vagy új
tárggyal gyarapította ismerősritkaságainak gyűjteményét.
De talán felesleges, hogy közelebbről is leírjam „Adabei”
barátomat – így nevezik Bécsben a sznobok tarka csoportjához
tartozó efféle jó szándékú parazitákat – hiszen mindenki ismeri
őket, és tudja, hogy meghatóan ártalmatlan lényük elől nem lehet
gorombaság nélkül kitérni. Így hát lemondóan odaültem mellé,
és eltelt egy negyedóra is fecsegéssel, amikor egy magas termetű
úr lépett az étterembe, akinek egészséges színű, fiatalos arca,
halántékán a pikáns ősz hajszálakkal, méltán keltett feltűnést;
járásának bizonyos ruganyossága nyomban elárulta az egykori
katonatisztet. Asztaltársam az őt annyira jellemző buzgalommal
sietett üdvözlésére, ám az újonnan érkezett úr inkább
közönyösen, mint udvariasan viszonozta a heves köszöntést. Még
alig mondta be rendeléseit az odasiető pincérnek, amikor Adabei
barátom máris közelebb húzódott hozzám, és halkan suttogta:
„Tudja, ki ez?” Miután jól tudtam, mennyire szereti
gyűjteményének minden félig-meddig érdekes példányát
közszemlére tenni, és tartottam egy túlságosan hosszú előadástól,
meglehetősen közönyösen odavetettem, hogy „nem”, és minden
figyelmemet Sacher-tortámnak szenteltem. Közömbösségem
azonban még izgatottabbá tette a szenvedélyes névkerítőt, és
kezét elővigyázatosan szája elé tartva halkan, még izgatottabban
suttogta: „De hisz ez Hofmiller, a vezérhadbiztosságról, mint
bizonyosan tudja… ő az, aki a háborúban Mária Terézia-rendet
kapott.” Mivel ez láthatóan nem rendített meg annyira, mint
ahogy ő szerette volna, egy hazafias olvasókönyv lelkesedésével
kezdte kiteregetni, hogy micsoda nagyszerű dolgokat csinált a
háborúban Hofmiller kapitány; kezdetben a lovasságnál, majd
később a Piave felett végzett felderítő repülések során, amikor
egymaga három repülőgépet lőtt le, végül pedig annál a
géppuskásszázadnál, amellyel három napig tartott és védett egy
frontszakaszt mindezt sok (itt mellőzött) részlettel mondotta el,
és közben minduntalan mérhetetlenül csodálkozott, hogy én nem
hallottam erről a rendkívüli emberről, akinek maga Károly
császár tűzte a mellére az osztrák hadsereg legritkábban
adományozott kitüntetését.
Elbeszélése önkéntelenül is arra kényszerített, hogy
átpillantsak a másik asztalhoz, és végre egyszer két méter
távolságból lássak egy történelmileg fémjelzett hőst. Ekkor
azonban az idegen úr kemény, bosszús pillantásával találkoztam,
amely mintha azt mondta volna: Vajon mit hazudott neked rólam
az a fickó? Nincs semmi néznivaló rajtam! Ugyanekkor
félreismerhetetlenül barátságtalan mozdulattal oldalvást tolta
székét, és erélyesen hátat fordított nekünk. Kissé megszégyenítve
fordítottam el tekintetemet, és ettől kezdve még attól is
óvakodtam, hogy akár asztalának terítőjét is súrolja még egyszer
a pillantásom. Nem sokkal később elbúcsúztam derék, fecsegő
barátomtól, de távozóban még észrevettem, amint nyomban átült
az ő hőséhez, valószínűleg azért, hogy ugyanolyan buzgalommal
tájékoztassa őt személyemről, mint ahogy az előbb engem róla.
Ennyi volt az egész. Egy pillantás oda és vissza, és bizonyosan
meg is feledkeztem volna erről a felületes találkozásról, de a
véletlen úgy akarta, hogy mindjárt másnap, egy kisebb
társaságban újra összeakadjak ezzel a tartózkodó férfiúval.
Szmokingjában még feltűnőbb és még elegánsabb volt, mint
előző este az inkább sportszabású angol ruhájában. Mind a
ketten alig bírtuk elfojtani mosolygásunkat. Így mosolyog össze
nagyobb társaságban két férfi, akinek gondosan féltett, közös
titka van. Ugyanúgy felismert engem, ahogy én is őt, és
valószínűleg egyformán bosszankodtunk vagy mulattunk tegnapi
megbukott kerítőnkön. Eleinte kerültük, hogy beszéljünk
egymással, ami különben is reménytelennek látszott volna,
minthogy körülöttünk már heves vita folyt.
Könnyű kitalálni, miről vitatkoztak, ha megemlítem, hogy
mindez 1937-ben történt. Korunk későbbi krónikásai egyszer
majd megállapítják, hogy 1937-ben a feldúlt Európa minden
országában csaknem minden beszélgetés azt találgatta, vajon
valószínű vagy valószínűtlen-e egy új világháború. Minden
összejövetelen elkerülhetetlenül ez a téma uralkodott, és az
embernek néha az volt az érzése, hogy tulajdonképpen nem is az
emberekben rezdültek meg a balsejtelmek és reménységek
aggodalmai, hanem magában a légkörben, a kor titokzatos
feszültségekkel telített levegőjében volt valami, ami izgatóan
hatott, és szavakban akart kitörni.
A házigazda, foglalkozására nézve ügyvéd, jelleme szerint
önfejű ember, vitte a szót. A szokásos érvekkel bizonyítgatta azt a
szokásos ostobaságot, hogy az új generáció tisztában van a
háború jelentőségével, és nem lesz hajlandó egy új háborúba
olyan felkészületlenül beleporoszkálni, mint az előzőbe. Már a
mozgósításnál visszafelé sülnek majd el a fegyverek,
különösképpen pedig az egykori frontharcosok, mint amilyen ő
is, nem felejtették el, hogy mi vár rájuk. Bosszantott a hazug
biztonság, amellyel olyan könnyedén ütötte el a háború
lehetőségét, mint ahogyan mutatóujjának mozdulatával pöccenti
le a hamut cigarettájáról, holott ugyanekkor gyárak tíz– és
százezreiben gyártanak robbanóanyagokat és mérges gázokat.
Meglehetősen határozottan jegyeztem meg: nem kell mindig
hinni abban, amit szeretnénk igaznak tartani. Hiszen nem
alusznak azok a hivatalok és katonai szervezetek sem, amelyek a
háború gépezetét irányítják, és mialatt mi utópiák mámorába
merülünk, azalatt ők alaposan felhasználják a béke idejét arra,
hogy a tömegeket jó előre megszervezzék, és úgyszólván harcra
készen a hatalmukba kerítsék. Már most, békeidők kellős
közepén hihetetlenül kifejlődött a propaganda tökéletesedése
folytán az általános szervilizmus, és szembe kell nézni azzal a
ténnyel, hogy amikor a rádió elviszi a mozgósítás hírét a
lakásokba, abban a pillanatban már sehol sem lehet ellenállásra
számítani. Az emberi porszem akarata ma már egyáltalán nem
számít.
Természetesen valamennyien ellenem fordultak, mert hiszen
az ember önámító ösztöne a bevált gyakorlat szerint a belsőleg
tudatosodott veszélyt legszívesebben azzal hárítja el magától,
hogy nem lévőnek nyilvánítja, és már csak azért sem volt
helyénvaló az óvás az olcsó optimizmustól, mert a szomszéd
szobában fényűzően terített szupé várta a társaságot.
Váratlanul a Mária Terézia-rend lovagja sietett segítségemre,
éppen ő, akiben ösztönöm, tévesen, ellenfelet sejtett. Hevesen
magyarázta, hogy igenis, egyszerűen őrültség, ha valaki még ma
is számolni akar az emberanyag akarásával vagy nem akarásával,
mert a jövő háborújában a gépeké a legfőbb szerep, és az
emberek inkább csak ezeknek afféle alkatrészeivé fognak
süllyedni. De már a legutóbbi háborúban sem találkozott sok
olyan emberrel a harctéren, akik határozottan helyeselték vagy
határozottan ellenezték volna a háborút. A legtöbben úgy
sodródtak bele, mint a porfelhő a széllel, és aztán egyszerűen
vitte őket az örvény, és tehetetlenül rázódtak a nagy
kavarodásban, mint borsószemek egy nagy zsákban.
Végeredményben pedig talán sokkal több ember menekült bele a
háborúba, mint amennyi előle menekült.
Nagy meglepetéssel hallgattam, különösen az a hevesség
nyűgözött le, amellyel szavait folytatta. „Ne engedjük át
magunkat semmiféle ámításnak. Ha ma valamelyik állam
megindítana egy tökéletesen egzotikus háborút, mondjuk
Polinéziában vagy Afrika valamelyik sarkában, és megkezdené a
toborzást, ezrek és százezrek sietnének oda anélkül, hogy
valójában tudnák, miért, talán csak azért, hogy meneküljenek
önmaguk és a kedvezőtlen viszonyok elől. A háborúval szembeni
tényleges ellenállást azonban alig tudom a nullánál többre
értékelni. Ahhoz, hogy az egyén szembeszálljon a szervezettel,
mindig sokkal több bátorság kell, mint ahhoz, hogy engedje
magát pusztán belesodródni, elragadtatni. Ehhez ugyanis egyéni
bátorság kell, ez a jelenség pedig a mi fejlődő szervezettségünk és
elgépiesedésünk idején kihalóban van. A háborúban úgyszólván
kizárólag csak a tömegbátorság jelenségével találkoztam, a
hadoszlopokon belül jelentkező bátorsággal. Ha pedig valaki ezt a
fogalmat nagyító alatt vizsgálja meg, egészen különös
alkotóelemeket fedez fel benne: rengeteg hiúságot, rengeteg
könnyelműséget, még unalmat is, de mindenekelőtt félelmet,
igen, félelmet a hátramaradástól, félelmet a kigúnyoltatástól,
félelmet az önálló cselekvéstől és mindenekelőtt félelmet attól,
hogy ellenálljon a többiek tömeglendületének. Akik a harctéren a
legbátrabbak közé tartoztak, azoknak többségét a polgári életben
és a személyes érintkezésben később meglehetősen kétes értékű
hősnek ismertem meg. Kérem – fordult ekkor udvariasan a
házigazdához, aki elhúzta száját –, magamat sem tartom
kivételnek.”
Tetszett nekem a mód, ahogyan beszélt, és szerettem volna
véleményéhez csatlakozni, de a háziasszony ekkor asztalhoz
hívott bennünket, és többé nem volt alkalmunk beszélgetni, mert
egymástól messze ültünk. Csak a ruhatárban találkoztunk ismét,
amikor az egész társaság indulóban volt.
– Azt hiszem – mosolygott rám –, közös protektorunk
közvetve már bemutatott bennünket egymásnak.
Én is mosolyogtam.
– Méghozzá alaposan.
– Bizonyára jó szaftosan feltálalta, hogy micsoda Akhilleusz
vagyok, és büszkélkedett valamennyi kitüntetésemmel.
– Körülbelül.
– Igen, fenemód büszke rájuk. Akárcsak az ön könyveire.
– Mulatságos alak! De hát vannak nála rosszabbak is.
Egyébként, ha nincs ellene kifogása, menjünk együtt egy
darabon.
Elindultunk. Egyszerre csak hozzám fordult.
– Higgye el, igazán nem frázis, ha azt mondom, hogy
esztendőkön át semmi sem okozott nekem több kínt, mint ez az
én ízlésemnek túlságosan feltűnő Mária Terézia-rend. Hogy
őszinte legyek, annak idején, amikor a harctéren a nyakamba
akasztották, először természetesen igen mély hatást tett rám.
Végtére is katonának neveltek, és a kadétiskolában úgy beszéltek
erről a rendjelről, mint valami legendáról, erről a kivételes
rendjelről, amelyből legfeljebb egy tucat esik le minden
háborúban, tehát igazán égi csillagnak számít. Hát persze, nagy
dolog az ilyesmi egy huszonnyolc éves fiatalembernek. Egyszerre
csak ott áll az egész arcvonal előtt, mindenki rábámul, amint a
mellén hirtelen ragyogni kezd valami, mint egy kis nap, és aztán
a császár, a megközelíthetetlen felség sok sikert kívánva
megrázza az ember kezét. De látja, ennek a kitüntetésnek csak a
mi katonai életünkben volt értelme és jelentősége. Amint véget
ért a háború, nevetségesnek éreztem, hogy egész életem során
mint fémjelzett hős járkáljak, amiért egyszer húsz percen át
valóban bátran viselkedtem, valószínűleg nem bátrabban, mint
más tízezer, akiknek csak éppen nem volt annyi szerencséjük,
hogy észrevegyék őket, vagy – ami talán még bámulatosabb lett
volna – hogy élve visszatérjenek. De már egy esztendő
elmúltával, amely alatt az emberek mindenütt megbámulták a kis
fémdarabot, majd tiszteletteljesen rám felejtkeztek, alaposan
megfeküdte a gyomromat, hogy mint mozgó emlékmű
mászkáljak a világban; és annak is, hogy a háború befejezése után
hamarosan levetettem az egyenruhát, egyik fő oka az volt, hogy
bosszantott ez az örökös feltűnéskeltés.
Meggyorsította lépteit.
– Mondom, az egyik oka, de a legfőbb oka magánjellegű volt,
amelyet talán még jobban meg fog érteni. A fő oka ugyanis az
volt, hogy én magam alaposan kételkedtem abban, vajon jogom
van-e rá, vajon hős vagyok-e. Végre is én jobban tudtam, mint az
idegen szájtátók, hogy a rendjel olyan ember mellét takarja, aki
legkevésbé sem volt hős, sőt határozottan minden más volt, csak
nem hős, egyike azoknak, akik csak azért vetették magukat olyan
vadul a háborúba, mert kétségbeejtő helyzetükből akartak
szabadulni, inkább egyéni felelősségük szökevényeiként,
semmint a kötelességérzés hőseiként. Nem tudom, önök hogy
látják ezt, de az én szememben legalábbis természetellenes és
elviselhetetlen a nimbusz és dicsfény övezte élet, és őszinte, nagy
megkönnyebbülést éreztem, amikor nem kellett többé
egyenruhámon sétálni vinni hősi múltamat. Még most is
bosszant, ha valaki előkaparja régi dicsőségemet, s be kell
vallanom, tegnap közel álltam ahhoz, hogy felugorjak, az önök
asztalához lépjek és megmondjam annak a fecsegőnek, mással
hencegjen, ne énvelem. Egész este bántott az ön tiszteletteljes
pillantása, s hogy ezt a fecsegő embert megcáfoljam, a
legszívesebben kényszerítettem volna önt, hallgasson meg,
micsoda kerülő utakon jutottam el tulajdonképpen ehhez az
egész hősiességhez. Meglehetősen különös történet,
mindenesetre megmutatja, hogy a bátorság gyakran nem más,
mint kificamodott gyengeség. Különben nem gondoltam meg a
dolgot, és még most is hajlandó vagyok önnek őszintén
elmesélni. Ami negyedszázadon át nyomaszt egy embert, az már
nem az ő ügye, hanem másvalakié. Ráér? Vagy untatom?
Természetesen ráértem, s így még sokáig sétáltunk fel és alá a
már elhagyatott utcákon. Előadásán csak keveset változtattam,
talán ulánusokat írtam huszárok helyett, a garnizonokat pedig
összevissza tologattam a térképen, hogy felismerhetetlenné
tegyem őket, és minden valódi nevet gondosan eltüntettem. De
nem találtam ki hozzá semmi lényegeset, és nem én kezdek most
beszélni, hanem az elbeszélő.
Az egész dolog ügyetlenséggel kezdődött, tisztára véletlen
baklövéssel, mint a franciák mondanák, afféle gaffe-fal. Aztán
kísérletet tettem, hogy ostobaságomat helyrehozzam. De amikor
valaki gyorsan akar megjavítani egy kereket az óra szerkezetében,
akkor rendszerint elrontja az egészet. Még ma, hosszú évek után
sem tudom megállapítani, hogy hol végződött a merő ügyetlenség
és hol kezdődött egyéni felelősségem. Valószínűleg sohasem
fogom megtudni.
Akkoriban huszonöt éves voltam és tényleges hadnagy az x…-
i ulánusoknál. Nem merném állítani, hogy valaha is különösebb
kedvet vagy hivatást éreztem volna a katonatiszti pályához.
Amikor azonban egy régi osztrák hivatalnokcsaládban két leány
és négy örökké éhes kamasz ül a soványan megrakott asztal
körül, akkor nem sokat kérdezik, mihez volna hajlamuk, hanem
gyorsan belökik a gyerekeket a hivatás kemencéjébe, hogy ne
legyenek túlságosan sokáig a háztartás költségvetésének terhére.
Ulrich bátyámat, aki már elemista korában tönkretette a szemét a
sok tanulással, papi szemináriumba dugták, engem pedig
kemény csontjaim miatt katonai iskolába írattak: innen kezdve
életem fonala gépiesen csavarodik, az orsót nem kell többé
olajozni. Gondoskodik az állam mindenről. A félig serdült, sápadt
kamaszból ingyenesen, az előírásos kincstári minta szerint,
pelyhedző állú zászlóst szab, és használatra készen leszállítja a
hadseregnek. Egy szép napon, a császár születésnapján, nem is
egészen tizennyolc éves koromban kiválasztottak, és csakhamar
galléromon termett az első csillag; ezzel elérkeztem életem első
szakaszához, és most már az illendő szünetek után haladhattam
előre a ranglétrán, egészen a nyugdíjazásig és a köszvényig. Az
pedig már végképpen nem az én személyes vágyam volt, hogy a
lovasságnál, a legelőkelőbb és legdrágább fegyvernemnél
szolgáljak, hanem Daisy nagynéném rögeszméje. Daisy néném
apám bátyjának második felesége, akkor kötöttek házasságot,
amikor nagybátyám a pénzügyminisztériumból átült a
jövedelmezőbb bankelnöki méltóságba. Daisy néni gazdag és
egyszersmind sznob nő lévén, nem volt hajlandó elviselni, hogy
valaki, akit ugyancsak Hofmillernek hívnak, „szégyent hozzon” a
rokonságra azzal, hogy a gyalogságnál szolgál. Mivel pedig ez a
rögeszméje havi száz korona pótköltségébe került, nekem
minden alkalommal a legalázatosabban hálámat kellett
tanúsítanom iránta. Azzal sohasem törődött senki, legkevésbé
jómagam, vajon van-e kedvem tényleges szolgálatot teljesíteni a
lovasságnál. Ha a nyeregben ültem, jól éreztem magam, és nem
láttam sokkal messzebbre a lovam nyakánál.
1913 novemberében valami rendelkezés átcsúszhatott egyik
irodából a másikba, mert bumm – csapattestemet Jarostawból
egyszerre csak áthelyezték a magyar határra, egy másik kis
garnizonba. Egészen mindegy, hogy kiírom-e a városka igazi
nevét, vagy sem, mert a köpeny két egyenruhagombja nem
hasonlíthat jobban egymáshoz, mint az egyik vidéki osztrák
garnizon a másikhoz. Mindenütt ugyanazok a kincstári
létesítmények: kaszárnya, lovaglótér, tiszti kaszinó, hozzá három
szálloda, két kávéház, egy cukrászda, egy kocsma, egy ócska
varieté, elnyűtt táncosnőkkel, akik szabad idejüket igen
készségesen osztják meg a tisztek és az önkéntesek között. A
katonai szolgálat mindenütt ugyanazt az üres egyhangúságot
jelenti: a vasnál merevebb évszázados reglama óráról órára
megszab mindent, és még a szabad időben sem kínálkozik sok
változatosság. A tiszti étkezdében ugyanazok az arcok, ugyanazok
a csevegések, a kávéházban ugyanaz a kártyázó társaság és
ugyanaz a biliárd. Néha csodálkozik az ember, hogy a Jóistennek
még van kedve legalább más égboltot és más környéket rakni egy
ilyen városka hat– nyolcszáz háztetője fölé.
A régebbi galíciai garnizonnal szemben mindenesetre volt egy
előnye új állomáshelyemnek: gyorsvonati megállóhely volt, és
egyrészt közel feküdt Bécshez, másrészt nem esett messzire
Budapesttől sem. Ha valakinek volt pénze – márpedig a
lovasságnál általában gazdag fiúk szolgálnak, még az önkéntesek
között is, részben mágnások, részben nagyiparosok fiai – és jól
időzített, elutazhatott az ötórás vonattal, és az éjjeli vonattal, fél
háromkor már vissza is érkezett, ami mindenesetre elég ahhoz,
hogy színházba menjen, a gavallér szerepében tetszelegjen és
alkalmi kalandokat keressen. Az irigyeltebbek még állandó lakást
vagy szállást is tartottak fenn Bécsben. Sajnos, az ilyen
kiruccanások meghaladták havi költségvetésem lehetőségeit.
Nem maradt tehát más szórakozásom, csak a kávéház vagy a
cukrászda, és mivel a kártyázás többnyire igen nagy pénzben
folyt, a biliárdra vagy a még olcsóbb sakkozásra szorultam.
Ott üldögéltem a cukrászdában ezen a délutánon is – 1914.
május közepén lehetett – alkalmi partneremmel, az Arany
Angyalhoz címzett gyógyszertár tulajdonosával, egyben
állomáshelyünk helyettes polgármesterével. Már rég befejeztük
megszokott három sakkjátszmánkat, és inkább csak azért
beszélgettünk egyről-másról, mert lusták voltunk
felszedelőzködni; meg hiszen hová is mehettünk volna ebben az
unalmas fészekben? De a beszélgetés már csak pislákolt, mint a
tövig égett cigaretta. Most egyszerre kinyílik az ajtó, és suhogó
harangszoknyában, nagy adag friss levegőt sodorva magával,
belibeg egy csinos leány. Barna, mandulavágású szem, sötét
arcbőr, pompás ruha – egyáltalán nem vidékies –, mindenekelőtt
pedig új arc ebben az isten háta mögötti egyhangúságban. A
ragyogó tündér sajnos pillantásra sem méltatja tiszteletteljesen
elbámészkodó tekintetünket, határozott és nemes, kisportoltan
kemény lépésekkel halad el a helyiség kilenc kis márványasztala
között, egyenesen a pulthoz, és ott nyomban nagy megrendelést
ad le, egész tucat süteményre, tortára, pálinkára. Rögtön feltűnik
nekem, hogy a cukrász úr milyen alázatosan hajlik meg előtte.
Sohasem láttam még frakkjának hátközépig-varrását ennyire
lefelé megfeszülni. De felemelkedik a pénztárnál lévő helyéről
még hatalmasra hízott felesége, a mészároskülsejű vidéki vénusz
is, aki különben közönyösen tűri valamennyi tiszt udvarlását (a
hónap végén eggyel és mással mégiscsak adós marad az ember),
és szinte csöpög az udvariasságtól. Mialatt a cukrász úr beírja
könyvébe a megrendelést, a csinos leány szórakozottan ropogtat
néhány pralinét, kicsit társalog Grossmaierné asszonnyal, de
minket pillantására sem méltat, pedig talán még az illendőnél is
jobban nyújtogatjuk nyakunkat. A fiatal hölgy természetesen
nem terheli meg kezecskéjét még egy apró kis csomaggal sem,
majd pontosan elküldenek mindent, ahogyan Grossmaierné
asszony legalázatosabban hangsúlyozza. S a leánynak eszébe sem
jut, hogy az automata pénztárnál készpénzzel fizessen, mint mi,
közönséges halandók. Rögtön tudjuk valamennyien: extrafinom,
előkelő vevő.
Mikor azután a rendelés elintézése után megfordul, hogy
távozzék, Grossmaier úr gyorsan előresiet, és kinyitja előtte az
ajtót. Barátom, a gyógyszerész úr is feláll helyéről, és tisztelettel
köszönti az előtte elhaladó hölgyet. A leány uralkodói
nyájassággal fogadja a köszöntést – teringettét, micsoda
bársonyos, őzbarna szempár! –, én pedig alig tudom kivárni,
amíg a sok bóktól elhalmozva elhagyja az üzletet, hogy
mérhetetlen kíváncsisággal érdeklődjek partneremtől: hogyan
kerül ilyen csuka a pontyok közé?
– Ugyan, nem ismeri? Hiszen ő az unokahúga a… – nos, Herr
von Kékesfalvynak fogom nevezni, holott valójában másképpen
hívták –, egyszóval Kékesfalvynak. Kékesfalvyékat csak ismeri?
Kékesfalvy! Úgy veti oda ezt a nevet, mint egy ezerkoronás
bankjegyet, és úgy néz rám, mintha természetes visszhang
gyanánt azt várná tőlem, hogy tiszteletteljesen kijelentsem: „Vagy
úgy! Természetesen!” De én, nemrég idehelyezett hadnagy, aki
még csak néhány hónapja cseppentem az új állomáshelyre, én,
tájékozatlan, mit sem tudok erről a nagyon titokzatos istenről, és
udvariasan további felvilágosítást kérek, amit a gyógyszerész úr a
helybeli büszkeség jóleső érzésével nyomban meg is ad,
természetesen sokkal bőbeszédűbben, mint ahogy én itt
megismétlem.
Kékesfalvy, magyarázza, messze vidéken a leggazdagabb
ember. Egyszerűen minden az övé, nemcsak a kékesfalvi kastély
– „bizonyosan ismeri, hiszen látni a gyakorlótérről is, ott fekszik
balra az úttól, az a sárga kastély, a lapos tornyával és a nagy ősi
parkjával” hanem az r…i országút mellett fekvő nagy cukorgyár
is, és az m…i ménes is; mindez az övé, ezenfelül még hat vagy hét
ház Budapesten és Bécsben.
– Igen, nem is hinné az ember, hogy nálunk ilyen mesésen
gazdag emberek vannak, akik úgy élnek, mint az ipari mágnások.
A telet kis bécsi palotájában tölti, a Jacquingasséban, a nyarat
üdülőhelyeken. Itt csak éppen tavasszal vezetnek néhány hónapig
háztartást, hanem az ördögbe is, micsoda háztartást! Kvartettek
Bécsből, pezsgők és francia borok, mindenből a legkülönb, a
legjobb. – Egyébként, ha nincs ellenemre, szívesen bevezet
hozzájuk, mert – széles, önelégült kézmozdulat – baráti
viszonyban áll Kékesfalvy úrral, az elmúlt években gyakran került
vele üzleti összeköttetésbe, és tudja, hogy a tiszteket mindig
szívesen látja házánál; csak egy szavába kerül és meg fognak
hívni.
Nos, miért ne? Hiszen meg kell fulladni az ilyen vidéki
garnizon nyálkás pocsolyájában. Apróra ismerem már a korzó
valamennyi hölgyét, valamennyinek nyári és téli kalapját,
vasárnapi és hétköznapi ruháját, örökké ugyanaz. De látásból és
nem odanézésből ismerem már a kutyájukat és a szolgálójukat és
összes gyermekeiket is. Ismerem a kaszinó kövér cseh
szakácsnőjének egész tudományát, a vendéglő örökké egyforma
étlapjának tanulmányozása pedig már elveszi az ember étvágyát.
Ismerek betéve minden nevet, minden cégtáblát, minden
plakátot az utcán és minden házban minden üzletet és minden
üzlethez tartozó minden kirakatot. Már majdnem olyan pontosan
tudom, mint Eugen, a főpincér, hogy a bíró úr a nap melyik
órájában jelenik meg a kávéházban, hogy az ablaksaroktól balra
foglal helyet és hogy pontosan négy óra harminckor megrendeli
tejeskávéját. A jegyző úr ellenben pontosan tíz perccel később
jön, négy óra negyvenkor, és – szent változatosság – gyenge
gyomrára való tekintettel egy pohár teát iszik citrommal, s
örökös Virginiája mellett ugyanazokat a vicceket meséli. Jaj,
ismerek már a környéken minden arcot, minden egyenruhát,
minden lovat, minden kocsist, minden koldust, unos-untig
ismerem már magamat is. Miért ne törjek ki egyszer ebből a
taposómalomból? Azután itt van ez a csinos, őzbarna szemű
leány! Így tehát mesterkélt közömbösséggel kijelentem
pártfogómnak (az ember ne mutasson izgalmat az ilyen hiú
pirulagyártó előtt), hogy igen, természetesen szívesen
megismerkednék a Kékesfalvy családdal.
És lám, a derék gyógyszerész csakugyan nem hazudott. Már
két nap múlva páváskodó büszkeséggel, a pártfogó
arckifejezésével nyomtatott kártyát nyújt át nekem a kávéházban,
amelyre nevemet cikornyás betűkkel írták rá. A meghívó úgy szól,
hogy Lajos von Kékesfalvy úr szívesen látja Anton Hofmiller
hadnagy urat jövő hét szerdáján este nyolc órakor vacsorára.
Szerencsére a magunkfajta embert sem a gólya hozta, és tudja,
ilyen esetben hogyan kell viselkedni. Mindjárt vasárnap délelőtt
díszbe vágom magamat, fehér kesztyűt és lakkcipőt húzok,
könyörtelenül megborotválkozom, bajuszomra egy csepp Eau de
Cologne, és elindulok bemutatkozó látogatásra. Az inas – öreg,
diszkrét, kitűnő livrében – átveszi névjegyemet, és
bocsánatkérően mormolja: az uraságok rendkívül sajnálják majd,
hogy a hadnagy úr nem találta őket itthon, de a templomban
vannak. Annál jobb, gondolom magamban, a bemutatkozó
látogatás mindig a legborzasztóbb valami, szolgálatban is,
szolgálaton kívül is. Én mindenesetre megtettem a
kötelességemet, szerda este odamegyek és remélhetőleg kellemes
lesz. A Kékesfalvy-ügyet szerdáig elintézettnek tekintem. De
milyen nagy az örömöm, amikor két nappal később, tehát
kedden, Herr von Kékesfalvy leadja névjegyét az én szállásomon.
Kifogástalan modor, gondolom magamban, ezek az emberek
tudják, mit kíván az illendőség. A bemutatkozó látogatás után két
nappal már viszonozzák a vizitet nálam, a kis tisztnél – több
udvariasságot és tiszteletet egy tábornok sem kívánhat magának.
És igazán kellemes előérzettel nézek most már a szerda este
elébe.
De mindjárt az indulásnál becsap a mennykő – bár babonás
lennék és jobban törődnék az ilyen apró jelekkel. Szerda este fél
nyolckor már tetőtől talpig készen állok, legjobb egyenruhám, új
kesztyű, lakkcipő, nadrágom olyan élesre vasalva, mint a
borotvapenge, a legényem még éppen eligazítja a köpeny ráncait,
s megnézi, hogy minden rendben van-e (ehhez mindig szükség
van a legényemre, mert rosszul világított kulipintyómban csak
egyetlen apró kézitükör van), amikor kopognak az ajtón. Egy
ordonánc. A szolgálattévő tiszt, gróf Steinhübel százados
barátom kéret, hogy menjek át hozzá a legénységi szobába. Két
ulánus, valószínűleg tökrészeg állapotban, összeveszett, végül
aztán az egyik a karabélyával fejbe vágta a másikat. Most ott
fekszik az a buta fráter, véresen és eszméletlenül, tátott szájjal.
Azt sem tudják, hogy egyáltalán egy darabban van-e még a
koponyája. Az ezredorvos elevezett Bécsbe, szabadságra, az
ezredest sehol sem találják; kényszerű helyzetében a derék
Steinhübel, mennydörgős ménkő, éppen engem választott ki,
hogy ugorjak át hozzá. Mialatt ő a vérző katona körül
foglalatoskodik, nekem kell jegyzőkönyvet felvennem és
mindenfelé ordonáncokat küldenem, hogy a kávéházban vagy
bárhol hajtsanak fel egy polgári orvost. Közben háromnegyed
nyolc lesz. Látom már, hogy negyed vagy fél órán belül nem
szabadulhatok. Átkozott dolog, pont ma kell ilyen disznóságnak
történni, éppen ma, amikor hivatalos vagyok vacsorára! Egyre
türelmetlenebbül nézegetem az órát; már lehetetlen, hogy
pontosan odaérkezzem, ha csak öt percig is itt kell piszmognom.
De a szolgálat előbbre való minden magánkötelezettségnél, ezt
belénk verték. Nem lóghatok meg, így tehát azt teszem, ami az
egyetlen lehetséges megoldás ebben a fonák helyzetben:
tisztiszolgámat fiákeren (négy koronába kerül ez a szórakozás)
kiküldöm Kékesfalvyékhoz, hogy előre elnézést kérek,
amennyiben elkésnék, de halaszthatatlan szolgálati ügy… és így
tovább, és így tovább. Szerencsére a kaszárnyában már nem tart
nagyon sokáig a móka, megjelenik személyesen az ezredes a
gyorsan előkerített orvossal, és most már feltűnés nélkül
megléphetek.
De újabb pech: éppen ma nem áll fiáker a városháza előtt,
várnom kell, amíg kétfogatúért telefonálnak. Így bekövetkezik,
hogy amikor végre belépek Kékesfalvyéknál a nagy hallba, a
falióra nagymutatója már függőlegesen lefelé lóg, nyolc óra
helyett pont fél kilenc, és látom, hogy a ruhatárban már vastagon
dagadnak egymáson a kabátok. Az inas kissé zavart arcáról is
észreveszem, hogy meglehetősen későn érkeztem – kellemetlen,
kellemetlen, méghozzá első látogatás alkalmával!
Az inas – ezúttal fehér kesztyű, frakk, keményített ingmell és
arckifejezés – mindenesetre megnyugtat, hogy legényem fél
órával ezelőtt átadta üzenetemet. Bevezet a szalonba; négy ablak,
vörös selyem falburkolat ragyog a kristálycsillárok fényében;
mesésen elegáns, sohasem láttam előkelőbbet. De sajnos, nagy
szégyenkezésemre teljesen elhagyatott, míg a szomszéd szobából
vidám tányércsörgést hallok. Bosszantó, bosszantó, mindjárt
gondoltam, hogy már asztalnál ülnek!
 De összeszedem magam, és mikor az inas széthúzza a
tolóajtót, megállok az ebédlő küszöbén, keményen összevágom a
sarkam, és meghajlok. Mindenki felnéz, húsz, negyven szem,
csupa idegen tekintet veszi szemügyre a későn érkezőt, aki nem
éppen magabiztosan áll az ajtó keretében. Egy idősebb úr
nyomban felemelkedik, kétségtelenül a házigazda, gyorsan leteszi
asztalkendőjét, elém siet, és szívélyes mozdulattal nyújtja felém
kezét. Egyáltalán nem olyan, amilyennek magamban
elképzeltem, Kékesfalva ura nem olyan, mint a vidéki bajuszos-
szakállas magyar nemes, a jó bortól kövérkés, pirosló arccal.
Aranykeretes szemüvege mögött kissé fáradt szempár ül szürkés
könnyzacskókban, a válla enyhén előrehajlik, hangja rekedt,
mintha köhögés fojtogatná: inkább tudósnak nézné az ember, a
keskeny, finom vonalú arca miatt, amely vékony, fehér, hegyes
szakállban végződik. Rendkívül megnyugtatóan hat
bizonytalanságomra az idős úr különleges előzékenysége: nem,
nem, neki kell bocsánatot kérnie – vág nyomban szavamba.
Nagyon jól tudja, hogy szolgálat közben mi minden történhet, és
igazán nem mindennapi kedvesség volt részemről, hogy külön
értesítettem; csak azért ültek már vacsorához, mert nem tudták
biztosan, hogy mikor érkezem. Most azonban már azonnal
foglaljak helyet. Később majd egyenként bemutat a társaság
tagjainak. Itt ül – közben az asztalhoz kísért – a leánya. Félig
serdült leányka, finom, sápadt, törékeny, akár az apja. Fölpillant
a beszélgetésből, félénk szürke szempár érinti arcomat. De csak
futólag nézek a keskeny, ideges arcra. Meghajlok először előtte,
majd általánosan jobbra és balra a többiek felé, akik bizonyára
örülnek, hogy nem kell a villát és kést letenniük a körülményes
bemutatási szertartás kedvéért.
Az első két-három percben még meglehetősen elfogódottnak
érzem magamat. Nincs itt senki az ezredből, senki bajtárs, senki
ismerős, még csak a városka előkelőségei sincsenek itt, csupa
idegen, vadidegen ember. Úgy nézem, hogy környékbeli
földbirtokosok lehetnek, feleségükkel és leányaikkal, vagy állami
tisztviselők. De csak civilek, civilek, az enyémen kívül nincs
egyetlen egyenruha! Istenem, hogy fogok beszélgetni én,
ügyetlen, bátortalan férfi, ezekkel az ismeretlen emberekkel?
Szerencsére jó helyet kaptam. Mellettem ül a barna, öntelt
tündér, a csinos unokahúg, aki annak idején a cukrászdában, úgy
látszik, mégis észrevette csodáló pillantásomat, mert
barátságosan mosolyog rám, mintha régi ismerőse lennék. Olyan
a szeme, mint a babkávé, és csakugyan, ha mosolyog, olyan
sercegést hallok, mintha kávét pörkölnének. Elragadó, átlátszó
kis fül a haja alatt; mint rózsaszínű ciklámen a moha közepén,
gondolom. A karja fedetlen, gömbölyű és sima, hámozott
őszibarackra emlékeztet.
Jólesik ilyen csinos leány mellett ülni. Kissé magyaros
kiejtéssel beszél, de ez csak még elragadóbbá teszi. Jólesik ilyen
ragyogóan fényes teremben, ilyen fényűzően terített asztalnál
étkezni, hátam mögött az inassal és előttem a legfinomabb
ételekkel. Igen kívánatosnak találom bal oldali szomszédnőmet
is, aki viszont enyhe lengyel hangsúlyozással beszél, bár ő kissé
zömökebb. Vagy csak a bor teszi, az aranysárga, aztán megint
vérvörös, majd pedig pezsgősen gyöngyöző bor, amelyet hátam
mögül a fehér kesztyűs inas ezüstkorsóból, széles hasú
palackokból önt a pohárba, szinte tékozlón. A derék gyógyszerész
csakugyan nem hazudott. Olyan az élet itt Kékesfalvyéknál, akár
az udvarban. Még sohasem vacsoráztam ilyen jól, soha nem is
álmodtam arról, hogy ilyen jól, ilyen előkelően, ilyen dúsan lehet
enni. Egyre pompásabb és drágább fogások járnak körül
kimeríthetetlen tálakon; halványkék halak, amelyeket saláta
koronáz és homár keretez, úsznak aranyos mártásban, kappanok
lovagolnak főtt rizs széles nyergében, a rum kékes lángjában
pudingok égnek, tarka és édes fagylaltbombák duzzadnak egymás
mellett, gyümölcsök, amelyek föltehetően átutazták a fél világot,
ezüstkosárban simulnak egymáshoz. Se vége, se hossza,
befejezésül pedig még a pálinkák valóságos szivárványa, zöld,
piros, fehér, sárga színek, aztán ujjnyi vastag szivarok és pompás
fekete!
Nagyszerű, bűbájos ház – áldott legyen a derék gyógyszerész!
–, micsoda ragyogó, boldog, csilingelő este! Nem tudom, vajon
azért érzem-e magamat olyan megkönnyebbültnek és szabadnak,
mert jobbról és balról és szemközt mindenkinek ragyog a szeme
és mindenkinek megjött a hangja, mert valamennyien
megfeledkeznek mindenféle előkelősködésről és vidáman,
gondtalanul összevissza beszélnek, de máskor érzett
elfogódottságom mindenesetre elmúlt. A legcsekélyebb gátlás
nélkül társalgok, egyszerre udvarolok mindkét szomszédnőmnek,
iszom, nevetek, jókedvű és könnyed pillantásokat vetek, és bár
valóban csak véletlen, hogy olykor-olykor megérintem Ilona (így
hívják a tűzrőlpattant unokahúgot) fedetlen karját, ő mintha egy
csöppet sem venné zokon, felszabadultan csapong ő is, akár a dús
lakoma többi részvevője.
Talán a szokatlan, remek bor teszi, az összevissza fogyasztott
tokaji és pezsgő, de lassacskán valami könnyedség borít el, amely
szinte féktelen jókedvvel, dévajsággal határos. Hanem valami
még hiányzik a teljes boldogsághoz, a lebegéshez,
elragadtatáshoz, és egy pillanattal később már tökéletesen tisztán
érzem, mi volt az, ami után öntudatlanul vágyakoztam: a
harmadik szobából, a szalon mögül – az inas észrevétlenül újra
szétnyitotta a tolóajtót – váratlanul tompa zene hangja érkezik,
egy kvartett muzsikálja éppen azt, amire bensőm vágyott:
tánczenét, ritmikus és egyben lágy keringőt. Két hegedű viszi a
melódiát, mély cselló árnyékolja sötéten, közöttük éles
staccatókkal üti a taktust egy zongora. Zene, igen, a zene, ez
hiányzott még! Most zene kell és talán táncolni rá, keringőzni,
lebegni, repülni, hogy ezt a nagy belső könnyedséget még
boldogabban éljem át. És úgy látszik, a Kékesfalvy-villa valóságos
elvarázsolt kastély, csak álmodni kell valamiről, és a kívánság
máris teljesül. Mire felállunk a helyünkről, hátratoljuk a széket,
azután párosával – én Ilonának nyújtom a karomat, és újra
érzem hűvös, finom, buja bőrét – átsétálunk a szalonba, fürge
manók már eltüntették az asztalokat, a székeket pedig
körbeállították a fal mellett; fényesen, simán, barnán tükröződik
a parketta; mennyei korcsolyapálya a valcernek, és a szomszéd
szobából a láthatatlan zenekar biztat rá.
Ilona felé fordulok. Mosolyog, megérti. A szeme máris igent
mondott, s már a sima parkettán forgunk, két pár, három pár, öt
pár, míg a tartózkodóbbak és idősebbek nézik a táncot, vagy
beszélgetnek. Szeretek táncolni, és jól is táncolok. Egymást
átkarolva lebegünk, azt hiszem, soha életemben ilyen jól még
nem táncoltam. A következő keringőre felkérem másik
szomszédnőmet; ő is kitűnően táncol, s ahogy föléje hajlok,
finom bódulatomban érzem hajának illatát. Ó, csodálatosan
táncol ez a leány, minden csodálatos, olyan boldog vagyok,
amilyen évek óta nem voltam. Forog körülöttem az egész világ, a
legszívesebben megölelném az egész társaságot és mindenkinek
mondanék valami szívélyesét, valami hálásat, annyira
könnyednek, annyira szertelennek, annyira boldog ifjúnak érzem
magamat. Egyik hölgytől a másikhoz száguldók, beszélek és
nevetek és táncolok és boldogságom áradásában megfeledkezem
az időről.
Egyszerre csak véletlenül az órára nézek: fél tizenegy –
rémülten jut eszembe: már csaknem egy órája táncolok,
beszélgetek, tréfálok itt összevissza, és én, fajankó, még nem
kértem fel a házikisasszonyt! Csak két szomszédnőmmel és még
két-három más hölggyel táncoltam, éppen azokkal, akik
legjobban tetszettek, közben teljesen megfeledkeztem a
házikisasszonyról! Micsoda neveletlenség, igen, micsoda sértés!
No de most aztán azonnal helyrehozzuk!
Rémületemre azonban már nem tudom pontosan, milyen is a
házigazda leánya. Csak egy pillanatra hajoltam meg előtte, ő már
az asztal mellett ült; csak annyira emlékszem, hogy finom,
törékeny teremtés és hogy szürke szeme kíváncsian végigfutott
rajtam. No de hol bujkál? Mint házikisasszony mégse távozhatott
el! Nyugtalanul nézegetem a fal mentén az összes asszonyokat és
leányokat: senki sem hasonlít rá. Végre belépek a harmadik
szobába, oda, ahol a kínai paraván mögött a kvartett játszik, és
megkönnyebbülten lélegzek föl. Mert finoman, vékonyan,
halványkék ruhájában ott ül – kétségtelenül ő az – két idősebb
hölgy között, a szoba sarkában egy malachitzöld asztal mögött,
amelyen lapos edény áll, tele virágokkal. Keskeny fejét kissé
előrebillenti, mintha egész testével a zenét szürcsölné, és a rózsák
forró vörös színe mutatja meg csak igazán, hogy milyen
átlátszóan sápadt a homloka a nehéz vörösesbarna haj alatt. De
nem sok időt engedélyezek magamnak a körülnézésre.
Magamban fellélegzek: Istennek hála, rátaláltam. Mulasztásomat
még idejében jóvátehetem.
Odalépek az asztalhoz, a közelben pattog a zene, én pedig a
tiszteletteljes felkérés jeléül meghajlok előtte. Megdöbbent szem
bámul fel rám, ajka a szó közepén félig nyitva marad. De meg se
mozdul, hogy kövessen. Nem értett meg? Még egyszer meghajlok
tehát, megpendül a sarkantyúm, miközben mondom: „Nagyságos
kisasszony, szabad kérnem?”
Rettenetes, ami most következik. A leány előrehajló felsőteste
egyetlen lendülettel hátradől, mintha ütés elől hajolna el;
ugyanakkor vér önti el sápadt arcát, előbb még nyitott ajkait
keményen összezárja, és csak a szeme mered rám mozdulatlanul,
de a rémület olyan kifejezésével, amilyet még életemben nem
láttam. A következő pillanatban rángatózni kezd az egész
görcsösen megmerevedett test. Két kezével az asztalra
támaszkodva felemelkedik, az asztalon a virágváza megcsörren,
ugyanekkor valami kemény tárgy – fából vagy fémből lehet –
zuhan karosszékéből a padlóra. Még mindig két kézzel
kapaszkodik a billegő asztalba, még mindig reszket a
gyermekdeden vékony test; de mégsem menekül, hanem egyre
kétségbeesettebben kapaszkodik az asztal nehéz lapjába. És
újabb és újabb rázkódások futnak végig a görcsösen kapaszkodó
kéztől fel egészen hajáig. Aztán hirtelen vad, elemi erejű zokogás
tör ki belőle, mint valami elfojtott kiáltás.
De most már jobbról és balról mellette van a két idős hölgy,
megfogják, simogatják, becézgetik, csitítgatják a reszkető leányt,
szelíden lefejtik az asztalról görcsösen odatapadó kezét, s a leány
visszahull karosszékébe. Egyre zokog, egyre hevesebben, mint
vérömlés, mint forró patakzás egyre újabb kitörésekben vonaglik.
Ha a paraván mögött a mindent túlharsogó zene egy pillanatra
szünetet tart, meg fogják hallani a táncteremben a zokogást.
Bambán, rémülten állok. Mi ez, mi történt? Tanácstalanul
bámulom, amint a két idős hölgy igyekszik megnyugtatni a
zokogó gyermeket, aki most szégyenkezve az asztalra ejti fejét. De
újabb és újabb sírásrohamok következnek, amelyek válláig rázzák
az egész vékony testet, és minden egyes rázkódásra megcsörren a
váza. És én még mindig ott állok, kővé meredten, gallérom forró
kötélként szorítja a torkomat.
– Bocsánat! – dadogom végre halkan a levegőbe, és szinte
tántorogva megyek vissza a terembe. A két asszony, aki a zokogó
leánnyal foglalatoskodik, rám se néz. A táncteremben, úgy
látszik, még senki sem vett észre semmit, szélsebesen keringenek
a párok, s úgy érzem, meg kell kapaszkodnom az ajtófélfában,
annyira forog velem a szoba. Mi történt? Valami hibát követtem
el? Istenem, végre is a vacsoránál csakugyan sokat ittam, túl
gyorsan ittam, és most kábultságomban valami hülyeséget
csináltam!
Ekkor elhallgat a zene, a párok megállnak. A kerületi
kapitány meghajolva köszön le Ilonának, akire én most nyomban
rárontok, és csaknem erőszakkal cipelem félre a csodálkozó
leányt.
– Kérem, segítsen rajtam. Az Isten szerelmére, kérem,
segítsen, magyarázza meg!
Ilona először kétségtelenül azt hitte, azért húzom az ablak
felé, hogy valami tréfás dolgot súgjak a fülébe, mert most hirtelen
kemény lesz a tekintete: az izgalomtól valószínűleg szánalmas
vagy ijesztő lehet az arckifejezésem. Vadul dobog a szívem,
miközben mindent elmesélek neki. És különös: rám támad,
tekintetében ugyanaz a döbbent riadalom, mint a másik
leányéban:
– Megőrült?… Hát nem tudja?… Hát nem látta?…
– Nem – dadogom megsemmisülten az érthetetlen rémület
újabb és újabb kitöréseitől. – Mit kellett volna látnom?… Nem
tudok semmiről. Hiszen először vagyok itt.
– Hát nem vette észre, hogy Edit… béna? Nem látta
szegényke nyomorék lábát? Hiszen két lépésre sem tud mankók
nélkül elvánszorogni… és maga… maga vad… – itt hirtelen elnyel
valami gorombaságot – maga táncra kéri a szerencsétlent…
borzalmas! Azonnal oda kell mennem hozzá…
– Nem – ragadom meg kétségbeesetten Ilona karját. – Csak
egy pillanatra még, egy pillanatra… Kérem, kérjen bocsánatot a
nevemben. Hiszen nem is gyaníthattam… csak az asztalnál
láttam, mindössze egy pillanatig… kérem, magyarázza meg neki…
De Ilona már haragos tekintettel kitépte a karját, és elsietett.
Mintha a torkomat fojtogatnák, kellemetlen szájízzel állok a
szalon küszöbén, amelyben gomolyog, zümmög, csacsog az
elfogulatlan (nekem hirtelen elviselhetetlenné vált) beszélgető,
nevetgélő embersereg. Eszembe jut: még öt perc, aztán mindenki
tudni fog bárgyúságomról. Még öt perc, aztán gúnyolódó,
megvető, fölényes pillantások tapogatnak majd körül minden
oldalról. És holnap az egész városban száz és száz száj fogja
csámcsogva locsogni, hogy milyen durva esetlenséget követtem
el. A pletyka kora reggel már a tejjel együtt ott lesz az ajtók előtt,
meglobogtatják a cselédszobákban, és széthurcolják a
kávéházakban, a hivatalokban. Holnap már tudni fogják az
ezredemnél is.
Ebben a pillanatban mintegy ködfelhőn keresztül meglátom
az apát. Gondterhelt arccal – talán tudja már? – éppen
keresztülhalad a termen. Netalán hozzám jön? Nem, csak most
ne találkozzak vele. Páni félelem fog el tőle, mindenkitől. S
anélkül, hogy tudnám, mit teszek, a hallba vezető ajtóhoz
botorkálok. Csak ki ebből a pokoli házból.
– Már távozni óhajt, hadnagy úr? – csodálkozik tiszteletteljes
kétkedéssel az inas.
– Igen – felelem, és csak akkor rémülök meg, amikor a szó
már kicsúszott a számon.
Hát csakugyan távozni óhajtok? És a következő pillanatban,
amikor az inas megjelenik a köpenyemmel, már határozottan
tudom, hogy gyáva megfutamodásommal újabb és talán még
jóvátehetetlenebb ostobaságot követek el. De már késő. Most
nem adhatom vissza megint az inasnak a köpenyt, és nem
mehetek vissza a terembe, amikor feszes meghajlással már nyitja
is előttem a kaput. És ott állok az idegen, az elátkozott ház előtt,
hideg szél vág az arcomba, szívem hevesen dobog a szégyentől, és
levegő után kapkodok, akar a fuldokló.

Ez volt az a szerencsétlen baklövés, amellyel az egész dolog

elkezdődött. Most, amikor lehiggadtan és sok esztendő távlatából
újra végigfutok ezen az ostoba eseten, amely az összes
bonyodalmat elindította, be kell ismernem, hogy alapjában véve
egészen ártatlanul pottyantam ebbe a félreértésbe. Utóvégre a
legokosabb, legtapasztaltabb emberrel is megtörténhetett volna
az a gaffe, hogy táncra kér egy béna leányt. De első
rémületemben akkor nemcsak jóvátehetetlenül bambának
éreztem magamat, hanem faragatlan fickónak, gonosztevőnek is.
Mintha korbáccsal vágtam volna egy ártatlan gyermek arcába.
Megfelelő lélekjelenléttel ugyan még mindent jóvá lehetett volna
tenni, de akkor rontottam el menthetetlenül a helyzetet, amikor
egyszerűen elfutottam, mint valami gonosztevő, és még csak meg
sem kíséreltem bocsánatot kérni – ez nyomban tudatosodott
bennem, amint a ház előtt az első hideg légáramlat az arcomba
vágott.
Meg se próbálom, hogy elmondjam, milyen állapotban
álldogáltam a ház előtt. A kivilágított ablakok mögött hallgatott a
zene, a zenészek valószínűleg csak pihenőt tartottak, de
túlfeszített bűntudatomban én máris azt képzeltem, miattam
szünetel a tánc, s most mindenki ott szorong abban a sarokban,
hogy vigasztalja a zokogó leányt, s a vendégek, asszonyok, férfiak
és leányok egyhangú felháborodással öntik ki haragjukat a
csukott ajtón kívül állongó tapintatlan férfira, aki táncra kér fel
egy nyomorék gyermeket, azután a gonosz csíny elkövetése után
gyáván elszalad. Másnap pedig – éreztem, amint sapkám alatt
kiüt a verejték – az egész város tudja, pletykázza, szapulja majd a
szégyenemet. Képzeletemben láttam már bajtársaimat, Ferencet,
Mislywetzet és mindenekelőtt Józsit, a gonosz tréfacsinálót,
amint kedélyeskedve rám támadnak: „No, Tóni, te aztán szép
dolgokat művelsz! Egyszer eresztünk el a pórázról, és mindjárt
blamálod az egész regimentet.” Hónapokig fog tartani a
gúnyolódás és ugratás a tiszti étkezdében; a bajtársi asztal tíz-
húsz évig rágódik minden marhaságon, amelyet közülünk valaki
egyszer elkövetett, minden szamárság örökké emlékezetében
marad, minden tréfa megkövesedik. Még ma, tizenhat év múltán
is mesélik Wolinski százados ostoba történetét. Wolinski
visszajött Bécsből, és elbüszkélkedett: A Ringen megismerkedett
T. grófnővel, és mindjárt az első éjszakát a grófnő lakásán
töltötte; két nappal később azután tele voltak az újságok a grófnő
elbocsátott szobalányának botrányával, a lány ugyanis
üzletekben és gáláns kalandok során szélhámos módon T.
grófnőnek adta ki magát. Mindezen felül a szegény Casanovának
még három hétig kellett gyógykezeltetnie magát az ezredorvossal.
Ha valaki egyszer nevetségessé teszi magát az ezredben, örökké
nevetséges marad, ott nincs felejtés, nincs megbocsátás. És ahogy
egyre jobban kiszíneztem és átgondoltam a dolgot, egyre
lehetetlenebb gondolatok láza gyötört. Ebben a pillanatban
százszorta könnyebbnek látszott, hogy mutatóujjammal gyorsan,
könnyedén meghúzzam a revolver kakasát, mint hogy kiálljam a
következő napok pokoli gyötrelmeit, azt a kábult várakozást,
hogy vajon tudnak-e már a bajtársak a szégyenemről s hogy
hátam mögött megindult-e már a vidám sugdolózás és
hunyorgatás. Ó, jól ismertem magam; tudtam, nem lesz annyi
erőm, hogy helytálljak, ha egyszer megindul a tréfálkozás, a
nevetgélés és a pletykázás.
Ma sem tudom, hogyan kerültem akkor haza. Csak arra
emlékszem, hogy első mozdulatommal feltéptem a szekrényt,
amelyben a szilvapálinkát tartom vendégeim számára, és két-
három félig telt vizespohárral is felhajtottam belőle, hogy
megszabaduljak a torokszorongató, borzalmas érzéstől. Aztán
úgy, ahogy voltam, ruhástul az ágyra vetettem magamat, és
igyekeztem összeszedni gondolataimat. De a sötétben úgy
burjánzanak a rémképek, mint az üvegház párás, trópusi
levegőjében a virágok. A nedves talajon összevissza csavarodnak
egymásra a rikító kúszónövények, fojtogatják az ember lélegzetét,
és a felcsigázott agyban az álom gyorsaságával a leglehetetlenebb
képzelgések kergetik egymást. Örök életemre lehetetlenné tettem
magamat, gondoltam, a társaság kitaszít, bajtársaim
kigúnyolnak, az egész város rólam pletykál! Nem hagyhatom el
többé ezt a szobát. Soha többé nem merészkedhetem ki az utcára,
mert félnem kell, hogy találkozom olyasvalakivel, aki tud
gonosztettemről (ezen az éjszakán ugyanis első izgalmamban
gonosztettnek tartottam egyszerű ostobaságomat, magamat
pedig mint akit általános gúnykacaj üldöz). Mikor végre
elaludtam, csak bágyadt, felszínes álom jött rám, amelyben
riadtságom lázasan dolgozott tovább. Mert ahogy felnyitom a
szememet, nyomban megint magam előtt látom a haragos
gyerekarcot, látom vonagló ajkát, az asztalt görcsösen markoló
kezét, hallom ama lezuhanó fadarabok koppanását (most, utólag
jöttem rá, hogy ezek bizonyosan a mankói voltak), és ostoba
félelem önt el, hogy egyszerre csak ki fog nyílni az ajtó és – fekete
kabátban, fehér szegélyes mellényben, aranykeretes
szemüvegben – betoppan gyér, gondosan ápolt kecskeszakállával
az apa és az ágyamhoz lép. Félelmemben felugrok. És ahogy
meglátom a tükörben az alvástól és félelemtől nyirkosra izzadt
arcomat, szinte kedvem volna öklömmel az arcába vágni ennek a
tükör mögötti fajankónak.
 De szerencsére már világos nappal volt, lépések kopognak a
folyosón, szekerek zörögnek lenn a kövezeten. Ha a nap besüt az
ablakon, az ember tisztábban lát, mint olyankor, amikor be van
zárva a szellemeket teremtő gonosz sötétségbe. Talán nem is
olyan veszélyes a dolog, mondogatom magamban. Talán észre
sem vette senki. Természetesen ő, a szegény sápadt, beteg, béna
lány sohasem fogja elfelejteni, sohasem fogja megbocsátani! És
ekkor hirtelen mentő gondolat villan agyamba. Gyorsan
megfésülöm összeborzolt hajamat, felkapom egyenruhámat, és
elszaladok elképedt legényem mellett, aki a maga szánalmasan
ruténos német kiejtésével kétségbeesetten kiabál utánam:
„Hadnagy úr, hadnagy úr, kávé van már készen.”
Leszáguldok a kaszárnya lépcsőin, és az udvaron félig
felöltözötten álldogáló ulánusok mellett olyan sebesen robogok
el, hogy alig van idejük vigyázzba állni. Elvágtatok mellettük, ki a
kaszárnya kapuján. Egyenesen a Városház téren levő virágüzlet
felé futok, már amennyire a futás megengedhető egy hadnagy
számára. Nyugtalanságomban természetesen teljesen
megfeledkeztem arról, hogy reggel fél hatkor az üzletek még
nincsenek nyitva, szerencsére azonban Gurtnerné nemcsak
művirágot, hanem főzeléket is árul. Félig lerakott burgonyás
kocsi áll az ajtó előtt, s alig kopogtatok izgatottan az ablakon,
máris hallom, hogy lefelé kocog a lépcsőn. Sietve mesét találok
ki; tegnap tökéletesen megfeledkeztem róla, hogy kedves
ismerősömnek ma van a neve napja. Fél óra múlva kilovagolunk,
ezért nagyon szeretném, ha nyomban elküldhetném neki a
virágokat. Ide hát a virágokkal, gyorsan, a legszebbeket, amije
csak van! A kövér kereskedőnő nyomban elcsoszog még a
hálóköntösében meg a rongyos papucsában, kinyitja üzletét,
azután megmutatja legnagyobb kincsét: a nagy csomó hosszú
szárú rózsát. Mennyit parancsolok belőle? Mindet, mondom én,
az egészet! Csak egyszerűen összekötve vagy talán jobban
szeretném szép kosárban? Igen, igen, kosárban. Havi fizetésem
maradványát felemészti a fényűző megrendelés, a hónap utolsó
napjain ennek ellenében kénytelen leszek megtagadni magamtól
a vacsorát és a kávéházat, vagy pedig pénzt kell kölcsönkérnem.
De ez ebben a pillanatban nem érdekel, sőt egyenesen örülök,
hogy őrültségemért ilyen nagy árat fizetek, mert szinte gonosz
örömemet lelem most abban, hogy baklövésemért alaposan
megbüntessem magamat, hogy keservesen lakoljak kétszeres
szamárságomért.
Szóval minden rendben van? A legszebb rózsákat, szép
kosárban, lehetőleg azonnal elküldik! De Gurtnerné
kétségbeesetten szalad utánam az utcára. Jó, de hát hova és
kinek küldje a virágokat, hiszen a hadnagy úr nem mondott
semmit. Hát igen, én háromszoros bamba, izgalmamban erről
megfeledkeztem, a Kékesfalvy-kastélyba – adom ki a
rendelkezést, és szerencsére Ilona kifakadásából emlékszem még
szerencsétlen áldozatom keresztnevére –: Kékesfalvy Edit
kisasszonynak.
– Természetesen, természetesen a Kékesfalvy uraságékhoz –
mondja büszkén Gurtnerné. – A legjobb vevőim!
Amikor már megint szaladni akarok, újabb kérdés: vajon
nem akarnék néhány szót is írni? Írni? Vagy úgy! Hogy ki küldi!
Honnan tudja másképp, honnan származnak a rózsák?
Még egyszer visszamegyek tehát az üzletbe, névjegyet veszek
elő, és ráírom: „Bocsánatáért esdekelve.” Nem, ez lehetetlen! Már
a negyedik ostobaság volna: mire való még emlékeztetni a
baklövésemre? De hát mit írjak? „Őszinte sajnálkozással” – nem,
ezt még kevésbé, hiszen a végén még azt hinné, hogy őt sajnálom.
A legjobb tehát: egyáltalán semmit sem írni, egyáltalában
semmit.
– Csak a névjegyet tegye a rózsákhoz, Gurtnerné, semmi
mást, csak a névjegyet.
Most már jobban érzem magamat. Visszasietek a
kaszárnyába, felhörpintem a kávémat, és úgy-ahogy megtartom
kiképzőórámat, valószínűleg idegesebben, figyelmetlenebből,
mint máskor, de a katonaságnál nem tűnik fel különösebben, ha
reggel egy hadnagy másnaposan kezdi szolgálatát. Egyesek a
Bécsben átbumlizott éjszaka után olyan fáradtan érkeznek haza,
hogy alig bírják a szemüket nyitva tartani, és derekas ügetés
közben elalszanak. Tulajdonképpen igazán jólesik most nekem,
hogy szakadatlanul vezényelnem, vizsgáztatnom, majd azután
lovagolnom kell. A szolgálat ugyanis bizonyos mértékben levezeti
az idegességet; koponyámban természetesen még egyre zsibong a
kényelmetlen emlék, valami még mindig keserű szivacsként ül a
torkomban.
De délben, amikor éppen át akarok menni a tiszti étkezdébe,
izgatottan szalad utánam a legényem: „Panye Leutnant!” Levelet
tart kezében; hosszúkás, téglalap alakú, angol papír, kék, enyhén
illatos, hátsó lapján finom, préselt címer. Vékony, hegyes betűk,
női írás. Sietve feltépem a borítékot, és olvasom: „Igen tisztelt
Hadnagy úr! Hálás köszönet a meg nem érdemelt szép
virágokért, amelyeknek rettenetesen örültem és örülök még most
is. Kérem, jöjjön hozzánk teára bármelyik délután. Felesleges,
hogy előre bejelentse. Én – sajnos – mindig itthon vagyok. Edit
v. K.”
Finom kézírás. Akaratlanul is eszembe jutnak a keskeny,
gyermekes ujjak, amint az asztalt markolják, eszembe jut a
sápadt arc, amint hirtelen bíborra gyulladt, mintha bordeaux-i
bort öntöttek volna pohárba. Még egyszer, kétszer, háromszor
elolvasom a pár sort, és fellélegzek. Milyen finoman átsiklik
baklövésemen! Milyen ügyesen, milyen tapintatosan utal ő maga
testi fogyatkozására. „Én – sajnos – mindig itthon vagyok.”
Ennél előkelőbben igazán nem lehet megbocsátani. Árnyéka
sincs benne sértődöttségnek. Nagy kő esik le a szívemről.
Jókedvem van, mint az életfogytiglani fegyházra számító
vádlottnak, aki előtt a bíró felteszi fövegét és kihirdeti:
„felmentés…” Természetesen mihamarabb el kell mennem, hogy
köszönetét mondjak. Ma csütörtök van, vasárnap tehát
tiszteletemet teszem. Nem, inkább még szombaton.

De nem álltam szavamat. Nagyon is türelmetlen voltam.

Sürgetett a nyugtalanság, hogy végérvényesen jóvátegyem
hibámat, hogy minél előbb szabaduljak a bizonytalan helyzet
kellemetlen érzésétől. Még egyre ott zakatolt idegeimben az
aggodalom, hogy a tiszti étkezdében, a kávéházban vagy
másvalahol valaki beszélni kezd ügyetlenségemről: „No, hogyan
is történt odakinn, Kékesfalvyéknál?” Szeretném, ha erre már
hidegen és fölényesen válaszolhatnék: „Elragadó emberek!
Tegnap délután megint náluk teáztam.” Ebből mindenki
nyomban láthatja, hogy nincs hiba a kréta körül. Csak végre már
pontot tehessek a fájdalmas eset végére! Csak végre befejeződjék
az ügy! Ez a belső idegesség teszi végül is, hogy már másnap,
tehát pénteken, amint éppen legjobb bajtársaimmal, Ferenccel és
Józsival baktatok a korzón, hirtelen elhatározás ragad meg: még
ma tiszteletedet teszed! És késedelem nélkül elbúcsúzom kissé
csodálkozó barátaimtól.
Nem különösebben hosszú az út odáig, legfeljebb fél óra, ha
valaki alaposan kilép. Előbb öt unalmas perc a városon át, aztán
kissé poros országút következik, ez vezet a mi gyakorlóterünkre
is, lovaink minden követ és buckát ismernek már rajta, az ember
egészen lazára eresztheti a kantárt. Csak a fele úton, egy kis
kápolna mellett ágazik el balra, egy hídon át, a keskenyebb, öreg
gesztenyefáktól árnyas út, alighanem magánút, amelyet nem
nagyon használnak, és amely nyugodtan követi a kis mocsaras
patak szelíd kanyarodéit.
Különös azonban, minél közelebb érek a kis kastélyhoz –
innen már látszik fehér falkerítése és rácsos kapuja –, annál
inkább inamba száll a bátorságom. Mint ahogy a fogorvos ajtaja
elótt keres az ember ürügyet a visszafordulásra, mielőtt
meghúznám a csengőt, éppen úgy szeretnék most gyorsan
megszökni. Csakugyan még ma meg kell történnie? Ne tekintsem
a levéllel inkább befejezettnek az egész kínos ügyet? Akaratlanul
meglassítom lépéseimet; végre is visszafordulni még mindig
marad idő, a kerülő pedig mindig jól jön, ha az ember nem akar
az egyenes úton járni. Így hát levágok az útról, átmegyek a kis
patak billegő pallóján, és elindulok a vadon rétnek, hogy előbb
kívülről megkerüljem a kastélyt.
A magas kőfal mögött levő ház egyemeletes, széles késői
barokk építménynek bizonyul, régi osztrák módra úgynevezett
schönbrunni sárgára festve, zöld ablaktáblákkal. Udvar választ el
tőle néhány meglapuló kisebb épületet; bizonyosan
cselédlakások, iroda és istállók célját szolgálják, mélyen
belenyúlnak a parkba, amelyet első, éjszakai látogatásom
alkalmával észre sem vettem. Az úgynevezett ökörszemeken, a
hatalmas fal ovális áttörésein belesve most veszem csak észre,
hogy a Kékesfalvy-kastély semmi esetre sem modern villa,
aminek belső berendezéséről gondoltam, hanem igazi vidéki úri
lak, régimódi nemesi kúria, amilyeneket a hadgyakorlatok
alkalmával Csehországban hébe-hóba már láttam lóhátról.
Feltűnő rajta csak a különleges, négyszögletes torony, amelynek
alakja kissé az olaszországi harangtornyokra emlékeztet.
Kiemelkedik az épület tömbjéből, nem is nagyon illik a
kastélyhoz, talán maradványa valami várnak, amely egykor itt
állhatott. Utólag visszaemlékszem most, hogy a gyakorlótérről
gyakran láttam ezt a különös őrtornyot, de természetesen azt
hittem, valamelyik falu templomtornya, és csak most veszem
észre, hogy hiányzik róla a torony szokásos gombja és a különös
négyszögnek lapos a teteje, amely napozótetőül vagy
csillagvizsgálóul szolgál. De minél több jelét látom a feudális, ősi,
nemesi kúriának, annál kényelmetlenebbül érzem magamat:
éppen itt kellett ennyire ügyetlenül bemutatkoznom, ahol
bizonyára különösen nagy súlyt helyeznek a külsőségekre.
A körséta befejeztével azonban, ismét a rácsos kapu előtt,
amelyhez ezúttal a másik oldalról érkeztem, végre elszánom
magamat, végigmegyek a kavicsos úton, a falegyenesre nyírt fák
között, a ház kapujáig, és megfogom a nehéz, bronzból kovácsolt
kallantyút, amely itt régi szokás szerint a csengőt helyettesíti.
Azonnal megjelenik az inas, és – különös – egyáltalában nem
csodálkozik váratlan látogatásom felett. Nem kérdez semmit, és
nem veszi át előkészített névjegyemet, hanem udvarias
meghajlással felkér, hogy várjak a szalonban, a hölgyek még
szobájukban vannak, de azonnal jönnek. Kétségtelennek látszik
tehát, hogy fogadnak. Azután tovább vezet, mintha bejelentett
látogató volnék; felújuló szorongással ismerem fel a vörös
kárpitos szalont, amelyben aznap este táncoltunk, és keserű ízt
érzek a számban, ez figyelmeztet, hogy a szomszéd szobában kell
lennie annak a végzetes saroknak.
A szomszéd szobát azonban egyelőre elzárja egy krémszínű,
finom művű, aranyos díszítésekkel ékes tolóajtó, és így nem
látom baklövésem színhelyét, de alig néhány perc múlva az ajtó
mögül széktologatást, suttogó hangokat, óvatos járást-kelést
hallok, ami több személy jelenlétét árulja el. A várakozás idejét
próbálom arra felhasználni, hogy szemügyre vegyem a szalont:
fényűző, XVI. Lajos kori bútorok, jobbról és balról régi
faliszőnyegek, az üvegajtók között pedig, amelyek közvetlenül a
kertre nyílnak, régi képek a Canale Grandéról és a Szent Márk
térről. Nem értek az ilyesmihez, de úgy látom, értékes dolgok
lehetnek. Bár nem sokat látok ezekből a műkincsekből, mert
feszült figyelemmel hallgatom a szomszédból hallatszó zörejeket.
Tányérok csörrennek halkan, ajtó nyikorog és most – hideg fut
végig rajtam – a mankók jól ismert, száraz kopogását vélem
hallani.
Végre, belülről, egy egyelőre még láthatatlan kéz széttolja az
ajtók szárnyait. Ilona lép elém. „Igazán kedves, hogy eljött,
hadnagy úr.” És máris bevezet a nagyon is jól ismert szobába. A
béna leányka a szobának ugyanabban a sarkában, ugyanabban a
karosszékben ül, előtte ugyanaz a malachitszínű asztal. (Miért
ismétlik meg ezt a számomra oly kínos helyzetet?) Ölét nehéz,
fehér prémtakaró borítja teljes szélességében, úgyhogy a lába
láthatatlan, nyilvánvalóan azért, hogy engem ne emlékeztessen
„arra”. Kétségtelenül mesterkélt barátságossággal, mosolyogva
köszönt a szoba betegsarkából Edit. A viszontlátás felett mégis
ott lebeg az első találkozás emléke, és abból a zavart módból,
ahogyan kissé erőlködve az asztal fölött felém nyújtja kezét,
rögtön észreveszem, hogy ő is „arra” gondol. Egyikünk sem
találja a bevezető szavakat.
Szerencsére Ilona hirtelen kérdéssel töri meg a fojtogató
csendet:
– Mivel kínálhatjuk meg, hadnagy úr, teával vagy kávéval?
– Ó, ahogy tetszik parancsolni – felelem.
– Nem, amit jobban szeret, hadnagy úr. Csak semmi
ceremónia, hiszen igazán mindegy.
– Akkor kávét, ha szabad kérnem – döntöm el a kérdést, és
közben örömmel veszem észre, hogy a hangom nem is reszket.
Átkozottul ügyes ez a barna leány, amiért ilyen tárgyilagos
kérdéssel kiküszöbölte az első feszültséget. De most azután nincs
tekintettel ránk, és kimegy a szobából, hogy az inasnak
utasításokat adjon: így kínos kettesben maradok áldozatommal.
Most mondani kellene valamit, mindenáron társalogni kellene.
De valami fojtogatja torkomat, és tekintetem is bizonyosan
zavart, amiért nem is merek a karosszék felé pillantani. Hátha azt
hinné, hogy a béna lábát elrejtő prémtakaróra nézek. Szerencsére
ő jobban uralkodik magán, mint én, és beszélni kezd a maga
idegeskedően heves módján, amellyel most ismerkedem meg:
 – Nem foglalna helyet, hadnagy úr? Itt, tolja talán ide azt a
karosszéket. És miért nem teszi le a kardját, hiszen békességben
akarunk lenni egymással… Oda az asztalra, vagy az
ablakpárkányra… ahogy tetszik.
Kissé körülményesen odagördítek egy karosszéket. Még
mindig képtelen vagyok az elfogódottságot száműzni
tekintetemből. De a leány erélyesen segít rajtam.
– Még egyszer meg kell köszönnöm a csodálatos virágokat…
igazán csodálatos virágok, nézze csak, milyen gyönyörűek a
vázában. Azután… azután… bocsánatot is kell kérnem, amiért
olyan ostobán elvesztettem a fejemet… Rettenetes, hogyan
viselkedtem… Le nem hunytam a szemem egész éjjel, annyira
szégyelltem magamat. Hiszen ön olyan kedvesen gondolta a
dolgot… és honnan is sejthette volna, ezenfelül pedig – hirtelen
élesen és idegesen felkacag –, ezenfelül kitalálta a legtitkosabb
gondolatomat… hiszen szándékosan ültem úgy, hogy lássam a
táncolókat, s éppen, amikor ön jött, nem volt hőbb vágyam, mint
az, hogy én is táncolhassak… tudja, valósággal őrültje vagyok a
táncnak. Órákon át el tudom nézni, amint mások táncolnak, de
úgy, hogy minden mozdulatot átérzek… igen, minden
mozdulatot. Ilyenkor már nem is az a másik ember táncol,
hanem én magam keringek, hajlok, odasimulok, hogy
vezessenek, forgassanak… Nem is képzeli, mennyire bolondos
lehet az ember… Szóval azelőtt, gyerekkoromban már elég jól
táncoltam, és rettenetesen szerettem is… és ha most álmodom,
mindig csak a táncról. Igen, bármilyen ostobán hangzik is,
álmomban táncolok, és talán még szerencséje is papának, hogy…
hogy ez a dolog történt velem, különben biztosan elszöktem
volna hazulról és táncosnő lettem volna… Semmi más nem
érdekel ennyire, és elképzelem magamban, milyen nagyszerű
dolog lehet, ha valaki a testével, a mozdulataival, egész lényével
estéről estére az emberek százait és ezreit képes megragadni,
felemelni, magával sodorni… nagyszerű érzés lehet… és hogy
lássa, milyen bolondos vagyok… gyűjtöm a nagy táncosnők
összes képeit. Valamennyi megvan, a Saharet, a Pavlova, a
Karsavina. Fényképeim vannak valamennyiükről, valamennyi
szerepükben és pózukban. Várjon csak, megmutatom… ott,
abban a dobozban vannak… a kandalló mellett… abban a kínai
lakkdobozban. – Hangja hirtelen bosszús lett a
türelmetlenségtől. – Ne, ne, ott balra, a könyvek mellett… Jaj,
milyen ügyetlen!… Igen, ez az. – Végre megtaláltam a dobozt és
odavittem. – Látja, ez a legkedvesebb képem, amelyik itt, legfelül
fekszik, Pavlova mint a haldokló hattyú… Ó, ha utána
utazhatnék, ha csak láthatnám, azt hiszem, életem legboldogabb
napja lenne.
A hátsó ajtó, amelyen Ilona eltávozott, most lassan
megmozdul sarkában. Edit hirtelen mozdulattal, száraz
koppanással becsapja a doboz tetejét, mintha tetten érték volna.
Parancs gyanánt hangzik, amit most nekem mond:
– Szót se a többiek előtt. Egy szót sem arról, amit most
elmondtam.
Megjelenik az óvatosan kitárt ajtóban a fehér hajú inas,
szépvágású Ferenc József-szakállával, mögötte Ilona tolja be a
gazdagon terített, gumikerekű teázóasztalkát. Tölt, leül mellénk,
és egyszerre megint biztonságosabban érzem magamat.
Szerencsés alkalmat nyújt a beszélgetésre az a hatalmas
angóramacska, amely a teakocsival együtt nesztelenül beosont, és
most elfogulatlan bizalommal a lábamhoz dörgölődzik.
Megcsodálom a macskát, azután megindul a kérdezősködés,
mióta vagyok itt, hogy érzem magamat a garnizonban, ismerem-e
X. hadnagyot, gyakran járok-e Bécsbe – minden mesterkéltség
nélkül kialakul a szokványos, könnyed társalgás, amelyben
észrevétlenül feloldódik a kellemetlen feszültség. Olykor-olykor
már bátorságot is veszek magamnak, hogy a két leányt oldalról
kissé szemügyre vegyem. Mennyire különböznek egymástól!
Ilona már kész nő, érzékien forró, telt, egészséges, mellette Edit
félig gyermeknek, félig leánykának hat, talán tizenhét, esetleg
tizennyolc éves lehet, valahogyan még serdületlen. Különös
ellentét: az egyikkel táncolni, csókolózni szeretne az ember, a
másikat mint beteget kényeztetni, gyengéden cirógatni, óvni és
mindenekfelett lecsillapítani. Mert egész lényén különös
zaklatottság uralkodik. Arca egy pillanatra sem nyugszik meg;
hol jobbra, hol balra pillant, hol kiegyenesedik, hol fáradtan
hátrahanyatlik; szakadatlanul, ugyanolyan idegességgel beszél is,
mint ahogy mozog, gondolatai ugrálnak, mindig staccato beszél,
mindig szünet nélkül. Arra gondolok, hogy talán ez a
fegyelmezetlenség és nyugtalanság kárpótolja lába kényszerű
mozdulatlanságáért, vagy talán állandó könnyű láz hajtja
gyorsabban mozdulatait és szavait. De nincs sok időm a
megfigyelésre. Mert gyors kérdéseivel és előadásának könnyed
száguldásával tökéletesen magára vonja a figyelmet;
meglepetésemre igazán izgató és érdekes beszélgetésbe
keveredem.
Így megy ez egy óra, sőt talán másfél óra hosszat. Akkor
azután egyszerre árnyék vetődik ránk a szalon felől, belép valaki,
olyan óvatosan, mintha attól félne, hogy zavart okoz. Kékesfavy.
– Kérem, kérem – nyom vissza a helyemre, amikor
tisztelettudóan fel akarok állni, azután könnyed csókot lehel a
gyermek homlokára.
Megint a fekete zakó van rajta, fehér szegélyű mellénnyel és
régi divatú nyakkendővel (más öltözetben sohasem láttam).
Ahogy arany keretű szemüvege mögül óvatos megfigyelő
pillantásokkal nézelődik, orvosra emlékeztet. És csakugyan, mint
orvos a beteg ágya mellé, úgy ül le óvatosan a beteg leányhoz.
Különös, de ahogy belépett, abban a pillanatban szomorú árnyék
borult a szobára; mindnyájunkat megzavart az az aggodalom,
amellyel időnként kutatóan és gyengéden, oldalról leányára
pillant és eddig elfogulatlan csevegésünk ritmusát megtöri.
Csakhamar ő is észreveszi elfogódottságunkat, és most már ő
akar beszélgetést kezdeményezni. Hasonlóképpen ő is az ezred, a
kapitány iránt érdeklődik, majd a régebbi ezredesről kérdez, aki
most mint hadosztályparancsnok szolgál a
hadügyminisztériumban. Úgy látszik, évek óta pontosan ismeri
személyi ügyeinket, és nem tudom, miért, de az az érzésem, hogy
bizonyos célzatossággal hangsúlyozza olyan nyomatékosan
minden egyes magasabb rangú tisztnél, mennyire bizalmas
viszonyban áll vele.
Még tíz perc, gondolom, azután nyugodtan távozhatom.
De most megint halkan kopognak az ajtón, belép az inas,
olyan nesztelenül, mintha mezítláb járna, és Edit fülébe súg
valamit. A leány fékezetlenül kifakad.
– Várjon. Vagy nem, ma egyáltalában hagyjon békében.
Nincs rá szükségem.
 Hevessége mindnyájunkat zavarba hoz, én pedig azzal a
kellemetlen érzéssel állok fel helyemről, hogy túlságosan sokáig
maradtam. De éppen olyan tapintatlanul rám parancsol, akár az
inasra:
– Nem, maradjon! Szóra sem érdemes.
A parancsoló hang tulajdonképpen kissé neveletlen. Az apa is
láthatóan átérzi a kínos helyzetet, mert tehetetlenül gondterhelt
arccal közbeszól:
– De Edit…
Talán apjának rémületéből, talán az én zavart felállásomból
most már a leány is észreveszi, hogy elvesztette uralmát idegei
felett, mert hirtelen felém fordul:
– Bocsásson meg. Josef igazán várhatott volna, és nem kellett
volna bekopognia. Hiszen nincs másról szó, csak a mindennapos
gyötrelemről, a masszőr van itt, aki nyújtózkodási gyakorlatokat
végeztet velem. Tiszta őrültség, egy-kettő, egy-kettő, le-föl, föl-le;
ettől kellene mindennek rendbe jönnie. A doktorunk legújabb
találmánya, teljesen felesleges szekatúra. Éppolyan értelmetlen,
mint a többi.
Kihívóan néz apjára, mintha őt tenné mindezért felelőssé. Az
idős férfi zavarodottan (szégyelli magát előttem) hajol le
leányához:
– De gyermekem… igazán azt hiszed, hogy Condor doktor…
De máris elhallgat, mert a leány szája megvonaglik, orrcimpái
reszketni kezdenek. Éppen úgy remegett akkor is az ajka, és
máris szorongás fog el az újabb kitörésektől. De hirtelen elpirul,
és engedékenyen mormolja:
– Hát jó, megyek már, pedig semmi értelme, semmi értelme.
Bocsásson meg, hadnagy úr, remélem, hamarosan újra eljön.
Meghajtok, és búcsúzni akarok. De Edit már újra
meggondolta a dolgot.
– Nem, maradjon csak itt a papával, amíg én elmasírozok.
Az utolsó szót, „elmasírozok”, élesen és staccato
hangsúlyozza, szinte fenyegetően. Azután megragadja az asztalon
álló kis bronzcsengőt, és megrázza. (Csak később vettem észre,
hogy az egész házban mindenfelé, minden asztalon ilyen csengők
állnak a keze ügyében, hogy bármikor magához parancsolhasson
valakit és egy pillanatig se kelljen várnia.) A csengő élesen és
keményen szól. Azonnal megjelenik az inas, aki Edit kitörésekor
eltűnt.
– Segíts – parancsol az inasra, és lelöki magáról a
prémtakarót. Ilona fölébe hajol, hogy a fülébe súgjon valamit, de
a láthatóan izgatott leány akaratos „nem”-mel elparancsolja
barátnőjét. – Csak Josef segítsen fel. Aztán már magam megyek.
Félelmetes jelenet következik. Az inas föléje hajol, és
egyetlen, láthatóan begyakorolt mozdulattal, hóna alatt ragadja
meg a könnyű testet, s két kézzel magasra emeli. Edit egyenesen
áll, kezével a karosszékbe kapaszkodva, és sorra fölényes, kihívó
pillantást vet ránk; azután megfogja a két botot, amely addig a
takaró alatt rejtőzött, keményen összeharapja ajkát, ráhajol a
mankókra, és – kop-kop, kop– kop – küszködve, ingadozva,
ferdén és boszorkányszerűen előrevonszolja magát, miközben az
inas kitárt karral őrködik mögötte, hogy azonnal elkapja, ha
elcsúszna vagy összeroskadna. Kop-kop, kop-kop, megint egy
lépés, még egy lépés, s közben halkan zörren és csörren valami,
mint a fémre feszített bőr. Nem merek a szerencsétlen lábakra
nézni, de sejtem, hogy valószínűleg a bokára erősített támasztó
gépezetet visel. Szívem összeszorul, mintha jéghideg kézzel
markolnák meg, amikor látom ezt az erőltetett
kényszermenetelést, mert nyomban megértem, szándékosan
tüntet azzal, hogy nem fogad el segítséget és nem használja
kerekes székét: előttem, éppen előttem, valamennyiünk előtt meg
akarja mutatni, hogy nyomorék. A kétségbeesés titokzatos
bosszúvágya készteti, hogy fájdalmat okozzon nekünk, hogy saját
szerencsétlenségével szerencsétlenné tegyen bennünket, és hogy
Isten helyett előttünk, egészségesek előtt emeljen vádat. De
éppen ebből a félelmetes kihívásból érzem meg – és ezerszer
erősebben, mint abból a másik, korábbi kitörésből, amikor táncra
kértem hogy milyen határtalanul szenvedhet reménytelen
helyzetében. Végre – örökkévalóságnak tűnik, amíg ide-oda
imbolyogva végre megteszi azt a pár lépést az ajtóig, erőszakosan
dobálva rázkódó, vonagló, vézna testének egész súlyát egyik
mankójáról a másikra. Nem merek akár csak egyetlenegyszer is
felnézni. Mert már a mankó száraz, kemény hangja, ez a kop-kop
minden kilépésnél, a gépezet recsegése és nyikorgása és az
erőlködés nyögdécselése is annyira felizgat, hogy uniformisom
anyagán át is érzem a szívemet dobogni. Már elhagyta a szobát és
még mindig lélegzet-visszafojtva figyelem, amint a csukott ajtó
mögött a borzalmas zaj egyre halkul, majd végre megszűnik.
Csak most, hogy tökéletes csend lett, most merem újra
felemelni tekintetemet. Ekkor veszem észre, hogy az idős férfi
közben felállt helyéről és mereven kissé túlságosan is mereven –
kibámul az ablakon. A bágyadt ellenfényben csak árnyékvonalát
látom, de a megtört alak vállai reszketnek. Még őt, az apát is
lesújtotta a látvány, pedig ő nap mint nap látja így gyötrődni
gyermekét.
A levegő szinte megkeményedett közöttünk a szobában.
Néhány perc múlva a sötét árnyék végre megfordul, és
határozatlan lépésekkel lassan közeledik, mintha síkos padlón
járna.
– Kérem, hadnagy úr, ne vegye rossz néven a gyermektől, ha
kissé nyers volt, de… ön nem is tudja, mennyit kínozták ezekben
az esztendőkben… mindig valami új dologgal, és olyan ijesztően
lassan halad előre, hogy megértem, ha türelmetlenné válik. De
mit tegyünk? Mégiscsak mindent meg kell próbálni, meg kell
próbálni.
Az idős férfi megállt az elhagyott teázóasztalka mellett, nem
néz rám beszéd közben. Mereven az asztalra szögezi szemét,
amelyet a szürke szemhéjak csaknem teljesen eltakarnak. Szinte
félálomban belenyúl a nyitott cukordobozba, kivesz egy
kockacukrot, ide-oda forgatja ujjai közt, értelmetlenül rámered,
azután leteszi; úgy viselkedik, mintha ittas volna. Képtelen
felemelni tekintetét a teázóasztalról, mintha valami különös
dolog odakényszerítené. Öntudatlan mozdulattal megfog egy
kanalat, felemeli, megint leteszi, és mintha a kanálhoz beszélne:
– Ha tudná, milyen volt azelőtt ez a gyermek! Egész nap fel és
alá vágtatott a lépcsőn, úgy száguldozott végig a szobákon, hogy
örökké aggódtunk érte. Tizenegy éves korában vágtatva lovagolta
be a mezőket, és senki sem érte utol. Boldogult feleségemmel
együtt sokszor féltettük, annyira vakmerő volt és fürge, olyan
könnyedén vett mindent. Mindig az volt az érzésünk, hogy csak
szét kellene tárnia karjait és repülni tudna… És éppen vele kellett
ilyesminek történnie, éppen vele…
 Gyér fehér hajának választéka egyre mélyebben hajlik az
asztal fölé. Még mindig ideges kézzel turkál a szanaszét heverő
holmik között, a kanál helyett most egy tétlen cukorfogót vesz fel,
és különös vonalakat húz vele az asztalra. (Tudom: szégyen,
zavar fogta el, és nem mer rám nézni.)
– Pedig milyen könnyű még ma is boldoggá tenni. A
legcsekélyebb apróságnak is úgy tud örülni, mint egy gyerek.
Kacagni tud a legostobább tréfán és lelkesedni egy könyvért.
Szerettem volna, ha látja, milyen boldog volt, amikor az ön
virágait megkapta, mert megszabadult attól a félelemtől, hogy
megbántotta önt… Nem is sejti, mennyire fogékony minden
iránt… Sokkal mélyebben érez mindent, mint a magunkfajta
ember. Jól tudom, hogy most legjobban ő esett kétségbe, amiért
nem tudott uralkodni magán… De hát, hogyan … hogyan
uralkodjék magán az ember… honnan vegyen egy gyermek
folyton-folyvást türelmet, amikor gyógyulása olyan lassan halad,
hogyan viselje el… amikor ennyire büntet Isten valakit, aki
semmit sem követett el… senki ellen!
Egyre azokra a láthatatlan figurákra meredt, amelyeket
reszkető keze rajzolt a cukorfogóval a semmibe. Azután
hirtelenül, rémülten elejtette a fogót. Mintha most figyelt volna
fel, most ébredt volna tudatára, hogy nincs egyedül, hanem egy
vadidegen emberhez beszél. Egészen más, éber és nyomatékos
hangon, ügyefogyottan kezdi mentegetni magát:
– Bocsásson meg, hadnagy úr… igazán nem helyénvaló, hogy
a magunk gondjaival terheljük önt! Csak… csak annyira
elhatalmasodott rajtam… És mégis meg akartam önnek
magyarázni… Nem szeretném, ha elítélné a leányomat… ha…
Nem tudom, honnan merítettem annyi bátorságot, hogy
félbeszakítsam a dadogó férfi szavait és hozzá lépjek. De
egyszerre csak mindkét kezemmel megragadtam az idegen
öregember kezét. Nem mondtam semmit. Csak fogtam hideg,
csontos, önkéntelenül visszahúzódó kezét, és megszorítottam.
Csodálkozva bámult rám, szemüvege ferdén megvillant, és
mögüle puhán, zavartan kereste bizonytalan pillantása az én
tekintetemet. Féltem, hogy megszólal. De nem tette; csak fekete,
kerek pupillái tágultak ki egyre jobban és jobban, mintha egész
szemét akarnák elnyelni. Engem is eddig sohasem érzett
meghatottság fogott el, s hogy ettől szabaduljak, hirtelen
meghajoltam, és kimentem.
Az előszobában az inas feladta a köpenyemet. Közben
egyszerre csak légvonatot éreztem hátamban. Bár nem fordultam
vissza, tudtam, hogy az idős ember utánam jött, s most az ajtó
küszöbén áll, mert szükségét érzi, hogy köszönetet mondjon
nekem. De nem akartam, hogy megszégyenítsen. Úgy tettem,
mintha észre sem venném, hogy a hátam mögött áll. Hevesen
dobogó szívvel, gyorsan elhagytam a tragikus házat.

Másnap reggel – sápadt felhő lóg a házak felett és csukott

ablaktáblák őrzik a derék polgárok álmát, amikor századunk –
mint minden reggel – kilovagol a gyakorlótérre. Először döcögő
lépésben haladunk a kellemetlen kövezeten, ulánusaim az
alvástól még kábultan, mereven, rosszkedvűen zötyögnek
nyergükben. Hamarosan átkocogunk a négy vagy öt utcán, és
már a széles országúton haladunk könnyű ügetésben, azután
jobbra lekanyarodunk a nyílt mezőkre. Kiadom századomnak a
parancsot: „galopp”, mire egyetlen horkanó lendülettel vágtatni
kezdenek a lovak. Jól ismerik már a lágy, pompás, széles mezőt
az okos állatok; nem kell többé hajszolni őket, lazára lehet
engedni a kantárt, mert alighogy megérzik a combszorítást, máris
teljes száguldásba fognak. Ők is élvezik az izgalmat és a
felszabadultságot.
Én lovagolok az élen. Szenvedélyesen szeretek lovagolni.
Pompás érzés, amint csípőm felől gyorsabban kezd csörgedezni a
lüktető, zúgó véráram, és éltető meleggel járja át felszabadult
testemet, miközben a hideg levegő zúgva vágódik homlokomba és
arcomba. Pompás hajnali levegő: még érezni benne az éjszakai
harmat ízét, a virágzó rétek illatát, a frissen szántott föld
lélegzetét, és ugyanakkor körülfog a gőzölgő orrlyukak meleg,
érzéki párája. Az ilyen hajnali vágtatás mindig újra és újra
föllelkesít, jólesően fölrázza a megmerevedett álomittas testet,
elsöpri a tompa kábultság ködét, megragad, és a könnyedség
érzése magától kitágítja mellemet, szétnyitott ajakkal szívom
magamba a süvöltő levegőt. „Galopp! Galopp!” – ilyenkor
tisztábban látok, érzékeim megélénkülnek, mögöttem pedig
szabályos ütemben szól a csörömpölő kardok, prüszkölő lovak,
lágyan nyikorgó nyergek, együtt dobogó patkók zenéje. A férfiak
és lovak vágtató csoportja egyetlen kentaurszerű test, amelyet
egy és ugyanaz a lendület ragad magával. Előre, előre, vágtában,
vágtában! Csak lovagolni, lovagolni, így, a világ végéig! Mint
ennek az élvezetnek ura és parancsolója, időnként titkos
büszkeséggel hátrafordulok nyergemben, hogy szemügyre
vegyem embereimet. És egyszerre látom, hogy derék ulánusaim
arca mind megváltozott. Mint a füst, eltűnt szemükből a
nehézkes rutén nyomottság, komorság, álmatlanság. Mikor
észreveszik, hogy figyelem őket, keményen kihúzzák magukat, és
mosollyal viszonozzák jókedvű pillantásomat. Érzem, hogy
ezeket az érzéketlen parasztfiúkat is áthatja a száguldó mozgás
öröme, az emberi repülésnek ez az ábrándja. Valamennyien
éppen úgy örülnek, éppen úgy lelkesülnek a fiatalság állati
örömének, megfeszült és egyben mégis megoldódott erejüknek,
mint jómagam.
De most váratlanul kiadom a parancsot: „Ha-alt, trab!”
Hirtelen mozdulattal rántják meg valamennyien a kantárt. Mint
keményen lefékezett gép zökken át az egész oszlop a nehézkesebb
menetbe. Kissé meghökkenten sandítanak, néznek felém, mert
máskor – valamennyien ismerik fékezhetetlen lovagló-
szenvedélyemet – egyetlen vad vágtában száguldunk végig a
réten, egészen a kicövekezett gyakorlótérig. Csakhogy én úgy
éreztem, mintha hirtelen idegen kéz rántotta volna meg
kantáromat: váratlanul eszembe jutott valami. Nyilván
akaratlanul is kellett látnom odaát balra, a látóhatár szélén a fal
fehér négyszögét, a kastély kertjének fáit és a torony tetejét; lövés
gyanánt ért a gondolat: valaki talán néz téged onnan! Valaki, akit
táncszenvedélyeddel megbántottál, és akit lovagló-
szenvedélyeddel újra megbántasz. Béna, megbilincselt lábú
valaki, aki szenved, ha téged madárkönnyedséggel suhanni lát.
Mindenesetre hirtelen elszégyellem magamat, amiért ennyire
egészségesen, gátlás nélkül és hevesen vágtatok, szégyellem, mint
a szerencsés test illetlen előnyét. A csalódott fiúk kénytelenek
nehézkesen poroszkálni mögöttem, végig a réten. Érzem, bár
nem is nézek rájuk, hogy várják parancsomat, amely ismét
lendületbe viszi őket, de hiába.
 Ugyanabban a pillanatban, amikor ez a különös gátlás
megrohant, természetesen azt is tudom már, hogy ostoba és
céltalan dolog az ilyen önsanyargatás. Tudom, semmi értelme,
hogy megtagadjunk magunktól valamilyen örömet azért, mert az
másvalakinek elérhetetlen, hogy megtiltsuk magunknak a
boldogságot, amiért másvalaki boldogtalan. Tudom, hogy
minden pillanatban, mialatt mi nevetünk és együgyű tréfákon
mulatunk, valahol ágyában hörög és haldoklik valaki, hogy
ezernyi ablak mögött nyomor lakozik és emberek éheznek, hogy
kórházak, kőfejtők és szénbányák vannak, hogy gyárakban,
hivatalokban, fegyintézetekben megszámlálhatatlanul sok ember
nyögi a robotot a nap minden órájában, és senkinek a nyomora
nem lesz könnyebb azzal, ha még egy ember gyötri magát
értelmetlenül. Ha töprengeni kezdenénk földünk mai
nyomorúságáról, akkor – tisztán látom – nem alhatnánk többé
nyugodtan, és minden mosoly ráfagyna az ajkunkra. Csakhogy
sohasem az elképzelt, láthatatlan szenvedés rohanja meg és őrli
fel az embert, hanem csak az rázza meg és sújtja le, amit részvétet
érzően, szenvedő szemekkel meglátott a lelke. Szenvedélyes
szárnyalásom közepette hirtelen közvetlen közelről és
valószerűen, látomás gyanánt jelent meg előttem a sápadt,
szenvedő arc s ahogy mankóin végigvonszolja magát a szobán, és
ugyanakkor hallottam a recsegést és kopogást, meg a beteg
ízületeken elrejtett gépezet csörgését és nyikorgását. Úgyszólván
rémülten, gondolkozás, megfontolás nélkül rántottam meg a
kantárszárat. Mit sem használ, hogy most utólag magyarázgatom
magamnak: kinek használ, hogy ostoba, nehézkes ügetésben
lovagolsz a magával ragadó, felvidító vágtatás helyett? Hiába, az
ütés olyan helyen érte szívemet, amely közel fekszik a
lelkiismerethez; nincs többé bátorságom, hogy erőteljesen,
szabadon, egészségesen élvezzem testem örömeit. Lassan,
álmosan kocogunk egészen a gyakorlótér szegélyéig. Csak amikor
végérvényesen kikerültünk a kastély látóköréből, akkor rázom fel
magam, és mondom magamban: „Ostobaság! Eredj ezzel a buta
érzelgéssel!” És kiadom a parancsot: „Vorwärts! Gaa-lopp!”
Ezzel az egyetlen hirtelen kantárrántással kezdődött. Ez volt
mintegy az első jele különös részvétmérgezésemnek. Először –
olyanformán, mint amikor a beteg ember kábultan felébred – az
a tompa érzésem volt, hogy valami történt vagy történik velem.
Eddig egyszerűen csak éltem szűkre határolt életemet. Csak az
érdekelt, ami bajtársaim vagy feljebbvalóim szemében fontos
vagy mulatságos volt, de személy szerint senkivel sem törődtem,
és velem sem törődött senki. Nem rendített meg tulajdonképpen
soha semmi. Rendezett családi körülmények között éltem,
hivatásom és pályám határvonalait pontosan megszabták és
szabályozták, és ez a gondtalanság – most fogom csak föl –
öntudatlanul jólesett nekem. Most egyszerre történt velem vagy
miattam valami, de nem olyasmi, ami külsőleg látható volna,
vagy a lényeges látszatát keltené. És mégis teljesen felkavart az az
egyetlen haragos pillantás a megsértett leány szemében,
amelyből az emberi szenvedés olyan mélységét ismertem meg,
amilyenről eddig sejtelmem sem volt, úgyhogy valami ismeretlen
melegség öntött el belülről, olyan titokzatos lázat idézett elő,
amelyet ugyanúgy nem értettem, ahogy a beteg sem érti soha a
betegségét. Nem értettem meg mást, csak hogy kiléptem a
megszokások biztos köréből, amelyen belül eddig elfogódottság
nélkül éltem, és átléptem egy új zóna határát, amely – mint
minden új dolog – izgatóan, de egyszersmind nyugtalanítóan
hatott. Először tárult föl előttem az érzés feneketlen mélysége,
amelyet felmérni, amelybe leszállni érthetetlen módon egyszerre
csábítónak látszott. De ösztönöm ugyanekkor óvott, hogy ne
engedjek ennek a veszedelmes kíváncsiságnak, és ezt mondotta:
„Elég volt. Kimagyaráztad a dolgot. Helyrehoztad az
ostobaságot.” Csakhogy egy másik belső hang így suttogott:
„Menj el még egyszer! Érezd még egyszer, mint fut végig hátadon
a hideg a félelemtől és a feszültségtől.” – „Ne törődj vele” –
hangzott újra az óvó intés. – „Ne erőszakoskodjál, ne keveredj a
dologba. Te, az egyszerű fiatalember nem leszel elég erős az ilyen
szertelenségekhez, és még súlyosabb ostobaságot követhetsz el,
mint amilyen az első volt.”
Váratlanul nem is kellett magamnak döntenem, mert három
nap múlva asztalomon feküdt Kékesfalvy levele: nem volna-e
kedvem vasárnap náluk vacsorázni? Ezúttal csak férfi vendégek
lesznek, közöttük a hadügyminisztériumból az a bizonyos von F.
alezredes, akiről már említést tett nekem, és természetesen
leánya, valamint Ilona is nagyon örülne, ha eljönnék. Nem
röstellem bevallani, hogy igen büszkévé tett ez a meghívás
engem, a félénk fiatalembert. Tehát nem felejtettek el, és a von F.
alezredes jelenlétére utaló megjegyzés egyenesen arra látszott
figyelmeztetni, hogy Kékesfalvy (nyomban megértettem, hálából)
tapintatos módon szolgálatbeli pártfogót akar szerezni nekem.
És igazán nem volt okom megbánni, amiért azonnal igent
mondtam. Valóban kedélyes este volt, és én, az alantas tiszt,
akivel senki sem törődik különösebben az ezrednél, úgy éreztem,
hogy ezek az idősebb és jóindulatú urak szokatlan szívélyességgel
foglalkoznak velem. (Kékesfalvy kétségtelenül külön felhívta rám
figyelmüket.) Életemben először bánt velem egy magas rangú
feljebbvalóm a legcsekélyebb rangbeli fölényeskedés nélkül.
Érdeklődött, jól érzem-e magamat ezredemnél és hogy mi a
helyzet az előléptetésem körül. Bátorított, hogy jelentkezzem
nála, ha Bécsbe kerülök, vagy ha bármire szükségem volna.
Ugyanekkor a jegyző – kopasz, vidám, ragyogó holdvilágképű
férfi – meghívott magához. Micsoda másfajta beszélgetés volt ez,
mint amilyen a tiszti étkezdénkben folyik, ahol a feljebbvaló
véleményét mindig a „legalázatosabban” helyeselni kell! Sokkal
hamarabb visszanyertem biztonságomat, mintsem remélni
mertem, és fél óra múltán már tökéletesen gátlástalanul
csevegtem.
A két inas megint olyan ételeket tálalt, amelyeket eddig csak
hírből, gazdag bajtársak kérkedéséből ismertem. Először ettem
életemben kaviárt – pompás, jégbe hűtött kaviárt, őzpástétomot
és fácánt, és megint azokat a borokat, amelyek olyan jótékonyan
felhevítik az embert. Tudom, ostobaság, ha ilyen dolgok
befolyásolják az ember véleményét. De miért tagadnám? Én, a
fiatal, mellőzött kis hadnagy egyenesen gyermeki büszkeséggel
élveztem, hogy tekintélyes idősebb urakkal étkezhetem ilyen
mesébe illően. Teringettét – jutott eszembe újra meg újra –,
teringettét, ezt látná csak Wawruska meg az a zöldfülű önkéntes,
aki örökké henceg előttünk, hogy milyen dús lakomát evett
Bécsben, a Sachernál! Leesne az álluk, ha egyszer ilyen házba
kerülnének! Irigykednének bezzeg, ha láthatnák, hogy milyen
jókedvűen ülök én itt, hogy az alezredes a
hadügyminisztériumból koccint velem, hogy kedélyesen
vitatkozom a cukorgyár igazgatójával, aki ezután egészen
komolyan megjegyzi: „Igazán meglepő, hogy ön mennyire érti
mindezt.”
A budoárban szolgálják fel a feketét, nagy, hasas, jégbe hűtött
üvegekben felvonul a konyak és a pálinkák egész színpompája,
természetesen a remek, kövér, díszes gyűrűjű szivarokkal együtt.
Beszélgetés közben Kékesfalvy hozzám fordul, és megkérdezi,
hogy mit szeretnék inkább: kártyázni-e velük, avagy a hölgyekkel
csevegni? Gyorsan kijelentem, hogy természetesen az utóbbit
választom. Mégsem volna egészen kellemes dolog egy robbert
kockáztatni az alezredessel, aki a hadügyminisztériumban
szolgál. Ha nyerek, akkor talán bosszúságot okozok neki; ha
veszítek, oda az egész havi fizetésem. Különben is – jut eszembe
– már csak mindössze húsz korona lapul a pénztárcámban.
Így tehát, miközben mellettünk felállítják a kártyaasztalt, a
két leányhoz ülök, és különös módon – a bor teszi-e vagy
mindent megdicsőítő jókedvem – ma mind a kettőt szokatlanul
csinosnak látom. Edit nem olyan sápadt, nem olyan sárgás, nem
olyan beteges, mint legutóbb volt. Lehet, hogy a vendégek
tiszteletére kissé kipirosította magát, vagy talán a túláradó
hangulat festette ki arcát? De kétségtelen, hogy nem ül a szája
szélén a keserű, idegesen rángatózó ránc, és a szemöldöke sem
ugrál akaratosan. Hosszú, rózsaszínű ruhában ül, nincs prém
vagy terítő, amely eltakarná fogyatékosságát, de jókedvűek
vagyunk, és egyikünk sem gondol „arra”. Az a gyanúm, hogy
Ilona kicsit becsípett, úgy szikrázik a szeme, és amikor szép, telt
vállát kacagva hátralendíti, igazán nehéz a kísértésnek ellenállni,
hogy fedetlen karját mintegy véletlenül meg ne érintsem!
A legostobább embernek sem esik nehezére vidáman
beszélgetni, amikor felhajtott egy konyakot, amely csodálatosan
átmelegíti, rágyújt egy szép, nehéz szivarra, amelynek füstje
pompásan csiklandozza orrát, amikor két csinos, eleven lány ül a
közelében, és hozzá mindez dús vacsora után történik. Tudom,
általában egész jó elbeszélő vagyok, különösen olyankor, ha
átkozott félénkségem elhagy. De ezúttal különösen jó formában
vagyok, és igazán szívderítően beszélek. Persze csak ostoba kis
történeteket tálalok fel, például, ami legutóbb nálunk esett meg,
amikor a múlt héten az ezredes expresszlevelet akart Bécsbe
küldeni, még a gyorsvonattal, mielőtt a postát bezárják, magához
intett hát egy ulánust, egy olyan igazi rutén parasztfiút, és lelkére
kötötte, hogy a levélnek azonnal el kell mennie Bécsbe. Mire az
ostoba fickó nyílegyenesen az istállóba rohan, megnyergeli lovát,
és az országúton vágtatni kezd Bécs felé; ha nem értesítik
telefonon a legközelebbi parancsnokságot, akkor tizennyolc órát
vágtatott volna a szamár. Istenem, nem éppen mélyenszántó
történetek, amelyekkel magamat és a többieket fárasztom, igazán
csak általános dolgok, régi és új kaszárnyatörténetek, de –
magam is csodálkozom – a két lány fesztelenül mulat rajtuk,
szakadatlanul nevetnek mind a ketten. Különösen Edit kacagása
cseng féktelenül, ezüstös hangja könnyen szökik fel éles
magasságokra. De jókedve igaz, őszinte és bensőséges lehet, mert
porcelánszerű, vékony, áttetsző arcbőre ezúttal megélénkül; az
egészség, sőt a szépség lehelete világítja meg keskeny orcáit, és
gyermekes örömben ragyog a szürke szeme, amely máskor kissé
acélos és szúrós. Jólesik ránézni, mikor ennyire megfeledkezik
testének bilincseiről, mert így egyre szabadabban és szabadabban
mozog, bátrabbak a kézmozdulatai, elfogódottság nélkül veti
magát hátra, kacag, iszik, magához húzza Ilonát és átkarolja.
Jelentéktelen történeteimen mind a ketten igazán kitűnően
mulatnak. Az elbeszélőre mindig lelkesítően hat, ha sikere van
elbeszélésének: egész sereg történet jut eszembe, amelyeket már
rég elfelejtettem. Máskor félénk és zavart vagyok, most újszerű
bátorság fog el: velük nevetek, és nevettetem őket. Mint jókedvű
gyermekek suttogunk hármasban a szoba sarkában.
Miközben szakadatlanul tréfálkozom és látszólag egészen
belefeledkezem a vidám társalgásba, ugyanakkor mégis félig
öntudatlanul, félig tudatosan érzem, hogy valaki figyel. Ez a
pillantás egy szemüveg mögül jön, a kártyaasztal felől. Meleg,
boldog pillantás, amely csak fokozza egyéni boldogságomat. Az
idős férfi időnként titokban (azt hiszem, szégyelli magát a
többiek előtt), nagyon óvatosan felénk pillant a kártyák mögül, és
amikor egyszer elfogom a tekintetét, bizalmasan bólint felém.
Ebben a pillanatban arca úgy ragyog, mint azé, aki éppen egészen
átadja magát a zenének.
 Így megy ez csaknem éjfélig: a beszélgetés egyetlenegyszer
sem akad meg. Még egyszer felszolgálnak finom dolgokat,
nagyszerű szendvicseket. Csodálatosképpen nem én vagyok az
egyetlen, aki alaposan hozzálát. A két leány is jóízűen falatozik,
azután nagyot húznak a szép, nehéz, fekete, angol óportóiból. De
végre mégiscsak búcsúzni kell. Edit és Ilona úgy rázzák a
kezemet, mintha régi, kedves, bizalmas barátjuk volnék.
Természetesen meg kell ígérnem, hogy hamarosan eljövök, már
holnap vagy holnapután. Azután a másik három úrral együtt
kimegyek a hallba. Az autó fog hazavinni bennünket. Magam
megyek kabátomért, mialatt az inas az alezredesnek segít.
Egyszerre csak érzem, hogy valaki segíteni akar kabátom
felhúzásában: Kékesfalvy. S mialatt egészen rémülten védekezem
(hogy engedhetném meg, hogy engem, a zöldfülű ifjút az idős úr
segítsen kabátomba), suttogva felém hajol.
– Hadnagy úr – súgja az idős férfi nagyon bátortalanul –, ó,
hadnagy úr, nem is tudja, nem is sejti, milyen boldoggá tett ma,
hogy a gyermeket egyszer megint őszintén nevetni hallottam.
Hiszen különben igazán semmi öröme nincs. S ma olyan volt,
mint régen, amikor…
Ebben a pillanatban az alezredes lép hozzánk. – Nos,
megyünk? – mosolyog felém barátságosan. Kékesfalvy előtte
persze nem meri folytatni, de érzem, keze hirtelen végigsimítja
kabátom ujját. Nagyon, nagyon finoman és félénken,
olyanformán simogatja kabátom ujját, mint ahogyan gyermeket
vagy nőt becézünk. Mérhetetlen gyengédség, mérhetetlen hála
rejlik ennek a félénk mozdulatnak éppen a rejtettségében és
titkoltságában; annyi boldogságot és annyi kétségbeesést érzek
benne, hogy megint egészen meghatódom, és miközben katonai
tisztelettudással megyek az autó felé az alezredes oldalán, lefelé a
három lépcsőn, igazán össze kell szednem magamat, hogy senki
se vegye észre megindultságomat.

Akkor este olyan izgatott voltam, hogy képtelen lettem volna

mindjárt lefeküdni. Végeredményben nem történt több –
legalábbis a külső szemlélő számára –, mint az, hogy egy idős
férfi gyengéden megsimogatta a karomat. Jelentéktelen dolog, de
a bensőséges hálának erre az óvatos mozdulatára volt szükség,
hogy egész valómat elöntse, elárassza egy különös érzés. Ebből a
lenyűgöző érintésből olyan szűzies és mégis annyira szenvedélyes
gyengédséget ismertem meg, amilyennel még nő részéről sem
találkoztam soha. Életemben először lett nyilvánvalóvá előttem, a
fiatalember előtt, hogy valakin segítettem ezen a földön, és
mérhetetlen volt csodálkozásom, vajon honnan van annyi
hatalmam nekem, a kicsiny, középszerű, jelentéktelen tisztnek,
hogy valakit ennyire boldoggá tudjak tenni. Talán csak úgy
tudom megvilágítani, hogy miért tett ennyire mámorossá ez a
hirtelen felfedezés, ha elmondom, hogy gyermekkorom óta
semmi sem hatott nyomasztóbban lelkemre, mint az a
meggyőződés, hogy teljesen fölösleges ember vagyok, akinek a
személye mások számára érdektelen, vagy legjobb esetben
közömbös… A kadétiskolában, a katonai akadémián mindig csak
közepes diák voltam, sohasem tűntem ki a tanulók közül, és
sohasem tartoztam a kedvelt és kiemelt emberek közé, és ez
ugyanígy folytatódott később az ezredben is. Így lelkem mélyén
meg voltam győződve, hogy ha hirtelen eltűnnék, vagy leesnék a
lóról és nyakamat törném, bajtársaim talán mondanák, hogy „kár
érte” vagy „szegény Hofmiller”, de egy hónap múltán senkinek
sem hiányzanék. Helyemre, lovamra másvalaki ülne, és ez a
másik valaki is éppen úgy, jól-rosszul elvégezné szolgálatomat.
Nemcsak bajtársaimnál, de ugyanez volt a helyzet annál a néhány
leánynál is, akikkel két állomáshelyemen viszonyom volt;
Jaroslawban egy fogorvos asszisztensnőjével, Wiener
Neustadtban pedig egy kis varrónővel. Együtt sétálgattunk,
azután Annerl egyik szabad estéjén feljött a szobámba,
születésnapjára kis korall nyakláncot ajándékoztam neki.
Elmondtuk a szokásos gyengéd szavakat, valószínűleg komolyan
is gondoltuk őket. De mikor azután máshová vezényeltek, mind a
ketten hamarosan megvigasztalódtunk. Az első három hónapban
olykor-olykor megírtuk egymásnak a szokásos leveleket, azután
mind a ketten mással kötöttünk barátságot. Csak annyi volt a
különbség, hogy Annerl ezentúl gyengéd fellobbanásaiban nem
Toninak, hanem Ferdinek becézte kedvesét. Elmúlt, elfelejtődött.
De rám, a huszonöt évesre kemény, szenvedélyes hatást még
sohasem gyakorolt semmi, és én magam sem vártam, követeltem
tulajdonképpen többet az életemtől, mint hogy tisztán és
korrektül végezzem szolgálatomat és semmiféle módon se keltsek
kellemetlen feltűnést.
Most azután megtörtént a váratlan dolog, és rémült
csodálkozással figyeltem önmagamat. Hogyan? Hát nekem, a
középszerű fiatalembernek is van hatalmam más emberek felett?
Én, akinek becsületes úton ötven korona sem lehet a zsebében,
több boldogságot szerezhetek egy gazdag embernek, mint összes
többi barátja? Én, Hofmiller hadnagy, segíthetek valakin,
megvigasztalhatok valakit? Ha egy-két estén odaülök egy béna,
feldúlt leány mellé és beszélgetek vele, akkor felragyog a szeme,
arca megtelik élettel, és jelenlétem egyszerre fénnyel tölti meg a
komorra árnyékozódott házat?
Izgalmamban olyan gyorsan megyek a sötét utcákon, hogy
egész kimelegszem. Legszívesebben föltépném kabátomat,
annyira feszíti mellemet a szívem. Mert ebben a felfedezésben
váratlanul feltűnik és kibontakozik egy új, egy másik is, amely
még mámorítóbban hat: az tudniillik, hogy milyen könnyű,
milyen mesésen könnyű volt ezeket az idegen embereket
barátaimmá tenni. Mit is nyújtottam nekik? Némi részvétet
mutattam, két estét, ráadásul vidám, derűs, szórakoztató két
estét töltöttem házukban, és már ennyi is elég volt! Milyen
ostobaság akkor, hogy nap mint nap minden szabad időmet a
kávéházban ütöm agyon, unalmas bajtársakkal verem a kártyát,
vagy fel és alá sétálok a korzón. Nem, mától fogva vége ezeknek
az ostobaságoknak, ezeknek a semmittevő lődörgéseknek! Én, a
hirtelenül öntudatra ébredt fiatalember, igazi szenvedélyességgel
határozom el most, miközben egyre sietőbb léptekkel járom a
lágy éjszakát: új életet kezdek. Kevesebbet fogok a kávéházba
járni, abbahagyom a dőre tarokkozást és biliárdozást, keményen
véget vetek mindennemű időgyilkolásnak, ami senkinek sem
használ, engem pedig csak elbutít. Inkább gyakrabban látogatom
majd meg a beteg leányt, sőt minden alkalommal egyenesen fel
fogok készülni, hogy a két leánynak mindig valami kedveset és
vidámat mesélhessek, sakkozni fogunk vagy másképpen tesszük
kellemessé az idő múlását. És lelkes izgalommal tölt el már a
puszta szándék is, hogy segítsek máson, hogy ezentúl mások is
hasznomat lássák. A legszívesebben dalolnék, szárnyaló
jókedvemben valami értelmetlen dolgot szeretnék elkövetni.
Amikor az ember tudatára ébred, hogy másnak is jelent valamit,
csak akkor érzi létének értelmét és fontosságát.

Ezért történt és csakis ezért, hogy az elkövetkező hetekben a

délután második felét és gyakran az estét is Kékesfalvyéknál
töltöttem; már-már megszokássá váltak a barátságos
társalgásnak ezek az órái, és nem is veszélytelen elkényeztetés
fejlődött ki belőlük. Mert a gyermekkora óta egyik katonai
intézményből a másikba dobált fiatalember számára igen csábító
valami, amikor váratlanul otthonra talál, szívélyes otthon váltja
fel a rideg kaszárnyaszobákat és a füstös társalgókat. Amikor
szolgálatom végeztével, fél öt vagy öt órakor megjelentem a
kastélyban, jóformán alig nyúltam a kopogtatóhoz, az inas máris
örömteli arccal tárta fel az ajtót, mintha bűvös kukucskálón leste
volna jövetelemet. Kedvesen, szeretetreméltóan arról beszélt
minden, hogy mennyire magától értetődőn számítanak a
családhoz; kilesték minden gyengeségemet és kívánságomat, s
kedves bizalmassággal tettek neki eleget. Mindig kéznél voltak
kedvelt cigarettáim, s ha legutóbb véletlenül megemlítettem,
hogy ezt vagy azt a könyvet szeretném elolvasni, legközelebb
mintegy véletlenül már ott találtam a kisasztalon,
vadonatújonnan, de mégis gondosan felvágva. Edit heverőjével
szemben mindig ugyanaz a karosszék szinte visszavonhatatlanul
az „enyém”-nek számított – kétségkívül csupa jelentéktelen
apróság, de mégis olyan dolgok, amelyek egy idegen lakást
észrevétlenül meleg otthonná varázsolnak, s öntudatlanul
felderítik és könnyeddé teszik az embert. Csakhamar sokkal
biztonságosabban éreztem magamat itt, mint bajtársaim
körében, szabadon csevegtem és tréfálkoztam, szívből fakadón, s
először értettem meg, hogy a megkötöttség minden formája a
lélek tulajdonképpeni erejét köti meg, s hogy az ember igazi
értéke csak akkor kerül előtérbe, amikor megszabadul az
elfogódottságtól.
De még valami másnak, sokkal titokzatosabb dolognak is
önkéntelenül szerepe volt abban, hogy annyira szárnyakat
kaptam a két lány mindennapi társaságától. Mióta olyan fiatalon
betettek a katonai intézetbe – tehát tíz-tizenöt esztendeje –,
szakadatlanul férfiéletet éltem, férfiak között. Reggeltől estig,
éjszakától hajnalig, a katonai akadémia hálótermében,
hadgyakorlatok sátraiban, szobákban, asztalnál és útközben,
lovaglóiskolában és tanteremben mindig és mindig csak
férfilevegőt szívtam, előbb fiúk, aztán felnőtt kamaszok, de mégis
mindig férfiak környezetében, megszoktam határozott
mozdulataikat, kemény és hangos járásukat, mély
torokhangjukat, férfias illatukat, fesztelen és némelykor
közönséges voltukat. Nem kétséges, hogy szívemből szerettem
legtöbb bajtársamat, és nem panaszkodhatom, mintha nem
viszonozták volna ezt ugyanolyan szívélyesen. De ebből a
légkörből végül is hiányzott a könnyedség, ugyanúgy nem volt
benne elég ózon, nem volt benne elég feszítő, bizsergető,
villanyozó erő. És amiként a mi pompás katonazenekarunk
kitűnő, ritmikus előadása ellenére mindig csak hideg fúvószenét,
tehát keményet és érdeset játszik, csakis az ütemre építve, mert
hiányzik belőle a hegedűk érzékien gyengéd vonóshangja,
ugyanígy bajtársi életünk legnagyszerűbb óráiból is hiányzott az a
hangtompító fluidum, amely csak a nők jelenlétében vagy a
puszta közelségében keveredik bele láthatatlanul minden társas
együttlétbe. Már amikor mint tizennégy éves fiúk zsinóros
kadétegyenruhánkban párosával sétálgattunk a városban, és
láttunk fiatal gyerekeket, akik leányoknak udvaroltak, vagy csak
éppen leányokkal könnyedén beszélgettek, hirtelen vágyakozás
fogott el bennünket, mert a mi kaszárnyába zárt fiatalságunktól
szinte erőszakosan megtagadtak valamit, amiből kortársainknak
nap mint nap kijutott utcán, korzón, jégpályán és táncteremben,
egészen magától értetődően; ők fesztelenül forgolódtak fiatal
leányok körül. Mi pedig, elkülönített, rács mögé dugott fiúk úgy
bámultunk a rövid ruhás tündérekre, mintha varázslatos lények
volnának, és elérhetetlen álomnak tetszett már az is, hogy csak
egyszer szót válthassunk egy lánnyal. Az ilyen nélkülözést
sohasem lehet elfelejteni. Az érzelgős fiúálmokért nem kárpótolt
az, hogy később gyors és nagyrészt olcsó kalandok kínálkoztak
mindenféle tetszetős fehérnéppel. Esetlenségem és
ügyefogyottságom, valahányszor társaságban fiatal lánnyal
találkoztam és összevissza dadogtam (pedig akkor már egész
tucat asszonnyal volt viszonyom), megéreztette velem, mennyire
csődöt mondott és megcsappant bennem a régi naiv és
természetes elfogulatlanság a túl hosszú nélkülözés folytán.
Most pedig egyszerre a legtökéletesebb módon beteljesült ez
az eddig be nem vallott gyermekes vágy, hogy bajuszos, férfias,
rossz modorú bajtársak után végre fiatal nőkkel kerüljek
barátságba. Mint a társaság kedvence ültem minden délután a
két leány között; hangjuk tisztasága, nőiessége – képtelen vagyok
másképpen kifejezni magam – egyenesen fizikai jó érzés volt, és
szinte leírhatatlan boldogsággal élveztem életemben először
félénkség nélkül fiatal lányok társaságát. Mert kapcsolatunkban
különösen az volt a szerencsés, hogy sajátos körülmények
kiiktatták azt a villamosan sistergő összeköttetést, amely
egyébként különböző nembeli fiataloknál hosszabb együttlét
esetén elkerülhetetlenül bekövetkezik. Társalgásunk hosszú
óráiból teljességgel hiányzott mindenféle fülledtség, amely
különben olyan veszedelmessé teszi félhomályban az együttlétet
kettesben. Önként bevallom, eleinte kellemesen izgatott Ilona
csókolni való szája, telt karja, lágy lendületes mozdulataiból
áradó magyaros érzékisége, hiszen fiatal férfi voltam. Néha
szigorúan rá kellett parancsolnom kezemre, hogy ellenálljon a
vágynak, ezt a meleg, puha, fekete, kacagó szemű jószágot
magamhoz rántani és szenvedélyesen összecsókolni. De Ilona
már ismeretségünk első napjaiban közölte velem, hogy két
esztendeje jegyben jár egy becskereki jegyzőgyakornokkal, és
feleségül megy hozzá, mihelyt Edit talpra áll vagy gyógyulásában
előbbre halad. Kitaláltam: Kékesfalvy hozományt ígért a szegény
rokonnak arra az esetre, ha addig kitart leánya mellett. De
különben is, micsoda közönséges és álnok bűnbe estünk volna,
ha csókolódzással, kézzelfogható kedveskedésekkel próbálkozunk
– igazi szerelem nélkül – kerekes székére bilincselt tehetetlen
társnőnk hata mögött. A kezdet érzéki káprázata gyorsan
eloszlott, és amennyi vonzalom csak volt bennem, azzal egyre
bensőségesebb módon fordultam a magával tehetetlen, mellőzött
leány felé, mert az érzelem titokzatos kohójában a beteg iránti
részvét szükségszerűen és észrevétlenül keveredik a
gyöngédséggel. A védtelen, erőtlen leány már boldoggá tett a lelki
barátságnak olyan apró, bizalmas jeleivel is, mint például azzal,
hogy mellette ülök, beszédemmel felderítem, keskeny, nyugtalan
száján mosolyt fakasztok, némelykor pedig, amikor jókedvének
elernyedtével türelmetlenül megrándul, kezem puszta érintésével
szégyenkező engedelmességre kényszerítem, és ezért még ő vet
rám hálás pillantást szürke szeméből. Sokkal többet jelentett ez,
mint a legérzékibb kaland bárki mással. A halk
megrázkódtatások révén az érzéseknek előttem teljesen
ismeretlen és még csak nem is sejtett lágyabb területét fedeztem
fel. Milyen sok felfedezést köszönhettem csak rövid néhány
napnak is.
Az érzés ismeretlen és finomabb zónái természetesen egyúttal
veszedelmesek is! Mert hiábavaló a legóvatosabb kímélet:
egészséges és beteg, szabad és fogoly között a kapcsolat sohasem
maradhat a végtelenségig tökéletesen tiszta ragyogású. A
szerencsétlenség sérülékennyé tesz, a szakadatlan szenvedés
igazságtalanná. Ugyanúgy, ahogyan a hitelező és adós között is
fennáll valami leküzdhetetlen kínos érzés, mert az egyiknek
megváltoztathatatlanul az adakozó szerepét kell betöltenie; a
másiknak pedig az elfogadóét, a betegben is mindig bizonyos
titkos ingerültség áll ugrásra készen minden látható
gondoskodással szemben. Örökké résen kellett lenni, nehogy
csak alig észrevehetően is átlépjük azt a határt, amelyen túl az
együttérzés már nem csillapítja, hanem még jobban megsebzi a
könnyen sebezhető embert. Editet nagyon elkényeztették, és így
megkövetelte, hogy mindenki őt szolgálja, mint valami
hercegnőt, és dédelgesse, mint egy gyermeket, de a következő
pillanatban már ugyanez a figyelmesség elkeserítette, mert
világosabban ráeszmélt tehetetlenségére. Ha készségesen keze
ügyébe tolták az asztalt, hogy minden megerőltetés nélkül
elérhessen egy könyvet vagy egy csészét, akkor villámló szemmel
ráförmedt az illetőre: „Azt hiszi, hogy magam nem tudtam volna
elvenni, amit akarok?” Mint ahogy a bebörtönzött állat néha
minden ok nélkül ráveti magát máskor körülhízelgett őrére,
ugyanúgy ragadta őt el néha gonosz hangulat, hogy vidám,
elfogulatlan jókedvünket mancsának egyetlen csapásával
szétzúzza, miközben minden átmenet nélkül „szerencsétlen
nyomorék”-nak nevezte magát. Ilyen feszült pillanatokban igazán
minden erőnket össze kellett szednünk, hogy ne legyünk
igazságtalanok agresszív rosszkedvével szemben.
Legnagyobb bámulatomra azonban ehhez mindig volt
bennem erő. Az ember felfedezéséhez titokzatos módon mindig
újabb ismeretek járulnak, s akinek megadatott, hogy a földi
szenvedésnek csak egyetlen formáját is résztvevően átélje, az
valami mágikus erő folytán megérti az összes formákat, a
legidegenszerűbbeket és látszatra legérthetetlenebbeket is. Így
tehát Edit alkalmi lázadozásai nem vezettek félre, ellenkezőleg,
minél igaztalanabbak és váratlanabbak voltak kitörései, annál
mélyebben megrendítettek. Apránként megértettem azt is, hogy
miért örült annyira jövetelemnek apja és Ilona, jelenlétemnek az
egész ház. A sokáig tartó szenvedés általában nemcsak a beteget
meríti ki, hanem a többiek részvétét is; erős érzelmet nem lehet a
végtelenségig nyújtani. Edit apja és barátnője lelkük mélyén
bizonyosan szenvednek a szerencsétlen, türelmetlen leány miatt,
de most már fáradt, rezignált módon szenvednek. A beteget csak
betegnek látják, a bénaság tényét ténynek, s minden alkalommal
lesütött szemmel várják ki, amíg az ilyen rövid idegvihar
kitombolja magát. De már nem ijedtek meg annyira, mint ahogy
én minden alkalommal újból megrémültem. És mert én voltam
az egyetlen, akit az ő szenvedése újra meg újra megrendített, én
maradtam az egyetlen, aki előtt szégyellte, ha nem tudott
uralkodni magán. Elég volt, ha akaratlan kitörései alkalmával
csak figyelmeztetően ennyit mondtam: „de drága Edit
kisasszony”, és máris engedelmesen lesütötte szürke szemét.
Elpirult, és látszott rajta, hogy ha lábait nem szorítanák bilincsek,
akkor a legszívesebben elszaladna önmaga elől. És sohasem
búcsúzhattam el tőle anélkül, hogy kissé könyörögve – ami
lelkem mélyéig átjárt – ne mondta volna: „De azért holnap is
eljön? Ugye nem haragszik rám azért a sok ostobaságért, amit ma
mondtam?” Ezekben a pillanatokban rejtélyes csodálkozást
éreztem, honnan van ennyi hatalmam más emberek felett, noha a
becsületes részvéten kívül mást igazán nem nyújtottam.
A fiatalsággal együtt jár, hogy minden új élménye rajongássá
fokozódik, és hogy ha egyszer egy érzés elragadja, akkor sohasem
tud betelni vele. Amint felfedeztem, hogy milyen erő lakozik
együttérzésemben, különös változás kezdődött bennem, amely
nemcsak hogy gyönyörűséges izgalommal töltött el, hanem
egyenesen jótékonyan hatott rám: amióta először vert fészket
bennem az együttérzésre való hajlandóság, úgy éreztem, valami
oltóanyag hatolt vérembe és melegebbé, pirosabbá, hevesebbé,
lüktetőbbé, szilajabbá tette. Egy csapásra érthetetlenné vált
előttem, hogyan élhettem eddig felületesen, olyan szürke,
közönyös félhomályban. Száz dolog kezdett izgatni,
foglalkoztatni, amelyek mellett régebben figyelmetlenül
elmentem. Amióta belepillantottam egy idegen lény
szenvedésébe, mintha más, élesebb, tudatosabb szemmel látnék,
sok minden szemembe ötlik, leköt, megráz. Mivel pedig egész
világunk, minden utca és minden lakás tele van érezhető
sorsokkal, átitatva égető nyomorokkal egészen a legmélyebb
mélyéig, így most egész napom szakadatlanul figyelő
feszültségben múlik. Különös, belovaglásnál azon kapom
magamat, hogy az akaratos ló farát már nem vagyok képes teljes
dühvel verni, úgy, mint régen, mert bűntudatot érzek az általam
okozott fájdalomért, és az ütés nyoma saját bőrömön ég. Vagy:
akaratlanul ökölbe szorul a kezem, amikor hirtelen haragú
századosunk belevág egy szegény rutén ulánus arcába, amiért
rosszul nyergelte meg a lovát, és a fiú feszesen áll, keze a nadrág
varratán, körülötte megmerednek vagy ostobán nevetnek a
többiek, csak én, egyedül én látom, hogy a fásult legény
szégyenkezve lesütött szemhéja alatt könny csillog. Egyszerre
elviselhetetlennek találom, hogy a tiszti étkezdében ugratják az
ügyetlen és gyámoltalan bajtársakat; amióta a védtelen,
tehetetlen leánynál megismertem az erőtlenség gyötrelmét,
gyűlölettel tölt el minden durvaság, és részvétet ébreszt bennem
minden védtelenség. Észreveszek számos apró dolgot, amely
azelőtt elkerülte a figyelmemet; amióta a véletlen folytán a
részvét forró cseppjét éreztem szememben, észreveszek együgyű,
egyszerű dolgokat is, de mindegyik feszültséget, megrázó élményt
jelent számomra. Észreveszem például, hogy a trafikosleány,
akinél rendszerint cigarettát vásárolok, feltűnően közel viszi
domborúra csiszolt szemüvegéhez a pénzdarabokat, és nyomban
nyugtalanítani kezd a gyanú, hogy hályog nő a szemén. Holnap
óvatosan ki fogom kérdezni, és talán megkérem Goldbaum
ezredorvost, hogy alkalomadtán vizsgálja meg. Vagy
észreveszem, hogy az önkéntesek az utóbbi időben feltűnően
kerülik a kis, vörös hajú K. önkéntest, és eszembe jut egy
újsághír, amely szerint nagybátyját fondorlatos sikkasztás miatt
letartóztatták. (Mit tehet erről a szegény fiú?) Szándékosan
melléje ülök az étkezésnél, és hosszú beszélgetésbe elegyedem
vele. Hálás pillantásából nyomban megérzem, hogy tudja: csak
azért teszem, mert a többieknek akarom megmutatni, mennyire
igaztalanul és közönségesen bánnak vele. Vagy: kegyelmet
könyörgök szakaszom egyik tagja számára, akit az ezredes már-
már négyórai kikötésre ítélt. Mindig új és naponta váltakozó
próbákon élvezem ezt a hirtelen belém szállott hangulatot.
És magamban mondogatom, mostantól kezdve mindenkin
segíts, amennyit csak bírsz! Ne légy többé lusta, közönyös! Saját
magát erősíti, aki átadja magát másnak, önmagát teszi
gazdagabbá, aki testvériesen osztozik minden sorsban, részvéttel
megért és enyhít minden fájdalmat. És önmagát bámuló szívem
megtelik hálával a beteg leány iránt, akit akaratom ellenére
megbántottam, és aki szenvedésével megtanított a részvét
teremtő mágiájára.

Nos, romantikus hangulatomból hamarosan felráztak, méghozzá

igen alaposan. Elmondom, hogyan történt. Azon a délután
dominót játszottunk, majd sokáig beszélgettünk, és olyan
kellemesen töltöttük az időt, hogy észre sem vettük, mennyire
későre jár. Végre fél tizenkettő tájban rémülten pillantok órámra,
és sietve elbúcsúzom. Miközben azonban Edit apja kikísér a
hallba, nagy zúgást és búgást hallok kívülről, mintha százezer
méh zümmögne. Valóságos felhőszakadás kopog a tetőn.
– Az autó majd hazavisz – nyugtat meg Kékesfalvy.
Tiltakozom, hogy felesleges; kínosan érint a gondolat, hogy a
sofőrnek most csupán az én kedvemért éjjel fél tizenkettőkor újra
fel kell öltöznie és a már leállított kocsit a garázsból előhoznia
(teljesen új dolog, hogy ennyire átérzem más sorsát és tekintettel
vagyok idegen emberekre, ezt is ezekben a hetekben tanultam).
De végre is van valami csábító abban, hogy az ilyen gyalázatos
időben kényelmes, jól rugózott, csukott kocsiban száguldjak haza
s hogy nem kell a felázott úton fél órát gyalogolnom, könnyű
lakkcipőben, bőrig ázva, így hát elfogadom az ajánlatot. Az idős
férfit nem lehet lebeszélni róla, hogy az eső ellenére kikísérjen az
autóig és rám borítson egy takarót. A sofőr megindítja a motort,
egyetlen lendülettel száguldok haza a mennydörgő zivatarban.
Csodálatosan kényelmes és kellemes dolog a zajtalanul
gördülő autóban utazni. Bámulatosan gyorsan megérkeztünk, de
mégis most, ahogy a kaszárnya felé közeledünk, kopogtatok az
elválasztóablakon, és megkérem a sofőrt, álljon meg már a
városháza előtti téren. Mert azért mégse szeretnék Kékesfalvy
elegáns, csukott autójában érkezni a kaszárnya elé! Tudom,
milyen rossz vért szül, ha egy kis hadnagy főhercegi
előkelőséggel, fényűző autóból bukkan elő és egyenruhás sofőr
segíti ki. Az ilyen hencegést nem szívesen látják nálunk az
aranygallérosok, de ösztönöm is régóta azt tanácsolja, hogy minél
kevésbé vegyítsem össze a két világot; az odakinti luxust,
amelyben szabad, független, elkényeztetett ember vagyok és a
másikat, a szolgálatot, ahol be kell húznom a nyakamat, ahol
szegény éhenkórász vagyok, akinek örülnie kell, ha egy hónap
csak harminc napig tart és nem harmincegyig. Egyik énem
öntudatlanul nem akar tudomást venni a másikról: néha már
magam se tudom, tulajdonképpen melyik az igazi Tóni
Hofmiller, a kinti-e, vagy a benti, ez-e, aki itt katonai szolgálatot
teljesít, vagy az-e, aki Kékesfalvyéknál tölti idejét.
A sofőr engedelmesen megáll a Városháza téren, kétutcányira
a laktanyától. Kiszállok, feltűröm galléromat, és gyorsan át
akarok vágni a széles téren. De éppen ebben a pillanatban a
zivatar kétszeres erővel tör ki, a szél csak úgy vágja az arcomba az
esőt. Így jobb, ha néhány percig várakozom valamelyik kapu
alatt, mielőtt végigfutnék a kaszárnyához vezető utcákon. Vagy
talán még nyitva van a kávéház, és ott biztonságban
üldögélhetnék, amíg elapadnak az ég csatornái. A kávéháztól csak
hat ház választ el, és innen látom, hogy a vizes ablaktáblák
mögött még pislákolva csillog a gáz lángja. Talán még ott
gubbasztanak bajtársaim a törzsasztalnál; nagyszerű alkalom
volna, hogy jóvátegyek egyet-mást, mert már régóta illett volna
újból mutatkoznom. Tegnap, tegnapelőtt, egész héten és a múlt
héten is távol maradtam a törzsasztaltól. Igazán minden okuk
megvolna, hogy haragudjanak rám; ha az ember hűtlenné válik
is, legalább a formákat tartsa be.
Benyitok. A helyiség első részében takarékosságból eloltották
már a lámpákat, szanaszét hevernek a keretekre feszített újságok,
és Eugen, a főúr a bevételt számolja. Csak hátul, a
kártyaszobában látok még fényt és néhány csillogó
egyenruhagombot. Csakugyan, ott ül még az örökös tarokkozó
kompánia, Józsi, a főhadnagy, Ferenc, a hadnagy és Goldbaum
ezredorvos. Láthatóan rég befejezték már a játékot, és most
kábultan üldögélnek, azzal a bizonyos jól ismert kávéházi
lustasággal, amely miatt olyan nehéz felállni. Így még valósággal
istenáldása lesz számukra, hogy felbukkanásom megtöri az
unalmas csendet.
– Halló, a Tóni – riasztja fel Ferenc a többieket.
– Micsoda megtiszteltetés szerény hajlékunkban – szavalja az
ezredorvos, aki, ahogy mi tréfásan mondogatjuk, krónikus
idézetmenésben szenved.
Hat álmos szem csillog és mosolyog felém. ,,Szervusz,
szervusz.”
Örülök az örömüknek. Igazán derék fickók, gondolom.
Egyáltalában nem vették rossz néven, hogy minden mentegetőzés
és magyarázkodás nélkül ennyi időre ellógtam.
– Feketét – mondom az álmosan előbaktató pincérnek,
elhelyezkedem székemen, és az elmaradhatatlan „hát mi újság”
kérdéssel megnyitom a beszélgetést.
Ferenc még szélesebbre húzza széles arcát, csillogó szeme
csaknem eltűnik pirospozsgás orcája mögött, és lassan, nyúlósan
indítja beszédre száját:
– Hát a legnagyobb újság az volna – mosolyog –,hogy
nagyságod kegyeskedett újra megjelenni szerény körünkben.
Az ezredorvos hátradől, és egy ismert színész
hangsúlyozásával kezdi szavalni:
– Mahadő, az úr, az isten, ím, közénk ismét lejő, s kéjt és kínt
már hatodízben mint halandó ízlel ő...1
Derűsen néznek rám mind a hárman, de engem nyomban
elfog a kedvetlenség. Arra gondolok, hogy legjobb volna mielőbb

1
Goethe: Az isten es a bajadér. (Toth Árpád fordítása)
eltűnni, még mielőtt kérdezősködni kezdenek, vajon miért
vagyok távol napról napra és honnan jövök ma. De mielőtt
elillanhatnék, Ferenc már sokatmondóan hunyorított, és oldalba
bökte Józsit:
– No nézd csak – mutat az asztal alá –, mit szólsz hozzá?
Lakktopánkát visel ilyen istentelen időben és díszmundért!
Hiába, a Tóni érti a dolgát, jól befészkelte magát! Remekül élhet
odakint az öreg uzsorásnál! A gyógyszerész mesélte, hogy minden
este öt fogás, kaviár és kappan, valódi holland konyak és remek
szivarok. Igazán más ez ott, mint a mi Vörös Oroszlánunk
moslékja. Hát igen, a Tóni, akit mindnyájan lenéztünk, ez aztán a
dörzsölt fickó!
Józsi azonnal rádupláz:
– Csak a bajtársi érzés körül nincs valami rendben. Igen,
kedves Tónikám, egyszer igazán megmondhatnád már odakint az
öregednek: „Te öreg, van itt néhány derék bajtársam,
kifogástalan kedves fiúk, ők sem esznek késsel, egyszer majd
elhozom nektek őket.” De ő bezzeg inkább így gondolkozik: hadd
nyakalják azt a savanyú pilsenit és paprikázzák tele bendőjüket
azzal az unalmas marhagulyással. Bizony, finom bajtárs,
mondhatom! Neki minden, a többieknek semmi! No, hoztál
magaddal legalább egy kövér Upmannt? Akkor mára még
megbocsátunk.
Mindhárman tele szájjal nevettek. Nekem azonban hirtelen
arcomba szalad a vér. Ördögbe is, hogyan találta ki az átkozott
Józsi, hogy Kékesfalvy az előszobában – szokása szerint –
búcsúzóul kezembe nyomott egy finom szivart. Talán kiáll a
szivar vége zubbonyom két gombja között? Csak észre ne vegyék
a fiúk! Zavaromban erőltetetten nevetek:
– Természetesen, egy Upmannt! Olcsóbban nem adnád! Azt
hiszem, megfelel neked egy Dritte Sorte is.
Azzal eléje tartom cigarettatárcámat. De már abban a
pillanatban megremeg a kezem. Tegnapelőtt volt ugyanis
huszonötödik születésnapom, a két leány valahogy tudomást
szerzett róla, és mikor a vacsoránál felemeltem tányérom mellől
az asztalkendőt, valami nehéz dolgot találtam benne. Egy
cigarettatárca volt, születésnapi ajándék. De Ferenc már
szemügyre is vette az új tárcát, a mi szűk bandánkban a
legcsekélyebb apróság is eseménynek számít.
– Hó, hát ez meg mi? – dörmögi. – Új felszerelési tárgy!
Egyszerűen kiveszi kezemből a tárcát (mit tehetek ellene?),
megtapogatja, alaposan megnézi, s végül tenyerén latolgatja a
súlyát.
– Te – fordul az ezredorvoshoz –, úgy látom, ráadásul valódi.
Gyere csak, nézd meg jobban, tiszteletreméltó nemző apád
ilyesmivel kereskedik, valamit talán te is értesz hozzá.
Goldbaum ezredorvos, aki valóban egy drohobyczi
aranyműves fia, felteszi szemüvegét kissé kövérkés orrára, átveszi
a szelencét, latolgatja, minden oldalról megvizsgálja, azután
szakértően megkopogtatja az ujja bütykével.
– Valódi – állapítja meg végül a diagnózist. – Valódi arany,
fémjelzett, és kutyául nehéz. Ebből az egész ezred fogait be
lehetne tömni. Megérhet vagy hétszáz-nyolcszáz koronát.
Miután elhangzik a számomra is meglepő ítélet (én igazán azt
hittem, hogy csak aranyozott), továbbadja a tárcát Józsinak, aki
már sokkal nagyobb tisztelettel veszi kezébe, mint a másik kettő
(hej, mi, szegény ördögök, mennyire tudjuk tisztelni a drága
holmit!). Vizsgálja, csillogtatja, tapogatja, végül megnyomja
rubingombját, kinyitja, és felkiált:
– Halló, vésés van benne! Figyeljetek csak! „Anton
Hofmillernek, kedves pajtásunknak, születésnapja alkalmából.
Ilona, Edit.”
Most mind a hárman rám csodálkoznak.
– A kutyafáját – szuszogja végül Ferenc –, az utóbbi időben
jól megválasztod a pajtásaidat! Minden elismerésünk a tied.
Tőlem legfeljebb egy pakfon gyufatartót kaphattál volna.
Összeszorul a torkom. Holnap már az egész ezred kínos
szenzációja lesz az arany cigarettatárca, amelyet ajándékba
kaptam Kékesfalvyéktól, és mindenki betéve fogja tudni a vésést.
„Mutasd csak azt a gyönyörű dóznit” – mondja majd Ferenc a
tiszti étkezdében, hogy elbüszkélkedjék velem. És nekem majd
legalázatosabban meg kell mutatnom a százados úrnak,
legalázatosabban az őrnagy úrnak, sőt talán
legeslegalázatosabban az ezredes úrnak is. Valamennyien
latolgatják majd a kezükben, megbecsülik, gúnyosan
megmosolyogják a vésést, azután elkerülhetetlenül következik az
érdeklődés, a tréfálkozás, márpedig nekem feljebbvalóim előtt
nem szabad udvariatlannak lennem.
Hogy a beszélgetésnek gyorsan véget vessek, zavaromban
megkérdezem:
– Nos, van még kedvetek egy kicsit tarokkozni?
A jóindulatú mosolygás egyszerre hangos kacagássá változik.
– Hallottál már ilyet, Ferenc – böki oldalba Józsi –, most, fél
egykor, mikor ez a díszhely már bezár, most kezdene tarokkozni!
És az ezredorvos lustán és kedélyesen hátradől:
– Hja, a szerencsés sehova sem érkezik későn.
Még jó ideig tart a kacagás és az ízetlen tréfálkozás, de Eugen,
a főur, most már határozottan sürget: záróra. Az eső elállt, együtt
megyünk a laktanyáig, és ott kézszorítással búcsúzunk egymástól.
Ferenc megveregeti vállam: „Szép, hogy egyszer megint eljöttél.”
Érzem, hogy őszintén gondolja. Miért is voltam olyan dühös
rájuk? Hiszen valamennyien kipróbált, derék fickók, akikben
nyoma sincs az irigységnek és a rosszindulatnak. S ha egy kicsit
ugrattak is, nem akartak semmi rosszat.

Valóban, nem akartak rosszat a derék fiúk, de bamba

álmélkodásukkal és suttogásukkal mégis jóvátehetetlenül
tönkretettek bennem valamit: a biztonságomat, Kékesfalvyékhoz
fűződő különös kapcsolatom ugyanis eddig csodálatos módon
növelte önérzetemet. Életemben először éreztem magamat
adakozónak, segítőkésznek; most megtudtam, hogyan látják ezt a
kapcsolatot mások, vagyis inkább: óhatatlanul hogyan kell
látniuk azoknak, akik kívül állva nem ismerik a titokzatos
összefüggéseket. Mert hogy is érthették volna meg a részvétnek
azt a finom örömét, amelynek – nem mondhatom másként – úgy
estem áldozatul, mint valami sötét szenvedélynek. Ők
vitathatatlannak tartják, hogy én csupán azért fészkeltem be
magam ebbe a bőkezű, vendégszerető házba, hogy gazdag
emberekhez dörgölőzzem, hogy megtakarítsak egy-egy vacsorát
és hogy ajándékokra tegyek szert. Emellett magukban nem is
ítélnek el, szívből kívánják nekem a derék fiúk a meghitt sarkot, a
pompás szivarokat; ők kétségtelenül úgy tartják – és éppen ez
bosszant –, hogy nincs semmi becstelen vagy tisztátalan dolog
abban, ha elfogadom ezeknek a „paliknak’’ a hódolását és
udvariasát, mert a magunkfajta ember felfogása szerint nagy
tisztesség az ilyen pénzeszsáknak, ha egy lovastiszt foglal helyet
asztalánál. A legcsekélyebb megrovás sem volt abban, ahogy
Ferenc és Józsi azt a bizonyos arany cigarettatárcát megcsodálta,
ellenkezőleg, bizonyos tekintélyre tettem szert, amiért
mecénásaimat ilyetén módon ki tudtam használni.
Tulajdonképpen csak az bosszant, hogy saját magamban kezdek
kételkedni. Vajon nem úgy viselkedem ott, mint egy élősködő?
Megengedhető-e nekem, egy katonatisztnek, egy felnőtt
embernek, hogy estéről estére vendégül lássák és udvaroljanak
neki? Az arany cigarettatárcát például semmi esetre sem lett
volna szabad elfogadnom és hasonlóképpen a selyemsálat sem,
amelyet legutóbb csavartak a nyakamra, amikor odakint olyan
vihar tombolt. Az én koromban már nem szabad eltűrni, hogy
hazamenőben szivart dugjanak a zsebembe, és – az isten
szerelmére – holnap mindjárt el kell intéznem Kékesfalvyval a
hátasló ügyét! Most jut eszembe, hogy tegnapelőtt olyasvalamit
dünnyögött, hogy az én barna csődörömnek (amelyet
természetesen részletfizetésre vásároltam) nem jó a tartása,
amiben végeredményben igaza is van. De az már sehogy sem
tetszik nekem, hogy saját méneséből akar nekem kölcsönadni egy
hároméves, remekül gyors lovat, amellyel aztán nem vallanék
szégyent. Igen, „kölcsönözni” – tudom már, mit jelent ez nála!
Mint ahogy hozományt ígért Ilonának, csak hogy mint ápolónő
kitartson a szegény gyermek mellett, úgy akar engem is
megvásárolni, részvétemért, tréfáimért, társalgásomért
készpénzben kifizetni! És én, együgyű, észrevétlenül majdnem
csapdába estem és tányérnyalóvá váltam!
Ostobaság, mondom azután ismét magamban, és eszembe
jut, milyen megrendülten simogatta az öregember a kabátom
ujját, hogy felderül mindig az arca, valahányszor belépek az
ajtón. Eszembe jut az a szívélyes, testvéries, pajtási viszony,
amely a két leányhoz köt; ők bizonyára nem tartják szemmel,
hogy többet iszom-e egy pohárral a kelleténél, s ha észreveszik is,
inkább örülnek neki, amiért olyan jól érzem magamat körükben.
Ostobaság, őrültség, ismétlem meg újra és újra. Ostobaság – ez
az öregember jobban szeret, mint tulajdon apám.
De mit használ minden önmagam-győzködése és az
önvigasztalás, ha egyszer megbillent a belső egyensúlyom!
Érzem: Józsi és Ferenc csámcsogása és csodálkozása
szétrombolta könnyű, boldog elfogulatlanságomat. Újra meg újra
eltűnődöm: igazán csak részvétből, együttérzésből jársz ezekhez a
gazdag emberekhez? Nem lapul mögötte jókora adag hiúság és
úrhatnámság? Mindenesetre tisztázni kell a helyzetet. És első
intézkedésként elhatározom, hogy a jövőben szüneteket iktatok
látogatásaim közé, és mindjárt másnap kihagyom szokásos
délutáni látogatásomat Kékesfalvyéknál.

Másnap tehát elmaradok. Ahogy véget ér a szolgálat, átsétálok

Ferenccel és Józsival a kávéházba; újságot olvasunk, azután
hozzálátunk az elmaradhatatlan tarokkozáshoz. De pokolian
rosszul játszom, mert éppen velem szemközt jár a fal
faburkolatjába épített kerek óra: négy óra húsz perc, négy óra
harminc, négy óra negyven, négy óra ötven… és én nem a lapokat
figyelem, hanem az idő múlását lesem. Fél öt, rendszerint
ilyenkor érkezem meg a teához, a terített asztalon minden készen
áll, s ha néha negyedórát késem, akkor kifaggatnak: „Mi történt
ma?” Pontos érkezésem már annyira magától értetődővé vált,
hogy feltétlenül számítanak rá; most valószínűleg ők is éppolyan
nyugtalanul pillantgatnak az órára, mint jómagam, és várnak.
Vajon nem volna mégis illendő, hogy legalább telefonon
jelentsem elmaradásomat? Vagy ami még jobb, elküldöm
legényemet…
– De Tóni, botrány, hogy mennyit paccolsz ma. Figyelj
jobban – mérgelődik Józsi, és dühösen néz rám.
Szórakozottságom miatt elbukott egy rekontrát. Összeszedem
magamat:
– Mondd, nem cserélhetnénk?
– Természetesen, de miért?
– Nem tudom – füllentek –, azt hiszem, idegessé tesz ennek a
butiknak a lármája.
 Valójában nem akarom látni az órát, a mutatók könyörtelen
haladását, percről percre. Robbanásig feszülnek az idegeim,
gondolataim újra meg újra elszállnak, minduntalan eszembe jut a
nyomasztó gondolat, hogy nem kellene-e mégis telefonon
kimentenem magamat. Most kezdem először sejteni, hogy az
igazi részvétet nem lehet kikapcsolni és bekapcsolni, mint az
elektromos áramot, és hogy mindenki veszít valamit saját
szabadságából, aki részvétet érez idegen sorsok iránt.
De az ördögbe is, szidom össze magamat, mégsem vagyok
köteles naponta fél órát kutyagolni odáig. És az érzések
kalodájában szenvedők titkos törvényének megfelelően,
amelynek értelmében a mérgelődő ember mérgét akaratlanul is
ártatlanoknak adja tovább, akár a biliárdgolyó a maga lendületét,
haragom most Józsi és Ferenc helyett Kékesfalvyék ellen fordul.
Hát ez egyszer várjanak rám! Lássák, hogy nem lehet engem
ajándékokkal és szeretetreméltósággal megvásárolni, hogy én
nem fogok percnyi pontossággal érkezni, mint a masszőr vagy a
tornatanár. Nem vállalok előírt beosztottságot, semmi
megrögzött szokást, nem akarom lekötni magamat. Így azután
ostoba dacból három és fél óra hosszat, este fél nyolcig ülök a
kávéházban, csak azért, hogy megmagyarázzam és bebizonyítsam
magamnak: én tökéletesen szabad vagyok s akkor jövök és
megyek, amikor akarok, a finom étel és a drága szivar
egyáltalában nem érdekel.
Fél nyolckor együtt felkerekedünk. Ferenc azt javasolta,
csatangoljunk egy kicsit a korzón. De alig lépek ki két barátom
mögött a kávéház ajtaján, amikor ismerős arc suhan el előttem.
Nem Ilona volt? Persze hogy ő az, lágy, ringó járásáról akkor is
megismerném hátulról, ha nem éppen tegnapelőtt csodáltam
volna meg borvörös ruháját és széles szalagdíszes
panamakalapját. De hová siet ilyen hevesen? Hiszen ez nem
sétálás, hanem vágtatás. Mindenesetre tehát gyerünk a szép kis
madárka után, bármilyen gyorsan száll is tova!
– Bocsánat – köszönök el kissé nyersen megrökönyödött
bajtársaimtól, és máris az utcán tovasuhanó szoknya után sietek.
Mert csakugyan határtalanul örülök, hogy a véletlen folytán itt,
az én világomban sikerül elcsípnem Kékesfalvy unokahúgát.
 – Ilona, Ilona, stop, stop! – kiáltok utána. Ilona feltűnő
gyorsan megy, de végre megáll, és egyáltalában nem mutat
meglepetést. Kétségtelenül megismert már az előbb, amikor
elsuhant előttem.
– Hát ez nagyszerű, Ilona, hogy egyszer itt a városban
akadunk össze. Már igazán régóta vágytam rá, hogy egyszer itt, a
mi székhelyünkön sétáljak magával. Vagy ugorjunk be inkább a
már jól ismert cukrászdába?
– Nem, nem – motyogja kissé zavartan –, sietnem kell,
várnak otthon.
– Nos, hát majd öt perccel tovább fogják várni. Legrosszabb
esetben, nehogy büntetésből sarokba állítsák, igazoló levelet is
adhatok magának. Hát jöjjön, és ne nézzen olyan kemény
szigorúsággal.
A legszívesebben belekarolnék. Mert őszintén örülök, hogy
éppen vele, a csinos, a mutatós leánnyal találkoztam a magam
másfajta világában. De Ilona változatlanul ideges.
– Nem, igazán haza kell mennem – mondja sietve –, odaát
vár az autó.
Csakugyan, a Városház térről tisztelettudóan odaköszön a
sofőr.
– De legalább az autóig csak elkísérhetem?
– Természetesen – motyogja feltűnően hanyagul –
természetesen… És egyébként… miért nem jött el ma délután?
– Ma délután? – ismételem meg erőltetett lassúsággal,
mintha törnöm kellene fejemet. – Ma délután? Hja, buta
história. Az ezredes új lovat akart vásárolni magának, és erre
magával vitt mindnyájunkat, hogy megnézzük és kipróbáljuk a
lovat. (Tulajdonképpen egy hónappal ezelőtt történt ez. Nem
értek a hazudozáshoz.)
Ilona habozik, és valamit felelni akar. De miért rángatja a
kesztyűjét, miért váltogatja idegesen a lábát? Végre hirtelen
megszólal:
– Nem akarna legalább most kijönni velem, vacsorára?
Kitartani, mondom magamban gyorsan. Nem szabad
engedni! Legalább egyszer, egyetlen napig! Így hát bánatosan
felsóhajtok:
 – Milyen kár, igazán szívesen mennék, de a mai nap már
egészen megzápult. Este társas összejövetelünk van, ahonnan
nem szabad hiányoznom.
Ilona élesen a szemembe néz – különös, szemöldjei közt most
ugyanaz a türelmetlen ránc feszül ki, mint Editnél és egy szót
sem szól, nem tudom, szándékolt udvariasságból-e, vagy csak
zavarában. A sofőr kitárja az ajtót, Ilona becsapja maga után, és
az ablakon át még megkérdezi;
– De holnap eljön?
– Holnap feltétlenül.
És már indul is az autó.
Nem vagyok magammal éppen túlságosan megelégedve.
Miért siet annyira Ilona, miért ilyen zavart, mintha félne attól,
hogy meglátják velem, és mire való ez a gyors elrohanás? Azután:
legalább udvariasan üdvözletét kellett volna küldenem
Kékesfalvynak, egy barátságos szót Editnek, akik
végeredményben mit sem tettek ellenem. Másrészt azonban
megelégedéssel tölt el tartózkodó viselkedésem. Megálltam a
sarat. Most legalább nem hihetik rólam, hogy tolakodó vagyok.

Bár megígértem Ilonának, hogy másnap délután a szokott időben

megjelenek, óvatosságból előzőleg még telefonon is bejelentem
látogatásomat. Jobb betartani a szigorú formákat, a forma
mindig biztosíték. Hangsúlyozni akarom, hogy nem rontok be
senki házába, és mostantól kezdve minden alkalommal meg
fogom kérdezni: fogadnak-e és szívesen fogadnak-e? Ebben
egyébként ezúttal nincs okom kételkedni, mert az inas tárt
ajtóval vár, és ahogy belépek, sürgős iparkodással közli:
– A nagyságos kisasszony a toronytetőn van, és kéreti a
hadnagy urat, hogy egyenesen fáradjon fel oda. Azt hiszem –
teszi hozzá azután –, hadnagy úr még sohasem volt odafenn.
Hadnagy úr csodálkozni fog, milyen szép hely.
Igaza van a derék öreg Josefnek. Csakugyan sohasem jártam
még fenn a toronyteraszon, bármennyire is érdekelt már
egynéhányszor, a különös és kissé értelmetlen épület. Mint már
mondottam, eredetileg saroktornya lehetett egy már rég
összeomlott vagy lebontott várnak, amelynek pontos történetét a
leányok sem ismerték. A vaskos, négyszögletes torony éveken át
üresen állott, és csűrnek szolgált; gyermekkorában Edit,
szüleinek nem kis rémületére, gyakran felmászott a
meglehetősen foghíjas létrákon egész a padlástérig, ahol
mindenféle régi limlom között álmos denevérek keringtek, és
minden lépésre porfelhő és penész szállt fel az elkorhadt
gerendák közül. De a fantasztikumot kedvelő gyermek ezt a
haszontalan helyet választotta legszívesebben, éppen titokzatos
haszontalansága miatt, játszó- és búvóhelyéül, amelynek piszkos
ablakaiból szinte végtelen kilátás nyílt a távolba. Amikor aztán
bekövetkezett a szerencsétlenség, és többé nem remélhette, hogy
akkor még teljesen mozdíthatatlan lábával valaha is felmászhat a
magasan fekvő vadregényes lomtárba, úgy érezte, mintha
megfosztották volna valamitől. Apja gyakran észrevette, milyen
vágyakozó pillantással néz fel gyermekéveinek szeretett és
hirtelen elvesztett paradicsoma felé.
Azt a három hónapot, amelyet Edit egy német
szanatóriumban töltött, Kékesfalvy arra használta fel, hogy egy
bécsi építészt megbízott az öreg torony átépítésével, és leánya
számára meglepetésül kényelmes kilátóteraszt létesített odafenn.
Mikor Editet ősszel, betegségének alig észrevehető javulása után
hazahozták, a kitatarozott toronynak már liftje is volt, széles
liftje, akár egy szanatóriumnak, hogy a beteg a nap bármely
órájában felmehessen kerekes székén a kedvelt kilátóhelyre. Így
tehát váratlanul visszakapta gyermekkorának mesevilágát.
A sietve dolgozó építész természetesen nem sokat törődött az
egységes stílussal, inkább csak a technikai kényelemre gondolt. A
dísztelen kocka, amelyet a rideg, négyszögletű toronyra ráhúztak,
geometrikusan egyenes formáival inkább kikötőraktárhoz vagy
elektromos erőműhöz illett volna, semmint a Mária Terézia
idejéből származó, cikornyásan barokk kastélyhoz. De az apa
szerencsésen elérte lényeges célját, Edit boldognak látszott ezen a
teraszon, amely nem remélt módon megváltotta őt
betegszobájának szűk és egyhangú falai közül. Erről a
kilátótoronyról, amely a legszemélyesebb tulajdona volt,
távcsővel beláthatta a széles sík vidéket és mindazt, ami a
környéken történt, a szántást és az aratást, a munkát és a
szórakozást. Hosszú távollét után ismét kapcsolatba került a
külvilággal, őrhelyéről órákon át elnézte a játékszernek látszó
vonatot, amely füstkarikákat eregetve haladt át a vidéken, nem
kerülhette el ráérős kíváncsiságát egyetlen kocsi sem az
országúton, s mint később megtudtam, gyakran kísérte
figyelemmel teleszkópján a mi kilovaglásainkat,
gyakorlatozásainkat, szemléinket is. Ezt a kilátóhelyet azonban
különös féltékenységgel eltitkolta a ház vendégei előtt, a maga
külön világának tartotta, és a hűséges Josef szenvedélyes
lelkesedéséből megállapítottam, hogy az egyébként
megközelíthetetlen őrtoronyba szóló meghívást különös
kitüntetésnek tekintette.
Josef a beépített liften akart felvinni; látszott rajta, mennyíre
büszke rá, hogy ennek a drága közlekedési eszköznek a
vezetésével kizárólag őt bízták meg. De elutasítottam
ajánlkozását, amikor megtudtam, hogy a felvonón kívül vezet a
toronyteraszra egy keskeny csigalépcső is, amelyet minden egyes
emeleten más-más oldalról erkélyszerű falnyílások világítanak
meg. Előre elképzeltem, milyen gyönyörű látvány lehet, amint
pihenőről pihenőre mind távolabbi táj bontakozik ki. Csakugyan,
az ablaktalan, keskeny nyílások mindegyikén át új és új, elbájoló
kép tárult elém. A nyári táj felett arany fonatként terült el a
szélmentes, tiszta levegőjű forró délután. A szétszórt házak és
majorok kéménye felett szinte szabályos mozdulatlan karikákban
gyűrűzött a füst. Olyan élesen látszottak a szalmafedelű kunyhók,
tetejükön az elmaradhatatlan gólyafészekkel, mintha késsel
vágták volna ki vonalaikat az acélkék égboltból; a pajták előtt a
kacsaúsztató pocsolyák úgy csillogtak, mintha öntött fémből
volnának. Közbül a viaszos színű mezőkön törpe kis alakok,
legelésző, tarka tehenek, kapáló és mosó asszonyok, nehéz ökrös
fogatok és fürgén vágtató könnyű kocsik, a mezők gondosan
vonalazott négyzetei között. Mikor felérkeztem a mintegy
kilencven lépcső tetejére, tekintetem a magyar síkság egész
körképét habzsolta, egészen az enyhén párás látóhatár széléig,
ahol kék csík emelkedett, talán a Kárpátok vonala, balra pedig
kecses összevisszaságban városunk csillogott hagyma alakú
tornyával. Szabad szemmel felismertem kaszárnyánkat, a
városházát, az iskolaépületet, a gyakorlóteret; mióta áthelyeztek
új helyőrségemhez, először vettem észre ennek az isten háta
mögötti világnak igénytelen báját.
De nem engedhettem át magamat ennek a derűs képnek,
mert ahogy felértem a lapos tetőre, fel kellett készülnöm a beteg
leány köszöntésére. Az első pillanatban észre sem vettem Editet;
a puha szalmafonatú karosszék, amelyben pihent, csak széles
háttámláját mutatta felém, és teljesen eltakarta a leány vézna
testét, akár egy tarka, hajlított kagyló. Csak a mellette álló,
könyvekkel megrakott asztal és a felnyitott gramofon árulta el
Edit jelenlétét. Nem akartam hátulról közelíteni hozzá, nehogy
felriasszam pihenéséből vagy álmodozásából. Így hát a terasz
négyszöge mentén kerülőt tettem, hogy inkább szemtől szembe
találkozzunk. De ahogy óvatosan előrelépdelek, észreveszem,
hogy alszik. Vézna testét gondosan körülágyazták, lábára lágy
takarót borítottak, kerekded, vörösesszőke hajától övezett
gyermekarca kissé oldalra billenve, fehér vánkoson nyugszik, s a
már hanyatló nap borostyán-arany sugárzásában szinte
egészséges színű.
Önkéntelenül megállok és tétovázásomat felhasználom arra,
hogy elnézzem az alvó leányt, mint valami képet. Mert gyakori
együttlétünk során igazában még sohasem volt tulajdonképpen
alkalmam, hogy alaposan szemügyre vegyem, minthogy – mint
minden érzékeny és túlérzékeny ember – akaratlanul ellenállást
tanúsít, ha nézegetik. Ha csak véletlenül is ránéznek beszélgetés
közben, szemöldjei közt azonnal megjelenik a kis bosszús ránc,
tekintete nyugtalanná válik, ajka idegessé, profilja egy pillanatig
sem marad mozdulatlan. Most, hogy lecsukott szemmel fekszik,
mozdulat és ellenkezés nélkül (és emiatt úgy érzem, hogy
illetlenséget, majdnem lopást követek el), most először tudom
megfigyelni kissé szögletes, még kiforratlan arcát, amelyben a
gyermekies vonzó módon keveredik a nőies és a beteg
vonásokkal. Ajka kissé kinyílt, mint szomjazóé, lassan lélegzik, de
már ez a kis mozgás is pihegően kidomborítja gyermekien
fejletlen keblét, és szinte már ettől is kimerülve, majdnem
vértelenül pihen sápadt, vöröses hajjal koronázott arca a párnán.
Óvatosan közelebb lépek, szeme alatt az árnyékok, halántékán a
kék erek és orrcimpáinak átlátszó rózsaszínűsége elárulják, hogy
milyen kevéssé védi őt alabástromfehér bőrének vékony és
színtelen takarója a külső támadásoktól. Arra gondolok, milyen
érzékenynek kell lennie annak, akiben a felülethez ennyire közel,
ennyire védtelenül rezegnek az idegek, milyen mérhetetlenül kell
szenvednie ilyen habkönnyű sellőtesttel, amely mintha szinte
csak lenge futásra, táncra és lebegésre termett volna, mégis
borzalmasan odabilincselték a kemény, nehéz földhöz! Szegény,
megláncolt teremtés – lelkem mélyén újra érzem annak a
fájdalmasan kimerítő és ugyanakkor vadul ágaskodó részvétnek a
forró felbuggyanását, amely mindig hatalmába kerít,
valahányszor csak a leány szerencsétlenségére gondolok; kezem
reszket a vágytól, hogy gyengéden megsimogassam a karját,
föléje hajoljak és szinte letépjem ajkáról a mosolyt abban a
pillanatban, amikor felébred és megismer. Egyre jobban elfog a
gyengédség vágya, amely akaratom ellenére részvétembe
keveredik, ha Editre gondolok, vagy őt látom. De nem szabad
megzavarni az álmot, amely távol tartja őt önmagától, a sejtelmes
valóságtól. Hiszen éppen ezért olyan csodálatos dolog alvó
betegek meghitt közelsége, mert ilyenkor eltűnnek szorongó
gondolataik, és annyira megfeledkeznek fogyatékosságaikról,
hogy néha mosoly száll félig nyitott ajkukra – akár pillangó a
lengő levélre –, idegen, nem is hozzájuk tartozó mosolygás,
amely az ébredés pillanatában egyszerre riadtan elszáll. Milyen
jótéteménye Istennek – gondolom magamban –, hogy a
nyomorékok, a csonkák, akiket a sors megrabolt, legalább
álmukban nem tudnak testük alakjáról vagy alaktalanságáról,
hogy az álom, ez a jótékony csaló legalább ilyenkor szépnek és
arányosnak mutatja alakjukat, hogy a szenvedő legalább az
álomnak ebben a sötétséggel határolt világában menedéket talál
az átok elől, amely testét bilincsbe veri. De a legmegragadóbb
számomra két keze, mely összekapcsolódva nyugszik a takarón;
halványan erezett, hosszúkás kéz, törékeny csukló és hegyesre
formázott, kissé kékes köröm – törékeny, vértelen, tehetetlen
kéz, ahhoz talán még elég erős, hogy apró állatokat – galambot és
házinyulat – megcirógasson, de gyenge ahhoz, hogy valamit
megragadjon, megtartson. Megrendülten gondolok arra, hogyan
is lehet ilyen erőtlen kezecskékkel védekezni az igazi szenvedés
ellen. Valamiért harcolni, valamit fogni, tartani? És szinte
elborzadok, amikor saját kezemre gondolok, erre a kemény,
nehéz, izmos, erős kézre, amely egyetlen zablarántással képes
megfékezni a legakaratosabb lovat. Szándékom ellenére lecsúszik
pillantásom a bolyhos és nehéz takaróra, amely túlságosan súlyos
az ilyen pehelykönnyű teremtéshez, amint hegyes térdére
nehezedik. Az átláthatatlan takaró alatt élettelenül – nem tudom,
szétzúzva, bénán, vagy csak erőtlenül-e, sohasem mertem
megkérdezni – feküsznek ájult lábai, abba a bizonyos vasból vagy
bőrből való gépezetbe feszítve. Eszembe jut, hogy ez a borzalmas
készülék golyós bilincsként nehezedik minden mozdulatánál a
nem mozduló tagokra, ezt az utálatos, csörömpölő és zörgő
szörnyűséget kell szakadatlanul magával cipelnie ennek a
törékeny, gyönge teremtésnek, éppen neki, akin érezni, hogy a
lebegés, szaladás és a szárnyalás természetesebb mozgás volna
számára, mint a járás!
A gondolatra önkéntelenül összeborzadok, és olyan erős
rándulás fut végig sarkamig, hogy sarkantyúm rezegve
megpendül. Egészen jelentéktelen, alig hallható zaj lehetett ez az
ezüstös csengés és csörrenés, de, úgy látszik, mégis keresztültört
a bágyadt álmon. Nyugtalanul fellélegzik, még nem nyitja fel
szemhéját, de keze már ébredezik, lazán szétválik a két keze,
megtámaszkodik, nyújtózkodik; mintha ujjaival ásítana. Aztán
próbaképpen megrezdúl a szemhéja, és szeme ámuldozva
körülcsodálkozik.
Pillantása hirtelen rám esik, és egyszerre megmerevedik. A
pusztán optikai látás még nem talált kapcsolatot a tudatos
emlékezéssel és gondolkozással, de egyetlen rándulással, amelyre
tökéletesen felébred, megismer; vére egyszerre bíborszínúre festi
arcát, olyan erővel szalad fel szívéből. Megint arra emlékeztet,
mint amikor kristálypohárba hirtelen vörös bort öntenek.
– Micsoda ostobaság… – mondja erősen összehúzott
szemmel, és ideges mozdulattal magára rántja a lecsúszott
takarót, mintha meztelenül leptem volna meg – micsoda
ostobaságot művelek? Úgy látszik, egy pillanatra elaludtam. – És
máris megremegnek orrcimpái; ismerem a viharnak ezt az
előjelét. Kihívóan fordul felém: – Miért nem keltett fel azonnal?
Nem való valakit álmában megfigyelni. Nem illik. Mindenki
nevetséges, amikor alszik.
 Kínos zavaromban, amiért tapintatosságommal bosszúságot
okoztam neki, ostoba tréfával próbálom elütni a dolgot.
– Jobb, ha az ember alvás közben nevetséges – mondom –
mint ha akkor nevetséges, amikor ébren van.
De Edit már mindkét kezével a szék karfájába kapaszkodva
felegyenesedik, szemöldjei közé mély ránc vágódik, és most már
ajka is vihart és villámlást jóslóan remeg. Tekintete csak úgy
szikrázik.
– Miért nem jött tegnap?
A kérdés túlságosan hirtelen jött, semhogy azonnal felelni
tudnék. De az inkvizítor szigorúságával máris folytatja:
– Nos, bizonyára különös oka lehetett, amiért így egyszerűen
hagyta, hogy csak üljünk és várjunk magára. Különben legalább
telefonon lemondott volna.
Milyen buta vagyok! Erre a kérdésre igazán számíthattam
volna, és felkészülhettem volna a válaszra! Ehelyett azonban
zavartan toporgok, és a régi magyarázkodáson rágódom, hogy
váratlanul belovagoló szolgálatba kellett mennem. Öt órakor még
reméltem, hogy elinalhatok, de az ezredes azután még
valamennyiünknek be akart mutatni egy új lovat, és így tovább és
így tovább.
Szürke, szigorú és éles pillantását egy percre sem veszi le
rólam. Minél körülményesebben fecsegek, annál idegesebb lesz.
Látom, amint ujjaival dobol a szék karfáján.
– Úgy – feleli végül nagyon hűvösen és keményen –, és
hogyan végződött ez a megható belovaglási történet? Megvette
végül az ezredes a lovat?
Már érzem, hogy veszedelmes zsákutcába jutottam.
Kesztyűjével egyszer, kétszer, háromszor rácsap az asztalra,
mintha tagjainak nyugtalanságát akarná elűzni. Azután
fenyegetően néz rám.
– Elég ebből az ostoba hazudozásból! Egy szó sem igaz belőle.
Hogy merészel nekem ilyen butaságot feltálalni?
Az összecsavart kesztyűt egyre hevesebben csapkodja az
asztal lapjához, azután nagy elhatározással ívben elhajítja.
– Egy szó sem igaz a maga fecsegéséből! Egyetlen szó sem!
Maga nem volt a lovaglóiskolában, nem volt belovagló szolgálata.
Már fél ötkor a kávéházban ült, ott pedig tudtommal nem szokás
belovagolni. Csak ne áltasson! A sofőrünk véletlenül pont hatkor
látta magát kártyázni.
Még mindig dadogok, de Edit hirtelenül a szavamba vág.
– Különben, miért szégyellném magamat maga előtt? Miért
játsszam én bújócskát, amiért maga nem mond igazat? Én bizony
nem félek kimondani az igazságot. Tehát vegye tudomásul, hogy
sofőrünk nem véletlenül látta meg magát a kávéházban, hanem
én küldtem őt a városba, egyenesen azért, hogy érdeklődjék, mi
történt magával. Minthogy még csak nem is telefonált, azt
hittem, beteg, vagy valami baja esett és… nem bánom, felőlem
gondolhatja, hogy ideges vagyok… nem bírom elviselni, ha
megváratnak… egyszerűen nem bírom… ezért küldtem be a
városba a sofőrt. A kaszárnyában hallotta azután, hogy a hadnagy
úr vidáman tarokkozik a kávéházban, mire megkértem Ilonát,
érdeklődjék, vajon miért sért bennünket ilyen módon… talán
megbántottam valamivel tegnap… néha igazán nem tehetek
hülye féktelenségemről… Nos, látja, én nem szégyellek magának
mindent bevallani… Maga ellenben ilyen együgyű meséket
tereget ki. Hát nem érzi, milyen utolsó dolog ilyen aljasul
hazudni?
Válaszolni akartam – azt hiszem, még annyi bátorságom is
volt, hogy elmeséljem a Ferenccel és Józsival történt buta esetet.
De Edit hevesen rám kiált:
– Ne jöjjön most új mesével… Csak semmi hazudozás, nem
bírom tovább elviselni! Torkig vagyok a hazugságokkal,
hányingerem van tőlük. Hajnaltól estig traktálnak olyasmivel,
hogy: „milyen jó színben vagy ma, milyen nagyszerűen masírozol
ma… csakugyan már sokkal jobban megy, sokkal jobban”, és
senki sem veszi észre, hogy majd megfulladok tőlük. Miért nem
mondja meg őszintén: tegnap nem volt időm, nem volt kedvem.
Végre is nem béreltük ki magát, és semminek sem örültem volna
jobban, mintha telefonon azt mondja nekem: „Ma nem megyek
ki, mert a többiekkel elmegyünk valahova csatangolni a
városban.” Olyan korlátoltnak tart, hogy nem tudnám megérteni:
magának néha nagyon a terhére lehet nap mint nap az irgalmas
szamaritánus szerepét játszani itt nálunk? És hogy egy felnőtt
férfi inkább lovagol, vagy megsétáltatja egészséges lábát, mint
hogy egy idegen karosszék mellett kuporogjon? Csak egy dologtól
undorodom, egyet nem bírok elviselni: a magyarázkodást, a
becsapást, a hazudozást – ezzel torkig vagyok. Nem vagyok olyan
buta, mint ahogyan mind gondoljátok, és elviselhetek jókora
adag őszinteséget is. Nézze, pár nappal ezelőtt belépett hozzánk
egy új cseh takarítónő, a régi meghalt, és első nap, mielőtt
bárkivel beszélhetett volna, meglátja, amikor mankóimmal éppen
átsegítenek karosszékembe. Rémületében elejti a súrolókefét, és
hangosan felkiált: „Jézusom, micsoda szerencsétlenség, micsoda
szerencsétlenség! Ilyen gazdag, ilyen előkelő kisasszony és…
nyomorék!” Ilona vadul nekirohant a derék nőnek; azonnal el
akarták bocsátani, és ki akarták dobni. De én egyenesen örültem
az esetnek, nekem jólesett ennek az asszonynak a rémülete, mert
tisztességes, mert emberi dolog megijedni, ha valaki váratlanul
ilyet lát. Még azonnal tíz koronát is adtam neki, mire rögtön a
templomba sietett, hogy imádkozzék értem… Egész nap örültem,
igen, a szó szoros értelmében örültem, hogy végre egyszer
megtudtam, hogyan viselkedik igazában egy idegen ember,
amikor először lát engem… De ti a hamis finomságotokban
örökké azt hiszitek, hogy „kímélni” kell engem, és úgy vélitek,
végeredményben jót tesztek nekem ezzel az átkozott
tapintatossággal… De hát azt hiszitek, nincs szemem? Azt
hiszitek, hogy nem érzem fecsegésetek és dadogásotok mögött
pontosan ugyanazt a borzadást és ijedtséget, mint amilyet annál
a derék, annál az egyetlen becsületes nőnél tapasztaltam? Azt
hiszitek, nem veszem észre zavart, kínos pillantásaitokat akkor,
amikor a mankókhoz nyúlok és hogy milyen sietve erőszakoljátok
a társalgást, csak hogy én ne vegyek észre semmit. Mintha nem
ismernélek benneteket a mákonyotokkal meg a mézesmázos
szavaitokkal együtt, mézesmázos szavaitokkal és a mákonnyal,
ezzel az egész undorító nyálasságotokkal együtt… Nagyon is jól
tudom, hogy valahányszor az ajtó becsukódik mögöttetek,
megkönnyebbülten föllélegeztek, és ott hagytok heverni, mint egy
holttestet… Nagyon is jól tudom, hogy aztán szemforgatóan
sóhajtozzátok: „Szegény gyermek”, de ugyanakkor tökéletesen
elégedettek vagytok önmagatokkal, amiért kíméletesen egy órát,
két órát áldoztatok a „szegény, beteg gyermek” ápolására.
Csakhogy nekem nem kellenek áldozatok! Ne tartsátok
kötelességeteknek, hogy naponta feltálaljatok egy adag részvétet;
fütyülök a nagy kegyes együttérzésre, egyszer s mindenkorra,
fütyülök minden részvétre. Ha el akar jönni, hát jöjjön, ha nem
akar, hát ne jöjjön! De legyen becsületes, és ne meséljen itt
nekem belovaglásról és lókipróbálásról! Nem bírom!… nem
bírom tovább a hazudozást és az undok kiméletességeteket.
Az utolsó szavakat már teljesen önuralmát vesztve, égő
szemekkel, sápadt arccal kiáltotta. Aztán egyszerre elernyedt a
görcs. Feje kimerülten hull a szék támlájára, és lassacskán újra
vér színesíti meg az izgalomtól még remegő ajkát.
– Nohát – mondja azután nagyon halkan és szinte
szégyenkezve – ezt egyszer már meg kellett mondanom! Ezzel el
is intéztük! Ne beszéljünk tovább róla. Adjon… adjon egy
cigarettát.
Különös dolog történik most velem. Máskor tűrhetően tudok
magamon uralkodni, és kemény, biztos a kezem. Ez a váratlan
kitörés azonban annyira megrendített, hogy szinte bénának
érzem tagjaimat; soha életemben ennyire nem sújtott le még
semmi. Nagy nehezen kiveszek egy cigarettát a dobozból,
átnyújtom, és meggyújtok egy szál gyufát. De mikor tüzet adok,
annyira remegnek az ujjaim, hogy képtelen vagyok a gyufát
rendesen tartani, a láng hasznavehetetlenül ellobban és elalszik.
Újabb szálat kell meggyújtanom, de az is bizonytalanul imbolyog
remegő kezemben, amíg a cigarettája tüzet fog. Edit
nyilvánvalóan észrevette feltűnő ügyetlenségemről, hogy
mennyire megdöbbentem, és most egészen más, kissé
csodálkozóan nyugtalan hangon, csendesen megkérdezi:
– De mi van magával? Hiszen reszket… Hogyan… hogyan…
miért ilyen izgatott?… Mit érdekli ez magát?
A gyufaszál kis lángja elaludt. Szótlanul leültem, és Edit
nagyon meglepetten dünnyögi tovább:
– Miért izgatja fel ennyire az én ostoba beszédem?… Igaza
van papának: maga igazán… nagyon… rendkívül érdekes ember.
Ebben a pillanatban hátunk mögött halk zümmögés támad. A
teraszra érkező lift. Az inas kinyitja az alkalmatosság ajtaját, és
kilép belőle Kékesfalvy, a maga bűntudatos, szerény módján,
amely érthetetlenül mélyre nyomja le mindig a vállát, mihelyt a
beteghez közeledik.
 Természetesen felállok, hogy Kékesfalvyt üdvözöljem.
Elfogódottan bólint, és nyomban Edit fölé hajol, megcsókolja
homlokát. Aztán különös csend támad. Ebben a házban
mindenki mindent megérez; az idős férfinak pillanatok alatt
észre kellett vennie, hogy kettőnk között veszedelmes feszültség
vibrál: ezért lesütött szemmel, nyugtalanul álldogál. Az a
gyanúm, a legszívesebben elmenekülne. Edit megpróbál segíteni
a helyzeten:
– Képzeld, papa, a hadnagy úr ma először van a teraszon.
– Igen, gyönyörű itt – teszem hozzá, de nyomban kínosan
rádöbbenek, hogy szégyellni való közhelyet mondtam, és szavam
elakad. Kékesfalvy, hogy a zavart eloszlassa, a karosszék fölé
hajol:
– Attól félek, nemsokára hűvös lesz idefenn. Nem volna jobb,
ha lemennénk?
Edit igennel válaszol. Valamennyien örülünk, hogy ennek
következtében jelentéktelen elterelő elfoglaltsághoz jutunk:
összerakjuk a könyveket, becsavarjuk Editet kendőjébe,
megrázzuk a csengőt (amely innen sem hiányzik, mint a ház
egyetlen asztaláról sem). Két perc múlva felzümmög a lift, és
Josef a béna leány karosszékét óvatosan begurítja a liftbe.
– Rögtön megyünk le mi is – integet gyengéden Kékesfalvy –,
talán öltözz át a vacsorához. Addig én a hadnagy úrral még
sétálgatok egy kicsit a kertben.
Az inas behúzza a lift ajtaját, és a gurulószék a béna
gyermekkel úgy süllyed le a mélybe, mint a sírba. Apja is, én is
önkéntelenül elfordulunk. Hallgatunk, de egyszerre csak
észreveszem, hogy Kékesfalvy nagyon bátortalanul felém
közeledik.
– Ha nincs ellenvetése, hadnagy úr, nagyon szeretnék önnel
valamit megbeszélni… azaz, szeretnék valamit kérdezni… Talán
sétáljunk át az irodámba, oda az igazgatási épületbe… persze csak
ha nem terhelem vele… Különben… különben… természetesen a
parkban is sétálgathatunk.
– De Kékesfalvy úr, igazán megtisztel… – felelem.
Ebben a pillanatban zümmögve megérkezik értünk a lift.
Lemegyünk, átsétálunk az udvaron az igazgatási épület felé;
feltűnőnek találom, hogy Kékesfalvy milyen óvatosan, mennyire
a fal mellé simulva lépdel a ház mentén, mennyire meglapul,
mintha attól félne, hogy tetten érik. Akaratlanul – nem tehetek
róla – magam is ugyanolyan halk, óvatos lépésekkel követem.
Az alacsony és nem éppen tiszta vakolatú igazgatási épület
végében Kékesfalvy kinyit egy ajtót, és bevezet irodájába,
amelynek berendezése nem látszik sokkal különbnek az én
kaszárnyabeli szobámnál: olcsó, korhadt és agyonhasznált
íróasztal, régi, foltozott szalmaszékek, a fal elnyűtt kárpitján
néhány ősrégi, láthatóan már évek óta használatlan táblázat; a
dohos szag is kellemetlenül emlékeztet a mi kincstári irodáinkra.
Nyomban megértem – e néhány nap alatt nagyon megtanultam
sokat megérteni –, hogy ez az öreg ember minden fényűzéssel,
minden kényelemmel egyedül gyermekét halmozza el, és a maga
személyét illetően úgy takarékoskodik, mint egy zsugori paraszt.
Most először veszem észre azt is, mivel előttem halad, hogy
kopott fekete ruhája mennyire kifényesedett a könyökén,
valószínűleg tíz-tizenöt éve viseli már.
Kékesfalvy széles, kecskelábú, fekete bőrhuzatú széket tol
felém, ez az egyetlen kényelmes darab az irodában. – Foglaljon
helyet, hadnagy úr, kérem, foglaljon helyet – mondja kissé
gyengéd, behízelgő hangon, és, mielőtt segítségére siethetnék, a
maga számára csak egy bizonytalan állású szalmaszéket hoz elő.
Most szorosan egymás mellett ülünk. Kezdhetné, el kellene már
kezdenie, és különös izgalommal várom, hogy kezdje, mert ugyan
mit kérhet ez a gazdag ember, ez a milliomos tőlem, a szegény
hadnagytól? De Kékesfalvy mereven előreejti fejét, mintha éppen
a cipőjét nézegetné. Hallom az előrehajló test fojtott és nehéz
lélegzetét.
Végre fölemeli a fejét, homlokán izzadság gyöngyözik, leveszi
elhomályosodott szemüvegét. Mikor nincs rajta ez a villogó pajzs,
akkor arca egyszerre más lesz, szinte csupaszabb, szegényebb és
tragikusabb; szeme is, mint a rövidlátóké általában, tompább
fényűnek és fáradtabbnak látszik, mint az erősítő üvegen át.
Gyulladásos szemhéjáról arra következtetek, hogy ez az
öregember keveset és rosszul alszik. Megint érzem, hogy elönt a
belső hullám – a részvét, már ismerem. Most egyszerre nem
Kékesfalva dúsgazdag urával ülök szemben, hanem egy
gondterhelt öreg férfival.
 Kékesfalvy a torkát köszörülve szólal meg:
– Hadnagy úr – berekedt hangszálai még nem akarnak
engedelmeskedni – nagy kérésem van önhöz… Természetesen
tudom, nincs jogom, hogy ezzel terheljem, hiszen ön alig ismer
bennünket… de hát megtagadhatja… természetesen
megtagadhatja… Lehet, hogy jogtalan kívánság, talán tolakodás,
de az első perctől kezdve bizalmam volt önhöz. Az ember
mindjárt érzi, hogy ön jó ember, akinek a segítségére számítani
lehet. De igen, igen, igen – alighanem tiltakozó mozdulatot
tettem –, ön jó ember. Van valami önben, ami a másiknak
biztonságot ad, és néha… az az érzésem, egyenesen nekem küldte
… – szava elakadt, éreztem, hogy „Istent” akar mondani, de nem
volt hozzá bátorsága – önt egyenesen nekem küldték, hogy
legyen valakim, akivel őszintén beszélhetek… Tulajdonképpen
nem sok, amit kérni szeretnék… De én itt csak beszélek és
beszélek, s meg sem kérdem, egyáltalán meg akar-e hallgatni.
– Természetesen.
– Köszönöm… egy öregembernek elég csak ránéznie valakire
és nyomban kiismeri… Tudom, mit jelent egy jó ember, tudom
Istenben boldogult feleségemről… Az ő halála volt az első csapás
életemben, de most mégis azt gondolom, talán jobb is, hogy nem
kell velem együtt látnia a gyermek szerencsétlenségét… Ő talán
nem tudta volna elviselni. Tudja, mikor ez a dolog öt évvel ezelőtt
kezdődött… akkor eleinte nem hittem, hogy sokáig úgy
maradhat… Hogyan is bírná az ember elképzelni, hogy van itt egy
gyermek, aki szaladgál, játszik, mint a többi, kering, mint a
búgócsiga… és egyszerre mindez elmúlik, örökre vége… Azután,
az ember mégiscsak az orvosi tudomány tiszteletében nőtt fel…
olvassuk az újságban, hogy milyen csodákra képesek, szíveket
foltoznak és szemeket ültetnek át, azt mondják… Hát nem kell
akkor azt hinni a magunkfajta embernek, hogy értenek a lehető
legegyszerűbb dolgokhoz… ahhoz, hogy gyorsan talpra állítsanak
egy gyermeket… egy gyermeket, aki egészségesen született, és aki
mindig tökéletesen egészséges volt. Kezdetben ezért egyáltalán
nem ijedtem meg, mert nem hittem, egy pillanatig sem hittem
abban, hogy Isten ilyet tegyen, hogy egy gyermeket, egy ártatlan
gyermekre örökre így lesújtson… Igen, ha engem ért volna a
csapás… engem már eleget szolgáltak a lábaim. Mi szükségem
van még rájuk… És azután… én nem voltam jó ember, sokat
hibáztam, sőt… De hol is tartottam?… Igen… szóval, ha engem ért
volna a csapás, megértettem volna. De Isten hogy foghat ennyire
mellé, hogy az ártatlanra sújt le… és hogyan értse meg a
magunkfajta ember, hogy egy élő teremtésnek, egy gyermeknek a
lába hirtelen meghalhat, mert egy ilyen semmiség, egy bacilus…
úgy mondták az orvosok, és azt hiszik, mondtak ezzel valamit…
Pedig ez csak egy szó, afféle magyarázkodás, a tény ellenben az,
hogy itt fekszik hirtelen megmerevedett tagokkal egy gyermek,
nem bír többé járni, mozdulni sem, és az ember tehetetlenül áll
mellette. Ezt nem ¡ehet ésszel felérni!
Keze fejével letörölte az izzadságot átnedvesedett, kusza
hajáról.
– Természetesen konzultáltam minden orvossal… elutaztunk
mindenhová, ahol csak egy híres orvos volt… elhozattam ide
valamennyit, ők pedig fontoskodtak, latinul beszéltek,
vitatkoztak, tanácskoztak, az egyik ezzel próbálkozott, a másik
azzal, azután kijelentették, hogy remélnek és bíznak, végül
átvették a pénzüket, elmentek, és minden maradt úgy, ahogy
volt. Azaz valami javulás már történt, tulajdonképpen lényeges
javulás. Azelőtt Editnek laposan hanyatt kellett feküdnie, és béna
volt az egész teste… most legalább a karja, a felsőteste normális,
és mankói segítségével egyedül is tud járni… Valamivel jobb, már
sokkal jobb az állapota, nem szabad igazságtalannak lennem…
De még senki sem segített rajta igazán… Valamennyien a vállukat
vonogatták, és azt mondották: türelem, türelem, türelem… Csak
egy tartott ki mellette, Condor doktor. Nem tudom, hallott-e róla,
hiszen ön bécsi.
Nemet intettem. Sohasem hallottam ezt a nevet.
– Persze, honnan ismerné, hiszen ön egészséges, ő pedig nem
tartozik azok közé, akik szeretnek feltűnni… nem professzor, még
csak nem is magántanár… Nem is hinném, hogy nagy praxisa
volna… azaz nem erőszakolja a nagy praxist. Csak
figyelemreméltó, rendkívül különös ember… Nem tudom,
sikerül-e önnek megmagyaráznom. Nem érdeklik a közönséges
esetek, az olyanok, amelyeket minden felcser kezelhet… csak
nehéz esetek érdeklik, olyanok, amelyek mellett más orvosok
vállvonogatással mennek el. Nem vagyok tanult ember, nem
állíthatom tehát, hogy Condor doktor jobb orvos volna, mint a
többiek… Csak annyit tudok, hogy jobb ember, mint a többiek.
Akkor ismertem meg… a feleségem betegségekor… akkor láttam,
hogyan harcolt az életéért… Ó volt az egyetlen, aki az utolsó
pillanatig sem adta föl, és akkor megéreztem, hogy ez az ember
együtt él és hal minden betegével. Nem tudom, jól fejezem-e ki
magamat, éppen az… az a szenvedélye, hogy erősebb akar lenni a
betegségnél… nem úgy, mint a többiek, hogy hírnevet, pénzt
szerezzenek, professzorok és udvari tanácsosok legyenek… ő
sohasem önmagából indul ki, hanem mindig a másikból, a
szenvedőből… Ó, csodálatos ember!
Az öregember valósággal izgalomba jött; szeme még fáradt
volt, de élénken csillogott.
– Mondom, csodálatos ember, aki senkit nem hagy cserben.
Számára minden eset kötelezettséggel jár… Talán nem fejezem ki
jól magamat… De nála úgy van, mintha minden esetben
bűnösnek érezné magát, ha nem tud segíteni… önmagát érzi
bűnösnek … és ezért… hihetetlenül hangzik, de esküszöm, hogy
igaz… amikor egyszer nem sikerült neki, amit a fejébe vett…
megígérte egy megvakult asszonynak, hogy meggyógyítja… és
amikor azután az asszony végleg megvakult, elvette feleségül,
képzelje el, mint fiatalember elvett egy vak nőt, aki hét évvel
idősebb nála, nem szép és nem gazdag, hisztériás, és aki most ott
van a nyakán, és még csak nem is hálás neki… Ugye, ez aztán
megmutatja, hogy milyen ember, és ön megérti, mennyire boldog
vagyok, hogy rátaláltam… egy ilyen emberre, aki éppen úgy
aggódik a gyermekemért, mint én magam. Gondoskodom róla
végrendeletemben is… Ha valaki, hát ő segíteni fog. Adja Isten!
Adja Isten!
Két kezét egymásnak feszítette az idős ember, mintha
imádkoznék. Azután egyetlen mozdulattal közelebb húzta a
székét.
– És most figyeljen, hadnagy űr. Hiszen tulajdonképpen
kérni akartam öntől valamit. Elbeszéltem már, hogy mennyi
részvét lakozik ebben a Condor doktorban… De látja, értse meg…
éppen az nyugtalanít, hogy annyira jó ember… Mindig félek,
érti… félek, hogy tapintatosságból nem mondja meg nekem az
igazat, nem árulja el a tiszta igazságot… Mindig biztat és
vigasztal, hogy a helyzet biztosan javulni fog, egyre jobb lesz, a
gyermek tökéletesen fel fog gyógyulni … De ha aprólékosan
kérdezem, hogy mikor és hogy mennyi ideig fog még tartani,
akkor mindig kitérő választ ad, és csak ennyit mond: türelem,
türelem. Csakhogy az embernek szüksége van valami
bizonyosságra… Öreg, beteg ember vagyok, tudnom kell, vajon
megérem-e, hogy Edit egészséges lesz, tökéletesen egészséges…
nem, higgye el, hadnagy úr, nem birok így élni… Tudnom kell,
vajon biztos-e abban Condor, hogy leányom meggyógyul és hogy
mikor… Tudnom kell… nem bírom tovább elviselni a
bizonytalanságot.
Annyira erőt vett rajta az izgalom, hogy felállt helyéről, és
három heves-gyors lépéssel az ablakhoz sietett. Már ismertem ezt
a szokását. Ha könnyek tódultak szemébe, mindig ebben az
elfordulásban keresett menedéket. Ő sem bírja elviselni a
részvétet, mennyire hasonlít a leányára! Ugyanekkor jobb kezével
ügyetlenül belenyúlt ócska fekete zsakettjének hátsó zsebébe, és
kiráncigált egy kendőt. Hasztalanul igyekezett úgy tenni, mintha
homlokáról törölné az izzadságot, határozottan láttam, hogy
szemhéjai vörösek. Néhányszor végigment a szobán; nyöszörgés
hallatszott, nem tudtam, a korhadt gerendák nyögdécselnek-e
lépéseinek súlya alatt, vagy pedig ő maga, az elkorhadt öreg
nyöszörög-e. Aztán mély lélegzetet vett, mint az úszó, mielőtt a
vízbe veti magát.
– Bocsásson meg… nem erről akartam beszélni… Mit is
akartam? Igen… holnap Condor doktor újból megérkezik
Bécsből, telefonon bejelentette … egyébként szabályszerű
időközökben, minden második vagy harmadik héten eljön, hogy
szemlét tartson… Ha rajtam múlna, el sem engedném többé
innen… Itt lakhatna a házban, megfizetném, bármit kérne. De azt
mondja, hogy a megfigyelés érdekében szüksége van bizonyos
időközökre… bizonyos időközökre… Igen… mit is akartam
mondani? … Tudom már… holnap tehát eljön, és délután
megvizsgálja Editet. Ilyenkor itt marad vacsorára, és éjjel utazik
vissza a gyorsvonattal. No mármost arra gondoltam, hogy
valakinek, akit egyáltalában nem ismer, aki érdektelen, meg
kellene őt kérdeznie… meg kellene kérdeznie úgy… úgy, teljesen
véletlenül, mint ahogy az ember egy ismerőse iránt érdeklődik…
megkérdezni, vajon mi a helyzet a bénulás körül, és hiszi-e, hogy
a gyermek valaha még egészséges lesz, tökéletesen egészséges…
érti: tökéletesen egészséges… és hogy mit gondol, meddig tart
még… Az az érzésem, hogy önnek nem hazudna… Önt mégsem
kell kímélnie, önnek nyugodtan megmondhatja az igazságot…
amitől nálam talán visszatartja az, hogy én vagyok az apa, hogy
öreg, beteg ember vagyok és tudja, hogy majd megszakad a
szívem… De természetesen nem szabad elárulnia, hogy beszélt
velem… Teljesen véletlenül kell erre terelnie a beszélgetést, csak
ahogy az ember orvosnál érdeklődik… Akarja… megteszi ezt
nekem?
Szabadkozhattam? Szemben ült velem a könnyező
öregember, és úgy várta igenlő válaszomat, mint az utolsó ítélet
harsonáját. Természetesen mindent megígértem neki. Egyetlen
lendülettel nyújtotta felém mindkét kezét.
– Mindjárt tudtam… már akkor, amikor újra eljött és azután
olyan jó volt a gyermekemhez… hiszen tudja… mindjárt tudtam,
hogy ön az az ember, aki megért engem… Ez és csak ez az ember
kérdezheti őt meg helyettem és… Ígérem, esküszöm, sem előtte,
sem utána senki sem fog tudomást szerezni róla, sem Edit, sem
Condor, sem Ilona… csak én fogom tudni, hogy micsoda
szolgálatot, micsoda borzasztó nagy szolgálatot tett nekem.
– Igazán szóra sem érdemes… Hiszen csekélység az egész.
– Nem, nem csekélység… Igen nagy… egészen nagy szolgálat,
amire ön vállalkozik. Egészen nagy szolgálat, és ha… – kissé
előrehajolt, és hangja alázatossá halkult – … ha egyszer a magam
részéről valamit… valamit tehetnék önért… ha talán… volna
önnek…
Valószínűleg rémült mozdulatot tettem (azonnal fizetni
akar?), mert – mint erős izgalmában mindig, most is dadogva –
sietősen hozzátette:
– Nem, ne értsen félre… én nem gondolok… semmi
anyagira… Csak… azt… azt gondolom… jó összeköttetéseim
vannak… rengeteg embert ismerek a minisztériumokban, a
hadügyminisztériumban is… és manapság mindig jó, ha az
embernek van valakije, akire számíthat… Természetesen csak így
gondolom… Mindenkinek az életében lehet egy pülanat… csak
ezt… csak ezt akartam mondani.
 Megszégyenített az a zavart félénkség, ahogyan segítségét
felajánlotta. Egész idő alatt egyetlenegyszer sem pillantott rám,
hanem lefelé beszélt, mintha tulajdon kezéhez szólna. Csak most
nézett fel nyugtalanul, tapogatózva megkereste letett szemüvegét,
azután reszkető kézzel felcsíptette orrára.
– Jobb volna talán – morogta azután –, ha most átmennénk,
különben… különben Editnek feltűnik hosszú távollétünk.
Sajnos, rettentően óvatosnak kell lenni vele, amióta beteg;
azóta… azóta valahogyan élesebbek az érzékszervei, mint
másoknak; a szobájában is megérez mindent, ami a házban
történik… Mindent kitalál, mielőtt az ember kimondaná… Még
végül… azért ajánlanám, hogy menjünk át, mielőtt még gyanút
fogna.
Átmentünk. Edit a szalonban várakozott, tolószékében.
Amint beléptünk, szürke, éles pillantását ránk vetette, mintha
kissé zavartan lehajtott homlokunkról akarná leolvasni, hogy
kettesben miről beszéltünk. Mivel pedig mi nem tettünk említést
róla, egész este feltűnően szótlan és zárkózott volt.

„Csekélységnek” neveztem Kékesfalvy kérését, hogy a nekem még

ismeretlen orvostól lehetőleg elfogódottság nélkül tudakoljam ki
a béna leány gyógyulásának eshetőségeit. Külső szemlélő valóban
nem látja komolyabb fáradozásnak megbízatásomat. Nehéz lenne
azonban leírnom, hogy ez a váratlan feladat milyen sokat
jelentett nekem. Semmi sem emeli jobban egy fiatalember
önérzetét, semmi sem formálhatja jobban jellemét, mint az, ha
váratlanul olyan feladat elé állítják, amelyet kizárólag a maga
képességével, a maga erejéből kell megoldania. Természetesen
máskor is kaptam már felelősségteljes megbízásokat, de azok
mindig szolgálati, katonai jellegűek voltak, csupa olyan
teljesítményt igényeltek, amelyet mint tisztnek feljebbvalóim
parancsára és szigorúan körülhatárolt működési körben kellett
megoldanom, mint például vezényelni egy századot, vezetni egy
szállítmányt, lovakat vásárolni, a legénység veszekedéseit
lecsillapítani. De az ilyen parancs és végrehajtása mindig a
kincstári szabályok szerint történt. Írott vagy nyomtatott
utasításokhoz voltam kötve, s ha kétségem merült fel, csak meg
kellett kérdeznem valamelyik idősebb és tapasztaltabb
bajtársamat, hogy megbízatásomat hibátlanul elvégezhessem. De
Kékesfalvy kérése nem a katonatiszthez szólt, hanem még
határozatlan belső énemhez, amelynek képességeit és határait
még fel kellett derítenem. És hogy ez az idegen ember a maga
bajában barátai és ismerősei közül éppen engem választott ki, ez
a bizalom sokkal boldogabbá tett, mint akármilyen szolgálati
vagy bajtársi elismerés, amelyben eddig részem volt.
Boldogságomhoz mindenesetre járult némi megdöbbenés is,
mert megint kiderült, mennyire határozatlan és hanyag volt
eddigi részvétem. Hogy is forgolódhattam hetek óta ebben a
házban anélkül, hogy feltettem volna a legtermészetesebb, a
legelemibb kérdést: sokáig marad még béna ez a szegény leány?
Nem talál az orvostudomány gyógyszert a végtagok
elgyengülésére? Elviselhetetlen szégyen: sem Ilonánál, sem
apjánál, sem ezredorvosunknál soha nem érdeklődtem; a bénulás
tényét mint végzetes valóságot fogadtam el. Puskagolyóként ért
most ezért a nyugtalanság, amely a leány apját már évek óta
gyötri. Hát lehetséges, hogy az orvos csakugyan megválthatja
szenvedéseitől ezt a gyermeket? Csakugyan újból járni fognak
ezek a megbilincselt szerencsétlen lábak? Újra szaladni fog ez az
Istentől megcsalt teremtés, lépcsőkön fel, lépcsőkön le, kacagó
száguldásban, boldogan és vidáman! Valósággal mámorossá tett
ez a lehetőség; öröm volt rágondolni, hogy azontúl majd
kettesben, hármasban vágtatunk lóháton a mezőkön, hogy majd
nem cellájában, hanem már a kapunál fog várni és örökké
gondtalan lesz. Türelmetlenül lestem az órát, hogy mielőbb
kifaggassam az idegen orvost, türelmetlenebb voltam talán, mint
maga Kékesfalvy; a magam életében még sohasem álltam ennyire
fontos döntés előtt.
Gyorsan szabaddá tettem magamat, és korábban érkeztem,
mint máskor. Ezúttal Ilona egyedül fogadott. Megérkezett
Bécsből az orvos – magyarázta –, most Editnél van, és úgy
látszik, ezúttal különös alapossággal vizsgálja meg. Harmadfél
órája van mára itt, azután pedig Edit alighanem túlságosan
fáradt lesz ahhoz, hogy lejöjjön hozzánk. Ezúttal tehát be kell
érnem vele, már amennyiben – tette hozzá – nincs okosabb
dolgom.
 Ebből a megjegyzésből örömmel állapítottam meg (mindig
büszkévé teszi az embert, ha csak másodmagával birtokosa egy
titoknak), hogy Kékesfalvy csakugyan nem avatta be őt
egyezségünkbe. Természetesen ott maradtam. Sakkozással
ütöttük agyon az időt; még jó sokáig tartott, amíg a szomszéd
szobából felhangzottak a türelmetlenül várt lépések. Végre –
egymással élénk beszélgetésben – belépett Kékesfalvy és Condor
doktor, s alig bírtam leküzdeni meglepetésemet, olyan nagy
csalódást okozott első látásra ennek a Condor doktornak a
megjelenése. Ha ismeretlen emberről sok és érdekes dolgot
hallunk, akkor látófantáziánk előre képet alkot magának róla, és
az emlékezetben lévő anyagból tékozlón a legpompásabb,
legromantikusabb vonásokat rakja rá. Amikor Kékesfalvy
zseniális orvosnak mondotta előttem Condort, én bizony azt a
megszokott külsőt képzeltem el, amelynek segítségével a
tucatrendező és a színházi fodrász „az orvos” típusát a színpadra
állítja: átszellemült arc, éles és átható szem, fölényes fellépés,
szikrázóan szellemes beszéd – mert hiszen újra meg újra
menthetetlenül beleesünk abba a hibás elképzelésbe, hogy a
természet a rendkívüli embereket első pillantásra is lenyűgöző
külsőségekkel ruházza fel. Ezért azután mintha mellbe vágtak
volna, amikor váratlanul egy alacsony, pocakos, rövidlátó, kopasz
úr előtt kellett meghajolnom, akinek gyűrött szürke ruhája tele
volt szórva hamuval, és nyakkendője rosszul volt megkötve. S az
elképzelt éles, kutató pillantás helyett az olcsó acélkeretes
szemüveg mögül nagyon lanyha, inkább álmos tekintet nézett
felém. Mielőtt Kékesfalvy bemutatott volna, Condor felém
nyújtotta kicsi, nyirkos kezét, azután nyomban elfordult, hogy a
dohányzóasztalkánál cigarettára gyújtson. Lustán nyújtózott.
– Hát itt volnánk. De kedves barátom, mindjárt be kell
vallanom, hogy pokolian éhes vagyok; remek volna, ha rövidesen
evéshez látnánk. Ha a vacsora még nem volna készen, talán Josef
előlegezhetne valami csekélységet, vajas kenyeret vagy ilyesmit. –
Széles mozdulattal leereszkedett egy karosszékbe. – Mindig
elfelejtem, hogy éppen ezen a délutáni vonaton nincs
étkezőkocsi. Micsoda jellemző igazi osztrák állami
nemtörődömség… Ó, nagyszerű – szakította félbe szavait, és
gyorsan felállt, amikor az inas széthúzta az ebédlő tolóajtaját –, a
te pontosságodban igazán megbízhatunk, Josef. Minden
tiszteletem főszakács uratoknak is. Az átkozott hajszában ma
még ebédelni sem értem rá.
Azzal minden teketória nélkül elbaktatott, leült, meg se várt
bennünket, gallérjába gyűrte asztalkendőjét, és gyorsan –
szerintem kissé hangosan is – szürcsölni kezdte a levest. Lázas
elfoglaltságában egyetlen szót sem vesztegetett, se rám, se
Kékesfalvyra. Csak az evéssel volt elfoglalva, de közben rövidlátó
szemével a borospalackot nézegette.
– Remek… az önök híres szamorodnija, ráadásul 97-es! Még
emlékszem rá legutóbbról. Már csak ezért az egyért is érdemes
ide elzötyögni önökhöz. Nem, Josef, ne töltsön még. Előbb
inkább egy pohár sört… úgy, köszönöm.
Egyetlen hosszú kortyantással kiürítette poharát, azután a
sürgősen elébe tartott tálról hatalmas darabokat rakott a
tányérjára, majd lassan és kényelmesen rágni kezdett. Mivel
jelenlétünkről láthatóan tudomást sem vett, volt időm, hogy a
falatozó embert oldalról szemügyre vegyem. Csalódva
állapítottam meg, hogy ennek a lelkesen magasztalt embernek az
arca a lehető legpolgáriasabb, legközönségesebb: kerek, mint a
holdvilág cs apró lyukak meg pattanások borítják, az orra
krumpli, álla határozatlan vonalú, vörhenyes arcát erős szakáll
árnyékozza, nyaka kerek és kurta. Pontosan az volt, akit a bécsi
nyelvjárás Sumpernek nevez, vagyis: kedélyes, dörmögő ínyenc.
Éppen olyan kényelmesen ült és evett is gyűrött s félig kigombolt
mellényében. Az a makacs közönyösség, ahogyan rágott,
valósággal dühbe gurított. Talán azért, mert eszembe jutott, hogy
legutóbb ugyanennél az asztalnál milyen lenyűgöző
udvariassággal bánt velem az alezredes és az a gyáros, de talán
azért is, mert bizonyos aggodalom fogott el, hogy milyen nehéz
lesz bizalmas kérdésre pontos választ kicsikarnom ettől az
embertől, aki ilyen lelkesen eszik és iszik, aki a bort mindig a
világosság felé tartja, mielőtt csámcsogó ajkával megkóstolja.
– Nos, mi újság önöknél ezen a vidéken? Jó lesz a termés?
Nem volt szárazság az utóbbi hetekben? Nem volt túl meleg?
Valami ilyet olvastam az újságban. És a gyár? Megint drágítja a
cukrot a kartell?
 Néha ilyen hanyag és, mondhatnám, lusta kérdésekkel
(amelyekre azonban nem is várt választ) szakította félbe Condor
a feje tömését. Rajtam pedig változatlanul keresztülnézett, s bár
mindenfelől hallottam már az orvosok jellemző
modortalanságáról, mégis határozottan haragudni kezdtem erre
a kedélyes faragatlan fickóra, és bosszúságomban egyetlen szót
sem szóltam.
Őt azonban egyáltalán nem zavarta jelenlétünk, és amikor
végre átsétáltunk a szalonba, ahol a feketekávé készen várt,
kényelmes szuszogással egyenesen Edit betegszékébe vetette
magát, erre a különleges kényelemre berendezett
alkalmatosságra, amelyen volt forgatható könyvtartó, hamutálka
és szabályozható támla. Miután pedig a harag csaknem
rosszindulatúvá tesz, de a szemet is megélesíti, jóleső elégtétellel
állapítottam meg, hogy ennek a lusta fráternak a kurta lábán
ráncos a harisnya, és milyen löttyedt a pocakja. Hogy pedig a
magam részéről kimutassam, mennyire kevéssé akarok vele
barátkozni, úgy fordítottam el karosszékemet, hogy már
majdnem háttal ültem neki. De őt tökéletesen hidegen hagyta
tüntető hallgatásom és Kékesfalvy nyugtalan járkálása – az idős
ember szakadatlanul fel-alá bolyongott a szobában, hogy
cigarettát, gyufát és konyakot adjon az orvos keze ügyébe –,
Condor egyből nem kevesebb, mint három külföldi szivart vett ki
a dobozból, kettőt tartalékba helyezett a kávéscsésze mellé, és
bármennyire simult is testéhez a karosszék, még mindig nem
találta helyét elég kényelmesnek. Izgett-mozgott, hogy a
legkényelmesebb helyzetet megtalálja. Mikor már a második
csésze kávét is megitta, csak akkor lélegzett fel elégedetten, akár
a jóllakott vadállat. Ellenszenves, milyen ellenszenves –
gondoltam magamban. De most az orvos váratlanul
kinyújtózkodott, és gúnyosan Kékesfalvyra mosolygott:
– No, tisztelt Lőrinc vértanú a rostélyon, még egy jó szivart is
sajnál tőlem, mert képtelen kivárni, amíg végre jelentést teszek?
De hát ismer és tudja, hogy az étkezést nem szeretem az
orvoslással keverni. Azonkívül igazán rendkívül éhes, rendkívül
fáradt voltam. Reggel fél nyolc óra óta szakadatlanul be voltak
fogva lábaim, s már úgy éreztem, hogy nemcsak a gyomrom,
hanem az agyam is teljesen kiürült. – Lassan mélyet szívott
szivarján, azután karikában fújta ki a kékes füstöt. – Hát
gyerünk, kedves barátom. Elég jól állnak a dolgok.
Járógyakorlatok, nyújtógyakorlatok, nagyon jók. Sőt egy
hajszálnyival talán jobban megy, mint legutóbb. Szóval meg
lehetünk elégedve. Hanem… – megint szippantott szivarjából –
hanem az általános habitus… szóval az, amit pszichikainak
nevezünk… ma úgy találom… kérem, ne ijedjen meg mindjárt,
drága barátom… kissé megváltozott.
Kékesfalvy az intelem ellenére határtalanul megrémült.
Észrevettem, hogy kezében remegni kezd a kávéskanál.
– Megváltozott… Hogy érti?… Hogyhogy megváltozott?
– Nos, megváltozott, ez annyit jelent, hogy megváltozott…
Nem mondhatom, hogy rosszabbodott, kedves barátom. Mint
Goethe apó mondja, ne magyarázzon se bele, se félre semmit.
Ebben a pillanatban még magam sem tudom pontosan, hogy mi
történt, egyszerűen valami nincs rendben.
Az idős férfi még mindig kezében tartotta a kávéskanalat.
Mintha nem volna ereje letenni.
– Micsoda… mi nincs rendben?
Condor doktor a fejét csóválta.
– Hja, ha én tudnám. De semmi esetre se izgassa magát,
hiszen csak akadémikusan és mindenféle csűrés-csavarás nélkül
beszélgetünk, ezért inkább még egyszer világosan mondom: nem
a kórképben látok változást, hanem magában Editben változott
meg valami. Nem tudom, mi, de valami volt ma vele. Először volt
az az érzésem, hogy valahogyan kicsúszott a kezemből. –
Szippantott a szivarjából, azután apró szemét hirtelen élesen
Kékesfalvyra szegezte. – Tudja, az lesz a legjobb, ha mindjárt
őszintén nekivágunk a dolognak. Hiszen nem kell egymás előtt
feszélyeznünk magunkat, játszhatunk nyílt lapokkal. Szóval…
mondja csak, drága barátom… kérem, most őszintén és
határozottan feleljen: örökös türelmetlenségükben nem hívattak
közben más orvost? Nem vizsgálta vagy kezelte valaki Editet
távollétem ideje alatt?
Kékesfalvy úgy pattant fel, mintha valami szörnyűséggel
vádolták volna meg:
– Isten szerelmére, doktor úr… Gyermekem életére
esküszöm…
 – Jól van… jól van… Nem kell esküdözni – vágott a szavába
Condor sietve. – Így is elhiszem. Kérdésem tárgytalan! Peccavi!2
Melléfogtam… téves diagnózis, elvégre ilyesmi előfordul udvari
tanácsosoknál és professzoroknál is. Ostoba dolog… Én
megesküdtem volna, hogy… Nos, akkor valami más történt… De
különös, nagyon különös… Megengedi?
Harmadszor is megtöltötte kávéval a csészéjét.
– Igen, de hát mi van vele? Mi változott meg?… Hogy érti? –
motyogta az öregember reszkető ajakkal.
– Drága barátom, maga igazán megnehezíti az ember dolgát.
Felesleges minden aggodalom, még egyszer becsületszavamra
mondom. Ha valami komoly baj volna, akkor csak mégse
beszélnék egy idegen… elnézést, hadnagy úr, ne vegye
udvariatlanságnak, hanem csak… akkor mégse beszélnék így,
karosszékből, miközben kényelmesen fogyasztom a maga remek
konyakját… Igazán nagyszerű konyak.
Megint hátradőlt, és egy pillanatra lehunyta szemét.
– Nehéz volna hirtelenjében elmondani, hogy mi változott
meg rajta. Nagyon nehéz, mert ez már az érzékelhető dolgok
legfelső vagy legalsó határánál van. De most már igazán
mondom, Kékesfalvy úr, meg is esküszöm rá, nem gondolok már
arra, amire először gyanakodtam, hogy idegen orvos avatkozott
az én munkámba. Csak éppen ma először fordult elő, hogy
köztem és Edit között valami nem volt rendben. Hiányzott a
megszokott kapcsolat… Várjon csak… talán világosabban is
elmondhatom. Úgy gondolom… hosszabb kezelés során az orvos
és betege között bizonyos meghatározott… kapcsolat keletkezik…
Talán túlságosan durva ez a kifejezés, mert hiszen kapcsolat
végeredményben érintést, tehát valami testi dolgot jelent. Az
ilyen kapcsolatban különösen keveredik a bizalom a
bizalmatlansággal, egyik érvényesül a másik ellen, vonzás és
taszítás, és ennek a keveréknek az összetétele természetesen
esetről esetre változik. Ezt már megszoktuk. A beteg néha
másnak találja orvosát, viszont néha az orvos találja másnak
betegét. Olykor egyetlen pillantással megértik egymást, máskor
meg hiábavaló minden szó… Igen, ezek a kilengések nagyon, de

2 Vétkeztem! (latin)
nagyon különösek, nem lehet érzékelni, még kevésbé felmérni
őket. Legjobban megvilágítja talán egy hasonlat, vállalva a
veszélyt, hogy mégolyan durva is. Úgy van ez a beteggel, mint
amikor ön például néhány napi távollét után hazajön, leül az
írógépéhez, és azt látja, hogy írógépen, bár változatlanul kiválóan
ír és éppen olyan jól működik, mint azelőtt, mégis van valami,
amit nem lehet meghatározni, és amiből kitűnik, hogy időközben
másvalaki írt rajta. Vagy ön, hadnagy úr, kétségtelenül megérzi a
lován, ha két napig más ülte meg. Valami nincs rendben a járása,
a tartása körül, mintha már nem engedelmeskedne úgy.
Valószínűleg ön sem tudja meghatározni, hogy tulajdonképpen
miből állapítja ezt meg, olyan végtelenül kicsinyek az
elváltozások… Tudom, nagyon durvák ezek a hasonlatok, hiszen
orvos és betege között a kapcsolat természetesen még sokkal
finomabb. Mint már mondottam, igazán a legnagyobb zavarban
volnék, ha meg kellene magyaráznom, mi változott meg Editnél
legutóbbi látogatásom óta. De valami történt, valami
megváltozott, és éppen az bosszant, hogy nem tudok rájönni,
micsoda.
– De hogyan… hogyan jelentkezik ez? – kérdezte rekedt
hangon Kékesfalvy.
Láttam rajta, hogy Condor minden esküdözése sem bírta
megnyugtatni. Homlokán verejték csillogott.
– Hogyan jelentkezik? Csak apróságokban,
imponderábiliákban. Már a nyújtózási próbáknál észrevettem,
hogy ellenáll; mielőtt még hozzákezdtem volna az alaposabb
vizsgálathoz, máris fellázadt: „Felesleges, ugyanolyan, mint volt”,
pedig máskor mégis igen türelmetlenül leste megállapításaimat.
Mikor azután bizonyos gyakorlatokat javasoltam, ilyenfajta
ostoba megjegyzéseket tett: „Ej, ez sem fog segíteni”, vagy: „Ezzel
ugyan nem sokra megyünk.” Megengedem, hogy az ilyen
megjegyzésnek önmagában nem kell jelentőséget tulajdonítani,
hiszen rossz hangulat, idegesség lehet mögötte. Eddig azonban,
kedves barátom, Edit sohasem beszélt így velem. Nos, talán
valóban csak rosszkedvű volt… Mindenkivel előfordulhat.
– De ugyebár… a változás nem jelent rosszabbodást?
– Hányszor adjam még becsületszavamat? Ha a
legcsekélyebb baj volna, én, az orvos éppen olyan nyugtalan
lennék, mint ön, az apa. De amint látja, egyáltalában nem vagyok
az. Ellenkezőleg, ez a lázadozás nincs is kedvem ellenére.
Elismerem, a kislány most ingerlékenyebb, szenvedélyesebb,
nyugtalanabb, mint pár héttel ezelőtt volt… valószínűleg komoly
fejtörést okoz önöknek is. De az ilyen lázadozás másrészről az
élet és az egészség vágyának határozott megerősödését árulja el.
Minél erősebben, minél normálisabban kezd működni a
szervezet, természetesen annál nagyobb erővel akar végleg
megszabadulni betegségétől. Higgye el, mi nem nagyon szeretjük
az engedelmes, úgynevezett jó betegeket, ahogy önök gondolnák.
Az ilyenek önmaguktól a legkevésbé sem segítenek nekünk. A
magunkfajta csak örülni tud a beteg energikus, sőt goromba
ellenkezésének, mert ezek a látszólag értelmetlen reakciók néha
különös módon több eredményre vezetnek, mint a mi
legbölcsebb gyógymódjaink. Szóval még egyszer mondom,
egyáltalában nem vagyok nyugtalan: ha most példának okáért új
gyógymódszert akarnánk kezdeni Edittel, akkor minden
buzgalmára számíthatnánk. Sőt talán ez a pillanat volna alkalmas
arra, hogy latba vessük a pszichikai erőket, amelyek éppen az ő
esetében annyira döntő jelentőségűek. Nem tudom – emelte ránk
tekintetét az orvos –, hogy teljesen megértettek-e?
– Természetesen – szaladt ki a számon.
Ez volt az első szavam az orvoshoz. Mindaz, amit elmondott,
világosnak és magától értetődőnek látszott.
De az idős férfi nem engedett merevségéből. Révedező
pillantással nézett maga elé. Éreztem, hogy alapjában véve mit
sem értett mindabból, amit Condor szükségesnek látott közölni
velünk – mert nem akarta megérteni. Mert minden figyelme és
aggodalma csak a döntő kérdésre irányult: egészséges lesz-e
Edit? Meggyógyul-e? Hamarosan? És mikor? Azután dadogva
megszólalt (mert mindig dadogott, ha izgalomba jött):
– De milyen gyógymódra gondol? Milyen új gyógymódra?
Hiszen ön valami új módszerről beszélt… Valami új módszerrel
akar próbálkozni?
(Nyomban feltűnt nekem, hogy mennyire hangsúlyozza az
„új” szót, mert ebben valami reménység csillant meg számára.)
– Bízza csak rám, drága barátom, hogy mikor és mivel
próbálkozom. Csak semmi siettetés, semmi erőszakoskodás olyan
esetnél, amelynél úgy sem lehet csodát várni. Az önök „esete”,
mostanában szeretik nálunk használni ezt a kellemetlen szót,
nekem is a legfőbb gondom. És az is fog maradni. Majd csak a
végére jutunk.
Az idős ember szótlanul, rosszkedvűen nézett rá. Láttam,
mennyire küzd magával, nehogy újból és újból megismételje
értelmetlen nyakas kérdéseit. Condor is észrevehette a csendes
feszültséget, mert hirtelen felállt helyéről.
– És ezzel ugyebár az ügyet mára befejeztük. Beszámoltam
benyomásaimról, minden további beszéd csak fecsegés és
szemfényvesztés volna… És ne ijedjenek meg mindjárt, még
akkor sem, ha Edit a közeljövőben még ingerlékenyebbé válnék.
Majd csak rájövök, hogy melyik csavar lazult meg. Önnek csak
egy kötelessége van: ne settenkedjék olyan kétségbeesetten,
olyan letörten a beteg körül. Meg azután: kímélje jobban a saját
idegeit. Úgy látom, keveset alszik, és attól tartok, hogy mind
jobban kínozza és emészti magát, s végül tönkreteszi egészségét,
ami felelőtlenség a leánya iránt. Legjobb, ha most rögtön
megkezdi az új életrendet, és már ma este korán lefekszik, előbb
pedig néhány csepp nyugtatót vesz be. Így azután holnap ismét
friss lesz. Ennyi az egész. Mára befejeztem a rendelést. Még
végigszívom a szivaromat, azután máris nyargalok tovább.
– Hát igazán… igazán el akar már menni?
Condor doktor kitartott elhatározása mellett.
– Igen, kedves barátom, mára elég volt! Este még egy
pácienssel lesz dolgom, aki kissé rossz bőrben van, és ezért
kiadós sétát rendeltem számára. Képzelje, fél nyolc óta
szakadatlanul talpon vagyok, egész délelőtt a kórházban
szaladgáltam… nagyon különös eset volt ugyanis… De ne
beszéljünk róla… Azután az utazás, most itt, és a magamfajta
embernek nagyon is szüksége van rá, hogy a tüdejét
kiszellőztesse és így tisztán működjék az agya. Ezért kérem,
hagyjuk ma az autót, inkább bekutyagolok. Hiszen olyan
gyönyörű holdtölte van. Természetesen nem akarom megfosztani
a hadnagy úr társaságától, amely bizonyosan rendelkezésére
állna, ha orvosi tilalom ellenére mégis ébren akarna maradni…
Ám ebben a pillanatban agyamba villant megbízatásom.
Sürgősen kijelentettem, hogy holnap igen korán reggel kell
szolgálatba mennem, ezért már amúgy is régen búcsúzni
akartam.
– Hát akkor, ha úgy tetszik, gyalogoljunk együtt. Kékesfalvy
hamuszürke arca most ragyogott fel először. A megbízatás!
Megkérdezni! Érdeklődni! Neki is eszébe jutott.
– Én pedig inkább azonnal lefekszem – szólt váratlan
engedékenységgel, miközben Condor háta mögött lopva felém
hunyorított.
Nem volt szükség figyelmeztetésre, pulzusom már majd
szétvetette kézelőmet. Tisztában voltam vele, hogy most kezdődik
az én munkám.

Alighogy Condorral kiléptünk a ház kapuján, önkéntelenül

megálltunk a lépcső felső fokán, mert a kastély előtt elterülő kert
csodálatos látványt nyújtott. Mialatt mi izgalmas órákat
töltöttünk a szobákban, eszünkbe se jutott, hogy kinézzünk az
ablakon, és most a meglepetés erejével hatott a nagy változás.
Óriási telihold, simára csiszolt ezüst korong állott mozdulatlanul
a csupa csillag égbolton, s bár a nyári nap hevétől még meleg
levegő fogott körül bennünket, ugyanekkor a ragyogó sugárzás
következtében szinte mintha a tél varázsa szakadt volna a világra.
Az egyenes fallá nyírt bokrok között, amelyeknek fekete árnyéka
szegélyeket rajzolt az útra, frissen hullott hó gyanánt csillogott a
kavics, és a félig megvilágított, félig sötétbe borult fák kísérteties
merevségükben úgy hatottak, mint a mahagóni és az üveg
egymás mellett. Még soha életemben nem találtam ennyire
kísértetiesnek a holdfényt, mint itt, a tökéletesen nyugodt és
mozdulatlan, a szétáradó jeges fénybe fúlt kertben. Igen, annyira
csalóka volt a látszólag télies fény varázsa, hogy akaratlanul is
vigyázva indultunk lefelé a csillogó lépcsőn, mintha síkos jégen
járnánk. Amikor pedig a havasszürke kavicssétányra értünk, már
nem is kettesben, hanem egyszerre négyesben mentünk, mert a
rendkívül éles holdfényben pontosan kirajzolódó árnyékunk
kifeszült elénk. Önkéntelenül is a két fekete, makacs útitársat
kellett figyelnem, mert a mozgó árnykép minden mozdulatunkat
elénk rajzolta, és bizonyos megnyugvással töltött el – érzéseink
néha különösen gyermekesek –, hogy mennyivel hosszabb,
karcsúbb, szinte mondhatnám „jobb” volt az én árnyékom, mint
kísérőm kövérkés és kicsiny árnyéka. Tudom, meglehetős
bátorság kell ahhoz, hogy az ilyen együgyűséget az ember bevallja
önmagának, de elismerem, hogy ez a fölényem növelte
biztonságomat; a lélek hangulata mindig különös véletlenektől
függ, és gyakran éppen a legjelentéktelenebb külsőségek növelik
vagy csökkentik bátorságunkat.
Szótlanul mentünk a rácsos kapuig. Ott vissza kellett
néznünk, amig becsukják. A ház homlokzata foszforos-kékes
fénytől simítva csillogott, mintha egyetlen csupasz jégdarab
volna, és a mindent elárasztó holdfényben annyira ragyogott,
hogy meg sem lehetett különböztetni, melyik ablaka kap
világosságot belülről és melyik kívülről. Csak a kilincs kemény
csattanása törte meg a csendet. Ez a földi lárma – a kísérteties
hallgatás közepette – egyszerre mintegy felbátorította Condort,
hogy váratlanul elfogódottság nélkül forduljon felém:
– Szegény Kékesfalvy! Folyton szemrehányást teszek
magamnak, vajon nem voltam-e túlságosan rideg hozzá?
Természetesen tudom, hogy a legszívesebben még órákon át
tartóztatna, száz dolgot kérdezne, vagy inkább százszor is
elkérdezné ugyanazt. De egyszerűen nem bírtam tovább. Nagyon
nehéz napom volt, hajnaltól éjszakáig betegek, betegek… és
emellett csupa olyan eset, amellyel az ember nem jut semmire.
Közben elértük az utat, amelynek fái árnyékos fonadékká
álltak össze a rajtuk keresztültörö holdfényben. Így csak még
világosabbnak látszott az út hófehér kavicsa, és ennek a
fénycsíknak a mentén haladtunk tovább. Túlságosan sok
tekintélytisztelet volt bennem, semhogy válaszoltam volna, de
Condor látszólag tudomást sem vett rólam.
– És vannak napok, amikor már képtelen vagyok a jelenlétét
elviselni. Higgye el, a mi foglalkozásunkban nem a betegek
okozzák a legtöbb gondot, őket aránylag jól kiismerjük,
megszerezzük a gyakorlatot, hogyan kell velük bánni. És
végeredményben, ha a betegek panaszkodnak, kíváncsiskodnak,
erőszakoskodnak, ez éppen úgy az állapotukhoz tartozik, mint a
láz vagy a fejfájás. Elejétől kezdve számolunk
türelmetlenségükkel, felkészülünk rá, és felfegyverkezünk ellene,
és mindnyájan készenlétben tartunk bizonyos megnyugtató
frázisokat és hazugságokat, akár az altató és fájdalomcsillapító
cseppeket. Annál inkább megkeserítik életünket a rokonok, a
hozzátartozók, akik az „igazságot” akarják tudni. Mind úgy
viselkednek, mintha pillanatnyilag csak az az egy ember volna a
világon, és nekünk kizárólag csak vele kellene törődnünk,
egyedül csak vele. Alapjában véve nem haragszom Kékesfalvyra a
sok kérdezősködés miatt, hanem tudja, az ilyen krónikus
türelmetlenséggel szemben az embert néha elhagyja a türelme.
Tízszer is elmondtam neki, hogy van most a városban egy nehéz
esetem, életről és halálról van szó. De noha jól tudja, mégis nap
mint nap telefonál, folyton erőszakoskodik, és mindenáron
reménységet akar a maga számára kicsikarni. Ugyanekkor pedig,
mint orvosa, jól tudom, mennyire veszélyes lehet rá nézve
minden izgalom. Sokkal nyugtalanabb vagyok, mint ahogy ő
sejti; sokkal, de sokkal nyugtalanabb. Még szerencse, hogy nem is
tudja, mennyire súlyos a helyzet.
Megrémültem. A helyzet tehát súlyos! Condor nyíltan és
teljesen önként megadta nekem azt a felvilágosítást, amelyet
ravaszsággal akartam kivenni belőle. Rendkívül izgatottan
csaptam le rá:
– Bocsásson meg, doktor úr, de talán megérti, hogy
nyugtalanít a dolog… hiszen sejtelmem sem volt róla, hogy Edit
állapota ennyire súlyos…
– Edit? – fordult felém erősen csodálkozva Condor, mintha
csak most vette volna észre, hogy valakihez beszél. – Hogyhogy
Edit? Egy szót sem szóltam Editről… Teljesen félreértett… Nem,
nem, Edit állapota igazán változatlan, sajnos, még mindig
változatlan. Ellenben Kékesfalvy okoz nekem több gondot. Nem
tűnt fel önnek, hogy az utóbbi hónapokban mennyire
megváltozott? Hogy milyen rossz színben van, hogy hétről hétre
soványodik?
– Ezt én természetesen nem tudom megítélni… Csak néhány
héttel ezelőtt ért a megtiszteltetés, hogy Kékesfalvy urat
megismerhettem…
– Úgy… igaz! Bocsásson meg… akkor csakugyan nem vette
észre… En azonban, aki évek óta ismerem, a magam részéről ma
alaposan megrémültem, amikor véletlenül a kezére pillantottam.
Nem tűnt fel önnek, milyen átlátszó, milyen csontos a keze?
Tudja, ha az ember sok halottnak a kezét látta, akkor élő ember
kezén az a bizonyos kékes szín mindig megdöbbenti. Azután… az
sem tetszik nekem, hogy olyan gyorsan elérzékenyedik. A
legenyhébb érzésre megtelik szeme könnyel, a legkisebb
nyugtalanságra elsápad. Éppen az olyan férfiaknál aggasztó az
elernyedés, akik régebben annyira tevékenyek és határozottak
voltak, mint Kékesfalvy. Sajnos, sohasem jelent jót, ha kemény
emberek egyszerre ellágyulnak, sőt azt sem szeretem, ha hirtelen
jóságossá válnak. Ez annyit jelent, hogy valami nincs rendben,
valami meglazult odabenn. Persze, régóta készülök már, hogy
egyszer alaposan megvizsgáljam, csakhogy természetesen nem
nagyon merek hozzányúlni. Mert Istenem, ha megtudná, hogy
most még ő maga is beteg, ha ráadásul tudatára ébredne, hogy
esetleg meghal és gyermekét bénán kell itt hagynia, ki tudja, mi
történne vele! Éppen eléggé aláássa egészségét az örökös
töprengéssel, a sürgető türelmetlenséggel… Nem, hadnagy úr,
félreértett. Nem Edit, hanem Kékesfalvy okoz nekem igen nagy
gondot… Félek, hogy az öregúr már nem húzza sokáig.
Közlése mélyen lesújtott. Erre sohasem gondoltam. Huszonöt
éves voltam akkor és még sohasem láttam holtan hozzám közel
álló embert. Így tehát alig tudtam felfogni ésszel, hogy holnap
mereven feküdhet koporsójában valaki, akivel az előbb még
együtt vacsoráztam, beszélgettem, iddogáltam. A szívembe
nyilalló, váratlan, finom szúrástól megéreztem, hogy igazán
megszerettem ezt az öregembert. Zavart megindultságomban
csak beszéltem, hogy éppen mondjak valamit:
– Borzasztó – mondtam megindultan –, ez igazán borzasztó
volna. Ilyen előkelő, ilyen nemes szívű, ilyen jóságos ember… Az
első igazi nemes, az első valódi mágnás, akit megismertem…
Erre váratlan dolog történt. Condor olyan hirtelenül állott
meg, hogy akaratlanul megmerevedett az én lábam is.
Dermedten bámult rám, szemüvege hidegen megvillant, amikor
hevesen felém fordult. Egy vagy két hosszú lélegzetvétel után
egészen elképedve kérdezte:
– Nemes?… Mágnás?… Kékesfalvy? Bocsásson meg, kedves
hadnagy úr… de komolyan… csakugyan komolyan gondolja ezt…
az igazi magyar nemest?
 Nem egészen értettem a kérdést. Csak éreztem, hogy valami
ostobát mondhattam. Zavartan feleltem:
– Csak a magam feje után ítélek, és Kékesfalvy úr velem
szemben minden alkalommal legelőkelőbb és legjóságosabb
oldalát mutatta… Az ezrednél mindig azt mondják, hogy a
magyar mágnások különösen gőgösek… De… én… én sohasem
találkoztam nála jóságosabb emberrel… én… én…
Elhallgattam, mert észrevettem, hogy Condor még mindig
élesen figyel oldalról. Kerek arca ragyogott a holdfényben,
szemüvege igen nagynak látszott a csillogástól, és fürkésző
szemét alig lehetett meglátni a lencsék mögött. Mindez azt a
kellemetlen érzést keltette bennem, mintha ficánkoló kis bogár
volnék a metszően éles nagyító alatt. Az országút közepén álltunk
egymás felé fordulva; különös látvány lehettünk volna, de az
országút tökéletesen elhagyatott volt. Azután Condor lehajtotta a
fejét, újra elindult, és szinte csak önmagának mormolta:
– Ön igazán… igazán különleges ember. Bocsásson meg,
egyáltalában nem rossz értelemben gondolom, de ez csakugyan
sajátságos, ön is el fogja ismerni, nagyon különleges… Ahogy
hallom, ön már néhány hete jár a házhoz. Ezenkívül itt él egy
kisvárosban, egy pletykafészekben, méghozzá nagyon is hangos
pletykafészekben… És akkor ön mágnásnak tartja Kékesfalvyt…
Hát bajtársai körében sohasem hallott bizonyos… nem akarom
azt mondani, hogy becsmérlő… szóval amolyan megjegyzéseket,
hogy Kékesfalvy nemessége nem is olyan régi keletű?… Hát
valami pletyka csak eljutott önhöz?
– Nem – feleltem határozottan, és éreztem, hogy nyomban
dühbe gurulok, mert nem éppen kellemes érzés, ha az embert
különlegesnek és sajátságosnak tartják. – Nagyon sajnálom, de
én nem hallgatok semmiféle sugdosásra. Soha egyetlen
bajtársammal sem beszéltem Kékesfalvy úrról.
– Sajátságos – mormogta Condor – csodálatos. Mindig azt
hittem, hogy Kékesfalvynak az ön személyéről szóló leírásai
túloznak. S hogy nyíltan megmondjam… hiszen a mai nap már,
úgy látszik, a téves diagnózisaim napja… némi bizalmatlanságot
éreztem rajongásával szemben… Nem nagyon bírtam elképzelni,
hogy ön csak a tánc körül történt ügyetlenség miatt ment
hozzájuk, s aztán újra és újra jelentkezett… csupán szimpátiából,
együttérzésből. Fogalma sincs róla, mennyire kizsákmányolják
ezt az öregembert, és én elhatároztam… miért ne vallanám be
önnek… hogy kiderítem, mi vonzza önt tulajdonképpen ehhez a
házhoz. Magamban azt gondoltam, hogy ez az ifjú ember…
hogyan is fejezzem ki magamat udvarias formában… nagyon is
tudja, mit akar, és meg akarja kopasztani az öreget, vagy, ha
becsületesen gondolkozik, akkor lelke mélyén nagyon fiatalnak
kell lennie, mert csak fiatalokra gyakorol ilyen feltűnő vonzást az,
ami tragikus és veszedelmes. Az egészen fiatal embereknek ez az
ösztöne egyébként csaknem mindig megérzi az igazat, és ön igen
jól érezte… ez a Kékesfalvy csakugyan rendkívüli ember. Nagyon
is jól tudom, mit hozhatnak föl ellene, és bocsásson meg, csak azt
tartottam egy kissé mulatságosnak, hogy ön mint nemesről
beszél róla. De higgye el nekem, aki jobban ismerem őt bárki
másnál, hogy nem kell szégyenkeznie, amiért ennyi barátságot
tanúsított iránta és szegény gyermeke iránt. Akármit sugdosnak
is róla, ne hagyja magát félrevezetni. Ezeknek a meséknek már
semmi közük a mai Kékesfalvyhoz, ehhez a megindító és
szánalomra méltó emberhez.
Condor járás közben beszélt, nem nézett rám. De kis idő
múltán ismét lelassította lépteit. Gyanítottam, hogy valamin
töpreng, és nem akartam zavarni. Négy-öt percig hallgatagon
mentünk egymás mellett. Kocsi jött szembe, ki kellett térnünk; a
paraszt kocsis csodálkozva bámult a különös párra, a hadnagyra
és a mellette haladó, kicsiny, kövérkés, pápaszemes úrra, akik
késő éjszaka szótlanul sétálnak az országúton. Mikor a kocsi már
elment mellettünk, Condor hirtelen felém fordult:
– Ide hallgasson, hadnagy úr. Félig elvégzett dolgok és félig
kimondott célzások mindig bajt okoznak. Az ilyen féldolgokból
származik minden rossz ezen a világon. Talán túl sok csúszott ki
az előbb a számon, és sehogy sem szeretném, ha ez megzavarná
az ön jó véleményét. Másrészt meg most már kíváncsivá tettem,
és sajnos attól kell tartanom, hogy ha másoknál fog érdeklődni,
nem éppen az igazságnak megfelelő felvilágosítást kapja. De
végre is igazán lehetetlen helyzet, hogy valaki sűrűn
megforduljon egy házban, és még azt se tudja, hogy kihez jár.
Hiszen a jövőben már valószínűleg képtelen lenne ugyanazzal az
elfogulatlansággal menni hozzájuk. Ha tehát csakugyan szeretne
egyet és mást megtudni barátunkról, akkor szívesen
rendelkezésére állok, hadnagy úr.
– Természetesen.
– Háromnegyed tizenegy – húzta elő óráját Condor –, van
még jó két óránk. Vonatom csak egy óra húszkor indul. De azt
hiszem, ilyesmit aligha lehet az országúton jól elmesélni. Talán
tud valahol egy csendes zugot, ahol nyugton beszélgethetünk.
– Legjobb volna – feleltem rövid gondolkozás után – a Tiroli
Borozó a Frigyes főherceg utcában. Annak kis páholyai vannak,
amelyekben senki sem zavarja az embert.
– Kitűnő! Nekünk való hely – felelte az orvos, és újra
meggyorsította lépteit.
Szótlanul haladtunk végig az országúton. Csakhamar
összefüggő fallá sorakoztak a holdfényben a város házai, és
szerencsés véletlen folytán az elhagyatott utcákon egyetlen
bajtársammal sem találkoztunk. Nem tudom, miért, de
kellemetlenül érintett volna, ha másnap érdeklődnek, hogy ki
volt a kísérőm. Amióta ilyen különös bonyodalmak közé
kerültem, gondosan elvágtam minden fonalat, amely utat
mutathatott volna a labirintus felé, pedig az – úgy éreztem –
egyre újabb és titokzatosabb mélységek felé csábít.
A Tivoli Borozó kedélyes, kissé hírhedt helyiség volt.
Régiesen girbegurba kis utcában, eldugott helyen feküdt, egy
másod- vagy harmadrangú szállodához tartozott, amelyet a mi
köreinkben igen sokra értékeltek, mert portása, jóindulatú
feledékenységgel, nem kívánta a rendőri bejelentőlap kitöltését
az olyan vendégektől, akik akár nappal is – kétágyas szobát
kértek. További diszkréciót biztosított a hosszabb vagy rövidebb
pásztorórák számára az a kedvező körülmény, hogy nemcsak a
feltűnő főbejáraton (egy kisvárosnak ezer szeme van), hanem
zavartalanul, a söntésen át közvetlenül is el lehetett jutni a
lépcsőhöz, ha valakinek ebben a szerelemfészekben volt dolga,
így tehát teljes diszkrécióra lehetett számítani. A kétes hírű
intézmény alsó helyiségében mindamellett kitűnő fajborokat is
mértek; a polgárok estéről estére összeültek a nehéz, terítetlen
faasztalok körül, és egy-két negyed liter bor mellett többé vagy
kevésbé heves vitákat folytattak a város meg a világ ügyeiről. A
négyszögletes, kissé vegyes társaságú helyiség a komoly ivók
székhelye volt, akik csak bort és közönséges társalgást kívántak,
míg körös-körül egy lépcsővel magasabban karzatot építettek,
amely úgynevezett „páholyokra” volt osztva. Ezeket a fülkéket
eléggé vastag, hangtompító fafalak választották el egymástól,
amelyekre némi túlzással még képeket és együgyű, ivásra buzdító
jelszavakat is festettek. A középső helyiség irányában nehéz
ajtófüggönyök rejtették el a nyolc fülkét, olyan tökéletesen, hogy
akár szeparéknak is nevezhettük volna őket. És bizonyos
mértékben erre a célra is szolgáltak. Ha a tisztek vagy az
önkéntesek észrevétlenül akartak szórakozni néhány bécsi
leánnyal, akkor ilyen páholyt foglaltak le maguknak. Híre járt,
hogy ezredesünk, aki egyébként igen szigorú fegyelmet tart,
határozottan helyesli ezt a bölcs rendszert, mert nem enged a
civileknek betekintést az ezred fiatalságának mulatozásaiba. A
vendéglő üzleti rendjében is a diszkréció volt a legfőbb törvény:
Ferleitner úr, a tulajdonos szigorúan utasította a tiroli
népviseletbe öltözött pincérnőket, hogy mielőtt felemelnék a
nagy tiszteletben tartott ajtófüggönyöket, mindig harsányan
köszörüljék a torkukat, de egyébként se zavarják a katona urakat,
amíg csak csöngetéssel kifejezetten nem hívják őket. Így azután
sikerült a legtökéletesebben megvédeni a hadsereg tekintélyét és
egyben szórakozását.
Aligha fordult elő ennek a borozónak a történetében, hogy
ilyen páholyt csupán zavartalan beszélgetésre vettek volna
igénybe. De nekem kínos lett volna, ha Condor doktor megígért
felvilágosításai közben megzavar belépő bajtársam üdvözlése
vagy kíváncsisága, vagy pedig valamelyik feljebbvalóm érkezése
folytán feszes vigyázzba kell felugranom. Már az is kényelmetlen
volt, hogy Condorral együtt áthaladjak a söntésen, mert micsoda
gúnyolódás lesz holnapra abból, hogy ezzel az idegen, kövérkés
úrral ennyire bizalmas módon félrevonultam! De ahogy
beléptünk, nagy örömmel állapítottam meg, hogy a vendéglő
teljesen kihalt, ami az ilyen kis állomáshelyen a hónap végén
szükségszerűen bekövetkezik. Senki sem volt jelen az ezredből, és
akármelyik páholy a rendelkezésünkre állt.
Condor azonnal egy liter fehér bort rendelt, nyomban ki is
fizette, nyilvánvalóan azért, hogy a pincérnő többé ne zavarjon
bennünket. Olyan tekintélyes borravalót adott, hogy a leány nagy
hálálkodás közben végleg eltűnt. A függöny leereszkedett, a
terem középső részének asztalai felől csak néhány hangos szó
vagy nevetés jutott el hozzánk. Teljes elkülönítésben és
biztonságban érezhettük magunkat zárkánkban.
Condor először nekem töltött az egyik hosszú, háromdecis
pohárba, azután magának. Mozdulatainak kimértségéből arra
következtettem, hogy magában most dönti el, mit közöljön velem
(vagy talán azt is, hogy mit hallgasson el). Mikor azután felém
fordult, nyomtalanul eltűnt arcáról az az álmosság és
közönyösség, amely eddig annyira bosszantott. Feszült figyelem
sugárzott róla.
– Az lesz a legjobb, ha az elején kezdjük és egyelőre szót sem
ejtünk nemes Kékesfalvy Lajos úrról. Mert abban az időben
Kékesfalvy úr még nem létezett. Sem a fekete kabátos
földbirtokos az aranykeretes szemüvegével, sem a nemesúr, még
kevésbé a mágnás. Ellenben a magyar-szlovák határ környékén,
egy elhagyatott falucskában élt egy beesett mellű, jó szemű kis
zsidó fiú, akit Leopold Kanitznak hívtak, és akit, ha jól
emlékszem, általában csak Lämmel Kanitznak neveztek.
Megrezzenhettem, vagy valahogyan másképpen árulhattam el
meglepetésemet, mert igazán mindenre elkészültem, csak erre
nem. De Condor mosolygó határozottsággal folytatta:
– Igen, Kanitz, Leopold Kanitz, ezen nem tudok változtatni;
csak jóval később, egy miniszter közbenjárására magyarosította
meg a nevét ilyen tetszetősen és díszítette fel nemesi előnévvel.
Ön valószínűleg nem gondolt még arra, hogy egy befolyásos, jó
összeköttetéssel rendelkező férfiúnak, aki már régóta itt lakik,
módjában áll egyszerre csak teljesen átvedleni,
megmagyarosíthatja nevét, sőt olykor még nemességet is
szerezhet. De végre is honnan tudná ezt egy ilyen fiatalember,
hiszen rettenetesen sok víz folyt le a Lajtán azóta, amikor ez a
minden hájjal megkent, éles szemű, agyafúrt zsidó fiú a
parasztok lovaira vagy kocsijára vigyázott, miközben ők a
vendéglőben felöntöttek a garatra, vagy pedig a kofák kosarát
cipelte egy marék krumpliért.
– Kékesfalvy, vagy helyesebben Kanitz apja tehát egyáltalán
nem volt mágnás, ellenben az országút mentén, nem messze attól
a kisvárostól, egy pálinkamérés ágrólszakadt, pajeszos zsidó
bérlője. Reggel és este favágók és kocsisok álltak meg a
pálinkamérésnél, hogy munkájuk előtt vagy után egy-két pohár
hetvenszázalékos pálinkával fűtsenek be a Kárpátok hidege ellen.
A folyékony tűz néha túlságosan is lángra lobbantotta vérüket,
ilyenkor aztán összetörték a székeket és a poharakat. Egy ilyen
verekedés alkalmával halálos sérülés érte Kanitz apját. Néhány
részeg paraszt érkezett a vásárról; összeverekedtek, és amikor a
pálinkamérő, aki féltette szegényes berendezését, szét akarta
választani őket, az egyik óriás termetű kocsis úgy vágta a
sarokba, hogy a szegény öreg nyöszörögve ott maradt. Ettől
kezdve vért hányt, és egy évvel később meghalt a kórházban.
Pénzt nem hagyott maga után. Az anya, ez a derék asszony, mint
mosónő és bába keresett kenyeret gyermekei számára. Azonkívül
házalt is, és ilyenkor Leopold vitte hátán a batyut. Ezenkívül,
ahol csak lehetett, összekotort néhány krajcárt. A kereskedőnél
kisegített mint kifutó, faluról falura üzeneteket hordott. Más
gyerek még vígan üveggolyókkal játszik abban a korban, amikor
ő már pontosan tudta, minek mennyi az ára, hogyan kell adni és
venni, hogyan teheti magát valaki hasznossá és
nélkülözhetetlenné. Mindezen felül még tanulásra is maradt
ideje. A rabbi tanította írni-olvasni, és a fiú olyan könnyen tanult,
hogy tizenhárom éves korára már kisegítő írnok lett egy
ügyvédnél, s a kis szatócsok bevételi könyvét és adóívét pár
krajcárért ő töltötte ki. Hogy takarékoskodjék a világítóanyaggal
– a szánalomraméltó háztartásban drága kincs volt minden
csepp petróleum –, éjszakáról éjszakára a bakterház jelzőlámpája
elé ült – a falunak akkor még nem volt vasútállomása –, és ott
böngészte a gyűrött, mások által eldobott újságokat. A falu
öregjei már akkoriban bólogatva jósolgatták, hogy ebből a fiúból
lesz valaki.
Nem tudom, hogyan kezdte, hogyan került el a szlovák
faluból Bécsbe. De amikor húszéves korában felbukkant ezen a
környéken, akkor már egy tekintélyes biztosítótársaság ügynöke
volt, és hivatalos ténykedését a maga fáradhatatlanságával még
száz apró üzlettel kötötte össze. Az lett belőle, akit Galíciában
„faktor”-nak neveznek: olyan ember, aki mindennel kereskedik,
mindent közvetít és mindenütt hidat épít kereslet és kínálat
között.
 Eleinte megtűrték. Csakhamar kezdték észrevenni, aztán már
szükségük is volt rá. Mert ő mindenről tudott, és mindenhez
értett. Ha egy özvegy férjhez akarta adni a lányát, rögtön
átalakult házasságközvetítővé; emitt valaki Amerikába készült
kivándorolni, és felvilágosításra, iratokra volt szüksége: Leopold
mindent megszerzett. Azonkívül vásárolt öreg ruhát, órát,
régiséget, vállalkozott föld, áru, ló felbecsülésére és kicserélésére,
ha pedig egy katonatisztnek kezesre volt szüksége, azt is
megszerezte. Eközben évről évre bővültek ismeretei, működési
köre.
Ilyen fáradhatatlan és szívós munkával mindenesetre sokat
lehet keresni. De komoly vagyon mindig csak abból keletkezik, ha
a bevétel és a kiadás, a kereset és a fogyasztás között különleges
arány áll fenn. Ez volt a másik titka a mi Kanitz barátunk
gyarapodásának, mert esztendőkön át jóformán semmit sem
költött azonkívül, hogy egész sor rokonát támogatta, fivérét pedig
taníttatta. A maga személyére jóformán az volt minden kiadása,
hogy fekete ruhát és aranyozott keretű szemüveget vásárolt
magának, amelyek révén a parasztok szemében „tanult ember”
benyomását keltette. De már régóta jómódú volt, amikor
óvatosságból még mindig csak kis ügynöknek adta ki magát.
Mert az „ügynök” csodálatos fogalom: bő köpönyeg, amely alatt
mindent el lehet rejteni, és Kékesfalvy mindenekelőtt azt a tényt
rejtette el alatta, hogy ő már régóta nem közvetítő, hanem
hitelező és vállalkozó. Számára sokkal fontosabbnak és
helyénvalóbbnak látszott, hogy gazdag legyen, mint az, hogy
gazdagnak tartsák. (Mintha olvasta volna Schopenhauer bölcs
paralipomenáját arról, hogy valaki micsoda, vagy csak annak
képzeli-e magát.)
Ha egy szorgalmas, okos és takarékos ember gyorsan vagy
lassan meggazdagszik, ebben még nem látok semmi olyat, amit
filozófiai szempontból értékelni kellene vagy egyáltalában
csodálatos lenne, végre is mi, orvosok tudjuk a legjobban, hogy
döntő pillanatokban mit sem használ az embernek, ha
folyószámlája van. A mi Kanitzunkban nekem tulajdonképpen
csak az a démoni erő tetszett, amellyel kezdettől fogva,
vagyonával együtt, ismereteit is gyarapította. A vonatban töltött
éjszakákon, minden szabad órájában, szekereken, szállodákban,
portyázás közben örökké olvasott és tanult. Tanulmányozta a
törvénykönyveket, a kereskedelmi és iparjogot, hogy a maga
ügyvédje lehessen, figyelemmel kísérte a londoni és párizsi
aukciókat, akár egy hivatásos régiségkereskedő, és olyan
tájékozott volt a tőke elhelyezésében és forgatásában, mint egy
bankár. Így szinte magától adódott, hogy üzletei egyre nagyobb
stílűek lettek. A parasztoktól eljutott a bérlőkig, a bérlőktől a
nagy arisztokrata földbirtokosokig, csakhamar egész termések és
erdők eladását közvetítette, gyáraknak szállított, konzorciumokat
alapított, és végül még hadseregszállítást is kapott. Ettől kezdve a
fekete kabátot és az aranyozott keretű szemüveget egyre
gyakrabban lehetett látni minisztériumok előszobáiban. Már
negyed- vagy talán félmillió koronát tett ki a vagyona, de ezen a
vidéken az emberek még mindig jelentéktelen ügynöknek
tartották, meglehetősen hanyagul fogadták „a Kanitz” köszönését
az utcán, amíg végül megütötte a „bankot”, és Lämmel Kanitzból
egy csapásra Kékesfalva ura lett.

Condor szünetet tartott.

– Így! Amit eddig elmondtam, azt csak másodkézből tudom,
de ami most következik, azt tőle magától. Ő maga mesélte el
nekem azon az éjszakán, amikor feleségének operációja után este
tíz órától hajnalig együtt ültünk a szanatórium egyik szobájában.
Mostantól kezdve minden szó igazságáért kezeskedem, mert
ilyen pillanatokban az emberek nem szoktak hazudni.
Lassan, megfontoltan egy rövidet húzott a pohárból, azután
ismét szivarra gyújtott. Azt hiszem, már a negyedik szivar volt
ezen az estén, és ez a szakadatlan dohányzás feltűnt nekem.
Kezdtem rájönni, hogy orvosi magatartásának hangsúlyozott
kedélyes hanyagsága, lassú beszéde és látszólagos egykedvűsége
tulajdonképpen sajátos technikául szolgál, hogy közben
nyugodtan gondolkozhassék (és talán megfigyeléseket tegyen).
Duzzadt, szinte tunya ajka közé fogta a szivarját, három-négy
szippantást tett és közben szinte álmodozva nézte az elszálló
füstöt. Azután végre keményen elhatározta magát.
– A Budapestről Bécs felé tartó személyvonaton kezdődik
annak a története, hogyan lett Leopold vagy Lämmel Kanitzból
Kékesfalva birtokosa. Noha már negyvenkét éves volt és haja
szürkülni kezdett, barátunk azokban az években még mindig
nagyrészt úton töltötte éjszakáit – a fösvények az idővel is
takarékoskodnak –, és talán nem is kell külön említenem, hogy
mindig harmadik osztályon utazott. Az éjszakai utazás módját
mint régi gyakorlója alaposan megtanulta. Először leterített a
kemény fapadra egy skót kockás plédet, amelyet egyszer nagyon
olcsón vásárolt egy árverésen. Azután gondosan akasztóra tette
elmaradhatatlan fekete kabátját, hogy a gyűrődéstől megkímélje.
Szemüvegét tokjába helyezte, majd vászontáskájából – sohasem
pazarolt pénzt bőrkofferre –, öreg, durva szövésű házikabátot
vett elő, végül sapkáját mélyen szemére húzta, nehogy a fény
zavarja a szemét. Így behúzódott a fülke sarkába, mert már rég
megtanult ülve aludni. A kis Lämmel már gyermekkorában
rájött, hogy éjszaka az alváshoz nincs okvetlenül szükség ágyra.
Ezúttal azonban barátunk nem aludt el, mert a szakaszban
még hárman ültek, és üzletekről beszélgettek. Ha pedig üzletről
esett szó, akkor Kanitz kénytelen volt odafigyelni. Az évek során a
tudás vágya éppen úgy nem csökkent benne, mint a
vagyonszerzés vágya; ezt a kettőt mint a harapófogó két szárát
erős csavar tartotta össze.
Már-már elbóbiskolt, amikor egy olyan számot hallott,
amelyre felriadt, mint a trombitaszóra a ló. „Képzelje csak,
tulajdonképpen tisztán a hülye ostobaságával egy csapásra
hatvanezer koronát keresett a szerencsés disznó.”
Kanitz egyszerre nagyon éber lett, mintha jéghideg vízzel
öntötték volna nyakon. Mi, hatvanezret? Ki keresett hatvanezret
és hogyan? – ezt meg kellett tudnia. Nagyon vigyázott
természetesen, három útitársa ne vegye észre, hogy odafülel.
Ellenkezőleg: még mélyebben szemére húzta sapkáját, hogy az
árnyék teljesen elborítsa szemét, és a többiek azt higgyék, alszik.
De ugyanekkor a kocsi minden zökkenését furfangosan
kihasználva egyre közelebb csúszott hozzájuk, hogy a kerekek
kattogása ellenére egyetlen szót se veszítsen el.
Arról a fiatalemberről, aki nagy szenvedéllyel mesélt, aki a
felháborodás trombitaszavát harsogtatta, és akinek Kanitz az
éberségét köszönhette, kiderült, hogy egy bécsi ügyvéd írnoka.
Főnökének mérhetetlen szerencséje felbőszült szónoklásra
ingerelte: „És emellett a pasas alapjában véve elrontotta,
tönkretette az ügyet. Bécsben volt valami egészen ostoba
tárgyalása, amely talán ötven koronát ha hozott neki, amiatt egy
nappal később érkezett Budapestre, és közben azt a buta tehenet
alaposan behúzták a csőbe. Csodálatosan rendben ment minden.
A végrendelet megtámadhatatlan, a legjobb svájci tanúk, két
megközelíthetetlen orvos szakvéleménye, amely szerint
Oroszváry hercegné a végrendelkezés alkalmával tökéletesen
birtokában volt szellemi képességeinek. Az unokaöcsök és
beházasodott álrokonok elszánt bandája soha egyetlen vasat sem
kapott volna, hiába íratta ügyvédjük az esti lapokban a
botránycikkeket. És az én marha főnököm annyira biztos volt a
dolgában, hogy egy ostoba megbeszélés kedvéért, mivel a
tárgyalást csak péntekre tűzték ki, még egyszer gondtalanul
elutazott Bécsbe. Közben ez a Wiezner, ez a ravasz róka csak úgy
elmegy a nőhöz baráti látogatásra. Ő, az ellenfél ügyvédje! Hát
erre a buta liba elveszti a fejét, és azt mondja: neki nem is kell a
borzasztó sok pénz, hanem inkább békességben szeretne élni. (A
fiatalember utánozta a nő északnémet kiejtését.) Igen, most
aztán övé a békesség, de a többieké az örökség háromnegyed
része, minden különösebb alap nélkül. A hülye nő meg se várta,
amíg főnököm megérkezik, hanem aláírta az egyezséget, a
legmarhább, leghülyébb szerződést a világ fennállása óta.
Egyetlen tollvonása legalább félmilliójába került.”
– És most figyeljen, hadnagy úr – fordult felém Condor. Ez
alatt a dörgedelmes beszéd alatt Kanitz barátunk sündisznóként,
némán kuporgott a sarokban, sapkáját még mélyebben szemére
húzta, és úgy figyelt minden szóra, mintha az élete függne tőle.
Azonnal rájött, hogy miről van szó, hiszen az Oroszváry-ügyet –
ez csak álnév, az igazi túlságosan ismert – annak idején első
oldalukon közölték a magyar újságok, és csakugyan nagy ügy
volt. Csak röviden mondom el.
A vén Oroszváry hercegné, aki valahonnan Ukrajnából is már
mérhetetlen vagyonnal érkezett, jó harmincöt évvel élte túl férjét.
Szívós volt, mint a cserzett bőr és vad, mint a hörcsög, attól
kezdve pedig, hogy ugyanazon az éjszakán mindkét gyermekét
megölte a diftéria, szívből gyűlölte az összes Oroszváryakat,
amiért túlélték az ő kedveseit. Szinte elképesztő, hogy a hercegné
csak gonoszságból és dacból érte meg nyolcvannegyedik
születésnapját, hogy türelmetlen unokaöccsei és
másodunokahúgai ne kaphassák meg az örökséget. Hiába
jelentkezett nála a vagyonra áhítozó rokonság, senkit sem
fogadott, a legszívélyesebb családi levelet is válasz nélkül
papírkosárba dobta. Gyermekeinek és férjének halála óta
embergyűlölő volt és szeszélyes, évente csak két-három hónapot
töltött Kékesfalván, ahol senkit sem fogadott, az év többi
részében bolyongott a világban, főúri életet élt Nizzában és
Montreux-ben, öltözködött, vetkőzött, fésültette és
manikűröztette és festette magát, francia regényeket olvasott,
rengeteg ruhát vásárolt, üzletről üzletre járt, és úgy alkudozott,
mint egy orosz kofa. Természetesen nem volt könnyű élete
társalkodónőjének, az egyetlen embernek, akit megtűrt maga
mellett. Ennek a szegény, hallgatag nőnek naponta meg kellett
etetnie, fésülnie és sétáltatnia három ellenszenves, nyafogó
pincsit, zongorázott és felolvasott a bolondos öreg nőnek, és
tűrnie kellett minden ok nélkül leggorombább szidalmait. Ha az
idős hölgy olykor néhány pohár konyakkal vagy vodkával többet
ivott a kelleténél – ezt a szokását Ukrajnából hozta magával –,
akkor megbízható közlések szerint meg is verte társalkodónőjét.
Nizza, Cannes, Aix-les-Bains és Montreux összes luxushelyein
ismerték a szívós öregasszonyt. Fényezett mopszliarca volt és
festett haja, mindig hangosan beszélt, nem törődve azzal, hogy
mások figyelik-e, ordított a pincérekre, mint egy őrmester, és
szemtelen grimaszt vágott azokra, akik nem tetszettek neki.
Rémséges sétáin árnyék gyanánt követte társalkodónője, akinek
mindig mögötte kellett haladnia a kutyákkal, és sohasem
mellette. A társalkodónő – vékony, sápadt, szőke, ijedt szemű nő
– láthatóan mindig szégyellte úrnőjének nyers modorát, de úgy
félt tőle, mint az élő ördögtől.
A hercegné hetvennyolc éves korában alapos tüdőgyulladást
kapott Territet-ben, ugyanabban a szállodában, amelyik előtt
Erzsébet császárnét meggyilkolták. Sosem derült ki, hogyan
jutott el ennek a híre Magyarországra. De a rokonok anélkül,
hogy összebeszéltek volna, valamennyien odaszáguldottak,
megszállták a hotelt, felvilágosításért ostromolták az orvost, és
várták, lesték a hercegné halálát.
 A gonoszság azonban szívóssá teszi az embert. A vén
dragonyos talpra állt, és a türelmetlen rokonok elpárologtak még
aznap, amikor meghallották, hogy a felgyógyult hercegné először
fog megjelenni a hallban. Oroszváry hercegné azonban
valahogyan kiszimatolta az örökösök felvonulását, és, minthogy
bosszúvágyó volt, megvesztegette a pincért és a szobaleányt, hogy
hallgassák ki rokonainak minden szavát. Jól számított. A
túlbuzgó örökösök farkascsorda gyanánt marakodtak, hogy kié
legyen Kékesfalva, kié Oroszvár, hogy ki kapja a gyöngyöket, az
ukrajnai birtokokat és a budai palotát. Ez volt az első bomba. Egy
hónappal később a hercegné levelet kapott Budapestről egy
Dessauer nevű pénzközvetítőtől, aki azt írta, hogy Dezső
unokaöccsének tartozását csak abban az esetben prolongálhatja,
ha a hercegné írásban megerősíti, hogy Dezső is örököse lesz.
Ezzel csordultig telt a pohár. A hercegné táviratilag magához
rendelte Budapestről ügyvédjét, új végrendeletet készíttetett,
méghozzá – a gonoszság látnokká tesz – két orvos jelenlétében,
akik kifejezetten tanúsították, hogy a hercegné szellemi
képességeinek tökéletes birtokában van. Az ügyvéd a
végrendeletet magával vitte Budapestre, irodájában még hat évig
hevert pecsét alatt, mert az öregasszony nem nagyon sietett
meghalni. Mikor azután végre felnyithatták, nagy volt a
meglepetés. Általános örököséül társalkodónőjét, a Vesztfáliából
származó Annette Beate Dietzenhof kisasszonyt nevezte meg,
akinek nevéről most egyszerre nagy megdöbbenéssel vettek
tudomást az összes rokonok. A társalkodónőé lett Kékesfalva,
Oroszvár, a cukorgyár, a ménes és a budapesti palota, az öreg
hercegasszony csak ukrajnai birtokait és készpénzét hagyta
ukrajnai szülővárosára, hogy abból orosz templomot építsenek. A
rokonok közül senki egyetlen lyukas gombot sem kapott, ezt a
mellőzést aljas módon kifejezetten le is szögezte a
végrendeletben, és azzal indokolta, hogy „amiért nem bírták
halálomat kivárni”.
Példátlan botrány támadt. A rokonság szitkozódott és
káromkodott, ügyvédekhez rohant, és azok megírták a szokásos
ellenvetéseket. Hogy az örökhagyó nem volt épelméjű, a
végrendeletet súlyos betegsége idején írta, különben is
társalkodónője patologikus befolyása alatt állt, nem kétséges
tehát, hogy a társalkodónő ravasz módon, szuggesztió révén
erőszakot tett a beteg nő igazi akaratán. Ugyanekkor
megkísérelték azt is, hogy az esetet nemzeti üggyé dagasszák:
csak nem juthatnak külföldi kezére, egy porosz nő tulajdonába
olyan magyar birtokok, amelyek az Árpádok kora óta
Oroszváryak tulajdonát képezték, a vagyon másik része pedig
nem lehet a pravoszláv egyházé. Budapest másról sem beszélt,
ezzel voltak tele az újságok hasábjai. De hiába minden lárma és
botrány, az érdekeltek helyzete kilátástalan volt. A mellőzött
örökösök már két bírói fórumon elvesztették a pert.
Szerencsétlenségükre Territet-ben élt még a két orvos, akik újra
megerősítették, hogy a hercegasszony annak idején teljesen
birtokában volt szellemi képességeinek. A bírói kihallgatás során
a többi tanúnak is el kellett ismernie, hogy a hercegné ugyan
utolsó éveiben szeszélyes volt, de tökéletesen épelméjű. Csődöt
mondott minden ügyvédi cselfogás, minden megfélemlítési
kísérlet, száz az egyhez lehetett volna fogadni, hogy a Királyi
Kúria nem fogja megváltoztatni a Dietzenhof kisasszony javára
szóló eddigi ítéleteket.
Kanitz természetesen maga is olvasta a tudósításokat az
ügyről, de feszülten figyelt minden szóra, mert mások
pénzügyletei szenvedélyesen érdekelték, hiszen tanulni lehetett
belőlük. Ezenkívül ügynök korából igen jól ismerte a kékesfalvi
birtokot.
Képzelheted – mesélte ezalatt tovább a kis írnok – micsoda
pácba került a főnököm, amikor hazatérve megtudta, hogy azt az
ostoba nőt miképpen ejtették át. Írásban máris lemondott
Oroszvárról, a budai palotáról, és hagyta kiszúrni a szemét a
kékesfalvi birtokkal meg a ménessel. Ilyen hatással volt rá annak
a minden hájjal megkent fickónak az ígérete, hogy többé nem
lesz semmi dolga a bíróságokkal, sőt az örökösök nagylelkűen
még ügyvédjének költségeit is megtérítik. Jogi alapon persze még
mindig meg lehetett volna támadni ezt az egyezséget, minthogy
nem közjegyző előtt kötötték, hanem csupán tanúk előtt, és
különben is nevetségesen könnyű lett volna kiéheztetni a kapzsi
bandát, amelynek már egy fillérje sem volt, és így képtelen lett
volna az ügy elhúzása esetén kitartani. Most már természetesen
főnököm kötelessége volt, hogy ezeknek alágyújtson és az
örökösnő érdekében megtámadja az egyezséget. De az a banda jól
elkapta a főnököm frakkját, és titokban hatvanezer korona
ügyvédi tiszteletdíjat ajánlott fel neki arra az esetre, ha nem
fáradozik tovább az ügyben. Mivel pedig a főnököm amúgy is
dühös volt a buta libára, aki félórai rábeszélés után kereken
egymillióról mondott le, érvényesnek jelentette ki az egyezséget,
és besöpörte a pénzt. Hatvanezer koronát, mit szólsz hozzá, csak
azért, mert azzal a hülye bécsi útjával elfuserálta a kliensének
egész ügyét! Hát igen, ezt nevezem szerencsének, mindig a
legnagyobb bitangoknak repül a szájába a sült galamb. A
társalkodónőnek pedig a milliós örökségből nem maradt egyebe,
csak Kékesfalva, de ahogy ismerem, az az állat majd azt is
elkótyavetyéli.
„Mit fog csinálni vele?” – kérdezte a másik.
„Elkótyavetyéli, én mondom neked. Csak marhaságot
csinálhat. Különben is hallottam olyasvalamit, hogy a
cukorkartell emberei le akarják gombolni róla a gyárat. Azt
hiszem, holnapután megy oda a budapesti vezérigazgató. A
birtokot pedig valami Petrovics akarja bérbe venni, azt hiszem,
aki ott intéző volt, de az is lehet, hogy maga a cukorkartell veszi
majd saját kezelésébe a földeket. Van azoknak pénzük, nem
olvasta az újságban, hogy egy francia bank valami fúziót készít
elő a cseh iparral…?”
A beszélgetés ezután általános dolgokra terelődött. A mi
Kanitzunk azonban éppen eleget hallott ahhoz, hogy égni kezdjen
a füle. Kevesen ismerték olyan alaposan Kékesfalvát, mint ő; már
húsz évvel ezelőtt is járt ott, hogy az ingóságokat biztosítsa.
Ismerte Petrovicsot is, sőt nagyon jól ismerte, még legrégibb
üzleteinek idejéből. Ez az alakoskodó fiatalember a
jószágigazgatásból évről évre igen szép összeget tett félre
magának, és Kanitz közvetítésével mindig Gollinger doktornál
helyezte ki jelzálogra. De Kanitz számára nem ez volt a
legfontosabb, hanem az, hogy egészen pontosan emlékezett arra
a szekrényre, amelyben a kínai porcelánokat és egy bizonyos
mázzal bevont figurát meg selyem-hímzéseket tartottak, még
Oroszváry hercegné nagyatyjának hagyatékából, aki orosz követ
volt Pekingben. Egyedül Kanitz ismerte ezeknek az apróságoknak
az óriási értékét, mivel még a hercegasszony életében
megkísérelte eladni őket a chicagói Rosenfeldnek. Igen ritka
darabok voltak, talán két-háromezer fontot is értek; az öreg
hercegné természetesen nem is sejtette, hogy néhány évtized óta
micsoda árakat fizetnek Amerikában kelet-ázsiai ritkaságokért,
ezért durván elutasította Kanitzot: nem ad el semmit, menjen a
pokolba. Kanitz beleremegett a gondolatba, milyen nevetséges
olcsó áron lehetne a tulajdonváltozás alkalmából megszerezni
ezeket a tárgyakat, ha ugyan még megvannak. A legjobb persze az
volna, ha elővételi jogot biztosíthatna magának az egész
berendezésre.
Kanitzunk úgy tett, mintha hirtelen felébredt volna – három
útitársa már régóta másról fecsegett –, ásítást színlelt,
nyújtózkodott, megnézte óráját: fél óra múlva kellett a vonatnak
ide, az ön állomására érkeznie. Sietve összecsomagolta
házikabátját, felvette elmaradhatatlan fekete kabátját, és
felszedelőzködött. Pontosan két óra harminc perckor kiszállt, a
Vörös Oroszlánba ment, szobát bérelt, és talán nem kell
hangsúlyoznom, hogy rosszul aludt, mint ahogy minden
hadvezér nagyon rosszul alszik a bizonytalan kimenetelű csata
előtt. De hogy egy pillanatot se veszítsen, reggel hétkor felkelt,
végigkutyagolt a fasoron, ahol az előbb mi jöttünk, ki a kastélyba.
Megelőzni, mindenképpen megelőzni a többieket, gondolta
magában. Mindent el kell intézni, mielőtt a házat megszállják a
Budapestről odaérkező dögkeselyűk. Gyorsan fel kell ajánlani
Petrovicsnak, hogyha az ingóságok eladók, ő azonnal szerez
vevőt. Szükség esetén vele együtt kell az egészet megvenni és az
osztozkodásnál a berendezést a maga számára biztosítani.
A hercegné halála óta már csak kevés személyzet volt a
kastélyban, így tehát Kanitz könnyen beosonhatott, és mindent
szemügyre vehetett. Gyönyörű birtok – gondolta magában –,
tulajdonképpen ragyogó állapotban, a zsalugátereket nemrég
mázolták, a falakat frissen festették, a kerítés vadonatúj – úgy
bizony, Petrovics jól tudja, hogy miért tataroztat ennyi mindent,
hiszen mindegyik számlából bőséges jutalék csúszik a zsebébe.
De hol bujkál az a fickó? A főkapu zárva, az intézői épület
udvarában sehol egy lélek, hiába dörömböl; a csuda vinné, ha ez
a fickó máris elutazott volna Budapestre, hogy ott megegyezzék
az együgyű Dietzenhof kisasszonnyal.
 Kanitz türelmetlenül megy egyik ajtótól a másikhoz, kiabál,
tapsol – senki, senki! Végre, amikor az egyik kis oldalajtón
bekukkant, észrevesz a melegházban egy nőt. Az üvegtáblákon át
csak azt látja, hogy a virágokat öntözi. Végre valaki, akitől
felvilágosítást kaphat. Erősen kopogtat az ablakon, hallózik,
tapsol, hogy észrevegyék. Végre felriad a nő, aki odabenn a
virágokkal foglalatoskodik, de egy örökkévalóságba telik, amíg
végre nagy félénken, mintha rossz fát tett volna a tűzre, az ajtóig
merészkedik. Szőke, nem éppen fiatal, vékony nőszemély,
egyszerű sötét blúzban, kartonkötényben. Megáll az ajtófélfák
közt, félig nyitott kertészollót tart a kezében.
„De megváratja az embert – rivall rá kissé türelmetlenül
Kanitz. – Hol bujkál a Petrovics?”
„Kicsoda, kérem?” – kérdezi a megrémült arcú sovány leány,
miközben önkéntelenül hátralép, és a kerti ollót háta mögé dugja.
„Kicsoda? Hát hány Petrovics van itt? A Petrovics, az intéző.”
„Ó, bocsánat… az… az intéző úr… igen… még magam sem
láttam… Azt hiszem, Bécsbe utazott… De a felesége azt mondta,
estére remélhetőleg megérkezik.”
Remélhetőleg, remélhetőleg – gondolja magában bosszúsan
Kanitz. Estig várni. Még egy éjszakát elfecsérelni a szállóban.
Mennyi felesleges kiadás, és amellett még azt sem tudja, lesz-e
valami belőle.
„Ostoba dolog! Pont ma kell a fickónak elutaznia – mormolja
félig hallhatóan, azután a leány felé fordul. – Megnézhetném
addig a kastélyt? Itt vannak valakinél a kulcsok?”
,,A kulcsok?” – kérdezi a nő meglepetten.
„Hát persze hogy a kulcsok, a fenébe is.”
(Mit riszálja ez itt magát ilyen együgyűen – gondolja
magában Kanitz. – Petrovics biztosan megparancsolta neki, hogy
senkit se bocsásson be. Hát akkor legfeljebb majd borravalót ad
ennek az aggodalmaskodó borjúnak.) Kedélyesre változtatja
hangját, és bécsies-parasztos németséggel folytatja:
„Ugyan már, ne féljen! Nem viszek én el semmit! Csak éppen
körül akarok nézni. Hát mi van? Van kulcs, vagy nincs?”
„Kulcsok… Természetesen nálam vannak a kulcsok –
motyogja a nő –, de… de nem tudom, hogy az intéző úr mikor…”
 „Mondtam már, hogy nincs szükségem a maga Petrovicsára.
Ne mókázzunk hát annyit. Ismeri a járást a házban?”
„Azt hiszem… – az ügyefogyott nő egyre zavartabban
viselkedik – már … valamennyire …”
Hülye, gondolja magában Kanitz. Micsoda nyavalyás
személyzetet szerződtetett ez a Petrovics! Kiadja a vezényszót:
„Na gyerünk, nem érek rá.”
Előreindul, és a nő csakugyan követi, nyugtalanul, szerényen.
A bejáratnál megint vonakodni kezd.
„A kutyafáját, nyissa már ki!”
Kanitz mérgelődik: miért olyan ostoba, olyan zavarodott ez a
személy? Mialatt a nő végre előveszi vékony, kopott
bőrtáskájából a kulcsot, óvatosságból Kanitz még egyszer
megkérdezi:
„Mit csinál maga tulajdonképpen itt a házban?”
A félénk nő megáll, és elpirul:
„Én… én… a hercegné társalkodónője vagyok… – mondja,
azután rögtön helyesbíti –, azaz voltam.”
Kanitzunknak elakad a lélegzete (pedig esküszöm önnek,
ilyenfajta embert nehéz a sodrából kihozni). Önkéntelenül hátrál
egy lépést.
„Akkor ön… csak nem Dietzenhof kisasszony?”
„De igen” – feleli a nő rémülten, mintha bűncselekménnyel
vádolnák.
Kanitz most megismerkedett valamivel, amiben még soha
életében nem volt része: zavarba jött. Ebben a pillanatban
pokolian megzavarodott, amiért mintegy bekötött szemmel
nekirohant Dietzenhof kisasszonynak, Kékesfalva híres
örökösnőjének. Azonnal hangnemet változtatott.
„Bocsánat – hebegi megrendülten, és sürgősen lekapja
kalapját – pardon, nagyságos kisasszony… De senki sem mondta,
hogy nagyságod már megérkezett… Sejtelmem sem volt róla…
Kérem, bocsásson meg… Csak azért jöttem, hogy…”
Dadogni kezd, mert most bizony valami elfogadható
magyarázatot kell kitalálnia.
„…Csak a biztosítás miatt… Ugyanis néhány év óta ismételten
jártam itt, még a boldogult hercegné életében. Akkoriban, sajnos,
nem volt alkalmam, hogy nagyságoddal találkozzam… Csak
ezért… csak a biztosítás miatt… Csak azért, hogy körülnézzek…
hogy az állag érintetlen-e? Hiszen ez kötelességünk. De hát a
dolog végeredményben nem sürgős.”
,,Ó, kérem, kérem – feleli szorongva a nő –, természetesen
ilyen dolgokhoz nem értek. Beszélje meg talán Peterwitz úrral.”
„Hogyne, hogyne – válaszolja Kanitz barátunk, aki még
mindig nem nyerte vissza teljesen lélekjelenlétét –,
természetesen megvárom Peterwitz urat. (Minek a nevet
kijavítani – gondolta magában.) De ha nem fárasztom vele a
nagyságos kisasszonyt, akkor talán gyorsan végigfuthatnék a
kastélyon, néhány pillanat alatt elintézhetjük, a berendezés
bizonyosan változatlan.”
„Igen – feleli Dietzenhof kisasszony sietősen –, semmi sem
változott. Ha meg akar győződni róla…”
„Nagyon lekötelez nagyságod” – hajlik meg Kanitz, és mind a
ketten belépnek az ajtón.
A szalonban első pillantása Guardi négy velencei festményére
esik, amelyeket ön is ismer, azután a szomszéd szobában, Edit
budoárjában a kínai porcelánokat őrző üvegszekrényre, majd a
kárpitokra és a jade-kőből faragott figurákra. Óriási
megkönnyebbülés – minden a helyén van. Petrovics nem lopott
el semmit; az ostoba fickó inkább a zabon, a lóherén, a
burgonyán és a tatarozásokon keresi meg a magáét. Dietzenhof
kisasszony pedig, nyilván azért, nehogy az idegen urat ideges
nézelődésével zavarja, közben kinyitja a zsalugátereket.
Társalogni kell, gondolja magában Kanitz. Nem szabad
elszalasztani az alkalmat! Meg kell barátkozni vele.
„Milyen szép a kilátás a parkra – kezdi mély lélegzetvétel
után. – Gyönyörű lehet itt lakni.”
„Igen, nagyon szép – feleli Dietzenhof kisasszony
engedelmesen, de kijelentése nem hangzik nagyon őszintén.
Kanitz rögtön észreveszi, hogy ez az örökké rettegésben tartott
leány nyilvánvalóan elfelejtett nyíltan ellentmondani. És
csakugyan, Dietzenhof kisasszony csak némi szünet múltán
folytatja: – A hercegné persze sohasem érezte itt igazán jól
magát. Mindig azt mondta, hogy a síkság melankolikussá teszi.
Tulajdonképpen mindig csak a hegyeket meg a tengert szerette.
Ezt a vidéket túlságosan egyhangúnak találta, az embereket
pedig…”
Szava megint elakad. Társalogni, társalogni – figyelmezteti
magát Kanitz. Kapcsolatot tartani vele.
„De ön, nagyságos kisasszony, remélhetően itt marad most
nálunk?”
„Én? – A lány akaratlanul felemeli a kezét, mintha el akarna
taszítani magától valami nemkívánatosat. – Én?… Nem! Ó, nem!
Mit csináljak itt egyedül ebben a nagy házban?… Nem, nem,
azonnal elutazom, mihelyt minden rendbe jön.”
Kanitz óvatosan szemügyre veszi oldalról a leányt. Hogy
elvész a nagy teremben a szegény tulajdonosnő vékony alakja!
Túlságosan sápadt és túlságosan félénk, különben még majdnem
csinosnak lehetne mondani. Hosszúkás, keskeny arca félig
lesütött szemhéjaival olyan, mint az esőverte táj, a szeme szelíd
búzavirág, lágy és meleg, de nem mer felragyogni, hanem
szerényen mindig elbújik szemhéja mögé. Kanitz, a kitűnő
megfigyelő azonnal rájön: ez a leány olyan ember, akinek
megtörték a gerincét. Akarat nélküli ember, akit más könnyen az
ujja köré csavarhat. Tehát társalogni, társalogni! És résztvevően
összeráncolja homlokát, miközben tovább érdeklődik:
„De hát mi lesz akkor ebből a gyönyörű birtokból? Az
ilyennek gazdára van szüksége, szigorú gazdára.”
„Nem tudom, nem tudom.”
A leány nagyon ideges, gyenge teste nyugtalanul megrendül,
és Kanitz most egy pillanat alatt megérti, hogy ez a nő, aki
esztendők óta semmit sem tett önállóan, sohasem mer majd
önállóan dönteni, és hogy inkább megrémült az örökségtől,
mintsem örült neki, hiszen most nehéz zsák gyanánt nyomja
keskeny vállát. Villámgyorsan fontolóra veszi a helyzetet.
Nemhiába tanult húsz éven át adni és venni, rátukmálni és
erőszakosan félretolni. Vevőt rábeszélni, eladót rábeszélni: ez az
ügynökök első törvénye, és ő nyomban le is nyomja orgonájának
lebeszélő regiszterét. Arra gondol, hogy el kell venni a nő kedvét
a dologtól. Végül majd az egészet egy csapásra bérbe lehet venni,
és megelőzheti Petrovicsot: talán még szerencse is, hogy ez a
fickó éppen ma Bécsben mászkál. Sajnálkozó, részvevő
arckifejezéssel tovább érdeklődik:
 „Igen, igaza van. Az ilyen nagy birtok mindig nagy gond is.
Nem lehet mellette soha pihenni. Naponta kell veszekedni az
intézőkkel, a személyzettel, a szomszédokkal, azután jönnek az
adók meg az ügyvédek! Akinél az emberek egy kis pénzt
szagolnak, azt mindjárt meg akarják nyúzni. Bármilyen jó is
irántuk az ember, ellensége lesz mindenki. Nem segít ezen
semmi; ahol pénzt látnak, ott mindenki tolvajjá lesz. Bizony,
bizony, igaza van, az ilyen birtokhoz vaskéz kell, különben nem
lehet boldogulni. Erre születni kell, de még az olyan embernek is
örökös harc az élete.”
„Bizony – sóhajt fel Dietzenhof kisasszony, akin látni, hogy
most valami borzalmas dologra gondol vissza. – Az emberek
rettenetesek, ha pénzről van szó. Eddig nem is tudtam.”
Az emberek? Mi köze Kanitznak az emberekhez? Mit törődik
azzal, hogy jók-e vagy rosszak? Bérbe kell venni a gazdaságot,
lehetőleg gyorsan, és lehetőleg előnyösen! Udvariasan hallgatja a
leányt, és bólogat, s mialatt hallgat és felelget, agyának egy másik
sarkában számol: hogyan lehetne a dolgot a leggyorsabban
nyélbe ütni? Konzorciumot kell alakítani, amely bérbe veszi egész
Kékesfalvát, a földeket, a cukorgyárat, a ménest. Felőlem aztán
megkaphatja Petrovics albérletbe az egészet, nekem csak a
berendezés kell. Szóval a legfontosabb: azonnal bérleti szerződést
ajánlani és a tulajdonosnőben minél több aggodalmat ébreszteni;
elfogad ez bármit, amit kínálnak. Ez nem tud számolni, ez
sohasem keresett pénzt, és ezért nem is érdemli meg, hogy sok
pénzt találjon. Miközben agyának minden rostja és idegszála
dolgozik, szája színlelt részvéttel beszél tovább:
„De a legrettenetesebbek a perek. Hiába békés természetű
valaki, nem lehet szabadulni az örökös viszályoktól. Ez riasztott
el engem is mindig attól, hogy földbirtokot vásároljak. Folyton
perek, folyton ügyvédek, folyton megbeszélések, tárgyalások,
botrányok… Nem, az ember inkább éljen szerényebben, de
biztonságban, és ne kelljen mérgelődnie. Az ember azt hinné,
hogy egy ilyen birtokkal van valamije, holott igazában csak a
többiek hajszolt kutyája lesz, és örökre elveszti nyugalmát. Ez a
kastély, ez a gyönyörű ősi birtok … önmagában csodálatos valami
volna… csodálatos… De kötélidegek kellenek hozzá és
acélkemény öklök, különben örökre csak nyűgöt vesz magára az
ember…”
Dietzenhof kisasszony lehorgasztott fejjel hallgatja. Egyszerre
csak felemeli fejét, és szíve mélyéből fakadó nagy sóhajtással tör
ki belőle:
„Igen, borzalmas teher… Bárcsak megvenné tőlem valaki!”

Condor doktor hirtelen szünetet tart.

– Itt meg kell szakítanom az előadást, hadnagy úr, hogy
megmagyarázzam önnek, mit jelentett ez a rövid kis mondat
barátunk életében. Mondtam már, hogy Kékesfalvy ezt a
történetet legnehezebb éjszakáján mesélte el nekem, amikor
felesége meghalt, olyan pillanatban tehát, amilyent az ember
életében legfeljebb kétszer vagy háromszor él át, olyan
pillanatban, amikor a legtartózkodóbb lélek is szükségét érzi,
hogy teljes valóságában és meztelenül jelenjék meg egy másik
ember előtt, akár Isten előtt. Még ma is tisztán látom őt magam
előtt, amint együtt ülünk a szanatórium várószobájában. Egészen
közel húzódott hozzám, és csendesen, de hevesen és izgatottan
beszélt, szinte patakzott belőle a szó. Éreztem, a szakadatlan
beszédben keres feledést arra, hogy odafenn meghalt a felesége,
hogy a szavak árjával akarja elkábítani önmagát. De mikor
előadásának ahhoz a pontjához ért, hogy Dietzenhof kisasszony
kijelentette előtte: ,,Bárcsak megvenné tőlem valaki!”, hirtelen
szünetet tartott. Képzelje csak, hadnagy úr, még tizenöt vagy
tizenhat évvel később is izgalomba hozta az a pillanat, amikor a
gyanútlan öregedő leány hirtelen bevallotta előtte, hogy szeretné
gyorsan, gyorsan, mielőbb eladni Kékesfalvát. És annyira nem
bírta titkolni izgalmát, hogy egészen belesápadt. Kanitz kétszer-
háromszor is megismételte ezt a mondatot és valószínűleg
ugyanazzal a hangsúlyozással: „Bárcsak megvenné tőlem valaki!”
Mert az akkori Leopold Kanitz villámgyors felfogóképessége
azonnal megértette, hogy életének nagy üzlete előtt áll és nem
kell egyebet tennie, csak megragadnia, neki magának kell
megvásárolnia ezt a nagyszerű birtokot, ahelyett, hogy bérbe
venné. És miközben közönyös csevegéssel palástolta ijedtségét,
agyában száguldva követték egymást a gondolatok. Arra az
elhatározásra jutott, hogy természetesen meg kell vásárolni a
birtokot, mielőtt még betoppanna Petrovics vagy Budapestről az
igazgató. Nem szabad markából kieresztenie a nőt, el kell zárnia
menekülésének útják. Nem megyek el addig, amíg Kékesfalva
nem lesz az enyém. S azzal a titokzatos kétélűséggel, amely
feszült pillanatokban adódik néha értelmünkben, egyrészt csak
önmagával, saját érdekeivel törődött, másrészt ugyanakkor
kiszámított lassúsággal éppen az ellenkező szellemben beszélt a
másikhoz: „Hogy megvenné valaki… Hát természetesen,
nagyságos kisasszony, mindig és mindent el lehet adni… Eladni
alapjában véve könnyű… De jól eladni, ez a művészet… Mert
erről van szó, jól eladni! Találni egy becsületes embert,
olyasvalakit, aki ismeri a vidéket, a földet, az embereket…
Valakit, akinek vannak összeköttetései, de nehogy az Istenért
valami ügyvédet, aki mindenáron csak perekbe akar hajszolni
másokat… és azután… éppen ebben az esetben nagyon fontos:
készpénzért eladni. Olyasvalakit találni, aki nem váltót és
adóslevelet ad, amelyekkel azután még évekig szaladgálni kell…
Biztonságosan és megfelelő áron kell eladni.”
(Ezenközben magában kiszámította: négyszázezer koronáig
elmehetek, legfeljebb négyszázötvenezerig, végre is itt vannak a
festmények, amelyek szintén megérnek ötvenezer, talán százezer
koronát, itt van a ház, a ménes… Csak meg kellene nézni, nincs-e
teher a birtokon, és meg kell tudni tőle, hogy tett-e már valaki
előttem ajánlatot…)
Azután bátorságot vett, és megkérdezte:
„Kérem, nagyságos kisasszony, bocsásson meg a
bizalmaskodó kérdésért, van már valami hozzávetőleges
elképzelése az árat illetően? Úgy értem, hogy gondolt-e már
meghatározott összegre?”
„Nem” – hangzott a teljesen tanácstalan teremtés válasza, és
meghökkenten nézett rá.
Jaj, de nagy kár! – gondolta Kanitz. – Nehéz eset! Mindig
azokkal a legnehezebb tárgyalni, akik nem mondanak összeget.
Azok elmennek Ponciustól Pilátusig, hogy felvilágosítást
kérjenek, aztán mindenki megbecsüli az értéket, mindenki fecseg
és beleszól. Ha időt enged neki, hogy tájékozódjék, akkor minden
elveszett. – Miközben gondolatai így gomolyognak, szája
folyékonyan beszélt tovább:
„De valami hozzávetőleges elképzelése mégiscsak van már,
nagyságos kisasszony… Végre tudni kellene azt is, hogy mennyi a
birtokon a jelzálog…”
„Jel… jelzálog?” – ismételte meg Dietzenhof kisasszony, és
Kanitz nyomban észrevette rajta, hogy életében most hallotta
először ezt a szót.
„Úgy gondolom… mégiscsak kell kéznél lenni valami
hozzávetőleges becslésnek… Már csak az örökösödési illetékre
való tekintettel is… Az ügyvédje… Bocsásson meg, ha talán
tolakodónak látszanék, de végre is jó tanácsot szeretnék adni, és
ezért megkérdezem, hogy ügyvédje egyáltalában semmiféle
számot sem közölt önnel?”
„Az ügyvéd? – Dietzenhof kisasszony agyában derengeni kezd
valami. – Igen, igen, várjon csak… Igen, valamit írt az ügyvéd,
valami becslésről… Igaza van, az adó miatt, de… magyarul írt, és
én nem tudok magyarul. Csakugyan, emlékszem már, azt írta az
ügyvédem, hogy fordíttassam le magamnak, de hát Istenem, a
nagy kavarodásban erről egészen megfeledkeztem. Valahol odaát
a táskámban lesz, a többi irattal együtt… Odaát… Én tudniillik a
gondnoki épületben lakom, végre is nem alhatom abban a
szobában, ahol a hercegné élt… De ha csakugyan olyan kedves
volna, és átjönne velem, mindent megmutatnék… Azaz – hirtelen
megakadt –, azaz, ha nem terhelem túlságosan az ügyeimmel…”
Kanitz reszketett izgalmában. Olyan gyorsan hullott az ölébe
minden, ahogyan csak álmodni lehet. Maga az örökösnő akarja
megmutatni neki az iratokat, a becsléseket, és ezzel teljesen
kezére adja magát. Alázatosan meghajolt.
„De igen tisztelt kisasszony, igazán csak szerencsémnek
tartom, ha némi tanácsot adhatok önnek. Túlzás nélkül
mondhatom, hogy ilyen ügyekben van némi tapasztalatom. A
hercegné – ezt megfontoltan hazudta – mindig hozzám fordult,
ha pénzügyi kérdésekben felvilágosításra volt szüksége, mert
tudta, hogy nekem magamnak nincs más vágyam, mint hogy neki
a legjobb tanácsot adhassam..
Átmentek a gondnoksági épületbe. A per iratai csakugyan ott
hevertek kuszán összegyömöszölve az aktatáskában; ott volt az
ügyvéddel folytatott egész levelezés, az egyezség másolata.
Dietzenhof kisasszony lapozott az okmányok között, Kanitz
reszkető kézzel, nehéz lélegzettel figyelte. Végre a nő előhúzott
egy papírlapot;
„Azt hiszem, ez lesz az a levél.”
Kanitz kezébe vette a papirost, amelyhez magyar szövegű
melléklet volt hozzátűzve. A bécsi ügyvéd néhány soros levele
volt: „Éppen most értesít magyar kollégám arról, miszerint
összeköttetései segítségével sikerült elérnie, hogy a hagyatékot
különösen alacsony értékre becsüljék, tekintettel az örökösödési
illetékre. Véleményem szerint az itt szereplő becsérték a valódi
értéknek csak egyharmada, némely vagyontárgynál csak
egynegyede.. Kanitz remegő kézzel fogta kezébe a becslési listát.
Csak egy dolog érdekelte benne; a kékesfalvi birtok.
Százkilencvenezer koronás becsértékkel szerepelt.
Elsápadt. Így számolt ő is, pontosan háromszorosával ennek
a mesterségesen alábecsült értéknek, vagyis hatszázezer-
hétszázezer koronával, de az ügyvédnek emellett sejtelme sem
volt a kínai vázákról. Mennyit kínáljon most? Táncoltak és
kavarogtak a számok a szeme előtt.
„Ez az az irat? – kérdezte mellette aggodalmasan egy hang. –
Megérti?”
„Természetesen – riadt fel Kanitz – hogyne… Tehát… Az
ügyvéd arról értesíti önt… hogy Kékesfalva becsértéke
százkilencvenezer korona. Ez természetesen csak becsérték.”
„Becsérték?… Bocsásson meg… mit jelent az, hogy
becsérték?”
Itt volt a döntő pillanat; most vagy soha! Kanitz alig jutott
lélegzethez.
„A becsérték… a becsérték… az… az mindig határozatlan…
meglehetősen kétséges dolog… Mert… mert… a hivatalos
becsérték sohasem felel meg teljesen az eladási árnak. Sohasem
lehet arra számítani, már legalábbis biztosan arra számítani,
hogy az ember a teljes becsértéket megkapja… Egyes esetekben
természetesen el lehet érni, néha többet is… de mindig csak
bizonyos körülmények között… ilyenkor mindig a szerencse is
közrejátszik, akár az árveréseknél. A becsérték végeredményben
nem jelent többet, mint kiindulási pontot, természetesen
meglehetősen határozatlant… Például… például… mondhatjuk…
– Kanitz remegett: most ne túlságosan keveset és ne túlságosan
sokat! – …ha egy ilyen vagyontárgyat, mint ez, hivatalosan
százkilencvenezer koronára becsülnek… akkor mindenesetre
számolhatunk azzal, hogy… hogy… hogy eladás esetén
százötvenezret mindenesetre el lehet érni, mindenesetre!
Ennyivel feltétlenül lehet számolni.”
„Mennyit mondott?”
Kanitz füle zúgni kezdett hirtelen a felzúdult vérétől. Az
örökösnő feltűnően hevesen fordult feléje, és úgy tette fel a
kérdést, mint valaki, aki alig bírja türtőztetni haragját. Lehet,
hogy keresztüllátott az álnok játékon? Nem kellene gyorsan
ötvenezer koronával többet ajánlani? Belsejében azonban
megszólalt egy hang: próbáld meg! És mindent feltett egy lapra.
Bár halántékán úgy dongott az ütőér, mint a nagydob, mégis
szerény hangsúlyozással kijelentette:
„Igen, ennyit mindenesetre mernék mondani. Azt hiszem,
százötvenezer koronát feltétlenül lehet érte kapni.”
De ebben a pillanatban elállt, majdnem elnémult a szíve,
amely az előbb még zakatolt. A gyanútlan nő ugyanis őszinte
csodálkozással bámult rá:
„Ilyen sokat? Igazán azt hiszi… hogy ilyen sokat?” Kanitznak
időre volt szüksége, amíg összeszedte magát. Majd megfulladt az
erőlködéstől, amíg egyszerű, meggyőző hangon ki tudta
mondani:
„Igen, nagyságos kisasszony, ennyire akár kötelezettséget is
vállalok. Ennyit feltétlenül lehet érte kapni.”

Condor doktor megint elhallgatott. Először azt hittem, csak azért

tart szünetet, mert szivarra akar gyújtani. De észrevettem, hogy
hirtelen idegesség fogta el. Levette szemüvegét, megint feltette,
gyér haját hátrasimította, mint valami fölöslegeset, rám nézett:
hosszú és nyugtalanul vizsgáló tekintettel. Aztán egyetlen
lendülettel hátradőlt a széken.
– Talán már túlságosan sokat árultam el önnek, hadnagy úr.
Mindenesetre többet, mint amennyit eredetileg akartam. De
remélhetően nem ért félre. Nem azért mondtam el őszintén, hogy
milyen trükkel kaparintotta meg annak idején Kékesfalvy a
gyanútlan nő birtokát, hogy önt Kékesfalvy ellen hangoljam. Az a
szegény öregember, akinél ma este vacsoráztunk, amint láttuk,
szívbajos, és megtört ember, aki rám bízta gyermekét és aki az
utolsó fillérig odaadná mindenét a beteg leány meggyógyításáért,
ez az ember már régóta nem azonos ennek a kétes üzletnek a
megkötőjével, és én volnék az utolsó, aki ma vádat emelnék
ellene, mert éppen most, kétségbeesett helyzetében, igazán
segítségre van szüksége, ezért tartom helyesnek, hogy mások
rosszindulatú pletykái helyett ön az igazságot tudja meg tőlem.
Ne kételkedjék abban, kérem, hogy Kékesfalvy (vagy akkoriban
helyesen még Kanitz) azon a napon nem azzal a szándékkal
utazott Kékesfalvára, hogy a gyámoltalan nőt kiforgassa
vagyonából.
Ő csak en passant akarta megcsinálni a maga kis üzletét és
semmi többet. Meglepetésként érte őt az óriási lehetőség, és
megtagadta volna önmagát, ha ezt a lehetőséget nem használja ki
alaposan. De meg fogja látni, hogy milyen nagy fordulat
következett azután.
Nem akarok túlságosan hosszadalmas lenni, ezért egyes
részleteket éppen hogy érintek. Csak azt kell még elárulnom,
hogy ezek az órák voltak Kékesfalvy életének legizgalmasabb
órái. Képzelje csak bele magát a helyzetébe. Valakinek, aki eddig
csak középszerű ügynök, kétes üzletszerző volt, egyszerre hirtelen
égi meteorként ölébe zúdul a lehetőség, hogy egyik napról a
másikra dúsgazdag ember lehet. Huszonnégy óra alatt több pénzt
kereshetett, mint addig huszonnégy esztendő legönfeláldozóbb,
legkeservesebb kufárkodásával és – óriási csábító erő – még csak
nem is kell szaladnia áldozata után, nem kell őt befonnia,
elkábítania, ellenkezőleg, az áldozat önként hajtja fejét a bárd alá,
és még meg is csókolja a kezét, amely nyakára teszi a gyilkos
szerszámot. Már csak az jelenthetett veszélyt, ha valaki közbelép.
Az örökösnőt tehát egyetlen pillanatra sem szabad a kezéből
kiengednie, nem szabad számára időt engednie. Magával kell
vinnie Kékesfalváról, mielőtt még az intéző visszajön, és
mindeme óvatossági intézkedések közepette egy pillanatra sem
szabad elárulnia, hogy az eladás neki áll érdekében.
 Napóleonhoz volt méltó ez a vakmerő és veszedelmes
játszma, Kékesfalva várának elfoglalása rohammal, mielőtt még a
felmentő sereg megérkezne; de a szerencse a bátrakat pártolja és
segíti. Észrevétlenül Kanitz útját egyengette egy olyan körülmény
is, melyről neki magának sem volt sejtelme: az a nagyon
kegyetlen és mégis természetes tény, hogy a szegény örökösnő az
öröklött kastélyban töltött első órái során annyi megalázással és
gyűlölettel találkozott, hogy neki sem volt más vágya, csak el,
gyorsan el onnan! A szolgalelkekből mindig akkor tör ki a
leggonoszabb indulat, amikor valamelyik társuk, szinte
angyalszárnyakon, megszabadul az addig közös rabszolgaságból:
az ilyen alantas lelkek sokkal könnyebben megbocsátják egy
herceg villámgyors meggazdagodását, mint a legcsekélyebb
szabadságot valamelyik sorstársuknak, aki velük egy iga alatt
nyögött. Kékesfalva házi személyzete képtelen volt dühét
palástolni, amiért éppen az északi német nő lett váratlanul
Kékesfalva birtokosa és az ő úrnőjük, akinek – mint jól tudták –
a hirtelen haragú hercegné fésülködés közben gyakran fejéhez
vágta a fésűt, a kefét. Arra a hírre, hogy az örökösnő megérkezik,
Petrovics nyomban vonatra ült, nehogy találkoznia kelljen vele, a
felesége pedig, egy közönséges teremtés, aki azelőtt konyhalány
volt a kastélyban – ezekkel a szavakkal köszöntötte új úrnőjét:
„No, nálunk úgysem akar majd lakni, nem lesz ez magának elég
előkelő.” Az inas nagy puffanással az ajtó elé hajította a
bőröndjét, és neki magának kellett bevinnie a szobába, mert az
intéző felesége a kisujját sem mozdította. Ebédet nem készítettek,
senki sem törődött vele, éjszaka pedig meglehetősen hangosan
beszélgettek az ablaka alatt, egy bizonyos szélhámosnőről és
örökségvadászról.
A szegény félénk társalkodónő már a fogadtatásból
rádöbbent, hogy ebben a házban sohasem lesz egyetlen nyugodt
perce sem. Kanitz nem sejthette, hogy Dietzenhof kisasszony
csak ezért fogadta oly nagy lelkesedéssel azt az ajánlatát, hogy
még aznap utazzanak Bécsbe, ahol állítólag ismer egy megbízható
vevőt; szinte égi küldöttet látott a komoly, megnyerő modorú,
nagy tudású, bánatos szemű férfiban. Nem sokat kérdezősködött
tehát. Boldogan átadta neki összes iratait, kék szemével
hallgatagon leste minden szavát, amikor a vételár elhelyezésére
nézve adott tanácsokat. Csak biztos papírokat vásároljon,
államkötvényeket, óvadékképeseket. Vagyonából magánemberre
ne bízzon egy morzsányit sem, tegye bankba az egészet, és a
felügyeletet bízza közjegyzőre, császári-királyi közjegyzőre.
Semmi értelme sem volna, hogy még ügyvédjét is bevonja a
dologba, mert hiszen az ügyvédi mesterség nem más, mint az,
hogy a tiszta ügyeket összekavarják. Három vagy öt év múlva
kétségtelenül magasabb vételárat is lehetne kapni – teszi hozzá
buzgón újra. – De mennyi költség merülne fel addig, mennyit
kellene a bíróságokhoz és a hatóságokhoz szaladgálni. Minthogy
pedig Dietzenhof kisasszony ilyenkor mindig megrémülő
szeméből rájött, hogy ez a békére vágyó teremtés mennyire
undorodik a bíróságoktól és az üzletektől, érveinek legfőbb
iránya mindig az volt: gyorsan, gyorsan! Délután négy órakor,
mielőtt Petrovics megérkezett volna, a gyorsvonaton együtt
elutaztak Bécsbe. Olyan viharos gyorsasággal történt mindez,
hogy az örökösnőnek még alkalma sem nyílt megkérdeznie az
idegen úr nevét, akire egész örökségének értékesítését bízta.
A gyorsvonat első osztályán utaztak; ez volt a első eset, hogy
Kékesfalvy a piros bársonyülésen foglalt helyet. Bécsben is a
Kärtnerstrasse egyik jó szállodájában helyezte el Dietzenhof
kisasszonyt, és maga is ott vett ki szobát. Most már egyrészről
fontos volt, hogy az adásvételi szerződést még ezen az estén
elkészíttesse cinkosával, Gollinger ügyvéddel, és így a finom
üzletet másnapra jogi szempontból is kifogástalan formába
öntesse, másrészről viszont egy pillanatra sem merte áldozatát
magára hagyni. Így azután – őszintén be kell vallanom – zseniális
ötlete támadt. Azt javasolta Dietzenhof kisasszonynak, hogy
használja fel szabad estéjét és menjen el az Operába, amely
rendkívüli vendégjátékot hirdetett erre az estére, ő majd
ugyanakkor igyekszik felhajtani azt az urat, akiről tudja, hogy
szeretne nagyobb birtokot vásárolni. Dietzenhof kisasszony, akit
meghatott ennyi gondoskodás, örömmel beleegyezett. Kanitz
bedugta őt az Operába, ezzel négy órára egy helyhez szegezte, ő
pedig fiákeren – ugyancsak életében először – elindult
cimborájának és orgazdájának, Gollinger doktornak
felkeresésére. Az ügyvéd nem volt otthon. Kanitz egy borozóban
bukkant rá. Kétezer koronát ígért neki, ha még az éjjel teljes
részletességgel kidolgozza az adásvételi szerződést és a kész
szerződéssel másnap este hét órára bejelenti magát a
közjegyzőnél.
Kanitz ezúttal életében először volt tékozló: a megbeszélés
ideje alatt az ügyvéd háza előtt várakoztatta a bérkocsit; miután
megadta utasításait, visszaszáguldott az Operához, és
szerencsésen még éppen jókor érkezett, hogy az elragadtatástól
szinte mámoros Dietzenhof kisasszonyt megtalálja az
előcsarnokban és hazakísérje. Most következett második
álmatlan éjszakája; minél közelebb ért céljához, annál
nyugtalanabbá tette félelme, hogy ez az eddig oly kezes nő még
kicsúszhat a karmai közül. Újra meg újra felkelt ágyából, és teljes
részletességgel kidolgozta a következő nap haditervét. A
legfontosabb: egy pillanatra sem szabad a nőt magára hagynia.
Bérkocsit fogad, és mindenütt várakoztatja, egy lépést sem
tesznek gyalog, nehogy a végén még véletlenül összefussanak az
utcán Dietzenhof kisasszony ügyvédjével. Meg kell akadályozni,
hogy újságot olvasson; hátha lesz benne valami az Oroszváry-
ügyben történt egyezségről, és akkor gyanút foghat, hogy
másodszor is becsapják. De ezek az aggodalmak és óvatossági
intézkedések valójában feleslegesek voltak, mert hiszen az
áldozat egyáltalán nem akart szabadulni, olyan engedelmesen
követte Kanitzot, ahogy a rózsaszín szalagos bárány megy a
gonosz juhász után. Amikor barátunk a keserves éjszaka után
kimerülten megérkezett a szálloda reggeliző termébe, Dietzenhof
kisasszony már ott ült ugyanabban a maga varrta ruhában, és
türelmesen várt. És most kezdődött a különös körhintázás,
amelynek során barátunk szegény Dietzenhof kisasszonyt
reggeltől estig, igazán feleslegesen, agyonhajszolta, hogy
megszédítse mindazokkal a mesterséges akadályokkal, amelyeket
az álmatlan éjszaka során nagy gonddal kiagyalt.
Mellőzöm a részleteket. Kanitz elcipelte áldozatát
ügyvédjéhez, és onnan hosszú telefonbeszélgetéseket folytatott,
egészen más ügyekben. Azután elvitte egy bankba, és tanácsot
kért a cégvezetőtől a tőke elhelyezéséről, folyószámla nyitásáról,
magával vonszolta két-három jelzálogintézetbe, majd egy gyanús
ingatlanirodába, mintha ezeken a helyeken is felvilágosítást
akarna kérni. Dietzenhof kisasszony mindenhová követte, némán
és türelmesen várt az előszobákban, mialatt Kanitz odabenn
tárgyalásokat mímelt; a hercegné szolgálatában töltött tizenkét
évi rabszolgaság magától értetődővé tette számára, hogy odakinn
kell várakoznia, ez tehát nem zavarta, nem bántotta, hanem
némán, keresztbe font karokkal várt, türelmesen várt, és
nyomban lesütötte kék szemét, mihelyt valaki elment előtte.
Türelmes és engedelmes gyermekként mindent megtett, amit
Kanitz a szájába rágott. A bankban aláírt nyomtatványokat,
amelyeket jóformán el sem olvasott, és nyugtát adott a még
kézhez sem kapott összegről, de annyira gondtalanul, hogy
Kanitzot egyszerre gonosz gondolat kezdte gyötörni: vajon nem
érte volna be ez a bolond nő ugyanúgy száznegyvenezer, sőt
százharmincezer koronával is? „Igen” – mondta a volt
társalkodónő, amikor a cégvezető vasúti részvényeket ajánlott,
„igen”-t mondott, amikor bankrészvényeket tanácsolt, és minden
alkalommal szorongva nézett a csalatkozhatatlan Kanitzra.
Látszott, hogy ez a sok üzleti fogás, aláírás, nyomtatvány, sőt már
a pénz puszta látása is tiszteletet, de mégis kínos nyugtalanságot
gerjesztett benne, hiszen ő arra vágyódott, hogy mielőbb
megszabaduljon az érthetetlen üzleti tevékenységtől és megint
csendben ülhessen, olvashasson, köthessen vagy zongorázhasson
valahol egy szobában, s ne állítsák tájékozatlanul, határozatlanul,
felelős döntések elé.
Kanitz azonban fáradhatatlanul hajszolta őt a bűvös körben.
Részben csakugyan az ő érdekében, hiszen megígérte neki, hogy
segít az eladási árat a lehető legbiztosabban elhelyezni, részint
azonban csak azért, hogy elkápráztassa. Így ment ez reggel
kilenctől este fél hatig. Végre már mind a ketten olyan fáradtak
voltak, hogy Kanitz javaslatára pihenőt tartottak egy kávéházban.
Úgyis elintézték már a dolgok lényegét, a vétel és az eladás
befejezettnek látszott, már csak hét órakor a közjegyző előtt
kellett megjelenniük, hogy a szerződést aláírják és a vételárat
lefizessék. Dietzenhof kisasszony arca egyszerre földerült:
„Úgy hiszem, akkor én holnap reggel végre el is utazhatom!”
Búzavirágszeme csak úgy ragyogott Kanitzra.
„Hogyne – nyugtatta meg Kanitz –, egy órán belül ön lesz a
világ legszabadabb teremtése, és nem kell többé pénzzel vagy
birtokkal vesződnie. Hatezer koronás járadéka holtbiztos helyen
lesz, ezentúl ott és úgy élhet a nagyvilágban, ahol és ahogy
tetszik.”
Udvariasságból megkérdezte, hová szándékozik utazni, mire
a lány derűs arca ismét elborult.
„Arra gondoltam, hogy legjobb, ha először Vesztfáliába
utazom, a rokonaimhoz. Azt hiszem, holnap korán reggel megy
arra vonat, Kölnön át.”
Kanitzban egyszerre buzogni kezdett a szolgálatkészség. A
főpincértől elkérte a menetrendet, átböngészte a névmutatót,
összeállította a csatlakozásokat. Gyorsvonat Bécs-Frankfurt-Köln
felé, Osnabrückben átszállás. Legjobb a reggel kilenc óra húszas
vonat, amely este ér Frankfurtba, azt tanácsolja, töltse ott az
éjszakát, nehogy túlfárassza magát. Ideges sietségében nyomban
továbblapozott, és a hirdetések jegyzékében talált is egy
protestáns otthont. A menetjeggyel nem kell törődnie, ő
megveszi, és reggel lelkiismeretesen kikíséri majd a vonathoz.
Ezzel a beszélgetéssel gyorsabban múlt az idő, mint Kanitz
remélte; végre az órára nézhetett és sürgetően mondhatta: „De
most már gyerünk a közjegyzőhöz.”
Ott egy kurta óra alatt minden elintéződött, barátunk alig egy
óra leforgása alatt megszabadította az örökösnőt vagyonának
háromnegyed részétől. Amikor bűntársa meglátta a szerződésbe
beszúrt Kékesfalva szót és az alacsony vételárat, kacsintott és
elismerően bólintott régi cinkostársa felé. Úgy, hogy Dietzenhof
kisasszony észre ne vegye. Ez a szaktársi elismerés mintha ezt
mondta volna: „Remek, te csirkefogó. Ezt jól megcsináltad!” A
közjegyző is kíváncsian pillantott fel szemüvege mögül
Dietzenhof kisasszonyra; mint mindenki, ő is olvasott a lapokban
az Oroszváry hercegné hagyatéka körül folyó háborúságról, és a
jog embere ezt a sürgős továbbadást gyanúsnak találta. Szegény
nő – gondolta –, gonosz kézbe kerültél! De nem a közjegyző
kötelessége, hogy adásvételi szerződésnél figyelmeztesse az
eladót vagy a vevőt. Neki az a feladata, hogy a szerződésre ráüsse
a bélyegzőt, bejegyezze az ügyet és rendezze az illetéket. Így hát a
derék férfiú – aki nem most először észlelt és pecsételt meg a
császári sassal kétes ügyleteket – lehajtotta fejét, gondosan
szétteregette a szerződést, és udvariasan felkérte Dietzenhof
kisasszonyt, hogy ő írja alá elsőnek.
 A szerény teremtés felriadt. Határozatlanul pártfogójára,
Kanitzra nézett, és csak akkor ment az asztalhoz, amikor az
intésével felbátorította őt erre. Tiszta, egyenes német betűkkel
aláírta: „Annette Beate Maria Dietzenhof.” Őt követte barátunk.
Ezzel az ügy befejeződött, az okmányt aláírták, a vételárat
kifizették a közjegyző kezéhez, és megjelölték azt a bankszámlát,
amelyre a pénzt másnap át kell utalni. Leopold Kanitz ezzel az
egyetlen tollvonással megkétszerezte vagy megháromszorozta
vagyonát, ettől az órától kezdve ugyanis ő volt Kékesfalva ura és
birtokosa.
A közjegyző gondosan leitatta a nedves aláírásokat, azután
mind a hárman kezet fogtak vele, és lementek a lépcsőn. Elől
Dietzenhof kisasszony, utána – visszafojtott lélegzettel – Kanitz
és mögötte Gollinger doktor, aki ugyancsak kétségbe ejtette
Kanitzot azzal, hogy botjával hátulról minduntalan bordái közé
döfött, s közben sörízű hangján szenvedélyesen (de csak Kanitz
által érthetően) mormolta: „Lumpus maximus, lumpus,
maximus!” Mindazonáltal Kanitz kényelmetlenül érezte magát,
amikor Gollinger doktor mindjárt a ház kapuja előtt gúnyosan
mély meghajlással elbúcsúzott. Mert most kettesben maradt
áldozatával, és ettől megijedt.
Kedves hadnagy úr, igyekezzék megérteni ezt a váratlan
fordulatot. Nem akarok szenvedélyes szavakat használni annak
az elmondására, hogy barátunknak hirtelen fölébredt a
lelkiismerete. De amióta letette a tollat az aláírás után, külsőleg
lényegesen megváltozott a helyzet a két szerződő fél között.
Képzelje csak el, ezen a két napon át Kanitz mint vevő harcolt az
eladó, a szerencsétlen lány ellen. A leány volt az ellenfele, akit
stratégiailag be kellett kerítenie, körülzárnia, megadásra
kényszerítenie. A pénzügyi hadművelet azonban most már véget
ért. Kanitz Napóleon győzött, tökéletesen győzött, és így nem volt
többé ellenfele az a szegény hallgatag leány, aki most egyszerű
ruhájában árnyékként lebegett mellette a Walfischgasséban.
Bármily különösen hangzik, barátunkat gyors győzelmének
ebben a pillanatában tulajdonképpen semmi sem bántotta
jobban, mint az a tény, hogy áldozata túlságosan megkönnyítette
győzelmét. Mert aki jogtalanságot követ el valaki ellen, annak
titokzatos módon jólesik, ha kitalálhat vagy elképzelhet olyasmit,
hogy a legyőzött ellenfél is helytelenül vagy jogtalanul járt el
valami csekélység körül. A lelkiismeret mindig megkönnyebbül,
ha a tettes a bűnnek legalább egy részét a megkárosítottra
háríthatja. De ennek az áldozatának Kanitz a legcsekélyebb
dolgot sem vethette a szemére, hiszen ez valóságosan összekötött
kézzel adta át magát neki, és amellett még gyanútlanul mindig
hálás pillantásokat vetett rá búzakék szeméből. Mit mondjon
most utólag? Szerencsét kívánjon az eladáshoz, helyesebben
károsodásához? Egyre nagyobb kínban volt. Gyorsan elhatározta,
hogy elkíséri a szállodáig, aztán egyszer és mindenkorra vége az
egésznek.
De a maga részéről az áldozat is nyugtalankodott. Járása
megváltozott, mintha töprengene, vonakodna. Kanitz lehajtott
fejjel is észrevette ezt a változást, megérezte, hogy a leány
vonakodva halad mellette, érezte – a szemébe nézni nem mert –,
hogy erősen töpreng valamin. Aggodalom rohanta meg. Arra
gondolt: Dietzenhof kisasszony most döbbent rá végre, hogy én
vagyok a vevő. Valószínűleg szemrehányásokat fog tenni,
valószínűleg megbánta már az ostoba sietséget, és holnap talán
mégis elszalad saját ügyvédjéhez.
A két egymás mellett haladó árnyék már a Walfischgasse
végére jutott; eddig hallgatagon mentek, de most a leány végre
nekibátorodott; megköszörülte torkát, és beszélni kezdett:
„Bocsásson meg… De mivel holnap korán reggel elutazom,
szeretnék még most mindent elintézni… Mindenekelőtt
szeretném önnek megköszönni, hogy annyit fáradozott… és…
szeretném megkérni, hogyha volna olyan kedves és most
mindjárt megmondaná… mivel tartozom önnek fáradozásaiért.
Ön annyi időt pazarolt ezekre a közvetítésekre… Holnap reggel
elutazom… Szeretnék mindent elrendezni.”
Barátunknak gyökeret vert a lába, elállt a szívverése. Ez már
sok a jóból! Erre nem számított. Az a kínos érzése támadt, mint
amikor valaki haragjában megvert egy kutyát, és a megütött állat
hason eléje kúszik, könyörögve ránéz, azután még megnyalja a
gonosz kezet.
„Nem, nem – tiltakozott szinte megrendülten –, nem, nem
tartozik semmivel.”
 Egyszerre érezte, hogy izzadság veri ki. Most valami egészen
új dolog történt vele, aki mindent előre kiszámított, aki hosszú
évek során át megtanulta, hogy minden ellenhatást előre be kell
számítani. Keserves ügynökéveiben megszokta, hogy becsapják
orra előtt az ajtót, hogy köszönését nem fogadják, s voltak a
körzetben utcák, amelyeket a legszívesebben elkerült. De hogy
valaki köszönetet mondjon neki, ez még sohasem fordult vele elő.
És most szégyellte magát az előtt az ember előtt, aki bízott benne,
mindennek ellenére megbízott benne. Akaratlanul szükségét
érezte, hogy mentegetőzzék:
„Nem, az Isten szerelmére… – dadogta –, nem tartozik
semmivel… nem fogadok el semmit… csak remélem, hogy
mindent jól intéztem el, az ön érdekeinek megfelelően… Talán
jobb lett volna várni, igen, magam is attól tartok, hogy…
valamivel többet lehetett volna kapni, ha önnek nem lett volna
olyan sürgős… De ön gyorsan akart túladni rajta… És azt hiszem,
hogy jobb ez így önnek. Isten bizony azt hiszem, hogy önnek így
jobb.”
Végre megint levegőhöz jutott, ebben a pillanatban
egyenesen becsületes volt:
„Ha valaki nem ért az üzlethez, mint ön, legjobban teszi, ha
nem is nyúl hozzá. Aki nem ért hozzá… annak inkább legyen
kevesebbje, de az biztos… – Nagyokat nyelt. – Ne engedje tehát,
nagyon kérem ezért, ne engedje majd most magát utólag
félrevezettetni másoktól, akik esetleg azt akarják önnel elhitetni,
hogy rosszul adta el. Minden eladásnál jönnek utólag egyes
emberek és kezdik magyarázni, hogy ők többet, ők sokkal többet
adtak volna… de ha aztán sor kerül rá, akkor nem fizetnek; az
ilyenek váltót, adóslevelet vagy részletfizetést sóztak volna a
nyakába… Az ilyesmi nem önnek való, igazán nem… esküszöm
rá… Ön nem tudna helytállni. Ha valaki üzletet akar csinálni,
ahhoz… ahhoz olyan érzéketlennek kell lenni, mint amilyen maga
a pénz, azonkívül még ügyesnek is és ravasznak is. Ön pedig nem
az. Az ön számára jobb volt, hogyha kevesebbet kapott is, de az
legalább biztos… És esküszöm, hogy a pénze biztos helyen van.
Itt esküszöm rá, ahol állok, a bank elsőrangú, a pénze biztos.
Órára, percre fogja megkapni a járadékát, e tekintetben nem
érheti baj. Higgye el nekem… Esküszöm… jobb ez így önnek.”
 Közben a szállodához értek. Kanitz habozott. Legalább meg
kellene még hívnom – gondolta magában. Vacsorára vagy talán
színházba. De a leány már a kezét nyújtotta.
„Úgy érzem, nem szabad tovább tartóztatnom… Már úgyis
egész nap bántott, hogy annyi időt áldoz rám. Két nap óta
kizárólag az én ügyeimmel foglalkozott, és igazán úgy érzem,
hogy odaadóbban senki sem tehette volna. Még egyszer… Még
egyszer nagyon köszönöm. Soha… – kissé elpirult – még soha
ember nem volt hozzám ilyen jó, ilyen szolgálatkész… Sose
hittem volna, hogy ilyen gyorsan megszabadulhatok ettől az
ügytől, hogy minden olyan jól és könnyen fog menni… Nagyon
köszönöm, nagyon, de nagyon köszönöm.”
Kanitz megfogta a feléje nyújtott kezet, és loppal fölnézett a
leányra. Az érzések forrósága mintha felolvasztotta volna annak
megszokott zavarát. A máskor oly sápadt, oly rémült arcon most
hirtelenül eleven ragyogás gyulladt ki, és szinte gyermekesnek
látszott, kifejező kék szemével, hálás finom mosolyával. Kanitz
nem talált szavakat. De a leány már elköszönt tőle, és elindult.
Könnyedén, karcsún, magabiztosan ment be a szállodába,
egészen más volt a járása, mint azelőtt, a megkönnyebbült,
megszabadult ember járása volt ez. Kanitz bizonytalanul nézett
utána. Egyre úgy érezte: valamit akartam még mondani. De a
portás már átnyújtotta a leánynak a kulcsot, és a boy a lifthez
kísérte. Vége.
Így búcsúzott el az áldozat mészárosától. Kanitzot ellenben
mintha letaglózták volna, néhány percig kábultan állt, és a
néptelen hotelhall felé bámult. Végre azonban elragadta az utca
áradata, nem is tudta, hová megy. Így még sohasem nézett rá
ember, ennyire emberien, ennyire hálásan. Így még sohasem
beszélt vele senki. Akaratlanul folyton a fülében csengett még:
„Nagyon, nagyon köszönöm.” És éppen ezt az embert rabolta ki,
csalta meg! Minduntalan megállt, és letörölte az izzadságot
homlokáról. Mintegy alvajáró módján támolygott el a
Kärtnerstrasséra, és a nagy üvegkereskedés előtt az történt vele,
hogy az eszméletlen botorkálás közben egyszerre csak meglátta
arcát a kirakat egyik tükrében. Úgy meredt saját képére, mint
ahogy az újságban nézi valaki egy gonosztevő fényképét és azt
kutatja rajta, hol rejtőzik vonásaiban a bűnös hajlam. Vajon a
duzzadt állón, a gonosz szájon, a kemény szemen? Tükörképére
meredt, és ahogy szemüvege mögül mereven nézte a szorongástól
tágra nyílt saját szemét, egyszerre eszébe jutott az az előbbi
másik szempár. Lesújtva gondolt rá, hogy bárcsak neki is olyan
szeme volna és nem ilyen vörös szélű, mohó, ideges. Bárcsak
ilyen szeme, ilyen sugárzó kék, benső hittől ragyogó szeme volna
neki is. (Olykor péntek este anyám nézett rám ilyen szemekkel –
jutott az eszébe.) Igen, bárcsak ilyen ember volna: bár inkább őt
csapnák be, mint hogy ő csap be másokat; bárcsak tisztességes,
jámbor ember volna. Csak azokon van Isten áldása. Minden
okosságom sem tett boldoggá – gondolta –, mégiscsak lesújtott,
nyugtalan ember vagyok. És Leopold Kanitz ment tovább az
utcán, önmagától idegenül, és sohasem érezte magát
gyámoltalanabbnak és bűntudatosabbnak, mint legnagyobb
győzelmének napján.
Végre beült egy kávéházba, mert úgy érezte, éhes, és rendelt
valamit. De minden harapás undorral töltötte el. El fogom adni
Kékesfalvát – töprengett magában –, rögtön tovább fogom adni.
Mit kezdjek egy birtokkal, hiszen nem vagyok gazda? Magános
ember létemre tizennyolc szobában lakjak, és a csirkefogó
bérlővel küszködjek? Ostobaság volt, egy jelzálogintézet számára
kellett volna megvásárolnom és nem saját nevemre, mert ha ő
mégis megtudja, hogy én vagyok a vevő… Különben nem is
akarok sokat keresni rajta! Ha beleegyezik, húsz vagy akár tíz
százalék nyereséggel visszaadom neki. Bármikor visszaveheti, ha
megbánta volna.
Ettől a gondolattól megkönnyebbült. Holnap írok neki, vagy
különben holnap reggel még fölajánlhatom neki, még mielőtt
elutazik. Igen, ez az, önként fogok opciót felajánlani a
visszavásárlásra. Azt hitte, hogy most majd nyugodtan fog aludni.
De a két keserves éjszaka után Kanitz álma még mindig
nyomorúságosan rossz volt, még mindig a fülében csengett az a
„nagyon”, az a „nagyon köszönöm”, idegenszerű északnémet
kiejtéssel, de annyira őszinte rezgéssel, hogy minden idegszála
beleremegett. Huszonöt év alatt egyetlen üzlete sem okozott
barátunknak annyi gondot, mint ez, életének legnagyobb,
legszerencsésebb és leglelkiismeretlenebb üzlete.
 Reggel fél nyolckor már az utcán volt. Tudta, hogy a
gyorsvonat kilenc óra húsz perckor indul Passau felé, ezért
gyorsan még csokoládét vagy egy doboz cukorkát akart vásárolni.
Szükségét érezte a hála kifejezésének, titokban pedig talán arra
vágyott, hogy még egyszer hallja azzal a megható idegenszerű
kiejtéssel: „Nagyon köszönöm.” A legszebb, legdrágább doboz
cukrot vette meg, de még ezt sem találta elég szép
búcsúajándéknak. A szomszéd üzletben még virágot is vásárolt,
hatalmas égővörös csokrot. Mindkét kezében csomaggal tért
vissza a szállodába, és megkérte a portást, hogy mind a kettőt
azonnal küldje fel Dietzenhof kisasszony szobájába. De a portás,
aki bécsi módra előlegezte neki a nemességet, udvariasan közölte
vele: „Bittschön, bittsehr Herr von Kanitz, a kisasszony
őnagysága már a reggelizőteremben van.”
Kanitz habozott egy pillanatig. Tegnap annyira megrázta őt a
búcsúzás, hogy most attól tartott: egy újabb találkozás talán
ártana ennek a szép emléknek. De azután mégis elszánta magát,
és két kezében a cukorkákkal és a virágokkal belépett a
reggelizőterembe.
A leány háttal ült feléje. Nem látta arcát, de már az a csendes,
szerény mód, ahogyan a törékeny teremtés egymagában az
asztalnál ült, önkéntelenül meghatotta Kanitzot. Félénken
odalépett, gyorsan letette a cukrot és a virágot: „Némi apróság az
útra.”
A leány felriadt, és elpirult. Először esett meg vele, hogy
virágot kapott valakitől, illetve: az örökség érdekében hízelgő
rokonok egyike egyszer néhány szál hitvány rózsát küldött a
szobájába, abban a reményben, hogy lekötelezi őt, de a hercegné,
a dühöngő fúria azonnal ráparancsolt, hogy küldje vissza. Ám
most előállt valaki, virágot hozott neki, és senki sem tilthatta
meg, hogy elfogadja.
„Ugyan… – dadogta – …miért hozza ezt nekem? Nagyon…
túlságosan szép ez hozzám.”
De mégis hálásan nézett fel. Talán a virágok visszfénye tette,
vagy a feltoluló vér, de zavart arcát egyre jobban elöntötte a pír,
és az öregedő leány szinte megszépült ebben a pillanatban.
„Nem ülne le?” – kérdezte zavartan, és Kanitz ügyefogyottan
leült vele szemben.
 „Hát mégis elutazik?” – kérdezte, és hangja minden
mesterkéltség nélkül megremegett az őszinte sajnálkozástól.
„Igen” – felelte a leány, és lehajtotta a fejét.
Ebben az „igen”-ben nem volt öröm, sem szomorúság, nem
volt remény, és nem volt csalódás. Csendesen, bánatosan,
minden különösebb hangsúlyozás nélkül mondotta.
Kanitz, hogy zavarát leplezze és hogy a leány szolgálatára
legyen, megkérdezte: küldött-e táviratot érkezéséről? Nem, ó,
dehogy is, hozzátartozói csak megrémülnének, esztendők óta
nem kaptak táviratot. De ugyebár közeli rokonok? – érdeklődött
tovább Kanitz. Közeli rokonok? Nem, egyáltalán nem. Félig-
meddig unokahúga, elhunyt mostohanővérének leánya, a férjét
nem is ismeri. Kis birtokukon méhészkednek. Mind a ketten igen
barátságosan hívták levelükben, hogy egyik szobájuk
rendelkezésére áll és addig maradhat náluk, ameddig csak
jólesik.
„De mihez fog kezdeni ott, abban az elhagyatott kis faluban?”
– kérdezte Kanitz.
„Nem tudom” – felelte a leány lesütött szemmel.
Barátunk egyre izgatottabb lett. Olyan űr, olyan
elhagyatottság vette körül ezt a teremtést, olyan közönyösséggel
és tanácstalansággal viselte sorsát, hogy Kanitznak önmagára
kellett gondolnia, a maga állhatatlan-hontalan életére. Úgy
érezte, hogy kettőjük élete egyformán céltalan.
„De hiszen ennek semmi értelme – mondta szinte hevesen –,
nem kell rokonoknál lakni, abból sohasem fakad jó. De azonkívül
önnek már nem is kell többé ilyen kis fészekben eltemetkeznie.”
„Igaz – mondta a leány hálásan és egyben szomorúan –, igen,
magam is tartok egy kicsit tőle. De mi mást tehetnék?”
Szinte csak önmagához beszélt, vagy a semmibe, azután
Kanitzra emelte kék szemét, mintha tanácsot várna tőle. (Bárcsak
ilyen szemem volna – mondotta magában Kanitz.) És a férfi
egyszerre csak érezte, hogy – maga se tudta, hogyan – ajkára
tolult egy gondolat, egy kívánság:
„Hát akkor inkább maradjon itt – mondotta. Azután
csendesen hozzátette, pedig nem is akarta. – Maradjon itt
nálam.” A leány megijedt, és a férfira meredt. Kanitz csak most
értette meg, hogy mondott valamit, amit nem is akart. A szó
kicsúszott a száján, mielőtt megmérte, értékelte, megvizsgálta
volna. Hirtelen hangra kelt, elröppent és szóvá alakult a vágy,
amelyet világosan még önmagának sem magyarázott meg. Csak a
nő heves pirulásából vette észre, hogy mit mondott, rögtön
megijedt, hogy félreértheti őt. Valószínűleg azt gondolja: mint a
kedvesem. És nehogy valami sértőre gondoljon, sürgősen
hozzátette:
„Úgy gondolom… mint a feleségem.”
A leány hevesen megrázkódott. Ajka megvonaglott. Kanitz
nem tudta, hogy sírásra-e vagy gorombaságra. Azután hirtelen
felugrott, és kisietett a teremből.
Ez volt barátunk életének legfélelmetesebb pillanata. Csak
most értette meg, hogy milyen ostobaságot követett el.
Megalázta, megsértette, lealacsonyította azt az egyetlen embert,
azt az egyetlen jóságos embert, aki bizalommal volt iránta. Mert
hiszen hogyan is ajánlhatott házasságot ő, a csaknem öreg,
kopott csúnya zsidó, a sündörgő ügynök, a pénzkufár, egy
lényében ilyen előkelő, ennyire finom lelkű lánynak! Akaratlanul
igazat adott a leánynak, amiért borzadásában elszaladt. Helyes,
mondta bosszúsan magában, úgy kellett nekem. Most végre
megismert, végre kimutatta megvetését, amelyre méltó is vagyok.
De jobb ez így, mint hogyha aljasságomért még köszönetet mond.
Az elrohanást egyáltalában nem találta sértőnek Kanitz,
ellenkezőleg, ebben a pillanatban – mint ő maga mondotta
nekem – egyenesen boldog volt. Úgy érezte, hogy megbűnhődött;
igazság tétetett, ha ettől kezdve ugyanolyan megvetéssel gondol
rá, mint ő önmagára.
De Dietzenhof kisasszony már újra megjelent az ajtóban.
Szeme könnyes volt, egész lénye csupa izgalom. Válla remegett,
amíg leereszkedett székére. Azután halkan, lesütött szemmel
megszólalt:
„Bocsásson meg… bocsássa meg illetlenségemet… amiért
felugrottam. De úgy megijedtem… hogyan is mondhatta? Hiszen
jóformán nem ismer… alig ismer…”
Kanitz annyira megdöbbent, hogy nem talált szavakat. Csak
megrendülten látta, hogy a leány nem haragszik, hanem csupán
aggódik. Hogy hirtelen ajánlatának értelmetlenségétől éppen úgy
megijedt, mint ő maga. Egyikük sem mert beszélni, a másikra
nézni. De Dietzenhof kisasszony nem utazott el délelőtt.
Reggeltől estig együtt voltak. Kanitz három nap múlva
megismételte ajánlatát, és két hónappal később házasságot
kötöttek.

Condor doktor szünetet tartott.

– Így, most már csak egy utolsó kortyantás, és a végén
vagyok. Csak még egyszer hangsúlyozni akarok valamit. Ezen a
vidéken azt beszélik, hogy barátunk annak idején fondorlatosan
behízelegte magát az örökösnőnél és behálózta őt házassági
ajánlatával, hogy a birtokot megszerezze. Ismételten mondom: ez
nem igaz. Mint most már tudja, Kanitz akkor már a kastély
birtokosa volt, nem kellett már feleségül vennie Dietzenhof
kisasszonyt, házasságában szikrányi szerepe sem volt a
számításnak. Az a kis ügynök sohasem mert volna annyi
bátorságot venni magának, hogy számításból megkérje ennek a
kék szemű, finom leánynak a kezét, hanem akarata ellenére lepte
őt meg az érzés, amely becsületes volt, és csodálatos módon
becsületes is maradt.
Mert erre a lehetetlen leánykérésre ritka jó házasság
következett. Az ellentétek, ha valóban kiegyenlítik egymást,
mindig a legtökéletesebb harmóniát eredményezik, s sokszor a
látszólag legmeglepőbb dolog bizonyul a legtermészetesebbnek.
A visszahatás a különös párnál először természetesen abban
jelentkezett, hogy mind a ketten féltek egymástól; Kanitz
reszketett, hogy valaki a sötét üzleteiről fog beszélni
menyasszonya előtt, aki erre majd utolsó pillanatban eltaszítja őt
magától. Hallatlan erőfeszítéssel dolgozott azon, hogy múltját
láthatatlanná tegye. Beszüntette a kétes praktikákat, veszteséggel
túladott adóslevelein, távol tartotta magát régebbi cinkosaitól.
Megkeresztelkedett, befolyásos embert kért fel keresztapjának, és
tekintélyes áldozatokkal kierőszakolta, hogy a Kanitz mellé a
nemesi csengésű Kékesfalvy nevet is felvehesse. Ilyen változások
esetén azután az eredeti név rendszerint nyomtalanul eltűnik a
névjegyről. De az esküvő napjáig őrült félelemben élt, ma,
holnap, holnapután elveszíti menyasszonyának bizalmát. A leány
viszont, aki egykori úrnőjétől, a vadállattól, tizenkét éven át nap
mint nap csak aljasságot, ostobaságot, gonoszságot,
korlátoltságot tapasztalt és akiből úrnőjének ördögi zsarnoksága
minden önérzetet kiölt, egyre várta, hogy új parancsolója is majd
zsémbelni, gúnyolódni kezd vele, leszidja, megalázza;
vigasztalanul beletörődött, hogy elkerülhetetlen sorsa a
rabszolgaság. De lám, akármit csinált, az rendben volt; a férfi,
akinek szolgálatára, akinek kezébe az életét tette, mindennap
újra meg újra megköszönte ezt neki, és mindig szinte babonás
tisztelettel bánt vele. A fiatalasszony nem győzött bámulni,
fogalma sem volt ennyi gyengédségről. A már félig elhervadt
leány újra kivirágzott, megszépült, vonásai lágyabbak lettek; még
egy-két évig tartott, amíg igazán hinni merte, hogy ő, a mellőzött,
az eltiport, az elnyomott is figyelmességhez, szeretethez juthat,
mint a többi nő. De a két ember igazi boldogsága csak akkor
kezdődött, amikor gyermekük megérkezett.
Abban az esztendőben Kékesfalvy megújult szenvedéllyel
fogott az üzlethez. A kis ügynök már a múlté volt, működése most
megfelelő keretet kapott. Átépíttette a cukorgyárat, részesedést
vállalt a bécsújhelyi hengerműnél, a szesz-kartell körül véghezvitt
ragyogó tranzakciójáról pedig annak idején igen sokat beszéltek.
De a házaspár visszavonult, takarékos életén mit sem
változtatott, hogy most már gazdagok, valóban gazdagok voltak.
Mintha nem akarnák, hogy az emberek emlékezetét felidézzék,
csak ritkán hívtak vendégeket, és a ház, amelyet ön is ismer,
annak idején lényegesen egyszerűbb és vidékiesebb, de
természetesen sokkal boldogabb is volt, mint ma.
Azután elkövetkezett Kékesfalvy első megpróbáltatása.
Feleségét már régebben belső fájdalmak gyötörték; undorodott
az ételtől, lesoványodott, egyre fáradtabb és kimerültebb lett. De
nehogy sokoldalúan elfoglalt férjének nyugtalanságot okozzon az
ő jelentéktelen személye, a rohamok idején összeszorította ajkát,
és eltitkolta fájdalmait. Mikor azután végre nem rejtegethette
tovább betegségét, már késő volt. Betegszállító kocsin Bécsbe
vitték, hogy megoperálják vélt gyomorfekélyét, mely azonban
ráknak bizonyult. Ekkor ismerkedtem meg Kékesfalvyval, akinek
vad, borzalmas kétségbeeséséhez hasonlót meg soha embernél
nem láttam. Nem bírta, egyszerűen nem akarta megérteni, hogy
az orvostudomány már nem segíthet feleségén. Azt hitte, csak az
orvosok hanyagságán, közönyösségén, tehetetlenségén múlik,
hogy nem teszünk, nem tudunk többet tenni. Ötvenezer, százezer
koronát ajánlott fel a professzornak gyógyulás esetére. A műtét
napján még táviratilag elhivatta Budapestről, Münchenből és
Berlinből a legelső szaktekintélyeket, hátha talál valakit, aki azt
mondja, hogy talán nincs szükség operációra. És nem fogom soha
életemben elfelejteni őrült tekintetét, amikor a menthetetlen
beteg, mint előre látható volt, a műtőasztalon meghalt.
Ez volt életének Damaszkusza. Ezen a napon az üzletek
aszkétájában összetört valami. Meghalt benne az istenség,
amelyet gyermekkora óta imádott: a pénz. Most már csak egy
maradt meg neki a földön: a gyermeke. Nevelőnőket és inasokat
fogadott, átépíttette házát, és az egykor takarékos ember számára
már semmi fényűzés sem volt elegendő. A kilenc-tíz éves
gyermeket Nizzába, Párizsba, Bécsbe cipelte, majomszeretettel
kényeztette, becézte, és ugyanolyan vadsággal, amilyennel eddig
a pénzt harácsolta, most megvetéssel szórni kezdte. Ön talán nem
is nagyon tévedett, amikor őt nemesnek és előkelőnek mondotta,
mert esztendők óta valóban szokatlan közönyösséget tanúsít
nyereség és veszteség iránt; meggyűlölte a pénzt, amióta minden
milliója kevés volt felesége életének visszavásárlására.
Későre jár az idő, nem akarom teljes részletességgel
elmondani, hogyan bálványozta a leányát; ez érthető is volt, mert
a kicsike gyönyörűen fejlődött, azokban az esztendőkben igazán
tündéri lény lett, finom, karcsú és könnyed; szürke szeme
derűsen és barátságosan sugárzott mindenkire; örökölte
anyjának kedves szerénységét, atyjának borotvaéles eszét,
ragyogóan, szeretetreméltóan virágzott benne az a csodálatos
elfogulatlanság, amely egyedül olyan gyermekek tulajdonsága,
akik még sohasem tapasztalták az élet ellenséges indulatát vagy
keménységét. S hogy mekkora volt kétségbeesése, amikor a
második csapás érte, azt csak az képzelheti el, aki tudta,
mennyire elbűvölte ezt az öregedő férfit, hogy sűrű, sötét véréből
ilyen – remélni soha nem mert – vidám, életörömmel teli utód
származhat. Nem bírta, nem akarta – és nem volt hajlandó ma
sem – megérteni, hogy éppen ezt a gyermeket, az ő gyermekét
érte ilyen súlyos csapás, hogy béna maradjon, és igazán irtózom
elmondani azt a sok értelmetlen dolgot, amelyet fanatikus
kétségbeesésében elkövetett. A világ valamennyi orvosát kétségbe
ejti puszta jelenlétével és azzal, hogy a legvadabb összegekkel
akar bennünket szinte kényszeríteni, hogy azonnal gyógyítsuk
meg leányát. Azt már nem is említem, hogy minden második nap
felhív telefonon, teljesen hiábavalóan, csupán viharzó
türelmetlensége miatt; de legutóbb bizalmasan közölte velem
egyik kartársam, hogy ez az öregember minden héten beül az
egyetemi könyvtárba a diákok közé, és – minden szót lexikonból
ügyefogyottan kikeresve – órákon át böngészi az orvosi
kézikönyveket, mert kusza reményében azt hiszi, hogy talán ő
maga fedez fel valami olyat, amiről mi orvosok megfeledkeztünk,
vagy amin átsiklottunk. Más helyről pedig azt hallottam – talán
mosolyogni fog rajta, de a szenvedés nagyságára mindig a
nevetséges eltévelyedésekből lehet csak következtetni –, hogy a
zsinagógának is, de az itteni plébánosnak is nagy összeget
ajánlott fel arra az esetre, ha a leánya meggyógyul. Nem tudja,
melyik Istenhez forduljon, ősei elhagyott Istenéhez-e, vagy az
újhoz, és megrendítő kétségbeesésében egyszerre mind a
kettőnek hűséget esküdött, nehogy elrontsa a dolgát az egyiknél
vagy a másiknál.
Ezeket a nevetségesség határát súroló részleteket már igazán
nem azért mondom el, mintha pletykázni szeretnék, hanem
azért, hogy megértse, mit jelent ennek a lesújtott, összeroskadt,
megsemmisült embernek valaki, aki egyáltalában meghallgatja,
valaki, akiről azt érzi, hogy megérti vagy legalábbis meg akarja
érteni a bánatát. Tudom, igen nehéz elviselni makacsságát,
egocentrikus megszállottságát, amikor úgy viselkedik, mintha a
földön, ezen a szerencsétlenséggel zsúfolt földön más baj sem
volna, csak gyermekének betegsége. De mégis éppen most nem
szabad őt cserbenhagyni, amikor tomboló tanácstalanságában
már önmagát is beteggé teszi. És ön, kedves hadnagy úr, igazán,
de igazán jótéteményt gyakorol, ha fiatalságából, életerejéből,
elfogulatlanságából elvisz valamit abba a szerencsétlen házba.
Talán csak azért mondtam önnek Kanitz magánéletéről többet,
mint amennyiért a felelősséget vállalhatom, mert attól tartottam,
mások esetleg félrevezethetik. De azt hiszem, számíthatok rá,
hogy mindaz, amit elmondtam, szigorúan a kettőnk titka marad.
Természetesen – mondottam gépiesen; a hosszú elbeszélés alatt
ez volt az első szó, amely ajkamat elhagyta. Szinte elkábultam,
nemcsak a meglepő közlésektől, amelyek Kékesfalvyról élő
elképzeléseimet egyszerűen úgy kifordították, mint egy kabát
ujját; hanem egyszersmind megdöbbentett a saját rövidlátásom
és ostobaságom is. Huszonöt éves koromban tehát még mindig
behunyt szemmel járok a világban! Heteken át mindennapos
vendég voltam ebben a házban, de a részvétem ködében, ostoba
tapintatlanságból sohasem mertem kérdezősködni sem magáról
a betegségről, sem a házból oly feltűnően hiányzó anyáról, és
sohasem érdeklődtem, hogy honnan származik ennek a különös
embernek a vagyona. Hogyhogy nem vettem észre: ezek az
álmodozó, mandula formájú, bánatos szemek nem egy magyar
arisztokratáé, hanem a zsidó fajta sok ezer éves tragikus
küzdelmében megedződött, de egyszersmind elfáradt szemei.
Miért nem vettem észre, hogy Editben egészen más elemek
keverednek, hogyan is nem érzékeltem, hogy kísérteties és
különös múlt nehezedik a házra? Most utólag egyszerre
villámgyorsan eszembe jutott az apróságok egész sora: milyen
hideg pillantással viszonozta egy találkozásnál ezredesünk
Kékesfalvy köszönését, szinte elhessegette magától, csak két ujját
emelte félig-meddig a sapkájához, vagy: a kávéházi törzsasztalnál
bajtársaim „vén uzsorás”nak nevezték Kékesfalvyt. Olyan
kellemetlenül éreztem magamat, mint mikor egy sötét szoba
függönyét egyszerre félrerántják, és a nap hirtelen vág a szembe,
úgyhogy bíborszínben kavarog minden, és az elviselhetetlenül
túláradó, éles fénycsóva következtében az ember megtántorodik.
Condor felém hajolt, mintha sejtette volna, hogy mi dúl
bennem, és puha kis kezét megnyugtatóan, szinte gyógyítóan az
enyémre tette.
– Minderről persze sejtelme sem lehetett, hadnagy úr, hogy is
lett volna! Hiszen ön teljesen zárt, a világtól távol eső
környezetben nevelkedett, és olyan szerencsés korban van,
amikor még nem szokhatta meg, hogy minden különleges dolgot
elsősorban bizalmatlansággal kell szemlélni. Higgye el nekem,
mint öregebbnek, nem kell szégyellni, ha valakit az élet néha
megtéveszt; inkább nagy kegy az, ha valakinek nem ad
túlságosan éles, bajt kereső, átható látást, hanem először inkább
bizalommal szemléljük az embereket és a dolgokat. Különben
sohasem nyújthatott volna olyan hathatós segítséget ennek az
öregembernek és szegény, beteg gyermekének. Nem, ne
csodálkozzék és főként ne szégyenkezzék, hibátlan ösztönnel
máris a legjobban cselekedett. – A sarokba hajította szivarvégét,
nyújtózkodott, és hátratolta székét. – De most már, azt hiszem,
kifogytam az időből.
Én is felálltam vele együtt, noha még mindig forgott velem a
világ. Mert különös dolog ment végbe bennem. Rendkívül
izgatott voltam, a meglepő értesülésektől még fokozottan,
feszülten éber is, de egyúttal mégis tompa szorítást éreztem
agyamban, szinte pontosan meghatározható helyen.
Határozottan emlékeztem: az elbeszélés közben kérdezni
akartam valamit Condortól, de nem volt lehetőségem
félbeszakítani: az elbeszélés egyik részénél meg akartam kérdezni
valami részletet! Most pedig, amikor módom lett volna kérdezni,
már nem emlékeztem rá, a hallgatás izgalma közben
elfelejtettem. Hiába tapogattam végig a történet fordulatait –
akárcsak mint amikor az ember meghatározott fájdalmat érez a
testében, de mégsem sikerül helyhez rögzítenie. Az az egy perc,
amíg a félig már kihalt borozóból távoztunk, kizárólag azzal a
belső küzdelemmel múlt el, hogy igyekeztem a kérdést eszembe
idézni.
Kiléptünk az ajtón, Condor felnézett az égre.
– Aha – mosolygott megelégedetten –, jól éreztem egész idő
alatt, túlságosan ragyogó a holdfény. Zivatar jön, méghozzá
alapos. Jó lesz sietni!
Igaza lett. Az álomba merült házak között még csendes és
fojtó levegő vesztegelt, de kelet felől sötét, vészterhes felhők
hajszolták egymást az égbolton, és helyenként eltakarták a
sárgásan fakuló holdat. Az égbolt fele már teljesen elsötétedett, a
sűrű fémes tömeg feketén nyomult előre, mint óriás teknősbéka,
a távolból néha villám fénye szikrázta be, és minden villanás után
szinte dühös vadállati morgás hallatszott.
– Fél órán belül nyakunkba szakad az áldás – állapította meg
Condor –, én még mindenesetre elérem a pályaudvart, de ön,
hadnagy úr, talán inkább forduljon vissza, különben alaposan
meg fog ázni.
Ködösen éreztem azonban, hogy valamit még kérdeznem kell,
de még mindig nem tudtam, mi az. Emlékezőtehetségemre éppen
úgy fekete árnyék borult, mint odafenn a száguldó felhőktől a
holdra. De egyre éreztem az agyamban motoszkáló határozatlan
gondolatot, mint valamilyen szakadatlanul érezhető, nyugtalan
sajgó fájdalmat.
– Ugyan – feleltem –, én azért megkockáztatom…
– Hát akkor gyerünk! Minél gyorsabban megyünk, annál
jobb, a hosszú üldögéléstől úgyis megmerevedtek a lábaim.
Megmerevedett láb – ez az, erről van szó. Egyszerre
világosság derült öntudatom legmélyére. Egy csapásra eszembe
jutott, hogy mit akartam, mit kellett Condortól megkérdeznem: a
megbízatás! Kékesfalvy megbízása! Egész időn át öntudatlanul
valószínűleg csak Kékesfalvy kérdésére gondoltam, hogy vajon az
a bizonyos bénulás gyógyítható-e vagy sem. Most fel kell tennem
a kérdést. Miközben tehát az elhagyatott utcát róttuk,
meglehetősen óvatosan hozzákezdtem:
– Bocsásson meg, doktor úr… Természetesen rendkívül
érdekes volt nekem mindaz, amit elbeszélt… rendkívül fontos…
de talán megérti, hogy éppen ezért még valamit szeretnék
kérdezni… Valamit, ami már régóta nyugtalanít és… hiszen ön a
kislány orvosa, sokkal jobban látja az esetet, mint más… Én
laikus vagyok, sejtelmem sincs semmiről… és hát mégiscsak
szeretném ismerni a véleményét. Arra gondolok, Edit bénulása
átmeneti betegség-e avagy gyógyíthatatlan?
Condor rám nézett, élesen és hirtelenül. Szemüvege felém
villant; önkéntelenül kitértem a pillantás heves döfése elől, amely
úgy érintett, mintha tűvel szúrtak volna meg. De tán megneszelt
valamit Kékesfalvy megbízásából? Gyanút fogott? De már megint
lehajtotta a fejét, és változatlanul gyorsan, sőt talán még
gyorsabban lépkedve mormolta:
– Természetes! Erre tulajdonképpen felkészülhettem volna.
Mindig ezzel végződik. Mintha az olyan egyszerű volna! Már az
„egészséges” és „beteg” is két olyan szó, amelyet tisztességes
orvos nyugodt lélekkel ne mondjon ki. Mert hol kezdődik a
betegség és hol végződik az egészség? Hát még „gyógyítható” és
„gyógyíthatatlan”! Mind a két kifejezés természetesen nagyon
közhasználatú, és az orvosi munka során alig nélkülözhető. De
engem sohasem fog rávenni arra, hogy kimondjam a
„gyógyíthatatlan” szót, engem ugyan soha! Tudom, az utolsó
század legokosabb embere, Nietzsche leírta a félelmetes
gondolatot: ne akarj gyógyíthatatlan orvosa lenni. De valamennyi
paradox és veszélyes mondása közül, amelyek megfejtését ránk
hagyta, ez a legcsalfább. Ennek éppen az ellenkezője igaz, és én
azt mondom: éppen a gyógyíthatatlanok orvosa akarjunk lenni,
sőt még inkább: csakis az úgynevezett gyógyíthatatlannál derül
ki, hogy mit ér egy orvos. Az az orvos, aki eleve elfogadja a
„gyógyíthatatlan” fogalmát, árulója saját alapvető feladatának,
kapitulál a csata előtt. Tudom, természetesen, hogy egyszerűbb
és kézzelfoghatóbb bizonyos esetekben azt mondani:
„gyógyíthatatlan”, lemondó ábrázattal zsebre vágni a konzultáció
tekintélyes tiszteletdíját és távozni. Igen, igen, nagyon kényelmes
és jól jövedelmez, ha valaki csakis kitapasztalt, kipróbáltan
gyógyítható esetekkel foglalkozik, amelyeknél egyszerűen csak fel
kell lapozni az ócska orvosi könyv megfelelő oldalán a teljes
kezelési eljárást. Hát akinek ebben telik öröme, az maradjon
felcser. De én ad personam az ilyen munkát ugyanolyan
siralmasnak tartom, mint ha a költő csak azt akarná újra
elmondani, amit már elmondtak, és nem a kimondatlant, a
kimondhatatlant próbálná szavakba önteni, vagy egy filozófus
kilencvenkilencedszer is kinyilatkoztatná a már rég ismereteset,
nem pedig az ismeretlenen, a kiismerhetetlenen gondolkoznék.
Nagyon relatív, egyáltalán nem abszolút fogalom a
„gyógyíthatatlan”, hiszen az orvostudomány, tehát egy haladó
tudományág számára gyógyíthatatlan esetek csak pillanatnyilag
vannak, a mai idők, a mai tudomány szerint, vagyis csak a mi
korlátolt, bornírt békaperspektívánkból nézve. De hát mit jelent a
pillanat, amelyikben élünk? Száz olyan esetben, amelynél ma
még nem ismerünk gyógyítási lehetőséget, viharos gyorsasággal
fejlődő tudományunk holnap, holnapután már megtalálhatja,
feltalálhatja az orvosságot. Tehát nincs, vésse emlékezetébe: az
én szememben nincs gyógyíthatatlan betegség – mondta
bosszúsan, mintha megsértettem volna –, az én elvi álláspontom
az, hogy senkit és semmit nem adok fel és soha senki sem fogja
kicsikarni belőlem a „gyógyíthatatlan” szót. A legkétségbeejtőbb
esetnél is legfeljebb annyit mondanék, hogy ez a betegség „még
nem gyógyítható”, ami annyit jelent, hogy ez idő szerinti
tudásunk mellett még nem gyógyítható.
Condor már olyan gyors járásnak eredt, hogy alig győztem
követni. Azután hirtelen lefékezett.
– Talán túlságosan bonyolultan, túlságosan elvontan
fejeztem ki magamat. De az ilyen dolgokat igazán nehéz a
vendéglő és a pályaudvar között boncolgatni. Talán egy példával
jobban tudom szemléltetni, hogy mit gondolok, olyan példával
egyébként, amely nagyon személyes és nekem nagyon fájdalmas.
Ezelőtt huszonkét évvel fiatal orvostanhallgató voltam,
körülbelül annyi idős, mint most ön, a negyedik szemesztert
hallgattam. Ekkor megbetegedett apám, az addig erős,
tökéletesen egészséges, fáradhatatlan és tevékeny férfi, akit
szenvedélyesen szerettem és tiszteltem. Az orvosok diabéteszt
állapítottak meg, amelyet ön valószínűleg cukorbetegség név alatt
ismer, a legborzalmasabb, a legalattomosabb betegségek egyike,
amely csak embert megtámadhat. A szervezet minden
különösebb ok nélkül beszünteti a táplálék feldolgozását, nem
szállít többé zsírt és cukrot a testnek, amely ennek következtében
még a beteg életében valósággal oszlásnak indul és éhen pusztul.
Nem akarom a betegség részleteivel gyötörni, elég, hogy az én
ifjúságomnak három esztendejét tették tönkre.
Látja, annak idején az úgynevezett tudománynak semmiféle
gyógymódja nem volt a diabétesz ellen. A beteget különleges
diétával gyötörték, minden gramm ételt, minden korty italt
lemértek, de az orvosok tudták, és én mint orvosnövendék
természetesen szintén tudtam, hogy ezzel csak elodázzák a véget,
és hogy ez a két-három év nem más, mint borzalmas pusztulás,
gyötrelmes éhenhalás egy olyan világban, amely bővelkedik enni-
és innivalóban. Képzelheti, hogy én, a diák, a leendő orvos, mint
rohantam akkoriban egyik tekintélytől a másikhoz ét hogyan
bújtam a könyveket meg a szakmai munkákat. De szóban és
írásban mindenhol azt a számomra azóta elviselhetetlen szót
kaptam válaszul: „gyógyíthatatlan, gyógyíthatatlan”. Azóta
gyűlölöm ezt a szót, mert nyitott szemmel és tehetetlenül kellett
néznem, amint nyomorultul, tehetetlen állat módjára pusztul el
az az ember, akit legjobban szerettem a világon. Doktorrá
avatásom előtt három hónappal halt meg.
És most jól figyeljen: néhány nappal ezelőtt az Orvosi
Társaságban egyik legkitűnőbb kemikológusunk előadást tartott
arról, hogy Amerika és más országok laboratóriumaiban
meglehetősen előrehaladott kísérletek folynak egy mirigykivonat
előállítására; azt fejtegette, hogy meggyőződése szerint tíz éven
belül a diabétesz kétségtelenül az „elintézett” betegségek közé fog
tartozni. Nos, képzelheti, micsoda izgalom fogott el arra a
gondolatra, hogy talán már akkoriban is lehetett néhány száz
gramm ebből a kivonatból, és így nem kellett volna gyötrődnie,
nem kellett volna meghalnia annak az embernek, aki nekem a
legkedvesebb volt a világon, vagy legalábbis reménykedhettünk
volna abban, hogy meggyógyítjuk, megmenthetjük. Képzelheti,
mennyire elkeserített annak idején a „gyógyíthatatlanság”
verdiktje, hiszen éjjel-nappal szakadatlanul arról álmodoztam,
hogy lehet, kell, hogy legyen, okvetlenül legyen valami szer, meg
kell találni, fel kell találni, valakinek sikerülni fog, talán nekem.
Hiszen gyógyíthatóvá vált a szifilisz is, amelyet annak idején,
amikor az egyetemre beiratkoztunk, a diákok figyelmeztetésére
szerkesztett röpiratban kifejezetten „gyógyíthatatlan”
betegségnek neveztek. Nietzsche, Schumann és Schubert és nem
tudom még, hány tragikus áldozata ennek a betegségnek tehát
semmi esetre sem „gyógyíthatatlan” betegségben halt meg,
hanem olyan betegségben, amely akkoriban „még nem
gyógyítható” volt. Igen, ha úgy tetszik, kétféle értelemben is idő
előtt haltak meg. Mennyi újat, hihetetlent, nem reméltet, tegnap
még elképzelhetetlent hoz nekünk, orvosoknak minden egyes
nap! Ezért, valahányszor olyan esetet látok, amelynél mások
vállat vonnak, összeszorul a szívem a haragtól, amiért még nem
ismerem azt a holnap vagy holnapután megszülető új szert, de
ugyanakkor benne dobog a reménység is: talán nem találod meg,
de valaki talán még idejében, az utolsó pillanatban megtalálja
ennek az embernek a megmentésére. Minden lehetséges, még a
lehetetlen is; ahol tudományunk ma még eltorlaszolt kapura
talál, ott gyakran talán más már egészen váratlanul megtalálta a
hátsó bejáratot. Ha módszereink csődöt mondanak, igyekeznünk
kell újakat feltalálni, s ahol a tudomány nem segít, ott még
mindig történnek csodák. Igen, ma is akadnak csodák az
orvostudományban, csodák vakító elektromos fénynél minden
logika és tapasztalat ellenére, sőt némelykor egyenesen elő is
lehet őket idézni. Azt hiszi, hogy gyötörném ezt a leányt, és
gyötrődnék, ha nem remélném, hogy végül lényegesen javulni fog
az állapota, sőt meggyógyítom?! Elismerem, nehéz eset, makacs
eset, esztendők óta nem haladok vele úgy, mint ahogy szeretném.
De mégis és mindennek ellenére nem adom ki a kezemből.
Feszült figyelemmel hallgattam, tisztán megértettem
gondolatait. De az öregember lénye, szorongása öntudatlanul
belém költözött. Még többet, határozottabbat, bizonyosabbat
akartam hallani. Ezért tovább kérdezősködtem:
– Ön tehát mégis számít javulásra… Azaz bizonyos javulást
máris elért?
Condor doktor nem válaszolt. Mintha bosszantaná a
megjegyzésem. Kurta lábával egyre gyorsabban és gyorsabban
lépkedett.
– Hogyan állíthatja, hogy bizonyos javulást már elértem?
Megállapította? És egyáltalában mit ért az egészhez? Csak
néhány hete ismeri a beteget, én meg öt esztendeje kezelem. –
Hirtelenül megállt. – Vegye tudomásul, egyszer és mindenkorra,
semmi lényeges dolgot nem értem el, semmit sem értem el abból,
amit akarok. Csak próbálkoztam és kísérleteztem, mint egy
kuruzsló, céltalanul és értelmetlenül. Eddig egyáltalán semmit
sem értem el.
Hevessége megrémített: kétségtelenül orvosi önérzetében
sértettem meg. Igyekeztem öt megnyugtatni.
– Kékesfalvy úr magyarázta nekem, hogy mennyire
felfrissítették Editet az elektromos fürdők és különösen amióta…
Condor váratlanul megállt, és a még ki sem mondott
szavamba vágott:
– Ostobaság! Színtiszta ostobaság. Ne hagyja, hogy az az öreg
bolond elámítsa. Igazán azt hiszi, hogy elektromos fürdőkkel és
ilyenfajta játékszerekkel gyógyítani lehet egy ilyen paraplegiát?
Hát nem ismeri a mi ősrégi orvosi trükkünket? Ha valahol
megfeneklünk, akkor időt akarunk nyerni, és színészkedéssel,
fecsegéssel tartjuk a beteget, nehogy észrevegye
tanácstalanságunkat. Szerencsénkre ilyenkor rendszerint
hazudni kezd és cinkosunkká lesz a betegben a természet is.
Persze hogy jobban érzi magát! Akár citromot eszik vagy tejet
iszik, akár hideg vizet vagy meleget rendeltek neki, minden
gyógymód először változást idéz elő a szervezetben, új ingert
ébreszt, és az örökké optimista beteg ezt javulásnak fogja föl. Ez
az önszuggesztió a mi leghathatósabb támogatónk, még a
legnagyobb orvosi szamarakat is segíti. Csakhogy az éremnek van
egy másik oldala is: mihelyt az újdonság ingere elmúlik,
bekövetkezik a reakció, és akkor sürgősen változtatni kell a
rendszeren, megint valami új gyógymódot kell színlelni.
Ilyenfajta csalásokkal dolgozunk a még nem gyógyítható
esetekben mindaddig, amíg egy véletlen talán rávezet az igazi, a
helyes módszerre. Nem kell tehát udvariaskodni, én tudom a
legjobban, milyen keveset értem el Editnél abból, amit szeretnék.
Ne áltassa magát, amit eddig megkíséreltem, ezek az elektromos
bohóságok és masszírozások a szó igaz értelmében még mit sem
javítottak a lábán.
Condor olyan hevesen tört ki önmaga ellen, hogy szükségét
éreztem, hogy saját lelkiismeretével szemben segítségére siessek.
Ezért szerényen megjegyeztem:
– De … hiszen magam is láttam, hogy Edit mégiscsak jár a
gépezet… a feszítő gépezet segítségével…
Condor most már nem beszélt, hanem valósággal ordított,
méghozzá olyan haragosan és gátlástalanul hangosan, hogy az
üres utcán két kései járókelő kíváncsian hátrafordult.
– Csalás, mint mondtam, csalás! Ezek a gépezetek rajtam
segítenek és nem őrajta! Ezek a gépezetek foglalkoztató
készülékek, pusztán foglalkoztató készülékek, értse meg… Nem a
gyermeknek volt rá szüksége, hanem nekem, mert Kékesfalvyék
türelme fogytán volt. Mert nem bírtam tovább az
erőszakoskodást, kénytelen voltam az öregembernek megint
bizalom-kámforinjekciót adni. Nem maradt más hátra, mint
hogy teljesen fölöslegesen mázsás súlyokat akasszak a
türelmetlen leányra, ahogyan a lázadó fogolyra is lábbilincset
vernek, azaz, talán kissé erősítik az inakat ezek a készülékek… de
nem tehettem mást… hiszen időt kell nyernem… Egyáltalában
nem szégyenlem magam az ilyen trükkök és készülékek miatt,
hiszen ön is látja eredményüket. Edit azt képzeli, hogy azóta
sokkal könnyebben jár, apját büszke boldogság tölti el, hogy
segítettem a leányon, valamennyien nagyszerű, zseniális
csodatevőnek magasztalnak, és ön is úgy faggat, mintha
csodadoktor volnék.
Szünetet tartott, levette kalapját, és kezével megtörölte
nedves homlokát. Azután oldalról gúnyosan felém pillantott.
– Nem nagyon tetszik ez önnek, attól tartok. Szétromboltam
illúzióit a segítő és az igazmondó orvosról? Ifjonti lelkesedésében
másképpen képzelte az orvosi morált, és úgy látom, hogy most…
kijózanodott, sőt talán megundorodott az ilyen praktikáktól.
Sajnálom, az orvoslásnak semmi köze a morálhoz: minden
betegség önmagában anarchikus tény, lázadás a természet ellen,
ezért minden, de minden eszközt fel szabad használni ellene.
Nem, nem részvétet kell érezni a beteg iránt, a beteg önmagát
helyezi törvényen kívül, megsérti a rendet, s hogy a rendet, de
magát a beteget is helyreállíthassuk, mint minden forradalom
ellen, itt is kíméletlenül be kell avatkozni, és fel kell használni
azokat az eszközöket, amelyek éppen a kezünk ügyébe esnek,
mert jóságtól és igazságtól nemhogy az emberiség, de még
egyetlen ember sem nem gyógyult meg. Ha egy csalás gyógyít,
akkor az már nem is szánalmas, hanem elsőrangú gyógyszer, és
ameddig valamilyen esetben nem tudok valóságosan segíteni,
addig igyekeznem kell a betegnek segíteni. Már az sem könnyű
dolog, hadnagy, úr, öt éven át mindig más kereket forgatni,
különösen akkor, ha az ember nincs éppen elragadtatva a saját
tudományától. Elismerő szavak mindenesetre alázatos hálával
fogadtatnak!
A kis kövér ember olyan izgatottan állott velem szemben,
mintha az első ellentmondásra azonnal nekem akarna rontani.
Ebben a pillanatban kékes villám lövellt át, mint egy ütőér, a
sötét látóhatáron, súlyos ropogással és mormogással baljós
mennydörgés követte. Condor hirtelen elnevette magát:
– Látja, az ég haragja adja meg a választ. Szegény ember,
maga ma alaposan megkapta a magáét, egyik illúzióját a másik
után operáltam le boncolókéssel; először a magyar mágnást,
azután a gondos, csalhatatlan orvost és segítőt vágtam ki. De meg
kell értenie, hogy mennyire zavarják az embert ennek a vén
bolondnak a dicsérő zengeményei! Éppen Edit esetében zavar
különösen az érzelgős locsogás, hiszen engem bosszant a
legjobban, hogy olyan lassan jutok előre, hogy betegségénél még
semmi lényegeset nem bírtam megtalálni, illetve feltalálni.
Némán haladt néhány lépést, azután barátságosabb arccal
fordult felém:
– Különben nem szeretném, ha azt hinné, hogy magamban
„lemondtam” róla, mint ahogy nálunk annyira szeretik mondani.
Ellenkezőleg, nem vagyok hajlandó tágítani, ha még egy, ha még
öt év kell is hozzá. Különben is milyen furcsa véletlen – éppen
aznap este, miután meghallgattam azt az előadást, amelyről az
előbb említést tettem, olvastam egy párizsi orvosi folyóiratban
egy bénulási eset gyógykezeléséről, egy negyvenéves férfi
rendkívüli esetéről, aki két évig feküdt teljesen bénán, egyetlen
tagját sem bírta mozdítani, azután Viennot professzor négy
hónap alatt annyira jutott vele, hogy most már vígan felmegy az
ötödik emeletre. Képzelje csak, négy hónap alatt ekkora
gyógyulás, ennyire hasonló esetben, mint amilyennel én öt
esztendeje pepecselek. Majd hanyatt estem, amikor olvastam! Az
eset etiológiája és a gyógykezelés módja természetesen még nem
egészen világos előttem, úgy látom, Viennot professzor a kezelési
módok egész sorát figyelemreméltó módon összekapcsolta:
napfénybesugárzás Cannes-ban, készülékek és egyfajta
gimnasztika. A betegség rövid leírásából természetesen nem
alkothattam képet arról, hogy a mi esetünkben használható-e
valami ebből a gyógymódból, és ha igen, hogyan. De azonnal
levélben fordultam Viennot professzorhoz, és pontosabb
adatokat kértem tőle. Éppen ezért gyötörtem meg ma Editet
olyan alapos, újólagos vizsgálattal – mert hiszen az
összehasonlításhoz alapok kellenek. Mint látja, nem húzom be a
zászlót, ellenkezőleg, minden szalmaszálba megkapaszkodom.
Talán csakugyan van valami lehetőség ebben az új gyógymódban;
csak annyit mondok, hogy talán, és nem többet. Különben is, már
túl sokat fecsegtem. Mára már elég ebből az átkozott
mesterségből!
Most már nagyon közel voltunk az állomás épületéhez.
Beszélgetésünket hamarosan be kellett fejezni, gyorsan
belekezdtem tehát:
– Ön tehát azt hiszi, hogy…
 – Egyáltalában nem hiszek semmit – förmedt rám. – És
nincs itt semmiféle „tehát”. Mit akartok ti tőlem? Nem állok
telefonösszeköttetésben az Úristennel. Nem mondtam semmit.
Semmi határozottat. Nem gondolok semmit, nem hiszek semmit,
és nem ígérek semmit. Már amúgy is túl sokat fecsegtem. És
most már igazán vége! Nagyon köszönöm, hogy elkísért. Jobb, ha
most már sürgősen visszafordul, különben még bőrig ázik.
Nem nyújtott kezet, láthatóan (számomra érthetetlenül)
bosszankodva, rövid és, azt hiszem, kissé lúdtalpú lábán futásnak
eredt a pályaudvar felé.

Condor jól látta. Félreismerhetetlenül közeledett az idegekben

már rég érezhető zivatar. A sűrű felhők mint nehéz fekete ládák
dübörögve torlódtak egymásra a fák nyugtalanul remegő koronái
fölött, időnként távoli villámlások sápadt szikrasávjai világították
meg őket. A párás, olykor-olykor lökésszerű szélrohamoktól
felrázott levegőnek égett íze volt. Megváltozott a város látványa,
sietős visszatértemkor másként hatottak az utcák, mint alig
néhány perccel azelőtt, amikor még visszafojtott lélegzettel
nyúltak el a sápadt hold fényében. A cégtáblák most nyikorogtak
és csörömpöltek, mintha rossz álom gyötörné őket, a kapuk
nyugtalanul rázkódtak, sóhajtoztak a kémények, némelyik
házban kíváncsi fény ébredt, azután imitt-amott egy fehér inges
alak gondosan becsukta az ablakot a közeledő vihar előtt. Néhány
elkésett járókelő sietve húzott el itt-ott, mintha ijesztgető szél
kergetné őket. Teljesen elnéptelenedett a tágas Fő tér, amely
máskor még éjszaka is elég élénk; a városháza kivilágított órája
kihalt pusztaságba meresztette ostoba fehér tekintetét. De az a fő,
hogy – hála Condor figyelmeztetésének – még idejében
hazaérkeztem, mielőtt még kitört a zivatar. Csak még két sarok,
azután keresztben át a városparkon a laktanyához, és máris a
szobámban gondolhatom végig azt a sok meglepő dolgot, amelyet
az utolsó néhány órában hallottam és átéltem.
A laktanya előtti parkra teljes sötétség borult; a levegő a
nyugtalan lombozat alatt sűrűn és súlyosan szorult meg, néha
átsziszegett a levelek között egy-egy kurta szélkígyó, aztán a
nyugtalanító hang még félelmetesebb csöndben veszett el. Egyre
gyorsabban szaladtam. Már csaknem elértem a bejáratot, amikor
az egyik fa mögül kivált egy alak, és kilépett az árnyékból. Egy
kissé meghökkentem, de nem álltam meg – bizonyosan
valamelyik utcalány, aki itt a sötétben akar katonát fogni
magának. Nagy bosszúságomra azonban éreztem, hogy idegen
lépések lopakodnak utánam. Hirtelen megfordultam, hogy
keményen rákiabáljak a szemtelen lotyóra, aki ilyen arcátlanul
zaklat. Ebben a pillanatban villám vakító fénye hasította át a
sötétséget, és világánál mérhetetlen rémületemre egy öreg,
lompos férfit láttam, aki hajadonfőtt, lihegve követett. Arcán
kerek, aranykeretes pápaszem csillogott. Kékesfalvy!
Első meglepetésemben nem akartam hinni a szememnek.
Kékesfalvy a kaszárnyaparkban – mégiscsak lehetetlen, hiszen
három órával ezelőtt Condor társaságában váltunk el a lesújtott
embertől, saját házában. Hallucinálok, vagy talán megbolondult
az öreg? Lázában felkelt, és most vékony ruhában, kalap és kabát
nélkül bolyong mint valami alvajáró? De kétségtelenül ő volt.
Százezer ember közül is megismertem volna görnyedt, hajlott,
riadt alakját, ahogyan lopakodva közeledett.
– Az Isten szerelmére, Kékesfalvy úr – csodálkoztam –, hogy
kerül ide? Hát nem feküdt le?
– Nem… azaz tulajdonképpen… nem tudtam elaludni…
szerettem volna még…
– Akkor tessék most rögtön hazamenni, hiszen látja, hogy
minden pillanatban kitörhet a vihar. A kocsija nincs itt?
– Odaát… a kaszárnyától balra vár.
– Remek! Csak gyorsan! Ha jól nekiereszti, még idején
hazaérhet. Jöjjön, Kékesfalvy úr.
Minthogy vonakodott, egyszerűen karon fogtam, hogy
elhúzzam onnan. De erőszakkal kiszabadította magát.
– Rögtön, rögtön … megyek már, hadnagy úr… de… de előbb
mondja meg: mit mondott?
– Kicsoda?
Kérdésem, csodálkozásom őszinte volt. Egyre vadabbul
nyargalt fölöttünk a szél, a fák nyögdécselve hajlongtak, mintha
szabadulni akarnának gyökereiktől, minden pillanatban
lezúdulhatott az eső, és én természetesen csak egyre, a
legelemibbre gondoltam: hogyan lehetne mielőbb hazajuttatni az
öreg, nyilvánvalóan zavarodott embert, aki mintha nem is vett
volna tudomást a közeledő égiháborúról. Ó azonban szinte
megbotránkozva motyogta:
– Condor doktor… Hiszen beszélt vele…
Csak most értettem meg. Nem véletlenül találkoztunk, hát
persze, amott a sötétben. Itt, a parkban, közvetlenül a laktanya
bejárata előtt várt türelmetlenül, hogy mielőbb bizonyosságot
szerezzen. Itt, közvetlenül a kapu előtt leselkedett rám, ahol nem
kerülhettem el. Félelmetes nyugtalanságában két-három óra
hosszat járt fel és alá, a szegényes kisvárosi park gyér árnyékában
rejtőzködve, ahol máskülönben éjszaka csak szolgálólányok és
szeretőik adnak találkozót egymásnak. Valószínűleg arra
számított, hogy Condort csak éppen elkísérem a közeli
vonatállomáshoz, azután nyomban visszatérek a kaszárnyába; én
pedig nyugtalanul csak várattam, várattam két vagy három órán
át, mialatt a borozóban ültem a doktorral, és a beteg öregember
úgy lesett rám, mint egykor adósaira, szívósan, türelmesen,
makacsul. Volt valami ebben a fanatikus kitartásban, ami
felbőszített, de egyszersmind meg is rendített.
– Minden a legjobb rendben van – nyugtattam meg –
minden jóra fog fordulni, teljes a bizalmam. Holnap délután
majd többet mondok, egészen pontosan visszaadom minden
szavát. De most már gyorsan a kocsiba, hiszen látja, hogy nincs
veszteni való időnk.
– Igen, megyek már.
Ellenkezett, így vezetnem kellett, és szerencsésen tíz-húsz
lépéssel odébb cipeltem. Akkor azután éreztem, hogy egyre
nagyobb teher nehezedik a karomra.
– Egy pillanatra – dadogta –, egy pillanatra… a padra… Nem
bírok… nem bírok tovább…
Csakugyan, az öregember úgy támolygott, mint a részeg.
Miközben egyre közelebbről mennydörgött, minden erőmet össze
kellett szednem, hogy a sötétben elcipeljem a padhoz. Ott ziháló
lélegzettel összecsuklott. Kétségtelenül kimerítette minden erejét
a várakozás, ami nem is csoda, hiszen ez az öreg, szívbajos ember
három óra hosszat járt fel és alá, fáradt Iában három órán át állt
őrt, nyugtalanul és kémlelődve, és csak most tört ki rajta a
fáradtság, amikor szerencsésen megtalált. Mint akit leütöttek,
olyan kimerülten dőlt hátra a szegényemberek padján, amelyen
délben munkások költik el szerény falatjaikat, délután a
szegényház lakói és terhes asszonyok üldögélnek, éjjel pedig
utcalányok és katonák szórakoznak – ő, az idős férfi, a város
leggazdagabb polgára. És várt, várt, várt. Tudtam, mire vár,
mindjárt sejtettem, hogy ezt a nyakas embert nem tudom
másképpen eltávolítani a padról (micsoda kínos helyzet, ha
valamelyik bajtársam itt ér ebben a különös bizalmas kettesben),
csak ha úgyszólván belsőleg rázom fel. Először meg kell
nyugtatnom. És megint elfogott a részvét, megint elöntött az az
átkozott meleg belső hullám, amely minden alkalommal annyira
erőtlenné és akaratlanná tett; közelebb hajoltam hozzá, és
beszélni kezdtem.
Körülöttünk sziszegett, zúgott, fütyült a szél. Az idős ember
semmit nem vett észre. Számára nem volt égbolt, nem voltak
felhők, sem pedig eső, gyermekén és annak gyógyulásán kívül
semmivel sem törődött a világon; hogyan vehettem volna
szívemre, hogy az izgalomtól és gyengeségtől reszkető embert
csak a száraz tényekről és a valóságról tudósítsam, amelyek
szerint Condor nem éppen bizonyos a maga dolgában? Hiszen
szüksége volt valamire, amibe belekapaszkodhat, mint az előbb
összeomlásában a karomra. Így hát sietve összekapartam azt a
pár vigasztaló kijelentést, amelyet Condortól nagy nehezen
kicsikartam: elmondtam neki, hogy Condor hallott egy új
gyógymódról, amelyet Viennot professzor nagy sikerrel próbált ki
Franciaországban. A sötétben egyszerre éreztem, hogy valami
zörren és megmozdul mellettem, az előbb még bágyadtan
odahanyatló teste közelebb húzódott hozzám, mintha mellettem
akarna felmelegedni. Most tulajdonképpen nem lett volna szabad
többet ígérnem, de részvétem messzebbre ragadott, mint
ameddig a felelősséget vállalhattam. Igen, ennek a gyógymódnak
rendkívüli sikerei vannak – bátorítottam újra meg újra –, négy,
sőt három hónap alatt teljesen meglepő gyógyulásokat
eredményezett. Valószínű, sőt egyenesen biztos, hogy Editnél
sem fog csődöt mondani. Egyre inkább kedvet kaptam a
túlzáshoz, mert csodálatosan hatottak a megnyugtató szavak.
Valahányszor mohón megkérdezte: „Igazán azt hiszi?” vagy
„Igazán ezt mondta? Ő maga mondta?”, és én
nyugtalanságomban és gyengeségemben mindig lelkes igennel
feleltem, egyre csökkent testének rám nehezedő súlya. Éreztem,
szavaimra hogyan éled fel biztonsága; életemben először és
utoljára volt sejtelmem ebben az órában arról a mámoros
örömről, amely minden alkotót eltölt.
Már nem tudom és sohasem fogom megtudni, hogy mi
mindent ígértem a szegények padján Kékesfalvynak. Mert
ahogyan ő az én szavaimtól megmámorosodott, ugyanúgy én is
az ő mohó, áhítatos hallgatásától, és egyre többet és többet
ígértem. Egyikünk sem figyelt a villámokra, amelyek kékes
fénnyel lángoltak körülöttünk, és nem hallottuk az egyre
sürgetőbben fenyegető mennydörgést. Szorosan összebújtunk,
csak beszéltünk és figyeltünk, figyeltünk és beszéltünk, és én még
egyszer, őszinte hittel biztosítottam őt: „Igen, Edit meg fog
gyógyulni, hamarosan meggyógyul, feltétlen bizonyossággal
meggyógyul”, csak azért, hogy elnyögdécselt „Ó” és „Hála
Istennek!” kiáltásaiban magam is érezzem boldogságának
mámoros és mámorító elragadtatását. És ki tudja, meddig ültünk
volna még ott, ha hirtelen meg nem érkezik az utolsó, döntő
szélroham, amely mindig a száguldó zivatar előtt vágtat, hogy
szabaddá tegye az útját. A fák mélyen meghajoltak, törzsük
nyikorgóit és pattogott, gesztenyelövedékek koppantak rajtunk
ruganyosán, és örvénylő porfelhő borított el bennünket.
– Haza… haza kell mennie – rántottam fel Kékesfalvyt.
Most már nem ellenkezett. Biztatásom erőt, egészséget öntött
belé. Már nem tántorgott, mint az imént, zavart és gyors
sietséggel szaladt velem a várakozó kocsihoz. A sofőr besegítette
az ülésre. Most végre megkönnyebbültem. Biztonságban tudtam.
Megvigasztaltam. Most végre elalszik majd, mélyen, csendesen és
boldogan tud majd aludni az összetört idős ember.
De abban a pillanatban, amikor még gyorsan szét akartam
teríteni a térdén a takarót nehogy megfázzék, ijesztő dolog
következett. Hirtelen, kemény mozdulattal megragadta mind a
két kezemet, szorosan fogta jobb és bal kezem csuklóját, és
mielőtt védekezhettem volna, ajkához rántotta mind a kettőt, és
megcsókolta a jobbot és a balt, aztán megint a jobbot és megint a
balt.
 – Holnap, holnap – motyogta azután, és az autó eltűnt a
porfelhőben, mintha a jéghideg vágtató szél ragadta volna
magával.
Megkövülten álltam. De most már csattogtak az első
esőcseppek, kopogott, zuhogott, jégkeményen dörömbölt
sapkámon a zápor, s az utolsó négy-öt tucat lépést már
felhőszakadásban futottam. Lihegve éppen csak a laktanya
kapujáig jutottam, amikor lecsapott egy villám; utcahosszat
megvilágította a viharos éjszakát, azután mennydörgés ropogott,
mintha az egész égboltot leszakítaná. Valahol a közelben
csaphatott le, mert beleremegett a föld, és az ablaktáblák úgy
csörömpöltek, mintha darabokra törtek volna. De bár szemem a
hirtelen fénytől elvakult, mégsem ijedtem meg annyira, mint egy
perccel azelőtt, amikor az idős ember őrjöngő hálájából magához
rántotta kezemet és megcsókolta.

Nagy izgalom után jól és mélyen alszunk. Csak másnap reggel,

felébredésem módjából eszméltem rá, hogy mennyire elkábított a
vihar előtti tikkasztó forróság, de még inkább az éjszakai
beszélgetés elektromos feszültsége. Mintha mérhetetlen
mélységből ocsúdtam volna föl, először idegenül bámultam a
megszokott kaszárnyaszobára, és hasztalan igyekeztem
visszaemlékezni, hogy mikor és hogyan zuhantam feneketlen
álmomba. De nem volt időm, hogy összeszedjem gondolataimat,
mert másik emlékezetem, a szolgálati – amely szinte
különválasztotta bennem a magánéletet a szolgálattól – azonnal
figyelmeztetett, hogy mára különleges gyakorlatot rendeltek el.
Odalentről már hallatszottak a jelzések, lovak toporzékoltak, és
tisztiszolgám sürgetéséből egyszerre megértettem, hogy itt a
legfőbb ideje a kivonulásnak. Szinte beleugrottam előkészített
egyenruhámba, rágyújtottam egy cigarettára, és lerohantam a
lépcsőn az udvarra. Máris indult a menetkész század.
Lovaglóoszlopban az ember nem a tulajdon személyében van
jelen: száz patkó csattogó kopogása közepette nem lehet tisztán
gondolkodni, még kevésbé álmodozni; a gyors ügetésben nem is
éreztem egyebet, csak azt, hogy laza csoportunk a gyönyörű szép
nyári napon kifelé kocog, olyan szép időben, amilyet csak
elképzelni lehet. Az eső az utolsó felhőfoszlányokat is elmosta az
égről, a nap hevesen, de mégsem tikkasztóan sütött, a vidék
minden vonala élesen kirajzolódott. Messze távolban minden
ház, minden fa, minden tábla olyan élesen és valóságosan
látszott, mintha tenyerünkön tartottuk volna; minden
virágcsokor egy-egy ablakban, minden füstkarika a kémény felett
mintha keményebb, de mégis tisztább színekben tűnt volna
szemünkbe; alig ismertem rá unalmas országutunkra, amelyen
pedig hétről hétre ugyanabban a tempóban ügettünk végig,
ugyanabban az irányban – annyival zöldebb volt és annyival
dúsabban borította fejünk fölé mintegy frissen mázolt lombos
tetőzetét. Pompásan könnyűnek és felszabadultnak éreztem
magam a nyeregben, eltűnt minden nyugtalanító, zavaros és
problematikus kérdés, amely az utóbbi napokban és hetekben
annyira nyomasztotta idegeimet, és azt hiszem, ritkán végeztem
még olyan jól szolgálatomat, mint ezen a ragyogó nyári
délelőttön. Minden könnyedén, magától értetődően ment,
minden sikerült és boldoggá tett: az ég és a mező, a melegvérű
lovak, amelyek minden combnyomásra és kantárrántásra
hibátlanul engedelmeskedtek, de még a saját hangom is, amikor
a parancsokat kiadtam.
A biztos boldogságérzetben, mint minden mámorítóban, van
egyszersmind valami kábító is, a pillanat öntudatos élvezése
mindig feledést borít az elmúltakra. Amikor tehát a nyeregben
töltött felüdítő órák után délután megint a megszokott úton
haladtam a kastély felé, már csak ködösen emlékeztem arra az
éjszakai találkozásra, egyszerűen csak örültem szívem
szenvedélyes könnyedségének és a mások örömének; mert ha
valaki boldog, akkor minden más embert is boldognak akar
tudni.
És csakugyan, alig kopogtattam a kastély jól ismert ajtaján,
különösen derűs hangon üdvözölt még a máskor alázatosan
személytelen inas is. Szinte sürgetett:
– Szabad hadnagy urat felkísérnem a toronyba? A nagyságos
kisasszonyok már odafenn várják.
De miért volt olyan nyugtalan a keze, miért sugárzott felém
az arca? Miért rohant olyan sietősen előre? Mi történt vele,
kérdeztem önkéntelenül magamban, mialatt elhatároztam, hogy
a csigalépcsőn megyek fel a teraszra. Mi van ma az öreg Joseffal?
Hiszen szinte ég a türelmetlenségtől, hogy minél előbb a teraszon
legyek. Mi van ezzel a derék fiúval?
De jólesett örömet érezni és jólesett a ragyogó júniusi napon
friss, fiatal lábbal felkapaszkodni a kanyargó lépcsőn, és közben
az oldalablakokból hol északra, hol délre, hol keletre, hol
nyugatra kinézni a végtelenbe kitáruló nyári tájra. Végre már
csak tíz-tizenkét lépesőnyire voltam a terasztól, amikor szokatlan
dolog állított meg. Mert különös, a sötét lépcsőház huzatos
levegőjében hirtelen kísértetiesen könnyed, ledér tánczene szólalt
meg. Hegedűkön szárnyalt, csellók árnyékolták és szikrázó női
hangok koloratúrája szökellt fölötte. Elcsodálkoztam. Honnan
jön ez a zene, amely a közelből, de mégis távolból hangzik,
kísértetiesen, de mégis földien, mintha az égből szállna alá egy
operettsláger? Valamelyik közeli kerti vendéglőben játszik talán
egy zenekar és a szél hozza ide a széttépett melódiák utolsó
gyönge foszlányait? De a következő pillanatban már rájöttem,
hogy ez a légi zenekar a teraszon játszik, és nem más, mint
egyszerű gramofon. Micsoda ostobaság – gondoltam –, hogy ma
mindenben varázslatot érzek és csodát szimatolok, hiszen a
meglehetősen szűk toronyteraszon nem is lehet egész zenekart
elhelyezni! De ahogy ismét pár lépést tettem felfelé, megint
bizonytalanságba estem. Kétségtelenül gramofon szólt odafenn,
de az éneklő hangok túlságosan szabadok és túlságosan valódiak
voltak, semhogy egy kis sercegő dobozból szárnyalhattak volna.
Igazi leányhangok voltak, gyerekes-boldogan szárnyaló hangok.
Megálltam, és jobban füleltem. A telt szoprán Ilona hangja:
szép, tömör, buja, lágy, akár a karja; de vajon kié a másik hang,
amelyik vele együtt énekel? Ezt a hangot nem ismertem. Edit
bizonyosan meghívta valamelyik barátnőjét, egy egészen fiatal,
hetyke, csapongó kislányt, és őszinte kíváncsiság fogott el, hogy
lássam ezt a csicsergő fecskét, amely váratlanul leszállt a mi
tornyunkra. Ezért ijedtem meg aztán annyira, amikor a teraszra
lépve meggyőződtem róla, hogy csak a két leány van odafenn,
Edit és Ilona, és hogy Edit az, aki kacagott és trillázott, egészen
új, egészen szabad, ezüstös ragyogású, szárnyaló hangon.
Megijedtem, mert egyik napról a másikra ekkora változás
valahogyan természetellenesnek látszott; ilyen gondtalanul csak
egészséges, magabiztos ember énekelhet, boldogságának
túláradásában; másrészről viszont kizártnak látszott, hogy a
beteg gyermek meggyógyult, hogy ezzel a beteg lánnyal estétől
reggelre csoda történt volna. Elbámultam, mi részegítette, mi
szédítette meg annyira, hogy ez a boldog biztonság egyszerre a
torkán át tör ki lelkéből. Első érzésemet alig bírom elmagyarázni:
olyan kényelmetlen érzés, mintha meztelenül leptem volna meg a
leányokat, mert a beteg leány vagy elrejtette előlem eddig igazi
lényét, vagy pedig az éjszaka – valahogyan – új ember tört ki
belőle.
Csodálkozásomra azonban a két leány egyáltalában nem volt
zavarban, amikor észrevették.
– Rögtön! – kiáltott felém Edit, azután Ilonához fordult: –
Állítsd le gyorsan a gramofont. – Majd magához intett: – Végre,
végre, már olyan nehezen vártam. Hát gyorsan! Meséljen el
mindent, de mindent, a lehető legpontosabban… Papa úgy
összekeverte a dolgokat, hogy egészen belezavarodtam… Hiszen
tudja, hogy sohasem tud valamit jól elmondani, ha izgatott…
Képzelje csak, még az éjszaka feljött hozzám, a rettenetes
zivatarban nem bírtam aludni, iszonyúan fáztam, mert húzott az
ablak felől, és nem volt erőm felkelni. Magamban folyton azt
kívántam, bárcsak felébredne valaki, feljönne és becsukná az
ablakot, és akkor egyszer csak mind közelebbről lépéseket hallok.
Először megrémültem, hiszen éjjel két vagy három óra volt, s első
csodálkozásomban meg sem ismertem papát, annyira más
embernek látszott. Egyenesen odajött hozzám, és nem lehetett
megfékezni… Látta volna csak, zokogott és kacagott… Igen,
képzelje csak el papát kacagni, hangosan és féktelenül kacagni,
azután féllábon táncolni, mint valami nagy kölyköt.
Mire persze mesélni kezdett, már mintha fejbe vertek volna,
úgyhogy eleinte semmit sem akartam elhinni… Arra gondoltam,
hogy papa álmodott vagy talán én álmodom most. De aztán
feljött Ilona, és reggelig beszélgettünk, nevetgéltünk… Hanem
most már beszéljen maga… Mondja el… mi van azzal az új
gyógymóddal?
Mint amikor erős hullám kapja el az embert és hiába
kapálózunk, erőlködünk ellenállni – úgy próbáltam én nem
engedni mérhetetlen megdöbbenésemnek. Ez az egyetlen szó
ugyanis villámgyorsan eszembe juttatott mindent. Én, egyedül én
váltottam ki ezt az új, ezt a csengő hangot a gyanútlan leányból,
én, csakis én idéztem elő benne ezt a végzetes bizonyosságot.
Kékesfalvy nyilván elmesélte neki, hogy mit közölt velem Condor.
De hát mit is mondott nekem Condor?… És hogyan is adtam én
tovább? Hiszen Condor csak nagyon óvatosan nyilatkozott, én
pedig – én bolond, részvétem bolondja – mi mindent találhattam
ki hozzá, hogy az egész ház felderült, hogy a megzavarodottak
megfiatalodtak, a szenvedők pedig egészségesnek érezték
magukat? Mi mindent…
– Rajta, kezdje már… Min töpreng még? – sürgetett Edit. –
Hiszen tudja, milyen fontos számomra minden szó. Hát mit
mondott Condor?
– Mit mondott? – ismételtem meg, hogy időt nyerjek. – De
hiszen tudja már… hiszen tudja, hogy csupa jót… Condor doktor
reméli, hogy idővel a legjobb eredmény fog mutatkozni … Ha
nem tévedek, az a szándéka, hogy új gyógymóddal tesz kísérletet,
és már érdeklődik is… igen hatékony gyógymód… ha… jól
értettem… Én természetesen semmit sem értek hozzá, de
mindenesetre rábízhatja magát, ha ő… Azt hiszem, biztosan
hiszem, ő mindent helyesen csinál…
Edit talán nem vette észre, hogy válaszom kitérő, vagy talán
türelmetlensége elsöpört minden ellenállást.
– Látja, mindig tudtam, hogy így nem lehet előbbre jutni. Az
ember mégis a legjobban ismeri önmagát… Emlékszik, hányszor
mondtam, hogy semmi értelme ezeknek a masszázsoknak,
villanyozásoknak meg a nyújtógépezetnek?… Olyan lassan halad
a dolog, hogy nem lehet kivárni… De látja, ma már Condor
megkérdezése nélkül le is vettem a buta masinákat… Nem is
képzelné, micsoda könnyebbség volt… mindjárt sokkal jobban
megy a járás. Azt hiszem, ezek az átkozott koloncok tettek
annyira nehézkessé… Igen, az ilyet másképpen kell megfogni,
már régóta érzem… De… most gyorsan mondja el, hogy milyen a
francia professzor módszere. Igazán el kell utazni? Itt nem
lehetne csinálni?… Ó, úgy utálom a szanatóriumokat, borzadok
tőlük… Egyáltalán, nem akarok betegeket látni! Betegnek elég
vagyok én… Hát szóval hogy is van ez?… No, bökje már ki!… És
mindenekelőtt: mennyi ideig kell tartania? Igazán olyan gyorsan
megy? Papa azt mondja, a francia orvos négy hónap alatt
meggyógyította betegét, négy hónap alatt… most már fel-le járja
a lépcsőt, és kedvére mozog… Hiszen ez… hiszen ez majdnem
hihetetlen!… Nos, ne üljön hát olyan szótlanul, meséljen már!…
Mikor akarja Condor kezdeni, és mennyi ideig fog tartani?
Visszakozz – figyelmeztettem magam. Nem engedhetem,
hogy belehajszolja magát ebbe a vad őrültségbe, mintha már
minden biztos volna. Védekeztem:
– Határozott időpontot… természetesen egyetlen orvos sem
jósolhat, nem hinném, hogy már most meg lehetne mondani…
Egyébként Condor doktor úr csak úgy általában beszélt a
gyógymódról… Állítólag rendkívül nagy eredményeket értek el
vele, mondotta, de hogy tökéletesen megbízható-e … azt hiszem,
esetről esetre kell kipróbálni… És mindenesetre meg kell várni,
amíg ő…
De Edit szenvedélyes lelkesedése elsöpörte határozatlan
védekezésemet:
– Ugyan, maga nem ismeri őt! Belőle sosem lehet semmi
határozottat kihúzni. Olyan rémesen túl óvatos. Ha azonban ő
már egyszer félig-meddig ígér valamit, akkor az elejétől végig
rendben van. Nyugodtan rábízhatjuk magunkat. Nem is tudja,
mennyire szükségem van már arra, hogy egyszer vége szakadjon,
vagy legalábbis biztosan tudjam, hogy vége lesz… Türelem,
mondják mindig, türelem. De végre is az embernek tudnia kell,
hogy meddig és milyen sokáig legyen türelmes. Ha valaki azt
mondaná nekem, hogy még hat hónapig tart, és eltart egy évig –
jó, mondanám, vállalom, megteszem, amit kívánnak… De hála
Istennek, csakhogy már egyáltalában itt tartunk! Nem is képzeli,
milyen jól érzem magam tegnap óta. Mintha csak most kezdenék
élni. Ma már korán reggel kikocsikáztunk a városba. Ugye
csodálkozik? De amióta tudom, hogy a nehezén túl vagyok, már
nem törődöm azzal, hogy mit gondolnak és mit beszélnek az
emberek, hogy utánam fordulnak és hogy sajnálnak… Ezentúl
mindennap kimegyek a városba, hogy bebizonyítsam magamnak:
most már vége az ostoba várakozásnak és türelmeskedésnek.
Holnapra, vasárnapra pedig, amikor ugye maga is szabad,
rendkívüli terveim vannak. Papa megígérte, hogy kimegyünk a
méneshez. Évek óta nem jártam ott, négy vagy öt éve… Nem
akartam kimenni. De holnap kihajtunk, és természetesen maga is
velünk jön. Majd csodálkozni fog, mert Ilona meg én nagy
meglepetést találtunk ki. Vagy… – mosolyogva Ilonához fordult –
áruljuk el már most a nagy titkot?
– Igen – nevetett Ilona –, ne legyenek többé titkok.
– Hát akkor ide hallgasson, drága barátom. Papa azt akarta,
hogy autón menjünk. De az autó túl gyors és unalmas. Azután
eszembe jutott: Josef mesélte, hogy az öreg bolondos hercegné,
tudja, az az ellenszenves nő, akié azelőtt a kastély volt, mindig
négyes fogaton járt, nagy utazóhintón, amely fekete-sárgára volt
festve, s amely most a kocsiszínben áll… Mindig négy lovat
fogatott be, még ha csak az állomásra hajtatott is, mert
mindenkinek tudnia kellett, hogy ő a hercegné, különben messze
vidéken senkinek sem volt szabad ilyen fogatot használnia.
Képzelje csak, milyen nagyszerű tréfa, egyszer úgy utazni, akár az
Istenben boldogult hercegasszony! Hiszen még az öreg kocsis is
megvan. Hogyan, maga nem ismeri az öreg Faktótumot? Már
régóta kegydíjon él, mióta autót tartunk. De látta volna, mikor
megmondtuk neki, hogy kihajtunk a négyes fogaton. Egyszerre
csizmát húzott a rozoga lábára, és sírt a boldogságtól, hogy még
egyszer bakra ülhet… Már mindent elintéztünk, nyolckor
indulunk… Nagyon korán fogunk felkelni, és maga természetesen
itt marad éjszakára. Lemondásról szó sem lehet. Kap odalenn egy
csinos vendégszobát, és amire szüksége van, azt Pista elhozza a
kaszárnyából. Ő egyébként holnap lakájnak fog öltözni, akár a
hercegné idején. Nem, ne is ellenkezzék, szerezze meg nekünk ezt
az örömet, de okvetlenül, okvetlenül, nincs kegyelem…
És ez így ment és ment tovább, mint a felhúzott rugó.
Kábultan hallgattam, még mindig bódultan a megfoghatatlan
változástól. Teljesen megváltozott a hangja, máskor olyan ideges
hangsúlyozású beszéde most könnyed és folyékony volt; jól
ismert arcát mintha kicserélték volna, betegesen sárgás bőrét
friss, egészséges színek ragyogták át, mozdulataiból eltűnt a
feldúltság. Egy kicsit becsípett leány ült előttem, ragyogó
szemmel és élénk, mosolygó ajakkal. Ez a tikkasztó mámor
szándékom ellenére lassan engem is megszállt, és mint minden
ittasság, ez is meggyengítette belső ellenállásomat. Ámítottam
magamat: talán igaz is, vagy mégis igaz lesz. Talán nem is
vezettem félre, talán valóban ilyen gyorsan lehet meggyógyítani.
Hiszen tulajdonképpen nem is hazudtam, vagy legalábbis nem
nagyot. Condor igazán olvasott valami bámulatos gyógyulásról,
és miért ne volna az lehetséges éppen ennél a lángolva és
megrendítőcn hivő gyermeknél, ennél az érzékeny léleknél, aki
már a gyógyulás első fuvallatára is ennyire boldog és ennyire
csapong? Mire való tehát fékezni a túláradó boldogságot, amely
jókedvre deríti, mire való kishitűséggel gyötörni, hiszen
szegényke éppen elég sokáig kínozta önmagát. Szónokokkal
szokott megtörténni, hogy a lelkesedés, amelyet üres
szólamokkal idéztek elő, valódi erővel hat vissza rájuk – ugyanígy
egyre győzelmesebb lett bennem az a bizakodás, amely
tulajdonképpen az én részvevő túlzásaimból született. Amikor
pedig végül az apa megjelent, gondtalan vidámságban talált
bennünket, úgy beszélgettünk és tervezgettünk, mintha Edit
máris meggyógyult volna. Hol tanulhatna meg ismét lovagolni,
kérdezte, és hogy hajlandók vagyunk-e mi az ezrednél leckéire
felügyelni, és segítenénk-e neki? És igen, hogy atyja ne adja-e
oda máris a lelkésznek azt a pénzt, amelyet az új templomtető
felépítésére ígért. Olyan gondtalan szívvel kacagott és
tréfálkozott, mintha a gyógyulást már magától értetődőnek
tartaná, úgyhogy az ellenállás végképpen elnémult bennem. S egy
halvány emlékezés csak akkor kezdett belülről kopogtatni szívem
falán, amikor este magamra maradtam szobámban: nem túlzás-e
mégis az, amire Edit számít? Nem kellett volna inkább egy kissé
kijózanítanod veszedelmes reménykedéséből? De elhessegettem
a gondolatot. Mit töprengjek azon, hogy túl sokat vagy túl keveset
mondtam-e? Hiszen még ha sokkal többet ígértem volna is,
ahogyan ígértem is, a részvétből fakadó hazugság máris
boldogabbá tette Editet, és sohasem lehet bűn vagy jogtalanság,
ha boldoggá teszünk egy embert.

Korán reggel a boldogság kis harsonái hirdették a tervezett

kirándulást. Amikor a tiszta, a beáradó napfénytől ragyogó
vendégszobámban felébredtem, mindjárt nevető hangokat
hallottam. Az ablakhoz léptem, és megpillantottam az öreg
hercegasszony hatalmas útikocsiját, amelyet valószínűleg még az
éjszaka előhúztak, és amelyet az egész cselédség bámészkodva
vett körül. Múzeumba való gyönyörű régiség volt, száz vagy talán
százötven évvel ezelőtt készíttette a hercegné valamelyik őse a
bécsi udvari kocsikészítő műhelyben. A díszhintó
tulajdonképpeni szekrényét, amelyet a hatalmas kerekek
rázásától mesterien épített rugózat védett, belülről
pásztorjelenetek és antik allegóriák régi kárpitok modorában
készült képei borították, egy kissé együgyű festmények,
valamikor talán élénkebb színűek lehettek, azóta megfakultak. A
kocsi belsejében – utazás közben alkalmunk nyílt sok érdekesség
felfedezésére – a selyemmel párnázott kasban mindenféle
rafinált kényelmi felszerelés volt: felcsapható asztalka, kis tükör
és parfümös üvegek. A letűnt század hatalmas játékszere
természetesen először meglehetősen valószerűtlenül és
jelmezszerűén hatott, de éppen ennek vidámító hatására
dolgoztak az inasok és a szolgálók szinte farsangi hangulatban
azon, hogy az országutak nehézkes hajóját teljesen üzemképessé
tegyék. A cukorgyár gépésze különleges gonddal olajozta a
kerekeket, és kalapáccsal tapogatta végig a kocsi vasalásait,
mialatt a lakodalomra emlékeztető, virágcsokrokkal díszített
négy lovat befogták, amiről Jonak, az öreg kocsis büszkén
magyarázhatott a többieknek. Kifakult hercegi livrében és
köszvényes lábaihoz képest meglepő fürgeséggel ismertette
mesterségének művészi fogásait a fiatal cselédek előtt, akik
ugyan kerékpároznak, sőt értenek a motorhoz is, de sejtelmük
sincs a négyesfogat hajtásáról. Előző este is ő világosította föl a
szakácsot: hajtóvadászatok és hasonló kirándulások alkalmával a
ház becsülete okvetlenül megköveteli, hogy az erdő és mező
legtávolabbi helyén is éppen olyan kifogástalanul és bőségesen
szolgálják fel az ennivalót, akár a kastély ebédlőjében. Így azután
az inas az öreg kocsis felügyelete mellett damaszt asztalterítőket,
asztalkendőket és ezüstneműt csomagolt be az egykor hercegi
címerekkel ékes ládákba. A fehér tányérsapkás, ragyogó arcú
szakácsnak csak ezután volt szabad a tulajdonképpeni elemózsiát
előhoznia: sült csirkét, sonkát, pástétomokat, frissen sült hófehér
kenyeret, majd a palackok egész ütegét, minden egyes palackot
külön-külön szalmába csomagolva, nehogy a göröngyös országút
zökkenőin kár essék bennük. A szakács képviseletében egy fiatal
kukta kapott helyet a bakon, azt a helyet jelölték ki számára, ahol
hajdanában a szolgálattevő lakájok tarka tollas kalapjában a
hercegi fullajtár állott.
A körülményes készülődés folytán már maga a fölszerelés is
némiképp derűs színpadi képet nyújtott, mivel pedig különös
kirándulásunk híre gyorsan elterjedt a környéken, a vidám
látványosságnál nézőkben sem volt hiány. Eljöttek a szomszéd
falvakból vasárnapi tarka népviseletükben a parasztok,
megjelentek a közeli szegényház megviselt anyókái és szürke
emberkéi, a maguk elmaradhatatlan cseréppipájával.
Összesereglettek mindenekfölött a közeli és távoli környékről a
mezítlábas gyerekek, s a csodálkozástól elbűvölve bámulták a
feldíszített lovakat meg a kocsist, akinek ráncos, de mégis
kemény kezében futottak össze a titokzatosan összebogozott
hosszú gyeplőszárak. Nem kevesebb sikert aratott Pista sem, akit
máskor mindenki csak kék sofőruniformisában ismert, de aki
most magára öltötte a régi hercegi livrét, és izgatottan
szorongatta kezében az ezüstösen csillogó vadászkürtöt, hogy
megadja a jelt az indulásra. Már csak arra vártak, hogy mi
megreggelizzünk, s amikor ezután végre megindultunk az
ünnepélyes közlekedési alkalmatosság felé, kénytelenek voltunk
megállapítani, hogy korántsem nyújtunk olyan ünnepélyes
látványosságot, mint a pompás batár és a tündöklő lakájok. Kissé
mulatságosan hatott Kékesfalvy az elmaradhatatlan zsakettjében,
amint fekete gólyára emlékeztető merev lábán beszállt az idegen
nemesi címerrel díszített kocsiba, a két fiatal leányt az ember
tulajdonképpen rokokó jelmezben szerette volna látni, hajukat
fehérre rizsporozva, arcukon fekete szépségtapasszal, kezükben
tarka legyezővel, és hozzám is valószínűleg jobban illett volna a
Mária Terézia-korabeli vakítóan fehér lovasruha, mint a kék
ulánkám. De történelmi jelmezek nélkül is elég ünnepélyes volt a
dolog a derék népnek, amikor végre helyet foglaltunk a hatalmas,
nehézkes alkotmányban. Pista a szájához emelte a vadászkürtöt,
amelynek magas hangja végigszállt az izgatottan integető és
köszöngető cselédség fölött, a kocsis mesterien olyan hatalmasat
pattantott ostorával a levegőben, hogy szinte lövésnek hangzott.
A hatalmas kocsi elmozdítása akkora rántással járt, hogy nagy
nevetés közepette egymásnak dőltünk, de derék kormányosunk
azután igen ügyesen kivezette a négy lovat a rácsos kapun,
amelyet a nagy hasú határból aggasztóan keskenynek láttunk,
végül aztán mégis szerencsésen kijutottunk a műútra.
Nem volt abban semmi csodálatos, hogy nagy feltűnést és
elképesztő tiszteletet arattunk egész utunkon. A környéken
évtizedek óta nem látták a hercegi kocsit, a négyes fogatot, és
váratlan felbukkanása a parasztok képzeletében szinte
természetfölötti események előhírnöke volt. Talán azt hitték, az
udvarhoz hajtatunk, vagy hogy megérkezett a császár, vagy
valami más elképzelhetetlen dolog történt, mert a kalapok
mindenütt, mintha lekaszálták volna, lerepültek a fejekről, a
mezítlábas gyerekek lelkesülten és fáradhatatlanul rohantak
utánunk. Ha pedig kocsi jött velünk szembe, szénásszekér vagy
könnyű cséza, az idegen kocsis szaporán leugrott a bakról, és
födetlen fővel húzta félre zablájuknál fogva a lovakat, hogy utat
engedjenek nekünk. Akár a feudális időkben, egyedül a miénk
volt az országút, az egész szép vidék, a hullámzó vetés, minden
ember és állat. A hatalmas alkalmatosság persze nem haladt
valami gyorsan, de éppen ezért kétszer annyi alkalmat nyújtott,
hogy sokat lássunk és sokat nevessünk. Különösen a két leány
vette ki mindenből alaposan a részét. Az újdonság mindig
elkápráztatja a fiatalokat, és mindez a sok szokatlan dolog:
különös utazásunk, az emberek alázatos tisztelgése immár
korszerűtlen megjelenésünk előtt is, és száz más apró eset, a két
leány hangulatát olyanná tette, mintha a levegőtől és a
napfénytől becsíptek volna. Különösen Edit, aki hónapok óta
jóformán el sem hagyta a házat, szikrázott zabolátlan
jókedvében, féktelenül a ragyogó nyári napon.
Egy kis faluban tartottunk először pihenőt, ahol a hintázó
harangok éppen vasárnapi misére hívták az embereket. Ameddig
a szem ellátott, a magas nyári kalászok közt más sem látszott,
csak lapos feketeselyem férfikalapok és tarka hímzésű főkendők:
a földek közt húzódó keskeny ösvényeken siettek az utolsó
elmaradozók a falu felé. A minden irányból hosszú sorban
vándorló emberek vonala sötét hernyóként hatott a földek
hullámzó aranya között. A harangzúgás éppen akkor hallgatott el,
amikor néhány rémülten menekülő gágogó libát magunk előtt
kergetve behajtottunk a falu nem éppen tiszta főutcájára.
Megkezdődött a vasárnapi istentisztelet. És Edit váratlanul
dühödten azt követelte, hogy valamennyien szálljunk ki és
vegyünk részt az ájtatosságon.
A hírre, hogy szerény piacterükön valami valószerűtlen
alkotmány állott meg, és hogy a csak hírből ismert földesúr a
családjával együtt – mert engem is látszólag oda számítottak –
éppen az ő templomukban akar részt venni az ájtatosságon, a
derék falusi emberek közt óriási izgalom támadt. A sekrestyés
úgy rohant elénk, mintha ez az egykori Kanitz a megtestesült
Oroszváry herceg volna, és sietősen közölte, hogy a pap
készségesen vár a mise kezdésével. A nép tisztelettudóan
lehajtott fejjel állott sort, és amikor Josef és Ilona a templomba
támogatta Editet, látható megrendültséggel vettek tudomást a
szerencsétlen leány testi fogyatékosságáról. Éppen az egyszerű
embereket hatja meg mindig, ha látják, hogy a szerencsétlenség
nem válogat, hanem gonoszul elbánik alkalomadtán a
„gazdagokkal” is. Először susogás és mormogás támadt, azután
az asszonyok gyorsan párnákat hoztak, hogy lehetőleg kényelmes
ülést készítsenek a törékeny, béna leánynak, természetesen az
első padsorban, amely hirtelen kiürült. Csaknem úgy látszott,
mintha a pap a mi kedvünkért különös ünnepélyességgel végezné
az istentiszteletet. Ami engem illet, a kis templom megható
egyszerűsége mélyen megindított; az asszonyok tiszta
énekhangja, a férfiak kissé nyers, nehézkes kórusa, a gyermekek
naiv hangja mintha jóval tisztább és közvetlenebb hitről szólt
volna, mint azok a sokkal művésziesebb felépítésű szertartások,
amelyekre otthon a Stephansdomba vagy az Augustinusok
templomába jártam vasárnaponként. A magam ájtatosságát
azonban szándékom ellenére megzavarta, amikor véletlenül
szomszédomra, Editre néztem, és egyenesen megdöbbenve
vettem észre, micsoda lángoló buzgalommal imádkozik. Addig
soha semmi jelét sem láttam rajta, hogy vallásosan nevelték
volna vagy vallásos érzésű lenne. Most láttam, hogy az ő
imádkozása nem a legtöbb ember begyakorolt megszokása.
Sápadt arcát mélyen lehajtotta, mint aki erős szélviharral
szemben megy, kezével a pad felső lapjába kapaszkodott, minden
érzéke befelé figyelt, és csak öntudatlanul mormolta a szavakat:
egész magatartása elárulta az olyan ember felajzottságát, aki
fölmagasodó és összeszedett erővel akar valamit kikényszeríteni.
A sötét fából való templomi pad néha annyira megremegett, hogy
még én is éreztem: rajongó imájának megrázó ereje az élettelen
fát is megindította. Egyszerre megértettem, hogy valami
határozott dolgot kér Istentől, hogy valamit akar tőle, és nem volt
nehéz együtt érezni a beteg, béna leány vágyódásával.
Amikor a mise végeztével Editet ismét a kocsira segítettük,
még sokáig akkor is teljesen magába mélyedt. Nem szólt egyetlen
szót sem. Nem forgolódott többé féktelenül, kíváncsian jobbra és
balra: mintha ez a félórás buzgó küzdelem kimerítette,
kifárasztotta volna érzékeit. Természetesen mi is tartózkodókká
váltunk. Csendesen és kissé álmosan telt az út, míg végre éppen
délben odaértünk a méneshez.
Ott persze különleges fogadtatásban volt részünk. A közeli
környék legényei, akiket bizonyosan értesítettek jövetelünkről,
összeszedték a ménes legtüzesebb paripáit, és vad vágtatásban
jöttek elénk, szinte az arab mesék világát elevenítve meg. Lobogó
ingükben nagyszerű látványt nyújtottak a napbarnított arcú,
kurjongató legények, alacsony kalapjuk után hosszú tarka
szalagok úsztak a levegőben, bő fehér nadrágot viseltek, s
nyergeletlen lovaikon beduincsapathoz hasonlóan vágtattak
felénk, mintha egyetlen lendülettel akarnának eltaposni
bennünket. A mi nehéz lovaink már nyugtalanul hegyezték
fülüket, az öreg Jonaknak nekifeszített lábbal kellett húznia a
gyeplőt, amikor a vad csapat hirtelen füttyentésre mesterien zárt
oszlopba sorakozott, és azután jókedvű díszmenetben egészen a
ménesgazda házáig kísért bennünket.
Ott azután jócskán akadt mit látnom nekem, a képzett
lovastisztnek. A két lány elé pedig felvezették a csikókat, és ők
nem győztek betelni a félénk-kíváncsi állatokkal, szögletes
ügyetlen lábaikkal, ostoba szájukkal, amellyel még az odanyújtott
cukrot sem tudták kellően szétharapni. Vidám nézdelődésünk
közben Jonak gondos irányítása mellett a kukta feltálalta a
szabadban a pompás hideg ebédet. A bor annyira erősnek és
jónak bizonyult, hogy addig féken tartott jókedvünk mind
magasabbra csapott. Valamennyien bőbeszédűbben,
pajtáskodóbban, elfogulatlanabbul csevegtünk, mint valaha, és
ahogy a selymesen kék égbolton sem úszott egyetlen felhő,
ugyanúgy ezekben az órákban még az árnyéka sem vetődött
gondolataimra annak, hogy ezt a vézna leányt, aki most a
leghangosabban, legvidámabban és legboldogabban kacag
valamennyiünk közül, eddig csak szenvedni, kétségbeesni,
elkeseredni láttam, vagy hogy ez az idős ember, aki a katonai
állatorvos szakértelmével vizsgálgatta és paskolgatta a lovakat,
tréfálkozott a csikósokkal és borravalót nyomott a markukba,
ugyanaz, aki két nappal azelőtt még őrjítő nyugtalanságában
holdkóros gyanánt támadt rám éjszaka. Alig ismertem magamra,
olyan könnyed voltam, mintha meleg olajjal kenték volna meg
minden tagomat. Étkezés után, amikor Edit a ménesgazda
feleségének szobájába vonult pihenni, egymás után kipróbáltam
pár lovat. Versenyt vágtattam a réten néhány sihederrel, és a
szabadság sohasem tapasztalt érzését ismertem meg, amikor a
kantárt és magamat is szabadjára engedtem. Bárcsak itt
maradhatnék, nem lennék senkinek alárendeltje, szabadon élnék
a szabad mezőkön, mint a madár! Kicsit elszorult a szívem,
amikor már meglehetősen messzire vágtatva, a távolból
meghallottam a vadászkürt hívó szavát, amely a hazaindulásra
figyelmeztetett.
Hazafelé a tapasztalt Jonak a változatosság kedvéért más utat
választott, de talán azért is, mert ennek az útnak egy hosszabb
szakasza hűvös kis erdőn vezetett át. És ahogy ezen a jól sikerült
napon mindenhez szerencse járult, most még egy utolsó
nagyszerű meglepetés várt ránk. Amikor behajtottunk egy húsz
házból álló, jelentéktelen faluba, az isten háta mögötti zug
egyetlen utcáját majdnem teljesen egész tucat üres társzekér
zárta el. Különös módon a környéken senki sem mutatkozott, aki
helyet csinált volna a mi terebélyes kocsinknak; mintha a föld
nyelt volna el messze vidéken minden embert. De mikor Jonak
gyakorlott keze megsuhogtatta a levegőben a hatalmas ostort és
nagyot durrantott vele, akár egy pisztollyal, csakhamar kiderült,
miért ez a vasárnapinál is nagyobb üresség. Az ijedten elősiető
emberektől megtudtuk, hogy a környék legmódosabb gazdájának
fia éppen esküvőjét tartja egy másik tanyáról való szegény
rokonával. Az elzárt út túlsó végéről, ahol egy csűrt ürítettek ki a
táncolók számára, most az iparkodástól vérvörös arccal előrohant
a meglehetősen testes örömapa, hogy köszöntsön bennünket.
Talán igazán azt hitte, hogy Kékesfalva messze földön jól ismert
földesura egyenesen azért fogatott be négy lovat, hogy
jelenlétével tisztelje meg fiának esküvőjét, vagy talán csak
hiúságból kihasználta véletlen érkezésünket, hogy a többiek előtt
falubeli tekintélyét öregbítse. Mindenesetre sok hajlongás
közepette megkérte Kékesfalvy urat és vendégeit, hogy addig,
amíg az akadályokat eltávolítják, legyünk kegyesek, tiszteljük
meg őt és ürítsünk egy pohárral saját termésű magyar borából az
ifjú pár egészségére. Mi pedig sokkal vidámabbak voltunk,
semhogy ne fogadtuk volna el az ilyen szívélyes hívást. Így azután
Editet óvatosan kiemeltük a kocsiból, s a tisztelettudó, nép
suttogó és csodálkozó sorfala között mint győzelmes tábornokok
vonultunk be a falusi táncterembe.
Ez a táncterem közelebbről nézve egyszerűen egy kiürített
csűr volt, amelynek mindkét oldalán üres söröshordókra
helyezett deszkákból egy-egy emelvényt építettek. Jobboldalt
fehér háziszőttessel terített, palackokkal és ételekkel gazdagon
megrakott asztal mellett, az ifjú pár körül trónoltak a család
tagjai, valamint a sohasem hiányzó előkelőségek, a lelkész és a
csendőrőrs parancsnoka. A szemközti emelvényen foglaltak
helyet a zenészek, nagy bajuszú, meglehetősen romantikus
külsejű cigányok: hegedű, bőgő és cimbalom. A keményre
döngölt agyagpadlón pedig a vendégek szorongtak, míg a
gyermekek, akik számára már nem volt hely a túlzsúfolt
helyiségben, mint vidám potyanézők, részben az ajtóból
leselkedtek, részben a tetőzet szarufáiról lógatták lábukat.
A díszemelvényről természetesen azonnal le kellett szállnia
néhány kevésbé előkelő rokonnak, hogy nekünk helyet
szorítsanak, és láthatóan csodálkoztak a finom uraságok
nyájasságán, amikor minden elfogódottság nélkül elkeveredtünk
az egyszerű emberek közé. Az örömapa az izgalomba
beleszédülve maga hozott egy hatalmas korsó bort, töltött a
poharakba, azután hangos szóval kiáltotta: „A nagyságos úr
egészségére”, aminek nyomban lelkes visszhangja támadt
utcahosszat. Akkor azután odahúzta a fiát és annak újdonsült
feleségét, egy szemérmes, kissé széles csípőjű leányt, aki
ünnepélyesen tarka népviseletében, fehér mirtuszkoszorújával
igen megkapóan festett. Az izgalomtól vérvörösre gyulladt arccal,
ügyetlenül bókolt Kékesfalvy előtt, és tisztelettudóan kezet
csókolt Editnek, aki láthatóan izgatott lett. A házasság ünnepsége
mindig megzavarja a fiatal leányokat, mert lelkükön nyomban
elhatalmasodik a titokzatos női szolidaritás. Edit elpirult,
magához vonta az alázatos leányt, átölelte, azután hirtelen
elhatározással lehúzta ujjáról egyik gyűrűjét – egy keskeny,
régimódi, nem éppen értékes gyűrűt –, és odanyújtotta a
menyasszonynak, aki a váratlan ajándéktól örömében majd
elájult. Ijedten pillantott apósára, vajon szabad-e elfogadnia ezt a
nagy ajándékot. Mikor az büszke beleegyezéssel bólintott,
boldogságában a menyecske egyszerre könnyekben tört ki. Ismét
körülözönlött bennünket a hálálkodás hulláma, az egyszerű és
elkapatottnak igazán nem mondható emberek mindenfelől
körénk sereglettek, és pillantásukból tisztán látszott, hogy
hálájuk kimutatására legszívesebben valami rendkívüli dolgot
művelnének, de senki sem mert még csak szólni sem az ilyen
előkelő „uraságokhoz”. Közöttük topogott egy könnyes szemű
öreg parasztasszony, egyik embertől a másikig, szinte részegen,
egészen elvakultan a nagy tisztességtől, amely fiának esküvőjét
érte, míg a vőlegény zavarában hol menyasszonyára, hol ránk,
hol villámló fekete csizmájára meresztette szemét.
Kékesfalvy ekkor azt tette, ami a legokosabb volt, hogy ennek
a már-már kínossá váló tiszteletadásnak véget vessen.
Szívélyesen kezet szorított az örömapával, a vőlegénnyel, néhány
helyi notabilitással, és kérte, ne szakítsák félbe miattunk a szép
ünnepséget. A fiatalság táncoljon tovább kedvére, azzal szerzik
nekünk a legnagyobb örömet, ha zavartalanul tovább mulatnak.
Ugyanekkor magához intette a prímást, aki hegedűjével hóna
alatt földig hajlongva várakozott az emelvény előtt, odadobott
neki egy bankjegyet, és jelezte, hogy zendítsen rá. A bankjegy
meglehetősen nagy lehetett, mert a hajlongó legény akkorát
ugrott, mintha villanyáram érte volna, visszarohant emelvényére,
intett a zenészeknek, és a következő pillanatban a zenekar
ráhúzta, úgy, ahogy igazában csak magyarok és cigányok tudják.
Már a cimbalom első hangjai elemi erővel oszlattak szét minden
elfogódottságot. Szempillantás alatt összeálltak a párok,
megindult a tánc, vadabbul és lelkesebben, mint azelőtt, mert
tudat alatt minden legény és minden leány vágyott rá, hogy
megmutassa nekünk, mint táncolnak az igazi magyarok. Az előbb
még tisztelettudóan csendes termet egy perccel később a forgó,
dobbantó, szökdécselő párok tüzes forgataga töltötte be, még az
emelvényen is megcsördültek minden ütemnél a poharak, olyan
hevesen és olyan vadul ropta a táncot a lelkes fiatalság.
Edit csillogó szemmel nézte a kavargást. Egyszer csak a
karomon éreztem a kezét.
– Magának is táncolnia kell – parancsolta. A menyasszonyt
még szerencsére nem vitték a táncolók forgatagába, még mindig
kábultan nézte ujján a gyűrűt. Mikor meghajoltam előtte, először
elpirult a mérhetetlen megtiszteltetéstől, de azután táncba jött
velem. Példánk felbátorította a vőlegényt. Apja bökdösésére
felkérte Ilonát, és most már a cimbalmos szinte megszállottan
verte hangszerét, a prímás, akár egy bajuszos fekete ördög,
rángatta a vonót. Azt hiszem, ebben a faluban sem azelőtt, sem
azóta nem táncoltak annyira mámorosan, mint ezen az esküvőn.
De a bőség szaruja még újabb meglepetéseket tartogatott
számunkra. A menyasszonynak adott pazar ajándék kísértésbe
ejtett egy öreg cigányasszonyt – az ilyenek sohasem hiányoznak a
hasonló ünnepségekről –, odatolakodott az emelvényhez, és nagy
buzgón igyekezett rábeszélni Editet, hogy jósoltasson magának a
tenyeréből. Editet ez láthatóan zavarba ejtette. Egyrészt valóban
kíváncsi volt, másrészt szégyellte, hogy ennyi néző előtt vesse alá
magát ilyen hókuszpókusznak. Gyorsan megmentettem a
helyzetet, mert Kékesfalvy urat és mind a többieket csendesen
elhúztam az emelvényről, nehogy valaki is bármit meghallhasson
a titokzatos jövendőmondásból. A kíváncsiak pedig nem tehettek
egyebet, mint hogy a távolból mosolyogva nézték, amint a
cigányasszony nagy abrakadabrákkal lekuporodik, megfogja Edit
kezét és nézegeti. Magyarországon mindenki eléggé ismeri
ezeknek az asszonyoknak az örökös trükkjét: mindenkinek a
lehető legjobbat mondják, hogy azután a kedvező hírekért
bőséges jutalmat kapjanak. De legnagyobb meglepetésemre úgy
láttam, Editet feltűnően felizgatja mindaz, amit ez a toprongyos
vénség nyers és sietős szavakkal a fülébe súg. Orrcimpái
reszketni kezdtek, ami elkerülhetetlen előjele volt nála a
hevesebb izgalomnak. Egyre jobban lehajolt, egyre jobban figyelt;
olykor nyugtalanul körülnézett, hogy nem hallgatózik-e valaki.
Végre magához intette apját, parancsokban súgott neki valamit,
mire Kékesfalvy – engedelmesen, mint mindig – tárcájába nyúlt,
és néhány bankjegyet dugott a cigányasszony kezébe. Az összeg
falusi fogalmak szerint elképzelhetetlenül nagy lehetett, mert a
mohó vénasszony hirtelen térdre rogyott, mintha lekaszálták
volna, és mámorosan megcsókolta Edit ruhájának szegélyét,
azután érthetetlen varázsló szavak közt egyre hevesebben
simogatni kezdte béna lábát. Végül hirtelen talpra ugrott, és
elrohant, mintha attól félne, hogy valaki elveszi tőle a pénzt.
– Most induljunk – súgtam gyorsan Kékesfalvy úr fülébe,
mert észrevettem, hogy Edit feltűnően elsápadt. Kimentem
Pistáért, ő Ilonával kisegítette a kocsihoz a mankóival
bizonytalanul vánszorgó leányt. A zene azonnal elhallgatott, a
derék emberek közül senki sem akarta elmulasztani, hogy
integetéssel és kiáltozással búcsúzzék tőlünk. A zenészek
körülfogták a kocsit, hogy gyorsan még egy utolsó tust húzzanak,
s az egész falu viharos éljenzésben tört ki. A derék öreg Jonaknak
nagy fáradságába került, hogy megfékezze az efféle csatazajtól
már elszokott lovakat.
Kissé nyugtalankodtam Edit miatt, aki velem szemközt ült a
kocsiban. Még ekkor is egész testében reszketett; nagyon heves
indulat foghatta el. S egyszerre csak zokogásban tört ki. De ez a
boldogság zokogása volt. Az egyik szeme sírt, a másik nevetett. A
ravasz cigányasszony bizonyosan gyors gyógyulást jósolt neki
vagy talán még mást is.
De a zokogó leány „hagyjatok, hagyjatok” kiáltással
türelmetlenül elutasított bennünket magától. Láthatóan teljesen
új és különös örömet talált megrendültségében.
– Hagyjatok, ugyan hagyjatok – ismételte minduntalan. –
Tudom, hogy a vénasszony csaló, magam is jól tudom. De miért
ne legyen az ember egyszer ostoba! És miért ne hagyjam, hogy
egyszer alaposan becsapjanak.

Késő este volt, amikor visszaérkeztünk a kastélyba. Mind

körülfogtak, hogy maradjak vacsorára is. De én nem akartam.
Éreztem, hogy elég volt, talán már sok is. Tökéletesen boldoggá
tett ez az egész aranyos nyári nap; ennél több már kevesebb lett
volna. Inkább most hazamenni a meghitt fasoron át, s
lecsillapítani nyugtalan lelkemet, mint ahogy az esti szellőtől
csillapul a tikkasztó nap heve. Nem kell többre vágyódni, csak
hálás szívvel visszaemlékezni mindenre és átgondolni mindent.
Így hát gyorsan búcsút vettem. Ragyogtak a csillagok, s úgy
éreztem, hogy kedvesen ragyognak rám. Az alvó földeken lágy
szellő lengett, telve sötét fuvalommal, amely – úgy éreztem –
nekem dalol. Elfogott az a tiszta, túláradó érzés, amely mindent
jónak és lelkesítőnek láttat, az egész világot, minden embert,
amikor szeretnénk minden fát megölelni és megsimogatni, mint
a szeretett nő bőrét. Ilyenkor kedvünk volna betérni idegen
házakba, ismeretlen emberek mellé ülni és bizalmasan
elmondani nekik mindent, mert majd szétfeszít és mert túlontúl
erős a sok érzés, szeretnénk mindent elmondani, kiárasztani,
csak hogy ajándékozhassunk, pazarolhassunk a bőség
feleslegéből!
Mikor végre a kaszárnyába értem, szobám ajtaja előtt várt a
legényem. Most vettem észre először (ma mindenről azt éreztem,
hogy először), hogy milyen hűséges, kerek, pirospozsgás arca van
ennek a rutén parasztfiúnak. Neki is valami örömet kellene
szereznem, gondoltam. Legjobb, ha pénzt adok neki, hadd igyék
kedvesével együtt néhány pohár sört. Legyen kimenője ma is,
holnap is, egész héten! Már nyúltam a zsebembe egy ezüst
pénzdarabért. De ő vigyázzba állt, és kezét a nadrág zsinórjára
szorítva jelentette: „Távirat érkezett hadnagy úr részére.”
Távirat? Egyszerre rosszul éreztem magamat. Ki akarhat
tőlem bármit ezen a világon? Ha valami ennyire sürgős, az csak
kellemetlen dolog lehet. Gyorsan asztalomhoz, léptem. Ott feküdt
az idegen papír, négyszögletesen, lepecsételten. Tétova ujjakkal
feltéptem. Csak tucatnyi szó volt, és éles világossággal jelentette:
„Holnapra Kékesfalvára hívtak. Előbb okvetlenül beszélnük kell.
Ötkor Tiroli Borozóban várom. Condor.”

Egyszer már átéltem életemben, hogy egyetlen perc leforgása

alatt miként lesz a tántorgó részegségből kristálytiszta józanság.
A múlt évben történt, amikor egyik bajtársunkat búcsúztattuk,
aki feleségül vette egy dúsgazdag észak-csehországi gyáros
leányát, és ebből az alkalomból pazar estélyt adott. A derék fiú
igazán nem takarékoskodott, egymás után vonultatta fel a
palackok sorait, sűrű, nehéz bordeaux-i borokat és végül annyi
pezsgőt, hogy ki-ki a maga vérmérséklete szerint elérzékenyült
vagy megvadult tőle. Ölelgettük egymást, kacagtunk,
hangoskodtunk, ordítoztunk és énekeltünk. Újabb és újabb
pohárköszöntők hangzottak el, nyeltük a konyakot és likőrt,
pöfékeltünk és füstöltünk, és a túlfűtött helyiségre kékes
ködgomolyok borultak. Végül már senki sem látta, hogy a
behomályosodott ablakok mögött dereng az égbolt. Három óra,
talán négy óra lehetett, a legtöbben már ülni sem bírtak
egyenesen, nehézkesen az asztalra könyököltek, és vizenyős
szemmel bámultak maguk elé, ha újabb beszéd hangzott el. Ha
valakinek fel kellett állnia helyéről, támolygott, és az ajtó felé
botorkált, vagy úgy vágódott el, mint egy tele zsák. Már senki sem
volt képes értelmesen beszélni vagy gondolkozni.
Egyszerre csak felvágódott az ajtó, és berobogott az ezredes
(akiről később még több mondanivalóm lesz), és mivel a vad
kavargásban csak néhányan vették észre vagy ismerték meg,
egyenesen az asztalhoz lépett, öklével a pecsétes terítőre vágott,
hogy a tányérok és a poharak megcsörrentek. Azután
legkeményebb hangján vezényszót kiáltott: „Csend legyen!”
Egy csapásra azonnal csend támadt, a legkábultabbak is
felfigyeltek és felébredtek. Az ezredes pár szóval közölte, hogy
délelőtt a hadosztályparancsnok váratlan szemléjére kell
számítanunk. Ő elvárja, hogy minden tökéletesen rendben legyen
és senki se hozzon szégyent az ezredre. És most különös dolog
történt: egy csapásra valamennyien észhez tértünk. Mintha egy
belső ablakot téptek volna fel, az alkohol minden gőze elszállt, az
elmosódott arcok megváltoztak, a kötelesség hívó szavára
megkeményedtek; egy szempillantás alatt mindenki vigyázzba
állt, és két perccel később már senki sem maradt a feldúlt
asztalnál, mert mindenki éberen és határozottan tudta, mi a
kötelessége. Felzavarták a legénységet, száguldoztak a küldöncök,
az utolsó nyeregkápáig gyorsan mindent kipucoltak, fényesre
kefélték a lovakat, és néhány órával később a rettegett szemle
hiba nélkül folyt le.
 Ugyanilyen villámgyorsan ocsúdtam fel bódult lágy
álomvilágomból, alighogy felbontottam azt a táviratot. Egy
másodperc alatt tudtam, amit órákon át nem akartam tudomásul
venni: hogy ez az egész lelkesültség nem volt egyéb, csak egy
hazugság mamora, s hogy gyengeségemben, szerencsétlen
részvétemben bűntárs lettem egy csalásban. Rögtön sejtettem:
jön valaki, aki felelősségre fog vonni. Most tehát fizetnem kell a
magam és mások túlzásáért.

A nyugtalanság pontosságával tehát már negyed órával a

megbeszélt idő előtt ott álltam a borozó előtt, és pontosan a
jelzett időben kétfogatú kocsin megérkezett Condor az
állomásról. Minden formaság nélkül megszólított:
– Nagyszerű, hogy ilyen pontos. Rögtön tudtam, hogy
számíthatok önre. Legjobb, ha megint bebújunk ugyanabba a
sarokba. Senkinek sem kell hallania, amiről beszélünk.
Mintha rendetlen vonásain valami megváltozott volna.
Izgatottan, de mégis fegyelmezetten csoszogott előre a
vendéglőben, és szinte gorombán kiáltott a szolgálatkész
pincérnőre:
– Egy liter bort. Ugyanazt, mint tegnapelőtt. Azután hagyjon
magunkra. Majd hívom, ha kell.
Leültünk. Alig tette az asztalra a pincérnő a bort, már
belekezdett:
– Hát akkor röviden és tömören. Sietnem kell, különben azok
odakinn gyanút fognak, és azt hiszik, hogy összeesküvést
szövünk. Baromi nehéz munka volt már az is, hogy lerázzam
magamról a sofőrt, aki mindenáron azonnal ki akart vinni a
kastélyba. De kezdjük in medias res, hogy tudja, miről van szó.
Tehát: tegnapelőtt kora reggel táviratot kaptam: „Tisztelt
barátom, kérem, lehetőleg azonnal jöjjön. Valamennyien igen
türelmetlenül várjuk. Hálás bizalommal, Kékesfalvy.” Már a
túlzások halmozása, a „lehetőleg azonnal” és az „igen
türelmetlenül” sem tetszett nagyon. Miért lett egyszerre ilyen
türelmetlen? Hiszen csak pár nappal ezelőtt vizsgáltam meg
Editet. Azután mire való, hogy táviratban biztosít bizalmáról,
minek az a különleges hálálkodás? Nos, nem tartottam sürgősnek
a dolgot és ad acta tettem a sürgönyt, végre is az öregúr gyakran
elragadtatja magát. De tegnap reggel újabb lökést kaptam.
Végtelen hosszú levél érkezett Edittől, tökéletesen őrült és
eksztatikus expresszlevél, amely szerint kezdettől fogva tudta,
hogy én vagyok az egyetlen ember a világon, aki őt meg fogja
menteni, és el sem mondhatja, mennyire boldog, hogy végre
ennyire jutottunk. Csak azért ír, hogy biztosítson róla: okvetlenül
számíthatok rá. Bizalommal fog vállalni mindent, a legnehezebb
dolgot is, amit elrendelek. Csak mielőbb, csak azonnal kezdjem
meg az új gyógymódot, mert már lángol a türelmetlenségtől. És
még egyszer: hajlandó mindenre, csak gyorsan kezdjem el. És így
tovább és így tovább.
Ez a szó: „új gyógymód”, végre világosságot gyújtott az
agyamban. Rögtön megértettem, hogy valaki bizonyosan elszólta
magát Viennot professzor gyógymódjáról, vagy az öreg vagy
leánya előtt. Ilyesmit nem szop valaki az ujjából. És az a valaki
természetesen nem lehetett más, csak ön, hadnagy úr.
Valószínűleg önkéntelen mozdulatot tettem, mert azonnal
lecsapott rám.
– Kérem, e tekintetben nincs helye vitának! Viennot
professzor módszerére senki másnak a leghalványabb célzást sem
tettem. Egyedül az ön lelkén szárad, ha ezek odakint azt hiszik,
hogy most néhány hónap alatt el lehet fújni a betegséget, mint
asztalról a port. De mint mondtam, mellőzzük a kölcsönös
szemrehányásokat – mind a ketten fecsegtünk, én önnek, ön
viszont ugyancsak kiadósan azoknak. Nekem kötelességem lett
volna óvatosabban beszélni önnel, hiszen nem mestersége a
betegápolás, honnan tudná tehát, hogy a betegeknek és
hozzátartozóiknak más a szótáruk, mint a közönséges
embereknek, hogy náluk minden „talán” nyomban „bizonyos”-ra
változik, és éppen ezért a reménységet csak gondosan desztillált
cseppekben szabad nekik adagolnunk, különben fejükbe száll az
optimizmus, és megvadítja őket. Hát itt tartunk most. Ami
megtörtént, megtörtént. Zárjuk le a felelősség kérdését! Nem
azért kértem ide. hogy szónoklatot tartsak, de úgy érzem, ha már
egyszer belekontárkodott a dolgomba, kötelességem
felvilágosítani a helyzetről. Ezért kértem ide.
 Condor most először emelte fel a fejét, és egyenesen a
szemembe nézett. Tekintete azonban nem volt szigorú. Sőt
mintha még részvétet is érzett volna irántam. Hangja is
megenyhült.
– Tudom, kedves hadnagy úr, igen kínosan fogja érinteni
mindaz, amit most kénytelen vagyok közölni, de mint
mondottam: érzések és érzelgések számára nincs időm.
Említettem legutóbb, hogy az orvosi folyóiratban olvasott
tudósítás után nyomban írtam Viennot professzornak részletes
felvilágosításért. Ha jól emlékszem, ennél többet nem is
mondtam. Nos, tegnap reggel megérkezett Viennot válasza, Edit
túláradó levelével egy időben. A professzor válasza első pillanatra
pozitívnak látszott, Viennot az említett betegénél és még néhány
másiknál valóban csodálatos eredményt ért el. De sajnos… és ez a
kínos pont… az ő módszere a mi esetünkben nem alkalmazható.
Ezeknél a gyógyultaknál a hátgerincvelő tuberkulotikus eredetű
betegségéről volt szó, amelynél, mellőzöm az orvosi részleteket, a
nyomás helyzeti változtatásával a mozgatóidegeket ismét teljes
működésbe lehet hozni. A mi esetünkben azonban, amelynél a
központi idegrendszert érinti a kór, Viennot professzor összes
eljárásai, a fűzőben való mozdulatlan fekvés, ezzel egyidejűen
napfénybesugárzás, különleges gimnasztika, eleve nem jöhetnek
számításba. Az ő módszere, sajnos… sajnos!… a mi esetünkben
teljességgel használhatatlan. Hiába gyötörném tehát a jelek
szerint a szegény gyermeket ezekkel a körülményes eljárásokkal.
Úgy, ennyit közölnöm kellett önnel. Most tehát tudja már, hogy
valójában mi a helyzet, és hogy milyen könnyelműen
bolondította el a szegény leányt azzal a reménységgel, hogy
néhány hónap múlva újra táncolhat és ugrálhat! Tőlem ilyen
hülye állítást senki sem hallhatott volna. De most már öntől
fognak várni mindent és joggal, öntől, aki odaígérte a holdat és a
csillagokat az égről. Végeredményben ön és egyedül ön az oka
mindennek.
Ujjaim megmerevedtek. Mindezt tudat alatt már abban a
pillanatban éreztem, amikor az asztalon megláttam a táviratot.
De amikor most Condor tömör tárgyilagossággal felvilágosított a
helyzetről, úgy éreztem, mintha valaki tompa bárddal a fejemre
csapott volna. Ösztönszerűen szükségét éreztem, hogy
védekezzem. Nem akartam az egész felelősséget magamra
vállalni. De amit végül mondtam, úgy hangzott, mint mikor a
tetten ért diák ötöl-hatol:
– De hogyan… hiszen csak a legjobbat akartam… Csak azért
mondtam el egyet és mást Kékesfalvynak, mert… mert…
– Tudom, tudom – szakított félbe Condor –, természetesen ő
erőszakoskodott, sarokba szorította önt, mert csakugyan
mindenkit lefegyverez kétségbeesett csökönyösségével. Tudom
már, tudom, hogy ön csak részvétből, tehát a leghelyesebb,
legjobb indokból volt gyenge, de azt hiszem, figyelmeztettem már
egyszer, hogy a részvét veszedelmesen kétélű dolog, aki nem tud
vele bánni, tartsa tőle távol magát, de mindenekelőtt a szívét. A
részvét, akár a morfium, csak eleinte van jótékony hatással a
betegre, csak eleinte segít, csak eleinte gyógyszer, ha azonban
helytelenül adagolják és nem tudják abbahagyni, akkor gyilkos
méreggé válik. Az első injekció jótékonyan hat, megnyugtat,
elhódítja a fájdalmat. De a szervezetben, a testben éppúgy, mint a
lélekben, végzetesen titokzatos alkalmazkodóképesség rejlik. És
ahogy az idegek egyre több morfiumot követelnek, ugyanúgy az
érzelmi világnak egyre több részvétre van szüksége, és végül már
többre, mint amennyit adhatunk neki. Óhatatlanul bekövetkezik
egyszer az a pillanat itt is, ott is, amikor nemet kell mondanunk,
és nem szabad azzal törődnünk, hogy a végső vonakodásért a
másik ember sokkal jobban meggyűlöl bennünket, mint gyűlölt
volna azért, hogyha sohasem segítettünk volna rajta. Bizony,
kedves hadnagy úr, az embernek a részvétet alaposan féken kell
tartania, különben sokkal több kárt okoz vele, mint minden
közönyösséggel, jól tudjuk mi ezt, orvosok, és tudják a bírák, a
végrehajtók és a pénzkölcsönzők is. Ha ezek mindig részvétük
szavára hallgatnának, megállna a világ. Veszedelmes dolog a
részvét, veszedelmes dolog! Most ön is láthatja, hogy
gyengédségével mit idézett itt elő.
– Igen… de hát az ember… az ember mégsem hagyhat valakit
kétségbeesett helyzetében… egyszerűen… Végre is nem volt
semmi abban, ha megpróbáltam…
Ám Condort erre hirtelen indulat fogta el.
– De igen, nagyon is sok volt benne! Nagyon nagy
felelősséggel, átkozottul nagy felelősséggel jár, ha valaki
részvétében bolonddá teszi a másikat! Felnőtt embernek, mielőtt
beleártja magát, meg kell fontolnia, hogy milyen messzire
hajlandó elmenni – idegen érzésekkel játszadozni nem szabad!
Elismerem, ön a legjobb, legtisztességesebb indokból szédítette
meg ezeket a derék embereket. Csakhogy a mi világunkban nem
az a fontos, hogy az ember határozottan vagy vonakodva nyúl-e
valamihez, hanem kizárólag az, hogy végeredményben mit hoz
helyre, vagy mit idéz elő. Szép dolog a részvét! Csakhogy kétféle
részvét van. Az egyik gyáva kishitű és érzelgős, tulajdonképpen
csak a nyugtalan szívé, hogy minél hamarabb szabaduljon a kínos
megrendüléstől, amelyet az idegen szenvedés kényszerít rá. Ez a
részvét nem „vesz részt”, hanem csak ösztönösen távol tartja az
idegen szenvedést a saját leikétől. Csak a másik az, ami igazán
számít, az alkotó részvét, amely nem szentimentális, hanem
tudja, mit akar, és kész arra, hogy türelmes legyen, együtt tűrjön
a szenvedővel és kitartson ereje végső határáig, de még azon túl
is. Csak akkor lehet embereken segíteni, ha elmegyünk a
végsőkig, a végső keserű pontig, csak ha nagy a türelmünk. Csak
ha közben önmagunkat is feláldozzuk. Csakis akkor!
Hangjából keserűség csendült ki. Hirtelenül eszembe jutott,
amit Kékesfalvy mesélt: Condor – szinte vezeklésből – feleségül
vett egy vak nőt, akit nem sikerült meggyógyítania, és ez a vak
asszony nemhogy hálás volna neki, még gyötri is. De az orvos
melegen és szinte gyengéden karomra tette kezét.
– Ejnye, nem akarom én bántani magát, Elragadták az
érzései, előfordulhat ez mindenkivel. De most térjünk a dologra,
az enyémre és az önére. Végre is nem azért idéztem ide, hogy
pszichológiáról társalogjunk. Rá kell térnünk a gyakorlati
kérdésekre. Természetesen okvetlenül szükséges, hogy ebben az
ügyben egyetértsünk. Nem szabad még egyszer megtörténnie
annak, hogy ön hátulról belegázol az én tervembe. Hát figyeljen
ide! Edit leveléből sajnálattal kellett tudomásul vennem, hogy
barátaink tisztára beleestek egy olyan téveszmébe, mely szerint
ezt a bonyolult betegséget az említett, számunkra
használhatatlan gyógymóddal úgy el lehet tüntetni, mint a
krétaírást a tábláról. De bármennyire veszedelmes mélyen vert is
bennük gyökeret ez az őrültség, nem marad más hátra, mint
azonnal kioperálni, minél gyorsabban, annál jobb
mindnyájunknak. Természetesen nagy megrázkódtatás lesz, az
igazság mindig a legkeserűbb orvosság, de nem szabad tűrni,
hogy egy ilyen téveszme tovább burjánozzék. Bízza csak rám, én
majd a legkíméletesebb módon elintézem. Most jön az ön dolga.
Nekem persze az volna a legkényelmesebb, ha önre háríthatnám
az egész felelősséget. Ha azt mondanám, hogy félreértett, túlzott
vagy képzelődött. Nos, nem fogom ezt tenni, inkább magamra
vállalok mindent. De rögtön előrebocsátom, hogy azért mégsem
hagyhatom ki egészen a játékból. Ismeri az öreget és rettenetes
szívósságát. Magyarázhatom neki akár százszor is ugyanazt és
megmutathatom a prof levelét, újra meg újra jajgatni kezd majd:
,,de hiszen megígérte a hadnagy úrnak…” és „de hiszen a hadnagy
úr azt mondta…” Szakadatlanul önre fog hivatkozni, hogy
önmagát is, engem is olyasmivel áltasson, mintha mindennek
ellenére mégis volna némi remény. Az ön tanúskodása nélkül
nem fogok vele boldogulni. Az illúziókat nem lehet olyan
egyszerűen lerázni, mint a hőmérőben a higanyt. Ha valaki egy
szalmaszálnyi reményt mutatott olyan betegnek, akit rettenetes
módon gyógyíthatatlannak neveznek, akkor az nyomban
gerendákat ácsol belőle, és a gerendákból egész házat épít. Az
ilyenfajta légvárak rendkívül egészségtelen hatással vannak a
betegekre, s nekem mint orvosnak az a kötelességem, hogy ezt a
légvárat mielőbb leromboljam, mielőtt még túlzott reménységek
találnak bennük otthonra. Keményen kell tehát a dologhoz
fognunk, és nem szabad időt veszítenünk.
Condor szünetet tartott. Kétségtelenül beleegyezésemre várt.
Én azonban nem mertem a szemébe nézni. Szorongó szívemben
egymást kergették a tegnapi nap képei. Milyen vidáman
kocsiztunk a nyárias vidéken, hogy sugárzott a beteg arca a
napfénytől és a boldogságtól! Hogy simogatta a kiscsikókat,
királynő módjára hogy ült a lakodalomban, hogyan peregtek az
öregember könnyei nevető és vonagló szájára! Mindezt egyetlen
csapással szétzúzni?! Visszaváltoztatni a megváltozottat, a
kétségbeeséséből kiragadott leányt egyetlen szóval visszataszítani
a nyugtalanság poklába! Nem, tudtam, ehhez sohasem fogok
segítséget nyújtani. Habozva mondottam tehát:
– De talán mégis inkább…
Condor fürkésző pillantására máris elakadt a szavam.
 – Hogyan? – kérdezte élesen.
– Csak arra gondoltam, vajon.. vajon nem kellene-e inkább
várni ezzel a közléssel… legalább néhány napig, mert… mert…
tegnap az volt az érzésem, hogy Edit már teljesen beleélte magát
az új gyógymódba… úgy gondolom, lelkileg… és most, mint ön
annak idején mondotta, most megvolna benne… a pszichikai
erő… úgy értem, most sokkal többet lehetne kihozni belőle, ha…
ha még egy ideig meghagynánk hitében, hogy ez az új gyógymód,
amelytől mindent vár, véglegesen meggyógyíthatja… Ön… ön
nem látta Editet… nem is képzelheti, hogy már a puszta hír
milyen hatással volt rá… igazán az volt a benyomásom, hogy
egyszerre sokkal könnyebben mozgott… és úgy vélem, hogy előbb
ez a hatás hadd … érvényesüljön… Természetesen… – hangom
elhalkult, mert észrevettem, hogy Condor meglepetten figyel rám
– természetesen… én nem értek hozzá…
Condor nem vette le rólam a szemét. Azután megszólalt:
– No nézd csak – dörmögte –, Saul a próféták között! Úgy
látom, alaposan belemászott a dologba, megjegyezte a „pszichikai
erőkről” mondottakat is. Hozzá még ezek a klinikai
megállapításai!… Nem is tudtam, hogy titokban asszisztensem és
konziliáriusom is van itt. Egyébként – ideges mozdulattal
töprengve turkált a hajában – amit mond, az önmagában nem is
volna butaság. Bocsánat, természetesen orvosi értelemben
beszélek butaságról. Különös, igazán különös… ahogy Edit
egzaltált levelét megkaptam, az első pillanatban magam is arra
gondoltam: ha már egyszer elhitették vele, hogy gyógyulása már
hétmérföldes csizmákkal fog haladni, akkor nem kellene-e
kihasználni ezt a szenvedélyes beállítottságát… Egyáltalában nem
gondolta rosszul, kolléga úr! Gyerekjáték volna a dolgot
megrendezni: elküldöm Engadinba, ahol van egy orvos barátom,
meghagyjuk abban a szent hitében, hogy az új módszerrel
gyógyítjuk, noha valójában a módszer a régi. Az eredmény eleinte
valószínűleg csodálatos volna, és csőstül kapnánk a lelkes,
hálálkodó leveleket. Az illúzió, a levegőváltozás, a
környezetváltozás, a fokozott erőbedobás, mindez csakugyan
derekasan közreműködne a csalásban: végre is tizennégy napi
tartózkodás Engadinban önnek is, nekem is meglepően jót tenne.
De kedves hadnagy úr, nekem, az orvosnak nem szabad csak a
kezdetre gondolnom, hanem a folytatással és mindenekelőtt az
akció kimenetelével is törődnöm kell. Számításba kell vennem a
visszahatást, amely az ilyen őrülten túlfeszített reménykedés után
elkerülhetetlenül, igenis, elkerülhetetlenül bekövetkeznék. Mint
orvos is sakkozom: kivárásra játszom, és nem lehetek hazardőr,
különösen akkor nem, amikor másnak kell az óriási tétet
kifizetnie.
– De… de hiszen önnek is az a véleménye, hogy lényeges
javulást lehet elérni…
– Igen, kezdetben nagy haladásra lehetne számítani, hiszen a
nőkre mindig csodálatos módon hatnak az érzelmek, az illúziók.
De képzelje csak el a helyzetet néhány hónappal később, amikor
az imént említett úgynevezett pszichikai erők kimerültek, a
felkorbácsolt akarat elfogyott, a szenvedély lángja ellobbant, s a
heteken és hónapokon át tartó feszült várakozás ellenére sem
következett be a gyógyulás, az a bizonyos teljes gyógyulás,
amellyel Edit most mint bizonyossággal számol. Kérem, képzelje
el ennek a katasztrofális hatását egy érzékeny, a
türelmetlenségtől már amúgy is annyira önemésztő teremtésre! A
mi esetünkben nem jelentéktelen javulásról van szó, hanem
alapvető dologról, az átállásról, a lassú, de biztosabb türelem
módszereiről a türelmetlenség merész és veszedelmesebb
módszerére! Hogyan legyen Editnek még bizalma hozzám vagy
más orvoshoz, vagy egyetlen emberhez, amikor azt látja, hogy
szándékosan félrevezették? Inkább tehát a valóságot, ha
mégolyan borzalmasnak látszik is: az orvostudományban a kés a
szelídebb eszköz. Csak semmi halogatás! Nem vállalhatom
nyugodt lélekkel a felelősséget ilyen alattomosságért! Gondolja
meg ön is! Volna ehhez bátorsága önnek az én helyemben?
– Igen – feleltem gondolkozás nélkül, de már abban a
pillanatban megijedtem a hirtelen szótól. – Azaz… – tettem hozzá
óvatosan – …az igazi tényállást csak akkor vallanám be neki,
amikor már legalább valamennyire javult az állapota… Bocsásson
meg, doktor úr… szerénytelenül hangzik… de ön az utóbbi időben
nem tudta hozzám hasonlóan megfigyelni, milyen égető
szükségük van ezeknek az embereknek valamire, ami tovább
segíti őket és… kétségkívül meg kell mondani nekik az igazat… de
csak akkor, amikor Edit már képes elviselni… Ne most, doktor
úr… könyörgök… csak ne most… csak ne most rögtön.
Szavam elakadt. Az orvos csodálkozó kíváncsisága megzavart.
– De hát mikor? – töprengett. – És mindenekelőtt: ki mondja
meg neki? Egyszer mégiscsak fel kell világosítani, s attól tartok, a
csalódás akkor százszorta borzalmasabb és veszedelmesebb lesz.
Csakugyan magára vállalna ekkora felelősséget?
– Igen – feleltem határozottan (azt hiszem, szilárd
elszántságomat kizárólag az a félelem sugallta, hogy most
azonnal vele kell mennem a kastélyba). – Teljes egészében
vállalom ezért a felelősséget. Biztosan tudom, Editen most
mérhetetlenül sokat segít, ha egyelőre meghagyjuk abban a
reményben, hogy végleg megszabadulhat betegségétől. Ha azután
szükség lesz rá, hogy felvilágosítsuk, hogy… hogy talán túl sokat
ígértünk… Ígértem, akkor őszintén be fogom vallani, és
meggyőződésem, hogy Edit meg fogja érteni.
Condor mereven nézett rám.
– Teringettét – dörmögte végre –, nem is keveset merészel
vállalni! És az a legkülönösebb, hogy az Istenben való hitével
sorra megfertőz mindenkit; először azokat odakinn, és attól
tartok, végül még engem is. Nos, ha igazán felelősséget vállal
azért, hogy Edit lelki egyensúlyát helyreállítja, amennyiben
válságos helyzet áll elő, akkor… akkor természetesen másként
alakul a helyzet… akkor talán csakugyan megkockáztathatjuk,
hogy néhány napig még várjunk, amíg Edit idegei kissé
lecsillapodnak. De az ilyen kötelezettségek elől nem lehet
meghátrálni, hadnagy úr! Kötelességem, hogy erre
nyomatékosan előre figyelmeztessem. Nekünk, orvosoknak
minden műtét előtt kötelességünk az érdekelteket az összes
lehetséges veszélyekre figyelmeztetni; és egy ilyen régóta béna
embert azzal kecsegtetni, hogy rövid idő alatt tökéletesen
visszanyeri egészségét, nem veszélytelenebb beavatkozás, mint az
operáció. Fontolja meg tehát alaposan, hogy mire vállalkozik:
mérhetetlen erő kell ahhoz, hogy visszaadjuk a hitét egy olyan
embernek, akit egyszer megcsaltak! Én nem szeretem a kétes
helyzeteket. Mielőtt elállnék eredeti szándékomtól, amelynek
értelmében Kékesfalvyékat nyomban és őszintén felvilágosítom
arról, hogy az a bizonyos módszer a mi esetünkben nem
alkalmazható és hogy sajnos, Edittől még sok türelmet kell
kérnünk, tudnom kell, számíthatok-e önre. Biztosra vehetem-e,
hogy azután nem fog cserbenhagyni?
– Biztosra.
– Jó. – Condor félretolta poharát. Meg sem kóstoltuk a bort.
– Vagy még inkább: reméljük, hogy minden jóra fordul, mert ez a
halogatás nem kelt bennem éppen kellemes érzetet. Most
pontosan körvonalazom, hogy meddig vagyok hajlandó eltérni az
igazságtól – ennél tovább egy tapodtat sem! Javasolni fogom
Editnek a gyógykezelést Engadinban, de közölni fogom, hogy
Viennot módszere még koránt sincs kipróbálva, és nyomatékosan
hangsúlyozni fogom, hogy egyikük se várjon csodát. Ha
mindazonáltal önben bízva esztelen reménykedésükben mégis
rózsaszínű felhőket látnának, akkor, amint megígérte, az ön
kötelessége lesz, hogy idejében tisztázza a dolgot, az ön dolgát.
Talán vakmerő vagyok, amikor inkább önre bízom magamat,
mint orvosi lelkiismeretemre, de azért mégis vállalom. Végre is
mind a ketten egyformán a javát akarjuk ennek a szegény
betegnek.
Condor felállt helyéről.
– Mint mondottam, számítok önre, amennyiben a csalódás
bármilyen krízise bekövetkezik; remélem, hogy az ön
türelmetlensége több eredménnyel jár, mint az én türelmem.
Hagyjuk meg tehát még néhány hétre reménykedésében a
szegény gyermeket! S ha időközben csakugyan lényeges javulás
áll elő állapotában, akkor ön segített rajta és nem én. Befejeztük!
Legfőbb ideje. Várnak odakinn.
Elhagytuk a vendéglőt. A ház előtt útra készen várta a kocsi.
Abban a pillanatban, amikor Condor már beszállt, ajkam
megremegett, mintha vissza akarnám hívni. De a lovak már
megindultak. A kocsi és ezzel együtt a megváltozhatatlan végleg
elindult a maga útján.
Három órával később laktanyai asztalomon kis levélkét
találtam; a sofőr hozta a sietősen papírra vetett sorokat: „Holnap
jöjjön lehetőleg korán. Iszonyú sok mesélnivalóm van. Condor
doktor éppen most volt itt. Tíz napon belül elutazunk. Rém
boldog vagyok. Edit.”
Különös, hogy ezen az éjszakán éppen az a könyv került kezembe.
Nem nagyon szoktam olvasni, és kincstári szállásom bicegő lábú
nyitott könyvespolcán csak az a hat-nyolc katonai könyv állt –
szolgálati szabályzat, katonai címtár –, amelyek a mi számunkra
az alfát és az ómegát jelentik, továbbá vagy két tucat klasszikus
regény, amelyeket, noha ki sem nyitok, a kadétiskola óta
magammal cipelek minden állomáshelyemre, talán hogy a
személyes tulajdon látszatát és árnyékát keltsék azokban a kopár,
idegen szobákban, amelyekben laknom kell. Akadtak közöttük
még csak félig felvágott, rossz nyomású, rosszul fűzött könyvek
is, amelyekhez különös módon jutottam. Kávéházunkban ugyanis
időnként megjelent egy kis púpos, különösen bánatos,
gyulladásos szemű házaló, aki elháríthatatlan tolakodással
levélpapírt, ceruzát és olcsó ponyvaregényeket kínált megvételre.
Nagyrészt olyanokat, amelyeket lovastiszti körökben a
legkelendőbbnek tartott: az úgynevezett gáláns irodalmat, mint
amilyenek Casanova szerelmi kalandjai, a Dekameron, az Egy
énekesnő emlékiratai, vagy a Vidám garnizonhistóriák.
Részvétből – örökké ez a részvét! – és talán azért, hogy mélabús
tolakodása ellen védekezzem, apránként megvettem hármat vagy
négyet ezekből a szutykos, rossz nyomású füzetekből, azután
hanyagul a könyvespolcra dobtam őket.
Azon az estén azonban fáradtan és egyúttal idegileg
felajzottan képtelen voltam elaludni, vagy akár összefüggően
gondolkozni is. ezért valami olvasmányt kerestem, hogy lekötné
gondolataimat és álomba ringatna. Az Ezeregyéjszaka kötetét
vettem elő, abban a reményben, hogy az együgyű tarka mesék,
amelyekre gyermekkoromból még ködösen emlékeztem, talán a
legjobb altatószernek bizonyulnak. Lefeküdtem, és olvasni
kezdtem, a félálomnak azon a fokán, amikor az ember már lusta
lapozgatni és az esetleg felvágatlanul maradt részeken
kényelemből inkább átugrik. Bágyadt figyelemmel olvastam
Seherezáde és a király bevezető történetét, azután tovább és
tovább. De hirtelen megrémültem. Elérkeztem annak a
fiatalembernek a különös történetéhez, aki az út mentén
megpillant egy béna aggastyánt. Már a „béna” szó is valóságos
belső fájdalmat okozott, a hirtelen eszmetársítás tüzes sugárként
érintette valamennyi idegszálamat. Ebben a mesében a béna
aggastyán kétségbeesetten panaszolja el a fiatalembernek, hogy
nem bír járni, és kéri, vegye a hátára és vigye tovább. A
fiatalember, tele részvéttel – részvét, te bolond, minek kell neked
az a részvét, gondoltam magamban –, csakugyan szolgálatkészen
lehajol, és az öregembert, mint valami batyut, a hátára veszi.
Csakhogy ez a látszólag magával tehetetlen aggastyán
valójában egy dzsinn, gonosz szellem, alávaló varázsló, és
alighogy a fiatalember nyakában megül, azonnal erősen
összeszorítja meztelen, szőrös combját jótevőjének torkán, és
többé nem lehet onnan lerázni. Könyörtelenül hátaslovává teszi a
szolgálatkész embert, korbáccsal hajszolja kíméletlenül,
érzéketlenül egyre tovább a vele együttérzőt, még pihenni sem
engedi. És a boldogtalannak cipelnie kell őt mindenhova, ahová
csak parancsolja, ettől kezdve nincs többé szabad akarata.
Hátaslova, rabszolgája lett a nyomorult alaknak, és bár reszket a
térde és remeg az ajka, neki, a részvét bolondjának, tovább és
tovább kell nyargalnia és cipelnie hátán az elvetemült, ravasz
öregembert, mint saját sorsát.
Abbahagytam. Szívem a torkomban kalapált, mintha ki akart
volna ugrani a helyéről. Mert olvasás közben, elviselhetetlen
látomásban hirtelen megjelent előttem az agyafúrt idegen
aggastyán képe, ahogy először a földön feküdt és rám emelte
könnyes pillantását, hogy segítségért könyörögjön a részvevőhöz.
Azután láttam, amint annak a másik embernek a hátán ül. Fehér
haját kettéválasztva viselte ez a dzsinn, és aranykeretes
szemüvege volt. Azzal a villámló gyorsasággal, amellyel csak az
álmokban száguldanak és sokasodnak a képek és arcok, a
mesebeli aggastyán helyére ösztönszerűen Kékesfalvy arcát
helyeztem, és egyszerre csak én magam voltam a boldogtalan
hátasló, amelyet ő korbáccsal ütött és hajszolt, igen, annyira
testileg éreztem torkomon a szorítást, hogy lélegzetem is
elfulladt. Kezemből kiesett a könyv, jéggé dermedten feküdtem,
szívem úgy kopogott bordáimon, mintha keményfából volnának,
s a gonosz vadász álmomban egyre tovább és tovább hajszolt, mit
tudom, hová. Amikor másnap csuromvizes hajjal felébredtem,
olyan fáradt voltam, mintha mérhetetlen hosszú utat tettem
volna meg.
Mit sem használt, hogy a délelőttöt bajtársaimmal töltöttem,
hogy pontosan, szorgalmasan és éberen végeztem szolgálatomat;
alighogy délután a kastélyhoz vezető kikerülhetetlen úton
elindultam, ismét vállamon éreztem a kísérteties terhet, mert
megrendült lelkemben tudtam, hogy mostantól kezdve
felelősségem új és mérhetetlenül súlyos. Mikor éjszaka ott a
parkban a padon az öregembernek kilátásba helyeztem gyermeke
közeli gyógyulását, túlzásom még csak annyi volt, hogy részvétből
nem mondtam igazat, szinte szándéktalanul, vagy inkább,
szándékom ellenére, de ez még nem volt tudatos ámítás, otromba
csalás. Hanem mostantól kezdve, amikor már tudom, hogy közeli
gyógyulásra semmi remény, hidegen, makacsul, számítóan és
kitartóan kell alakoskodnom, kifürkészhetetlen arccal, meggyőző
hangon hazudnom, akár a körmönfont gonosztevőnek, aki
tettének minden részletét és védekezését is hetekkel, hónapokkal
előbb ravaszul kiterveli. Először kezdtem megérteni, hogy nem a
gonosz és nem az erőszak okozza a legnagyobb rosszat ezen a
világon, hanem majdnem mindig csak a gyengeség.
Kékesfalvyéknál aztán minden úgy történt, ahogy előre
tartottam tőle. Alig léptem ki a toronyteraszra, lelkes
fogadtatásban részesültem. Szándékosan néhány szál virágot
vittem, hogy az első pillanatokban eltereljem magamról a
figyelmet.
– Az Isten szerelmére, miért hoz nekem virágot, hiszen nem
vagyok primadonna – kiáltotta hevesen a türelmetlen leány, és
máris melléje kellett ülnöm, ő pedig megszakítás nélküli mesébe
kezdett. Szinte földöntúli hangon beszélt és egyre csak beszélt.
Condor doktor – „ó, az a nagyszerű, páratlan ember!” – megint
bátorságot öntött bele. Tíz napon belül Engadinba utaznak, egy
svájci szanatóriumba, kár volna egyetlen napot is mulasztani,
most, amikor végre keményen nekilátnak. Mindig tudta, hogy
eddig téves úton jártak, hogy a villanyozás és a masszírozás, meg
ezek az ostoba készülékek önmagukban nem érnek semmit.
Esküszik, hogy igazán legfőbb ideje, hiszen – sohase vallotta
volna be nekem – kétszer-háromszor már megpróbált véget vetni
az életének, de sohasem sikerült. Végre is nem lehet örökké úgy
élni, hogy az ember soha nincs egyedül, minden kézmozdulatnál
és lépésnél mindig másokra szorul, örökké figyelik, örökké őrzik,
és hozzá a nyomasztó gondolat, hogy mindenkinek terhére van,
hogy elviselhetetlen lidércnyomásként nehezedik rájuk. Igen,
ideje végre, legfőbb ideje… de majd meglátom, hogy most, amint
megtalálják a helyes módszert, milyen gyorsan fog haladni a
gyógyulás. Mit használt eddig a sok ostoba, apró javulás,
amelyektől végeredményben semmi sem javult! Teljesen
egészségessé kell lenni, különben nem egészséges az ember. Ó,
már előre élvezi, hogy milyen nagyszerű lesz, milyen nagyszerű …
Így folyt ez vég nélkül, az eksztázis zuhogó, habzó, szikrázó
vízesése. Úgy éreztem magam, mint az orvos, aki a hallucináló
beteg lázas képzelgéseit hallgatja, s közben szemét a
megvesztegethetetlen órán tartva, bizalmatlanul figyeli a vágtató
pulzust, mert ezt az izzást és lángolást a zavarodottság
legnyomósabb klinikai jelének tartja. Valahányszor könnyű tajték
gyanánt habzott fel Edit elbeszélésének tükrén féktelen kacagása,
összeborzadtam, mert hiszen tudtam azt, amit ő nem tudott, én
tudtam, hogy önmagát ámítja, hogy mi is ámítjuk őt. Amikor
végre elhallgatott, az volt az érzésem, mint amikor az ember éjjel
felébred a robogó vonaton arra, hogy a kerekek hirtelen
megállnak. De Edit önmagát szakította félbe hirtelenül:
– Nos, mit szól hozzá? Mit ül itt olyan bután, bocsánat, olyan
rémülten? Miért hallgat? Vagy talán nem is örül?
Mintha tetten ért volna. Most kellett megtalálnom a szívélyes,
a megfelelően lelkes hangot, most vagy soha. De gyámoltalan
újonc voltam a hazudozásban, nem értettem még a nagy csalások
művészetéhez. Így hát nagy keservesen összekotortam néhány
szót.
– Hogy mondhat ilyet? Csak annyira meglepett… meg kell
értenie… mint ahogy nálunk Bécsben mondani szokták, a nagy
öröm belém fojtotta a szót… Természetesen rémesen örülök neki.
Engem is bántott, hogy milyen mesterkélten és hűvösen
hangzott mindez. Kétségtelenül Edit is azonnal észrevette
zavaromat, mert egész viselkedése megváltozott. Lelkesedése
bosszús hangulatra változott, mint amikor álmából ráznak fel
valakit. Előbb még mámorosan ragyogó tekintete hirtelen
megkeményedett, szemöldjei közt pattanásig feszült a ránc íve.
 – Nos, nem nagyon látom, hogy örülne.
Éreztem, hogy viselkedésem bántó, ezért igyekeztem
megnyugtatni:
– De gyermekem…
– Ne mondja nekem folyton, hogy gyermek – csattant fel. –
Tudja, hogy ezt nem bírom. Mennyivel öregebb maga nálam?
Talán csak megengedi, hogy csodálkozzam, amiért maga nem
lepődött meg és főként nem mutatott valami nagyon… nagyon
sok együttérzést? Pedig hát tulajdonképpen miért ne örülne?
Hiszen végeredményben ön is szabadsághoz jut, ha néhány
hónapra bezárjuk ezt a kunyhót. Most aztán nyugodtan
üldögélhet a kávéházban bajtársaival, kártyázhat, és
megszabadul az unalmas szamaritánus szolgálattól. Igen, igen
elhiszem én, hogy örül. Végre nyugodt napjai lesznek.
Szavai mélyén olyan goromba odavágás rejlett, hogy a
csapásokat rossz lelkiismeretem alapjáig megéreztem.
Kétségtelenül elárulhattam magam. Hogy haragját levezessem –
hiszen tudtam már, hogy ilyen pillanatokban milyen veszedelem
származhat izgalmából –, a helyzet kiélezettségét tréfával
próbáltam tompítani.
– Nyugodt napjaim! Ahogy azt maguk elképzelik! A lovastiszt
nyugodt napjai júliusban, augusztusban, szeptemberben! Hát
nem tudja, hogy ez a hajszolás és ordítozás főszezonja? Először
készülődés a hadgyakorlatra, azután lovaglás Boszniába vagy
Galíciába és vissza, majd maga a gyakorlat és a nagy parádék!
Felizgatott tisztek, agyonhajszolt legénység, állandó szigorított
szolgálat, hajnaltól estig. Szeptember második feléig így megy ez.
– Szeptember végéig? – Edit hirtelen elgondolkozott.
Valamin töprengett. – De hát akkor… – folytatta végre – mikor
fog akkor eljönni?
Nem értettem. Igazán nem értettem, hogy mire gondol, és
teljes tájékozatlansággal kérdeztem:
– Hová?
Szemöldjei újra kifeszültek.
– Ne tegyen fel mindig ilyen ügyefogyott kérdéseket! Minket
meglátogatni. Engem meglátogatni.
– Engadinban?
– Hát hol? Talán Kukutyinban?
 Csak most értettem meg, hogy mire gondol. De ez valóban
elképzelhetetlen volt számomra, aki éppen most adtam ki utolsó
hét koronámat virágra, s akinek minden bécsi kirándulás, a
félárú menetjegy ellenére is, valóságos fényűzést jelentett, hogy
utazhatnék én csak úgy Engadinba? Szívből nevettem.
– No, most aztán kiderült, hogy ti civilek mit képzeltek a
hadseregről. Kávéház, biliárdozás, séta a korzón, aztán, ha az
embernek éppen kedve tartja, civil ruhát húzunk, és néhány hétig
kószálunk a világban. Roppant egyszerű az ilyen kiruccanás: két
ujjamat sapkámhoz emelem, és kijelentem: „Pá, ezredes úr, most
éppen nincs gusztusom katonásdit játszani, majd visszajövök, ha
kedvem tartja.” Van fogalmatok róla, hogy micsoda élet folyik a
mi legfelsőbb taposómalmunkban?! Hát tudja, hogy a
magamfajta embernek, ha egyszer soron kívül szabad akar lenni
egy órára, fel kell csatolnia a szolgálati övét, a raporton szépen
össze kell vágnia sarkát és „legalázatosabban” elő kell terjesztenie
kérését? Igenis, ennyi cécó és ünnepélyesség egyetlen óra
kedvéért. Igenis, egynapi szabadsághoz pedig legalább egy halott
nagynéni vagy rokontemetés szükségeltetik. Igazán szeretném
tudni, milyen arcot vágna ezredesem, ha egyszer gyakorlat idején
„legalázatosabban” bejelenteném, hogy kedvem szottyant most
egyheti szabadságra Svájcba vitorlázni. Hallhatna néhány olyan
kifejezést, amelyet egyetlen szobatiszta lexikonban sem találhat
meg. Nem, kedves Edit kisasszony, maga egy kicsit könnyűnek
képzeli ezt.
– Ugyan, minden könnyen megy, ha az ember igazán akarja!
Ne állítsa be magát úgy, mintha éppen maga volna
nélkülözhetetlen! Addig majd más fog parancsolni a maga rutén
birkáinak. Egyébként is szabadságának ügyét papa fél óra alatt
elintézi. Ismer egy tucat embert a hadügyminisztériumban, s ha
azok fentről csak egy szót szólnak, megkapja, amit kér. Nem is
nagyon ártana magának, ha egyszer mást is látna a világból,
nemcsak a lovaglóiskolájukat meg a gyakorlóterüket. Szóval
hagyjuk a kifogásokat, minden rendben lesz. Papa elintézi.
Ostobaság volt, de ez a hányaveti hang bosszantott. Végre is
néhány évi szolgálat alatt belénk vernek egy bizonyos rangbeli
önérzetet; némileg lefokozásnak éreztem, hogy egy ilyen
tapasztalatlan csitri lány úgy beszél felülről lefelé a
hadügyminisztérium tábornokairól, a mi hatalmas
istenségeinkről, mintha apjának alkalmazottai volnának. De
azért minden mérgem ellenére még szelíden válaszoltam.
– No jó: Svájc, szabadság, Engadin. Nem is rossz! Kitűnő
dolog, ha csakugyan ezüsttálcán hozzák elém, mint ahogy maga
elképzeli, és nem kell érte legalázatosabban pitiznem. De
ezenkívül szükség volna arra is, hogy a kedves papa
kicsiklandozzon a hadügyminisztériumból még egy külön utazási
ösztöndíjat is Hofmiller hadnagy úr számára.
Most megint ő kapta fel fejét. Érzett szavaim mögött valamit,
amit nem értett. Türelmetlen szeme felett még feszesebbre
húzódott szemöldje. Láttam, hogy világosabban kell beszélnem.
– Legyen okos, gyermek… bocsánat, beszéljünk okosan, Edit
kisasszony. A dolog, sajnos, nem olyan egyszerű, mint ahogy
maga gondolja. Mondja csak, gondolkozott már azon, hogy
mennyibe kerül egy ilyen kirándulás.
– Vagy, úgy, erre gondol – jegyezte meg teljesen
elfogulatlanul –, hát nem lehet olyan drága. Legfeljebb pár száz
korona. Ezen csak nem fog múlni?
De most már nem bírtam tovább uralkodni bosszúságomon.
Mert ez volt az én legérzékenyebb pontom. Azt hiszem, mondtam
már egyszer, mennyire bántott, hogy előkelő ezredünkben, ahol
buta nagynéném kedvéért kellett szolgálnom, valamennyi tiszt
között nekem volt a legkevesebb pénzem; már a mi szűk
körünkben is nagyon az idegeimre ment, ha valaki a
jelenlétemben lesajnálóan beszélt a pénzről, mintha csak úgy
teremne, mint a bogáncs. Ezen a ponton én voltam sebezhető. Itt
én voltam béna, itt én jártam mankón. Csakis ezért bosszantott
olyan mérhetetlenül, hogy ez az elkényeztetett, rosszul nevelt
teremtés, aki végre maga is pokolian szenved fogyatékossága
miatt, nem érti meg az enyémet. Akaratom ellenére szinte
goromba lettem.
– Legfeljebb pár száz korona? Csekélység, nemde?
Nevetséges csekélység egy katonatisztnek! S maga természetesen
silányságnak találja, hogy ilyen csip-csup dologgal egyáltalában
előhozakodom. Silány, kicsinyes, garasos dolog, ugye? De
gondolkozott már azon, mennyiből kell a magamfajtának
elvegetálnia? Hogy mennyivel kénytelen beérni, mennyiért kell
kínlódnia?
Mivel pedig még mindig ugyanazzal a szúrós és – mint
ostobán gondoltam – megvető pillantással meredt rám, egyszerre
szükségét éreztem, hogy teljesen föltárjam szegénységemet.
Dühös örömet leltem abban, hogy egzisztenciám szűkös és
alárendelt voltát részletesen kiteregessem, éppen úgy, mint
ahogy annak idején ő is szándékosan megkínzott bennünket,
egészségeseket azzal, hogy szemünk láttára vánszorgott ki a
szobából, és azzal a kihívó pillantásával állt bosszút a mi
nyugalmas egészségünkön.
– Tudja egyáltalán, mennyi egy hadnagy fizetése? –
támadtam rá. – Gondolkozott már rajta? Nos, tudja meg: minden
hónap elsején kétszáz korona, harminc vagy harmincegy napra.
Azonkívül az a kötelezettség, hogy ,,rangjához illően” éljen. Ebből
a potom összegből kell fizetni az étkezést, a lakást, a szabót a
cipészt, valamint a „ranghoz illő” fényűzéseket. Nem is szólva
arról, ha egyszer ne adj’ Isten baj történik a lóval. S ha a hadnagy
ragyogóan gazdálkodott, akkor még marad néhány fillérje, azt
eldőzsölheti abban a bizonyos kávéházi paradicsomban, amit
maga folyton a szememre vet. Ott azután, ha igazán napszámos
módjára takarékoskodott, megszerezheti magának egy csésze
tejeskávé mellett a föld minden fényűzését.
Ma már tudom, hogy ostobaság, gonosztett volt
keserűségemben ennyire ragadtatnom magam. Hogyan is
tudhatott volna valamit pénzről, fizetésről, a mi cifra
nyomorúságunkról ez az elkényeztetett, a világtól elzárva nevelt,
béna, örökre a szobához láncolt tizenhét éves gyermek? De orvul
rám támadt a vágy, hogy végre bosszút álljak valakin a számtalan
sok kis megaláztatásért, és vakon, esztelenül hadonásztam,
csapkodtam, ahogy haragjában üt az ember, amikor keze nem is
érzi az ütés erejét.
De mihelyt felnéztem, máris megértettem, hogy vadállati
kegyetlenséggel bántam vele. A betegek finom érzékével
nyomban megérezte, hogy akaratlanul legérzékenyebb pontomon
talált. Hiába küszködött ellene, hiába emelte gyorsan arca elé
kezét, láttam, hogy elpirult; valamire gondolt, ami arcába
kergette a vért.
 – És akkor… akkor maga még ilyen drága virágot vesz
nekem?
Kínos, hosszú pillanat következett. Szégyelltem magamat
előtte, és ő is szégyellte magát énelőttem. Akaratlanul
kölcsönösen megsebeztük egymást, és most féltünk minden
szótól. Egyszerre hallható lett a fák között lengedező langyos
szellő, az udvaron a tyúkok kotkodácsolása s a távolban az
országúton haladó kocsi halk zörgése. De Edit már ismét
összeszedte magát.
– Én pedig olyan buta vagyok, hogy beugrom a maga
ostobaságainak! Igazán buta vagyok, és ráadásul fel is izgatom
magam. Egyáltalában mit törődik maga azzal, hogy mennyibe
kerül egy ilyen utazás, hiszen ha hozzánk jön, akkor
természetesen vendégünk. Azt hiszi, papa megengedné, hogy ha
már olyan kedves és meglátogat bennünket… akkor még kiadásai
legyenek? Ilyen butaságot! Tűröm, hogy bolonddá tegyen… szót
se tehát róla, nem, egyetlen szót se, ha mondom.
De ezen a ponton nem engedhettem. Mint már mondottam,
semmi se volt számomra annyira elviselhetetlen, mint az a
gondolat, hogy potyázónak tartsanak.
– De igen! Csak egy szót még! Ne maradjon közöttünk
félreértés! Tehát vegye tudomásul: nem engedem, hogy
kikérjenek az ezredemtől, nem engedem magamat eltartani, nem
akarok kivételeket és kedvezményeket igénybe venni. Egy sorban
akarok maradni bajtársaimmal, nem akarok semmi rendkívülit
és semmi protekciót. Tudom, hogy maga jót akar és apjaura is jót
akar. De vannak emberek, akiknek az élet nem tálal aranytálcán
minden jót… Beszéljünk inkább másról.
– Tehát nem akar eljönni?
– Nem mondtam, hogy nem akarok. Világosan
elmagyaráztam, hogy miért nem mehetek.
– Akkor se, ha apám kéri?
– Akkor se.
– És akkor se, ha én kérem… Ha szívből, barátságból kérem?
– Ne tegye. Nincs értelme.
Lehajtotta a fejét. De már észrevettem szája körül a zivatar
kitörését jelző remegést és rángatózást, amely a veszedelmes
izgalomnak csalhatatlan jele volt nála. A szegény, elkényeztetett
gyermeknek, akinek minden intése és szava parancs volt ebben a
házban, új dologgal kellett megismerkednie: ellenkezésre talált.
Valaki nemet mondott neki, és ezen elkeseredett. Hirtelen
felkapta virágomat az asztalról, és haragos lendülettel áthajította
a korláton.
– Jó – sziszegte –, most legalább tudom, hogy meddig tart a
barátsága. Jó, hogy egyszer próbára tettem! Csak azért, mert
néhány bajtársa a kávéházban esetleg majd a száját jártatja,
maga kibúvókat keres! Elrontja barátainak örömét csak azért,
mert fél, hogy az ezred erkölcslistáján rossz pontot kap!… Hát
jó!… Rendben van! Nem fogok tovább könyörögni. Nincs kedve,
jó! Rendben van!
Éreztem, hogy indulata még nem nagyon enyhült, mert
makacs konoksággal újra meg újra megismételte, hogy „jó, jó”, és
ugyanakkor mindkét kezét a karosszék támlájára feszítette, hogy
magasabbra húzza fel testét, mintha támadásra készülne. Végre
hirtelen felém fordult.
– Jó. Tekintsük elintézettnek a dolgot. Legalázatosabb
kérésünk elutasíttatott. Nem látogat meg bennünket, nem akar
bennünket meglátogatni. Nincs kedve. Jó! Majd kibírjuk.
Megvoltunk végül azelőtt is maga nélkül… De valamit még
szeretnék tudni. Hajlandó most őszintén válaszolni?
– Természetesen.
– De becsületesen! Becsületszavára! Adja becsületszavát!
– Ha annyira kívánja… becsületszavamra.
– Jó. Jó – ismételte meg újra ezt a kemény, éles szót, mintha
késsel vagdalna le valamit. – Jó. Ne féljen, nem tartok igényt
többé nagyméltóságod legkegyelmesebb látogatására. Csak egyet
szeretnék még tudni… szavát adta… Csak egyet. Tehát… nincs
kedve hozzánk jönni, mert ez kellemetlen, mert zavarja… vagy
valami másért… mi közöm hozzá. Jó… jó, rendben van. De most
becsületesen és határozottan feleljen: miért jön akkor egyáltalán
hozzánk?
Mindenre számítoltam, csak erre a kérdésre nem.
Elképedésemben dadogni kezdtem, előkészítésül, hogy időt
nyerjek.
– De… de hát az csak igazán egyszerű… Ehhez csak nem volt
szükége becsületszóra…
 – Úgy?… Egyszerű? Jó! Annál jobb. Hát rajta.
Most már nem lehetett kitérni. A legkönnyebbnek látszott az
igazságot elmondani, de tudtam már, hogy a lehető
legóvatosabban kell megfogalmaznom. Így tehát látszólag
minden kényszeredettség nélkül fogtam bele:
– De drága Edit kisasszony, ne keressen titokzatos hátsó
gondolatokat. Végre is eléggé ismer és tudja, hogy olyan ember
vagyok, aki nem sokat töpreng a saját ügyein. Esküszöm
magának, még sohasem jutott eszembe olyasmin vizsgálódni,
hogy miért megyek valahová és valakihez, miért szeretem ezt az
embert, és a másikat miért nem. Szavamra mondom, igazán nem
tudok magának sem okosabbat, sem butábbat mondani: azért
jövök el magukhoz, mert szívesen jövök magukhoz, s mert itt
százszorta jobban érzem magam, mint máshol. Azt hiszem, a
lovastiszti életet kicsit operettszerűen képzelik el, mindig
nyalkán, mindig vidáman, mint amolyan örökös farsangolást…
Nos, belülről a dolog igazán nem ilyen nagyszerű, és olykor még
az annyit magasztalt bajtársi szellem is ugyancsak léha. Ha
néhány tucat lovat fognak ugyanabba a kocsiba, akkor az egyik
mindig erősebben húz, mint a másik. Ahol pedig előlépés és
ranglista van, ott bizony egyik ember könnyen a tyúkszemére hág
a másiknak. Vigyázni kell minden kiejtett szóra, az ember soha
sincs biztonságban, hogy nem haragítja-e magára a nagyfejűeket;
valahol örökké a levegőben lóg egy dörgedelem. A szolgálat a
szolgálni szóból származik, szolgálni pedig annyit jelent, mint
függő viszonyban lenni. Azután sem a kaszárnya, sem a kocsma
nem nevezhető otthonnak, egyik embernek sincs szüksége a
másikra, egyik sem törődik a másikkal. Hát, igen, néha egészen
kedélyes együtt lenni a bajtársakkal, de tökéletesen megnyugtató
érzése soha sincs az embernek. Ha ellenben ide jövök, akkor a
karddal együtt lecsatolom összes gondjaimat, s mikor olyan
kedélyesen beszélgetünk, akkor…
– Nos… mi van akkor? – szólt közbe Edit türelmetlenül.
– Akkor… hát talán kissé szemtelenségnek fogja találni, hogy
ilyen őszintén kimondom… akkor az az érzésem, hogy itt szívesen
látnak engem, én is idetartozom, itt százszorta inkább otthon
vagyok, mint bárhol máshol. Ahányszor magára nézek, az az
érzésem…
 Akaratlanul megakadtam. De Edit nagy hevességgel átvette a
szót:
– Nos, mi van velem?
– …hogy van itt valaki, akinek számára nem vagyok olyan
szörnyen felesleges, mint a mieinknek… Tudom, természetesen,
hogy ebben nincs sok érdemem; néha magam is csodálkozom,
hogy miért is nem untak már rég rám… Gyakran… nem is
képzelik, hányszor voltak már aggodalmaim, hogy nem vagyok-e
terhükre… De azután mindig eszembe jut, hogy mennyire
egyedül van maga ebben a nagy, üres házban, és hogy talán mégis
örömet szerez magának, ha valaki meglátogatja. És látja, ez
mindig bátorságot önt belém… ha azután itt a toronyban vagy a
szobájában találkozunk, elhitetem magammal, hogy mégiscsak jó
volt, amiért eljöttem, mert maga nem üldögél naphosszat
egyedül. Igazán képtelen ezt megérteni?
De most váratlan dolog történt. A szürke szempár
megkeményedett, mintha szavaim hatására pupillái megkövültek
volna. Ugyanekkor nyugtalanság szállta meg ujjait: fel és alá
jártak a szék karfáján, azután előbb halkan, majd egyre
hevesebben doboltak. Kissé félrehúzta a száját, végre megszólalt:
– Igen, megértem. Tökéletesen megértem, hogy mit gondol…
Maga… maga most, azt hiszem, csakugyan igazat mondott.
Nagyon, nagyon udvariasan, nagyon finoman fejezte ki magát.
De azért én mégis pontosan megértettem. Teljes pontossággal
megértettem… Maga azt mondja, hogy azért jön, mert én annyira
„egyedül” vagyok, vagyis igazában: amiért ide vagyok szegezve
ehhez az átkozott heverőszékhez. Csak azért kutyagol tehát ide
mindennap, csak mint irgalmas szamaritánus jön a „szegény
beteg gyermek”-hez, hiszen tudom, hogy a hátam mögött
mindnyájan így neveznek, tudom jól. Csak részvétből jön, igen,
igen, már elhiszem, miért akarja most megint letagadni? Maga
úgynevezett „jó” ember, és nagyon szívesen veszi, ha apám ezt
mondja. Az ilyen „jó emberek” részvétet éreznek minden megvert
kutya és minden rühes macska iránt, miért ne éreznének akkor
egy nyomorék iránt is?
Hirtelen feltápászkodott, nehézkes testén görcs futott végig.
– Hát köszönöm! Fütyülök az ilyesfajta barátságra, amely
csak nyomorék mivoltomnak szól… Igen, igen, csak ne húzza úgy
össze a szemét! Természetesen fáj magának, hogy kicsúszott a
száján az igazság és bevallotta, hogy csak azért jön, mert
„megesett a szíve” rajtam, mint ahogy az a bizonyos szolgáló
mondta. Csak ő mondta meg őszintén, a szemembe. Maga, mint
„jó” ember, sokkal kíméletesebben és sokkal „gyengédebben”
fejezi ki magát, maga köntörfalaz: amiért én egész nap egyedül
gubbasztok. De már régóta érzem minden tagomban, hogy maga
csak részvétből jár ide, és azt akarja, hogy csodálják
legnagyságosabb áldozatkészségéért. De sajnálom, én nem
akarom, hogy valaki áldozatot hozzon értem! Ezt nem tűröm
senkitől és legkevésbé magától… megtiltom, érti, megtiltom
magának… Azt hiszi, csakugyan rászorulok, hogy itt
„résztvevően” körülüljenek, vizenyős és tapadó pillantásokat
vessenek rám és „kíméletesen” fecsegjenek… Nem, hála Istennek,
senkire sincs szükségem … elintézem önmagammal én magam is,
elviselem egyedül is. S ha nem megy tovább, tudom, már hogyan
szabadulhatok meg tőletek… Itt! – hirtelen elém tartotta kezét
felfelé fordított tenyérrel –, látja ezt a forradást? Egyszer már
megpróbáltam, de ügyetlen voltam, és az életlen ollóval nem
találtam el az ütőeremet; szerencsétlenségemre még idején rám
nyitottak és bekötöztek, különben már rég megszabadultam
volna tőletek és aljas részvétetektől! De legközelebb ügyesebb
leszek, bízza csak rám! Csak ne gondolják, hogy teljesen
védtelenül ki vagyok szolgáltatva. Inkább elpusztulni, semhogy
sajnáljanak. – Hirtelen felnevetett, metszőn és élesen. – Látja,
ide nézzen, erről megfeledkezett gondos atyám, mikor a tornyot
rendbe hozatta nekem… Csak arra gondolt, csak arra, hogy szép
kilátásban legyen részem… Sok napfényt és jó levegőt, mondta az
orvos. De hogy milyen jó szolgálatot fog nekem egyszer tenni ez a
terasz, arra még senki sem gondolt, sem apám, sem az orvos, sem
az építész… Nézzen le egyszer… – Hirtelen feltápászkodott, és
ingadozó testét egyetlen lendülettel a terasz korlátjáig lökte, és
dühödten, két kézzel belekapaszkodott. – Négy-öt emeletnyi
mélység és odalenn kemény kövezet… ez elég lesz… S hála
Istennek, van annyi erő az izmaimban, hogy keresztüljussak a
korláton, mert a mankón járástól komoly karizmai lesznek az
embernek. Csak egyetlen lendület kell hozzá, és örökre
megszabadultam az átkozott részvétetektől, és akkor mindnyájan
boldogok lehetnek, apám is, Ilona is, maga is, mind, akikre most
én, a szörnyeteg, úgy nehezedem, mint a lidérc… Látja, milyen
könnyen megy, csak egy kicsit áthajolok és…
Szikrázó szemmel veszedelmes mélyen kihajolt a mellvédről,
mire őrülten megijedtem, felugrottam, és gyorsan megragadtam
a karját. De mintha tűz érte volna bőrét, megrándult, és rám
kiáltott:
– El innen!… Hogy merészel hozzám nyúlni!… El innen…
Jogom van azt tenni, amit akarok. El!… Azonnal engedjen el!
Nem engedelmeskedtem, hanem igyekeztem erőszakkal
elhúzni a korláttól, mire hirtelen felém fordult, és mellbe vágott.
Most borzalmas dolog következett. Az ütéstől elvesztette
támasztópontját és egyensúlyát. Laza térde összecsuklott.
Zsákként zuhant le a földre, s mivel esése közben az asztalban
akart megkapaszkodni, magával rántotta az asztal lapját is.
Körülötte és körülöttem is, aki az esetlenül megtántorodó leányt
az utolsó pillanatban még igyekeztem elkapni, csörömpölve
darabokra tört a virágtartó, hullottak a tányérok és csészék,
csörömpöltek a kanalak, a bronzcsengő nagy zajjal a földre esett,
és lármás nyelvvel gurult végig az egész teraszon.
A béna lány – haragtól vonagló batyu – ezalatt nyomorultul
összeroskadva, tehetetlenül hevert a padlón, zokogva
keserűségében és szégyenében. Próbáltam a könnyű testet
felemelni, de védekezett, és rám rivallt:
– El… innen… El… maga közönséges, maga goromba fráter…
Közben két karjával csapkodott maga körül, és minduntalan
megkísérelte, hogy segítség nélkül álljon talpra. Ha pedig
közelebb léptem, hogy segítségére legyek, összekuporodott, és
vad, tehetetlen haragjában kiáltozta:
– El innen… Ne nyúljon hozzám… Menjen el!
Soha ilyen rettenetes élményben még nem volt részem.
Ebben a pillanatban hátulról halk zümmögés hallatszott.
Megérkezett a lift; a lezuhant csengő, úgy látszik, elég nagy
lármát csapott ahhoz, hogy az örökké szolgálatkész inast hívja.
Sietve lépett elő, és rémült szemét azonnal tapintatosan lesütötte.
Rám se nézett, Edit vonagló testét könnyedén – begyakorolt
fogással – felemelte, és a zokogó leányt a liftbe vitte. Egy perc, és
a lift már lefelé zümmögött. Magamra maradtam a felborult
asztal, a széttört csészék, a szétszórt holmi között, amelyek úgy
hevertek szanaszét, mintha a derült égből villám csapott volna le
és ütésének erejétől minden szétrobbant volna.

Nem tudom, mennyi ideig álldogáltam így a teraszon az összetört

tányérok és csészék között, tökéletesen lesújtva ettől az elemi
erejű kitöréstől, amely számomra teljesen érthetetlen volt. Miféle
ostobaságot mondhattam? Mivel váltottam ki ezt az érthetetlen
haragot? De már megint hallatszott hátulról a szélre emlékeztető
jól ismert zúgás, a lift újra feljött, és újból Josef, az inas
közeledett, mindig kifogástalanul borotvált arcán különös
szomorúság árnyékával. Azt hittem, csak azért jön, hogy rendet
csináljon, és attól tartottam, hogy útjában leszek a romhalmaz
közepette. De az inas lesütött szemmel elém lépett, és
ugyanakkor felvett a padlóról egy asztalkendőt.
– Bocsásson meg, hadnagy úr – mondta tapintatosan fojtott
hangján, amelyhez mindig mély meghajlás tartozott (régi, osztrák
vágású inas) –, megengedi, hadnagy úr, hogy kissé letöröljem?
Csak most, fürge ujjait szememmel követve, vettem észre,
hogy zubbonyomon és világos Pejacsevich-nadrágomon nagy
nedves pecsét esett. Mikor lehajoltam, hogy Editet felsegítsem a
földről, valószínűleg rám esett egy felborult teáscsésze, és most
az inas az asztalkendővel szorgalmasan dörzsölte és nyomogatta
a ruha nedves részeit. Ahogy elém térdelve dolgozott, felülről
megláttam jócskán szürke fején tisztesen kettéválasztott haját, és
nem tudtam elhárítani magamtól azt a gyanút, hogy szándékosan
hajol az öreg olyan mélyre, nehogy meglássam arcát és zavart
tekintetét.
– Hát ez így nem megy – jelentette ki végre szomorúan, még
mindig lehajtott fejjel. – Az lesz a legjobb, hadnagy úr, ha
beküldőm a sofőrt a laktanyába másik ruháért. Hadnagy úr így
nem hagyhatja el a házat. De legyen nyugodt, hadnagy úr, egy
órán belül megszárad az egész, és a nadrágot mindjárt szépen ki
is vasalom.
Mindezt igyekezett száraznak látszó tárgyilagossággal
megállapítani. De hangja részvétet és valamelyes megdöbbenést
árult el. Mikor pedig közöltem vele, hogy nem, mindez felesleges,
inkább telefonáljon kocsiért, mert amúgy is egyenesen
hazamegyek, zavartan köhécselt, azután könyörögve emelte rám
hűséges, kissé fáradt szemét:
– Kérem, hadnagy úr, tessék még egy kicsit maradni.
Borzalmas volna, ha a hadnagy úr most elmenne. Biztosra
veszem, hogy a nagyságos kisasszonyt rettenetesen felizgatná, ha
a hadnagy úr nem méltóztatna várni. Most Ilona kisasszony van
nála… és… ágyba fektette. De Ilona kisasszony megbízott annak
az üzenetnek az átadásával, hogy azonnal jön, a hadnagy úr
legyen szíves őt okvetlenül megvárni.
Akaratom ellenére megrendültem. Hogy szereti mindenki ezt
a beteg leányt! Hogy becézgetik és mentegetik valamennyien!
Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy valami kedveset mondjak
ennek a jóságos öregembernek, aki saját bátorságától megriadtan
megint feltűnő buzgón dörzsölgette a zubbonyomat. Vállára
tettem a kezem:
– Hagyja csak, kedves Josef, nem érdemes! A napon majd
gyorsan megszárad, s remélem, teájuk nem olyan erős, hogy
komoly pecsétet hagyna. Hagyja csak, Josef, szedje inkább össze
az edényt. Majd megvárom, amíg Ilona kisasszony jön.
– Ó, milyen jó, hogy várni tetszik, hadnagy úr – mondta ő, és
valósággal fellélegzett. – Kékesfalvy úr is hamarosan megérkezik,
és bizonyosan örülni fog, ha itt üdvözölheti hadnagy urat.
Egyenesen megbízott…
A lépcső könnyű lépések alatt csikorgott. Ilona volt. Lesütötte
a szemét ő is, mint azelőtt az inas, miközben felém közeledett:
– Edit kéreti, jöjjön le egy pillanatra a hálószobájába. Csak
egy pillanatra! Azt üzeni, hogy nagyon szépen kéri.
Együtt mentünk le a csigalépcsőn. És hallgattunk, mialatt a
fogadószobán és a második szobán át a hosszú folyosóra értünk,
amely nyilvánvalóan a hálószobákhoz vezetett. A sötét, szűk
folyosón vállunk néha véletlenül összeért, talán azért is, mert
olyan izgatottan és nyugtalanul mentem. A második oldalajtónál
Ilona megállt, és gyorsan fülembe súgta:
– Legyen most jó hozzá. Nem tudom, mi történt odafenn, de
ismerem Edit hirtelen kitöréseit. Mindnyájan ismerjük. De nem
szabad tőle rossz néven venni, igazán nem szabad. Mi elképzelni
se tudjuk, mit jelenthet reggeltől estig ilyen tehetetlenül heverni.
Így óhatatlanul annyi nyugtalanság halmozódik fel az idegekben,
hogy egyszer csak ki kell törnie, tudta vagy akarata ellenére. De
higgye el, utána senki sem boldogtalanabb, mint ő, szegényke. És
éppen ilyenkor, amikor annyira szégyenli és gyötri magát,
kétszeresen jónak kell lenni hozzá.
Nem feleltem. Szükségtelen is lett volna. Ilona amúgy is
észrevehette, mennyire megrendültem. Most óvatosan
kopogtatott az ajtón, s alighogy elhangzott belülről a válasz, a
halk és félénk „szabad”, még gyorsan figyelmeztetett:
– Ne maradjon sokáig, csak egy pillanatig.
Beléptem a hangtalanul nyíló ajtón. A tágas szobában,
amelynek a kertre nyíló ablakait narancsszínű függönyök teljesen
elsötétítették, első pillanatra nem láttam mást, csak vörhenyes
derengést. Azután kivettem a háttérből egy ágy világosabb
négyszögét. Félénken szólalt meg onnan a jól ismert hang:
– Kérem ide… erre a kis ülőkére. Csak egy pillanatra
tartóztatom.
Közelebb léptem. A párnán keskeny arc világított a haj
árnyékában. A tarka takaró hímzett virágai egészen sovány,
gyermekded nyakáig kúsztak fel. Egy kissé szorongva várta, amíg
leülök. Csak azután mert félénken megszólalni:
– Bocsássa meg, hogy itt fogadom, de már nagyon szédültem
… Nem kellett volna olyan sokáig az éles napfényben feküdnöm,
az mindig megzavarja a fejemet… Igazán azt hiszem, nem is
voltam öntudatomnál, amikor… de ugye… elfelejti az egészet?
Ugye nem veszi rossz néven… a neveletlenségemet…
Hangjában annyi könyörgő szorongás volt, hogy gyorsan a
szavába vágtam:
– Ugyan, hová gondol… Hiszen csak én vagyok a hibás… Nem
lett volna szabad engednem, hogy olyan sokáig üljön abban a
hőségben.
– Szóval igazán… nem veszi rossz néven? Igazán nem?
– Szó sincs róla.
– És eljön máskor is?… Akárcsak eddig?
– Akárcsak eddig. De természetesen egy kikötéssel.
– Milyen kikötéssel? – pislogott nyugtalanul.
– Hogy egy kicsit több bizalommal lesz hozzám, és nem
gyötri magát folyton azzal, hogy megbántott vagy megsértett. Ki
gondol barátok között ilyen lehetetlen dolgokra? Ha tudná,
mennyire más olyankor, amikor enged jókedvének s boldoggá
tesz mindnyájunkat, apját, Ilonát, engem, az egész házat. Csak
látta volna önmagát tegnapelőtti kirándulásunkon, hogy milyen
jókedvű volt és magával együtt mi is valamennyien… Még egész
este ez járt az eszemben.
– Egész este rám gondolt? – nézett rám kissé kétkedőn. –
Igazán?
– Egész este. Ó, milyen nagyszerű nap volt, sohasem fogom
elfelejteni. Csodálatos volt a kirándulás, csodálatos!
– Igen – ismételte meg Edit álmodozóan – csodálatos volt…
Cso-dááá-la-tos… előbb az út a földek között, azután a kiscsikók
és végül a falusi ünnepség… Elejétől végéig csodálatos volt! Ó,
többször kellene így kiruccanom! Talán igazán csak ez az
értelmetlen itthon üldögélés, a buta magamba zárkózás tette úgy
tönkre az idegeimet. De igaza van, mindig sok bennem a
bizalmatlanság… Azaz csak azóta, amióta ez a dolog történt
velem. Régebben… Istenem, nem emlékszem, hogy valaha is
féltem volna valakitől… Csak azóta lettem ilyen borzasztó
bizonytalan… Mindig azt képzelem, hogy mindenki a mankóimat
nézi, hogy mindenki sajnál… Tudom, milyen ostobaság ez,
milyen ostoba és gyerekes büszkeség, és hogy ezáltal önmagam
ellen dacoskodom, tudom már, hogy ez megbosszulja magát,
hogy saját idegeimet tépem. De hát hogyne lenne az ember
bizalmatlan, amikor valami ilyen sokáig tart! Bárcsak egyszer
már igazán vége lenne ennek a rettenetes dolognak, hogy ne
lennék ezáltal annyira rossz, annyira gonosz és ingerlékeny.
– Hiszen már hamarosan vége lesz. Csak legyen bátor, még
egy kicsit bátor és türelmes.
Edit kissé felemelkedett.
– Azt hiszi?… Igazán azt hiszi, hogy az új gyógymód révén
most már vége lesz? … Képzelje csak, tegnap, amikor papa feljött,
már egészen bizonyos voltam benne… De ma éjjel, nem tudom,
hogyan, hirtelen aggodalom fogott el, hogy a doktor tévedett és
félrevezetett, mert… mert eszembe jutott valami. Azelőtt úgy
bíztam az orvosban, Condor doktorban, akár a Jóistenben. De
mindig úgy van… először az orvos figyeli meg a beteget, azután,
ha sokáig húzódik, a beteg is figyelni tudja az orvost, és tegnap,
de ezt csak magának mondom… tegnap, mialatt megvizsgált,
néha úgy éreztem… igen, hogy is magyarázzam meg… hát úgy…
mintha komédiázna velem… Bizonytalannak, valószerűtlennek,
zárkózottnak találtam és nem olyan szívélyesnek, mint máskor…
Nem tudom, miért, de az volt az érzésem, mintha valamilyen
okból szégyellné magát előttem… Persze rém boldog voltam,
amikor hallottam, hogy azonnal Svájcba akar küldeni… De
mégis… valahogy titokban… csak magának mondom… mindig
megszállt az az érthetetlen aggodalom… de ne mondja meg neki,
az Istenért, meg ne mondja neki!… hogy valami nincs rendben az
új gyógymód körül… mintha csak bolonddá akarna tenni… vagy
talán csak papát akarná megnyugtatni… Látja, még mindig nem
bírok megszabadulni a rettenetes bizalmatlanságtól. De mit
tehetek ellene? Hogyne gyanakodnék önmagamra, mindenkire,
mikor már annyiszor telebeszélték a fejemet, hogy rövidesen a
végére jutunk, de… aztán mindig olyan lassan ment, olyan
rettenetesen lassan. Nem, ezt az örökös várakozást igazán nem
bírom tovább elviselni.
Izgatottan feszengett, keze remegni kezdett. Gyorsan
közelebb hajoltam hozzá.
– Ne! Ne… ne izgassa fel magát újra! Gondoljon arra, hogy
éppen most mit ígért nekem…
– Igen, igen, igaza van! Semmi haszna, ha az ember önmagát
gyötri, mert csak a többieket gyötri vele. És a többiek mit
tehetnek róla! Az ember amúgy is már csak terhükre van… De
nem, nem is akartam erről beszélni, igazán nem akartam… Csak
meg akartam köszönni, hogy nem vette zokon ostoba
izgatottságomat és… hogy egyáltalában mindig olyan jó hozzám,
olyan… olyan meghatóan jó, ahogy nem is érdemiem meg… és
hogy éppen magát… De ugye, ne is beszéljünk róla többet?
– Soha többet. Számíthat rá! Most pedig pihenje ki magát
alaposan.
Felálltam, hogy kezemet nyújtsam. Megindító látvány volt,
ahogy félig nyugtalankodva, de félig már megnyugodva
mosolygott felém párnáiról. Gyermek. Egy gyermek, mielőtt
aludni tér. Minden rendben, a levegő kitisztult, akár zivatar után
az égbolt. Minden elfogódottság nélkül és majdnem vidáman
léptem közelebb, de most Edit hirtelen megijedt.
 – Isten szerelmére, mi történt? Az egyenruhája…
Észrevette a ruhámon a nagy nedves foltot, és bűntudatosan
eszébe juthatott: ezt a kis balesetet csak a zuhanása közben
magával rántott csészék okozhatták. Szeme nyomban elbújt
szemhéja mögé, felém nyújtott kezét nyugtalanul visszahúzta. De
éppen azt találtam meghatónak, hogy még ezt a jelentéktelen
csekélységet is ennyire komolyan veszi. Hogy megnyugtassam,
könnyebb hangnemhez folyamodtam.
– Ugyan, semmiség – tréfáltam –, nem komoly ügy.
Lefröcskölt egy rossz gyermek.
Tekintete még mindig zavartnak látszott. De hálás szívvel
menekült ő is a játékos szavakhoz.
– És alaposan megverte érte a rossz gyermeket?
– Nem – feleltem most már teljesen játékos hangon –, már
nem kellett. A gyermek megint jól viselkedik.
– És igazán nem haragszik már rá?
– Egyáltalában nem. Hallotta volna, hogy milyen szépen kért
bocsánatot!
– Már el is felejtette a dolgot?
– Igen, megbocsátottam, és elfelejtettem. Most persze a
gyermeknek továbbra is jól kell viselkednie és mindent meg kell
tennie, amit tőle kívánnak.
– És mit tegyen a gyermek?
– Legyen mindig türelmes, mindig barátságos, mindig vidám.
Ne üljön túl sokáig a napon, gyakran menjen sétakocsikázásra, és
pontosan tartson be mindent, amit az orvos rendel. Most pedig a
gyermek mindenekelőtt aludjék, és ne beszéljen, ne töprengjen
többet. Jó éjszakát.
Kezemet nyújtottam. Elbűvölően csinos volt, ahogy az ágyban
feküdt és csillogó szemmel, boldogan mosolygott rám. Öt
keskeny ujja forrón és nyugodtan feküdt tenyeremben.
Kifelé indultam, könnyű szívvel. Már megfogtam a kilincset,
amikor hátam mögül finom kuncogás gyöngyözött.
– Most jól viselte magát a gyermek?
– Kifogástalanul. Csillagos egyest kap. De most aludni,
aludni, aludni, és többé semmi rosszra nem szabad gondolni.
 Már félig kinyitottam az ajtót, amikor megint utolért ez a
gyermekes és hamiskás kuncogás. És a párnák felől ismét
megszólalt a hang:
– Elfelejtette, hogy mi jár a jó gyermeknek, mielőtt elalszik?
– Micsoda?
– A jó gyermek búcsúpuszit kap.
Kellemetlen érzés fogott el. Edit hangjában csiklandós
árnyalat viliódzott és surrogott, amely sehogy sem tetszett
nekem. Szeme már az előbb is túlságosan lázasan csillogott. De
nem akartam elrontani az ingerlékeny lány hangulatát.
– Igaz is, persze – mondtam látszólag közönyösen –,
csaknem megfeledkeztem róla.
Néhány lépéssel visszamentem ágyához, és a hirtelen
csendből észrevettem, hogy Edit lélegzete elfulladt. Egy
pillanatra se vette le rólam lépteimet követő szemét, miközben
feje mozdulatlanul szegeződött a párnához. Keze, ujja se rezdült,
csak rám függesztett szeme mozgott velem együtt, s nem
bocsátott el egy pillanatra sem.
Gyorsan, gyorsan – gondoltam egyre fokozódó rossz érzéssel.
Sietve lehajoltam, ajkammal könnyedén és leheletszerűen
megérintettem homlokát. Szándékosan alig értem bőréhez, és
csak közelről éreztem hajának bódító illatát.
De ekkor két keze, amely nyilvánvalóan várakozóan feküdt a
takarón, hirtelen előrelendült. Mielőtt fejemet elfordíthattam
volna, kapocsként ragadta meg két oldalról halántékomat, és
homlokától ajkához rántotta le a számat. Olyan forrón, annyira
nyitott ajakkal és annyira mohón tapadt rám a szája, hogy a
fogak fogat értek, ugyanakkor keble megfeszült és felhúzódott,
hogy megérintse, érezze fölébe hajló testemet. Soha többé
életemben nem kaptam olyan vad, olyan kétségbeesett, olyan
szomjas csókot senkitől, mint ettől a nyomorék gyermektől.
És nem volt elég és nem volt elég! Mámoros erővel szorított
magához, amíg csak ki nem fulladt. Akkor azután engedett a
szorításból, keze izgatottan megindult homlokomról, és hajamba
furakodott. De nem bocsátott el. Csak egy pillanatra engedett el,
hogy hátradőlve szinte elbűvölten szemembe meredjen, azután
megint magához rántott, forrón összevissza csókolta arcomat,
homlokomat, szememet, ajkamat, vad és szinte eszméletlen
mohósággal. És minden csók után eldadogta, elsóhajtotta:
„csacsi… csacsi… te csacsi… és mind forróbban: „te, te, te,”. Egyre
mohóbban, egyre szenvedélyesebben támadott, egyre
hevesebben, egyre görcsösebben fogott és csókolt. Aztán hirtelen,
ahogy a szövet kettéhasad, rándulás futott végig testén…
Elbocsátott, feje visszaesett a párnára, csak a szeme ragyogott
még rám diadalmasan.
Aztán hevesen elfordult, és fáradtan, már szégyenkezve
suttogta:
– Most menj, eredj, te csacsi… eredj!

Kifelé mentem, nem, támolyogtam. Már a sötét folyosón

elhagyott végső erőm. Neki kellett támaszkodnom a falnak, mert
forgott körülöttem a világ. Hát ez volt az! Ez volt
nyugtalanságának, előttem eddig érthetetlen erőszakosságának
későn kiderült titka. Határtalanul megrémültem. Mint mikor
valaki gyanútlanul virág fölé hajol, és akkor egy kígyó siklik
feléje. Ha megvert, összeszidott, leköpött volna ez az érzékeny
lelkű leány, sokkal kevésbé vesztettem volna el a fejemet, mert
szertelen idegzetére tekintettel mindig felkészültem valami
kiszámíthatatlanra, csak arra az egyre nem, erre az egyre, hogy ő,
a beteg, a nyomorék szerelemre gyulladjon és szerelemre vágyjék.
Hogy ez a gyermek, ez a félember, ez a serdületlen és tehetetlen
teremtés szeretni, vágyakozni (képtelen vagyok másként
mondani) merészeljen, az igazi nő tudatos és érzéki szerelmével.
Mindenre gondoltam, csak arra az egyre nem, hogy a saját testét
is alig vonszoló sors sújtotta leány egy másik emberről mint
szerelmesről, mint szeretőről álmodozhat, s hogy ilyen
rémségesen félreértett engem, aki csupán részvétből jöttem
hozzá, és mindig újra jöttem. De a következő pillanatban újabb
borzadással döbbentem rá, hogy éppen az én szenvedélyes
részvétem a legfőbb bűnös abban, ha a világtól elzárt, elhagyatott
leány más gyengéd érzelmeket vélt felfedezni bennem, saját
részvétének bolondjában, az egyetlen férfiban, aki nap mint nap
részvevően meglátogatta őt zárkájában. De én, a fajankó,
gyógyíthatatlanul együgyű gyanútlanságomban csak a szenvedő
embert, a bénát, a gyermeket láttam benne, nem pedig a nőt.
Soha, még egy futó pillanatra se jutott eszembe, hogy az őt borító
takaró alatt egy meztelen test lélegzik, érez, várakozik, egy nő
teste, amely – akár a többieké – vágyakozik és vágyat akar
ébreszteni; sohasem mertem, én, a huszonöt esztendős férfi, még
csak a lehetőségéről sem álmodni annak, hogy a beteg,
nyomorék, éretlen, elaggott, kitaszított és megbélyegzett nők is
mernek szeretni. Mert a tapasztalatlan fiatal ember a valódi élet
és élmény helyett előbb mindig a hallottak és olvasottak
visszfénye alapján képzeli el és alkotja meg magának a világot, a
maga tapasztalataitól függetlenül, idegen képekről és
mintaképekről álmodozik. Csakhogy azokban a könyvekben,
azokban a színdarabokban vagy a mozikban (a valóságnak e
lapos és leegyszerűsített változataiban) mindig csak fiatal, szép,
kiválasztott emberek kívánták meg egymást; ezért azt hittem – és
ezért borzadtam bizonyos kalandoktól –, hogy különös vonzóerő,
különös kegyelem, a sors különös kedvezése kell ahhoz, hogy egy
nő vonzalmát megnyerjük. Csak ezért viselkedtem a két leánnyal
annyira gyanútlanul, annyira elfogulatlanul, mert
kapcsolatunkból minden érzékiség már eleve kikapcsoltnak
látszott, és sohasem gyanakodtam rá hogy többet láthatnak
bennem, mint kellemes fiatalembert, jó barátot. És még ha
Ilonán néha észrevettem is érzéki szépségét, Editnél sohasem
gondoltam arra, hogy a másik nemhez tartozik; annak a
gondolatnak, hogy Edit elnyomorodott testében ugyanazok a
szervek feszülnek s lelkében ugyanazok a vágyak égnek, mint más
nőében, soha még az árnyéka sem súrolta agyamat. Csak ettől a
pillanattól kezdve értettem meg azt (amit a legtöbb költő
elhallgat), hogy éppen a kitaszítottakban, a megbélyegezettekben,
a rútakban, az elvirágzottakban, a nyomorékokban, a
mellőzöttekben támad sokkal szenvedélyesebb, sokkal
veszedelmesebb mohóság, mint a szerencsésekben és
egészségesekben, hogy ők fanatikus, sötét, fekete szerelemmel
szeretnek, s nincs a világon mohóbb, kétségbeesettebb
szenvedély, mint Isten mostohagyermekeinek kilátástalan,
reménytelen szerelme, és hogy csak a szerelem és a viszonzott
szerelem tudja létüket e földön megbocsáthatóvá tenni.
Tapasztalatlanságomban, tájékozatlanságomban sohasem
merészeltem volna megsejteni azt a félelmetes titkot, hogy éppen
a kétségbeesés legmélyebb mélységéből tör fel legvadabbul az
élet vágyának leghangosabb kiáltása. Ez a felismerés csak ebben
a másodpercben szúrt szíven, mint tüzes kés.
Csacsi! – azt is értettem most már, hogy az érzések páni
riadalmában miért éppen ez a szó szaladt ki a száján, mialatt alig
fejlett mellét az enyémhez szorította. Csacsi! Igen, joga volt így
szólítani! Mindenki, apja és Ilona és az inas és az egész cselédség
már régóta, az első pillanattól kezdve látott mindent.
Valamennyien már régóta gyanakodhattak szerelmére,
szenvedélyére, talán rémülettel és valószínűleg rossz
sejtelmekkel, csak én nem sejtettem semmit, én, részvétem
bolondja, aki megjátszottam a jó, derék, bamba pajtást, tele
szájjal nevettem, és nem vettem észre, hogy értelmetlen és
érthetetlen meg nem értésemmel mennyire gyötröm lángoló
lelkét. Mint az olcsó komédiában a cselszövés középpontjában
álló gyászos hős! A nézőtéren már mindenki régóta tudja,
mennyire behálózták, csak egyedül ő, a bamba játszik tovább
halálos komolysággal egyre tovább gyanútlanul, és még mindig
nem veszi észre, micsoda hálóba került (a többiek pedig már
kezdettől fogva ismerik a háló minden szálát és csomóját). Így
nézhették valamennyien a házban, hogyan tapogatózom ebben a
különös érzelmi szembekötősdiben, mígnem Edit végre
erőszakkal letépte szememről a kendőt. De ahogy a fény egyetlen
fellobbanása elegendő ahhoz, hogy a szobában egész tucat tárgyat
világítson meg, úgy értettem meg most utólag egyszerre – későn
már, későn! – és szégyenkezve az elműt hetek eseményeinek
töméntelen részletét. Most lett előttem világos, miért
bosszantotta mindig Editet, ha jókedvűen gyermeknek neveztem,
őt, aki nem gyermek, hanem nő, szerelmes nő akart lenni éppen
számomra. Csak most fogtam fel, miért remegett néha olyan
nyugtalanul az ajka, ha bénasága láthatóan meghatott, miért
gyűlölte olyan dühösen a részvétemet – női ösztöne
nyilvánvalóan látnoki szemmel felismerte, hogy a részvét
túlságosan langyos testvéri érzés és csak sovány pótléka az igazi
szeretetnek. Szegényke, mennyire várhatott egyetlen szavamra,
megértésem egyetlen jelére, mely azonban egyre csak késett és
késett, mennyire szenvedhetett csevegő elfogulatlanságom miatt,
miközben a nyugtalanság izzó rostélyán feküdt, és vonagló
lélekkel várt, várt a gyengédség első jelére, vagy várt legalább
arra, hogy végre észreveszem szenvedélyét. De én, én nem
szóltam, nem tettem semmit, és még csak el se maradtam,
hanem mindennapos jövetelemmel szüntelenül erősítettem, lelki
süketségemmel pedig ugyanakkor romboltam a hitét. Milyen
érthető tehát, hogy idegei végül felmondták a szolgálatot és
zsákmányul ejtett!
Száz és száz képpel kavargott most mindez bennem, mialatt a
sötét folyosón, mintha robbanás ereje lökött volna oda, a falat
támasztottam, visszafojtott lélegzettel, majdnem ugyanolyan
béna lábbal, mint az Edité. Kétszer is megpróbáltam tovább
tapogatózni, de csak harmadszorra sikerült megtalálnom a
kilincset. Gyorsan átgondoltam: az ajtó a szalonba nyílik,
mindjárt balra van a hallba vezető ajtó, ott a kardom és a
sapkám. Tehát gyorsan keresztül a szobán, és el, csak el innen,
mielőtt az inas előkerül. Egyenesen le a lépcsőn, és el, el, el!
Menekülni a házból, mielőtt bárkivel is beszélni, bárkinek is
válaszolni kellene. Csak el innen, ne kerüljek az apa útjába, se
Ilona, se Josef útjába, senkiébe azok közül, akik tűrték, hogy
bolondul belerohanjak ebbe a hálóba. El, csak gyorsan el.
De már késő volt! Ilona várt a szalonban, bizonyosan
meghallotta lépéseimet. Ahogy meglátott, arca elváltozott.
– Jézus Mária, mi történt? Milyen sápadt… Tör… történt
valami megint Edittel?
– Nem, semmi – szedtem össze minden erőmet a pár szó
eldadogásához, és tovább akartam menni –, azt hiszem, most
alszik. Bocsánat, mennem kell.
De rideg viselkedésemben mégis lehetett valami ijesztő, mert
Ilona egyszerűen megfogta karomat, és belenyomott, igen,
belelökött egy karosszékbe.
– Így. Üljön csak le előbb. Szedje össze magát… És a haja…
Milyen a haja? Egészen kócos… Nem, maradjon – fel akartam
ugrani –, hozok egy pohár konyakot.
A szekrényhez sietett, töltött egy pohárral. Gyorsan
felhajtottam. Ilona nyugtalanul nézte, amint reszkető kézzel
letettem a poharat (soha életemben nem éreztem magam ennyire
gyengének, ennyire fáradtnak). Aztán némán mellém ült, és
szótlanul, nyugtalan, időnként óvatos oldalpillantásokkal figyelt,
ahogy a beteget nézik. Végre megkérdezte:
– Edit… valamit… mondott? Úgy gondolom, valamit, ami...
magát érinti...
Részvevő hangjából éreztem, hogy mindent megsejtett
Gyenge voltam ahhoz, hogy védekezzem. Halkan csak ennyit
mormoltam:
– Igen.
Ilona nem mozdult. Nem felelt. De észrevettem, hogy
egyszerre gyorsabban lélegzik. Óvatosan előrehajolt.
– És… és maga… maga igazán csak most vette észre?
– Hát hogyan is sejthettem volna… Ekkora ostobaságot! Ilyen
őrültséget!… Hát hogy jut eszébe… hogy engem… miért éppen
engem…
– Istenem – sóhajtotta Ilona –, és ő mindig azt hitte, hogy
maga csak miatta jön… hogy maga csak azért jár hozzánk. Én…
én sohase hittem, mert maga annyira… annyira elfogulatlan volt
és annyira… annyira másképpen szívélyes. Az első pillanattól
kezdve tartottam tőle, hogy maga csak részvétet érez. De hát
miként óvhattam volna szegény gyermeket, hogyan lehettem
volna olyan kegyetlen, hogy lebeszéljem arról az őrültségről,
amely boldoggá tette… Hetek óta csak az a gondolat tartja benne
a lelket, hogy maga… S valahányszor kérdezett és faggatott, vajon
azt hiszem-e, hogy igazán tetszik magának, csak mégse lehettem
kegyetlen… Meg kellett nyugtatnom, meg kellett erősítenem.
Nem bírtam tovább uralkodni magamon.
– Nem, ellenkezőleg, ki kell ábrándítania, feltétlenül le kell
erről beszélnie. Hiszen ez őrültség, lázálom, gyermekes hóbort…
nem egyéb, mint a bakfisok szokásos rajongása az egyenruháért.
És ha holnap jön egy másik, akkor majd a másik lesz az. Meg kell
magyaráznia neki… idejében le kell beszélnie rólam… Hiszen
merő véletlen, hogy én jövök, én jöttem ide és nem más,
valamelyik nálam különb bajtársam. Edit korában az ilyesmi
gyorsan elmúlik…
– Nem, kedves barátom – csóválta fejét szomorúan Ilona –,
ne áltassa magát, Editnél komoly a dolog, ijesztően komoly, és
napról napra veszedelmesebbé válik… Nem, drága barátom, ezt a
nagyon nehéz ügyet nem tudom magának egy csapásra könnyűvé
tenni. Ó, ha sejtette volna, mi folyik itt a házban… Éjnek idején
háromszor-négyszer megszólal a csengő, tapintatlanul felriaszt
valamennyiünket, s amikor aggodalommal telve az ágyához
rohanunk, hogy mi történt vele, ott ül egyenesen, zavarodottan,
maga elé mered, és mindig ugyanazt, ugyanazt kérdezi: „Nem
gondolod, hogy legalább egy kicsit, de nagyon kicsit tetszem
neki? Hiszen nem vagyok olyan csúnya.” Azután tükröt kér, de
nyomban elhajítja, és a következő pillanatban már ő maga is
tudja, hogy őrültséget művel. De két óra múlva minden kezdődik
elölről. Kétségbeesetten faggatja apját, Josefet és a
szobaleányokat, tegnap pedig titokban újra elhivatta a
tegnapelőtti cigány asszonyt, ugye emlékszik rá, hogy ugyanazt
még egyszer megjövendöltesse magának, még egyszer újra…
Ötször irt már levelet magának, hosszú leveleket, azután eltépte
őket. Reggeltől estig, hajnaltól éjszakáig nem gondol másra, és
nem beszél másról. Egyszer azt kívánja, hogy menjek el magához
és vallassam ki, hogy kedveli-e, csak egy kicsit is kedveli-e, vagy
vajon… vajon terhére van-e, amiért maga úgy hallgat és mindig
kitér. Azonnal, rögtön menjek magához, fogjam el útközben, és a
sofőrnek máris ugrania kell s előállni a kocsival. Háromszor,
négyszer, ötször a számba rág minden szót, hogy mit mondjak
magának, mit kérdezzek magától. De az utolsó pillanatban,
amikor már a kapuban állok, újra szól a csengő, kalapban és
kabátban vissza kell mennem s anyám életére megesküdnöm,
hogy a legcsekélyebb célzást sem teszem maga előtt. Ó, mit tudja
maga! Hiszen az ő számára vége a világnak, amint maga mögött
becsukódik az ajtó. De alig távozott, máris elmeséli nekem
minden szavát, amelyet hozzá intézett, és azt kérdezi, vajon
hiszem-e, vajon gondolom-e… S ha ilyenkor azt mondom neki:
„Hiszen látod, mennyire kedvel”, akkor rám rivall: „Hazudsz,
nem igaz, ma egész nap egy jó szava sem volt hozzám”, de
ugyanakkor mégis újra hallani akarja, háromszor meg kell
ismételnem, és meg kell rá esküdnöm… És akkor még hozzá az
öregember! Azóta teljesen összeroppant, s emellett pontosan úgy
szereti és isteníti magát, mint a gyermeke. Látnia kellene őt,
amint fáradt tekintetével órákon át üldögél Edit ágya mellett,
simogatja és csitítgatja őt, amíg el nem alszik. Akkor aztán ő
maga egész éjszaka nyugtalanul járkál fel és alá a szobájában… És
maga… maga igazán semmit sem vett észre mindebből?
– Nem! – Hangosan kiáltottam, mert kétségbeesésemen már
nem tudtam uralkodni. – Nem, esküszöm, nem! A legcsekélyebb
dolgot sem! Hát azt hiszi, egyáltalában eljöttem volna még,
leültem volna magukkal sakkozni vagy dominózni,
gramofonlemezeket hallgattam volna, ha sejtem, hogy mi megy
itt végbe?… De hát hogyan is eshet ilyen őrültségbe, hogy én,
éppen én… Hogyan kívánhatja, hogy én belemenjek ilyen
őrültségbe, ilyen gyerekes dologba?… Nem, nem és nem!
Fel akartam ugrani, annyira gyötört a gondolat, hogy
akaratom ellenére szeretnek, de Ilona keményen megragadta
csuklómat.
– Nyugalom! Drága barátom, könyörgök, ígérje meg, hogy
nem izgatja fel magát, és mindenekelőtt esedezem, egy kicsit
halkabban! Edit a falakon át is meghall valahogyan mindent. Az
Isten szerelmére kérem, ne legyen igazságtalan. Szegényke
különös jelt látott abban, hogy az a bizonyos hír éppen magától
érkezett, hogy maga, éppen maga volt az, aki apját először
tájékoztatta az új gyógymódról. Ő akkor éjnek idején egyenesen
Edithez rohant és felébresztette. El sem tudja képzelni, hogyan
zokogtak mind a ketten és áldották Istent, hogy vége a borzalmas
időszaknak… Mind a ketten szentül hiszik, hogy amint Edit
meggyógyul, amint olyan ember lesz, mint más, akkor maga… ezt
csak nem kell mondanom. Éppen ezért nem szabad letörnie
szegény gyermeket éppen most, amikor idegeinek szüksége van
az új gyógymódra. Rendkívül óvatosnak kell lennünk, és Isten
ments, nem szabad éreztetnie, hogy ez a dolog magának olyan…
olyan borzasztó.
Kétségbeesésem azonban kíméletlenné tett.
– Nem, nem, nem – vertem hevesen a szék karfáját –, nem,
nem bírom… nem akarom, hogy szeressen, hogy így szeressen…
És most már képtelen vagyok ezentúl úgy viselkedni, mintha
semmiről sem tudnék, képtelen vagyok többé elfogódottság
nélkül ülni és édelegni… Képtelen vagyok! Maga nem tudja, mi
történt… ott… odaát… Edit teljesen félreért. Csak részvétet
éreztem iránta. Csak részvétet, semmi mást és semmi többet!
Ilona hallgatott, és maga elé bámult. Azután sóhajtott.
 – Igen, kezdettől fogva ettől tartottam. Állandóan érezték az
idegeim… De Istenem, mi legyen most? Hogy lehet ezt tudtára
adni?
Némán ültünk. Elmondtunk mindent. Mind a ketten tudtuk,
hogy nincs kiút, nincs kivezető út. Ilona hirtelen megmerevedett,
majd feszülten fülelni kezdett, és majdnem ugyanakkor
meghallottam a bejárat felől érkező autó zúgását. Csak
Kékesfalvy lehetett. Ilona gyorsan felugrott.
– Jobb, ha most nem találkozik vele… Túlságosan izgatott
ahhoz, hogy nyugodtan beszélhessen vele… Várjon csak, gyorsan
idehozom a sapkáját és a kardját, a legkönnyebben a park hátsó
ajtaján át tűnhet el. Majd kitalálok valamit, hogy estére miért
nem maradhatott itt.
Gyorsan elhozta holmimat. Az inas szerencsére lesietett a
kocsihoz, és így észrevétlenül haladhattam el az udvari épület
mellett. A parkban azután az őrjítő félelem, hogy valakivel szóba
kell állanom, sietősre hajszolta lépéseimet. Másodszor
menekültem a végzetes házból, bujkálva és reszketve, mint a
tolvaj.

Fiatal és tapasztalatlan lévén, eddig azt hittem, hogy a szív

leggonoszabb gyötrelme a szerelmi vágy és bánat. De ebben az
órában megsejtettem, hogy van még egy másik, talán
kegyetlenebb gyötrelem, mint vágyódni és vágyakozni, mégpedig
az, ha akaratunk ellenére szeretnek bennünket és nem tudunk
védekezni e tolakodó szenvedély ellen. Látni, hogy valaki
közvetlen közelünkben elég vágyakozásának tüzében, és
tehetetlenül állni mellette, mert nincs bennünk erő, képesség és
hatalom, hogy kimentsük a lángokból. Aki boldogtalanul
szerelmes, az időnként fékezni tudja szenvedélyét, mert nemcsak
áldozata, de okozója is a bajnak; és ha a szerelmes ember
képtelen uralkodni szenvedélyén, akkor legalább a maga hibája
miatt szenved. Menthetetlen azonban az, akit szeretnek és nem
tudja a szerelmet viszonozni, mert ennek a szenvedélynek a
mértéke és határa már nem tőle függ, hanem kívül esik erején, és
tehetetlen minden akarás, ha egy másik ember őt akarja. Talán
csak férfi érezheti át egészen az ilyen nem kívánt kapcsolat
tragikumát, csak férfi lehet egy személyben áldozata és okozója
az ilyen ráerőszakolt kényszerű ellenállásnak. Mert ha nő
védekezik a nem kívánt szenvedély ellen, akkor lelke mélyén
nemének törvényeit követi: minden nővel szinte együtt születik
az a szokás, hogy kezdetben húzódozik, így tehát még ha
ellenszegül is a legizzóbb vágynak, nem lehet őt embertelennek
nevezni. De végzetes a helyzet, amint a sors átbillenti a mérleget,
amikor a nő leküzdi szemérmét és bevallja szerelmét a férfinak,
ha az érzés viszonzásának biztossága nélkül felkínálja a maga
szerelmét, az ostromolt férfi pedig hűvös marad és visszautasító!
Ez mindig megoldhatatlan bonyodalom, mert ha egy nő
szerelmét nem viszonozzák, akkor egyben büszkeségét is
összezúzzák, szeméremérzését is megsebzik; aki visszautasít egy
vágyakozó nőt, szükségképpen mindig a legnemesebbet sérti meg
benne. Hiábavaló akkor a leggyöngédebb visszahúzódás is,
hasztalan mindenféle udvarias kitérő szó, sértő az egyszerű
barátság felkínálása, ha a nő egyszer elárulta sebezhetőségét, a
férfi ellenállása akkor menthetetlenül kegyetlenséggé válik és
vétlenül is bűnössé, ha nem fogadja el a szerelmet. Borzalmas,
széttörhetetlen bilincs – az imént még szabadnak érezted magad,
önmagadé voltál és senkinek sem lekötelezettje, és most
egyszerre üldöznek és bekerítenek, zsákmánya és célpontja vagy
egy nem kívánt, idegen vágynak. Lelked mélyéig megrendülten
érzed: éjjel-nappal vár valaki, rád gondol, téged kíván és utánad
sóhajtozik egy asszony, egy idegen nő! Lénye minden egyes
pórusával, testével és vérével téged akar, téged kíván, téged
követel. A kezedet, a hajadat, az ajkadat, a testedet akarja,
éjszakádat és nappalodat, érzéseidet, férfilényedet, minden
gondolatodat és minden álmodat. Mindenét meg akarja osztani
veled és mindenedet el akarja venni, lélegzetével magába akarja
szívni. Éjjel és nappal, akár ébren vagy, akár alszol, van ezentúl a
világon egy lény, aki mindig forró és éber és téged vár, valaki
éberen figyel és rólad álmodik. Hiábavaló, hogy nem akarsz
gondolni arra, aki mindig rád gondol, hiábavaló, ha menekülni
próbálsz, mert már nem vagy a magadé, hanem az övé. Egyszerre
csak úgy hord magában egy idegen ember, mint valami bolygó
tükör; nem, nem is tükör, mert ez csak akkor issza be
képmásodat, ha te önként felkínálod, de az idegen nő, aki szeret,
már fölszívta a vérébe képedet. Magában tart, és magával hordoz,
akárhová menekülsz. Örökre egy másik ember foglya, rabja vagy
valahol, soha többé nem vagy önmagad, sose vagy többé szabad,
ártatlan, bűntelen, hanem örökké üldözött, örökké lekötelezett;
mindig úgy érzed, mintha folyton, égetőn magába szívna ez a rád
gondolás. Gyűlölettel, rémülettel tele kell elszenvedned az idegen
vágyat, amely miattad szenved, most már tudom: a
legesztelenebb, legelviselhetetlenebb szorongattatás egy férfinak,
ha akarata ellenére szeretik, a gyötrelmek gyötrelme, és mégis
bűntelen bűn.
Még röppenő álmomban se jutott volna soha eszembe, hogy
engem is ilyen határtalanul szerethet egy nő. Gyakran jelen
voltam ugyan, amikor bajtársaim hencegve mesélték, mint
„szalad” utánuk ez vagy az a nő, s talán én is nevettem a vidám
társasággal együtt, amikor az ilyen felkínálkozásokat indiszkrét
módon kifecsegték, mert akkoriban még sejtelmem sem volt róla,
hogy a szerelem minden formája, még a legnevetségesebb és
leglehetetlenebb is, egy ember sorsa, és hogy már a
közönyösséggel is vétkezünk a szerelem ellen. De amit hallottunk
és olvastunk, az hatástalanul lepereg rólunk, csak a saját
élményéből tanulhatja meg a szív az érzelem lényegét.
Magamnak kellett előbb bajba jutnom, egy idegen, esztelen
szerelmet a lelkiismeretemre vennem, hogy részvétet érezhessék
egyikkel is, másikkal is, azzal is, aki erőszakosan fölkínálja
magát, és azzal is, aki erőszakosan védekezik az ilyen túlkapás
ellen. Micsoda elképzelhetetlen formában jutott osztályrészemül
éppen ez a felelősség! Mert ha önmagában már az is
kegyetlenségre és szinte durva szívre vall, ha egy nőnek csalódást
okozunk vonzalmában, mennyivel félelmetesebb akkor az a
„nem“, az a „nem akarom“, amelyet ennek a hevülékeny
gyermeknek kellene válaszolnom. A szenvedőnek kell szenvedést
okoznom, mély sebet ütnöm azon, akit az élet már amúgy is
fájdalmasan megsebzett, el kell ragadnom egy belsőleg
bizonytalan embertől az utolsó reménység mankóját is, amelynek
segítségével tartani képes magát. Tudtam, hogy ezt a lányt, aki
olyan tiszta részvétet ébresztett bennem, milyen veszélybe
döntöm, és talán el is pusztítom, ha elmenekülök előle;
kétségbeejtő tisztasággal már eleve láttam borzalmas bűnömet,
amelyet akaratom ellenére azzal követek el, hogy ha már
szerelmét képtelen vagyok elfogadni, legalább nem hitetem el
vele, hogy viszonzom.
De nem volt választásom. Mielőtt a lélek a veszély tudatára
ébredt volna, a testem már ösztönösen védekezett váratlan
ölelése ellen. Az ösztönök mindig okosabbak, mint éber
gondolataink; a rémület első pillanatában, amikor kitéptem
magam erőszakos gyöngédségéből, homályosan már mindent
előre tudtam. Tudtam, sohasem lesz olyan krisztusi erőm, hogy
egy nyomorékot ugyanúgy szeressek, ahogy ő szeret engem, és
valószínűleg még elég részvét sem lesz bennem ahhoz, hogy ezt
az idegtépő szenvedélyt akár csak elviseljem. Már a
menekülésnek ebben az első pillanatában is sejtettem: itt nincs
kivezető út, nincs középút. Ennek az értelmetlen szerelemnek a
következtében boldogtalanná kell lennie vagy az egyiknek, vagy a
másiknak, vagy talán mind a kettőnek.

Sohasem fogom magamnak megmagyarázni, hogyan kerültem

akkor vissza a városba. Csak annyit tudok, hogy nagyon gyorsan
mentem, és ütőerem minden lüktetése egyetlen gondolatot
ismételt: el! el innen! El ebből a házból, ki ebből a
bonyodalomból, futni, menekülni, eltűnni! Soha többé ne lássam
ezt a villát, ezeket az embereket, egyáltalában ne lássak embert!
Elbújni, láthatatlanná válni, ne legyek többé senkinek
lekötelezettje, ne bonyolódjak semmibe! Tudom, gondolatban
próbáltam még tovább menni: kilépek a szolgálatból, valahonnan
pénzt szerzek, azután nekivágok a világnak, elmegyek, amilyen
messzire csak lehet, hogy ez a tébolyult vágyakozás ne érhessen
utol; de mindezt inkább csak álmodtam, mint tiszta fejjel
gondoltam, mert közben halántékomon egyetlen szó kalapált: el,
el, el, csak el innen!
Poros cipőm és bogáncs tépte nadrágom árulta el később,
hogy nyilván toronyiránt rohantam át mezőkön, réteken és
utakon; míg végre a Fő utcán találtam magam, s a nap már
mindenesetre a háztetők mögé hanyatlott. S mint a holdkóros,
igazán úgy riadtam fel, amikor valaki hátulról váratlanul a
vállamra csapott.
 – Halló, Tóni, hát itt vagy! Legfőbb ideje, hogy rád találtunk!
Már minden zugot tűvé tettünk érted, és éppen telefonálni
akartunk a lovagváradba.
Négy bajtarsam vett körül, ott volt az elmaradhatatlan
Ferenc, Józsi, továbbá gróf Steinhübel kapitány.
– De most aztán szaporán! Képzeld, Balinkay váratlanul
idepottyant az égből vagy Hollandiából, Amerikából, Isten tudja,
honnan. Ma estére meghívta az ezred összes tisztjét és
önkéntesét. Eljön az ezredes és az őrnagy, nagy vacsora a Vörös
Oroszlánban, fél kilenckor. Szerencse, hogy elcsíptünk, mert az
öreg ugyancsak morgott volna, ha távolléteddel tündökölsz.
Hiszen tudod, hogy majd megeszi Balinkayt, úgy szereti, és ha ő
van itt, mindenkinek fel kell vonulnia.
Gondolataim még mindig nem tudtam összeszedni.
Csodálkozva kérdeztem:
– Ki érkezett meg?
– A Balinkay! Na ne vágj már olyan buta képet. Talán még
nem is ismered Balinkayt?
Balinkay? Balinkay? Agyamban még mindig úgy kavargott
minden, hogy mint poros limlom közül kellett nagy fáradsággal
előkotorásznom ezt a nevet. – Vagy úgy, a Balinkay, ő volt
valamikor az ezred mauvais sujet-je.3 Mint hadnagy, majd
főhadnagy szolgált itt, jóval azelőtt, hogy állomáshelyemre
kerültem, ő volt a legjobb lovasa, a legvakmerőbb tisztje az
ezrednek, vad kártyás és nőcsábász. Aztán valami kínos dolog
történt, sohase kérdeztem, micsoda. Mindenesetre huszonnégy
órán belül szögre akasztotta az egyenruhát, aztán keresztül-kasul
bebolyongta a világot, és különös történeteket rebesgettek róla.
Végre megint talpra állt azzal, hogy a kairói Shepheards
szállodában kifogott egy gazdag holland nőt, egy sokszoros
milliomos özvegyasszonyt, akinek tizenhét hajója, Jávában és
Borneóban terjedelmes ültetvényei voltak: azóta ő lett a mi
láthatatlan védnökünk.
Ezredesünk, Bubenčič annak idején jó kis slamasztikából
húzhatta ki ezt a Balinkayt, mert igazán meghatóan hűséges
maradt Balinkay hozzá és az ezredhez. Valahányszor Ausztriába

3
Itt: fekete bárány, (francia)
érkezett, mindig sietve átutazott garnizonunkba, és úgy szórta a
pénzt, hogy hetekig arról beszéltek a városban. Nem volt szívének
hőbb vágya, mint hogy egyetlen estére magára öltse a régi
egyenruhát és megint bajtárs legyen a bajtársak között. Amikor a
megszokott tiszti asztalnál ült, könnyedén és fesztelenül, látszott
rajta, hogy a Vörös Oroszlán rosszul meszelt, füstös termében
százszorta inkább otthon van, mint az egyik amszterdami
csatorna mentén fekvő főúri palotájában: mi voltunk és
maradtunk a gyermekei, testvérei, az igazi családja. Minden
évben díjat tűzött ki ugratóversenyünkre, karácsonyra pontosan
megérkezett tőle két vagy három láda holland pálinka és néhány
kosár pezsgő, az ezredes pedig minden újévkor feltétlen
bizonyossággal számíthatott rá, hogy a közös kassza javára
tekintélyes csekket válthat be a bankban. Aki az ulánkát,
gallérján pedig a mi színünket viselte, számíthatott Balinkayra,
ha bármikor kutyaszorítóba került: csak egy levél, és minden
rendbe jött.
Más körülmények között bármikor őszintén örültem volna,
ha ezzel a sokat emlegetett emberrel találkozhatom. De most,
kínos helyzetemben a világ legelviselhetetlenebb gondolatának
éreztem a jókedvet, a hangos ujjongást, a tósztozást. Ezért
szerényen mentegetőzni próbáltam: nem érzem éppen jól
magam. De Ferenc azzal a tömör kijelentéssel, hogy ,,ki van
zárva, ma nincs lógás”, máris belém karolt, és nem volt mit
tennem. Miközben magukkal cipeltek, fásultan hallgattam
Ferenc elbeszélését, hogy kit és hogyan húzott ki Balinkay már
eddig is a pácból, hogy az ő sógorának egy pillanat alatt állást
szerzett, és hogy a magunkfajta nem csinálhat könnyebben
karriert, mint ha elhajókázik hozzá vagy Indiába. Józsi, az
elkeseredett sovány fickó csípős megjegyzésekkel fűszerezte a
derék Ferenc rajongását. Tréfálkozott, vajon az ezredes
ugyanilyen szívélyesen fogadná-e kedvencét, ha az nem horgászta
volna ki a kövér holland aranyhalacskát, aki egyébként tizenkét
évvel idősebb nála. Gróf Steinhübel nevetett: „Ha már az ember
eladja magát, legalább drágán adja el.”
Most utólag különösnek találom, hogy kábultságom ellenére
a beszélgetés minden szava megmaradt agyamban. Az éber
öntudat kábulata és az idegek belső feszültsége néha karonfogva
jár egymással, és amikor a Vörös Oroszlán nagytermébe értünk, a
fegyelem hipnózisában félig-meddig rendesen elvégeztem a rám
kiosztott munkát. Mert volt mit tenni bőven. A transzparensek,
zászlók és jelvények teljes készletét, amely különben csak az
ezredbálon szokott pompázni, itt is felvonultatták, néhány
küldönc hangosan és boldogan kalapált a falakon, a szomszéd
szobában Steinhübel a kürtöst tanította, hogy mikor és hogyan
kell tust fújnia. Józsi, miután neki volt a legjobb írása, azt kapta
feladatul, hogy írjon étlapot, minden fogáshoz tréfás
névutalásokkal, az én nyakamba sózták az asztal rendjét. Közben
a háziszolga felállította az asztalokat és székeket, a pincérek
készenlétbe helyezték a töméntelen csörömpölő boros és pezsgős
palackot, amelyeket Balinkay a bécsi Sacherből hozott magával
autóján. Különös módon jót tett nekem ez a kavarodás, mert
zajával túlharsogta a fejemben zakatoló kérdéseket.
Nyolc órára végre minden elkészült. Most még sietni kellett a
kaszárnyába, rendbe hozni magamat, és gyorsan átöltözni.
Legényem már mindenről tudott. Díszruha és lakkcsizma
kikészítve. Fejemet gyorsan hideg vízbe dugtam, azután egy
pillantást vetettem az órára: még tíz percem van, ezredesünknél
átkozottul pontosnak kell lenni. Villámgyorsan levetkőzöm,
félrerúgom a poros cipőket, és éppen alsóruhában állok a tükör
előtt, hogy borzas hajamat megfésüljem, amikor kopogtatnak az
ajtón.
– Nem vagyok itthon senkinek – adom ki az utasítást
tisztiszolgámnak. Kuzma alázatos tisztelettel kiperdül, egy
pillanatig suttog az előszobában, azután visszatér, kezében levél.
Levél nekem? Ingben és alsónadrágban, ahogy éppen állok,
átveszem a négyszögletes, kék borítékot, amely vastag és nehéz,
majdnem kis csomag, és egyszerre égetni kezdi kezemet. Rá se
kell néznem az írásra, máris tudom, ki írta.
Gyors ösztönöm azt súgja: később, később. Ne olvasd el, ne
olvasd el most. De akaratom ellenére máris feltéptem a borítékot,
olvasom, olvasom a levelet, amely egyre jobban zizeg a
kezemben.
Tizenhat oldalas levél volt; siető, izgatott kéz írta, olyan levél,
amilyet csak egyszer ír és egyszer kap életében az ember. Mint a
frissen feltépett sebből csörgedező vér, úgy folydogáltak
feltartóztathatatlanul mondatai, pont és vessző nélkül, egyik szó
megelőzte, legázolta, lerohanta a másikat. Még most, hosszú évek
múltán is látom magam előtt minden sorát, minden betűjét, a
napnak és éjnek bármely órájában még most is elejétől végéig
betéve felmondom a levelet, oly gyakran olvastam. Ettől a naptól
kezdve még hónapokon át a zsebemben hordtam az
összehajtogatott kék papírcsomagot, mindig újra elővettem,
otthon, barakkokban, lövészárkokban és a háború pergőtüzeiben;
de a volhimai visszavonulás alkalmával, amikor az ellenség már
hadosztályunk mindkét szárnyát bekerítette, hirtelen félelem
szállt belém, hogy a mámoros pillanatnak ez a vallomása idegen
kézbe kerülhet, és megsemmisítettem a levelet.
„Hatszor írtam már Neked – kezdődött a levél –, és mindig
minden lapot összetéptem. Mert nem akartam magamat elárulni,
nem akartam. Fékeztem magam, ameddig csak volt bennem
ellenállóképesség. Heteken és heteken át tusakodtam
magammal, hogy tévedésben tartsalak. Valahányszor eljöttél
hozzánk, barátságosan és gyanútlanul, mozdulatlanságot
parancsoltam kezemre, közönyösséget szememre, nehogy
megzavarjalak; sőt gyakran szándékosan voltam hozzád kemény
és gúnyos, nehogy megsejtsed, mennyire lángol érted a szívem –
mindent megkíséreltem, ami egy ember erejéből és erején felül
telik. De ma megtörtént, és esküszöm Neked, nem akartam,
orvul, alattomosan rohant meg. Magam sem értem már, mi
történt velem; szégyenkeztem, mint a megvert kutya. Mert jól
tudom, tudom, micsoda bolondság, micsoda őrültség volna, ha
Rád erőszakolnám magam. A bénának, a nyomoréknak nincs
joga szeretni – hogy lehetek terhedre én, a lesújtott, megvert
teremtés, hiszen magam is borzadok, undorodom magamtól.
Tudom, az olyan lénynek, amilyen én vagyok, nincs joga szeretni,
és még kevésbé, hogy szeressék. Meg kell húzódnia, el kell
pusztulnia egy sarokban, még a puszta jelenlétével sem szabad
zavarnia mások életét. – Igen, mindezt tudom, tudom, és
belepusztulok, hogy tudom. Ezért sohasem mertelek volna
lerohanni, de ki más, mint Te adtad a reménységet, hogy nem
sokáig maradok már ilyen szörnyű torzkép, mint amilyen vagyok.
Mozdulni, mozogni tudok majd, mint más emberek, mint a
haszontalan embermilliók, akik nem is tudják, hogy minden
szabad lépés milyen kegyelem és milyen gyönyörűség. Szilárdan
elhatároztam, hogy hallgatok róla, amíg valóban ott nem tartok,
hogy ember, nő leszek, mint a többi és talán – talán! – Hozzád
méltó, Szerelmesem. De gyógyulást vágyó türelmetlenségem,
mohóságom olyan vakmerő volt, hogy abban a másodpercben,
amikor fölém hajoltál, már hittem, őszintén hittem, őszintén és
őrülten hittem, hogy már az a másik, az az új, az az egészséges
ember vagyok. Éppen azért, mert olyan régóta akartam és
álmodtam, és mert most olyan közel voltál hozzám – egy
pillanatra megfeledkeztem hitvány lábamról, csak Téged láttalak,
s már annak éreztem magam, aki Számodra szeretnék lenni. Nem
bírod megérteni, hogy az ember világos nappal is álmodhat egy
pillanatig, ha már évek óta éjjel-nappal mindig erről az egyetlen
álomról álmodik? Hidd el, Szerelmem – csak ez az esztelen
téveszme, hogy máris megszabadultam vánszorgásomtól, csak ez
zavart meg annyira; csak ez a türelmetlenség, hogy nem tartozom
már a kitaszítottak, a nyomorékok közé, csak ez tette szívemet
annyira vakmerővé. Értsd meg: oly régóta és oly végtelenül
vágyódtam utánad.
De most már tudod, amit sohasem kellett volna megtudnod,
mielőtt igazán talpra nem állok, és azt is tudod, hogy kinek
akarok meggyógyulni, egyedül kinek a Földön – csak Neked!
Csak Neked! Végtelenül szeretlek, bocsásd meg ezt a szerelmet,
és mindenekelőtt azért az egyért könyörgök Hozzád, hogy ne félj
és ne borzadj tőlem! Ne hidd, hogy amiért egyszer tolakodó
voltam, továbbra is zavarni foglak, hogy bár esendő és
magamnak is ellenszenves vagyok, mégis le akarlak foglalni.
Nem, esküszöm Neked – sohasem fogsz tolakodónak találni,
teljesen észrevehetetlen akarok maradni számodra. Csak várni
akarok, türelmesen várni, amíg Isten megkönyörül rajtam és
visszaadja egészségemet. Csak arra kérlek, azért könyörgök,
Drágám, ne félj szerelmemtől, gondold meg, Te, akiben annyi
részvét volt, mint senki másban, gondold meg, milyen
szörnyűségesen tehetetlen vagyok, székemhez bilincsében,
képtelen egyetlen önálló lépésre erőtlen, hogy Téged kövesselek,
Elébed siessek. Gondok meg, gondold meg, hogy rab vagyok,
akinek börtönében mindig türelmes-türelmetlenül kell várnia,
amíg Te eljössz, és nekem ajándékozod egy órádat, amíg
megengeded, hogy Rád tekintsek, hogy a hangodat halljam, hogy
Veled egy levegőt szívhassak, hogy jelenlétedet érezzem, ezt az
egyetlen első boldogságot, amely esztendők óta kijutott nekem.
Gondold csak meg, képzeld el magadban: ott fekszem, várok éjjel
és nappal, lassan múlnak az órák, alig lehet a feszült várakozást
elviselni. Aztán jössz Te, és én nem bírok felugrani, mint más,
nem mehetek Eléd, nem ölelhetlek meg, nem szoríthatlak
magamhoz. Ülnöm kell és fékeznem magamat, csillapítani
magamat, és hallgatni, minden szóra, minden pillantásra,
minden hanglejtésre, vigyázni, nehogy azt higgyed, szeretni
merészellek. De mégis, Szerelmem, hidd el, még ez a gyötrelmes
boldogság is mindig boldogságot jelentett, s mindig szerettem,
mindig megdicsértem magamat, valahányszor újra sikerült
uralkodni magamon, Te pedig gyanútlanul, szabadon és
gondtalanul távoztál, mit sem tudva szerelmemről; csak engem
gyötört a tudat, hogy milyen menthetetlenül rabod lettem.
De hát megtörtént, és most, Szerelmem, miután már nem
lehet tagadnom és eltagadnom, hogy mit érzek Irántad, most
könyörgök Neked, ne légy kegyetlen hozzám; a
legszerencsétlenebb, a legnyomorultabb lényben is van még
büszkeség, és nem tudnám elviselni, ha megvetnél, amiért nem
bírtam többé szívemnek parancsolni! Nem kell viszonoznod
szerelmemet – nem, Istenemre mondom, aki gyógyítson és
mentsen meg engem –, ilyen vakmerő dologra gondolni sem
merészelek. Még álmomban sem merem remélni, hogy Te már
ma is szerethetnél engem, így, amilyen most vagyok – nem
kívánok, jól tudod, sem áldozatot, sem részvétet Tőled! Nem
akarok mást, csak tűrd el, hogy várjak, némán várjak, és ne
utasíts el egészen magadtól! Tudom, már ez is sok, amit Tőled
kérek. De hát igazán olyan sok volna ilyen szánalmas, kicsi
örömmel megajándékozni egy embert, amennyit minden
kutyának önként megadnak: a boldogságot, hogy néma
pillantással felnézhessen urára? Ezért mindjárt erőszakkal el kell
taszítani, gyűlölettel megverni? Mert mondom Neked, csak ezt az
egyet, csak azt nem bírnám elviselni, én nyomorult, ha
ellenszenvessé lettem volna előtted azáltal, hogy elárultam
magamat. Ha saját szégyenemen és kétségbeesésemen felül még
te is megbüntetnél, akkor már csak egy út volna számomra,
amelyet ismersz. Megmutattam Neked.
De nem, ne rémülj meg, nem fenyegetni akarlak! Nem
akarlak megrémíteni, s nem akarom szerelmed helyett
részvétedet kierőszakolni, azt az egyetlent, amelyet eddig önként
adtál. Érezd Magad teljesen szabadnak és gondtalannak. Az Isten
szerelmére, nem akarok terhedre lenni a terhemmel, nem
akarlak olyan bűnnel nyomasztani, amelyben vétlen vagy –, csak
azt az egyet akarom: bocsásd meg és tökéletesen felejtsd el, ami
történt, felejtsd el, amit mondtam, amit elárultam. Csak ezt a
megnyugtatást add meg nekem, csak ezt a gyenge kis
bizonyosságot! Mondd meg azonnal, egyetlen szó elég nekem,
hogy nem utáltál meg, hogy újra eljössz hozzánk, mintha mi sem
történt volna: nem is sejted, mint rettegek attól, hogy
elveszítelek. Attól kezdve, hogy az ajtó becsukódott mögötted,
nem tudom, miért, halálos félelem gyötör, hogy: utoljára. Abban
a percben olyan sápadt voltál, tekinteted annyi rémületet árult el,
mikor elbocsátottalak, hogy a bennem izzó parázs egyszerre
megfagyott. És tudom – az inas elmondta –, hogy azonnal
elmenekültél a házból; egyszerre eltűntél, s Veled együtt a
kardod, a sapkád is eltűnt. Hiába keresett a szobákban és
mindenfelé, így tudom, hogy úgy menekültél tőlem, mint egy
bélpoklostól, mint a dögvésztől. – De nem, Szerelmem, nem, ne
tégy szemrehányást, hiszen megértelek! Éppen én, aki magam is
megrémülök, amikor megpillantom a tuskókat lábamon, csak én,
csak én tudom, hogy nyugtalanságomban mennyire gonosz,
mennyire szeszélyes, mennyire nyűgös, milyen nehezen
elviselhető lettem. Éppen én érthetem meg legjobban, ha valaki
megrémül tőlem – ó, rettenetesen meg tudom érteni, hogy
menekülnek előlem, hogy visszaretten, akit egy ilyen szörnyeteg
megtámad. És mégis könyörgöm Hozzád, bocsáss meg nekem,
mert nélküled nincs nappal és nincs éjszaka, csak kétségbeesés.
Csak egy cédulát, néhány sort küldj, vagy egy üres papírlapot, egy
szál virágot, csak valami, valami jelt adjál! Valamit, amiből
megtudom, hogy nem taszítasz el, hogy nem utáltál meg. Gondolj
arra, hogy néhány nap múlva elutazom, hónapokra, gyötrelmed
nyolc-tíz nap múlva véget ér. S bár attól kezdve az én gyötrelmem
ezerszeres lesz, mert hetekre, hónapokra le kell mondanom
Rólad, Te ne gondolj erre, hanem csak Magadra, mindig csak
Magadra, csak Magadra! – Nyolc napon belül megszabadulsz –
gyere hát még egyszer, és üzenj egy szót, adj valamilyen jelt! Nem
bírok gondolkozni, lélegzeni, érezni, amíg nem tudom, hogy
megbocsátottál; nem akarok, nem bírok tovább élni, ha
megtagadod tőlem a jogot, hogy szeresselek.”
Olvastam csak olvastam. Megint elölről kezdtem. Kezem
remegett, és halántékomon erősödött a dübörgés; elszörnyedtem
és megrendültem, hogy ilyen kétségbeesetten szeretnek.
– Nohát, itt állsz még alsónadrágban, a többiek meg odaát
már tűkön ülnek! Együtt ül már az egész banda, és várják, hogy
elkezdődjék, ott van Balinkay is; az ezredes minden pillanatban
megérkezhet, és tudod, hogy az a felfuvalkodott hülye tüzet okád,
ha valamelyikünk elkésik. Ferdl gyorsan ideküldött, hogy nézzem
meg, nem történt-e veled valami baj; erre te itt állsz, és szerelmes
levélkéket olvasol… Tehát gyerünk, tempó, szaporán, különben
mind a ketten kihúzzuk a lutrit.
Ferenc rontott be így a szobámba. Észre sem vettem, amíg
csak nehéz mancsával barátságosan a vállamra nem csapott. Az
első pillanatban mit sem értek. Az ezredes? Átküldték? Balinkay?
Vagy úgy, vagy úgy, jut eszembe; az estély Balinkay tiszteletére!
Gyorsan nadrág és zubbony után nyúlok, a kadétiskolában
begyakorolt sebességgel mindent gépiesen magamra kapok,
anélkül hogy igazában tudnám, mit csinálok. Ferenc csodálkozva
néz rám:
– Mi van veled? Meghülyültél? Vagy talán rossz hírt kaptál
valahonnan?
– Szó sincs róla, megyek már – védekezem villámgyorsan.
Három ugrással a lépcsőn vagyunk. Onnan még egyszer
visszafordulok.
– A mindenségit, mi ez már megint – ordít Ferenc dühösen
utánam.
De máris magamhoz vettem az asztalon felejtett levelet, és
bedugtam zubbonyom felső zsebébe. Igazán az utolsó pillanatban
érkeztünk a terembe. A patkó alakú hosszú asztal körül helyet
foglalt már az egész tarka társaság, de míg a feljebbvalók nem
foglalják el helyüket, senki sem mer igazán jókedvű lenni, mint
az iskolás fiúk, amikor a csengő már megszólalt és minden
pillanatban be kell lépnie a tanárnak.
Ám a küldöncök máris felrántják az ajtót, és
sarkantyúpengetve bevonulnak a törzstisztek. Valamennyien
nagy robajjal felugrunk a székről, és egy pillanatig vigyázzban
állunk. Az ezredes ül Balinkay jobbjára, baljára a rangidős
őrnagy, és az asztal egyszerre megélénkül, tányérok csörrennek,
kanalak csörömpölnek, mindenki nagy összevisszaságban cseveg
és szürcsöl. Csak én ülök szinte jelenlétlenül a jókedvű bajtársi
körben, s minduntalan megtapogatom zubbonyomat azon a
helyen, ahol második szív gyanánt dobog és zakatol valami. A
lágy, hajlékony posztón keresztül – ahányszor odanyúlok –
érzem a levél zizegését, mint ahogy a felélesztett tűz serceg; igen,
ez az, ez izgatja, ez nyomja közvetlen közelről mellkasomat, mint
valami élőlény, s mialatt a többiek kedélyesen csevegnek és
csámcsognak, én nem tudok másra gondolni, csak erre a levélre
és írójának kétségbeesett helyzetére.
Hiába kínál a pincér, minden érintetlen marad tányéromon, a
befelé figyelés megbénít, mintha nyitott szemmel aludnék.
Jobbról és balról ködösen hallom a szavakat, de nem értek
belőlük semmit; mintha mindenki idegen nyelven beszélne.
Magam előtt, mellettem arcok, bajuszok, szempárok, orrok,
ajkak, egyenruhák, de valamennyi olyan elmosódott, mint
amilyennek az üvegtáblán át a kirakat tárgyait látjuk. Itt vagyok,
de nem vagyok jelen, révetegen, de mégis elfoglaltan, mert
hangtalan ajakkal egyre a levél egyes szavait mormolom, és néha,
amikor nem bírom tovább, megrándul a kezem, hogy titokban
zsebembe nyúljon, mint ahogy a kadétiskolában a taktikaóra
alatt tilos könyveket húztunk elő.
Ekkor egy kés erélyesen csörömpöl a poháron; az éles fém
szinte elvágja a lármát, egyszerre csend támad. Az ezredes feláll,
és szónoklatba kezd. Elörenyújtott kezével súlyosan az asztalra
támaszkodik, és vaskos törzsét úgy himbálja előre-hátra, mintha
lóháton ülne. A megszólítás kemény, ropogó szó: „Kamerraden”,
élesen skandál, és úgy pergeti az r hangot, mint a rohamra hívó
dob, miközben gondosan elkészített beszédet mondja. Feszülten
figyelek, de agyam nem fog. Csak egyes szavakat hallok ropogni
és pattogni: „… az árrmádia becsülete… osztrák lovastiszti
szellem… hűség a rregimenthez… régi bajtárrsunk…” – de közben
kísértetiesen más szavak susogását hallom, halkan, könyörögve,
gyengéden, szinte egy másik világból. Belülről a levél beszél:
„Végtelenül szeretlek… ne félj. Nem bírok tovább élni, ha
megtagadod tőlem a jogot, hogy szeresselek…” Azután megint a
pattogó r: „… bajtárrsait… idegen világrrészben sem felejtette el…
sem hazáját… sem Ausztrriáját…” – és közben megint a másik
hang, mint zokogásba fúló kiáltás: „Csak azt engedd meg, hogy
szeresselek… Csak valami, valami jelt adjál…”
De máris csattan és ropog, mint a sortűz: „Hoch, hoch, hoch!”
Mintha az ezredes felemelt pohara rántotta volna őket a
magasba, mindenki feszesen felugrik, a szomszéd teremből
azonnal felharsan a megbeszélt tus: „Éljen soká…” Mindenki
Balinkay felé kiált és int a poharával, ő pedig miután kivárta a
zuhany lezúdulását, könnyedén, szellemesen, humorosan
válaszol. Csak néhány jelentéktelen szót akar mondani, csak azt,
hogy mindennek ellenére sehol a világon nem érzi magát olyan
jól, mint a régi bajtársak között, és máris befejezi beszédét ezzel a
felkiáltással: „Éljen az ezred! Éljen legfőbb Hadurunk, Őfelsége a
Császár!” Steinhübel ismét jelt ad a kürtösnek, újabb tus
következik, azután szinte kórusban szólal meg a himnusz, majd
valamennyi osztrák ezred elmaradhatatlan nótája, amelybe
mindegyik egyforma büszkeséggel illeszti be a nevét:

Wir sind vom K und K,

Ulanenregiment…

Ezután Balinkay körüljárja az asztalt, pohárral a kezében,

hogy mindenkivel külön koccintson. Amikor szomszédom
keményen oldalba lök, egyszerre derűsen mosolygó szempárral
találkozom: „Szervusz, kamerád.” Zavartan biccentek, és
Balinkay már a következőnél tart, amikor észreveszem, hogy
elfelejtettem koccintani. De mindez már beleveszett a tarka
ködfelhőbe, amelyben az arcok és az egyenruhák olyan különösen
egybefolynak. Teringettét, mi ez a kék füstfátyol egyszerre a
szemem előtt? Talán a többiek már rágyújtottak, hogy egyszerre
olyan fullasztóan melegem lesz? Inni kell valamit, gyorsan inni!
Felhajtok egy-két-három pohárral, de azt sem tudom, mit iszom.
Csak elűzni azt a keserű, kellemetlen ízt a torkomból. Magam is
hadd gyújtsak rá gyorsan! De amint a zsebembe nyúlok a
cigarettatárcáért, megint megzizzen valami: a levél! Kezem
visszaretten. A vad kavargásban megint a zokogó, könyörgő
szavakat hallom: „Csak azt engedd meg, hogy szeresselek…
Tudom, őrültség, hogy felkínálkozom…”
De most megint csendet kérően csörömpöl egy villa a
poháron. Wondraczek őrnagy kocog, aki minden alkalmat
felhasznál, hogy költői rögeszméit tréfás versekben és
rögtönzésekben öntse ki. Valamennyien tudjuk: mikor
Wondraczek feláll, tekintélyes pocakját nekitámasztja az
asztalnak és igyekszik mosolygós, huncutkás arcot vágni, akkor
óhatatlanul kezdetét veszi a bajtársi összejövetel „vidám része”.
És máris pózba vágja magát, csíptetőt tesz kissé rövidlátó
szeme elé, és körülményesen széthajtogatja hatalmas papírlapját.
A megszokott alkalmi költemény következik – amellyel, azt hiszi,
minden ünnepséget megszépít –, és ezúttal Balinkay életének
történetét igyekszik „gyújtó hatású” tréfákkal kicifrázni. Az
alárendeltek udvariassága teszi, vagy talán mert ők is
valamennyien kissé becsíptek már, szomszédaim minden egyes
célzásnál szolgálatkészen nevetnek. Végre az egyik tréfa igazán
csattan, és az asztal körül harsog a „bravó, bravó”.
De engem hirtelen borzadás fog el. A vad nevetés szívembe
markol. Mert hogy lehet így nevetni, amikor valaki sóhajtozik,
valaki oly mérhetetlenül szenved? Hogy lehet alantas tréfákon
nevetni és évődni, miközben valaki elpusztul? Jól tudom, alig
fejezi be Wondraczek a rigmusait, megkezdődik a nagy ivászat,
hahotázás és hülyéskedés. Énekelni fognak, s közben eldalolják
„A Lahn-parti kocsmárosné” legújabb strófáit, vicceket
mondanak, kacagni fognak és kacagni, kacagni. Egyszerre csak
nem bírom tovább látni a kedélyesen sugárzó arcokat. Hát nem
azt írta, hogy csak egy papírszeletkét küldjék, csak egyetlen
szóval? Nem kellene telefonon felhívnom? Mégse lehet egy
embert így megvárakoztatni! Valamit mondani kell neki, valamit
mondani…
„Bravó, bravisszimó” – mindannyian tapsolnak, székek
reccsennek, a padló dübörög és porzik, mert negyven vagy ötven
jókedvű és kissé becsípett férfi hirtelen felugrott. Az őrnagy
büszkén áll helyén, leveszi szemüvegét, összehajtogatja papírját,
és jóindulatúan, kissé büszkén biccent a tisztek felé, akik
gratulációikkal körülveszik. Felhasználom a kavarodás pillanatát,
hogy búcsúszó nélkül távozzam. Talán nem veszik észre. És ha
észreveszik, nekem már minden mindegy, egyszerűen nem bírom
tovább ezt a kacagást, ezt a kedélyes röhögcsélést, amitől a
hasukat fogják. Nem bírom tovább, nem bírom!
– Hadnagy úr elmegy? – kérdezi csodálkozva a ruhatárban a
küldönc. Eredj a pokolba – morgom magamban, és szótlanul
továbbmegyek. Csak átvágok az utcán, gyorsan befordulok a
sarkon, és felmegyek a kaszárnya lépcsőin az emeletre: egyedül
akarok lenni, egyedül!
A folyosók elhagyottan tátonganak, valahol fel és alá jár egy
őrszem, csobog egy vízcsap, leesik egy csizma, csak az egyik
szabályszerűen már elsötétített legénységi szobából hangzik
valami lágy és idegenszerű hang. Akaratlanul odafigyelek:
néhány rutén fiú csendes, bánatos dalt énekel vagy dúdol. Elalvás
előtt, amikor a rézgombos, tarka idegen ruhát lehúzzák magukról
és megint nem mások, mint pucér emberek, akik odahaza a
szalmára heverednek, eszükbe jut hazájuk, a mező, vagy talán egy
leány, akit szerettek, s akkor ilyen szomorú dalokat énekelnek,
hogy elfelejtsék, mennyire távol estek mindettől. Máskor
sohasem figyeltem oda erre a dúdolásra és éneklésre, mert nem
értettem meg a szavakat, de idegen szomorúságuk ezúttal testvéri
érzéssel ragadott meg. Ó, odaülni valamelyikükhöz, beszélgetni
vele, nem értené, de becsületes borjúszemének részvevő
pillantásával talán mégis jobban felfogna mindent, mint odaát
azok a jókedvű fickók a patkó alakú asztal körül. Kell valaki, aki a
reménytelen bonyodalomból kimenti az embert!
Nehogy felkeltsem tisztiszolgámat, Kuzmát, aki nehéz,
horkoló lélegzettel alszik az előszobában, lábujjhegyen beosonok
szobámba, a sötétben elhajítom sapkámat, letépem magamról
kardomat és galléromat, amely már régóta szorongat, fojtogat.
Aztán meggyújtom a lámpát és az asztalhoz lépek, hogy most
végre-végre nyugodtan elolvassam a levelet, az első megrázó
levelet, amelyet nő írt hozzám, fiatal, tétova emberhez.
 Ám a következő pillanatban megrémülök, mert – hogy
lehetséges? – már ott fekszik az asztalon a levél a lámpa
fénykörében, a levél, amelyet zubbonyom zsebének rejtekében
tudtam. Igen, ott fekszik a kék, négyzet alakú boríték, a jól ismert
írással.
Egy pillanatra megtántorodom. Részeg vagyok? Ébren
álmodom? Nem vagyok eszemen? Hiszen, amikor kigomboltam
zubbonyomat, még határozottan éreztem a felső zsebben a levél
zizegését! Annyira megzavarodtam volna, hogy kitettem a levelet
és egy perc múlva már nem is tudok róla? Zsebembe nyúlok.
Nem – nem is volt másként lehetséges –, ott lapul még
változatlanul a levél. Most értem csak meg, mi a helyzet. Most
ocsúdok. Ez a levél az asztalon egy második, egy másik levél
lehet, amely később érkezett. A derék Kuzma gondosan a
termoszpalack mellé tette, hogy megtaláljam, amikor hazajövök.
Még egy levél! Két órán belül a második! A haragtól és a
méregtől összeszorul a torkom. Így megy ez majd most
mindennap, minden éjjel, levelet levél követ, egyik a másik után.
Ha írok neki, újra ír, ha nem válaszolok, választ fog követelni.
Mindig akar majd tőlem valamit, mindennap, minden áldott nap!
Követeket fog hozzám küldeni, és felhív telefonon, minden
lépésemet figyeli és figyelteti, tudni akarja, hogy mikor megyek el
hazulról és mikor térek vissza, kivel vagyok együtt, mit mondok,
mit csinálok, mivel foglalkozom. Már látom, hogy elvesztem –
nem bocsátanak többé szabadon –, ó, a dzsinn, a dzsinn, az öreg
és a nyomorék! Nem leszek többé szabad, nem engednek el többé
ezek a mohó, kétségbeesett emberek, amíg csak egyikünk – Edit
vagy én – bele nem pusztul ebbe az értelmetlen, őrült
szenvedélybe.
Ne olvasd el – biztatom magam. Semmi esetre se még ma.
Egyáltalában ne avatkozz többé a dologba! Nincs elég erőd az
ilyen huzavonához, bele fogsz szakadni. Okosabb a levelet
egyszerűen megsemmisíteni, vagy felbontatlanul visszaküldeni!
Egyáltalában nem kell tudomásul venni, ne engedd a tudatodba
hatolni, ne tudj róla, hogy egy vadidegen lény szeret! Ördög vigye
az összes Kékesfalvyakat! Nem ismertem őket azelőtt, és ezentúl
sem akarom őket ismerni. De azután hirtelen belém nyilall a
gondolat: talán kárt tett magában, mert nem válaszoltam! Talán
kárt tesz magában! Mégsem lehet teljesen válasz nélkül hagyni
egy kétségbeesett embert! Vajon nem kellene Kuzmát
felkeltenem és gyorsan kiküldettem egy megnyugtató, biztató
üzenettel? Nem szabad vállalni a felelősséget, semmiféle
felelősséget! Feltépem a borítékot. Hála Istennek, rövid a levél.
Csak egyetlen oldal, tíz sor, megszólítás nélkül:

„Azonnal semmisítse meg előbbi levelemet! Őrült voltam,

teljesen őrült. Szó sem igaz abból, amit írtam. És holnap ne jöjjön
hozzánk! Kérem, semmi esetre ne jöjjön! Meg kell büntetnem
magamat, amiért olyan siralmas módon megalázkodtam Maga
előtt. Tehát semmi esetre se holnap, nem akarom, megtiltom
Magának! És ne válaszoljon! Semmi esetre se válaszoljon!
Gondosan semmisítse meg előbbi levelemet, felejtse el minden
szavát! És ne gondoljon többé rá.”

Ne gondoljon rá többé – gyermekes parancs, mintha a

felzaklatott idegek hajlandók volnának engedelmeskedni az
akarat zablájának és kantárának! Ne gondoljak rá, miközben
gondolataim mint riadt, elszabadult lovak száguldanak
fájdalmasan dübörgő patáikkal a két halántékom közötti szűk
térben! Ne gondoljak rá, miközben az emlékezés lázasan rángatja
elő a képeket, miközben idegeim táncolnak és remegnek és
minden érzékem védekezően, elhárítóan megfeszül! Ne
gondoljak rá, miközben még perzseli kezemet az égő szavú levél
papírja, egyik lap a másik után, ahogy előveszem és félreteszem,
ahogy újra elolvasom és összehasonlítom a két levelet, míg
minden szó, mint tüzes bélyeg süt bele az agyamba! Ne gondoljak
rá, amikor mindig csak arra az egyetlenegyre kell gondolnom:
hogyan meneküljek, hogyan védekezzem? Hogy szabaduljak ettől
a mohó támadástól, ettől a nem kívánt túláradástól?
Ne gondoljak rá – hiszen magam is ezt szeretném, és eloltom
a lámpát, mert a lámpafény nagyon éberré, nagyon valóságossá
tesz minden gondolatot. Próbálok meglapulni, elbújni a
sötétségben, letépem testemről a ruhát, hogy szabadabban
lélegezzem, az ágyra vetem magam, hogy érzéketlenné váljak. De
a gondolatok nem pihennek el, hanem kuszán, kísértetiesen
röpködnek elbágyadt agyamban, mint a denevérek, és átrágják,
átvájják magukat az ólmos fáradtságon, mint mohó patkányok.
Minél nyugodtabban fekszem, annál nyugtalanítóbb az
emlékezés, annál izgatóbb képek villognak a sötétségben; így
megint felkelek, meggyújtom a lámpát, hogy elriasszam a
szellemeket. De a lámpa ellenségesen a levél világos négyszögére
veti első fényét, a széken pedig ott lóg a pecsétes zubbony,
minden emlékeztet és fenyeget. Ne gondoljak rá – magam is ezt
szeretném, de nincs hozzá akaraterőm. Így hát fel és alá
bolyongok a szobában, feltépem a szekrényt, és kirángatom
belőle a fiókokat, egyiket a másik után, míg végre megtalálom az
altatószer kis üvegfioláját, azután ledőlök az ágyra. De nincs
menekvés. A fekete gondolatok nyughatatlan patkányai ott
nyüzsögnek álmomban is, keresztülrágva az alvás fekete burkát;
mindig ugyanaz és ugyanaz a gondolat… S reggel az ember arra
ébred, hogy belseje üres és a vámpírok kiszívták vérét.
Jótétemény ezért az ébresztő, jótétemény a szolgálat, ez a
kellemesebb, szelídebb rabság! Jóleső érzés, ahogy a lovam
ringat a hátán, és hogy a többiekkel együtt ügetve szakadatlanul
vigyáznom kell, feszülten vigyáznom! Engedelmeskednem kell,
parancsolnom kell! Három-négy órai gyakorlat alatt talán
megmenekülök magamtól, kilovagolok önmagamból.
Először minden jól megy. Szerencsére igen nehéz napunk
van, készülődés a hadgyakorlatra, a befejező nagy díszszemlére,
amikor minden szakasznak vonalba fejlődve kell ellovagolnia a
parancsnok előtt, miközben minden lófej és minden kardhegy
hajszálnyira igazodik. Az ilyen díszszemle átkozottul nagy
előkészületet kíván, tízszer, hússzor kell elölről kezdeni, minden
egyes ulánust szemmel tartani, és a gyakorlat tőlünk, tisztektől a
legfeszültebb figyelmet igényli, úgyhogy elkerülhetetlenül erre
összpontosítom egész figyelmemet, és minden egyébről
megfeledkezem. Hála Istennek!
De mialatt tíz perc szünetet tartunk, hogy a lovak kifújhassák
magukat, bolyongó tekintetem véletlenül a látóhatárra vetődik.
Az acélkék ég alatt messziről ragyognak felém a kévék és
keresztek, az egyenes látóhatár töretlen vonallal simul az éghez,
csak a gyakorlótér mögött emelkedik ki árnyékszerűen,
fogpiszkáló vékonyan egy torony különös vonala. De hisz ez az ő
tornya és terasza, riadok fel – és kénytelen vagyok megint rá
gondolni, kénytelen vagyok odabámulni és emlékezni: nyolc óra,
most ébred fel és rám gondol. Talán apja lép az ágyához, Edit
rólam beszél, majd Ilonát vagy az inast kérdi, hogy nem jött-e
levél, várva várt üzenet (mégiscsak írnom kellett volna neki!) –
vagy talán már felvitette magát a toronyba, s a korlátba
kapaszkodva onnan fürkész és kémlel felém, mint ahogy most én
is arra bámulok. S alighogy eszembe jut, hogy ott valaki utánam
vágyódik, máris érzem mellemben azt a jól ismert forró szorítást
és húzást, a részvét átkozott szorítását, és noha most újra
megkezdődik a gyakorlat, minden irányból parancsszavak
repülnek, s az egyes csapatok vágtában és négyszögben
különböző alakzatokba fejlődnek, s bár magam is a tömegre
ordítom, hogy „jobbra kanyarodj” és „balra kanyarodj”, a lelkem
elszakadt innen; öntudatom legalsó, legegyénibb rekeszében
folyton csak arra az egyre gondolok, amire nem akarok gondolni,
amire nem kellene gondolnom. „Mennydörgős mennykő, ördög
és pokol, micsoda disznóság! Visszakozz! Oszolj, hülye banda!” –
Ezredesünk, Bubenčič száguld felénk és ordít így pulykavörös
arccal, az egész gyakorlótéren hallhatóan. És igaza van az
ezredesnek. Valahol rossz vezényszót adtak ki, mert két század,
amelynek egymás mellett kellett volna kanyarodnia, teljes
négyszögben egymásba lovagolt, és kétségbeejtően
összegabalyodott. Néhány megbokrosodott ló kitör a
kavarodásból, néhány felágaskodik, egy ulánus a lovak patája alá
esik, közben a tisztesek ordítanak és káromkodnak. Mint igazi
csatában, akkora a csörömpölés, nyerítés, ordítás, dobogás. A
káromkodó tisztesek lassan tudják csak szétválasztani a zajos
embertömeget, éles trombitajelre újrasorakoznak a századok,
megint egyetlen zárt arcvonalba. De azután félelmetes csend
következik: mindenki tudja, hogy most következik a leszámolás.
Az egymásba rohanás izgalmától még tajtékzó lovak mintha
éreznék a lovasok visszafojtott idegességét, remegnek és fejüket
kapkodják, aminek következtében a csákók hosszú vonala úgy
rezeg, mint a szél rázta acél sürgönydrót. Az aggodalmas
csendben most elővágtat az ezredes. Már az is a közelgő vihart
jelzi, ahogy nyergében ül, ahogy a kengyelből felemelkedik és
lovaglópálcájával rámás csizmáját ütögeti. Rövid rántás a
kantáron. Lova megáll. Akkor azután messze harsog az egész
gyakorlótér felett (mint amikor a bárd lezuhan):
– Hofmiller hadnagy!
Csak most döbbenek rá, hogyan történt mindez.
Kétségtelenül én adtam ki a hibás parancsot. Bizonyára nem
figyeltem eléggé. Megint arra a rettenetes dologra gondoltam,
amely annyira megzavar. Csak én vagyok hibás. Enyém az egész
felelősség. Egy könnyed combszorítás, és csődöröm ügetve
megindul fejüket kínosan félrefordító bajtársaim előtt az ezredes
felé, aki az arcvonallal szemben, mintegy harminc lépésre vár,
mozdulatlanul. Szabályszerű távolságban megállítom a lovat,
miközben elhal a legcsekélyebb csörgés és zörgés is. Ugyanaz a
végső, hangtalan, igazán halálos csönd, mint kivégzésnél
közvetlenül a „tűz” vezényszó előtt. Ott hátul mindenki, az utolsó
rutén parasztfiú is tudja, mi vár rám.
Nem szívesen gondolok vissza arra, ami ezután következett.
Bár az ezredes szándékosan tompítja száraz, pattogó hangját,
nehogy a legénység is megértse vad gorombaságait, amelyekkel
elhalmoz, néha mégiscsak kirobban torkából és élesen belevág a
csendbe egy-egy szaftos indulatszó, mint például „szamárság”,
vagy „disznóhoz illő vezénylés”. És abból, ahogy rákvörös arccal
sziszeg felém s közben botjával lovaglócsizmáján élesen üti a
taktust, mindenesetre a legtávolabbi sorban is észreveszik, hogy
alapos szidást kapok, akár egy iskolás gyerek; száz kíváncsi és
talán gúnyos pillantást érzek a hátamban, miközben a haragos
parancsnok szavainak trágyalevével önt végig. Hasonló jégeső
hónapok óta nem zúdult közülünk senki fejére, mint ezen a
júniusi napon az enyémre, az acélkéken ragyogó, mit sem észlelő,
villanó fecskékkel tele égbolt alatt.
A türelmetlenségtől és a dühtől remeg kezemben a kantár.
Legszívesebben a ló farára csapnék és elvágtatnék De
szabályszerű mozdulatlanságban, merev arccal kell tűrnöm, hogy
Bubenčič végül még rám rivalljon: nem tűri, hogy egy ilyen
nyavalyás kontár tönkretegye az egész gyakorlatot. Holnap
megtudom a továbbiakat. Ma már ne kerüljek a szeme elé. Végül
élesen és keményen – akár a rúgás – még egy megvető „lelépni!”,
miközben befejezésül még egyszer csizmájára vág pálcájával.
 Nekem pedig alázatosan csákómhoz kell emelnem kezemet,
mielőtt megfordulhatnék és visszalovagolhatnék az arcvonalhoz;
egyetlen bajtársam sem néz a szemembe, zavarukban
valamennyien a csákó ellenzőjének árnyékába húzzák
tekintetüket. Valamennyien szégyellik magukat miattam, vagy
legalábbis én így érzem. Szerencsére vezényszó vet véget
vesszőfutásomnak. Trombitajelre elölről kezdődik a gyakorlat; az
arcvonal szétszakad, és szakaszokra oszlik. És ezt a pillanatot
használja fel Ferenc – miért mindig éppen a legostobábbak
egyszersmind a legjobb szívűek? –, hogy mintegy véletlenül
mellém kormányozza lovát, és felém suttogja:
– Ne törődj vele! Mindenkivel megeshet.
De a derék fiú rosszul jár, mert durván rátámadok:
– Légy szíves, törődj inkább a magad dolgával – és hirtelen
elfordítom a lovamat. Ebben a pillanatban először éreztem
önmagamon, hogy milyen ügyetlenül ejthet sebet az emberen a
részvét. Először és már későn.

Odavágni mindent! Mindent! – forgatom agyamban, mialatt

visszafelé lovagolunk a városba. El, csak el innen, el akárhová,
ahol senki sem ismer, ahol független vagyok mindentől és
mindenkitől! El, csak el, szabadulni, menekülni! Ne lássak többé
senkit, ne istenítsen senki, és ne alázzon meg senki! El, csak el –
veszem ki akaratlanul az ügetés ritmusából. A laktanyában
odadobom a kantárt egy ulánusnak, és rögtön elhagyom az
udvart. Ma nem akarok a tiszti asztalhoz ülni, nem akarom, hogy
kigúnyoljanak, még kevésbé, hogy sajnáljanak.
De nem tudom, hova menjek. Nincs semmilyen szándékom,
nincs célom: mind a két világomban lehetetlenné váltam,
odakinn is, idebenn is. Csak el, csak el – kopogja ütőerem, csak
el, csak el – dörömböli halántékom. Csak ki innen, mindegy,
hogy hová, de most el ebből az átkozott kaszárnyából, el a
városból! Végig az utálatos Fő utcán, azután tovább, csak tovább!
De hirtelen valaki közvetlen közelről barátságosan rám kiált:
– Szervusz!
Akaratlanul odanézek. Ki üdvözöl ilyen bizalmasan? Magas
növésű, polgári ruhás úr, bricseszben, szürke kabátban, skót
sapkában. Sohase láttam, nem emlékszem rá. Az idegen úr egy
automobil mellett áll, amelyen két kék zubbonyos szerelő kalapál.
A civil ruhás úr, aki nyilvánvalóan nem veszi észre zavaromat,
most hozzám lép. Balinkay. Eddig csak egyenruhában láttam.
– Már megint hólyaghurutot kapott – nevet rám, és az
autóra mutat –, mint minden úton. Azt hiszem, még legalább
húsz esztendőbe telik, amíg megbízható közlekedési eszköz lesz
ez a töff-töff masina. Mégiscsak egyszerűbb volt a mi jó öreg
lovainkkal, amelyhez legalább értünk valamit.
Akaratlanul erős rokonszenvet érzek ez iránt az idegen ember
iránt. Biztonság van mozdulataiban, derűs, meleg pillantása
pedig könnyelműségre és könnyedségre vall. És alig riaszt fel a
váratlan üdvözlés, hirtelen gondolat cikázik át rajtam: erre az
emberre számíthatsz. És egyetlen rövid másodperc alatt, azzal a
villámló gyorsasággal, amellyel feszült pillanatokban dolgozik
agyunk, az első gondolathoz már egész láncolat fűződik. Polgári
ruhában van, a maga ura. Ő is átesett hasonlókon. Segített
Ferenc sógorán, mindenkin szívesen segít, miért ne lenne nekem
is segítségemre? Mielőtt még lélegzethez jutnék, a villámgyors
megfontolások száguldó, vágtató láncolata hirtelen elhatározássá
hegesztődik. Nekibátorodom, és közelebb lépek Balinkayhoz.
– Bocsáss meg – mondom, és magam is csodálkozom
elfogulatlanságomon –, nem volna öt perced számomra?
Egy pillanatra meghökken, aztán derűsen felvillan szeme.
– Örömmel, kedves Hofi… Hofi…
– Hofmiller – sietek segítségére.
– Állok rendelkezésedre. Szép volna, ha az embernek nem
lenne ideje egy bajtársa számára. Menjünk be ide az étterembe
vagy inkább fel a szobámba?
– Inkább fel, ha neked mindegy, és igazán csak öt percre.
Nem akarlak feltartani.
– De ameddig parancsolod. Úgyis még legalább fél órát tart,
amíg rendbe hozzák a tragacsot. Csak éppen ne számíts odafenn
nagy kényelemre. A vendéglős mindig az első emelet
legelőkelőbb szobáját akarja nekem adni, de bizonyos
szentimentalizmusból mindig a régiben, az egykoriban szállok
meg. Ott ugyanis egyszer… No ne beszéljünk róla.
 Felmegyünk a szobába. A helyiség csakugyan feltűnően
szerény az ilyen gazdag emberhez. Egy ágy, szekrény nincs,
karosszék nincs, csak két sovány szalmaszék az ágy és az ablak
között. Balinkay előhúzza arany cigarettatárcáját, megkínál,
azután örvendetesen megkönnyíti helyzetemet, mert ő kezdi el:
– Hát kedves Hofmiller, mivel lehetek szolgálatodra?
Nem kell teketóriázni, gondolom magamban, és egyenesen
kimondom:
– Szeretnék tőled tanácsot kérni, Balinkay. Ki akarok lépni a
hadseregből és elmenni Ausztriából. Talán tudsz valamit
számomra.
Balinkay egyszerre elkomorodik. Arca megmerevedik, eldobja
a cigarettát.
– Őrültség. Ilyen fiú, mint te! Mi jut eszedbe!
De hirtelen vad makacsság száll meg. Szilárdnak és
acélkeménynek érzem elhatározásomat, amelyről tíz perccel
ezelőtt még sejtelmem sem volt.
– Kedves Balinkay – mondom azon a bizonyos kurta módon,
amely minden vitát elhárít –, légy oly kedves és engedj el minden
magyarázatot. Mindenki maga tudja, hogy mit akar tenni, hogy
mit kell tennie. Kívülről az ilyet más nem értheti meg. Hidd el
nekem, most pontot kell tennem az egészre.
Balinkay fürkészve néz rám. Bizonyosan észrevette, hogy
komoly az ügy.
– Hát nem akarok beleszólni, de hidd el, Hofmiller,
marhaságot csinálsz. Nem tudod, mibe vágsz bele. Becslésem
szerint most huszonöt vagy huszonhat éves lehetsz és nemsokára
főhadnagy leszel. És ez már igazán nem kis dolog. Itt rangod van,
itt jelentesz valamit. De abban a pillanatban, amint máshoz
fogsz, a legutolsó suberlák és a legmocskosabb boltiszolga is
fölötted fog állni, már csak azért is, mert azok nem cipelik örökké
borjúként hátukon a mi ostoba előítéleteinket. Hidd el, ha a
magunkfajta ember leveti az egyenruhát, akkor nem marad sok
abból, ami azelőtt volt, és csak egyre kérlek: ne tévesszen meg az,
hogy éppen nekem sikerült a piszokból megint kimászni. Tiszta
véletlen volt, amilyen ezer eset között egyszer adódik, s bár ne
tudnám, hogy mi van ma a többiekkel, akiknek Isten nem
tartotta elébe olyan szívélyesen a kengyelt, mint nekem.
 Határozottságában van valami meggyőző, de érzem, hogy
nem szabad engednem.
– Jól tudom – jelentem ki –, hogy az ilyesmi lecsúszást jelent,
de nekem azonnal távoznom kell, és így nincs más választásom.
Légy oly kedves, és ne beszélj le. Tudom, hogy nem vagyok
különösebb ember, és nem is tanultam semmi különösebbet, de
ha igazán beajánlanál valahova, ígérem, nem hozok szégyent a
fejedre. Tudom, nem az első leszek, hiszen Ferenc sógorát is
elhelyezted.
– A Jónást – csettint Balinkay megvetően ujjával –, ugyan,
kérlek alássan, ki volt az? Kis vidéki tisztviselő. Az ilyenen
könnyű segíteni. Csak egy kicsit kényelmesebb zsámolyra kell
ültetni, és máris atyaistennek érzi magát. Mit jelent neki, hogy
hol koptatja a nadrágját, hiszen sohasem szokott jobb dolgokhoz.
De egészen más lapra tartozik kifundálni valamit olyasvalakinek,
akinek egyszer már csillag volt a gallérján. Nem, kedves
Hofmiller, a felsőbb emeletek mindig foglaltak. A polgári életben
mindig alulról kell kezdeni, sőt a pincétől, ahol bizony nem
nagyon rózsás a helyzet.
– Nem bánom.
Nagyon hevesen mondhattam, mert Balinkay előbb kíváncsi,
azután különösen merev pillantással nézett rám, szinte a messze
távolból. Végre közelebb húzta székét, és kezét karomra tette.
– Te Hofmiller, nem vagyok a gyámod, és nem akarlak
kioktatni sem. De hidd el egy bajtársadnak, aki már átesett rajta:
nagyon sokat jelent, ha az ember a magasból egyetlen lendülettel
lecsúszik, tiszti lováról bele a sárba… Olyan ember mondja ezt
neked, aki egyszer déli tizenkét órától sötétedésig itt ült ebben a
piszkos kis szobában, és éppen így magyarázta magának, hogy
„nem bánom”. Kevéssel fél tizenkettő előtt jelentettem be
távozásomat a kihallgatáson. A tiszti étkezdében nem akartam
már a többiek közé ülni, másrészt világos nappal sem akartam
polgári ruhában utcára menni. Kivettem hát ezt a szobát… most
legalább megérted, hogy miért akarom mindig ugyanezt… és itt
vártam, amíg besötétedik, nehogy valaki részvevően pislogjon,
amikor Balinkay a kopott szürke zakóban, keménykalappal a
fején eltűnik a balfenéken. Az ablaknál álltam, éppen ennél az
ablaknál, és még egyszer lenéztem az utcán sétálókra. Ott mentek
bajtársaim, valamennyien egyenruhában, büszkén és egyenesen
és szabadon, mindegyik egy kisisten, és mindegyik tudta, hogy
most már csak szemét vagyok ezen a világon; az volt az érzésem,
hogy egyenruhámmal együtt a bőrömet is leszakítottam
magamról. Persze most azt gondolod: ostobaság, az egyik posztó
kék, a másik fekete vagy szürke, és mindegy, hogy az ember
karddal sétál-e vagy esernyővel. De még ma is érzem minden
csontomban azt az ütést, amelyet akkor éreztem, amikor azután
éjjel kiosontam a pályaudvarra, a sarkon elment mellettem két
ulánus, és egyik sem tisztelgett. Mikor aztán kis bőröndömet
magam vittem a harmadosztályú kocsiba, és ott ültem az izzadt
parasztasszonyok és munkások között… igen, ma már tudom,
hogy mindez butaság, igazságtalanság, s a mi úgynevezett tiszti
becsületünk igazán csak flancolás… De nyolcévi szolgálat és
négyévi kadétiskola után a vérünkben van! Kezdetben úgy érzi
magát az ember, mintha béna vagy fekélyes pofájú volna. Ments
Isten, hogy neked is át kelljen esned rajta! A világ minden
kincséért sem élném át újra azt az estét, amikor kilopóztam
innen és a pályaudvarig minden lámpát elkerültem. Pedig ez még
csak a kezdet volt.
– De Balinkay, éppen azért akarok valahová messzire menni,
ahol ilyesmi nincs, ahol senki sem tud a másikról semmit.
– Én is így beszéltem, Hofmiller, pontosan így gondolkoztam.
Csak el, messzire, hogy nyomtalanul eltűnjék minden, tabula
rasa legyen! Inkább cipőtisztító vagy edénymosó leszek odaát
Amerikában, mint ahogy az ember a nagy milliomosokról szóló
újságtörténetekben mindig olvassa! Csakhogy, Hofmiller, már
odáig is elég sok pénz kell, és azt még nem tudod, mit jelent a
hajlongás egy magunkfajta embernek! Mikor egy öreg ulánus
már nem érzi a csillagot a nyakán, nem tud többé rendesen
megállni sem a csizmájában, még kevésbé tud úgy beszélni, mint
ahogy azelőtt szokott. Ostobán és zavartan ül a legjobb barátai
körében, ha pedig valamit kérnie kell, a büszkeség egyszerre
betapasztja a száját. Igen, kedvesem, sok mindent átéltem;
gondolni se szeretek rá, mennyi szégyenben és megaláztatásban
volt részem, még soha senkinek nem beszéltem róluk.
Felállt, és heves karmozdulatot tett, mintha kabátja egyszerre
szűk lett volna. Hirtelen megfordult.
 – Egyébként neked nyugodtan elmondhatom! Mert ma már
nem szégyenlem, és neked talán használok vele, ha a romantikus
fényeket idején eloltom.
Megint leült, és közelebb húzódott.
– Bizonyosan neked is elmesélték a dicsőséges halfogásról
szóló történetet, ugye, hogy miként ismerkedtem meg
feleségemmel a Hotel Shepheardsben. Tudom, dobra verik
valamennyi ezrednél, és a legszívesebben olvasókönyvben
nyomtatnák ki, mint egy császári és királyi tiszt hőstettét. Hát
annyira dicsőséges nem volt, a történetből csak annyi igaz, hogy
valóban abban a szállodában ismerkedtem meg vele. De hogy
miképpen ismertem meg, ezt csak ketten tudjuk, én meg ő. Ő
pedig senkinek sem mondta el, és még én sem. Neked mégis
elmondom, hogy megértsd: a magunkfajta ember szájába nem
repül a sült galamb… Hát, hogy rövid legyek: amikor
megismertem őt a Hotel Shepheardsben, akkor… ne rémülj
meg… szobapincér voltam ott… igen, kedvesem, közönséges
vacak felszolgáló. Természetesen nem szórakozásból lettem azzá,
hanem butaságból és siralmas tapasztalatlanságunk
következtében. Bécsben egy koszos penzióban együtt laktam egy
egyiptomival, és a fickó előadta, hogy sógora a kairói Royal Polo
Club vezetője, s ha készáz korona jutalékot adok neki, akkor ott
álláshoz juttat mint trénert. Ott nagyon buknak a jó modorra és
előkelő nevekre. Nos, lovaspólózásban mindig első voltam, és
kitűnő gázsit ajánlott… Három év alatt összekuporgathattam
volna annyit, hogy azután valami rendes dolog után nézzek.
Azonkívül Kairó messze is van, lovaspólózni jobb emberek
szoktak, így hát örömmel igent mondtam. Hát nem akarlak
untatni azzal, hogy hány tucat ajtón kellett kopogtatnom és hány
úgynevezett régi barát zavart mentegetőzését kellett
végighallgatnom, amíg összekotortam pár száz koronát az útra és
a felszerelésre… ilyen előkelő klubban lovasöltöny kell, frakk, jó
fellépés. A pénzből éppen hogy komisz fedélközre tellett.
Kairóban már csak hét piaszter csörgött a zsebemben, s amikor
becsengetek a Royal Polo Clubnál, rám bámul egy néger fickó, és
azt mondja, hogy nem ismer semmiféle Efdopulosz urat, nem tud
semmiféle sógorról, nincs szükségük trénerre és különben is a
Polo Club feloszlóban van. Érted már, ugye, hogy az egyiptomi
természetesen utolsó csirkefogó volt, aki tőlem, a baromtól
kicsalt kétszáz koronát, én pedig nem voltam eléggé dörzsölt
ahhoz, hogy az állítólagos leveleket és táviratokat látni akarjam.
Igen, kedves Hofmiller, a söpredékkel mi nem boldogulunk.
Azonkívül nem is az első eset volt, hogy álláskeresés közben így
pofára estem. De akkor úgy éreztem, egyenesen gyomron vágtak.
Mert, kedves barátom, ott álltam Kairóban, ahol a kutya sem
ismer, hét piaszterrel a zsebemben, és ott nemcsak hőség van,
hanem az élet is átkozottul drága. Megkíméllek attól, hogy
miképpen laktam és mit zabáltam ott az első hat napon, magam
is csodálkozom, hogy ilyesmit ki lehet bírni. És látod, hasonló
esetben más elmegy a konzulátusra, és kikönyörgi, hogy
hazazsuppolják. De éppen az a baj, hogy nekünk ez nem megy. A
magunkfajta képtelen az előszobákban leülni egy padra, a
kikötőmunkások és az elbocsátott szakácsnők mellé, s képtelen
elviselni azt a pillantást, amellyel egy ilyen kis konzulátusi kukac
rábámul, amikor kibetűzi az útlevélből, hogy „báró Balinkay”. A
magunkfajta inkább az ebek harmincadjára kerül; elképzelheted
tehát, hogy a balszerencsében még szerencse volt, amikor
véletlenül megtudtam, hogy a Shepheards-szállónak kisegítő
pincérre van szüksége. Mivel pedig volt frakkom, méghozzá
vadonatúj (az első napokban a lovaglóruhából éltem), francia
tudásomra való tekintettel nagy kegyesen felvettek próbaidőre.
Hát kívülről az ilyesmi elviselhetőnek látszik; ott áll az ember,
ragyogó ingmellben, felszolgál és tálal, egész jól mutat; de azt,
hogy mint szobapincér harmadmagával alszik egy
manzárdszobában, közvetlenül a pokolian meleg tető alatt,
hétmillió bolha és poloska társaságában, és hogy reggel
harmadmagával mosdik sorban ugyanabból a bádoglavórból, és
hogy a magunkfajta ember kezét tűzként égeti a borravaló, és így
tovább… No, ne beszéljünk róla! Elég, ha átéltem, elég, ha
túléltem.
És ekkor következett az eset a feleségemmel. Kevéssel azelőtt
lett özvegy, nővérével és sógorával érkezett Kairóba. Ez a sógor a
legközönségesebb alak volt, akit csak elképzelhetsz, széles, kövér,
nyálas, hetyke, és valami nem tetszett neki rajtam. Talán túl
elegáns voltam neki, talán nem hajoltam meg elég mélyen a
Mynheer előtt, elég az hozzá, hogy egyszer, amiért a reggelit nem
egészen pontos időben vittem fel neki, rám támadott. „Maga
marha”… Látod, ha valaki egyszer tiszt volt, akkor az ilyesmi
közvetlenül az izmait mozgatja meg… mielőtt meggondoltam
volna, úgy nekilendültem, mint a megvadult ló, nekimentem, és
igazán csak hajszálon múlott, hogy nem vágtam ököllel az arcába.
De hát az utolsó pillanatban még lefékeztem, mert tudod, az
egész pincérkedés kicsit jelmezbál volt nekem, és… nem tudom,
megértesz-e… a következő pillanatban már egyenesen szadista
örömet éreztem, amiért nekem, a Balinkaynak el kell ilyet
tűrnöm egy szaros sajtkereskedőtől. Így hát csendesen álltam, és
egy picit rámosolyogtam… de tudod, úgy felülről, úgy az orrom
alatt mosolyogtam, hogy a pasas zöldesfehér lett a méregtől, mert
hát megérezte, hogy valamiképpen fölötte állok. Akkor azután
nyugodtan kimentem a szobából, de előbb még különös
ironikusan udvariasan meghajoltam… majd szétrobbant a
méregtől. Feleségem, azaz a jelenlegi feleségem azonban szintén
ott volt; ő is megdöbbent azon, ami közöttünk lejátszódott, és
mint később bevallotta, fellépésemből valahogyan megérezte,
hogy velem szemben még soha ilyesmire nem vetemedett senki.
Ezért utánam jött a folyosóra, hogy hát a sógora kicsit izgatott, ne
vegyem tőle rossz néven… nos, hogy mindent tudjál, kedvesem…
még azt is megpróbálta, hogy egy bankjegyet csúsztasson a
kezembe és ezzel elsimítsa az ügyet.
Ahogyan azután a bankjegyet visszautasítottam, azon
másodszor is meg kellett éreznie, hogy az én pincérkedésem
körül valami nincs rendben. Ezzel azonban a dolog befejeződött
volna, mert a néhány hét alatt már elég pénzt kotortam össze,
hogy megint hazamehessek, anélkül hogy koldulnom kellene a
konzulátuson. Csak azért mentem a konzulátusra, hogy
felvilágosítást kérjek. Hát akkor a véletlen segítségemre jött,
megint egy olyan véletlen, amilyen százezer esetben egyszer üt
be; éppen keresztülmegy az előszobán a konzul, és az nem más,
mint Juhász Elemér, akivel Isten tudja, milyen gyakran
üldögéltem együtt a Jockey Clubban. Persze rögtön megölelt, és
meghívott a klubjába… És megint véletlen… tehát kétszeres
véletlen… csak azért mondom, hogy lásd, milyen őrült
véletleneknek kell találkozniok, hogy a magunkfajta ember
kimászhasson a piszokból… ott volt jelenlegi feleségem is. Mikor
Elemér mint barátját, báró Balinkayt mutatott be neki, tűzvörös
lett az arca. Természetesen azonnal megismert, és most már neki
volt kínos a borravalóeset. De rögtön megéreztem, hogy milyen
ember, milyen nemes, tisztességes ember, mert nem játszotta
meg, mintha semmiről sem tudna, hanem nyíltan és őszintén
színt vallott. A többi aztán gyorsan nyélbe ütődött, és nem
tartozik már ide. De hidd el, az ilyen összjáték nem ismétlődik
meg mindennap, és a pénzem és a feleségem ellenére, akiért
reggel és este ezerszer hálát adok Istennek, nem szeretném még
egyszer átélni azt, amin átestem.
Önkéntelenül megszorítottam Balinkay kezét.
– Hálásan köszönöm, hogy figyelmeztettél. Most már jobban
látom, mi vár rám. De szavamra mondom, más kiutam nincs.
Igazán nem tudsz számomra semmit? Hiszen nektek nagy
vállalataitok vannak.
Balinkay hallgatott egy pillanatig, azután részvevően
sóhajtott.
– Szegény fiú, téged ugyan alaposan fejbe kólintották… Ne
félj, nem foglak vallatni, épp eleget látok. Ha valaki már itt tart,
akkor már nem használ többé sem rábeszélés, sem lebeszélés.
Akkor segítséget kell nyújtani a bajtársnak, s hogy abban nem
lesz hiba, arra nem kell különös ígéretet tennem. Csak egyet,
Hofmiller, remélem, van annyi eszed és nem képzeled, hogy
nálunk mindjárt nagy pompa és dicsőség vár rád. Rendes
vállalatnál ilyesmi nem fordul elő, rossz vért szülne a többieknél,
ha valakit csak úgy, oda se neki, a nyakukba ültetnek. Egész alul
kell kezdened, talán néhány hónapig hülye írásbeli munkát kell
majd végezned a könyvelésben, mielőtt átküldhetünk az
ültetvényekre, vagy valami más helyet varázsolunk elő számodra.
De mindenesetre, ahogy mondtam, eligazítom az ügyet. Holnap
elutazom a feleségemmel, nyolc-tíz napig Párizsban bumlizunk,
azután pár napra Le Havre-ba és Antwerpenbe megyünk, hogy a
képviseleteket ellenőrizzük. De kereken három hét múlva megint
otthon vagyunk, és Rotterdamból azonnal írok neked. Ne félj,
nem felejtem el! Számíthatsz a Balinkayra.
– Tudom – feleltem – és hálásan köszönöm.
Balinkay alighanem megérezte szavaim mögött az enyhe
csalódottságot (valószínűleg maga is átesett már hasonlón, mert
az ilyen árnyalatot a hangon csak az veszi észre, aki ilyet már
maga is átélt).
– Vagy… vagy az már késő lenne?
– Nem – mondtam vontatottan –, mihelyt biztos a dolog,
akkor természetesen már nem. De… kellemesebb lett volna, ha…
Balinkay egy kicsit gondolkodott.
– Ma például nem érnél rá? … Úgy gondolom, hogy mert a
feleségem ma még Bécsben van, és mert az üzlet az övé és nem az
enyém, övé a döntő szó…
– Hogyne… természetesen szabad vagyok – feleltem gyorsan.
Eszembe jutott: az ezredes nem akarta, hogy ma a szeme elé
kerüljek.
– Bravó! Remek! Akkor az a legokosabb, ha velem jössz a
tragacsban. Elöl, a sofőr mellett még van hely. Hátul nem
ülhetsz, mert meghívtam régi barátomat, Lajos bárót és családját.
Öt órakor a Bristolban vagyok, rögtön beszélek a feleségemmel,
és ezzel már túl leszünk a dolog nehezén; ő még sohasem
mondott nemet, ha egy bajtársam számára kértem valamit.
Megszorítottam a kezét. Lementünk a lépcsőn. A szerelők
levetették a kék köpenyt, az automobil készen állott; két perccel
később a kocsi már a műút felé robogott.

A sebességben – akár lelki, akár testi sebesség – mindig van

valami mámorító és kábító. Alig pöfögött ki a kocsi az utcák közül
a szabadba, máris különös felszabadulást és megkönnyebbülést
éreztem. A sofőr gyorsan hajtott; mintegy ferdén kivágva dőltek
el a kocsi mögött a fák, a távíróoszlopok, a falvakban egymásba
folytak a házak, akár egy elmozdult képen, fehér kilométerkövek
ugrottak elő és buktak le, mielőtt még a számot elolvashattuk
volna rajtuk, és a viharszerűen arcomba vágódó szél erejéből
éreztem, milyen vad iramban száguldunk. De talán még inkább
csodálkoztam azon a sebességen, amellyel ugyanakkor életem
vágtatott tova: néhány óra alatt milyen sok elhatározásra
jutottam! Máskor a homályos kívánság, a ködös szándék és a
véghezvitel között borús érzésközök számos árnyalata száll és
lebeg, s a szív legtitkosabb kedvtelései közé tartozik, hogy előbb
bizonytalanul játszadozzék az elhatározásokkal, mielőtt
tudatosan valóra váltaná őket. Most azonban álomszerű
gyorsasággal szakadt rám minden, s ahogyan a zakatoló kocsi
mögött falvak és utak és fák és mezők a semmiségbe vesztek,
véglegesen és visszatérés nélkül, ugyanúgy, egy csapásra
elszáguldott tőlem minden, ami eddig mindennapi életem volt: a
kaszárnya, a karrier, a bajtársak, Kékesfalvyék, a kastély, szobám,
a lovaglóiskola, egész, látszólag oly biztos és szabályozott
egzisztenciám. Egyetlen óra alatt egész belső világom
megváltozott.
Fél hatkor megálltunk a Bristol szálló előtt, alaposan
összerázva, fülig porosan, de a száguldástól mégis csodálatosan
felfrissülten.
– Így nem jöhetsz fel a feleségemhez – nevetett rám Balinkay
–, olyan vagy, mintha liszteszsákot borítottak volna rád. De
különben is talán jobb, ha négyszemközt szólok neki, ilyenkor
sokkal szabadabban beszélek, te meg nem leszel zavarban.
Legokosabb, ha a mosdóba mész, alaposan megmosakszol,
azután beülsz a bárba. Pár perc múlva jövök, és hozom a választ.
De ne nyugtalankodj. Elintézem a dolgot, ahogy te akarod.
Valóban nem kellett rá sokáig várnom. Alig öt perccel később
mosolyogva megérkezett.
– Hát nem megmondtam… Minden rendben, feltéve, hogy
neked sincs kifogásod ellene. Korlátlan gondolkozási idő,
felmondási jog bármikor. A feleségem… igazán okos asszony…
már megint a leghelyesebbet fundálta ki. Szóval mindjárt hajóra
kerülsz, főként azért, hogy a nyelveket ott megtanuld, és hogy
odaát mindent megnézhess. A gazdasági tiszt mellé osztanak be
mint asszisztenst, egyenruhát kapsz, a tiszti asztalnál fogsz
étkezni, néhányszor ide-oda utazol Holland-Indiába, közben
segítesz az irkálásban. Utána azután majd elhelyezünk valahol, itt
vagy odaát, ahogy neked tetszik, a feleségem szavát adta.
– Köszö…
– Ne köszönd. Igazán természetes, hogy melléd álltam. De
Hofmiller, még egyszer mondom, ne hirtelenkedd el! Tőlem már
akár holnapután is utazhatsz és jelentkezhetsz; mindenesetre
táviratot küldök az igazgatónak, hogy jegyezze fel a nevedet; de
természetesen jobb volna, ha aludnál rá egyet; szívesebben
tudlak az ezrednél, de hát chacun á son goût.4 Mint mondtam, ha
jössz, ha nem jössz, nem fogunk beperelni… Tehát – nyújtotta
kezét – igen vagy nem, ahogy határozol, őszintén örültem.
Szervusz.
Valóban meghatottan néztem erre az emberre, akit a sors
küldött utamba. Bámulatos könnyedséggel vette le vállamról a
legnehezebbet, a kérést és a halogatást és a döntés előtti kínos
feszültséget, így most nekem már csak egyetlen kis formaságot
kellett elintéznem: megírni elbocsátási kérvényemet. Akkor aztán
szabad leszek, megmenekültem.

Az úgynevezett miniszterpapír, a milliméternyi pontossággal

vágott, előírásos méretű ív talán legnélkülözhetetlenebb
felszerelési tárgya az osztrák polgári és katonai igazgatásnak.
Minden kérvényt, minden aktát, minden jelentést ezen a
gondosan vágott papíron kellett benyújtani, amely alakjának
sajátossága folytán a hivatalos ügyet láthatóan elkülönítette a
magánügytől; az irodákban felhalmozott millió és milliárd ilyen
papírról fogják valamikor egyedül megbízhatóan kiböngészni a
Habsburg-monarchia életének és szenvedésének teljes történetét.
Csak azt a bejelentést fogadták el szabályszerűnek, amelyet ilyen
fehér négyszögre írtak, így tehát első feladatom az volt, hogy a
legközelebbi trafikban két ilyen ívet vásároljak, hozzá pedig
úgynevezett sorvezetőt – vonalazott alátétet –, valamint
megfelelő borítékot. Azután be egy kávéházba, ahol Bécsben
mindent, a legkomolyabb és a legléhább dolgokat intézni szokták,
húsz perc alatt, hat órára megírhatom a kérvényt, és akkor aztán
megint egyedül és kizárólag a magamé leszek.
Félelmetes határozottsággal emlékszem még – hiszen addigi
életem legfontosabb döntése volt – az izgalmas lebonyolítás
minden részletére, a Ring egyik kávéházának ablaksarkában a kis
kerek márványasztalra, a mappára, amelyen a papírt
szétterítettem, azután középen gondosan összehajtogattam, kés
segítségével, hogy a hajtási vonalak tökéletesen egymásra

4 Ki-ki tegyen a maga ízlése szerint, (francia)

essenek. Egy fénykép élességével látom még ma is a kékesfekete,
kissé vizenyős tinta színét, és érzem azt a kis nekilendülést is,
amellyel hozzáfogtam, hogy eltaláljam az első betűhöz a
megfelelő kerek és lendületes cikornyát. Fontosnak tartottam
ugyanis, hogy éppen utolsó katonai ténykedésemet különlegesen
korrektül végezzem el, mivel pedig a tartalmat illetően szabályok
intézkedtek, a ténykedés ünnepélyességét csak kézírásom
különleges tisztaságával és szépségével fejezhettem ki.
De már az első soroknál különös álmodozásba merültem.
Felhagytam az írással, és elgondoltam, mi lesz holnap, amikor az
ezred irodájában átadom a kérvényt. Először valószínűleg
meglepetten felnéz az irodában szolgáló őrmester, azután
csodálkozva összesúgnak az alantas írnokok – végre is nem
mindennapos dolog, hogy egy hadnagy egyszerűen odavágja a
rangját. Akkor azután a papírlap megkezdi szolgálati vándorútját
szobáról szobára, míg végre eljut magához az ezredeshez;
hirtelen élethűen jelenik meg előttem az ezredes, amint kissé
rövidlátó szeme elé teszi csíptetőjét, az első szavaknál
meghökken, azután a maga indulatos módján öklével az asztalra
csap; ez a nyers ember nagyon is megszokta már, hogy lepiszkolt
alárendeltjei rögtön megint boldogan rázzák a farukat, ha a
következő nap egy diákos megjegyzéssel tudtukra adja, hogy a
zivatar végérvényesen elvonult. Most azonban rá fog döbbenni,
hogy emberére talált a kis Hofmiller hadnagyban, akire nem
lehet csak úgy ráförmedni. Ha aztán később híre jár, hogy a
Hofmiller kilép a hadseregből, egyszerre húsz vagy negyven fej
fog önkéntelenül, csodálkozva megrándulni. A bajtársak
valamennyien ezt gondolják majd: Teringettét, ez aztán legény a
talpán! Ezzel aztán nem lehet kukoricázni. Rettentő kellemetlen
lesz a dolog még Bubenčič ezredes úrnak is – bizonyos, hogy
méltóságteljesebben még senki nem vett búcsút az ezredtől,
tisztességesebben még senki sem bújt ki a mundérból, már
amennyire emlékezem.
Nem szégyenlem bevallani, hogy különös elégedettség fogott
el, miközben ezen tűnődtem. Tulajdonképpen minden
cselekedetünknek a hiúság a legerősebb mozgatórugója, és kivált
a gyenge jellemek esnek áldozatul a kísértésnek, hogy olyat
tegyenek, ami kifelé erőnek, bátorságnak, elszántságnak látszik.
Először volt most alkalmam bajtársaim előtt bebizonyítani, hogy
adok magamra valamit, hogy kemény legény vagyok! Egyre
gyorsabban és – úgy képzelem – egyre keményebb vonásokkal
írtam meg a húsz sort; ami eleinte bosszantó formaságnak
tetszett, egyszerre személyes élvezetté vált.
Most még az aláírás – és kész. Egy pillantás az órára: fél hét.
Hívom a pincért, fizetek. Aztán még egyszer utoljára
megsétáltatom egyenruhámat a Ringen, és az éjjeli vonattal
hazautazom. Holnap reggel beadom ezt a papírrongyot, ezzel a
dolog visszavonhatatlanná válik, és kezdődik az új élet.
Fogtam tehát az ívet, először hosszában, majd székében
összehajtottam, végül óvatosan zubbonyom zsebébe dugtam a
sorsdöntő okmányt. Ebben a pillanatban váratlan dolog történt.

A következő dolog történt. Abban a fél percben, mialatt

határozott, öntudatos mozdulattal, sőt boldogan (az elintézés
mindig örömet szerez) zubbonyom zsebébe dugtam a
meglehetősen terjedelmes borítékot, odabenn zizegő ellenállásra
találtam. Vajon mi rejtőzik odabenn, gondoltam öntudatlanul, és
belenyúltam a zsebbe. De ujjaim máris visszarettentek, mintha
előbb ébredtek volna tudatára, mint az emlékezetem, hogy mi az,
amiről agyam megfeledkezett. Edit levele volt, tegnapi két levele,
az első és a második.
Képtelen vagyok pontosan leírni azt az érzést, amely a
hirtelen emlékezésre megszállott. Azt hiszem, nem is annyira
rémület volt, mint inkább határtalan szégyen. Mert ebben a
pillanatban felszakadt a felhő, vagyis inkább a magam köré vont
mesterséges köd. Mintegy villámfénynél láttam meg, hogy
teljesen hamis volt mindaz, amit az utolsó órákban tettem és
gondoltam: a bosszankodás a megszégyenítés miatt, a hősies
kilépés büszkesége. Nem azért akartam én lelépni, mert az
ezredes leszidott (végre is ez minden héten előfordult); valójában
Kékesfalvyék, a csalásom, a felelősségem elől menekültem; azért
futottam el, mert nem bírtam elviselni, hogy akaratom ellenére
szeressenek. S mint ahogy a halálos beteg a váratlan fogfájás
következtében elfelejti gyötrelmes, halálos kínját, úgy én is
megfeledkeztem (vagy talán csak akartam megfeledkezni) arról,
ami valójában bántott, ami gyávává, szökevénnyé tett, és helyette
a gyakorlótéren történt jelentéktelen balesetet akartam távozási
szándékom indítóokául előráncigálni. De most már láttam: amit
elkövetek, az nem hősies lelépés a megsértett becsület miatt.
Hanem gyáva, szégyenletes futás.
De mindig van erő abban, ami már megtörtént. Nos, ha már
megírtam elbocsátási kérelmemet, nem akarom megcáfolni
magamat. Ördögbe is – gondoltam dühösen –, mit törődöm vele,
hogy az a lány odakinn vár és pityereg! Éppen eleget
bosszantottak, éppen elégszer megzavartak. Mit törődöm azzal,
hogy egy idegen ember szeret? Millióinak segítségével majd csak
talál egy másikat, és ha nem, az sem az én gondom. Éppen elég,
hogy mindent odavágok, hogy leszaggatom magamról az
egyenruhát! Mit törődöm az egész hisztériás esettel, hogy vajon
egészséges lesz-e vagy sem? Végre is nem vagyok orvos…
Mikor magamban kiejtettem az „orvos” szót, egyszer csak
megtorpantak gondolataim, mint egyetlen jelzésre a sebesen
gördülő gép. Az „orvos” szóról Condor jutott az eszembe. És
azután: az ő dolga! az ő ügye! – tettem hozzá mindjárt. Őt azért
fizetik, hogy gyógykezelje a betegeket. Edit az ő betege és nem az
enyém. Egye meg Condor, amit főzött. Legjobb, ha egyenesen
hozzá megyek és közlöm vele, hogy kiszállok a játékból.
Az órára nézek. Háromnegyed hét, gyorsvonatom csak tíz
után indul. Bőven van tehát időm, nem kell neki sokat
magyaráznom: csak annyit, hogy a magam részéről befejezem az
ügyet. De hol is lakik? Nem mondta meg, vagy már elfelejtettem?
Különben a neve, mint gyakorló orvosé, bizonyosan megtalálható
a telefonkönyvben. Gyerünk hát, gyorsan a telefonfülkébe,
fellapozzuk a könyvet! Be … Bi… Bu… Ca… Co… itt vannak
valamennyien, az összes Condorok. Condor Anton, kereskedő…
Condor, Dr., Emmerich, gyakorló orvos, VIII., Floriangasse 97.
Nincs több orvos az egész oldalon – ez csak ő lehet.
Visszatérőben kétszer-háromszor megismétlem a címet – nincs
nálam ceruza, öldöklő sietségemben mindenről megfeledkeztem
odaintem az első bérkocsit, s miközben a fiáker gyorsan és lágyan
gördül gumikerekein, előkészítem tervemet. Csak röviden,
határozottan, rámenősen. Nem úgy, mintha még ingadoznék. Ne
foghasson gyanút, hogy tán Kékesfalvyék miatt lógok meg,
hanem kilépésemet eleve mint fait accompli-t5 kell elébe tárni.
Már hónapok óta készülök, de csak most kaptam meg ezt a
kitűnő állást Hollandiában. Ha ennek ellenére még sokat
kíváncsiskodik, elzárkózni a további közlések elől. Ő sem
mondott el nekem mindent. Be kell már végre szüntetnem azt,
hogy örökké tekintettel vagyok másokra.
A kocsi megállt. Nem tévedett a kocsis, vagy sietségemben
rossz címet mondtam be? Ilyen nyomorúságos helyen lakna
Condor? Hiszen egyedül Kékesfalvyéknál is baromi sok pénzt kell
keresnie, és egy ilyen bódéban nem lakik rendes orvos. De mégis,
ott a táblája a kapu alatt: „Dr. Emmerich Condor, második udvar,
III. emelet. Fogad: 2-4 óráig.” Kettőtől négyig, most pedig hétre
jár az idő. Mindegy, engem fogadnia kell. Gyorsan kifizetem a
kocsit, és átmegyek a rosszul kövezett udvaron. De micsoda
vacak egy csigalépcső ez! Kikopott fokok, málladozó, összefirkált
falak, szegényes konyhák és rosszul záródó illemhelyek szaga, a
folyosókon piszkos pongyolákban asszonyok beszélgetnek, és
bizalmatlanul néznek a lovastisztre, aki az alkonyaiban kissé
zavartan csörtet el mellettük!
Végre a harmadik emelet, megint egy hosszú folyosó, jobbra
és balra ajtók, egy középen. Éppen a zsebembe akarok nyúlni,
hogy gyufát gyújtsak és megkeressem a megfelelő ajtót, amikor a
bal felőli ajtóból meglehetősen lomposan öltözött szolgáló lép
mellém, kezében üres korsóval, bizonyosan sörért indul a
vacsorához. Tőle érdeklődöm Condor doktor után.
– Igen, ehun-e – feleli csehes kiejtéssel. – De még nincs
idehaza. Kiment Meidlingbe, de nemsoká itthon lesz. Asszonta a
naccságának, hogy biztosan hazagyün vacsoráznyi. Gyüjjék, oszt
várjék.
Mielőtt meggondolhatnám magam, bevezet az előszobába.
– Itt rakja le a hómiját – mutat egy régi, puhafa
gardróbszekrényre, a sötét kis előszoba egyetlen bútordarabjára,
Azután kinyitja a várószoba ajtaját, ez már valamivel
rendesebbnek látszik: asztal körül négy-öt szék, a bal oldali fal
tele könyvekkel. – Itt tessék leűnyi – mutat kissé leereszkedően
az egyik székre. Egyszeriben megértem: Condor bizonyosan

5
Kész tény. (francia)
szegény embereket gyógykezel. Gazdag pácienseket nem lehet így
fogadni. Különös ember, különös ember, jut minduntalan
eszembe. Hiszen, ha akarná, egyedül Kékesfalvyból
meggazdagodhatna.
Hát várok. A szokott ideges várakozás az orvosi előszobában,
ahol az ember minduntalan fellapozza a megviselt és elavult
folyóiratokat, amik nem is érdeklik, csupán azért, hogy
nyugtalanságát az elfoglaltság látszatával csillapítsa. Az ember
minduntalan feláll, minduntalan visszaül, és minduntalan az
órára néz, amelynek álmos ingája a sarokban ketyeg; hét óra
tizenkettő, hét óra tizennégy, hét óra tizenöt, hét óra tizenhat… és
hipnotikusan mered a rendelőszoba kilincsére. – Végre – hét óra
húsz – nem bírok tovább nyugton maradni. Már két széket
melegre ültem, hát felállok, és az ablakhoz lépek. Lenn az
udvaron egy sánta öregember – bizonyosan szolga –
kéziszekerének kerekeit olajozza, megvilágított konyhaablakok
mögött egy asszony vasal, egy másik – ha jól látom – dézsában
füröszti kisgyermekét. Valahol skáláznak, nem vagyok képes az
emeletet meghatározni, de közvetlenül fölöttem vagy alattam
mindig ugyanaz a skála, mindig ugyanaz. Az órára nézek: hét óra
huszonöt, hét óra harminc. Miért nem jön már? Nem bírok, nem
akarok tovább várni! Érzem, hogyan tesz a várakozás
határozatlanná, gyámoltalanná.
Végre – fellélegzem – a közelben becsukódik egy ajtó.
Azonnal leültem. Most kitartás, csak könnyedén –
figyelmeztetem magamat. Hanyagul elmesélni, hogy csak en
passant6 jöttem, elbúcsúzni, közben amúgy mellékesen
megkérni, utazzék ki mielőbb Kékesfalvyékhoz, és ha
bizalmatlankodnának, magyarázza el nekik, hogy Hollandiába
kellett mennem és ki kellett lépnem a szolgálatból. A mindenét,
ördög és pokol, miért várat még tovább! Tisztán hallom, hogy a
szomszéd szobában odébb húznak egy széket. Nem jelentett be az
a buta trampli?
Már éppen ki akarok menni, hogy figyelmeztessem a leányt.
De egyszerűen megmerevedem. Aki ugyanis a szomszéd
szobában jár, az nem lehet Condor. Ismerem a járását. Pontosan

6
Átutazóban, (francia)
emlékszem – arról az éjszakáról, mikor elkísértem –, hogy kurta
lábán szuszogva, nehézkesen, csoszogón lépdel, a cipője csikorog.
De ezek a lépések a mellettem levő szobában hol közelednek, hol
távolodnak, és egészen más, bizonytalan, határozatlan, csoszogó
lépések. Nem tudom, tulajdonképpen miért figyelek olyan
izgatottan ezekre az idegen lépésekre. És az az érzésem, hogy az a
másik ember odaát éppen így, ugyanilyen határozatlanul és
nyugtalanul figyel ide. Egyszerre csak halkan megzörren az ajtó,
mintha valaki lenyomná a kilincset, vagy játszana vele;
csakugyan már meg is mozdul az ajtó. A sötétségben láthatóan
lenyomódik a keskeny sárgaréz csík, az ajtó közepén vékony
fekete sáv keletkezik. Talán légvonat vagy a szél, mondom
magamban, mert ilyen loppal közönséges halandó nem nyitja ki
az ajtót, legfeljebb csak éjszakai betörő. De nem, a hasadék tágul.
Az ajtó szárnyát valószínűleg nagyon óvatosan tolja előre egy kéz,
és most már a sötétben emberi árnyékot is felfedezek.
Megigézetten bámulok oda. És ekkor a hasadék mögött
nyugtalan női hang szólal meg:
– Van… van itt valaki?
Torkomon akad a válasz. Rögtön tudom: aki így beszél és így
kérdez, az csak vak ember lehet. Csak a vakok járnak és osonnak
és tapogatóznak ilyen csendesen, csak az ő hangjuk lehet ennyire
bizonytalan. És a következő pillanatban keresztülcikázik
agyamon az emlékezés. Mintha Kékesfalvy említette volna, hogy
Condor vak nőt vett feleségül. Ő az tehát, csak ő lehet, aki az ajtó
hasadékában áll, kérdezősködik, és közben nem vesz észre. Teljes
erőmmel arrafelé figyelek, hogy az árnyékban meglássam az
árnyékot, és végre sikerül kivennem egy sovány asszonyt, bő
háziruhában, ősz, kissé kócos hajjal. Istenem, ez a bájtalan,
csúnya nő a felesége!
Félelmetes érzés, ahogy teljesen halott szeme rám mered, és
tudom, hogy mégsem lát; ugyanakkor észreveszem előreszegezett
figyelő fején, hogy minden érzékszervével igyekszik a számára
beláthatatlan térben megragadni az idegen embert. Ez az
erőfeszítés még csúnyábbra torzítja csúf nagy száját.
Egy másodpercig néma maradok. Azután felállok, meghajtok
– igen meghajtok, noha vak előtt teljesen felesleges meghajolni–,
és kinyögöm.
 – A… doktor úrra várok.
Most már egészen kinyitotta az ajtót. Bal kezével még a
kilincset fogja, mintha támasztékot keresne a sötét helyiségben.
Akkor azután előretapogatózik, élettelen szeme felett
megfeszülnek szemöldjei, és egészen más, nagyon kemény hang
támad rám.
– Ilyenkor már nincs rendelés. Ha a férjem hazajön, először
ennie és pihennie kell. Nem jöhetne holnap?
Minden egyes szóra nyugtalanabb lesz az arca, látni, hogy alig
képes uralkodni magán. Hisztérika, gondolom azonnal. Nem
szabad felizgatni. Így tehát – ostobán újra meghajolva – lassan
makogni kezdek:
– Bocsásson meg, nagyságos asszony… természetesen nem
gondolok arra, hogy ilyen késői órában a doktor úr
megvizsgáljon. Csak közölni akartam vele valamit… egyik
betegéről van ugyanis szó.
– Egyik betege! Mindig a betegei! – a nő keserűsége szinte
sírásba csap át. – Ma éjjel fél kettőkor jöttek érte, reggel hét
órakor már elment, és a rendelés óta még nem jött vissza. Bele
fog betegedni, ha nem hagyják békében! De most már elég volt!
Most nincs rendelési idő, mondottam már. Négykor befejeződött.
Írja fel neki, hogy mit akar, vagy ha nagyon sürgős, menjen más
orvoshoz. Van elég orvos ebben a városban, minden utcasarkon
négy.
Közelebb tapogatózik. Szinte bűntudatosan hátrálok a
haragosan izgatott arc elől, amelynek nyitott szeméből hirtelen
világító fehér golyók sugároznak felém.
– Menjen, ha mondom, távozzék! Hagyjátok legalább enni és
aludni, mint más embert! Ne kapaszkodjatok mind folyton
beléje! Éjjel, hajnalban, egész nap, örökké csak a betegek.
Mindenkivel ő foglalkozzék, és mindenkivel ingyen! Mert érzitek,
hogy gyenge, mind a nyakába csimpaszkodtok, és csak az ő
nyakába… Ó, milyen gonoszak vagytok. Csak a ti betegségetek,
csak a ti bajotok. Mással nem gondoltok. De én nem tűröm, nem
engedem. Menjen, ha mondom, azonnal távozzék! Hagyja már
végre békén, hagyja meg neki legalább este ezt az egy szabad
órát!
 Közben egészen az asztalig tapogatózott előre. Ösztöne
segítségével kétségtelenül megállapította, hogy körülbelül merre
állhatok, mert szeme egyenesen rám mered, mintha látna.
Haragjában annyi őszinteség és egyben olyan sok beteges
kétségbeesés van, hogy akaratlanul szégyenkezem.
– Természetesen, nagyságos asszonyom – mentegetőzöm –,
tökéletesen belátom, hogy a doktor úrnak pihenőre van
szüksége… Nem is akarnám tovább zavarni. Csak engedje meg,
kérem, hogy üzenetet hagyjak hátra, vagy pedig fél óra múlva
felhívjam telefonon.
– Nem – kiáltja kétségbeesetten –, nem! Nem! Ne
telefonáljon! Egész nap telefonálnak, mindenki akar tőle valamit,
mindenki kérdezősködik és panaszkodik! Még bele sem harapott
az ételbe, és már fel kell ugrania. Jöjjön holnap, a rendelési
időben, mint már mondottam, nem lesz olyan sürgős a dolog.
Végre neki is kell pihenni. Távozzék!… Távozzék, ha mondom.
És a vak nő ökölbe szorított kézzel, bizonytalanul tapogatózva
és csoszogva botorkál felém. Borzalmas helyzet. Az az érzésem,
hogy a következő pillanatban megragad az előrenyújtott kezével.
De ebben a szempillantásban odakinn a folyosóajtó felpattan, és
hangos csikorgással becsukódik. Csak Condor lehet. Az asszony
hallgatózik, összerezzen. Vonásai egyszerre megváltoznak. Egész
testében reszketni kezd, és előbb még ökölbe szorított kezét
könyörgően összeteszi:
– Ne tartsa fel most – suttogja –, ne mondjon neki semmit.
Bizonyosan fáradt, egész nap talpon volt… Legyen rá tekintettel!
Legyen önben rész…
Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és Condor belépett a
szobába.
Kétségtelenül egy pillanat alatt felismerte a helyzetet. De
egyetlen másodpercre sem jött zavarba.
– Ó, szórakoztattad a hadnagy urat – mondotta a maga
kedélyes módján, amely mögé, mint már megállapítottam,
leginkább heves izgalmát szokta elrejteni. – Nagyon kedves vagy,
Klara.
Ezalatt odalépett a vak nőhöz, és gyöngéden megsimogatta
szürke, kócos haját. Az érintésre az asszony egész arckifejezése
azonnal megváltozott. Az aggodalom, amely az előbb még
eltorzította nagy, csúnya száját, a gyengéd cirógatás hatása alatt
elsimult, és tehetetlenül szégyenkező, egyenesen szűzies
mosolygással fordult férje felé, ahogy annak közelségét
megérezte; kissé szögletes homlokáról tisztán és világosan
verődött vissza a fény. Leírhatatlan volt a hirtelen megnyugvás és
biztonság arckifejezése – a heves kitörés után. Boldogságában,
hogy férjét maga mellett érzi, láthatóan tökéletesen elfelejtette
jelenlétemet. Keze, mintha mágnes vonzaná, feléje tapogatott a
levegőben, és ahogy puhán keresgélő ujjai elérték férje kabátját,
egyszerre finoman újra meg újra megsimogatta karját. Condor
megértette, hogy felesége egész testének közelségét keresi, ezért
melléje lépett, mire az asszony férjére támaszkodott, mint ahogy
a teljesen kimerült ember roskad le pihenésre. Condor
mosolyogva ölelte át felesége vállát, s rám sem pillantva,
megismételte:
– Nagyon kedves vagy, Klara. – Hangja is simogató volt.
– Bocsáss meg – kezdett mentegetőzni a vak nő –, de meg
kellett mondanom ennek az úrnak, hogy neked először enned
kell, mert rettenetesen éhes lehetsz. Egész nap talpon, és közben
tizenkétszer-tizenötször telefonon is kerestek… Bocsáss meg, de
azt mondtam az úrnak, jöjjön inkább holnap, de…
Condor nevetett, és ugyanakkor újra megsimogatta felesége
haját. (Tudtam, azért, hogy a nevetés miatt meg ne sértődjék.)
– Ezúttal azonban alaposan tévedtél az elutasítással,
gyermekem. Ez az úr, Hofmiller hadnagy úr, szerencsére nem
betegem, hanem barátom, aki már régóta ígéri, hogy felkeres, ha
egyszer a városba jön. De ő csak este szabad, mert nappal
szolgálatot teljesít. Most már csak az a fő kérdés, hogy tudsz-e
neki is valami jó vacsorát adni.
Az asszony arcán ismét nyugtalan feszültség jelentkezett, s a
hirtelen ijedtségből megértettem, hogy szeretne kettesben lenni
régóta nélkülözött férjével.
– Ó, nem, köszönöm – szabadkoztam sietősen –, nekem
máris mennem kell. Nem szabad lekésnem az éjszakai vonatot.
Tulajdonképpen csak üdvözleteket hoztam odakintről, és ezen
néhány perc alatt túleshetünk.
– Minden rendben van odakinn? – kérdezte Condor, és
élesen a szemembe nézett. És valahogyan észrevehette, hogy
nincs rendben valami, mert gyorsan hozzátette: – Hát ide
hallgasson, drága barátom. A feleségem mindig tudja, hogy s
mint vagyok, rendszerint jobban tudja, mint én magam.
Csakugyan borzasztó éhes vagyok, s mielőtt nem harapok valamit
és nem gyújthatok szivarra, nem is vagyok használható
állapotban. Ha nincs kifogásod ellene, Klara, akkor mi ketten
most nyugodtan elvonulunk vacsorázni, és egy kicsit váratjuk a
hadnagy urat. Arra az időre kap tőlem egy könyvet, vagy kipiheni
magát… Önnek is bizonyosan nehéz napja volt – fordult felém.
Ha aztán már a szivarnál tartok, visszajövök önhöz, de
mindenesetre papucsban és házikabátban… ugyebár, hadnagy úr,
nem kíván tőlem teljes díszt…
– Én pedig igazán csak tíz percig maradok, nagyságos
asszonyom, azután rohannom kell a vonathoz.
Erre már teljesen felderült az asszony arca. Majdnem
barátságosan fordult felém:
– Igazán kár, hogy nem akar velünk vacsorázni, hadnagy úr.
De remélem, eljön majd máskor.
Felém nyújtotta kezét, nagyon gyengéd, keskeny, de kissé
fakó és ráncos kezét. Tiszteletteljesen kezet csókoltam. És tisztelő
hódolattal néztem, amint Condor óvatosan kivezeti az ajtón a
vakot, gondosan vigyázva, nehogy jobbján vagy balján
nekiütődjék valaminek: mintha valami kimondhatatlanul
törékeny és értékes dolgot tartana kezében.
Két-három percig nyitva maradt az ajtó, hallottam a csoszogó
lépések távolodását. Aztán Condor megint visszajött. Más volt az
arca, mint az imént, az az éber, éles kifejezés ült rajta, amelyet
belső feszült pillanataiban ismertem meg nála. Kétségtelenül
észrevette, hogy nem sürgető szükség nélkül rohantam fel hozzá
bejelentés nélkül.
– Húsz perc múlva itt vagyok. Akkor majd gyorsan
megbeszélünk mindent. Legjobb, ha addig lefekszik a díványra
vagy elnyújtózik itt a fotelban. Nem tetszik maga nekem,
kedvesem. Halálosan fáradtnak látszik, pedig mind a kettőnknek
frissnek és koncentráltnak kell lennünk.
Azután hangját megváltoztatva hangosan, a harmadik
szobában is hallhatóan hozzátette:
 – Igen, édes Klárám, megyek már, csak még gyorsan adtam a
hadnagy úrnak egy könyvet, hogy addig ne unatkozzék.

Condor gyakorlott szeme nem tévedett. Most, hogy ő mondta,

most vettem csak magam is észre, hogy az álmatlan éjszaka és az
izgalmakban eltelt nap milyen borzasztóan kimerített.
Megfogadtam tanácsát – már éreztem, hogy egészen hatalmába
kerített –, és kinyújtóztam rendelőjének foteljében, fejemet
mélyen hátrahajtva, kezemet a puha karfákon nyugtatva. A
szorongó várakozás közben odakinn teljesen leszállt az alkonyat;
a szobában már alig tudtam mást kivenni, csak a magas
üvegszekrény műszereinek ezüstös csillogását; mögöttem, a
sarokban, a fotel fölé, amelyben lepihentem, az éjszaka valóságos
fülkéje boltozódott. Akaratlanul lehunytam szememet, és mint
valami vetítőgépből, azonnal megjelent előttem a vak nő arca,
amint Condor kezének egyetlen érintésére, alighogy átölelte őt,
felejthetetlen átmenettel a rémületből hirtelen boldoggá
változott. Csodálatos orvos – gondoltam –, bárcsak rajtam is így
segíthetnél. Zavarosan még éreztem, hogy tovább akartam
gondolkozni, valaki másról, aki ugyanilyen nyugtalan és
zavarodott volt, és éppolyan aggódva nézett valami bizonyosság
után, amely miatt ide jöttem. De tovább sehogyan sem sikerült.
Hirtelen egy kéz érintette a vállamat. Condor valószínűleg
igen halkan jött be a koromsötét szobába, vagy talán csakugyan
elaludtam? Fel akartam állni, de a vállamnál fogva szelíden és
mégis keményen visszatartott.
– Maradjon. Majd maga mellé ülök. Sötétben jobban lehet
beszélgetni. Csak arra kérem, beszéljünk halkan! Nagyon halkan!
Hiszen tudja, hogy a vakok hallása néha varázslatos módon
kifejlődik, és hozzá még a kitalálás titokzatos ösztöne is. Szóval –
közben keze mintegy hipnotizálóan vegigsimította karomat
vállamtól egészen kezem fejéig – kezdjen hozzá, és ne féljen.
Azonnal észrevettem, hogy valami történt magával.
Különös dolog, ebben a másodpercben eszembe jutott. Volt a
kadétiskolában egy pajtásom, Ervinnek hívták, szelíd és szőke
volt, mint egy leány; azt hiszem, titokban kissé szerelmes is
voltam bele. Nappal majdnem sohasem beszéltünk egymással,
vagy legfeljebb közönyös dolgokról; valószínűleg mind a ketten
szégyelltük titkos és kimondhatatlan hajlamunkat. De éjjel a
hálószobában, amikor elaludtak a lámpák, gyakran
felbátorodtunk; a két szomszédos ágyon felkönyökölve, a sötétség
leple alatt, míg a szobában a többiek mind aludtak, elmeséltük
egymásnak gyermekes gondolatainkat és megfigyeléseinket.
Másnap reggel azután ugyanazzal az elfogódottsággal megint
kerültük egymást. Az évek során nem is jutottak többé eszembe
ezek a suttogó vallomások, amelyek gyermekéveim boldogsága és
titka voltak. De most, ahogy kinyújtózva feküdtem és sötétség
borult rám, egyszerre elfelejtettem azt a szándékomat, hogy
Condort félre akarom vezetni. Akaratom ellenére tökéletesen
őszinte lettem; s mint akkor, amikor a kadétiskolában
elmondtam bajtársamnak fiatalságunk gyermekes kis
keserűségeit, nagy és vad álmait, úgy most is – miközben titkon
örömet éreztem a vallomásért – előadtam Condomak Edit
váratlan kitörését, borzadásomat, félelmemet, zavaromat.
Mindent elmondtam a hallgatag sötétségnek, amelyben semmi se
mozdult, csak a pápaszem két üvegje, amelyek némelykor, ha
Condor a fejét mozdította, határozatlanul megcsillantak.
Azután hallgatás következett, a hallgatás után pedig egy
különös hang. Condor alighanem annyira megszorította saját
ujjait, hogy csontjai beleroppantak.
– Hát ez volt az – mormogta rosszkedvűen. – És én, a buta
fejemmel, nem vettem észre! Mindig ugyanaz az eset; a betegség
mögött nem érezzük többé a beteget. Miközben aprólékosan
megvizsgáljuk, az összes szimptómákat kitapogatjuk, elmegyünk
a legfontosabb mellett: a mellett, ami magában az emberben
történik. Azaz… valamit mindjárt éreztem a leánynál; emlékszik,
hogy a vizsgálat után megkérdeztem az öreget, vajon nem
avatkozott-e be valaki a kezelésbe?… Az a hirtelen heves akarás,
hogy gyorsan, nagyon gyorsan egészséges legyen, azonnal
meghökkentett. Nem is volt olyan rossz az elképzelésem, hogy
idegen befolyásról van szó. De én, szamár, csak felcserre vagy
delejezőre gondoltam; azt hittem, hogy valami hókuszpókusz
csavarta el a fejét. Csak a legegyszerűbbre, a legtermészetesebbre
nem gondoltam, csak arra nem, ami szinte kézenfekvő volt.
Átmeneti korban levő leányhoz a szerelem szinte szervesen
hozzátartozik. Csak az a kellemetlen, hogy ennek éppen most
kellett bekövetkeznie és ilyen hevesen… Istenem, szegény,
szegény gyermek.
Felállt helyéről. Hallottam, hogy kurta lépésekkel föl s alá jár
és sóhajtozik.
– Rettenetes, éppen most kell ennek bekövetkezni, amikor
kiterveltük ezt az utazást, s amellett nincs az az isten, aki most
már megállást parancsolhatna, mert most már önmagát
szuggerálja, hogy meg kell gyógyulnia az ön számára, nem pedig
önmaga számára. Rettenetes, jaj, rettenetes lesz, ha bekövetkezik
a visszahatás. Most, hogy mindent remél és követel, most egy kis
javulás, némi előrehaladás már nem fogja kielégíteni. Istenem,
micsoda rettenetes felelősséget vállaltunk magunkra.
Hirtelen ellenkezés támadt bennem. Bosszantott, hogy
engem is belevon. Hiszen azért jöttem, hogy visszanyerjem
szabadságomat. Ezért tehát elszántan félbeszakítottam.
– Teljesen egy véleményen vagyok önnel. A következmények
beláthatatlanok. Ezt az esztelen őrültséget idején meg kell
állítani. Keményen be kell avatkoznia. Meg kell neki mondania,
hogy…
– Mit?
– Nos… hogy ez a szerelem egyszerűen gyerekség, ostobaság
… Le kell beszélnie róla.
– Lebeszélni? Hogyan? Lebeszélni egy nőt a szenvedélyéről?
Azt mondani neki: ne érezzen úgy, ahogy érez? Ne legyen
szerelmes, ha egyszer szerelmes? Ennél nagyobb hibát és egyben
nagyobb ostobaságot nem is lehetne elkövetni. Hallotta már,
hogy logikával valaha is mentek volna valamire a szenvedély
ellen? Hát lehet azt mondani a láznak: „Láz, szűnj meg!”? Vagy a
tűznek: „Tűz, ne égj tovább.” Szép, igazán emberbaráti gondolat,
szemébe vágni egy betegnek, egy bénának: „Ugyan, az Isten
szerelmére, csak nem gondolod, hogy neked szabad szeretned!
Igazán vakmerőség, hogy éppen te árulsz el érzelmet és vársz
érzelmet… Te csak maradj nyugton, mivel te nyomorék vagy!
Mars a sarokba! Mondj le róla! Add meg magad a sorsodnak!”…
Szóval ön azt kívánja, hogy így beszéljek szegénykével. De hát
méltóztassék elgondolni, hogy mi lesz ennek a dicsőséges
következménye?
 – De hát éppen önnek kell…
– Miért nekem, hiszen ön határozottan vállalta a felelősséget.
Miért most egyszerre én?
– Végre is én magam nem mondhatom neki, hogy…
– Ne is mondja! Nem is szabad mondania! Először
elbolondítja, azután egyszerre józanságot kíván!… Még csak ez
hiányzott! Természetes, hogy egyetlen hanggal, egyetlen
mozdulattal sem szabad sejtetnie a szegény gyermekkel, hogy
vonzalma az ön számára annyira kínos… Hiszen ez annyi volna,
mintha baltával ütne egy ember fejére!
– De… – hangom elakadt. – Valakinek végül is tisztázni kell
előtte…
– Mit kell tisztázni? Legyen szíves, fejezze ki magát világosan!
– Azt hiszem azt… hogy… hogy ez teljesen reménytelen,
teljesen lehetetlen… Nehogy… ha én… ha én…
Elakadtam. Condor is hallgatott. Nyilvánvalóan várt. Akkor
azután két nagy lépéssel váratlanul az ajtónál termett, és a
villanykapcsolóhoz nyúlt. Három fehér láng vágódott élesen és
könyörtelenül a körtékbe, az éles fénynyaláb következtében
akaratlanul le kellett hunynom szememet. A szoba egy pillanat
alatt nappali fényben úszott.
– Úgy – kiáltotta Condor hevesen – úgy, hadnagy úr! Látom
már, hogy nem szabad önnek megkönnyítenem a dolgát.
Sötétben könnyű elrejtőzni, és vannak dolgok, amelyekkel
helyesebb keményen szembenézni. Tehát elég ebből az
összevissza fecsegésből, hadnagy úr… itt valami nincs rendjén.
Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy ön csak azért jött, hogy
megmutassa nekem azt a levelet. Emögött van valami. Az az
érzésem, hogy önnek kész tervei vannak. Vagy őszintén beszél,
vagy meg fogom köszönni, hogy szíves volt meglátogatni.
A szemüveg élesen felém villant; féltem a tükröződő
kerekségtől, és lesütöttem szemem.
– Hallgatása nem éppen imponáló, hadnagy úr. Nem vall
éppen tiszta lelkiismeretre. De kezdem már nagyjából sejteni,
mire megy ki a játék. Kérem, ne kerteljen: végül talán az a
szándéka, hogy erre a levélre… vagy a másikra azzal felel, hogy
hirtelen véget vet az önök úgynevezett barátságának?
 Várt. Nem emeltem fel a szemem. Condor hangja a
vizsgálóbíró követelőző erélyével szólt:
– Tudja, mi volna az, ha most elillanna? Most, miután dicső
részvétével elcsavarta a lány fejét?
Hallgattam.
– Nos, akkor leszek bátor a magam minősítését közölni az
ilyen eljárásról… Az ilyen meglógás siralmas gyávaság volna…
Ugyan mit pattan fel mindjárt olyan katonásan! Kapcsoljuk ki a
tiszt urat és a becsületügyi kódexet az ügyből! Végre is többről
van itt szó, mint ilyenfajta faksznikról. Itt egy fiatal, értékes, élő
emberről van szó. Méghozzá olyanról, akiért felelősséggel
tartozom… az adott körülmények között nincs sem kedvem, sem
hajlandóságom, hogy udvariaskodjam. Mindenesetre nehogy
tévedésbe essék a tekintetben, hogy mi terheli a lelkét, ha
megfutamodik, tiszta világossággal közlöm: ebben a kritikus
pillanatban az ön szökése… kérem, jól figyeljen ide… aljas
gonosztett volna egy ártatlan teremtés ellen, sőt attól tartok, hogy
még ennél is több volna… gyilkosság volna!
A kövér kis ember bokszoló módjára, ökölbeszorított kézzel
közeledett felém. Elnyűtt házikabátjában, csoszogós papucsában
talán máskülönben nevetségesnek látszott volna, de őszinte
haragjában lenyűgöző erő volt, amikor újra rám kiáltott:
– Gyilkosság! Gyilkosság! Gyilkosság! Igenis, jól tudja ön is!
Vagy azt hiszi, túlélné ez az indulatos, büszke teremtés, hogy
amikor először tárja fel magát egy férfi előtt, akkor az a
díszpéldány válasz helyett rémülten elszalad, mintha az ördögöt
látta volna meg?! Talán szabad kérnem egy kicsit több fantáziát!
Hát nem olvasta a levelet, vagy nem lát a szívével? Ilyen megvető
bánásmódot még egy normális, egészséges nő sem volna képes
elviselni! Már az is évekre elvesztené lelki egyensúlyát ilyen
csapástól! És azt hiszi, hogy ez a lány, ez az összetört, elárult
ember, akiben a lelket csak a gyógyulás esztelen reménye tartja,
amelyet ön csillogtatott meg előtte, átvészelné ezt?… Ha nem ez a
megrázkódtatás, akkor önmaga pusztítja el magát! Igen, ő maga
fogja megtenni, mert kétségbeesett ember nem képes elviselni
ilyen megaláztatást. Meggyőződésem, hogy ilyen durvaságot Edit
nem bírna el, és ön, hadnagy úr, éppen olyan jól tudja ezt, mint
én. Minthogy pedig tudja, szökése nemcsak gyengeség és
gyávaság volna, hanem egyenesen közönséges, előre megfontolt
gyilkosság!
Öntudatlanul hátrább húzódtam. Abban a pillanatban,
amikor a „gyilkosság” szót kimondotta, villámszerű látomásban
megpillantottam a toronyterasz korlátját, és hogy Edit két kézzel
mint kapaszkodott bele! Hogy kellett fognom, erőszakkal
elráncigálnom, az utolsó pillanatban! Tudtam, hogy Condor nem
túloz; pontosan így fog tenni, leveti magát… láttam a mélységben
a kőkockákat, egy pillanat alatt láttam mindent, mintha éppen
most történne meg, mintha már megtörtént volna, s úgy zúgott a
fülem, mintha én magam zuhannék lefelé, négy vagy öt emelet
magasságából.
De Condor még közelebb lépett.
– Nos? Próbálja tagadni! Mutasson már végre valamit abból
a bátorságból, amelyre hivatása kötelezi önt!
– De doktor úr… mit tegyek… Végre is nem kényszeríthetem
magamat… nem mondhatok valamit, amit nem akarok
mondani!… Hogy kívánhatja valaki, hogy úgy tegyek, mintha
belemennek az ő eszelős őrültségébe… – És önuralmamat vesztve
kitört belőlem: – Nem, nem bírom, nem tudom elviselni!… Nem
tudom, nem akarom és nem bírom!
Nagyon hangosan kiabálhattam, mert Condor ujjainak
vaskemény szorítását éreztem karomon.
– Csendesen, az Istenért!
Hirtelen a villanykapcsolóhoz ugrott, és megint lekattintotta.
Csak az íróasztal lámpája szórt egy bágyadt fénygolyót a sárga
ernyő alól.
– Teringettét!… Önnel igazán úgy kell beszélni, mint egy
beteggel. Először is… nyugodtan üljön le ide, beszéltem én ezen a
széken már nehezebb dolgokról is.
Közelebb húzódott.
– Kérem, most tehát minden izgalom nélkül, nyugodtan,
lassan… Tartsunk sort! Elsősorban is azt sóhajtozza itt, hogy
„nem bírom elviselni!” Nekem ez nem elég világos. Tudnom kell:
mit nem bír elviselni? Mi borzasztja el tulajdonképpen abban a
tényben, hogy a szegény gyermek olyan szenvedélyesen magába
bolondult?
Válaszolni akartam, de Condor sietve közbevágott:
 – Nem kell elsietni! Mindenekelőtt ne szégyellje magát!
Végre is önmagában véve megértem, hogy első pillanatban
megijed valaki, amikor ilyen szenvedélyes vallomással rohanják
meg. Csak az üresfejűeket teszi boldoggá a nőknél elért
úgynevezett „siker”, csak az ostobákat teszi felfuvalkodottá az
ilyesmi. Az igazi férfi inkább megrendül, ha érzi, hogy egy nő
beléje szeretett, ő pedig képtelen érzését viszonozni. Mindezt
megértem. De miután ön szokatlanul feldúlt, meg kell
kérdeznem: nem játszik itt közre valami különlegesség, úgy
értem, különleges körülmény…
– Micsoda körülmény?
– Hát… hogy Edit… nagyon nehéz ám az ilyen dolgokat
megfogalmazni… úgy értem… hogy Edit testi fogyatkozása talán
bizonyos… ellenkezéssel… fiziológiai undorral tölti el?
– Nem… egyáltalában nem – tiltakoztam hevesen. Hiszen
éppen a leány tehetetlensége, védtelensége vonzott olyan
ellenállhatatlanul, s ha egy-egy másodpercre olyan érzéseim
támadtak iránta, amelyek titokzatosan közeledtek a szeretet
gyengédségéhez, csak azért történt, mert szenvedése, magánya,
bénasága nagyon megrendített. – Nem! Soha – ismételtem meg
szinte elkeseredett meggyőződéssel. – Hogy gondolhat ilyet!
– Annál jobb. Ez némileg megnyugtat. Nos, egy orvosnak
alkalma van néha a látszólag legnormálisabb embereknél is
ilyenfajta pszichikai gátlásokat megfigyelni. Persze… sohasem
értettem meg azokat a férfiakat, akikben valóságos
idioszinkráziát kelt egy nőn mutatkozó legcsekélyebb
rendellenesség, de mégis akad számos férfi, akinél az érzéki
kapcsolat lehetősége azonnal megszűnik, mihelyt csak egy
körömhegynyi pigment torz abból a millió és millió sejtből,
amelyekből az emberi test áll. Az ilyen taszítások, mint az összes
ösztönök, sajnos, mindig leküzdhetetlenek … Ezért kétszeres az
örömöm, hogy önnél erről nincs szó, hogy tehát nem maga a
bénaság ténye az, ami önre taszító hatással van. Akkor hát csak
arra kell gondolnom, hogy … őszinte lehetek?
– Feltétlenül.
– Hogy rémülete tulajdonképpen nem a ténynek szól, hanem
a következményeknek… úgy értem, hogy nem is annyira a
szegény gyermek szerelmétől borzad, mint inkább attól fél, hogy
mások majd tudomást szereznek róla és gúnyolódnak miatta…
hogy véleményem szerint az ön határtalan zavarodottsága nem
más, mint bizonyos fajta félelem … bocsásson meg… attól, hogy
nevetségessé válik a többiek, a bajtársai előtt.
Mintha hegyes, finom tűvel szúrt volna szíven Condor. Mert
tudat alatt régóta éreztem azt, amit kimondott, csak még
gondolni se mertem rá. Az első naptól kezdve féltem, hogy a béna
lánnyal való különös kapcsolatomat bajtársaim kigúnyolhatják,
az ismert jóindulatú, de mégis gyilkos, osztrák „froclizással”;
nagyon is jól tudtam, mennyire kigúnyolnak mindenkit, akit
egyszer „rút” vagy rosszul öltözött nővel „értek tetten”. Ezért
rendezkedtem be ösztönösen a kétlakiságra, az egyik és a másik
életemre az ezred és Kékesfalvyék között. Condor helyesen
tapintott rá: az első pillanattól kezdve, mióta Edit vonzalmáról
tudomást szereztem, tulajdonképpen szégyelltem magam a
többiek, az apja, Ilona, az inas, a bajtársaim előtt, de még
önmagam előtt is, végzetes részvétem miatt.
De most Condor kezének mágneses simogatását éreztem
térdemen.
– Ne, ne szégyellje magát! Ha valaki, hát én megértem, hogy
bizony lehet félni az emberektől, mihelyt valami ellenkezik
szabályos elképzeléseikkel. Hiszen látta a feleségemet. Senki sem
értette meg, hogy miért vettem feleségül. Minden, ami nem fér
bele szűk, úgyszólván normális körükbe, előbb kíváncsivá, azután
rosszindulatúvá teszi az embereket. A kolléga urak nálam is
rögtön összesúgtak, hogy elhibáztam a kezelést és csak
félelemből vettem feleségül… Úgynevezett barátaim pedig azt a
hírt terjesztették, hogy feleségem nagyon gazdag vagy örökölni
fog. Anyám, a tulajdon anyám két évig megtagadta, hogy fogadja
őt, mert ő más partit tartogatott számomra, egy professzor
leányát, akinek atyja akkor az egyetem leghíresebb belgyógyásza
volt… és ha leányát feleségül veszem három héttel később
magántanár, azután professzor lettem volna, s egész életemet
gondtalanul tölthetném. De tudtam, hogy ez az asszony
belepusztulna, ha cserbenhagynám. Csak bennem hitt, s ha
megfosztom hitétől, képtelen lett volna tovább élni. Nos, nyíltan
bevallom, nem bántam meg, hogy így választottam. Mert higgye
el, egy orvosnak és éppen egy orvosnak ritkán tiszta a
lelkiismerete. Tudjuk, hogy valójában milyen keveset
segíthetünk, mit sem tehetünk egymagunkban a mindennapok
szenvedéseinek mérhetetlensége ellen. A feneketlen tengerből
csak kimerítünk egy gyűszűnyit, s az, akit ma gyógyultnak
hiszünk, holnap már megint más fogyatékosságban szenved.
Örökké az az érzésünk, hogy hanyagok, túlságosan felületesek
voltunk. Azután jönnek a tévedések, a műhibák, amelyeket nem
lehet elkerülni… Ilyen körülmények közt mindenesetre jó tudat
az, ha legalább egyetlen embert megmentettünk, ha legalább egy
ember nem hiába bízott bennünk, ha legalább egy ügyet jól
elintéztünk. Végre is tudni kell, hogy csak úgy kábán és ostobán
éldegélt-e az ember, vagy valamiért élt. Higgye el – és egyszerre
egészen melegnek és szinte gyengédnek éreztem közelségét –,
érdemes a nehéz feladatot vállalni, ha azzal könnyebbé tesszük
egy másik ember életét.
Hangjának mély zengése megindított. Váratlanul csöndes
égést éreztem a mellemben, azt a jól ismert nyomást; mintha a
szív kitágulna vagy megfeszülne; éreztem, hogy az emlékezés újra
feltámasztja bennem a részvétet a szerencsétlen gyermek
kétségbeejtő elhagyatottsága iránt. Tudtam azt is, hogy mindjárt
újra kezdődik ez a hullámzás és áradás, amely ellen sehogy sem
tudok védekezni. De… nem szabad engedni! – mondottam
magamban. Ne engedd, hogy megint belerántsanak, ne engedd,
hogy visszahúzzanak! Ezért elszántan felnéztem.
– Doktor úr… bizonyos fokig mindenki ismeri, hogy meddig
terjed erejének határa. Ezért figyelmeztetnem kell: kérem, rám
ne számítson! Az ön dolga most, hogy Editen segítsen, és nem az
enyém. En ebben az ügyben máris sokkal messzebb mentem,
mint eredetileg akartam, és őszintén bevallom… én nem vagyok
olyan… olyan jó, olyan áldozatkész, mint ahogy gondolja.
Fogytán az erőm! Nem bírom elviselni, hogy imádjanak, égbe
emeljenek és közben még úgy tegyek, mintha ezt kívánnám vagy
tűrném. Jobb, ha Edit most érti meg a helyzetet, mint ha majd
később csalódik. Tiszti becsületszavamra mondom, hogy igazán,
őszintén figyelmeztetem önt, ha most kijelentem: rám ne
számítson, ne becsülje túl az erőmet!
Nagyon határozottan beszélhettem, mert Condor kissé
elképedve bámult rám.
 – Úgy hangzik, mintha már valamire elhatározta volna
magát.
Hirtelen felállott.
– Kérem, a teljes igazságot, ne a felét! Tett már valami
jóvátehetetlent?
Én is felálltam, előhúztam elbocsátási kérvényemet.
– Igen – mondottam –, itt van, kérem olvassa el.
Condor tétova mozdulattal vette át a papírlapot, és nyugtalan
pillantást vetett rám, azután a lámpa kis fényköréhez lépett.
Lassan és némán olvasott. Aztán összehajtogatta a papírlapot, és
nyugodtan, magától értetődő, tárgyilagos hangon kijelentette:
– Úgy vélem, azok után, amiket előbb mondtam, ön
tökéletesen tisztában van a következményekkel… Épp az imént
állapítottuk meg, hogy szökése okvetlenül halálos
következményekkel jár a gyermekre… halállal vagy
öngyilkossággal… És ön, feltételezem, tisztában van azzal, hogy
az ön… szökése nemcsak a tulajdon elbocsátási kérvénye, hanem
egyben… egy másik ember halálos ítélete is.
Nem válaszoltam.
– Kérdést intéztem önhöz, hadnagy úr! És megismétlem a
kérdést: tisztában van-e a következményekkel? Lelkére veszi-e a
következményeket?
Tovább hallgattam. Condor közelebb lépett, az
összehajtogatott papírt felém nyújtotta.
– Köszönöm! Nem akarok tovább ezzel az üggyel foglalkozni.
Itt van… Fogja!
De karom béna volt. Nem volt annyi erőm, hogy felemeljem.
És nem volt bátorságom, hogy Condor fürkésző tekintetét álljam.
– Tehát az a szándéka, hogy a… halálos ítéletet nem
továbbítja.
Félrefordultam, és hátam mögé dugtam két kezem. Condor
megértette.
– Szóval összetéphetem?
– Igen – feleltem –, kérem, tépje össze.
Condor visszatért íróasztalához. Nem néztem oda, csak
hallottam, hogy éles hasítással kettészakad a papír; az első,
második, harmadik tépés után a papírszeletek zizegve a
szemétkosárba hullottak. Különös módon könnyebbnek éreztem
magamat. Megint – ezen a végzetes napon már másodszor –
eldőlt a sorsom. Nem kellett döntenem. A döntés magától
adódott.
Condor hozzám lépett, és megint szelíden visszanyomott a
székbe.
– Így… Azt hiszem, nagy szerencsétlenséget hárítottunk el…
Igen nagy szerencsétlenséget! De térjünk a tárgyra! Remélem,
most alkalmam nyílt egy kissé megismernem, nem, ne
tiltakozzék. Nem becsülöm túl, nem tartom „csodálatos jó
embernek”, amilyennek Kékesfalvy magasztalja, hanem
olyannak, aki érzéseinek határozatlansága, sajátosan nyugtalan
szíve folytán meglehetősen megbízhatatlan partner. Amennyire
örülök, hogy, oktalan menekülésében megakadályoztam, éppen
olyan kevéssé tetszik az, hogy milyen gyorsan jut elhatározásra és
milyen gyorsan mond le aztán a szándékáról. Az olyan
emberekre, akik ennyire a hangulataik rabjai, nem szabad
komoly felelősséget hárítani. Ön volna az utolsó, akit olyan
dologgal bíznék meg, amelyhez kitartásra és állhatatosságra van
szükség. Figyeljen tehát! Nem kívánok sokat. Csak a
legszükségesebbet. Rávettük ugyebár Editet, hogy új
gyógymódnak vesse magát alá – vagyis inkább olyan
gyógymódnak, amelyet ő újnak tart. Edit az ön kedvéért döntött
úgy, hogy elutazik, hónapokra elutazik, és mint tudja, már egy
hét múlva. Nos… Ezen a néhány napon van szükségem a
segítségére, és hogy könnyebb legyen, mindjárt megmondom:
csak ezen a néhány napon! Csak annyit kívánok, ígérje meg, hogy
az elutazásig tartó egy héten nem követ el semmi bántó, váratlan
dolgot, mindenekelőtt pedig egyetlen szóval, egyetlen
mozdulattal sem árulja el, hogy a szegény gyermek vonzalma
mennyire zavarja. Ennél többet egyelőre nem kívánok, és azt
hiszem, ez a legkevesebb, amit megkívánhatok: egyheti
önuralmat, amikor egy másik ember életéről van szó.
– Igen… de azután?
– A továbbiakkal egyelőre nem törődünk. Ha daganatot kell
operálnom, nem szabad sokat töprengenem, hogy néhány hónap
múlva nem fog-e kiújulni. Ha segítségül hívnak, csak egy
kötelességem van: habozás nélkül beavatkozni. Minden esetben
ez az egyetlen helyes mód, mert ez az egyetlen emberi mód. A
többi már a véletlentől, vagy mint jámborabb emberek
mondanák, Istentől függ. Néhány hónap alatt annyi minden
történhet! Talán az állapota csakugyan gyorsabban javul majd,
mint hittem, talán a távolsággal elhalványodnak érzelmei… nem
gondolhatok előre minden lehetőséggel, ön pedig egyáltalában ne
is gondoljon vele! Minden erejét egyedül arra összpontosítsa,
hogy a döntő időszak alatt ne árulja el, hogy Edit szerelme…
olyan… olyan borzasztó önnek. Biztassa magát mindig: nyolc
nap, hét nap, hat nap, és megmentek egy embert, nem bántom
meg, nem sértem meg, nem dúlom föl, nem rablom el életkedvét.
Nyolcnapi férfias, elszánt kitartás… Azt hiszi, csakugyan nem
állja ki?
– De igen – válaszoltam önkéntelenül. Azután még
elszántabban hozzátettem: – Feltétlenül. Egészen biztosan!
Mióta tudtam, hogy feladatomnak határa van, új erőt éreztem
magamban.
Condor erősen fellélegzett.
– Hála Istennek! Most már bevallhatom, mennyire nyugtalan
voltam. Higgye el nekem… Edit igazán nem élte volna túl, ha
azzal válaszol a levelére, a vallomására, hogy egyszerűen
odébbáll. Csak a következő napok a fontosak. Minden egyéb majd
később adódik. Szegény gyermek, hadd legyen előbb egy kicsit
boldog… egy hétig gyanútlanul boldog; ezért az egy hétért
kezességet vállal, ugye?
Válasz helyett a kezemet nyújtottam.
– Akkor hát, azt hiszem, újra rendbe jött minden, és
nyugodtan átmehetünk a feleségemhez.
De nem állt fel helyéről. Éreztem, hogy tusakodik magával.
– Még valamit – szólalt meg halkan. – Nekünk orvosoknak
mindig gondolnunk kell a kiszámíthatatlanra is, minden
eshetőségre fel kell készülnünk. Amennyiben valami…
elképzelhetetlen eset… valami közbejönne… úgy értem, hogy
kifogyna erejéből, vagy Edit bizalmatlansága válságot idézne
elő… akkor azonnal értesítsen. Ebben a veszedelmes időszakban
semmi áron nem szabad semmi hirtelen, jóvátehetetlen dolognak
történnie. Ha úgy érzi, hogy nincs elég ereje a feladathoz, vagy ha
egy hét alatt akaratlanul elárulná magát, akkor ne szégyellje
előttem… Az Isten szerelmére… ne szégyellje magát előttem,
láttam én már elég sok csupasz embert és törékeny lelket! A nap
és az éjszaka bármely órájában jöhet vagy telefonálhat, mindig
kész vagyok a segítségre, mert tudom, miről van szó. Most pedig
– a mellettem levő szék odébb csúszott, észrevettem, hogy
Condor felállt – talán menjünk inkább át. Kicsit sokáig
beszélgettünk és a feleségem hamar nyugtalanná válik. Még
esztendők után s még nekem is nagyon kell vigyáznom, nehogy
felizgassam. Akit a sors egyszer megsebzett, az örökre sebezhető
marad.
Két lépéssel ismét a kapcsolóhoz ment; és a körték
felgyulladtak. Amikor most felém fordult, arcát egészen másnak
találtam: talán csak az éles fény domborította ki annyira a
vonásait, de mindenesetre most először láttam meg a homlokán a
mély ráncokat és egész magatartásán azt, hogy mennyire fáradt,
mennyire kimerült ez az ember. Mindig másokért áldozza fel
magát, gondoltam. Egyszerre szánalmasnak találtam, hogy
menekülni akartam az első kellemetlenség elől, és hálás
izgalommal néztem Condorra.
Az orvos úgy látszik, észrevette ezt, és elmosolyodott.
– Milyen jó – veregette meg a vállam –, hogy eljött hozzám és
hogy elbeszélgettünk. Képzelje csak, ha megfontolatlan módon
egyszerűen megfutamodik! Egész életén át nyomasztotta volna a
gondolat… mert mindenki elől el lehet menekülni, csak
önmagunk elől nem… És most már menjünk át. Jöjjön, kedves
barátom.
A „barát” szó, amelyet ez a férfiú ebben az órában adott
nekem, meghatott. Tudta, hogy milyen gyenge, milyen gyáva
voltam, és mégsem vetett meg. Ezzel az egyetlen szóval
visszaadta önbizalmamat, mint idősebb a fiatalabbnak, mint
tapasztalt férfi a bizonytalan kezdőnek. Nagy kő esett le a
szívemről, és könnyedén követtem őt.

Először átmentünk a várószobán, azután Condor kinyitotta a

következő szoba ajtaját. Felesége a még leszedetlen asztal mellett
ült és kötött. Szorgalmas munkálkodásán semmi sem árulta
volna el, hogy vak kezek játszadoznak olyan könnyedén és
biztosan a tűkkel. Szabályos rendben állt sort a pamutos kosár és
az olló. Csak amikor lehajtott fejéből üres tekintetét felénk
fordította, és a sima kerekségben megjelent a lámpa kicsinyített
tükörképe, akkor vált feltűnővé szemének érzéketlensége.
– Ugye, megtartottuk a szavunkat, Klara – mondotta Condor
gyengéden melléje lépve, azon a rezgő hangon, amely mindig
lágyan remegett torkából, ha a feleségéhez fordult. – Látod, nem
tartott sokáig. Hát még ha tudnád, mennyire örülök, hogy a
hadnagy úr meglátogatott! Hiszen tudnod kell… de foglaljon
helyet talán egy pillanatra mégis, kedves barátom… hogy
ugyanabban a városban szolgál, ahol Kékesfalvyék laknak. Talán
emlékszel a kis betegemre?
– Ó, a szegény béna gyermek, ugye?
– Az. És akkor megértheted: a hadnagy úr útján szerzek néha
értesülést arról, hogy mi újság ott, s nem kell mindig
odautaznom. Ó majdnem mindennap kimegy hozzájuk, hogy
vigasztalja és szórakoztassa szegénykét.
A vak asszony arrafelé fordította fejét, ahol engem sejtett.
Kemény vonásai egyszerre lágyakká simultak.
– Milyen szép magától, hadnagy úr! Képzelem, milyen jólesik
neki – bólintott felém, és kezét az asztalon öntudatlanul közelebb
helyezte az enyémhez.
– Igen, és nekem is jó – folytatta Condor –, mert különben
sokkal gyakrabban kellene kimennem, hogy ideges állapotában
megvigasztaljam. Igazán nagy terhet vesz le rólam Hofmiller
hadnagy, hogy éppen ezen az utolsó héten, mielőtt a leány
Svájcba utazik üdülésre, vigyáz rá egy kicsit. Nem mindig könnyű
vele boldogulni, de a hadnagy úr igazán nagyszerűen bánik vele,
és tudom, hogy nem fog cserbenhagyni. Jobban rábízhatom
magam, mint valamennyi asszisztensemre és kollégámra.
Nyomban megértettem, hogy Condor még erősebben el akar
kötelezni, amikor ennek a másik, magával tehetetlen nőnek a
jelenlétében kötelezettséget vállaltat velem. De szívesen vállaltam
az ígéretet.
– Természetesen számíthat rám, doktor úr. Ezen az utolsó
héten feltétlenül naponta kimegyek, és a legcsekélyebb
bonyodalomról is telefonon értesítem. De – a vak nő feje fölött
jelentős pillantást vetettem az orvos felé – nem lesz semmi
bonyodalom, nehézség. Majdnem bizonyos vagyok benne.
 – Én is – erősítette meg Condor egy halvány mosollyal.
Tökéletesen megértettük egymást. De most megrezdült
feleségének szája: látszott, hogy valami bántja.
– Még nem is kértem elnézését, hadnagy úr. Attól tartok,
hogy az előbb egy kicsit… egy kicsit barátságtalan voltam önhöz.
De az ostoba lány nem jelentette be, és sejtelmem sem volt arról,
hogy ki várakozik a szobában. Emmerich pedig még sohasem
beszélt önről. Ezért azt hittem, hogy egy idegen akarja feltartani,
márpedig ő mindig halálosan fáradt, amikor hazajön.
– Teljesen igaza volt, nagyságos asszonyom, és akár
szigorúbb is lehetett volna. Attól tartok… bocsássa meg nekem …
kedves férje túlságosan sokat ad oda magából…
– Mindent – szakított félbe az asszony hevesen, és izgatottan
közelebb húzta hozzám székét. – Mindent, én mondom önnek,
mindent odaad, az idejét, az idegeit, a pénzét. Nem eszik a
betegei miatt, nem alszik. Mindenki kihasználja, én pedig, a
világtalan, nem könnyíthetek a terhein, nem vehetek le a válláról
semmit. Ha tudná, mennyi gondot okoz ez nekem! Egész nap az
jár az eszemben: még mindig nem evett semmit, most megint
vonaton, villamoson ül és éjszaka megint fel fogják kelteni.
Mindenki számára van ideje, csak saját magára nincs. És
Istenem, ki hálás ezért? Senki! Senki!
– Igazán senki? – hajolt az orvos derűsen a felindult nő felé.
– Természetesen – pirult el az asszony. – Én azonban, sajnos,
nem tehetek a férjemért semmit! Mire dolga végeztével hazajön,
mindig beteg vagyok már az izgalomtól. Ó, bárcsak ön hatni
tudna rá! Szüksége volna valakire, aki egy kicsit fékezi. Hiszen
mindenkin úgysem lehet segíteni…
– De azért meg kell kísérelni – mondta Condor, és közben
rám nézett. – Hiszen ezért élünk. Csakis ezért.
Lelkem mélyéig átéreztem a figyelmeztetést. De amióta
tudtam, hogy el vagyok szánva, álltam tekintetét.
Felálltam. Fogadalmat tettem ebben a pillanatban. Mihelyt
székem mozdulását észrevette, a vak asszony rögtön felém
fordította arcát.
– Igazán mennie kell már? – kérdezte őszinte sajnálkozással.
– Milyen kár, milyen kár! De ugye, hamarosan megint eljön?
 Különösen éreztem magamat. Mi történt velem –
csodálkoztam magamon –, hogy mindenki bizalommal van
hozzám, hogy ez a vak asszony mosolyogva rám szegezi élettelen
szemét, hogy ez a szinte idegen férfi most már barátságosan
vállamra teszi a kezét? Már amikor lefelé haladtam a lépcsőn,
nem is éreztem, hogy egy órával ezelőtt mi hajtott ide. Miért
akartam tulajdonképpen menekülni? Mert harapós kedvű
elöljáróm összeszidott? Mert szerelemmel hozzám menekült
valaki, egy szegény nyomorék ember? Mert valaki nálam keresett
támaszt, talpraállást? Hiszen segíteni csodálatos, az egyetlen
dolog, amit tenni igazán értelmes és érdemes. És ez a bizalom
most már szabad akaratomból arra késztetett, amit tegnap még
elviselhetetlen áldozatnak tartottam: hálás leszek egy ember
nagy, izzó szerelméért annak az embernek.

Egy hét! – amióta Condor határidőhöz kötötte feladatomat,

visszanyertem biztonságomat. Csak egyetlen óra, vagy sokkal
inkább az a bizonyos perc nyugtalanított még, amelyben –
vallomása óta először – találkoznom kell Edittel. Nagyon is jól
tudtam, hogy a perzselő csók után következő első pillantás
okvetlenül ezt a kérdést tartalmazza: megbocsátottál? – vagy
talán ezt a még veszedelmesebb kérdést: eltűröd és viszonzod
szerelmemet? A pirulásnak, a tartózkodó és mégis feltarthatatlan
nyugtalanságnak ez az első pillantása lesz – határozottan éreztem
– a legveszedelmesebb és egyben a döntő. Egyetlen ügyetlen szó,
hamis mozdulat borzasztó módon elárulhatja, amit nem szabad
elárulnom, és akkor jóvátehetetlenül megtörtént az a bántó
gesztus, az a sértés, amelytől Condor olyan nyomatékosan óvott.
Ha azonban kiállom ezt a pillantást, akkor megmenekültem, és
ezzel talán őt is örökre megmentem.
De alig léptem át másnap a ház küszöbét, azonnal
észrevettem, hogy Edit, aki tisztán érezte ugyanezeket a
gondokat, ügyelt arra, hogy ne négyszemközt találkozzunk. Már
az előszobába lépve derűsen csevegő női hangokat hallottam:
Edit tehát védekezésből ismerősöket hívott, hogy áthidalja az első
válságos pillanatot, olyan időpontban, amikor egyébként
sohasem zavarták együttlétünket vendégek.
 Mielőtt a szalonba léptem volna, Ilona – vagy Edit
utasítására, vagy önszántából – feltűnő hevesen elém sietett,
bevezetett és bemutatott a járásbíró feleségének és leányának,
egy sápkóros, szeplős, gúnyos arcú teremtésnek, akit különben
tudomásom szerint Edit nem szívelhetett; ezzel máris túlestünk
azon a bizonyos első pillanaton, és Ilona azonnal asztalhoz
ültetett. Teáztunk és társalogtunk. Élénk beszélgetésbe merültem
a kotnyeles, szeplős falusi libával, mialatt Edit az anyjával
társalgott. Ennek a semmi esetre sem véletlen elkülönítésnek a
révén néhány jól szigetelő lánctag ékelődött be a kettőnk közötti
föld alatti rezgéskapcsolatba; nem kellett Editre néznem, noha
éreztem, hogy tekintete időnként nyugtalanul rajtam nyugszik.
Amikor pedig a két hölgy végre búcsúzni kezdett, Ilona ügyesen,
gyorsan rendezte a szituációt:
– Csak kikísérem a hölgyeket. Addig máris belefoghattok a
sakkozásba. Azután van egy kis dolgom az utazás
előkészületeivel, de egy órán belül megint itt vagyok.
– Van kedve egy sakkpartihoz? – kérdezhettem nyugodt
hangon Edittől, és ő lesütött szemmel válaszolt, mialatt a három
nő kifelé ment a szobából:
– Örömmel.
Edit továbbra is ölébe szegezte tekintetét, mialatt a sakktáblát
és – nagy körülményesen, hogy időt nyerjek – a figurákat
felállítottam. Régi sakkozószokás szerint máskor választani
szoktunk, hogy kié legyen a támadás és kié a védelem, egy fehér
és egy fekete figurát két kezünkbe szorítva kell a hátunk mögé
rejteni. De a választásnál most ki kellett volna mondani, hogy
„jobb” vagy „bal”, de természetesen még erről is lemondtunk, és
minden további nélkül felállítottam a figurákat. Csak ne kelljen
beszélni! Minden gondolatot a hatvannégy kockás mezőre
szegezni! Csak a bábukra meredni, még csak nem is az idegen
ujjakra, amelyek mozgatják őket! Így tehát bizonyos mesterkélt
elmélyültséggel játszottunk, amely egyébként csak az egészen
konok sakkmesterek tulajdonsága, akik megfeledkeznek
mindenről, és egész figyelmüket kizárólag a játszmára
összpontosítják.
De a játék maga is csakhamar elárulta, hogy viselkedésünk
hamis. A harmadik partiban Edit teljesen megzavarodott.
Hibásan lépett, ujjának remegéséről határozottan láttam, hogy
nem bírja sokáig a hazug hallgatást. Játék közben félretolta a
sakktáblát.
– Elég volt! Adjon egy cigarettát!
Hoztam egyet a cizellált ezüstdobozból, azután buzgón gyufát
gyújtottam. Mikor a láng fellobbant, nem térhettem ki a szeme
elől. Teljesen mozdulatlanul meredt maga elé, nem fordult felém,
de valamilyen meghatározott irányba sem, szinte jeges haragba
fagyva, mozdulatlan és idegen maradt, de felhúzott szemöldjei
reszketeg ívben rángatóztak. Azonnal felismertem a zivatar
előjeleit, amelyek nála minden idegrohamot feltétlen
bizonyossággal jeleztek.
– Ne – figyelmeztettem őszinte riadalommal –, kérem, ne!
De Edit hátravetette magát karosszékében. Láttam, hogy
egész testén végigfut a rángatózás és hogy ujjai egyre
görcsösebben szorítják a karfát.
– Ne, ne! – kérleltem újra.
Nem jutott eszembe más, csak ez az egyetlen, könyörgő szó.
De a felhalmozódott sírás már éppen utat tört magának. Nem
vad, hangos zokogás volt, hanem – sokkal félelmesebb – csendes,
remegő sírás, csukott szájjal, olyan sírás, amely szégyenkezett, de
mégsem képes fékezni magát.
– Ne! Nagyon kérem, ne – mondottam, és közelebb hajolva,
hogy megnyugtassam kezemet karjára tettem. Mintha villanyütés
érte volna, válla megrezdült, azután a rándulás végigfutott egész,
nyomorék testén.
És egyszerre megszűnt a rángatózás, egész teste megint
megmerevedett, Edit nem mozdult többé. Mintha egész teste
várna és lesben állna, hogy megértse: mit jelent ez az idegen
érintés. Vajon gyengédséget, szerelmet vagy csak részvétet jelent-
e? Rettenetes volt a visszafojtott lélegzetű várakozás, a
mozdulatlanul figyelő test várakozása. Nem mertem elhúzni
kezemet, amely olyan csodálatos hirtelenséggel lecsillapította a
feltörő sírást, másrészt ahhoz sem volt erőm, hogy ujjaimat
gyengéd mozdulatokra kényszerítsem, amelyeket Edit teste,
tüzelő bőre – éreztem – olyan követelően várt. Csak hagytam
nyugodni a kezem, mintha nem is az enyém volna, és úgy
éreztem, hogy Edit egész vére forrón és lüktetve arra a pontra
tódul.
Kezem tehetetlenül ott maradt a karján, nem is tudom,
mennyi ideig, mert ezekre a percekre az idő éppen olyan
mozdulatlanul megállt, mint a szoba levegője. Akkor azután
éreztem, hogy Edit izmai csendesen megmozdulnak; nem nézett
rám, elfordított arccal, kezemet jobbjával karjáról szelíden
közelebb húzta magához, lassan a szíve felé vonta, majd
bátortalanul és gyengéden bal keze is odacsatlakozott. Két kézzel
szorította nagy, nehéz, meztelen férfikezemet, nagyon
gyöngéden, azután nagyon-nagyon finoman és félénken
simogatni kezdte. Gyöngéd ujjai először inkább csak kíváncsian
vándoroltak védtelen, mozdulatlan tenyeremen, csak
leheletszerűen siklottak a bőr felett. Azután megéreztem, amint a
gyönge, gyermekes tapogatózás óvatos mozdulatokkal
csuklómtól egészen ujjaim hegyéig merészkedik, mintha tövéről
hegyére és hegyéről tövére próbálná kitapogatni formáját; a
kemény körmöknél ujjai először ijedten megtorpantak, azután
azt is körültapogatták, majd az erek mentén megint
visszacsúsztak csuklómig, azután megint fel és alá. Gyöngéd
kíváncsiskodás volt, amely egyetlenegyszer sem merészkedett
addig, hogy kezemet igazán keményen megragadná,
megszorítaná, megfogná. Csak mint ahogyan a langyos víz fogja
körül az embert, a játékos cirógatás szégyenlősen és egyben
gyerekesen, álmélkodva és szégyenkezve közeledne hozzám.
Mégis azt éreztem, hogy a szerelmes lány énemnek ebben a neki
adott darabjában teljesen átölelt. Feje öntudatlanul
hátrahanyatlott a karosszékben, mintha kéjesen akarná élvezni a
szelíd érintéseket, úgy feküdt, mintha aludna, mintha álmodna,
csukott szemmel, kissé nyitott szájjal, és egész arcát a tökéletes
pihenés nyugalma és öröme simította ki és sugározta be, mialatt
újra meg újra, mindig megújuló boldogsággal járták finom ujjai
kezemet, a tövétől a hegyéig. Semmi mohóság nem volt ezekben a
bensőséges érintésekben, csak csöndes, csodálkozó boldogság,
hogy végre testem egy része átmenetileg az övé lehet és
elmondhatja neki mérhetetlen szerelmét; a legizzóbb asszonyi
ölelésben sem éreztem azóta annyi megrázó gyöngédséget, mint
ebben a finom, szinte álmodozó játékban.
 Nem tudom, mennyi ideig tartott. Az ilyen élmények kívül
esnek a rendes időszámításon; a félénk simogatás és cirógatás
kábítóan, szédítően, hipnotizálóan hatott, és jobban izgatott,
jobban megrendített, mint annak idején a váratlan, perzselő
csók. Még ekkor sem volt erőm, hogy kezemet elhúzzam – „csak
tűrd, hogy szeresselek”, jutott eszembe –, kábult álmatagsággal
élveztem a bőrömön át idegeimig ható csörgedezést, és
tehetetlenül, erőtlenül, de tudat alatt mégis szégyenkezve tűrtem,
hogy ilyen mérhetetlenül szeressenek és a magam részéről ne
érezzék mást kusza félelemnél, zavart borzadásnál.
De lassan elviselhetetlennek találtam tulajdon
mozdulatlanságomat. Nem a cirógatás merített ki, nem a
gyengéd ujjak forró járása-kelése, a lihegő és félénk tapintgatás,
hanem az gyötört, hogy kezem olyan élettelenül feküdt ott,
mintha nem is az enyém volna, s mintha nem is tartozna hozzám
az az ember, aki a kezemet simogatja. Mint ahogy félálomban
halljuk a toronyóra ütését, úgy tudtam, hogy valahogyan
válaszolnom kell – vagy védekeznem a simogatás ellen, vagy
viszonoznom. De nem volt erőm sem egyikhez, sem másikhoz:
csak az motozott bennem, hogy vessek véget a veszedelmes
játéknak, így tehát óvatosan bekapcsoltam izmaimat. Lassan,
lassan egész lassan kezdtem kiszabadítani kezemet a könnyed
fogásból – észrevétlenül, legalábbis azt reméltem. De mielőtt
még én magam tudatára ébredtem volna a mozdulatnak, az
érzékeny leány máris észrevette a kezdődő visszavonulást;
egyetlen rándulással ijedten elengedte kezemet. Ujjai szinte
hervadtan hullottak le, az áradó melegség hirtelen elszállt
bőrömről. Kissé zavartan megint magamhoz vontam az
elhagyatott kezet. Mert Edit arca ugyanekkor elborult, és szája
sarkában ismét megjelent n gyermekes, duzzogó rángatózás.
– Ne, ne – suttogtam, nem találtam más szót. – Ilona minden
percben itt lehet.
De mivel láttam, hogy az üres, erőtlen szavakra még hevesebb
reszketés fogja el, újra elragadott hirtelen fellángoló részvétem.
Lehajoltam hozzá, és röpke érintéssel megcsókoltam a homlokát.
Edit pupillái azonban szigorúan, szürkén, elutasítóan
megmerevedtek, keresztülnéztek rajtam, és belém fúródtak,
mintha a homlokom mögött lappangó gondolatot akarnák
kitalálni. Nem sikerült megtévesztenem tisztán látó érzését.
Észrevette, hogy menekülő kezemmel együtt önmagamat húztam
el a simogatás elől, és hogy a sietős csók nem igazi szerelem,
hanem csak zavar és részvét jele volt.

Ez volt a hibám ezekben a napokban, jóvátehetetlen és

megbocsáthatatlan hibám, hogy minden szenvedélyes
igyekezetem ellenére sem tanúsítottam végsőkig kitartó türelmet,
sem elegendő erőt az áltatáshoz. Hiába határoztam el, hogy
egyetlen szóval, pillantással, mozdulattal sem árulom el, hogy
gyengédsége nyomasztóan hat rám. Újra meg újra eszembe
idéztem Condor figyelmeztetését, hogy micsoda veszély, micsoda
felelősség vár rám, ha megsebzem ezt a sebezhető lelket. Engedd,
hogy szeressen – biztattam magam mindig újból –, leplezd
magad, tettesd magad ezen a héten, hogy büszkeségét
megkíméld. Ne engedd sejtenie, hogy becsapod, kétszeresen
becsapod, amikor vidám biztonsággal beszélsz közeli
gyógyulásáról, ugyanakkor pedig bensődben reszketsz a
félelemtől és a szégyentől. Ne mutass elfogódottságot, semmi
elfogódottságot – intettem magam újra meg újra –, igyekezz
szavaidba szívélyességet, kezedbe gyengédséget és finomságot
önteni.
De ha egy nő egyszer elárulta vonzalmát egy férfi iránt, akkor
kettőjük között tüzes, rejtélyes, veszedelmes levegő rezeg. A
szerelmesek mindig félelmetes tisztánlátással érzik meg, hogy
mit érez irántuk valójában a szeretett ember, és mert a szerelem
a maga lényegének következtében mindig a határtalant akarja,
ezért szükségszerűen ellenszenves, elviselhetetlen számára
minden, ami határolt, ami korlátolt. A másik gátjai és gátlásai
mindig megéreztetik vele az ellenállást, s abból, hogy nem adja
oda magát teljesen, joggal érzi a titkolt ellenkezést. Az én
magatartásomban pedig okvetlenül lehetett akkoriban valami
nyilvánvaló zavartság és zavarodottság, szavaimban valami
tisztességtelen és ügyetlen, mert Edit éber figyelmével szemben
minden igyekezetem kudarcot vallott. A végső sohasem sikerült:
meggyőzni őt, és bizalmatlansága egyre nyugtalanabbul sejtette,
hogy nem kapja meg tőlem azt a tulajdonképpenit és egyetlent,
amit kívánt: a szerelem viszonzását. Beszélgetés közben néha –
és éppen olyankor, amikor legbuzgóbban harcoltam bizalmáért,
barátságáért – élesen rám szegezte szürke szemét; ilyenkor
mindig le kellett sütnöm a szememet. Az volt az érzésem, mintha
kémlelőcsövet döfött volna belém, hogy szívem legmélyét
vizsgálja.
Így ment ez három napon át. Gyötrelem nekem, gyötrelem
neki. Szakadatlanul éreztem pillantásában és hallgatásában a
néma, mohó várakozást. Akkor azután – azt hiszem, a negyedik
napon – megkezdődött valami különös ellenségeskedés, amelyet
eleinte nem értettem. Szokásom szerint kora délután érkeztem,
és virágot vittem neki. Edit átvette, de jóformán meg sem nézte,
máris hanyagul félretette, hogy ezzel a hangsúlyozott
közönyösséggel kimutassa; ne reménykedjem abban, hogy
ajándékokkal megvásárolhatom szabadságomat. Szinte megvető,
„ó, mire valók az ilyen szép virágok” után azonnal elsáncolta
magát tüntető és ellenséges hallgatása mögé. Igyekeztem
elfogódottság nélkül beszélgetni. De legjobb esetben csak kurta
„ó” vagy „úgy”, vagy „érdekes, érdekes” volt a válasz, miközben
mindig sértő világossággal jelezte, hogy szavaim egyáltalában
nem érdeklik. Szándékosan, külső jelekkel is hangsúlyozta
közönyösségét; egy könyvvel játszott, fellapozta, félretette,
különböző holmikkal babrált, néhányszor feltűnően ásított,
azután – miközben beszéltem – az inast hívta, és megkérdezte,
hogy becsomagolta-e a csincsilla bundáját, és csak miután igenlő
választ kapott, csak akkor fordult megint felém, és hűvösen
kijelentette: „beszéljen csak tovább”, aminek kimondatlan
folytatását elég könnyű volt kitalálni: „nekem igazán teljesen
mindegy, hogy miről fecseg”.
Végre éreztem, hogy fogytán az erőm. Gyakran, egyre
gyakrabban néztem az ajtó felé, nem jön-e már valaki, Ilona vagy
Kékesfalvy, aki megszabadítana kétségbeesett monológjaimtól.
De ez a pillantás sem kerülte el figyelmét. Rejtett gúnnyal,
látszólag részvéttel kérdezte: „Mit keres? Akar valamit?” És én
szégyenszemre ostobán nem felelhettem mást, mint hogy: „nem,
egyáltalában semmit”. Valószínűleg okosabban tettem volna, ha
nyíltan felveszem a küzdelmet és rátámadok: „Mit akar
tulajdonképpen tőlem? Miért gyötör? El is mehetek, ha azt
akarja.” De hiszen megígértem Condornak, hogy elkerülök
mindent, ami rideg és kihívó, így aztán mégsem szabadítottam
meg magamat egyetlen lendülettel a rosszindulatú hallgatástól,
hanem ostoba módon két órán át húztam-vontam ezt a
beszélgetést, mintegy forró, néma homokon át. Végre megjelent
Kékesfalvy, félénken, mint az utóbbi időben mindig, és talán még
zavartabban:
– Nem mennénk vacsorázni?
Helyet foglaltunk az asztal körül, Edit velem szemben.
Egyetlenegyszer sem nézett föl, senkihez sem szólt egy szót sem,
kényszeredett némaságának makacs, erőszakosan sértő
szándékát mind a hárman éreztük. Ezért annál erőszakoltabban
igyekeztem hangulatot teremteni. Beszéltem ezredesünkről, aki,
mint valami időszakos alkoholista, júniusban és júliusban
szabályszerűen megkapja az úgynevezett manőverbetegséget, és
egyre izgatottabb, egyre harapósabb lesz, mennél inkább
közeledik a nagygyakorlat időpontja. Bár gallérom szinte már
fojtogatta torkomat, mégis mulatságos részletekkel nyújtottam
hosszúra az ostoba történeteket. De csak a többiek nevettek, ők is
erőltetetten, és láthatóan csak azért, hogy leplezzék Edit kínos
hallgatását. Azonkívül Edit most már harmadszor tüntetően
ásított. Csak tovább beszélni – biztattam magam, és előadtam,
hogy micsoda hajsza most az életünk, már azt sem tudjuk, hol áll
a fejünk. Tegnap már két ulánus napszúrás következtében
lefordult a lóról, de dühös hajcsárunk mégis napról napra
nehezebb feladatok elé állít bennünket. Senki sem tudhatja már
azt sem, hogy mikor szállhat nyeregből, manőverdühében
hússzor-harmincszor is megismételteti a legostobább
gyakorlatokat. Nagy üggyel-bajjal ma még sikerült idején
elillannom, de hogy holnap is pontosan jöhetek-e, azt csak a jó
Isten tudja meg az ezredes úr, aki időnkint Isten földi
helytartójának képzeli magát.
Igazán ártatlan megjegyzés volt ez, senkit sem bánthatott
vagy izgathatott fel; egészen könnyedén, egészen vidáman
mondottam, Kékesfalvy felé fordulva, közben nem is néztem
Editre (mereven a semmibe bámuló tekintetét már régóta nem
bírtam elviselni). Ekkor hirtelen csörrent valami. Edit a
tányérjára csapta kését, amellyel már egész idő alatt idegesen
játszott, azután belekiáltotta a riadt csöndbe:
– Nos, ha ilyen nehézségeket okoz magának, akkor hát
maradjon a kaszárnyában vagy a kávéházban. Majd csak kibírjuk
valahogyan.
Mintha belőttek volna az ablakon, lélegzetünk visszafojtva
mindnyájan megmerevedtünk.
– De Edit – dadogta Kékesfalvy kiszáradt nyelvvel.
Ám Edit hátravetette magát székén, és gúnyolódott:
– No de hát mégiscsak részvétet kell érezni egy ennyire
meggyötört ember iránt! Miért ne mentsük fel egy napra a
nálunk való szolgálat alól a hadnagy urat! Én a magam részéről
szívesen ajándékozok neki egy szabadnapot.
Kékesfalvy és Ilona zavartan összenézett. Mind a ketten
azonnal megértették, hogy régóta halmozódó feszültség támadt
most nekem teljesen értelmetlenül; ahogyan nyugtalanul felém
fordultak, megértettem: attól félnek, hogy én majd gorombán
válaszolok a gorombaságra. Éppen ezért alaposan összeszedtem
magam:
– Tudja, alapjában véve igaza van, Edit – mondottam olyan
barátságosan, ahogy csak kalapáló szívem megengedte. – Amúgy
se vagyok kellemes társalgó, amikor ilyen elnyűtt állapotban
jövök ki; egész idő alatt magam is érzem, hogy ma nagyon
untattam magát! De hát azért fogadja szívesen azt a pár napot
még egy ilyen agyonhajszolt fickótól is. Mert aztán mikor lesz az
megint, hogy eljöhetek magukhoz? Egyszerre üres lesz a ház,
maguk mind elmennek. El sem tudom képzelni, hogy már csak
négy napig leszünk együtt, négy napig, sőt már csak három és fél
napig, azután…
Az asztal túlsó oldalán kacagás csattant fel, metszően és
élesen, mint amikor szövetet hasítanak ketté.
– Ha! Három és fél napig! Haha! Még fél napra kiszámította,
hogy mikor szabadul végre tőlünk! Valószínűleg külön naptárt
vásárolt, és piros ceruzával beleírta: ünnepnap, a mi elutazásunk!
De vigyázzon! Az ember néha alaposan elszámíthatja magát. Ha!
Három és fél nap, három és fél nap, fél nap… fél nap…
Egyre hevesebben kacagott, ugyanakkor kemény, villámló
tekintettel nézett ránk, de remegett, miközben nevetett; inkább
gonosz láz rázta, mint őszinte jókedv. Látni lehetett, hogy a
legszívesebben felugrana helyéről, ami a legtermészetesebb,
legnormálisabb mozdulat lett volna ilyen megrázó izgalomban;
de tehetetlen lábával nem mozdulhatott székéről. Ettől az
erőszakos megfékezettségtől haragja a rács mögé zárt vadállat
gonoszságára és tragikus tehetetlenségére emlékeztetett.
– Rögtön hívom Josefet – suttogta feléje sápadtan Ilona, aki
esztendők alatt megszokta, hogy minden mozdulatát megfejtse.
Apja pedig aggódóan melléje lépett. De fölösleges volt
nyugtalankodnia, mert mihelyt az inas belépett, Edit szótlanul
tűrte, hogy Kékesfalvy segítségével kivezessék; egyetlen szóval
sem búcsúzott vagy mentegetőzött; valószínűleg csak
megdöbbenésünkből vette észre, hogy micsoda zavart okozott.
Magamra maradtam Ilonával. Úgy éreztem magam, mint aki
repülőgépből zuhant le, s a dermesztő rémület után támolyogva
tápászkodik föl, még nem is tudva, hogy tulajdonképpen mi
történt.
– Meg kell értenie… – suttogta sietve Ilona. – Most már
éjszakákon át nem alszik, rettenetesen izgatja az utazás
gondolata és… maga nem is tudja…
– De igen, Ilona, tudom. Mindent tudok – válaszoltam. –
Éppen ezért holnap megint eljövök.
Helytállni! Kitartani! – mondottam magamban határozottan,
amikor – a jelenet hatása alatt még mindig izgatottan – hazafelé
mentem. Mindenáron kitartani! Ígéretet tettél Condornak, a
szavad forog kockán. Ne engedd, hogy idegek és hangulatok
játsszanak veled. Légy mindig tudatában, hogy ez az
ellenségeskedés csak egy olyan ember kétségbeesése, aki szeret
téged, s akinek szíved keménységéért, hidegségéért adósa vagy.
Kitartani az utolsó óráig – már csak három és fél napról van szó,
három napról, akkor aztán kiálltad a próbát, akkor aztán
felszabadulsz, pihenhetsz heteken, hónapokon át. Nyugalom,
nyugalom, ez már az utolsó feszültség, az utolsó három és fél, az
utolsó három nap!
Condor jól tapintott rá a lényegre. Csak a mérhetetlentől, a
határozatlantól félünk, ám a korlátozott, meghatározott dolog
helytállásra késztet, és erőnk mércéjévé válik. Három nap –
éreztem, ki fogom állni, és ez a tudat biztonságot kölcsönzött.
Másnap reggel kitűnően végeztem szolgálatomat, ami feltétlenül
jelent valamit, mert ezúttal a szokottnál egy órával előbb kellett a
gyakorlótéren lennünk, és olyan vad manövrírozás folyt, hogy
csak úgy szakadt rólunk a verejték. Magam is csodálkoztam, hogy
a dühöngő ezredesből akaratlanul kiváltottam egy „ez már döfi”
megjegyzést, viszont annál hevesebb zivatar szakadt Steinhübel
gróf nyakába. Mint szenvedélyes lovas, éppen két napja vásárolt
egy új, hosszú lábú pejt, nyugtalan, fiatal telivért, és
lovaglótudományában bízva annyira könnyelmű volt, hogy
előzetesen nem is nagyon próbálta ki. A tiszti megbeszélés kellős
közepén a bestia megijedt egy madár árnyékától, vadul
felágaskodott, azután roham közben nyílegyenesen elvágtatott, és
az egész arcvonal nem mindennapi bukást láthatott volna, ha
Steinhübel nem olyan nagyszerű lovas. Csak meglehetősen
látványos küzdelem után sikerült a dühöngő állatot
megszelídítenie, de ezért az elismerésreméltó teljesítményért
nem éppen barátságos szavakat kapott az ezredestől. Egyszer s
mindenkorra kikéri magának – morogta –, hogy a gyakorlótér
cirkuszi mutatványok színhelye legyen. Ha már a gróf úr nem ért
a lovakhoz, akkor legalább alaposan lovagolja be őket a
lovaglóiskolában, és ne blamálja magát ilyen kínosan a legénység
előtt.
Ez a komisz megjegyzés mérhetetlenül bosszantotta a
kapitányt. Már hazalovaglás közben, azután ebédnél is, újra meg
újra előhozta, hogy micsoda igazságtalanság történt vele. Éppen
az a baj, hogy a ló nagyon is tüzes; majd csak akkor látjuk meg,
milyen remek a járása, ha sikerül a szeszélyeitől alaposan
megszabadítani. De minél jobban izgatta magát a mérges
kapitány, annál jobban csipkelődtek a bajtársak. Azzal
„froclizták”, hogy becsapták a lóval, és még jobban feldühítették.
A vita egyre hevesebb lett. A viharos veszekedés közben megáll
mögöttem a küldönc:
– Hadnagy úr, szíveskedjék a telefonhoz fáradni.
Rosszat sejtve ugrok fel. Az utóbbi hetekben telefontól,
távirattól, levéltől csak idegrohamot, kellemetlenséget kaptam.
Mit akar az a lány már megint? Valószínűleg sajnálja, amiért ma
délutánra szabadságot adott. Hát annál jobb, akkor minden
rendben van. Mindenesetre légmentesen magamra húzom a
telefonfülke párnázott ajtaját, mintha ezzel elszakítanék minden
kapcsolatot szolgálatom légköre és a másik világ között. Ilona van
a telefonnál.
– Csak azt akarom mondani – közli velem a dróton át, úgy
érzem, kissé elfogódottan –, hogy jobb volna, ha ma nem jönne
ki. Edit nem érzi magát elég jól.
– Csak nincs komoly baj? – vágok a szavába.
– Nem, nem… azt hiszem, jobb, ha ma kipiheni magát és
azután… – meglepően sokáig hallgatott – … és azután… azután
most már egy nap úgysem számít… ugyanis… kénytelenek
vagyunk az utazást elhalasztani.
– Elhalasztani?
Meglehetősen nyugtalanul kérdezhettem, mert Ilona sietve
válaszolt:
– Igen… de reméljük, csak pár nappal… Egyébként mindezt
holnap vagy holnapután majd megbeszéljük… talán majd még
telefonálok magának… mindenesetre csak sürgősen értesíteni
akartam… szóval, hogy ma inkább ne, és… minden jót és
viszontlátásra!
– Igen, de… – dadogtam a készülékbe.
Nem kapok választ. Néhány másodpercig figyelek. Nem,
nincs válasz. Ilona letette a kagylót. Különös… Miért szakította
félbe olyan hirtelen a beszélgetést? Olyan gyorsan, mintha attól
tartana, hogy tovább kérdezősködöm. Mit jelentsen ez?… És
egyáltalában miért halasztották el? Miért halasztják el az utazást,
hiszen már napra pontosan kész volt a terv. Condor azt mondta:
egy hét. Egy hét, erre már beállítottam magam, és akkor most,
most megint… lehetetlen… mégiscsak lehetetlen… nem bírom ezt
az örökös huzavonát… végre nekem is vannak idegeim… Igazán
nyugalomra van szükségem nekem is.
Csakugyan ilyen meleg van a telefonfülkében? Majdnem
fuldokolva taszítom ki a párnázott ajtót, és visszabotorkálok a
helyemre. Felállásomat és távozásomat, úgy látszik, senki sem
vette észre. Még mindig folyik Steinhübel körül a heves vita és
gúnyolódás, üres székem mellett állhatatosan várakozik az
ordonánc a pecsenyés tállal. Gépiesen, hogy a legény mielőbb
továbbmehessen, két-három szeletet veszek tányéromra, de nem
nyúlok kés és villa után, mert a két halántékom között olyan vad
kopogás kezdődött, mintha kis kalapács ütögetne könyörtelenül
koponyám falán: „Halasztás! Elhalasztották az utazást!” Ennek
mégiscsak komoly oka lehet. Bizonyosan megint történt valami.
Edit komolyan megbetegedett? Megsértettem? Miért nem akar
most egyszerre elmenni? Condor megígérte, hogy csak nyolc
napig kell kitartanom, és öt napot már keresztülverekedtem… De
tovább nem bírom… Egyszerűen nem bírom.
– No, min álmodozol, Tóni? Ahogy látom, nem nagyon
smakkol neked a mi rostélyosunk. Hát persze, ez a vége, ha valaki
megszokja a rangos életet. Mondom is mindig, hogy nálunk már
semmi sem elég finom neki.
Mindig ez az átkozott Ferenc, a jóindulatú nyúlós
nevetésével, örökké ezek az aljas célzások, mintha én potyáznék
odakinn!
– A fene vigyen el a hülye vicceiddel együtt! – támadok rá.
Minden felhalmozódott haragom összesűrűsödhetett ebben a
mondatban, mert a túlsó oldalról szinte megdöbbenve néz át két
önkéntes. Ferenc leteszi a kést és a villát.
– Te, Tóni – mondja fenyegetően –, ezt a hangol kikérem
magamnak. Talán menázsi közben mégiscsak szabad viccelődni.
Ha máshol jobban ízlik neked a koszt, abban igazad van, az a te
dolgod, ahhoz semmi közöm. De a mi asztalunknál csak szabad
megjegyeznem, hogy érintetlenül hagyod tányérodon az ebédet.
A közelünkben ülők kíváncsian néznek ránk. Egyszerre
elhalkul a kopogás és a csörömpölés a tányérokon. Még az őrnagy
is összehúzza szemét, és keményen néz felénk. Látom, legfőbb
ideje, hogy jóvátegyem, amiért elvesztettem önuralmamat.
– Te pedig, Ferenc – felelem erőszakolt mosollyal –, talán
méltóztatnál tudomásul venni, hogy fáj a fejem és nem valami
kiválóan érzem magamat.
Ferenc hangja egyszerre megváltozik.
– Ó, bocsánat, Tóni, hát honnan szagoljam? Csakugyan elég
pocsékul nézel ki. Már napok óta látom, hogy nem vagy éppen a
legjobb állapotban. Na, majd csak megint összeszeded magad,
nem féltelek.
Az összeütközés szerencsésen elsimult. De bennem tovább
lángol a harag. Miért hajszolnak ezek a kintiek? Hol ide, hol oda,
hol fel, hol le, hol meleg, hol hideg… Nem tűröm, hogy tovább
gyötörjenek. Három nap, három és fél, mondtam, de egy órával
sem több! Mindegy nekem, hogy elhalasztják-e az utazást vagy
sem! Hagyjanak már békében, ne gyötörjenek az átkozott
részvétem miatt. A végén még beleőrülök.
Alig bírom titkolni dühömet, amely eltölti egész belsőmet. A
legszívesebben fognám a poharakat és ujjaim közt
összeroppantanám őket, vagy ököllel csapnék az asztalra; érzem,
okvetlenül valami erőszakos dolgot kell művelnem, hogy
megszabaduljak ettől a feszültségtől. Csak nem tétlenül ülni és
tehetetlenül várni, hogy nem írnak-e megint vagy nem
telefonálnak-e, hogy elhalasztják-e az utat vagy sem. Nem bírom
tovább. Valamit tennem kell. Szemközt velem bajtársaim még
mindig izgatottan vitatkoznak.
– Én mondom neked – gúnyolódik a sovány Józsi – a
Neutitscheiner alaposan becsapott. Valamit én is értek a
lovakhoz, ezzel a döggel sose jössz egyenesbe, ezzel senki sem fog
bírni.
– Úgy? No, azt szeretném én látni – avatkozom be hirtelenül
a beszélgetésbe. – Szeretném látni, hogy egy ilyen döggel ne
lehetne bírni. Mondd, Steinhübel, megengednéd, hogy most
elővegyem egy kicsit a lovadat s egy-két óra alatt móresre
tanítsam?
Nem is tudom, hogyan jutott eszembe. De igen hatalmas vágy
dolgozott bennem, hogy haragomat kitöltsem valakin vagy
valamin, hogy verekedjek, ezért mohón megragadtam az első
véletlen alkalmat. Mindenki csodálkozva néz rám.
– À la bonne heure7 – nevet Steinhübel gróf –, ha van hozzá
kurázsid, még szolgálatot is teszel nekem. Ma már egyenesen
görcs állt az ujjamba, annyit kellett rángatnom a bestiát; igazán
jó volna, ha most friss erővel kezdené gyúrni valaki. Ha úgy
tetszik, máris mehetünk! Előre, gyertek.
Mindenki felugrik a remek „hecc" reményében. Az istállóba
megyünk, hogy előhozzuk Caesart, mert Steinhübel talán kissé
elhamarkodva ezt a győzhetetlen nevet adta ádáz paripájának.
Caesar kissé megriad, amikor hangos csoportunk körülfogja
rekeszében. Horkant, kirúg, és ide-oda ugrál a szűk helyen, úgy

7
Rendben (francia)
rángatja a kötőféket, hogy nyikorognak a gerendák. Nagy
nehezen kivisszük a bizalmatlan állatot a lovaglóiskolába.
Alapjában véve csak közepes lovas voltam, és nyomába sem
értem az olyan szenvedélyes lószakértőnek, mint Steinhübel. De
ma nem találhatott volna nálam megfelelőbb embert magának,
sem veszedelmesebb ellenfelet a makrancos Caesarnak. Mert
ezúttal a harag feszítette izmaimat, és majdnem szadista
gyönyört szerzett a bősz kéj: valamit elintézni, valamit legyűrni,
megmutatni legalább ennek az akaratos állatnak (az
elérhetetlennel nem lehet szembeszállni), hogy az én
türelmemnek is van határa. A derék Caesar hasztalan
forgolódott, mint egy pörgettyű, hasztalan verte patkóival a
válaszfalakat, hasztalan ágaskodott és próbálkozott hirtelen
oldalugrásokkal, hogy levessen hátáról. Ezúttal kemény voltam,
és könyörtelenül cibáltam a zablát, mintha valamennyi fogát ki
akarnám törni, sarkam a bordái köze nyomtam, és ettől a
bánásmódtól elmúltak szeszélyei, lzgatott, vonzott, lelkesített a ló
kemény ellenállása, s ugyanakkor a tisztek elismerése:
„teringettét, ez aztán megadja neki!”, vagy „no nézzétek a
Hofmillert!”, egyre vakmerőbb biztonságot gyújtott bennem. A
fizikai teljesítmény önérzete mindig átterjed a lelkiekre is; félórai
kíméletlen küzdelem után már győzelmesen ültem a nyeregben, s
alattam úgy remegett, gőzölgött, izzadt a megalázott állat, mintha
forró zuhany alól jönne. Nyaka és bőrszerszáma csupa fehér
tajték volt, fülét engedelmesen lelapította, és egy további fél óra
múltán a legyőzhetetlen állat már olyan lágyan és engedelmesen
jár, ahogyan én akarom; combommal már nem is kell
szorítanom, és most már nyugodtan leszállhatnék a nyeregből,
hogy fogadjam bajtársaim ünneplését. De változatlanul tele
vagyok harci kedvvel, annyira jólesik a fokozott izgalom, hogy
megkérem Steinhübelt: engedné meg, hogy most egy-két órára
kilovagolhassak a gyakorlótérre, természetesen ügetésben, hogy a
megizzadt állat kissé lehűlhessen.
– Nagyon szívesen – biccent mosolyogva Steinhübel –, látom
már, hogy sértetlenül hazahozod. Ez sem fog többé cirkuszt
játszani. Bravó, Tóni, minden elismerésem a tied.
Bajtársaim viharos tapsa közben kilovagolok a manézsból, és
szorosra fogott kantárral a városon keresztül a mezők felé
irányítom a kimerült állatot. Könnyedén és szabadon megy a ló,
könnyedén és szabadon ülök a hátán. A fárasztó óra alatt minden
mérgem és keserűségem belevertem a dacos állatba, Caesar most
már jámbor és békés. Igazat kell adnom Steinhübelnek: járása
csakugyan pompás. Szebben, lendületesebben, hajlékonyabban
nem is lehetne ügetni; így eredeti haragom helyett lassan élvező,
majdnem álmodozó kellemes érzés tölt el. Jó órán át lovagolok
fel és alá, végre fél öt óra tájban lassan hazafelé indulok. Elég volt
mára mind a kettőnknek, Caesarnak is, nekem is. Kényelmes,
ringó ügetésben tartok a város felé a jól ismert műúton, már
magam is egy kicsit fáradtan. Ekkor hangos és éles tülkölést
hallok a hátam mögül. Az ideges pej egyszerre hegyezni kezdi
fülét, és remeg. De idején észreveszem nyugtalanságát, rövidre
fogom a kantárt, és combnyomással az út közepéről egészen az út
szélére kényszerítem, egy fa tövéhez, hogy az autó akadálytalanul
elhaladhasson.
A kocsinak alighanem körültekintő sofőrje van, aki megérti
elővigyázatos oldalállásomat. Lassan, óvatos tempóban halad el
mellettem, alig hallani a motor pöfögését; tulajdonképpen nincs
is rá szükség, hogy a reszkető lovat olyan keményen fogjam és a
combommal annyira szorítsam, készen arra, ha netalán oldalt
ugrik vagy kirúg, mert miután a kocsi elhaladt mellettünk, a ló
meglehetősen csendesen áll. Nyugodtan felnézhetek. És abban a
pillanatban, amikor felnézek, észreveszem, hogy a nyitott
kocsiból valaki int felém. És megismerem Condor sima, kopasz
fejét, mellette pedig Kékesfalvy tojás alakú, gyér fehér hajjal
borított koponyáját.
Nem tudom, a ló reszket-e alattam vagy én magam remegek.
Mit jelentsen ez? Condor itt van, és nem is értesített?
Kétségtelenül Kékesfalvyéknál járt, hiszen az öreg ült mellette a
kocsiban! De miért nem álltak meg, hogy üdvözöljenek? Miért
száguldanak el olyan idegenül mellettem? S hogy kerül Condor
egyszerre oda? Hiszen kettőtől négyig Bécsben kell rendelnie.
Úgy látszik, nagyon sürgősen hívhatták, már kora hajnalban.
Valaminek történnie kellett. Bizonyosan összefügg a dolog Ilona
telefonértesítésével, hogy el kell halasztaniuk az utazást és hogy
ma ne menjek ki. Valaminek okvetlenül kellett történnie,
valaminek, amit elhallgatnak előttem! Csak nem tett kárt
magában?… Tegnap este annyi elszántság, annyi gúnyos fölény
sugárzott belőle, amennyi csak olyan emberben van, aki valami
gonoszát, veszedelmeset tervez. Bizonyosan kárt tett magában!
Vajon ne vágtassak utánuk? Talán még elérem Condort a
pályaudvaron!
De aztán gyorsan meggondolom: hátha nem is utazott még
el? Nem, ha csakugyan baj történt, semmi esetre sem utazik el
úgy, hogy nekem ne üzenne. Talán már ott is van néhány sor a
laktanyában. Tudom, ez az ember nem titkol semmit előttem,
ellenem. Ez az ember nem hagy cserben. Gyorsan a városba!
Condor üzenete, levele, értesítése, vagy talán ő maga már
bizonyosan vár. Gyorsan vissza!
A laktanyában sürgősen helyére viszem a lovat, és a
melléklépcsőn szaladok fel, hogy kitérjek minden fecsegés és
gratuláció útjából. Szobám ajtaja előtt csakugyan vár már
Kuzma; gondterhelt arcáról, leejtett válláról észreveszem, hogy
történt valami. Egy civil ruhás úr vár a szobámban, jelenti némi
megdöbbenéssel, nem merte az urat elküldeni, mert nagyon
erőszakos volt. Kuzmának tulajdonképpen parancsa van, hogy
senkit se bocsásson be a szobámba. De Condor valószínűleg
borravalót adott neki… innen Kuzma félelme és nyugtalansága,
amely azonban egyszerre csodálkozássá változik, amikor ahelyett,
hogy leszidnám, kedélyesen odavetem: „rendben van”, és
kinyitom az ajtót. Hála Isten, megjött Condor! Ő majd mindent
elmond.
Sietve tártam ki az ajtót, és az elsötétített szoba mélyén
(Kuzma a hőségre való tekintettel lebocsátotta a redőnyöket)
azonnal megmozdul egy alak, szinte kinő az árnyékból. Condort
akarom lelkesen üdvözölni, amikor észreveszem… hogy az illető
nem is Condor. Másvalaki vár, éppen az az ember, akit
legkevésbé vártam volna. Kékesfalvy: ha a sötétség még sűrűbb
volna is, ezer ember közül megismerném arról, ahogyan félénken
feláll és meghajol. És torkát köszörülve még beszélni sem kezd,
magamban máris hallom hangjának alázatos, megrendült
csengését.
– Bocsásson meg, hadnagy úr – hajol meg –, amiért
bejelentés nélkül berontottam önhöz. De Condor doktor
megbízott, hogy adjam át különleges üdvözletét. Elnézését kéri,
amiért az autót nem állíttatta meg… De sietnie kellett, mert
okvetlenül el akarta érni a bécsi gyorsvonatot, minthogy ott
este… és… és ezért megkért, hogy mielőbb közöljem önnel,
mennyire sajnálja, hogy… Hát ezért… mondom, csak ezért
bátorkodom magam idejönni…
Lehajtott, láthatatlan igába görnyesztett fejjel áll előttem.
Csontos feje, elválasztott gyér haja fénylik a sötétben.
Magatartásának igazán felesleges alázatossága azonnal
keserűséggel tölt el. Rossz érzésem csalhatatlanul megsúgja: a
zavart magyarázkodás mögött megfontolt szándék lappang. Egy
öreg szívbajos ember nem kapaszkodik fel a harmadik emeletre,
csak azért, hogy egy közömbös üdvözletet átadjon. Telefonon is
éppen úgy továbbíthatta volna, vagy várhatott volna vele
másnapig. Vigyázz! – figyelmeztetem magamat – Kékesfalvy akar
tőled valamit. Egyszer már rád rontott így a sötétből; olyan
alázatosan kezdi, mint a koldus, végül aztán rád kényszeríti
akaratát, mint álmodban a dzsinn arra a részvevő fiatalemberre.
Ne engedj! Ne menj lépre! Ne kérdezz semmit, ne érdeklődj,
mielőbb köszönj el tőle és kísérd ki!
De az, aki előttem állt, idős ember, és alázatosan lehajtja
fejét. Meglátom gyér fehér hajának választékát; mintegy álomból
felködlik előttem nagyanyám, amint kötögetés közben mesélt
nekünk, kisunokáinak. Egy beteg öregembert nem lehet
udvariatlanul elutasítani. Így tehát, nem tanulva számos
tapasztalatból, a székre mutatok:
– Nagyon kedves, Kékesfalvy úr, hogy idefáradt! Igazán
nagyon kedves! Parancsoljon helyet foglalni.
Kékesfalvy nem felel. Mintha nem hallotta volna. De legalább
kézmozdulatomat megértette. Bátortalanul leereszkedik a
felkínált szék legszélére. Átvillan rajtam: ilyen félénken ülhetett
asztalhoz fiatal korában, amikor ingyenebédre járt idegen
emberekhez. És így ül most ő, a milliomos nálam, a szegényes,
megviselt nádfonatú széken. Körülményesen leveszi szemüvegét,
kendőt kotor elő zsebéből, és tisztítani kezdi a két üveget.
Csakhogy, kedves barátom, kitapasztaltam, ismerem már ezt a
pucolást, ismerem a trükkjeidet! Tudom, azért tisztogatod a
szemüveget, hogy időt nyerj. Azt szeretnéd, ha én indítanám el a
beszélgetést, ha én kérdezősködnék, meg azt is tudom, milyen
kérdést szeretnél tőlem hallani… hogy Edit csakugyan beteg-e és
hogy miért kell elhalasztani az utazást. Csakhogy én résen vagyok
ám. Kezdd csak te, ha mondani akarsz valamit! Egy lépésnyire se
megyek eléd! Nem… engem nem lehet többé becsalogatni az
utcádba… elég abból az átkozott részvétből, elég abból, hogy
mindig többet és többet követelsz…! Vége a kiismerhetetlen,
átláthatatlan ügynek! Ha akarsz tőlem valamit, hát gyerünk, ki
vele gyorsan és őszintén, de ne bújj el e mögé az együgyű
szemüvegtisztítás mögé! Nem csalsz többé lépre, torkig vagyok a
saját részvétemmel!
Az idős ember, mintha leolvasta volna csukott számról a
kimondatlan szavakat, végre lemondóan maga elé teszi a
fényesre dörzsölt szemüveget. Kétségtelenül érzi, hogy nem
akarom megkönnyíteni a dolgát és neki magának kell kezdenie;
fejét makacsul lehajtva megszólal, nem is fordul felém
tekintetével, csak az asztalhoz beszél, mintha a kemény, érdes
fától több részvétre számítana, mint tőlem.
– Tudom, hadnagy úr – kezdi zavarodottan –, hogy nincs
jogom, ó, kétségkívül nincs jogom idejét lefoglalni. De mit tegyek,
mit tegyek? Nem bírom tovább, egyikünk sem bírja tovább…
Isten tudja, mi történt vele, nem lehet vele beszélni, nem hallgat
senkire… S emellett tudom, hogy nem rosszakaratból teszi… csak
boldogtalan, határtalanul boldogtalan… Csak kétségbeesésében
bánik így velünk … Higgye el, csak kétségbeesésében.
Várakozom. Mire gondol? Mit művel velük Edit? Mit? Pakolj
már ki vele! Mit beszélsz ilyen megtévesztően, miért nem
mondod ki egyenesen, hogy mi történt?
Az idős ember tétován az asztalra mered.
– Pedig már mindent megbeszéltünk, mindent
előkészítettünk. Lefoglaltam a hálókocsit, a legszebb szobákat
kötöttem le, és tegnap délután még csupa türelmetlenség volt. Ő
maga választotta ki, hogy milyen könyveket akar elvinni,
felpróbálta az új ruháit és a bundát, amelyeket Bécsből hozattam;
azután egyszerre csak rájött valami, nem értem, mitől, tegnap
vacsora után… hiszen emlékszik, milyen izgatott lett. Ilona sem
érti, és senki sem érti, hogy váratlanul mi ütött bele De azt
mondja, azt kiabálja és azt bizonygatja, hogy semmi pénzért el
nem utazik, semmiféle földi hatalom sem viheti őt el. Marad,
marad, marad, mondja, még ha fejére gyújtjuk is a házat. Nem
járul hozzá a további csalásokhoz, nem engedi magát becsapni,
mondja. Ez a gyógymód csak arra való, hogy eltávolítsák őt,
megszabaduljanak tőle. De valamennyien tévedünk,
valamennyien. Egyszerűen nem fog elutazni, hanem marad,
marad és marad.
Végigfut a hátamon a hideg. Ez rejlett tehát este haragos
nevetése mögött! Észrevette, hogy nem bírom tovább, vagy a
fenyegetéssel csak ígéretet akar belőlem kicsikarni, hogy
utánamegyek Svájcba?
De ne engedj! – biztatom magam. Ne mutasd, hogy
nyugtalanít! Az idős ember előtt nem szabad elárulnom, hogy
Edit ittmaradása mennyire az idegeimre megy. Így tehát
szándékosan játszom az ostobát, és meglehetősen közönyösen
kijelentem:
– Ugyan, majd csak elmúlik! Hiszen ön tudja a legjobban,
milyen szeszélyesen változnak hangulatai. És Ilona azt telefonálta
nekem, hogy csak néhány napi halasztásról van szó.
Az idős ember sóhajt, és ez a sóhajtás olyan szorongóan
hangzik, mintha öklendezne; mintha végső erejével törne ki
melléből a vad lökés.
– Istenem, bárcsak így volna! De az a borzasztó, hogy attól
félek… mindnyájan attól félünk, hogy egyáltalában nem akar
majd többé elutazni… Nem tudom, nem értem… egyszerre csak
közönyös lett a gyógymód iránt, és nem érdekli, hogy
meggyógyul-e vagy sem. „Nem engedem, hogy tovább
gyötörjenek, nem engedem, hogy tovább kuruzsoljanak, nincs
semmi értelme!” Ilyeneket mond, és úgy mondja, hogy
beleszakad a szívem. „Nem engedem, hogy továbbra is az
orromnál fogva vezessenek”, kiáltozza, és zokog hozzá: „átlátok
mindenen, keresztüllátok mindenen, mindenen”!
Gyorsan végiggondolok mindent. Az Isten szerelmére,
észrevett volna valamit? Elárultam magam? Condor követett el
valami vigyázatlanságot? Gyanút foghatott egy óvatlan
megjegyzésből, hogy a svájci gyógykezelés körül nincs minden
rendjén? Éleslátása, félelmetesen bizalmatlan éleslátása végül
észrevette, hogy tulajdonképpen nincs is cél, amiért el akarjuk
küldeni? Óvatosan tapogatózom:
 – Nem értem… Kedves leánya máskülönben olyan feltétlen
bizalommal van Condor doktor iránt, márpedig, ha ő olyan
nyomatékosan ajánlotta ezt a kúrát… akkor hát egyszerűen nem
értem.
– De hiszen éppen ez az!… Ez az őrjítő: nem akar többé
semmiféle kúrát tartani, egyáltalában nem akar többé
meggyógyulni! Tudja, mit mondott?… „Semmi kincsért nem
utazom el, torkig vagyok a hazudozással!… Inkább maradok
olyan nyomorék, amilyen vagyok, de itt maradok… nem akarom,
hogy meggyógyítsanak, nem akarom, nincs többé értelme!”
– Nincs értelme?… – ismétlem meg tanácstalanul.
Az idős ember erre még mélyebben lehajtja fejét, nem látom
könnyben úszó szemét, nem látom többé a szemüvegét. Csak
gyér, csapzott, fehér hajáról veszem észre, hogy egész testében
reszket. Azután csaknem értelmetlenül dadogja:
– Azt mondja, „nincs többé értelme, hogy meggyógyuljak”,
azután zokogni kezd, „mert ő… ő…
Az idős ember mély lélegzetet vesz, mintha nehéz
megerőltetés előtt állna. Aztán végre kinyögi: – „ő… ő… csak
részvétet érez irántam, semmi mást”.
Jeges hideg dermeszt meg, amikor Kékesfalvy az „ő” szót
kimondja. Ez az első eset, hogy lánya érzéseire célzást tesz.
Nekem már régóta feltűnt, hogy láthatóan kerül, hogy alig mer
rám nézni, míg azelőtt olyan gyengéden, sürgölődően törődött
velem. Tudtam, hogy a szégyen tartja távol; mégiscsak rettenetes
lehetett ennek az idős embernek azt látni, hogyan harcol leánya
egy férfiért, aki pedig menekül tőle. Rettenetesen
meggyötörhették lányának titkos vallomásai, mérhetetlenül
szégyellhette lányának leplezetlen vágyódását. Akárcsak én
magam, ő sem elfogulatlan már. Aki rejteget vagy rejtegetni
kénytelen valamit, az nem képes többé nyíltan és szabadon a
szemébe nézni a másiknak.
De most elhangzott a szó, és ugyanaz a szerencsétlenség
szorongatta mindkettőnk szívét. Az áruló szó után mind a ketten
némán ültünk, és nem mertünk egymásra nézni. A szűk
szobában, az asztal felett megmerevedett a hallgatás a dermedt
levegőben. És ez a csend egyre terjeszkedik, mint fekete gáz árad
széjjel, fel a mennyezetig, és betölti az egész szobát; felülről,
alulról, minden oldalról nyomaszt és szorongat mindkettőnket a
nagy üresség, és hallom Kékesfalvy fojtott lélegzését, hallom,
hogy fojtogatja a hallgatás. Még egy pillanat, s a rettenetes
nyomástól mindketten megfulladunk, vagy egyikünknek el kell
szánnia magát s egy szóval szétzúzni a nyomasztó, gyilkos űrt.
Ekkor váratlan dolog történik; először csak azt veszem észre,
hogy Kékesfalvy megmozdul, rendkívül nehézkesen és
ügyetlenül. Azután az idős ember mint valami lágy tömeg
hirtelenül leesik a székről. Mögötte recsegve-ropogva felborul a
szék.
Roham, ez az első gondolatom. Szélhűdés érte, hiszen
szívbajos. Condortól tudom. Rémülten felugrom, hogy
felsegítsem és a díványra fektessem, De ebben a pillanatban
veszem észre, hogy az öregember nem zuhant, még csak nem is
esett le a székről. Maga vetette le magát. Első ijedségemben
egyáltalán nem vettem észre, hogy szándékosan esett térdre, és
most, hogy fel akarom emelni, közelebb kúszik, megragadja a
kezemet, úgy rimánkodik:
– Segítenie kell rajta… Csak ön segíthet rajta, csak ön…
Condor is mondja: csak ön, senki más!… Esedezem, legyen
könyörületes… Ez nem mehet így tovább… Különben még kárt
tesz magában, önmagát emészti el.
Bármennyire reszket a kezem, erélyesen megragadom a
térdelő ember vállát, de elkapja támogató karomat, mint karmok
mélyednek húsomba kétségbeesetten összeszoruló ujjai… A
dzsinn, az álombéli dzsinn, aki erőszakot tesz a részvétet érzőn.
– Segítsen rajta – zihálta –, az Isten szerelmére, segítsen
rajta!… Mégsem lehet ezt a gyermeket ilyen helyzetben hagyni…
Esküszöm, életről és halálról van szó… El sem képzelheti,
micsoda esztelen dolgokat hord össze kétségbeesésében… El kell
takarodnia, félre kell állnia az útból, zokogja, hogy ön visszakapja
nyugalmát és valamennyiünknek végre békességünk legyen tőle
… És ezt nem csak úgy mondja, hanem rettenetesen komolyan
gondolja… Kétszer már megpróbálta, felvágta ütőerét, más
alkalommal pedig altatóval… Ha egyszer valamit a fejébe vesz,
senki sem beszélheti le róla többé, senki… most csak ön mentheti
meg, csak ön… Esküszöm, egyedül csak ön…
 – De Kékesfalvy úr… természetesen… kérem, nyugodjék meg.
Hiszen igazán természetes, hogy mindent megteszek, amit csak
tudok. Ha akarja, most rögtön kimegyünk együtt, és igyekezni
fogok a lelkére beszélni. Rögtön megyek önnel. Mondja meg, mit
kell mondanom, mit kell tennem…
Hirtelen elengedte karomat, és mereven rám nézett.
– Mit kell tennie?… Hát igazán nem érti, vagy nem akarja
megérteni? Hiszen bevallotta önnek, felajánlotta magát, és a
szegény gyermek halálosan szégyenli, hogy megtette. Levelet írt,
ön nem válaszolt, s most éjjel és nappal gyötri magát, hogy azért
akarja elküldeni, mert így akar szabadulni tőle, mert megveti őt…
mert... mert undorodik tőle… amiért ő… amiért ő… Hát nem érti,
hogy bele kell pusztulni egy embernek, az olyan büszke és
szenvedélyes embernek, amilyen ez a gyermek, ha így
megvárakoztatják? Hát miért nem ad neki valami biztatást?
Miért nem szól hozzá egy jó szót, miért olyan kegyetlen, miért
olyan szívtelen hozzá? Miért gyötri olyan rettenetesen ezt a
szegény, ezt az ártatlan gyermeket?
– De igazán mindent megtettem, hogy megnyugtassam…
hiszen mondtam neki…
– Nem mondott neki semmit! Igazán maga is észrevehette,
hogy megőrjíti a jövetelével, a hallgatásával, mert csak egyet
vár… egyetlen szót, amelyet minden nő vár attól a férfitól, akit
szeret… Hiszen sohasem mert reménykedni, amíg nem bízott a
gyógyulásában… De most, amikor bizonyosan meg fog gyógyulni,
teljesen egészséges lesz néhány hét alatt, mint a többiek, hát
miért ne várja az élettől ugyanazt, amit más fiatal leány, miért
ne?… Hiszen kimutatta, kimondta, hogy csak egy szót vár öntől...
ő már igazán nem tehet többet, mint amennyit tett. Hiszen nem
koldulhat öntől… És ön, ön egy szót sem szól, nem mondja ki az
egyetlen szót, amely őt boldoggá teheti!... Hát igazán olyan
borzalmas ez? Hiszen meglenne mindene, amije csak embernek a
földön lehet. Beteg öregember vagyok. Mindenem maguké lesz, a
kastély, a birtok és hat- vagy hétmillió, amit negyven év alatt
összehordtam... Minden a magáé lesz… már holnap magáé lehet,
bármely nap, bármely órában, nekem magamnak már nem kell
semmi… Csak azt akarom, hogy valaki törődjék a gyermekemmel,
ha én már nem leszek. És tudom, ön jó ember, tisztességes
ember, ön kímélni fogja őt, jó lesz hozzá!
Lélegzete elfulladt. Tehetetlenül, erőtlenül roskadt le megint
a székre. De elfogyott az én erőm is, kimerültem magam is, és a
másik székre zuhantam. És ismét ugyanúgy ültünk egymással
szemben, mint az imént, egyetlen szó, egyetlen tekintet nélkül,
nem is tudom, milyen sokáig. Csak néha éreztem, hogy az asztal,
amelybe görcsösen belekapaszkodik, könnyedén megrezdül a
testén végigfutó hirtelen rándulástól. Megint mérhetetlenül sok
idő múlt el, s akkor olyan hangot hallottam, mint amikor kemény
tárgy ütődik kemény tárgyhoz. Kékesfalvy előreejtett homloka az
asztal lapját érte. Éreztem, mennyire szenved ez az ember, és
végtelenül nagy szükségét éreztem, hogy megvigasztaljam.
– Kékesfalvy úr – hajoltam föléje –, bízzék bennem…
gondoljunk végig nyugodtan mindent, fontoljuk meg… ismétlem,
teljes mértékben rendelkezésére állok… mindent meg fogok
tenni, ami csak erőmből telik… Csak az… amire az előbb célzott…
az… az lehetetlen… teljesen lehetetlen.
Gyöngén vonaglott, mint egy leütött állat az utolsó halálos
csapás alatt. Az izgalomtól kissé nyáladzó ajka nagy nehezen
megmozdult, de nem hagytam neki időt.
– Kékesfalvy úr, ez lehetetlen, kérem, erről ne beszéljünk
többé… lássa be ön maga is… Hát ki vagyok én? Egy kis hadnagy,
aki a gázsijából és szerény havi pótlékából él… ilyen korlátolt
lehetőségek mellett nem lehet egzisztenciát teremteni, ebből nem
lehet megélni, kettesben megélni.
Szavamba akart vágni.
– Igen, tudom, mit akar mondani, Kékesfalvy úr. A pénz nem
számít, gondolja ön, erre nem volna gondunk. Én is tudom, hogy
ön gazdag és… hogy mindent megkaphatnék öntől… De éppen,
mert ön olyan gazdag, én pedig senki és semmi… Éppen ez tesz
mindent lehetetlenné… Mindenki azt hinné, hogy én csak a pénz
miatt teszem, hogy én… és maga Edit is, higgye el, egész életén át
képtelen volna szabadulni a gyanútól, hogy csak a pénze miatt
vettem el… a… szokatlan körülmények ellenére… Higgye el,
Kékesfalvy úr, lehetetlen. Olyan igazán, olyan őszintén nagyra
becsülöm kedves leányát és... és… és kedvelem… de ezt önnek is
meg kell érteni.
 Az idős ember nem mozdult. Először azt hittem, nem is
értette, mit mondtam. De erőtlen teste lassan megmozdult. Nagy
nehezen fölemelte a fejét, és maga elé bámult a semmibe. Aztán
mindkét kezével az asztal élébe kapaszkodott, és észrevettem,
hogy nehézkes testét akarja feltámogatni. Fel akart állni, de
előszörre nem sikerült. Kétszer is, háromszor is elhagyta ereje.
Végre nagy üggyel-bajjal fölemelkedett, az erőfeszítéstől még
ingadozva, pillája – sötéten és sötétben – mint fekete merev
üveg. Aztán egészen idegen, borzalmasan közönyös hangon,
mintha saját, emberi hangja meghalt volna, maga elé motyogta:
– Akkor… akkor hát vége mindennek.
Rettenetes volt ez a hang, rettenetes volt, ahogy teljesen
megadta magát. Tekintete még mindig mereven a semmibe
bámult, kezével tapogatózva, oda se pillantva, kereste az asztal
lapján szemüvegét. Végül mégsem tette fel üveges szeme elé –
minek látna még? minek élne még? –, hanem esetlenül a zsebébe
gyömöszölte. Kékes ujjai (amelyben Condor a halált látta) megint
körülvándorolták az asztalt, míg végre a peremén megtalálták a
fekete elnyűtt kalapot. Csak azután indult meg az ajtó felé, és
felém se nézve motyogta:
– Bocsássa meg, hogy zavartam.
Ferdén tette fel fejére a kalapot, lába nem nagyon
engedelmeskedett, csoszogott, erőtlenül meg-megbicsaklott.
Holdkóros gyanánt támolygott tovább az ajtó felé. Azután,
mintha hirtelenül eszébe jutott volna valami, levette a kalapját,
meghajolt, és megismételte:
– Bocsássa meg, hogy zavartam.
Meghajolt felém, ő, az idős, összetört ember, és éppen az
udvariasságnak ez a mozdulata, ebben a lesújtott állapotában,
megsemmisítően hatott rám. Egyszeriben újra éreztem, mint
támad bennem meleg, forró buzogás, áradás, egészen a
szememig, és egyúttal azt is, hogy ellágyulok és elgyengülök: a
részvét – éreztem – megint elhatalmasodik rajtam. Így csak nem
bocsáthatom útjára ezt az öregembert, aki azért jött, hogy
gyermekét, egyetlen földi kincsét felajánlja nekem; nem
engedhetem el a kétségbeesésbe, a halálba. Nem téphetem ki az
életét a testéből. Mondanom kell valami vigasztalót,
megnyugtatót, csillapítót. Utána siettem:
 – Kérem, Kékesfalvy úr, kérem, ne értsen félre... Nem szabad
így elmennie és végül még azt mondani neki… hiszen ez
rettenetes volna ebben a pillanatban neki és... és egyáltalában
nem is volna igaz.
Izgalmam egyre fokozódott, mert éreztem, hogy az
öregember nem is figyel rám. Úgy állt ott, mint saját
kétségbeesésének szobra, mereven, akár az árnyék az árnyékban,
mint élő halott. Egyre szenvedélyesebb szükségét éreztem, hogy
megnyugtassam.
– És egyáltalában nem is volna igaz, Kékesfalvy úr, esküszöm
önnek… és semmi se volna számomra borzasztóbb, mintha
leányát, Editet... megbántanám, vagy... olyasmit éreztetnék vele,
mintha őszintén nem kedvelném, hiszen senki sem érezhet több
melegséget iránta, esküszöm, senki sem kedvelheti jobban, mint
én… igazán őrültség tőle, hogy… hogy közömbös volna nekem…
ellenkezőleg… ellenkezőleg… esak pusztán úgy véltem, hogy nem
volna értelme, ha én most… ha én ma mondanék valamit… hiszen
most csak egy a fontos... hogy vigyázzon magára… hogy igazán
meggyógyuljon!
– És akkor… ha meggyógyult...?
Kékesfalvy hirtelen felém fordult. Előbb még merev, élettelen
szeme foszforeszkált a sötétségben.
Megijedtem. Ösztönösen éreztem a veszélyt. Ha most ígérek
valamit, akkor kötelezettséget vállalok. De ebben a pillanatban
eszembe jutott: hiszen csak ámítás az egész, amiben Edit
reménykedik. Hiszen nem is lesz olyan gyorsan egészséges. Még
évekig és újabb évekig tarthat; nem kell túl messzire előre
gondolni, mondotta Condor, csak most kell őt megnyugtatni,
megvigasztalni! Miért ne hagyjunk neki valami reményt, miért ne
tegyük boldoggá, legalább rövid időre? Tehát így szóltam:
– Igen, ha meggyógyul, akkor természetesen akkor
természetesen… természetesen én magam állnék ön elé.
Kékesfalvy mereven rám nézett. Reszketés futott végig testén,
mintha belső erő mozgatná, láthatatlanul.
– Ezt... ezt megmondhatom neki?
Megint éreztem a veszedelmet, de nem volt már erőm, hogy
könyörgő pillantásának ellenálljak. Ezért határozott hangon
válaszoltam:
 – Igen, mondja meg neki – és kezet adtam rá.
Szeme felragyogott, megtelt élettel felém sugárzott. Ilyen
lehetett Lázár pillantása, amikor kábultan előlépett sírjából s újra
látta az eget és szent fényeit. Éreztem, amint keze remeg az
enyémben, egyre erősebben remeg. Azután homloka megindult
lefelé, egyre mélyebben lefelé. Még idején eszembe jutott, hogy
hajolt le annak idején és csókolta meg a kezemet. Sietve
elrántottam, és újra kijelentettem:
– Igen, mondja meg neki, kérem mondja meg neki: ne
eméssze a bánat. És mindenekelőtt egyet: gyógyuljon meg
gyorsan, gyógyuljon meg, önmagának, mindnyájunknak.
– Igen – ismételte meg Kékesfalvy mámorosan –, egészséges,
hamarosan egészséges legyen. Most azonban el fog utazni, igen,
egészen bizonyos vagyok benne, rögtön utazni fog, és
meggyógyul az ön révén, az ön számára, meggyógyul… az első
órától kezdve tudtam, hogy Isten küldte önt hozzám… nem, nem,
én nem is tudom megköszönni… Isten fizesse meg… Megyek
már… nem, maradjon csak, ne fáradjon, megyek már.
És egészen más, előttem ismeretlen, könnyed, ruganyos
léptekkel sietett az ajtó felé; fekete kabátjának szárnyai csak úgy
lebegtek utána. Könnyed, szinte derűs hanggal csukódott be
mögötte az ajtó. Magamra maradtam a sötét szobában, kissé
megdöbbenten, mint mindig, ha az ember döntő lépést tett,
mielőtt magában elhatározta volna. De csak egy órával később
vált előttem a felelősség teljessége tudatossá, hogy
tulajdonképpen mit ígértem részvétem gyöngeségében, amikor
legényem félénk kopogtatás után levelet nyújtott át. Az ismert
formájú kék papír:
„Holnapután utazunk, kezet adtam rá papának. Bocsásson
meg az utolsó napokért, de egészen megzavart a félelem, hogy
terhére vagyok. Most már tudom, hogy miért és kinek kell
meggyógyulnom. Most már nem félek semmitől. Holnap jöjjön
lehetőleg korán. Sohasem vártam még ilyen türelmetlenül.
Örökre a magáé. E.”
„Örökre” – hirtelen borzadást éreztem erre a szóra, amely
visszavonhatatlanul, az örökkévalóságig leköt egy embert. De
ekkor már el volt vágva a visszavonulás útja. Részvétem megint
erősebb volt, mint akaratom. Lemondtam önmagamról. Nem
voltam többé a magamé.

Szedd össze magad, mondottam magamban. Ez volt az utolsó,

amit kicsikarhattak tőled, ez a félígéret, amely sohasem fog
teljesen valóra válni. Még egy nap, még kettő, azután elutaznak,
és újra visszakapod önmagadat. De ahogy a délután közeledett,
kényelmetlen érzésem egyre jobban idegesített; mindinkább
gyötört a gondolat, hogy hazug szívvel kell helytállnom
hiszékeny, gyengéd tekintetével szemben. Hiába igyekeztem
bajtársaimmal könnyedén társalogni, túlságosan erősen éreztem
a ketyegést a homlokom mögött, idegeim remegését és ínyem
hirtelen kiszáradását, mintha elfojtott tűz füstölögne és
gomolyogna bensőmben. Merőben ösztönösen konyakot
rendeltem, és felhajtottam. Nem használt, a szárazság tovább
fojtogatta torkomat. Ezért megrendeltem a másodikat, s csak
amikor már a harmadikat kértem, akkor ismertem fel az
öntudatlan szándékot: bátorságot akarok magamba inni, hogy
odakinn ne legyek gyáva vagy érzelgős. Valamit jó előre el
akartam magamban altatni, talán a félelmet, talán a szégyent,
talán egy nagyon jó, talán egy nagyon rossz érzést. Igen, ez az,
csakis ez – hiszen ezért kapnak roham előtt dupla adag pálinkát a
katonák –, érzéketlenné és tompává akartam tenni magamat,
hogy ne lássam élesen azt az aggasztó és talán veszedelmes
valamit, aminek neki kell vágnom. De a három pohár első hatása
egyedül csak abban nyilvánult meg, hogy lábam elnehezedett,
fejem pedig zúgott és búgott, mint a fogorvos fúrója, mielőtt a
tulajdonképpeni fájdalmat előidézné. Nem volt éppen
magabiztos, derűs, legkevésbé pedig vidám ember, aki a hosszú
országúton – vagy csak ma látszott olyan végtelenül hosszúnak?
– dobogó szívvel vonszolta magát a rettegett ház felé.
De minden sokkal könnyebben ment, mint ahogy
elképzeltem. Más, kellemesebb bódulat várt rám, finomabb,
tisztább mámor, mint amilyet a vad pálinkában kerestem. Mert a
hiúság is kábít, a hála is mámorít, a gyengédség is boldogítóan
megzavarhat. A derék, öreg Josef az ajtóban valósággal boldogan
rezzent föl: ,,Ó, a hadnagy úr!” Nagyokat nyelt, izgalmában a
lábát váltogatta, és közben lopva úgy nézett rám, mint – nem
tudom másként mondani – templomban az oltárképre. „Kérem,
hadnagy úr, tessék egyenesen a szalonba fáradni! Edit kisasszony
már régóta várja a hadnagy urat” – suttogta a szégyenkező
lelkesedés izgatott hangján.
Ámultam és bámultam: miért néz rám olyan mámorosan ez
az idegen ember, ez az öreg lakáj? Miért szeret ennyire? Hát már
igazán az is jóvá és boldoggá teszi az embereket, ha másoknál
jóságot és részvétet észlelnek? Igen, akkor igaza lehet
Condornak: aki csak egyetlen emberen is segít, ezzel betölti
életének értelmét, akkor igazán megéri, hogy az ember másoknak
adja át magát, végső erejéig, sőt erején túl is. Akkor jogos lenne
minden áldozat, és még a hazugság is – amely másokat boldoggá
tesz – fontosabb, mint minden igazság. Egyszerre biztosan álltam
a lábamon; másképp lépdel az ember, ha tudja, hogy örömet visz
magával.
De már jött is elém Ilona, ő is sugárzó arccal; tekintete szinte
sötét-gyengéd karokkal fogott át. Még sohasem szorította meg
ilyen forrón, ilyen bensőségesen kezemet.
– Köszönöm – mondotta, és ez úgy hangzott, mintha langyos,
párás nyári esőn át beszélne –, maga nem is tudja, mit tett
szegény gyermekért. Megmentette, esküszöm, csakugyan
megmentette! Jöjjön már gyorsan, nem is tudom elmondani,
milyen nehezen várja magát.
Közben halkan megmozdult a másik ajtó. Az volt az érzésem,
hogy valaki hallgatózott mögötte. Az öregember lépett be, de
szemében nem volt már halál és rémület, mint tegnap, hanem
gyöngéd ragyogás.
– Csakhogy itt van! Csodálkozni fog, hogy Edit mennyire
megváltozott. A szerencsétlenség óta ama sok éven át sohasem
láttam őt ilyen vidámnak, ennyire boldognak. Csoda történt,
valóságos csoda! Istenem, mit tett érte, mit tett miértünk!
A szó közepén elcsuklott hangja. Nagyokat nyelt, sírt, és
közben szégyellte magát meghatottságáért, amely ugyanakkor
engem is magával ragadott. Mert ki tudna érzéketlenül ellenállni
ekkora hálának? Azt hiszem, sohasem voltam hiú, sohase
olyasvalaki, aki csodálja vagy túlértékeli önmagát, és még ma
sem hiszek sem a jóságomban, sem az erőmben. De mások vad és
hálás lelkesedése ellenállhatatlanul a bizalom forró áradatával
töltött el. Mintha aranyos szellő söpört volna el minden félelmet,
minden gyávaságot. Miért ne engedjem gondtalanul, hogy
szeressenek, ha ez másokat olyan boldoggá tesz? Egyenesen
türelmetlenül vártam már, hogy beléphessek abba a szobába,
amelyet tegnapelőtt oly kétségbeesetten hagytam el.
És lám, ott ült a karosszékben egy leány, akire alig ismertem
rá, olyan vidáman nézett és annyi derű sugárzott belőle. Szelíd-
kék selyemruhát viselt, amely még lányosabbá, még
gyermekesebbé tette. Vöröses hajában fehér virágok – talán
mirtuszok? – világítottak, karosszéke mellett pedig virágkosarak
– vajon ki küldte őket? – sorakoztak egész tarka ligetté. Máris
régóta tudhatta, hogy a házban vagyok, kétségtelenül meghallotta
várakozás közben a jókedvű üdvözléseket és közeledő lépéseimet.
De ezúttal nyoma sem látszott annak az ideges, fürkésző,
ellenőrző pillantásnak, amellyel máskor már belépésem
pillanatában félig lehunyt szemhéja alól bizalmatlanul rám
nézett. Könnyedén és egyenesen ült karosszékében; ezúttal
teljesen elfelejtettem, hogy a takaró testi fogyatékosságot leplez,
és hogy a mély fotel tulajdonképpen a börtöne. Csak bámultam
és bámultam ezt az új leányt, aki örömétől gyermekesebbnek,
szépségétől nőiesebbnek látszott. Észre is vette csendes
meglepetésemet, és úgy fogadta, mint valami ajándékot.
Gondtalan pajtási napjaink régi hangja csendült fel, amikor
magához hívott:
– Végre! Végre! Üljön ide, kérem, egészen mellém, és kérem,
ne beszéljen. Nagyon fontos dolgot kell közölnöm magával.
Minden elfogódottság nélkül leültem. Mert hogy is lehetne
valaki zavaros, zavarodott, amikor ilyen derűsen, ilyen
barátságosan szólnak hozzá?
– Csak egy percre hallgasson meg. És, ugye, nem fogja a
mondandómat félbeszakítani? – Éreztem, hogy ezúttal minden
szavát megfontolta. – Tudok mindenről, amil apámmal közölt.
Tudom, mit akar értem tenni. És most kérem, szóról szóra higgye
el, amit ezennel megígérek: soha, érti, sohasem fogom magát
megkérdezni, hogy miért tette, vajon apám kedvéért-e, vagy
valóban értem. Hogy csak részvét volt-e, vagy… Nem, ne
szakítson félbe, nem akarom tudni, nem akarom… nem akarok
többé tépelődni, nem akarom gyötörni magamat, sem másokat.
Elég, hogy csak magán keresztül élek és fogok élni… hogy csak
tegnap kezdtem élni. Ha meggyógyultam, csak egynek
köszönhetem, csak magának, egyedül magának!
Egy pillanatig habozott, azután folytatta:
– És most hallgassa meg, hogy mit ígérek én a magam
részéről. Az éjszaka mindent átgondoltam. Először vettem
fontolóra mindent, világosan, mint egy egészséges ember, és nem
úgy, mint régebben, amikor bizonytalanságomban és
nyugtalanságomban még türelmetlen voltam. Csak most értem
meg, milyen csodálatos dolog félelem nélkül gondolkodni,
csodálatos, most sejtem először, milyen lehet egészséges,
normális emberként élni. És ezt a megsejtést magának, egyedül
magának köszönhetem. Ezért vállalok mindent, amit az orvosok
kívánnak tőlem, mindent, hogy emberré váljak abból a lehetetlen
valamiből, aki most vagyok. Nem fogok engedni, és nem fogok
lankadni, mert tudom, hogy mi a tét. Testem minden sejtjével,
minden idegével, vérem minden cseppjével igyekezni fogok, és
azt hiszem, ha az ember ilyen határtalanul akar valamit, akkor
kikényszerítheti Istentől. Mindezt magáért teszem, vagyis azért,
hogy ne kelljen áldozatot elfogadnom magától. Ha pedig nem
sikerülne… ne szakítson félbe!… vagy ha nem sikerülne egészen,
ha tehát nem gyógyulnék meg teljesen, nem tudnék úgy mozogni,
mint mások… akkor ne féljen semmitől! Akkor elintézem a dolgot
önmagammal. Tudom, vannak áldozatok, amelyeket nem szabad
elfogadni, legkevésbé attól az embertől, akit szeretünk. Ha tehát
nem válik be a gyógymód, amelyre most mindent építek,
mindent!… akkor soha többé nem fog hallani rólam, nem fog
engem viszontlátni. Akkor többé soha nem leszek terhére,
esküszöm rá, mert egyáltalában nem akarok többé senkinek
terhére lenni, legkevésbé magának. Úgy… ennyi az egész. És most
egy szót se! Már csak néhány órát tölthetünk együtt a következő
napokon, szeretnék azokon tökéletesen boldog lenni.
Teljesen más, szinte felnőtt hangon beszélt. A szeme is más
volt, már nem a gyermek nyugtalan szeme, és nem a beteg
gyötrődő, vágyakozó szeme. Úgy éreztem, hogy más szeretettel
szeret, nem azzal, amely kezdetben játékos volt, és azután egyre
gyötrőbben mohó lett. És más szemmel néztem én is őt; nem
nyomasztott többé a gyógyíthatatlan ember iránt érzett részvét,
mint azelőtt, nem kellett immár nyugtalannak, óvatosnak
lennem, hanem szívélyes és őszinte lehettem. Magam sem
tudom, hogyan, először éreztem igazi gyengédséget a gyöngéd, a
megálmodott boldogság reményében felderült finom lelkű leány
iránt. Nem is sejtettem, nem is tudatosan tettem, de közelebb
húzódtam hozzá, megfogtam a kezét, és ezúttal nem tört rá az az
érzéki remegés, mint annak idején. Hűvös, keskeny csuklója
csendesen, engedelmesen pihent kezem szorításában, és
boldogan éreztem, hogy milyen békésen kopog ütőerének kis
kalapácsa.
Elfogódottság nélkül beszélgettünk az utazásról,
mindennapos apróságokról, arról, ami a városban vagy a
kaszárnyában történt. Nem is értettem már, minek gyötörtem
magam, amikor minden olyan egyszerű: leülni egy ember mellé,
és fogni a kezét. Nem kell idegeskedni, lapulni; az ember
kimutatja, hogy szívből együtt érez vele, nem védekezik a
gyengédség ellen, szégyen nélkül, sőt tiszta hálával fogadja egy
vonzalom kinyilvánulását.
Azután asztalhoz ültünk. A gyertyák fényében csillogtak az
ezüst karostartók, s a tarka virágok szinte lángoltak a vázákban.
A kristálycsillárok fénye tükörről tükörre járt, s körülöttünk
hallgatott a ház, mint ahogy a kagyló borul sötéten csillogó
gyöngyére. Néha hallani véltem, hogy odakinn a fák csendesen
lélegeznek, a szél melegen és kéjesen simogatja a gyepet, mert a
nyitott ablakon illatok szálltak be. Minden szebb és jobb volt,
mint valaha; az öregember egyenesen és ünnepélyesen ült, mint
egy pap. Sem Editet, sem Ilonát soha ilyen vidámnak és fiatalnak
nem láttam, az inas ingmelle sohasem ragyogott fehérebben, a
gyümölcsök sima héja sohasem izzon tarkábban. Ültünk, ettünk,
ittunk, beszélgettünk, és örültünk a visszatért egyetértésnek. A
kacagás olyan gondtalanul röppent egyiktől a másikhoz, mint
csicsergő madár, a vidámság játékos árban és apályban
hullámzott fel és alá. Csak akkor hallgattunk el hirtelen
valamennyien, amikor az inas pezsgőt öntött a poharakba s az
első poharat Edit felé emeltem: „Egészségére!”
 – Igen, egészség… – sóhajtott, és annyi hittel nézett rám,
mintha kívánságomnak hatalma volna élet és halál felett. –
Egészséges leszek neked.
– Adja Isten! – Az apa felállt, nem bírta tovább. Szemüvegén
könnyek csillogtak, levette a csíptetőt, és körülményesen
tisztogatni kezdte. Éreztem, hogy alig bírja féken tartani kezét,
mert meg akar érinteni, és nem vonakodtam. Én is szükségét
éreztem, hogy hálás legyek iránta, ezért hozzáléptem, és
átöleltem, hogy szakálla arcomhoz ért. Amikor kibontakozott
ölelésemből, észrevettem, hogy Edit rám néz. Ajka finoman
megrezzent; megsejtettem, hogy félig nyitott szája hasonlóan
bensőséges érintésre vágyik. Gyorsan föléje hajoltam, és szájon
csókoltam.
Ez volt az eljegyzés. Nem tudatos megfontolás után
csókoltam meg a szerelmes lányt – pusztán meghatódottságból
cselekedtem így. Tudatom és akaratom nélkül történt, de nem
bántam meg ezt a kicsiny, tiszta gyengédséget. Mert pihegő
mellét nem nyomta vadul felém, mint annak idején, nem
szorított magához a boldogságában tűzre gyűlt leány. Ajka
alázatosan fogadta az enyémet, mint nagy ajándékot. A többiek
hallgattak. És ekkor a sarok felől félénk nesz hallatszott. Először
zavart krákogásnak tűnt, de mikor odanéztünk, láttuk, hogy a
sarokban csendesen zokog az inas. Letette kezéből a palackot, és
elfordult; ne lássuk illetlen meghatódottságát. De az idegen,
gyámoltalan könnyek melegét mindannyian a magunk szemében
éreztük. Egyszerre csak Edit kezét éreztem az enyémen.
– Add ide egy pillanatra.
Nem tudtam, mit akar. Erre valami hideg, sima dolog
csúszott negyedik ujjamra. Egy gyűrű.
– Hogy gondolj rám, amíg távol leszek – mentegetőzött.
Nem néztem meg a gyűrűt, csak fogtam a kezét, és
megcsókoltam.

Isten voltam ezen az estén. Én teremtettem a világot, amely –

lám – tele volt jósággal és igazsággal. Teremtettem egy embert,
akinek homloka tisztán ragyogott, mint a hajnal, és szemében a
boldogság szivárványa tükröződött. Megraktam az asztalt
gazdagsággal és bőséggel, én érleltem a gyümölcsöket, a bort és
az ételeket. Bőkezűségem bizonyítékai pompás halmokban
tárultak elém, mint áldozati ajándékok, tündöklő edényekben és
megrakott kosarakban vonultak fel, csillogott a bor, ragyogtak a
gyümölcsök: édességet, pompás édes ízt kínáltak számnak.
Világosságot árasztottam a szobában és az emberek szívében. A
poharakban a csillárok napja ragyogott, mint hó csillogott a fehér
damaszt, és büszkén éreztem, hogy az emberek szeretik a belőlem
áradó fényt, és én elfogadtam szeretetüket, és
megmámorosodtam tőle. Borral kínáltak, és fenékig ürítettem a
poharat. Gyümölcsöt és ételeket kínáltak, és én örvendeztem
ajándékuknak. Tiszteletüket és hálájukat kínálták, s mint étel- és
italáldozatot fogadtam el hódolatukat.
Isten voltam ezen az estén. De magas trónomról nem néztem
le hűvösen művemre és tetteimre; nyájasan és szelíden ültem
teremtményeim között, és felhőim ezüstös páráján át csak
ködösen láttam arcukat. Tőlem balra egy idős férfi ült; a jóság
hatalmas fénye, amely belőlem áradt, lesimította ráncait
barázdált homlokáról, és letörölte szeme környékéről a sötét
árnyékokat; megszabadítottam őt a haláltól, és feltámadt hangján
a csodához méltóan hálás volt, hogy ezt tettem vele. Mellettem
egy leányka ült, aki beteg volt, megbilincselt, megalázott,
leigázott, és lelkének zűrzavara komiszul felbolygatta. De most a
gyógyulás fénye övezte. Ajkam leheletével a szorongások
poklából a szerelem mennyországába emeltem, gyűrűje pedig úgy
ragyogott ujjamon, mint a hajnalcsillag. Vele szemben egy másik
leány iilt, aki szintén hálásan mosolygott, mert én adtam a
szépséget arcára s a sötét, illatos hajerdőt ragyogó homlokára.
Valamennyiüket megajándékoztam és a magasba emeltem
jelenlétem csodája által, valamennyiük szemében az én fényem
ragyogott; ha egymásra néztek, én voltam szemükben a fény. Ha
beszéltek, én és csak én voltam szavuk értelme, s ha
valamennyien hallgattunk, én voltam gondolataikban. Mert én és
csak én voltam boldogságuk kezdete, folytatása és eredete; ha
egymást dicsérték, engem dicsértek, ha egymást szerették, rám
gondoltak, mint mindnyájuk szeretetének megteremtőjére. Én
pedig ott ültem középen, művem dicsfényében, és láttam: jó az,
hogy jóságos vagyok minden teremtményhez. És a borral együtt
nagylelkűen megittam szeretetüket is, ételükkel együtt élveztem
boldogságukat is.
Isten voltam ezen az estén. Lecsillapítottam a nyugtalanság
vizeit, és elűztem a szívekből a sötétséget. De magamból is
kiűztem a félelmet, lelkem nyugodt volt, mint azelőtt soha
életemben. Csak amikor vége szakadt az estének és felálltam az
asztaltól, akkor támadt fel bennem halk szomorúság, Isten
örökös szomorúsága a hetedik napon, amelyen befejezte művét.
És ez a szomorúság visszatükröződött üressé vált arcukon. Mert
most búcsúzni kellett. Valamennyien különösen izgatottak
voltunk, mintha tudtuk volna, hogy ami most befejeződik, az
semmihez sem hasonlítható, az azoknak a ritka, könnyed
óráknak egyike, amelyek sohasem térnek vissza, akár a felhők.
Magamat most először fogott el szorongás, amiért el kell
hagynom a leányt, mint szerelmesnek szerelmesét, nehezemre
esett búcsút venni tőle. Arra gondoltam, milyen jó volna még
elüldögélni az ágya mellett, a finom, félénk kezecskét újra meg
újra megsimogatni, újra és újra látni, mint ragyogja be arcát a
boldogság rózsás mosolya. De későre járt. Így hát gyorsan
átkaroltam, és megcsókoltam a száját. Éreztem, hogy közben
visszafojtja lélegzetét, mintha örökre meg akarná őrizni csókom
melegét. Aztán az ajtóhoz léptem, az apa kikísért. Még egy utolsó
pillantás, még egy búcsúszó, azután indultam, szabadon és
biztosan, ahogy az ember sikerült munka, elismerésreméltó
cselekedet után távozik.
Néhány lépés, és kinn voltam az előszobában, ahol az inas
készenlétben állt a sapkámmal és a kardommal. Bárcsak
gyorsabban mentem volna! Bárcsak kíméletlenebb lettem volna!
De az öregember nem bírt elszakadni tőlem. Még egyszer
megérintett, még egyszer megsimogatta karomat; újra és újra
elmondta, hogy milyen hálás és hogy mit tettem érte. Most már
nyugodtan halhat meg, a gyermek meg fog gyógyulni, minden
jóra fordul, s mindez az én művem. Egyre kínosabbnak éreztem,
hogy így simogassanak, így becézzenek az inas előtt, aki lehajtott
fejjel állott mellettem, és türelmesen várakozott. Már többször
megráztam búcsúzóan az öregember kezét, ő azonban mindig
elölről kezdte. Én pedig – részvétem bolondja – csak álltam és
maradtam. Nem volt erőm, hogy elszabadítsam magam, pedig
bensőmből vészjósló hang sürgetett: elég volt, már sok is!
Egyszer csak nyugtalan zaj hallatszott az ajtó mögül.
Felfigyeltem. A szomszéd szobában alighanem veszekedés folyt,
tisztán hallatszott, hogy heves hangok izgatottan tusáznak
egymással; a vitatkozó hangokban ijedten ismertem fel Ilonáét és
Editét. Az egyik mintha akart volna valamit, a másik le akarta
beszélni róla. „De kérlek, maradj” – hallottam világosan Ilona
figyelmeztetését, azután Edit nyers, haragos kijelentését: „Nem,
engedj, engedj.” Egyre nyugtalanabbul füleltem arrafelé az
öregember fecsegése közben. Mi történhet a csukott ajtó mögött?
Mi dúlta fel a békét, az én békémet, a mai nap isteni békéjét? Mit
akar Edit olyan csökönyösen, és mit akar megakadályozni a
másik? Egyszerre csak az a kellemetlen zaj koppant, kop-kop, a
mankók kopogása. Az Isten szerelmére, csak nem akar Edit
utánam jönni, Josef segítsége nélkül? De már sietősen közeledett
a fa kopogása, kop… kop, jobb-bal… kop-kop… jobb-bal, jobb-
bal… akaratlanul elképzeltem billegő testét… most már egészen
közel lehetett az ajtóhoz. Akkor azután egy durranás, egy
puffanás, mintha valami tompa tárgy vágódott volna az ajtóhoz,
majd vad erőfeszítés zihálása, végül kattant a küszködve
lenyomott kilincs.
Félelmetes látvány! Ott állott az ajtófélfához támaszkodva, az
erőfeszítéstől még kimerülten Edit. Bal kezével fogcsikorgatva
kapaszkodott az ajtófélfába, nehogy egyensúlyát veszítse, jobb
kezében pedig összefogott két mankóját tartotta. Mögötte a
láthatóan kétségbeesett Ilona, aki igyekezett támogatni,
erőszakkal visszatartani Editet. De Edit szeme villámlott a
türelmetlenségtől: „Engedj, engedj, ha mondom” – kiáltotta
terhesnek érzett segítőjének. „Ne segítsen senki. Magam is tudok
már.”
S mielőtt Kékesfalvy vagy az inas észbe kapott volna,
bekövetkezett a hihetetlen. A béna lány összeharapta ajkát, mint
aki borzalmas erőfeszítésre készül, rám függesztette tágra nyílt,
lángoló szemét, és egyetlen lendülettel ellökte magát a támaszt
adó ajtófélfától, mint úszó a parttól, hogy mankó nélkül, teljesen
szabadon meginduljon felém. Az ellökés pillanatában megingott,
mintha bele akarna zuhanni a szoba űrjébe, de gyorsan magasra
rántotta két kezét (a szabadot és jobbját, amelyben a mankót
tartotta), hogy egyensúlyozza magát. Akkor azután megint
összeharapta száját, és előrelökte egyik lábát, majd csoszogva
utánahúzta a másikat, a jobb láb és a bal láb szaggatott mozgása
úgy rángatta testét, mint bábszínházi figurákat a drót. De mégis…
járt! Edit járt! Tágra nyitott szemét csak rám függesztve járt; járt,
mintha valaki láthatatlan dróton húzná; járt, ajkába harapva,
görcsösen eltorzult arccal! Úgy ingadozott, mint a viharos
tengeren táncoló csónak, de járt, először járt mankó és segítség
nélkül… az akarat csodája támaszthatta életre halott lábait.
Egyetlen orvos, akit faggattam, sem tudta soha megmagyarázni,
hogyan történt, hogy a béna leánynak ez egyetlenegyszer miként
sikerült kiragadnia a merevségből és gyengeségből alélt lábait,
leírni sem vagyok képes, hogy miképpen történt, mert
valamennyien szinte megkövülten meredtünk mámoros szemére;
még Ilona is megfeledkezett arról, hogy kövesse és kísérje őt. De
Edit, mint akit belső vihar űz előre, bicegve megtette ezt a
néhány lépést; nem is volt ez járás, hanem inkább lebegés a föld
felett, egy madárnak szaggatott szárnycsapásokkal a földet meg-
megérintő repülése. Az akarat, a szív démonja azonban tovább és
tovább hajszolta. Már a közelembe ért, a győzelem diadalában
már vágyakozóan tárta ki felém két karját, amelyek lebegése
eddig egyensúlyát tartotta, megfeszült vonásai már felengedtek, a
boldogság túláradó mosolygásává változtak. Sikerült csodát
művelnie… még két lépés… nem, már csak egy, egyetlen utolsó
lépés: szinte éreztem mosolyra húzódó szájának lihegését… és
ekkor bekövetkezett a borzalmak borzalma. A sóvárgón heves
mozdulat következtében, amellyel a kiharcolt ölelés sejtelmében
időnek előtte széttárta karjait, elvesztette egyensúlyát. Térde
megbicsaklott, mintha elkaszálták volna. Egyenesen a lábam elé
zuhant, a mankók erősen csattantak a kemény kőlapokon. Én
pedig rémületem első rántásával akaratlanul hátraléptem, holott
a legtermészetesebb mozdulattal kellett volna pattannom és
felsegítenem.
Ám Kékesfalvy, Ilona és Josef szinte egyszerre ugrott oda,
hogy a nyögdécselő leányt felemeljék. Még mindig képtelen
voltam odanézni, csak éreztem, hogyan viszik el együttesen
Editet. Csak kétségbeesett haragjának fuldokló zokogását
hallottam és csoszogó lépéseket, amelyek óvatosan vitték tova
terhüket. Ebben a másodpercben szétszakadt lelkesedésem köde,
amely egész este elhomályosította látásomat. Borzalmas
tisztasággal mindent átláttam a belső világosságnak ennél a
fellobbanasánál; tudtam, a boldogtalan leány sohasem fog
teljesen meggyógyulni! A csoda, amelyet tőlem vártak, nem
következett be. Nem voltam már isten, csak jelentéktelen hitvány
ember, aki gyengédségével alávaló módon kárt okozott,
részvétével mindent megzavart és elrontott. Bensőleg pontosan,
félelmetes pontossággal ébredtem tudatára kötelességemnek:
most vagy soha, itt az ideje, hogy hűséges maradjak hozzá. Most
vagy soha, segítenem kell rajta, a többiek után sietni, ágya szélére
ülni, lecsillapítani és elhazudni, hogy nagyszerűen járt, hogy
remekül meg fog gyógyulni! De nem volt már erőm ilyen
kétségbeejtő csaláshoz. Aggodalom fogott el, borzalmas
aggodalom a félelmetesen könyörgő és aztán megint mohón
követelőző szemektől, félelem ennek a vad szívnek a
nyugtalanságától, félelem az idegen szerencsétlenségtől, amelyen
nem voltam képes úrrá lenni. És meg sem fontolva, mit teszek,
kardom és sapkám után nyúltam. Harmadszor és utoljára
menekültem el ebből a házból, mint valami gonosztevő.
Levegőt, csak egy lélegzetvételnyi friss levegőt! Fulladozom.
Vajon az éjszaka feküdt rá ilyen párásan a fákra, vagy a bor teszi?
Mert olyan sok bort ittam? Zubbonyom undorítóan tapad a
testemhez, feltépem a gallért, a köpenyt pedig legszívesebben
elhajítanám, annyira nyomja a vállamat. Levegőt, csak egy
lélegzetvételnyi friss levegőt! Mintha a vér a bőrömön át akarna
kitörni, olyan forrón tódul és feszít, fülemben pedig zúg a
kopogás, kop-kop, kop-kop… Vajon még mindig a mankók
iszonyú hangja ez, vagy halántékom ütőere zakatol? És
tulajdonképpen miért rohanok? Hát mi történt? Próbálok
gondolkozni. Tulajdonképpen mi történt? Lassan, nyugodtan
gondolkozz, ne figyelj arra a kop-kop, kop-kopogásra! Szóval…
eljegyeztem magam… nem, eljegyeztek… hisz én nem akartam,
eszem ágában sem volt… és most vőlegény vagyok, lekötöttem
magam… De nem… nem is igaz… hiszen megmondtam az
öregnek, hogy csak akkor, ha meggyógyul, márpedig Edit
sohasem fog meggyógyulni… Ígéretem csak akkor kötelez… nem,
egyáltalán nem is kötelez! Nem történt semmi, a világon semmi
sem történt. De hát akkor miért csókoltam meg, miért csókoltam
szájon?… Hiszen nem akartam… Ó, az a részvét, az az átkozott
részvét! Azzal hálóztak be mindig újra, és most fogoly vagyok.
Szabályszerűen eljegyeztem magamat, ott voltak mind a ketten,
az apa és a másik leány meg az inas… De én nem akarom, nem
akarom… Mit lehet itt tenni?… Gondolkozz nyugodtan!… Jaj,
undorító ez az örökös kop-kop, kop-kop… Most ez már örökké ott
fog kalapálni a fülemben, örökké mankón fog utánam szaladni…
Megtörtént, jóvátehetetlenül megtörtént. Becsaptam őket, ők
becsaptak engem. Eljegyeztem magam, eljegyeztek.
Mi ez? Miért tántorognak úgy összevissza a fák? És a
csillagok, hogy fáj ez, hogy kavarog… valami zavar lehet a
szememben. S micsoda nyomás a fejemben! Jaj, ez a tikkasztó
hőség! Le kellene hűteni homlokomat, akkor megint nyugodtan
tudnék gondolkozni. Vagy inni kellene valamit, hogy kiöblítsem
torkomból ezt az iszapos, keserű ízt. Nem volt itt valahol az út
szélén egy kút?… hiszen hányszor lovagoltam erre. Nem, már
régen elhagytam, őrültként rohantam, ezért kopácsol úgy a
halántékom, ezért a borzalmas kopogás! Igyál valamit, akkor
talán könnyebben észhez térsz. Végre, az első alacsony házikó
félig elfüggönyözött ablakából sárgás petróleumfény csillan.
Csakugyan – most jut eszembe – ez az a kis külvárosi kocsma,
ahol reggelenként megállnak a fuvarosok, hogy egy pálinkával
gyorsan még felmelegítsék magukat. Kérj ott egy pohár vizet vagy
valamilyen erős vagy keserű italt, hogy kiégesd torkodból a
nyálat. Igyál valamit, akármit! Minden fontolgatás nélkül, a
szomjas ember mohóságával felrántom az ajtót.
A félig homályos odúból kellemetlen szagú dohányfüst csap
fojtogatóan arcomba. Hátul a söntés, pálinkás üvegekkel, elől egy
asztal körül útkaparók kártyáznak. A söntés asztalára – háttal
felém – egy ulánus támaszkodik, és a kocsmárosnéval tréfálkozik.
Most megérzi a léghuzatot, de alig pillant fel, ijedtében leesik az
álla: azonnal összekapja magát, és összevágja sarkát. Miért ijedt
meg annyira? Persze, valószínűleg ügyeletes tisztnek vél, és neki
már régen az ágyban volna a helye. A kocsmárosné is nyugtalanul
néz fel, a munkások félbeszakítják a játékot. Valami feltűnő lehet
rajtam. Csak most, már későn jut eszembe: kétségtelenül olyan
helyiség ez, ahová csak legénységi állományúak járnak. Nekem
mint tisztnek nem is szabad ide belépnem. Ösztönösen
megfordulok.
De a kocsmárosné már alázatosan közeledik, hogy mivel
szolgálhat. Úgy érzem, vak betoppanásomért mentegetőznöm
kell. Rosszul érzem magam, mondom. Kaphatnék-e szódavizet és
egy pohár szilvát?
– Hogyne, kérem – mondja, és máris elsiet. Eredetileg csak a
söntéspultnál akartam gyorsan felhajtani a két poharat, de
egyszerre csak a szoba közepén a petróleumlámpa himbálózni
kezd, a polcon a palackok hangtalanul dülöngélnek jobbra és
balra, cipőm alatt a deszkázott padló hirtelen megpuhul,
emelkedni kezd és hullámzik. Megtántorodom. Leülni,
gondolom; végső erőfeszítéssel leroskadok az üres asztalhoz;
hozzák a szódavizet, egyetlen hajtással leöntöm. Ó, hideg és jó…
egy pillanatra elűzi az öklendeztető ízeket. Most gyorsan utána az
erős pálinkát, és aztán állj fel. De nem bírok; mintha gyökeret
vert volna lábam, fejem pedig különösen tompán zúg. Még egy
szilvát rendelek. Aztán még egy cigaretta, és gyerünk gyorsan!
Rágyújtok a cigarettára, csak egy pillanatig maradok meg a
széken, kábult fejemet két tenyerembe hajtva, hogy
összetereljem, összeterelgessem gondolataimat, egyiket a másik
után. Tehát… eljegyeztem magam… eljegyeztek… de ez csak úgy
érvényes… nem, nincs kibúvó, érvényes, érvényes… szájon
csókoltam, önként tettem. De csak azért, hogy megnyugtassam, s
mert tudtam, hogy sohasem fog meggyógyulni… Hiszen úgy esett
oda, mint egy tuskó… ilyen nőt mégsem lehet feleségül venni,
hiszen nem is igazi nő, hanem… de nem fognak elengedni, nem,
nem adják többé vissza szabadságomat… az öreg, a dzsinn, a
dzsinn, a dzsinn, a bánatos kispolgári arcával és az aranykeretű
szemüvegével, belém kapaszkodik, nem hagyja lerázni magát…
mindig belekapaszkodik a karomba, mindig visszaráncigál, a
részvétemnél, az átkozott részvétemnél fogva. Holnap
telekürtölik az egész várost, beteszik az újságba, és akkor már
nincs visszakozz… Nem volna jobb, ha az otthoniakat már most
előkészíteném, nehogy anyám, apám másoktól vagy netán az
újságokból tudja meg? Megmagyarázni nekik, hogyan és miért
jegyeztem el magam, és hogy nem is olyan sürgős és nem is
egészen úgy gondoltuk, hogy csak részvétből mentem bele… Ó, ez
az átkozott részvét, ez az átkozott részvét! De már az ezredben
sem fogják megérteni, egyetlen bajtársam sem fogja megérteni.
Mit is mondott Steinhübel Balinkayról: „Ha már az ember eladja
magát, legalább drágán adja el magát…” Ó, Istenem, mit fogok
hallani tőlük… magam sem értem egészen, hogyan is
jegyezhettem el azt a… azt a roskatag teremtést… És mi lesz, ha a
csavaros eszű Daisy néni megtudja; neki nem lehet magyarázni, ő
nem ismer tréfát. Előtte nem lehet nemességet és kastélyokat
csillogtatni, mert rögtön utánanéz a gothai almanachban, és két
nap alatt kideríti, hogy Kékesfalvy azelőtt Lämmel Kanitz volt,
Edit pedig félzsidó, már pedig neki semmi sem lenne
borzalmasabb a világon, mint ha zsidó kerül a rokonságba...
Anyám még csak hagyján, neki imponálni fog a pénz… hatmillió,
hétmillió, mondotta Kékesfalvy… de fütyülök a pénzére, eszem
ágában sincs csakugyan feleségül venni, a világ semmi kincséért
sem… Csak az ígéretem, hogyha egészséges lesz, csak ha… de
hogy lehet ezt nekik megmagyarázni… Az ezredben amúgy is
mindenki rossz szemmel néz az öregre, és az ilyen dolgokra
átkozottul kényesek… Az ezred becsülete, már tudom… Még
Balinkaynak sem bocsátották meg soha. Gúnyolódtak, hogy
eladta magát… eladta magát az öreg holland tehénnek. Hát még
ha meglátják a mankókat… nem, inkább nem is írom meg haza,
egyelőre senkinek sem szabad róla tudnia, egyetlen embernek
sem, engem ne „froclizzon” az egész tiszti étkezde. De hogyan
szabadulok meg tőlük? Nem kellene-e mégis Hollandiába
mennem Balinkayhoz? Helyes… hiszen nem mondtam még le az
állásról, bármikor leléphetek Rotterdamba, akkor aztan süsse ki
Condor, hogy mit csinál, magára vessen… Az ő dolga, hogy
rendbe hozza a dolgot, mindenért ő felel… Legjobb, ha most
egyenesen hazautazom, és mindent elmondok neki… hogy
egyszerűen nem bírom… Rettenetes volt, amikor odazuhant,
mint egy zaboszsák… egy ilyet csak mégsem lehet feleségül
venni… igen, azonnal megmondom Condornak, hogy félreállok…
azonnal indulok Condorhoz, azonnal… hé, fiáker! Fiáker! Fiáker!
Hogy hova? Floriangasse… hányas szám is? Floriangasse
kilencvenhét… és hajts gyorsan, fényes borravalót kapsz, csak
gyorsan… vágj a lovak közé. Ó, már itt vagyunk, megismerem a
piszkos házat, amelyben lakik, felismerem az undorító, koszos
csigalépcsőt. Milyen szerencse, hogy ilyen meredek… Haha, itt
ugyan nem jön fel a mankóival, ide nem fog eljönni, itt legalább
biztonságban vagyok a kop-kop elől… Micsoda?… a lompos
szolgáló már megint az ajtó előtt áll?… Hát mindig így áll az ajtó
előtt ez a trampli?… „Itthon van a doktor úr?” – „Nem, nincs, de
tessen csak bemenni, mingyár gyün.” Cseh trampli. Hát csak
üljünk be, és várjunk. Mindig várni kell erre az alakra… soha
sincs otthon. Jaj, Istenem, csak ne osonjon be megint a vak nő…
ma nincs rá szükségem, már amúgy se bírom idegekkel, hogy
örökké tekintettel legyek… Jézus Mária, már jön… hallom a
szomszéd szobából a lépéseit.. Nem, hála Istennek, nem, ez nem
lehet, ő nem jár ilyen keményen, másvalaki jár és beszél ott… De
hiszen ezt a hangot ismerem… Hogyan?… de hogyan?… hiszen
ez… hiszen ez Daisy néni hangja… hát hogyan lehetséges?… hogy
kerül ide egyszerre Bella néni is, meg a mama, meg a fivérem,
meg a sógornőm?… Ostobaság… lehetetlen… Hiszen Condornál
várakozom a Floriangasséban… őt senki sem ismeri a családból,
hogy adhatnának találkozót egymásnak éppen Condornál? De
mégis ők azok, megismerem a hangjukat, Daisy néni rikácsoló
hangját… Az Isten szerelmére, hová bújjak gyorsan?… egyre
közelebb jön… most kinyílik az ajtó… magától kitárul mind a két
szárnya és… lelkemre mondom!… ott állnak félkörben, mint a
fényképész előtt, és rám néznek. A mama fehér fodros fekete
taftruhájában, amelyet Ferdinand esküvőjén viselt, Daisy nénin
pedig puffos ujjak, aranylornyonját éles metszésű gőgös orrához
biggyeszti, kibírhatatlanul hegyes ez az orr, már négyéves
koromban is gyűlöltem! A fivérem frakkban… miért visel frakkot
világos nappal?… és ott áll a sógornőm, undorító! Hogy
bámulnak rám, Bella néni pedig gúnyosan mosolyog, mintha
várna valamire… De valamennyien félkörben álldogálnak, mint
audiencián, valamennyien várnak, várakoznak… de mire várnak?
Fivérem ünnepélyesen előlép, „gratulálok”, és egyszerre
cilinder van a kezében… azt hiszem, az undok fráter kicsit
gúnyosan mondja, azután a többiek is bólogatnak és
hajlonganak, „gratulálok… gratulálok..De hát hogyan… honnan
tudják már, és hogy kerültek össze valamennyien? Hiszen Daisy
néni haragban van Ferdinanddal… és én nem szóltam senkinek.
 „Ehhez aztán lehet gratulálni, bravó, bravó… hétmillió, ez
aztán a fogás, ezt jól csináltad… hétmillió, ebből jut valami az
egész családnak” – beszélnek összevissza, és vigyorognak, „Szép,
derék dolog – csámcsogja Bella néni –, most már van miből
tanulni Franzinak… Jó parti.” – „Ráadásul még nemes is” –
mekegi fivérem a cilindere mögül, ám Daisy néni a
kakaduhangján máris közbeszól: – „No, azt a nemességet majd
alaposan megvizsgáljuk.” – Most közelebb lép anyám, és nagyon
félénken súgja: ,,De hát nem mutatnád be végre nekünk a
menyasszonyod őnagyságát…?” Bemutatni?… még csak ez
hiányozna, hogy valamennyien lássák a mankókat, hogy mit
vásároltam be magamnak az ostoba részvétemmel… ettől ugyan
óvakodni fogok… és azután… hogy is mutathatnám be, hiszen
fenn vagyunk Condornál, a Floriangasséban… a harmadik
emeleten… az a sánta soha életében nem jut fel nyolcvan
lépcsőn… De miért fordulnak meg most valamennyien, mintha a
szomszéd szobában történne valami? Magam is huzatot érzek a
hátamban… valaki mögöttünk kétségtelenül kinyitotta az ajtót.
Talán mégis jön valaki?… Igen, hallom, hogy valami közeledik …
a lépcső felől nyögdécselés, csikorgás, recsegés hallatszik… valaki
felfelé vonszolja, rángatja magát, és közben liheg… kop-kop, kop-
kop… Istenért, csak nem jön fel igazán… csak nem fog most
szégyent hozni rám a mankóival… föld alá kellene bújnom a
kaján banda elől… de rettenetes, csakugyan ő az, csak ő lehet…
kop-kop, kop-kop… ismerem a hangot… kop-kop, kop-kop, egyre
közelebbről, mindjárt idefenn lesz... legjobb, ha bezárom az
ajtót… De fivérem már fogja a cilinderét, hátrafordul, és
meghajol a kop-kop felé... ki előtt hajol meg, és miért ilyen
mélyen… és most egyszerre valamennyien nevetni kezdenek,
hogy beleremegnek az ablakok, „Vagy úgy, hát így, hát így, hát
ííígy! Haha… haha, ííígy állunk a hétmillióval, a hétmillióval…
áhááá… áháááá… és tetejébe hozományul a mankók, áhááá,
áhááá…”
Jaj! – riadok fel Hol vagyok? Rémülten nézek körül. Istenem,
biztosan aludtam, elaludtam ebben a nyomorult lebujban.
Óvatosan körülnézek. Észrevették? A kocsmárosné közönyösen
mossa a poharakat, az ulánus állhatatosan a széles, erős hátát
mutatja. Talán nem is vették észre. Csak egy, legfeljebb két
percre bóbiskolhattam el, még izzik a hamutartón az elnyomott
cigarettacsikk. Egy, legfeljebb két percig tarthatott a kusza álom.
De ez az álom minden melegséget és kábultságot kilúgozott a
testemből; egyszeriben hideg józansággal tudom, mi történt. El,
most már mindenekelőtt el ebből a lebujból! Csörömpölve az
asztalra ejtem a pénzt, megindulok az ajtó felé, és az ulánus
azonnal vigyázzba áll. Még érzem, hogy milyen különös
pillantással néznek fel kártyájukból a munkások, és tudom,
amint becsuktam az ajtót, azonnal fecsegni kezdenek a tiszti
egyenruhás különcről. Mától kezdve mindig összenevetnek az
emberek a hátam mögött. Mindenki, mindenki, mindenki
nevetni fog, és senki sem fog részvétet érezni irántam, a saját
részevétem bolondja iránt.

És most hová? Csak nem haza! Csak nem haza! Csak nem fel az
üres szobába, nem egyedül maradni a borzalmas gondolatokkal!
Legjobb lesz még valamit inni, valami hideget, valami erőset,
mert már megint érzem az epe undorító ízét ínyemen. Talán
magukat a gondolatokat szeretném kihányni… csak kimosni,
kiégetni, kigőzölni, lesikálni mindent! Borzalmas ez a szörnyű
érzés! Be a városba! És milyen csodálatos… a Városház téren még
nyitva a kávéház. A függönyök hasadékán át fény csillan az
ablakok mögül. Ó… most inni valamit, inni valamit!
Belépek, és mindjárt az ajtóból látom, hogy még mind együtt
gubbasztanak a törzsasztalnál, Ferenc, Józsi, Steinhübel gróf, az
ezredorvos, az egész banda. De miért bámul rám Józsi olyan
elképedten, miért döf titkosan akkorát szomszédainak oldalába,
és miért düllesztik rám szemüket valamennyien olyan kínosan?
Miért akad el egyszerre a beszélgetés? Az előbb még hevesen
vitatkoztak és annyira összevissza kiabáltak, hogy az ajtóig
hallottam a lármát; most, hogy észrevettek, valamennyien némán
és szinte zavarodottan üldögélnek. Itt valami történt.
Visszafordulni már nem lehet, mert megláttak. Így hát
lehetőleg elfogódottság nélkül odabaktatok. Nem telik benne
örömöm, semmi kedvem jókedvhez, beszélgetéshez. Azután…
Valami feszültséget érzek a levegőben. Máskor integet valaki,
vagy már feleúton mint kemény labdát dobják az ember elé, hogy
„szervusz”; valamennyien mereven ülnek, mint tetten ért diákok.
Miközben odahúzok egy széket, ostoba elfogódottságomban
megkérdezem:
– Megengeditek?
Józsi csodálkozva néz rám.
– No mit szóltok hozzá – int a többiek felé –, hogy
megengedjük-e? Láttatok már ilyen ceremóniát? Ja persze, a
Hofmiller ma már átesett egy ceremónián.
Valami éle lehet ez, mert a többiek kuncognak, és titokban
kajánul röhögnek. Igen, valami történt. Máskor, ha valaki
közülünk éjfél után érkezik, szakadatlanul faggatják, hogy
honnan és miért, s a tréfálkozást megtűzdelik vaskos
gyanúsítgatásokkal. Ma senki se fordul felém, mintha
valamennyien zavarban volnának. Úgy pottyanhattam
beszélgetésük kényelmes posványába, mint a kő a vízbe. Végre
Józsi hátradűl, félig lehunyja bal szemét, mintha célba lőne,
azután megkérdezi:
– Nos… szabad már gratulálni?
– Gratulálni? Mihez? – Annyira meglepődöm, hogy az első
pillanatban igazán nem tudom, mire gondol.
– Hát a patikus… éppen most ment el… mesélt valamit. Az
inas telefonált neki állítólag odakintről, hogy te ma odakint a…
a… no, mondjuk: eljegyezted magad a fiatal hölggyel.
Mindenki rám néz. Kettő, négy, hat, nyolc, tiz, tizenkét szem
mered a számra; tudom, ha most megerősítem a hírt, a következő
pillanatban nagy zenebona kezdődik, tréfálkozás, gúnyolódás,
ugratás és gunyoros gratulálás. Nem, nem erősíthetem meg a
hírt. Kizárt dolog ezek előtt a túlságosan jókedvű, gúnyolódó
emberek előtt!
– Ostobaság – mormolom szorult helyzetemben. Ám ők nem
érik be a kitérő válasszal; a derék Ferenc őszinte kíváncsiságában
vállamra csap:
– Mondd, Tóni, ugye igazam van… hazugság?
A derék hűséges fiú nem akart rosszat, de nem kellett volna
ennyire megkönnyítenie számomra a „nem’’-et. Határtalan
undorral tölt el a pajtáskodó, tréfálkozásra éhes kíváncsiság.
Érzem, milyen képtelenség volna, ha itt a kávéházi asztalnál
akarnám elmagyarázni azt, amit lelkem mélyen magam előtt sem
bírok tisztázni. Meggondolatlanul, bosszúsan védekezem:
– Szó sincs róla.
Egy pillanatnyi csend. Meglepetten összenéznek, és azt
hiszem, némi csalódást éreznek. Kétségtelenül elrontottam a
tréfájukat. De Ferenc rendkívül büszkén rákönyököl az asztalra,
és diadalmasan ordítja:
– No! Hát nem megmondtam mindjárt? Ismerem Hofmillert,
mint a tenyeremet. Mindjárt mondtam, hogy hazugság, a patikus
piszkos hazudozása. No, majd holnap elrántom a nótáját annak a
hülye méregkeverőnek, ugrasson mást, ne bennünket! Majd
mindjárt előveszem, és kaphat hozzá néhány szaftos nyaklevest.
Mire nem vetemedik? Se szó, se beszéd, gyanúba keverni egy
tisztességes embert! Csak úgy tele pofával ilyen aljasságot
terjeszteni közülünk valakiről! De látjátok… én mindjárt
mondtam… ilyet a Hofmiller nem csinál! Ó nem adja el az
egyenes lábát akármekkora rakás pénzért sem!
Felém fordul, nehéz kezével jóakaratúan, a vállamra ver.
– Fenemód boldog vagyok, Tónikám, hogy nem igaz. Igazán
szégyen lett volna rád is, ránk is, az egész ezredre.
– De még mekkora – teszi hozzá Steinhübel gróf –, éppen
annak a vén uzsorásnak a lányát, aki annak idején a
váltóhistóriával kitörte Uli Neuendorff nyakát. Igazán botrány,
hogy ilyen emberek szabadon harácsolhatnak, azután kastélyokat
meg hozzá nemességet vásárolhatnak. Még csak az hiányzik neki,
hogy a leánya őnagysága számára közülünk csípjen fel valakit!
Ilyen egy gazember! Tudja ő, hogy miért tér ki utamból, ha
találkozunk az utcán!
Az egyre fokozódó kavarodásban Ferenc mind mérgesebb.
– A kutya mindenit annak a patikusnak… szavamra, kedvem
volna az éjjeli csengővel kicsalni odújából és néhányat lekenni
neki. Ilyen pofátlanság! Amiért néhányszor odamentél, mindjárt
ilyen piszkos hazugságot kisütni!
Most közbeszól Schönthaler báró, sovány, arisztokratikus
agár:
– Tudod, Hofmiller, én csak nem akartam beleszólni…
chacun à son goût! De ha igazán tudni akarod, nekem elejétől
fogva nem smakkolt, amikor hallottam, hogy folyton odakinn
bujkálsz. A magunkfajta embernek meg kell gondolnia, kit tisztel
meg látogatásával. Nem tudom és nem is érdekel, hogy miféle
üzleteket csinált vagy csinál ez az ember. Nem nyomozok senki
után. De a magunkfajta embernek tartózkodónak kell lenni…
Mert látod, egyszerre csak ilyen marha szóbeszéd származik
belőle. Nem szabad szóba állni olyan emberekkel, akiket nem
ismerünk elég jól. Nekünk tisztának kell maradnunk, mindig
tisztának; a hozzá éréstől is bepiszkolódhat az ember. Na,
örüljünk, hogy nem másztál jobban bele.
Izgatottan kiabálnak összevissza, kiöntik haragjukat az
öregemberre, vad históriákat ráncigáinak elő, tréfálkoznak
„mankósdi” játékról, a leányáról; közben minduntalan úgy
fordítják a szót, hogy dicsérni kezdenek, amiért nem álltam össze
valóban azzal a „bagázs”-zsal. Én… én pedig mereven és kábultan
ülök; gyűlöletes dicséretük meggyötör, legszívesebben rájuk
ordítanék: „Fogjátok be az aljas pofátokat!”, vagy szeretnék
kitörni: „Én vagyok a gazember! Nem én mondok igazat, hanem
a gyógyszerész! Nem ő hazudott, hanem én. Én, én vagyok a
gyáva, a hitvány hazug!” De tudom, már késő… késő mindenre!
Már nem simíthatom el, nem vonhatom vissza. Így tehát csak
ülök, és kábultan magam elé bámulok, összeszorított fogaim közt
a kialudt cigarettával. De mégis könyörtelenül tisztában vagyok
azzal, hogy micsoda alávaló, gyilkos árulást követek el
hallgatásommal a szegény ártatlan leány ellen. Ó… a föld alá
kellene bújnom. Megsemmisíteni, elpusztítani magamat! Nem
tudom, hova nézzek, nem találok helyet a kezemnek, amelynek
remegése elárulhat. Óvatosan magam elé húzom kezemet, és az
ujjaimat fájdalmasan egymásba préselem, hogy ez a görcsös
szorítás néhány percre a belső feszültség fölé kerekedjék.
De abban a pillanatban, amikor ujjaim egymásba fonódnak,
valami kemény, idegen tárgyat érzek közöttük. Önkéntelenül
megtapogatom. A gyűrű, amelyet egy órával ezelőtt Edit pirulva
húzott ujjamra! A jegygyűrű, amelyet beleegyezően elfogadtam.
Annyi erőm sincs, hogy hazugságom villogó bizonyítékát
lerántsam ujjamról. A tolvaj gyáva mozdulatával gyorsan befelé
fordítom a követ, mielőtt búcsúzásra nyújtom bajtársaimnak a
kezemet.
Kísértetiesen világos a Városház tér a gleccserfehér hold fényben.
Élesen kirajzolódik a kövezet szegélye, a tetők és oromzatok
vonalát mind keményen utánahúzva. Bensőmben is ugyanilyen
jeges hidegséget érzek. Még soha olyan világosan, árnyéktalanul
nem gondolkoztam, mint ebben a pillanatban: tudtam, mit
tettem és tudtam, mi a kötelességem. Este tíz órakor eljegyeztem
magamat, és három órával később ezt az eljegyzést gyáván
letagadtam. Hét tanú, ezredünk egy kapitánya, két főhadnagya,
egy ezredorvosa, két hadnagya és egy zászlósa jelenlétében,
ujjamon a jegygyűrűvel. És még tűrtem, hogy aljas
hazugságomért dicsérjenek. Alattomban kompromittáltam egy
szenvedő, védtelen, gyanútlan leányt, aki szenvedélyesen
szerelmes belém, ellenvetés nélkül tűrtem, hogy szidalmazzák az
apját, és hogy csalónak nevezzék miattam azt az idegen embert,
aki az igazat megmondta. Holnap szükségképpen már az egész
ezred tudni fog szégyenemről, és ezzel mindennek vége. Azok,
akik ma testvéri barátsággal veregették a vállamat, holnap nem
nyújtanak kezet, és nem fogadják köszönésemet. Mint leleplezett
hazudozó nem viselhetem tovább a tiszti kardbojtot, de nem
térhetek vissza amazokhoz az elárultakhoz, a
megrágalmazottakhoz sem; még Balinkay előtt is lehetetlenné
váltam. Ez a hárompercnyi gyávaság megsemmisítette életemet:
és nem választhattam mást, csak a revolvert.
Már ott az asztalnál pontosan tudtam, hogy csak ezen az egy
módon menthetem meg becsületemet; most – magánosan az
utcán barangolva – inkább már csak azon töprengtem, hogy a
keresztülvitelnek mi legyen a külső formája. Teljes világossággal
rendeződtek agyamban a gondolatok, mintha a fehér holdfény
átsütött volna a sapkán, s a következő két-három órát, életem
utolsó óráit olyan közönyösséggel osztottam be, mintha csak egy
karabélyt kellene szétszednem. Kifogástalanul kell mindent
elintézni, nem szabad semmit elfelejteni, semmiről
megfeledkezni! Először is levél a szüleimhez: bocsánatot kérek,
hogy kénytelen vagyok nekik ilyen fájdalmat okozni. Azután
írásban megkérni Ferencet, hogy ne vonja felelősségre a
gyógyszerészt, mert halálommal az ügy elintéződött. Harmadik
levél az ezredeshez: megkérni őt, hogy vegye elejét mindenféle
feltűnésnek, temetésem inkább Bécsben legyen, nem kell
küldöttség, koszorú. Azután mindenesetre még néhány szó
Kékesfalvyhoz, röviden és szűkszavúan csak annyi, hogy
biztosítsa Editet legmelegebb vonzalmamról, kérem, ne
gondoljon rólam rosszat. Azután odahaza kifogástalan rendet
teremteni, az apró adósságokat kis papírlapon összeírni, utasítás
lovam eladására, hogy a még rendezetlen ügyeket abból
elintézzék. Hagyaték nem marad utánam. Órám és kevés
fehérneműm legyen a legényemé… Ej, igaz is, a gyűrűt és az
arany cigarettatárcát küldjék vissza Kékesfalvy úrnak.
És azután még? Csakugyan: Edit két levelét el kell égetni,
általában minden levelet és fényképet! Ne maradjon utánam
semmi, semmi emlék, semmi nyom. Lehetőleg éppen olyan
feltűnés nélkül eltűnni, mint amennyire feltűnés nélkül éltem.
Mindez legalább két-három órai munka, mert minden levelet
rendesen kell megírni, nehogy valaki is félelemre vagy zavarra
következtessen. Azután jön a végső, a legkönnyebb: befekszem az
ágyba, két-három takarót szorosan a fejemre húzok és tetejükre
még a nehéz dunnát, nehogy a szomszédban vagy az utcán
meghallják a lövés dörrenését… Felber kapitány is így csinálta
annak idején. Éjfélkor lőtte magát agyon, egy hangot sem hallott
senki; reggel találták meg szétlőtt koponyával. A takaró alatt a
fegyver csövét egészen a halántékomra szorítani, a revolverem
megbízható, véletlenül éppen tegnapelőtt olajoztam meg frissen a
závárzatát. És tudom, a kezem biztos.
Ismétlem, soha életemben nem rendeztem el semmit
tisztábban, határozottabban, pontosabban, mint annak idején
halálomat. Olyan áttekinthetően csoportosítottam mindent, mint
valami hivatalos nyilvántartást, percről percre mindent
beosztottam, mire egyórai látszólag céltalan bolyongás után a
kaszárnya elé érkeztem. Egész idő alatt teljesen nyugodtan
lépdeltem, ütőerem egyenletesen vert, s bizonyos büszkeséggel
állapítottam meg, hogy milyen nyugodt a kezem, amikor a
kulcsot bedugtam a kis oldalajtóba, amelyet mi tisztek éjfél után
szoktunk használni. Egy ujjnyival sem hibáztam el még a
sötétben sem a keskeny nyílást. Most még át kell menni az
udvaron, és fel a harmadik emeletre! Akkor aztán magamra
maradok, megkezdhetem a dolgot. Mikor azonban az udvar
holdfényben úszó négyszögében a lépcső sötét kapunyílása felé
közeledek, egy emberalak mozdul ott. Ördögbe is, gondolom:
valamelyik hazatérő bajtársam, aki kevéssel előttem érkezett,
most majd üdvözöl és hosszú beszélgetéssel tart fel! De a
következő pillanatban kínos izgalommal ismerem fel széles
válláról Bubenčič ezredest, aki alig néhány nappal ezelőtt szidott
le. Úgy látszik, szándékosan állt meg a kapu íve alatt; tudom,
hogy ez a kincstári szörnyeteg nem szereti, ha későn járunk haza.
De hát a pokolba is, mit érdekel ez már engem! Holnap egészen
másvalaki előtt állok majd raporton. Így tehát elszánt
határozottsággal megyek tovább, mintha észre se venném. De az
ezredes máris előlép az árnyékból. Recsegő hangja élesen
vágódik hozzám:
– Hofmiller hadnagy!
Odalépek, vigyázzba állok. Éles szemmel végignéz rajtam.
– Az ifiurak legújabban divatot csinálnak abból, hogy félig
nyitott köpennyel járnak. Azt hiszitek, hogy éjfél után úgy
szaladgálhattok már, mint a disznó, amelyik a csöcsét maga után
húzza? Legközelebb már kigombolt nadrággal fogtok mászkálni.
Kikérem magamnak az ilyesmit! Az én tisztjeim éjfél után is
legyenek kifogástalanul öltözve. Értve?
A legalázatosabban összevágom sarkamat.
– Parancsára, ezredes úr.
Megvető pillantással elfordul, és köszönés nélkül nekivág a
lépcsőnek, széles háta széles folt a holdfényben. De ekkor elönt a
düh, hogy szidás legyen az utolsó szó, amelyet életemben
hallottam, és legnagyobb meglepetésemre – öntudatlanul, szinte
csak testem parancsára – történik valami: néhány gyors lépéssel
utána sietek. Tudom, hogy tulajdonképpen semmi értelme
annak, ami most következik; mire való egy órával a földi
pályafutás befejezése előtt tájékoztatni vagy felvilágosítani egy
ilyen nyakas embert? De minden öngyilkos ragaszkodik az efféle
következetlenségekhez, és enged hiúságának abban a tíz percben,
amennyije még hátra van ahhoz, hogy hulla legyen belőle.
Okvetlenül tisztán akar távozni az életből (az életből, amely
éppen neki már nem is kell). Ezért aztán megborotválkoznak
(kinek a kedvéért?) és fehérneműt váltanak (kinek a kedvéért?),
mielőtt golyót röpítenek a fejükbe. Igen, emlékszem, hallottam
egy nőről, aki még ki is festette magát, fodrásznővel ondoláltatta
a haját, és a legdrágább Cotyval illatosította magát, mielőtt
leugrott a negyedik emeletről. Csupán ez a logikailag teljesen
megmagyarázhatatlan érzés rángatta izmaimat, és amikor most
az ezredes után siettem, ez – hangsúlyoznom kell – semmi esetre
sem halálfélelemből vagy hirtelen gyávaságból történt, hanem
kizárólag a végett a lehetetlen tisztasági ösztön végett, hogy ne
rendetlenül, ne bemocskoltan tűnjek el a semmibe.
Az ezredes alighanem meghallotta lépteimet. Mert hirtelen
megfordult, apró és szúrós szeme, bozontos szemöldöke alól
elképedve bámult rám. Láthatóan képtelen volt felfogni azt a
hallatlan illetlenséget, hogy egy alantas tiszt engedély nélkül
utána merészel menni. Két lépésre tőle megálltam, kezemet
sapkámhoz emeltem, és a veszedelmes pillantást nyugodtan állva
– a hangom halvány lehetett, akár a holdfény – megszólaltam:
– Alázatos tisztelettel kérem, szabad volna az ezredes úrral
néhány percig beszélnem?
Bozontos szemöldöke csodálkozó ívbe görbül:
– Mi? Most? Éjjel fél kettőkor?
Mogorván néz rám. A következő pillanatban majd gorombán
rám förmed, vagy raportra rendel. De lehetett valami az
arcomban, ami nyugtalanította. Egy-két percig szúrós szemmel
mustrált, azután morogva megszólalt:
– Finom ügy lehet! De ahogy akarod. Na… gyere fel hozzám,
és essünk túl rajta.
Ez a Bubenčić Svetozar ezredes, aki mögött most mint
odavetődő árnyék haladtam a teljesen üres, de a sok ember
párájától mégis gőzölgő folyosók és lépcsők tompa
petróleumfényében, igazi vén csataló volt, és feletteseink közül a
legfélelmetesebb. Lába kurta, nyaka rövid, homloka alacsony,
bozontos szemöldök takarta el mélyen ülő izzó szeme párját,
amely csak ritkán mosolygott valakire. Zömök teste, nehézkes
kemény járása csalhatatlanul elárulta paraszti eredetét (a
Bánátból származott el). Alacsony bivalyhomlokával, vaskemény
kobakjával lassan és szívósan küzdötte fel magát az ezredesi
rangig. Durva műveletlensége, nyers modora és szitkai, nem
éppen reprezentatív megjelenése miatt természetesen a
minisztérium évek óta egyik vidéki garnizonból a másikba
dobálta, és magasabb körökben szinte befejezett tény volt, hogy
nyugalomba küldik, mielőtt megkaphatná a vörös tábornoki
lampaszt. De kíméletlen és közönséges ember lévén,
kaszárnyában és gyakorlótéren utolérhetetlennek bizonyult. A
szabályzat legapróbb paragrafusait is úgy ismerte, akár a skót
puritán a Bibliát, és a paragrafusok az ő szemében bizony nem
voltak rugalmas törvények, amelyeket egy finomabb kéz
engedelmes ráncokba igazít el, hanem szinte hittételek, amelyek
értelmét vagy értelmetlenségét a katonának nem kell
vizsgálgatnia. Mint hivő az Istenén, úgy csüngött a legfelsőbb
szolgálaton, nem állt le nőkkel, nem dohányzott, nem kártyázott,
jóformán soha életében nem volt színházban vagy
hangversenyen, és legfelsőbb Hadurához, Ferenc Józsefhez
hasonlóan sohasem olvasott mást, csak a szolgálati szabályzatot
és Danzer Armeezeitungját;8 számára nem volt más a világon,
csak a császári és királyi hadsereg, a hadseregen belül csak a
lovasság, a lovasságon belül csak az ulánusok és az ulánusok
között csak egy, az ő ezrede. Életének csak egy célja volt: hogy
ennél az ezrednél minden jobban menjen, mint bármelyik
másnál.
Ha ilyen korlátolt, szűk látókörű ember hatalomhoz jut, az
már önmagában véve is nehezen elviselhető, de legrettenetesebb
a katonaságnál. Mert a csapatszolgálat ezernyi, túlságosan
aprólékos, nagyrészt idejétmúlt és megkövült előírásból tevődik
össze, amelyeket egyedül csak a dühös parancsnok ismer betéve,
és amelyek betű szerinti betartását csak egy őrült követeli meg.
Ennek folytán a kaszárnyában a szent reglama eme fanatikusától
senki sem érezhette magát biztonságban. Kövér alakjával a
pontosság rémuralma ült lóra, borotvaéles szemmel trónolt az
asztalnál, a kantinok és irodák réme volt; a félelem jeges szele
előzte meg jövetelét, ha pedig az ezred szemlére sorakozott és
Bubenčić előrelovagolt rozsdabarna, alacsony paripáján, kissé
lehajtott fejjel, mint az öklelésre készülő bika, a sorok úgy
megdermedtek, mintha velünk szemközt ellenséges tüzérség

8Danzer (1842-1899) katonai és politikai író szerkesztette többek között az

Armeezeitungot, a hadsereg lapját.
vonult volna fel s már lemozdonyozna és célozna. Tudtuk, hogy
minden pillanatban várható az első becsapódás,
elkerülhetetlenül, kivédhetetlenül, és senki sem lehetett
biztonságban afelől, hogy az első telitalálat nem őt éri-e. Jéggé
meredve álltak a lovak is, fülüket sem mozdították, sarkantyú se
csörrent, a lélegzet is elállt, a zsarnok pedig előlovagolt
kényelmesen, láthatóan élvezve az őt körülvevő rémületet,
akkurátus tekintetével mindenkit szúrósan szemügyre vett,
semmi sem kerülte el a figyelmét. Az acélos szolgálati pillantás
mindent meglátott, észrevette az ujjnyi szélességgel alacsonyabb
sapkát, minden rosszul fényesített gombot, a kardon a
rozsdafoltot, a lovon a porszemet; s ahogy a legcsekélyebb
szabálytalanságot felfedezte, lezúdult a vihar, vagy sokkal inkább
a káromkodások iszapos zuhataga. Az egyenruha keskeny gallérja
alatt szélhűdésesen táncolt az ádámcsutkája, mint valami
hirtelen támadt daganat, rövidre nyírt haja alatt homloka
vérvörösre gyulladt, halántékán kékesre dagadtak a vastag erek.
Akkor azután érdes, rekedt hangján rákezdett; a bűnös vagy
ártatlan áldozatra egész szemetesvödörre való szitkot zúdított, és
kifejezései néha olyan kínosan közönségesek voltak, hogy a
tisztek bosszúsan lesütötték szemüket, mert helyette is
szégyellték magukat a legénység előtt.
A legénység úgy félt tőle, mint a testet öltött sátántól, mert
jelentéktelen dolgokért kikötést és áristomot osztogatott, néha
pedig haragjában kemény öklével vágott az emberek arcába.
Saját szememmel láttam: az istállóban egy rutén ulánus, amikor
a „hülyönc felfuvalkodott béka" – így hívtuk, mert vastag nyaka
haragjában szinte pattanásig felfúvódott – már a szomszéd
bokszban ordított, orosz módra keresztet vetett, és reszkető
ajakkal imádkozni kezdett. Bubenčić a szegény fickókat
végkimerülésig hajszolta, a karabélygyakorlatokat addig
ismételtette velük, hogy majd leszakadt a karjuk, végül addig
lovagoltatta őket a legvadabb méneken, amíg nadrágjukon át
nem ütött a vér. Ezek az egyszerű paraszti áldozatok azonban, a
maguk érzéketlen és aggodalmaskodó módján, csodálatosképpen
sokkal inkább szerették zsarnokukat, mint a szelídebb és éppen
ezért tőlük távolabb álló tiszteket. Mintha ösztönük azt súgta
volna nekik, hogy az isteni rend egyénien bornírt akarásából
származik ez a szigorúság; de ezenkívül vigasztalta szegény
ördögöket az is, hogy az ezredes velünk, tisztekkel sem bánt
sokkal különbül, márpedig a legfájdalmasabb dorongot is
könnyebben elviseli az ember, ha tudja, hogy az ugyanolyan
keményen csap le szomszédjának hátára is. Az igazságosság
titokzatosan kiegyenlíti az erőszakot: a katonák mindig jóleső
érzéssel újra meg újra lelkesedtek a fiatal W. herceg esetén. W.
herceg rokonságban állott a legfelsőbb császári családdal, és ezért
azt hitte, hogy különleges dolgokat engedhet meg magának.
Bubenčić azonban könyörtelenül úgy lecsukatta tizennégy napra,
mintha egy házaló fia volna; hiába telefonáltak Bécsből
kegyelmes urak, Bubenčić egyetlen napot sem engedett el az
előkelő áldozat büntetéséből… Ez a dacossága annak idején az
előléptetésébe került.
De ami még különösebb: még mi, tisztek sem tagadhattuk,
hogy valami mégiscsak köt hozzá bennünket. Nekünk is imponált
könyörtelenségének vad becsületessége és mindenekelőtt
kétségtelen bajtársi szolidaritása. Ahogy az utolsó katona
ulánkáján nem tűrt meg egyetlen porszemet vagy sárfoltot a
nyergen, ugyanúgy nem nézte el a legcsekélyebb
igazságtalanságot sem; az ezredben előforduló botrányt a
tulajdon becsülete elleni támadásnak tekintette. Hozzátartozói
voltunk, és jól tudtuk, hogy aki bajba jut, legjobb, ha egyenesen
hozzá fordul, mire az illetőt először gorombán leszidta, aztán
mégis a hóna alá nyúlt, hogy kirántsa a bajból. Ha előléptetést
kellett kierőszakolni, vagy az Albrecht-alapítványból9 kölcsönt
szerezni valakinek, aki adósságokba verte magát, azért helytállt,
azonnal felvágtatott a minisztériumba, és vasfejével keresztültört
minden akadályon. Bármennyit bosszankodtunk és szenvedtünk
miatta, szívünk rejtett zugában mindig éreztük, hogy ez a bánáti
parasztszármazék a maga nehézkes és korlátolt módján az összes
előkelő tiszteknél hűségesebben és becsületesebben védelmezi a
hadsereg érdekeit és hagyományait, azt a láthatatlan fényt,
amelyből sokkal inkább éltünk mi, rosszul fizetett alantas tisztek,
mint fizetésünkből.

9
Albrecht főherceg (1817-1895), a közös osztrák-magyar hadsereg fővezére a
tisztikar érdekében több alapítványt tett.
 Ez volt Bubenčić Svetozar ezredes, ezredünk főnyúzója, aki
mögött most fölfelé tartottam a lépcsőn; s ahogyan egész
életében velünk bánt, ugyanolyan férfiasan és korlátoltan, buta-
becsületesen és tisztességesen vonta felelősségre önmagát is.
Amikor később a szerbiai hadjárat során Potiorek baklövése
folytán a mi ragyogó, fényesen kirukkolt ezredünkből összesen
negyvenkilenc ulánus jött vissza épségben a Száván, ott maradt
utolsónak a túlparton, és a pánikszerű visszavonulás közepette,
amelyet a hadsereg becsületére nézve szégyenletesnek talált,
megtette azt, amit a világháború vezérei és magas rangú tisztjei
közül a vereség után csak kevesen vállaltak: elővette súlyos
szolgálati revolverét, és golyót röpített agyába, hogy ne kelljen
látnia Ausztria bukását, amit a menekülő ezred szörnyű
látványából prófétai erővel jósoltak meg tompa érzékei.

Az ezredes kinyitotta az ajtót. Beléptünk szobájába, amely spártai

egyszerűségével inkább diákszobára emlékeztett: tábori vaságy –
nem akart jobb fekvőhelyen aludni, mint Ferenc József a
Hofburgban –, két színes nyomat: jobbról a császár, balról a
császárné, négy-öt olcsó keretű fényképfelvétel a sorozásról és az
ezred-összejövetelekről, néhány keresztbe fektetett kard és két
török pisztoly – ennyi volt az egész. Sehol egy kényelmes
karosszék, sehol egy könyv, csak négy szalmafonatú szék, a
kemény, üres asztal körül.
Bubenčić hevesen pödörgette bajuszát, egyszer, kétszer,
háromszor. Valamennyien ismertük ezt a lendületes mozdulatát;
a veszedelmes türelmetlenség látható jele volt ez nála. Végre
dörmögve megszólalt, de hellyel nem kínált.
– Helyezkedj kényelembe! És most semmi kertelés… Ki vele.
Pénzzavar? Vagy asszonyhistória?
Kínosan érintett, hogy állva kell beszélnem, azonkívül az éles
fénynek túlságosan is kitéve türelmetlen tekintete előtt. Ezért
gyorsan elhárítottam; szó sincs semmiféle pénzügyről.
– Szóval asszonyhistória? Már megint! Hogy nem nyughattok
soha! Mintha nem volna éppen elég nő, akikkel az ilyesmi
roppant egyszerűen elintézhető. Na gyerünk, semmi fakszni… hol
van a kutya eltemetve?
 A lehető legrövidebben előadtam, hogy Kékesfalvy úr leányát
ma eljegyeztem, és három órával később egyszerűen letagadtam
ezt a tényt. Ne higgye azonban semmi esetre, hogy eljárásom
becstelenségét utólag szépítgetni szeretném – ellenkezőleg azért
jöttem, hogy vele mint felettesemmel magánemberként
közöljem: teljesen tisztában vagyok a következményekkel,
amelyeket mint tisztnek inkorrekt magatartásomból le kell
vonnom. Tudom, mi a kötelességem, és meg fogom tenni.
Bubenčić meglehetősen értelmetlenül bámult rám.
– Micsoda marhaságokat beszélsz? Becstelenség és
következmények? Miért és hogyan? Hiszen nincs ebben semmi.
Azt mondod, eljegyezted Kékesfalvy leányát? Láttam egyszer a
leányt… különös gusztus, hiszen az egy elfuserált, nyomorék
fehérnép. No és aztán, meggondoltad a dolgot. Nincs ebben
semmi. Ilyet már más is csinált, és ezért még nem lett gazember.
Vagy talán… – közelebb lépett – … talán összeszűrtétek a levet, és
most valami baj van? Hát akkor bizony elég ronda ügy.
Bosszankodtam és szégyenkeztem. Felbőszített az a könnyed,
talán szándékosan fölényes mód, amellyel mindent félreértett.
Összeütöttem sarkamat.
– Ezredes úr, méltóztassék megengedni, hogy
legalázatosabban megjegyezzem: az ezred hét tisztjének
jelenlétében a kávéházi törzsasztalnál azt a durva valótlanságot
állítottam, hogy nem vagyok vőlegény. Gyávaságból,
zavarodottságban hazudtam bajtársaimnak. Hawliczek hadnagy
holnap felelősségre fogja vonni a patikust, aki pedig igazat
mondott. Holnapra az egész város tudni fogja, hogy a tiszti
asztalnál valótlant állítottam, tehát rangomhoz méltatlanul
viselkedtem.
Most nézett csak döbbenten rám. Nehéz járású agya végre
nyilván bekapcsolódott. Arca elsötétült.
– Hol volt ez, mi?
– Kávéházi törzsasztalunknál.
– Azt mondod, a bajtársak előtt? Hallotta mind?
– Parancsára.
– És a gyógyszerész tudja, hogy letagadtad?
– Holnapra megtudja. Ő és az egész város.
 Az ezredes olyan hevesen pödörgette és ráncigálta vastag
bajuszát, mintha ki akarná tépni. Látszott, hogy alacsony
homloka mögött dolgozik valami. Bosszúsan járkált fel és alá,
karjait a hátán összefonva, egyszer, kétszer, ötször, tízszer,
hússzor. A padló csendesen rengett kemény lépése alatt,
sarkantyúi halkan pengtek. Végre megint megállt előttem.
– No és mit akarsz csinálni, mi?
– Csak egy megoldás van, ezredes úr, ön is tudja. Csak azért
jöttem, hogy ezredes úrtól elbúcsúzzam és legalázatosabban
megkérjem: szíveskedjék intézkedni, hogy aztán minden
csendben és minél kevesebb feltűnéssel intéződjék el. Ne érje
szégyen az ezredet.
– Hülyeség – mormolta az ezredes –, hülyeség. Ilyen ügy
miatt! Egy olyan fess, egészséges, rendes ember, mint te, egy
ilyen rokkantkomédia miatt! A vén róka bizonyosan lépre csalt,
és te már nem tudtál egyenes úton kimászni. Na… Ők ugyan nem
érdekelnek, mi közünk hozzájuk! Hanem ami a bajtársakat illeti,
meg azt, hogy ez a hülye, tetves patikus is tud róla, ez már
piszkos história!
Újból folytatta fel-alá járkálását, még hevesebben, mint az
előbb. Láthatóan megerőltette a gondolkozás. Valahányszor fel s
alá jártában visszatért, arca egy árnyalattal vörösebb volt,
homlokán vastag fekete gyökerekké dagadtak az erek. Végre
eltökélten megállt.
– Hat ide figyelj. Az ilyet gyorsan kell nyélbe ütni… mert, ha
egyszer megindulna a lefetyelés, akkor igazán nincs már mit
tenni. Hát először is… ki volt jelen a mieink közül?
Felsoroltam a neveket. Bubenčić előhúzta felső zsebéből
jegyzőkönyvét – a hírhedt kis vörös bőrkötésű noteszt, amelyet
fegyverként rántott elő, valahányszor az ezred egyik tagját
helytelen dolgon érte. Akit egyszer ide beírt, az keresztet
vethetett legközelebbi szabadságára. Parasztszokás szerint az
ezredes először ajkai közt megnedvesítette ceruzáját, azután
vastag, széles körmű ujjaival egymás után befirkálta a neveket.
– Más nem volt ott?
– Nem.
– Biztos?
– Parancsára.
 – Úgy.
A noteszt úgy taszította vissza felső zsebébe, mint kardot a
hüvelyébe. És az „úgy” is hasonlóképpen csörrent.
– Úgy… eddig rendben. Holnap magam elé rendelem őket,
mind a hetet, egyiket a másik után, mielőtt még elindulnak a
gyakorlótérre, és Isten kegyelmezzen annak a fickónak, aki ezek
után még emlékezni mer arra, hogy te mit mondtál. Azután
magam veszem elő a patikust. Majd elhitetek vele valamit, bízd
csak rám, majd kitalálok valamit. Talán azt, hogy te előbb
engedélyt akartál kérni tőlem, mielőtt nyilvánosságra hozod,
vagy… vagy… várj csak… – hirtelen olyan közel lépett hozzám,
hogy lélegzetét is éreztem, közben szúrós tekintetével szemembe
nézett – mondd meg őszintén, de most igazán őszintén: nem ittál
valamit előzőleg?… mondom az előtt, hogy ezt a hülyeséget
csináltad?
– Ezredes úr parancsára – feleltem szégyenkezve –, mielőtt
kimentem, mindenesetre ittam néhány konyakot, és azután még
odakinn… vacsoránál… elég sokat… de…
Azt hittem, haragosan rám fog támadni. Ehelyett arca
hirtelen szélesre derült. Saját tenyerébe csapott, és hangosan,
harsogva, megelégedetten felkacagott:
– Remek, remek, megvan! Ezzel majd kihúzzuk a szekeret a
kátyúból. Világos, mint a csizmaviasz! Egyszerűen közlöm
mindenkivel külön, hogy tökrészeg voltál, és nem tudtad, mit
beszélsz. Becsületszavadat nem adtad senkinek?
– Nem, ezredes úr.
– Akkor minden tuti. Szóval részeg voltál, mondom majd
nekik. Ilyesmi előfordulhat még egy főherceggel is! Tökrészeg
voltál, tetves sejtelmed sem volt arról, hogy mit beszélsz, nem is
figyeltél oda, és nem is értetted, hogy mit kérdeznek. Hiszen ez
világos! A gyógyszerésznek még az orrára kötöm, hogy alaposan
megbüntettelek, amiért ilyen hullarészegen betántorogtál a
kávéházba. Így, az első pont ezzel elintéződik.
Keserűségem egyre fokozódott, hogy ennyire félreértett.
Bosszantott, hogy ez az alapjában véve jószívű vasember
mindenáron a szabadulás kengyelét akarja elém tartani, végül
majd még azt hiszi, gyávaságból kapaszkodtam beléje, hogy
mentsen meg. Pokolba is, miért nem akarja semmi áron
megérteni, hogy miért kerültem ilyen nyomorult helyzetbe!
Kihúztam magam.
– Alázatos tisztelettel jelentem, ezredes úr, ezzel a dolog
számomra nem intéződött el. Én tudom, hogy mit műveltem, és
tudom, hogy tisztességes embernek többé nem nézhetek a szeme
közé. Mint gazember pedig nem akarok tovább élni és…
– Fogd be a szádat – szakított félbe – ó, pardon… hagyjál
nyugodtan gondolkozni, és ne locsogj folyton közbe… Jól tudom,
mi a dolgom, és nem kell, hogy egy ilyen zöldfülű kioktasson. Azt
hiszed, hogy csak rólad van szó? Nem, kedvesem, ez csak az első
volt, és most jön a második pont, amely a következő: holnap
reggel eltűnsz, nincs rád itt többé szükségem. Az ilyen ügyet csak
nője be a fű, egy napig se maradhatsz itt tovább, különben
megkezdődik a hülye locsogás és kérdezősködés, és az ilyet nem
szeretem. Aki az én ezredem katonája, azt senki se faggassa, arra
senki nem nézhet görbén. Azt én nem tűröm… A holnapi nappal
áthelyezlek a pótkerethez Czaslauba… magam írom meg a
parancsot és levelet adok az alezredeshez: hogy mi van benne, ne
érdekeljen. Te csak illanj el, a többi az én dolgom. Ma éjjel a
legényeddel együtt felkészülsz az útra, holnap reggel olyan korán
elhordod magadat a kaszárnyából, hogy az egész társaságból
senkivel se találkozhass. Délben a kihallgatásnál egyszerűen fel
fogják olvasni, hogy sürgős megbízatással elvezényeltelek,
nehogy bárki is kíváncsiskodjék. Hogy aztán a dolog másik részét
miképpen intézed el az öreggel meg a lánnyal, az nem érdekel.
Edd meg magad, amit főztél… engem csak az érdekel, hogy a
kaszárnyában ne legyen semmi bűze, sem pletyka belőle… Akkor
hát rendben van… Reggel fél hat órakor itt jelentkezel, fix und
fertig, átadom a levelet, és aztán indulás! Értve?
Haboztam. Nem ezért jöttem. Hiszen nem akartam
megszökni. Bubenčić észrevette ellenállásomat, és szinte
fenyegetően megismételte:
– Értve?
– Parancsára, ezredes úr – feleltem katonás és hűvös hangon.
Magamban azonban ezt gondoltam: – Beszéljen csak a vén
bolond, amit akar. Úgyis azt teszem, amit tennem kell.
– Úgy… akkor végeztünk. Holnap reggel fél hatkor.
Vigyázzba álltam. Az ezredes hozzám lépett.
 – Hogy éppen te csinálsz ilyen marhaságot! Nem szívesen
engedlek át ott azoknak Czaslauban. Az egészen fiatalok közül
mindig téged szerettelek legjobban.
Éreztem, azon töpreng, hogy kezet nyújtson-e. Arcvonásai
ellágyultak.
– Talán szükséged van még valamire? Ha segíthetek, ne
szégyelld magad, szívesen teszem. Nem akarom, hogy az
emberek azt higgyék, büntetést kaptál, vagy valami hasonló. Kell
valami?
– Nem, ezredes úr, alázatosan köszönöm.
– Antul jobb. No, Isten áldjon. Holnap reggel fél hatkor.
– Parancsára, ezredes úr.
Úgy nézek rá, mint arra az emberre, akit utoljára látunk.
Tudom, ő az utolsó ember, akivel e földön beszéltem. Holnap ő
lesz az egyetlen, aki a tiszta igazságot tudja. Feszesen összevágom
sarkamat, kihúzom vállamat, és megfordulok.
De még ez az érzéketlen ember is észrevett valamit rajtam.
Szememben vagy járásomban volt valami, amiért gyanút fogott,
mert élesen utánam kiált:
– Hofmiller, visszakozz!
Hátraarcot csinálok. Összeráncolja a homlokát, átható
tekintetet vet rám, aztán morcosan, de mégis jóindulatúan így
morog:
– Nem tetszel nekem, te kölyök. Mi van veled? Az a gyanúm,
hogy bolonddá akarsz tenni, valami marhaságra készülsz. De
nem tűröm, hogy ilyen szar ügy miatt butaságot csinálj…
Revolverrel vagy… nem tűröm… megértetted?
– Parancsára, ezredes úr.
– Ugyan mit, semmi „parancsára”. Előttem nem lehet
komédiázni. Öreg róka vagyok én. – Hangja megenyhül. – Kezet
rá.
Kezet adtam. Keményen szorítja.
– Most pedig – élesen szemembe néz –, most, Hofmiller, add
becsületszavadat, hogy ma éjjel nem csinálsz semmiféle
butaságot. Becsületszavadat, hogy holnap reggel fél hatkor
előállsz ide, azután elmész Czaslauba.
Nem bírom elviselni tekintetét.
– Becsületszavamra, ezredes úr.
 – No, akkor rendben van. Tudod, kicsit gyanakodtam, hogy
első mérgedben valami hülyeséget csinálsz. Az ilyen heves vérű
fiataloknál sohasem lehet tudni… Mindig készen vagytok
akármire, még a revolverre is… Ezentúl már magadtól is több
eszed lesz. Az ilyenből kinő az ember. Meglátod, Hofmiller, nem
lesz semmi baj. Semmi baj! Kivasalok én itt mindent az utolsó
ráncig. Másodszor pedig ilyen hülyeség nem fordul elő. No…
most eredj… igazán kár lett volna ilyen emberért.

Elhatározásaink sokkal nagyobb mértékben függenek a

helyzethez és a körülményekhez való alkalmazkodástól, mint
amennyire hajlandók vagyunk ezt bevallani. Gondolkozásunk
tekintélyes része kizárólag a felfogott benyomások és befolyások
gépies továbbkapcsolása, és különösen az, aki gyermekkorától
kezdve a katonai fegyelem drilljében nevelkedett, úgy
engedelmeskedik a parancs pszichózisának, mint ellenállhatatlan
kényszernek. Minden katonai parancsnak logikailag teljesen
megfoghatatlan akaratfeloldó hatalma van fölötte. Az egyenruha
kényszerzubbonyában, még ha a megbízatás értelmetlenségét
teljesen tisztán látja is, úgy teljesíti a parancsot, mint a
holdkóros, ellenállás nélkül és csaknem öntudatlanul.
És én, aki huszonöt évemből a valójában emberformáló
tizenöt esztendőt katonai iskolában és laktanyában töltöttem,
attól a másodperctől kezdve, hogy az ezredes parancsát átvettem,
én is azonnal megszűntem egyénien gondolkodni vagy
cselekedni. Nem töprengtem többé. Csak engedelmeskedtem.
Agyam nem tudott mást, csak azt az egyet, hogy fél hatkor
menetkészen jelentkeznem kell és addig minden előkészületet
kifogástalanul meg kell tennem. Felkeltettem tehát legényemet,
röviden közöltem vele, hogy sürgős parancs folytán reggel
Czaslauba kell utaznunk, vele együtt becsomagoltam egyenként
minden holmimat. Nagy nehezen elkészültünk, és a parancsnak
megfelelően pontban fél hatkor az ezredes szobájában álltam,
hogy a hivatalos írásokat átvegyem. Észrevétlenül, ahogy a
parancs szólt, hagytam el a laktanyát.
Az a hipnotikus akaratbénulás természetesen csak pontosan
addig tartott, amíg a katonai hatalom birodalmának
négyszögében tartózkodtam és ameddig megbízásomat
hiánytalanul nem teljesítettem. A mozdony első rántásával,
amellyel a vonat megindult, kábulatom megszűnt, s mint akit
odább röpített a becsapódó gránát légnyomása, azután talpra
ugrik és csodálkozva veszi észre, hogy sértetlen – fölriadtam.
Először azon csodálkoztam, hogy még életben vagyok.
Másodszor: hogy robogó vonaton ülök, elszakítva mindennapi
megszokott foglalkozásomtól. S alighogy emlékezetem
működésbe lépett, lázas gyorsasággal száguldott előre. Hiszen
pontot akartam tenni életemre, és valaki kivette kezemből a
fegyvert. Azt mondta az ezredes, hogy mindent rendbe hoz. De –
állapítottam meg teljesen lesújtva – csak azt, ami az ezredet és
úgynevezett „tiszti becsületemet” illeti. Bajtársaim talán most
előtte állnak a laktanyában és természetesen megígérik
becsületszavukkal, esküjükkel megerősítik, hogy a történtekről
egy szót sem szólnak. Ám semmiféle parancs nem szabhatja meg,
hogy magukban hogyan gondolkozzanak, és valamennyiüknek
észre kell venniük, hogy gyáván elinaltam. A gyógyszerészt talán
még hallgatásra lehet bírni, de Editet, apját, a többieket?… Ki
fogja őket értesíteni? Ki fog nekik mindent elmondani? Reggel
hét óra: Edit most ébred, és első gondolata én vagyok. Talán már
a teraszról… – jaj a terasz, miért borzadok össze mindig,
valahányszor a korlátra gondolok? – … a teraszról távcsővel néz a
gyakorlótér felé, ott üget ezredünk, és neki sejtelme sincs róla,
hogy valaki hiányzik onnan. Hanem délután majd vár rám, én
nem jövök, és senki sem mond neki semmit. Egy sort sem írtam
neki. Telefonálni fog, mire közük vele, hogy elvezényeltek, és
nem fogja érteni, nem fogja megérteni, vagy ami még
félelmetesebb, meg fogja érteni, azonnal meg fogja érteni, és
akkor… hirtelen látom Condor fenyegető pillantását a villogó
szemüveg mögül, és újra hallom, ahogy rám kiált: „Bűntett volna,
gyilkosság!” És máris új kép takarja el az előbbit: hogy
tápászkodott fel akkor a karosszékből és vetette magát a terasz
mellvédjének, a mélységnek, már akkor is az öngyilkosság
gondolatával szemében.
Tennem kell valamit, de rögtön! A pályaudvarról azonnal
sürgönyöznöm kell neki, valamit sürgönyözni. Feltétlenül meg
kell akadályoznom, hogy kétségbeesésében valami hirtelen,
jóvátehetetlen dolgot kövessen el. Nem… nekem nem szabad
bántó, jóvátehetetlen dolgot elkövetnem, mondotta Condor, és
azonnal értesítenem kell őt, ha valahol hiba történik. Kezet
adtam rá, becsületszó volt. Szerencsére Bécsben lesz két óra
időm. Csak délben kapok csatlakozást. Talán még otthon találom
Condort. Otthon kell találnom.
Érkezés után azonnal átadom a poggyászt legényemnek.
Addig vigye át az Északnyugati pályaudvarra, és ott várjon rám.
Aztán kocsin sietek Condorhoz, és közben (noha máskülönben
nem vagyok vallásos) imádkozom: „Istenem, add, hogy otthon
legyen, add, hogy otthon legyen! Csak neki tudom elmondani,
csak ő érthet meg, csak ő segíthet.”
De a cselédlány hanyagul elmotyogja – fején a takarításhoz
tarka kendő –, hogy a doktor nincs odahaza. Nem várhatnám
meg? „Hát déli harangszó előtt nem gyün.” Nem tudja, hol van?
„Nem én. Egyiktől a másikhó mén.” Nem beszélhetnék talán a
feleségével? „Maj megkérdem.” Hóna alját vakarja, és bemegy.
Várakozom. Ugyanaz a szoba, ugyanaz a várakozás, mint
akkor, és most a szomszéd szobából – hála Istennek ugyanazok a
halk, csoszogó lépések.
Kinyílik az ajtó, vontatottan, bizonytalanul. Akárcsak akkor,
most is, mintha szellő nyitotta volna ki. De ezúttal jóságosan és
barátságosan száll felém a hang:
– Csakugyan ön az, hadnagy úr?
– Igen – felelem, miközben… mindig ugyanaz az ostobaság …
meghajlok a vak asszony felé.
– Ó, a férjem rettenetesen fogja sajnálni! Tudom, nagyon
fogja sajnálni. De remélem, mégiscsak várhat. Legkésőbb egy
órára hazajön.
– Nem, sajnos… nem várhatok… De… nagyon fontos ügy…
talán valamelyik betegénél telefonon megtalálhatnám?
– Nem – sóhajtja a vak asszony –, attól tartok, hogy ez
lehetetlen. Nem tudom, hol van… és azután, tudja… azoknak az
embereknek, akiket ő legszívesebben kezel, nincs is telefonjuk.
De talán…
Közelebb lép hozzám, arcán a riadtság kifejezésével. Szeretne
mondani valamit, de látom, hogy szégyenli magát. Végre
hozzáfog:
 – Úgy… úgy veszem észre, úgy érzem, hogy nagyon sürgős
lehet az ügy… és ha csak egy lehetőség volna, akkor én…
természetesen megmondanám, hogy miképpen lehet megtalálni.
De… de… talán én megmondhatnám neki, mihelyt hazajön…
hiszen bizonyosan arról a szegény leánykáról van szó, akihez ön
mindig olyan jó… ha akarja, szívesen átveszem…
Most bekövetkezik az a képtelenség, hogy nem merek az
asszony élettelen szemébe nézni. Nem tudom, miért, az az
érzésem, hogy már mindent tud, mindent kitalált. Ezért nagyon
szégyenlem magam, és csak dadogok:
– Nagyon kedves, nagyságos asszonyom, de… nem akarnám
fárasztani. Ha megengedi, talán írásban közlöm vele a lényeget.
De ugye egészen bizonyos, hogy még két óra előtt hazajön? Mert
valamivel kettő után indul a vonat, amellyel ki kell mennie,
azaz… higgye el nekem, feltétlenül szükség van arra, hogy
kiutazzék. Igazán nem túlzok.
Érzem, hogy nem kételkedik. Megint közelebb lép, és látom,
hogy kezét akaratlanul olyan mozdulatra lendíti, mintha
megnyugtatni, csillapítani akarna.
– Hogyne hinném, ha ön mondja. És ne nyugtalankodjék.
Amit a férjem tehet, meg fogja tenni.
– És szabad írnom neki valamit?
– Igen, írjon csak neki… ott, kérem.
Előremegy az olyan ember csodálatos biztonságával, aki
minden tárgyat ismer a szobában. Napjában tízszer is rendet
teremthet, és éber ujjaival végigtapogathatja az íróasztalt, mert a
bal fiókból a látó ember biztos fogásával három-négy papírlapot
vesz elő és tökéletes pontossággal a mappára helyezi.
– Ott talál tollat és tintát – és megint tévedés nélkül a
megfelelő helyre mutat.
Egyetlen lendülettel öt oldalt írok. Könyörgök Condornak,
azonnal menjen ki, és háromszor húzom alá az azonnal szót.
Mindent elmesélek neki sietve és őszintén. Nem álltam tovább a
sarat, bajtársaim előtt letagadtam az eljegyzést – ő az egyetlen,
aki mindjárt az elején észrevette, mi a legnagyobb gyengém: félek
a többiektől, sajnálnivalóan rettegek a fecsegéstől és locsogástól.
Nem hallgatom el azt sem, hogy ítélkezni akartam magam fölött,
és hogy az ezredes akaratom ellenére megmentette életemet. De
mindeddig csak magammal törődtem, csak most értettem meg,
hogy magammal rántok egy másik, egy ártatlan embert is.
Értheti, milyen sürgős a dolog, azonnal utazzék ki – megint
aláhúzom az azonnal szót –, és mondja meg neki az igazat, a
tiszta igazat. Ne szépítsen semmit. Ne állítson be jobbnak,
ártatlanabbnak; ha Edit gyengeségem ellenére megbocsát nekem,
akkor az eljegyzést szentebbnek fogom tartani, mint valaha. Csak
most lesz igazán szent az eljegyzés, és ha megengedi, vele tartok
Svájcba, kilépek a szolgálatból, mellette maradok; mindegy, hogy
azonnal gyógyul-e meg, később vagy soha. Mindent meg fogok
tenni, hogy gyávaságomat, hazugságomat jóvátegyem, mert csak
egy célja van életemnek: bebizonyítani előtte, hogy nem őt,
hanem csak a többieket csaptam be. Őszintén mondja el mindezt,
a tiszta igazságot, mert csak most tudom, hogy mennyivel
tartozom Editnek, sokkal többel, mint minden más embernek
együttvéve, mint bajtársaimnak, a katonaságnak. Csak ő
ítélkezzék felettem, csak ő bocsásson meg nekem. Edit kezében
van most a döntés megbocsáthat-e nekem? Condor pedig –
hiszen életről és halálról van szó – hagyjon ott és tegyen félre
mindent, és a délutáni vonattal utazzék oda. Okvetlenül ott kell
lennie fél ötre, semmivel sem később, okvetlenül még arra az
időpontra, amikor Edit engem szokott várni. Ez az utolsó
kérésem Condorhoz, csak még az egyszer segítsen rajtam, és
azonnal – négyszer húzom alá az azonnal szót – menjen ki
Edithez, különben minden elveszett.
Amikor letettem a tollat, csak akkor éreztem, hogy most
először döntöttem becsületesen. Csak írás közben ébredtem
tudatára, mi a helyes megoldás. Először éreztem hálát az ezredes
iránt, amiért megmentette életemet. Tudtam: mostantól kezdve
csak egy embernek vagyok lekötelezettje, egész életemmel, csak
Editnek, aki szeret.
Csak most vettem észre, hogy a vak asszony teljes
mozdulatlanságában áll mellettem. Megint az az őrült
gondolatom támadt, hogy Condorné a levél minden szavát
elolvasta és mindent tud rólam.
– Bocsássa meg udvariatlanságomat – ugrottam fel –,
egészen megfeledkeztem róla… de… de… nagyon fontos volt,
hogy kedves férjét azonnal tájékoztassam…
 – Nem tesz semmit – mosolygott rám –, hogy egy kicsit
álldogáltam. Csak az a másik dolog fontos. Férjem bizonyosan
megteszi, amit ön bármikor kíván… Én azonnal megéreztem…
hiszen ismerem hangjának minden árnyalatát… hogy férjem
szereti önt. Nagyon szereti… És ne gyötörje magát – hangja egyre
melegebb lesz –, kérem, ne gyötörje magát… Bizonyosan megint
minden jóra fordul.
– Adja Isten – mondottam tele őszinte reménységgel, hiszen
nem mondják-e, hogy a vakok a jövőbe látnak.
Lehajoltam, és megcsókoltam a kezét. Amikor felnéztem,
nem tudtam megérteni, miért találtam először csúnyának ezt az
őszülő hajú, fanyar szájú és keserűen vak szemű asszonyt. Mert
arcáról sugárzott a szeretet és az emberi részvét. Úgy éreztem,
hogy ezek az örökké csak sötétséget tükröző szemek többet
tudnak a való életről, mint azok, amelyek tisztán és sugárzóan
néznek a világba.
Szinte gyógyultan búcsúztam el. Már nem látszott
áldozatnak, hogy ettől az órától kezdve újból és örökre
odaígértem magamat egy másik, egy lesújtott, kitaszított
embernek. Nem az egészségeseket, a magabiztosokat, a
büszkéket, a boldogokat, a vidámakat kell szeretni… azoknak
nincs rá szükségük! Azok csak úgy fogadják a szeretetet, mint
felajánlott hódolatot, köteles tiszteletet, büszkén és közönyösen.
Pusztán csak ráadás, hajba tűzött ékszer, karkötő számukra egy
másik ember odaadása, nem pedig életük egész értelme és
boldogsága. Szeretettel igazán csak azokon lehet segíteni, akikhez
a sors kegyetlen volt, csak a lesújtottakon, a mellőzötteken, a
határozatlanokon, a csúnyákon, a megalázottakon. Aki nekik
szenteli életét, azt adja vissza nekik, amit az élet elvett tőlük.
Csak ők tudnak szeretni és szeretetet fogadni úgy, ahogy szeretni
kell: hálával és alázatossággal.

Legényem hűségesen vár a pályaudvaron.

– Gyere – mosolygok rá, egyszerre felszabadultan. Eddig
ismeretlen megkönnyebbüléssel tudom: végre helyesen
cselekedtem. Megmentettem magamat, megmentettem egy
másik embert. És nem bánom többé az utolsó éjszaka esztelen
gyávaságát sem. Ellenkezőleg, azt gondolom: jobb így. Jobb, hogy
így történt, hogy azok, akik bíztak bennem, most tudják: nem
vagyok hős, nem vagyok szent, nem vagyok isten a fellegekből,
aki kegyeskedik egy beteg teremtést magához emelni. Most már
nem áldozat, ha elfogadom szerelmét. Nem, most rajtam a sor,
hogy bocsánatért könyörögjek hozzá, hogy rábízzam magam.
Jobb ez így.
Sohasem voltam magamban ennyire biztos; az aggodalom
árnyéka csak egyszer suhant még át rajtam, mégpedig akkor,
amikor Lundenburgban egy kövér úr rohant be a fülkébe és
szuszogva roskadt a párnázott ülésre: „Hála Istennek, hogy még
elértem. Ha nincs hat perc késés, lemaradok a vonatról.”
Mintha belém szúrtak volna. Mi lesz, ha végül Condor délben
nem megy haza? Vagy ha csak olyan későn, hogy a délutáni
vonatot már nem érheti el? Akkor hiábavaló volt minden! Akkor
Edit csak vár és vár. Egyszerre megint felvillan a terasz rémképe:
ahogy kezével a korlátba kapaszkodik, lebámul és már a mélység
fölé hajol! Az Isten szerelmére, idején meg kell tudnia, hogy
mennyire megbántam árulásomat! Idején, mielőtt kétségbeesik,
mielőtt borzalmas dolog történik! Legjobb, ha a következő
állomásról néhány szavas táviratot küldök neki, amely bizalmat
önt bele, arra az esetre, ha Condor nem értesítené.
Brünnben, a következő állomáson leugrom a vonatról, és az
állomás távíróhivatalába rohanok. De mi történt? Az ajtó előtt
sötét méhrajként tolong, lökdösődik az emberek izgatott tömege
és egy plakátot olvas. Erőszakkal és durván, könyököm
kíméletlen használásával tudok csak átfurakodni a postahivatal
üvegajtajáig. Most gyorsan, gyorsan egy űrlapot! Mit írjak? Csak
ne túl sokat! „Kékesfalvy Edit, Kékesfalva. Utazásomból ezer
üdvözlet, hűséges emlékezés. Hivatalos megbízatás. Hamarosan
visszatérek. Condor közli összes részletet. Megérkezve azonnal
írok. Meghitt köszöntéssel, Anton.”
Feladom a táviratot. Milyen lassú a tisztviselőnő, mennyi
mindent kérdez: feladó, lakáscím, egyik formaság a másik után.
És két perc múlva indul a vonat. Megint elég erőszakosan kell
keresztültömöm a hirdetmény előtt csoportosuló kíváncsi
tömegen, amely időközben még jobban megnőtt. Éppen
érdeklődni akarok, hogy tulajdonképpen mi történt, amikor
felsivít a vonat indításának jele. Éppen csak annyi időm van,
hogy felugorjak a kocsira. Hála Istennek, minden megtörtént,
most már nem veszítheti el bizalmát, nem lehet nyugtalan. Csak
most érzem, milyen fáradt vagyok a két feszült nap, a két
álmatlan éjszaka után. Este Czaslauba érkezve minden erőmet
össze kell szednem, hogy felbotorkáljak az első emeleten levő
hotelszobámba. Azután az álom szakadékéba zuhanok.

Azt hiszem, már az elnyújtózás pillanatában elaludhattam…

Mintha megbénult érzékkel süllyedtem volna a sötét, mély
áradatba, egyre mélyebben és mélyebben, az öntudat
megszűnésének különben elérhetetlen fenekére. Azután, sokkal
később, jelentkezett egy álom, az elejére már nem emlékszem,
csak arra, hogy megint egy szobában állottam, azt hiszem,
Condor várószobája volt, és egyszerre csak újra megszólalt az a
félelmetes hang, amely napok óta mintegy fadarabbal
kopogtatott a halántékomon, az ütemes mankóhang, a rettenetes
kop-kop, kop-kop. Először egészen messziről, mintegy az utcáról
kalapált, azután közelebbről, kop-kop, kop-kop, kop-kop, most
már egészen közelről, nagyon hangosan, kop-kop, kop-kop, és
végre már olyan rettenetesen közel a szoba ajtajához, hogy
felriadtam álmomból, és felébredtem.
Nyitott szemmel bámulok az idegen szoba sötétségébe. De
már megint: kop-kop… kemény csont heves kopogtatása. Nem,
már nem álmodom, valaki kopogtat. Valaki kívülről kopogtat az
ajtómon. Kiugrom az ágyból, és gyorsan kinyitom az ajtót. Ott áll
az éjjeli portás.
– Hadnagy urat telefonhoz kérik.
Rácsodálkozom. Engem? Telefonhoz? Hol… hol vagyok?
Idegen szoba, idegen ágy… igaz is… én… igen, Czaslauban
vagyok. Csakhogy egyetlen embert sem ismerek itt, ki hívhat
éjszaka telefonhoz? – Ostobaság! Már legalább éjfél van. De a
portás sürget: „Kérem, hadnagy úr, tessék sietni, távolsági
beszélgetés Bécsből, a nevet nem értettem jól.”
Egyszerre feleszmélek. Bécsből! Csak Condor lehet.
Bizonyosan hírei vannak számomra. A portásra kiáltok:
– Menjen le gyorsan! Mondja, hogy azonnal jövök.
 A portás eltűnik, éppen csak sietve ingemre kanyarítom
köpenyemet, és rohanok utána. A telefon a földszinti iroda egyik
sarkában van, a portás a fülén tartja a hallgatót. Türelmetlenül
félrelököm, bár azt mondja: „elbontották”, és a kagylóba fülelek.
De semmi, semmi… Távoli zúgás és zizegés… sz… szsz…
szrr… mintha fémszúnyog zümmögne. „Halló, halló!” – kiáltom,
azután várok, várok. Nem felel senki. Csak az érthetetlen gúnyos
zümmögés. Vajon azért reszketek, mert a magamra vetett
köpenyen kívül más nincs rajtam, vagy a hirtelen félelemtől?
Talán mégis meghiúsult a terv? Vagy talán… várakozom…
hallgatózom, szorosan fülemre feszítem a kaucsukgyűrűt. Végre
krksz… krksz…. kapcsolás, azután a telefonos kisasszony hangja:
– Beszélnek már?
– Nem.
– De hát éppen itt volt, bécsi hívás!… Egy pillanat, kérem.
Rögtön utánanézek.
Megint krksz… krksz… a készülék recseg és pattog és
gurgulázik. Zúg, mormogás, azután egyre gyengébben megint
csak a drótok finom zümmögése és surrogása hallatszik. Hirtelen
megszólal egy hang, kemény, nyers basszus:
– Itt a prágai állomásparancsnokság. Hadügyminisztérium?
– Nem, nem – kiáltom kétségbeesetten.
A hang érthetetlenül dörmög még valamit, azután elmosódik,
eltűnik a semmiségben. Megint az ostoba zümmögés meg zúgás,
azután újból néhány zavaros hangfoszlány a távolból, érthetetlen
szótagok. Végre a kezelőnő:
– Bocsánat, már utánanéztem. Szétbontották. Sürgős állami
beszélgetés. Mihelyt az előfizető újból jelentkezik, csengetni
fogok. Tessék addig letenni a kagylót.
Kimerülten, csalódottan, elkeseredetten leteszem a kagylót.
Nincs őrjítőbb, mint amikor a távolból már elfogtam egy hangot
és nem tudom megtartani. Szívem a mellkasomban olyan
hevesen zakatol, mintha nagy hegyet másztam volna meg
rohanvást. Mit jelentsen ez? Csak Condor lehetett. De miért
telefonál nekem éjjel fél egykor?
A portás udvariasan közeledik:
– Hadnagy úr, nyugodtan várakozhat a szobájában. Azonnal
felszaladok, mihelyt kapcsolják.
 Elutasítom ajánlatát. Nem akarom még egyszer elszalasztani
a beszélgetést. Egy percet sem akarok veszíteni. Tudnom kell,
hogy mi történt, mert azt már érzem, hogy sok kilométer
távolságban történt valami. Csak Condor telefonálhatott, vagy
valaki odakintről. De csak Condor közölhette velük a hotel címét.
Mindenesetre fontos, sürgős ügy lehetett, különben nem
ráncigálnak ki valakit éjfélkor az ágyból. Minden idegszálam
remeg: szükség van rám! Kellek valakinek. Valaki akar tőlem
valamit. Valaki valami fontosat akar mondani, olyat, amitől halál
és élet függ. Nem, nem távozhatom, helyemen kell maradnom.
Egy percet sem akarok mulasztani.
Így hát leülök a kemény székre, amelyet a portás kissé
csodálkozva tesz oda számomra, fedetlen lábamat a köpeny alá
húzva, tekintetemet mereven a telefonra szegezem. Várok egy
negyed órát, fél órát; reszketek a nyugtalanságtól és talán a
hidegtől, közben pedig ingem ujjúval sűrűn törölgetem a
homlokomról hirtelen szakadó verejtéket. Végre – rrr – csengő
szól, odarohanok, felkapom a hallgatót: most, most mindent
megtudok!
Ostoba tévedésemre a portás azonnal figyelmeztet. Nem a
telefon szólt, hanem a kapucsengő; a portás gyorsan kaput nyit
egy elkésett párocskának. A nyitott kapun egy leány kíséretében
becsörtet egy lovaskapitány, elmenőben csodálkozó pillantást vet
a portásfülkébe a különös emberre, aki fedetlen nyakkal,
mezítláb ül tiszti köpenyben. Futó köszönés közben a leánnyal
együtt eltűnik a félhomályos lépcsőn.
Nem bírom tovább, megtekerem a kurblit, és megkérdezem a
központos kisasszonyt:
– Még mindig nem jelentkezett?
– Kicsoda?
– Bécs… Azt hiszem, Bécsből… több mint fél órával ezelőtt…
– Rögtön megkérdem újra. Egy pillanat.
A pillanat sokáig tart. Végre jelzés. A telefonos kisasszony
csak megnyugtat:
– Már megkérdeztem: még nincs válasz. Néhány perc és újra
jelentkezem.
Várni! Még néhány percig várni! Néhány percig! Egy
másodperc alatt meghalhat egy ember, eldőlhet egy sors,
elpusztulhat egy világ! Miért váratnak ilyen gonoszul sokáig,
hiszen ez kínszenvedés, ez már őrület! Az óra fél kettőre jár. Egy
órája üldögélek, borzongok, fagyoskodom, várakozom itt.
Végre, végre megint a jelzés. Feszülten figyelek, de a
telefonos kisasszony csak ennyit mond:
– Most kaptam választ. Az előjegyzést visszavonták.
Visszavonták? Mit jelent ez? Visszavonták?
– Csak egy pillanat, kisasszony.
Már letette a kagylót.
Visszavonták? Miért vonták vissza? Miért hívnak föl éjjel fél
egykor, és miért vonják vissza azután? Valaminek történnie
kellett, amiről nem tudok, de tudnom kell. Rémséges iszonyat,
hogy távolságon és időn nem lehet áttörni. Hívjam fel én
Condort? Nem, most éjjel már nem, a felesége megijedne.
Valószínűleg túlságosan késő volt már, inkább reggel fog újra
telefonálni.
Leírhatatlan éjszakám volt. Vad képek, esztelen
gondolatsorok kergették egymást, s bár fáradt voltam, egyúttal
mégis örökké éber; minden idegemmel egyre várakoztam,
figyeltem a lépcsőn és a folyosón minden lépésre, az utcáról
felhangzó minden csengésre és csörömpölésre, minden
mozdulatra és minden hangra, és ugyanakkor már szédültem a
fáradtságtól, kilúgozva, kimerülten. Végre elaludtam, túlságos
mélyen, túl sokáig aludtam, időtlenül, mint a halál és
feneketlenül, mint a semmi.
Amikor fölébredek, nappali fény a szobában. Az órára nézek:
fél tizenegy. Szent Isten, az ezredes megparancsolta, hogy
azonnal jelentkezzem! Mielőtt a magam dolgaira gondolhatnék,
máris gépiesen működni kezd bennem a katonai, a szolgálati
öntudat. Magamra kapom egyenruhámat, és leszaladok a
lépcsőn. A portás fel akar tartóztatni – nem, minden egyebet
azután! Első a jelentkezés, ahogyan az ezredesnek becsületszóra
ígértem.
Szabályszerűen szolgálati övvel felszerelve lépek be az
irodába. Ott csak egy alacsony, vörös hajú altiszt ül, s rémülten
mered rám:
– Tessék gyorsan lemenni, hadnagy úr, alázatos tisztelettel.
Az alezredes úr nyomatékosan elrendelte, hogy a helyőrség
minden tisztje és legénysége pontban tizenegy órára sorakozzék.
Kérem, tessék gyorsan lemenni.
Leszáguldok a lépcsőn. Csakugyan mindenki összegyűlt már
az udvarban, az egész helyőrség, csak annyi időm van, hogy a
tábori lelkész mellé álljak, és máris megjelenik a
hadosztályparancsnok. Feltűnő lassan, ünnepélyesen jön,
papírlapot hajtogat szét, és messze hallható hangon olvasni
kezdi:
– Rettenetes bűntett történt, amely borzadással tölti el
Ausztria-Magyarországot és az egész művelt világot. – (Micsoda
bűntett, gondolom ijedten. Akaratlanul remegni kezdek, mintha
én követtem volna el.) – A hitvány gyilkosság… – (Micsoda
gyilkosság?) – amelynek rajongva szeretett trónörökösünk ő
császári és királyi fensége, Ferenc Ferdinánd főherceg és
legkegyelmesebb felesége… – (Hogyan? megölték a trónörököst?
Mikor? Csakugyan, Brünnben tegnap annyi ember állt egy
hirdetmény előtt… ez volt az tehát!) – … mélységes gyászba és
megdöbbenésbe döntötte a magas császári házat. De
mindenekelőtt a császári és királyi hadsereg…
A többit már alig hallom Nem tudom, miért, de a „bűntett” és
„gyilkosság” szó úgy ütött szíven, mint a kalapács. Ha magam
lettem volna a gyilkos, akkor sem ijedhettem volna meg jobban.
Bűntett, gyilkosság – hiszen ezek Condor szavai. Már nem is
hallom, hogy mit beszél és harsog a kék ruhás, rendjelekkel
díszített, tollas csákójú férfi ott elől. Egyszerre csak az éjszakai
telefonhívás jut eszembe. Miért nem kaptam reggel értesítést
Condortól? Csak nem történt valami? Nem is jelentkezem az
alezredesnél, hanem a parancsosztás után az általános zavart
felhasználva, gyorsan visszasietek a szállodába: időközben talán
mégis felhívtak.
A portás táviratot nyújt át. Korán reggel érkezett, de olyan
sietve száguldottam el mellette, hogy nem adhatta át.
Felszakítom a sürgönyt. Az első pillanatban egyáltalán nem
értem. Nincs aláírása! Teljesen érthetetlen szöveg. Csak azután
értem meg: nem más ez, mint a posta értesítése, hogy táviratom,
amelyet tegnap három óra ötvennyolc perckor Brünnben adtam
fel, kézbesíthetetlen.
 Kézbesíthetetlen? Rámeredek a szóra. A Kékesfalvy Editnek
küldött távirat kézbesíthetetlen? Hiszen mindenki ismeri őt
abban a kis faluban. Nem bírom tovább az izgalmat. Azonnal
előjegyeztetem telefonon Bécsből Condor doktort.
– Sürgősre? – kérdezi a portás.
– Igen, sürgősre.
Húsz perc múlva összeköttetést kapok, és fájdalmas csoda! –
Condor otthon van, ő maga jelentkezik a készüléknél. Három
perc alatt mindent megtudok – távolsági beszélgetésnél nincs idő
kíméletes szavakra. Egy pokoli véletlen mindent megsemmisített,
és a boldogtalan leány már nem szerezhet tudomást
megbánásomról, bensőséges és őszinte elhatározásomról.
Hiábavaló volt az ezredes minden intézkedése, hogy az ügyet
eltussolja. Ferenc és a többiek a kávéházból nem mentek haza,
hanem még betértek a borozóba. Szerencsétlen módon ott
találták a gyógyszerészt, nagy társaságban, és Ferenc, a
jóindulatú marha, csak az irántam érzett szeretetből egyenesen
nekirontott. Nagy nyilvánosság előtt felelősségre vonta, és
megvádolta, hogy aljas hazugságokat terjeszt rólam. Szörnyű
botrány támadt, másnap az egész város tudott róla. A
becsületében mélyen sértett patikus ugyanis korán reggel a
laktanyába rohant, hogy tanúnak idézzen engem, s amikor azt a
gyanús választ kapta, hogy eltűntem, kocsin kirobogott
Kékesfalvyékhoz. Irodájában lerohanta az öregembert, és
falrengető ordításba fogott, hogy Kékesfalvy bolonddá tette őt
„ostoba telefonálgatásával”, és ő, a törzsökös polgár nem tűri,
hogy ez a szemtelen katonatiszti banda packázzék vele. Tudja
már, miért oldottam kereket olyan gyáván, és neki ugyan hiába
hazudjék, hogy csak tréfa volt; én bizony alapos gazemberséget
követtem el, és ha kell, a minisztériumig is elmegy, és mindent
feltár, de semmi esetre sem tűri, hogy nyilvános helyiségben
ilyen taknyos kölykök gorombáskodjanak vele.
Nagy nehezen sikerült a dühöngőt lecsillapítani és elküldeni.
Kékesfalvy kétségbeesésében már csak abban reménykedett,
hogy Edit mit sem hallott a patikus vad gyanúsításaiból. De
végzetes módon az iroda ablakai tárva-nyitva voltak, és az
udvaron át félelmetes tisztasággal minden szó elhallatszott a
szalon ablakáig, ahol Edit ült. A leány valószínűleg rögtön
elhatározta, hogy végrehajtja régi tervét, de szándékát igen jól
leplezte; megint felpróbálta új ruháit, együtt nevetgélt Ilonával,
szívélyes volt apjához, száz apróság iránt érdeklődött, hogy
minden rendben van-e az utazáshoz. Titokban mindenesetre
megbízta Josefet, hogy hívja fel a kaszárnyát, mikor jövök vissza
és nem hagytam-e üzenetet hátra. Mikor pedig az ordonánc híven
közölte, hogy szolgálati ügyben bizonytalan időre elvezényeltek
és senki számára semmiféle üzenetet nem hagytam,
bekövetkezett a döntés: olyan keserűen csalódott bennem, olyan
halálosan érte a csapás, hogy nem volt kedve tovább élni.
Ebéd után felvitette magát a teraszra, és Ilona, akit rossz
sejtelmek gyötörtek, s aki éppen Edit feltűnő jókedve miatt
nyugtalankodott, nem tágított oldala mellől. Fél ötkor – éppen
abban az időben, amikor én szoktam megérkezni és éppen
negyed órával az előtt, hogy táviratom és Condor majdnem
egyszerre megérkezett, Edit megkérte Ilonát, hogy hozzon föl
neki egy könyvet. Ilona szerencsétlen módon eleget tett a
látszólag ártatlan kérésnek. Ezt a rövid percet használta fel, hogy
véghezvigye elhatározását a nyugtalan lány, aki nem bírta fékezni
szívét… pontosan ugyanúgy, ahogy nekem ugyanazon a teraszon
bejelentette, pontosan ugyanúgy, ahogy rettegő álmaimban
láttam, elkövette a borzalmas cselekedetet.
Condor még életben találta. Törékeny testén megfoghatatlan
módon semmiféle lényeges külső sérülés nem látszott, és az
eszméletlen lányt betegszállító autón vitték Bécsbe. Késő
éjszakáig reménykedtek az orvosok, hogy van még lehetőség
megmentésére, ezért Condor este nyolckor a szanatóriumból még
sürgősen felhívott. De azon az éjszakán, amely június 29-ére, a
trónörökös meggyilkolásának napjára következett, a monarchia
összes hivatalai lázas munkában voltak, s a polgári és katonai
hatóságok szakadatlanul hivatalos beszélgetésre vették igénybe
az összes telefonvonalakat. Négy óra hosszat vár Condor
hasztalanul az összeköttetésre. Amikor azután éjfélkor az orvosok
megállapították, hogy nincs már remény, visszavonta az
előjegyzést. Fél órával később Edit meghalt.
Bizonyos vagyok benne, hogy a százezrek között, akiket
azokban az augusztusi napokban a háború csatasorba szólított,
kevesen mentek annyira közönyösen, sőt türelmetlenül a frontra,
mint én. Nem mintha harci düh tombolt volna bennem, de nem
volt más kiút, más menekvés számomra; úgy menekültem a
háborúba, mint a gonosztevő a sötétségbe. Azt a négy hetet,
amely a döntésig eltelt, az öngyűlölet, zavarodottság és
kétségbeesés állapotában töltöttem el, amelyre még ma is több
borzadással emlékszem vissza, mint a csataterek
legfélelmetesebb óráira. Mert meg voltam győződve arról, hogy
gyengeségemmel – előbb csábító, aztán menekülő –
részvétemmel meggyilkoltam egy embert, ráadásul az egyetlen
embert, aki szenvedélyesen szeretett. Ezért nem mertem többé
kimenni az utcára, beteget jelentettem, és meglapultam a
szobámban. Írtam Kékesfalvynak, hogy kifejezzem részvétemet
(igen, csakugyan részem volt benne): nem válaszolt.
Elárasztottam Condort magyarázkodásokkal, hogy tisztázzam
magamat: nem válaszolt. Bajtársaimtól egy sor sem jött, apámtól
sem… valójában bizonyosan azért, mert a kritikus hetekben fülig
elhalmozták a minisztériumban munkával. De ebben az
egyöntetű hallgatásban egyhangú ítéletet éreztem. Egyre jobban
belegabalyodtam az őrültségbe, hogy valamennyien elítélnek,
mint ahogy én is elítéltem magamat, és valamennyien gyilkosnak
tartanak, mint ahogy én is annak neveztem önmagamat. Mialatt
az egész birodalom beleremegett az izgalomba, mialatt szerte a
feldúlt Európában minden távíródrót szinte tüzesen reszketett a
rémhírektől, mialatt a tőzsdék ingadoztak, hadseregeket
mozgósítottak és mialatt az óvatosak már csomagoltak, én
szakadatlanul csak gyáva árulásomra, saját bűnömre gondoltam.
Éppen ezért önmagamtól hívott el, önmagamtól szabadított meg
a háború, amely az ártatlanok millióit rántotta magával, de
engem, a bűnöst megmentett a kétségbeeséstől (azért még nem
rajongok a háborúért).
Gyűlölöm a szenvedélyes szavakat. Ezért nem mondom tehát,
hogy annak idején kerestem a halált. Csupán annyit mondok:
nem féltem tőle, legalábbis kevésbé féltem, mint a legtöbben,
mert voltak pillanatok, amikor a front minden borzalmánál
rettenetesebbnek látszott nekem a visszatérés a hátországba, ahol
bűnöm ismerőit tudtam. És hova is mentem volna vissza, kinek
volt szüksége rám, ki szeretett még engem, kiért, miért éltem
volna? Ha bátornak lenni nem jelent mást, nem jelent többet,
mint azt, hogy nem féltjük magunkat, akkor nyugodtan és
őszintén állíthatom, hogy a harctéren csakugyan bátor voltam,
mert még attól se féltem, ami legférfiasabb bajtársaim szemében
is rosszabbnak látszott a halálnál: a megrokkanás, nyomorékká
válás lehetőségétől sem. Valószínűleg büntetésnek, jogos
bosszúnak találtam volna, ha magam is tehetetlen nyomorékká
válok, idegen részvét zsákmányává, amiért az én részvétem
annak idején olyan gyáva, olyan gyenge volt. Igazán nem rajtam
múlott, hogy nem talált rám a halál; tucatszor szembenéztem
vele a közöny hűvös pillantásával. Ahol valami különösen nehéz
feladat kínálkozott, amelyre önként jelentkezőket kértek, én
jelentkeztem. Ahol veszélyes volt a helyzet, jól éreztem magam.
Első sebesülésem után gépfegyverszázadhoz, később a
repülőkhöz helyeztettem át magam. Hitvány gépeinkkel ott
látszólag igen sok minden sikerült nekem. De valahányszor egy
legfelsőbb leiratban a „bátorság” szót láttam nevemmel
összefüggésben nyomtatásban, csalónak éreztem magamat. És ha
valaki nagyon szemügyre vette kitüntetéseimet, nyomban
elfordultam.
Amikor elmúlt a négy végtelen esztendő, nagy meglepetéssel
állapítottam meg, hogy mindennek ellenére megint abban a régi
világban szeretnék élni. Mert mi, az alvilág poklából visszatérők,
egészen más jelentőséget tulajdonítottunk most már mindennek.
Az a tudat, hogy megölt egy embert, a világháború
frontkatonájának már nem jelenthette ugyanazt, mint a békevilág
emberének; egyéni bűnöm az óriási vérfürdőben teljesen
felolvadt az általános bűnben; mert hiszen ugyanaz az én,
ugyanezek a szemek, ugyanezek a kezek állították be azt a
gépfegyvert, amely lövészárkunkból Limanovánál az orosz
gyalogság első láncát lekaszálta, azután a tábori messzelátón
saját szememmel láttam az általam meggyilkoltak, általam
megsebesítettek iszonyú szemét, amíg órákon át hörögtek a
drótsövényen, mígnem végre nyomorultul elpusztultak. Görznél
lelőttem egy repülőgépet, hármat pördült a levegőben, végül mint
égő fáklya zúzódott szét a karsztos sziklákon, azután tulajdon
kezünkkel motoztunk a személyazonosság megállapítása végett a
megszenesedett és még borzalmasan parázsló holttesteken. De
mellettem a sorban és oszlopban masírozó ezrek és ezrek
ugyanazt tették, karabéllyal, szuronnyal, lángvetővel,
géppuskával, puszta ököllel, nemzedékem százezrei és milliói
Franciaországban, Oroszországban és Németországban… Ugyan
mit számított itt egyetlen gyilkosság, mit számított az egyéni,
személyes bűn az emberi életnek ebben az ezerféle, kozmikus
erejű, a történelmi idők óta legvadabb tömegpusztításában és
tömegirtásában?
És azután – újabb könnyebbség – ebben a felfordult világban
már nem voltak tanúk ellenem. A különleges vitézségéért
kitüntetett embert igazán senki sem vádolhatta egykori
gyávaságáért, senki sem nevezhette hazugnak, gyengének.
Kékesfalvy csak néhány nappal élte túl gyermeke halálát. Ilona
mint egy kis jegyző felesége élt egy jugoszláv faluban, Bubenčić
ezredes a Szávánál agyonlőtte magát, bajtársaim elestek vagy
már rég elfelejtették a jelentéktelen esetet – minden „hajdani”
annyira semmivé, érvénytelenné vált ebben a négy apokaliptikus
esztendőben, akár a régi pénz. Senki sem vádolhatott, senki sem
ítélkezhetett felettem; úgy éreztem magam, mint a gyilkos, aki
áldozatának holttestét elásta az erdőben és azután – hullani kezd
a hó sűrűn, fehéren, súlyosan; tudja, hogy áldozatára még
hónapokig védelmező takaró fog borulni, és azután örökre
eltűnik minden nyom. Ebből merítettem ismét bátorságot ahhoz,
hogy megint éljek. Miután senki sem emlékezett már rá, magam
is megfeledkeztem bűnömről. Mert a szív mélységesen és
alaposan tud felejteni, ha sürgősen felejtenie kell.
Csak egyszer tért még vissza a túlsó partról az emlékezés. A
bécsi operaház földszintjének egyik sarokszékén ültem, az utolsó
sorban, hogy megint meghallgassam Gluck Orpheusát, amelynek
tiszta és tartózkodó mélabúja minden más zenénél jobban
meghat. Éppen befejeződött a nyitány, a rövid szünetre meg se
világították az elsötétített nézőteret, de néhány elkésett nézőnek
még lehetővé tették, hogy elfoglalja helyét. Az én sorom szélén is
megállt két későn érkezett néző, egy úr és egy hölgy.
– Szabad kérnem? – hajolt felém udvariasan az úr. Nem
néztem rá, csak felálltam, hogy szabad utat engedjek. De ő nem
ült le nyomban a mellettem levő üres helyre, hanem előbb
óvatosan, irányító, gyengéden kormányzó kézzel maga elé tolta a
hölgyet; szinte mutatta, egyengette számára az utat, aztán
gondosan lecsapta székének ülőlapját, mielőtt a hölgy a fotelbe
leereszkedett volna. A gondoskodásnak ez a módja sokkal
szokatlanabb volt, semhogy elkerülhette volna figyelmemet. Ó,
egy vak nő, gondoltam, és akaratlanul részvéttel néztem rá.
Hanem ekkor helyet foglalt mellettem a kissé kövérkés úr, és
szívem hatalmas dobbanásával felismertem: Condor! Lélegzetnyi
közelségben ült mellettem az egyetlen ember, aki mindent tudott,
aki bűnöm legmélyebb mélységeit ismerte. Ott ült ő, akinek
részvéte nem gyilkos gyengeség volt, mint az enyém, hanem
áldozatkész, önmagát is feláldozó erő, ott ült ő, az egyetlen, aki
felelősségre vonhatott, az egyetlen, aki előtt szégyenkeznem
kellett! Amikor a szünetben felgyulladnak a csillárok, azonnal
rám fog ismerni.
Reszketés fogott el, és kezemet gyorsan arcom elé emeltem,
hogy legalább a sötétben biztonságban legyek. Nem hallottam
többé egyetlen hangot sem az annyira kedvelt zenéből, szívem
mindennél hangosabban dobogott. Lesújtott ennek az embernek
a közelsége, az egyetlené a Földön, aki tudta rólam az igazságot.
Mintha anyaszült meztelenül ülnék a jól öltözött és tisztességes
emberek között a sötétben, úgy borzadtam most már attól a
pillanattól, amelyet a világosság felgyulladása tartogatott
számomra. A sötétség és a világosság közé eső rövid időközben,
amikor az első felvonás végén a függöny lefelé ereszkedett,
lehajtottam tehát fejemet, és kiszöktem a széksorok utcaközén…
azt hiszem, elég gyorsan, hogy ne láthasson, ne ismerhessen meg.
De attól az órától kezdve újból tudom: amíg a lelkiismeret tud
róla, addig nem megy feledésbe a bűn.