JEAN-CHRISTOPHE

GRANGÉ

FARKASOK
BIRODALMA


Priscillának

EGMONT
 A Farkasok birodalmából Jean Reno
főszereplésével Chris Nahon készített filmet
2005-ben, a Bíbor folyók (Mathieu Kassovitz,
2000) nagy sikere után.
Párizs.
Egy fiatal nő: Anna Heymes. Hallucinációk,
amnézia.
Két megszállott zsaru: Pierre Nerteaux és
Jean-Louis Schiffer.
Három halott nő. Törökök. Illegális
foglalkoztatás.
De mi köze ehhez az egészhez Annának?
A lélektani mélyfúrás és a megfeszített
nyomozás a plasztikai sebészet és a terrorizmus
útvesztőin keresztül vezet Párizstól egészen
Isztambulig, melynek a végén az is kiderül,
hogy valójában ki kicsoda.

Az első kiadás az Editions Albin Michel
gondozásában jelent meg 2003-ban.
© Editions Albin Michel – Paris, 2003.

All rights reserved.
„L’empire des loups”, a film by Chris
Nahon.
© 2005 GAUMONT/TF1 FILMS
PRODUCTION (France)/KAIROS (Italie).
Musée Gaumont Collection

Tilos a művet vagy bármely részletét
bármiféle információhordozón, akár grafikusan,
elektronikusan, mechanikusan, fotó- vagy
fénymásolati eljárással vagy bármely más módon
sokszorosítani, továbbítani, közvetíteni vagy
tárolni a jogadó előzetes írásbeli engedélye
nélkül.

Fordította: Molnár Zsófia
A kötet eredeti címe: Jean-Christophe
Grangé: L’Empire des Loups
Kiadja az Egmont-Hungary Kft., Budapest,
2011.
A kiadásért felel a kiadó ügyvezetője
Szerkesztette: Luca Anna
A borítót tervezte: Redl Anna
Nyomdai előkészítés: Balázs Péter
Nyomdai kivitelezés: ©Gelbert
Felelős vezető: Gellér Róbert ügyvezető
igazgató
 I.

1.

– Piros.
Anna Heymes kezdte egyre
kényelmetlenebbül érezni magát. A
vizsgálat teljesen ártalmatlan volt, de
iszonyúan zavarta a gondolat, hogy
valaki éppen az agyában turkál.
– Kék.
Egy fém vizsgálóasztalon hevert a
félhomályos terem közepén, a fejét
bedugta egy hatalmas, fehér gép kör
alakú nyílásába. A szerkezet belsejébe,
pontosan az arca fölé egy kis tükröt
rögzítettek megdöntve, azon jelentek meg
egymás után a különféle színű négyzetek.
A feladat csupán annyi volt, hogy
hangosan meg kellett neveznie, milyen
színt lát.
– Sárga.
A bal karjába lassan csordogált az
infúzió. Dr. Eric Ackermann hevenyészve
elmagyarázta neki, hogy a zacskóban
indikátorfolyadék van, annak
segítségével lehet követni az agyi
véráram útját.
Újabb színek következtek. Zöld.
Narancssárga. Rózsaszín… Aztán a tükör
egyszer csak elhomályosult.
Anna mozdulatlanul feküdt, a karja a
teste mellett pihent, mint egy koporsóban.
A géptől balra néhány méternyi
távolságban vizenyősen homályos
fényfoltot látott, a vizsgálat alatt Eric
Ackermann és Laurent, a férje egy
üvegfal mögül figyelték a fejleményeket.
Anna maga elé képzelte a két férfit, amint
az előttük villogó képernyőkre merednek,
és próbálják feltérképezni az idegsejtjei
mozgását. Kifosztottnak, végtelenül
kiszolgáltatottnak érezte magát, mintha
azok ketten be akartak volna törni a
legmélyebb magánügyeibe.
A fejére rögzített hallgatóban
megszólalt Ackermann hangja:
– Nagyon jó, Anna. Most azt fogod
látni, hogy a négyzetek elkezdenek
mozogni. Csak annyit kérek, hogy mondd
meg, merre. Elég egy szóval is: jobbra,
balra, föl, le…
A geometrikus formák színes
mozaikdarabkái, mint valami
akváriumban az apró halak, úszkálva
megindultak a szeme előtt. Belebeszélt a
fejhallgatóról a szája elé lógó
mikrofonba:
– Jobbra.
A négyzetek elindultak a keret felső
széle felé.
– Föl.
Ez a kísérlet is eltartott néhány
percig. Anna lassan, egykedvűen
formálta a szavakat, kezdett teljesen
elzsibbadni; a tükörből áradó meleg is
csak fokozta a tompultságát. Egyre
álmosabb lett.
– Tökéletes – jelentette be
Ackermann. – Most egy történetet fogsz
hallani, többféleképpen. Szeretném, ha
mindegyik változatot figyelmesen
végighallgatnád.
– És mit kell mondanom?
 – Semmit. Egyszerűen hallgasd meg
őket!
Néhány másodperccel később a
fejhallgatóban megszólalt egy női hang.
A szöveget idegen nyelven mondta; a
hangzása alapján valami ázsiai, talán
távol-keleti nyelv lehetett.
Ezután rövid csönd következett. Majd
a történet elhangzott franciául is. De a
mondatszerkesztés valahogy olyan furcsa
volt: ragozatlan igék, egyeztetési hibák,
túlságosan hosszú szünetek a szavak
között…
Anna próbálta a fejében összerakni az
akadozó mondatokat, de máris jött a
következő felvétel. Ez alkalommal
teljesen oda nem illő szavak keveredtek a
történetbe… Mire jó ez az egész? A
hangok hirtelen elhallgattak; a
hallójáratait betöltő ürességtől a gép
belsejét csak még sötétebbnek érezte.
Egy idő után az orvos megint
megszólalt:
– Következő feladat. Mondd meg a
felsorolt országok fővárosait!
Anna válaszra nyitotta a száját, de
máris érkezett az első országnév:
– Svédország.
Gondolkodás nélkül rávágta:
– Stockholm.
– Venezuela.
– Caracas.
– Új-Zéland.
– Auckland. Várj, nem: Wellington.
– Szenegál.
– Dakar.
A fővárosok könnyen az eszébe
jutottak. Reflexből válaszolt, de elégedett
volt az eredménnyel; ezek szerint nem
veszítette el teljesen az emlékezetét.
Vajon mit láthatott Ackermann és Laurent
a képernyőkön? Az agyának mely részei
léptek működésbe?
– Utolsó feladat – tájékoztatta az
ideggyógyász. – Arcokat fogsz látni.
Mindegyikről mondd meg, kicsoda, és
amilyen gyorsan csak tudod!
Valahol azt olvasta, hogy egyetlen
egyszerű jel – egy szó, egy mozdulat,
vagy bármilyen kép egy darabkája – is
elég ahhoz, hogy beindítsa a szorongás
mechanizmusát; a pszichiáterek ezt
hívják pánikreakciónak. Anna, amint
meghallotta az „arc” szót, máris rosszul
érezte magát. Kapkodni kezdte a levegőt,
a gyomra görcsbe rándult, a végtagjai
elnehezültek – valami égette a torkát…
 A tükörben megjelent egy nő fekete-
fehér fényképe. Szőke fürtök,
elbiggyesztett száj, fölötte anyajegy. Mi
sem egyszerűbb:
– Marilyn Monroe.
Ezután egy metszet következett. Sötét
pillantás, szögletes áll, hullámos haj:
– Beethoven.
Holdvilág képű férfiarcban metszett
szempár:
– Mao Ce-Tung.
Anna maga is meglepődött, milyen
magától értetődő módon ismerte fel. A
fejek tovább sorjáztak: Michael Jackson,
a Mona Lisa, Albert Einstein… Mintha
egy laterna magica vetítette volna eléje a
villogó képeket. Minden alkalommal
rávágta a választ. A rettegése
alábbhagyott.
 De az egyik felvétel láttán hirtelen
megtorpant: negyvenes férfi, fiatalos
külső, nagy szemek. A szőke haj és az
ugyanolyan szőke szemöldök csak még
jobban kiemelték kölykös vonásait.
Annát áramütésszerűen átjárta a
félelem; a mellkasába belehasított a
fájdalom. A férfi vonásai valahogy
ismerősnek tűntek, de képtelen volt nevet
és pontos emlékképeket társítani
hozzájuk. A fejében sötét űr tátongott.
Hol látta már ezt az arcot? Színész?
Énekes? Valami távoli ismerős? De a
tükörben máris átvette a helyét a
következő, kerek szemüveges tekintet.
Anna szája teljesen kiszáradt, de azért
kinyögte:
– John Lennon.
Amikor felvillant Che Guevara
fényképe, Anna visszakérdezett:
– Várj, Eric!
A képkockák tovább peregtek.
Kifakult színekben felvillant Van Gogh
egyik önarcképe. Anna megragadta a
mikrofont:
– Eric, légy szíves!
A kép kimerevedett. Anna érezte a
bőrén a tükörből visszaverődő színes fény
melegét. Ackermann némi várakozás után
szólalt csak meg:
– Mi történt?
– Amelyiket nem ismertem fel, az ki
volt?
A válasz váratott magára. Odafentről
már David Bowie villogtatta két
különböző színű szemét. Anna enyhén
megemelte a törzsét, próbált hangosabban
beszélni:
 – Eric, kérdeztem valamit: ki volt az?
A tükörben kialudt a fény. Anna
szeme hamar hozzászokott a sötétséghez.
A szögletes keretben megpillantotta
magát: az arca sápadt volt és beesett.
Tisztára, mint egy halálfej.
Az orvos végre megszólalt:
– Az Laurent volt, Anna. Laurent
Heymes, a férjed.

2.

– Mióta vannak ezek az

emlékezetkiesések?
Anna nem felelt. Nagyjából dél felé
járhatott már az idő, az egész délelőttöt
különféle vizsgálatokon töltötte. Röntgen,
agyi szkenner, MRI, a végén pedig azok a
furcsa feladatok abban a gépben…
Kiürült, kimerült, elveszettnek érezte
magát. És az iroda cseppet sem javított a
helyzeten: a szűk, ablaktalan szobát
bántóan erős fény töltötte be, a fém
iratszekrényekben vagy csak úgy
egyszerűen a földön különféle iratok
hevertek. Körben a falakon orvosi témájú
metszetek lógtak, hol egy agy, hol egy
kopaszra borotvált, felvágásra kész
koponya, amelyen szaggatott vonalak
kacskarigóztak. Pont erre volt szüksége…
Eric Ackermann megismételte a
kérdést:
– Mikor vetted észre, Anna?
– Nagyjából egy hónappal ezelőtt.
– Pontosabban? Emlékszel, mikor
jelentkezett legelőször?
Még jó, hogy emlékezett, hát hogy is
felejthetné el az ember az ilyesmit?!
– Február 4-én. Reggel. Kijöttem a
fürdőszobából. Az előszobában
szembetalálkoztam Laurent-nal. Épp
munkába indult. Rám mosolygott.
Összerezzentem: fogalmam sem volt róla,
kicsoda.
– Egyáltalán nem volt ismerős?
– Abban a pillanatban nem. De
később a helyükre kerültek a fejemben a
dolgok.
– Meséld el, pontosan mit éreztél
akkor!
Anna az aranyszálakkal átszőtt fekete
kendő alatt bizonytalanul megvonta a
vállát:
– Különös érzés futott át rajtam. Mint
amikor azt érzi az ember, hogy ez az
egész egyszer már megtörtént vele. De
csak egy villanásnyi ideig tartott –
csettintett –, aztán minden visszatért a
rendes kerékvágásba.
– És mire gondoltál abban a
pillanatban?
– Azt gondoltam, csak a fáradtság
miatt van az egész.
Ackermann felírt valamit az előtte
heverő jegyzetfüzetbe, majd tovább
kérdezősködött:
– És aznap beszéltél erről Laurent-
nak?
– Nem. Nem tűnt olyan vészesnek a
dolog.
– És legközelebb mikor jelentkeztek a
tünetek?
– Egy héttel később. De akkor már
többször is egymás után.
– És minden alkalommal Laurent
váltotta ki őket?
– Igen, csak ő.
– És a végén mindig ráismertél?
– Igen. De ahogy teltek a napok, úgy
tűnt… Nem is tudom… Mintha egyre
hosszabban tartottak volna ezek a
kimaradások.
– És akkor beszéltél végre róluk
Laurent-nak?
– Nem.
– Miért?
Anna keresztbe tette a lábát,
törékenyen rebbenő kezével lesimította a
térdén a sötét selyemszoknyát:
– Azt gondoltam, ha beszélek róla,
attól csak rosszabb lesz. Meg…
Az ideggyógyász felnézett a
papírjaiból; vörös hajának tükröződése
élénk színűre festette a szemüvege
keretét: – Meg?
– Nem olyan könnyű közölni az
ilyesmit a saját férjeddel. Mert…
Érezte, ahogy Laurent a fém
iratszekrénynek támaszkodva ott áll a
háta mögött.
– Laurent teljesen idegennek tűnt a
számomra.
Az orvos láthatóan érzékelte a
zavarát; jobbnak látta, ha témát vált:
– Vannak más arcok is, amelyeket
nem ismersz fel?
– Előfordul, igen – mondta Anna
bizonytalanul. – De nem túl gyakran.
– Például?
– Amikor bevásárolok a környéken.
Vagy a munkahelyemen. Van néhány
vevő, akiket nem mindig ismerek meg,
pedig rendszeresen be szoktak jönni
hozzánk.
– És a barátaid között?
Anna legyintett:
– Nincsenek barátaim.
– A családtagjaiddal mi a helyzet?
– A szüleim már nem élnek. A
nagybátyáim és az unokatestvéreim délen
laknak. Nem nagyon találkozunk.
Ackermann jegyzetelt; az arcáról nem
lehetett leolvasni semmit. A vonásai
mintha teljesen zárványozódtak volna.
Anna utálta ezt az embert: Laurent
családjának közeli barátja volt. Időnként
eljárt hozzájuk vacsorára, de jegesen
hideg távolságtartásából semmilyen
körülmények között sem lehetett
kizökkenteni. Hacsak persze nem a
kutatási területe került szóba. Mert attól
felcsillant a szeme: az agy felépítése és a
kognitív folyamatok teljesen lázba
hozták, lelkesen szónokolni kezdett,
közben pedig vörös lapátkezeivel
szélesen gesztikulált.
– Egyszóval leginkább Laurent arca
váltja ki a problémát? – tért vissza a
témához.
– Igen. De nyilván csak azért, mert ő
van mindig ott a közvetlen
környezetemben. Őt látom a
leggyakrabban.
– Szoktak más jellegű
emlékezetkieséseid is lenni?
Anna az ajkába harapott. A válasza
megint csak bizonytalanul csengett:
– Nem.
– Tájékozódási gondok?
– Nem.
– Kifejezésbeli nehézségek?
 – Nem.
– Vannak olyan mozdulatok,
amelyekkel nem boldogulsz?
Anna válasz helyett halványan
elmosolyodott:
– Szerinted Alzheimerem van?
– Csak próbálok utánajárni a
dolgoknak, ennyi az egész.
Anna eredetileg valami ilyesmi
betegségre gondolt. Több orvosi
szakkönyvben is utánaolvasott: az
arcfelismerés elbizonytalanodása az
Alzheimer-kor egyik legfőbb tünete.
Ackermann megértő hanghordozással
további magyarázatba bonyolódott,
mintha egy gyereket akart volna
megnyugtatni:
– A te korodban ez a betegség
egyáltalán nem jellemző. És ha erről
lenne szó, az már az első vizsgálatok
során kiderült volna. A központi
idegrendszer kóros elváltozásai
rendszerint egészen sajátságos képet
mutatnak. Kizárólag azért teszem fel
neked ezeket a kérdéseket, hogy minél
pontosabb diagnózist tudjak felállítani.
Rendben?
Ez után a költői kérdés után minden
átvezetés nélkül visszakanyarodott a
faggatózás eredeti irányvonalához:
– Mozgásszervi problémák?
– Nincsenek.
– Alvászavar?
– Az sincs.
– Indokolatlan fáradtságérzet?
– Nem jellemző.
– Fejfájás?
– Soha.
 Az orvos becsukta a jegyzetfüzetét,
felállt. Ezt a látványt valahogy soha nem
lehetett megszokni: Ackermann a maga
hatvan kilójához legalább egy méter
kilencven centi magas volt. A hórihorgas
férfin úgy lógott a fehér köpeny, mintha
csak száradni akasztották volna a vállára.
Az egész emberen minden
égővörösben játszott; ügyetlenül lenyírt,
kócos hajának színe leginkább sötét
virágmézre emlékeztetett; a bőrét egészen
a szemhéjáig barnás foltok borították.
Arca szögletességét a pengevékony
fémkeretes szemüveg csak még jobban
kihangsúlyozta.
Az alkatának köszönhetően nem
nagyon fogott rajta az idő. Öregebb volt,
mint Laurent, úgy ötvenöt éves lehetett,
de még fiatal embernek látszott. Az arcán
húzódó ráncok egyelőre nem tudták
semlegesíteni ragadozó madáréhoz
hasonló, kemény, kiismerhetetlen
vonásait. Csupán a bőrét tarkító
himlőhelyek tették valamennyire
emberivé, sérülékenyebbé az
arckifejezését.
Csöndben járkálni kezdett az iroda
szigorúan behatárolt terében. Súlyos
másodpercek teltek el. Anna nem bírta
tovább a hallgatást, nekiszegezte a
kérdést:
– Szent ég, mondd már meg, mi
bajom van!
Az ideggyógyász zsebéből fémes
csörrenés hallatszott. Nyilván csak a
kulcscsomóját rázta meg, de olyan volt,
mintha ez lett volna a jel, hogy végre
felvázolhassa az ítéletet:
 – Legelőször is engedd meg, hogy
elmagyarázzam az előbbi vizsgálat
lényegét!
– Az nem ártana.
– A gép, amelybe befektettünk, egy
úgynevezett pozitronkamera, orvosi
berkekben csak PET-kameraként szokás
emlegetni. A pozitronemissziós
tomográfia technológiájának segítségével
azonnali képet alkothatunk az agyi
aktivitásról, mivel nyomon tudjuk
követni az adott szerven belüli
véráramlást. A te esetedben szerettem
volna nagy általánosságban feltérképezni
a különböző aktivitási zónákat,
ellenőriztem azokat az agyi területeket,
amelyekről nagyjából tudjuk, miért
felelősek. Például a látásért. A nyelvi
funkciókért. Az emlékezetért.
 Anna visszagondolt a feladatokra.
Eszébe jutottak a színes négyzetek, a
különféleképpen elmesélt történet és a
fővárosok. A kérdéssorokat az
elmondottak alapján nem volt nehéz
azonosítani. De Ackermann lendületben
volt:
– Vegyük a nyelvi funkciókat! Ezzel
kapcsolatban minden a frontális
lebenyben játszódik le, azon belül is
különálló egységek irányítják a hallást, a
szókincs, a mondatszerkesztés vagy a
hanghordozás értelmezését, a
jelentésalkotást… – Az orvos a
homlokához emelte a mutatóujját. – A
különféle aktivitási zónák együttes
működése teszi képessé az embert a
beszédre és annak felfogására. Amikor
arra kértelek, hogy több változatban
hallgasd meg ugyanazt a történetet,
ezeket az alegységeket próbáltam
működésbe hozni.
Ackermann a szónoklat közben
folyamatosan fel-alá járkált a szűk
helyiségben. Elhaladtában hol eltakarta,
hol kitakarta a falon függő metszeteket.
Anna egyszer csak egy furcsa rajzra lett
figyelmes, egy hatalmas szájú, nagy
lapátkezű majmot ábrázolt színesben. A
fénycsövekből áradó meleg ellenére
végigfutott a hátán a hideg.
– És? – kérdezte halkan.
Ackermann megnyugtatólag enyhén
széttárta a karját:
– Mindent tökéletesen rendben
találtam. A nyelvi képességeket. A látást.
Az emlékezetet. Minden egyes terület
működésbe lépett, ahogy az a
nagykönyvben meg van írva.
– Kivéve akkor, amikor Laurent arcát
kellett volna felismernem.
Ackermann az íróasztal fölé hajolt,
kifordította a számítógép képernyőjét.
Anna egy agy digitális képét pillantotta
meg rajta. Keresztmetszetben,
foszforeszkáló zöld foltokkal; csak a
közepe volt teljesen fekete.
– Így nézett ki az agyad, amikor
Laurent arcát figyelted. Egyáltalán nem
reagált. Nem indult be semmi. Se kép, se
hang.
– És ez mit jelent?
A neurológus felegyenesedett, zsebre
dugta a kezét. Színpadiasan kidüllesztette
a mellkasát: eljött az ítélet pillanata.
– A felvétel valamiféle
agykárosodásra utal.
 – Miféle agykárosodásra?
– Valami olyasmire, ami kizárólag az
arcfelismerésért felelős területet érinti.
Anna megdöbbenten kérdezett vissza:
– Van olyan terület, ami
kifejezetten… az arcfelismerést irányítja?
– Bizony. Egy apró kis
idegsejtcsoport a jobb agyféltekén, a
temporalis lebeny hátulsó tágulatában. Az
‘50-es években fedezték fel a kutatók.
Azok az alanyok, akik valamiféle
agyérbetegségben szenvedtek, egy idő
után nem ismerték fel az arcokat. A PET-
kamerának köszönhetően azóta sikerült
sokkal pontosabban behatárolni ezt a
területet. A kísérletek során az is kiderült
például, hogy ez az arcmemóriás funkció
jóval fejlettebb a klubok és kaszinók
kidobóembereinél, akiknek kifejezetten
az a feladatuk, hogy figyeljék a bejáraton
beáramló embereket.
– De nekem általában semmi gondom
az arcokkal próbált érvelni Anna. – A
vizsgálat alatt gyakorlatilag mindenkit
felismertem…
– Mindenkit, kivéve a férjedet. És ez
azért elég komoly problémának tűnik.
Ackermann a szája előtt egymáshoz
érintette a két mutatóujját, jelezvén, hogy
erősen gondolkodik. Amikor épp nem
jeges távolságtartást sugárzott magából,
általában érzelgősen dagályos hangnemre
váltott:
– Kétfajta memória létezik. Vannak
azok a dolgok, amelyeket az iskolában
szedünk fel magunkra, és van a
személyes tapasztalatokon alapuló tudás.
És az agyon belül ez a kétféle memória
különféle úton-módon lép működésbe.
Úgy gondolom, hogy a te esetedben a
közvetlen arcfelismerési funkció
valamiért nem tud rákapcsolódni a
személyes emlékeidre. Valami
akadályozza az információátvitelt.
Einsteint felismered, de Laurent-t, aki a
szűk magánszférádhoz tartozik, nem.
– És ez… gyógyítható?
– Teljes mértékben. Megpróbáljuk ezt
a funkciót átirányítani a fejedben
valamelyik sértetlen területre. Az agynak
van egy nagy előnye, mégpedig az, hogy
igencsak képlékeny. Csupán kellő
gyakorlásra lesz szükség, akár
nevezhetjük agytornának, a rendszeres
edzésre pedig rásegítünk a megfelelő
gyógyszeres kezeléssel.
A jó hírre a neurológus
jelentőségteljes hanghordozása némileg
rácáfolni látszott.
– De mi ezzel a gond? – kérdezte
Anna.
– Az, hogy nem tudom, miből ered az
agykárosodásod. Bevallom, itt egy kicsit
megakadtam. Daganatot nem látok sehol,
idegi elváltozásnak semmi nyoma. Nem
szenvedtél semmiféle koponyatraumát,
agyérbetegségre sem utal semmi, vagyis
nem látom, mitől akadozhat ezen a kis
területen a véráram. – Ackermann
csettintett a nyelvével. – A diagnózis
pontosításához további vizsgálatokra lesz
szükség.
– Miféle vizsgálatokra?
Az orvos leült az íróasztal mögé.
Vizenyős szemével Annára nézett:
– Legelőször is biopsziára.
Szövetmintát veszünk az agykéregből.
Annának beletelt néhány
másodpercbe, mire felfogta a beavatkozás
lényegét, de amint megértette, az arcára
kiült a rettegés. Laurent felé fordult, aki
beleegyezően pislogott Ackermannra. A
félelem egyhamar haragba váltott: ezek
ketten összeesküdtek ellene. Már rég
döntöttek a sorsa felől, a dolog reggel óta
le volt rendezve.
Remegő ajakkal ejtette ki a következő
szavakat:
– Szó sem lehet róla!
Az ideggyógyász elmosolyodott,
először, mióta vele foglalkozott. De az
együtt érző mosoly teljesen
természetellenesre sikeredett:
– Ugyan már, aggodalomra semmi
ok. Sztereotaktikus eljárást végzünk.
Egyszerűen bevezetünk egy vékony
szondát és…
– Nem engedem, hogy bárki
hozzányúljon az agyamhoz!
Anna felpattant a székről, aranyosan
csillogó hollófekete kendőjébe
burkolózott. Laurent megszólalt:
– Próbálj másként állni a dologhoz!
Eric biztosított róla, hogy…
– Szóval az ő pártján állsz?
– Mindketten csak a te javadat
akarjuk – bizonygatta Ackermann.
Anna hátrált egy lépést, hogy jobban
szemügyre vehesse a két álszent
képmutatót.
– Senki sem fog az agyamhoz nyúlni!
– ismételte határozottan. – Nekem úgy is
jó, ha nem emlékszem semmire vagy
beledöglök a betegségembe. De ide be
nem teszem még egyszer a lábam!
A kiáltás pánikszerűen tört ki belőle:
– Soha, értitek?! Soha többé!

3.

Végigszaladt a néptelen folyosón,

lerohant a lépcsőn, de a kijárat előtt
hirtelen megtorpant. Csontig hatoló hideg
fuvallat csapta meg. Az udvar
napfényben úszott. Anna úgy érezte,
mintha ezt az egész lombtalan, jeges
nyári ragyogást lefagyasztották volna,
csak hogy tovább megmaradjon.
Az udvar túlsó végében ott várakozott
a sofőr, Nicolas; amint megpillantotta
Annát, kipattant a kocsiból és szélesre
tárta az ajtaját. Anna megrázta a fejét.
Remegő kézzel elővett a táskájából egy
doboz cigarettát, rágyújtott, mélyen
magába szívta a kesernyés füstöt.
Az Henri Becquerel Intézet
négyszintes épületegyüttesének karéját
fák és sűrű bokrok színesítették. A komor
szürke vagy rózsaszínes homlokzatok
kihívóan hirdették mindenfelé:
ENGEDÉLY NÉLKÜL BELÉPNI
TILOS! KIZÁRÓLAG A KÓRHÁZI
SZEMÉLYZET RÉSZÉRE,
VESZÉLYES TERÜLET! Anna számára
minden olyan ellenségesnek tűnt ebben a
rohadt kórházban.
Mélyet szippantott a cigarettából; az
égett dohány íze némileg megnyugtatta, a
parázsló hamu mintha levezette volna a
mérgét. Behunyta a szemét, átadta magát
az illat okozta szédülésnek.
 A háta mögül lépteket hallott.
Laurent egy pillantás nélkül elment
mellette, keresztüllépdelt az udvaron,
kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját.
Kifejezéstelen arccal, gondosan
kifényezett cipőjével az aszfalton
toporogva várta. Anna eldobta a
Marlborót, csatlakozott a férjéhez.
Besiklott a bőrülésre. Laurent megkerülte
az autót, beszállt mellé a másik oldalról.
Ez után a hangtalan házastársi civódás
után a sofőr indított, egy űrhajó
tempójával rákanyarodott a parkoló lejtős
kihajtójára.
A kapu piros-fehér sorompóját
katonák őrizték.
– Visszaszerzem az útlevelemet –
vetette oda Laurent.
Anna a kezére pillantott: meg mindig
reszketett. A táskájából elővett egy
púderesdobozt, megnézte magát a kerek
tükörben. Gyakorlatilag arra számított,
hogy a bőre tele lesz foltokkal, fel volt rá
készülve, hogy az ökölcsapásszerűen
rázúduló belső megrázkódtatás
külsérelmi nyomokat hagyott az arcán.
De mindebből semmit sem látott, a bőre
finom volt és kisimult, ugyanolyan
hamvasan sápadt, mint azelőtt, fekete
haja szabályos Kleopátra-frizurában
keretezte a vonásait; sötétkék,
mandulavágású szeme mit sem változott,
macskás lustasággal ereszkedett előtte
lefelé a szemhéj.
Laurent már jött is visszafelé. A szél
elől védekezve kissé előredöntötte a
törzsét, felhajtotta fekete kabátja
gallérját. Annát hullámszerűen elöntötte
melegség. Érezte a vágyat. Megint a
férjére pillantott: szőke fürtök, hatalmas
szemek, a homlokán gondterhelt redők…
Bizonytalan mozdulatokkal igazította
meg Anna mellett a kabátja szárnyát.
Óvatosan, mint valami félénk kisfiú, ami
valahogy nem illett a magas beosztásával
járó hatalomhoz. Ahogyan az sem,
amikor valami bárban koktélt rendelt, és
aprólékosan elmagyarázta a pultosnak,
miből mennyit tegyen az italába. Vagy
amikor behúzott vállal a combja közé
rejtette a kezét, mintha fázna vagy
zavarban lenne. Annát pontosan ez a
sérülékenység vonzotta annyira benne; ez
a visszahúzódás, a gyengeség apró jelei,
amelyek olyan szöges ellentétben álltak a
tekintélyes állással járó felelősséggel. De
vajon még mit szeretett benne? Mire
emlékezett még belőle?
Laurent kényelmesen elhelyezkedett
mellette. A sorompó felemelkedett.
Amikor a kocsi kihajtott, Laurent
odaintett a felfegyverzett őröknek. A
szalutáló mozdulattól Anna megint
felhúzta magát. A vágya szertefoszlott.
Kemény hangon szólalt meg:
– Miért van itt ennyi zsaru?
– Nem zsaruk, katonák – javította ki
Laurent. – Hivatásos katonák.
Az autó átvette a forgalom ritmusát.
Az orsay-i place du Général Leclerc
rendezett, kedves kis terecske volt. Az
egyik sarkon egy templom, a másikon a
polgármesteri hivatal, a következőn egy
virágüzlet állt.
– Akkor miért van itt ez a rengeteg
katona? – erősködött Anna.
 Laurent szórakozottan válaszolt:
– A 15-ös oxigénizotóp miatt.
– Mi miatt?
Laurent nem nézett rá, ujjaival az
ablakon dobolt.
– A 15-ös oxigénizotóp miatt. Az volt
abban az indikátorfolyadékban, amit a
vizsgálat miatt befecskendeztek a
véredbe. Radioaktív anyag.
– Hát ez remek.
Laurent Anna felé fordult; próbált
megnyugtató kifejezést erőltetni az
arcára, de a szemén látszott, hogy
idegesítik a kérdések:
– Nem veszélyes.
– Ja, persze, azért van ekkora hadi
készültség, mert nem veszélyes.
– Ne legyél már ennyire értetlen!
Franciaországban minden olyan
beavatkozást, amiben bármilyen
formában nukleáris anyagok kerülnek
felhasználásra, az AEH-nak kötelessége
ellenőrizni. És az Atomenergia Hivatal
fennhatósága minden esetben katonai
jelenlétet is jelent. Ilyen egyszerű. Eric
kénytelen ezek között a körülmények
között dolgozni.
Anna elnevette magát. Laurent
rámeredt:
– Mi bajod?
– Nekem? Semmi. Sikeresen
megtaláltad Párizs környékén az egyetlen
olyan kórházat, ahol az egyenruhások
átvették az uralmat a fehér köpenyesek
fölött.
Laurent megvonta a vállát, kifelé
bámult az ablakon. A kocsi már egy ideje
az országúton haladt, jócskán benne a
Biévre völgyében. Kétoldalt sötét,
barnás-vöröses lombú erdők meredeztek;
az autó előtt emelkedők és lejtők
végeláthatatlan sora látszott.
Az ég megint beborult; a távolban
alacsonyan gomolygó felhőpamacsok
között egy kósza fénysugár próbált utat
törni magának. De a nap érezhetően
bármelyik pillanatban előbukkanhatott,
hogy végre fényárba borítsa a tájat.
Legalább negyedórát utaztak így
csendben, mielőtt Laurent újra
megszólalt:
– Meg kell bíznod Ericben.
– Senki sem nyúlhat az agyamhoz!
– Eric tudja, mit csinál. Európa egyik
legjobb ideggyógyásza…
– És ifjúkori jó barátod. Ezt már
legalább ezerszer hallottam.
 – Örülnöd kellene, hogy ilyen jó
kezekben vagy. Neked is…
– Nem akarok kísérleti nyúl lenni.
– Kísérleti nyúl? – kérdezett vissza
Laurent, majd erősen tagolva
megismételte: – Kí-sér-le-ti nyúl? Mi a
fenéről beszélsz?
– Ackermann megfigyeléseket végez
rajtam. Kizárólag azért foglalkozik
velem, mert érdekli a betegségem.
Vérbeli kutató, nem is igazi orvos.
Laurent felsóhajtott:
– Összevissza képzelődsz. Komolyan,
tisztára…
– Megőrültem? – Anna keserűen
felkacagott, majd hirtelen, mint amikor a
színpad előtt összecsapódik a függöny két
szárnya, lecsillapodott. – Ezzel nem
mondasz újdonságot.
 Ettől az erőltetett, fanyar nevetéstől a
férje csak még ingerültebb lett:
– És akkor mi legyen? Karba tett
kézzel várod, hogy fokozatosan
továbbterjedjen a betegséged?
– Ki mondta, hogy rosszabbodhat az
állapotom?
Laurent fészkelődni kezdett.
– Igazad van. Ne haragudj! Már azt
sem tudom, mit beszélek.
Az autóra megint rátelepedett a
csönd.
Odakint mintha vizes szalmát égettek
volna. A szürke ködben komoran
vöröslött a táj. A messziről
egybefüggőnek látszó erdőségekből,
amint közelebb ért hozzájuk az autó, éles
karmok, finoman metszett rovátkák,
fekete ágak-bogak nyújtózkodó formái
rajzolódtak ki…
A tájban időnként feltűnt egy-egy falu
harangtornya. A remegő fénypászmákban
fehéren, tisztán felvillant egy-egy
víztorony. Senki sem mondta volna meg,
hogy csak alig néhány kilométerre
vannak Párizstól.
Laurent újabb kétségbeesett támadást
indított:
– Legalább annyit ígérj meg, hogy
belemész a további vizsgálatokba! A
biopsziát egyelőre hagyjuk! Csak néhány
nap lenne az egész.
– Meglátjuk.
– Végig ott leszek veled. Szívesen
rászánom az időt, amennyit csak kell.
Mindannyian azt akarjuk, hogy neked
jobb legyen. Ezt ugye tudod?
Annának valahogy nem tetszett ez a
„mindannyian”: Laurent egy kalap alá
vette magát Ackermann-nal. Egyszerű
páciensnek érezte magát, nem feleségnek.
A látóhatáron, a meudoni dombtetőn
hirtelen megjelentek a szeműk előtt
Párizs ragyogó körvonalai. A háztetők
végtelen fehér erdeje csillogott, akár egy
tó befagyott, éles kristálydarabokkal,
zúzmarás szálkákkal és hóbuckákkal
tarkított tükre, mellette jéghegyekként
ágaskodtak a Défense negyed modern
épületei. A város tüzesen pompázott a
káprázó napsütésben.
A vakító látványtól a házaspár néma
kábulatba esett; a Sèvres híd után
végighajtottak Boulogne-Billancourt-on –
egyetlen árva szó nélkül.
A porte de Saint-Cloud-hoz érve
Laurent megszólalt:
 – Hazavigyelek?
– Nem. Bemegyek dolgozni.
– Azt mondtad, kiveszed az egész
napot.
A hangjában szemrehányás érződött.
– Azt hittem, fáradtabb leszek –
hazudta Anna. – És Clothilde-ot sem
szeretném cserbenhagyni. Szombaton
mindig megrohanják a boltot.
– Persze, Clothilde, a bolt… –
ismételte gúnyosan Laurent.
– Mi van velük?
– Ez a munka, de most tényleg…
Olyan méltatlan hozzád.
– Mármint hozzád.
Laurent nem felelt. Talán nem is
hallotta Anna utolsó megjegyzését.
Előrenyújtotta a nyakát, hogy jobban
lássa, mi történik előttük; a körgyűrűn
teljesen megbénult a forgalom.
Türelmetlenül odaszólt a sofőrnek,
hogy valahogy „ki kellene keveredniük
innen”. Nicolas vette az adást. A
kesztyűtartóból előhúzta a villogót,
kirakta a tetőre. A Peugeot 607-es hangos
vijjogással kivált a sorból és teljes
sebességre kapcsolt.
Nicolas le sem vette a lábát a
gázpedálról. Laurent belekapaszkodott az
első ülés háttámlájába, úgy követte az
egérút kacskaringóit, a kormány minden
hirtelen fordulatánál megdöntötte a
törzsét. Olyan volt, mint egy gyerek, aki
belefeledkezett a videójátékba. Annát
mindig meglepte, amikor így látta
Laurent-t: több diplomája volt, a
Belügyminisztérium statisztikai
főosztályát vezette, de teljesen lázba jött,
valahányszor kapcsolatba került a
tereppel vagy kiszagolt az utcára.
„Szerencsétlen zsaru” – gondolta,
miközben rá nézett.
A porte Maillot-nál a körgyűrűről
lekanyarodtak az avenue des Ternes felé;
a sofőr végre kikapcsolta a szirénát. Anna
lassan visszatért a hétköznapok
megszokott díszletei közé: a rue du
Faubourg Saint-Honoré csillámló
kirakatai, a Salle Pleyel koncerttermének
hosszúkás, első emeleti ablakai, az üveg
mögött próbáló egyenes hátú táncosnők,
a Mariage fivérek különleges teákat
kínáló üzletének mahagónifából készült
ívei.
Mielőtt kinyitotta volna a kocsi
ajtaját, Anna néhány mondat erejéig
visszatért ahhoz a témához, amit a
vijjogás félbeszakított:
– Nekem ez nem csak egy egyszerű
munka, ezt te is tudod. Ez az egyetlen
módja annak, hogy kapcsolatban
maradjak a külvilággal. Hogy ne
gubózzak be teljesen otthon a lakásban.
Anna kiszállt az autóból, de mielőtt
elindult volna, még visszahajolt:
– Vagy ez, vagy a bolondokháza. Meg
kell értened.
Egymásra néztek, és ez az utolsó
pillantás felelevenítette mindkettejükben
azt az érzést, hogy összetartoznak. De a
kapcsolatuk jellemzésére Anna soha nem
merte volna a „szerelem” szót használni.
Cinkostársak voltak, akik nemcsak a
vágyban és a szenvedélyben osztoztak,
hanem a napi teendők diktálta
hangulatingadozásokban is. Csendesen
csordogáló felszín alatti vizek, igen,
amelyek a mélyben összetalálkoztak. Az
ilyen pillanatokban szavak nélkül is
megértették egymást…
Annába hirtelen visszatért a remény.
Laurent mindvégig mellette áll majd,
segíteni fog neki, szeretni és támogatni
fogja. A férfira vetülő árnyék egyszeriben
meleg, bársonyos fényt kapott. Laurent
válaszképpen csak annyit kérdezett:
– Érted jöjjek este?
Anna beleegyezően bólintott, a férje
arcára lehelt egy csókot, majd elindult a
csokoládébolt bejárata felé.

4.

Az ajtó fölé rögzített harang megszólalt,

mintha csak egy vevő lepett volna be a
boltba. Annának ez a jól ismert kis
csilingelés is elég volt, máris jobban
érezte magát. A múlt hónapban pillantotta
meg a kirakatban a hirdetést, annak
alapján jelentkezett a munkára: szerette
volna elfoglalni magát, kicsit ki akart
szabadulni a fejét betöltő kínzó
gondolatok közül. De a hely felülmúlta
minden várakozását.
Menedéket nyújtott neki.
Elűzte minden szorongását.
Délután két óra volt; a bolt üresen
kongott. Clothilde feltehetően kihasználta
a néhány percnyi nyugalmat, és
hátrament a raktárba.
Anna körbesétált. A kis üzlet barna és
aranyos színeivel leginkább egy
nagyobbacska desszertes dobozhoz
hasonlított. A pult a bejárattal szemben
állt, az üveg mögött szabályos rendben,
hívogatóan sorakoztak a különféle töltött
vagy töltetlen, négyszögletes, lapos vagy
gömbölyű bonbonok… A bal oldali
márványlapon, a pénztárgép mellett
tartották azokat az apró
vásárlócsalogatókat, amiket még az
utolsó pillanatban, a fizetéskor is
könnyen megkívánhatnak a vevők. A
járulékos termékeket a központi pulttól
jobbra helyezték el: gyümölcszselék,
cukorkák, táblás csokoládék – variációk
egy témára. A fölöttük lévő polcokon
egyéb nyalánkságok várták a betérő
vendégeket, az átlátszó celofánzacskókon
megtörő fény óhatatlanul is magára
vonzotta az édességre éhező tekinteteket.
Anna magában megállapította, hogy
Clothilde már szépen berendezte a
húsvéti kirakatot. Fonott kosárkákban
kisebb-nagyobb tyúkok ücsörögtek színes
tojásokon; csokoládéfalú, karamellával
fedett házikók körül mogyorókrémből
formázott malackák kószáltak; vidáman
sárgálló nárciszok árnyékában apró
kiscsibék mérleghintáztak.
– Máris itt vagy? Jaj, de jó! Épp most
hozták meg a desszertszállítmányt.
Clothilde a helyiség végéből került
elő, a régimódi, kézi csörlővel
működtethető teherfelvonóból, ami a
boltot közvetlenül összekötötte a square
du Roule parkolójával. Kikászálódott a
liftből, átlépett az előtte feltornyozott
dobozokon, kipirulva és kissé lihegve
Anna elé ment.
Clothilde az elmúlt néhány hét
leforgása alatt Anna egyik legfontosabb
védőbástyája lett. Huszonnyolc éves volt,
szőkésbarna tincsei a szemébe és kicsi,
rózsás orra elé lógtak. Két gyereket
nevelt, a férje a „bankszektorban”
dolgozott, a házukat hitelből vették, az
egész előttük álló jövőt gondosan
megtervezték. Annát egészen zavarba
hozta, hogy a fiatal nő mennyire
eltökélte, hogy márpedig ó boldog lesz
ebben az életben. Clothilde társasága
általában megnyugtatóan hatott rá, bár
néha idegesítette. Egy pillanatig sem volt
képes hinni ebben a hibátlan, idilli
képben. Úgy érezte, Clothilde leginkább
makacsul bebeszéli magának az egészet.
Ráadásul ő még csak álmodni sem
merhetett hasonlóról: ott állt harmincegy
évesen gyerek nélkül, és világéletében
bizonytalanul, félve tekintett a jövőbe.
– Pokoli ez a nap. Állandóan van
valami.
Clothilde megragadott egy
kartondobozt, a bolt végében található
raktárba indult vele. Anna
hátralibbentette a kendőjét, majd
csatlakozott hozzá. Szombatonként
mindig nagy volt a hajsza, igyekeztek
kihasználni minden szabad pillanatot,
hogy feltöltsék az árukészletet.
A raktár alig tíz négyzetméteres,
ablaktalan helyiség volt. Már így is
halomban álltak benne a különféle
papírok és fóliák, a rengeteg lebontott
csomagolóanyag.
Clothilde letette a dobozt, közben
pedig az alsó ajkát kissé előrebiggyesztve
egy fújással próbálta félrehajtani a haját a
homlokából:
– Még meg se kérdeztem: hogy ment?
– Egész délelőtt vizsgálgattak. Az
orvos azt mondta, agykárosodásom van.
– Miféle agykárosodásod?
– Van az agyamban egy elhalt rész.
Az, amelyik az arcfelismerésért felelős.
– Ne már! És gyógyítható?
Anna lepakolta, ami a kezében volt,
majd gépiesen elismételte Ackermann
szavait:
– Részt kell vennem valami
kezelésen, de igen. A
memóriagyakorlatok és a megfelelő
gyógyszerek segítségével átirányítják ezt
a funkciót az agyam egy másik részébe.
Egy olyanba, amelyik egészséges.
– Szuper!
Clothilde arcán örvendező mosoly
jelent meg, mintha csak arról értesült
volna, hogy Annának semmi baja. A
reakciói általában nem feleltek meg a
helyzetnek, ami arra engedett
következtetni, hogy Clothilde-ot
tulajdonképpen nem nagyon érdekelte, mi
történik körülötte. Mások
szerencsétlensége nem igazán volt
hatással rá. Úgy pergett le róla a mások
bánata, szorongása és bizonytalansága,
mint az olajcseppek a viaszos vászonról.
De ebben a pillanatban úgy látszott,
mintha kissé megbánta volna ezt az
elhamarkodott mosolyt.
A kínos hallgatásból a bejárati ajtó
csengője mentette ki.
– Majd én megyek – fordult sarkon. –
Ülj le, mindjárt visszajövök.
Anna félretolt az útból néhány
kartondobozt, és leült egy támla nélküli
kisszékre. Fogott egy tálcát, elkezdte rajta
sorba rakosgatni a Rómeó névre hallgató,
friss kávékrémmel töltött
csokoládékockákat. Az egész helyiséget
betöltötte az édességek tömény, bódító
illata. A nap végén csak úgy pállott a
ruháikból és a bőrükből ez az émelyítő
szag, még a nyáluk is tele volt cukorral.
Azt beszélik, hogy a kocsmai pultosok
már attól is berúgnak, ha csak naphosszat
belélegzik az alkoholgőzt. Vajon a
csokoládéboltos-kisasszonyok is
meghíznak attól, ha állandóan ilyen
finomságok között sürgölődnek?
Anna egy dekát sem szedett fel
magára. De ő soha nem szedett fel egy
dekát sem. Minden, amit megevett, rövid
úton távozott belőle, mintha az ételnek
sehogy sem akarózott volna megmaradni
benne. Lett légyen szénhidrát, fehérje
vagy bármilyen rostos anyag, amint
kapcsolatba került a testével, jobbnak
látta rögtön továbbállni…
Miközben a csokoládét rendezgette,
Ackermann szavai jártak a fejében.
Agykárosodás. Betegség. Biopszia. Nem:
nem fogja engedni, hogy felvágják.
Legkevésbé ennek a hideg kezű,
rovartekintetű embernek.
Ami azt illeti, nem is igazán hitt a
diagnózisa helyességében.
Hogyan is hihetett volna benne?
Hiszen a valóságnak csupán egy apró
tört részét mondta el neki.
Február óta sokkal gyakrabban jött rá
a rosszullét, mint azt az orvosnak
bevallotta. A kihagyások rendszertelenül
jelentkeztek, bármelyik pillanatban
bárhol rátörhettek. Egy baráti vacsorán, a
fodrásznál, bevásárlás közben. Olyankor
Anna úgy érezte, ismeretlen arcok veszik
körül, még azokon a helyeken is, ahol
nap mint nap megfordult.
Sőt, a rosszullétek jellege is kezdett
megváltozni.
Már nemcsak emlékezetkiesésekről,
sötét foltokról volt szó, hanem rémítő
hallucinációkról is. Az arcok remegve
elmosódtak és egy szempillantás alatt
átváltoztak. Minden vonás, minden egyes
szempár vibrálni és lebegni kezdett,
mintha csak valami mély tó fenekéről
néznének vissza rá.
Néha olvadó viaszbábuknak látta az
embereket: ahogy a meleg hatására egyre
jobban átmelegedtek, fokozatosan
összetöpörödtek és sátáni vigyorral
meredtek rá. Máskor a reszkető
körvonalak addig-addig ugráltak a szeme
előtt, amíg különös arckifejezések pergő
sorozatává nem váltak. Kiáltás. Nevetés.
Csók. És mindez egyazon ábrázaton
összpontosult. Merő rémálom volt az
egész.
Az utcán Anna rendszerint lehajtott
fejjel járt. Társaságban nem nézett annak
a szemébe, akivel beszélt. Egyre
visszahúzódóbb lett, mint aki fél
valamitől. Mindenki „más” arcában csak
a saját őrülete tükörképét látta. A rettegés
visszatükröződését.
Laurent-nal kapcsolatos érzéseit sem
írta le igazán pontosan. A valóságban
valahogy úgy állt a dolog, hogy a
rosszullétek soha nem végződtek teljes
megnyugvással. Mindig maradt benne
valami nyoma, a félelem utána is még
hosszasan szorította a mellkasát. Soha
nem volt egészen biztos benne, hogy
ténylegesen megismeri a férjét; mintha
egy hang a fejében állandóan azt suttogta
volna: „Ő az, de mégsem ő az.”
A lelke mélyén meg volt győződve
róla, hogy Laurent arcvonásai valamilyen
módon megváltoztak, talán plasztikai
műtéten esett át.
Képtelenség.
Másrészről az egészben volt egy talán
még képtelenebbnek tűnő részlet. Amíg a
férjét gyakorlatilag idegennek látta, a
boltba rendszeresen betért egy vásárló,
aki valamiért ismerősnek tűnt neki,
homályosan és idegesítően mintha
emlékeztette volna valakire. Biztos volt
benne, hogy valahol találkozott már
vele… Fogalma sem volt, hogy hol és
mikor, de amint belépett az üzletbe,
hirtelen elektromos kisülésszerűen valami
fény gyúlt az agyában. Csakhogy ez a
szikra ahhoz nem volt elég, hogy
feléledjenek a pontosabb emlékképek.
A férfi hetente egyszer vagy kétszer
nézett be hozzájuk, mindig ugyanazt a
csokoládét vásárolta: mandulakrémmel
töltött étcsokoládé kockát, az íze
leginkább a keleti édességekre
emlékeztetett. Mellesleg enyhe
akcentussal beszélt franciául – talán arab
lehetett. Negyven felé járhatott, mindig
ugyanolyan ruhát viselt: farmert és állig
begombolt, kopott bársonyzakót, mint
valami örök egyetemista. Anna és
Clothilde maguk között elnevezték
„Monsieur Bársony”-nak.
Minden nap várták, hogy mikor jön
már. Kellett egy kis feszültség, valami
titok, amivel vidámabban tölthették az
üres boltban lassan csordogáló időt.
Hosszas találgatásokba bocsátkoztak vele
kapcsolatban. Hogy a férfi Anna
gyerekkori ismerőse lehetett; vagy hogy
egyszer régen Anna talán kacérkodott
vele valami társaságban; vagy épp
ellenkezőleg, a férfi próbálta felszedni
Annát egy bárban némi szemezés után…
De Anna most már tudta, hogy az
igazság ennél jóval egyszerűbb. Az
ilyesfajta halvány emlékképek is csak az
agykárosodásából fakadó képzelődések
részei. Kár azon gondolkoznia, hogy
vajon mit is lát, hogy mit érez, amikor
megpillant egy arcot, mert az
értelmezéshez nincs a kezében semmiféle
megbízható viszonyítási rendszer.
A raktár ajtaja kinyílt. Anna
összerezzent – azon kapta magát, hogy a
csokoládébonbonok teljesen megolvadtak
görcsösen összeszoruló ujjai között. A
nyílásban megjelent Clothilde. A
szemébe lógó hajtincsek mögül sziszegte:
„Itt van.”

Monsieur Bársony a megszokott helyén,

a mandulakrémes kockák előtt
várakozott.
– Jó napot! – sietett elő Anna. – Mit
adhatok?
– 20 dekát a szokásosból.
Anna belépett a pult mögé, kezébe
vette a csipeszt, fogott egy
celofánzacskót, és darabonként kezdte
belerakosgatni a csokoládét. Lesütött
szeme mögül lopva végigmérte a férfit.
Legelőször bumfordi hasítottbőr cipőjét
pillantotta meg, majd jött a bokáján
harmonikásan meggyűrődő, túl hosszúra
hagyott farmernadrág, végül a
sáfrányszínű bársonyzakó a helyenként
fényesre kopott, narancssárga tavakat
formáló foltokkal.
A végén Anna nagy merészen
szemügyre vette az arcát.
A vonásai darabosak, szögletesek
voltak, rendetlenül kócolódó haja
gesztenyebarna. Inkább falusi
földművesnek mondta volna az ember,
mint kifinomult értelmiségi
egyetemistának. Borzas szemöldökét
bosszúsan összevonta, mintha a
bensőjében csak úgy forrongana a düh.
 Ugyanakkor Anna már ezelőtt is
észrevette, hogy amikor felnéz, lányosan
hosszú szempilla rebeg az aranyló fekete
körvonalú, mályvaszínű szem előtt –
olyan volt, mint egy sötétlila ibolyamező
fölött átrepülő méh háta. Hol találkozott
már ezzel a tekintettel?
A zacskót ráhelyezte a mérlegre:
– Parancsoljon. Tizenegy euró lesz.
A férfi fizetett, fogta a csokoládét,
sarkon fordult. Egy pillanat múlva már
kint is volt az utcán.
Anna önkéntelenül utánaeredt, de az
ajtóban megállt; időközben Clothilde is
megérkezett. Nézték, ahogy a pasas
átmegy a rue du Faubourg Saint-Honoré
túloldalára, beszáll egy külföldi
rendszámú, elsötétített ablakú fekete
limuzinba.
 Úgy álltak ott a küszöbön, mint két
szöcske, akiknek a nagy napozás közben
földbe gyökerezett a lábuk.
– Na? – szólalt meg végre Clothilde.
– Még mindig nem tudod, kicsoda?
Az autó lassan eltűnt a forgalomban.
Anna válasz helyett csak annyit
dörmögött halkan maga elé:
– Van egy cigid?
Clothilde a nadrágja zsebéből
előhúzott egy gyűrött Marlboro Light-os
dobozt. Az első slukk után Anna megint
megnyugodott, akárcsak reggel a kórház
udvarán. Clothilde elgondolkodva
kijelentette:
– Van valami, ami sehogy sem akar
összeállni a történetedben.
Anna feltartott kézzel, a cigarettát
fenyegetően maga előtt tartva
hátrafordult:
– Mégpedig?
– Tegyük fel, hogy valamikor régen
ismerted ezt a pasast, csak azóta
megváltozott. Eddig rendben volna a
dolog.
– De?
Clothilde pattintott egyet a szájával,
olyan hang jött ki belőle, mint amikor
valaki kinyit egy sörösdobozt:
– De akkor ő miért nem ismer meg
téged?
Anna a borús ég alatt két irányba
haladó kocsikat és a tetejükön játszadozó
bizonytalan fénycsíkokat bámulta. Az
úttest másik oldalán megpillantotta a
Mariage fivérek teaboltjának fából épült
homlokzatát és a La Marée nevű étterem
személytelen kirakatai előtt ácsorgó
parkolófiút, aki le sem vette róla a
szemét.
A szavak a kékes füsttel együtt
kavarogva omlottak ki a száján:
– Megbolondulok. Én ebbe
belebolondulok.

5.

Laurent hetente együtt vacsorázott a

„bajtársai”-val. Ezek a kihagyhatatlan
esték már-már szertartássá váltak az
életében. Az asztal köré gyűlő férfiakat
nem a hosszú barátság, és nem valami
magasztos eszmei közösség kötötte
egymáshoz. Még csak nem is a közös
szenvedély hozta őket össze. Egyszerűen
ugyanannak a cégnek dolgoztak: zsaruk
voltak mindannyian. A pályafutásuk
során itt vagy ott keresztezték egymást az
útjaik, és mára egytől egyig feljutottak a
ranglétra tetejére, persze mindenki a
maga területén.
A feleségeket rendszerint szigorúan
távol tartották ezektől az eseményektől;
amikor rájuk került a sor, és az avenue
Hoche-on található lakásban tálalták fel a
vacsorát, a társaság udvariasan közölte
Annával, hogy talán elmehetne moziba.
De három héttel ezelőtt Laurent
valamiért felajánlotta a feleségének, hogy
ha van kedve, vegyen részt a következő
összejövetelen. Anna először nemet
mondott, annál is inkább, mert a
meghíváshoz a férje gondoskodó hangon
hozzátette: „Meglátod, jó lesz, legalább
kikapcsolódsz egy kicsit.” De később
Anna meggondolta magát:
tulajdonképpen kíváncsi volt Laurent
kollégáira, érdekelte, hogyan viselkedhet
a többi magas beosztású köztisztviselő.
Mert mindent egybevetve eddig csak
egyetlen egy ilyet látott: a saját férjét.
Nem bánta meg a döntését. Az este
folyamán kemény, de lenyűgöző férfiakat
ismert meg, akik tabuk és mindennemű
tartózkodás nélkül beszélgettek egymás
között. Úgy érezte magát a csoport
közepén, mint valami királynő; a
társaságban ő volt az egyetlen nő, és a
rendőrtisztek csak úgy versengtek, hogy
szórakoztathassák mulatságos
történeteikkel, nagyszerű haditettek vagy
izgalmas rajtaütések elmesélésével.
Ez után az első alkalom után Anna
minden vacsorára hivatalos volt, kezdte
kiismerni a társaságot. Megfigyelte, ki
mire ugrik, ki miben jó – ahogyan azt is,
ki mennyire megszállottja a saját
munkájának. Részletes képet kapott
ezeken az összejöveteleken a rendőrség
belső felépítéséről. Az erőszak és a
meggyőződéses küzdelem fekete-fehér
világának egyszerre karikatúraszerű és
lebilincselő pillanatfelvételét.
A vendégségeken – néhány kivételtől
eltekintve – mindig ugyanazok vettek
részt. A társalgás középpontjában
rendszerint Alain Lacroux volt. A magas,
sovány, egyenes hátú, bőbeszédű ötvenes
férfi minden egyes mondat végének
külön hangsúlyt adott: a magasba emelte
a villáját, vagy lassan ingatni kezdte a
fejét. Még déli kiejtésének dallamos ívei
is a teljességet, a lekerekítés örök
szándékát látszottak szolgálni a
mondanivalójához. Éneklő
hanghordozása, lágyan ringatózó szavai,
az arcán állandósult mosoly alapján senki
sem gondolta volna róla, mekkora
felelősség pihen a vállán: ő volt a párizsi
bűnüldözési hatóságok második embere.
Pierre Caracilli mindenben épp az
ellentétét képviselte. Alacsony, köpcös,
komor arcú ember volt, folyamatosan
zsörtölődő, komótosan kiejtett mondatai
már-már hipnotikus hatással voltak a
többiekre. Ezzel a hanggal még a
legelvetemültebb bűnözőket is
könnyedén szóra bírta, képes volt
bárkiben elaltatni a gyanú legkisebb
csíráját. Caracilli Korzikán született. A
kémelhárítás egyik nagykutyája volt.
Jean-François Gaudemert nehéz lett
volna akár vízszintes, akár függőleges
irányban körülhatárolni: zömök testét
mintha egy tömbből faragták volna, az
arca konokságról árulkodott. Magas
homlokán jócskán hátrahúzódó
hajvonalához vészjóslóan zord pillantás
párosult. Valahányszor csak megszólalt,
Anna mindig hegyezte a fülét. A
szavaiból sütött a cinizmus, történetei
tocsogtak az erőszakban, de az egész
lénye valamiféle hallgatólagos elismerést
váltott ki mindenkiből; az volt az érzése
az embernek, mintha ez a férfi
fellebbentette volna a fátylat a világot
irányító rejtelmes erőkről. A
bűnmegelőzési főosztály illegális
kábítószer-kereskedelemmel foglalkozó
csoportját vezette. Mindent tudott, amit
Franciaországban a drogokról tudni
lehetett.
De Anna kedvence Philippe Charlier
volt. Egy legalább egy méter nyolcvan
centi magas, daliás férfi, aki büszkén
feszített a drága öltönyeiben. Belső
körökben mindenki csak „Zöld óriás”-
ként emlegette; széles, csontos arca olyan
volt, mint egy bokszolóé, kőkemény
vonásait őszülő halántéka és bajusza
lágyította meg kissé. Mindig hangosan
beszélt, a nevetése egy motor berregésére
emlékeztetett, és amikor végre talált
magának egy beszélgetőtársat, a kezét
határozottan a vállára helyezve igyekezett
maga mellett tartani, hogy kedvére
mesélhesse neki a vicceit.
Elég kódoltan beszélt, a megértéséhez
külön, meglehetősen sikamlós szókincsre
volt szüksége az embernek. A
merevedésre azt a kifejezést használta:
„kicsontosodott a gatyája”, a haját
előszeretettel hasonlította „fanszőrzet”-
hez; a bangkoki nyaralását egyszerűen
úgy foglalta össze, hogy „Ha az ember
Thaiföldre magával viszi a feleségét, az
olyan, mintha sörrel a kezében érkezne
Münchenbe.”
Anna alpárinak tartotta Charlier
beszédmódját, a lénye nyugtalanította, de
képtelen volt ellenállni neki. A férfiból
valami állatias erő sugárzott, az egész
megjelenése olyan „zsarus” volt.
Lehetetlenség volt bármilyen más
helyzetben elképzelni, mint egy rosszul
világított irodában, ahogy épp vallomásra
bírja a különféle gyanúsítottakat. Esetleg
kint a terepen, amikor a bevetésre kész,
felfegyverzett csapatokat vezényli.
 Laurent szerint az eddigi pályafutása
során Charlier legalább öt embert ölt meg
hidegvérrel. A terrorizmus elleni
küzdelem volt a szakterülete. De
egyáltalán nem érdekelte, milyen felső
szerv alatt harcolt éppen, az ellenség
mindig ott volt a másik oldalon.
Huszonöt éven keresztül vett részt
szigorúan titkos nyomozásokban és
csapott le oda, ahova kellett. Amikor
Anna az akciók részleteiről kérdezgette,
Laurent mindig egy legyintéssel próbálta
elintézni a dolgot: „A jéghegy csúcsánál
tovább úgysem jutnánk.”
Aznap este Charlier-n volt a sor, az
avenue de Breteuil egyik elegáns
lakóházában gyűltek össze. Az
haussmanni időkben épült tágas,
parkettás, nagy belmagasságú lakást
tömör koloniálbútorokkal rendezte be.
Anna óvatosan igyekezett körülnézni a
szobákban: női kéznek nyoma sem volt
sehol; Charlier megrögzött
agglegényéletet élt.
Este tizenegy órára járt az idő. A
vendégek kényelmesen elengedték
magukat a bőséges étkezés után, a szobát
szivarfüst töltötte be.
Ekkoriban, 2002 márciusában, az
elnökválasztás előtt néhány héttel
mindenki versengve találgatta, mi
következhet ezután, melyik jelölt
megválasztása esetén miféle változások
várhatóak a Belügyminisztérium
berkeiben. Úgy tűnt, mindenki felkészült
a nagy küzdelemre, bár abban senki sem
volt biztos, hogy végül szerepet kap
benne.
 Philippe Charlier Anna mellett ült,
halkan odasúgta neki:
– Képtelenek abbahagyni az unalmas
zsarutörténeteiket. Meséltem már neked
azt a viccet, amikor a szőke nő elmegy a
fogorvoshoz?
Anna elmosolyodott:
– Igen, a múlt héten már elmondtad.
– És azt, amikor találkozik a barna
barátnőjével?
– Azt még nem ismerem.
Charlier rákönyökölt az asztalra.
– A szőke nő találkozik a barna hajú
barátnőjével. A barna szemügyre veszi,
majd megszólal: „Hú, de ki vagy
nyalva!” Mire a szőke: „Ez kívülről is
látszik?”
Annának beletelt néhány
másodpercbe, de amikor leesett neki a
poén, hangosan felnevetett. A főrendőr
viccei általában fittyet hánytak az
udvariasság szabályaira, de legalább
eredetiek voltak. Anna még mindig
kacagott, amikor is Charlier arca kezdett
elmosódni előtte. A vonásai zavarossá
váltak, erősen hullámozni kezdtek.
Anna elfordította az arcát, a többiekre
nézett. De az ő remegő arcvonásaik is
kimozdultak a megszokott keretek közül,
gyorsan váltakozó, fenyegető
grimaszokban álltak újra össze, a bőrük
alól elővillanó izmok mereven
rángatóztak, szájuk üvöltésre nyílt…
Anna egész teste görcsbe rándult. A
száján át kapkodta a levegőt.
– Rosszul érzed magad? – kérdezte
aggodalmaskodva Charlier.
– Meleg… melegem van. Megyek,
szívok egy kis friss levegőt.
– Elkísérjelek?
Anna megfogta a férfi vállát, majd
felállt:
– Nem, jól vagyok. Egyedül is
kitalálok.
Elindult a fal mentén,
megkapaszkodott a kandalló peremében,
véletlenül nekiment egy zsúrkocsinak,
ami halk csörömpöléssel előbbre gurult…
A küszöbről még visszanézett: az
ijesztő maskarák még mindig ott
lebegtek. A kiáltásra kész arcok, az
olvadozva szétfolyó ráncok, a nyers
húsban fehérlő inak mintha mind a
nyomába akartak volna eredni. Kis híján
elsikoltotta magát, amikor kilépett az
ajtón.
Az előszobában nem égett a lámpa. A
kabátok nyugtalanító kupacokban lógtak
a fogason, az ajtórések mögül baljósan
áradt kifelé a sötétség. Anna megállt a
régiesre koptatott aranyozott keretbe
foglalt tükör előtt. Megnézte benne
magát: pergamenszerűen vékony bőre
kísértetiesen sápadtan világított.
Keresztbe fonta maga előtt a karját, a
fekete gyapjúpulóver alatt érezte válla
zaklatott remegését.
A tükörben hirtelen megjelent
mögötte egy férfi.
Anna nem ismerte, biztosan nem vett
részt a vacsorán. Megfordult,
szembenézett vele. Ki lehet ez? És hogy
került ide? A lényéből fenyegetés áradt;
az arcában volt valami nyugtalanító,
valami megfoghatatlan, torz vonás. A
sötétben fehéren megvillanó két kéz
mintha fegyvert akarna szegezni a
mellének…
Anna hátrál, egyenesen bele a
kabáthalomba. A férfi közelebb lép
hozzá. A szomszéd szobából kiszűrődik a
beszélgetés zaja; Anna kiáltani szeretne,
de a torkát mintha forró vattapamacsok
borítanák. A férfi arca már csak néhány
centiméterre van az övétől. A szeme
megvillan, pupilláján aranyszínű csillanás
siklik át…
– Akarod, hogy hazamenjünk?
Anna halkan felnyögött: Laurent
hangja. Hirtelen az arc is kezdett egyre
ismerősebbnek tetszeni. Érezte, ahogy két
kéz megragadja – ezek szerint elájult.
– Te jó ég! – kapott észbe Laurent. –
Minden rendben?
– A kabátom. Kérem a kabátomat –
adta ki Anna az utasítást, miközben
próbált szabadulni a férje szorításából.
A rosszullét valahogy nem akart
enyhülni. Anna nem volt teljesen biztos
benne, hogy a mellette álló férfi valóban
a férje. A fejében folyamatosan ott
motoszkált a biztos meggyőződés: igen,
megváltoztak a vonásai, átalakították az
arcát, valami nem tiszta benne, kell itt
lennie valami titoknak…
Laurent remegő kézzel felsegítette rá
a kapucnis szövetkabátot. Láthatóan
nyugtalankodott miatta, de nyilván maga
miatt is. Nem akarta, hogy a kollégái előtt
kiderüljön a helyzet: hogy venné az ki
magát, hogy a Belügyminisztérium egyik
legmagasabb rangú tisztviselőjének
bolond a felesége.
Anna bedugta a karját a kabát ujjába,
érezte a bélés simogató melegségét.
Szeretett volna teljesen beburkolózni,
eltűnni a világ szeme elől…
A nappaliban nagy volt a vidámság.
– Elköszönök tőlük a nevedben is.
Anna rosszalló és sajnálkozó
hangokat hallott, majd megint kitört a
nevetés. Vetett még egy utolsó pillantást a
tükörbe. Nemsokára az a nap is elérkezik,
amikor ettől az alaktól is azt fogja
kérdezni: „Ki vagy te?”
Laurent indulásra készen
megérkezett. Anna halkan csak annyit
mondott:
– Vigyél el innen! Haza akarok
menni. Aludni akarok.

6.
De a rossz érzés még álmában is üldözte.
Amióta elkezdődtek a rosszullétek, Anna
mindig ugyanazt álmodta. Fekete-fehér
képek követték egymást szabálytalanul
akadozó ritmusban, mint valami
némafilmben.
A jelenet mindig ugyan akörül
forgott: az éjszakai pályaudvaron a sínek
mellett éhező tömeg ácsorgott; hatalmas
gőzfelhővel befutott egy tehervonat. Az
egyik ajtót félrehúzták. A nyílásban
megjelent egy tányérsapkás férfi, lehajolt,
hogy elvegye a feléje nyújtott zászlót; a
szövetdarabon furcsa jel rajzolódott ki:
csillagalakba rendezett négy félhold.
A férfi ezután felegyenesedett,
összevonta sűrű, fekete szemöldökét. A
zászlót meglengetve szónokolni kezdett a
néphez, de egy szavát sem lehetett
hallani. Csak valami kusza hangzavar
zúgott: sóhajokkal és gyereksírással
terhes, nyugtalanító susmorgás.
Anna hangja beleolvadt a kórus
szívszaggató morajába. A gyerekeket
próbálta kérdezgetni: „Hol vagytok?”,
„Miért sírtok?”
Válasz helyett a peronon feléledt a
szél. A zászlón foszforeszkálva villogni
kezdett a négy félhold. A jelenet egy
szempillantás alatt rémálomba fordult. A
férfi kabátja szétnyílt, alatta megjelent
meztelen, szélesen felhasított, üresen
tátongó mellkasa; majd egy hirtelen
szélroham következtében szétmállott az
arca. Az egész teste lassan hamuvá vált, a
bomlás a fülétől indult, ott tűntek elő
legelőször feketén az izmok…
Anna felriadt.
 Amikor a sötétben kinyitotta a
szemét, azt sem tudta, hol van. Egyáltalán
nem volt ismerős ez a szoba. Az ágy sem.
És az a férfi sem, aki mellette szuszogott.
El kellett telnie néhány másodpercnek,
mire megszokta ezeket az idegen
formákat. Felült, hátát nekitámasztotta a
falnak, letörölte a homlokán gyöngyöző
izzadtságcseppeket.
Miért tér mindig vissza ez az álom?
Mi köze van a betegségéhez? Biztos volt
benne, hogy ez is a betegség egyik
megnyilvánulása, a szellemi leépülés
valamiféle megfejthetetlen visszhangja,
egyik megmagyarázhatatlan tünete.
Szólogatni kezdte a férjét:
– Laurent?
A férfi háta nem mozdult. Anna a
vállára tette a kezét:
 – Laurent, alszol?
Az ágy másik végén megindult a
mozgolódás, a lepedő halkan surrogott.
Kis idő elteltével Annának sikerült a
sötétben kivenni Laurent arcának
körvonalait. Nem bírt magával, suttogva
megint megszólalt:
– Alszol?
– Már nem.
– Kérdezhetek valamit?
Laurent megigazította a feje alatt a
párnát:
– Figyelek.
Anna még halkabbra vette a hangját –
a fejében még mindig ott zúgtak az
álombeli sirámfoszlányok:
– Miért… – kezdett bele
bizonytalanul. – Miért nincs nekünk
gyerekünk?
 Egy pillanatra megdermedt a
szobában a levegő. Majd Laurent
félrehajtotta a paplant, a felségének ismét
csak hátat fordítva kiült az ágy szélére. A
szobára feszült, ellenséges csend
nehezedett.
A férfi megdörzsölte a szemét,
mielőtt közölte volna:
– Vissza kell mennünk
Ackermannhoz!
– Tessék?
– Holnap felhívom. Kérek időpontot.
– Ezt most miért mondod?
Laurent a válla fölött hátravetette:
– Hazudtál. Mindkettőnknek azt
mondtad, hogy más emlékezet-
problémáid nincsenek. Hogy csak az
arcokkal van gond.
Anna rájött, hogy az imént elszólta
magát; a kérdése elárulta, hogy más is
kiesett a fejéből. Laurent-ból nem látott
mást, csak a csupasz tarkót, a kócos hajat
és az egyenes hátat, de ennyiből is
könnyen kitalálta, mennyire levert és
ugyanakkor nyilván ideges is a férje.
– Mi rosszat mondtam? – kérdezte
meg félve.
Laurent félig megfordult:
– Soha nem akartál gyereket. Amikor
megkértem a kezedet, kizárólag ezzel a
feltétellel jöttél hozzám. – A hangja egyre
határozottabban csengett. – Még az
esküvőnk napján is megeskettél, hogy ezt
az egyet soha nem kérem tőled. Kezdesz
teljesen becsavarodni, Anna. Muszáj
tenni valamit! Kellenek azok a
vizsgálatok. Csak hogy megértsük, mi
történik a fejedben. Le kell állítani ezt az
egészet! A francba is!
Anna begubózott az ágy másik
végébe:
– Adj nekem néhány napot! Csak van
valami más megoldás.
– Miféle megoldásra gondolsz?
– Nem tudom. Csak néhány napról
lenne szó. Kérlek.
Laurent visszafeküdt, a fejére húzta a
paplant:
– Jövő szerdán felhívom Ackermannt.
Felesleges lett volna megköszönni:
Annának fogalma sem volt róla, miért
kért haladékot. Mire jó tagadni azt, ami
teljesen egyértelmű? A betegség egyre
jobban előrehaladt, egymás után
pusztította el az idegsejtjeit, lassacskán
bekebelezte az agya minden egyes
területét.
 Ő is becsúszott a paplan alá, de
gondosan ügyelt rá, hogy megtartsa
Laurent mellett a kellő távolságot; a
gyerekkérdésen morfondírozott. Vajon
miért kért ilyet tőle? Miféle meggondolás
vezette annak idején? A válaszról
fogalma sem volt. Mintha teljesen
kivetkőzött volna a saját
személyiségéből.
Az esküvőjükre gondolt. Nyolc éve
házasodtak össze. Huszonhárom éves volt
akkor. De pontosan mire is emlékezett az
egészből?
Az udvarházra Saint-Paul-de-Vence-
ban, a pálmafákra, a napszítta fűre, a
gyerekzsivajra. Behunyta a szemét,
próbálta feléleszteni magában az akkori
érzéseket. A körtáncban résztvevők
árnyéka, ahogy a gyepre vetül.
Virágkoszorúk, fehér kezek…
Az emlékképek elé hirtelen belebbent
egy tüllfátyol; össze-vissza csapkodod a
szeme előtt, elmosta a táncosok körét,
árnyat vetett a fű zöldjére, magába szívta
a nap ragyogását.
A kendő egyre közeledett az arcához,
érezte a bőrén a szelét, majd a szája köré
csavarodott. Anna nevetésre nyitotta a
száját, de az anyag nem engedte, a hang a
torkára fagyott. Zihálva próbált levegőt
venni, de a fátyol a szájpadlásához
tapadt. Nem is tüllből volt, hanem gézből.
A steril géztől nem kapott levegőt.
Felüvöltött, de hallani nem hallatszott
semmi. Kinyitotta a szemét: elaludt. A
szája a párnára tapadt.
Mikor lesz már ennek vége? Felült, a
testét verejték borította. A rátapadó
nedves ruha miatt érezte úgy, hogy
fulladozik.
Kikelt az ágyból, a háló melletti
fürdőszobába indult. Lassan
eltapogatózott az ajtóig, becsukta maga
mögött, és csak ezután gyújtott villanyt.
Le sem vette a kezét lámpa kapcsolójáról,
a mosdó feletti tükör felé fordult.
Az arca véres volt.
A homlokán vörös csíkok
csordogáltak lefelé; a szeme alatt, az
orrcimpái mellett és a szája sarkában
csúnya hegek ormótlankodtak. Először
azt hitte, megsérült. De aztán közelebb
hajolt a tükörhöz: csak az orra vérzett. És
amikor a sötétben megtörölte az arcát,
csak még jobban elkente rajta a vért. A
hálóinge is tele volt piros foltokkal.
Megnyitotta a csapot, a kezét
betartotta a hideg víz alá, a mosdókagylót
rózsaszín örvény árasztotta el. Hirtelen
belehasított egy gondolat: az igazság
valahol ott van ebben a vérben, különben
miért is akarna annyira kiáramlani a
testéből… Valami titok lappang körülötte,
csakhogy a tudata nem hajlandó
felismerni, nem engedi, hogy felszínre
kerüljön, ezért próbál ebben a formában
kitörni a szervezetéből.
Behajolt a jeges vízsugár alá, azt
remélte, hátha ez az áttetsző, tiszta
folyadék elmossa a kétségbeesését. És a
csendes vízcsobogásban egyre csak azt
ismételgette:
– De hát mi bajom van? Mi lehet ez
az egész?

 II.

7.

Egy kicsi, aranykard.

Az emlékeiben legalábbis annak látta. A
valóságban – és ezt pontosan tudta – csak
egy egyszerű, réz papírvágó kés volt
gazdagon díszített vésett nyéllel. Paul
nyolcéves korában elcsente az apja
műhelyéből, azután a zsákmánnyal a
szobájába rohant. A pillanat izgalmát
azóta sem felejtette el. Zárt ablaktáblák.
Fullasztó hőség. A délutáni pihenés
nyugalma.
Az is csak egy olyan délurán volt,
mint a többi.
 Leszámítva, hogy az a néhány óra
teljesen felforgatta az életét.
– Mit rejtegetsz a markodban?
Paul ökölbe szorította a kezét; az
anyja a szobája küszöbén állt:
– Mutasd, mi van nálad!
A hangja nyugodt volt, egyszerű
kíváncsiság érződött benne. Paul ujjai
görcsösen markolták a kést. Az anyja
elindult felé a félhomályban, az
ablaktábla rácsain keresztül beszűrődő
fény csíkos árnyat vetett az alakjára; leült
az ágy szélére, puhán kinyitotta a fia
öklét:
– Miért vetted el a papírvágó kést?
Paul a sötét szobában nem látta az
anyja vonásait:
– Hogy megvédjelek.
– Kitől akarsz megvédeni?
 Csönd.
– Apától akarsz megvédeni?
Az asszony közelebb hajolt hozzá. Az
arcára esett a fény; fel volt dagadva, tele
volt lila foltokkal; az egyik szeme
teljesen bevérzett, a szűk résen keresztül
pislogott rá. Az asszony megismételte a
kérdést:
– Apától akarsz megvédeni?
Paul bólintott. A mozdulatlan levegő
megtelt feszültséggel; az asszony hevesen
átkarolta a gyereket. Paul eltolta magától;
nem akart könnyeket, nem akart
szánalmat kelteni. Csak az előtte álló harc
számított. Az eskü, amelyet előző este
tett magának, amikor is az apja részegen
addig ütötte az anyját, amíg az
eszméletlenül el nem terüli a konyha
kövén. Amikor a szörnyeteg megfordult,
és amikor a háta mögött az ajtóban
megpillantotta a reszkető kisgyereket,
fenyegetően bejelentette: „Még
visszajövök. Visszajövök, és megöllek
mindkettőtöket!”
Paul tehát jobbnak látta, ha
felfegyverkezik, és karddal a kezében
várja, hogy egyszer csak betoppan.
De a férfi csak nem jött vissza. Sem
másnap, sem harmadnap. Csak a jó ég
tudja, miféle kifürkészhetetlen véletlen
folytán, de Jean-Pierre Nerteaux-t még
aznap éjjel meggyilkolták, nem sokkal
azután, hogy kiejtette a száján a halálos
fenyegetést. A holttestére két nappal
később találtak rá a saját taxijában, ami a
Gennevilliers melletti kikötőben állt az
üzemanyagtartályok lábánál.
A halálhírt a felesége, Genevieve
meglehetősen furcsán fogadta. A testet
nem is akarta látni, de a helyszínre kész
lett volna azonnal kimenni; kizárólag az
érdekelte, hogy a Peugeot 504-es
sértetlen maradt-e, nehogy valami gondja
legyen a taxitársasággal.
Paul minden apró részletre
emlékezett: arra, ahogy kibuszoztak
Gennevilliers-be; az anyja kábult
motyogására; a számára
felfoghatatlannak tűnő eseménnyel
szemben érzett rettegésre. Minden
félelme ellenére a kikötői raktárépületek
teljesen elvarázsolták. Üres telkek
közepén óriási acélkoronák meredeztek
magasan az égbe. A betonmaradványokat
sűrűn benőtte a gaz és a bozót.
Mindenfelé rozsdás vaskarmok álltak ki a
földből, mint megannyi fémkaktusz. Az
egész a könyvespolcán sorakozó
képregényekben látott vadnyugati tájakra
emlékeztette.
Anya és fia a verőfényes ég alatt
gyalogolt végig a rakodóparton. A
néptelen ösvény végén meglátták a
Peugeot ismerős körvonalait: az orra
belefúródott valami szürke
homokbuckába. Paul a maga nyolc
évével próbálta a fejében összerakni a
dolgokat. Körös-körül egyenruhás
rendőröket látott, az övükön csüngő
bilincsen megcsillant a nap, mindenki
suttogva találgatásokba bocsátkozott, a
kocsi körül olajos kezű autómentők
sürgölődtek a vakító napfényben…
Egy idő után felfogta, hogy az apját,
miközben a volán mögött ült, valaki
hátba szúrta… De a nyitott hátsó ajtón
keresztül csak egy pillanatra látta az
összeszabdalt ülést.
A gyilkos a támlán keresztül döfte le
az áldozatát.
A látvány villámcsapásként érte a
fiút, aki az egymást követő események
között rejtélyes kapcsolatot vélt
felfedezni. Pár nappal azelőtt az apja
halálát kívánta. Felfegyverkezett ellene,
és a tervét meggyónta az anyjának. És
mintha a vallomása átokba fordult volna:
valami titokzatos erő beteljesítette a
kívánságát. A kést nem ő tartotta, de a
gyilkos mozdulatot az ő vágya idézte elő.
Az utána következő emlékeit mintha
kitörölte volna. Nem emlékezett sem a
temetésre, sem az anyja siránkozására,
sem a mindennapos anyagi gondjaikra.
Paul fejében minden a visszavonhatatlan
igazság körül forgott: csakis ő volt a
bűnös.
Ő rendelte meg az apja lemészárlását.
Jó pár évvel később, 1987-ben
beiratkozott a Sorbonne jogi karára.
Mindenféle alkalmi munkákból sikerült
összekuporgatnia annyi pénzt, hogy ki
tudjon bérelni egy szobát Párizsban, és
végre kellő távolságra kerülhessen az
anyjától, aki folyamatosan ivott. Az
áruházi takarítónő majd’ kiugrott a
bőréből, amikor arra gondolt, hogy a
fiából ügyvéd lesz. De Paul mást
forgatott a fejében.
Amikor 1990-ben megkapta a
diplomáját, jelentkezett a Cannes-Écluse-
i rendőrtiszti főiskolára. Két évvel később
évfolyamelsőként lépett ki a kapuján,
ennek következtében a lehető legjobb
állások közül válogathatott, míg végül a
bűnmegelőzési főosztály illegális
kábítószer-kereskedelemmel foglalkozó
csoportja mellett döntött. Vonzotta a
drogvadászat megközelíthetetlen
szentélye.
Úgy tűnt, az élete sínre került. Eltölt
szépen néhány évet a hivatalban vagy
valamelyik elit osztagnál, azután leteszi a
nyomozói vizsgát. Negyvenéves korára
Paul Nertaux felküzdi magát a
belügyminisztériumi ranglétra tetejére,
gyönyörű irodája lesz a place Beauvau-n
álló palota aranyozott mennyezete alatt.
Egy „hátrányos környezetből” származó
gyerek számára ez azért elég szépen
felívelő karriernek látszott.
Csakhogy Pault valójában nem igazán
érdekelte a hivatali felemelkedés.
Személy szerint egészen másban látta a
rendőri hivatás lényegét, amit valahogyan
mindig sikerült visszavezetnie a saját
bűntudatára. Még tizenöt évvel a
Gennevilliers-ben lett kirándulás után is
mardosta a lelkiismeret-furdalás;
valahogyan le kellett mosnia magáról ezt
a vétket, vissza kellett szereznie az
ártatlanságát.
A belső feszültség kezelésére sajátos
technikákat dolgozott ki magának,
folyamatosan összpontosító-
gyakorlatokat végzett. A segítségükkel
kialakult hatalmas önuralom egyben
rendíthetetlen zsaruvá is tette. A „cég”-en
belül mindenki vagy utálta, vagy félt tőle,
vagy távolról csodálta, kinek mi tetszett,
de szeretni senki sem szerette. Mert
valahogy senki sem akart igazán
belegondolni, hogy kizárólag ez a
hajthatatlanság és mindenáron tenni
akarás biztosíthatta számára a túlélés
esélyét, beleszorult, mint valami
kényszerzubbonyba. Csak így tudta
kordában tartani a saját kísértetek.
Körülötte senki még csak nem is sejtette,
hogy az íróasztala jobb oldali fiókjában
mind a mai napig ott hevert egy réz
papírvágó kés…
A kezét a kormányra szorította, az
utat figyelte.
Miért jutott az eszébe ez a régi
história, és miért éppen ma? Talán az
esőáztatta táj idézte fel benne? Vagy
azért, mert vasárnap van, amikor még az
élők is inkább halottnak tűnnek?
Az autópálya két oldalán mást se
látott, csak a földbe vésett feketés
szántásokat. A látóhatár is olyan volt,
mint valami záróvonal, ami után már csak
a nagy semmi van. Ezen a környéken
nyilván időtlen idők óta nem történt
semmi, hacsak a letargia lassú
kiteljesedése nem megy eseményszámba.
Vezetés közben óvatosan rápillantott
az anyósülésen heverő térképre. Mindjárt
le kell térnie az A1-es autópályáról, hogy
rákanyarodjon az Amiens felé vezető
országútra. Utána már csak tíz kilométer
a D135-ösön, és meg is érkezett.
Próbálta elhessegetni magától a sötét
gondolatokat, ennek érdekében
igyekezett inkább arra a férfira
koncentrálni, akihez igyekezett; talán ő
volt az egyetlen olyan zsaru, akivel ebben
az életben egyáltalán nem volt kedve
találkozni. A személyzeti osztályon
lefénymásolta az anyagát, még ha
álmából felébresztik, akkor is fel tudta
volna mondani a teljes életrajzát…
Jean-Louis Schiffer 1943-ban
született a Seine-Saint-Denis térségében
található Aulnay-sous-Bois-ban. Németes
csengésű nevét a kollégái két részre
bontva franciásították a háta mögött. A
körülményektől függően hol a „Chiffre”,
hol pedig a „Fer” gúnynéven emlegették.
A Chiffre elnevezést azzal érdemelte ki,
hogy betegesen vonzódott a számokhoz,
vagyis az ügyei nagy részében a végső
felgöngyölítés előtt előszeretettel zsebre
tette a maga néhány százalékát; Ferként,
vagyis Vasöklűként leginkább a hírhedett
kemény módszerei miatt emlegették – és
persze hosszú, fémesen-ezüstösen
csillogó lobonca miatt.
 Az érettségi után 1959-ben Schiffer
bevonul sorkatonai szolgálatra, rögtön
Algériába küldik, a Szaharai-Atlasz
vidékére. 1960-ban felderítőtiszti
minőségben áthelyezik Algírba, a véderő
bevetési osztagán belül tevékenykedik.
1963-ban őrmesteri rangfokozattal tér
vissza Franciaországba. A rendőrség
kötelékén belül dolgozik tovább. A
rendfenntartás szürke eminenciását 1966-
ban nevezik ki a 6. kerületi kapitányság
nyomozójává. Mindenkinek hamar
feltűnik, milyen ösztönösen mozog az
utcai bűnözés világában, könnyen beépül
a különféle bandákba. 1968 májusában
beleveti magát az eseményekbe,
beszivárog az egyetemisták közé.
Akkoriban hosszú copfot visel, hasist
szív – és egymás után dobja fel a politikai
hangadókat. A rue Gay Lussac heves
összecsapásai idején kiment egy
rohamrendőrt a macskakövek záporából.
Ez az első látványos hőstette.
Meg is kapja érte az első kitüntetést.
Ettől fogva folyamatosan remekel
minden bevetésen. 1972-től fogva a
bűnüldözési osztály tart igényt a
szolgálataira, felügyelővé léptetik elő,
vakmerő beavatkozásaival hívja fel
magára a figyelmet, soha nem riad meg
egy kis gyújtogatástól vagy verekedéstől.
‘75-ben megkapja a hősiességért járó
emlékérmet. Innentől már senki és semmi
nem állíthatja meg a hírnév útján.
Csakhogy valamiért 1977-ben, miután
eltölt néhány hónapot a bevetési osztag
szervezett bűnözés elleni alakulatánál,
váratlanul áthelyezik. Paul előásta az erre
vonatkozó jelentést, amit maga Broussard
főfelügyelő írt alá. A lapszélen tollal az a
megjegyzés állt: „kezelhetetlen”.
Schiffer igazi vadászterülete a 10.
kerület lesz, a bűnügyi rendőrség helyi
kapitányságán teljesít szolgálatot.
Előléptetést nem vár, áthelyezni nem
engedi magát, húsz éven keresztül
gondoskodik arról, hogy a kerület nyugati
részében – a Grands Boulevards és a két
pályaudvar, a gare de l’Est és a gare du
Nord határolta negyedben – a rend és a
nyugalom legyen az úr. A felügyelete alá
tartoznak még a rue du Sentier körüli
utcák, a török negyed és a környék
bevándorlókkal teli jó néhány területe.
Ezek alatt az évek alatt kiterjedt
besúgóhálózatot tart fenn, sikeresen
visszaszorítja az illegális tevékenységeket
– a szerencsejátékot, a prostitúciót és a
kábítószer-kereskedelmet –,
meglehetősen kétes, de hasznosnak
bizonyuló barátságokat ápol a különféle
közösségek vezetőivel. Ráadásul az általa
vezetett nyomozások legtöbbje sikerrel
zárul.
A felsőbb körökben kialakult nézet
szerint egyedül neki és csakis neki
köszönhető, hogy 1978 és 1998 között
viszonylagos nyugalom uralkodott a 10.
kerület ezen részén. A megszokásokkal
ellentétben Jean-Louis Schiffer
szolgálatát 1999 és 2001 között még meg
is hosszabbítják.
Az utolsó év áprilisában a rendőr
hivatalosan is nyugdíjba vonul. Aktív
pályafutása alatt érdemei elismeréseként
5 kitüntetést szerzett,
kétszázharminckilenc letartóztatást
hajtott végre és négy embert puffantott le.
Élete elmúlt ötvennyolc évének
legmagasabb rangjelzése a nyomozói
volt. Aszfaltbetyár, aki csakis a terepen
van igazán elemében, és aki mindvégig
ugyanazt az egyetlen egy környéket
tartotta a befolyása alatt.
Ennyit a vasökölről.
A számok iránti vonzódására 1971
táján kezdenek felfigyelni, amikor is a
zsaru a Madeleine környéki rue de la
Michodiére-en alaposan összever egy
prostituáltat. A Belügyminisztérium és az
erkölcsrendészet hamar lezárja az ügyet.
A lányok nem hajlandók tanúskodni az
ezüstös hajú férfi ellen. 1979-ben újabb
panasz érkezik ellene. Azt suttogják,
hogy Schiffer védelmi pénzt szed a rue de
Jérusalem és a rue Saint-Denis kurváitól.
Újabb nyomozás indul ellene, ami
ismét csak eredménytelenül zárul.
Schiffer tudja, hogyan biztosítsa be
magát.
A komolyabb ügyek 1982-ben
kezdődnek. A boulevard Bonne-
Nouvelle-en található kapitányságról egy
török kereskedő-hálózat felderítése után
eltűnik egy jelentős adagnyi lefoglalt
heroin. Mindenki Schiffer nevét emlegeti.
A zsarut perbe fogják. De egy évvel
később patyolattisztán lép ki a bíróság
kapuján. Nincs bizonyíték, nincsenek
szemtanúk.
Az évek során többször is gyanúba
keveredik. Azt beszélik, százalékot szed a
bandáktól, lefölözi a hasznot a tiltott
szerencsejátékok és sportfogadások után,
lepaktál a környékbeli lokálokkal,
lányokat futtat… Nyilvánvalóan számos
érdekeltsége van, de valahogy lehetetlen
tetten érni. Schiffer erősen kézben tartja
az ügyeit, rendesen megszorongat
mindenkit. Még a belső elhárítás
ügynökei sem képesek megtörni a
rendőrkollégák hallgatását.
Schifferben elsősorban a Vasöklűt
tisztelik a munkatársai. Hősnek tartják, a
közrend rettenthetetlen bajnokának, aki
számtalanszor bizonyságát adta szolgálati
elhivatottságának.
A bukását mindemellett egy rendkívül
súlyos túlkapásnak köszönheti. 2000
októberében történt az eset. Egy illegális
török bevándorló, Gazil Hemet holttestét
megtalálják a gare du Nord sínei között.
Előző este Hemetet maga Schiffer
tartóztatja le kábítószer-kereskedelem
alapos gyanúja miatt. A vizsgálat során
testi sértéssel vádolt rendőr azzal
védekezik, hogy a gyanúsítottat még az
előzetes letartóztatás hatályának lejárta
előtt szabadon engedte – ami nem igazán
jellemző rá.
Ki tudja, ő verte-e halálra Hemetet? A
boncolásból semmi nem derül ki – a 8 óra
10-es gyors darabokra szaggatta a
holttestet. Ugyanakkor az ellenőrző
törvényszéki orvosi vizsgálat
megállapítja, hogy a török férfi testén
rejtélyes eredetű „külsérelmi nyomok”
láthatók, amelyek feltehetően kínzásból
származnak. Úgy tűnik, Schiffer ez
alkalommal nem úszhatja meg a börtönt.
Csakhogy 2001 áprilisában az
ügyészség ismét csak lemond az ügy
további kivizsgálásáról. Mi történhetett?
Ki dobhatott megint mentőövet
Schiffernek? Paul körbekérdezett a belső
ügyosztály a nyomozásban érintett tisztjei
között. De senki sem volt hajlandó
válaszolni a kérdéseire, undorodva
hárítottak. Annál is inkább, mivel két
héttel a nyomozás lezárulta után Schiffer
mindannyiukat személyesen meghívta a
búcsúztatójára.
Hitvány, romlott zsaru volt, de a
szavakat tagadhatatlanul ügyesen
forgatta.
Nos, Paul éppen ehhez a
gennyládához igyekezett.
Az Amiens felé kivezető lehajtó éles
kunkora visszaterelte a gondolatait a
valósághoz. Az autópályáról letért az
országútra. Már csak néhány kilométer
volt hátra a Longères-t jelző táblákig.
Paul a D135-ösön hamar elérte a
falut. Lassítás nélkül gurult be a házak
közé, majd egyszer csak észrevett egy
utat, ami leereszkedett az ázott völgybe.
Az esőtől csillogó, magasra nőtt
növényzet között végighajtva rátört a
felismerés, végre megértette, miért is
jutott az eszébe az apja, miközben Jean-
Louis Schifferhez tartott.
Franciaországban Schiffer volt
minden zsaru apja – persze, a maga
módján. Kettős, félig isteni, félig ördögi
természetében egyként megfért a szakma
legjava és legalja, a szigor és a
megvesztegethetőség, a Jó és a Rossz. Ő
volt mindennek a kiindulópontja, a
mindenség testesült meg a személyében,
és Paul ezért akaratlanul is csodálta,
ugyanazzal a gyűlölettel elegy
odaadással, amit annak idején erőszakos,
alkoholista apja iránt érzett.

8.

Amikor Paul megpillantotta a keresett

épületet, kis híján rátört a röhögőgörcs. A
leszerelt rendőrök számára fenntartott
longères-i nyugdíjasház pontosan úgy
nézett ki, mint valami börtön.
Erődítményszerű falak vették körül, a két
harangtornyot sokkal inkább őrtoronynak
vélte volna az ember.
A fal túloldalán a hasonlóság még
megtévesztőbbnek tűnt. A központi udvar
körül patkó alakban három tömbház
helyezkedett el, az elülső oldalukon
fekete árkádsor húzódott végig. Az
esővel mit sem törődve néhány férfi
rendíthetetlenül dobálta a pétanque
vasgolyóit; a zubbonyaikat bármelyik
valamirevaló fegyintézet rabjai
megirigyelték volna. Nem messze tőlük
három egyenruhás férfi ácsorgott,
feltehetően valamelyik családtagjukat
látogatták meg, de tökéletesen beillettek
volna akár foglárnak is.
Paul átérezte a helyzet iróniáját. A
rendőrség biztosítási alapjából fenntartott
otthon volt az egyetlen olyan intézmény,
amely tárt kapukkal várta a szolgálat
közben többnyire magányosan
megöregedett rendőröket. Ügynökök és
tisztek élvezték a falai közt a jól
megérdemelt pihenést azzal az egy
feltétellel, hogy nem szenvedtek
„semmiféle, túlzott alkoholfogyasztásból
fakadó vagy azt eredményező
pszichoszomatikus zavarban”. Paul csak
most értette meg, hogy a sokat
emlegetett, kizárólag férfiak lakta „béke
szigete” a maga gondosan körbekerített
tereivel pontosan ugyanolyan fegyház,
mint a többi. Egy rövid kis mondat villant
be az agyába: „Vissza a feladónak.”
Paul a főépület bejáratához ment,
benyitott az üvegezett ajtón. A szögletes,
fénytelen előtérből lépcső indult felfelé, a
nyomasztó hangulatot egy piszkos
szellőzőablak fokozta. Odabent fullasztó
volt a hőség, mint valami állatházban, a
levegőben gyógyszerek és vizelet szaga
terjengett.
Paul balra indult, a remegő szárnyú
lengőajtó felé, követte a sűrű ételszagot.
Dél volt. A bentlakók nyilván ebédhez
készülődtek.
Az ajtó mögötti ebédlő falait sárgára
pingálták, a padlót vérvörös linóleum
borította. A teremben hosszú, fém
étkezőasztalok sorakoztak, a tányérokat
és az evőeszközöket gondos kezek szépen
elrendeztek rajtuk, mindegyik közepén
levesestál gőzölgött. Minden a helyén
volt, mégsem látszott sehol egy árva lélek
sem.
A szomszéd helyiségből morajlás
hallatszott. Paul a zsivaj irányába indult,
menet közben érezte, ahogy a cipője talpa
meg-megtapad a ragacsos felületen.
Valahogy olyan zsibbasztó volt itt
minden, az ember úgy érezte, mintha
minden itt töltött perccel egyre öregebb
lenne.
 Benyitott. Háttal neki úgy harminc
nyugdíjas ácsorgott lottyadt melegítőben,
egy tévé képernyőjére tapadtak.
„Kiscsillag lehagyta Bartókot…” Egy
lóverseny-közvetítés kellős közepébe
pottyant.
Paul a csoport felé indult, de az egyik
balra nyíló helyiségben megpillantott egy
magányosan ücsörgő öregembert.
Ösztönösen előrenyújtotta a nyakát, hogy
jobban szemügyre vegye. A meggyötört
férfi a tányérja fölé görnyedt, egy szelet
marhahúst piszkált a villája hegyével.
Paul kedvetlenül állapította meg,
hogy márpedig ez a nagy halom
szerencsétlenség az ő embere.
Jean-Louis Schiffer. A behajtó. A
Vasöklű.
A rendőr, aki kétszázharminckilenc
bűnözőt zárt rács mögé.
Keresztülment a társalgón. A háta
mögött tovább üvöltött a sportriporter:
„Kiscsillag, még mindig Kiscsillag az
élen…” A legutóbbi fényképek óta,
amiket Paul Schifferről látott, a zsaru
legalább húsz évet vénült.
Az arca beesett, színevesztett bőre
úgy lifegett a csontjain, mint ruha a
szárítókötélen; ráncos nyaka leginkább
valami hüllőére emlékeztetett; annak
idején fémesen csillogó kék szeme alig
látszott ki a rálógó redők alól. Az
egykoron rettegett rendőr feláldozta a
hírneve szerves részét képező
hajkoronáját is, jelenleg pár centisre nyírt
frizurát viselt; a nemes ezüstgyapjút
hidegen izzó vaskoponyára cserélte.
Láthatóan még mindig jó erőben volt,
izmos felsőtestén királykék
melegítőfelsőt viselt, a széles gallér
könnyed, szárnyszerű hullámokban terült
a két vállára. A tányérja mellett Paul
megpillantott egy köteg fogadószelvényt.
Jean-Louis Schifferből, ebből a városi
legendából mostanra egy csapatnyi
nyugdíjas forgalomirányító rendőr
bukmékere lett.
Hogy is képzelhette, hogy egy ilyen
emberi roncs tud majd segíteni neki?! De
innen már nem lehetett visszakozni. Paul
megigazította az övén a fegyverét és a
bilincset, próbált ünnepélyes arcot vágni
– fejet fel, szájat összeszorít! Érezte,
ahogy az üveges tekintet rászegeződik.
Amikor már csak néhány lépésre volt
tőle, az idős férfi minden bevezetés
nélkül odavetette:
 – A belső ügyosztályhoz még túl
fiatal vagy.
– Paul Nerteaux kapitány, 10. kerületi
bűnügyi kapitányság.
A bemutatkozás kissé katonásra
sikeredett, Paul nyomban meg is bánta,
de az öreg nem hagyta szóhoz jutni:
– A rue de Nancyról jöttél?
– Pontosan, a rue de Nancyról.
A kérdés valójában hallgatólagos
elismerést jelentett: ez a cím jelölte a
kerületben a bűnüldözés napi
gyakorlatának fellegvárát. Schiffer
meglátta benne a nyomozót, az igazi utcai
zsarut.
Paul fogott egy széket, és miközben
odahúzta az asztalhoz, akaratlanul vetett
egy oldalpillantást a tévé előtt izguló
„ügyfelekre”. Schiffer elkapta a
tekintetét, elvigyorodott:
– Az egész rohadt életedet azzal
töltöd, hogy dutyiba dugj egy seregnyi
gazembert, és a végén, tessék, mire mész
vele? Téged is szépen bevarrnak.
A szájához emelt egy darab húst. A
bőre alatt mozgásba lendült az állkapcsa,
a hajtómű olajozottan, fürgén működött.
Paul kénytelen volt felülvizsgálni előbbi
elhamarkodott ítéletét: Schiffer nem is
volt annyira berozsdásodva, mint azt első
pillantásra gondolta. Csak egy kicsit meg
kell fújkálni ezt a múmiát, hogy
leszálljon róla a sűrű porréteg.
– Mit akarsz tőlem? – szegezte neki a
kérdést a férfi, miután lenyelte a falatot.
Paul elővette a legalázatosabb
hangját:
– A tanácsára lenne szükségem.
 – Mivel kapcsolatban?
– Ezzel.
A kabátja zsebéből előhúzott egy
kartonborítékot, letette a lovicédulák
mellé. Schiffer félretolta a tányérját,
komótosan bontogatni kezdte a csomagot.
Egy tucatnyi színes fénykép került elő
belőle.
Megnézte az elsőt, kérdezett:
– Mi ez?
– Egy arc.
Tovább lapozott a képekben. Paul
megjegyzéseket fűzött mindegyikhez:
– Az orrot valami éles tárggyal
lenyesték. Talán borotvakéssel. Az arcon
látható bemetszéseket és vágásokat
ugyanazzal az eszközzel követték el. Az
alsó állkapcsot megreszelték. Az ajkakat
ollóval felhasították.
 Schiffer szó nélkül visszalapozott a
legelső felvételhez.
– De előtte még – folytatta Paul –
alaposan összeverték. Az igazságügyi
orvosszakértő szerint a halál beállta után
csúfították el ennyire.
– Sikerült azonosítani?
– Nem. Az ujjlenyomatokból nem
derült ki semmi.
– Kora?
– Nagyjából huszonöt éves lehetett.
– A halál oka?
– Több lehetőség közül is
választhatunk. Belehalhatott az
ütlegelésbe. Vagy a sebekbe. De az égési
sérülésekbe is akár. Az egész test hasonló
állapotban volt, mint az arc. A
feltételezéseink szerint legalább
huszonnégy órán keresztül kínozták. A
részletes jelentést még nem kaptam meg.
Tart még a boncolás.
A nyugdíjas rendőr felemelte a fejét:
– Miért mutatod most ezt nekem?
– A holttestre tegnap hajnalban
találtak rá a Saint-Lazare kórház mellett.
– És?
– Az a maga körzete. Több mint húsz
évet húzott le a 10. kerületben.
– Attól még nem vagyok kórboncnok.
– Szerintem az áldozat török
munkásnő lehetett.
– Miért lenne pont török?
– Legelőször is a környékből
adódóan. Másrészt a fogazatából is arra
következtetek. A szájában aranykoronák
nyomait találtuk, ilyesmit ma már csak a
Közel-Keleten csináltatnak az emberek. –
A következő megjegyzést szándékosan
megnyomta. – Részletezzem az ötvözet
összetevőit?
Schiffer visszahúzta maga elé a
tányérját, folytatta az étkezést.
– És miből gondolod, hogy munkás?
– kérdezte hosszas rágódás után.
– Az ujjaiból – vágta rá Paul. – Az
ujjbegyek kisebesedtek. Ilyen sérüléseket
leginkább varrodákban lehet beszerezni.
Utánanéztem.
– A külseje alapján nem felel meg
valamelyik eltűnt személynek? – kérdezte
színlelt értetlenkedéssel a nyugdíjas
rendőr.
– Nem jelentették az eltűnését –
felelte Paul türelmesen. – Senki sem
kerestette. Illegális bevándorló volt,
Schiffer. Olyasvalaki, akinek
Franciaországban nincs jogi státusa. Egy
olyan nő, aki miatt soha senki sem fog
jelentkezni. Ideális áldozat.
Schiffer lassan, komótosan befalta a
hússzeletet. Miután letette a kést és a
villát, megint a kezébe vette a
fényképeket. De most már felvette a
szemüvegét is. Minden egyes felvételt
alaposan, több másodpercen keresztül
vizsgálgatott, szemrevételezte a
vágásokat.
Paul önkéntelenül maga is a képekre
pillantott. A legyalult orr helyén tátongó
fekete lyuk, az arcot minden irányból
keresztülszántó sebek, az ollóval
erőszakosan széthasított lilás nyúlszáj
fejjel lefelé is megtette a kellő hatást.
Schiffer letette a papírköteget,
megragadott egy joghurtot. Óvatos
mozdulatokkal lehántotta a műanyag
pohárról a fedőfóliát, majd belemerítette
a kiskanalát.
Paulnak kezdett fogytán lenni a
türelme.
– Kicsit körbenéztem a környéken –
vette fel a társalgás fonalát. – A
műhelyekben. A munkásszállókon. A
kocsmákban. De nem találtam semmit.
Senki sem tűnt el. Ami persze nem
meglepő, hiszen ezek az emberek
hivatalosan nem is léteznek. Illegálisan
tartózkodnak itt. Egy efféle láthatatlan
közösségben nem könnyű azonosítani
bárkit is.
Schiffer nem szólt egy szót se,
lapátolta magába a joghurtot. Paul nem
adta fel:
– A törökök nem tudnak semmiről.
Nem tudtam kihúzni belőlük semmit.
Nem sikerült velük zöldágra vergődnöm.
Annál az egyszerű oknál fogva, hogy
nem beszélnek franciául.
Schiffer láthatóan jól elfoglalta magát
a kiskanállal. Végül nagy kegyesen
megszólalt:
– És akkor kerültem én a képbe.
– Mindenki a maga nevét emlegette.
Beauvanier, Monestier, az összes
nyomozó a kapitányságon, még a
beépített embereink is. Miattuk
gondoltam, hogy maga az egyetlen, aki
segíthet előrelépni az ügyben.
Ismét némi hallgatás következett.
Schiffer megtörölte a száját a szalvétával,
majd megint a műanyagpohár után nyúlt.
– Rég felhagytam már az ilyesmivel.
Visszavonultam, ez már nem az én
gondom. – A fejével a fogadószelvények
felé intett. – Mostanában egyéb
felelősségteljes feladatokkal múlatom az
időt.
Paul belekapaszkodott az asztal
szélébe, mélyen előrehajolt:
– Schiffer, a gyilkos porrá zúzta a nő
lábfejét. A röntgenfelvétel alapján
legalább hetven csontszilánk fúródott
bele a húsába. A mellkasát annyira
összeszabdalta, hogy szabad szemmel
meg lehet számolni a bordáit. A hüvelyét
gyakorlatilag széttrancsírozta, mintha egy
borotvapengékkel kirakott botot dugott
volna fel neki. – Az asztalra csapott. –
Nem fogom hagyni, hogy folytassa!
Az öreg zsaru felvonta a
szemöldökét:
– Folytassa?
Paul fészkelődött egy kicsit a széken,
majd sután előhúzott a kabátja belső
zsebéből egy összetekert dossziét.
Kelletlenül kinyögte:
– Ez már a harmadik áldozat.
– A harmadik?
– Az elsőt tavaly novemberben
találtuk meg. A másodikat idén
januárban. Ezt pedig néhány napja. És
mindhármat a török negyedben.
Megkínozták és felismerhetetlenné tették
őket. Minden alkalommal ugyanaz a
módszer.
Schiffer szó nélkül a szemébe nézett,
a kanál megállt a levegőben. Paul
felemelte a hangját, sikeresen túlüvöltötte
a lóverseny-közvetítést:
– A rohadt életbe, Schiffer, még
mindig nem érti?! A török negyedben van
egy sorozatgyilkos. És a pasas kizárólag
olyan nőket támad meg, akiknek
nincsenek rendben a papírjaik. Akik nem
léteznek. Hivatalosan nem is
Franciaországban élnek.
Jean-Louis Schiffer elengedte a
joghurtos poharat, kivette Paul kezéből az
anyagot:
– Nem sietted el a dolgot.

9.

Előbújt a nap. A kavicsos udvar

pocsolyáin ezüstösen megcsillantak a
sugarak. Paul fel-alá járkált a főbejárat
előtt, amíg várta, hogy Jean-Louis
Schiffer összekészülődjön.
Nem volt más megoldás; tudta, az
elejétől fogva tudta. Ha nincs mellette,
Schiffer nem tud segíteni. Ebből a zugból
nem tud súgni neki, telefonon nem fog
tanácsokat osztogatni, amikor Paul éppen
elakad. Nem. Az öregnek vele kell
mennie, neki kell kihallgatnia a
törököket, csak ő tudja felrázni azt a
környéket, amit jobban ismer, mint bárki
más.
Paul hátán végigfutott a hideg,
amikor a következményekre gondolt.
Senki sem tudott róla, hogy idejött; sem a
vizsgálóbírót, sem a feletteseit nem
értesítette róla. Volt abban azért némi
kockázat, ha ismét szabadjára akarta
engedni ezt a féktelen, piszkos
módszereiről ismert vadállatot. Nem árt
majd rövid pórázon tartani.
A lábával belepöckölt egy követ az
egyik tócsába, a fröccsenéstől
megremegett a tükörképe. Továbbra is
arról győzködte magát, hogy ez a
legjobb, amit tehet. De hogy jutott idáig?
Miért izgatja annyira ez a nyomozás?
Miért érzi úgy már az első halálesettől
kezdve, hogy ennek az ügynek a
kimenetelétől függ az élete?
A zavaros vizű tócsát bámulva egy
pillanatra elgondolkozott ezen, és arra
jutott, hogy elszántságának forrását a
távoli múltban, a magánéletében kell
keresnie.
Reynával kezdődött minden.

1994. március 25.

A kábítószer-ügyosztályon botlott bele.

Paul akkoriban rendszeresen bizonyított a
terepen, józanul élt, a nyomozói vizsgára
készült – még az összeszabdalt műbőr
ülés képét is sikerült egy időre mélyen
elásnia a tudatában. A feddhetetlen
rendőri munka vértezete megvédte a
gyerekkori szorongás állandó
feltámadásától.
Aznap este épp egy kabil kábítószer-
kereskedőt kísért be a párizsi
főkapitányságra, miután már több mint
hat órán keresztül nyaggatta a nanterre-i
irodában. Az egész csak rutineljárás volt.
De a központban, a quai des Orfèvres-en
teljes zűrzavarba botlott; a tízesével
beérkező rabszállító autókról fürtökben
rángatták le az üvöltöző és kapálódzó
kamaszokat; az épület előtt fel-alá
rohangáltak a rohamrendőrök, miközben
a mentőautók fülsiketítő szirénázás
közepette kanyarodtak be egymás után a
szomszédos kórház kapuján.
Paul megérdeklődte, mi történik. A
pályakezdő minimálbérért meghirdetett
tüntetés egy kicsit elmérgesedett. Azt
rebesgették, hogy több mint száz rendőr
és néhány tucatnyi tüntető sérült meg a
place de la Nationon, a károkat több
millió frankra becsülték.
Paul nyakon ragadta a gyanúsítottját,
sietve az alagsor felé indult vele. Ha már
nem tudnak odalent helyet szorítani neki,
akkor kénytelen lesz hozzábilincselni
magát, és cipelheti tovább a 14. kerületi
börtönbe vagy máshová.
A fogdában a szokásos lárma
felhangosított változata fogadta.
Mindenki káromkodott, üvöltözött és
köpködött: a tüntetők a rácshoz tapadva
ontották magukból a szidalmakat, mire a
rendőrök időről időre odacsaptak a
gumibottal. Miután az emberét
szerencsésen leadta, igyekezett minél
hamarabb kikeveredni ebből a fröcsögő
hangzavarból.
Fél lábbal már kint is volt, amikor
észrevette a lányt.
Ott ült a földön, karjával átkulcsolta a
térdét, az ábrázatáról lerítt, mennyire nem
érdekli a körülötte uralkodó zűrzavar.
Paul feléje indult. Fekete haja
feltupírozva gubancolódott a fején, a
testalkata fiús volt, sötét ruhát viselt,
tisztára úgy nézett ki, mint valami, a ‘80-
as évekből itt ragadt Joy Divison-rajongó.
A nyaka köré a lázadás jeléül kék kockás
palesztin kendőt tekert – Jasszer Arafaton
kívül akkoriban már nem sokan mertek
olyasmit magukra venni.
A punkos frizura alatt
megdöbbentően hatottak tökéletesen
szabályos vonásai; az arcát mintha fehér
márványból faragták volna, az egyiptomi
szobrocskákhoz hasonított. Paulnak azok
a figurák jutottak róla eszébe, amiket
nemrégiben egy színes prospektusban
látott. Nehéz, ugyanakkor könnyednek
ható, természetes fényű formák, amelyek
elférnek az ember tenyerében és akár egy
ujjal is könnyen egyensúlyban tarthatók.
Egy Brancusi nevű művész csodálatos
kavicsai.
Tárgyalt egy kicsit az őrökkel, és
miután megnézték, hogy a lány ellen nem
tettek feljelentést, felvitte magával a
kábító-szeresekhez a harmadik emeletre.
Lépcsőzés közben magában számba
vette, milyenek lehetnek a lánynál az
esélyei.
Előnyként az jöhetett szóba, hogy
inkább jóképű volt – erre csak abból
következtetett, hogy amikor dílerek után
kutatva az utcákat járta, a kurvák
rendszeresen ráfütyültek és mindenféle
beceneveket adva neki utánaszóltak. A
haja olyan volt, mint az indiánoké: fekete
és fényes. Az arcán kávébarna szemén
kívül nem volt semmi különös. Termetre
inkább idegesen szikárnak tűnt, nem volt
túl magas, de ezt ellensúlyozandó mindig
vastag talpú bakancsot viselt. Kölykös
kinézetét a tükör előtt gondosan
begyakorolt morcos tekintettel és a
rendszerint háromnapos borostával
próbálta kissé szigorúbbá tenni.
Ami a hátrányokat illette, nos, olyat
nem sokat talált magában, csakhogy az az
egy kivetnivaló is éppen elégnek tűnt:
zsaruként dolgozott.
Miután a lány nevét megtalálta a
bűnügyi nyilvántartásban, azt is felfogta,
hogy a kettejük között húzódó szakadékot
nem lesz könnyű áthidalni. Reyna
Brendosa, kora: huszonnégy év; lakcíme:
32, rue Gabriel Péri, Sarcelles; a radikális
elveket valló Forradalmi Kommunista
Liga aktív tagja; a „Tute bianche”
(„Fehér overallok”) elnevezésű olasz
globalizációellenes csoport híve, polgári
engedetlenségi akciók rendszeres
résztvevője; többször is letartóztatták
rongálásért, rendzavarásért és
tettlegességért. Egy időzített bomba.
Paul kinézett a képernyő mögül, még
egyszer szemügyre vette az íróasztal
túloldaláról őt méregető leányzót. Úgy
érezte, hogy ez a sötét tussal kihúzott
fekete szempár alaposabban
helybenhagyta, mint az a két kongói díler,
akik a múltkor egy óvatlan pillanatában a
Château-Rouge-nál jól összeverték.
Paul az igazolványával játszott, ahogy
a zsaruk általában, és kérdezgetni kezdte
a lányt:
– Szereted tönkretenni a dolgokat?
Mély hallgatás.
– Ez az egyetlen módja annak, hogy
az ember kifejezést adjon a
meggyőződésének?
Semmi válasz.
– Vagy talán az erőszaktól indulsz be?
Továbbra is csak hallhatás. Aztán a
lány hirtelen megszólalt mély, szaggatott
hangon:
 – Az erőszak egyetlen igazi
megnyilvánulása a magántulajdon. Az
emberek kifosztása. Az agymosás. És ezt
a törvények írásba foglalják és lehetővé
teszik.
– Ez a lemez már rég lejárt. Kicsit
lemaradtál, nem gondolod?
– Senki és semmi nem akadályozhatja
meg a kapitalizmus összeomlását.
– Csak menet közben szépen rád
vernek három hónapot.
Reyna Brendosa elmosolyodott:
– Játszod itt nekem a kiskatonát,
pedig te is csak egy bábu vagy. Ha
akarom, elfújlak, mint egy tollpihét.
Erre Paul is elmosolyodott. Soha
egyetlen nővel szemben sem érzett még
hasonlót: idegesítette, ugyanakkor erősen
vonzotta is, iszonyúan kívánta, de
tulajdonképpen félt tőle.
Az első együtt töltött éjszaka után
szeretett volna újra találkozni vele; a lány
„mocskos zsaru”-nak nevezte. Egy
hónappal később, amikor Reyna már
minden este nála aludt, felvetette, hogy
akár oda is költözhetne; a lány elküldte a
„kurva anyjába”. Nem sokkal később,
amikor Paul a házasságról beszélt neki, a
lány kinevette.
Portugáliában házasodtak össze,
Porto mellett, Reyna szülőfalujában.
Először a kommunista tanácsházára
mentek, utána a templomba. A frigyet
belengte a hit, a szocializmus és a
napsütés kiegyensúlyozott elegye. Ez a
nap Paul legkedvesebb emlékei közé
tartozott.
Az ezután következő néhány hónap
élete legszebb időszaka volt. Egyik
ámulatból a másikba esett. Az egyik
pillanatban Reyna érinthetetlen volt,
szinte a valóságon kívül lebegett, a
következőben viszont tett egy olyan
mozdulatot vagy kiült az arcára egy olyan
vonás, amitől nagyon is kézzelfoghatóvá,
ellenállhatatlanul érzékivé – már-már
állatiassá – vált a jelenléte. Képes volt
órákon keresztül fejtegetni a politikai
nézeteit, különféle utópiákat vázolt fel
Paul előtt, és olyan filozófusokra
hivatkozott, akikről Paul még csak nem is
hallott. Aztán egy heves csókban
tanúbizonyságát adta, hogy ettől még ő is
húsvér, lélegző, különféle szervekből álló
emberi lény.
A leheletében mindig vér szaga
érződött – állandóan beharapta az ajkát.
Olyan volt, mint aki minden
körülmények között képes a világgal
együtt lélegezni, mint aki képes átvenni a
természet belső ritmusát. Egészen
sajátságos módon érzékelte az
univerzumot, valami titokzatos belső
érzékkel, valami rejtett, felszín alatti
kapoccsal ölelte magához a Föld
legapróbb rezzenéseit és az élővilágban
lakozó ösztönöket.
Paul szerette, hogy olyan lomha volt,
mert az valamiféle komor jelentőséget
kölcsönzött minden mozzanatának.
Szerette, hogy annyira tudott szenvedni
az igazságtalanság bármilyen
megnyilvánulása, a nyomor, az emberiség
kisiklásainak a láttán. Szerette az önként
vállalt mártíromságát, amitől a
hétköznapjaik tragédiába illő távlatokat
kaptak. Együttélésük aszketikus
felhangjai mintha valamiféle
kinyilatkoztatás felé vezettek volna. Az
egész valamiféle szükségszerű,
transzcendens zarándokúinak tűnt.
Reyna, avagy az önmegtartóztatás…
De ezekben az érzésekben már az elejétől
fogva benne volt minden, ami a
későbbiekben be is következett. 1994
nyarának végén Reyna bejelentette, hogy
terhes. A hír hallatán Paul úgy érezte,
elárulták: megfosztották az álmától.
Gyönyörű elképzelései belesüppedni
látszottak az élet rendje és a
családalapítás diktálta elcsépelt
szükségszerűségekbe. De igazság szerint
inkább attól félt, hogy elveszíti a
feleségét. Először csak a testét, de később
a gondolatait is. Reyna a gyerekben
nyilvánvalóan új hivatást lát majd, hiszen
ebben a belső átalakulásban testet ölt az
általa elképzelt utópia…
És a dolgok pontosan így történtek.
Reyna egyik napról a másikra elfordult a
férjétől, nem engedte, hogy hozzáérjen. A
jelenlétéről is csak amúgy szórakozottan
épphogy tudomást vett. Olyan lett, mint
valami tiltott szentély, amelynek a kapui
mögött egyetlen bálvány létezik – a
születendő gyerek. Paul akár még
alkalmazkodhatott volna is ehhez a
változáshoz, de a felesége viselkedése
mögött valami mást sejtett, valami
mélységes hazugságot, amiről eddig
tudomást sem vett.
A szülés után, 1995 áprilisában
végleg zátonyra futott a kapcsolatuk. Úgy
keringtek a kislány körül, mint két
idegen. Hiába volt a háztartásban egy
csecsemő, az otthoni hangulat valahogy
gyászosan vibrált, a légkört áthatotta a
szomorúság. Paul kénytelen volt belátni,
hogy Reyna szemében ő már csak egy
kidobásra váró kacat.
Az egyik éjszaka már nem bírta
tovább, megkérdezte:
– Már nem kívánsz?
– Nem.
– És most már nem is akarsz velem
lenni?
– Nem.
Paul várt egy kicsit, majd feltette a
végzetes kérdést:
– Akartál egyáltalán valaha is velem
lenni?
– Nem, soha.
Zsaru létére elég sok időbe telt, mire
rájött… A nagy találkozás, az együttélés,
a házasság, mindez hazugságra épült,
becsapás volt az egész.
Egyetlen dologra ment ki a játék, a
gyerekre.
A válás néhány hónap alatt
lebonyolódott. A bírói meghallgatáson
Paul szó szerint mintha ott sem lett volna.
Hallotta, ahogy az irodában meg-
megszólal egy rekedtes hang – a saját
hangja; úgy érezte, mintha smirglivel
dörzsölnék az arcát napok óta nem
borotválkozott; csak kóválygott, mint
valami kísértet, az egész szinte
látomásszerűen zajlott. Mindenbe
belement, elfogadta a tartásdíj összegét,
jóváhagyta az elhelyezést, semmivel sem
vitatkozott. Ezek a dolgok egyáltalán
nem érdekelték, mindvégig azon
gondolkodott, hogyan is árulhatták el
ilyen csúnyán. A kisajátítás egy elég
sajátos formájának az áldozatául esett…
Reyna, a nagy marxista lefoglalta a
spermáját. Amúgy kommunista módra
elintézte magának az in vitro
megtermékenyítést.
Az egészben az volt a legfurcsább,
hogy Paul mindezek ellenére képtelen
volt gyűlölni Reynát. Épp ellenkezőleg,
változatlan csodálattal adózott ennek a
vágyakat elutasító értelmiségi dacnak.
Abban is biztos volt, hogy a felesége
soha többé nem bocsátkozik szexuális
kalandokba. Sem férfival, sem nővel.
Tulajdonképpen zavarba jött,
valahányszor erre a végtelenül idealista
lényre gondolt, akinek egyszerűen az volt
a célja, hogy a világra hozzon egy
gyereket, de közben mit sem törődött az
élet, a terhek és a gondolatok
megosztásának örömeivel.
Ettől fogva Paul parttalanul
bolyongott a világban, olyan volt, mint
valami lassan elmocsarasodó, posványos
vizű folyó. A munkához sem igazán fűlött
a foga. Napokig be sem tette a lábát a
nanterre-i irodába. Rosszhírű
környékeken forgolódott, kétes alakokkal
vette körül magát, rákattant a fűre,
dílerekkel és drogosokkal cimborált,
térdig gázolt a társadalom mocskában…
Aztán 1998 tavaszán úgy döntött,
hajlandó találkozni vele. A kislányt
Céline-nek hívták, a harmadik évében
járt. Az első néhány hétvége siralmasra
sikeredett. Sétáltak, elmentek a
vidámparkba, vattacukrot szopogattak:
dögunalom. Aztán idővel kezdett
felfedezni benne valamit, amire
egyáltalán nem számított. Megtanult
olvasni a gyerek mozdulataiból, az
arcából, a viselkedéséből; kiismerte
ennek az eleven lénynek minden kedves,
szeszélyes vagy vidám megnyilvánulását,
lassan megfejtette őket.
Ahogy összeszorított ujjakkal
kifordította a kezét, amikor valami
magától értetődő dologra akarta felhívni a
figyelmét; ahogy időnként huncut
pillantással előrehajolt; hol selymesen,
hol kérgesen karcos kis hangjában is volt
valami olyan elemi báj, amibe Paulnak
rendszerint kellemesen beleborsózott a
háta. A gyerekben máris ott lüktetett a nő.
Nem, nem az anyja hatása érződött benne
– az gyakorlatilag fel sem merülhetett –
hanem a saját csintalan, élettel teli,
utánozhatatlan lénye.
Hát volt még miért élnie ezen a
földön: Céline nagyon is létezett.
Paul gyökeresen megváltozott,
szenvedélyesen ragaszkodni kezdett a
láthatáshoz. A kislányával való
rendszeres találkozásoktól lassan
összeszedte magát. Próbálta
visszaszerezni az önbecsülését. Arról
álmodozott, hogy hős lesz, igazi
feddhetetlen szuperzsaru, akinek soha
többé nem kell lesütött szemmel járnia.
Olyan férfi, aki minden reggel
büszkén pillant a tükörbe.
A vezeklés módját illetően nem
igazán volt választása, csupán egy
dologhoz értett: a bűnözéshez. A
felügyelői vizsgát hagyta a fenébe, és
jelentkezett szolgálatra a párizsi
rendőrség bűnüldözési főosztályán.
Múltbéli kilengései ellenére 1999-ben
kapitányi állást kapott. Elszántan és
hevesen vetette bele magát a nyomozói
munkába. És abban reménykedett, hogy
előbb vagy utóbb a kezébe kerül egy
olyan ügy, aminek köszönhetően felkerül
a csúcsra. Minden valamirevaló zsaru
ilyesmiről álmodozik – hogy egyszer
magányos párbajba, szoros összecsapásba
keveredik egy igaz nagyvaddal, ráakad a
méltó ellenfélre.
Akkoriban hallott az első holttestről.
A megkínzott és elcsúfított vörös hajú
nőt a boulevard du Strasbourg egyik
mellékutcájában találták meg egy
kapualjban 2001. november 15-én.
Gyanúsított nem volt, el sem tudták
képzelni, mi lehetett az indíték, és
igazság szerint az áldozattal sem tudtak
mit kezdeni… A nő nem szerepelt az
eltűnt személyek között. Az ujjlenyomata
nem volt benne a nyilvántartásban. A
gyilkosságiak hamar lezárták az ügyet.
Nyilván valami kurváról lehetett szó, aki
összeszólalkozott a stricijével: az eset
alig kétszáz méterre történt a rue Saint-
Denis vigalmi negyedétől. De Paulnak
mást súgtak az ösztönei. Magához vette
az anyagot: a helyszíni szemle
eredményét, a boncolási jegyzőkönyvet, a
holttestről készült felvételeket. A
karácsonyi ünnepeket minden kollégája a
családjával töltötte, Céline a
nagyszüleihez utazott Portugáliába, így
Paulnak rengeteg ideje maradt, hogy
alaposan áttanulmányozza az esetet. Az
elég hamar kiderült a számára, hogy ez a
gyilkosság nem az erkölcsrendészet
hatáskörébe tartozik. A válogatott
kínzások nyomai és a levágott testrészek
nem arra utaltak, hogy a lányt futtatták
volna. Ráadásul, ha a lány valóban
éjszakai pillangó volt, az ujjlenyomatát
megtalálták volna a rendszerben – a 10.
kerület összes prostituáltjáról
nyilvántartást vezettek.
Paul elhatározta, hogy ettől fogva
rajta tartja a szemét a Strasbourg-Saint-
Denis metrómegálló körüli utcákon
történő eseményeken. És nem kellett
sokáig várnia. 2002. január 10-én a rue
du Faubourg Saint-Denis egyik török
varróműhelyének udvarán előkerült egy
második holttest. Az áldozat hasonló volt
az elsőhöz: a vörös hajú nő eltűnését
szintén nem jelentette be senki;
megkínozták; az arcán ugyanolyan
vágásnyomok látszottak.
Paul próbált nem nagyon ugrálni, de a
lelke mélyén érezte, hogy ez a
gyilkosságsorozat csakis rá vár.
Beviharzott az üggyel foglalkozó
vizsgálóbíróhoz, Thierry Bomarzóhoz, és
megkaparintotta az engedélyt, hogy ő
vezethesse a nyomozást. Csakhogy
időközben a nyomok kihűltek. A
közterületisek összejárkáltak mindent,
így a helyszíneléskor a bűnügyi szakértők
nem találtak semmi érdemlegeset.
Paul homályosan sejtette, hogy a
gyilkost csakis a saját fenségterületén
kaphatja el, be kell tehát fészkelnie magát
a török negyedbe. Áthelyeztette magát a
10. kerületi bűnügyi kapitányság
fennhatósága alá, nem nagyon érdekelte,
hogy a váltás lefokozással jár, és
egyszerű hadnagyként folytatta a munkát
a rue de Nancyn található rendőrőrsön.
Visszatért a leghétköznapibb
feladatokhoz, kirabolt özvegyekkel,
meglopott boltosokkal és zsörtölődő
szomszédokkal fecsegett nap mint nap.
Így telt el az egész február. Paul
visszafogta magát. Rettegve várta, hogy
előkerüljön egy újabb holttest, de
tulajdonképpen ez volt az egyetlen
reménye. Voltak napok, amikor teljesen
fel volt pörögve, másnap viszont szavát is
alig lehetett venni. Amikor már kis híján
feladta, kiment a két ismeretlen áldozat
névtelen sírjához Thiais-be, a Marne
völgyébe.
Ahogy ott állt a számozott
sírkövekkel szemben, megesküdött a két
nőnek, hogy megbosszulja a halálukat,
hogy megtalálja azt a rohadékot, aki ilyen
kegyetlenül a halálba küldte őket. És az
agya egy rejtett zugában Céline-nek is
tett egy ígéretet. Igen, elkapja a gyilkost.
Miatta. És maga miatt. Hogy végre
tudomásul vegyék az emberek, milyen
remek zsaru is lett belőle.
2002. március 16-án hajnalban
előkerült a harmadik holttest.
Az ügyeletes járőrök reggel ötkor
riasztották fel az álmából. A szemetesek
jelentették, hogy a Saint-Lazare kórház
elhagyatott téglaépületénél, a boulevard
Magenta egyik beugrójában láttak
valamit. Paul parancsot adott, hogy
legalább egy órán keresztül senkit sem
akar látni a helyszínen. Fogta a kabátját,
és a megadott címre sietett. A tetthely
elhagyatottan várta, nyugodtan
végiggondolhatta a történteket, nem
nehezedett a vállára a kék villogók és a
szirénák sürgető jelenléte.
Kész csoda.
Végre belélegezheti a gyilkos szagát,
megláthatja a nyomait, magába szívhatja
a jelenlétét, érezheti a megszállottság
levegőjét… De megint csak csalódnia
kellett. Arra számított, hogy
mindenképpen talál valami kézzelfogható
nyomot, észrevesz valami olyan
jellegzetességet, ami elvezeti a tetteshez.
De nem talált mást, csak egy elhagyatott
hullát egy kibetonozott árokban. A
meggyötört test vértelenül fehér volt, a
viaszos fényű hajkorona keretezte arcot
éktelenül elcsúfították.
 Paul kénytelen volt beismerni, hogy
megrekedt, minden irányból hallgatás
vette körül. Sem az áldozatok, sem a
kerület lakói nem árultak el neki semmit.
Összetörten, reménytelenül hagyta el
a helyszínt még mielőtt a bejelentés
nyomán kivezényelt rendőrök
megérkeztek volna. Végigsétált a rue
Saint-Denis-n, figyelte, hogyan éledezik
a helyi török közösség. A kereskedők
egymás után húzták fel a kirakatok előtti
redőnyöket; a munkások loholva
igyekeztek ki-ki a maga műhelyébe; ezer
és egy török férfi és nő szaladt a sorsa
után… Lépésről lépésre érezte, ahogy
megszilárdul benne a bizonyosság: a
gyilkos itt rejtőzik valahol a bevándorlók
erdejében. Bevette magát ebbe az
áthatolhatatlan dzsungelbe, ahol
menedéket talált, biztonságban lehetett.
Paulnak viszont esélye sem volt, hogy
utat vágjon magának hozzá.
Vezetőre volt szüksége. Olyan
felderítőre, aki ismeri ezt a rengeteget.

10.

„Civilben” Jean-Louis Schiffer már kicsit

jobban festett. Olajzöld, Barbour márkájú
vadászkabátot viselt, kicsivel világosabb
árnyalatú, nehéz esésű bársony
vadásznadrágot és vastag talpú,
angolosan elegáns, fényesre suvickolt,
gesztenyebarna bőrcipőt.
Az öltözéke adott neki némi tartást,
ugyanakkor nem tudta ellensúlyozni
darabos mozgását. Zömök termet, széles
váll, görbe láb – a férfiból sugárzott a
hatalom, a keménység és az erőszak.
Fiatal zsaru korában valószínűleg meg se
kottyant neki, amikor a szolgálati
fegyver, a 38-as kaliberű Manhurin lövés
után visszalökött. Sőt, a tartásán szinte
érezhető volt az ellenmozgás, mintha
beépítette volna a járásába.
Schiffer felemelte a karját, mintha
csak olvasott volna Paul gondolataiban:
– Megmotozhatsz, ha akarsz, kölyök.
Nincs nálam fegyver.
– Mertem remélni – felelte Paul. –
Kettőnk közül itt csak én vagyok
szolgálatban, ezt jól vésse az agyába! És
én magának nem vagyok „kölyök”.
Schiffer katonásan összecsapta a
sarkát, bohóckodva vigyázzba állt. Paul
nem igazán találta viccesnek. Kinyitotta
Schiffernek a kocsi ajtaját, majd átment a
másik oldalra, beszállt, és már indított is,
próbálta elnyomni magában a szorongást.
Schiffer egész úton nem szólt egy
szót sem. Teljesen belemerült a
nyomozati anyag fénymásolt lapjaiba.
Paul már kívülről fújta az utolsó betűjét
is. Mindhárom névtelen holttestről
mindent tudott, amit csak tudni lehetett.
Magában egy ideje már csak „corpus”-
ként emlegette őket.
Amikor már majdnem beértek
Párizsba, Schiffer megtörte a csendet:
– A helyszíni szemléből nem derült ki
semmi?
Semmi.
– A nyomrögzítők nem találtak
ujjlenyomatokat vagy valami ismeretlen
anyagot?
 – Az égvilágon semmit.
– A holttesteken sem?
– Azokon meg aztán pláne nem. A
törvényszéki orvosszakértő szerint a
gyilkos valami vegyszerrel tisztítja meg
az áldozatokat. Fertőtleníti a sebeiket,
megmossa a hajukat, körömkefével
megpucolja a körmüket.
– És a környéken körülnéztetek?
– Mondtam már. Mindegyik tetthely
körül kikérdeztem a munkásokat, a
boltosokat, a kurvákat és a szemeteseket.
Még a hajléktalanoknál is próbálkoztam.
Senki nem látott semmit.
– És te mit gondolsz az esetekről?
– Szerintem a gyilkos kocsival
furikázik, és hajnal felé ott szabadul meg
a holttestektől, ahol éppen tud.
Villámgyorsan cselekszik.
 Schiffer tovább lapozgatott. A
fényképekhez érve megakadt:
– És az arcokkal kapcsolatban van
valami ötleted?
Paul mély levegőt vett; hosszú
éjszakákat töltött azzal, hogy ezeken a
sérülésnyomokon gondolkozott:
– Több lehetőség is van. Az első,
hogy a gyilkos egyszerűen nem akar
maga után hagyni semmi nyomot. A nők
kapcsolatban álltak vele, az azonosításuk
könnyen elvezetne hozzá.
– Akkor a kezüket és a fogazatukat
miért nem bántotta?
– Mert mindhárman illegális
bevándorlók voltak, nem szerepelnek
semmilyen nyilvántartásban.
Schiffert láthatóan meggyőzte ez az
érv, helyeslően biccentett.
 – Mi a második?
– Az már egy kicsit bonyolultabb,
valamiféle pszichológiai indítékra
gondoltam. Elég sok mindent elolvastam
a témában. A pszichológusok szerint, ha a
gyilkos igyekszik megsemmisíteni az
áldozat azonosítását lehetővé tévő egyedi
jegyeket, azt azért teszi, mert ismeri az
áldozatait, és nem állja a tekintetüket.
Egyszóval próbálja nem emberként
kezelni őket, és azáltal, hogy tárgyi
szintre degradálja a létezésüket, sikerül
távolságot tartania velük.
Schiffer továbblapozott.
– Nem igazán hiszek ebben a
pszichológiai hablatyban. A harmadik
lehetőség?
– A gyilkosnak úgy nagy
általánosságban gondja van az arcokkal.
És ennek a három vörös hajú nőnek a
vonásaiban volt valami, amitől megijedt,
ami felidézte benne a traumát. És ahhoz,
hogy végleg megnyugodjon, nem volt
elég, ha megöli őket, el is kellett
csúfítania az ábrázatukat. Szerintem
ezeknek a nőknek a külsejében volt
valami közös. És minden alkalommal az
arcuk váltotta ki a dührohamot.
– Azért ez így eléggé zavaros.
– Maga nem látta azokat a
holttesteket – emelte fel a hangját Paul. –
Az a pasas nem normális. Gyakorló
elmebeteg. Rá kell állnunk a
hullámhosszára.
– És ez? Ez micsoda?
Az utolsó borítékban ókori szobrokról
készült fényképek voltak. Fejek,
maszkok, torzók. Paul maga vagdosta ki
őket mindenféle múzeumi katalógusból,
turistáknak szánt prospektusokból és
régészeti szaklapokból.
– Azok a saját anyagaim – válaszolta
Paul. – Észrevettem, hogy az arcon a
vágások kőfaragásra, vésőnyomokra
emlékeztetnek. Nem beszélve a levágott
orrokról, a felhasított ajkakról, a
csontokon látható reszelőnyomokról – az
egész olyan, mintha megviselte volna
ezeket a fejeket az idő. Arra gondoltam,
hogy a gyilkos talán a görög vagy
egyiptomi szobrokból merített ihletet.
– Nocsak.
Paul érezte, ahogy elvörösödik. Az
ötlet elég erőltetettnek tűnt, és a rengeteg
kutatás ellenére még egyetlen olyan
maradványra sem bukkant, ami akár egy
kicsit, még ha csak távolról is
emlékeztetett volna a „corpus”-okon
felfedezett sebekhez. De azért még egy
szuszra hozzátette az eddigiekhez:
– A gyilkos talán istennőnek látja
ezeket a nőket, tiszteli őket, ugyanakkor
fél tőlük. Biztos vagyok benne, hogy az
elkövető török, és tele van a feje a
Földközi-tenger térségének különféle
mitológiáival.
– Túl elénk a fantáziád.
– Magával soha nem fordult elő, hogy
egyszerűen követte a megérzéseit?
– Mást se követtem, csakis a
megérzéseimet. De higgy nekem: ezek a
pszichológiai izék messze vezetnek, az
ilyesmi túlságosan szubjektív. Mindenki
jobban jár, ha a technikai kérdésekre
összpontosítunk.
Paul nem egészen értette, mire
gondol. Schiffer kifejtette:
– Azt kell megfejtenünk, hogyan
csinálta. Ha igazad van, és ezek a nők
tényleg illegálisan tartózkodtak az
országban, akkor az is biztos, hogy
muzulmánok voltak. És nem afféle
fővárosi, magas sarkúban járó
muzulmánok, hanem parasztasszonyok,
akik csak félve mertek kimenni az utcára,
és egy szót sem beszéltek franciául.
Ahhoz, hogy egy ilyet bárki is magához
csalogasson, ismernie kell őket. És tudnia
kell törökül. A mi emberünknek talán van
egy műhelye. Vagy kereskedő. Vagy
valamelyik munkásszállót vezeti. És ott
van még az időbeosztásuk is. Ezek a
munkásnők a föld alatt élnek, pincékben,
gondosan elrejtett műhelyekben
dolgoznak. A gyilkos akkor kapja el őket,
amikor kibukkannak a felszínre. Pontosan
mikor? Hogyan? És mivel éri el azt, hogy
ezek a kifejezetten félénk és óvatos
lányok mind elmennek vele? Csak akkor
bukkanhatunk a nyomára, ha ezekre a
kérdésekre megtaláljuk a választ.
Paul egyetértett Schifferrel,
ugyanakkor ez a rengeteg kérdés arra is
rámutatott, mennyire nem tudnak semmit.
Gyakorlatilag bármi állhatott az ügy
mögött. Schiffer más irányból kezdett
tapogatózni:
– Gondolom, annak utánanéztél, hogy
nem fordultak-e már elő hasonló
gyilkosságok.
– Átnéztem minden létező bűnügyi
adatbázist. Körbekérdeztem mindenütt.
Franciaországban még soha nem történt
olyan eset, ami csak egy kicsit is
emlékeztetne ennek a vadállatnak a
módszereire. Németországban is
ellenőriztem a török bevándorlókkal
kapcsolatos ügyeket. Semmi.
– És Törökországban?
– Ott is utánanéztem. Semmi a köbön.
Schiffer tovább gondolkozott. Mintha
fel akarta volna mérni a tennivalókat:
– A környéken megsokszoroztad a
járőröket?
– Ezt Monestier, a Louis Blanc-nál
lévő rendőrőrs kapitánya magára vállalta.
Megerősítette az őrjáratokat, de persze
nagyon körültekintően. Senkinek sem
hiányzik, hogy a kerületben kitörjön a
pánik.
Schifferből kitört a kacagás:
– Mi a fenéről beszélsz? A törökök
már rég tudnak mindent.
 Paul nem hagyta magát:
– Mindenesetre a médiafelhajtást
eddig sikerült kiküszöbölni. Csak így
tarthatom én magam kézben az ügyet. Ha
túl nagy port verne fel a dolog, Bomarzo
rögtön ráállítana még néhány nyomozót.
De egyelőre odafent a törökök belső
csatározásaként kezelik az esetet, nem
érdekel senkit. Van egy kis mozgásterem.
– Elég komoly az ügy. Miért nem a
gyilkosságiak foglalkoznak vele?
– Én is a gyilkosságiaknak dolgozom.
Fél lábbal ott vagyok. És Bomarzo bízik
bennem.
– És nem kértél erősítést?
– Nem.
– Nincs csapatod?
– Nincs.
Schiffer elvigyorodott:
 – Egyedül akarod learatni a
babérokat, mi?
Paul nem válaszolt. Schiffer a
kézfejével lesöpört egy szöszt a
nadrágjáról.
– Nem érdekes, hogy miért csinálod.
Ahogy az sem, én miért csinálom. Csak
az a fontos, hogy mi ketten szépen a
végére járunk a dolognak.

11.

A körgyűrűn Paul nyugat felé hajtott, a

porte d’Auteuil feliratú táblákat követte.
– Nem a rakpartra megyünk, az
Igazságügyi Orvostani Intézetbe? –
kérdezte csodálkozva Schiffer.
– A holttest Garches-ban van. A
Raymond-Poincaré kórházban. Ott is
végeznek törvényszéki boncolást, velük
dolgoztat a versailles-i bíróság és…
– Ismerem a helyet. De miért pont
ott?
– Óvintézkedés. Odáig nem mennek
el sem az újságírók, sem az amatőr
profilozók, akik csak úgy hemzsegnek a
párizsi hullaházban.
Schiffer alig figyel oda arra, amit
mondott. Megbabonázva bámulta a
forgalmat. Időnként hunyorgott is egy
kicsit, mint aki nincs hozzászokva ehhez
az erős fényhez. Úgy viselkedett, mintha
most engedték volna ki feltételes
szabadlábra.
Félórával később Paul áthajtott a
Suresnes-hídon, rákanyarodott a
boulevard Sellier-re, majd a boulevard de
la République-en ment tovább. Miután
elhagyták Saint-Cloud városkáját, lassan
megérkeztek Garches határába.
A domb tetején előtűntek a kórház
körvonalai. A műtőkkel és steril
szobákkal teli épületegyüttes hat hektáron
terült el; külön kis várost alakítottak itt
ki, tele fehér köpenyes orvosokkal,
ápolónőkkel és több ezer beteggel, akik
nagyrészt autóbalesetek miatt kerültek
ide.
Paul a kórbonctani épület felé vette az
irányt. Magasan járt a nap, melegen
simogatta az egytől egyig téglából rakott
tömbök homlokzatát. A frissen kiégetett
vöröstől a rózsaszínen át a halványabb
krémszínig minden árnyalat megtalálható
volt errefelé.
A fasorokban néha szembejött velük
egy csapatnyi, virágcsokrokkal és
süteményekkel felszerelkezett látogató.
Kimérten, majdhogynem gépiesen
lépkedtek előre, mintha átragadt volna
rájuk a falakba mélyen beleivódott
hullamerevség.
Végre eljutottak a keresett tömb belső
udvarára. A szürke és rózsaszín falú
épület bejárata fölött kissé előreugró
tetőrészt keskeny oszlopok tartották;
leginkább egy szanatórium jutott róla az
ember eszébe, esetleg valami fürdőház,
ahová a titokzatos gyógyforrások
jótékony hatásainak reményében tér be a
látogató.
A bejáraton át egy fehér csempével
végigrakott folyosóra jutottak. A
váróterembe érve Schiffer megszólalt:
– Hova a fenébe hoztál?
 Sovány vigasz volt, az igaz, de Paul
élvezte, hogy sikerült meglepetést
okoznia Schiffernek.
Néhány évvel azelőtt a garches-i
Igazságügyi Orvostani Intézet belsejét
felújították – nem egészen szokványos
módon. Az első helyiséget türkizkékre
festették, de nem ám csak a falakat, a
padlót és a mennyezetet is teljesen
elnyelte a szín, becsapva az ember
tájékozódási és arányérzékét. Aki ide
belépett, az nyomban alámerült a tenger
kristályos vizébe, eltöltötte az éltető
elemből áradó tisztaságérzet.
– Az itteni orvosok felkértek valami
művészt – magyarázta Paul. – Úgyhogy
most éppen nem egy kórházban, hanem
egy kortárs műalkotás közepén ácsorog.
Egyszer csak valahonnan előbukkant
egy ápoló, a jobb oldali ajtó felé mutatott:
– Scarbon doktor úr a boncteremben
csatlakozik majd önökhöz.
Az ápoló nyomában különféle
helyiségek során haladtak keresztül.
Mindegyik kék volt és üres, némelyiket
halványan bevilágította egy-egy, pár
centivel a mennyezet alá vetülő fehér
fénycsík. A termeket összekötő folyosón
fejmagasságban márványedények
sorakoztak, felvonultatták a
pasztellszínek teljes, egyre halványodó
skáláját: rózsaszín, barack, sárga, ekrü,
fehér… Az egész úgy hatott, mintha
minden apró részlet valamilyen furcsa
módon a tisztaságra akart volna utalni.
Amikor megérkeztek az utolsó
helyiségbe, Schiffer elismerően
füttyentett egyet.
 A tagolatlan, téglalap alapú,
nagyjából száz négyzetméteres szoba
teljesen üres volt, itt is a kék szín
uralkodott. Az ajtótól halra három
hosszúkás ablakon áradt be a természetes
lény. A szemben lévő falban három
boltíves mélyedés húzódott meg, mint
valami ókori görög templomban. Az
árkádos boltozat alatt – mintha csak a
földből nőttek volna ki – szintén kékre
festett, nagyra nőtt hasáboknak tűnő
hatalmas márványtömbök terpeszkedtek.
Az egyiket lepedővel takarták le; a
vászon alatt egy emberi lest formái
rajzolódtak ki.
Schiffer odalépett a terem közepén
álló, fehér márványból faragott
kőedényhez. A görögös vonalú, vaskos,
csiszolt falú tárgy leginkább egy
fertőtlenített szenteltvízmedencére
emlékeztetett. A beleépített motor
hatására örvénylő víz mentolos illatot
árasztva párolgott, hogy elnyomja az
oszló hullák bűzét és a formalin tömény
szagát.
A rendőr belemártotta az ujját a
folyadékba.
– Hát, én sem leszek már fiatalabb.
Ebben a pillanatban toppant be
csattogva Dr. Claude Scarbon. A két férfi
végigmérte egymást. Paulnak egy
szempillantás alatt leesett, hogy nem
most találkoznak először. Amikor a
rendőrotthonból felhívta az orvost, a
telefonban egy szóval sem említette az
újdonsült társát.
– Köszönöm, hogy eljött, doktor úr –
mondta üdvözlésképpen.
 Scarbon biccentett, de közben le sem
vette a szemét Schifferről. Sötét
gyapjúkabátot viselt, a sevrókesztyű még
ott volt a kezében. Idős, szikár ember
volt. Állandóan hunyorgott, mintha az
orrára biggyesztett szemüveg nem tenné
meg a kellő hálást. Sűrű, tömött bajusza
alól recsegve szűrődtek elő a hangok,
akárcsak valami háború előtti filmben.
Paul a kísérője felé intett:
– Hadd mutassam be…
– Ismerjük egymást – szakította félbe
Schiffer. – Üdv, doki.
Scarbon némán levette a kabátját,
leakasztott egy fehér köpenyt az egyik
boltív alól, majd halványzöld
gumikesztyűt húzott a kezére, aminek a
színe jól illett a kék környezethez.
Csak ezek után hajtotta fel a lepedőt.
A bomlásnak indult hús szaga megütötte
az orrukat, innentől lehetetlen volt másra
figyelni.
Paul önkéntelenül elfordította a fejét.
Amikor végre összeszedte a bátorságát és
visszafordult, az asztalon egy félig
kitakart, tehetetlenül heverő, hófehér
testet látott.
Schiffer belépett az íves mennyezet
alá; ő is gumikesztyűt húzott. Az arcán a
zavar legapróbb jele sem látszott.
Mögötte fakereszt és két fekete
gyertyatartó lógott a falon. Szenvtelen
hangon megszólalt:
– Rendben, doki, kezdheti.

12.
– Az áldozat nemét tekintve nő, bőrszíne
fehér. Az izomzata alapján a kora húsz és
harminc év közé tehető. Testalkata
inkább telt. Egy méter hatvan centi,
hetven kiló. Ha a vörös hajú emberekre
általában jellemző hamvas bőrfelületből,
valamint a hozzá tartozó hajkoronából
indulunk ki, azt mondanám, jellegében
megfelel az első két áldozatnak. Az
emberünk kifejezetten ezt az alkatot
kedveli: harmincas, vörös, gömbölyded.
Scarbon egykedvűen sorolta a
tényeket. Mintha lelki szemeivel a saját
jelentését olvasná fel, az álmatlan éjszaka
termését. Schiffer közbekérdezett:
– Sajátos ismertetőjegyek?
– Mint például?
– Tetoválás. Fülbevaló. Jegygyűrű
nyoma. Olyasmi, amit a gyilkos nem
tudott eltüntetni.
– Semmi.
Schiffer megfogta a kiterített nő bal
kezét, tenyérrel felfelé fordította. Pault
kirázta a hideg: ő még csak hozzá sem
mert volna érni a hullához.
– Henna?
– Nem találtam rajta.
– Nerteaux azt mondta, hogy az
ujjvégek varrodai munkára engednek
következtetni. Maga mit gondol erről?
Scarbon helyeslően bólintott:
– Az teljesen egyértelmű, hogy ezek a
nők hosszú ideig kétkezi munkát
végeztek.
– Egyetért azzal, hogy az akár varrás
is lehetett?
– Ezen a téren nem könnyű
pontosabbat mondani. Az ujjbegyeken
látható barázdák között tűszúrás nyomai
láthatók. És itt van még ez a kis
bőrkeményedés a mutató- és a hüvelykujj
között. Esetleg származhat varrógép vagy
vasaló rendszeres használatától. –
Kinézett a szögletes keretű szemüveg
fölött. – A rue du Sentier környékén
találtak rájuk, nem?
– És?
– Török vendégmunkásokról lehet
szó.
Schiffer ügyet sem vetett erre a
megállapításra. Az áldozat felsőtestét
szemlélte. Paul kíváncsian közelebb
lépett. Megpillantotta a nő oldalán,
mellén, vállán és combján feketéllő
vágásokat. Némelyik olyan mély volt,
hogy fehéren kivillant alóla a csont.
– Mondjon valamit ezekről! – adta ki
az utasítást Schiffer.
Az orvos gyorsan átfutotta a néhány
összetűzött oldalból álló jelentést.
– Ezen a holttesten összesen
huszonhét vágásnyomot számoltam
össze. Van köztük felszíni és van köztük
mélyebb. Mindez arra enged
következtetni, hogy a gyilkos idővel
egyre kegyetlenebb módszerekhez
folyamodott. Nagyjából ugyanennyi
sérülés volt a másik kettőn is. –
Leengedte az iratokat, a vele szemben
álló férfiakra nézett. – Amit a
következőkben elmondok, az általában
véve, az előző két áldozatra is érvényes.
Mindhárom nőt ugyanúgy kínozták meg.
– A fegyver?
– Valamiféle krómozott pengéjű,
recés harci kés. A fogazat nyomai több
sebszélnél is tisztán kivehetőek. Az első
két holttest esetében a recék mérete és
távolsága alapján vizsgálatot kértem, de a
keresés nem vezetett eredményre.
Szabványos katonai felszerelés, legalább
tíz különböző típusra is illik a leírás.
Schiffer közelebb hajolt a mellkast
sűrűn borító sebekhez – különös, fekete
foltokat látott, mintha harapás- vagy
égésnyomok lettek volna. Amikor Paul az
első holttesten felfedezte ezt a részletet,
arra gondolt, hogy talán magával a
sátánnal van dolga. Miféle pokoli
teremtmény lehet az, aki egy ártatlan nőn
éli ki magát?!
– És ezek itt? – kérdezte Schiffer a
mutatóujját a kérdéses helyre szegezve. –
Pontosan miből erednek?
Harapásnyomok?
 – Első pillantásra valamiféle
pörkölődésnek gondolná őket az ember.
De találtam rá teljesen ésszerű
magyarázatot. Véleményem szerint a
gyilkos egy gépkocsi akkumulátora
segítségével apróbb áramütéseket idézett
elő az áldozat testén. Egész pontosan
szerintem krokodilcsipeszt használt,
teljesen szokványosat. Ennek a nyoma
meglehetősen hasonlít egy
foglenyomatra. Úgy gondolom, hogy a
kisülés erejének növelése érdekében
benedvesítette a nők testét. Ettől
keletkeztek a fekete foltok. Több mint
húsz ilyen van ezen a nőn. – Meglengette
maga előtt a papírlapokat. – De mindezt
leírtam a jelentésemben is.
Paul tisztában volt a részletekkel;
betéve tudta a két első áldozatról készült
boncolási jegyzőkönyvet. De
valahányszor csak szembekerült a
jelenséggel, ugyanolyan leküzdhetetlen
undort érzett, ugyanúgy utálkozott.
Képtelen volt azonosulni az őrület
megnyilvánulásának ezen formájával.
Schiffer a holttest lábához lépett – a
lilásfekete lábfejek leheletlen szögben
kicsavarodva hevertek a boncasztalon.
– És erről mit tudunk?
Scarbon az asztal túloldalán maga is
odalépett. Olyanok voltak így egymással
szemben, mint két kíváncsi térképész,
akik épp valami ismeretlen terület
domborzatát elemezgetik.
– A röntgenfelvételek igencsak
beszédesek. A lábtőcsontok, a
lábközépcsontok és az ujjpercek teljesen
szétroncsolódtak. A szövetekbe nagyjából
hetven csontszilánk fúródott be. Esés
következtében nem történhet ilyen
mértékű zúzódás. A gyilkos feltehetően
valamilyen eszközzel kitartóan ütötte
ezeket a testrészeket. Esetleg
vasdoronggal vagy baseballütővel. A
másik két áldozattal is hasonlóan bántak
el. Megpróbáltam utánajárni a dolognak:
a módszer megfelel a Törökországban
bevett kínzási eljárásnak. Felaká vagy
felika, valahogy így nevezik.
Schiffer kemény torokhangon
helyesbített:
– Falaka.
Paulnak eszébe jutott, hogy Schiffer –
természetesen – folyékonyan beszél
törökül és arabul.
– Legalább tíz országot fel tudok
sorolni, ahol rendszeresen alkalmazzák
ezt a módszert – tette hozzá.
Scarbon megigazította a szemüvegét.
– Lehetséges. Persze. Mifelénk
mindenesetre elég szokatlannak számít.
Schiffer tekintete felfelé csúszott, az
alhas felé. Felemelte az áldozat egyik
kezét. Az ujjak megdagadtak és
elfeketedtek. Az orvosszakértő tovább
magyarázott:
– A körmöket fogóval egyenként
leszaggatták. Az ujjvégeket savval
szétmaratták.
– Milyen savval?
– Ezt már végképp nem tudom
megmondani.
– Nem arról lehet szó, hogy a gyilkos
a halál beállta után el akarta tüntetni az
áldozat ujjlenyomatait?
– Ha ez volt a célja, nos, nem járt
sikerrel. Az ujjbegyeken tökéletesen
kivehetők a rovátkák. Véleményem
szerint ez is a kínzáshoz tartozott. A
gyilkosunk nem tűnik figyelmetlennek,
ha valamit el akar érni, azt el is éri.
Schiffer visszahelyezte a kart az
asztalra. Figyelmesen szemügyre vette a
sötéten tátongó szeméremtestet. Az orvos
is a sebet méregette. Most már nem is
annyira térképészekre, hanem sokkal
inkább dögevő állatokra emlékeztettek.
– Megerőszakolták?
– A szó hagyományos értelmében
nem.
Ez volt az első olyan pillanat, amikor
Scarbon bizonytalankodni látszott. Paul
lesütötte a szemét. Az üreg kitágult
nyílása feldagadt, össze-vissza vagdalták.
A belső részeket – a nagy- és a
kisajkakat, a csiklót – kifordították, a
fodrozódó hús látványa elviselhetetlen
volt. Az orvos megköszörülte a torkát,
belekezdett a részletes bemutatásba:
– A gyilkos bevezetett a nyílásba
valami botszerű tárgyat, amelynek a
felszínét feltehetően borotvapengék
borították. A vágásnyomok szemmel jól
láthatóak a hüvely belső felületén,
valamint itt, a combok mentén. Igazi
mészáros munka. A csiklót kimetszette.
Az ajkakat mélyen benyeste. Az áldozat
erősen vérzett. Az első holttesten
ugyanilyen sérüléseket találtunk. A
második esetében…
Scarbon megint csak
elbizonytalanodott. Schiffer próbálta
elkapni a tekintetét:
– Ott mi volt?
 – A második esetében más volt a
helyzet. Azt hiszem, ott valami… élőlény
segítségét vette igénybe.
– Élőlény?
– Igen, mondjuk egy rágcsálóét.
Mindenesetre valamiféle kisállat lehetett.
A külső nemi szerveken, valamint a
méhben is éles fogazatra utaló
harapásnyomokat találtunk. Ha az
értesüléseim nem tévesek, ezt a módszert
leginkább a latin-amerikai országokban
alkalmazták…
Paul úgy érezte, mintha valami
abroncs szorongatná a fejét. Nem először
hallotta ezeket a dolgokat, de még mindig
fájdalmasan összerezzent és émelygett
minden egyes szótól. Kihátrált a körből,
egészen a márványmedencéig. Gépiesen
megmártotta az illatosított vízben az
ujját; eszébe jutott a „segédje” néhány
perccel ezelőtti mozdulata. Gyorsan
visszahúzta a kezét.
– Folytassa! – utasította érces hangon
Schiffer az orvost.
Scarbon kivárt egy kicsit; a türkizkék
termet egy pillanatra betöltötte a csend. A
három férfi mintha adott volna egy kis
időt magának a felkészülésre, tudták,
hogy innen már nincs visszaút: szembe
kell nézniük az arccal is.
– Ezen a részen a legösszetettebbek a
sérülések – mondta az orvos, miközben
két mutatóujja közé vette az eltorzított
fejrészt. – Több lépésről beszélhetünk.
– Kifejtené?
– Elsőként itt vannak a zúzódások. Az
egész arc egybefüggően bevérzett. A
gyilkos hosszan és kitartóan ütötte. Talán
bokszerrel. De biztos, hogy valami olyan
fémtárggyal, amivel pontosabb
csapásokat lehet mérni az áldozatra, mint
egy pálcával vagy bottal. Csak ezek után
következtek a vágások és bemetszések. A
sebek nem véreztek. A halál beállta után
csinálták őket.
Karnyújtásnyiról a rettenet álarca
bámult rájuk. Teljes kegyetlenségében
látták a mély sebhelyeket, nem holmi
jótékony távolságtartást biztosító
fényképeken. Az arcot vágásnyomok
szántották keresztül; a homlokon, a
halántékokon sötét vonalak húzódtak; az
arcon kétoldalt árkos mélyedések
tátongtak; és ott volt meg a levágott orr
helye, a durván lecsiszolt áll, a felhasított
ajakszél…
– Önök is láthatják, hogy vágott,
reszelt, szaggatott, nem aprózta el a
dolgot. Viszont az egészben van valami
nagyon érdekes: a gyilkos módszeresen
hajtotta végre a műveleteket. Sokáig
csinosítgatta a művet. Ez a kézjegye.
Nerteaux szerint talán utánozni akarja
a…
– Az ő feltételezésével tisztában
vagyok. De maga, maga mit gondol?
Scarbon ellépett az asztaltól, a háta
mögött összekulcsolta a kezét:
– A gyilkos megszállott módjára
bánik ezekkel az arcokkal. Csodálja őket,
ugyanakkor dühvel töltik el. Megfaragja,
formázgatja őket, és közben megpróbál
eltüntetni róluk minden emberi vonást.
Schiffer megvonta a vállát, a
mozdulat a kételyeiről árulkodott.
– A végén mibe halt bele?
 – Mondtam már. Elvérzett. A nemi
szerveken okozott sérülések miatt.
Feltehetően szépen lassan kiszivárgott
belőle az összes vére.
– És a másik kettő?
– Az első szintén elvérzett. Hacsak a
szíve nem adta fel időnek előtte. A
második esetében nem tudtam teljes
bizonyossággal megállapítani az okot.
Feltehetően egyszerűen belehalt a
rémületbe. Ha össze akarnám foglalni a
három esetet, mindegyik nő halálát a
szenvedés okozta. Az utolsó áldozat
DNS- és toxikológiai vizsgálatainak
eredménye még nem érkezett meg, de
nem hinném, hogy az előzőekhez képest
számottevő eredménnyel kecsegtetnének.
Scarbon egy – talán kissé elsietett –
mozdulattal letakarta a holttestet. Schiffer
sétálgatott egy kicsit, mielőtt újra
megszólalt volna:
– Az események időrendjével
kapcsolatban van valami ötlete?
– Nem akarnék pontosabban
belemerülni a részletekbe, de
feltételezésem szerint a nőt három nappal
ezelőtt rabolhatták el, nagyjából csütörtök
este. Nyilván akkor, amikor eljött a
munkából.
– Miért gondolja?
– Üres volt a gyomra. Akárcsak az
első kettőnek. A pasas a hazafelé úton
kapja el őket.
– Jobb, ha nem bocsátkozunk
messzemenő következtetésekbe.
A törvényszéki szakértő idegesen
fújtatott egyet:
– Ezek után húsz-harminc órányi
folyamatos kínszenvedés következett.
– Minek alapján állapította meg az
időtartamot?
– Az áldozat küzdött. A kötelek
kidörzsölték a bőrét, belemélyedtek a
húsába. A sebek elgennyedtek. Az
elfertőződés mértékének köszönhetően
sikerült visszafejteni az időt. A húsz-
harminc órányi becslés nem állhat
nagyon távol a valóságtól. Ami azt illeti,
ennél többet ki sem bír az emberi
szervezet.
Schiffer továbbra is fel-alá járkált, a
padló kékes tükröződéseit vizsgálgatta:
– Nem talált valamit, ami a tett
színhelyére utalhatna?
– De, talán igen.
Paul kérdezett vissza:
– Tessék?
 Scarbon csettintett egyet a nyelvével,
úgy hangzott, mint egy filmforgatáson a
csapó:
– Már az első két nő esetében is
felfigyeltem valamire, ami az utolsó
holttest esetében azért nem annyira
nyilvánvaló. Az áldozat vére
nitrogénbuborékokat tartalmaz.
– És ez mire utal?
Paul előkapta a jegyzetfüzetét.
– A dolog felettébb különös. Jelenthet
olyasmit, hogy az áldozat testét, még
életében, a földfelszínen jellemzőnél
sokkal magasabb nyomásnak tették ki.
Például mélytengeri tengeralattjárókban
tapasztalható ekkora nyomás.
Az orvos eddig még soha nem
említette ezt a megállapítást.
– Jómagam nem foglalkozom
búvárkodással – folytatta –, de közismert
jelenségről van szó. Ahogy az ember
egyre mélyebbre merül a vízben, a
nyomás egyre fokozódik. A nitrogén
szétoszlik a vérben. És ha az ember túl
gyorsan tér vissza a felszínre, és nem
veszi figyelembe a nyomáskiegyenlítés
szükségszerűségét, akkor a nitrogén
hirtelen buborékokat képezve gázzá
alakul.
Schiffernek a magyarázat láthatóan
felkeltette az érdeklődését:
– Ez történt az áldozatokkal is?
– Mindhárom áldozattal. A
nitrogénbuborékok szétáradtak a
szervezetükben, elpattantak, és ezáltal
újabb fájdalmakat okoztak nekik.
Természetesen száz százalékos
bizonyossággal nem állíthatom, de
elképzelhető, hogy ezek a nők – mondjuk
úgy – búvárbalesetet szenvedtek.
Paul tovább érdeklődött, miközben az
orvos minden egyes szavát feljegyezte:
– Lemerültek valami mély vízbe?
– Azt nem mondtam. De az egyik
rezidens szerint, aki rendszeresen
búvárkodik, legalább négy bar
nyomásnak tették ki őket. Ez körülbelül
negyvenméternyi mélységnek felel meg.
Párizs területén elég nehéz lenne ekkora
víztömeget találni. Szerintem sokkal
valószínűbb, hogy magasnyomású
kamrába zárták őket.
Paul lázasan körmölt:
– És hol lehet ilyesmit találni?
– Hát, kicsit körül kellene nézni.
Használják a hivatásos búvároknál
keszonbetegség kezelésére, de Párizs
környékén nem hiszem, hogy sok ilyen
alkalmatosságot tartanának. Bizonyos
kórházakban is van keszonkamra.
– Kórházakban?
– Pontosan. A súlyos érkárosodások
kezelésében alkalmazzák.
Cukorbetegeknél, magas koleszterinszint
esetén… A túlnyomásnak köszönhetően a
vér élénkebben áramlik a szervezetben.
Párizsban négy vagy öt ilyen felszerelést
tartanak nyilván. De azt azért nehezen
tudom elképzelni, hogy a gyilkosunknak
szabad bejárása lenne bármelyik
kórházba. Érdemesebb lenne talán
megvizsgálni a technológia ipari
felhasználását.
– Milyen iparágak használnak
ilyesmit?
– Fogalmam sincs. Járjanak utána! Ez
a munkájuk. De még egyszer
hangsúlyozom, nem vagyok teljesen
biztos a dologban. Könnyen előfordulhat,
hogy van más magyarázat is a buborékok
kialakulására. Ez esetben passzolok.
Schiffer újra beszállt a társalgásba:
– A három holttesten nem vett észre
semmi kézzelfogható nyomot, ami a
pasasra utalna?
– Semmit. A gyilkos alaposan
megtisztogatta mindegyiket. És abban is
biztos vagyok, hogy kesztyűben
dolgozik. Nem akar velük szexuális
kapcsolatot létesíteni. Nem simogatja,
nem csókolgatja őket. Az nem az ő
műfaja, Egyáltalán nem jellemző rá.
Sokkal inkább tudományos oldalról
közelíti meg a dolgot. Gépiesen.
Személytelenül… testetlenül.
 – Fokozódik az elszántsága?
– Nem. Mindig ugyanazokkal a
szakavatott mozdulatokkal végzi el a
kínzást. A velejéig gonosz, de soha nem
veszti el a fejét. – Az orvos arcára kiült
egy fáradt mosoly. – A kriminológiai
szakirodalom hidegvérű gyilkosnak
nevezi az ilyet.
– Maga szerint mi izgatja fel?
– A szenvedés. Kizárólag a
szenvedés. Gondosan kiszámított
módszerekkel esik neki az áldozatainak,
addig kínozza okét, amíg csak van
bennük szusz. A fájdalom hozza lázba,
abban leli örömét. Nyilván zsigerileg
nem bírja elviselni a nőket. Megveti a
testüket, az arcukat.
Schiffer Paul felé fordult, gúnyosan
elvigyorodott:
 – Úgy tűnik, pszichológusokkal
vagyok körülvéve.
Scarbon elvörösödött:
– Az igazságügyi orvostan nagyrészt
pszichológia. Az erőszak számtalan
megnyilvánulása fordul meg a kezünk
között, és kivétel nélkül mindegyik
valami beteg elméből pattan ki…
A rendőr beleegyezően bólogatott, de
a vigyor továbbra sem hervadt le a
képéről. A boncasztal melletti tömbről
elvette a gépelt jelentést.
– Köszönjük, doki.
Az udvarra nyíló ablakok alatt
kirajzolódó ajtó felé indult. Amikor
kinyitotta, a terembe vakító fény áradt be,
mintha csak valaki kiloccsantott volna
egy vödör tejet a nagy kékség közepére.
Paul fogta a boncolási jegyzőkönyv
másolatát:
– Elvihetem?
Az orvos nem válaszolt, mélyen a
szemébe nézett:
– A felettesei tudnak Schifferről?
Paul széles mosollyal felelt:
– Ne törődjön vele! Kézben tartom a
dolgot.
– Csakis maga miatt aggódom. Ez
egy szörnyeteg.
Paul összerezzent. Az orvos még
hozzátette:
– Megölte Gazil Hemetet.
A név hallatán Paul fejében
felélénkültek az emlékek. 2000 októbere:
a gyorsvonat alatt megtalálják a török
férfi összeroncsolódott holttestét,
Schiffert szándékos emberöléssel
vádolják. 2001 áprilisa: az ügyészség
valami titokzatos oknál fogva berekeszti
a vizsgálatot. Fagyos hangon vágott
vissza:
– A vonat gázolta halálra. A boncolás
nem bizonyította a vádakat.
– Annak idején én magam végeztem
az ellenőrző szakértői vizsgálatot. Az
arcon durva sérüléseket találtam. Az
egyik szemet gyakorlatilag kinyomták. A
halántékot fúróval átlyuggatták. – A
lepedővel letakart domb felé mutatott. –
Sokkal rosszabbul nézett ki ennél.
Paul érezte, hogy megroggyan a
térde; nem dolgozhat együtt egy olyan
emberrel, akiről ilyesmit feltételez:
– A jegyzőkönyv csupán néhány
felületi sérülést említett…
– A kiegészítő megjegyzéseimet
elsüllyesztették. Falaznak neki.
 – Kikre gondol?
– Félnek. Mindenki fél.
Paul az ajtó fehérlő fénykerete felé
hátrált. Miközben a kezéről lehúzta a
gumikesztyűt, Claude Scarbon halkan
még odaszólt neki:
– Az ördöggel kötött szövetséget.

13.

– Náluk az Iskele foglalkozik ilyesmivel.

Ejtsd: „isz-ke-le”.
– Tessék?
– Talán „kikötői rakpart”-nak vagy
„beszállóhíd”-nak lehetne fordítani.
– Elárulná, miről beszél?
Paul beült Schiffer mellé a kocsiba, de
egyelőre nem adta rá a gyújtást. Még
mindig az Igazságügyi Orvostani Intézet
udvarán vesztegeltek a keskeny
tartóoszlopok árnyékában. Schiffer
mesélni kezdett:
– Egész Törökországban ez a
maffiaszerű szervezet felügyeli az
illegális bevándorlást Európába. Melót és
szállást is kerítenek az „ügyfeleknek”.
Legtöbbször úgy intézik, hogy minden
műhelybe olyan emberek kerüljenek, akik
ugyanarról a vidékről származnak.
Párizsban vannak olyan cégek is,
amelyek gyakorlatilag egyetlen anatóliai
falu köré szerveződnek.
Schiffer szünetet tartott, dobolni
kezdett a kesztyűtartón, majd folytatta az
előadást:
– Az ár elég sok mindentől függ. A
leggazdagabbak azt is megengedhetik
maguknak, hogy repülőre üljenek és
lefizessék a vámosokat. Hamis útlevéllel
és munkavállalási engedéllyel a kezükben
érkeznek meg Franciaországba. A
legszegényebbek vagy Görögországon
keresztül jönnek át hajón, vagy Bulgária
felé teherautókon. De mindkét irányban
legalább kétszáz lepedőt kell számolni az
útra. A faluban szépen összegyűlik a
család, jó, ha nagy nehezen sikerül
összeadniuk az egyharmadát. És aki már
megérkezett, legalább tíz évig gürcölhet,
hogy kifizesse a tartozását.
Paul Schifferre bámult, arcának a
napfényes ablaküveg előtt élesen
kirajzolódó körvonalait vizsgálgatta.
Többször is hallott már erről a hálózatról,
de eddig még soha senki nem tudott ilyen
pontos leírást adni róla.
 Az ezüstös hajú zsarunak még nem
ért véget a mondanivalója:
– És azt meg csak el sem tudod
képzelni, milyen szervezetten dolgoznak
a fiúk. Van egy részletes nyilvántartásuk,
ahová mindent gondosan bevezetnek.
Minden egyes bevándorló neve mellett
feltüntetik, hogy hol született, hol
dolgozik éppen, hogy áll az adósság
visszafizetésével. Törökországgal e-
mailen tartják a kapcsolatot, hogy
szükség esetén a helyi erők
megszorongathassák az ügyfél családját.
Párizsban mindent elintéznek a
munkások helyett. Gondoskodnak arról,
hogy az otthonra szánt pénz
megérkezzen, kedvezményes
telefonhívásokat biztosítanak. Vannak
embereik a postánál, a különféle
bankoknál, a nagykövetségeken. Küldeni
akarsz egy játékot a gyerekednek?
Felkeresed az Iskelét. Nőgyógyászra van
szükséged? Az Iskele rögtön a kezedbe
nyom egy címet, ahol az orvos
garantáltan nem kérdezősködik sokat.
Gond van a munkahelyeden? Az Iskele
elrendezi az ügyet. A török negyedben
semmi sem történik anélkül, hogy az
Iskele emberei ne tudnának róla, és hogy
ne lenne nyoma a nyilvántartásban.
Paul nagy nehezen felfogta, hová akar
mindezzel kilyukadni Schiffer:
– Azt hiszi, tudnak a gyilkosságokról
is?
– Ha ezek a lányok tényleg illegális
bevándorlók voltak, a
műhelyfőnökeiknek egész biztosan az
volt a legelső dolguk, hogy rohantak az
Iskeléhez. Ad egy, meg kellett tudniuk,
mi történt. Ad kettő, újabb lányokat
kellett találniuk az üresen maradt
helyekre. Minden kicsinált lány miatt egy
vagon pénzt veszítenek.
Paul fejében felcsillant egy halvány
reménysugár:
– Arra gondol… hogy hátha van
valamijük, aminek alapján azonosíthatjuk
a lányokat?
– Minden egyes dossziéban ott van az
érintett személy fényképe. A párizsi címe.
A munkáltatója neve és elérhetősége.
Paul megkockáztatott még egy
kérdést, bár a választ már előre sejtette:
– És maga ismeri ezeket a fickókat?
– A párizsi Iskele feje név szerint
Marek Cesiuz. De mindenki csak
Mariusnak hívja. Van egy mulatója a
boulevard de Strasbourg-on.
Bábáskodtam az egyik fia születésénél. –
Schiffer oldalra kacsintott: – Akkor
indítasz végre, vagy mi lesz? Paul még
egy pillanatig elnézte Jean-Louis
Schiffert. Az ördöggel kötött szövetséget.
Scarbonnak talán igaza volt, de ezen az
úton, amelyen most készült elindulni,
nála jobb társat keresve sem találhatott
volna.

 III.

14.

Hétfő reggel Anna Heymes óvatosan

kilépett a lakásból, taxin a Szajna bal
partja felé indult. Emlékezett rá, hogy az
Odéon környékén több olyan
könyvesboltot is látott, ahol orvosi
szakkönyveket árulnak.
Bement az egyikbe, végigböngészte a
pszichiátriai és idegsebészeti munkákat,
hátha talál bennük valamit az
agybiopsziáról. Ackermann hangja még
mindig ott csengett a fülében:
„sztereotaktikus eljárás”. Csakhamar
talált is néhány fényképet és egy részletes
leírást erről a módszerről.
A páciensek fejét leborotválták és
valami szögletes abroncsot szereltek
köré. Mintha odacsavaroztak volna
valami fémkockát a halántékukhoz. A
keret felső részére koponyafúrót
rögzítettek – teljesen úgy nézett ki, mint
egy hétköznapi fúrógép.
Képről képre végigment a
beavatkozás minden egyes mozzanatán.
A fúrófejjel meglékelik a csontot; a
szikével kitágítják a nyílást,
belemetszenek az agyat borító
agyhártyába; az üreges fejű tűt
belemerítik a kocsonyás anyagba. Az
egyik képen az orvos épp kihúzta a
nyílásból a szondát – még szinte a
rózsaszín szövetek is látszottak a fej
belsejében.
 Bármi jöhet, de ez nem!
Anna meghozta a döntést:
ellenvéleményt akart; minél hamarabb ki
akarta vizsgáltatni magát egy másik
szakorvossal is, hátha az felkínál valami
más lehetőséget.
A boulevard Saint-Germaine-en betért
egy kávézóba, lement az alagsori
telefonfülkébe, fellapozta a
telefonkönyvet. Végighívott néhány
számot, de mindenki vagy elutazott, vagy
hihetetlenül be volt táblázva; a többszöri
sikertelen próbálkozás után végre ráakadt
Mathilde Wilcrau-ra – a telefonban a
pszichiáter-pszichoanalitikus
készségesnek tűnt.
A nő hangja mély volt, de a
hanghordozása könnyed, már-már
gunyoros. Anna röviden mesélt az
emlékezetkieséseiről, és váltig
bizonygatta, hogy a probléma igenis
felettébb sürgős.
A pszichiáter belement, hogy azonnal
fogadja. A rendelője a Panthéon mellett
volt, öt percre az Odéontól.
Anna a váróban ült; a kisméretű
szobát fényesre polírozott, faragott antik
bútorokkal rendezték be, úgy érezte
magát, akár a versailles-i kastélyban.
Egyedül volt, a falakat díszítő
bekeretezett fényképeket nézegette:
mindegyik valami sportteljesítményről
készült, a lehető leglehetetlenebb
helyeken.
Az egyiken egy siklóernyőn lógó alak
épp elrugaszkodott egy sziklás hegycsúcs
pereméről; a másikon egy állig
bebugyolált hegymászó épp egy jégfalba
kapaszkodott; a következőn egy feszes
síruhába öltözött, maszkot viselő lövész
ismeretlen célpont felé emelte a
távcsöves puskát.
– A visszatérésem utáni hőstetteim.
Anna a hang felé fordult.
Mathilde Wilcrau magas, széles vállú
nő volt, kedves mosollyal állt az ajtóban.
A karja erőteljesen, már-már hivalkodóan
duzzadozott a blézer alatt. Hosszú, igen
formás lába szívósságra engedett
következtetni. „Negyven és ötven között
lehet” – állapította meg Anna, miután
észrevette kissé petyhüdt szemhéját és a
szeme körül húzódó ráncokat. De az
atléta termetű nő megjelenésében nem a
kora, hanem inkább a belőle áradó
energia parancsolt tiszteletet; a megítélés
nem évek, hanem kilojoule-ok
kérdésének tűnt.
A pszichiáter mutatta az utat:
– Erre tessék.
A rendelő vagy iroda pontosan úgy
nézett ki, mint az előszoba; fa, márvány,
arany. Anna valahogy megérezte, hogy a
nő igazi természetéről a kalandjait
ábrázoló fényképek sokkal többet árulnak
el, mint ezek a kifinomult ízléssel
összeválogatott bútorok.
Mindketten helyet foglaltak a tűzpiros
íróasztal két oldalán. Az orvos fogott egy
töltőtollat, és a jegyzettömb kockás
lapjaira a szokásos módon feljegyezte a
beteg adatait. Név, életkor, lakcím…
Anna fejében megfordult, hogy másnak
adja ki magát, de végül magában úgy
határozott, tiszta játékot játszik.
Miközben válaszolgatott, az őt
kérdezgető nőt figyelte. Lenyűgözte ez a
magabiztos, ragyogó, amerikaias
tünemény. Barna haja sűrűn omlott a
vállára; finom vonásai szabályosan
rajzolódtak ki élénkvörös, érzéki, a
tekintetet magára vonzó szája körül.
Valami töményen cukros, tápláló
gyümölcszselé jutott róla az eszébe.
Ösztönösen megbízott benne.
– Nos, mi a panasza? – kérdezte
kedélyesen a doktornő.
Anna próbált tömören válaszolgatni:
– Emlékezetkieséseim vannak.
– Milyen jellegűek?
– Nem ismerem fel a környezetemben
az arcokat.
– Semmilyen arcot?
– Főleg a férjemét nem.
– Fogalmazzon pontosabban, kérem:
egyáltalán nem ismeri fel a férjét?
Időnként sem?
– Nem erről van szó. A kihagyások
rövid ideig tartanak. De azokban a
pillanatokban a férjem arca nem mond
nekem semmit. Olyan, mintha egyáltalán
nem is ismerném. Aztán hirtelen
visszakapcsolok. Eddig csupán néhány
másodpercig tartottak ezek a
kimaradások. De mostanában úgy érzem,
mintha egyre hosszabbodnának.
Mathilde a tolla – egy fekete lakk
bevonatú Mont Blanc – végével kopogott
a papíron. Anna észrevette, hogy
időközben diszkréten kibújt a cipőjéből.
– Ennyi?
Anna habozott:
– Néha az ellenkezője is előfordul…
– Hogyhogy az ellenkezője?
 – Idegenekről azt hiszem, hogy
ismerem őket.
– Mondana egy példát?
– Főleg egy emberrel kapcsolatban
szokott elfogni ez az érzés. Nagyjából
egy hónapja a rue du Faubourg Saint-
Honorén dolgozom egy
csokoládéboltban. És van egy rendszeres
vevőnk. Negyvenes férfi. Valahányszor
csak belép a boltba, eltölt valamiféle
melegség vele kapcsolatban. De képtelen
vagyok bármire is visszaemlékezni.
– És a férfi? Ő mit mond?
– Semmit. Nyilvánvaló, hogy soha az
életben nem látott még sehol máshol,
kizárólag a pult mögött.
Az asztal alatt a pszichiáter kicsit
megtornáztatta fekete harisnyába bújtatott
lábujjait. Az egész viselkedésében volt
valami pajkos elevenség.
– Foglaljuk össze a dolgokat! Azokat
az embereket, akiket fel kellene ismernie,
nem ismeri fel, azokat viszont igen,
akiket nem ismer. Erről van szó?
Minden szó utolsó szótagját mindig
kicsit finomkodva kitartotta, a hanglejtése
egy gordonka vibratójára emlékeztetett.
– Fogalmazhatunk így is, igen.
– Arra nem gondolt, hogy nem ártana
szemüveget csináltatnia?
Anna fulladozott a dühtől. Erezte,
hogy a fejébe szalad a vér. Hogy mer ez a
nő viccelődni a betegségén? Felpattant, a
táskája után nyúlt. Mathilde Wilcrau
megpróbálta visszatartani:
– Ne haragudjon! Csak élcelődtem.
Rossz vicc volt, tudom. Kérem,
maradjon.
 Anna megállt. A vörösre festett
mosolyból gondoskodás áradt felé.
Feladta az ellenállást. Visszahuppant a
karosszékbe.
A pszichiáter is visszaült a helyére,
megnyugtató hangon tovább ragozta az
esetet:
– Ha gondolja, folytathatjuk. Más
arcok látványa is előidézi ezt a rossz
érzést? Olyan emberekre gondolok,
akikkel gyakran össze szokott futni az
utcán vagy nyilvános helyeken.
– Igen. De olyankor másról van szó.
Tudja… hallucinációim vannak. A
buszon, baráti vacsorákon, bárhol
vagyok. A szemem előtt hirtelen
elmosódnak és zavarossá válnak az
arcok, és aztán a vonásaik félelmetes
maszkokká állnak össze. Rettegek, ha
bárki szemébe kell néznem. Alig merek
már emberek közé menni…
– Hány éves?
– Harmincegy.
– Mikor jelentkeztek először a
tünetek?
– Nagyjából másfél hónappal ezelőtt.
– Fizikai rosszullét is társul hozzájuk?
– Nem… Vagyis igen. Főleg valami
szorongató érzés. Reszketés. Az egész
testem elnehezül. A tagjaim
elgémberednek. Az is előfordul, hogy
nem kapok levegőt. Nemrég vérzett az
orrom.
– Általában milyen az egészségi
állapota?
– Kitűnő. Nincsenek panaszaim.
A pszichiáter elhallgatott. Valamit
felírt a jegyzettömbbe.
 – Vannak más jellegű memóriazavarai
is? Például a múltja bizonyos
eseményeivel kapcsolatban?
Anna szabadjára engedte a
gondolatait:
– Igen. Bizonyos emlékek teljesen
elmosódnak a fejemben. Egyre
távolibbnak látom őket, egyre kevesebb
minden jut róluk az eszembe.
– Például a férjével kapcsolatos
emlékei?
Anna háta dermedten nekifeszült a
szék támlájának:
– Ezt most miért kérdezi?
– Láthatóan elsősorban az ő arca idézi
elő a tüneteit. Ebből logikusan az
következik, hogy a közös múltjukkal sem
tud igazán mit kezdeni.
Anna felsóhajtott. A nő kérdései azt
sugallták, mintha a betegsége az
érzelmeiből vagy a tudatalattijából
fakadna; mintha szándékosan próbálná
elfojtani az emlékeit. A dolgok ilyetén
megítélése nagyban különbözött
Ackermann álláspontjától. De hát nem
pontosan ezért jött ide?
– Igaza van – felelt lemondóan. – A
Laurent-nal töltött pillanatok egyre
halványabban élnek bennem, lassan
teljesen szertefoszlanak. – Elhallgatott,
majd kissé felélénkülve folytatta. – De ha
jól megnézzük a dolgokat, ez nem is
olyan meglepő.
– Miért?
– Jó ideje már kizárólag Laurent
körül forog az életem. A legtöbb
emlékem hozzá kapcsolódik. Mielőtt
munkába álltam volna a
csokoládéboltban, főállású feleség
voltam. A férjem és a háztartási teendők
töltötték ki a napjaimat.
– Azelőtt soha nem dolgozott?
Anna hangja gúnyosra váltott, telve
volt öniróniával:
– Elvégeztem a jogot, de soha még
csak be se tettem a lábam egy ügyvédi
irodába. Gyerekem nincs. Laurent a
„mindenem”, ha úgy tetszik, rajta
keresztül látom a világot…
– Hány éve van férjnél?
– Nyolc.
– Normális a szexuális életük?
– Attól függ, mit nevez normálisnak.
– Egyhangú. Unalmas.
Anna értetlenül nézett rá.
Magyarázatképpen megint csak kapott
egy mosolyt:
 – Ez is vicc akart lenni. Egyszerűen
arra lettem volna kíváncsi, hogy
rendszeresen élnek-e nemi életet.
– Ezen a téren minden a legnagyobb
rendben. Sőt… kifejezetten kívánom.
Napról napra jobban. Olyan furcsa ez az
egész.
– Talán nem is annyira, mint
gondolja.
– Ezt most miért mondja?
A kérdésre nem érkezett válasz.
– Mivel foglalkozik a férje?
– Rendőr.
– Tessék?
– Magas beosztásban dolgozik.
Laurent vezeti a belügyminisztérium
statisztikai főosztályát. Több ezer
jegyzőkönyv megy át a keze alatt, ő
felügyeli egész Franciaország bűnügyi
nyilvántartását. Soha nem értettem, mit is
csinál pontosan, de elég fontosnak tűnik a
munkája. A miniszter közvetlen
környezetéhez tartozik.
Mintha mi sem lenne természetesebb,
Mathilde szemrebbenés nélkül folytatta a
kérdezősködést:
– És miért nincs gyerekük? Ezzel
kapcsolatosan van valami probléma?
– Ha van is, az nem pszichológiai
jellegű.
– Hanem?
Anna nem válaszolt rögtön. Eszébe
jutott a szombat éjszaka: a rémálom,
Laurent felvilágosítása, a vér az arcán…
– Pontosan nem tudnám
megmondani. Két nappal ezelőtt magam
is feltettem a kérdést a férjemnek. Azt
válaszolta, hogy én nem akartam
gyereket. Még meg is eskettem, hogy
soha nem kér tőlem ilyet. Csakhogy én
ebből semmire sem emlékszem. –
Hirtelen felemelte a hangját. – De hát az
ilyesmit hogy felejtheti el az ember? –
Megnyomott minden egyes szótagot. –
Nem em-lék-szem!
A doktornő lejegyzett néhány sort,
majd újból megszólalt:
– És a gyerekkori emlékeivel mi a
helyzet? Azok is törlődnek?
– Nem. Távolinak tűnnek, de
megvannak.
– A szüleire emlékszik?
– Nem. Korán elveszítettem a
családomat. Autóbaleset. Bordeaux
mellett nőttem fel egy nevelőotthonban,
az egyik nagybátyám gyakorolta a
felügyeletet. Mostanában már nem
találkozom vele. Régen sem sokat
találkoztunk.
– És mire emlékszik?
– Tájakra. Az óceán végtelen
partjaira. A fenyőerdőkre. Ezek a képek
teljesen tisztán jelennek meg előttem.
Úgy látom őket, mintha most is ott
lennék. A természet sokkal
kézzelfoghatóbb, mint minden más
körülötte.
Mathilde kitartóan jegyzetelt. Anna
belenézett a papírjaiba, és látta, hogy
tulajdonképpen csak rajzolgat. A
doktornő fel sem nézett, úgy kezdett bele
a következő kérdéssorba.
– Hogy alszik? Nem szenved
álmatlanságban?
– Dehogy, épp ellenkezőleg.
Rengeteget alszom.
 – Amikor megerőlteti a memóriáját,
nem érzi levertnek magát?
– De igen. Rám tör valami
kimerültség érzés.
– Mondjon valamit az álmairól!
– Amióta elkezdődött a betegség, van
egy elég… különös álmom.
– Hallgatom.
Anna elmesélte a visszatérő éjszakai
rémlátomást. Pontosan leírta a
pályaudvart a parasztokkal. A fekete
kabátos férfit. A négyholdas, lobogó
zászlót. A gyereksírást. Végül pedig a
viharos befejezést: a meztelenül feltáruló
mellkast, a szétmálló arcot…
A pszichiáter elismerően füttyentett.
Anna nem feltétlenül találta
megnyerőnek ezt a meglehetősen kötetlen
viselkedést, de valamiért mégis
biztonságban érezte magát a nő mellett.
De Mathilde következő kérdésére
megfagyott az ereiben a vér.
– Gondolom, járt már másik orvosnál
is. Esetleg ideggyógyásznál?
Anna összerezzent.
– Én… Miből gondolja?
– A tünetei inkább klinikai jellegűek.
A rosszullétek és a hallucinációk
valamiféle idegrendszeri elváltozásra
engednek következtetni. Ilyen esetekben
a betegek szívesebben bízzák magukat
kórházi orvosokra. Például neurológusra,
aki lokalizálja a betegség eredetét, és
gyógyszeres kezelést ír elő.
Anna feladta a küzdelmet:
– Az orvosomat Ackermann-nak
hívják. A férjem ifjúkori jó barátja.
– Eric Ackermann?
 – Ismeri?
– Évfolyamtársam volt az egyetemen.
Anna félve megkérdezte:
– És mit gondol róla?
– Nagy tudású ember. Milyen
diagnózist adott?
– Egyelőre csak kísérletezgetett
velem. Voltam szkenneres vizsgálaton.
Röntgenen. MRI-t is csináltatott.
– PET vizsgálaton nem volt?
– De igen. Múlt szombaton. Egy
olyan kórházban, ami tele volt
katonákkal.
– A Valde Grace-ban?
– Nem, Orsay-ba kellett menni, az
Henri Becquerel Intézetbe.
A papír sarkába Mathilde feljegyezte
az intézet nevét.
– Az eredmény?
 – Semmi konkrét. Ackermann szerint
a jobb agyféltekémen sérült meg valami,
a temporális lebeny egyik hátsó
tágulatában…
– Az arcfelismerésért felelős terület.
– Pontosan. Szerinte egy kis részen
elhalt. De a pontos helyét nem sikerült
megállapítania.
– És mit mond, mi az elhalás oka?
Anna hadarni kezdett, a vallomástól
megkönnyebbült:
– Éppen az a baj, hogy egyelőre nem
tudja. Újabb vizsgálatokat akar. – A
hangja megtört. – Biopsziát szeretne,
hogy jobban kielemezhesse az agyam
érintett részét. Látni akarja az
agysejtjeimet vagy mi. De én… –
Próbálta összeszedni magát. – Azt
mondja, hogy anélkül nem kezdhet bele a
kezelésbe.
A doktornő letette a kezéből a
töltőtollat, összefonta a karját maga előtt.
Mióta Anna nála volt, most először nézett
rá minden gúny és irónia nélkül:
– A többi zavaráról is beszélt neki?
Az eltünedező emlékeiről? Az
összemosódó arcokról is?
– Nem.
– Miért nem bízik benne?
Anna nem felelt. De Mathilde nem
hagyta annyiban a dolgot:
– Miért jött el hozzám? És nekem
miért pakolt ki mindent?
Anna tett egy bizonytalan mozdulatot,
majd lesütött szemmel kinyögte:
– Nem vagyok hajlandó alávetni
magam a biopsziának. Bele akarnak túrni
az agyamba.
 – Kik azok az ők?
– A férjem és Ackermann. Azért
jöttem el magához, mert abban
reménykedtem, hátha lesz valami más
javaslata. Nem akarom, hogy lyukat
fúrjanak a fejembe!
– Nyugodjon meg!
Anna felemelte a fejét, a szemét
könny áztatta.
– Szabad… Rágyújthatok?
A pszichiáter bólintott. Anna azonnal
elővett egy cigarettát. Amire az első
füstpamacs szétoszlott körülötte, a
doktornő arcán újra megjelent a már
megszokott mosoly.
Valami megmagyarázhatatlan,
gyerekkori emlék futott át Anna agyán. A
dűnéken voltak osztálykiránduláson,
hatalmas pipacscsokrokkal a kezükben
sétáltak vissza az otthon felé.
A nevelők azt mondták, a virágok
szárát meg kell pörkölni egy kicsit, hogy
hosszabb ideig megtartsák a színüket…
Mathilde Wilcrau mosolya felidézte
benne a tűz és a szirmok ragyogása
közötti rejtélyes kapcsolatot. Ebben a
nőben megpörkölődött valami, attól
tudott ilyen élénkvörösen pompázni a
rúzs a száján.
A pszichiáter adott neki egy kis időt,
majd nyugodt hangon folytatta a
kérdezősködést:
– Ackermann beszélt magának arról,
hogy nem kizárólag idegrendszeri zavar
okozhat amnéziát, hanem valami súlyos
pszichés megrázkódtatás is lehet az oka?
Anna hirtelen kifújt egy nagyobb
adag füstöt.
 – Arra gondol, hogy… a
rosszulléteim esetleg valami lelki trauma
következményei lehetnek?
– Ez is egy lehetőség. Hirtelen
sokkhatás is előidézhette, hogy elfojt
bizonyos dolgokat.
Hirtelen hatalmas kő esett le Anna
szívéről. Most már tudta, hogy azért jött
ide, hogy ezeket a szavakat hallja; azért
választott ki a telefonkönyvből éppen egy
pszichoanalitikust, hogy a betegsége
mögött tisztán lelki eredetű okokat
kereshessen. Alig bírt egy helyben
maradni:
– De arra a megrázkódtatásra –
mondta két slukk között –, arra azért csak
emlékeznék, nem?
– Nem feltétlenül. Az esetek nagy
többségében az amnézia kiiktatja a saját
forrását. Azt az eseményt, ami kiváltotta.
– És annak a sokkhatásnak, amiről
beszélt, nyilván köze kell, hogy legyen az
arcokhoz, nem?
– Nagyon valószínű, igen. Az
arcokhoz és a férjéhez.
Anna felpattant a székről:
– A férjemhez?
– Az elmondottakból ítélve ez a két
dolog a tünetek sarkalatos pontja.
– Laurent váltotta volna ki bennem a
lelki törést?
– Nem ezt mondtam. De szerintem a
két dolog valamilyen módon
összekapcsolódik. Az a bizonyos trauma,
már amennyiben valóban átesett rajta,
részleges amnéziát idézett elő, aminek az
elsődleges tárgya éppenséggel a férje.
Jelen pillanatban ez minden, amit tudunk.
 Anna nem szólt semmit. A cigaretta
parázsló végét bámulta.
– Tud valahogy nyerni egy kis időt? –
kérdezte Mathilde.
– Időt?
– Még mielőtt elvégeznék a biopsziát.
– Maga… hajlandó lenne foglalkozni
velem?
Mathilde felvette az asztalról a tollat,
Anna felé bökött a végével.
– Tud nyerni egy kis időt a
beavatkozás előtt vagy sem?
– Azt hiszem, tudok. Talán néhány
hetet. De ha súlyosbodik az…
– Hajlandó belemenni abba, hogy
szavak segítségével megpróbáljuk
alaposabban is felderíteni az emlékeit?
– Igen.
– Hajlandó rendszeresen eljárni
hozzám?
– Igen.
– Szuggesztív terápiának, teszem azt
hipnózisnak is hajlandó alávetni magát?
– Igen.
– Nyugtatóinjekcióknak?
– Igen. Igen. Igen.
Mathilde könnyedén elgurította a
tollat. Megcsillant a Mont Blanc fehér
csillaga:
– Csak azért is megfejtjük az
emlékeit, bízzon bennem!

15.

Szivárvány ragyogta be a lelkét.

Régóta nem érezte magát ennyire
boldognak. Már maga a feltevés is, hogy
a tünetei lelki eredetűek lehetnek, nem
pedig szervi baj okozza őket, reménnyel
töltötte el; mindenesetre legalább volt
valami alapja, hogy azt hihesse, az
agyában nincs semmiféle elváltozás,
hogy az elhalt terület nem kebelezi be
egymás után az idegsejtjeit.
A taxiban nem győzött hálálkodni
magának, hogy volt bátorsága megtenni
ezt a lépést. Dacosan a háta mögé
utasította az agykárosodás gondolatát, a
mindenféle masinákat, a biopsziát.
Boldogan nézett az értelmezés, a
beszélgetés, Mathilde Wilcrau simogató
hangja elébe… Máris hiányzott neki az a
jellegzetes hanglejtés.
Amikor délután egy óra felé odaért a
rue du Faubourg Saint-Honoréra, úgy
érezte, mintha az utca megtelt volna
élettel, sokkal elevenebbnek látta.
Elgyönyörködött a környékben. A
különféle specialitások boltocskái sajátos,
egybefüggő szigetcsoportot alkottak.
A rue du Faubourg Saint-Honoré és
az avenue Hoche kereszteződésében a
zene uralkodott: a Salle Pleyel ablakaiban
gyakorló balerinákkal átellenben az
Hamm zongoraszalon kínálta lakkozott
fedelű hangszereit. Ha kicsit továbbment
az ember, a rue de la Néva és a rue Daru
szegélyezte háromszögben hirtelen
Oroszországban találta magát: moszkvai
hangulatú éttermek, ortodox templom.
Ezután következett az ínyencségek
birodalma: a Mariage fivérek teaüzlete és
a Maison du Chocolat elnevezésű
csokoládébolt; két sötétbarna mahagónifa
homlokzat, két ragyogó cégér, mintha
egy múzeumba toppant volna be az
ember.
Amikor Anna belépett, Clothilde épp
a polcokat tisztogatta. Vadul törölgette a
hatalmas agyagedényeket, fából készült
tálakat és porcelántányérokat,
amelyeknek csupán annyi volt közük a
csokoládéhoz, hogy aranybarnás színük
illett hozzá, látványuk kényelemérzettel
és némi boldogsággal töltötte el a
látogatót. Bársonyos, meleg jólét
sugárzott belőlük…
Clothilde a hokedlin állva
hátrafordult.
– De jó, hogy itt vagy! Adsz nekem
egy órát? Ki kellene ugranom a boltba.
Ez így volt igazságos. Anna egész
délelőtt távol volt, igazán tarthatta a
frontot ebédidő alatt. Szó nélkül,
mosolyogva átvette a szolgálatot. Egy
ronggyal felszerelkezve azonnal neki is
látott a törölgetésnek, fényezésnek és
csiszatolásnak, nemrégiben visszatért
jókedve feltöltötte energiával.
De egyik pillanatról a másikra a
lelkesedése alábbhagyott, a mellkasában
valami űrt érzett. Belehasított a
felismerés, hogy tulajdonképpen
mennyire nincs oka erre a fene nagy
vidámságra. Milyen pozitív hozadéka
volt a délelőtti látogatásának? Kit
érdekel, hogy agykárosodása van vagy
lelki megrázkódtatáson esett át, az egész
semmit nem változtat az állapotán, attól
még ugyanúgy szorong. Mit is segíthetne
rajta Mathilde Wilcrau kezelése? Attól
még ugyanolyan őrült marad.
Lerogyott a pult mögé. A pszichiáter
feltételezése talán még rosszabb is volt,
mint Ackermanné. A gondolat, hogy
valami esemény ilyen lelki törést váltott
ki belőle, csak még jobban fokozta a
rémületét. Vajon mi rejtőzik az agyában a
holtsáv mögött?
Kavarogtak a fejében a mondatok, de
főleg egyet nem tudott kiverni a fejéből:
„Az arcokhoz és a férjéhez.” Mi köze
lehet Laurent-nak ehhez az egészhez?
– Jó napot!
A hang a bejárat fölé szerelt
csengővel pontosan egyszerre szólalt
meg; fel se kellett néznie, tudta, ki lépett
be a boltba.
A kopott zakós férfi lassan a pult felé
indult. Ebben a pillanatban
megingathatatlanul tudta, hogy ismeri ezt
az embert. Az egész csak egy másodperc
tizedrészéig tartott, de az érzés
hihetetlenül erősen, éles fájdalommal
hasított belé. Csakhogy az emlékezete
még most is ellenállt.
Monsieur Bársony egyre közelebb ért.
Az arcán nem látszott semmi zavar,
különösebben figyelemre sem méltatta
Annát. Aranyfényű-mályvaszínű szeme
szórakozott pillantással végigsiklott a
csokoládékockák tömött sorain. Miért
nem akarta megismerni? Csak játszik
vele? Képtelen volt szabadulni attól
tébolyító gondolattól, hogy mi van akkor,
ha ő is Laurent cinkostársa, akinek az a
feladata, hogy figyelje, tesztelje a
reakcióit. De hát miért?
Makacs hallgatása láttán a férfi
elmosolyodott, majd fesztelen hangon
közölte:
 – Azt hiszem, ma is inkább a
szokásosból viszek.
– Rögtön adom.
Anna a pult megfelelő részéhez
sietett, egész testében remegett. Többször
is neki kellett rugaszkodnia, mire sikerült
kinyitnia egy zacskót és
belegyömöszölnie a
csokoládébonbonokat. Végül a mérlegre
helyezte a csomagot:
– Húsz deka. Tíz euró ötven lesz,
uram.
Anna megint a férfira nézett. Már
nem is volt annyira biztos benne… De a
rossz érzés nem múlt, továbbra is
szorította a mellkasát. Halványan arra
gondolt, hogy talán ő is, akárcsak
Laurent, megváltoztatta az arcát,
plasztikai műtétet végeztetett magán. A
vonásai csak emlékeztették valakire, de
nem ő volt az…
A férfi változatlan mosollyal Annára
emelte ábrándos tekintetét. Fizetett, majd
miután odavetett egy alig hallható
„Viszlát!”-ot, kisétált az üzletből.
Anna hosszasan nem mozdult,
kábultan állt egy helyben a pult mögött.
Soha ilyen erősen nem tört még rá a
szorongás. Mintha ez lett volna a büntetés
azért, amiért délelőtt feléledt benne a
remény. Mintha a csodálatosnak hitt
gyógyulás után most csak még mélyebbre
zuhant volna. Úgy érezte magát, mint
azok a férfiak, akik megpróbálnak kitörni
a börtönből, de amikor a szökés után
ismét elkapják őket, megint ott találják
magukat egy sötét cella mélyén, jó pár
méterrel a föld felszíne alatt.
 A csengő megint megszólalt.
– Szia!
Clothilde csatakos ruhában, tömött
szatyrokkal jócskán megrakodva sétált
keresztül a bolton. Néhány pillanatra
eltűnt a raktárban, ahonnan végül frissen
és sugárzóan került elő.
– Valami baj van? Úgy nézel ki, mint
aki épp most látott egy vámpírt.
Anna nem válaszolt. Nem tudta
eldönteni, hogy hányingere van, vagy
inkább sírni volna kedve.
– Rosszul vagy? – makacskodott
Clothilde.
Anna kábultan ránézett. Összeszedte
magát, és csak annyit mondott:
– Muszáj sétálnom egyet.
 16.

Az utcán egyre jobban zuhogott az eső.

Anna mit sem törődött a zord időjárással.
Átadta magát a szélben örvénylő
vízcseppek forgatagának. Eltompult
érzékeivel figyelte Párizs sodródó képeit,
a szürke ködfüggönyben vergődő várost.
A tetők fölött hullámszerűen vonultak
tovább a felhők; az erkélyek és
ablakkeretek mentén pislogó
kőfaragványok az ég áradatában elkékült
és elzöldült fejjel fuldokló emberekre
emlékeztették.
A rue du Faubourg Saint-Honoréról
rákanyarodott a boulevard Hoche-ra,
felment egészen a Monceau parkig. A
zöld terület aranydíszes fekete kerítése
mentén elsétált a rue Murillóig.
Nagy volt a forgalom. Mindenfelé
autók pöfögtek és villogtak. Bebugyolált
motorosok cikáztak össze-vissza, mint
megannyi gumiruhába bújtatott Zorro. A
járókelők küzdöttek az elemekkel,
testükre tapadó vizes ruháikban úgy
hajladoztak az erős széllökések alatt,
mintha a természet épp most végezné az
utolsó vésőcsapásokat szoborszerű
alakjukon.
Az egész környék barnás, feketés
színekben játszott, helyenként a sötét
olajos tükröződésekbe beteges
fénysugarak ezüstös csillogása vegyült.
Anna az avenue de Messine világos
falú házai és terebélyes fái között haladt
tovább. Fogalma sem volt, hová tart, de
tulajdonképpen nem is érdekelte.
Céltalanul bóklászott az utcák során,
mintha csak a saját agyában tapogatózott
volna vakon.
És akkor megpillantotta.
Az úttest túloldalán színes arckép
virított az egyik kirakatban. Anna lelépett
a járdáról. Egy festmény reprodukciója
volt. Az üveg mögül élénk színekkel
festett zavaros, szenvedő, megkínzott arc
nézett vissza rá. Közelebb lépett, mint
akit megbabonáztak: a festmény minden
ecsetvonása a hallucinációban megjelenő
alakokat idézte.
Megkereste a festő nevét a plakáton.
Francis Bacon. Önarckép 1956-ból. A
galéria első emeletén épp az ő műveit
állítót-ták ki. A bejárat a rue de Téhéran
felőli oldalon volt, csak kicsit kellett
sétálni hozzá; felment a lépcsőn.
 A fehér falú termeket vörös
drapériákkal választották el egymásról,
amitől a kiállítást ünnepélyes, már-már
vallásos hangulat lengte be. A képek előtt
tolongtak az emberek. Néma csöndben. A
térben kifüggesztett képek tisztelettel
vegyes jeges megütközést váltottak ki az
emberekből.
Az első teremben Annát két méter
magas képek fogadták, mindegyik
ugyanazt ábrázolta: egy magas rangú
egyházi személy trónolt egy hatalmas
karosszékben. A bíbor ruhába öltözött
férfi üvöltött, mintha villamosszékben
ülne. Az egyik képen vörös, a másikon
fekete, a következőn liláskék ruhát viselt.
De a főbb motívumok mindig ugyanazok
voltak. A kezével görcsösen kapaszkodott
a szinte lángoló karfába, mintha az ujjai
már ráégtek volna az elszenesedett fára.
Az üvöltésre nyílt száj mögött tátongó
lyuk olyan volt, mint valami hatalmas
seb, az egész alakot mindenfelől delejes
lángnyelvek vették körül…
Anna elért az első válaszfüggönyhöz.
A következő teremben összegörnyedt,
meztelen férfialakok különféle színfoltok
vagy vázlatos ketrecek csapdájába
kerültek. Kifacsart, torz mozdulataikkal
vergődő vadállatokra emlékeztettek.
Vagy valami félig állatias,
meghatározhatatlan fajú teremtményekre.
Az arcuk helyén skarlátvörös pacák,
véres pofák, csonka vonások
éktelenkedtek. A szörnyalakok mögött
kirajzolódó egybefüggő háttér egy
hentesbolt vagy mészárszék köves-
csempés díszleteit idézte. Valamiféle
áldozati szentély lehetett, ahol a testeket
szétroncsolták, elevenen megnyúzták,
lüktető húscafatokká alázták. Minden
egyes képet hirtelen, reszketeg
ecsetvonások jellemeztek, leginkább a
kézikamerával sietősen leforgatott
dokumentumfilmek szaggatottsága
érződött rajtuk.
Anna egyre rosszabbul érezte magát,
de még mindig nem találta meg azt,
amiért valójában idejött: a szenvedő
arcokat.
Azok a harmadik teremben vártak rá.
A nagyjából tucatnyi, kisebb méretű
képtől piros bársonykordon tartotta távol
a látogatókat. Az erőszakról árulkodó,
agyongyötöri, szétszaggatott vonások, a
szájak, orrok, csontok összevisszaságából
reménytelenséget sugárzó szempárok
keresték a kiutat.
A képeket hármasával
csoportosították. Az első triptichon a
Három tanulmány az emberi fejhez címet
viselte, 1953-ban készült. A kékesen
sápadt, hullaszerű arcokat finom vágások
szántották keresztül. A második hármas
az első szerves folytatásának tűnt, az
erőszak megnyilvánulásának következő
lépését ábrázolta. Három tanulmányfej,
1962. Az arcok vakító fehérsége csak
még jobban kiemelte a bohócos arcfestés
alatt húzódó hegeket. Furcsa mód ezek a
mély bevágások mintha mosolyt akartak
volna fakasztani a vonások között – a
középkorban bevett eljárásokhoz
hasonlóan, amikor is ilyesfajta
módszerekkel faragtak a gyerekekből
végérvényesen és visszavonhatatlanul
udvari bolondokat.
Anna továbbment. Még mindig nem
ismert rá a saját hallucinációira.
Egyszerűen rémítő álarcok vették körül.
Figyelte a torzán vibráló szájak,
arccsontok és szempárok elviselhetetlen
nyüzsgését. A festő mintha képtelen lett
volna szabadulni ezektől az arcoktól. A
lehető leghatékonyabb eszközökkel esett
nekik, azokkal szabdalta így össze-vissza
őket. Ecsettel, kefével, spatulával, késsel
hatalmas sebeket vágott beléjük,
lekapirgálta róluk a hegeket, leszaggatta
róluk a bőrt…
Anne behúzta a nyakát, fájdalmasan
összegörnyedt. Egy idő után rebegő
szemhéját szinte fel sem nyitotta, alig
nézett a képekre. A belőlük sugárzó
kegyetlenség egy bizonyos Isabel
Rawsthorne portréjához készített
tanulmány-sorozatban ért a tetőfokára. A
nő arca szó szerint szétesett. Anna
hátrahőkölt, kétségbeesetten próbált
valami emberi vonást felfedezni a nyers
kuszaságban. De nem látott mást, csak
zilált töredékeket: egy szélesen felhasadt
ajkat, körkörös vájatok közepén vöröslőn
kigúvadó szemeket.
Hirtelen rátört a pánikroham, sarkon
fordult, a kijárat felé sietett. A galéria
előcsarnokának fehér pultján megakadt a
szeme a kiállítás katalógusán.
Megtorpant.
Látnia kellett – látnia kellett az arcát.
Reszkető kézzel kinyitotta a könyvet,
és miután átlapozta a műteremről készült
fotókat és a képek színes reprodukcióit,
végre megpillantotta maga Francis Bacon
portréját. A fekete-fehér felvételen a
művész átható tekintete majd’ átlyuggatta
a fényes papírt.
Anna két kézzel lesimította a
katalógus lapjait, hogy minél jobban
szemügyre vehesse a férfit.
Mohó, lángoló tekintet, széles
járomcsont – már-már holdvilágképűnek
mondaná az ember –, szögletes áll. A
férfi arcát a tömpe orr és a magas
homlokába omló rakoncátlan tincsek
tették teljessé; úgy nézett ki, mint aki
képes minden reggel felkelés után
szembenézni a saját képein virító
lenyúzott maszkokkal.
De Anna figyelmét leginkább
egyetlen apró részlet ragadta meg.
A festő egyik szemöldöke jóval
magasabban húzódott, mint a másik.
Ragadozószerű, merev, csodálkozó
pillantása mintha egy meghatározott
pontra meredt volna. Bármilyen
hihetetlennek is tűnt az igazság, Anna
felfedezte, hogy Francis Bacon pontosan
úgy néz ki, mint a vásznai. A külseje
ugyanazt az őrületet, ugyanazt a
rendellenességet sugározta. Vajon ez a
szemkörnyéki aszimmetria ihlette a torz
látomásokat vagy épp ellenkezőleg, a
festmények hatottak vissza az alkotóra?
Bármi lett légyen is erre a kérdésre a
válasz, az mindenesetre tény, hogy a
művek leválaszthatatlanok voltak a
művész arcvonásairól…
Ez a megállapítás további
következtetések levonására késztette
Annát.
Ha Bacon képei ilyetén módon valós
forrásokból táplálkoztak, miért ne
lehetne, hogy az ő hallucinációinak is van
némi valóságalapja? Miért ne fordulhatna
elő, hogy az ő látomásait is valamiféle
jel, valami ténylegesen létező jelenség
idézte elő?
Baljós érzés kerítette a hatalmába. Mi
van akkor, ha mégsem őrült, ha mégis
igaza van? Ha Laurent is és Monsieur
Bársony is tényleg átszabatta az arcát?
Nekitámaszkodott a falnak, behunyta
a szemét. Kezdett minden szépen lassan a
helyére kerülni. Valami
megmagyarázhatatlan oknál fogva
Laurent nyilván kihasználta az
emlékezet-zavarát, és átoperáltatta magát.
Plasztikai műtétet végeztetett magán,
hogy elbújhasson a saját arca mögé. És
Monsieur Bársonyon is hasonló műtétet
hajtottak végre.
A két férfi összebeszélt. Közösen
elkövettek valami szörnyűséget, ami
miatt kénytelenek voltak alakot váltani.
Hát ezért érezte magát ilyen furcsán a
társaságukban.
A következő pillanatban már el is
hessegette magától a teljesen képtelen és
abszurd eszmefuttatásból fakadó sötét
gondolatokat. De valahogy érezte, hogy
bármilyen bolondságnak tűnjön is ez az
egész, nem járhat messze az igazságtól.
Az agya szembeszállt a többiekével.
Egy mindenki ellen.
A kijárat felé sietett. A lépcsőházban
a korlát fölött észrevett még egy képet,
amire eddig nem figyelt fel.
A kizárólag sebhelyekből álló arc
mintha szeretett volna rámosolyogni.
 17.

Az avenue de Messine végén Anna

megpillantott egy kávéházat. Miután a
pultnál rendelt egy ásványvizet, azonnal
az alagsor felé vette az irányt, szüksége
volt egy telefonkönyvre.
Valahogy ismerős volt ez a
cselekvéssor – aznap reggel egyszer már
végigcsinálta, amikor a boulevard Saint-
Germaine-en pszichiátereket hívogatott.
Talán ez is hozzátartozott a rituáléhoz,
nem ártott időről időre megismételni, a
beavatási szertartás része volt, egyfajta
próbatétel, amin keresztül az ember
eljuthat az igazsághoz…
A „plasztikai sebészet” címszó után
kutatva fellapozta a gyűrött oldalakat. A
nevek egyáltalán nem érdekelték, cím
alapján válogatott. Nem akart kimozdulni
a környékről. Az ujja megállt az egyik
sornál: „Didier, Laferrière, 12, rue Boissy
d’Anglas”. Úgy emlékezett, az az utca
nincs messze a Madeleine templomtól,
vagyis alig ötszáz métert kellene sétálnia
odáig.
Hat csöngetés után felvette a telefont
egy férfihang. Anne beleszólt a kagylóba:
– Laferrière doktor úr?
– Én vagyok, tessék.
Határozottan melléállt a szerencse.
Még az asszisztenssel sem kellett
megküzdenie.
– Időpontot szeretnék kérni.
– Sajnos ma nincs itt a titkárnőm.
Várjon… – A vonalban hallatszott a
számítógép billentyűinek a kopogása. –
Mikor szeretne jönni?
Az orvos hangja furcsa volt,
színtelenül, közönyösen csengett. Anna
válaszolt:
– Most rögtön. Sürgős lenne a dolog.
– És mi lenne annyira sürgős?
– Ha fogad, elmondom.
A vonal másik végén hirtelen csönd
lett, a hallgatás elővigyázatosságról
árulkodott. Majd a távoli hang ismét
megszólalt:
– Mennyi idő múlva tudna itt lenni?
– Félóra múlva.
Anna a telefonon keresztül hallani
vélte, ahogy az orvos elmosolyodott.
Mintha szórakoztatta volna ez a nagy
sietség:
– Itt várom.
 18.

– Nem értem. Pontosan miféle

beavatkozás érdekelné?
Didier Laferrière alacsony ember volt,
semmitmondó vonásai és göndör ősz haja
tökéletesen illettek dallamtalan
beszédéhez. Visszafogott, kimért
mozdulatai alapján nem lehetett könnyű
kiismerni. Úgy beszélt, mintha
selyempapír lenne a szája előtt. Anna
hamar felfogta, hogy ha bármit is ki akar
húzni ebből az emberből, valahogy át kell
törnie ezt a védőburkot.
– Még nem igazán döntöttem el –
válaszolta. – Előtte szeretnék tisztában
lenni az arc átalakításának műtéti
lehetőségeivel.
 – Milyen átalakításra gondol?
– Gyökeresre.
A sebész szakavatott hangon
belekezdett a kilátások felvázolásába:
– A nagyobb változtatások esetében
mindenekelőtt az arc porcos és csontos
vázát kell átalakítani. Erre alapvetően
kétféle eljárás létezik. A kiugró részeknél
kicsinyítést végzünk, ellenkező esetben
pedig, amikor is az arc valamely
vonásának kiemelését akarjuk elérni,
csontbeültetést alkalmazunk.
– És pontosan hogyan zajlik a
beavatkozás?
A férfi láthatóan ihletet gyűjtött, adott
magának egy kis időt, hogy
végiggondolja a dolgot. Az iroda
félhomályba burkolózott. Mindegyik
ablak előtt le volt húzva a redőny. Az
ázsiai jellegű bútorokat halvány
fénysávok világították meg. Szinte
gyóntatószékben érezte magát az ember.
– A kisebbítő műtéteknél – kezdett
bele a kifejtésbe – behatolunk a bőr alá,
úgy végezzük el a szükséges átalakítást.
A beültetések estében először mintát
veszünk, rendszerint az agykoponya
hátsó részén található falcsontból, majd
beillesztjük a célterületre. Bizonyos
esetekben mesterségesen előállított
protézissel dolgozunk.
Szélesre tárta a karját, a hangja
kedvesebbre váltott:
– Manapság már mindenre van
lehetőség. Csakis az számít, hogy az
ügyfél elégedett legyen.
– De az ilyen jellegű
beavatkozásoknak nyilván nyoma marad
az arcon, nem?
Az orvos elmosolyodott:
– Dehogy! Endoszkópos eljárásokat
végzünk. Ez annyit jelent, hogy
száloptikás finomműszereket vezetünk be
a szövetek közé. Kivetítővel dolgozunk.
Az arcon gyakorlatilag alig maradnak
műtéti hegek.
– Láthatnék néhány fényképet róluk?
– Természetesen. De ha megengedi,
kezdjük talán az elejéről! Szeretném, ha
közösen megegyeznénk, milyen jellegű
műtét jöhet egyáltalán szóba.
Anna érezte, hogy a férfi csupa
előnyös felvételt lesz csak hajlandó
mutatni, amelyeken nem látszik semmi.
Irányt váltott:
– És az orrplasztika? Azzal
kapcsolatban mik a lehetőségek?
 A férfi gyanakvóan megráncolta a
homlokát. Anna egyenes, keskeny, finom
metszésű orrán igazán nem volt mit
változtatni.
– Azt a területet szeretné
korrigáltatni?
– Csak szeretnék tisztában lenni
mindennel. Szóval, arra mit tud
javasolni?
– Ezen a téren rengeteget fejlődött az
utóbbi időben a plasztikai sebészet.
Gyakorlatilag képesek vagyunk úgy
átformálni az orrát, ahogyan csak
megálmodta. Ha gondolja, rögtön meg is
rajzolhatjuk a vonalát. Van itt egy
program, amellyel…
– De maga a beavatkozás miből áll?
Az orvos fészkelődni kezdett a
köpeny gyanánt viselt fehér
sportzakóban.
– Legelőször is meglágyítjuk az
érintett területet…
– Hogyan? Összezúzzák a porcokat?
A mosoly még mindig nem hervadt le
a sebész arcáról, de a szeme kérdőn
megvillant. Didier Laferrière próbált
rájönni Anna szándékaira.
– Természetesen ez az első lépés
meglehetősen… radikális megoldást
követel. De a beavatkozást altatásban
végezzük.
– És mi következik ezután?
– A meghatározott formának
megfelelően elrendezzük a csontokat és a
porcokat. De még egyszer hangsúlyozom:
garantálom, hogy tö-ké-le-te-sen
elégedett lesz az eredménnyel.
Anna nem hagyta magát eltéríteni:
 – De egy ilyen műtét után csak marad
valamilyen forradás az arcon?
– Semmilyen. A műszereket a páciens
orrán keresztül vezetjük be. A
bőrfelülethez hozzá sem érünk.
– És mi a helyzet a ráncfelvarrással?
– kérdezett tovább Anna. – Ott milyen
eljárást alkalmaznak?
– Szintén endoszkóposan végezzük.
Apró csipeszek segítségével feszítjük
meg a bőrt és az izmokat.
– Vagyis annak sem marad semmi
nyoma?
– Még a lehető leghalványabb sem. A
fül felső része mentén hatolunk be. A
vágást szabad szemmel gyakorlatilag
lehetetlen látni. – Legyintett. – Felejtse el
a műtéti hegeket! Az már a múlté.
– És a zsírleszívás hogy zajlik?
 Didier Laferrière felvonta a
szemöldökét:
– Eddig csak az arcáról volt szó.
– De nyaki zsírleszívás is létezik,
nem?
– Létezik, igen. Ez az egyik
legegyszerűbb beavatkozás.
– Marad utána sebhely?
Ez volt az a kérdés, amit talán már
nem kellett volna feltenni. A sebész
hangja ellenségesre váltott:
– Nem igazán értem, hogy valójában
a szépészeti beavatkozások érdeklik-e
vagy kizárólag a sebhelyek.
Anna kezéből kicsúszott a gyeplő.
Hirtelen rátört ugyanaz a pánik, amit a
galériában érzett. Érezte, ahogy elönti a
forróság a nyakától egészen a feje
búbjáig. Hamvas bőrén vörös foltok
jelentek meg.
Alig tudta kinyögni a következő
szavakat:
– Bocsásson meg! Túl sokat
aggodalmaskodom. De még mielőtt…
Egyszóval még mielőtt elhatároznám
magam, szeretnék látni néhány fényképet
a beavatkozásokról.
Laferrière hanghordozása hirtelen
ellágyult, mint amikor méz csepeg a túl
erős teába.
– Tőlem ilyet ne kérjen! A felvételek
igen megrázóak. És minket kizárólag az
eredmény érdekel. Ebben, ugye,
egyetértünk? A többit csak bízza rám!
Anna belekapaszkodott a szék
karfájába. Mindegy volt, hogyan, de
mindenáron ki kellett húznia az igazságot
az orvosból.
 – Ha a saját szememmel nem látom,
mit akar csinálni rajtam, soha nem
járulok hozzá a műtéthez!
Az orvos felállt, bocsánatkérő
mozdulatot tett:
– Nagyon sajnálom. Úgy érzem,
lelkiekben még nem áll készen egy
ilyesfajta beavatkozásra.
Anna nem mozdult.
– Talán van valami rejtegetnivalója?
Laferrière kővé dermedt.
– Parancsol?
– A hegekre gondolok. Maga azt
állítja, hogy egyáltalán nem látszanak.
Erre én megkérem, hogy mutasson
néhány fényképet. De maga nem
hajlandó. Mi rejtegetnivalója van?
A sebész előredőlt, két öklével
megtámaszkodott az asztalon:
 – Naponta több mint húsz műtétet
hajtok végre, asszonyom. Plasztikai
sebészetet oktatok a Salpêtrière
kórházban. Értek a mesterségemhez. És
ez egy olyan szakma, amivel boldoggá
tehetem az embereket, miután kicsit
átalakítom az arcukat. Nem szokásom oly
módon elrémíteni a pácienseimet, hogy
forradásokat és összetört csontokat
mutogatok nekik. Nem tudom, miért jött
ide, de nyilvánvalóan eltévesztette a
házszámot.
Anna állta a tekintetét:
– Maga egy csaló!
Az orvos felegyenesedett, felnevetett,
mint aki nem hisz a fülének:
– Tessék?
– Nem hajlandó megmutatni a
munkáit. Össze-vissza hazudozik itt
nekem a csodálatos eredményeiről. Azt
akarja velem elhitetni, hogy varázsló,
pedig maga is csak ugyanolyan
szélhámos, mint a többi! Százával vannak
ilyenek a maga szakmájában.
A „szélhámos” kifejezés kiváltotta a
remélt hatást. Laferrière sápadtra vált
arca fehéren világított a félhomályban. A
sebész megfordult, kinyitotta a redőnyös
iratszekrényt. Sértődötten lecsapott az
asztalra egy gyűrűs irattartót tele fóliázott
felvételekkel.
– Nos, ezt akarta látni?
Kinyitotta az irattartót. Az első
fénykép egy feltárt arcot ábrázolt, úgy
nézett ki, mintha kifordították volna, a
bőrt csipeszek tartották.
– Vagy ezt?
Továbblapozott a második
fényképhez: a kipeckelt ajkak között
sebészolló nyesett bele a vérző ínybe.
– Esetleg ezt?
A harmadik felvétel következett: a
véső a kalapács ütései alatt az orrlukon át
belemélyedt az arcba. Annának nem kis
erőfeszítésébe került, hogy ne kapja el a
szemét, megrettenten nézte a képeket.
A következőn egy kigúvadt szemet
látott, a szike épp belehasított a fölötte
húzódó szemhéjba.
Anna felemelte a fejét. Az orvos
sikeresen belesétált a csapdájába, ki
kellett tartania.
– Lehetetlen, hogy egy ilyen műtét
után ne maradjon a páciens arcán
semmilyen forradás – mondta.
Laferrière gondterhelten felsóhajtott.
Megint keresgélt egy darabig a
szekrényben, majd kitett az asztalra egy
másik irattartót. Megadóan magyarázta a
látványt:
– Homlokemelés. Négy hónappal az
endoszkópos beavatkozás után.
Anna figyelmesen szemügyre vette az
arcot. Közvetlenül a hajvonal alatt három,
egyenként legfeljebb tizenöt milliméteres
vonalka húzódott. A sebész lapozott:
– Falcsonti mintavétel beültetés
céljából. Két hónappal az operáció után.
A fényképen látható koponyát
tüskésen rövid haj fedte, alatta jól
láthatóan kirajzolódott egy rózsaszín, S
alakú forradás.
– A haj benövi a sebet, ami így
egyáltalán nem látszik – tette még hozzá.
Megint lapozott:
– Hármas ráncfelvarrás endoszkópos
eljárással. A belső varratok idővel
felszívódnak. Egy hónappal később
gyakorlatilag semmi sem látszik.
Az oldalon szereplő két kép szemből
és oldalról ábrázolta a fület. A fülkagyló
felső szélén Anna vékonyka cikcakkos
vonalat látott.
– Nyaki zsírleszívás – folytatta a
következő felvétellel a bemutatót
Laferrière. – Két és fél hónappal a műtét
után. Ez az aprócska vágás egy idő után
teljesen eltűnik. Ezen a területen
gyönyörűen összeforrnak a sebszélek.
Lapozott még egyet, most már
ragaszkodni látszott ahhoz, hogy Anna
végignézze az egész gyűjteményt, a
hangja kihívóan, már-már gonoszul
csengett:
– És ha mindent látni akar, nos, akkor
itt egy röntgenfelvétel egy
járomcsontműtét utánról. A bőr alatt
természetesen megmaradnak az
operáció…
A kép önmagáért beszélt. A kékes
színű halálfej csontos részein szegecsek
és forradások látszottak.
– Köszönöm. Ezeket mindenképpen
látnom kellett.
Az orvos megkerülte az íróasztalt,
Anna arcára meredt, mintha csak a
vonásaiból akarta volna kifürkészni az
idejövetele okát.
– De… még mindig nem egészen
értem, pontosan miért látogatott meg.
Anna felállt, belebújt puha, fekete
kabátjába. Mióta belépett az ajtón, most
először elmosolyodott:
– A látottak alapján jobb lesz, ha
fontolóra veszem a dolgot.

19.

Hajnali két óra.

Odakint változatlanul esik; tocsogás,
szabályos ritmusú, halk kopogás.
Hangsúlyok és szünetek, minden
felületen – az ablaküvegen, az erkély
korlátjain, a kődíszeken – más és más
hangszín.
Anna a nappali ablaka előtt áll.
Kardigánban és tréningnadrágban is rázza
a hideg a lakásban.
Az üvegen át nézi a sötétben az
udvaron álló százéves platánfa
körvonalait. Mintha valami csontváz
lengedezne a szélben. A moha borította,
korhadt csontok ezüstösen csillognak az
utcai lámpák fényében. A csupasz
karmok arra várnak, hogy végre beborítsa
őket a hús – a tavaszi lombozat.
Lesüti a szemét. Az előtte álló
asztalra kipakolta a sebésznél tett
látogatása után, még délután beszerzett
tárgyakat. Egy kisméretű, kézre álló,
Maglite márkájú zseblámpa; egy polaroid
fényképezőgép, sötétben is lehet
felvételeket készíteni vele.
Laurent már legalább egy órája alszik
a hálószobában. Egy darabig mellette
maradt, őrizte az álmát. Látta, ahogy a
teste kicsiket rándul, hogy végre
elengedje magát, mielőtt mély álomba
zuhanna. Figyelte, ahogy a légzése lassan
szabályossá, automatikussá vált.
Az alvás első szakasza.
 Az a legmélyebb.
Összeszedi a felszerelést. Magában
búcsút int a fának, a selyemfényű
parkettás, tágas szobának, a fehér
ülőgarnitúrának. A lakáshoz kötődő
szokásainak. Mert ha igaza van. ha
bebizonyosodik, hogy a feltételezése
valós, menekülnie kell. És meg kell
próbálnia megérteni a helyzetet.
Végigsétál az előszobán. Olyan
óvatosan lépdel, hogy szinte hallja a ház
szuszogását – a padló halk recsegését, a
bojler kotyogását, az esőáztatta ablakok
remegését…
Besurran a hálószobába.
Az ágy mellé érve halkan leleszi a
fényképezőgépet az éjjeliszekrényre, a
zseblámpát lefelé irányítja. Eléje teszi a
kezét, csak azután kapcsolja be; a
halogénizzó vékonyka fénycsíkja
melegíti a tenyerét.
Csak mindezek után hajol lélegzet-
visszafojtva a férje fölé. A lámpa
fénysugarában megpillantja a
rezzenéstelen arcot és a paplan
bizonytalan körvonalai alatt az oldalán
heverő testet. A látványtól elszorul a
torka. Kis híján összeomlik, az is
megfordul a fejében, hogy feladja, de
lassan összeszedi magát.
Az arcára világít.
Semmi mozgás: kezdheti.
Először finoman félrehajtja a haját, a
homlokát veszi szemügyre: semmi.
Nyoma sincs rajta a Laferrière
fényképein látott három rovátkának.
A halántékára irányítja a fénycsóvát;
nincs forradás. Az arc alsóbb, a száj
körüli és az áll alatti részeit is
végigpásztázza: egyetlen apró sérülés
sincs rajta.
Megint rátör a reszketés. És mi van,
ha csak képzelődik? Ha ez is csak a saját
őrületének az egyik tünete? Összerezzen,
folytatja a vizsgálódást.
A lámpát a fül felé közelíti, óvatosan
előre hajtja a fülét, hogy láthassa a
kagyló felső részét. Ott sincs sebhely. A
szemhéján keres nyomokat; sehol egy
apró bemetszés. Sehol semmi. Minden
oldalról ellenőrzi az orrát, még az
orrlyukaiba is benéz. Semmi.
Az egész testét verejték borítja.
Próbál minél halkabban szuszogni, de
képtelen kordában tartani a légzését, a
száján és az orrán át egyszerre kapkodja a
levegőt.
 Eszébe jut még egy lehetséges hely. A
koponya hátsó részén az az S alakú
forradás. Felegyenesedik, lassan beletúr
Laurent hajába, különválasztja a
tincseket, mindegyik tövébe odavilágít.
Nem talál semmit. Nincs forradás. Nincs
rendellenes kitüremkedés. Semmi.
Semmi. Semmi.
Annából kis híján kitör a zokogás,
megfeledkezik az elővigyázatosságról,
végigsimítja a fejet, amelyik nem
hajlandó elárulni neki semmit, amelyik
váltig azt bizonygatja neki, hogy
megőrült, hogy…
Hirtelen megragadja egy kéz a
csuklóját.
– Mi a bánatot csinálsz?
Anna hátralép. A zseblámpa leesik a
földre. Laurent már fel is ült.
Felkapcsolja a kislámpát, megismétli a
kérdést:
– Mi a bánatot csinálsz?
Laurent észreveszi a szőnyegen a
fényes pontot, az éjjeliszekrényen
megakad a szeme a fényképezőgépen:
– Mi akar ez jelenteni? – sziszegi
összeszorított szájjal.
Anna nem felel, a falhoz tapad.
Laurent lerántja magáról a takarót, felkel,
felveszi a földről a zseblámpát. Undorodó
arckifejezéssel forgatja kicsit a kezében,
majd Anna szemébe világít vele.
– Valamit kerestél rajtam? Erről van
szó? Csak így, az éjszaka közepén? Te jó
ég, mi ütött beléd?!
Anna nem szól egy szót sem.
Laurent megtörli a homlokát, fáradtan
felsóhajt. Alsónadrág van rajta. Kinyitja a
szomszédos gardróbszoba ajtaját, szó
nélkül magára ránt egy farmert és egy
pulóvert. Ezek után kimegy a hálóból,
magára hagyja Annát, magára hagyja a
kínzó gondolataival.
Anna a fal mentén a földre csúszik,
összekucorodik a szőnyegen. Nem
gondol semmire, nem érzékel maga körül
semmit. Kivéve a halántékán egyre
erősödő lüktetést.
Laurent megjelenik a küszöbön, a
kezében ott a mobiltelefonja. Kínos
mosoly jelenik meg az arcán, együtt
érzően rázza a fejét, mintha már
megnyugodott volna, mintha néhány
pillanat alatt sikerült volna meggyőznie
magát, hogy minden a legnagyobb
rendben.
Kedves hangon megszólal:
 – Nem lesz semmi baj. Felhívtam
Ericet. Holnap beviszlek hozzá az
intézetbe.
Lehajol Annához, felemeli, lassan az
ágyhoz vezeti. Anna nem tanúsít
ellenállást. Óvatosan leülteti az ágy
szélére, mintha attól félne, hogy
véletlenül összeroppantja a csontjait –
vagy mintha éppenséggel attól rettegne,
nehogy felébresszen benne valami
kezelhetetlen erőt.
– Most már minden rendben lesz.
Anna bólint, a zseblámpát és a
fényképezőgépet bámulja, amit Laurent
letett mellé az éjjeliszekrényre. Halkan
motyogni kezd:
– Nem akarok biopsziát. Nem akarok
szondát. Nem akarok műtétet.
– Először is Erie újabb vizsgálatokat
végez majd rajtad. És mindent meg fog
tenni, hogy ne kerüljön sor a
mintavételre. Megígérem. – Megcsókolja.
– Rendben lesz minden.
Feléje nyújt egy altatót. Anna eltolja
magától a kezét.
– Kérlek – erősködik a férje.
Anna végül beveszi a pirulát. Laurent
bebújtatja a paplan alá, majd maga is
melléje fekszik, gyengéden átöleli. A
saját aggodalmairól nem beszél. Egy szót
sem szól arról, mennyire felkavarja, hogy
ilyen állapotban kell látnia a feleségét.
Vajon mi járhat a fejében?
Az is lehet, hogy megkönnyebbül,
hogy végre megszabadulhat tőle?
Nem sokkal később Anna hallja a
férje szabályos szuszogását. Hogy tud
ilyen gyorsan elaludni még ebben a
helyzetben is? Bár az is lehet, hogy már
hosszú órák óta fekszenek így egymás
mellett… Anna teljesen elveszítette az
időérzékét. Az arca a férje mellkasán
pihen, a szívverését hallgatja. Hát ilyen
nyugodtan lüktet a normális emberek
szíve, azoké, akiknek nincs mitől
rettegniük.
Lassan kezdi érezni az altató hatását.
Valahol a teste belsejében az álom
pillangója kinyitja szárnyait…
Az ágy megmozdul, halkan
elemelkedik a föltől. Anna ott lebeg a
sötétben. Itt már nincs szükség
ellenállásra, nincs értelme szembemenni
az árral. Egyszerűen hagynia kell, hogy
magával ragadja a hullámszerű
ringatózás…
Odabújik Laurent-hoz, még
szorosabban a nappali ablaka előtt álló
platánfára gondol, amelynek az ágain az
eső fényesen megcsillant. A csupasz
gallyakra, amelyek alig győzik kivárni,
hogy megjelenjenek rajtuk a rügyek és a
levelek. A közeledő tavaszt várják, de azt
ő már nem fogja látni.
Ez az utolsó évszak, amit még józan
és épeszű élőlények társaságában töltött.

20.

– Anna! Mit csinálsz? El fogunk késni!

A forró zuhany alatt Anna alig hallotta
Laurent hangját. El volt foglalva azzal,
hogy a lábáról lefröccsenő vízcseppeket
nézte, élvezte a tarkóján végigcsorduló
melegséget, és közben néha felemelte az
arcát a sűrű áradat felé. Minden
porcikáját ernyedten átadta a víz
simogatásának. A teste szófogadóan tűrt,
nyugodt volt, megnyugodott, akárcsak a
lelke.
Az altató hatásának köszönhetően
sikerült aludnia néhány órát. Ezen a
reggelen kisimultnak, közönyösnek
érezte magát, nem érdekelte, mi lesz vele.
A reménytelenséget felváltotta benne
valami különös nyugalom. A béke távoli,
meghatározhatatlan érzése töltötte el.
– Anna! Siess már!
– Rögtön jövök!
Kilépett a zuhanyfülkéből a mosdó
elé terített törölközőre. S óra 30: Laurent
felöltözve, illatosan toporgott a
fürdőszoba ajtaja előtt. Anna gyorsan
magára kapta a fehérneműjét, majd
belebújt egy fekete vászonruhába. A
Kenzo feliratú, testhez álló ruha a jövő
jól szabott gyászát idézte.
Teljes mértékben illett az alkalomhoz.
A hajkefe után nyúlt, megfésülködött.
A zuhanyzás utáni gőz teljesen belepte a
tükröt, alig látta benne magát: jobban is
szerette így.
Néhány nap vagy talán néhány hét
múlva pontosan ilyen homály fedi majd a
mindennapjait. Nem fogja felismerni a
tárgyakat, nem lát majd semmit, idegenül
mozog majd a megszokott
környezetében. Még a saját betegsége
sem foglalkoztatja többé, hiszen szép
lassan felfalja az agya minden épen
maradt területét.
– Anna!
– Pillanat!
 Laurent türelmetlenkedése hallatán
elmosolyodott. Most akkor attól fél, hogy
elkésik az irodából vagy szeretne minél
hamarabb túladni a bolond feleségen?
A pára kezdett szertefoszlani a
tükrön. Megpillantotta benne a meleg
víztől kipirult, kissé felduzzadt arcát.
Magában elköszönt Anna Heymestől.
Elköszönt Clothilde-tól, a
csokoládébolttól, Mathilde Wilcrau-tól, a
pipacsos ajkú pszichiátertől…
Már beleélte magát, hogy bezárják az
Henri Becquerel Intézetbe. Látta magát a
hófehér, ablaktalan szobában, teljesen
elvágva a külvilágtól. Igen, pont erre volt
szüksége. Alig győzte kivárni, hogy
végre idegen kezekbe kerüljön, hogy
rábízhassa magát az ápolónőkre.
Tulajdonképpen kezdett beletörődni a
biopsziába, miért is ne dughatnának le
finoman egy szondát az agyába, ha az
segít megtalálni a betegség forrását.
Valójában egyáltalán nem érdekelte, hogy
valaha meggyógyul-e. Egyszerűen
szeretett volna eltűnni a világ szeme elől,
felszívódni, nem akart mások útjában
állni…
Anna még mindig a haját fésülte,
amikor hirtelen megállt a keze.
A tükörben a frufruja alatt
megpillantott három függőleges rovátkát.
Nem hitt a szemének. A bal kezével
letörölte az üvegről a maradék párát,
visszafojtott lélegzettel közelebb hajolt. A
forradásokat alig lehetett észrevenni, de
akkor is ott sorakoztak szépen egymás
mellett a homlokán.
Plasztikai műtét utáni hegek.
 Pontosan olyanok, amilyeneket az
éjjel hiába keresett.
Anna a szájába gyömöszölte az öklét,
nehogy kitörjön belőle az üvöltés, a
gyomrába belenyilalló fájdalomtól kétrét
görnyedt.
– Anna! Mit csinálsz még mindig
odabent?
Laurent sürgetése mintha egy másik
dimenzióból hallatszott volna.
Anna egész testében remegve
felegyenesedett, a tükörképét bámulta.
Elfordította a fejét, egy ujjal lehajtotta a
jobb fülét. A fülkagyló felső szélén ott
fehérlett a fehér stigma. A másik füle
mögött is felfedezte pontosan ugyanazt a
rajzolatot.
Hátrált egy lépest, próbált úrrá lenni a
reszketésén, két kézzel belekapaszkodott
a mosdó peremébe. Újabb nyomok után
kutatva felemelte az állát, hátha
megtalálja a nyaki zsírleszívás árulkodó
jelét. Nem kellett sokáig keresnie.
Szédülni kezdett.
Liftezett a gyomra.
Lehajtotta a fejét, félresimította a
haját, már csak egy volt hatra: a
csontátültetésről árulkodó kis, S alakú
forradás. A hajas fejbőrön ott kígyózott a
rózsaszín, görbe vonal, mint valami
undorító csúszómászó.
Megtámasztotta magát, nehogy
elessen a tudatába hirtelen belehasító
felismeréstől. Képtelen volt levenni a
szemét a tükörről, a lehajtott fején
széthajtott vizes hajtincseket bámulta,
próbálta felmérni az előtte tátongó
szakadékot.
 Az egyetlen ember, akinek
megváltoztak az arcvonásai, ő maga volt.

21.

– Anna! Kérlek, mondj már valamit!

Laurent hangja betöltötte a fürdőszobát,
áthatolt a szellőzőablakon át kívülről
beáradó nyirkos levegővel összekeveredő
gőz maradék felhőin. A belső udvarban
visszhangzó hívószavak utolérték Annát,
aki időközben kimászott az ablakon.
– Anna! Nyisd ki az ajtót!
A falnak háttal ügyesen
egyensúlyozva oldalazott a keskeny
párkányon. Kulcscsontját áthatotta a
kövekből áradó hideg; az arcán
esőcseppek csorogtak végig, a szél a
szemébe fújta ázott haját.
Próbált nem lenézni, húsz méter
magasan volt, a tekintetét egyenesen a
szemben lévő ház homlokzatára
tapasztotta.
– NYISD KI AZ AJTÓT!
Hallotta, ahogy a fürdőszoba ajtaja
enged a nyomásnak. Egy pillanattal
később a menekülés útját biztosító
szellőzőablakban megjelent Laurent feje
– vonásai ziláltak voltak, a szeme vérben
forgott.
Ugyanabban a percben Anna végre
elérte az erkély korlátját.
Megkapaszkodott a könyöklőben,
átlendítette fölötte a lábát, de miközben a
túloldalon gyorsan térdre rogyott, érezte,
ahogy kiszakad a fekete kimonó, amit az
utolsó pillanatban még magára terített.
 – ANNA! GYERE VISSZA!
A kőkorlát résein keresztül figyelte a
férjét, aki égen-földön kereste. Felállt,
átszaladt az erkély másik végébe, ott is
átlépett a korláton, és a falhoz tapadt,
nekikészülődött a következő szakasznak.
Innentől kissé felgyorsultak a dolgok.
Valahonnan Laurent kezébe került
egy adóvevő. Kétségbeesetten üvöltött
bele:
– Minden egységnek: a nő
megszökött. Ismétlem: a nő le akar lépni!
Néhány pillanattal később az udvaron
feltűni két férfi. Civilben voltak, de piros
rendőrségi karszalagot viseltek. Puskát
szegeztek Annára.
Ezzel nagyjából egy időben a
szemben álló ház harmadik emeletén
kinyílt egy ablak. A keretben megjelent
egy férfi, két kézzel ezüstösen csillogó
pisztolyt tartott maga elé. Nézelődött egy
kicsit, még mielőtt lőtávolban észrevette
volna Annát, tökéletesen célba tudta
venni.
Odalentről újabb rohangálás zaja
hallatszott. Az előző kettőhöz még három
férfi csatlakozott. Nicolas, a sofőr is
köztük volt. Mindegyikük görbe táras
géppisztolyt szorongatott a hóna alatt.
Anna behunyta a szemét és kétoldalt
kitárta a karját, hogy visszanyerje az
egyensúlyát. Különös nyugalom áradt
szét benne, nem gondolkozott,
magabiztos volt. Így, csukott szemmel és
széttárt karral haladt tovább. Hallotta,
hogy Laurent tovább ordítozik:
– Ne lőjetek! A francba is, élve kell
elkapnunk!
 Anna kinyitotta a szemét. Anélkül,
hogy igazándiból értette volna a
helyzetet, a távolból szemlélte a
fejvesztett kapkodást. Tőle jobbra a
jólfésült Laurent hadonászott az
adóvevővel, folyamatosan kiabált bele
valamit, feléje mutogatott. Szemben ott
volt a mozdulatlan lövész, a keze szinte
ránőtt a markolatra – Anna csak most
vette észre a szája elé lógó mikrofont.
Odalent öt férfi állt mereven, felemelt
arccal, lövésre készen.
És ennek az egész haddelhaddnak ő
volt a középpontja. Egy feketébe öltözött
alabástromfehér figura krisztusi
tartásban.
A falon tapogatózva érezte, hogy elért
egy esőcsatornát. Megfeszítette a mellét,
a kezét átcsúsztatta az akadály
túloldalára, majd maga is átmászott rajta.
Néhány méterrel távolabb beleakadt egy
ablakba. Próbálta felidézni a ház
alaprajzát: a cselédlépcső ablaka lehetett.
Felemelte a könyökét, erősen
hátracsapott. Az üveg ellenállt. Minden
erejét összeszedve újra meglendítette a
karját. Az üveg betört. Elrugaszkodott,
aztán egyszerűen bedőlt az ablakon.
A megrepedt üveg engedett a
nyomásnak. Esés közben Laurent hangját
hallotta:
– NE LŐJETEK!
A zuhanás egy örökkévalóságnak
tűnt; a végén valami keményre esett. A
testét éles fájdalom járta át. Össze-vissza
ütötte magát. A háta, a karja, a sarka
üvegszilánkokba csapódott, minden tagja
sajgott. Földet érés közben lábbal
átbucskázott a feje fölött. Az álla
nekiszorult a mellkasának, alig kapott
levegőt.
Utána elsötétült a kép.
Legelőször a port érezte meg a
szájában. Utána a vér ízét. Magához tért.
Egy lépcsőfordulóban hevert
összegömbölyödve. Amikor felnézett,
szürke plafont és benne egy sárga
fénygömböt látott. Pontosan ott volt, ahol
gondolta: a cselédlépcsőn.
Megragadta a korlátot, felállt. Elvileg
nem tört el semmije. Csak a bal karját
sértette fel egy üvegdarab – a ruháján
keresztül mélyen belefúródott a húsába a
válla alatt. Az ínye is felrepedt, a szája
tele volt vérrel, de úgy tűnt, minden foga
a helyén van.
Lassan kihúzta a karjából a szilánkot,
aztán határozott mozdulattal letépte a
kimonó alját, azzal próbálta elkötni a
sebet.
Kezdte összeszedni a gondolatait.
Egy emeletet gurult lefelé, vagyis ez itt a
második. Az üldözői nemsokára
elindulnak a földszintről. Négyesével
vette fölfelé a lépcsőfokokat, elhagyta a
saját emeletét, majd a negyediket és az
ötödiket is.
A csigalépcső alján hirtelen feldörrent
Laurent hangja:
– Szedjétek már magatokat! A
cselédszobák szintjén át tud jutni a másik
épületbe!
Anna begyorsított, és amikor felért a
hetedikre, csendben megköszönte
magában Laurent-nak az ötletet.
Végigrohant a folyosón, ajtók,
üvegfalak, vécék előtt haladt el, amíg
végre el nem érte a másik lépcsőt. Futva
elindult lefelé, több emeletet is megtett,
amikor hirtelen felismerte a csapdát. Az
üldözői rádión tartják egymással a
kapcsolatot. Ott fogják várni a lépcső
alján, de közben vissza sem fordulhat,
mert mögötte is vannak jó néhányan.
Ebben a pillanatban balról porszívózúgást
hallott. Fogalma sem volt, hányadik
emeleten lehet, de jelen helyzetben ez
nem is volt fontos: az ajtó mögött
mindenképpen lennie kell egy lakásnak,
amelyen keresztül eljut egy újabb
lépcsőházba.
Dörömbölni kezdett.
Nem érzett semmit. Sem az ajtót az
ütései alatt, sem a mellkasát feszítő
dübörgést.
 Megint bekopogott. Felülről vészesen
közeledtek a visszhangzó léptek. Lentről
is lépések zaját vélte hallani. Rávetette
magát az ajtóra, iszonyatos erővel
csapkodta, közben segítségért kiáltozott.
Végre valaki kinyitotta.
A nyílásban megjelent egy törékeny
termetű nő, rózsaszín köpenyt viselt.
Anna a vállával félrelökte, majd
gondosan bereteszelte maga mögött az
ajtót. Miután a kulcsot kétszer is
ráfordította a zárra, zsebre vágta.
Megfordult: egy kifogástalan
tisztaságú, hatalmas konyhába került. A
bejárónő riadtan kapaszkodott a
seprűjébe. Anna egyenesen az arcába
mondta:
– Senkinek ne nyissa ki az ajtót, érti?!
Megragadta a vállát, elismételte:
 – Másnak nem nyitja ki! Rendben?
Abban a pillanatban már be is
zörgettek.
– Rendőrség! Kinyitni!
Anna a lakáson keresztül próbált
menekülni. Elindult az előszobában,
elhaladt a szobák előtt. Nem kellett hozzá
sok idő, hogy észrevegye, a lakás
beosztása pontosan ugyanolyan, mint az
övéké. Jobbra kanyarodott, betoppant a
nappaliba. Hatalmas tájképek,
cseresznyefa bútorok, perzsaszőnyegek,
széles ülőgarnitúra. Ahhoz, hogy a
gardróbba jusson, elvileg balra kell
mennie.
A nagy lendületben belebotlott egy
kutyába – békésen lomha, zsemleszínű
jószág volt –, majd szembetalálta magát
egy nővel: fürdőköpenyt viselt, a fejét
törülközőbe bugyolálta.
– Ki… kicsoda maga? – rikoltotta, és
közben védelmezően a turbánhoz emelte
a kezét, mintha valami értékes, törékeny
tárgy lenne a fején.
Annából kis híján kitört a kacagás –
ezt a kérdést éppen ezen a napon nem
igazán volt érdemes nekiszegezni. Eltolta
a nőt az útjából, odalépett a bejárati
ajtóhoz, kinyitotta. Fél lábbal már kint is
volt a lakásból, amikor egy mahagóni
dohányzóasztalon megpillantott egy
távirányítót: ez az, a parkoló. A két
háznak közös mélygarázsa volt. Fogta a
szerkentyűt, és elindult vele lefelé a
bíborszínű bársonytapétával fedett
lépcsőházban.
Kijátszhatja őket – érezte.
Egyenesen az alagsorba ment.
Szorított a mellkasa, szaggatottan lihegve
a száján át kapkodta a levegőt. De a terv
tökéletesen körvonalazódott a fejében. A
zsaruk a földszinten akarnak lecsapni rá.
Amíg ők el vannak foglalva a kelepce
felállításával, ő szépen kislisszol a
garázsfelhajtón. Arrafelé a rue Daru felé
jut ki, a ház másik oldalán. Volt rá némi
esély, hogy erre a lehetőségre még nem
gondoltak…
Amikor leért a parkolóba, nem
kapcsolt villanyt, sötétben rohant a
billenőajtó felé. Épp meg akarta nyomni a
távirányító gombját, amikor is a kapu
magától kinyílt. Négy felfegyverzett alak
sietett lefelé a lejtőn. Alábecsülte az
ellenséget. Épp csak annyira maradt
ideje, hogy kézzel előre a földre vesse
magát az egyik kocsi mögött. Látta,
ahogy elmennek előtte, a bőrén érezte a
döngő lépteket, kis híján sírva fakadt. A
fickók zseblámpával bevilágítottak a
parkoló autók közé.
Odasimult a falhoz, és észrevette,
hogy az egész karja csupa vér. Elengedett
a kötés. A fogával szorosabbra húzta a
végét, közben pedig azon gondolkodott,
hogyan nyerhetne egérutat.
Az üldözők lassan távolodtak, minden
négyzetcentimétert alaposan átvizsgáltak,
körbeszimatoltak, ellenőriztek.
Nemsokára visszafordulnak, és akkor
felfedezik, hogy itt van. Körbenézett.
Jobbra, alig néhány méter távolságra
megpillantott egy szürke ajtót. Ha nem
csapta be az emlékezete, azon keresztül
egy másik házba juthat, onnan pedig
egyenesen a rue Darura.
 Tétovázás nélkül célba vette, a fal és
a lökhárítók között óvatosan lopakodva
elérte az ajtót, épp csak annyira nyitotta
ki, hogy kiférjen rajta. Néhány
másodperccel később kibukkant egy
világos és modern előcsarnokban; sehol
senki. Lelibbent a bejárat előtti néhány
lépcsőfokon, és kivetette magát az utcára.
Elindult az úttesten, boldogan az
esőbe tartotta az arcát, de hirtelen hangos
fékcsikorgást hallott, megtorpant. Az
autó néhány centiméterrel előtte át meg, a
szele súrolta a kimonóját.
Riadtan, megtört arccal visszalépett a
járdára. A sofőr letekerte az ablakot,
ráüvöltött:
– Hé, anyukám! Nem ártana
körülnézni, mielőtt átmész!
Anna elengedte a megjegyzést a füle
mellett. Kétfelé tekingetett, a szemével a
zsarukat kereste. Úgy érezte, mintha a
levegő telve lenne elektromossággal,
vihar előtti feszült csend uralkodott.
De ő maga volt a vihar.
Az autós lassan elhajtott mellette.
– Kezeltesd magad, kisanyám!
– Húzz el innen!
A férfi fékezett.
– Tessék?!
Anna fenyegetően felemelte a véres
mutatóujját:
– Azt mondtam, húzd el a csíkot!
A férfi tanácstalanul várt egy kicsit,
megrándult az ajka. Egy idő után úgy
döntött, hogy ennél a nőnél feltehetően
valami tényleg nem stimmel, jobb, ha
nem kötekedik vele tovább. Megvonta a
vállát, és rálépett a gázra.
 Annának támadt egy újabb ötlete. A
pár számmal feljebb álló ortodox
templom felé sietett. Végigrohant a rács
mentén, bement a kavicsos udvarra,
felmászott a bejárathoz vezető lépcsőn.
Benyomta a lakkozott, öreg faajtót,
belépett a sötétbe.
Úgy tűnt, mintha az egész templomot
teljes sötétség borította volna, de a
valóságban csak a halántéktáji lüktetés
homályosította el Anna látását. Idővel
kezdett hozzászokni a szeme, előtűntek a
megbarnult aranydíszek, a rőt színű
ikonok, a székek fáradt fénnyel, rezesen
megcsillanó támlái.
Kimert léptekkel haladt előre,
mindenfelől visszafogott, tompa ragyogás
vette körül. A különféle tárgyak szinte
vetekedtek az üvegablakokon beszűrődő,
a gyertyák lángjából és a kovácsoltvas
csillárból lobogó fény minden apró
cseppjéért. Mintha még a
falfestményeken szereplő alakok is ki
akartak volna törni az árnyékból, hogy
magukba szívhassanak egy kis
világosságot. A teret ezüstös lebegés
töltötte be; a fények selymes játékában
némán hadakozott egymással a nappal és
az éjszaka.
Anna kifújta magát. A mellkasában
nem múlt a szorító érzés. Egész testéről
ömlött a veríték, bőrére rátapadt a ruha.
Megállt, nekidőlt egy oszlopnak, próbálta
magába szívni a kőből sugárzó hideget. A
szívdobogása egy idő után lelassult. Úgy
érezte, mintha ebben a térben minden
apró részlet végtelen nyugalmat árasztana
magából: a gyertyák remegő fénye, a
hosszúkás arcú, viaszosan repedezett
Krisztus-ábrázolások, az aranysárga
csillárok felfüggesztett bolygói.
– Rosszul érzi magát?
Anna hátrafordult, ott állt vele
szemben Borisz Godunov személyesen.
Az öles termetű pópa földig érő fekete
ruhát viselt, hosszú, fehér szakálla
ingmellnek is beillett volna. Anna azon
gondolkodott, vajon melyik festményről
léphetett le. A mélybariton hang ismét
megszólalt:
– Jól van?
Anna a bejárat felé pillantott, majd
feltett egy kérdést:
– Van itt altemplom?
– Parancsol?
Anna próbált minél érthetőbben
fogalmazni:
 – Altemplom. Kripta. Temetkezéshez.
Az egyházfi azt gondolta, végre
felfogta, mire is vonatkozik a kérdés.
Ájtatos arcot vágott, kezét a köpeny
ujjának fedezékében összekulcsolta:
– Kit temet, gyermekem?
– Magamat.

22.

Amikor belépett a Saint-Antoine kórház

baleseti ambulanciájára, Anna megértette,
hogy újabb próbatétel előtt áll. Ez
alkalommal a betegséggel és a tébollyal
kellett szembeszállnia.
A váróterem neonfénye
visszaverődött a fehér csempével bontott
falakról, teljesen semlegesítette az
ablakokon beáramló természetes
világosságot. Reggel 8 órakor pontosan
ugyanúgy nézett ki az egész, mint éjjel
11-kor. A fülledt meleg csak fokozta a
nyomasztó hangulatot. A fertőtlenítő
szaga ólmosan rátelepedett a szinte
bénultan tespedő, sorukra váró beteg
szervezetekre. Ezen az élet és a halál
között húzódó senki földjén mintha
megállt volna az idő, itt nem számolta
senki az órák és a napok múlását.
A falhoz rögzített üléseken az
emberiség betegségeinek egyedi
mintapéldányai ücsörögtek szorosan
egymás mellett. Egy kopaszra borotvált
fejű férfi a térdére könyökölve
egyfolytában a karját vakarta, amitől
sárgás, porszerű anyag hullott mellé a
földre; mellette egy tolószékbe szíjazott
hajléktalan öblös hangon szakadatlanul
szidta az ápolónőket, és azért könyörgött,
hogy valaki tegyen már végre rendet a
beleiben; nem messze tőlük egy
öregasszony ácsorgott, érthetetlen
szavakat motyogva próbálta lerángatni
magáról a kórházi hálóinget, ami alól
előtűntek fakó bőrének mély ráncai és
pelenkába bugyolált ágyéka. Úgy tűnt,
csupán egyetlen normális ember van a
társaságban; profilban ült az egyik ablak
mellett. Csak amikor szembefordult,
akkor látszottak a fél arcából kikandikáló
üvegdarabok és a körülöttük sötétlő
alvadt vér.
Anna meg sem lepődött ennyi
nyomorúság láttán, nem ijesztették el a
meggyötört arcok. Épp ellenkezőleg, úgy
érezte, ezen a különös óvóhelyen
könnyen észrevétlen maradhat.
Négy órával korábban lekísértette
magát a pópával az altemplomba.
Bemesélte neki, hogy buzgó keresztény
és orosz, hogy súlyos beteg, és szeretné,
ha ezen a szent helyen temetnék el. Az
egyház embere láthatóan némileg
kételkedett a szavaiban, de azért
végighallgatta, legalább félórát
beszélgetett vele. És ezáltal önkéntelenül
is menedéket nyújtott neki, mialatt a
vörös karszalagos férfiak átfésülték a
környéket.
Amikor újra kimerészkedett az utcára,
már tiszta volt a levegő. Zsebre dugott
kézzel, nyugodtan útnak indulhatott a
fekete kimonóban, senki nem figyelt fel
rá. Miközben sietős léptekkel távolodott a
tűzfészektől, nem győzte áldani Kenzo
nevét, hálálkodott a divat diktálta
szeszélyeknek, amiért úgy nézett ki
abban a pongyolában, mintha épp akkor
lépett volna ki egy női magazinból.
Legalább két órát kószált az
esőáztatta városban céltalanul,
belevegyült a Champs-Élysées-n
hömpölygő tömegbe. Próbált minél
kevesebbet latolgatni, nem akarta, hogy
elhatalmasodjanak rajta a sötét
gondolatok.
Szabad volt – és élt.
És ez már így magában is nagy
eredménynek számított.
Délben metróra szállt a place de la
Concorde-on. Az l-es vonalon elindult a
vincennes-i kastély irányába. Mialatt a
kocsiban ücsörgött, úgy döntött, hogy
mindenekelőtt megerősítésre van
szüksége. Fejben sorra vette a vonal
mentén található párizsi kórházakat,
végül úgy határozott, hogy a Saint-
Antoine-ba megy, leszáll a Bastille-nál.
Már legalább húsz perce várakozott,
amikor a hóna alatt egy nagyméretű
borítékkal végre megjelent egy orvos. A
röntgenfelvételt letette az elhagyatott
nővérpultra, lehajolva turkálni kezdett az
egyik fiókban. Anna odapattant a
pulthoz:
– Azonnal beszélnem kell magával!
– Várja ki a sorát! – vetette oda neki
az orvos anélkül, hogy felnézett volna. –
Az ápolónők majd szólítani fogják.
Anna megragadta az orvos karját:
– Kérem. Muszáj megröntgeneznie!
A férfi morcosan feléje fordult, de
amint meglátta, megenyhült az
arckifejezése.
– Kért sorszámot a felvételi
osztályon?
– Nem.
Leadta a társadalombiztosítási
kártyáját?
– Nincs nálam.
A sürgősségi alkalmazott tetőtől
talpig végigmérte. Magas, sötétbarna hajú
fickó volt, fehér köpenyt és parafa talpú
papucsot viselt. Napbarnított bőrével, a V
alakú nyakkivágásból kivillanó szőrös
mellkasával és a nyakában függő
aranylánccal tisztára úgy nézett ki, mint
egy olasz hősszerelmes. Szemérmetlenül
méricskélte Annát, szakavatott pillantása
kissé elidőzött a száján. Meglátta a
kimonón a vért és a szakadást, a kérdéses
helyre mutatott:
 – A karja miatt jött?
– Nem. Nekem… Sajog az arcom.
Meg kell röntgenezni.
Az orvos összeráncolta a
szemöldökét, meglapogatta a mellkasán
burjánzó sörényt.
– Elesett?
– Nem. Azt hiszem, arcidegzsábám
van. Talán.
– Arcüreggyulladása is lehet –
kacsintott rá az orvos. – Ilyen időben
gyakran előfordul.
Körülnézett a váróteremben: egy
drogos, egy szeszkazán, egy öreglány…
A szokásos kis csapat. Felsóhajtott;
egyszeriben sokkal készségesebbnek
mutatkozott Anna irányában – egyszer
igazán tehet egy kivételt.
Lehengerlőnek szánt széles mosollyal
odasúgta neki:
– Na, jöjjön, kisasszony,
megcsináljuk azt a röntgent! Átvilágítjuk,
amit csak kell. – A szakadás mellett
megragadta a szövetet. – De előbb irány a
kötöző!

Egy órával később Anna a kórház udvari

oldalán húzódó kerengőben ücsörgött, az
orvos megengedte neki, hogy ott várja
meg a vizsgálat eredményét.
Az idő megváltozott, a záporozó eső
közé vegyülő napsugarak ezüstös ködbe
vonták a természetet, mesebeli fénybe
borították az udvart. Anna a levelekről
lepattanó cseppeket, a tükörfényű
tócsákat, a kövek és gyökerek között
kígyózó patakocskákat figyelte.
Igyekezett elszórakoztatni magát, hogy
ne kelljen szembenéznie a fejében
kavargó kételyekkel, hogy ne
uralkodhasson el rajta a rettegés. Nem
akart kérdéseket. Még nem.
Jobbról papucscsattogás hallatszott. A
kerengő boltívei alatt közeledett az orvos,
hozta a felvételeket. Az arcáról
végérvényesen lehervadt a mosoly.
– Igazán szólhatott volna a
balesetéről.
Anna felállt.
– A balesetemről?
– Mi történt magával? Kocsival
ütközött?
Anna riadtan hátrált. A férfi
hitetlenkedve ingatta a fejét:
– Elképesztő, mire nem képes
manapság a plasztikai sebészet. Ahogy
elnéztem magát, meg nem mondtam
volna, hogy…
Anna kitépte a kezéből a kartont.
A röntgenképen egy alaposan toldott-
foldott koponya látszott. A
csontbeültetések határát a homlokon és a
járomcsont alatt fekete vonalak jelezték;
az orrnyílások körüli csíkok teljes
átalakításra engedtek következtetni; a
halánték és az állkapocs mentén apró
szegecsek tartották a protéziseket.
Anna hátát rázta a zokogásba hajló
nevetés; a botíves mennyezet alatt szó
nélkül faképnél hagyta az orvost.
A kezében kékes fénnyel ott lobogott
a bizonyíték.
 IV.

23.

Már két napja járták a török negyedet.

Paul Nertaux sehogy sem tudott rájönni
Schiffer haditervére. Vasárnap este simán
rátörhettek volna a Mariusként elhíresült
Marek Cesiuzra, az illegális török
bevándorlókkal foglalkozó fedőszervezet,
az Iskele vezetőjére. Simán
megszorongathatták volna egy kicsit,
hogy a kezükbe adja a három áldozat
nyilvántartási lapját.
De ehelyett Schiffer egyelőre csak
barátkozni akart a körzetével; azt mondta,
még vissza kell szoknia. Két napon
keresztül mást se csinált, csak
körbeszimatolta, kerülgette, messziről
figyelte az egykori vadászterületét, egy
árva kérdést sem intézett senkihez.
Kizárólag az esőnek köszönhették, hogy
senkinek sem tűnt fel, ahogy ott
gubbasztanak a kocsiban – és úgy
nézelődhettek, hogy őket közben nem
vette észre senki.
Paul alig bírt magával, ugyanakkor
azt be kellett vallania, hogy az elmúlt
negyvennyolc órában többet tanult
Törökország kicsinyített másáról, mint
amennyit háromhavi nyomozással ki
tudott róla deríteni.
Jean-Louis Schiffer legelőször is
körbevezette az egyéb közösségek
szomszédos birodalmain. Elmentek a
boulevard de Strasbourg-ról nyíló
passage Bradyba, ahol az indiaiak
tanyáztak. Az üvegmennyezetes
átjáróban apró, tarka boltok és egymástól
paravánokkal elválasztott kétes külsejű
éttermek sorakoztak egymás mellett; egy
lépést sem tehetett az ember a fűszeres
illatok és a száriban flangáló, fedetlen
köldökű nők között anélkül, hogy ne
szólítsa le valamelyik pincér. Nyirkos
volt a levegő, az időről időre lezúduló
zápor felerősítette a szagokat, amitől az
egész a bombayi bazárok fülledt
hangulatát idézte monszun idején.
Schiffer megmutogatta neki a hindik,
a bengáliak és a pakisztániak
találkahelyeit. Megnevezte a különféle –
hindu, muzulmán, dzsainista, szikh,
buddhista – vallási csoportok vezetőit. A
bérlemények előtt elhaladtukban
részletesen bemutatta neki a keleti világ
erre a szűk helyre betömörült
sűrítményét, ami – szerinte – csupán arra
vár, hogy szabadon terjeszkedhessen.
– Néhány éven belül – jelentette ki
mosolyogva – átveszik a 10. kerület fölött
az uralmat a szikhek.
A rue du Faubourg Saint-Martinen
bukkantak ki, a kínai árusok utcájában:
erős fokhagyma- és gyömbérillatot
árasztó, barlangszerű fűszerboltok; rakott
függönyös, bársonnyal bélelt ékszeres
ládikókra emlékeztető éttermek; üres
kirakataikkal és a színes salátákkal és
barnára sütött fánkocskákkal megrakott
fémpultjaikkal hivalkodó készételárudák.
Tisztes távolban maradtak tőlük, de
Schiffer felhívta a figyelmét a közösség
legfőbb hangadóira; ezeknek az
üzleteknek a fenntartása nem több mint
csupán öt százalékát tette ki a kereskedők
valódi tevékenységének.
– Egytől egyig megéri a pénzét, ne
bízz meg bennük! – vetette oda Paulnak.
– Nem egyenes népség. Pont olyanok,
mint a kajájuk. Szeretik szétszőrözni a
dolgokat. És mindent telenyomnak
keményítővel, hogy jól elnehezedjen tőle
az ember feje.
Nem sokkal később visszasétáltak a
boulevard de Strasbourg zsibongásába,
ahol is az Antillákon és Afrikában
divatos haj-fonatokat kínáló fodrászatok,
a kozmetikai termékeket forgalmazó
nagykereskedések és a trükkös játékokkal
és bűvészkellékekkel teletömött üzletek
váltották egymást. Az eső elől a kirakatok
előtti napernyők menedékébe behúzódó
feketék gyönyörűen leképezték a körutat
benépesítő különféle népcsoportok tarka
világát. Minden törzs képviseltette magát:
voltak itt elefántcsontparti baulék, bantuk
és beték, az egykori Zaire területéről,
Kongóból érkezett larik, bakongók és
balubák, Kamerunból ewondók és
bamilékék…
Pault mindig is lenyűgözte a tétlen
afrikaiak folyamatosan az utcán
nyüzsgölődő csapata. Tudta, hogy a
legtöbbjük szélhámos, vagy
csempészáruval kereskedik, mégis
minden alkalommal elfogta valami
gyengédség az irányukban. Csodálta azt a
fajta lazaságot és humort, a trópusi
vidékeken megszokott, kötetlenségektől
mentes életmódot, amit képesek voltak
még itt, a nagyváros dzsungelében is
meghonosítani. Az asszonyaik pedig
egyenesen ámulatba ejtették. Lomha,
fekete pillantásuk valamiféle rejtélyes
harmóniát sugárzott a sarkon – az „Afro
2000” vagy a „Frizurapalota”
fantázianevű vállalkozásoknál – frissen
kisimíttatott, csillogó fekete haj
keretében. Úgy néztek ki, mint megannyi
szénfekete, selyemálarcos, tágra nyílt,
sötét szemű tündér…
Schiffer sokkal földhözragadtabban
és nem mellesleg jóval körültekintőbben
tálalta a dolgokat:
– A kameruniak a hamisítás császárai:
elsősorban pénzzel és bankkártyákkal
foglalkoznak. A kongóiak kizárólag
ruházati cikkekben utaznak: kamionokról
„leesett” göncök, hamisított márkák,
ilyesmi. Az elefántcsont-partiak az emelt
díjas telefonszámokra álltak rá, hamis
segélyvonalakra szakosodtak. Képesek
bárkit lenyúlni az éhező etióp gyerekekre
és az angolai árvákra hivatkozva. Nesze
neked együttérzés! De a kongói társaság
a legveszedelmesebb. Az ő területük a
kábítószer, az egész környék
kereskedelmét kézben tartják. A négerek
tényleg mindennek a legalja – foglalta
össze tömören. – Élősködő bagázs. Csak
az hajtja őket, hogy kiszívhassák a
vérünket.
Paul nem fűzött hozzá semmit a
rasszista megjegyzésekhez. Elhatározta
magában, hogy mindent, ami nem
közvetlenül a nyomozásra vonatkozik,
csendben elenged a füle mellett. Csakis
az eredmény érdekelte, minden mást
megpróbált félretenni. Az elmúlt
napokban egyébiránt több fronton is
támadást indított. Megbízta Naubrel és
Matkowska nyomozókat, hogy járjanak
egy kicsit utána a magasnyomású
kamráknak. A két hadnagy három
kórházat is végigjárt, de mindenhonnan
elhajtották őket. Jelen pillanatban a
párizsi építkezéseken érdeklődtek, ahol
túlnyomásos technológiát alkalmaztak,
hogy a felszín alatti vizek ne árasszák el a
munkaterületet. A kubikosok minden este
keszonkamrában végezték be a napot.
Odalent mindig a sötétség uralkodott…
Paul erre a lehetőségre szavazott volna.
Csak a jelentést várta.
A bűnmegelőzési osztályon is
megkért egy fiatal kollégát, hogy segítsen
neki, és szedjen össze minden olyan
útikönyvet és régészeti katalógust, ami
Törökországgal foglalkozik. A lelkes
fiatalember előző este már leszállította az
első adag olvasnivalót all. kerületi rue du
Chemin Vert-én található lakásába.
Paulnak még nem volt ideje átlapozni a
papírhalmot, de biztos volt benne, hogy
lesznek még álmatlan éjszakái, legalább
lesz mit olvasnia.
A második napot végre a szorosan
vett török negyedben töltötték. A
határokat délről a két körút, a boulevard
de Bonne Nouvelle és a boulevard Saint-
Denis, nyugatról a rue du Faubourg
Poissonniére, keletről a rue du Faubourg
Saint-Martin jelölte ki. A terület északi
csúcsa a boulevard Magenta és a rue La
Fayette találkozásában rajzolódott ki. A
kerület gerincét az egészen a kelet felé
induló vasútvonalak kiindulópontjául
szolgáló pályaudvarig, a gare de l’Estig
húzódó boulevard de Strasbourg alkotta a
rue des Petites-Écuries és a rue du
Château-d’Eau magasságában egy-két
nyüzsgőbb leágazással… Az ide tömörült
keleti világ szíve a Strasbourg-Saint-
Denis metrómegállóban lüktetett, innen
áramlott a vér mindenfelé.
A kerület építészeti szempontból nem
volt különösebben érdekes: a szürke,
elöregedett, bizonyos szakaszokon
felújított, de többnyire romos lakóházak
láthatóan sok mindent megéltek már
errefelé. Szerkezetileg minden épület
nagyjából megegyezett: az alsó két
szinten üzletek rendezkedtek be, a
második és harmadik emeleten működtek
a műhelyek, fölöttük – egészen a
padlástérig – lakásokat alakítottak ki: a
gyakran kettő, három vagy négy részre
osztott egykori nagypolgári
rezidenciákból ily módon kihasított
odúkban népes családok zsúfolódtak
össze – az egész valami hajtogatós
játékhoz hasonlított.
Az utcákon állandó volt a jövés-
menés, mintha csak átutazóban lettek
volna itt az emberek. A boltok nagy része
folyamatosan átalakult, a kereskedők
vándoroltak, küzdöttek a fennmaradásért.
Volt itt minden: szendvicsárusok kínálták
a portékájukat azoknak, akik csak
sietősen, menet közben akartak bekapni
valamit; utazási irodák kecsegtettek a bel-
vagy külföldi tartózkodás
megkönnyítésével; a pénzváltóknál
fennakadás nélkül gyorsan euróhoz
juthatott az ember; a fénymásolóknál
bárki azonnal sokszorosíthatta a
papírjait… Nem is beszélve a KIADÓ és
ELADÓ feliratokkal kitapétázott
megszámlálhatatlan
ingatlanügynökségről…
Paulnak minden szeglet láttán
valahogy mindig az volt az érzése,
mintha valami távoli forrásból nemtől és
hovatartozástól függetlenül csak
hömpölyögne befelé ezekre az utcákra a
szakadatlan emberáradat. Ugyanakkor az
egész negyednek volt egy nagyon is
határozott feladatköre: a konfekcióáru
biztosítása. Bár nem a törökök uralták az
iparágat – az irányítás a Sentier
környékén letelepedett zsidó közösség
kezében volt –, az ‘50-es évek nagy
bevándorlási hulláma óta sikeresen a
láncolat megkerülhetetlen elemévé
váltak. Az általuk működtetett több száz
műhelynek és a felügyeletük alatt
munkálkodó bedolgozóknak
köszönhetően ők látták el áruval a
nagybani kereskedőket; éjt nappallá téve
serénykedő alkalmazottaik száma elérte
az ezres nagyságrendet – a rendszer kis
híján kész volt felvenni a versenyt a
kínaiakkal. Mindenesetre a törökök
régebbi itt tartózkodásuk és
árnyalatnyival rendezettebb társadalmi
helyzetük okán előnyt élveztek velük
szemben.
A két rendőr bevette magát a zsúfolt,
pezsgő életű utcák színes kavalkádjába. A
rakodó férfiakat, nyitott hátfalú
teherautókat, a kézről kézre vándorló,
ruhákkal teli zsákokat és bálákat
kerülgetve Schiffer továbbra is játszotta
az idegenvezetőt. Sorolta a neveket,
tudta, hol ki a tulajdonos, és ki mivel
foglalkozik. Azt is elmondta, kik voltak a
téglái a törökök között, melyik
kereskedőt mivel „tartotta sakkban”,
melyik étterem-tulajdonosok voltak az
„adósai”. A névsor végtelennek tűnt.
Eleinte Paul megpróbált jegyzetelni, de
egy idő után feladta. Átadta magát
Schiffer előadásának, közben pedig
hagyta, hogy magával sodorja a
zsibongás, a negyed sajátos arculatát adó
kiabálás és hangos dudaszó, mélyen
beszívta a tüdejébe a kipufogógázt.
Kedden délben végre átlépték a
központi mag belső határvonalát. A „kis
Törökország”-ként is emlegetett tömb a
rue des Petites-Écuries, a kis
különbséggel ugyanazt a nevet viselő
sikátor és mellékutca, a rue d’Enghien, a
rue de l’Échiquier és a rue du Faubourg
Saint-Denis által körbezárt területre
korlátozódott. A csupán néhány hektárnyi
városrész minden lakását, padlását és
pincéjét szinte kizárólag törökök
népesítették be.
Schiffer lassacskán felfejtette előtte a
városon belül külön falut képező
birodalom titkait, megtanította az apró
jelek értelmezéséhez szükséges kódokra.
Minden egyes kapualjnak, épületnek és
ablaknak megvolt a maga rendeltetése.
Így például annak a hátsó udvarnak,
amelyik szemmel láthatóan egy
raktárépülethez vezetett, de valójában egy
mecset rejtőzött mögötte; vagy az egyik
lakóház mélyén árválkodó bútorozatlan
helyiségnek, ahol rendszerint szélsőséges
baloldali gyűléseket tartanak… Schiffer
egymás után lebbentette fel a fátylakat
azokról a rejtélyes dolgokról, amelyek
már hetek óta foglalkoztatták Pault, aki
végre arra is választ kapott, miért ácsorog
állandóan a cour des Petites-Écuries szűk
átjárójában az a néhány feketébe öltözött
szőke férfi:
– Azok a fickók lázok – magyarázta
Schiffer –, Törökország északkeleti
részén, a Fekete-tenger partvidékén
élnek. Harcos nép, szeretnek kötekedni.
Musztafa Kemál például előszeretettel
toborozta közülük a személyi testőrségét.
A gyökereik messzire nyúlnak vissza az
időben. A görög mitológia szerint ők
őrizték Kolkhiszban az aranygyapjút.
Arra is fény derült, ki az a bajuszos
ember, akinek az arcképe ott trónol a rue
des Petites-Écuries egyik kétes
kocsmájának a falán:
– Ez a kurdok főhadiszállása. A fotó
Apót ábrázolja. Ő a nagyfőnök.
Becsületes nevén Abdullah Öcalan, a
kurdisztáni munkáspárt vezetője, jelenleg
börtönben dekkol.
Ebből kiindulva Schiffer terjengős
dicshimnuszba kezdett:
– A legnagyobb hazátlan
népcsoportról beszélünk. Összesen
huszonöt millióan vannak, ebből
tizenkettő Törökországban él.
Muzulmánok, akárcsak a törökök.
Bajuszt viselnek, akárcsak a törökök.
Varrodákat tartanak fenn, akárcsak a
törökök. Az egyetlen gond csak az, hogy
ők nem törökök. És soha senki és semmi
nem kényszerítheti őket arra, hogy
teljesen beolvadjanak.
Schiffer mesélt neki a rue d’Enghien
egyik részén csoportosuló alavitákról is:
– A „vörösfejű keselyűk” az iszlám
egyik síita irányzatát képviselik, az
összetartozás hívei. Meglehetősen
szívósak, nekem elhiheted… Lételemük a
lázadás, leginkább baloldali eszmékhez
csatlakoznak. Szorosan összeforrott
közösség az övék, a testvériségen alapul,
saját beavatási szertartásaik vannak.
Mindenki választ magának egy társat, és
miután felesküdtek egymásra, a beavatott
testvérek együtt lépnek isten színe elé. Ez
az összetartó erő általában elég
hatékonynak bizonyul a hagyományos
iszlámmal szemben.
Amikor ilyesmi dolgokról beszélt,
még Schiffer hangjából is mélységes
tisztelet érződött ezek iránt a népek iránt,
amelyeket persze egyfolytában gyalázott.
Igazság szerint Schiffer soha nem tudta
ténylegesen eldönteni, hogy gyűlöli-e a
törököket vagy inkább csodálja őket.
Paulnak még egy pletyka is eszébe jutott,
miszerint annak idején nem sok hiányzott
ahhoz, hogy a „Vasöklű” feleségül
vegyen egy anatóliai nőt. Mi történhetett?
Mi lett a szerelmi história vége? Amikor
azonban már-már ellágyulva mindenféle
romantikus meséket kezdett gyártani a
fejében Schiffer és a keleti világ
gyönyörű kapcsolatáról, a kivénhedt
zsaru rendszerint belekezdett a lehető
legmocskosabb rasszista dumákba.
A két férfi a tökéletesen
hétköznapinak látszó hivatali kocsiban,
egy kopott Volkswagen Golfban
szorongott, a járművet a nyomozás elején
a párizsi rendőrkapitányság bocsátotta
Paul rendelkezésére. A rue des Petites-
Écuries és a rue du Faubourg Saint-Denis
sarkán parkoltak le a Chateau d’Eau
elnevezésű söröző előtt.
Sötétedett, a folyamatosan
szemerkélő eső kezdte egyetlen színtelen
pocsolyává összemosni a környéket. Paul
az órájára nézett. Este fél 9.
Hárulná, mire várunk, Schiffer? Ma
már tényleg el kellett volna mennünk
Mariushoz, erre…
Türelem! Mindjárt kezdődik a
koncert.
– Miféle koncert?
Schiffer az anyósülésen fészkelődött,
a kabátja szárnyait igazgatta maga alatt:
Mondtam már. Mariusnak van egy
mulatója a boulevard de Strasbourg-on.
Átalakíttatott egy régi pornómozit. És ma
este koncertet tartanak nála. A testőrei el
lesznek foglalva a beengedéssel. –
Kacsintott egyet. – Remek alkalom, hogy
puhítsuk egy kicsit.
A kocsi elé mutatott:
– Indíts, guruljunk át a rue du
Chateau d’Eau-ra!
Paul kelletlenül engedelmeskedett.
Magában már elhatározta, hogy csupán
egyetlen esélyt ad Schiffernek. Ha
Mariusnál nem járnak sikerrel, azonnal
visszapaterolja az otthonba – irány
Longères! De alig bírta kivárni, hogy
végre akció közben lássa ezt a ritka
vadat.
– A boulevard de Strasbourg
túloldalán állj meg! – adta ki az utasítást
Schiffer. – Ha valami gáz lenne, tudok
arrafelé egy vészkijáratot.
Paul áthajtott a forgalmas
kereszteződésen, ment még egy tömböt,
majd a rue Bouchardon sarkán leállította
a motort.
– Nem lesz gáz, Schiffer!
– Add oda a képeket!
Paul némi habozás után átnyújtotta
neki az áldozatokról készült fényképeket
tartalmazó borítékot. Amikor kinyitotta
az ajtót, az öreg elmosolyodott:
– Ha rám bízod a dolgot, minden
rendben lesz.
Paul is kikászálódott a kocsiból, de
közben egyre csak azt mondogatta
magában: „Csak egy esélyed van, haver.
Nincs második.”
 24.

A teremben hatalmas volt a hangzavar. A

dübörgés belenyomult az ember
gyomrába, végigszaggatta minden
idegszálát egészen a lábujja hegyéig,
majd a csigolyái mentén – mint valami
élő vibrafon fémlapjain – rezegve
felkúszott a feje búbjáig.
Paul ösztönösen behúzta a nyakát és
összegörnyedt, védeni próbálta a hasát, a
mellkasát és az arcát a dobhártyájára
záporozó ütések elől.
Hunyorogva tapogatózott a füstös,
alulvilágított térben, amit a színpad felől
időről időre végigpásztázott néhány
reflektor.
Beletelt némi időbe, mire végre
szemügyre tudta venni a díszletet.
Gazdagon aranyozott páholysor,
stukkódíszes oszlopok, kristályutánzat
csillárok, nehéz, kárminvörös
drapériák… Schiffer mintha valami mozit
emlegetett volna, de az itt felhalmozott
giccsözön sokkal inkább az ócska
kabarék és a csiricsáré operetteket játszó
orfeumok világát idézte, ahonnan a
pomádés hajú kísérteteket erőszakkal
kikergették a fejrázós heavy metal
zenekarok.
A színpadon sűrű fuckin’ és killin’
felkiáltásokkal ugrabugráltak a zenészek.
Az izzadságtól csillogó meztelen
felsőtestű srácok hevesen tépték a gitárok
húrjait, és úgy hadonásztak a
mikrofonállványokkal, mintha legalábbis
valami sorozatlövő fegyvert tartanának a
kezükben – amire a hálás közönség első
sorai rángatózó mozdulatokkal
válaszoltak.
Paul elszakadt a pulttól, a dühöngőbe
indult. Miközben kezdett elvegyülni a
tömegben, magával ragadta a
nosztalgiahullám. Eszébe jutottak azok
régi koncertek, amikor még maga is
féktelenül pattogva pogózott a Clash vad
számaira; eszébe jutott a használtan vett
gitár, amin nagy nehezen megtanult
lefogni négy akkordot, és amin azért
kellett később túladnia, mert a húrok
túlságosan emlékeztették az apja
kocsijának véresre szaggatott ülésére.
Hirtelen ráeszmélt, hogy Schiffert
valahol útközben elvesztette. Forgolódott,
a lépcső tetején, a pult mellett ácsorgó
nézelődőket fürkészte: pohárral a
kezükben, leereszkedő pillantásokkal
bámészkodtak, némelyikük esetleg enyhe
csípőmozgással követte a színpad felől
áramló lüktetést. Paul számba vette az
italpolc színes fénykeretéből halványan
kiváló arcokat – Schiffer nem volt
köztük.
Hirtelen valaki beleüvöltött a fülébe:
– Le akarsz lazulni?
Paul a hang felé fordult: egy fakó
arcú, baseballsapkás fazon állt mellette.
– Mi van?
– Black Bombay érdekel? Nagyon
ütős anyag.
– Micsoda?
A pasas megfogta Paul vállát,
közelebb hajolt hozzá.
– Black Bombay. Holland cucc. Mi
van, te a Holdon élsz, haver?!
 Paul lerázta magáról a barátságos
szorítást, és előkapta az igazolványát.
– Ja, persze, a Holdon. Na, tűnj el
innen, mielőtt beviszlek!
A fickó egy pillanat alatt felszívódott,
mintha ott sem lett volna. Paul elnézte a
rendőrség jelvényével díszített
igazolványtokot, és azon gondolkodott,
mekkora szakadék választja el az ifjúkori
mulatságoktól a mai énjét – most már a
közrend őre, hajlíthatatlan zsaru, aki
keményen próbál mindent megtisztítani a
fertőtől. Gondolta volna húszéves
korában, hogy ez lesz belőle?
Valaki hátba vágta.
– Megkergültél?! – ordította Schiffer.
– Tedd már azt el!
Paulról ömlött a veríték. Akart nyelni
egyet, de nem sikerült.
 Forgott vele a világ; a villódzó
fényben csak gyűrött, fémes
arctöredékeket látott.
Schiffer barátságosan beleöklözött a
karjába.
– Gyere! Marius megérkezett. Lepjük
meg az odújában!
Elindultak az egymás mellett
szorosan vonagló testek között, a hörgő
zene ritmusára ösztönösen, vadul,
ütemesen rángatózó vállak és csípők
hullámzásában. Némi könyökölés és
rugdalózás árán sikeresen átverekedték
magukat a színpad széléig.
A fülsiketítő gitárszólótól süvöltő
hangfalak előtt Schiffer jobbra
kanyarodon. Paul alig tudott lépést tartani
vele. Látta, ahogy a hangpult mellett
tárgyalásba elegyedik az egyik
kidobóemberrel. A férfi bólintott, majd
kinyitott előttük egy addig láthatatlan
ajtót. Paulnak alig maradt ideje
besurranni rajta.
Egy szűk, fénytelen folyosóra
kerültek. A falakat végig plakátok
díszítették. A legtöbbjük elég beszédesen
árulkodott a tulaj politikai
meggyőződéséről: a török félhold mellett
ott virított a kommunista jelképként
ismert kalapács. Menet közben Schiffer
magyarázott:
– Marius egy szélsőbalos csoportot
vezet, a rue de Jarryn van a
főhadiszállásuk. Tavaly a cimboráik több
börtönt is felgyújtottak Törökországban.
Paul annak idején hallott valamit a
börtönlázadásokról, de egyelőre ennyi
éppen elég is volt neki. Pillanatnyilag
nem igazán volt ráhangolódva a
geopolitikai kérdésekre. Hiába haladtak
egyre beljebb, a zene tompán dübörgött a
hátuk mögött. Schiffer nevetve
megjegyezte:
– Jól kitalálta ezt a koncerttermet!
Közben meg szabadon virágzik a piac.
– Ezt most nem értem.
– Mariusnak a kábítószer üzletben is
vannak érdekeltségei. Ecstasy.
Amfetaminok. Mindenféle speed-
származék – erre Paul összerezzent –,
LSD. A koncertekkel szépen ideszoktatja
a saját vevőkörét. Több szempontból is
jól jár.
Paul egy hirtelen ötlettől vezérelve
megkérdezte tőle:
– Maga tudja, mi az a Black
Bombay?
 – Az utóbbi időben eléggé elterjedt.
Heroinnal dúsított ecstasy.
Hogy a fenébe lehetséges az, hogy
egy ötvenkilenc éves pasas, aki egészen
pár nappal ezelőttig bent kushadt egy
nyugdíjasházban, naprakészen tisztában
van azzal, mik a legújabb ecstasy-
keverékek? Megint egy újabb rejtély.
– Arra tökéletes, nehogy túlpörögjön
az ember – tette hozzá. – Miután
kitomboltad magad a speed hatása alatt, a
heroin lenyugtat. Először majd’ kiugrik a
szemed, aztán szép lassan
gombostűfejnyire szűkül.
– Gombostűfejnyire?
– Hát. a herointól rendesen
elálmosodik az ember. A drogosokat
könnyű kiszúrni. – Schiffer megtorpant. –
Őszintén szólva nem egészen értem. Még
soha nem dolgoztál kábítószeres ügyön,
vagy mi van?
– Négy évet húztam le a kábítószer-
ellenes csoportnál. De attól még nem kell
mindent tudnom.
Schiffer széles mosollyal jutalmazta
ezt a végtelen ártatlanságot:
– Hogy akarsz küzdeni a rossz ellen,
ha fogalmad sincs, mivel állsz szemben?
Hogyan akarod megérteni az ellenséget,
ha nem ismered a lapjait? Ha valakinek,
akkor neked aztán végképp tisztában kell
lenned azzal, hogy miért nyúlnak a
kölykök ezekhez a vackokhoz. A
kábítószernek az a nagy előnye, hogy jó.
És ha ezt nem tudod, az anyád úristenit,
akkor feleslegesen vesztegeted az idődet,
kár is nekimenned az egész
bűnbandának!
 Paulnak eszébe jutott a legelső
gondolata: Jean-Louis Schiffer, minden
rendőrök atyja. Félig hős, félig ördög. A
férfi, akiben egyesül a jó és a rossz.
Magába fojtotta az indulatait. A társa
továbbindult. Az utolsó kanyar után
megláttak egy feketére festett ajtót, előtte
két bőrkabátos hústorony posztolt.
A rövidre nyírt hajú zsaru felmutatta
az igazolványát. Paul felkapta a fejét: hát
ezt meg hol szerezte? De a mozdulat
egyben az új felállást is jelezte: itt
Schiffer viszi a prímet. Ráadásként pedig
elkezdett törökül beszélni, amivel
végképp megsemmisítette Pault.
A testőr egy pillanatig gondolkodott,
majd úgy döntött, bekopogtat az ajtón.
De még mielőtt megtehette volna,
Schiffer elkapta a karját, hogy ő maga
nyomhassa le a kilincset. Amikor
belépett, még halkan odasziszegte
Paulnak:
– A kihallgatás alatt egy szavadat se
halljam!
Paul szeretett volna frappánsan
visszavágni, de már nem maradt rá ideje.
Hát jó, akkor lássa, milyen a Vasöklű a
gyakorlatban!

25.

– Szalam alejkum, Marius!

A fotelban gunnyasztó férfi kis híján
ülőalkalmatosságostul hátraesett.
– Schiffer?… Alejkum szalam, testvérem!
Marek Cesiuz hamar visszanyerte a
lélekjelenlétét. Hatalmas mosollyal az
arcán felállt, megkerülte a fém íróasztalt.
A Galatasaray piros és sárga színeiben
pompázó futballmezt viselt. Sovány
testén úgy lötyögött a fényes anyag,
mintha egyenesen a lelátón lobogtatná a
szél. A korát nem igazán lehetett
pontosan megmondani. Őszbe hajló vörös
hajában még élénken pislákolt a parázs; a
távolságtartó öröm kifejezése az arcára
fagyott, amitől leginkább valami gonosz
manóra hasonlított; rozsdabarna
üstökéhez hasonló sötét árnyalatú bőre
csak még jobban kiemelte az érzelem
gépies megnyilvánulását.
A két férfi melegen megölelte
egymást. Az ablaktalan, füstös helyiséget
elborították a különféle iratok. A
szőnyegen láthatóan jó néhány csikket
elnyomtak már az életben. A berendezés
a ’70-es évek hangulatát idézte:
lekerekített szélű, ezüstösen csillogó
iratszekrények, kerek, fröccsöntött
műanyag hokedlik, kúp formájú
lámpaburák.
Az egyik sarokban Paul kiszúrt egy
kisebbfajta sokszorosító üzemet. A
fénymásoló mellett két fűző- és egy
papírvágógép díszelgett – minden
valamirevaló politikai aktivista szükséges
felszerelése.
A zene távoli moraját Marius harsány
kacagása törte meg:
– Mióta is nem láttuk egymást?
– Az én koromban már nem
számolom az éveket.
– Hiányoltunk errefelé, testvérem.
Igazán hiányoztál nekünk.
A török férfi tökéletesen, akcentus
nélkül beszélt franciául. A színjáték
szabályainak megfelelően megint
összeölelkeztek.
– A gyerekek? – kérdezte csúfolódó
hangon Schiffer.
Egy pillanat alatt megnőnek.
Állandóan rajtuk tartom a szemem.
Nehogy aztán lemaradjak valamiről!
– És hogy van az én kis Alim?
Marius keze elindult, hogy
kedélyesen hasba öklözze Schiffert, de a
mozdulat még időben megállt a
levegőben.
– Ő cseperedik a leggyorsabban!
A szeme hirtelen megakadt Paulon,
mintha csak most vette volna észre. A
szeme jeges szikrákat lövellt, miközben
szájáról továbbra sem olvadt le a mosoly.
– Megint szolgálatba lépsz? –
kérdezte Schiffertől.
– Csak besegítek egy kicsit. Engedd
meg, hogy bemutassam Paul Nerteaux
kapitányt a bűnügyi rendőrségtől!
Paul tanácstalanul állt, aztán
előrenyújtotta a karját, de a kézfogását
nem fogadta senki. Egy darabig csak
bámulta az ujjait, ahogy ott kalimpáltak
magányosan ennek az álságos
mosolyokkal és cigarettaszaggal
bőségesen kibélelt szobának a közepén,
majd egy idő után, csak hogy próbálja
megőrizni a méltóságát, finoman a
jobboldalt heverő röpiratkötegek felé
intett a fejével.
– Még mindig terjeszted a bolsevik
irodalmat? – mentette ki Pault Schiffer.
– Az eszmék tartják életben az
embert.
 A rendőr elvett egy lapot, hangosan
fordítani kezdte:
– „Amikor a munkások végre a saját
termelőeszközeikkel dolgozhatnak…” –
Kitört belőle a nevetés. – Nem vagy már
egy kicsit öreg ezekhez a
szamárságokhoz?
– Schiffer, barátom, hidd el, ezek a
szamárságok túlélnek mindannyiunkat.
– De csak ha lesz még, aki olvassa
őket.
Marius arcán ismét szélesre húzódott
a mosoly, a szeme is megint barátságosan
csillogott:
– Egy teát, barátaim?
Meg sem várta a választ, máris
teletöltött három agyagcsészét egy hasas
termoszból. A teremből átszűrődő hangos
tetszésnyilvánításba beleremegtek a
falak.
– Hogy nincs még eleged ebből a
hordából?
Marius helyet foglalt az íróasztala
mögött, a görgős fotellal együtt
hátragurult egészen a falig. Lassan a
szájához emelte a csészéjét:
– A zene a béke egyik legfontosabb
bölcsője, testvérem. Még akkor is, ha
ilyen. Nálunk otthon a gyerekek pontosan
ugyanazokat az együtteseket hallgatják,
mint az itteni fiatalok. A jövő
nemzedékeit a rockzene fogja
egybekovácsolni. Az fogja végképp
eltörölni a népeink közti különbségeket.
Schiffer nekitámaszkodott a
papírvágógépnek, a magasba emelte a
csészéjét:
– Akkor igyunk a hard rockra!
 Marius teste furcsán megvonaglott a
trikó alatt, mint aki jól érzi magát,
ugyanakkor kezd belefáradni a dologba.
– Schiffer, gondolom, nem azért
toltad ide a képedet ezzel a kölyökkel a
hónod alatt, hogy a zenéről fecsegjünk és
felidézzük a régi eszmecseréinket.
Schiffer letelepedett az íróasztal
sarkára, egy darabig méregette a törököt,
majd előhúzta a fényképeket a borítékból.
A plakátterveket ellepték az
összeszabdalt arcok. Marek Cesiuz
ültében hátrahőkölt.
– Ezt mire véljem, testvérem?
– Három nő. Mind a három holttest a
te kerületedben volt. Novemberben
találták meg az elsőt, pár nappal ezelőtt a
harmadikat. A társam szerint illegális
bevándorlók voltak. Gondoltam, esetleg
te valamivel többet is tudsz mondani
róluk.
A hangnem egyszeriben
megváltozott. Mintha Schiffer minden
egyes szótagot szögesdróttal toldott volna
a következőhöz.
– Nem hallottam az esetekről semmit
– hárított Marius.
Schiffer megértő mosollyal folytatta:
– Az első gyilkosság óta az egész
környék nyilván másról sem beszél. Ha
elmondod, amit tudsz, azzal mindketten
rengeteg időt takarítunk meg.
A vállalkozó gépiesen a füstszűrő
nélküli cigaretta doboza után nyúlt, kivett
belőle egy szálat.
Testvér, nem tudom, miről beszélsz.
Schiffer leszállt az asztalról,
hangosan szónokolni kezdett, mint egy
vásári kikiáltó:
Itt látható Marék Cesiuz! A hamisítók
és a hazudozók császára! A csempészek
királya, a ravaszkodás nagymestere…
Az ordításba hajló harsogó nevetés
sötét pillantással ért véget:
– Gyerünk, ki vele, te rohadék, ne
várd meg, amíg felidegesítem magam!
A török vonásai megkeményedtek.
Kihúzta magát a fotelban, rágyújtott:
– Schiffer, nincs a kezedben semmi.
Nem kaptál parancsot, nincsenek
szemtanúid, nincsenek bizonyítékaid.
Nincs semmid. Egyszerűen annyit
tehettél az ügy érdekében, hogy eljöttél
hozzám tanácsért, de én nem tudok neked
tanácsot adni. Sajnálom… – A hosszú,
szürke füstcsíkkal lendületesen ajtót
mutatott. – Most pedig az lenne a
legjobb, ha elmennél innen a barátoddal
együtt, és minél hamarabb lezárnánk ezt a
félreértést.
Schiffer az íróasztallal szemben
megvetette a lábát a sűrűn kiégetett
szőnyegen:
– Itt csak egyetlen félreértés van, és
az te magad vagy. Ebben a kibaszott
irodában minden egy hatalmas nagy
hazugság. Még a vacak röpirataid, azok is
mind hazugságokkal vannak tele egytől
egyig. Vered a csalánt a mások farkával,
akik odahaza Törökországban bent
gunnyasztanak a börtönben.
– Mit akarsz…
– A fene nagy zenerajongásod is
hazugság. A magadfajta muzulmánok
szerint a hard rock a sátántól való. Ha
nem a tied lenne ez a csehó, már rég
felgyújtottad volna.
Marius fel akart állni, de Schiffer
visszanyomta a karosszékbe.
– Nincs semmi az iratokkal teletömött
szekrényeid mögött, távolról sem vagy te
annyira elfoglalt és szabad szellemű
ember, mint amilyennek látszol. A kurva
anyádat! Ezt az egész rendszert csakis
azért tartod fenn, hogy legyen mivel
fedezned a körülötted zajló rabszolga-
kereskedelmet!
Schiffer odament a papírvágógéphez,
egy ujjal végigsimított a pengén.
– Azt is mindketten jól tudjuk, hogy
ezt a szerkezetet is kizárólag arra
használod, hogy a nagyobb bulik előtt
szépen méretre szabhasd az LSD-vel
átitatott bélyegeket.
Széttárt karját a mocskos plafon felé
emelte, mint valami primadonna, úgy
folytatta a szónoklatot:
– Ó, nagyra becsült testvérem, mesélj
nekem arról a három nőről, mert
különben fenekestül felforgatom az egész
irodádat, és előkaparok innen valamit,
amivel hosszú évekre bezárathatlak a
Fleury-Mérogis-i fogdába!
Marek Cesiuz egyfolytában az ajtó
felé pillantgatott. Schiffer odalépett
mögé, egészen közel hajolt hozzá:
– Három nő, Marius – suttogta a
fülébe, miközben a vállát masszírozta. –
Kevesebb, mint négy hónap leforgása
alatt. Megkínozták őket, elcsúfították az
arcukat, aztán mindegyiket kidobták az
utcára. Te hoztad ide őket
Franciaországba. Add ide az anyagukat,
és többet nem is hallasz felőlünk!
 A koncert távolról idehallatszó
lüktetése töltötte be a csendet. Akár azt is
hihette volna az ember, hogy a török
szíve akar kiugrani a helyéről. Marius
halkan megszólalt:
– Már nincsenek meg.
– Hogyhogy?
– Megsemmisítettem őket. A haláluk
után megszabadultam mindegyik lány
dossziéjától. Ha nincs nyomuk, nincs
mitől fájjon a fejem.
Paul szinte érezte, ahogy a férfi egyre
jobban begyullad, de hiába tagadta volna,
örült a vallomásnak. A nyomozása tárgya
végre kezdett kézzelfoghatóvá válni. A
három áldozat kezdett élő emberekhez
hasonlítani, akik épp most születtek meg
itt a szeme láttára. Ezek szerint a
„corpus”-ok ténylegesen illegálisan
tartózkodtak az országban.
Schiffer visszament az íróasztal
túloldalára.
– Tartsd szemmel az ajtót! – vetette
oda Paulnak anélkül, hogy ránézett volna.
Tessék?… Mi van? Ajtó!
És még mielőtt Paul bármit tehetett
volna, Schiffer rávetette magát Mariusra,
és odacsapta a fejét az asztal sarkához.
Az orrcsontja akkorát roppant, mint
amikor a dió héja megreped a diótörő
nyomása alatt. A zsaru felemelte a vér
borította arcot, és a török fejét ugyanazzal
a lendülettel odaszorította a falhoz:
– Add elő a papírokat, te rohadék!
Paul próbált véget vetni a jelenetnek,
de Schiffer félrelökte. Paul a pisztolya
után nyúlt, de a Manhurin 44-es típusú
magnum fekete torkolata megállította.
Schiffer épp csak egy pillanatra elengedte
a törököt, és már a kezében is volt a
felhúzott mordály:
– Az ajtóra figyelj!
Paul kővé dermedt. Honnan szerezte
a fegyvert? De Marius időközben egyre
lejjebb csúszott a székében, csendben
kihúzta az egyik fiókot.
– A háta mögött!
Schiffer visszakézből egyenesen a
török arcába vágott a vassal. A gurulós
szék tett maga körül egy teljes fordulatot,
Marius a röplapok közé zuhant. Schiffer a
focistatrikónál fogva felemelte, a
torkához nyomta a fegyver csövét:
– Az iratokat, te mocskos török!
Különben nem mész ki innen élve, erre
megesküszöm!
Marék reszketett, mint a nyárfalevél;
töredezett fogsora közé véres nyál
keveredett, de a boldogság kifejezése
csak nem akart múlni az arcáról. Schiffer
eltette a fegyverét, a papírvágóhoz cibálta
a törököt.
Ezúttal Paulon volt a sor, hogy
előkapja a pisztolyát:
– Hagyja abba!
Schiffer felemelte a pengét, bedugta
alá a férfi jobb kezét:
– Elő azokkal a dossziékkal, te
gennyláda!
– HA NEM HAGYJA ABBA,
LÖVÖK!
Schiffer még csak fel sem emelte a
hangra a fejét. Lassan lenyomta a pengét.
Az ujjperceket fedő bőrréteg megfeszült a
kés alatt. Apró, fekete buborékokban
szivárogni kezdett belőle a vér. Marius
felüvöltött, de Paul túlkiabálta:
– SCHIFFER!
Két kézzel szorongatta a pisztoly
markolatát, célba vette Schiffert. Lőnie
kellett. Le kellett volna…
Ebben a pillanatban a háta mögött
kicsapódott az ajtó. A lökettől a földre
esett, átbucskázott a fején, egyszeriben a
fém íróasztal lábánál találta magát, a
tarkója alig pár centiméterrel az asztal
sarka előtt állt meg.
A vér a két testőr arcába fröccsent,
akik erre gondolkodás nélkül előkapták a
fegyverüket. Az irodát fülszaggató
nyüszítés töltötte be. Paul azonnal
felfogta, hogy Schiffer alaposabban
munkához látott. Fél térdre állt, a
pisztolyát fenyegetően rázta a két
bőrdzsekis alak felé:
 – Vissza!
A két fickó nem mozdult,
megrökönyödve bámulták az eléjük
táruló jelenetet. Paul minden ízében
remegett, de volt benne annyi
lélekjelenlét, hogy egyenesen a pofájukba
tartsa a 9 milliméterest:
– Vissza, ha mondom!
Addig böködte a csővel a mellüket,
amíg teljesen ki nem hátráltak a
helyiségből. Rájuk csukta az ajtót,
nekivetette a hátát, és végre maga is teljes
valójában szemügyre vehette a rettenetes
látványt.
Marius térden állva siránkozott, a
keze még mindig ott volt a papírvágógép
szorításában. Az ujjait nem vágta át
teljesen a penge, de teljesen lenyúzta
róluk a bőrt, a hús cafatokban
pöndörödött a csontokon. Schiffer
szarkasztikus vigyorral állt fölötte, nem
engedte ki a kezéből a guillotine nyelét.
Paul leeresztette a fegyverét.
Valahogy meg kellett fékeznie ezt a
vérengző vadállatot. Már épp azon
gondolkozott, hogy beleereszt egy tárat
Schiffer fejébe, amikor is a török
felemelte az ép kezét, és a fénymásoló
mellett álló ezüstös borítású iratszekrény
felé mutatott.
– A kulcsot! – üvöltötte Schiffer.
Marius leakasztotta az övéről a
kulcscsomót. Schiffer kitépte a kezéből,
egyenként az orra elé nyomta a
kulcsokat; amikor odaért a megfelelőhöz,
a török bólintott.
A kivénhedt zsaru a kijelölt
bútordarabhoz lépett. Paul kihasználta a
pillanatot, és kiszabadította a vergődő
áldozatot. Óvatosan felemelte a vértől
ragacsos pengét. A török erőtlenül a
földre zuhant, összegömbölyödött, és
egyre csak azt hajtogatta:
– Kórház… kórház…
Schiffer megfordult, elégedettnek
látszott. A kezében egy keményfedelű,
vászonszalaggal átkötött dossziét tartott.
Türelmetlenül kioldotta a csomót, a
kötegből előhúzta a három áldozat
fényképes személyi anyagát.
Paul minden megrázkódtatása
ellenére is érezte, hogy ezt a partit
megnyerték.

26.
A vészkijáraton át sietősen távoztak, meg
sem álltak a Golfig. Paul azonnal indított,
kis híján belement a mellettük épp elhajtó
kocsiba.
Gázt adott, a rue Lucien Sampaix-n
lehajtott jobbra. De már túl késő volt.
amikor észrevette, hogy az utca
egyirányú. Hirtelen mozdulattal bevette a
következő éles kanyart balra: kiértek a
boulevard de Magentára.
A világból csak elmosódott
körvonalakat látott. Nem volt elég, hogy
az ablaktörlő szélesen elkente a
szélvédőn az esőcseppeket, még a szeme
is könnybe lábadt. Minden egyes
jelzőlámpa fényéről vérző sebek jutottak
az eszébe.
Fékezés nélkül száguldott át az első
nagy kereszteződésen, majd a másodikon
is, ahol hangos dudálás közepette több
autó is kifarolt miatta. A harmadik
lámpánál végre megállt. Kattogott az
agya, de néhány pillanattal később már
tudta, mit kell tennie. Zöld.
Rálépett a gázra, de elfelejtett
sebességbe kapcsolni; a kocsi lefulladt,
Paul elkáromkodta magát.
Amikor megint ráadta a gyújtást,
Schiffer megszólalt mellette:
– Hová akarsz menni?
– A kapitányságra – lihegte. – Az
ilyen vadbarmokat, mint te, le kell
tartóztatni!
A gare de l’Estnek a tér túloldalán
csillogó épülete hatalmas tengerjáró
hajóra emlékeztetett. Amikor újra
elindultak, Schiffer átnyújtotta a lábát az
ő térfelére, tövig nyomta a gázpedált.
 – Azt a kurva…
Schiffer elkapta a kormányt, jobbra
irányította az autót. Csikorogva
befordultak a Saint-Laurent-templom
mögötti rue Sibur elnevezésű utcácskába.
Egy kézzel kormányzott, a következő
kanyarban rávezette a Golfot a bicikliút
bukkanóira, felhajtott a járdára.
Paul két kézzel belekapaszkodott a
volánba. Csuklott, köhögött, alaposan
megizzadt, mire sikerült megállítania a
kocsit. Ökölbe szorult kézzel az utasa felé
fordult, be akarta verni a képét.
De az idős férfi elszürkült vonásai
láttán elment tőle a kedve. Jean-Louis
Schiffer mintha időközben húsz évet
öregedett volna. Az arcán pont olyan
petyhüdten lógott a bőr, mint a nyakán.
Üveges tekintettel bámult Paulra. Úgy
nézett ki, mint egy halálfej.
– Maga nem normális! – mondta
zihálva, és megvetése jeléül ismét
magázni kezdte. – Tisztára elmebeteg!
Garantálom, hogy jó hosszú időre
bezárják. Börtönben fog megrohadni,
maga szerencsétlen hóhér!
Schiffer szó nélkül kinyitotta a
kesztyűtartót, előhúzott egy régi Párizs-
térképet, kitépett belőle néhány lapot, és
letörölte velük a vért a kabátjáról. Foltos
keze remegett, összeszorított foggal
beszélt:
– Az ilyen rohadékokkal nem lehet
kesztyűs kézzel bánni.
– De hát rendőrök vagyunk!
– Marius gennyes alak. Úgy tartja
sakkban a kurváit, hogy megcsonkítja
otthon a gyerekeiket. Amint
megpillantanak egy kezet vagy egy lábat,
hamar lenyugszanak a török anyák
kedélyei.
– De mi a törvényt képviseljük!
Paul kezdett lehiggadni, visszatért az
önbizalma. A látása is kitisztult: a
templom elfeketedett hátsó része előtt
álltak, a fejük fölött baljós tekintetű
vízköpők ágaskodtak ki a falból, az eső
sűrűbbé tette az éjszakát.
Schiffer ledobta a földre az
összevérzett oldalakat, lehúzta az ablakot,
kiköpött.
– Most már túl késő, hogy
megszabadulj tőlem.
– Ha azt hiszi, hogy nem vagyok kész
felelni a tetteimért… hát teljesen el van
tévedve. Sötétzárkába küldöm, még
akkor is, ha én is maga után megyek!
 Schiffer felkapcsolta a lámpát,
kinyitotta a térdén heverő mappát.
Elővette a három munkásnő személyi
anyagát: a számítógépről kinyomtatott
papirosokra gondosan rátűzték a nők
fényképét. Schiffer letépte a fotókat,
egymás mellé kirakta őket Paul elé a
műszerfalra, mintha kártyát vetne.
Miután megköszörülte a torkát,
Paulnak szegezte a kérdést:
– Mit látsz?
Paul mozdulatlanul ült. Az utcai
lámpák fénye megcsillant a
kormánykerék fölé pakolt felvételeken.
Két hónapja kereste ezeket az arcokat.
Számtalanszor elképzelte, lerajzolta,
kiradírozta, majd újra felvázolta őket…
Most, hogy végre itt voltak előtte, úgy
izgult, mint akinek még sohasem volt
dolga nővel.
Schiffer megragadta a tarkójánál
fogva, előre nyomta a fejét:
– Mit látsz? – hörögte.
Paul meresztette a szemét. Három,
finom vonású nő nézett rá vissza, akiket
láthatóan elvakított a vaku villanása.
Három vörös hajkorona, három kerek arc.
– Nem veszel észre semmit? –
erősködött a Vasöklű.
Paul bizonytalanul válaszolt:
– Kicsit hasonlítanak egymásra, nem?
Schiffer elröhögte magát:
– Kicsit hasonlítanak?! Ha jól értem,
azt akartad mondani, hogy tök
egyformák.
Paul feléje fordult. Nem egészen
értette a dolgot:
– És akkor mi van?
 – Az van, hogy igazad volt. A gyilkos
mindig ugyanazt az egyetlen arcot
hajszolja. Egy olyan arcot, amit egyszerre
szeret és gyűlöl. Megszállottan kutat
utána, teljesen ellentétes érzelmeket vált
ki belőle. Az indíték bármi lehet. Viszont
azt végre tudjuk, hogy célirányosan
cselekszik.
Paul dühe egyszeriben elpárolgott,
elégedettség váltotta fel. Ezek szerint
nem csaltak a megérzései: a nők illegális
bevándorlók voltak, mindhárman hasonló
vonásokkal… Vajon az ókori szobrászat
vonatkozásában is igaza volt?
Schiller tovább ragozta a helyzetet:
Hidd el, ezekkel a fényképekkel baromi
nagy lépést tettünk előre! Lényeges
dologról árulkodnak. A gyilkos úgy
ismeri a környéket, mint a tenyerét.
 – Ez nem nagy újdonság.
– Azt eddig is gondoltuk, hogy török,
de azt nem tudtuk róla, hogy ismeri az
összes műhelyt, még az utolsó pincét is.
Belegondoltál, milyen türelmesen és
kitartóan kellett keresnie, hogy előkaparja
valahonnan ezeket a tökéletesen
egyforma lányokat? Szabad bejárása van
mindenhová.
Paul kimért hangon válaszolt:
– Oké, rendben. Elismerem, hogy
maga nélkül soha nem sikerült volna
megszereznem ezeket a fényképeket.
Éppen ezért megteszem magának azt a
szívességet, hogy nem jelentem fel.
Kihagyjuk a rendőrőrsöt, és szépen
visszaviszem egyenesen Longères-be.
Épp el akarta fordítani a kocsikulcsot,
de Schiffer elkapta a karját:
 – Hatalmas hibát követsz el, kölyök.
Még soha nem volt ekkora szükséged a
segítségemre.
– Magának itt véget ér a nyomozás.
Schiffer az erőtlen lámpafényben
meglengette előtte az egyik lapot:
– Nem csak az arcukkal és a
kilétükkel vagyunk már tisztában. Azt is
tudjuk, melyik műhelyben dolgoztak.
Ezzel már lehet kezdeni valamit.
Paul elengedte a kulcsot:
– Azt hiszi, a többiek tudhatnak
valamit?
– Emlékezz csak vissza, mint
mondott a doki. Mindegyiknek üres volt a
gyomra. Munkaidő után kapták el őket.
Ki kell kérdezni az összes lányt, aki
minden este ugyanarra indult, amerre ők.
És a műhelyek vezetőinél sem ártana
érdeklődni. Ehhez viszont szükséged van
rám, fiacskám.
Schiffernek nem nagyon kellett
bizonygatnia az igazát; az elmúlt három
hónapban Paul mindig ugyanazokba a
falakba ütközött. Elképzelte, hogy innen
megint egyedül folytatja a nyomozást, és
ugyanúgy nem jut továbbra sem semmire.
– Egy napot adok magának –
jelentette ki engedékenyen. – Végigjárjuk
a műhelyeket. Kikérdezzük a dolgozókat,
a szomszédokat és a családtagokat, már
ha vannak. De utána irány a
nyugdíjasház! És szólok előre: ha még
egyszer ilyen bajba kever, lelövöm.
Gondolkodás nélkül.
A társa kényszeredetten elnevette
magát, de Paul érezte, hogy fél.
Mindketten aggódtak. A kocsikulcsra
helyezte a kezét, de még mindig nem
indított, mozdulat közben eszébe jutott
valami – szerette volna tisztázni a
helyzetet:
– Miért volt szükség arra a
keménykedésre Mariusnál? Schiffer a
sötétségből kiváló vízköpőket bámulta.
Kiálló peckeken gunnyasztó ördögök,
csúf pofájú lidércek, denevérszárnyú
gonosz szellemek. Csak egy idő után
szólalt meg halkan:
– Nem volt más megoldás.
Elhatározták, hogy nem mondanak
semmit.
– Kik határozták el? Kik azok az
„ők”?
– A törökök. Az egész környék
lakatot tett a szájára. Bármi keveset
tudjanak is, mindenkiből úgy kell majd
kihúzni mindent.
Paul hangja megbicsaklott, a
hangsúly egészen élesre sikeredett:
– De hát miért csinálják ezt? Miért
nem akarnak segíteni? Schiffer még
mindig a kőfaragványokat nézegette. A
lámpa fényében az arca még
sápadtabbnak tűnt:
– Még mindig nem érted? Falaznak a
gyilkosnak.
 V.

27.

A karjai között folyónak érezte magát.

Elomolva, lágyan bontakozott ki az ereje.
Úgy ringatózott át az éjeken és a
nappalokon, ahogy a víz hullámai
simogatják a part menti füveket, hol
lendületesen, hol bágyadtan együtt
hajladozott velük. Árnyas erdőkön és
friss mohapárnákon át, sziklafalak
mentén szaladt egyenesen az ujjai közé.
A gyönyör pillanataiban ívelt háttal
megpihent kicsit a szemhéja mögött
felragyogó napfényes tisztásokon. Majd
ismét lassan, szinte áttetszően átadta
magát a tenyere finom mozdulatainak…
Az évek során rendszeresen
váltakoztak az évszakok. Volt könnyed,
kacagó vízcsobogás. Voltak haragosan
fodrozódó tajtékok. Időnként megállt a
sodrás, átkeltek egy gázlón, ilyenkor alig
értek egymáshoz. De a megtorpanás ezen
pillanatai is oly édesek voltak. A nád
finom hajladozását, a kövek fényesre
csiszolt felületét juttatták eszébe.
És amikor újra megindult az ár, a
habok a sóhajok, az elnyíló ajkak fölött
kicsaptak a partra, csak hogy minél
messzebbre vihessék a kéj sajátos
mámorát, amikor is minden egybeolvad –
és a mindent csakis az a másik jelenti.
– Érti, doktornő?
Mathilde Wilcrau felrezzent. A tőle
két méterre álló Knoll kanapé felé bámult
– talán ez volt az egyetlen nem XVIII.
századi bútordarab az egész szobában.
Egy férfi hevert rajta. Egy beteg. Mialatt
belemerült az álmodozásaiba, róla
teljesen meg is feledkezett, egy szót sem
hallott a történetéből.
A zavarát kötözködéssel próbálta
hárítani:
– Nem, nem értem. Nem fogalmazott
elég pontosan. Szeretném, ha
másféleképpen is elmondaná.
A férfi a mennyezetre szegezte a
tekintetét, a mellén összekulcsolta a
karját, majd nekilátott, hogy még egyszer
kifejtse a gondjait. Mathilde alig
észrevehetően előhúzott az egyik fiókból
egy tubus kézkrémet. A hűvös kenőcs
kissé magához térítette. Egyre
gyakrabban és egyre távolabbra
kalandozott el a figyelme. Tökélyre
fejlesztette a pszichoanalitikus kezeléshez
szükséges semlegességet: gyakorlatilag
jelen sem volt. Annak idején feszülten
figyelt a betegei minden egyes szavára.
Észrevette a legapróbb elszólást, a
bizonytalanság minden halvány jelét,
tudta, mikor próbálják másra terelni a
szót. És a hátrahagyott kenyérmorzsák
mentén szépen felgöngyölítette a
problémáikat, könnyen ráakadt a
traumáik forrására… De mi maradt
mindebből mára?
A tubust visszacsúsztatta a fiókba, a
krémet ujjaival komótosan beledolgozta a
kezébe. Táplál. Hidratál. Csillapít. A férfi
halkan morajló hangja addig-addig
ringatta, amíg vissza nem talált az előbbi
melankolikus gondolatok közé.
 Igen: a karjaiban folyónak érezte
magát. De a gázlók egyre sűrűsödtek, a
sodrás egyre hosszabban akadozott.
Eleinte nem is foglalkozott vele, nem volt
hajlandó tudomásul venni, hogy ezek a
szünetek a hanyatlás első jelei. Vakon
reménykedett, hitt a szerelem erejében.
Aztán egyszer csak poros ízt kezdett
érezni a szájában, a testén
elhatalmasodott valami bosszantó
zsibbadás. Egy idő után mintha megállt
volna az ereiben a vér, szikkadt, élettelen
folyómedernek érezte magát. Kiürült. A
lélek még nem tudta, mi történt, de a test
már rég meghozta az ítéletet.
A szakítás tudatos döntés eredménye
volt, az együttlétnek szavak vetettek
véget: hivatalosan is elindították a válási
procedúrát. A hivatali ügyintézés
időszaka következett. Elmentek a
bíróságra, kiszámolták a tartásdíjat,
megszervezték a költözést. Mathilde-nak
nem lehetett semmit a szemére vetni.
Mindig mindenre odafigyelt. Felelős
döntéseket hozott. De már rég valahol
máshol járt. Amikor csak volt rá egy kis
ideje, próbálta felidézni az emlékeit,
próbált minél mélyebbre merülni
önmagában, a saját múltjában – de
minden alkalommal kénytelen volt
meglepetten megállapítani, hogy vajmi
kevés nyomot hagytak maguk után a régi
idők. Az egész lényét úgy érzékelte, mint
valami kiégett sivatagot, egy lerombolt
ókori várost, ahol csupán néhány
vakítóan fehér maradvány emlékeztet az
egykori csillogásra.
Amikor eszébe jutottak a gyerekei,
némileg megnyugodott. Hiszen bennük
testesült meg az élete, ők lesznek a végső
támaszai. Belevetette hát magát a
gyereknevelésbe. Az utóbbi években
teljesen belefeledkezett, mindent annak
rendelt alá. De végül a gyerekei is
magára hagyták. A fia eltemette magát a
chipek és mikroprocesszorok különös,
egyszerre parányi és végtelen világában.
A lánya más utat választott, a néprajzban
és az utazgatásban „találta meg”
önmagát. Legalábbis ezt állította.
Egyvalamiben ugyanakkor biztos volt:
csakis akkor lehet a helyén, ha minél
távolabb van a szüleitől.
Csak egy ember maradt hát a
fedélzeten, nem volt választása,
önmagával kellett foglalkoznia. Nem
tagadott meg magától semmit, ruhákat,
bútorokat vásárolt, szeretőket tartott.
Hosszú hajóutakra ment, olyan vidékekre
látogatott el, amelyek mindig is izgatták a
fantáziáját. De minden erőfeszítése
feleslegesnek bizonyult. Ezek a
szeszélyek csak egyre közelebb vitték a
szakadékhoz, felhívták a figyelmét arra,
mennyire öregszik.
A sivatag tovább terjeszkedett a
lelkében, a pusztulás nem maradt abba. A
homok kezdett mindent szép lassan
ellepni. Nemcsak a testét, de a szívét is
mind vastagabb réteggel vette körül.
Keményebben, kimértebben viselkedett
másokkal szemben. Az ítéleteiben nem
tűrt ellentmondást, egyre élesebben,
könyörtelenebbül fogalmazott. Kihunyt
benne minden nagylelkűség és
érdeklődés, elhalványult az együttérzés.
Hatalmas erőfeszítésébe került, ha
valakivel elnézőbben kellett viselkednie.
Érzelmileg teljesen kiégett, amitől
ellenségesen bánt az emberekkel.
Még a legközelebb barátait is sikerült
elmarnia maga mellől, teljesen egyedül
maradt. Méltó ellenfél híján sportolni
kezdett, önmagával vette fel a versenyt.
Hajszolta a kihívásokat: sziklamászás,
evezés, siklóernyő, lövészet… A
testedzés állandó feladatok elé állította,
valóságos megszállottjává vált, végre volt
valami, amiben le tudta vezetni magát.
Mostanra sikerült korlátok közé
szorítania a hirtelen lelkesedés diktálta
élvezeteket, de rendszeresen részt vett
mindenféle megmérettetésen. Eljárt a
Cévennes-hegységbe siklóernyőzni;
minden évben megcsinálta Chamonix
mellett a gleccsertúrát; benevezett a
triatlonbajnokságra az Alpok olaszországi
részén. Ötvenkét éves létére olyan
formában volt, hogy bármelyik tinilány
megirigyelhette volna. Minden nap – nem
minden hiúságérzet nélkül –
végigpásztázott az Oppenordt-iskolából
származó rokokó komód tetején álló
fényes trófeákon.
De valójában egyetlen dologra volt
igazán büszke, magában mást tekintett
igazi hőstettnek. Azt, hogy ezek alatt a
végtelen magányban töltött évek alatt
egyszer sem nyúlt gyógyszerekhez. Soha
nem vett be egyetlen szem nyugtatót, de
még csak a legenyhébb kedélyjavítót
sem.
Reggelente, amikor belenézett a
tükörbe, csakis erre gondolt. Ez volt a
legnagyobb győzelme. Saját
szívósságának bizonyítéka, ami egyben
azt is alátámasztani látszott, hogy maradt
még benne némi akaraterő és bátorság.
Az emberek nagy része világéletében
abban reménykedik, hogy egyszer csak
jobbra fordul az élete.
Mathilde Wilcrau beérte annyival is,
hogy ennél rosszabb már nem lehet.
Persze a sivatag közepén ott volt még
neki a munkája is. A Sainte-Anne
kórházban rendszeresen rendelt, otthon
magánpraxist folytatott. Az egyik a
kötöttfogás, a másik a szabadfogás,
akárcsak a birkózásban (amit szintén
kipróbált). A gyógyszeres pszichiátriai
kezeléstől a lassabb folyású
pszichoanalitikus terápiákig mindenben
otthonosan mozgott. Csakhogy idővel
minden ugyanolyan rutinná vált.
Az idejét szükségszerű és szigorú,
rituális szabályoknak rendelte alá. Heti
egyszer a gyerekeivel ebédelt, akik nem
győzték hangsúlyozni a saját
zsenialitásukat, miközben folyamatosan
szapulták őt és az apjukat. Hétvégén, két
edzés között kiment az ócskapiacra.
Kedden esténként pedig a Pszichiátriai
Társaság összejöveteleire járt, ahol
rendszeresen belefutott néhány ismerős
arcba. Főleg régi, unalmas szeretőkbe,
akiknek szerencsére már a nevét is
elfelejtette. Bár az is lehet, hogy csak
azért emlékezett rájuk így, mert neki
ment el végleg a kedve a szerelemtől.
Mint amikor az ember megégeti a
nyelvét, és attól fogva alig érzi az ételek
ízét…
 Az órára pillantott; még több mint öt
perc maradt az ülés végéig. A férfi
folyamatosan beszélt. Mathilde
fészkelődött a karosszékben. A teste már
előre jelezte, mi következik: hosszú
hallgatás után kiszáradt torokkal levonja
a következtetést; a töltőtollal beírja a
naptárába a következő időpontot; feláll a
fotelból, a bőr finoman megcsikordul…
Kicsivel később, már az előszobában
a beteg feléje fordult, aggodalmas hangon
megkérdezte:
– De ugye ma már nem jártam
messze, doktornő?
Mathilde mosolyogva megrázta a
fejét, kinyitotta előtte az ajtót. Mi lehetett
annyira fontos, ami ma végre kibukott
belőle? Sebaj, majd legközelebb megint
elmondja. Kilépett a folyosóra,
megnyomta a villanykapcsoló gombját.
Amikor megpillantotta, a száján
kicsusszant egy halk sikoltás.
A nő a fal mellett kuporgott egy
fekete kimonóban. Mathilde rögtön
megismerte: valamilyen Anna. Az,
akinek leginkább egy szemüveget kellett
volna felírni. Sápadt volt, egész testét
rázta a remegés. Hogy kerülhetett ide?
Mathilde a lépcsőfordulóban
elköszönt a férfitól, majd idegesen a
fiatal, barna hajú nő felé fordult. Nem
bírta, ha a betegei csak úgy, bejelentés
nélkül rátörtek. Egy jó pszichiáter távol
tudja magától tartani a pácienseit.
Épp készült alaposan megmosni a
fejét, amikor a nő felpattant, és odatartott
az orra elé egy röntgenfelvételt:
– Kitörölték a memóriámat.
Megváltoztatták az arcomat.

28.

Üldözési mániával társuló tévképzetek.

A diagnózis egyértelmű volt. Anna
Heymes azt állította, hogy a férje Eric
Ackermann-nal és a francia rendőrség
egyéb tisztjeivel karöltve az irányítása
alatt tartotta. Az akarata ellenére
átmosták az agyát, amitől részben
elveszítette az emlékezőkészségét. Az
arcán plasztikai műtétet hajtottak végre.
Azt nem tudta megmondani, hogyan és
miért, de biztos volt benne, hogy
valamiféle összeesküvés vagy kísérlet
áldozata, aminek folytán megpróbálták
teljesen eltörölni a személyiségét.
 Mindezt hadarva magyarázta el,
miközben egyfolytában hadonászott a
cigarettájával, mint valami karmester.
Mathilde türelmesen végighallgatta,
mellesleg felfigyelt arra is, mennyire
sovány – a kóros étkezési zavar az
üldözési mánia tünete is lehetett.
Anna Heymes végre befejezte a
hosszúra nyúlt mesét. Ma reggel jött rá az
egészre, amikor a fürdőszobában
észrevette az arcán a hegeket, miközben a
férje az ajtó előtt sürgette, mert indulniuk
kellett volna Ackermannhoz.
Az ablakon át sikerült elmenekülnie,
de állig felfegyverzett, adóvevőkkel
felszerelkezett rendőrök vették üldözőbe.
Egy időre sikerült elrejtőznie a szemük
elől az ortodox templomban, aztán a
Saint-Antoine kórházban
megröntgeneztette az arcát, hogy legyen
a kezében valami bizonyíték. Ezek után
estig csak kóborolt az utcákon, megvárta,
míg besötétedik, hogy végül idejöhessen
az egyetlen emberhez, akiben még bízik,
Mathilde Wilcrau-hoz. És most itt van.
Üldözési mániás tévképzetek.
Mathilde több száz hasonló tüneteket
produkáló beteget kezelt már a
pszichiátriai klinikán. Legelőször is meg
kellett fékeznie a rohamot. Nagy nehezen
sikerült annyira megnyugtatnia a nőt,
hogy szorongás ellen be tudott adni neki
izomba 50 milligramm oldott Tranxene-t.
Anna Heymes azóta a kanapén aludt.
Mathilde a szokásos testtartásban
ücsörgött az íróasztala mögött.
Egyszerűen felhívhatta volna Laurent
Heymest. Vagy elintézhette volna, hogy
vegyék fel Annát valamelyik kórházba,
esetleg a kezelőorvosát, Eric Ackermannt
is értesíthette volna. És az ügy néhány
pillanat alatt elintéződne. Ez is csak
afféle rutineljárás.
De akkor miért nem emelte fel a
telefont? Legalább egy órája ült
mozdulatlanul, nem tárcsázott egyetlen
számot sem. A sötét szoba berendezését
szemlélte, már amennyi megcsillant
belőle az ablakon beszivárgó fényben.
Mathilde évek óta ezek között a rokokó
díszletek között rendelt, a különféle
bútordarabokat nagyrészt még a férje
vásárolta neki össze, a váláskor rendesen
megküzdött értük. Egyrészt azért, hogy
idegesítse, másrészt pedig szeretett volna
megtartani valamit belőle. Azóta sem
vitte rá a lélek, hogy bármit is eladjon
közülük. Ez volt az ő szentélye. Egy
lakkozott kacatokkal telepakolt
mauzóleum, ami azokra az évekre
emlékeztette, amelyek ténylegesen
számítottak az életében.
Üldözési mániás tévképzetek. Tiszta
ügy, szinte tanítani lehetne.
Csakhogy a forradások valahogy nem
illettek bele a képbe. A fiatal nő
homlokán, fülén és állán valóban ott
voltak azok a sebhelyek. Még az ujjaival
is kitapinthatta az arcbőr alatt a csontokat
és implantátumokat összetartó
szegecseket. A hihetetlen röntgenfelvétel
alapján pedig pontosan le lehetett vezetni
a beavatkozás minden egyes részletét.
Mathilde a pályája során az üldözési
mánia számtalan megnyilvánulásával
találkozott már, de az azért elég ritkán
fordult elő, hogy a beteg magával
hurcolta a tévképzetei igazságát
kézzelfoghatóan bizonyító felvételeket.
Anna Heymesnek gyakorlatilag teljesen
újrarajzolták az arcát. Az átformált,
újragyúrt húsréteg töredezett csontokat és
szorosra húzott izmokat rejtett.
Lehetséges, hogy tényleg igaz, amit
beszél? Hogy az a néhány férfi művelte
ezt vele – akik ráadásul rendőrök?
Képesek lettek volna darabokra zúzni az
arccsontjait? Képesek lettek volna
teljesen összezavarni az emlékezetét?
Egyvalami elég kényelmetlenül
érintette az ügyben: Erie Ackermann
közreműködése. Tisztán emlékezett a
magas, vörös hajú, foltos, himlőhelyes
arcú férfira. Az egyetem alatt többek
között ő is próbált udvarolni neki, de nem
is ez volt a fontos vele kapcsolatban,
hanem az, hogy végtelenül okos fiú volt,
már-már súrolta a zsenialitás határait.
Akkoriban az agy érdekelte, a „belső
felfedezés”. A Harvardon figyelemmel
kísérte Timothy Leary kísérleteit az LSD-
vel kapcsolatban, azt remélte, az
eredmények segítségével feltérképezheti
az emberi tudat ismeretlen régióit.
Tudatmódosító szereket szedett, hogy
önmagán is megfigyelhesse a hatásukat.
Esetenként más hallgatók kávéjába is
LSD-t csempészett, csak hogy lássa
működés közben az anyagot. Mathilde
elmosolyodott ezeken a különös
emlékeken. De hát elég sajátos hangulatú
korszakban élték a fiatalságukat:
pszichedelikus rock, kivívott
szabadságjogok, hippi-mozgalom…
 Ackermann azt jósolta, hogy egy nap
a tudomány gépek segítségével végre
bejárhatja, működés közben is
megfigyelheti az emberi agyat. És az idő
őt igazolta. A technológia fejlődésével, a
pozitronkamerával és mágneses
enkefalográffal végzett vizsgálatoknak
köszönhetően az ország egyik legjobb
ideggyógyásza lett belőle.
Lehetséges, hogy ezen a fiatal nőn
kísérletezett volna?
A noteszából kikereste annak a
hallgatónak a számát, aki 1995-ben járt a
Sainte-Anne kórházban tartott óráira. A
negyedik csengés után valaki végre
felvette a telefont.
– Valérie Rannan?
– Én vagyok, tessék.
– Itt Mathilde Wilcrau.
 – Wilcrau tanárnő?
Már elmúlt este 11 óra, de a lány
hangja éberen csengett.
– Nyilván elég furcsának találja, hogy
keresem, ráadásul ilyen későn, de…
– Miért hívott?
– Csak néhány kérdést szeretnék
feltenni magának, tudja, a doktorijával
kapcsolatban. Ha jól emlékszem, az agyi
manipulációval és a külső ingerek
semlegesítésével foglalkozott.
– Annak idején nem tűnt úgy, mintha
érdekelné a dolog.
Mathilde a válaszból némi támadó
felhangot vélt kihallani.
Amikor a lány a vázlattal megkereste,
Mathilde nem vállalta el a dolgozat
témavezetését. Nem igazán hitt a
kutatásában. Az agymosást leginkább
városi legendának, zavaros képzelgésnek
tekintette. Az arcára kiülő mosoly
kedvesebbé tette a hangját:
– Igen, tudom. Rengeteg kétségem
volt vele kapcsolatban. De jelen
pillanatban szükségem volna néhány
adatra, sürgősen be kellene fejeznem egy
cikket.
– Hát, parancsoljon, kérdezzen
nyugodtan!
Mathilde nem igazán tudta, honnan is
kezdje. Még az sem körvonalazódott
pontosan a fejében, hogy mire is kíváncsi
valójában. Véletlenszerűen csapott bele
egyenesen a közepébe:
– A vázlatában azt írta, hogy az
ember memóriája kitörölhető. Igaz ez?
Vagyis a feltevése igaznak bizonyult?
– Már az ‘50-es években különféle
technikákat dolgoztak ki erre.
– Gondolom, leginkább a
Szovjetunióban alkalmazták őket.
– Az oroszok, a kínaiak, az
amerikaiak, mindenki lecsapott rájuk. A
hidegháború alatt elég nagy volt a tétje
ezeknek a kísérleteknek. A cél a memória
kitörlése, a meggyőződések kiiktatása, a
személyiség átformálhatósága volt.
– És mindezt milyen módszerekkel
sikerült elérni?
– Mindig ugyanazokkal: elektrosokk,
drogok, a külső ingerek semlegesítése.
Mindketten elhallgattak.
– És milyen drogokat használtak? –
érdeklődött tovább Mathilde.
– Én a magam részéről elsősorban a
CIA MK-ULTRA elnevezésű programját
vizsgáltam. Az amerikaiak
fájdalomcsillapítókkal és nyugtatókkal
dolgoztak. Fenotiazin-származékokkal,
nátrium-amytallal, klórpromazinnal.
Mathilde tisztában volt ezekkel a
szerekkel: mind a pszichiátria
nehéztüzérségéhez tartoztak. A
kórházakban az ilyesmit csak a „kémiai
kényszerzubbony” gyűjtőnéven
emlegették. A valóságban a hatásuk felért
a beteg agyának ledarálásával.
– És a külső ingerek semlegesítésével
mi a helyzet?
Valérie Rannan felnevetett:
– Ezen a téren Kanada járt az élen, az
első kísérleteket 1954-ben végezték egy
montreali klinikán. Legelőször is
kikérdezték a rendszerint depresszióban
szenvedő pácienseket. Rákényszerítették
őket, hogy bevallják minden olyan
hibájukat és vágyukat, ami
szégyenérzetet kelt bennük. Ezek után
bezárták őket egy teljesen elsötétített
szobába, ahol még a padlót, a
mennyezetet és a falakat sem tudták
behatárolni. Aztán a fejükre húztak egy
baseballsisakot, és folyamatosan a
vallomásuk bizonyos részleteit
sugározták a fülükbe. Az alanyok mindig
ugyanazokat a szavakat, az általuk
elmondottak legkínosabb részleteit
hallották vissza. És kizárólag az
elektrosokk-kezelések és a mesterséges
úton előidézett alvás pillanataiban
szabadulhattak tőlük.
Mathilde a díványon alvó Annára
pillantott. A mellkasa a légzése ritmusára
emelkedett és süllyedt szabályos
ütemben. Az egykori hallgató tovább
magyarázott a telefonban:
– A betanítási folyamat akkor
kezdődhetett el, amikor a páciensek már
nem emlékeztek sem a nevükre, sem az
addigi életük körülményeire, amikor már
teljesen kihalt belőlük minden akaraterő.
Attól fogva egészen más hangok szóltak
a sisakban: az alanyok utasításokat,
parancsszavakat hallottak, amelyek
mentén kialakulhatott az új
személyiségük.
Mint minden pszichiáter, Mathilde is
hallott már ezekről az agyrémekről, de
képtelen volt elhinni, hogy a valóságban
is léteznek, nem is beszélve arról, hogy
erősen kételkedett az ilyesfajta kezelés
hatásosságában.
– És milyenek voltak az eredmények?
– kérdezte elhaló hangon.
 – Az amerikaiak csak odáig jutottak,
hogy futószalagon gyártották az élő
hullákat. A feltételezések szerint az
oroszok és a kínaiak nagyobb sikereket
értek el nagyjából ugyanazokkal a
módszerekkel. A koreai háború után több
mint hétezer hithű kommunistává
átnevelt amerikai hadifogoly tért haza.
Teljesen megváltozott a személyiségük.
Mathilde megdörzsölte a karját; a
tagjain végigszánkázott a hideg.
– Maga szerint még manapság is
végeznek erre vonatkozó kutatásokat?
– Természetesen.
– Azt is meg tudja mondani, hol,
milyen intézetekben?
Valérie gúnyos kacajjal felelt:
– Maga aztán tényleg nincs képben.
Hadászati kutatóközpontokban. Az
agymosás elsősorban a fegyveres
testületeket érinti és érdekli.
– Franciaországban is folynak ilyen
irányú kísérletek?
– Franciaországban, Németországban,
Japánban, az Egyesült Államokban.
Mindenhol, ahol megvan hozzájuk a
szükséges felszereltség. Mindig vannak
új szerek. Mostanában a legtöbbet egy
GHB elnevezésű vegyületről hallani,
aminek a hatására az ember fejéből
teljesen kitörlődik az utolsó tizenkét óra
minden eseménye. Randidrognak ideális,
nemi erőszak esetén a lány utólag nem
emlékszik semmire. Biztos vagyok
benne, hogy a hadiipar mostanában
valami hasonlón dolgozik. Mert még
mindig az agy a legveszélyesebb fegyver.
– Nagyon köszönöm a segítségét,
Valérie.
A lány meglepettnek tűnt:
– Szakirodalomra nincs szüksége? Ne
mondjak egy-két könyvet vagy cikket?
– Nem, köszönöm. Ha felmerülne
még valami, jelentkezem.

29.

Anna még mindig szunyókált, Mathilde

odament hozzá. Megvizsgálta a karját,
hátha talál rajta tűnyomokat, de nem
látott semmi különöset. A haját is
szemügyre vette, mivel a nyugtatók
rendszeres szedésétől könnyen begyullad
a hajas fejbőr, de ennek sem találta
semmi nyomát.
Amikor felegyenesedett, maga is
meglepődött azon, hogy ha még akár csak
egy pillanatra is, de hitelt adott a fiatal nő
elbeszélésének. Nehogy már, most
komolyan, kezd neki is elmenni az
esze… A pillantása véletlenül ráesett az
Anna homlokán jól látszódó
forradásokra: három apró, egymástól
néhány centire húzódó függőleges
rovátka. Keze önkéntelenül a nő arcára
siklott, megtapogatta a halántékát, az
állkapcsát: a bőr alatt érezhetően
mozogtak az implantátumok.
Ki tehette ezt vele? És hogy
felejthette el Anna az egész
beavatkozást?
Amikor először itt járt nála,
megemlítette, hol végezték rajta azokat a
tomográfos vizsgálatokat. Orsay-ban. A
kórház tele volt katonákkal. Mathilde
emlékezett, hogy valahová felírta az
intézet nevét.
Gyors mozdulatokkal átlapozta a
jegyzettömbjét, az egyik oldalt a
szokásos figurákkal rajzolta tele. De a
jobb alsó sarokban ott állt a keresett név:
Henri Becquerel.
Mathilde az íróasztal melletti
tálalóból elővett egy üveg vizet,
teletöltött magának egy poharat, és
miután felhajtotta, újra a kezébe vette a
telefont. Tárcsázott:
– Halló, René? Mathilde vagyok.
Mathilde Wilcrau.
A vonal másik végén a bemutatkozást
hallgatás fogadta. Talán a késői óra miatt.
Vagy az eltelt hosszú évek miatt. Micsoda
meglepetés… Végül csak beleszólt a
kagylóba a mély férfihang:
 – Hogy vagy?
– Nem zavarlak?
– Most viccelsz?! Mindig örülök, ha
hallok felőled.
René Le Garrec a tanára volt, az ő
vezetése alatt töltötte a rezidens éveit a
Val-de-Gráce kórházban. A pszichiátria
területén belül elsősorban katonákkal
foglalkozott, a háború okozta traumákra
szakosodott, ő hozta létre az első olyan
orvosipszichológiai rendelőket, ahol
terrortámadások és természeti
katasztrófák áldozatait, valamint háborús
sérülteket kezeltek. Újító szellemű ember
volt, aki többek között azt is
bebizonyította Mathilde-nak, hogy nem
feltétlenül csak az idióták juthatnak
előbbre.
– Szeretnék kérdezni tőled valamit.
Ismered az Henri Becquerel Intézetet?
A férfi hangja némi tétovázásról
árulkodott.
– Ismerem, persze. Honvédségi
kórház.
– Azt tudod, min dolgoznak?
– A kezdetekkor nukleáris
medicinával foglalkoztak.
– És mostanság?
Újabb tétovázó hallgatás következett.
Mathilde-nak most már egy szemernyi
kételye sem volt afelől, hogy belenyúlt
valamibe, amibe talán nem kellett volna.
– Pontosan nem tudom – felelte az
orvos. – Többféle betegséget is kezelnek.
– Például háborús traumákat?
– Gondolom. Utána kellene járnom.
Mathilde három évig dolgozott Le
Garrec keze alatt. Soha még csak ki sem
ejtette a száján ennek az intézetnek a
nevét. Hogy leplezze az ügyetlenre
sikeredett hazugságot, a katonaorvos
inkább támadásba lendült:
– De miért ez a kérdezősködés?
Mathilde meg sem próbált kitérni:
– Van egy betegem, akin elvégeztek
ott néhány vizsgálatot.
– Miféle vizsgálatokat?
– Tomográfos teszteket.
– Nem is tudtam, hogy van PET-
kamerájuk.
– Az egészet Ackermann felügyelte.
– A térképész?
Eric Ackermann írt egy könyvet az
agy feltérképezésének módszereiről,
amelyben összefoglalta a világ minden
táján ezzel a témával foglalkozó
kutatócsoportok eddigi eredményeit. A
könyvből megkerülhetetlen alapmű lett.
A megjelenése óta mindenki úgy tartotta,
hogy a neurológus szerző az emberi agy
domborzatának legnagyobb ismerője, aki
úgy barangolja be az anatómia ezen
titokzatos területét, mint valami frissen
felfedezett kontinenst.
Mathilde helyeselt. Le Garrec még
azért hozzátette:
– Furcsa, nem is tudtam, hogy velünk
dolgozik.
Ez a „velünk” elég mulatságosan
hangzott. A hadsereg több volt egyszerű
cégnél: a munkatársak egy hatalmas
család tagjaivá váltak.
– Ahogy mondod, furcsa – mondta
egyetértően Mathilde. – Én még az
egyetemről ismerem Ackermannt. Igazi
ellenálló volt. Tudatos lázadó, állandóan
telenyomta magát mindenféle szerekkel.
Elég nehezen tudom elképzelni abban a
katonás környezetben. Azt hiszem,
egyszer még el is ítélték „illegális
kábítószer-előállítás” vádjával.
Le Garrec elnevette magát:
– Na, ez pont egy olyan ok, ami
kifejezetten indokolná az ottlétét.
Akarod, hogy felhívjam őket?
– Nem. Köszönöm. Csak azt
szerettem volna tudni, hogy hallottál-e
valamit arról, ami ott folyik. Ennyi az
egész.
– Hogy hívják a betegedet?
Mathilde rájött, hogy ezúttal túl
messzire merészkedett. Semmiképpen
sem szerette volna, ha Le Garrec
különnyomozásba fog, azt pedig még
kevésbé, ha „jelentené” az ügyet a
feletteseinek. A Valérie Rannan szavaiból
kirajzolódó világ egyre valószerűbbnek
látszott. Nem is tűnt már olyan
elképzelhetetlennek, hogy bizonyos
helyeken magasabb rendű érdekek
nevében titkos, kifürkészhetetlen
kísérleteket végeznek.
Igyekezett oldani a kialakult
feszültséget:
– Á, ne is foglalkozz vele! Igazán
nem fontos az egész.
– Mi a neve? – erősködött a férfi.
Mathilde érezte, ahogy végigfut a
hátán a hideg.
– Köszönök mindent – zárta le a
témát. – Majd… inkább felhívom
Ackermannt.
– Ahogy gondolod.
Le Garrec is visszavonulót fújt;
visszatértek a megszokott szerepükhöz,
próbálták fesztelenül folytatni a
társalgást. De mindketten tudták, hogy az
iménti kérdezz-felelek játék mindkét
oldalról rendesen alá volt aknázva.
Miután Mathilde megígérte, hogy
hamarosan jelentkezik, hogy végre
megbeszéljenek egy ebédet, letette a
kagylót.
De most már nem volt semmi kétség:
az Henri Becquerel Intézet falai között
titkok rejlenek. És Eric Ackermann
részvétele csak fokozta a rejtély
nyomasztó súlyát. Anna Heymes
„képzelgései” már nem is tűntek olyan
betegesnek…
Mathilde a rendelőből átment a
lakásnak a betegek elől elzárt részébe. A
járása egészen jellegzetes volt: feszesen
kihúzta a hátát, karját lazán lengette a
teste mellett, a kezét ökölbe szorította,
finoman ringatta a csípőjét. Fiatalkorában
sokat gyakorolta ezt a kissé csámpásnak
tűnő járást, ami szerinte előnyösen
kiemelte az alakját. Mostanra ez a tartás
már teljesen természetesé vált a számára.
A hálószobában kinyitotta a
pálmalevelekkel és bambuszokkal
díszített fekete lakkborítású szekretert.
Meissonnier, 1740. A belső rekesz
kulcsát mindig magánál hordta.
Előhúzott egy gyöngyház berakásos,
nádfonatos ládikót. Az alján egy
szarvasbőrbe bugyolált tárgy hevert. A
mutató- és hüvelykujja közé fogta a bőr
egyik sarkát, ami alól csillogva
kikandikált a féltve őrzött kincs.
Egy Glock márkájú, 9 milliméteres
kaliberű automata pisztoly.
A fegyver hihetetlenül könnyű volt,
mechanikus elven működött, biztonságos,
úgynevezett Safe-Action
elsütőszerkezettel. Annak idején, amikor
még csak a sportlövők használták, állami
engedély kellett hozzá. De manapság már
bárki szabadon tarthatott otthon ilyesmit.
Tizenhat golyó fért a tárba. A francia
hatóságok mintha teljesen
megfeledkeztek volna erről az ósdi
lövőalkalmatosságról…
Miközben Mathilde a kezébe vette a
pisztolyt, a saját helyzetét mérlegelte.
Jelenleg szexuálisan kielégítetlen, elvált
pszichiáternő egy automata 9
milliméteressel a fiókjában.
Elmosolyodva mormolta maga elé: „Elég
szimbolikus ez így…”
 Amikor visszament a rendelőbe,
telefonált még egyet, majd odalépett a
kanapéhoz. Elég erősen kellett ráznia
Annát, hogy végre életre keltse.
A fiatal nő lassan nyújtózkodott.
Oldalra hajtott fejjel a vendéglátójára
nézett, cseppet sem tűnt meglepettnek.
Mathilde halkan megkérdezte:
– Beszéltél valakinek arról, hogy
nálam jártál?
Anna nemet intett a fejével.
– Nem tudja senki, hogy ismerjük
egymást?
A válasz ugyanaz volt. Mathilde-nak
eszébe jutott, hogy hátha követte valaki –
de most már végig kellett játszani a
dolgot, dupla vagy semmi alapon.
Anna tenyérrel megdörzsölte a
szemét, amitől a tekintete csak még
különösebbnek látszott: szemhéja lomhán
ereszkedett alá, a járomcsont fölött a
szeme vágása kissé ernyedten törekedett
a halántéka felé. Az arcán még ott volt a
takaró gyűrött redőinek a nyoma.
Mathilde a lányára gondolt, aki az
elköltözésekor a vállára odatetováltatta
azt a kínaiul „Igazság”-ot jelentő
krikszkrakszot.
– Gyere! – suttogta. – Elmegyünk
itthonról.

30.

– Mit csináltak velem?

A két nő a boulevard Saint-Germainen
gurult teljes sebességgel a Szajna
irányába. Az eső elállt, de még nem múlt
el nyomtalanul: az este vibráló fényei
pikkelyes csillogással törtek meg a
sötétkék foltok felszínén.
Mathilde tanárosan magyarázott,
hogy jobban leplezze a kételyeit:
– Valami kezelésnek vetettek alá –
közölte határozottan.
– Miféle kezelésnek?
– A módszer feltehetően még kísérleti
stádiumban van, de az emlékeid egy
részét sikerült kitörölniük vele.
– Tényleg lehetséges az ilyen?
– Elvileg nem. De Ackermann
nyilván felfedezett valamit… amivel
forradalmasíthatja a kutatást. És annak a
valaminek köze van a tomográfos
eljárásokhoz és a különféle agyi
tevékenységek elhelyezkedéséhez.
Vezetés közben időnként Annára
pillantott, aki mereven bámult maga elé,
és két összeszorított combja között
tartotta a kezét.
– Ha valakinek erős ütést mérnek a
fejére, az okozhat részleges amnéziát –
folytatta. – Egyszer kezeltem egy focistát,
akit felrúgtak az egyik meccsen. Az esés
után csak az élete bizonyos darabjaira
emlékezett, a többi teljesen kiesett a
fejéből. Lehetséges, hogy Ackermann
megtalálta a módját, hogy hasonló hatást
idézzen elő, esetleg valami vegyülettel
vagy besugárzással, ki tudja. A lényeg az,
hogy valamilyen úton-módon sikerült
lefednie az emlékeidet.
– De hát miért csinálták ezt velem?
– Szerintem a megoldás kulcsát
Laurent hivatásában kell keresnünk.
Talán láttál valamit, amit nem kellett
volna, vagy megtudtál valami fontosat a
munkájával kapcsolatban, de az is lehet,
hogy egyszerűen téged választottak ki
kísérleti alanynak… Bármit el tudok
képzelni. Azt hiszem, egy eléggé
eszement történet kellős közepébe
csöppentünk.
A boulevard Saint-Germain végéhez
közeledve jobbra feltűntek az arab világ
kultúrintézetének körvonalai. Az
üvegezett falakon lassan úszkáltak a
felhők.
Mathilde maga is meglepődött a saját
hidegvérén. Legalább százzal hajtott, a
táskájában ott lapult az automata pisztoly,
az anyósülésen egy halálra vált viaszbáb
ücsörgött mellette, és mégsem érzett egy
szemernyi félelmet sem. Inkább
valamiféle gyerekes izgalommal
keveredő halvány kíváncsiság vezérelte.
– És a memóriámat, azt valahogy
helyre lehet állítani?
Anna szavaiból konokság érződött.
Mathilde tökéletesen ismerte ezt a
hanghordozást: legalább ezerszer
találkozott vele a Sainte-Anne kórházban
folytatott rendelésein. A kényszeres
betegek beszéltek így. Ez a hang az
elmebaj szerves része volt. Csakhogy
ebben esetben maga a valóság kezdett
őrületbe fordulni.
Próbált minél tömörebben
fogalmazni:
– Erre a kérdésre addig nem tudok
válaszolni, amíg nem vagyok tisztában
azzal, hogy milyen módszerrel jutottak el
idáig. Ha vegyi úton idézték elő a zavart,
talán létezik rá valami ellenszer. Ha
sebészi beavatkozás révén, hát… akkor
már nem vagyok ennyire derűlátó.
A Mercedes épp a Jardin des Plantes
állatkerti részét elzáró fekete kerítés
mentén haladt. Az alvó állatok csendje, a
park mozdulatlansága szinte beleolvadt
az éjszaka halálosan néma sötétjébe.
Mathilde arra lett figyelmes, hogy
Anna elsírta magát; kis-lányosan vékony
hangon, szaggatottan zokogott. Egy idő
után szipogva megszólalt:
– De miért akarták megváltoztatni az
arcomat?
– Ez számomra is teljességgel
érthetetlen. Azt még könnyen el tudom
képzelni, hogy rosszkor voltál rossz
helyen. De hogy miért kellett átalakítani
az arcodat, arra már végképp nem tudok
rájönni. Van még egy lehetőség, ami az
összes többinél nagyobb őrültségnek
tűnhet, mégpedig az, hogy tökéletesen új
személyiséget kaptál.
– És addig valaki egészen más
voltam?
– A plasztikai műtétből csakis erre
tudok következtetni.
– Nem is voltam Laurent Heymes
felesége?
Mathilde nem válaszolt. Anna
képtelen volt abbahagyni:
– De akkor… mi van az
érzéseimmel? Miért ragaszkodom hozzá
ennyire?
Mathilde-ban kezdett felmenni a
pumpa. Hogy képes Anna még ebben a
rémes helyzetben is a szerelmi életén
elmélkedni? A nők tényleg
menthetetlenek, még ha egy szál deszkán
sodródnak is a nyílt óceánon, akkor is
csak az érzelmeikkel és a vágyaikkal
vannak elfoglalva.
– A hozzá fűződő emlékeimet csak
nem találhattam ki mind?!
Mathilde megvonta a vállát, mintegy
enyhíteni akarván a mondanivalója
súlyát:
– Lehet, hogy azokat az emlékeket
csak betáplálták a fejedbe. Te magad
mondtad, hogy csak homályos,
foszlányos képeket látsz vele
kapcsolatban… Elvileg nem lehetséges
az agy ilyen mértékű befolyásolása.
Csakhogy Ackermann személye eleve
kérdésessé teszi a dolgokat. A zsaruk
nyilván jelentős anyagi forrásokat
bocsátottak a rendelkezésére.
– A zsaruk?
 – Ideje felébredni, Anna! Az Henri
Becquerel Intézet. Az a rengeteg katona.
Laurent foglalkozása. A csokoládéboltot
leszámítva kizárólag rendőrök és
egyenruhás férfiak forgolódtak
körülötted. Ők csinálták ezt veled. Most
pedig égen-földön kutatnak utánad.
Elérték a gare de l’Austerlitz épületét.
A pályaudvart épp felújították. A
homlokzat mögött hatalmas űr tátongott,
mint valami mozidíszletben. A szabad ég
darabkái felé pislogó ablakok egy
bombatámadás maradványaira
emlékeztettek. Tőlük balra ráérősen
csordogáltak a Szajna sötét, iszapos
hullámai…
A csendet végül Anna törte meg:
– Van még valaki ebben a történetben,
aki biztosan nem zsaru.
 – Mégpedig?
– A bolt egyik visszatérő vevője. Az,
akiről mindig is azt hittem, hogy ismerem
valahonnan. Akit a kolléganőmmel
magunk között csak Monsieur
Bársonynak hívunk. Nem nagyon tudnám
megmagyarázni, de érzem, hogy annak a
pasasnak semmi köze az egészhez.
Érzem, hogy ő a régi életemhez tartozik.
– De akkor miért akadtál mégis bele?
– Talán véletlenül.
Mathilde megrázta a fejét:
– Ide figyelj! Nem sok mindenben
vagyok biztos veled kapcsolatban, de
abban száz százalékig, hogy ebben az
ügyben nincsenek véletlenek. Ne nagyon
legyenek illúzióid, az a pasas is velük
van. És nyilván azért ismerős az arca,
mert már láttad valamikor Laurent-nal.
 – Vagy mert mindig ugyanazt a csokit
veszi.
– Tessék?
– Kizárólag mandulakrémmel töltött
bonbont vásárol. Az a bolt specialitása. –
Nevetve felsóhajtott, letörölte az arcáról a
könnyeket. – De akárhogy vesszük is,
érthető, hogy nem ismert meg, hiszen
teljesen más lett az arcom.
De reménykedve még hozzátette:
– Meg kellene keresnünk. Hátha tud
valamit a múltamról
Mathilde nem fűzött hozzá semmit.
Épp rákanyarodott a boulevard de
l’Hôpitalra, követte a metró ezen a
szakaszon a felszínen futó sínéit tartó
acélszerkezetet.
– Hová viszel? – kérdezte riadtan
Anna.
 Mathilde áthajtott az út túloldalára, és
forgalommal szemben leparkolt a Pitié-
Salpêtrière kórház épületegyüttesének
kapubejárója előtt. Leállította a motort,
behúzta a kéziféket, majd a Kleopátra
frizurás fiatal nő felé fordult:
– Az egyetlen módja, hogy megértsük
a történteket, ha sikerül rájönnünk, ki is
voltál „azelőtt”. A hegek alapján a
plasztikai műtétet nagyjából fél évvel
ezelőtt végezték el az arcodon. Muszáj
kiderítenünk valamit az azt megelőző
időszakról.
– Mathilde a homlokához emelte a
mutatóujját. – Muszáj emlékezned arra,
hogy mi volt azelőtt.
Anna az egyetemi klinika táblájára
pillantott:
– Hipnotizálni akarsz?
 – Arra nincs elég időnk.
– Hát akkor mit akarsz csinálni?
Mathilde Anna füle mögé tűrt egy
kósza fekete hajtincset:
– Bár a fejed nem tud elárulni nekünk
semmi többet, és az eredeti
arcvonásaidról sem lehet egyáltalán
semmi fogalmunk, még mindig maradt
ám valamink, ami emlékszik helyetted is.
– Micsoda?
– A tested.

31.

A Pitié-Salpêtrière kórház biológiai

kutató részlege az orvosi egyetemhez
tartozó épületben rendezkedett be. A
hosszúkás, hatemeletes tömbön ablakok
százai sorakoztak, még elgondolni is
nehéz volt, hány és hány laboratórium
működhetett a falai között.
A ‘60-as évek jellegzetes „remeke” a
tanulóévek oktatási intézményeit és
kórházait juttatta Mathilde eszébe.
Különös érzékenységgel vonzódott a
helyekhez, és ez a fajta építészet egyszer
és mindenkorra a tudással, a tekintéllyel
és az ismeretszerzéssel kapcsolódott
össze a fejében.
A bejárat felé lépkedtek. Hangosan
csattogtak az ezüstösen csillogó járdán.
Mathilde beütötte a kapunyitó kódot.
Odabent sötétség és hűvös fogadta őket.
Keresztülmentek a hatalmas
előcsarnokon, balra lekanyarodva
beszálltak egy leginkább
páncélszekrényre emlékeztető liftbe.
 Az olajos szagú személyfelvonóban
Mathilde-ot elfogta az érzés, hogy épp a
legmagasabb rendű tudás tornyaiba
tartanak a tudomány palotájában. A kora
és jelentős szakmai tapasztalata ellenére
is végtelenül kicsinek érezte magát ebben
a szentélyben. Mert ez a hely számára
szent volt és sérthetetlen.
A lift egyre csak emelkedett. Anna
rágyújtott egy cigarettára. Mathilde
érzékei kiélesedtek, szinte hallotta az égő
dohány sercegését. Odahaza még át is
öltöztette a pártfogoltját, a lánya
szilveszterkor nála felejtett ruháit adta
oda neki. A két nő nagyjából egyforma
magas volt, és színben is passzoltak
egymáshoz: mindketten feketében voltak.
Anna karcsúsított fekete
bársonykabátot viselt, a szűk ujj kissé
hosszú volt neki, hozzá bő szárú
selyemnadrágot és lakkcipőt. Az estélyi
öltözékben úgy nézett ki, mint valami
gyászoló kislány.
Az ötödik emeletre érve végre kinyílt
az ajtó. A piros csempével végigrakott
folyosóról füstüveg betétes ajtók nyíltak
egymás után. Az átjáró végén halvány
fény pislákolt. Egyenesen oda tartottak.
Mathilde kopogás nélkül benyitott.
Alain Veynerdi professzor már várta őket,
egy fehér vizsgálóágy mellett ácsorgott.
Az alacsony, jó karban lévő hatvanas
férfi kreol, hártyavékony bőre alapján
akár indiai is lehetett volna. A makulátlan
tisztaságú fehér köpeny alól kivillant
kifogástalan szabású öltönye. A kezére
láthatóan különös figyelmet fordított: a
körme és a körömágya melletti fehér
félkörívek szinte világítottak barna ujjai
végén. Pomádés ősz haját gondosan
hátrasimította. Mintha csak a Tintin
képregények lapjairól lépett volna le. A
csokornyakkendő úgy billegett a gallérja
alatt, mint egy felhúzható játék kulcsa.
Mathilde mindenkit bemutatott
mindenkinek, és nagy vonalakban még
egyszer előadta azt a mesét, amit már a
telefonban is a biológus elé tárt. Anna
nyolc hónappal ezelőtt autóbalesetet
szenvedett. A kocsija teljesen kiégett, a
papírjai odalettek, a memóriája
összezavarodott. Az arcsérülései miatt
komoly plasztikai beavatkozást kellett
végezni rajta. Egyszóval a kilétét teljes
homály fedi.
A történet nem sikeredett túl hihetőre,
de Veynerdi nem a valóság talaján
mozgott. Számára csak a tudományos
kihívás volt érdekes Anna esetében.
A vizsgálóasztal felé mutatott:
– Nos, akkor rögtön neki is láthatunk!
– Várjon! – visszakozott Anna. –
Előbb esetleg elmondhatná, miről is
lenne szó.
Mathilde Veynerdire nézett:
– Professzor úr, kérem, magyarázza el
neki a részleteket.
A férfi a fiatal nő felé fordult:
– Nem szeretnék belebonyolódni az
anatómia alapjaiba…
– Ne bánjon velem úgy, mint egy
gyerekkel!
A professzor szája kesernyés
mosolyra húzódott:
– Az emberi test minden
összetevőjének megvan a maga sajátos
regenerálódási ciklusa. A vörösvértestek
százhúsz nap alatt termelődnek újra. A
bőrsejtek öt nap alatt újulnak meg
teljesen. A bélfalaknak mindösszesen
negyvennyolc órára van szükségük a
gyógyuláshoz. Ugyanakkor az
úgynevezett emlékező sejteknek
köszönhetően a sejtes immunrendszer
még a folytonos átalakulás közepette is
nagyon hosszú ideig megőrzi a külső
behatások nyomait.
Mély és rekedt, szétdohányzott
hangja nem igazán illett jól ápolt
külsejéhez.
– Betegség esetén ezek a sejtek
meglehetősen erőszakos módon
berendezkednek a védekezésre és a kór
felismerésére. És a szervezet megújulása
folyamán továbbadják a későbbi
védekezéshez szükséges információt. Ha
úgy vesszük, kialakítanak egyfajta
biológiai emlékezetet. A védőoltások is
pontosan ezen a mechanizmuson
alapszanak. Ahhoz, hogy a sejteken belül
beinduljon az ellenanyagképzés, elég
csupán egyszer kitenni az emberi testet az
adott kórokozónak. És ami érvényes a
betegségekre, ugyanaz érvényes más
külső behatásokra is. A szervezet
elraktározza a múlt nyomait és a
külvilággal való érintkezés számtalan
bizonyítékát. Mi pedig könnyen
megfejthetjük őket, mindegyikről meg
tudjuk állapítani, honnan és mely
időszakból származnak.
Szerénykedve meghajolt:
– Nos, ez az egyelőre kevéssé
elismert tudományág lenne az én
szakterületem.
Mathilde-nak eszébe jutott az első
találkozása Veynerdivel: 1997-ben
ismerte meg Mallorcán egy konferencián,
ahol az emlékezet volt a téma. A
meghívott előadók elsősorban a
neurológia, a pszichiátria és
pszichoanalízis területén jeleskedtek. Az
idegsejtek közti ingerületátvitelről,
különféle sejtcsoportosulásokról, a
tudatalattiról értekeztek, de kivétel nélkül
mindegyikük hangsúlyozta az emlékezet
mechanizmusának összetettségét. Aztán a
negyedik napon fellépett a pulpitusra egy
csokornyakkendős biológus, akinek a
felszólalása mindent új megvilágításba
helyezett. Alain Veynerdi egy szót sem
ejtett az agyi tevékenységről, kizárólag a
test emlékezetéről beszélt.
 A tudós ismertette a parfümökkel
végzett kísérletét. Ha a bőrt folyamatosan
ugyanazzal az alkoholtartalmú
folyadékkal permetezzük, az illat egy idő
után „bevésődik” és még jóval azután is,
hogy az alany abbahagyta a parfüm
használatát, azonosítható marad. Felhozta
egy nő példáját, aki tíz éven keresztül
fújta magára a Chanel No 5-ös parfümjét,
és még négy évvel a váltás után is meg
lehetett találni a bőrén az összetevők
nyomait.
A konferencia résztvevői aznap
lenyűgözve hagyták el a termet. Az
emlékezet egyszeriben kézzelfoghatóvá
vált, fizikai tulajdonságokkal
rendelkezett, aminek megfelelően
megnyílt az út a vegyi és mikroszkópos
elemzése előtt… A modern technológia
vívmányaival addig
megközelíthetetlennek vélt elvont képzet
egyszeriben tapintható, megfigyelhető
anyagi kiterjedést kapott. A humán
tudomány reál tudományba csapott át.
Anna arcát közelről megvilágította
egy lámpa. Bágyadtsága ellenére a szeme
fényesen csillogott. Kezdte megérteni a
dolgok menetét:
– És nálam mire számít, mit talál?
– Bízzon bennem! – nyugtatgatta a
biológus. – A sejtek titkos kamráiban a
maga teste is megőrzött valamit a
múltjából. Megpróbáljuk szépen előásni
annak a fizikai környezetnek a romjait,
amelyben a baleset előtt élt. Megnézzük,
hogy milyen levegőt szívott be a
tüdejébe. Hogy mit evett. Hogy milyen
parfümöt használt. Biztos vagyok benne,
hogy maga bizonyos mértékben még
most is ugyanaz, aki azelőtt volt…

32.

Veynerdi egymás után kapcsolgatta be a

gépeket. A villogó jelzőfények és
számítógép-képernyők végre
megmutatták a labor igazi méreteit: a
műszerekkel teli tágas helyiséget
üvegezett vagy parafa válaszfalak
tagolták több részre. A vizsgálóasztalon
megtörő fények zöld, sárga, rózsaszín és
piros pászmákban verődtek vissza.
A biológus a balra nyíló fülke felé
terelte Annát:
– Odabent levetkőzhet.
Anna eltűnt az ajtó mögött. Veynerdi
gumikesztyűt húzott, steril fóliákat tett ki
maga elé a csempézett asztalra, majd
telerakott kémcsövekkel egy állványt.
Úgy készülődött neki a mutatványnak,
mint ahogy az utcai zenészek hangolják a
poharaikat.
Amikor Anna előkerült, csak egy
fekete bugyi volt rajta. Betegesen sovány
volt. A csontjai minden mozdulatánál
szinte átlyukasztották a bőrét.
– Feküdjön le, kérem.
Anna felmászott a vizsgálóasztalra.
Amikor erőt fejtett ki, sokkal
acélosabbnak látszott. Az izmok
megfeszültek a karján, különös tetterő és
hatalom sugárzott belőle. Ez a nő maga
volt a rejtély, tele visszafojtott
energiákkal. Amikor Mathilde így
meglátta, egy tojáshéjban szorongó
Tyrannosaurus jutott az eszébe róla.
Veynerdi kibontott egy fecskendőt és
egy tűt a steril csomagolásból:
– Először is veszünk magától egy kis
vért.
A tűt minden ellenállás nélkül sikerült
belemélyesztenie Anna bal karjába.
Összeráncolt szemöldökkel tette fel a
kérdést Mathilde-nak:
– Nyugtatót adott neki?
– Igen, kapott egy kis Tranxene-t.
Izomba. Annyira nyugtalan volt…
– Mennyit?
– 50 milligrammot.
A biológus elhúzta a száját. Az
injekció befolyásolhatta a vizsgálat
eredményét. Kihúzta a tűt, vattát szorított
a hajlatra, majd az asztal mögé lépett.
Mathilde a szemével követte minden
mozdulatát. A professzor hipotóniás
oldatot kevert a levett vérhez, hogy a
vörösvérsejtek megrepedjenek és csak a
fehérvérsejtek maradjanak. A mintát
behelyezte egy vízmelegítőre emlékeztető
fekete hengerbe: a centrifugába. A
szerkezet ezer fordulatot tett meg
másodpercenként, aminek következtében
minden üledék levált a fehérvérsejtekről.
Néhány perccel később Veynerdi áttetsző
anyagot emelt ki a gépből.
– Az immunsejtjei – mutatta
Annának. – Minket pontosan az érdekel,
ami ezekben van. Meg is nézzük mindjárt
egy kicsit közelebbről…
A koncentrátumot fiziológiás oldattal
felhígította, majd beleöntötte az áramlási
citométerbe – a szürke doboz belsejében
lézersugárzásnak tette ki az egymástól
már elkülönített sejteket. Mathilde
ismerte az eljárást: a gép kiválasztja a
védekezésért felelős molekulákat, majd a
Veynerdi által összeállított katalógus
alapján meghatározza a pontos
funkciójukat.
– Semmi említésre méltó – jelentette
ki néhány percnyi vizsgálódás után. –
Csupán teljesen szokványos betegségeket
és kórokozókat találtam. Baktériumok,
vírusok… Az arányuk alacsonyabb az
átlagosnál. Asszonyom, ön felettébb
egészséges életet élt. Külső eredetű
anyagbevitelre sem utal semmi. Parfümöt
nem használt, egyéb felszívódás nem
kimutatható. Szűz területen
tapogatózunk.
Anna felhúzott térddel, mozdulatlanul
ült az asztalon. Hamvas, már-már
kékesfehér, vékony bőrét a jelzőfények
tükörszerű visszaverődései színezték.
Veynerdi ezúttal sokkal hosszabb tűvel a
kezében tartott ismét feléje:
– Most pedig biopsziát végzünk.
Anna teste megfeszült.
Nincs mitől félnie – súgta oda a
tudós. – Nem fog fájni. Csak veszek egy
kis nyirokmintát a hónaljban található
nyirokcsomóból. Kérem, tartsa fel a jobb
karját.
Anna a fejéhez emelte a könyökét. A
professzor óvatosan bevezette a tűt a bőre
alá, miközben dohányos hangján
folyamatosan magyarázott:
– A nyirokcsomók a tüdőtájékkal
vannak kapcsolatban. Amennyiben
valami sajátos összetételű port vagy gázt,
esetleg valami különleges pollent vagy
bármilyen egyedi anyagot lélegzett be, az
itteni fehérvérsejtek emlékezni fognak rá.
A nyugtatótól még mindig egy kissé
zsibbadt Anna a mintavétel alatt meg se
rezzent. A biológus visszasétált az asztala
mögé, munkához látott.
Jó néhány perc elteltével szólalt csak
meg újra:
– Nikotin és kátrány. Az előző
életében dohányzott.
Mathilde visszavágott:
– Ebben az életében is dohányzik.
A biológus egy bólintással nyugtázta
a megjegyzést, majd még hozzátette az
eddigiekhez:
– Ezen kívül semmi olyasmit nem
látok, ami a környezeti hatásokra utalna.
Fogott egy kis tégelyt, és megint
Annához indult:
 – Nos, a vértestjei nem hozták meg
számunkra a várt eredményt, asszonyom.
Úgyhogy más úton közelítünk. Vannak a
testnek olyan tájai, amelyek nem csupán
nyomokat hordoznak, hanem maguk a
kívülről bekerült anyagok is fellehetők
bennük. Az lesz a legjobb, ha belenézünk
ezekbe a mikroszkopikus raktárakba. –
Anna kezébe nyomta a tégelyt. – Arra
szeretném kérni, hogy pisiljen bele ebbe
az edénybe.
Anna lekászálódott az asztalról,
átment az öltözőfülkébe. Úgy lépkedett,
mint egy alvajáró. Mathilde magához
ragadta a szót:
– Nem nagyon értem, mit találhat a
vizeletében. Olyasmit keresünk, ami több
mint egy évvel ezelőtt került be a
szervezetébe és…
 A tudós lefegyverző mosollyal
szakította félbe:
– A vizelet a vesében keletkezik, a
vese pedig pontosan úgy működik, mint
egy szűrő, amelyen fennakadnak a
kristályos részecskék. Hátha ezekből a
kicsapódásokból sikerül rájönnünk
valamire. Ezek alapján az alany étkezési
szokásai több évre visszamenőleg is
levezethetőek.
Anna visszatért a vizsgálóba, hozta
magával a tégelyt. Egyre elveszettebbnek
tűnt, mintha ott sem lett volna, mintha
nem is ő lett volna a vizsgálatok tárgya.
Veynerdi a centrifuga segítségével
megint csak különválasztotta az
alkotóelemeket, majd egy másik,
tekintélyesebb géphez, a
tömegspektrométerhez lépett. Az aranyos
színű folyadékot behelyezte a tartályba,
majd működésbe hozta a ketyerét.
A kijelzőn villogni kezdtek a zöldes
fények. A tudós bosszankodva csettintett
a nyelvével:
– Semmi. A fiatal hölgy nem hagyja
magát egykönnyen megfejteni…
Eltökéltnek látszott. Különös gondot
fordított mindenre, újabb és újabb
mintákat vett, amiket ilyen-olyan
elemzésnek vetett alá; szó szerint
alámerült Anna testének mélységeibe.
Mathilde figyelte, amit csinál,
hallgatta a magyarázatait.
Kihalászott egy-két darabot a
fogzománc és a fogbél közötti élő
szövetből, ahol is a véráram útján terjedő
bizonyos anyagok, például az
antibiotikumok lerakódhatnak. Ezután az
agyban termelődő melatonin érdekelte.
Véleménye szerint ez az alapvetően
éjszaka kiválasztódó hormon Anna
egykori alvási szokásairól adhat némi
felvilágosítást.
A következő lépésben óvatosan
kivont néhány csepp szem folyadékot,
amiben táplálkozásból származó
üledékeket keresett. Végül levágott
néhány hajszálat, mivel a haj szintén a
külső beavatkozások emlékét őrzi,
olyannyira, hogy csak elég hosszú idő
után veti ki magából az idegen
anyagokat. Egy közismert jelenségre
hivatkozott: az arzénmérgezésben elhunyt
emberek holttestén még jóval a halál után
is kimutatható a méreganyag a
hajtöveknél.
Három óra elteltével a tudós feladta:
gyakorlatilag alig talált valamit. A régi
Anna élettani portréja teljesen
jelentéktelen volt. A nő dohányzott, de
különben egészséges életet élt; az
alacsony melatoninszintből ítélve
feltehetően alvászavarai voltak; a
szemfenéken talált zsírsavak alapján
gyerekkora óta sok olívaolajat
fogyasztott. Végezetül pedig még annyit
sikerült kiderítenie, hogy Anna festette a
haját, eredetileg vörösbe hajló
gesztenyebarna fürtjei lehettek.
Alain Veynerdi levette a
gumikesztyűt, az asztal mögötti
mosdóban alaposan megmosta a kezét. A
homlokán apró cseppekben gyöngyözött
a verejték. Az arcán csalódottság és
kimerültség látszott.
Még egyszer utoljára odalépett
Annához, akit időközben elnyomott az
álom. Kerülgette, hátha észrevesz rajta
még valamit, legalább egy halvány,
aprócska jelet, aminek alapján
kifürkészhetné ennek a törékeny testnek a
titkait.
Hirtelen a keze fölé hajolt. Megfogta
az ujjait, alaposan szemügyre vette őket.
Felrázta Annát. Amikor a fiatal nő végre
kinyitotta a szemét, leplezetlen
izgalommal szegezte neki a kérdést:
– Találtam a körmén egy barna foltot.
Tudja, mitől keletkezett?
Anna kóvályogva körülnézett. Majd a
kezére pillantott, csodálkozva felhúzta a
szemöldökét:
– Nem tudom – motyogta. –
Gondolom, nikotinfolt. Nem?
Mathilde is közelebb lépett. Az egyik
köröm szélén maga is meglátta az
aprócska rozsdabarna pöttyöt.
– Milyen gyakran vágja a körmét? –
érdeklődött a biológus.
– Nem tudom. Talán… Nagyjából
háromhetente.
– Mit gondol, gyorsan nő a körme?
Anna ásított. Veynerdi maga elé
mormolva visszaballagott az asztala
mögé: „Hogy nem vettem eddig észre?!”
Fogott egy kisollót és egy lapos üvegcsét,
majd lemetszette Anna kezéről az
érdekesnek látszó körömdarabot.
– Ha nem túl gyors a növekedés –
magyarázta halkan –, akkor ez a szarus
rész még a balesete előtt keletkezett. És
ez a kis folt még a múltjából maradt ránk.
Visszakapcsolta a gépeket. Amíg
ismét felberregtek a különféle
motorhangok, Veynerdi nyakon öntötte a
körömdarabot egy kis oldószerrel.
– Ez meleg helyzet volt – mondta
mosolyogva. – Ha néhány nappal később
jutnak el hozzám, akkor talán már le is
vágta volna a körmét, mi pedig végleg
elvesztettük volna ezt az értékes leletet.
A kémcsövet becsúsztatta a
centrifugába, majd elindította a
szerkezetet.
– Ha tényleg nikotinfolt – vetette
közbe óvatosan Mathilde –, akkor nem
nagyon tudom, mihez kezdhet vele…
Veynerdi áthelyezte a folyadékot a
spektrométerbe:
– Már az is valami lenne, ha azt meg
tudnám mondani belőle, milyen márkájú
cigarettát szívott a baleset előtt.
Mathilde nem értette, mitől ez a nagy
lelkesedés. A cigaretta márkájával sem
nagyon lennének beljebb. Veynerdi a
kijelzőn megjelenő diagramokat bámulta.
Csigalassúsággal teltek a percek.
– Professzor úr – szólalt meg
türelmetlenül Mathilde –, most már
tényleg nem értem a dolgot. Ezzel igazán
nem jutunk előbbre. Azt hiszem…
– Elképesztő!
A kijelző fényében a biológus arca
ragyogni látszott:
– Nem nikotin.
Mathilde a spektrométer felé indult.
Anna felült a vizsgálóágyon. Veynerdi
székestül feléjük gördült:
– Henna.
Nyomasztó csönd támadt.
A kutató letépte a nyomtatóból
fokozatosan előbújó papírcsíkot, elkezdte
bepötyögni az adatokat a számítógépbe.
A képernyőn hosszú lista jelent meg.
– A katalógusom szerint a foltban
talált összetevők egy egészen sajátos
növény származékának feleltethetők meg.
Ritka faj, kizárólag az anatóliai
völgyekben terem.
Alain Veynerdi szemében dicsőség
csillogott. Már ezért az egy pillanatért
megérte:
– Asszonyom, ön az előző életében
török volt.
 VI.

33.

Iszonyúan kialvatlan volt.

Paul Nerteaux egész éjjel egy
kőszörnyeteggel álmodott: a gonosz titán
járta a 10. kerületet, a hatalmában tartotta
az egész török negyedet,
emberáldozatokat követelt tőlük.
Az álombeli, a görög és a perzsa
hitvilágból összegyúrt rémnek félig
emberi, félig állati ábrázata volt. A szája
fehéren izzott, nemi szervét
borotvapengék borították. Léptei alatt
rengett a föld, a nyomában szélvihar
kerekedett, a házak falai megrepedeztek.
 Hajnali 3-kor verejtéktől csatakosan
ébredt. Vacogva végigment a
háromszobás lakáson, főzött magának
egy kávét, aztán jobbnak látta, ha inkább
belemerül azokba a régészeti és egyéb
szaklapokba, amiket a bűnmegelőzési
osztályon dolgozó fiatal kolléga még az
előző este letett az ajtaja elé.
Pirkadatig lapozgatta a különféle
múzeumi katalógusokat, turistacsalogató
prospektusokat és szakkönyveket,
minden egyes szobrot jó alaposan
megnézett, összehasonlította őket az
áldozatokról készült fényképekkel – és
tudat alatt azzal a szörnnyel, amit
álmában látott. Antalyai szarkofágok.
Szicíliai freskók. Karatepei
mélydomborművek. Epheszoszi torzók…
Századokat, régi civilizációkat járt be
néhány óra alatt, de nem jutott vele
semmire.
Paul Nerteaux a porte de Saint-Cloud-
tól nem messze belépett a Les Trois Obus
elnevezésű (találóan a „három
gránátoshoz” címzett) sörözőbe. Az orrát
megcsapta a fáradt dohány és a kávé
illata; próbálta kizárni a szagokat, nehogy
elfogja a hányinger. De nem csak az
éjszakai rémlátomástól volt ilyen
csapnivaló hangulatban. Szerda volt, és
mint minden szerdán, ezen a napon is
még reggel fel kellett hívnia Reynát,
hogy bejelentse neki, hogy a héten nem
tudja elhozni Céline-t.
Megpillantotta Jean-Louis Schiffert.
A férfi a pult végénél álldogált frissen
borotválva, elegáns Burberry’s
esőkabátban, kezdte visszanyerni a régi
formáját. Épp egy croissant-t mártogatott
elszántan a tejeskávéjába.
Amikor észrevette Pault, a szája
széles mosolyra húzódott:
– Jól aludtál?
– Ja, remekül.
Schiffer figyelmét nem kerülte el,
milyen gyűrött az arca, de magában bírta
tartani a megjegyzéseit.
– Kávé?
Paul bólintott. Még csak ki sem
kellett mondania, a barnás habbal fedett
sűrű fekete lötty máris ott termett a
pulton. Schiffer megragadta a csészét, és
az ablak melletti egyik szabad asztal felé
indult.
– Gyere, üljünk le! Látom, nem vagy
valami nagy formában.
Miután letelepedtek, Schiffer Paul
felé nyújtotta a péksüteményekkel teli
kosarat. Paul eltolta magától. Ha csak
arra gondolt, hogy lenyom valamit a
torkán, érezte, ahogy jön föl a
nyelőcsövébe a sav. Ugyanakkor
kénytelen-kelletlen megállapította, hogy
ma reggel Schiffer inkább barátságos
hangnemben nyomta. Visszakérdezett:
– És maga, jól aludt?
– Mint akit agyonütöttek.
Paul lelki szemei előtt újból
megjelentek a félig lehasított ujjak, a
papírvágógép ragacsos pengéje. Előző
este a véres jelenet után Schiffert kitette a
porte de Saint-Cloud közelében, a rue
Gudin sarkán, ahol a leszerelt rendőrnek
volt egy lakása. Azóta egyfolytában
ugyanaz a kérdés motoszkált a fejében:
– Ha van magának itt egy lakása –
kezdett bele, miközben a kifelé mutatott
az ablakon –, akkor mi a fenét keres
Longères-ben?
– Csordaszellem. Szeretem magamat
zsarukkal körülvenni. Pokolian
unatkoztam egyedül.
A magyarázat nem hangzott valami
meggyőzően. Paulnak az is rémlett, hogy
az otthonba Schiffer álnéven jelentkezett
be, az anyja leánykori nevét használta. A
belső ügyosztályról súgta meg neki
valaki. Újabb rejtély. Talán el akart bújni?
De ki elől?
– Add ide a lányok személyi anyagát!
– szólalt meg újra az öreg.
Paul felcsapta a dossziét, kipakolta a
papírokat az asztalra. Nem az eredetieket
hozta magával. Kora reggel még
beszaladt az irodába, hogy lefénymásolja
őket. Török szótárral felszerelkezve
áttanulmányozta mindegyik anyagot.
Nagy nehezen sikerült kihámoznia
belőlük a lányok nevét és a rájuk
vonatkozó főbb adatokat.
Az elsőt Zeynep Tütengilnek hívták.
A Talat Gurdilek tulajdonát képező „La
porte bleue”, azaz „Kék kapu” nevű fürdő
melletti műhelyben dolgozott. Huszonhét
éves volt. Burba Tütengil felesége.
Gyerekük nem született. A címe: 34, rue
de la Fidélité. Egy kiejthetetlen nevű
faluból jött, Gaziantep mellől,
Törökország délkeleti részéről. 2001
szeptembere óta tartózkodott Párizsban.
A másodiknak Ruya Berkes volt a
neve. Huszonhat éves volt. Egyedülálló.
Otthon dolgozott, a rue d’Enghien 58.
számú házában található lakásában.
Gozar Halman beszállítója volt – Paul
már több feljelentésben is találkozott
ezzel a névvel: bőr- és szőrmeárukkal
kereskedett. Ruya Berkes nagyvárosi lány
volt, a dél-törökországi Adanában
született. Csak nyolc hónappal ezelőtt
érkezett Párizsba.
Rukiyé Tanyol volt a harmadik.
Harmincéves. Hajadon. A passage de
l’Industrie szűk sikátorában székelő
Sürelik cég alkalmazottja volt. A múlt év
augusztusa óta lakott a francia
fővárosban. Senkije sem volt Párizsban.
Teljes inkognitóban élt egy kizárólag nők
számára fenntartott munkásszállón a rue
des Petites-Écuries 22. alatt. Akárcsak az
első áldozat, ő is Gaziantep mellől
származott.
Ezek az alapinformációk nem vitték
érdemben előre az ügyet. Nehéz lett
volna belőlük például arra következtetni,
hogy minek alapján választja ki és
hogyan közelíti meg a gyilkos az
áldozatokat. És persze maguk a nők sem
kaptak tőlük sokkal pontosabb
körvonalakat. Sőt, az idegen csengésű
török nevek csak még titokzatosabbá
tették őket. Paul a fényképek alapján
próbált közelebb kerülni hozzájuk. A
széles, lekerekített arcvonások
gömbölyded formákat engedtek
feltételezni. Paul valahol azt olvasta,
hogy Törökországban ez az alkat felel
meg a nőideálnak, arrafelé szeretik a
holdvilágképű lányokat…
Schiffer szemüveget biggyesztett az
orrára, maga is átnézte az iratokat. Paul
még mindig émelygett, nehezen szánta rá
magát, hogy felhörpintse a kávéját. A
fejét betöltötte a hangzavar, felélesedve
hallotta a fémpulton koccanó
üvegpoharak zaját. Majd’ szétrobbant az
agya a söntést támasztó másnapos
részegek maszatos mondataitól. Nem
bírta elviselni ezeket a lezüllött férfiakat,
akik módszeresen halálra itták
magukat…
Hányszor és hányszor kereste ő is a
szüleit, együtt vagy külön-külön,
hasonlóan sötét kocsmákban? Hányszor
vakarta ki őket az eldobott
cigarettacsikkek mocskából, miközben
folyamatosan okádhatnékja volt tőlük?
Schiffer levette a szemüvegét,
összegezte a tényállást:
– A harmadik műhellyel kezdjük. A
legfrissebb áldozattal. Ott még nem
koptak meg nagyon az emlékek. Utána
pedig szépen haladunk visszafelé. Aztán
végigjárjuk a lakásokat, kikérdezzük a
szomszédokat, megnézzük, merre jártak
haza a lányok. Hacsak nem láthatatlan a
gyilkos, valahol csak el kellett kapnia
őket.
Paul egy hajtásra megitta a kávéját.
Az ital marta a gyomrát, szenvedett, de
határozottan kijelentette:
– Schiffer, még egyszer mondom: ha
megint belerángat a szarba…
– Ne húzz már fel! Megértettem.
Mostantól harcmodort váltunk.
A kezével úgy csinált, mintha valami
marionettbábut rángatna:
– Óvatosan bánunk az emberekkel.
Villogva behajtottak a gyorsítósávba.
A város barátságtalanul és ridegen
fogadta őket a sötétszürke ég alatt és a
kövezett partok között komoran
folydogáló Szajna mentén. Paul szerette
ezt a szomorkásán nyomasztó időt. Ezt is
csak egy olyan akadálynak tekintette,
amin egy igazán elszánt rendőrnek felül
kell tudnia emelkedni.
Útközben lehallgatta a
mobiltelefonjára érkezett üzeneteket.
Bomarzo hívta, a fejleményekről
érdeklődött. A hangja feszült volt. Még
két napot adott Paulnak, utána ráengedi a
gyilkosságiak nyomozóit az ügyre.
Naubrel és Matkowska folytatták a
keresését. Előző nap végigjárták a
„csőfektetőket”, akik Párizs-szerte
mélyfúrásokat végeztek, és a
nyomáskiegyenlítés végett minden este
keszonkamrába dugták a munkásaikat.
Nyolc építési társaság vezetőit kérdezték
ki – hiába. A kamrák legfontosabb gyártó
cégéhez is elmentek Arcueilbe. A
vezérigazgató szerint gyakorlatilag
elképzelhetetlen, hogy valaki mérnöki
végzettség nélkül elirányítson egy ilyen
nyomáskiegyenlítő kabint. Most akkor ez
azt jelenti, hogy a gyilkos rendelkezik a
szükséges szakképesítéssel, vagy azt,
hogy rossz irányban tapogatóznak? De a
két beosztott nem adta fel, próbáltak más
iparágakban is körülnézni.
A Châtelet-hoz érve Paul kiszúrt egy
járőrautót, ami épp rákanyarodott a
boulevard de Sébastopolra. A rue des
Lombards magasságában végre sikerült
utolérnie, jelzett a sofőrnek, hogy álljon
meg.
– Egy perc alatt elintézem – szólt oda
Schiffernek.
A kesztyűtartóból előhúzta a pár
órával azelőtt vásárolt Kinder tojásokat és
cukorkákat. A nagy sietségben kiszakadt
a papírzacskó, a tartalma szétszóródott a
kocsiban. Paul zavartan elpirult,
összeszedte az édességeket, majd kiszállt.
Az egyenruhás járőrök az övükbe
kapaszkodva várták a kocsijuk mellett.
Paul gyorsan elmagyarázta, mit szeretne,
majd sarkon fordult. Amikor visszaült a
volán mögé, Schiffer megkínálta egy
cukorkával:
– A szerda a gyerekeké.
Paul szó nélkül indított.
– Velem is előfordult, hogy futárnak
használtam őket. Amikor ajándékot
akartam küldeni a barátnőimnek…
– Helyesebben mondva az
alkalmazottainak.
– Ja, persze, kölyök. Persze…
Schiffer lehántotta a papírt a
cukorkáról, és bekapta:
– Hány gyereked van?
– Egy lányom.
– Hány éves?
– Hét.
– Hogy hívják?
– Céline.
– Elég fellegzősen hangzik egy zsaru
lányának.
Ezzel Paul is egyetértett. Eddig még
neki sem sikerült rájönnie, hogy a
tökélyre törekvő marxista Reyna miért
ezt a nevet választotta, ami leginkább
valami retikülmárkára emlékeztette.
Schiffer csámcsogva rágta a
karamellát:
 – És az anyja?
– Elváltunk.
Paul a rue Réaumurnél áthajtott a
piroson.
Legkevésbé Schifferrel akarta
megvitatni a házassága válságát.
Megkönnyebbülve pillantotta meg a
boulevard de Strasbourg sarkát jelző
piros és sárga McDonald’s táblát.
Adott egy kis gázt, hogy a társának ne
maradjon ideje feltenni még egy kérdést.
Begurultak a vadászterületre.

34.

Reggel 10 órakor a rue du Faubourg

Saint-Denis leginkább egy mozgalmas
csatatérhez hasonlított. A járókelők
egybefüggő tömege a járdát és az úttestet
egyaránt elárasztotta, a megrekedt és
dudáló autók között mindenütt emberek
lavíroztak. A meghatározhatatlan színű ég
úgy feszült a fejük fölött, mint egy vízzel
teli ponyva, ami bármelyik pillanatban
kiszakadhat.
Paul úgy látta jónak, ha a rue des
Petites-Écuries sarkán parkol le. Alig
bírta követni Schiffert, aki máris
belevetette magát az emberáradatba,
ügyesen vágott magának utat a
kartondobozokat és hatalmas
ruhazsákokat cipelő férfiak és az árutól
rogyadozó görgős kiskocsik között. A
passage de l’Industrie-ben bekanyarodtak
egy kis utcára nyíló árkád alatt.
A Sürelik műhely téglafalait
szegecselt vasszerkezet tartotta egyben. A
szögletes boltív alatt üvegablakok és
agyagból formált frízek díszítették a
homlokzatot. Az élénkvörös épület az
ipari termelés jövőjébe vetett hitről, éltető
reményről árulkodott, mintha csak ezek
között a falak között találták volna fel a
robbanómotort.
A bejárat előtt pár méterrel Paul az
esőkabátja gallérjánál fogva berángatta
Schiffert egy kapualjba. Alaposan
megmotozta, nem szeretett volna fegyvert
találni nála.
A kivénhedt zsaru rosszallóan
ciccegett:
– Feleslegesen aggódsz, kölyök.
Mondtam, hogy óvatosan bánunk velük.
Paul szó nélkül kihúzta magát, a
műhely felé indult.
Egyszerre léptek be a vasajtón:
négyzet alakú, fehérre meszelt falú,
festett betonpadlós tágas helyiségben
találták magukat. Az egész csak úgy
ragyogott a tisztaságtól. A kidomborodó
szegecsekkel díszített halványzöld
vasszerkezet miatt az ember odabent is
úgy érezte, hogy az épületen alig fogott
az idő. A hajófedélzetre emlékeztető
körfolyosó fölötti hatalmas ablakokon
széles, ferde sávokban áradt be a fény.
Paul egy nyomortanyára számított, de
ehelyett világos műteremlakásba
pottyant. Nagyjából negyven, kizárólag
férfi munkás serénykedett az egymástól
kényelmes távolságra elhelyezett
varrógépek mögött, szövetdarabok és
nyitott kartondobozok vették körül őket.
Egyenszínű kezeslábasukban úgy néztek
ki, mint a katonai rádiósok, akik a
háborús időkben kódolt üzeneteket
küldözgetnek. Kazettás magnóból török
zene szólt, a főzőlapon kávé rotyogott.
Valahogy így nézhetett ki a kisipari éden.
Schiffer megdobogtatta a padlót a
cipője sarkával:
– A lényeg odalent van. A pincében.
Több száz munkás, szűken, mint a
heringek. És mind illegálisan dolgoznak.
Ez itt csak a kirakat.
A munkások igyekeztek úgy tenni,
mintha ügyet sem vetnének rájuk.
Odavezette Pault a férfiak között húzódó
emelvényekhez:
– Hát nem kedves látvány? Csupa
rendes, dolgos ember, öcskös.
Szorgalmasak. Engedelmesek.
Elégedettek.
– Ez elég ironikusan hangzik.
 – A törökök nem szeretnek dolgozni,
csak a hasznot lesik. Egyáltalán nem
jellemző rájuk az engedelmesség, megy
mindegyik a saját feje után. Vérszívók
egytől egyig. Rablók, és még arra sem
veszik a fáradságot, hogy megtanulják a
nyelvünket… Minek is? Azért jöttek,
hogy minél több pénzt összeszedjenek, és
aztán amilyen gyorsan csak lehet,
húzzanak haza. Az a jelmondatuk, hogy:
„Vedd el, amit tudsz, ne hagyj ott
semmit!”
Schiffer karon ragadta Pault:
– Ez egy lepratelep, fiacskám.
Paul hevesen lerázta magáról a kezét:
– Soha többé ne hívjon így!
Schiffer felemelte a karját, mint akit
fegyverrel fenyegetnek; a tekintetében
gúny játszott. Paul legszívesebben
lemosta volna a képéről ezt a csúfondáros
arckifejezést, de a hátuk mögött
megszólalt egy hang:
– Mit tehetek önökért, uraim?
Egy zömök, frissen keményített kék
köpenyes emberke közeledett feléjük
édeskés mosollyal a bajsza alatt.
– Felügyelő úr? – mondta
meglepetten. – Rég nem láttuk errefelé.
Schifferből kitört a kacagás. A
kattogás abbamaradt. A gépekben megállt
a tű. Halálos csend telepedett a hodályra.
– Mi van, már meg sem érdemlem,
hogy Schiffernek szólíts? És megint
magázódunk?
A műhelyfőnök válasz gyanánt
vigyázva Paul felé pillantott.
– Paul Nerteaux – mutatta be az öreg.
– A kerületi bűnügyi kapitányság
nyomozója. A felettesem, de
mindenekelőtt jó barát – folytatta,
miközben kedélyeskedve hátba veregette
Pault. – Amit neki mondasz, az olyan,
mintha nekem mondanád.
Ezek után odalépett a törökhöz,
átkarolta a vállát. Könnyed
mozdulatokkal rendezte el a dolgot:
– Ahmid Zoltanoy – intézte ezúttal a
szavait Paulnak –, a török negyed
legremekebb műhelytulajdonosa. Pont
olyan merev, mint a köpenye, de időnként
ellágyul. Errefelé mindenki csak
Tanoynak ismeri.
A török meghajtotta magát.
Szénfekete szemöldöke alól az ismeretlen
jövevényt méregette. Vajon barát vagy
ellenség? Ismét Schiffer felé fordult,
nyájaskodó hangon kérdezte:
 – Úgy hallottam, nyugdíjba vonult.
– Visszaszólított a kötelesség. Mert
ha valami zűr van, hát ki mást hívnának?
Bizony Schiffer papát.
– Miféle zűr lenne, felügyelő úr?
Schiffer lesöpört néhány ruhadarabot
az egyik szabászasztalról, a helyükre
kitette Rukiyé Tanyol képét:
– Ismered?
A férfi az arcmás fölé hajolt, zsebre
tette a kezét, csak a hüvelykujja kandikált
ki belőle. A teste szinte felvette a köpeny
szabályos redőit.
– Még életemben nem láttam.
Schiffer megfordította a fényképet, a
hátoldalára valaki alkoholos filccel jól
olvasható betűkkel felírta a lány nevét és
a Sürelik műhely címét.
– Mariusnak megoldódott a nyelve.
És hidd el, ti sem fogjátok sokáig bírni.
A török érezhetően megsemmisült.
Kicsit még kérette magát, aztán elvette az
asztalról a képet, feltette a szemüvegét,
összpontosítani látszott:
– Most, hogy mondja, mintha láttam
volna már valahol.
– Micsoda meglepetés! 2001
augusztusa óta dolgozott nálad. Jól
tudom?
Tanoy óvatosan visszatette a
fényképet.
– Igen.
– Milyen munkakörben?
– Varrónőként.
– Odalent?
A műhelyfőnök felvont szemöldökkel
eltette a szemüvegét. Időközben a hátuk
mögött a munkások újra dologhoz láttak.
Felfogták, hogy a zsaruk nem miattuk
vannak itt, csak a „vezír” van bajban.
– Igen, az alsó műhelyben dolgozott.
– Gaziantepből jött?
– Nem pontosan Gaziantepből, egy
mellette lévő kis faluból. Déli
nyelvjárásban beszélt.
– Kinél van az útlevele?
– Nem volt útlevele.
Schiffer sóhajtott egyet, mint aki
beletörődik az újabb hazugságba:
– Mesélj az eltűnéséről!
– Nincs róla mit mondanom. A lány
csütörtök reggel kiment a műhelyből. De
soha többé nem ért haza.
– Csütörtök reggel?
– 6-kor, igen. Éjszakai műszakban
dolgozott.
A két zsaru egymásra nézett. A nőt
valóban hazafelé menet kapta el a
gyilkos, csakhogy az egész hajnalban
történt. A helyzetet jól értelmezték, csak
az időrend nem stimmelt.
– Azt mondod, soha többé nem ért
haza – kérdezősködött tovább Schiffer. –
Honnan tudod?
– A vőlegényétől.
– Nem együtt jártak haza?
– A fiú nappal dolgozott.
– Hol találhatjuk meg?
– Sehol. Visszautazott
Törökországba.
Tanoy válaszai pont olyan merevek és
kimértek voltak, mint a köpenyén látható
varrások.
– Nem akarta hazaszállíttatni a
holttestet?
– Nem voltak rendben a papírjai. És
franciául sem tudott. Csak a bánatát vitte
magával. Ilyen a törökök sorsa.
Számkivetve élt.
– Hagyjuk a melodrámát! És a többi
munkatársa?
– Miféle munkatársakra gondol?
– Akikkel együtt indult a lány
hazafelé. Szeretném kikérdezni őket.
– Lehetetlen. Mindenki kilépett.
Felszívódtak.
– Miért?
– Féltek.
– A gyilkostól?
– Maguktól. A rendőrségtől. Senki
sem akart belekeveredni az ügybe.
Schiffer hátra tett kézzel megállt a
török előtt:
– Szerintem te sokkal többet is tudsz
annál, mint amit elmondasz, barátom.
Úgyhogy az lesz a legjobb, ha most
együtt szépen lemegyünk a pincébe. Attól
talán felelevenednek az emlékeid.
A török nem mozdult. A varrógépek
zakatoltak. A zene kígyózva terjengett az
acélállványok között. Tanoy toporgott
meg egy helyben egy kicsit, majd elindult
a felső körfolyosó alatt nyíló vaslépcső
felé.
A két rendőr szorosan a nyomában
lépkedett. A lépcső alján sötét folyosóra
értek, átmentek egy tömör fémajtón, majd
még egy, döngölt padlójú folyosó
következett. A mennyezet olyan alacsony
volt, hogy le kellett hajolniuk. A csövek
között csupasz villanykörték fityegtek,
azok mutatták az utat. Mindkét oldalon
krétával számozott deszkaajtók nyíltak a
falban. Tompa zümmögés hallatszott a
levegőben.
Az egyik leágazásnál a vezetőjük
megállt, a falnak támasztott kilógó belű
matrac mögül elővett egy vasrudat.
Óvatosan haladt előre, egy adott
pillanatban elkezdte hangosan kongatni a
fejük fölött futó csővezetéket.
A láthatatlan ellenség hirtelen
megmutatta magát. Patkányok potyogtak
lefelé a meleget adó csövekről. Paulnak
akaratlanul is a törvényszéki orvos szavai
jutottak az eszébe: A második esetében
más volt a helyzet. Azt hiszem, ott
valami… élőlény segítségét vette igénybe.
A műhelyfőnök törökül káromkodott,
vadul csapkodott maga előtt; a rágcsálók
szétrohantak. Az egész folyosó zengett. A
harcba az összes ajtó beleremegett. Tanoy
végül a 34-es szám előtt megállt.
 A vállával benyomta az ajtót. A
nyíláson hangos dübörgés áradt kifelé. A
fenti műhely kicsinyített mása tárult a
szemük elé. Mintegy harminc nő
görnyedezett a szinte önjárónak tűnő,
teljes sebességre kapcsolt varrógépek
fölött. A neoncsövek fényében
szövetdarabokat tuszkoltak a tű alá, fel
sem emelték a fejüket, amikor a látogatók
beléptek.
A szellőzetlen helyiség nem lehetett
több húsz négyzetméternél. A ruhafesték
szagától, a szállongó szöszöktől és az
oldószer bűzétől émelyítő levegőben alig
jutott lélegzethez az ember. Néhány nő
rongyot kötött a szája elé. Mások úgy
dolgoztak, hogy az ölükben kendőbe
csavarva ott tartották a csecsemőjüket. A
műhelyben gyerekek is szorgoskodtak, az
eldobált anyagdarabok halmain
ücsörögve hajtogatták és dobozokba
rakták a kész darabokat. Paul fulladozott.
Úgy érezte magát, mint valami filmben,
ahol a főhős az éjszaka közepén felébred,
és rájön, hogy a rémálom maga a valóság.
Amikor Schiffer megszólalt, a
hanghordozása egy porondmesterére
emlékeztetett:
– Íme, a Sürelik vállalat igazi arca!
Tizenkét-tizennégy órás munkabeosztás,
naponta több ezer darab jön ki minden
asszony keze alól. Három műszak török
módra, jobb esetben kétcsapatnyi
emberrel. És minden pinceműhelyben
hasonló a helyzet, öcskös – ecsetelte
szinte élvezettel az eléjük táruló látvány
kegyetlenségét. – De lassan ám a testtel:
minderre az állam az áldását adta. A
fejesek szépen szemet hunynak fölötte. A
ruhagyártást mindig is a
rabszolgamunkára építették.
A török próbált szégyenkező
kifejezést erőltetni az arcára, de a
szemében büszkeség fénye villant. Paul
elnézte a varrónőket. Néhányan
felpillantottak, de a kezükkel akkor is
folyamatosan csinálták tovább a
dolgukat, mintha senki és semmi nem
tudná kizökkenteni őket.
Megpróbálta az arcukra képzelni az
áldozatokon látott hosszú vágásokat és
véres patakokat. Hogyan juthatott el a
gyilkos ezekhez a föld alá bújó nőkhöz?
Hogyan sikerülhetett kiszúrnia a három
áldozat közti hasonlóságot?
Schiffer a gépek zaját túlüvöltve
folytatta a kihallgatást:
 – A szállítók műszakváltáskor viszik
el a kész árut, ugye?
– Pontosan.
– Ha ehhez még hozzászámoljuk az
összes olyan munkást, aki épp akkor
hagyja el a műhelyt, az már szép kis
tömeget képez reggel 6-kor az utcán. És
senki nem látott semmit?
– Esküszöm.
A zsaru nekitámaszkodott a falnak:
– Jobban teszed, ha nem esküdözöl. A
te istened nem annyira megbocsátó, mint
az enyém. A többi áldozat munkaadójával
beszéltél?
– Nem.
– Most is hazudsz, de annyi baj
legyen. Mit tudsz az egész
gyilkosságsorozatról?
– Azt beszélik, hogy a lányokat
megkínozták, teljesen szétverték az
arcukat. Mást nem tudok.
– A zsaruk nem kérdeztek ki?
– Nem.
– És a ti kopóitok, ők mi a fenét
csinálnak, mi?
Paul felkapta a fejét… Erről eddig
még nem hallott. Ezek szerint a
környéknek megvannak a maga védelmi
erői. Tanoy próbálta túlkiabálni a hangos
zakatolást:
– Nem tudom. Nem találtak semmit.
Schiffer a varrónők felé intett:
– És ők, ők mit gondolnak a
dologról?
– Alig mernek kimenni az utcára.
Félnek. Allahnak ezt nem lett volna
szabad megengednie. A környék el van
átkozva. Azraél, a halál angyala itt van
közöttünk!
Schiffer elmosolyodott, barátságosan
megveregette a török hátát, az ajtó felé
mutatott:
– Így is mondhatjuk. De legalább
végre kibukott belőled némi emberi
érzés…
Kiléptek a folyosóra. Paul utánuk
sietett, maga mögött rázárta az ajtót erre a
gépek uralta pokolra. Még el sem engedte
a deszkát, amikor is tompa puffanást
hallott. Schiffer odanyomta a törököt a
falhoz.
– Ki gyilkolja egymás után a
lányokat, mi?
– Nem… nem tudom.
– Az anyátok mindenit, ki a fenének
falaztok?!
Paul nem lépett közbe. Tudta, hogy
Schiffer ennél nem megy messzebb. De
már csak becsületből is ki kell adnia a
mérgét. Tanoy kidülledt szemekkel
bámult rá, nem felelt.
Schiffer elengedte, hagyta, hadd
jusson levegőhöz, majd a megkergülten
himbálódzó villanykörte fényében halkan
még ennyit mormogott:
– Tegyél lakatot a szádra, Tanoy!
Senkinek ne beszélj róla, hogy itt jártunk!
A műhelyfőnök Schiferre emelte a
szemét. Arcára már visszatért a
megszokott szolgálatkész mosoly:
– Az a lakat mindig is szorosan zárt,
felügyelő úr.

35.
A második áldozat, Ruya Berkes nem járt
be semmilyen műhelybe, otthon
dolgozott a rue d’Enghien 58-as száma
alatt. Szőrmebundákba varrta be a bélést
kézzel, a kész darabokat pedig
leszállította Gozar Halman raktárába a
rue du Faubourg Poissonniére-re
merőleges rue Sainte-Cécile 77-es számú
épületébe. Akár kezdhettek volna a lány
lakásában is, de Schiffer azt javasolta,
hogy előbb inkább a munkáltatóját
kérdezzék ki, akit láthatóan szintén
igencsak régóta ismert.
Paul csendben vezetett, örült, hogy
ismét a szabad levegőn lehet. De közben
érezte, hogy nemsokára újabb
megpróbáltatások várnak rá. Ahogy
kezdtek eltávolodni a rue du Faubourg
Saint-Denis-től és a rue du faubourg
Saint-Martintől, a kirakatok egyre
komorabbak lettek, ernyedten
omladoztak bennük a méretre szabott
barna foltok. A selymes, tarka szöveteket
fokozatosan felváltották a szőrmék és
bőráruk.
A rue Saint-Cécile-hez érve jobbra
kanyarodott.
Schiffer rászólt, hogy álljon meg:
odaértek a 77-es szám elé.
Paul ez alkalommal lenyúzott
bőrökre, véres ketrecekre és a rothadó
hús bűzére számított. Ehhez képest egy
napsütötte, virágokkal körberakott
udvaron lyukadtak ki, ahol a reggeli
szitáló eső mintha frissen fellakkozta
volna a kövezetet. A két zsaru az udvar
végében álló, rácsos ablakos épülethez
sétált, aminek kizárólag a bejárati része
utalt arra, hogy valami raktárhelyiség
lehet mögötte.
– Előre szólok – szólalt meg Schiffer,
miközben átlépte a küszöböt –, hogy
Gozar Halman teljesen bele van
bolondulva Tansu Çillerbe.
– Az meg kicsoda? Valami focista?
A zsaru elröhögte magát. Elindultak
felfelé a szürke falépcsőn.
– Tansu Çiller Törökország egykori
miniszterelnöke. Nemzetközi diplomáciát
tanult a Harvardon, aztán kinevezték
külügyminiszterré. Később pedig
kormányra került. Igazi sikertörténet az
övé.
Paul unottan jegyezte meg:
– Minden politikus nagyjából hasonló
utat jár be.
– Azzal az egy különbséggel, hogy
Tansu Çiller nő.
Időközben megtettek két emeletet.
Minden szinten tágas és sötét folyosók
indultak a lépcsőtől, templomi csönd
fogadta őket. Paul továbbgondolta az
imént hallottakat:
– Gondolom, nem valami gyakori
Törökországban, hogy egy férfi egy nőt
válasszon példaképül.
Schiffer majd’ megfulladt a
röhögéstől:
– Komolyan mondom, ha nem lennél,
ki kéne találni. Az a helyzet, hogy Gozar
szintén nő. Errefelé ő a „teyze”, mindenki
„nagynénje”. Egyfajta keresztanya.
Őrködik a testvérei felett, szemmel tartja
a gyerekeiket, gondoskodik az
unokatestvéreiről és a neki dolgozó
munkásokról. Mindenkinek elintézi a
papírjait. Ha rendbe kell tenni a házukat,
megszervezi a segítséget. Odafigyel,
hogy a hazaküldött pénz és a csomagok
rendben oda is érjenek. Ha kell, még a
zsarukat is lefizeti, csak hogy hagyják
őket békén. Persze ő is ugyanolyan
rabszolgahajcsár, mint a többi, de neki
legalább van szíve.
Harmadik emelet. Halman raktára egy
hatalmas teremben volt, a szürkére festett
padlón mindenfelé hungarocell táblák és
összegyűrt selyempapír gombolyagok
hevertek szanaszét. Középen állványokra
helyezett falécekből hosszú pultot
tákoltak össze, ami tele volt pakolva
kartondossziékkal, műanyag kosarakkal,
rózsaszín, Tati feliratú reklámszatyrokkal,
ruhazsákokkal…
Néhány férfi épp azzal
foglalatoskodott, hogy kibontogatták a
csomagolásokat, kabátokat, bőrzakókat,
szőrmestólákat huzigáltak elő belőlük.
Minden darabot végigtapogattak,
kisimítottak, ellenőrizték bennük a bélést,
majd vállfára akasztották és feltették őket
a mellettük álló ruhaállványra. A
férfiakkal szemben bekötött fejű, földig
érő szoknyát viselő nők várták kérges,
meggyötört arccal az ítéletet.
A fejük fölött fehér függönnyel
eltakart üvegfallal leválasztott galéria
biztosított tökéletes megfigyelőállást a
feladatok ellenőrzésére. Schiffer anélkül,
hogy bárkinek odaköszönt volna,
egyenesen a felfelé vezető meredek
lépcsőhöz sietett.
A tetejére érve át kellett vergődniük
egy növényekből sűrűn rakott falon,
mielőtt beléphettek volna a ferde tetejű
padlástérbe, ami legalább akkora volt,
mint a lenti raktár. Az elfüggönyözött
ablakokon keresztül pala- és bádogerdő
tárult a szemük elé: Párizs felülnézetben.
Méreteitől eltekintve a műhely a
díszesen zsúfolt berendezésből adódóan
leginkább az 1900-as évek budoárjaira
emlékeztetett. Paul minden lépésnél
újabb apróságokat fedezett fel. A modern
technikai berendezéseket – számítógép,
hifitorony, tévé… – terítők védték, a
többi, szintén letakart bútoron fényképek,
üvegből készült csecsebecsék,
csipkeruhába bújtatott babák vonták
magukra a figyelmet. A falakon
leginkább Isztambul csalogató szépségeit
bemutató plakátok díszelegtek. A teret
élénk színű keleti szőnyegek tagolták
több részre. Amit csak lehetett,
teleszurkáltak papírból készült török
zászlócskákkal, de ez tulajdonképpen
tökéletes összhangban volt a
tartógerendákra rajzszöggel kitűzött
rengeteg képeslappal.
A jobb oldali fal mellett vaskos
tölgyfa íróasztal állt, rajta bőr alátét, a
padlót befedő hatalmas szőnyeg közepén
egy zöld bársonykanapé terpeszkedett. A
szobában nem volt senki.
Schiffer elindult egy
gyöngyfüggönnyel leválasztott nyílás
felé, amikor megszólalt, szinte turbékolt:
– Hercegnőm, én vagyok az, Schiffer.
Felesleges kicsípni magadat.
Válasz nem érkezett. Paul úgy
döntött, közelebbről is szemügyre vesz
néhány fényképet. Mindegyiken ugyanaz
a rövid, vörös hajú, szépnek mondható nő
mosolygott különféle híres politikusok
társaságában: Bill Clinton, Borisz Jelcin,
Francois Mitterrand. Nyilván a híres
Tansu Çiller lehetett…
A halk csörgésre hátrafordult. A
gyöngyfüggöny mögül előlépett a
fényképeken szereplő nő, csak egy kicsit
húsosabb kiadásban.
Gozar Halman a külsejét is a
miniszter asszonyéhoz alakította, ami
mások szemében feltehetően tekintélyt
kölcsönzött a megjelenésének.
Öltözködése mértékletességről
tanúskodott: fekete nadrágot és
ugyanilyen színű tunikát viselt,
kiegészítve néhány ízléses
ékszerdarabbal. Üzletasszonyosan kimért
mozdulatai és járása szintén józanságról
árulkodtak. Volt kisugárzása. Az
mindenesetre egyből kiderült, hogy ezt a
nőt nem könnyű levenni a lábáról.
Az arca ugyanakkor mintha épp az
ellenkezőjére utalt volna. Fehér, telt
vonásait sötétvörös haj keretezte, a fekete
szempár kihívóan ragyogott: Gozar
szemhéját élénk narancssárga csillámpor
borította.
– Schiffer – szólalt meg rekedtes
hangján –, tudom, miért jöttél.
– Végre valaki, aki tisztán látja a
dolgokat!
A nő szórakozottan rendezgette a
papírokat az íróasztalon:
– Gondoltam, hogy előbb vagy utóbb
előkerülsz a süllyesztőből.
Akcentusa nem volt, inkább csak
valami finoman ringatózó, kacérkodó
hangsúlyt adott minden mondat végének.
Schiffer bemutatta neki Pault, és
miközben lefutotta az udvariassági
köröket, félretette a gúnyos hangnemet.
Paul érezte, hogy ezt a nőt egyenrangú
félként kezeli.
– Mit tudsz? – vágott a közepébe.
– Semmit. Sőt, még annál is
kevesebbet.
A nő még pakolt egy kicsit az
íróasztalon, majd odament a kanapéhoz,
leült, könnyedén keresztbe tette a lábát.
– A negyedben mindenki retteg –
mondta halkan. – Összevissza fecsegnek
az emberek.
– Pontosan mit?
– Pletykálnak. Egymásnak
ellentmondó dolgokat. Még olyat is
hallottam, hogy a gyilkost a ti embereitek
között kellene keresni.
– A mieink között?
– Bizony, van, aki szerint egy rendőr
követte el.
Schiffer egy mozdulattal elhessentette
ezt a gondolatot.
– Mesélj nekem Ruya Berkesről!
Gozar végigsimított a kanapé
karfájára helyezett terítőn.
– Minden másnap hozta az elkészült
darabokat. 2001. január 6-án járt itt. Nem
8-án. Ez minden, amit mondani tudok.
Schiffer a zsebéből előhúzott egy
jegyzetfüzetet, úgy tett, mintha keresne
benne valamit. Paul tudta, hogy az egész
csak színjáték. A „teyze” nem adta meg
magát egykönnyen.
– Ruya a gyilkos második áldozata
volt – mondta a noteszba merülve. –
Január 10-én találtuk meg a holttestét.
– Nyugodjon békében! – Az ujjaival
még mindig a terítő csipkéjét rendezgette.
– Nem rám tartozik.
– Dehogynem, ez az ügy
mindannyiótokra tartozik. Nekem pedig
szükségem van némi felvilágosításra.
Bár a hangnem felerősödött, Paul
mégis valamiféle különös közvetlenséget
érzett a társalgás mögött. Olyanok voltak
ezek ketten, mint a tűz és a jég,
kiegészítették egymást, és ennek semmi
köze nem volt a nyomozáshoz.
– Nincs mit mondanom – ismételte a
nő. – A környék pedig majd szép lassan
megnyugszik. Ahogy máskor is.
A török asszony hanghordozása és
szavai felkeltették Paul kíváncsiságát. A
nő az aranypikkelyek alól Schifferre
függesztette a pillantását. Paulnak a
narancshéjjal töltött vékony étcsokoládé
pasztillák jutottak róla eszébe.
Ugyanebben a pillanatban rájött: szóval
Gozar Halman volt az a török nő, akit
Schiffer kis híján feleségül vett. Vajon mi
történhetett köztük? Miért lett vége a
kapcsolatuknak?
A szőrmekereskedő asszony
rágyújtott egy cigarettára. A száján lassan
eregette kifelé a kékes füstöt:
– Mit akarsz tudni?
– Mikor szállította le a kabátokat?
– Kora este.
– Egyedül jött?
– Teljesen egyedül. Mindig.
– Tudod, merre indult haza?
– A rue du faubourg Poissonniére
felé. Olyankor ott mindig hatalmas a
tömeg, már ha érdekel.
Schiffer általánosabb síkra terelte a
beszélgetést:
– Ruya Berkes mikor érkezett
Párizsba?
– 2001 májusában. Marius nem
mondta el?
A zsaru elengedte a füle mellett a
kérdést:
– Miféle nő volt?
– Parasztlány, de otthonosan mozgott
a nagyvárosban.
– Adanából jött, nem?
– Gaziantepből költözött Adanába.
Schiffer előrehajolt, láthatóan
érdekesnek találta ezt a részletet:
– Gaziantepben született?
– Ha jól tudom, igen.
A zsaru fel-alá sétálgatott a szobában,
időnként a kezébe vett valami apó
tárgyat:
– írni-olvasni tudott?
– Nem. De modern lány volt. Nem
nyomorította meg a szokásjog.
– Egyszóval jól érezte magát
Párizsban? Eljárt szórakozni? Táncolni?
– Azt mondtam, modern, nem azt,
hogy ledér. Muzulmán volt. És te is
pontosan ugyanolyan jól tudod, mint én,
hogy ez mit jelent. Egyébként pedig egy
szót sem beszélt franciául.
– Hogyan öltözködött?
– Hétköznapian, nyugatias módra. –
A nő felemelte a hangját. – Hová akarsz
kilyukadni, Schiffer?
– Próbálok rájönni, hogyan kaphatta
el a gyilkos. Nem könnyű közel kerülni
egy olyan lányhoz, aki nem jár el
otthonról, nem beszél senkivel, akinek
nincsenek barátai.
A rögtönzött kihallgatásokkal eddig
egy tapodtat sem jutottak előbbre.
Pontosan ugyanazokat a kérdéseket tették
fel, mint egy órával korábban, és
pontosan ugyanazokat a kiszámítható
válaszokat kapták. Paul a raktárra néző
üvegablakhoz ment, félrehúzta a
függönyt. Odalent a törökök zavartalanul
csinálták tovább a dolgukat; a szunnyadó
vadállatokra emlékeztető szőrmekupacok
felett a pénz gazdát cserélt.
A háta mögül Schiffer hangját hallotta
megint:
– Milyen volt Ruya hangulata?
– Mint a többieké. Testben itt volt, de
lélekben máshol járt. Arról álmodozott,
hogy hazautazik, férjhez megy és
gyerekeket szül. Ez csak afféle átmeneti
állapot volt a számára. Harmadmagával
élt egy kétszobás lakásban, és egész álló
nap csak a varrógépnél szorgoskodott,
mint a hangya.
– Találkoznom kell a lakótársaival…
Paul oda sem figyelt. Lekötötte az
alsó szint jövés-menése. A
cserekereskedelem ősi, rituális formája.
Schiffer szavai csak hézagosan ütötték
meg a fülét:
– És te? Te mit gondolsz a gyilkosról?
A nő egy darabig hallgatott. Elég
hosszan ahhoz, hogy Paul ismét a szoba
felé forduljon.
Gozar felállt, kinézett az ablakon
Párizs tetőire. Rezzenéstelen arccal
mondta ki a következő szavakat:
– Szerintem ez inkább… politikai
ügy.
Schiffer odalépett a nő mellé:
– Mit akarsz ezzel mondani?
Az asszony hirtelen feléje fordult:
– Nem olyan biztos, hogy egy
magányos őrült követte el a
gyilkosságokat.
– Gozar, az ég szerelmére, nem
fejtenéd ki ezt egy kicsit pontosabban?!
– Nincs ezen mit kifejteni. Az egész
környék retteg, és ez alól én sem vagyok
kivétel. Senki sem fog neked segíteni.
Pault kirázta a hideg. Az éjszakai
rémálmában előbukkanó, a kerület felett
uralkodó szörnyeteg kezdett valós
körvonalakat kapni. A kőből vésett
istenség a török negyed pincéiből és
nyomortanyáiról válogatta az áldozatait.
A „teyze” rövidre zárta a társalgást:
 – Végeztünk, Schiffer, ideje menned.
A zsaru engedelmesen zsebre vágta a
noteszát, nem erősködött tovább. Paul
vetett még egy utolsó pillantást a lenti
világ alkuszaira.
És abban a pillanatban felfigyelt
valamire.
A raktárba hatalmas kartondobozokat
cipelve belépett egy fekete bajszos, kék
Adidas felsőt viselő szállítómunkás.
Gépiesen felnézett a galériára. Amikor a
tekintete szembetalálkozott Pauléval, az
arca egyszeriben lefagyott.
Megszabadult a terhétől, a
ruhaállványok mellett váltott néhány szót
az egyik férfival, majd sietve kihátrált az
ajtón. Mielőtt kilépett, még egyszer
felnézett a galériára, ami igazolni látszott
Paul iménti megérzését: a férfi félt.
 A két rendőr leereszkedett a lépcsőn.
Schiffer dohogott:
– Az agyamra megy ez az önfejű
némber a talányos megjegyzéseivel! Az
összes török elmehet a francba! Elment
ezeknek az eszük vagy…
Paul meggyorsította a lépteit,
kivetette magát az ajtón. A lépcsőházat
kémlelte: még látta a napbarnított kezet a
korláton. A férfi menekült.
Halkan hátraszólt az ajtón épp kilépő
Schiffernek:
– Jöjjön már! Gyorsan!

36.

Paul a kocsihoz rohant. Beült a kormány

mögé, és már el is fordította a kulcsot.
Schiffernek alig volt ideje beülni mellé.
– Mi a fene bajod van? – kérdezte
bosszankodva.
Paul szó nélkül indított. A surranó
alak elérte a rue Sainte-Cécile sarkát,
jobbra fordult. Paul gázt adott,
kikanyarodott a rue du Faubourg
Poissonniére-re, bele a sűrű és zajos
kocsisor közepébe.
A férfi gyors léptekkel haladt a
rakodómunkások és járókelők között,
időnként hátrafelé tekintgetve vágott át a
palacsintaárusok és gyrososok
füstfelhőjén. A boulevard Bonne-
Nouvelle felé tartott. Schiffer morcosan
megjegyezte:
– Megszólalnál végre?
Miután sikerült végre bevágnia két
kocsi közé, Paul az orra alatt motyogta:
 – Gozarnál kiszúrtam egy pasast.
Amint meglátott, elinalt.
– És akkor mi van?
– Megérezte, hogy ott vannak a
zsaruk. Nyilván megijedt, nem szeretné,
ha kikérdeznénk. Talán tud valamit.
A követett személy a rue d’Enghienen
letért balra. A szerencse a zsaruk kezére
játszott: a fickó menetirányban haladt.
– Az is lehet, hogy egyszerűen csak
nincs tartózkodási engedélye – dörmögte
Schiffer.
– Gozarnál? Kinek van? Annak a
fickónak valami más oka van, hogy
féljen. Érzem.
Schiffer a kesztyűtartónak nyomta a
térdét. Mogorván megkérdezte:
– Melyik az?
– A bal oldali járdán. Adidas felső.
 A török megállíthatatlanul ment előre.
Paul igyekezett észrevétlen maradni. A
lámpa pirosra váltott. A kék folt egyre
távolodott. Paul látta, hogy Schiffer is
követi a szemével. A kocsira különös,
feszült csend telepedett: kivételesen
egyetértettek valamiben, mindkelten
ugyanolyan nyugodtan, ugyanazzal a
körültekintéssel kizárólag a célszemélyre
összpontosítottak.
Zöld.
Paul finoman rálépett a gázra, érezte,
ahogy a lábán felkúszik a forróság.
Gyorsított, még épp időben ahhoz, hogy
meglássák, amint a török a rue du
Faubourg Saint-Denis-n jobbra fordul –
továbbra is a forgalom irányát követve.
Paul a nyomába eredt, csakhogy az
utca teljesen bedugult. A borús ég alatt
kiáltozás és hangos dudaszó hullámzott a
kelepcébe került, veszteglő autók között.
Előrenyújtotta a nyakát, hunyorított.
A járművek és a gyalogosok feje fölött
nem látott mást, csak a kirakatok
figyelemfelkeltő feliratait: angró, kis- és
nagykereskedés, darabáru… Az Adidas
felső eltűnt. Távolabb kereste. A
kipufogógáz felhői belepték a környező
házakat. Az utca végén a porte Saint-
Denis diadalíve szinte hullámzott a füstös
fényben.
– Nem látom.
Schiffer letekerte az ablakot. A
kocsiba hirtelen beáradt a fülsiketítő
utcazaj. Az öreg felágaskodott, kidugta a
vállát.
– Ott van kicsit feljebb – jelzett
vissza. – A jobb oldalon.
 A forgalom megindult. A járókelők
egy csoportjából ismét kivált a kék folt. A
kocsisor ismét megtorpant. Paul arról
győzködte magát, hogy a dugó csak a
malmukra hajtja a vizet; a férfi járásának
a tempóját sokkal könnyebb úgy követni,
ha csak lépésben haladnak előre…
A török megint eltűnt, de pár
másodperccel később a Sully kávéház
előtt már elő is bukkant két áruszállító
teherautó közül. Folyamatosan hátrafelé
pillantgatott. Talán kiszúrta őket…
– Be van szarva – jegyezte meg Paul.
– Biztos, hogy tud valamit.
– Ez még nem jelent semmit. Elég
kicsi a valószínűsége, hogy…
– Bízzon bennem! Csak most az
egyszer.
Paul megint bevágott. A kabátja
gallérja teljesen átnedvesedett az
izzadtságtól, égette a tarkóját. Kicsit
gyorsított, és a rue du Faubourg Saint-
Denis végén utolérte a törököt.
A diadalív után a pasas pontosan
előttük ment az úttesten, de nem vette
észre őket. A boulevard Saint-Denis-re
érve gyakorlatilag már futott.
– A kurva életbe! – bukott ki Paulból.
– Egyirányú.
Schiffer fészkelődni kezdett:
– Tedd le a kocsit! Innen gyalog… A
francba! Lemegy a metróba.
A szökevény, miután átment a széles
körúton, a Strasbourg-Saint-Denis
metrómegálló lejáratához igyekezett.
Paul félrerántotta a kormányt, a
diadalívet megkerülő ficakban, az Arcade
elnevezésű söröző előtt leparkolta az
autót.
Schiffer időközben már ki is ugrott.
Paul a szélvédő alá becsúsztatta a
RENDŐRSÉG feliratú napvédő táblát,
majd maga is kipattant a Golfból.
Schiffer esőkabátja úgy lebegett a
kocsik között, mint valami zászló. Paul
érezte, ahogy elhatalmasodik rajta a
hajsza láza. Egy szemvillanásnyi idő alatt
felmérte a helyzetet. A levegő vibrált
körülötte; Schiffer villámgyorsan reagált;
ebben a pillanatban mindkettejüket
ugyanaz a cél hajtotta.
Szlalomozva átverekedte magát a
forgalmas úton, a lejárat lépcsőjén
utolérte a társát.
A két zsaru belevetette magát az
aluljáró narancssárgás színű mennyezete
alatt sűrűn hullámzó tömegbe. Paul
felmérte a terepet: tőlük balra a
közlekedési vállalat jegyárusító ablakai;
jobbra a metróvonalakat jelző kék keretes
táblák; szemben a beengedőrendszer
automata kapui.
De a török sehol.
Schiffer az utasok között hihetetlen
gyorsasággal furakodott a légpárnás ajtók
felé. Paul lábujjhegyre ágaskodott, és a
kapuk mögött jobbra megpillantotta az
emberüket.
– 4-es vonal! – üvöltötte a
sokaságban láthatatlanná vált társának.
A csempézett folyosó végéről már
hallatszott a megálló metrókocsik
szuszogása. A fejvesztett tömegben
nyugtalanul pislogó szempárok villantak.
Mi történhetett? Ki kiabál? Mi ez a nagy
lökdösődés? Az egybefüggő morajt
hirtelen hangos ordítás törte meg.
– Nyissa ki az ajtót, az istenit!
Schiffer hangja visszhangzott.
Paul balra a forgalmi ügyelethez
sietett. Az ablakhoz érve lihegve adta ki
az utasítást:
– Engedje át!
A közlekedési vállalat alkalmazottja
értetlenül bámult rá:
– Tessék?
A távolban megszólalt a szerelvény
indulására figyelmeztető hangjelzés. Paul
az üveghez nyomta az igazolványát:
– A rohadt életbe, beengedsz végre?!
Az út szabaddá vált.
Paul némi csetlés-botlás után a
kapukhoz jutott. A jóval előtte rohanó
Schiffert elnyelte a vörösen izzó folyosó.
Paul a sínekhez vezető lépcsőn érte
utol. A zsaru négyesével vette lefelé a
fokokat. Nagyjából mindketten a táv
felénél jártak, amikor hangos csattanással
bezáródtak az ajtók.
Schiffer üvöltve loholt tovább. Már
majdnem a szerelvény után vetette magát,
amikor Paul a kabátja gallérjánál fogva
visszarántotta. Schiffer néma döbbenettel
bámult maga elé. A kocsikból kiszűrődő
fény végigfutott az arca szikár ráncain.
Úgy nézett ki, mint aki mindjárt megőrül.
– Nem szabad meglátnia minket! –
ordította egyenesen az arcába Paul.
Schiffer hunyorogva a szemébe
nézett, alig kapott levegőt. Amikor a
szerelvény kifutott a peronról, Paul
sietősen halk magyarázatba kezdett:
– Negyven másodpercünk van, hogy
elérjük a következő állomást. A Château-
d’Eau-nál elkapjuk.
Félszavakból is megértették egymást.
Felmentek a lépcsőn, ide-oda
szökdécselve átszaladtak a körút
szemközti oldalára, bevágták magukat a
Golfba.
Húsz másodperc telt el.
Paul megkerülte a diadalívet, és
miközben egyik kezével letekerte az
ablakot, kikanyarodott jobbra. Kicsapta a
tetőre a villogót, teljes sebességgel,
szirénázva elindult a boulevard de
Strasbourg-on.
A fél kilométert hét másodperc alatt
tették meg. A Château-d’Eau
kereszteződéséhez érve Schiffer ki akart
szállni a kocsiból. Paul megint
visszatartotta:
– Idefent várjuk. Csak két kijárat van.
Az egyik a páros, a másik a páratlan
oldalon.
– Miből gondolod, hogy itt száll le?
– Kap húsz másodpercet. Ha
fennmaradt a metrón, még mindig marad
újabb húsz másodpercünk, hogy utolérjük
a Gare de l’Estnél.
– És ha még ott sem száll le?
– Kizárt, hogy elhagyja a török
negyedet. Vagy el akar rejtőzni, vagy
azért siet ennyire, hogy szóljon
valakinek. De bármi legyen is, annak
mindenképpen itt kell történnie, a mi
területünkön. A nyomában maradunk.
Megnézzük, hová megy.
Schiffer az órájára nézett:
– Taposs bele!
Paul még egyszer körbenézett, jobb-
bal, páros-páratlan, majd belelépett a
gázba. Szinte az ereiben érezte a kerekek
alatt dübörgő metró lüktetését.
Tizenhét másodperccel később
megállt a pályaudvar előtti tér rácsai
mentén. Elhallgattatta a szirénát,
kikapcsolta a villogót. Schiffer keze már
a kilincsen volt. Paul erélyesen rászólt:
– Itt maradunk. Innen majdnem
mindegyik kijáratot szemmel tarthatjuk.
A legnagyobb itt van előttünk, a
bejáratnál. Jobbra a Faubourg Saint-
Martinre jut ki. Balra az 1945. május 8-a
utca felé. Ötből három, nem rossz arány.
– És hol a maradék kettő?
– A pályaudvar két oldalán. Az egyik
a Faubourg Saint-Martinre, a másik a rue
d’Alsace-ra vezet.
– És ha pont a kettő közül választja
valamelyiket, akkor mit csinálunk?
 – Azok vannak a legmesszebb a
perontól. Több mint egy perc, mire odaér
az ember. Harminc másodpercig itt
várakozunk. Ha azalatt nem bukkan fel,
magáé a rue d’Alsace, az enyém a Saint-
Martin. Mobilon tartjuk a kapcsolatot.
Nem tud meglógni.
Schiffer nem szólt semmit. A
homlokán megjelenő ráncokból ítélve
erősen gondolkodott:
– Honnan ismered ilyen jól a
kijáratokat?
Paulnak a hajsza lázában is volt ereje
elmosolyodni:
– Bevágtam mindet. Ilyen esetekre.
A fakó, szikár arcon szintén
megjelent egy mosoly:
– Ha a pasas nem kerül elő, beverem
a pofád.
 Tíz másodperc, tizenkettő, tizenöt.
Még soha az életben nem érezte, hogy
ennyire lassan cammogott volna az idő.
Paul a felszín alól előbújó emberek
szélfútta alakját figyelte: sehol egy
Adidas felső.
Húsz másodperc, huszonkettő.
Az emberáradat szakaszosan érkezett,
mintha ráállt volna a szívdobogása
ritmusára.
Harminc másodperc.
Paul hatalmas sóhajtással megtörte a
csendet:
– A rue d’Alsace-nál kiteszem.
Csikorgó kerekekkel balra
rákanyarodott a Május 8-a utcára, és még
mielőtt Schiffer megszólalhatott volna,
kidobta a rue d’Alsace elején.
Megfordult, majd padlógázzal áthajtott a
rue du Faubourg Saint-Martinhez.
Újabb tíz másodperc telt el.
A rue du Faubourg Saint-Martin ezen
a szakaszon élesen elütött a török
negyedben húzódó alsóbb részétől: az
üres járdák mentén elhagyatott raktárak
és irodákkal teli épületek álltak.
Menekülésre kiváló.
Paul szeme a másodpercmutatóra
tapadt. A névtelen tömeg fokozatosan
szétoszlott, beleolvadt a szellős utcába.
Lopva a pályaudvar belseje felé
pislantott. Azt képzelte, hogy a széles
üvegtető egy növényházat rejt, ahol
mérges palánták és húsevő növények
növekszenek.
Tíz másodperc.
Az esély, hogy valaha még feltűnik
valahol az Adidas felső, kezdett
gyakorlatilag a nullára csökkenni. A föld
alatt futó metróvonalakra gondolt; arra a
rengeteg vasúti kocsira, amelyek a szabad
ég alatt futottak ki az elővárosok és egyéb
fontosabb célállomások felé; a szürke
vasszerkezet alatt tülekedő több ezer
arcra és gondolkodó fejre.
Nem, nem tévedhetett ekkorát; egész
egyszerűen lehetetlen, hogy ennyire
melléfogott volna.
Harminc másodperc.
Még mindig semmi.
Megszólalt a mobilja. A vonal másik
végéről Schiffer repedtfazék-hangját
hallotta:
– Hülye barom, az vagy!
Paul érte ment, a rue d’Alsace-t
kettészelő, a vasúti sínek végtelen mezeje
fölé ívelő lépcső tövénél vette fel. A
rendőr hőzöngve mászott be a kocsiba:
– Marha!
– Teszünk még egy próbát a gare du
Nord-nál. Ki tudja. Hátha…
– Fogd be! Megszívtuk. Elvesztettük.
Paul sebességbe kapcsolt, és csak
azért is északnak indult.
– Nem szabadott volna rád
hallgatnom! – dohogott tovább Schiffer. –
Még ott a tojáshéj a seggeden. Fogalmad
sincs semmiről. Képtelen vagy…
– Ott van.
A két pályaudvart összekötő kis
utcával szemben, a jobb oldalon Paul
kiszúrta az Adidas felsőt. A férfi a sínek
mentén baktatott felfelé a rue d’Alsace-
on.
– Azanyja’! – csúszott ki Schiffer
száján. – A felüljárót használta. A
peronok felé jött ki a metróból.
A mutatóujját előre szegezte:
– Szépen nyugodtan menj tovább!
Nem szirénázunk! Nem gyorsítunk! A
következő sarkon megcsípjük. Persze,
óvatosan.
Paul remegő kézzel azonmód
visszakapcsolt, alkalmazkodott az előírt
húsz kilométer per órás
sebességkorlátozáshoz. Amikor a rue
Lafayette kereszteződéséhez értek, a
török már csak száz méterre volt előttük.
A férfi megállt, körülnézett, az arcára
kiült a rémület.
– A francba! – kapott a fejéhez Paul,
akinek hirtelen eszébe jutott, hogy a tetőn
kint felejtette a villogót.
A pasas futásnak eredt, mintha
kigyulladt volna a lába alatt a talaj. Paul
gázt adott. Az eléjük táruló
jelentőségteljes vasbeton felüljáró
szimbolikus értelmet nyert a szemében.
Olyan volt, mintha egy hatalmas kőóriás
épp szélesre tárná a viharos ég előtt az
ablak két szárnyát.
Paul adott még egy kis gázt, a
felüljáró közepén lehagyta a törököt.
Schiffer menet közben kiugrott a
kocsiból. Paul fékezett, a visszapillantó
tükörben látta, amint Schiffer hatalmas
vetődéssel földre küldi a fickót.
Káromkodva leállította a motort,
kiszállt a Golfból. Schiffer épp a hajánál
fogva csapdosta a szökevény fejét a
felüljáró korlátjához. Paulnak bevillant
Marius keze a papírvágó pengéje alatt.
Na, ezt még egyszer nem csinálja végig!
Feltartott fegyverrel rohant a két férfi
felé:
– Elég legyen!
Schiffer módszert váltott, átlendítette
az áldozatát a kerítés fölött. Elképesztő
erővel és hihetetlen gyorsasággal
cselekedett. A melegítőfelsős férfi
fennakadt két vasrúdon, ernyedten
kapálózott.
Paul biztos volt benne, hogy Schiffer
képes és gondolkodás nélkül leveti a
mélybe. De az öreg zsaru maga is
kimászott, belekapaszkodott az egyik
kőpillérbe, és ugyanazzal a lendülettel
magához húzta a törököt.
Az egész csak néhány másodpercbe
tellett, és ez a félelmetes testi erőről
tanúskodó mutatvány csak alátámasztani
látszott Schiffer rossz hírét. Amikor Paul
odaért, már nem érte el őket, a két férfi az
alsó betonpárkányon egyensúlyozott. A
rémült török nyüszített, miközben
Schiffer a semmi felé taszigálta, és jól
irányzott ütések közepette törökül
karattyolt neki valamit.
Paul már kezdett átmászni a kerítés
vasrúdjain, de félúton megtorpant.
– BOZKURT! BOZKURT!
BOZKURT!
A török üvöltése messzire szállt a
nyirkos levegőben. Paul először azt hitte,
segítségért kiáltozik, de mindezek után
Schiffer elengedte, és gyakorlatilag
visszataszigálta a járdára, mint aki jól
végezte dolgát, és megkapta, amit akart.
Mire Paul kiszabadította az övéből a
bilincset, a török sántikálva elinalt.
– Hagyd elmenni!
– Mi… mi van?!
 Schiffer átugrott a kerítésen. Ráesett a
bal oldalára, eltorzult az arca, de gyorsan
feltérdelt.
– Elmondta, amit tudott – hörögte két
köhögés között.
– Tessék? Na, és mit mondott?
Schiffer talpra állt. Kapkodta a
levegőt, a bal hónalját tapogatta. Lilásra
vörösödött arcát apró fehér pettyek
borították.
– Ugyanabban a házban lakik, ahol
Ruya is lakott. Látta, ahogy levitték a
lányt a lépcsőn. Január 8-án este 8 órakor.
– És kik azok az „ők”?
– A Bozkurtok.
Paul egy szót sem értett az egészből.
Schiffer fémesen csillogó kék szemébe
bámult, amiről eszébe jutott az egyik
gúnyneve: a Vasöklű.
 – A Szürke Farkasok.
– A micsodák?
– A Szürke Farkasok.
Szélsőjobboldali csoportosulás. A török
maffia kivégzőosztaga. Az elejétől fogva
rossz felé keresgéltünk. Ők gyilkolják
halomra a nőket.

37.

A vasúti sínek nyugtalanítóan futottak a

végtelenbe, ameddig csak a szem ellát. A
kacskaringós vonalak mereven
kapcsolódtak egybe, a látvány rabul
ejtette az ember gondolatait és érzékeit.
Az acélsávok szinte szögesdrót kerítést
húztak a távolban előtáruló
határtalanságba; a váltók mindig új és új
irányba terelték a talpfák és vasak alkotta
utakat; a leágazások messze a látómezőn
túlra vezettek, de mindvégig jól
érezhetően, kiszakíthatatlanul ott
gyökereztek a földben. Mindezek
megkoronázásaként a sínek tág
mezejének a két partját bizonyos
szakaszonként felüljárók kötötték össze,
lépcsőzetes, mellvédes, toronyszerű
építményekkel díszített koszos kő- és
fekete fémszerkezetek.
Schiffer egy eltorlaszolt lépcsőn
elindult lefelé a sínekhez. Paul
utánaeredt, az egyenetlen talajon
kibicsaklott a bokája.
– Kik azok a Szürke Farkasok?
Schiffer nem válaszolt, csak ment
előre az orra után, próbálta szabályosan
venni a levegőt. Fekete köveken
bukdácsoltak.
– Azt most túl hosszú lenne
elmagyarázni – szólalt meg végül. – Nem
árt hozzá ismerni Törökország
történelmét.
– Ne szórakozzon már velem,
beszéljen! Ennyivel tartozik nekem!
Schiffer kullogott tovább, még
mindig lapogatta a bal oldalát. Egy idő
után közönyös hangon mesélni kezdett:
– A ’70-es években Törökországban
is hasonlóan felhevült hangulat
uralkodott, mint Európában. A baloldal
vezette a népszerűségi listát. Valami
olyasmi készülődött, mint errefelé ‘68
tavaszán… Csakhogy azon a vidéken
mindig felülkerekednek a hagyományok.
Megalakult egy reakciós csoport. A
szélsőjobboldali eszméket valló férfiakat
egy Alparslan Türkeş nevű ember
vezette, egy igazi náci. Kezdetben csak
az egyetemeken alakultak ki bizonyos
klikkek, de később a vidéki falvakba is
eljártak híveket toborozni. Ezeket az
újoncokat nevezték Szürke Farkasoknak,
ők voltak a Bozkurtok, más néven Ifjú
idealisták, törökül Ülkü ocaklari. Elég
hamar kiderült, hogy kizárólag
erőszakkal képesek érvényt szerezni a
meggyőződésüknek.
Paul az üldözésben rendesen
kimelegedett, de ezek hallatán hangosan
vacogni kezdett a foga.
– A ‘70-es évek végén – folytatta
Schiffer – egymásnak ment a szélsőjobb
és a szélsőbal. Egymást követték a
támadások, rajtaütések, gyilkosságok:
nagyjából napi harminc halott volt a
mérleg. Igazi polgárháborús helyzet
alakult ki. A Szürke Farkasoknak
kiképzőtáborokat létesítettek. És egyre
fiatalabb fiúkat próbáltak beszervezni.
Beidomították őket. Valóságos
gyilkológépeket csináltak belőlük.
Schiffer tovább menetelt a sínek
mentén. Légzése kezdett visszatérni a
szabályos ritmusba. Szemét a csillogó
fémsávokra szögezte, mintha azok
mentén haladnának előre a gondolatai:
– 1980-ban végül a török katonai erők
átvették a hatalmat. A dolgok
elrendeződtek. A mindkét irányú
szélsőséges csoportok hangadóit
letartóztatták. De a Szürke Farkasok nem
sokkal később megint felütötték a fejüket,
mivel hasonlóan gondolkodtak, mint a
katonák. Csak nekik nem volt munkájuk.
Ráadásul a táborokban kinevelt fiatalok
csakis egyvalamihez értettek: a
gyilkoláshoz. Mi sem volt tehát
logikusabb, mint hogy azok, akiknek
tetterős férfiakra volt szükségük, szépen a
maguk pártjára állítsák őket. A
kormánynak kezdtek dolgozni, a felsőbb
köröknek kapóra jött, hogy találtak
valakiket, akik bármikor körültekintő
módszerekkel képesek kiiktatni az
örmény vezetőket és a kurd terroristákat.
Később a török maffia is igényt tartott a
szolgálataikra, hogy átvehesse az Arab-
félsziget országaiban az
ópiumkereskedelem irányítását. A Szürke
Farkasok közreműködésével nem várt
ajándék hullott a maffia ölébe. Egy
fegyelmezett, tapasztalt, felfegyverzett
erőszakszervezetet kaptak. Ami nem
mellesleg jó viszonyt ápolt az uralmon
lévő hatalommal.
Attól az időtől fogva a Farkasok
szerződéses alapon dolgoznak. Az az Ali
Ağca például, aki 1981-ben rálőtt a
pápára, ő is Bozkurt volt. Mára
gyakorlatilag zsoldoshadsereggé
alakultak, rég szögre akasztották a
politikai meggyőződésüket. De azért
maradt köztük még néhány fanatikus,
mindenre elszánt terrorista, ők a
legrosszabbak, képesek bármire.
Megszállottan hisznek a török nép
felsőbbrendűségében és a török
császárság felemelkedésében.
Paul kábultan hallgatta a leckét.
Fogalma sem volt, mi köze lehet ennek a
régi történetnek a mostani nyomozáshoz.
Rákérdezett:
 – És ezek a fickók ölték volna meg
azt a három nőt?
– Az Adidas felsős pasas látta, amikor
magukkal vitték Ruya Berkest.
– Fel is ismerné őket?
– Kommandós öltözéket és maszkot
viseltek.
– Kommandós öltözéket?
Schiffer gúnyosan elmosolyodott:
– Harcosokról beszélgetünk, öcskös.
Katonákról. A ház előtt beszálltak egy
fekete kocsiba. A török nem emlékszik
sem a rendszámra, sem az autó
márkájára. Nyilván nem akar emlékezni.
– És miért olyan biztos benne, hogy a
Szürke Farkasok voltak?
– Szlogeneket kiáltoztak. Bizonyos
jelekből könnyű felismerni őket. Semmi
kétség, hogy ők voltak. És ha jobban
belegondolunk, ez illik is a képbe. A
török közösség hallgat. Gozar is elejtett
egy megjegyzést valami „politikai ügy”-
ről. A Szürke Farkasok Párizsban vannak.
Az egész kerület behúzza fülét-farkát.
Paul képtelen volt beletörődni, hogy
ennyire más, váratlan irányba látszott
kanyarodni az ügy, ez egyáltalán nem
illett bele az eredeti elképzelésébe. Túl
sok időt töltött már azzal, hogy egy
magányos gyilkos után kutakodott.
Tovább erősködött:
– De miért ez a kegyetlenkedés?
Schiffer még mindig nem tért le a
szitáló esőben csillogó sínekről:
– Messzi földről érkeztek ide.
Azokon a pusztákon, sivatagokban és
hegyekben, ahol ők élnek, az ilyesfajta
kínzás bevett gyakorlat. Abból indultál
ki, hogy sorozatgyilkossal van dolgod.
Scarbon is és te is arra a következtetésre
jutottatok, hogy azért vagdalták ennyire
össze az áldozatokat, hogy szenvedjenek,
hogy levezessenek rajtuk valami lelki
sérülést… Csak a legkézenfekvőbb
megoldásra nem gondoltatok, mégpedig
arra, hogy a nőket profi bérgyilkosok
kínozták halálra. Anatóliai táborokban
kiképzett, szakavatott kezű csatlósok.
– De akkor mi van azzal, hogy a halál
beállta után még meg is csonkították a
nőket? Miért kellett összeszabdalni az
arcukat?
Schiffer kiábrándultan legyintett,
mint aki bármit el tud képzelni ezen a
világon:
– Talán van köztük néhány zakkant
fickó. De az is lehet, hogy nem akarták,
hogy azonosítani tudjuk az áldozatokat,
nem akarták, hogy rájöjjünk, milyen arcot
keresnek.
– Hogy milyen arcot keresnek?
A zsaru megállt, Paul felé fordult:
– Látom, még mindig nem fogtad fel
a helyzetet, kölyök: a Szürke Farkasok
megrendelésre dolgoznak. Keresnek
valakit. Egy nőt.
A vérfoltos esőkabát zsebéből
előhúzta a három áldozat fényképét:
– Egy olyan nőt, aki nagyjából így
nézhet ki, és aki megfelel a
rendelkezésükre álló információknak:
vörös hajú, varrónőként dolgozik,
illegálisan tartózkodik az országban és
Gaziantep környékén született.
Paul csendben bámulta a képeket,
amiket a ráncos kéz az orra elé tartott.
 Az ügy egyszeriben kézzelfoghatóvá
vált. Felforrósodtak a nyomok.
– Egy olyan nőt, aki tud valamit, amit
ki kell húzniuk belőle. Eddig háromszor
hitték azt, hogy elkapták. És
mindháromszor tévedtek.
– Miért olyan biztos ebben? Honnan
tudja, hogy még nem találták meg?
– Mert ha a három nő közül az egyik
a megfelelő lett volna, nyugodtan
elhiheted, hogy beszélt volna. A Farkasok
pedig már nem lennének itt.
– Maga… Maga szerint még nem ért
véget a vadászat?
– Ezt az egyet biztosra veheted.
Schiffer szeme megvillant a lefittyedő
szemhéjak alatt. Paulnak eszébe jutott a
legenda, miszerint a farkasemberekkel
csakis ezüst pisztolygolyóval lehet
végezni.
– Rossz lóra tettél, kölyök. A gyilkos
nyomába eredtél. Megsirattad a
halottakat. Miközben egy élő, nagyon is
eleven asszonyt kellene megtalálnod. Azt
a nőt, aki a Szürke Farkasok elől
menekül.
Széles mozdulattal a sínek menti
házak felé mutatott:
– És az a nő valahol itt van a
kerületben. Valamelyik pincében. Vagy
padláson. Egy lakás vagy egy
munkásszálló mélyén. A világ
legkegyetlenebb gyilkosai járnak a
nyomában, és te vagy az egyetlen, aki
megmentheted. De sietned kell. Igencsak
szaporáznod kell a lépteidet. Mert azok a
rohadékok felkészültek a harcra, ráadásul
ebben a negyedben sokkal jobb
esélyekkel indulnak.
Schiffer két kézzel megragadta Paul
vállát, mélyen a szemébe nézett:
– És mert a baj nem jár egyedül, van
számodra még egy elkeserítő hírem:
nélkülem nem mész semmire.
 VII.

38.

A telefoncsörgéstől majd’ szétrobbant a

feje.
– Halló!
A vonal másik végén senki nem szólt
bele. Eric Ackermann lassan
visszahelyezte a kagylót a készülékre,
megnézte az óráját: délután 3. Már
második napja hívogatták, ez volt a
tizenkettedik ilyen névtelen telefon.
Utoljára előző nap reggel hallott emberi
hangot, amikor is Laurent Heymes azzal
ébresztette, hogy Anna megszökött.
Amikor később, délután megpróbálta
visszahívni, egyik telefonját sem vette
fel. Talán minden kárba veszett?
Másokkal is próbált beszélni – de
minden ez irányú kísérlete hiábavaló volt.
A névtelen hívások még aznap este
kezdődtek. Rögtön az első után az
ablakhoz rohant, kinézett: a rue Trudaine-
en álló lakóház előtt két rendőr posztolt.
A helyzet magáért beszélt: ezek szerint ő
nem tartozott azok közé, akit
rendszeresen értesítenek a
fejleményekről, nem tekintették igazi
társnak. Inkább a megfigyeltek táborát
gyarapította, ellenségnek számított, akit
jobb szemmel tartani. Néhány óra
leforgása alatt átrendeződtek a határok.
Mostantól a sorompó rossz oldalán állt,
felelősségre vonható a kudarc miatt.
Felállt, odament az ablakhoz. A két
zsaru még mindig a Jacques Decourt
Gimnázium előtt őrködött. Elnézte az
utca teljes hosszán középen végighúzódó
füves sávot, a napfényben egyelőre még
kopaszon ágaskodó platánfákat, a square
d’Anvers szürke bódéit. Sehol egy autó,
mintha a városlakók teljesen
megfeledkeztek volna arról, hogy erre is
lehet közlekedni.
A fején átfutott egy mondat: „A
szorongás fizikai tünetekkel jár,
amennyiben a veszély valós, és pszichés
jelenségnek tekinthető, amennyiben az
ember a veszélyt ösztönösen érzékeli.”
Kitől is származhatott ez az idézet?
Freudtól? Jungtól? És rá vajon milyen
veszély leselkedik? Leütik az utcán?
Kirángatják az ágyából? Vagy egyszerűen
fogják, és bezárják egy katonai börtönbe?
Ahol majd addig kínozzák, amíg oda nem
adja a kísérleti program teljes
dokumentációját?
Türelem. A terve végrehajtásához
meg kell várni az éjszakát.
Továbbra is az ablak mellett
ácsorogva végigjátszotta a fejében,
hogyan jutott el idáig, hogyan sikerült
végül kikötnie a halál előszobájában.
Minden a félelemmel kezdődött.
És minden azzal is végződik.

A kalandozás 1985 júniusának az elején

indult, amikor is belépett Wayne C.
Drevets professzor kutatócsoportjába a
Missouri államban található Saint Louis
városának Washington egyetemén. A
tudósok nem kisebb feladatot tűztek ki
maguk elé, mint hogy a
pozitronemissziós tomográfia
segítségével lokalizálják az agyon belül a
félelem központját. A cél elérése
érdekében szigorú forgatókönyv szerint
elvégeztek egy sor kísérletet, amelyek
folyamán az önként jelentkező
alanyoknál előidézték a rettegés állapotát.
Kígyókat mutattak nekik, kilátásba
helyeztek néhány elektrosokkot, ami a
várakozástól csak még erősebb hatást
váltott ki belőlük…
Több sorozatnyi teszt kiértékelése
után sikerült megállapítani a kérdéses
terület elhelyezkedését. A temporális
lebeny egy meghatározott zónájáról volt
szó, amely közvetlenül a limbikus
rendszer szélén, az agy amigdala
elnevezésű, kicsiny, mandula alakú
bemélyedésében, az agytörzsben
található. A gondolkodás szervének ez a
legrégebben kialakult része – ami még a
hüllőknél is megtalálható – felel a
szexuális ingerek és az agresszió
irányításáért is.
Ackermann boldogan emlékezett
vissza erre a lelkesítő időszakra. Akkor
látta életében először élő egyenes
adásban a digitális kijelzőkön, ahogyan
működésbe lépnek az agy bizonyos
zónái. Akkor volt életében először
lehetősége arra, hogy folyamatában
figyelje meg az emberi gondolkodást,
szinte hallja a fogaskerekek csattogását.
Érezte, hogy ez az ő útja, ezen a csapáson
kell továbbhaladnia. Mert a
pozitronkamera segítségével bejárhatja az
agykéreg rejtett tájait.
Úttörő felfedezésekre készült, úgy
tervezte, hogy részletesen feltérképezi az
emberi agyat.
Miután visszatért Franciaországba,
anyagi támogatás reményében
összeállított egy vaskos pályázati
anyagot, amit szétküldött az INSERM-
nek, vagyis a Központi Orvosi és
Egészségügyi Kutatóintézetnek, a CNRS
országos hálózata megfelelő egységének,
a főváros egyik legrangosabb, elsősorban
társadalomtudományokkal foglalkozó
felsőoktatási és kutatási intézményének,
az EHESS-nek, valamint Párizs több
egyetemének és kórházának, ily módon
igyekezett megsokszorozni az esélyeit.
Egy évig hiába várt a válaszra. Nagy-
Britanniába utazott, hogy a manchesteri
egyetemen csatlakozzon Anthony Jones
professzor csapatához. Itt új ideggócok
kerültek előtérbe: a fájdalomközpont.
Újabb kísérletsorozatból vehette ki a
részét, amelyek során az alanyok önként
vállalták a kínzó ingereket. A vizsgálati
eszközök képernyőin ez alkalommal egy
másik, eddig ismeretlen agyi régió villant
fel: a szenvedés birodalma. Ezek a
stimulusok nem egy központi területre
futottak be: az agy párhuzamosan több
ponton aktiválódott, amelyek
pókhálószerűen borították be az
agykérget.
A rákövetkező évben Jones
professzor a Science című
szakfolyóiratban publikált egy cikket,
amelyben ezt írta: „A fájdalomérzet
beérkezik a thalamusba, majd a
cingulumon és a frontális kérgen
keresztül továbbhaladva leképeződik. És
csak ezek után, később válik valós
szenvedéssé.”
Ez a megállapítás tudományos
szempontból elsődleges jelentőséggel
bírt. Azt igazolta, hogy a fájdalom
érzékelésében igencsak nagy szerepe van
a gondolkodás folyamatának.
Amennyiben a cingulum kiválasztó
szervként működik, a szenvedés egyszerű
pszichológiai gyakorlatok útján
enyhíthető, csökkenthetőek és
irányíthatóak az agyi „rezonanciái”.
Égési sérülések esetén például a fájdalom
mérsékléséhez annyi is elegendő, ha az
ember a megroncsolódott bőrfelület
helyett a napsütésre gondol… A szellem
tehát képes legyőzni a szenvedést, amit
az agy szerkezeti felépítése is
alátámasztani látszott.
 Ackermann lázas izgalomban tért
vissza Franciaországba. Már-már egy
több tudományterületet felölelő
kutatócsoport élén látta magát, ahol
agysebészek, neurológusok, pszichiáterek
és pszichológusok dolgoznak együtt
karöltve… Most, hogy kezében voltak
végre az agyműködés fiziológiai kulcsai,
a különféle ágak és iskolák összefogása
egyszeriben valós lehetőségként tárult
eléje. Egymás háttérbe szorításával itt
már nem mehetnek semmire: csak rá kell
nézni az agytérképre, és egyértelművé
válnak az erők egyesítésében rejlő
lehetőségek!
De a támogatásért folyamodó
beadványai továbbra sem részesültek
kedvező elbírálásban. A sorozatos
kudarctól meg-csömörlötten és
kiábrándultan elszegődött egy
jelentéktelen laboratóriumba Maisons-
Alfort-ba, és amfetaminokat kezdett
szedni, hogy feldobja magát. A
Benzedrine tabletták viszonylag hamar
elérték a kellő hatást: Ackermann
visszanyerte tőlük az önbizalmát, és
szilárdan hitte, hogy csakis
tudatlanságból, nem pedig
érdektelenségből utasítják el
mindahányszor a kérését, azért, mert még
nincsenek tisztában a PET-kamera
alkalmazásának lehetőségeivel.
Elhatározta, hogy összeállít egy
könyvet az agy feltérképezésére
vonatkozó nemzetközi kutatási
eredményekből. Ismét utazgatni kezdett.
Tokió, Koppenhága, Boston…
Ideggyógyászokkal, biológusokkal,
radiológusokkal találkozott, begyűjtötte a
cikkeiket, rövid összefoglalókat írt
belőlük. 1992-ben megjelent a hatszáz
oldalas mű Funkcionális képalkotás és az
agy földrajza címmel, egy valóságos
atlasz, amelyben egy sajátos hegy- és
vízrajzzal rendelkező, több kontinensből,
tengerekből, szigetcsoportokból álló,
teljesen új világ tárult fel…
A könyv tudományos körökben az
egész világon sikert aratott, de a francia
intézményrendszer még mindig nem
mutatott ez irányban különösebb
érdeklődést. Sőt, a helyzet még ennél is
rosszabbnak tűnt, mivel időközben Orsay
és Lyon is beszerzett egy-egy
pozitronemissziós tomográfot, és
Ackermann neve egyik helyen sem
merült fel. Még csak meg sem keresték.
A partra vetett felfedező belesüppedt a
szintetikus anyagok mámorába.
Valahányszor visszaemlékezett erre a
korszakra, amikor időnként sikerült
kilépnie önmagából az Ecstasy hatása
alatt, az a nem kevés mélyrepülés is
eszébe jutott, amikor inkább balul sült el
a dolog, és úgy érezte, szétreped a
koponyája.
Az Atomenergia Hivatal levele éppen
egy hasonló hullámvölgy kellős közepén
érte.
Először azt hitte, folytatódnak a
rémes megpróbáltatások. Csak egy
kicsivel később kapcsolt, hogy ez
alkalommal pozitív választ kapott. Mivel
a PET-kamerás vizsgálatok során
radioaktív indikátorfolyadékot
használnak, az AEH kifejezetten
kívánatosnak tartotta a kutatómunka
felügyeletét. Fel is állítottak egy
bizottságot, amelynek a tagjai minél
hamarabb látni kívánták, hogy
megbeszélhessék, hogyan kapcsolódhatna
be a Hivatal a program finanszírozásába.
A rákövetkező héten Eric Ackermann
megjelent a hatóság Fontenay-aux-Roses-
ban található székhelyén: a bizottság
tagjai elsősorban magas rangú
katonatisztek voltak. Az ideggyógyász
mosolyogva állt a meghallgatás elébe. Az
egyenruhák láttán eszébe jutottak a régi
szép idők, amikor 1968-ban
meggyőződéses maoistaként ütötte-verte
a rohamrendőröket a rue Gay Lussac
barikádjairól. Ettől a gondolattól csak
úgy dagadt a melle a büszkeségtől. Na és
persze attól a maroknyi Benzedrine-től is,
amit minden eshetőségre felkészülve
bevett, nehogy elhatalmasodjon rajta a
lámpaláz. Ha már meg kell győzni ezeket
a szürke eminenciásokat, ő bizony
megtalálja a megfelelő szavakat, rajta ne
múljon…
Több órán keresztül szónokolt. A
bevezetőjében elmagyarázta, hogyan
vezettek 1985-ben a PET-kamerás
vizsgálatok a félelem központ
azonosításához, majd kifejtette, hogy
ezen ismeretek birtokában a megfelelő
gyógyszeres kezelés lehetővé tenné az
érintett terület működésének tudatos
befolyásolását.
Katonák előtt tartott előadást.
Ezek után elmesélte Jones professzor
kísérleteit, hogy hogyan sikerült az angol
tudósnak meghatároznia a fájdalom
idegpályáit. Kitért annak lehetőségére is,
hogy az átvitel pszichológiai
szabályozása képes lehet enyhíteni az
ember szenvedésein.
A tábornokokból és katonai
pszichiáterekből álló bizottság elé tárta
mindezt.
Következő lépésben egyéb – a
skizofréniával, az emlékezettel, a
képzelettel kapcsolatos – vizsgálatokról
is beszélt…
A mondanivalóját heves
mozdulatokkal kísérve, statisztikákkal és
cikkekkel alátámasztva egyedi távlatokat
vázolt fel előttük: a részletes
ismereteknek köszönhetően mostantól
gyakorlatilag nyitva állt az út az emberi
agytevékenység megfigyelése,
befolyásolása és alakítása előtt!
 Egy hónappal később újabb
meghallgatásra hívták. A Hivatal
hajlandó volt biztosítani a kutatás anyagi
kereteit, azzal az egy feltétellel, ha a
program minél hamarabb beköltözik az
Orsay-ban található katonai kórház
kutatórészlegébe, az Henri Becquerel
Intézetbe. Ez persze azt is maga után
vonta, hogy a hadsereg berkeiben
dolgozó kollégákkal teljesen átlátható
körülmények között működik együtt.
Ackermann kacagásban tört ki: a
Hadügyminisztériumnak fog dolgozni! Ő,
a ‘70-es évek ellenkultúrájának egyenes
ági leszármazottja, egy lecsúszott
neurológus, aki amfetaminokkal tömi
magát… De rövid úton meggyőzte
magát, hogy sokkal agyafúrtabb ő a
megbízóinál, ki fogja tudni játszani őket
anélkül, hogy őt kijátszanák…
Fogalma sem volt arról, hogy
mekkorát tévedett.

A telefon megint megcsörrent a

szobában.
Hagyta, nem vette fel, tudta, hogy
felesleges. Széthúzta a függönyt, kiállt az
ablakba. Lentről továbbra is figyelték a
testőrök.
Az avenue Trudaine a barna szín
árnyalataiban játszott: szikkadt sár,
kopott aranyozások, rozsdás
fémszerkezetek. Valahányszor kinézett az
utcára, maga sem tudta, miért, de a
látvány valami kínai vagy tibeti
szentélyre emlékeztette, amelynek
lepattogzott sárgásbarna festése alól
mintha egy másik valóság bukkant volna
elő.
Délután 4 óra volt, a nap még
magasan járt.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy
döntött, hogy nem várja meg az éjszakát.
Nem bírt magával, menekülnie
kellett.
Átsétált a nappalin, az előszobában
felvette az utazótáskáját, majd kinyitotta
az ajtót.
Minden a félelemmel kezdődött.
És minden azzal is végződik.

39.

A tűzlépcsőn lement az alagsori garázsba.

Az ajtóból körülnézett a sötéten kongó
teremben: sehol senki. Átvágott a
parkolón, az egyik oszlop mögött rejlő
vasajtóhoz lépett. A folyosón keresztül
eljutott az Anvers metrómegállóig.
Hátranézett: nem követték.
A megállóban tolongó tömegtől egy
pillanatra bepánikolt, de aztán higgadtan
végiggondolta a dolgot: a sokaság csak
megkönnyíti a menekülést. Határozott
léptekkel utat tört magának, a csempézett
tér túlsó végébe indult, folyamatosan
szem előtt tartva a következő ajtót.
Amikor odaért a fénykép-
automatához, úgy tett, mint aki a nyílás
előtt csakis arra vár, hogy elkészüljenek
az igazolványképei, közben pedig
előhúzta a zsebéből az előre beszerzett
belépőkártyát. Némi bizonytalankodás
után óvatosan kinyitotta a
„KIZÁRÓLAG A FORGALMI
SZEMÉLYZET RÉSZÉRE” feliratú ajtót.
Megkönnyebbülten sóhajtott fel, hogy
végre újra egyedül van. A folyosón
jellegzetes szag terjengett; úgy érezte,
beteríti ez az azonosíthatatlan,
savanykásan csípős bűz. Nedves
kartondarabok, elhajigált kábelek és
kósza fémládák között botorkált. Eszébe
sem jutott, hogy világosságot gyújtson.
Megbütykölt néhány zárat, levert egy-két
lakatot, fémkerítéseket és vasajtókat
nyomott be a vállával. Ügyet sem vetett
rá, hogy mindent bezárjon maga mögött,
mégis úgy érezte, egyre több akadály
védi, ha valaki jönne mögötte.
Megérkezett a square d’Anvers alatti
mélygarázsba. A terem pontosan
ugyanúgy nézett ki, mint az, ahonnan
elindult, csak itt világoszöldre festették a
padlót és a falakat. Minden teljesen kihalt
volt. Tovább lépkedett a célja felé.
Alaposan megizzadt, minden tagja
idegesen reszketett, hol melege volt, hol
kirázta a hideg. De tudta, hogy nem csak
a szorongás miatt – kezdtek jelentkezni
az elvonási tünetek is.
A 2033-as számú helyen végre
megpillantotta a Volvo kombit. Tekintélyt
parancsoló metálszürke külseje és az
elzászi rendszám biztonságérzettel
töltötte el. Mintha a szervezete
megnyugodott volna, visszanyerte az
egyensúlyát.
Már amikor először jelentkeztek
Anna zavarai, felfogta, hogy a helyzet
könnyen rosszra fordulhat. Ő tudta a
legjobban, hogy a rosszullétek egyre
gyakoribbak lesznek, és hogy a program
előbb vagy utóbb katasztrófába torkollik.
Akkor kezdett el azon gondolkodni, hogy
bebiztosítsa magát. Először úgy tervezte,
hogy hazautazik Elzászba. És mivel nevet
nem változtathatott, szépen csendben
meghúzza magát a bolygó többi
Ackermannja között – csak azon a
környéken legalább háromszáz ilyen
nevű család lakott. A nagy utazást
későbbre halasztotta, elsősorban
Brazíliát, Új-Zélandot vagy Malajziát
vette célba…
A zsebébe nyúlt a távirányítóért. Már
épp meg akarta rajta nyomni a gombot,
amikor is a háta mögött megszólalt egy
hang:
– Biztos, hogy nem feledkeztél meg
semmiről?
Megfordult: egy fekete-fehér,
bársonykabátos alak állt tőle néhány
méterre.
Anna Heymes.
Hirtelen elöntötte a harag. Idejön ez a
nő vészmadárkodni, szinte átokként ül
rajta! De aztán jobb ötlete támadt: „Fel
kellene adni – gondolta. – Csak akkor
úszhatom meg, ha feladom.”
A táskáját ledobta a földre, atyáskodó
hangon megszólalt:
– Istenem, Anna, hol voltál eddig?!
Mindenki téged keres. – Ölelésre tárt
karral elindult feléje. – Jól tetted, hogy
hozzám jöttél. Muszáj…
– Ne mozdulj!
Megtorpant, majd lassan, nagyon
lassan a másik hang felé fordult. Jobbra,
az egyik oszlop árnyékából váltak ki a
körvonalak. A meglepetéstől egyenesen
azt hitte, rosszul lát. Halvány, kusza
emlékek tolultak az agyába. Ismerte ezt a
nőt.
– Mathilde?
A nő szó nélkül közelebb lépett
hozzá. Ackermann dadogva adott ismét
hangot az elképedésének:
– Mathilde Wilcrau?
A nő odaállt elé, kesztyűs kezében
automata pisztolyt szorongatott. A férfi
kapkodta a fejét:
– Ti… Ti ismeritek egymást?
– Hová szokott menni az ember, ha
már nem bízik a neurológusában? Hát
pszichiáterhez.
Mathilde a megszokott, mélyen
elnyújtott hanglejtéssel beszélt. Hogyan
is lehetne elfelejteni egy ilyen hangot?
Összefutott a nyál a szájában. Feltolult az
imént érzett kellemetlen, savanykás
bűzhöz hasonló íz. De most már tudta: ez
a mélyről jövő félelem keserű, mérgező
íze. És csakis belőle áradt. A teste minden
pórusa verejtékezett.
– Követtetek? Mit akartok tőlem?
Anna közelebb lépett. Sötétkék szeme
megcsillant a garázs zöldesen tükröződő
pislákolásában. A mandula formájú,
enyhén vágott szemben ott ragyogott az
óceán mélye. Mosolyogva megszólalt:
– Szerinted?

40.

Az ideggyógyászat, a neuropszichológia
és a kognitív pszichológia területén
nemzetközi szinten én vagyok a legjobb,
de legalábbis az egyik legjobb. És ezt
nem csupán a hiúság mondatja velem, a
nemzetközi tudományos világban
közismert tényről beszélek. Ötvenkét
éves koromra referencia lettem, mindenki
hozzám méri magát.
De persze igazán csak akkor lett
belőlem valaki, amikor végérvényesen
kivonultam a szigorúan vett tudományos
közegből, amikor a járt utat elhagytam a
járatlanért. Egy olyan útért, amin
énelőttem még soha senki nem mert
elindulni. Csakis akkor lett belőlem
jelentős kutató, aki úttörő munkásságával
nyomot hagy maga után az utókornak.
A baj csak az, hogy nekem már
befellegzett…

1994. március
Egy tizenhat hónapig tartó, az
emlékezetre vonatkozó tomográfos
vizsgálatsorozat után – a „Személyes
emlékezet/Kulturális emlékezet”
elnevezésű program harmadik
szakaszában – bizonyos visszatérő
anomáliák arra késztetnek, hogy
felvegyem a kapcsolatot más
kutatócsoportokkal is, amelyek
ugyanazzal a radioaktív indikátorral
dolgoznak, amivel az én csapatom: a 15-
ös oxigénizotóppal.
Mindenhol hasonló választ kapok:
nem észleltek semmilyen rendhagyó
dolgot.
Ez persze nem azt jelenti, hogy
tévednék. Hanem azt jelenti, hogy mivel
nálunk nagyobb dózisokat kapnak a
kísérleti alanyok, az eltérő eredmények
az adagolás következményei. A tanulság
magától értetődik: átléptem egy határt,
viszont ez a határ rámutatott az anyag
bizonyos tulajdonságaira.
Publikálni még túl korai lenne, nem is
nagyon van mit. Egyelőre beérem tehát
azzal, hogy írok egy jelentést a
fenntartóimnak, azaz az Atomenergia
Hivatalnak, amelyben összefoglalom az
utolsó szakasz eredményeit. Az anyaghoz
csatolt melléklet utolsó oldalán
megemlítem a tesztek során tapasztalt,
eredeti felfedezésnek tűnő visszatérő
jelenséget. Röviden részletezem a l50,
azaz a tizenötös oxigénizotóp közvetett
hatását az emberi agyra, ami minden
kétséget kizáróan külön kutatási program
tárgyát képezhetné.
A válasz nem sokat várat magára.
Májusban berendelnek az AEH központi
irodájába. A hatalmas előadóteremben
már egy tucatnyi specialista gyűlt össze.
Mindegyiknek rövidre van nyírva a haja,
merev tartással lépkednek: nem nehéz
rájönni, kikkel is állok szemben.
Ugyanolyan katonákkal, mint akik két
évvel azelőtt meghallgatták a kutatási
tervemet.
Belekezdek a tények felsorolásába:
– A PET, vagyis a pozitronemissziós
tomográfia azon az elven alapul, hogy
radioaktív anyagot fecskendezünk az
alany vérébe. Ily módon a vér
pozitronkibocsátásának köszönhetően a
kamerával követni tudjuk a véráramot,
következésképpen meg tudjuk állapítani
az agyi aktivitás pontos helyét. Én a
magam részéről egy teljesen szokványos
radioaktív izotópot használtam a
kísérleteim során, a 15O-ot, és…
Egy hang félbeszakítja a beszámolót:
– A feljegyzésében bizonyos
anomáliákról ír. Kérem, térjen a lényegre:
mi történt?
– Azt vettem észre, hogy a tesztek
után az alanyok összekeverték a
személyes emlékeiket és azokat a
történeteket, amelyeket a vizsgálat ideje
alatt hallottak.
– Fogalmazzon pontosabban, ha
kérhetem!
– A vizsgálati forgatókönyv olyan
feladatokat is tartalmaz, amelyek során az
alanyok kitalált történeteket hallanak, és
később a saját szavaikkal össze kell
foglalniuk őket. A tesztek után bizonyos
alanyok a valóságban megtörtént
tényékként kezelték ezeket a történeteket.
Meg voltak róla győződve, hogy nem
fikciót mesélnek, hanem a saját bőrükön
élték meg ezeket az eseteket.
– Úgy gondolja, hogy a jelenséget az
l5
0-ös izotóp idézhette elő?
– Feltételezésem szerint igen. A
pozitronkamera nem befolyásolja a
tudatot: külsődleges eljárásról van szó. És
az alanyok a l5O-ön kívül mást nem
kaptak.
– Mivel magyarázza ezt az
anomáliát?
– Egyelőre nem tudom
megmagyarázni. Lehetséges, hogy a
radioaktív sugárzás zavarta meg az
idegsejteket. Esetleg az is előfordulhat,
hogy maga az izotópmolekula
befolyásolta az idegi átvitelt. Úgy néz ki
a helyzet, mintha a kísérlet megnyitotta
volna a kognitív rendszert, ami
következésképpen beépítette a teszt során
hallott információkat. És az agy nem
tudott különbséget tenni a kitalált és a
valósan megélt dolgok között.
– Maga szerint lehetséges, hogy
ennek a vegyületnek a segítségével,
hm… mesterségesen előállított emlékeket
ültessenek be egy ember agyába?
– Azért a dolog ennél sokkal
összetettebb. Úgy gondolom…
– Maga szerint lehetséges vagy nem?
– El lehetne vinni ilyen irányba a
dolgot, igen.
Csönd. Megszólal egy másik hang:
– A pályafutása során nyilván
találkozott már különféle agymosási
technikákkal.
 Elnevetem magam, hátha sikerül
valahogy megtörnöm a jeges,
kihallgatáshoz hasonló hangulatot:
– Annak már több mint húsz éve.
Utoljára a doktori értekezésemben
foglalkoztam ilyesmivel.
– Nyomon követte az új
eredményeket?
– Nagyjából igen. Csakhogy ezen a
téren rengeteg publikálatlan anyag is van.
Állambiztonsági aktákban. Nem tudom,
hogy…
– Vannak olyan anyagok, amelyek
alkalmazása hatékony lehet bármilyen
alany emlékezetének vegyi úton történő
elhomályosítására?
– Több ilyesfajta vegyület is létezik,
igen.
– Például?
 – Most arra kíváncsi, hogyan
manipulálható…
– Például?
Kelletlenül válaszolok:
– Az utóbbi időben sokat emlegetik a
GHB-t, a gamma-hidroxi-butirátot. De
ilyen célokra egyszerűbb lenne
könnyebben hozzáférhető anyagokat
alkalmazni, például Valiumot.
– Miért?
– Mert a Valium rendszeres, kis
dózisú alkalmazása nemcsak részleges
amnéziát okozhat, hanem
automatizmusokat is képes előidézni. A
páciens befolyásolhatóvá válik. Ráadásul
a folyamat nem visszafordíthatatlan, az
alany később visszanyeri az emlékezetét.
Csönd. Megint az első hang veszi át a
szót:
 – Tegyük fel, hogy az alany átment
egy hasonló kezelésen. Ezt követően
lehetséges a l5O segítségével új emlékeket
fecskendezni az agyába?
– Ha azt várják tőlem, hogy…
– Igen vagy nem?
– Igen.
Újabb csönd. Minden tekintet rám
szegeződik.
– És az alany később nem emlékszik
semmire?
– Nem.
– Sem az első Valiumos kezelésre,
sem az azt követő 15-ös oxigén izotópra?
– Nem. De ebben a fázisban még túl
korai lenne…
– Magán kívül ki tud még a 15O
hatásáról?
– Senki. Kapcsolatba léptem néhány
kutatócsoporttal, amelyek ugyanezt az
izotópot használják, de sehol máshol nem
vettek észre semmit, és…
– Tudjuk, kikkel vette fel a
kapcsolatot.
– Maguk… Megfigyelés alatt állok?
– Személyesen beszélt a
kutatócsoportok vezetőivel?
– Nem. E-mailben ment minden. De
én…
– Köszönjük, professzor úr.
1994 végén megszavazták a
következő évi költségvetést.
Kutatócsoportot alakítottak kizárólag a
15
O hatásainak a vizsgálatára. És itt a sors
iróniája: azok után, hogy annyi mindenen
keresztülmentem, hogy támogatást
szerezzek egy olyan kutatási tervre, amit
éveken át dédelgettem, próbáltam eladni
és megvédeni, egyszeriben az ölembe
hullik egy olyan program teljes anyagi
fedezete, ami addig még csak meg sem
fordult a fejemben.

1995. április

Ekkor kezdődik az igazi rémálom. Az

intézetben meglátogat egy rendőr két
feketébe öltözött, bérgyilkos forma fickó
kíséretében. A pasas akkora, mint egy
kétajtós szekrény, szürke bajuszt és
gyapjúfelöltőt visel. Bemutatkozik: a
neve Philippe Charlier, felügyelő. Jó
kedélyű embernek tűnik, mosolygós,
barátságos, de a hippi időkben
nevelkedett ösztöneim azonnal
megsúgják, hogy jó lesz vigyázni vele.
Látszik, hogy a keménykezű megoldások
híve, olyasfajta gazember, aki nem fél
visszaélni a hatalmával.
– Szeretnék elmesélni neked egy
történetet – vezeti fel a mondanivalóját. –
Egy teljesen személyes emléket. Azzal a
támadás-sorozattal kapcsolatos, ami 1985
decemberétől egészen 1986
szeptemberéig félelemben tartotta egész
Franciaországot. A rue de Rennes,
emlékszel? Összesen tizenhárom halottal
és kétszázötven sebesülttel zárult a dolog.
Akkoriban a kémelhárításnak
dolgoztam. Minden lehetséges eszközt a
rendelkezésünkre bocsátottak. Több
ezren dolgoztunk az ügyön, azt
hallgattunk le, akit csak akartunk, bárkit
megfigyeltethettünk. Iszlám közösségeket
forgattunk fel, szétcsaptunk a palesztin
csoportosulások között, libanoni és iráni
hálózatokat rángattunk ki az odújukból.
Párizst teljesen az ellenőrzésünk alatt
tartottuk. Egymillió frankos jutalmat
ajánlottunk fel a nyomravezetőnek. De
nem mentünk semmire. Egy árva kis
nyomot vagy információt sem tudtunk
kiszorítani senkiből. A támadások viszont
folytatódtak, emberek haltak és
sebesültek meg, épületek omlottak össze,
mi pedig tehetetlenek voltunk az
öldökléssel szemben.
Egy szép napon, 1986 márciusában
valami megváltozott, és sikerült
letartóztatnunk a sejt összes tagját: Fouad
Ali Salehet és a társait. A rue de Voûte
12. kerületi lakásában egy egész halom
fegyvert és robbanószert találtunk.
Általában a rue de Chartres egyik
tunéziai éttermében gyülekeztek, a
Goutte d’Or negyedben. A hadműveletet
én irányítottam. Néhány óra leforgása
alatt mindenkit elkaptunk. Csendes,
tiszta, fájdalommentes munka volt. A
támadások egyik napról a másikra
abbamaradtak. A város visszanyerte a
régi nyugalmát.
És tudod, mi tette lehetővé ezt a
csodát? Hogy mi volt az az aprócska
változás, amitől hirtelen megváltozott a
leányzó fekvése? A csoport egyik tagja,
Lofti ben Kallak egyszerűen úgy döntött,
hogy fordít egyet a köpönyegén.
Megkeresett minket, és a nyomravezetői
díj fejében feldobta a bajtársait. Még
abba is belement, hogy belülről állítsa fel
a csapdát.
Lofti bolond volt. Nincs az az ember,
aki néhány százezer frankért lemondana
az életéről. Senki sem lenne olyan hülye,
hogy önként vállalja, hogy ezután úgy él,
mint valami űzött vad, száműzi magát a
világ valami távoli tájára, miközben
tudja, hogy előbb vagy utóbb lecsap rá a
bosszú. De számomra az árulása hatalmas
áttörés volt. Akkor először végre sikerült
beszivárognunk egy csoportba.
Bekerültünk a vérkeringésbe. Fel tudod
ezt fogni? Attól a pillanattól fogva
magától értetődő módon, olyan
egyszerűen és hatékonyan mentek
egymás után a dolgok. És meg is
érkeztünk a történet tanulságához. A
terroristák ereje egyetlen dologban rejlik:
a titoktartásban. Ott és akkor csapnak le,
ahol és amikor csak akarnak. És csupán
egyetlen egy módon állíthatjuk meg őket:
ha bejutunk a hálózatba. Ha be tudunk
furakodni az agyukba. És akkor, de csakis
akkor nincs többé lehetetlen. Így volt ez
Lofti esetében. És a te segítségeddel
sikerülni fog a többi ilyen esetben is.
Charlier terve végtelenül egyszerű: a
15
O révén a terrorista sejtekhez közel álló
embereket ki kell forgatni önmagukból,
mesterségesen előállított emléket –
például hamis bosszúvágyat – kell a
fejükbe ültetni, hogy hajlandóak legyenek
együttműködni és elárulni a testvéreiket.
– A program neve Morfo lesz –
magyarázta. – Mert a cél az, hogy
átszabjuk a bokszos képűek pszichés
morfológiáját. Megváltoztatjuk a
személyiségüket, átrendezzük az agyukat.
Aztán pedig szépen visszadobjuk őket az
eredeti környezetükbe. Ráeresztjük a
veszett kutyákat a falkára.
A zárszó elég vérfagyasztóan
hangzik:
– Két választási lehetőséged van. Ha
belemész, kimeríthetetlen anyagi
forrásokkal gazdálkodhatsz, válogathatsz
az alanyok közül, teljes titoktartás mellett
forradalmasíthatod a tudományt.
Ellenkező esetben viszont tovább
tengeted az életedet szaros kis kutatóként,
szaladgálsz a pénzed után, egymás után
zárod be a laborjaidat és nyugodtan
teleírogatod az összes zuglapot. De mi
mindenképpen végigcsináljuk a
programot, ha nem veled, akkor majd
valaki mással, akinek szépen átadunk
mindent, az eredményeidet, a
jegyzeteidet. És abban aztán teljesen
biztos lehetsz, hogy az utódod a
végletekig el fog menni a,50 hatásainak a
kiaknázásában, és egy percig sem fog
habozni, hogy a saját felfedezéseként
állítsa be a dolgot.
A látogatását követő hetet azzal
töltöm, hogy utánaérdeklődöm. Philippe
Charlier a bűnügyi rendőrség hatodik
alosztályának öt legfőbb fejese közül az
egyik. A nemzetközi terrorizmus elleni
küzdelem atyja, egyedül Jean-Paul
Magnard, az alosztály vezetője parancsol
neki.
A rendőrségen belül mindenki csak a
„Zöld óriás” néven emlegeti, és azt
tartják róla, hogy a beépülés megszállott
híve és hogy nem válogat a
módszerekben. A rendíthetetlen hírnevű
Magnard időről időre jobbnak is látja
félreállítani, mivel ő a maga részéről a
hagyományos eljárásrendet kedveli, és
elég nehezen viseli a kísérletező
szellemet.
‘95 tavaszán járunk, és Charlier
elmélete a fenntartások ellenére kezd
aktuálissá válni. Franciaországot
terrorista veszély fenyegeti. Július 25-én
a place Saint-Michel alatti RER-
megállóban bomba robban, tíz ember
meghal. A merénylettel az Iszlám
Fegyveres Csoportot (GIA) gyanúsítják,
de még remény sincs arra, hogy a
hatóságok véget tudnának vetni a
vérengzésnek.
A hadügyminiszter a
belügyminiszterrel egyetértésben
elindíttatja a Morfo fedőnevű programot.
Bár a kutatás – „idő hiányában” – azzal
nemigen kecsegtet, hogy a jelen helyzetet
is meg tudja oldani, ideje bevetni az új
csodafegyvert az államellenes
terrorizmus terén.
1995 késő nyarán Philippe Charlier
újabb látogatást tesz nálam, amikor már
arról beszél, hogy ki lehetne választani a
megfelelő kísérleti alanyt az általános
készültségnek köszönhetően letartóztatott
több száz muzulmán fogoly közül.
Ezzel párhuzamosan Magnard döntő
eredményt produkál a nyomozásban. A
TGV vonalán Lyon mellett találnak egy
gázpalackot, és még mielőtt a helyi
rendőröknek sikerülne
megsemmisíteniük, Magnard kitalálja,
hogy elemzést kér. A palackon
megtalálják egy gyanúsított, Khaled
Kelkal ujjlenyomatait, akiről ily módon
kiderül, hogy részt vett a támadásokban.
A történet végét az újságoknak és a
tévének köszönhetően már mindenki
ismeri: Kelkal a Lyon melletti
erdőségekben bujkál, amíg szeptember
29-én végül le nem lövik, a csoportot
sikerül megsemmisíteni.
Magnard régi, jól bevált módszerei
győzedelmeskednek.
A Morfo dossziét lezárják.
Philippe Charlier kegyvesztett lesz.
De a pénzügyi források csak nem
apadnak el. Az ország biztonságáért
felelős miniszterek jelentős pénzösszeget
bocsátanak a rendelkezésemre a munka
folytatásához. Már az első év folyamán
kiderül, hogy igazam volt. Valóban az
emelt dózisban befecskendezett l50-nek
köszönhető, hogy az idegsejtek képesek
felvenni a mesterséges emlékeket. A
memória befolyásolhatóvá válik,
bármikor kiegészíthető kitalált
elemekkel, amelyeket valós
emlékképekként épít be.
Lassan beérnek a kutatásaim. Több
tucat kísérleti alannyal dolgozom, a
hadsereg önkénteseivel. De egyelőre nem
megyek túl messzire. Minden katona
fejébe csak egy-egy új emléket plántálok
bele. A beavatkozásokat néhány nap
várakozás követi, hogy lássam, gyökeret
eresztett-e a „palánta”.
Már csak a végső kísérlet van hátra:
egy alany memóriájának teljes kitörlése,
majd új emlékekkel való benépesítése.
Őszintén szólva nem siettetem ezt a fajta
agymosást. Annál is inkább, mert a
hadsereg és a rendőrség mintha
időközben megfeledkezett volna rólam.
Ezek alatt az évek alatt Charlier terepen
dolgozik, elszakad a felsőbb hatalmi
köröktől. Magnard teljhatalma
megingathatatlan, a küzdelem a
hagyományos elvek szem előtt tartásával
folyik. Csendben abban reménykedem,
hogy végérvényesen békén hagynak,
csinálhatom a saját dolgaimat. Arról
álmodozom, hogy leszerelek, hivatalosan
is közzéteszem az eredményeimet, és
végre a felfedezésem józan hasznosításán
gondolkozhatom…
Egészen 2001. szeptember 11-éig a
dolog kivitelezhetőnek is tűnik.
Az ikertornyok és a Pentagon elleni
merénylet napjáig.
A robbanás szele szertefoszlatja a
világ minden rendőrségi szervezetének
eddigi reményeit, a nyomozói- és
kémhálózat működtetése hiábavalónak
tűnik. Az al-Kaida fenyegetettségében élő
titkosszolgálatok, nemzetközi
ügynökhálózatok, rendőri és katonai erők
tehetetlenek. A politikai felelősök
rettegnek. Újfent bebizonyosodott, hogy
a terrorista veszély legfőbb ereje a
titoktartásban rejlik.
Szent háborút emlegetnek, vegyi
fegyverekről és atomtámadásról beszél
mindenki…
Philippe Charlier visszakerül az első
vonalba. Ide megszállott, mindenre
elszánt ember kell. Az erőszak, a kétes,
de vitathatatlanul hatékony módszerek
híve. A Morfo dosszié előkerül
valamelyik fiókból. A hosszú időre
száműzött szavak megint közszájon
forognak: betanítás, agymosás,
beépülés…
November közepén Philippe Charlier
megjelenik az Henri Becquerel
intézetben. Az arcán széles mosollyal
jelenti be:
– A szakállasok megint felütötték a
fejüket.
Meghív, hogy ebédeljek vele. Egy
lyoni specialitásokat kínáló
kisvendéglőbe visz: véres hurkát eszünk,
hozzá jófajta burgundit szopogatunk. A
zsíros illatfelhőben a rémálom újra
konkrét körvonalakat kap.
– Tisztában vagy a CIA és az FBI
éves költségvetésével? – kérdezi.
Nemmel felelek.
– Harmincmilliárd dollár. Mindkét
ügynökségnek van műholdas megfigyelő
rendszere, lopakodó tengeralattjárói,
digitális azonosító gépei, mobil lehallgató
központjai. Az elektronikus nyomkövetés
legfejlettebb technológiáival
rendelkeznek. És akkor NASA-ról és az
ottani szaktudásról még nem is
beszéltünk. Az amerikaiak előtt
nincsenek titkok. Bármit képesek
lehallgatni és kiszűrni. Meglehetősen
sokat is beszéltek róla. Az egész világ
odavolt miatta, úgy érezte, a Nagy
Testvér mindenkin rajta tartja a szemét…
Csakhogy szeptember 11-én megtörtént a
baj. Néhány, műanyag késsel
fegyverkezett fickónak sikerült romba
döntenie a World Trade Centert és a
Pentagon jelentős részét, a halottak
száma azzal a nagyjából háromezerrel
minden addigi rekordot felülmúlt. De hát
az amerikaiak persze minden beszélgetést
megcsípnek és kihallgatnak, kivéve
azokat, amelyek tényleg veszélyt
jelentenek.
A Zöld óriás arcáról eltűnik a mosoly.
A kezét tenyérrel felfelé lassan a tányérja
fölé tartja:
– Képzeld magad elé a mérleg két
serpenyőjét! Az egyikben ott hever
harmincmilliárd dollár. A másikban
néhány műanyag nyelű kés. Szerinted mi
a kettő között a különbség? Mi a frásztól
billent el az a rohadt mérleg? –
Erőteljesen az asztalra csap. – Az
akarattól. A hittől. A megszállottságtól.
Egy maroknyi elszánt férfi képes volt
kijátszani az egész tökéletes technikai
felszereltséget és az amerikai haderők
több ezer ügynökét. Mert a gépek soha
nem fogják tudni felvenni a versenyt az
emberi aggyal. Mert egy egyszerű,
hétköznapi életet élő, hétköznapi
vágyakat kergető hivatalnok soha nem
fog tudni sarokba szorítani egyetlen olyan
fanatikus támadót sem, akinek csöppet
sem számít a saját élete, aki képes teljes
valójával azonosulni valami magasabb
rendű üggyel.
Charlier itt tart egy kis szünetet, majd
vesz egy nagy levegőt, és így folytatja:
– A szeptember 11-i támadás
kamikaze pilótái csupaszra borotválták az
egész testüket. Tudod, miért? Hogy
tisztán léphessenek be a Paradicsom
kapuján. Az ilyen rohadt gazemberekkel
szemben teljesen tehetetlenek vagyunk.
Kémkedni utánuk lehetetlen, lefizetni
nem hagyják magukat, az indokaikat
pedig sohasem fogjuk megérteni.
 A szeme villog, mintha csak a
közelgő katasztrófára akarná felhívni az
emberiség figyelmét:
– Még egyszer mondom: csakis
egyetlen módon kaphatjuk el ezeket a
megszállottakat. Egymás ellen kell
fordítanunk őket. Ki kell közülük emelni
egyet, akit szépen megtanítunk arra, hogy
átlássa a fanatikus viselkedés
visszásságait. És ha ez megvan, akkor
végre szembeszállhatunk velük.
A Zöld óriás az asztalra könyököl,
szájához emeli a vörösborral teli talpas
poharat, majd a bajsza alatt
elmosolyodik:
– Van számodra egy jó hírem. A mai
nappal újra elindul a Morfo program. Sőt,
már az ideális alanyt is megtaláltam
hozzá. – Az őszes szőrzet alatt
szélesebbre húzódik a vigyor. – Egy nőt.

41.

– Engem.
Anna hangja úgy pattant vissza a
betonról, mint egy pingponglabda. Eric
Ackermann félénken, már-már
bocsánatkérően rámosolygott. A Volvo
nyitott ajtajában ülve, a lábát kifelé
nyújtóztatva legalább egy órája mesélt
megállás nélkül. A torka teljesen
kiszáradt, bármit odaadott volna egy
pohár vízért.
Anna Heymes mozdulatlanul
támasztotta az egyik oszlopot, beleolvadt
a környezetbe, mint valami tussal oda
festett falfirka. Mathilde Wilcrau
folyamatosan fel-alá járkált, és amikor
kialudtak a fények, meg-megnyomta a
villanykapcsolót.
Beszéd közben a férfi felváltva
figyelte kettejüket. A törékeny, sápadt,
fekete hajú nőben fiatal kora ellenére
valami ősi, szinte sziklaszerű merevséget
vélt felfedezni. Ezzel szemben a magas
nő vonásaiban mintha a növényvilágtól
kölcsönzött érintetlen frissesség vibrált
volna. Élénkvörösre festett ajkaival,
természetellenesen fekete hajával, a
színek nyers kontrasztjával olyan volt,
mint valami kirakati baba.
Hogy tudott ebben a helyzetben
ilyesmire gondolni? Charlier emberei a
kerületi járőrök csapatával kiegészítve
nyilván éppen tűvé teszik érte a
környéket. Több tucat felfegyverzett
rendőr vadászik odafent a bőrére.
Ráadásul a kínzó szomjúság mellett azt is
kezdte minden egyes porcikájával egyre
erősebben érezni, hogy szüksége lenne
már valami anyagra…
Anna száján kissé mélyebb hangon
még egyszer kicsúszott a bűvös szó:
– Engem…
A zsebéből elővett egy csomag
cigarettát. Ackermann szégyenlősen
megkérdezte:
– Kaphatok… Kaphatok én is egyet?
Anna először meggyújtotta a sajátját,
majd némi gondolkodás után
odanyújtotta a dobozt. Épp abban a
pillanatban, amikor felvillant az öngyújtó
lángja, a neoncsövek kialudtak. A tűz éles
fénycsóvát húzott a sötétségbe, a jelenet
fényviszonyai egy pillanatfelvétel
negatívjára emlékeztettek.
Mathilde rátette a kezét a
villanykapcsolóra.
– Halljuk a folytatást, Ackermann! A
lényeget még mindig nem tudjuk: kicsoda
Anna?
A fenyegető hangsúly mögül nem
hallatszott sem harag, sem gyűlölet. A
férfi ebből már tudta, hogy a két nő nem
akar végezni vele. Egyik napról a másikra
nem lesz az emberből gyilkos. A
vallomás nem esett nehezére,
megkönnyebbült tőle. Mielőtt belekezdett
volna a válaszba, megvárta, hogy a
dohány íze teljesen szétáradjon a
torkában:
– Mindent én sem tudok. Sőt. Nekem
csupán annyit mondtak, hogy a neved
Sema Gokalp. Illegális török bevándorló
vagy. Anatólia déli részén, Gaziantep
környékén születtél. A 10. kerületben
dolgoztál. 2001. november 16-án hoztak
be az Henri Becquerel Intézetbe, miután
néhány napig a Sainte-Anne kórházban
gyógykezeltek.
Anna még mindig az oszlopnak dőlve
közönyösen hallgatott. A szavak
láthatóan nem gyakoroltak rá semmi
hatást – úgy potyogtak rá, mint a sugarak
a részecskebombázás során: a támadás
szemmel láthatatlan, de a hatás halálos.
– Elraboltak?
– Inkább találtak. Pontosan nem
tudom, hogy történt. A Strasbourg-Saint-
Denis-nél egy műhelyben egymásnak
estek a törökök, felforgattak mindent. Azt
hiszem, valami sötét bandaháborúról
lehetett szó. Amikor kiszálltak a zsaruk, a
műhelyben már nem találtak senkit.
Rajtad kívül. Elbújtál egy polc mögé…
Mélyet szippantott a cigarettából. De
a félelem szagát még a nikotin sem tudta
elnyomni.
– Az ügy valahogy Charlier fülébe
jutott. Ő meg persze rögtön arra gondolt,
hogy végre megtalálta a Morfóhoz az
ideális alanyt.
– Miért lettem volna én annyira
„ideális”?
– Se papírok, se család, se
hozzátartozók. És sokkos állapotban
voltál.
Ackermann Malhikle-ra nézett; a
szemében értelem csillogott. Majd megint
Annához intézte a szavait:
– Fogalmam sincs, mit láttál aznap
éjjel, de nyilván valami szörnyűséget.
Teljesen le voltál blokkolva. Még három
nappal később is katatón állapotban
bámultál magad elé. Minden apró zajra
összerezzentél. Az volt a legérdekesebb,
hogy a megrázkódtatástól
összezavarodott a memóriád. Képtelen
voltál megmondani, hogy hívnak, azt sem
tudtad, ki vagy, még az útleveledben
szereplő néhány adatra sem emlékeztél.
Összefüggéstelen szavakat mormoltál. Az
amnézia szépen megágyazott a
kísérleteknek. Azt remélhettem, hogy
sokkal gyorsabban sikerül majd új
emlékeket ültetni be az agyadba.
Tökéletes alanynak tűntél.
Anna az arcába ordított:
– Hogy lehettél ekkora rohadék?!
Ackermann lehunyta a szemét,
bólintott, de rögtön utána észbe kapott, és
cinikusan megjegyezte:
– Ráadásul tökéletes franciasággal
fejezted ki magad. Ez volt az utolsó érv
Charlier tarsolyában.
– Mihez?
– Eleinte csak annyiról lett volna szó,
hogy mesterséges elemeket oltunk egy
külföldi, idegen kultúrából származó
alany fejébe. Kíváncsiak voltunk,
sikerülhet-e megváltoztatni például egy
muzulmán vallási meggyőződését. Vagy
hogy szembe tudjuk-e fordítani az
övéivel. De a te megjelenéseddel újabb
távlatok nyíltak előttünk. Akcentus nélkül
beszélted a nyelvet. Külsőre úgy néztél
ki, mint egy szokványos európai nő.
Charlier tehát magasabbra tette a lécet:
teljes átformálást akart. A
személyiségedet és a kulturális
szokásaidat le kellett cserélni egy nyugati
nőére.
Egy pillanatra elhallgatott. A két nő
csendben figyelt. Ackermann szavak
nélkül is megértette, arra várnak, hogy
folytassa:
– Első lépésben megfelelő
mennyiségű Valiummal elmélyítettem az
emlékezetzavarodat. Utána következett a
szó szoros értelmében vett átnevelés.
Elkezdtem összerakni az új
15
személyiségedet. Jöhetett a O.
Mathilde gyanakvó hangon
visszakérdezett:
– És ez a kezelés pontosan miből állt?
Szívott egy újabb slukkot, majd
nekikészülődött a válasznak, de közben
képtelen volt levenni a szemét Annáról:
– Alapvetően abból, hogy
folyamatosan ömlesztettem rád az
információkat. Mindenféle formában.
Szövegeket kaptál. Videókat néztél.
Különféle hangfelvételeket hallgattál. És
minden egyes állomás előtt beadtam a
szükséges mennyiségű izotópot. Az
eredmény minden képzeletünket
felülmúlta. Az agyad hihetetlen
gyorsasággal alakította át a
dokumentumokat valós emlékekké.
Napról napra jobban hasonlítottál az igazi
Anna Heymesre.
A filigrán nő elszakadt a támpillértől:
– Ezzel azt akarod mondani, hogy
Anna Heymes valóban létezik?
A bőrén át pálló rothadó szag kezdett
egyre elviselhetetlenebbé válni. Mintha
ott helyben szó szerint elkezdett volna
rohadni. Mindeközben az elvonási
tüntetek egyre kétségbeesett szorongás
formájában feszítették a koponyáját.
– Fontos volt, hogy egy csokornyi
logikusan összefüggő emlékkel töltsük
meg a fejedet. Ennek pedig az volt a
legmegfelelőbb módja, hogy élő személyt
választottunk mintaként: az ő történeteit,
az ő fényképeit, az ő videofelvételeit
használtuk. Ezért esett a választásunk
Anna Heymesre. Vele kapcsolatban
minden anyag a kezünkben volt.
– Ki ő? És hol van most az igazi
Anna Heymes?
Mielőtt elővezette volna az igazat,
Ackermann feltolta az orrán a
szemüvegét:
– Néhány méterrel a föld alatt.
Meghalt. Heymes felesége fél évvel
ezelőtt öngyilkos lett. Úgy is mondhatjuk,
hogy tulajdonképpen megürült a helye.
Az emlékeid mind az ő életéhez
tartoznak. A meghalt szülők. A délen élő
rokonok. Az esküvő Saint-Paul-de-
Vence-ban. A jogi diploma.
A fény ebben a pillanatban kialudt.
Mathilde a kapcsolóhoz sietett. A hangja
együtt villant a neoncsövek
felpislákolásával:
– És képesek lettetek volna egy ilyen
nőt visszadobni a törökök közé?
– Nem, annak nem lett volna semmi
értelme. A kísérletnek nem volt jól
meghatározott célja. Egyszerűen
kipróbáltuk, lehetséges-e a teljes
átalakítás… Csak hogy tudjuk, meddig
mehetünk el.
– És mik voltak velem kapcsolatban a
távlati tervek? – kérdezett közbe Anna.
 – Elképzelésem sincs. Ez már nem az
én hatáskörömbe tartozott.
Újabb hazugság. Nyilvánvalóan
tudnia kellett, mi várt volna erre a nőre.
Mit lehet csinálni egy idővel terhessé
váló kísérleti alannyal? Vagy felnyitották
volna az agyát, vagy egyszerűen
kiiktatták volna. Amikor Anna megint
megszólalt, jegesen metsző hangjából
érződött, hogy pontosan felfogta a kínos
igazságot:
– És kicsoda Laurent Heymes?
– Pontosan az, akinek mondja magát:
a belügyminisztérium statisztikai
főosztályának vezetője.
– Miért ment bele ebbe a játékba?
– A felesége miatt. Az asszony
kezelhetetlen volt, súlyos depresszióban
szenvedett. Az utolsó időkben Laurent
abban reménykedett, hogy a munka
kedvező hatással lesz rá. Szerzett neki
egy állást a hadügyminisztériumban, egy
Szíriával kapcsolatos különleges
megbízatásban vett részt. De Anna
ellopott néhány iratot. Felajánlotta őket a
damaszkuszi hatóságoknak, hátha sikerül
egy kis pénzt csinálnia belőlük, hogy
elutazhasson. Teljesen becsavarodott. A
minisztériumban hamar rájöttek a
suskusra. Anna összeomlott és végül
megölte magát.
Mathilde kapcsolt:
– És még a halála után is ezzel a
históriával szorongatták Laurent
Heymest?
– Laurent mindig is rettegett a
botránytól. Az egész karrierje egy
pillanat alatt összeomlott volna. Mert hát
hogy néz az ki, hogy egy magas rangú
hivatalnok felesége kémkedésre adja a
fejét… Charlier-nak vaskos anyaga van
az ügyről. És Laurent-t is épp úgy a
kezében tartja, mint még oly sokan
másokat.
– Másokat?
– Alan Lacroux-t, Pierre Caracillit,
Jean-François Gaudemert.
– A szavait kifejezetten Annához
intézte. – Az összes úgynevezett
főrendőrt, akik rendszeresen körülülték
az asztalt.
– Valójában kik ezek az emberek?
– Bohócok, kegyvesztettek, korrupt
zsaruk, akikről Charlier begyűjtött
minden lehetséges kompromittáló
anyagot, így kénytelenek voltak részt
venni a színjátékban.
 – Miért volt szükség azokra az
összejövetelekre?
– Az az én ötletem volt. Szerettem
volna látni, hogyan működsz társaságban,
figyeltem a reakcióidat. Minden
felvettünk. Az összes beszélgetést
rögzítettük hangszalagokon. Az életedben
semmi sem volt igazi: az avenue Hoche-
on található lakás, a házmester, a
szomszédok… Mindent az ellenőrzésünk
alatt tartottunk.
– Ketrecbe zárt patkány, az voltam.
Ackermann felállt, szeretett volna
sétálni néhány lépést, de beszorult a kocsi
nyitott ajtaja és a parkoló fala közé.
Visszahuppant az ülésre:
– A program forradalmi tudományos
felfedezéshez vezetett
– mentegetőzött megtörten. – Senki
sem törődött az erkölcsi
következményekkel.
Anna az ajtó fölött feléje nyújtott egy
cigarettát. Úgy tűnt, mint aki kész
megbocsátani, feltéve, ha megismerheti a
részleteket:
– És a csokoládébolt?
Amikor meggyújtotta a Marlborót,
Ackermann észrevette, hogy remeg a
keze. Közelgett a roham. A hiánytünetek
nemsokára elhatalmasodnak az egész
testén.
– Az kifejezetten problémát jelentett a
számunkra – mondta hatalmas füstfelhőt
eregetve maga köré. – Az a munka
rajtaütésszerűén ért mindannyiunkat.
Rövidebbre kellett húzni a pórázt.
Folyamatosan figyeltettünk. A parkolófiú
a szemben lévő étterem előtt, hogy is
hívják…
– Marée.
– Marée, pontosan.
– Amikor a csokoládéboltban
dolgoztam, volt egy visszatérő vevőnk.
Egy férfi, akivel szemben mindig azt
éreztem, hogy ismerem valahonnan. Ő is
zsaru volt?
– Lehetséges. Az apróbb részleteket
nem ismerem. Csak annyit tudok, hogy
kezdtél kicsúszni a kezünk közül.
Megint sötétség borult a garázsra.
Mathilde életre keltette a neoncsöveket.
– De az igazi gond az volt, hogy
egyre gyakoribbak lettek a rosszulléteid –
fűzte tovább a szót Ackermann. – Elég
gyorsan felfogtam, hogy valami nem
stimmel. És hogy a helyzet csak
rosszabbodni fog. Amikor kezdted nem
felismerni az arcokat, az volt az első intő
jel: kezdett visszatérni az emlékezeted.
– És miért pont az arcokkal
kapcsolatban jelentkezett a hiba?
– Fogalmam sincs. A kutatás még
csak kísérleti fázisban van.
Egyre hevesebben remegett a keze.
Próbált a mondanivalójára
összpontosítani:
– Amikor Laurent rajtakapott, hogy
éjjel a fejét vizsgálgatod, rájöttünk, hogy
a dolog súlyosabb, mint hittük. Be kellett
fektetnünk a kórházba.
– Miért akartál biopsziát?
– Hogy tisztábban lássak. Hátha a
túladagolt izotóp agykárosodást okozott
nálad. Értsd meg, hogy mindenáron
tudnom kellett, miért alakult ki ez a
jelenség!
 Elhallgatott, rájött, hogy az imént
önkéntelenül felemelte a hangját. A bőre
egész felületén apró, áramütésszerű
fájdalmat érzett. Eldobta a csikket, a
kezét a két combja közé szorította. Vajon
mennyi ideig bírja még?
Mathilde Wilcrau feltette a sok
mindent eldöntő kérdést:
– És Charlier emberei? Merrefelé
keresik Annát? Hányan vannak?
– Nem tudom. Velem már nem
számolnak. Egyébként Laurent-nal sem.
Elérni sem tudom… Charlier részéről a
program lezárult. Egyetlen sürgős
tennivaló maradt: téged még meg kell
találniuk, hogy végleg kivonhassanak a
forgalomból. Ti is olvastok újságot.
Mindenki tudja, mennyire felbolydul az
egész média és a közvélemény, ha csak
megneszeli, hogy valakit engedély nélkül
lehallgattak. Képzelhetitek, abból mi
lenne, ha ez a program kitudódna.
– Szóval célpont lettem? – kérdezte
Anna.
– Szerintem inkább gyógykezelésre
szorulsz. Fogalmad sincs, mi van a
fejedben. Fel kellene adnod magad, rá
kellene bíznod magad Charlier-ra. Ránk.
És akkor te is meggyógyulnál, és
mindannyian épségben megúsznánk a
dolgot.
A szemüvege fölött Annára pillantott.
Homályos körvonalakat látott, de talán
jobb is volt így. Sopánkodni kezdett:
– Istenem, ti nem ismeritek Charlier-
t! Meggyőződésem, hogy az egész
műveletre nem volt felhatalmazása. Most
pedig nyilván próbálja eltüntetni a
nyomokat. Jelen pillanatban abban sem
vagyok igazán biztos, hogy Laurent
életben van-e még. Kútba esett az egész,
de rajtad még lehet segíteni…
Elakadt a hangja. Minek is folytassa a
szónoklást? Hiszen maga sem hitte, hogy
van még kiút ebből a helyzetből.
Mathilde mély tónusú hangján újból
nekiment:
– Már csak azt az egyet nem értem,
miért kellett megváltoztatni az arcát.
Ackermann érezte, ahogy a szája
lassan mosolyra húzódik: az elejétől
fogva várta ezt a kérdést.
– Az arcoddal nem csináltunk
semmit.
– Tessék?
A lencsén keresztül ismét szemügyre
vette a két nőt. Az arcuk döbbenetről
árulkodott. Mélyen Anna szemébe nézett:
– Amikor rád találtunk, már pontosan
így néztél ki, mint most. Már az első
röntgenfelvételeken felfedeztem a
töréseket, az implantátumokat és a
szegecseket. Alig akartam hinni a
szememnek. Az arcodat teljesen
átplasztikázták. Egy vagyonba
kerülhetett. Egy illegális bevándorló nem
nagyon engedhet meg ilyesmit magának.
– Ezzel meg mit akarsz mondani?
– Azt, hogy szerintem te nem vagy
egyszerű varrónő. Charlier-ék
mellényúltak. Azt hitték, egy szürke kis
török nőt vettek magukhoz. Csakhogy te
nem vagy hétköznapi nő. Bármilyen
őrültségnek hangozzék is, szerintem te
már eleve bujkáltál a török negyedben,
amikor azok rád találtak.
 Annából kitört a zokogás:
– Ez nem lehet igaz… Nem igaz…
Mikor lesz már ennek vége?!
– Bizonyos értelemben – folytatta
Ackermann különös lelkesedéssel – ez az
apró kis malőr is hozzájárult a művelet
sikeréhez. Nem vagyok varázsló. Soha
nem tudtam volna ilyen eredményeket
elérni egy anatóliai parasztasszonnyal.
Pláne nem néhány hét alatt. Ahhoz, hogy
ezt bevegye az ember, olyan vaknak kell
lennie, mint Charlier.
Mathilde ennél a résznél megtorpant:
– És mit szólt, amikor bejelentetted
neki, hogy Anna arcát átoperálták?
– Nem mondtam el neki. Annyira
hihetetlennek tűnt a dolog, hogy nem
árultam el senkinek. – Annára nézett. –
Múlt hét szombaton is, amikor bent jártál
az intézetben, kicseréltem a
röntgenfelvételeket. Különben bárki
észrevehette volna a kapcsokat.
Anna letörölte a könnyeit:
– Miért?
– Végig akartam csinálni a kísérletet.
Túl jó alany voltál… A kezdeti
lelkiállapotodból egyenesen adódott,
hogy nem szabad kihagyni ezt a kalandot.
Csak a program számított…
Anna és Mathilde tanácstalanul állt.
Amikor a Kleopátra-frizurás nő
megszólalt, a hangja ropogott, mint a
szárított szivarlevél:
– De ha nem vagyok sem Anna
Heymes, sem Sema Gokalp, akkor ki
vagyok valójában?
– Halvány elképzelésem sincs róla.
Száműzött értelmiségi, politikai
menekült… Esetleg terrorista. Én
igazán…
A neoncsövek megint feladták.
Mathilde nem mozdult. Kátrányos
sötétség borult rájuk. Ackermann fejét
átfutott egy kósza gondolat: „Lehet, hogy
tévedtem, meg fognak ölni.” De a
sötétben Anna hangja visszhangzott:
– Csakis egy módon tudhatjuk meg.
Senki sem kapcsolta fel a villanyt.
Eric Ackermann tudta, mi következik.
Anna egészen közelről a fülébe suttogta:
– Vissza fogod adni, amit elvettél
tőlem. Az emlékeimet.
 VIII.

42.

Sikerült végre megszabadulnia a

kölyöktől, ez is valami. A pályaudvar
körüli kergetőzés és a rögtönzött
történelemóra után Jean-Louis Schiffer
elvitte Paul Nerteaux-t a gare de l’Esttel
szemközti, a „Strasbourgi lányhoz”
címzett sörözőbe. Még egyszer
összefoglalta neki, hogy mostantól mire
is megy ki a nyomozás: cherchez la
femme, vagyis keresd a nőt! A dolgok
jelen állása szerint semmi más nem
számított; sem az áldozatok, sem a
gyilkosok nem vitték volna őket előre.
Meg kellett találniuk azt a nőt, akire a
Szürke Farkasok már öt hónapja
vadásztak a török negyedben, de akit
mind a mai napig nem sikerült elkapniuk.
Egy órányi fejtágítás után Paul
Nerteaux megadta magát, és
száznyolcvan fokos fordulatot tett.
Schiffer minden alkalommal kellemes
meglepetéssel nyugtázta, milyen okosan
és gyorsan alkalmazkodik a fiú a
helyzetben bekövetkező változásokhoz.
Nerteaux felvázolta a teendőket.
Első lépésben a három áldozat
fényképe alapján el kell készíteni az
üldözött nő fantomképét, és a török
negyedben ki kell adni ellene a körözést.
Második lépésben a környéken
fokozott ellenőrzésre, a járőrosztagok
megsokszorozására, igazoltatásokra,
házkutatásokra lesz szükség. Bár tűt
keresnek a szénakazalban, miért ne
fordulhatna elő, hogy véletlenül
belebotlanak a nőbe. Nem ez lenne az
első eset: a Cosa Nostra szellemi atyját,
Toto Riinát huszonöt évi hiábavaló
keresés után egy hétköznapi igazoltatás
során sikerült letartóztatni Palermo kellős
közepén.
Harmadik lépésben megint meg kell
látogatni Mariust, az Iskele főnökét, hogy
átnézhessék a teljes nyilvántartást, hátha
akad benne még néhány olyan nő, aki
megfelel a személyleírásnak. Schiffer
pártolta az ötletet, de a
rabszolgahajcsárnál tett legutóbbi
látogatása után ő maga többé nemigen
tehette be oda a lábát.
Ellenben a negyedik lépést szívesen
magára vállalta volna: beszélni kellett
Talat Gurdilekkel, az első áldozat
munkaadójával. A műhely tulajdonosok
közül már csak egyedül ő maradt, akit
nem hallgattak ki.
Az utolsó, ötödik lépés magukra a
gyilkosokra vonatkozott: utána kell nézni
a bevándorlásiaknál, hogy 2001
novembere óta nem adtak-e ki
Franciaországban vízumot vagy
tartózkodási engedélyt olyan török
állampolgároknak, akiknek
bizonyíthatóan közük van valami
szélsőjobboldali szervezethez vagy a
maffiához. Vagyis öt hónapra
visszamenőleg át kell nyálazni minden
olyan kérelmet, amit anatóliai származású
emberek nyújtottak be, és az iratokat
össze kell vetni az Interpol és a török
rendőrség nyilvántartásával.
Schiffer ezen a téren nem nagyon
bízott az eredményben, túlságosan is jól
ismerte a Szürke Farkasok és a török
kollégák közti viszonyrendszert, de
hagyta, hadd élje bele magát a vele
szemben ülő fiatal zsaru.
Igazság szerint az egész haditervet
teljesen feleslegesnek látta. De
türelmesen végighallgatott mindent, mert
időközben támadt egy hátsó gondolata…
Miközben a városközpont felé
tartottak, hogy Nerteaux beszámolhasson
a fejleményekről Bomarzo
vizsgálóbírónak, úgy érezte, a dolog
megér egy próbálkozást. Hosszasan
magyarázta Nerteaux-nak, hogy sokkal
hatékonyabban mehetne előre a
nyomozás, ha egy időre szétválnának.
Amíg Paul a fantomképpel és a 10.
kerületi járőrök felvilágosításával
foglalatoskodik, addig ő simán elmehetne
Gurdilekhez…
A fiatal kapitány a bírósági
megbeszélés utánra halasztotta a döntést.
Több mint két órán keresztül váratta az
igazságügyi palotával szembeni
talponállóban, még egy őrszemet is
ráállított. A találkozóról dagadozó mellel
tért vissza: Bomarzo szabad kezet adott
neki, azt csinált, amit akart. És ez
magától értetődő módon annyira
felvillanyozta, hogy belement bármibe.
Este 6-kor a pályaudvar közelében
kitette a boulevard de Magentán, miután
a lelkére kötötte, hogy 8-kor találkoznak
a rue du Faubourg Saint-Denis-n található
Sancak kávézóban, megbeszélni, ki mire
jutott.
Schiffer elindult a rue de Paradis-n.
Szinte tényleg a Paradicsomban érezte
magát: végre egyedül lehetett!
Szabadon… Mélyen beszívta a tüdejébe a
környék savanykás illatait. Ez az ő
területe volt, mágneses erővel vonzotta.
Estefelé tompa levertség telepedett
ezekre az utcákra. A kirakatokon már-már
tapintani lehetett a nap bágyadt
csillogását, a fény aranyos porréteggel
vonta be az üveget; az egészből valami
mauzóleumszerű, gyászos hangulat áradt.
Gyors léptekkel haladt előre, és
közben fokozatosan szoktatta magát a
gondolathoz, hogy nemsokára szembe
kell néznie a negyed egyik
legbefolyásosabb emberével, Talat
Gurdilekkel. A férfi a ‘60-as években,
tizenhét évesen egy fillér és nagyra törő
elképzelések nélkül érkezett Párizsba, de
mára kész birodalom fölött rendelkezett:
Franciaországban és Németországban
nagyjából húsz szabászüzem és
varróműhely, valamint legalább egy
tucatnyi ruhatisztító és önkiszolgáló
mosoda tartozott a fennhatósága alá.
Igazi mágnássá nőtte ki magát, akinek a
török negyed minden szintjén voltak
érdekeltségei, a hivatalos és legális
ügyekben éppúgy, mint a félhivatalos és
illegális üzletekben. Ha Gurdilek
tüsszentett egyet, az egész környék
fennhangon kiáltotta, hogy
„Egészségére!”
Az 58. szám alatt Schiffer benyitott a
kocsibejárón. A hosszan elnyúló szürke
átjáróban végig két oldalról hallatszott a
varró- és nyomdagépek tompa zakatolása.
A zsákutca egy négyzet alakú, díszkővel
kirakott belső udvarba torkollott. Jobbra
keskeny lépcső vezetett lefelé egy
helyenként kopár kertrészekkel övezett
ösvényhez.
Schiffer rajongott a kerület ilyesfajta
rejtett díszeiért, amelyeknek a létezéséről
még a környéken lakók többségének sem
volt tudomása; külön világ volt ez a
városon belül, ami mind vízszintesen,
mind függőlegesen felülírni látszott a
megszokott arányokat. A csapás végén
rozsdás vasajtóba ütközött.
Megtapogatta: a fémlap langyos volt.
Elmosolyodott, majd hangosan
bedöngetett.
Némi várakozás után egy férfi jött
ajtót nyitni, a fal mögül sűrű gőzfelhő
áradt. Schiffer rövid magyarázatba
bocsátkozott törökül. A kapus félreállt,
utat engedve neki. A zsarunak feltűnt,
hogy mezítláb van. A szája ismét
mosolyra húzódott: itt semmi nem
változott. Belépett a gőzbe.
Fehéren megvilágított, ismerős kép
tárult a szeme elé: a csempézett folyosó
mennyezetéről vaskos, halványzöld
műtőslepedővel körbetekert, hőszigetelt
csövek lógtak; a fal vékony patakokban
verejtékezett; az oldalkamrákat lezáró
boltíves ajtók leginkább fehérre meszelt
kemencéket juttattak az ember eszébe.
Hosszú perceken keresztül mentek
ezen a folyosón. Schiffer cipője
cuppogott a nedves földön. Már egész
teste nyirkos volt az izzadtságtól. Újabb,
szintén fehér csempével borított,
gomolygó párával teli szakaszhoz
érkeztek. Egy jobb oldali beugróban
műhelyt rendeztek be, hangos sóhajtozás
hallatszott abból az irányból.
Schiffer alaposan szemügyre vette a
látványt.
A rosszul világított helyiség plafonját
csövek és vasak szőtték át, és nagyjából
harminc mezítlábas nő szorgoskodott
odabent kádak és vasalódeszkák fölött.
Szabályos időközönként sípolva áradt be
a gőz, köröskörül fertőtlenítő és alkohol
nehéz szaga terjengett.
Schiffer tudta, hogy valahol errefelé
van a lábuk alatt a szivattyúház, ami több
mint nyolcszáz méter mélyről pumpálja
fel az útközben megtisztított, klórozott,
felmelegített vizet a fürdőbe és ebbe az
illegális textilfestő üzembe. Gurdileknek
az a nagyszerű ötlete támadt, hogy az
általa üzemeltetett közfürdő mellé telepít
egy vegytisztítót, hogy ugyanazt a
csővezetéket egyszerre többféleképpen is
kihasználhassa. Kifejezetten
költségkímélő megoldás volt, hiszen így
a víznek egyetlen cseppje sem ment
kárba.
Útközben a zsaru hosszasan legeltette
a szemét a fehér szájmaszkot viselő,
verejtéktől fényes homlokú asszonyokon.
A nedves ruha szorosan tapadt a
mellükre és széles, enyhén lottyadt
tomporukra – pont az ilyen nőket
szerette. Merevedése támadt. Ezt kedvező
előjelnek tekintette.
Egyre csak mentek tovább.
A forróság és a páratartalom kezdett
fojtogatóvá válni. Különös illat csapta
meg az orrát, majd egy pillanat alatt
szertefoszlott, olyan hamar, hogy Schiffer
azt hitte, csak képzelődött. De néhány
lépésnyi távolság megtétele után megint
jól érezhetően ott volt.
Schiffer most már biztos volt benne,
hogy nem csupán az érzékei játszottak
vele.
Próbált kimértebben lélegezni. A
fanyar levegő marta az orrnyálkahártyáját
és a torkát. A tüdeje nem tudott mit
kezdeni a hirtelen rátörő ellentétes
hatásokkal. Az volt az érzése, mintha
jégkockát szopogatna, de közben a szája
szinte lángolt. Egyszerre felfrissítette és
perzselte ez az illat, minden egyes
levegővétel fájdalmas kínokkal járt,
ugyanakkor tisztaság járta át a tüdejét.
Menta.
 Még mindig nem álltak meg.
Schiffert ellepték az illat hömpölygő
folyóvá, tengerré terebélyesedő hullámai.
Rosszabb volt, mint amilyenre
emlékezett. Érezte, ahogy lépésről
lépésre egyre jobban felszívja magát
nedvességgel, mint a csésze alján lebegő,
teafűvel teli filtertasak. A tüdeje jegesre
fagyott, miközben az arcát forró viasszal
kenegették.
Mire a folyosó végére ért, már alig
kapott levegőt, kicsiket és rövideket
lélegzett. Úgy képzelte, mintha egy
felnagyított inhalátor belsejében lett
volna. Tudatosította magában, hogy az
igazság pillanata már nincs messze, és
belépett a trónterembe.
Az egybefüggő gőzfelhőből egy
keskeny fehér oszlopokkal körülvett üres,
nem túl mély medence körvonalai tűntek
elő; a peremét díszítő kobaltkék csempe a
régimódi metrómegállók hangulatát
idézte. A hátsó falát törökösen cifrázott
paravánokkal rakták végig: faragott
holdak, keresztek, csillagok sorakoztak
rajtuk.
A medence közepére helyezeti
porcelánülőkén egy férfi ücsörgött.
Vaskos, kövér dereka köré fehér
törülközőt kanyarított. Az arca árnyékba
burkolózott.
A forró pára közepéről visszhangos
kacagás zengett.
Talat Gurdilek, az örökös mentillattal
körüllengett, recsegő hangú ember
kacagása.
 43.

A török negyedben mindenki ismerte a

történetét. 1961-ben egy kétfenekű
tartálykocsi alsó részében, a klasszikus
módszerrel jött át Európába. Néhány
társával együtt egy vaslemez mögé bújt
el, amit még Anatóliában gondosan rájuk
csavaroztak. A potyautasok a táv
megtételének ideje alatt, vagyis nagyjából
negyvennyolc órán keresztül fény és
levegő nélkül feküdtek gyakorlatilag
teljes mozdulatlanságra kárhoztatva.
A fülledt levegőtlenség elég hamar
elbágyasztotta őket. Később, amikor
Bulgária hegyein hajtottak keresztül, a
fémváz által felerősített hideg a
csontjukig hatolt. De az igazi
megpróbáltatások csak Jugoszlávia
határainál kezdődtek, amikor is az oldott
kadmiummal teli tartály szivárogni
kezdett.
A mérgező gázok lassan betöltötték a
szűk fémkoporsót. A törökök segítségért
kiáltoztak, dörömböltek, feszegették a
hermetikusan rájuk zárt vaslemezt, de a
teherautó zavartalanul folytatta tovább az
útját. Talat egyhamar felfogta, hogy a
végcél elérése előtt senki sem fogja
onnan kiszabadítani őket, és hogy ha
sokat üvölt és fészkelődik, azzal csak
még jobban teret enged a sav pusztító
hatásainak.
Hát nyugton maradt, és igyekezett
minél takarékosabban lélegezni.
Az olasz határon a potyautasok
megfogták egymás kezét, imába kezdtek.
A német határra érve a legtöbbjük már
nem élt. Nancyban, ahol a sofőrnek a
csapat egyik felét ki kellett volna tennie,
odalent már csak harminc hulla hevert
egymás mellett vizeletben és ürülékben,
az arcukon még látszott a halál elleni
görcsös küzdelem nyoma.
Az utazást egyetlen kamasz fiú élte
túl. De az ő légzőszervei is alaposan
megsínylették a túrát. A mérgező
kigőzölgés teljesen szétmarta a légcsövét,
a gégéjét és az orrüregét – a szaglása
örökre oda volt. A hangszalagjai
tönkrementek: azóta csupán valami
fátyolosan érdes ropogás jött ki a torkán.
A tüdejét uraló krónikus gyulladás miatt a
folyamatos légzéshez meleg, párás
környezetre volt szüksége.
Kórházba került, az orvos hívatott
egy tolmácsot, hogy elmagyarázhassa
neki a súlyos következményeket,
valamint hogy közölje vele, tíz napon
belül egy Isztambulba tartó charterjárat
fedélzetén kitoloncolják az országból.
Három napra rá Talat Gurdilek úgy,
ahogy volt, bekötözött fejjel, mint valami
múmia, kiszökött a klinikáról, és
gyalogosan elindult a főváros felé.
Mióta Schiffer ismerte, Gurdilek soha
egy percre sem vált meg az inhalálójától.
Amikor még csak fiatal műhelyfőnök
volt, minden félmondat után fújt egyet a
torkába. Később beszerzett egy átlátszó
maszkot, ami csak még jobban elfedte
reszelős hangját. Az állapota fokozatosan
súlyosbodott, viszont időközben jelentős
vagyonra tett szert. A ‘80-as évek végén
Gurdilek megajándékozta magát a rue du
Faubourg Saint-Denis-n található, „Kék
kapu” elnevezésű fürdővel, amelynek
falain belül kialakíttatott egy külön
kamrát a saját személyes használatára. Ez
a csempézett falú, mentával dúsított
gyógyszeres gőzben úszó kuckó
helyettesítette a tüdejét.
– Szalam alejkum, Talat. Nézd el
nekem, hogy tisztálkodás közben
zavarlak!
A gomolygó párával körülvett férfi
megint felnevetett:
– Alejkum szalam, Schiffer. Hát
visszatértél a holtak közül?
A török hangja tűzbe dobott száraz
faágak pattogására emlékeztetett.
– Mondjuk inkább úgy, hogy
éppenséggel a holtak rendeltek vissza.
– Már vártalak.
 Schiffer megszabadult csuromvizes
ballonkabátjától, majd lesétált a
medencébe vezető néhány lépcsőfokon.
– Lassan kezdem úgy érezni, hogy
másra sem vár mindenki, csakis rám.
Tudsz nekem mondani valamit a
gyilkosságokkal kapcsolatban?
A török mélyet sóhajtott, majd
fémesen nyekergő hangon megszólalt:
– Amikor elhagytam a hazámat, az
anyám fellocsolta a lépteim nyomát.
Kijelölte a szerencse útját, hogy egy nap
visszavezessen hozzá. De soha nem
tértem vissza, testvérem. Párizsban
maradtam, és végignéztem, ahogy a
dolgok egyre rosszabbra fordultak. Itt
már nincs mit tenni.
A zsaru alig két méterre állt a
nábobtól, de az arcából még mindig nem
látott semmit.
– „Nehéz kenyér a száműzetés”,
ahogy a költő mondja. Ehhez én csak
annyit tehetek hozzá, hogy bizony, egyre
nehezebb. Annak idején úgy bántak
velünk, mint a kutyákkal. Kihasználtak,
kifosztottak, bezártak minket. Most
viszont megölik az asszonyainkat. Mi
jöhet még?
Schiffer nem igazán volt
ráhangolódva erre a vásári filozófiára.
– Rajtad is áll – vágott vissza. –
Három nőt gyilkoltak meg a területeden,
az egyik nálad is dolgozott. Nem sok ez
egy kicsit?
Gurdilek lemondóan legyintett. A
félhomályban a válla olyan volt. mint
valami kiégett domb.
– Franciaország fennhatósága alatt
élünk. A ti rendőrségetek dolga, hogy
megvédjen minket.
– Ne nevettess! A Farkasok itt
vannak, ezt te is ugyanolyan jól tudod,
mint én. Kit keresnek? És miért?
– Nem tudom.
– Vagy csak nem akarod tudni.
Mindketten hallgattak egy darabig. A
török zajosan lélegzett.
– Én csak ezen a környéken tartom
rajta a szememet – szólalt meg végül. – A
hazámon nem. És ennek az ügynek a
szálai Törökországba vezetnek.
– Ki küldte őket? – kérdezte
nyomatékosabban Schiffer. – Valamelyik
isztambuli banda? Vagy Antepből valaki?
A lázok? Kicsoda?
Tényleg nem tudom, Schiffer.
Esküszöm.
 A zsaru közelebb lépett hozzá. A
medence szélén abban a pillanatban
mozgolódás támadt: a testőrök
készenlétben álltak. Schiffer megtorpant,
próbálta kivenni Gurdilek vonásait. De
csak a vállát, a kezét és a felsőteste
bizonyos részeit látta. Fürdés után
kiázott, sötét, megpörkölődött bőre
ráncosán fénylett.
– Ezek szerint tétlenül nézed, ahogy
folyatják az öldöklést?
– Ha sikerül végre elrendezniük az
ügyet, nem lesz több gyilkosság. Ha
megtalálják a lányt.
– Vagy ha előttük én megtalálom.
A fekete váll rázkódni kezdett:
– Hát most te ne nevettess! Nem ér
neked olyan messzire a kezed, barátom.
– Kitől kaphatnék segítséget?
 – Senkitől. Ha bárki is tudna valamit,
már rég elmondta volna. De nem neked.
Hanem nekik. A környék békére áhítozik.
Schiffer elgondolkodott. Gurdilek
nyilvánvalóan igazat mondott. De egy
dolgot sehogyan sem tudott megérteni
ezzel az egész történettel kapcsolatban.
Hogyan tudta az a nő akár eddig is
észrevétlenül kihúzni ebben a zárt
közösségben? És a Farkasok miért még
mindig ebben a negyedben keresték?
Miért voltak annyira biztosan benne,
hogy nem lépett olajra?
Témát váltott:
– És nálad hogy történt az eset?
– Épp Münchenben voltam, szóval…
– Ne raboljuk egymás idejét, Talat!
Szükségem van a részletekre.
A török beletörődően felsóhajtott:
 – Minden bejelentés nélkül
betoppantak a műhelybe. November 13-
án éjjel.
– Hánykor?
– Hajnali 2-kor.
– Hányan voltak?
– Négyen.
– Látta valaki az arcukat?
– Maszkot viseltek. A lányok szerint
mindegyik állig fel volt fegyverkezve.
Puskákkal, botokkal jöttek, ahogy kell.
Az Adidas-felsős férfi is nagyjából
így írta le a jelenetet: Párizs utcáit egy
kommandós felszereléssel ellátott csapat
rótta. Negyvenévi pályafutása során soha
nem került még szembe hasonló
agyrémmel. Mivel érdemelhette ki az a
nő, hogy ilyen arzenállal kutassanak
utána?
 – Tovább! – utasította Schiffer.
– Fogták a lányt, aztán leléptek.
Ennyi történt. Az egész nem tartott
tovább három percnél.
– Honnan tudták, kit kell magukkal
vinniük?
– Volt náluk egy fénykép.
Schiffer hátrált egy lépést, a sűrű
ködben sorolni kezdte a tényeket:
– Zeynep Tütengilnek hívták.
Huszonhét éves volt. Házas, a férje Burba
Tütengil. Gyereket még nem szült. A rue
de la Fidélité 34-es számú házában lakott.
Gaziantep környékén született. 2001
szeptembere óta élt Franciaországban.
– Látom, alaposan utánajártál a
dolognak, testvérem. Csakhogy jelen
esetben ezzel nem jutsz messzire.
– A férje hol van?
 – Hazautazott.
– A többi lány?
– Felejtsd el ezt az ügyet! A te
kockafejeddel úgysem tudnád kibogozni
a szálakat.
– Folyamatosan mellébeszélsz.
– A mi időnkben egyszerűen,
becsületesen működtek a dolgok.
Mindenki tudta, ki az ellenség. De mára
már szinte teljesen elmosódtak a határok.
– Beszélj már egy kicsit érthetőbben,
a fenébe is!
Talat Gurdilek hatásszünetet tartott. A
teste körvonalait felszálló pára jelezte.
Végül csak kibukott belőle:
– Ha többet akarsz tudni, kérdezd a
rendőrséget!
Schiffer összerezzent:
– A rendőrséget? Milyen rendőrséget?
 – Járt nálam néhány fickó a Louis
Blanc-ról, nekik már mindent
elmondtam.
Hirtelen mintha sokkal erősebben
marta volna Schiffer torkát a mentaillat.
– Mikor volt ez?
Gurdilek nem állt fel a
porcelánülőkéről, de jelentőségteljesen
előrehajolt:
– Jól figyelj ide, Schiffer, mert
többször nem mondom el! Miután a
Farkasok aznap éjjel elhagyták a
műhelyt, belefutottak egy járőrautóba.
Volt is egy kis üldözés. De a gyilkosok
könnyedén lerázták az embereiteket. Nem
sokkal később megjelentek nálam a
zsaruk, hogy körülnézzenek.
Schiffer tágra nyílt szemmel hallgatta
a törököt, nem tudta mire vélni ezt a
fejleményt. Egy röpke pillanatra
megfordult a fejében, hogy Nerteaux
talán szándékosan hallgatta el előle ezt a
részletet. De aztán kénytelen volt
beismerni, hogy semmi oka ezt
feltételezni. Egész egyszerűen a kölyök
maga sem tudott róla.
A levegősen sercegő hang folytatta a
mesét:
– Időközben a lányaim szétszaladtak.
A zsaruk csak a betörésről és a
rongálásról vették fel a jegyzőkönyvet. A
műhelyfőnököm egy szóval sem említette
nekik az emberrablást, a kommandós
szerelésben randalírozó fickókról mélyen
hallgatott. Valójában még annyit sem
mondott volna, ha nem lett volna az a
lány.
Schiffer felkapta a fejét:
 – Miféle lány?
– A zsaruk találtak egy nőt, a fürdő
egyik eldugott zugában, a gépházban
kucorgott.
Schiffer azt hitte, rosszul hall. Már a
nyomozás legelején volt tehát egy nő, aki
látta a Szürke Farkasokat. És azt a nőt a
10. kerületi rendőrőrsön valaki
kihallgatta! Hogy lehet, hogy erről
Nerteaux-nak még csak a fülébe sem
jutott semmi? Ezek szerint a helyi zsaruk
valamiért elásták ezt a jegyzőkönyvet. A
kurva életbe!
– És hogy hívták azt a nőt?
– Sema Gokalp.
– Kora?
– Harmincas.
– Férje volt?
– Nem. Egyedül élt. Furcsa egy lány
volt. Magának való.
– Honnan jött?
– Gaziantepből.
– Akárcsak Zeynep Tütengil?
– Akárcsak az összes lány a
műhelyben. Csak néhány hete dolgozott
nálunk. Nagyjából október óta.
– Látta az emberrablást?
– Közvetlen közelről. A két lány
éppen a hőfokszabályzóval
foglalatoskodott a szivattyúnál. A
Farkasok elkapták Zeynepet. Sema
elrejtőzött. Amikor a zsaruk rátaláltak,
sokkos állapotban volt. Halálra volt
rémülve.
– És aztán mi történt?
– Azóta nem kaptam hírt felőle.
– Visszatoloncolták Törökországba?
– Fogalmam sincs.
 – Mondd meg az igazat, Talat!
Nyilván megmozgattad a kapcsolataidat.
– Sema Gokalp egyszerűen eltűnt.
Már másnap nyoma sem volt a
kapitányságon. Felszívódott. Yemim
ederim. Esküszöm.
Schifferről változatlanul hatalmas
cseppekben csorgott a verejték. Próbált
uralkodni magán:
– Ki vezette aznap éjjel a
helyszínelést?
– Beauvanier.
Christophe Beauvanier a Louis
Blanc-on dolgozott nyomozóként.
Állandóan erősített, minden szabadidejét
edzőtermekben töltötte. Nem igazán az a
fajta zsaru volt, aki egy mozdulattal
besöpörte volna az ilyesmit a szőnyeg
alá. Valahol magasabban kellett keresni a
felelőst… A nedves ruha alatt hevesen
dobogott a szíve az izgalomtól.
A kényurasan viselkedő török mintha
belelátott volna a gondolataiba:
– Falaznak a Farkasoknak, Schiffer.
– Összevissza beszélsz.
– Az igazat mondom, ezt te is tudod.
Eltüntettek egy tanút. Egy nőt, aki
mindent látott. Talán még valamelyik
gyilkos arcát is. Valamit, amiből
azonosítani lehetett volna őket. Fedezik a
Farkasokat, a helyzet ilyen egyszerű. És a
többi gyilkosságot is az áldásukkal
követték el. Egyszóval jobban teszed, ha
nem játszod itt nekem az igazság
bajnokát. Ti sem vagytok különbek
nálunk.
Schiffer próbált nem nyelni, nem
szerette volna szétmaratni a torkát. De
Gurdilek tévedett: a törökök nem
szivároghattak be a francia rendőrség
berkeibe. Ó már csak tudta: húsz éven
keresztül ő volt az ütköző a két világ
között.
Valami más magyarázatnak kellett
lennie a háttérben.
De egy apró részlet csak nem hagyta
nyugodni. Egy részlet, ami
mindenképpen arra mutatott, hogy a
legfelsőbb körökben főzhettek ki valamit.
Mert különben miért bízták volna meg
egy hármas emberölés felgöngyölítésével
éppen a fiatal és tapasztalatlan Paul
Nerteaux-t, aki mintha nem is ezen a
földön élne? Csakis ez a szerencsétlen
kölyök volt képes elhinni, hogy ennyire
megbíznak benne. Kezdett úgy kinézni a
dolog, mintha szándékosan félre akarták
volna állítani a srácot…
Lüktető fejében csak úgy kavarogtak
a gondolatok. Ha valóban ez lenne a
tényállás, ha tényleg kiderülne, hogy
közös francia és török érdekek
mozgatnak mindent, és hogy a két ország
politikai fejesei a céljaik elérése
érdekében valóban hajlandóak voltak
feláldozni néhány lány életét és visszaélni
egy fiatal zsaru legszebb reményeivel,
nos, ez esetben nem volt más választás,
Schiffer elhatározta, hogy minden
erejével segíteni fog a kölyöknek.
Ketten mindenki ellen – ez tetszett
volna neki.
Lassan kihátrált a gőzfelhő sűrűjéből,
elköszönt az idős pasától, majd szó nélkül
kimászott a medencéből.
Gurdilek még nevetve utánaszólt
repedtfazék hangján:
– Ideje rendbe tenni a saját házad
táját, testvérem.

44.

Schiffer vállal belökte a kapitányság

bejárati ajtaját. Minden szem
rászegeződött. Tetőtől talpig
csuromvizesen megállt, végigjártatta az
őrsön a tekintetét, egyenesen élvezte a
rémült pislogást. Két csapatnyi járőr
esőkabátban épp indulni készült. Néhány
fiatal hadnagy lazán a hátára terített
bőrdzsekivel a piros karszalagot húzgálta
felfelé a karján. Teljes volt a készültség.
A pulton kupacban álltak a
fantomképek. Schiffernek eszébe jutott
Paul Nerteaux, aki olyan lelkesedéssel
szórta szét ezeket a plakátokat a 10.
kerület összes kapitányságán, mintha
legalábbis politikai röpiratok lennének,
miközben meg sem fordult a fejében,
hogy ebben az ügyben ő a legnagyobb
balek. Elöntötte az agyát a düh.
Ügyet sem vetve senkire egyenesen
felkaptatott az emeletre. A folyosón meg
sem állt a harmadik vékony faajtóig.
Beauvanier nem változott semmit. A
válla ugyanolyan széles volt. ugyanazt a
fekete bőrdzsekit és magas szárú Nike-
cipőt viselte, mint régen. Ő is
ugyanabban a rejtélyes kórban
szenvedett, ami előbb-utóbb a legtöbb
kollégát elérte: képtelen volt elfogadni az
idő múlását. Már jócskán a negyvenes
évei második felét taposta, de még
mindig próbált olyan lazán viselkedni,
hogy majd’ szétesett.
Épp a pisztolytáskát húzta fel az
övére, az éjszakai járőrözéshez
készülődött.
– Schiffer?! – kiáltott fel elcsukló
hangon. – Hogy a fenébe kerülsz ide?
– Mi a helyzet, cimbora?
De még mielőtt bármit is
válaszolhatott volna, Schiffer a
gallérjánál fogva megragadta és
odanyomta a falhoz. Néhány kolléga
hamarjában a segítségére sietett.
Beauvanier kinyúlt a támadója mögül,
nyugalomra intette őket:
– Nincs semmi gáz, fiúk! Csak egy
haver!
Schiffer egészen közel hajolt az
arcához, sziszegve sorolta az adatokat:
 – Sema Gokalp. Tavaly november 13-
a. Gurdilek fürdője.
Beauvanier szeme elkerekedett. A
szája remegett. A koponyája Schiffer
keze alatt nagyot koppant a falon. A
zsaruk megint összeszaladtak. Schiffer
érezte, ahogy erős kezek megragadják a
vállát, de Beauvanier kényszeredett
nevetéssel elhessentett mindenkit:
– Mondom, hogy csak egy barátom.
Minden rendben.
A szorítás engedett. A távolodó léptek
mögött lassan, kelletlenül becsukódott az
ajtó. Schiffer is kezdett lehiggadni,
eleresztette a zsarut, majd már
nyugodtabban feltette a kérdést:
– Mit csináltál a tanúval? Hogy
sikerült nyom nélkül eltüntetned?
– A dolgok valahogy maguktól
alakultak, ember. Nem tüntettem én el
senkit és semmit…
Schiffer hátrált egy lépést, hogy
jobban szemügyre vehesse. A férfi finom
vonásaiból valami meghatározhatatlan
kedvesség áradt. Szinte nőiesnek
mondható arcához hollófekete haj és
világoskék szempár társult. Fiatalkorában
volt egy ír menyasszonya, rá
emlékeztette: a „Black-Irish” lány a
jellegzetes hamvasvörös helyett a fekete-
fehér színskálában mozgott.
A rapper külsejű zsaru baseballsapkát
viselt, az ellenzőjét a tarkójára tolta,
nyilván azért, hogy még fickósabbnak
tűnjön.
Schiffer fogott egy széket, és némi
ráhatással leültette a nyomozót:
– Figyelek. És minden apró részletet
hallani akarok.
Beauvanier megkockáztatott egy
mosolyt, de nem sikerült valami
meggyőzően.
– Aznap éjjel az egyik járőrkocsi
kiszúrt egy BMW-t. A pasasok a „Kék
kapu”-ból jöttek és…
– Ezeket már tudom. Ugorjunk! Hol
jöttél te be a képbe?
– Félórával később. Beszóltak a fiúk.
Gurdileknél csatlakoztam hozzájuk.
Helyszínelőket is vittem magammal.
– Te találtad meg a lányt?
– Nem. Mire odaértem, már
felfedezték. Tiszta víz volt. Tudod,
milyen munkát végeztetnek ott azokkal a
csajokkal. Komolyan…
– Hogy nézett ki?
– Alacsony volt. Barna hajú. Sovány,
mint a piszkafa. Vacogott a foga.
Érthetetlen szavakat motyogott. Törökül.
– Elmondta, amit látott?
– Á, dehogy! Fel sem fogta, hogy ott
vagyunk. Teljesen ki volt bukva a csaj.
Beauvanier nem hazudott: a hangja
őszintének tűnt. Schiffer fel-alá járkált az
irodában, de közben egy pillanatra sem
vette le róla a szemét:
– Szerinted mi történhetett a
fürdőben?
– Nem tudom. Bandaháború szaga
volt az egésznek. Néhány pali betört,
hogy fitogtassa kicsit az erejét.
– Bandaháború?! Gurdileknél?! Ki
merne ujjat húzni vele?
A nyomozó megigazította a bőrdzseki
gallérját, mintha viszketne alatta a nyaka.
– A törököknél sosem lehet tudni.
Talán megjelent egy új banda a
környéken. De az is lehet, hogy a kurdok
keze van a dologban. Nézd, ember, ez az
ügy rájuk tartozik. Gurdilek még
feljelentést sem akart tenni. Rutineljárás
volt, aztán…
Az eddigiekből megint csak
nyilvánvalóvá vált számára valami. A
fürdő személyzete sem Zeynep
elrablásáról, sem pedig a Szürke
Farkasokról nem szólt egy árva szót sem
a rendőrségnek. Beauvanier tényleg
bandaháborúra gyanakodott. Senkinek
sem jutott eszébe kapcsolatba hozni a
fürdőbeli látogatást a két nappal később
előkerült holttesttel.
– Mit csináltál Sema Gokalppal?
– A központban kapott száraz ruhát és
takarót. Egész testében reszketett. Az
útlevelét belevarrta a szoknyájába. Nem
volt se vízuma, se tartózkodási
engedélye. Tiszta sor. Dobtam egy faxot a
bevándorlásiaknak. És a biztonság
kedvéért küldtem egyet a vezérkarnak, a
place Beauvau-ra is. És vártam.
– Aztán mi történt?
Beauvanier sóhajtott egyet, a
mutatóujjával piszkálta a gallérját:
– A lány sehogy sem akarta
abbahagyni a reszketést. Kezdtem
komolyan aggódni miatta. Folyamatosan
vacogott a foga, képtelenség volt
belediktálni bármi enni- vagy innivalót.
Hajnali 5-kor úgy döntöttem, beviszem
az ügyeletre a Sainte-Anne-ba.
– Miért te személyesen? Miért nem
bíztad rá valamelyik újoncra?
– Azok a marhák meg akarták
bilincselni. Meg hát… Nem is tudom.
Volt valami abban a lányban…
Kitöltöttem a megfelelő nyomtatványt,
aztán bepakoltam a kocsiba.
Elhallgatott. Egyfolytában a tarkóját
vakarta. Schiffer észrevette, hogy a bőre
tele van gyulladt szőrtüszőkkel.
„Drogozik”, gondolta.
– Másnap reggel beszóltam az
idegenrendészethez. A Sainte-Anne-ba
irányítottam őket. Délben visszahívtak,
hogy nem találták ott a lányt.
– Megpattant?
– Nem. Reggel 10-kor néhány zsaru
magával vitte.
– Miféle zsaruk?
– Ezt úgysem fogod nekem elhinni.
– Azért csak mondd!
– Az ügyeletes orvos szerint a
terroristaelhárítástól jöttek.
– A hadügyminisztériumtól?
– Oda is mentem, hogy utánanézzek.
Még parancsuk is volt az átszállításra.
Minden szabályosan le volt papírozva.
Ennél parádésabb fogadtatásról nem
is mert volna álmodni Schiffer, az ügy
szép kis visszatérésnek ígérkezett.
Letelepedett az asztal sarkára.
Valahányszor megmozdult, enyhe
mentaillat áradt belőle.
– Felvetted velük a kapcsolatot?
– Próbáltam, ja. De rövid úton
elhajtottak. Ha jól értettem a dolgot,
miután a place Beauvau-n megkapták a
faxomat, Charlier megtette a szükséges
lépéseket.
– Philippe Charlier?
A nyomozó bólintott. Schiffer kezdett
teljesen belezavarodni az ügybe. A
terroristaellenes csoportnál öt főnyomozó
dolgozott, Charlier volt az egyik. Mindig
is igen ambiciózus rendőrként tartották
számon, Schiffer még ‘77-ből ismerte,
amikor is néhány hónapot a szervezett
bűnözés elleni alakulatnál dolgozott.
Charlier mocskos gazember volt. Lehet,
hogy jóval agyafúrtabb nála, de ő sem
igazán bánt kesztyűs kézzel a
gyanúsítottakkal.
– És aztán?
– Aztán? Semmi. Soha többé nem
hallottam felőle.
– Ne nézz hülyének!
Beauvanier elbizonytalanodott. A
homlokán izzadságcseppek jelentek meg.
Lesütötte a szemét.
– Másnap felhívott Charlier. Egy
csomó kérdést tett fel az ügy kapcsán.
Hogy hol találtuk a török nőt, milyen
körülmények között, ilyeneket.
– És mit mondtál neki?
– Mindent, amit tudtam.
„Vagyis semmit, te marha” – gondolta
Schiffer. A baseball-sapkás zsaru a
történet végéhez közeledett:
– Charlier biztosított róla, hogy
innentől személyesen veszi kézbe az
esetet. Gondoskodik róla, hogy a nőt
átszállítsák az ügyészségre, intézkedik az
idegenrendészetnél, lefutja a szükséges
köröket. És azt is értésemre adta, hogy
részemről jobban tenném, ha végleg
kiszállnék belőle.
– Megvan még a jelentésed?
A kisfiús arcban megvillant egy
cinikus mosoly:
 – Szerinted? Még aznap eljöttek érte.
– A számítógépes nyilvántartásban
sincs semmi?
A mosoly röhögésbe torkollt:
– Miféle nyilvántartásról beszélsz,
ember?! Ezek kitöröltek mindent. Még az
aznapi rádióbeszélgetéseket is
megsemmisítették. Eltüntették a tanút!
Nyomtalanul és simán.
– Miért?
– Hát tudom én? Nem hiszem, hogy a
lány bármit is tudott volna mondani
nekik. Totál kivolt.
– És te? Te miért fogtad be a szádat?
A nyomozó lehalkította a hangját:
– Charlier megszorongatott. Régi
história…
Schiffer barátságosan beleöklözött a
karjába, majd felkelt az asztalról. Ismét
mászkálni kezdett a helyiségben, próbált
rendet csinálni a fejében. Bár a dolog
elég hihetetlennek tűnt, szinte biztos volt
benne, hogy a terroristaelhárítás valami
egészen más okból kifolyólag „rabolta el”
Sema Gokalpot. Az indítékaiknak
feltehetően nem volt semmi köze sem a
gyilkosságokhoz, sem pedig a Szürke
Farkasokhoz. Csakhogy ettől még a lány
ebben az ügyben fontos tanúnak
számított. Muszáj volt tehát megtalálnia
Sema Gokalpot – mert ő tényleg látott
valamit.
– Megint szolgálatba lépsz? –
tapogatózott óvatosan Beauvanier.
Schiffer elengedte a füle mellett a
kérdést, inkább megigazította magán a
még mindig nedves nadrágot. Az
íróasztalon megpillantotta a Nerteaux
készíttette fantomképet. Hevesen
utánanyúlt, mint valami megszállott
fejvadász, és feltett még egy kérdést:
– Nem emlékszel, hogy hívták azt az
orvost, aki a Sainte-Anne-ban Semával
foglalkozott?
– Dehogynem. Jean-François Hirsch.
Volt vele egy kis receptbizniszem,
szóval…
Schiffer már nem figyelt, a gondolatai
egészen máshol jártak. A képet bámulta.
Elég ügyesen összemontírozták rajta a
három áldozat vonásait. A vörös haj alól
finom vonású, kerekded, félénk arc nézett
rá. Egy török vers jutott róla eszébe: „A
padisah leánya / Olyan volt, mint a
telihold…”
Beauvanier bepróbálkozott még egy
kérdéssel:
 – Annak, ami a fürdőben történt, van
valami köze a lányhoz?
Schiffer zsebre vágta a fantomképet.
Megigazította a sapkát a zsaru fején,
előre húzta ellenzőt:
– Ha valaki kérdezősködne, találj ki
valami tökös kis rapet, „ember”!

45.

Sainte-Anne kórház, este 9 óra.

Jól ismerte a helyet. A hosszú kőfallal
körülzárt kertet; a rue Broussais 17. alatti
szerény, művészbejáróra emlékeztető
kiskaput; az egész dombos, szépen
rendezett, hatalmas területet. A különféle
tömbök és melléképületek több század
építészeti kultúráját tükrözték. Az
erődszerű belső városkában az őrület
minden szintje megtalálható volt.
De aznap este mintha alaposan
megtizedelődött volna a várőrség. A
falakon szalagok és transzparensek
hirdették: „SZTRÁJKBAN AZ
EGÉSZSÉGÜGY!”; „MUNKA VAGY
HALÁL!” Távolabb is mindenfelé
lepedőket feszítettek a fák közé: „NINCS
TÖBB TÚLÓRA!”,
„MUNKAIDŐKERETCSÖKKENTÉS =
ZSAROLÁS”; „KI LOPTA EL A
SZABADNAPJAINKAT?”…
Schiffert mulattatta a gondolat, hogy
Párizs legnagyobb pszichiátriai klinikáján
a sztrájkkészültség alatt mintha senki sem
törődött volna azzal, hogy a betegek
szabadon kóborolnak. Úgy képzelte a
helyzetet, mintha egy nyílt tengeren
hányódó hajón az általános
felfordulásban az őrültek egy éjszaka
leforgása alatt átvennék az irányítást az
orvosoktól. De ahogy egyre beljebb
sétált, a park inkább egy kihalt
kísértetvároshoz hasonlított.
A piros jelzőtáblák útmutatását
követve az idegsebészeti és
ideggyógyászati ügyelet felé tartott,
útközben a területet átszelő sétányok
nevén morfondírozott. A Guy de
Maupassant fasorról az Edgar Allen Poe-
ról elnevezett ösvényre kanyarodott. Nem
tudta eldönteni, hogy a kórház
tereprendezésével megbízott mérnökök
vajon viccnek szánták-e a dolgot.
Maupassant a halála előtt megbolondult,
és A fekete macska súlyos alkoholista
szerzőjének a gondolatai sem lehettek
sokkal tisztábbak a vég pillanatában.
Bizonyos városokban a kommunista
időkben Kari Marxról vagy Pablo
Nerudáról nevezték el az utcákat. Ennek
analógiájára a Sainte-Anne fasorai az
őrület nagy dalnokainak a nevét viselték.
Schiffer arcán a kabát gallérja mögött
gúnyos mosoly bujkált, és hiába próbálta
magára erőltetni a szabad szájú zsaru
megszokott küllemét, érezte, hogy a
szorongás kezd elhatalmasodni rajta. Túl
sok emlék, túl sok fájdalom elevenedett
fel benne ezek között a falak között…
Amikor alig húszévesen visszatért
Algériából, itt kezelték valamelyik
épületben. Háborús neurózis. Több
hónapig tartották bent, mivel súlyos
kényszerképzetek gyötörték,
folyamatosan fontolgatta az
öngyilkosságot. A Védelmi Erők
különleges alakulatánál megfordult társai
közül nem mindenki halogatta ennyire a
döntést. Volt velük egy fiatal lille-i srác,
aki rögtön azután, hogy hazatért a
szeretteihez, felkötötte magát. Egy breton
fiú dolgozni kezdett a családi
vállalkozásban, és valamilyen
mezőgazdasági munka közben egy
fejszével levágta a jobb kezét – azt,
amelyikkel bekötötte a bombák drótjait,
azt, amelyikkel annyi ember tarkóját
megragadta, hogy benyomja a fejüket a
víz alá…
Az ügyeleti váróban nem volt egy
árva lélek sem.
A tágas, gránitpadlós helyiség teljesen
kihalt volt. A kőburkolat vörösen
csillogott, a vérnarancs rostjai jutottak
róla az öreg rendőr eszébe. Schiffer
becsöngetett, nem sokkal később egy
igazi régimódi ápolónő sietett ajtót nyitni:
karcsúsított köpenyt és bifokális
szemüveget viselt, haját kontyban fogta
össze.
A nő gyanakodva mérte végig elnyűtt
öltözékét, de Schiffer gyorsan elejét vette
a kérdéseknek, előkapta az igazolványát,
majd elmondta, miért jött. A nővér szó
nélkül elindult, hogy előkerítse Jean-
François Hirsch doktor urat.
Schiffer letelepedett a falhoz rögzített
műanyag ülések egyikére. Szeme előtt
kezdtek elmosódni a csempék körvonalai.
A komor emlékek minden erőfeszítése
ellenére lassan előtolultak agya rejtett
zugaiból.
1960

Amikor Algériában felderítői szolgálatra

jelentkezett, nem futamodott meg a
feladattól, nem próbálta alkohollal vagy
gyógyszerekkel enyhíteni a könyörtelen
megbízatás gyötrelmeit. Épp
ellenkezőleg: éjjel-nappal terepen volt, és
meg volt győződve róla, hogy maga
irányítja a sorsát. De a háborúban nem
volt választása, csak és kizárólag
egyetlen lehetőség állt előtte: a haza
szolgálata. És onnan már nem volt
visszaút, nem nézhetett hátra. Azzal is
tisztában volt, hogy vagy ezt csinálja,
vagy akár főbe is lőheti magát.
Éjt nappallá téve kínvallatásokat
vezetett, az volt a dolga, hogy szóra bírja
az algériai Nemzeti Felszabadítási Front
harcosait. Eleinte a klasszikus
módszereket alkalmazta: verés, áramütés,
fürdőkád. Később kifejlesztette a saját
egyéni technikáit. Színlelt kivégzéseket
rendezett, amikor is a foglyok fejére
zsákot húztak, kivitték őket a városból,
pisztolyt tartottak a halántékukhoz, és
csak nézték, ahogy a férfiak szó szerint
összeszarják magukat. Savat itatott velük,
és aki nem akarta lenyelni, tölcsérrel
nyomta le a torkán. A kórházból elemelt
néhány orvosi műszert, és a célnak
megfelelően megbütykölte őket;
gyomorszondával például előszeretettel
fecskendezett vizet a rabok orrába…
Gondos kézzel alakította, faragta,
formázgatta egyre karakteresebbé mások
félelmét. Amikor úgy döntött, hogy
kivérezteti a foglyait, hogy egyrészt
kiszívja belőlük az utolsó erejüket is,
másrészt hogy biztosítsa a támadások
áldozatául esett bajtársainak szánt
vérkészletet, különös mámor töltötte el.
Istennek érezte magát, emberek élete és
halála fölött rendelkezett. Előfordult,
hogy a kihallgató helyiségben magára
maradva kitört belőle a nevetés, és a
hatalomtól teljesen megittasulva
gyönyörködött a kezéhez tapadó vérben.
Egy hónap elteltével
visszavezényelték Franciaországba.
Megnémult. Az állkapcsa többé nem
engedelmeskedett neki: képtelen volt
kinyögni egy mondatot. A Sainte-Anne
kórház azon részlegére szállítottak, ahol
kizárólag háborús traumákat kezeltek. A
folyosók tompán visszhangozták a
szobákból kiszűrődő nyöszörgést, és
gyakorlatilag lehetetlen volt elkölteni úgy
egy ebédet, hogy valamelyik asztaltársa
ne öklendezte volna vissza az eléje tett
ételt.
A teljes hallgatásba burkolózó
Schiffer mindennapjai rettegésben teltek.
Céltalanul tévelygett a parkban, fogalma
sem volt róla, hogy hol van, és
egyfolytában az járt a fejében, hogy hátha
azokat az embereket is megkínozta, akik
épp körülötte sétáltak. Az épület
előcsarnokában csak a fal mellett mert
közlekedni, hogy ne kelljen „az áldozatai
szemébe néznie”.
Az éjszakai képzelgések rémálmokká
fajultak. Meztelen férfiak ültek vele
szemben egy széken, és görcsösen
rángatóztak; drótokkal behálózott nemi
szervek kaptak lángra a szeme előtt;
állkapcsok roppantak össze a
mosdókagyló peremén; fecskendővel
bedugaszolt orrokból ömlött a vér… De
ezeket a képeket nem is igazán a
képzelete szülte, valós emlékek
elevenedtek meg az álmaiban.
Leggyakrabban az a férfi jelent meg neki,
akit a lábánál fogva fellógatott, majd egy
jól irányzott rúgással szétloccsantotta a
koponyáját. Ilyenkor verejtéktől
csatakosan ébredt, próbálta lesöpörni
magáról a ráfröccsent agyvelőt. Gyakran
megesett, hogy amikor körülnézett a
szobájában, azt képzelte, hogy egy frissen
meszelt pincében van, a keze ügyében ott
áll a fürdőkád, az asztalon pedig sistereg
a modern híradó készülék generátora – a
legmodernebb ANGRC-9-es rádió adó-
vevő rendszer.
 Az orvosok elmagyarázták neki, hogy
az ilyen emlékeket lehetetlen elfojtani.
Ezért azt tanácsolták, hogy próbáljon
inkább szembenézni velük, minden nap
szánjon rá egy kis időt, hogy felidézi
őket. Ez a terápia kifejezetten illett a
jelleméhez. Ha a csatában nem hátrált
meg, csak nem fogja itt és most feladni,
ebben a kísértetekkel teli kertben!
Nem sokkal később megkapta a
zárójelentést, és próbált beilleszkedni a
civil életbe.
Jelentkezett a rendőrséghez, de egy
szóval sem említette, hogy pszichiátriai
kezelés alatt állt, a pályázatában inkább a
hadseregnél szerzett őrmesteri rangját és
a háborús kitüntetéseit domborította ki. A
kialakult politikai helyzet épp a kezére
játszott. Párizsban egyre gyakoribban
voltak az OAS, az Algéria
függetlenségével szemben fellépő titkos
katonai csoport elleni merényletek. A
terroristaelhárítás létszámhiánnyal
küzdött. Kopókra volt szükség, akik
kiszagolják a vadat… És ha valamihez,
hát ehhez értett. Jó érzékkel vetette bele
magát a munkába, viszonylag gyorsan
látványos eredményeket is produkált. A
módszerei igen célravezetőnek
bizonyultak. Egyedül dolgozott, társ
nélkül, és kizárólag a célt tartotta szem
előtt. Amit gyakran csakis erőszakkal
érhetett el.
Attól fogva ez a képlet határozta meg
az életét. Egyedül önmagáért volt
hajlandó felelősséget vállalni, a saját
meggyőződését követte. A törvények és
az emberek felett állt. Számára csak
egyetlen törvény létezett: az övé; és
egyetlen akarat vezette: hogy a maga
rendszere szerint szolgálja az igazságot.
Egyfajta belső megállapodást kötött a
világgal: a saját eszközeivel szállt szembe
a föld összes mocskával.
– Miben segíthetek?
A hang kizökkentette a
révedezéséből. Felállt, végigmérte a
jövevényt.
Jean-François Hirsch legalább egy
méter nyolcvan magas, szikár férfi volt.
Hosszú karjai végén vaskos kézfejek
himbálóztak. Mint valami ellensúly –
futott át Schiffer agyán –, ami valahogy
kiegyenlítette az orvos nyúlánk alakját.
Göndör barna tincsekkel koronázott,
nemes vonású arcából harmónia
sugárzott. Köpeny helyett lódenkabátot
viselt. Nyilvánvalóan indulófélben volt.
Schiffer bemutatkozott, az
igazolványát nem tartotta szükségesnek
még egyszer megmutatni:
– Jean-Louis Schiffer főfelügyelő.
Szeretnék feltenni önnek néhány kérdést.
Csak néhány percét venném igénybe.
– Épp lejárt a műszakom. És máris
késésben vagyok. Nem várhat holnapig?
A hangjel is kiegyensúlyozott
jellemről árulkodott. Mélyen, erélyesen,
határozottan zengett.
– Sajnálom, de nem – felelte a zsaru.
– Az ügy felettébb sürgős.
Az orvos szemügyre vette az
érdeklődőt. Friss mentaillat lebegett
körülöttük. Hirsch gondterhelt sóhaj
kíséretében letelepedett az egyik
műanyag ülőkére:
 – Miről lenne szó?
Schiffer állva maradt.
– Arról a török munkásnőről, akit
2001. november 14-én hajnalban
megvizsgált. Christophe Beauvanier
nyomozó hozta be.
– És?
– Bizonyos mulasztások gyanúja
merült fel az üggyel kapcsolatban.
– Mit is mondott, melyik részlegnél
dolgozik?
A zsaru hasra ütésszerűen bemondta.
– A belső ellenőrzésnél. Az eljárás
szigorúan bizalmas.
– Előre leszögezem, hogy Beauvanier
kapitányról nem vagyok hajlandó
mondani semmit. Kötelez a szakmai
titoktartás.
Az orvos tökéletesen félreértette
Schiffer megjelenésének az okát. Napnál
világosabb volt, hogy a tartózkodásának
köze lehetett a „rapper” alkalmi
kábítószer-problémáihoz. Schiffer
lekezelően válaszolt:
– A jelen nyomozás nem Christophe
Beauvanier személyére vonatkozik.
Egyáltalán nem érdekel, mennyi
metadont írt fel neki.
Az orvos döbbenten felvonta a
szemöldökét – Schiffer megjegyzése
láthatóan az elevenjébe talált –,
engedékenyebb hangnemre váltott:
– Mire kíváncsi?
– Arra a török nőre. És azokra a
rendőrökre, akik másnap érte jöttek.
A pszichiáter keresztbe vetette a
lábát, lesimított egy ráncot a nadrágján:
– Nagyjából négy órával a felvétele
után érkeztek. Bemutatták az
elszállítására vonatkozó parancsot, és
kitoloncolási végzés is volt náluk.
Mindent rendben találtam. Sőt, szinte túl
tökéletes volt minden.
– Túl tökéletes?
– Az összes irat szabályosan le volt
pecsételve és alá volt írva. Közvetlenül a
belügyminisztérium adta ki őket. És
mindezt reggel 10 órakor tolták az orrom
elé. Soha életemben nem láttam még
ennyi papírt egy egyszerű illegális
bevándorló miatt.
– Meséljen nekem a nőről!
Hirsch a cipője orrát bámulta.
Próbálta összeszedni a gondolatait:
– Először arra gondoltam, kihűlt.
Egész testében reszketett. Teljesen ki volt
merülve. De a vizsgálat során kiderült,
hogy a testhőmérséklete normális. A
légzőszervei sem károsodtak. A tünetei
pszichés eredetűek voltak.
– Pontosan mire gondol?
A férfi fensőbbséges mosollyal
válaszolt:
– Olyan fizikai tüneteket produkált,
amelyeknek nem volt semmiféle
fiziológiai oka. Itt gyökerezett minden –
emelte a mutatóujját a halántékához. – A
fejében. Azt a nőt valamilyen lelki
megrázkódtatás érte. A teste csak arra
reagált.
– Maga szerint milyen jellegű
megrázkódtatáson mehetett keresztül?
– Feltételezem, hogy megijedt
valamitől. A szorongását tipikusan valami
külső inger válthatta ki. Ezt a vérvizsgálat
is alátámasztotta. A hormonszintje
jelentősen megnövekedett. A cortisolja az
egekben volt. De gondolom, ez önnek
meglehetősen talányosan hangzik…
A fensőbbséges mosoly nem hervadt
le az arcáról.
Schiffert kezdte idegesíteni ez a pasas
a nagyképű dumájával. Ekkor, mintha a
másik megérezte volna, jóval
természetesebb hangon hozzátette az
előbbiekhez:
– Egyszóval azt a nőt fokozott
stresszhatás érte. A mértékét tekintve
nem túlzás egyenesen traumának nevezni.
Úgy viselkedett, mintha legalábbis
valami háborúban vagy fegyveres
harcban vett volna reszt. Más
magyarázatot nemigen látok a részleges
izombénulásra, a görcsös légzési
nehézségekre, a beszédzavarra, ezekre
a…
– Ismerem a tüneteket. Le tudná írni
nekem? Mármint a nő külsejét.
– Barna haj. Sápadt, fehér bőr.
Sovány, már-már anorexiásnak mondható
testalkat. Kleopátra-frizura. Izmos volt,
de furcsa mód a szívóssága nem
szorította háttérbe a nőiességét. Épp
ellenkezőleg. Ha így nézzük,
kifejezetten… csinosnak mondanám.
Schiffer fejében kezdett összeállni a
kép. Ösztönösen érezte, hogy ez a nő nem
lehet egyszerű varrólány. És nem is csak
egy hétköznapi szemtanú.
– Beadott neki valamit?
– Kapott egy nyugtató injekciót. Attól
némileg elernyedtek az izmai. Nevetni
kezdett. Delíriumos mondatfoszlányokat
motyogott. A szavainak nem volt semmi
értelme.
– Ráadásul törökül mondott mindent,
gondolom.
– Egyáltalán nem. Franciául beszélt,
mint maga vagy én.
Őrült gondolat futott át az agyán. De
egyelőre a hidegvére megőrzése
érdekében elhessentette:
– Mondott önnek valamit arról, hogy
mit látott? Hogy mi történt a fürdőben?
– Semmit. Csak összefüggéstelen
félmondatok és szavak jöttek ki a száján.
– Például?
– Azt mondta, hogy a farkasok
tévedtek. Igen, pontosan ezt… Valami
farkasokat emlegetett. Egyre csak az
ismételgette, hogy a rossz lányt vitték
magukkal. Ennek semmi értelme.
Hirtelen teljesen megvilágosodott az
elméje. Az előbbi gondolat megint
előtérbe furakodott. Miből sejthette az a
varrólány, hogy a behatolók a Szürke
Farkasokhoz tartoztak? Honnan tudta,
hogy elvétették a zsákmányt? Erre csak
egy lehetséges válasz volt: ő maga volt az
igazi célpont.
Sema Gokalp fejére tűzték ki a
vérdíjat.
Schiffer gond nélkül egymáshoz
illesztette a történet darabkáit. A
gyilkosok kaptak egy fülest, miszerint a
célpont éjszakai műszakban dolgozik
Talat Gurdilek fürdőjében. És amikor
beléptek a műhelybe, megragadták az
első nőt, aki csak egy kicsit is hasonlított
a fényképre: Zeynep Tütengilt. De
tévúton jártak: a vörös hajú nő, az igazi,
megtette a szükséges óvintézkedéseket,
és feketére festette a tincseit.
Eszébe jutott még valami. A zsebéből
előhúzta a fantomképet:
– Valahogy így nézett ki?
A férfi közelebb hajolt a képhez:
– Nem is hasonlít rá. Miért kérdezi?
Schiffer szó nélkül zsebre vágta a
papírt.
Újabb megvilágosodás következett.
Egy újabb bizonyosság fogalmazódott
meg a fejében. Sema Gokalp – vagyis az
a nő, aki ezen a néven bujkált – nem állt
meg a hajfestésénél: teljesen
megváltoztatta az arcát. Plasztikai
műtétet végeztetett magán. Bevett
módszer ez azoknál, akik szeretnék
végleg felhúzni a horgonyt. A bűnözők
körében pláne. A beavatkozás után
belebújt egy jelentéktelen varrónő
bőrébe, és szépen beburkolózott a „Kék
kapu” gőzfelhőjébe. De miért maradt
Párizsban?
Néhány másodperc erejéig próbálta a
török nő fejével gondolkodni. Amikor
2001. november 13-ának éjjelén látta,
hogy a fedett arcú Farkasok betörnek a
műhelybe, nyilván azt hitte, hogy most
mindennek vége. Csakhogy a gyilkosok
egyenesen a mellette szorgoskodó nő felé
siettek. Mert egy vörös hajú lányt
kerestek, aki a régi énjére hasonlított… A
nőt fokozott stresszhatás érte. Ez azért
elég finom megfogalmazása a tényeknek.
– Mást is mondott? – kérdezősködött
tovább a zsaru. – Próbálja meg felidézni!
– Azt hiszem… – Az orvos
kinyújtotta a lábát, ezúttal a cipőfűzőjére
koncentrált. – Azt hiszem, valami
különös éjszakát emlegetett. Egy jelentős
éjszakát, amikor négy hold lesz az égen.
És egy fekete kabátos férfiról is
motyogott.
Ennél több bizonyítékra már nem is
volt szüksége. A négy hold. Egy kezén
meg tudta számolni azokat a törököket,
akik tisztában voltak ennek a
szimbólumnak a jelentésével. Az igazság
még a legmerészebb álmait is felülmúlta.
Mert most már tudta, ki áll a
vadászok célkeresztjében.
És azt is tudta, miért eresztette rá a
török maffia a Farkasokat.
– Térjünk vissza egy pillanatra a
másnapi rendőrökre! – próbált témát
váltani, hogy minél kevésbé látsszon rajta
az izgalom. – Mit mondtak, amikor
magukkal vitték?
 – Semmit. Egyszerűen elővették azt a
kötegnyi parancsot és engedélyt.
– Hogy néztek ki?
– Nagydarab volt mindegyik. Drága
öltönyben. Úgy néztek ki, mint a
testőrök.
Philippe Charlier gorillái. Hová
vihették? Talán bezárták valamelyik
őrzött szállásra? Vagy már ki is
toloncolták? És vajon tisztában volt vele
a terroristaelhárítás, hogy ki is valójában
Sema Gokalp? Nem, erre nem sok esélyt
látott. Valami egészen más, rejtélyes ok
miatt akarták annyira maguknál tudni.
Elköszönt az orvostól, kimért
léptekkel végigment a vörös kőpadlón, de
az ajtóból még visszafordult:
– Ha feltételezzük, hogy Sema még
mindig Párizsban tartózkodik, ön hol
keresné?
– Valamelyik bolondokházában.
– De ennyi idő után már csak
visszanyerte a lélekjelenlétét, nem?
A tekintélyes termetű férfi kihúzta
magát:
– Talán nem fogalmaztam elég
pontosan. Az a nő nem egyszerűen csak
megijedt. Minden ízében áthatotta a
rettegés. Többet élt meg annál, mint amit
egy emberi lény képes elviselni.

46.

Philippe Charlier a rue du Faubourg

Saint-Honoré 133-as számú épületében, a
belügyminisztérium közelében rendezte
be az irodáját.
 A Champs-Elysées-től néhány
lépésnyire álló bérházak valójában
fokozott ellenőrzés alá helyezett
erődítmények voltak. Mind a párizsi
rendőrség fennhatósága alá tartoztak.
Jean-Louis Schiffer belépett a kapun.
A gondosan elgereblyézett fehér
kaviccsal borított kert olyan tiszta és
rendezett volt, mint egy japán kolostoré;
a szögletesre nyírt fagyalsövény
áthatolhatatlan falként takarta a házat; a
fák az ég felé nyújtóztatták csonkolt
ágaikat. Nem éppen egy csatateret juttat
az ember eszébe, gondolta Schiffer,
miközben kimért léptekkel haladt a
bejárat felé: becsapós az egész.
A kert végébe épített palatetős
magánpalota legfőbb éke egy fekete
vasszerkezettel alátámasztott üvegezett
veranda volt. A homlokzatot fölötte
faragott kővirágokkal teleszórt párkány
és erkély díszítette. „Empire” –
elemezgette magában Schiffer a kisebb-
nagyobb beszögellésekben látható hasas
korsókon egymásba fonódó babérlevelek
stílusát. Az igazat megvallva az építészet
minden olyan formáját ezzel a jelzővel
foglalta össze, ami nem csupán csipkés
falakból és vaskos tornyokból állt.
A felhajtón két egyenruhás rendőr
fogadta.
Charlier-ra hivatkozott. Este 10 felé
járt az idő, és Schiffer biztos volt benne,
hogy a keményített inggalléros főrendőr
ebben a kései órában még bőven az
asztali lámpája fényében szövögeti a
maga összeesküvés-elméleteit.
Az egyik őr felszólt, de közben
folyamatosan szemmel tartotta a
látogatót. A fentről érkező válasz hatására
Schiffer minden mozdulatát figyelni
kezdték. A két őrszem bevezette az
épületbe, áthajtotta egy fémdetektoron,
majd megmotozta.
A veranda után tágas
márványteremben találta magát. „Első
emelet” – hallotta a háta mögül.
Schiffer a lépcső fele indult. Az üres
csarnokban visszhangzottak a léptei, mint
egy templomban. A két kovácsoltvas
fáklya között felfelé induló kopott
gránitfokokat márványkorlát szegélyezte.
Schiffer elmosolyodott: a
terrorizmusellenes harc hívei láthatóan
kedvelték a fényűző díszleteket.
A felső szint berendezése már
józanabbul festett: mahagóniberakásos,
lakkozott fatáblák, barna padlószőnyeg.
A folyosó végén még egy utolsó akadály
várta: a közvetlenül a bejutás előtti
ellenőrzőpont Philippe Charlier tényleges
fontosságáról árulkodott.
A törhetetlen üveg mögött négy férfi
posztolt fekete golyóálló mellényben. A
kommandós szerelés számtalan zsebéből
kézifegyverek, tölténytárak, gránátok és
egyéb hasonló játékszerek kandikáltak
kifelé. Mind a négyen Heckler & Koch
gyártmányú, rövid csövű géppuskát
tartottak a kezükben.
Schiffer átesett még egy motozáson.
Charlier-t adóvevőn értesítették az
ittlétéről. Mindezek után végre eljutott
egy réztáblával díszített világos faajtó
elé. A körülmények alapján úgy ítélte
meg a helyzetet, hogy felesleges
kopognia.
A Zöld óriás ingujjban üldögélt a
terebélyes tölgyfa íróasztal mögött.
Amikor a zsaru belépett, felállt, széles
mosollyal üdvözölte:
– Schiffer, a jó öreg Schiffer…
A két férfi csendben megszorította
egymás kezét, miközben mindketten
alaposan végigmérték a másikat. Charlier
tekintélyes termetű volt. Egy méter
nyolcvan centi, több mint száz kiló. A
nyájas tekintetű, ferde orrú, mackós
bajszú hústorony magas beosztása
ellenére is pisztolyt viselt a derekán.
Schiffernek szemet szúrt a drága ing
– fehér nyakú világoskék modell a híres
Charvet divatházból. De a főrendőr
minden erőfeszítése ellenére a
keménység felülírta megjelenésében az
eleganciát. Szinte emberfeletti testi erő
sugárzott belőle. Azon a napon, amikor
beköszönt az Apokalipszis, és az
embereknek nem marad más lehetőségük,
mint hogy önkezükkel védjék az életüket,
Charlier biztosan az utolsók között fog
meghalni…
– Mi szél hozott? – kérdezte,
miközben újból belesüppedt a bőrfotelbe.
Megvető pillantással mustrálgatta
Schiffer elnyűtt ruházatát. Ujjaival az
íróasztalán felhalmozott iratkötegen
dobolt.
– Elég sok a dolgom – tette még
hozzá.
A szavai mögött Schiffer érezte, hogy
csak színleli a kedélyességet: Charlier
feszült hangulatban volt. A főnyomozó
egy mozdulattal jelezte, hogy foglaljon
helyet, de Schiffer ügyet sem vetett a
felajánlott székre, támadásba lendült:
– 2001. november 14-én
átszállíttattad egy vállalati betörés fontos
tanúját. Az eset a 10. kerületben történt, a
Kék kapu elnevezésű fürdőt támadták
meg. A szemtanút Sema Gokalpnak
hívták. Christophe Beauvanier járt el az
ügyben. A gond csak az, hogy azóta sem
tudja senki, hová vitetted azt a nőt.
Minden nyomot elsikáltál utána,
egyszerűen eltüntetted. Hogy miért, az a
te dolgod. Én csak azt szeretném tudni,
hol találom.
Charlier ásított. Elég jól játszotta a
szerepét, de Schiffer megtanult olvasni a
sorok között: a monstrum meglepődött.
Érezte, hogy aknamezőre jutott.
– Nem tudom, miről beszélsz –
szólalt meg némi időhúzás után. – És
miért keresed azt a nőt?
– Köze van ahhoz az ügyhöz, amiben
épp nyomozok.
A főrendőr leszerelően vágott vissza:
– Schiffer, úgy tudom, nyugdíjba
vonultál.
– Ha úgy tetszik, megint felvettem a
szolgálatot.
– Miféle ügyön dolgozol? És kinek a
fennhatósága alatt?
Schiffer tudta, hogy ha bármit is ki
akar húzni ebből az emberből, muszáj
lesz kipakolnia az aduit az asztalra:
– A 10. kerületben egymás után
három gyilkosság is történt.
A ráncos arc egyszeriben görcsösen
megfeszült:
– Abban az ügyben a 10. kerületiek
nyomoznak. Ki keresett meg?
– Paul Nerteaux kapitány, ő vezeti a
vizsgálatot.
– És mi köze ennek az egésznek
ahhoz a Semához? Vagy hogy is hívják?
– Ő is benne van az ügyben.
Charlier játszani kezdett a keze
ügyében talált papírvágó késsel. Egy
keleti mintázatú tőr volt. Minden
mozdulata idegességről árulkodott.
– Mintha átment volna a kezemen
ennek a fürdőhistóriának a jelentése –
vallotta be végül. – Bandaháború szaga
volt a dolognak, ha jól emlékszem…
Schiffer ismerte az emberi hang
minden apró árnyalatát és remegését –
hosszú éveken át vezetett kihallgatásokat.
Charlier igazat mondott: az ő szemében a
Kék kapuban történtek egyáltalán nem
voltak fontosak. Bedobta a következő
csalit, hogy jobban megszorongathassa.
– Szó sincs bandaháborúról.
– Gondolod?
– A Szürke Farkasok visszatértek,
Charlier. Ők törtek be a fürdőbe. Aznap
éjjel magukkal vittek egy lányt. Az ő
hullája került elő két nappal később.
A dús szemöldök kérdő pillantással
húzódott felfelé Charlier homlokán:
– Miért szórakoznának holmi
varrólányok kiiktatásával?
– Megbízásra dolgoznak. Egy nőt
keresnek. Mégpedig a török negyedben.
Hidd el, velük kapcsolatban nem csal a
szimatom. És már háromszor
mellényúltak.
– És hogy jön Sema Gokalp a képbe?
A válasznak, ha nem is fedte fel a
teljes igazságot, volt némi
igazságtartalma:
– Mindent látott aznap éjjel a
fürdőben. Koronatanú.
Charlier zavartan pislogott. Erre nem
számított. Egyáltalán nem.
– Szerinted mi történt pontosan? Mire
megy ki a játék?
– Nem tudom – füllentett megint
Schiffer. – De meg akarom találni a
gyilkosokat. És Sema a nyomukra
vezethetne.
Charlier hátradőlt a karosszékben.
– Csak egy okot mondj, amiért
segítenem kellene neked!
A zsaru most már nyugodtan helyet
foglalhatott. Megvolt a tárgyalási alap.
– Épp nagyvonalú hangulatban
vagyok – mosolyodott el –, mondok
kettőt. Először is azért, mert bármikor
bekopoghatok a feletteseidhez, és
közölhetem velük, hogy rátetted a kezed
egy emberölési ügy legfontosabb
tanújára. Elég kellemetlen lenne a
helyzet.
Charlier viszonozta a mosolyt:
– Bármikor leteszem eléd a szükséges
papírokat. A kitoloncolási végzést. A
repülőjegyét. Minden szabályosan történt.
– Messzire ér a karod, Charlier, de
Törökországban nincs semmi befolyásod.
Egy telefonomba kerül, és bebizonyítom,
hogy Sema Gokalp soha nem tért vissza a
hazájába.
A főrendőr zakója mintha veszített
volna a feszességéből.
– Ki hinne egy magadfajta korrupt
zsarunak? Mióta kiléptél a szervezett
bűnözés elleni osztálytól, elég rendes
bűnlajstromot sikerült összegyűjtened. –
Széles karmozdulattal körbemutatott az
irodán. – Ez itt a piramis csúcsa.
– Helyzeti előnyben vagyok. Nekem
nincs mit vesztenem.
– És mi a másik?
Schiffer rákönyökölt az asztalra.
Tudta, hogy nyert ügye van.
– Eszembe jutott, amikor az 1995-ös
készültségben bevittünk néhány arab
gyanúsítottat a Louis-Blanc-ra, és neked,
mondhatni, kissé eljárt a kezed.
– Engem akarsz zsarolni?
– Ugyan, csak könnyítek a
lelkiismeretemen. Nyugállományba
vonultam. Bármikor rám törhet a vágy,
hogy kipakoljak. Bármikor eszembe
juthat Abdel Saraoui, akit a saját két
kezeddel vertél agyon. És ha megadom az
alaphangot, biztos lehetsz benne, hogy a
Louis-Blanc összes rendőrje beszáll a
kórusba. Egy életre beleült a fülükbe
annak a fickónak az üvöltése.
Charlier még mindig a papírvágó kést
tapogatta vaskos ujjaival. Amikor
megszólalt, a hangja megváltozott:
– Sema Gokalp már nem tud neked
segíteni.
– Meg…?
– Nem. Részt vett egy kísérleti
programban.
– Milyen programban?
Hallgatás. Schiffer megismételte a
kérdést:
– Milyen programban?
– Pszichológiai átnevelés. Új
fejlesztés.
 Tehát erről volt szó! Charlier mindig
is odavolt a lelki hadviselésért. Be akart
hatolni a terroristák agyába, befolyásolni
akarta a tudatukat, állandóan hasonló
hülyeségekről álmodozott… Sema
Gokalp volt a kísérleti nyúl, rajta
próbálták ki a legújabb őrült felfedezést.
Schiffer átérezte, mennyire abszurd a
helyzet: Charlier választása nem
szándékosan esett Sema Gokalpra,
egyszerűen az ölébe pottyant. Fogalma
sem volt róla, hogy a nő átoperáltatta az
arcát. Ahogyan nyilvánvalóan arról sem,
ki is volt valójában.
Felállt, alig bírt magával:
– Miért pont ő?
– A pszichés állapota miatt. Semának
részleges amnéziája volt, ami nagyban
megkönnyítette a kezelést.
 Schiffer előrehajolt, mint aki rosszul
hall:
– Ugye, nem azt akarod mondani,
hogy teljesen átmostátok az agyát?!
– De igen, a program valami hasonló
eljáráson alapul.
Schiffer két kézzel az asztalra csapott:
– Az atyaúristen it! Annak az
egyetlen embernek sikerült kitörölnötök a
memóriáját, akinek nem kellett volna!
Rengeteg beszélnivalóm lett volna vele!
Charlier összevonta a szemöldökét:
– Még mindig nem értem egészen a
dolgot. Mi olyat tudhat az a lány, amit te
nem? Látta, ahogy néhány török elrabol
egy nőt. És aztán?
Visszavonulót fújt:
– Segíthetett volna azonosítani a
gyilkosokat – vetette oda Schiffer,
miközben fel-alá járkált az irodában, mint
egy ketrecbe zárt vadállat. – Szerintem
azt is tudja, ki a célpont.
– Miféle célpont?
– Tudja, ki az a nő, akire a Farkasok
vadásznak. És akit még mindig nem
sikerült elkapniuk.
– És ez ennyire fontos?
– Három gyilkosság, Charlier, az nem
elég? Addig nem fogják abbahagyni,
amíg őt magát el nem csípik.
– És ha megtaláltad, te ki akarod adni
nekik?
Schiffer szó nélkül elmosolyodott.
Charlier hevesen megvonta a vállát,
az ingén meg is repedt tőle néhány
varrás. Csak annyit mondott:
– Mindenesetre én már nem tehetek
érted semmit.
 – Hogyhogy?
– A nő kicsúszott a kezünk közül.
– Most szórakozol, ugye?
– Úgy nézek ki?
Schiffer képtelen volt eldönteni, hogy
röhögjön, vagy inkább üvölteni kezdjen.
Visszaült a fenekére, elkapta Charlier elől
a papírvágó kést:
– Ezek szerint még mindig
ugyanolyan barmok dolgoznak a
rendőrségnél. Hadd halljam a részleteket!
– A kísérlet a személyiség teljes
átalakítását tűzte ki célul. És az eredmény
minden várakozást felülmúlt. Sikerült
francia polgárasszonyt, igazi
káderfeleséget csinálni belőle. Egy török
parasztlányból. Belegondoltál?! A
lehetőségek végtelen tárháza nyílt meg
előttünk. Az volt a terv…
 – Nem érdekelnek a
kísérletezgetéseid – vágott közbe
Schiffer. – Inkább azt meséld el, hogyan
sikerült olajra lépnie.
A főrendőr bosszúsan folytatta:
– Az utóbbi hetekben rosszullétek
jelentkeztek nála. Emlékezetkiesésre,
hallucinációkra panaszkodott. Az új
személyisége, amit tőlünk kapott, kezdett
megrepedezni. Már minden elő volt
készítve, hogy kórházi felügyelet alá
helyezzük, amikor hirtelen lelépett.
– Pontosan mikor?
– Tegnap. Kedd reggel.
Hihetetlen: a Szürke Farkasok
kiszemelt zsákmánya megint a
természetben bolyongott. Egy se török, se
francia nő, akinek az agya helyén nincs
más, csak egy vattacsomó. De az alagút
végén megvillant egy halvány
reménysugár:
– Ezek szerint kezdenek visszatérni
az eredeti emlékei?
– Ki tudja? Az az egy biztos, hogy
bennünk nem bízott.
– Hogy állnak az embereid a
kereséssel?
– Sehogy. Egész Párizst tűvé tették
már érte, de lehetetlen a nyomára
bukkanni.
Eljött az ideje, hogy Schiffer kijátssza
az utolsó aduját. A papírvágó kést
beleállította az asztal lapjába:
– Ha visszatért a memóriája, úgy
viselkedik, mint egy török. Ez már az én
szakterületem. Ha valaki, akkor én
megtalálom.
A főrendőr arckifejezése
magváltozott. Schiffer győzködni kezdte:
– Az a nő török, Charlier. Különleges
vad. Olyasvalakire van szükséged, aki jól
ismeri a szokásaikat, és aki ráadásul
nagyobb felhajtás nélkül el tudja intézni a
dolgot.
A nagydarab férfi lassan mérlegelte a
dolgot. Schiffer hátrált egy lépést, hogy
biztosabb kézzel vihesse be a találatot:
– Üzletet ajánlok. Huszonnégy órára
szabad kezet kapok. Ha megtalálom,
átadom neked. De csak miután
kihallgattam.
A szavait újabb jelentőségteljes csönd
követte. Charlier végül kihúzott egy
fiókot, elővett belőle egy vaskos
iratköteget:
– Az anyaga. Jelen pillanatban a neve
Anna Heymes…
 Schiffer kikapta a kezéből a dossziét,
és már fel is csapta.
Addig lapozgatott az orvosi
szakvéleményeket tartalmazó gépelt
oldalak között, amíg meg nem találta a
célszemély új arcát. A nő pontosan úgy
nézett ki, mint ahogy Hirsch leírta.
Egyáltalán nem hasonlított arra a vörös
hajú lányra, akit a gyilkosok üldöztek.
Ezen a téren Sema Gokalpnak nem volt
semmi félnivalója.
A terroristaellenes harc atyja tovább
sorolta az adatokat:
– A kezelőorvosát Eric Ackermann-
nak hívják…
– Nem érdekel az új személyisége,
leszarom, hogy kik csinálták ezt vele.
Vissza fog térni a gyökereihez. Ez a
lényeg. Sema Gokalpról mit tudsz? Ki
volt annak idején az a nő?
Charlier nyugtalanul fészkelődött a
fotelben. Az inggallérja fölött lüktetve
dagadtak ki az erek a nyakán:
– Hát… gyakorlatilag semmit. Csak
annyit, hogy egy amnéziás török
varrólány volt…
– Megvannak még a ruhái, a papírjai,
a személyes tárgyai?
Charlier legyintett:
– Mindent megsemmisítettünk.
Legalábbis remélem.
– Utánakérdeznél?
– Teljesen átlagos holmi volt. Nem
volt benne semmi különös…
– Emeld már fel azt a rohadt telefont,
és kérdezd meg, akit kell!
Charlier a kagyló után nyúlt. Két
hívás után mérgesen tette vissza a
helyére:
– Ezt egyszerűen nem hiszem el!
Azok a marhák megfeledkeztek a
ruháiról.
– Hol nézhetem meg őket?
– A központi raktárban. Beauvanier
adott neki száraz ruhát az őrsön. Az
eredetit a fiúk a Louis-Blanc-ról
beküldték a főkapitányságra. És azóta
sem jutott eszébe senkinek, hogy elhozza
onnan. Ennyit az én kis elit
alakulatomról.
– Milyen néven szerepelnek a
nyilvántartásban?
– Elvileg Sema Gokalpén. Errefelé
nem végzünk félmunkát. Ha valaki hülye,
akkor hülye.
Elővett egy üres nyomtatványt,
kitöltötte. Erre mindenképpen szükség
volt, hogy megnyíljanak a központi raktár
kapui.
„A ragadozók osztoznak a
zsákmányon” – gondolta magában
Schiffer.
Charlier odakanyarította az aláírását a
papír aljára, majd Schiffer elé tolta:
– Az egész éjszaka a rendelkezésedre
áll. Ha bármi zűr lenne, azonnal értesítem
a belső ellenőrzést.
Schiffer zsebre vágta a menlevelet,
felállt:
– Akkor te is velem süllyedsz. Egy
hajóban evezünk.

47.

Itt volt az ideje, hogy tájékoztassa a

kölyköt a fejleményekről. Jean-Louis
Schiffer elindult a rue du Faubourg Saint-
Honorén, rákanyarodott az avenue du
Matignonra, és addig ment, amíg a
Champs-Élysée kereszteződésében
található körtéren meg nem pillantott
végre egy telefonfülkét. A mobilján nem
volt több egység.
Paul Nertaux üvöltve vette fel a
kagylót az első csöngetés után:
– Hol a fenében van, Schiffer?!
Csak úgy fulladozott a dühtől.
– A 8. kerületben. Meglátogattam a
fejeseket.
– Már majdnem éjfél. Mi az anyám
kínját csinált eddig? Órákig vártam a
Sancakban és…
– Elég rendes kis katyvaszba
nyúltunk, de egy csomó mindent
kiderítettem.
– Fülkéből hív? Várjon, keresek én is
egyet, és visszahívom: mindjárt
lemerülök.
Schiffer letette, és azon gondolkozott,
hogy egy nap a francia rendőrség tutira
azért fogja elmulasztani az évszázad
letartóztatását, mert hiányosak a
lítiumkészletei. Kinyitotta a fülke ajtaját
– majd’ megfulladt a bőréből és a
ruhájából még mindig párolgó
mentaillattól.
Enyhe volt az éjszaka, nem esett, még
a szél sem fújt. Az elegáns boltok és a
faragott kőből épült monumentális
lakóházak előtt sétáló járókelőket
figyelte. Köröskörül mindenből luxus és
kényelem sugárzott – eddig valahogy
nem volt része benne, de talán majd most
rámosolyog a szerencse…
A telefon megcsörrent. Még mielőtt
Nerteaux szóhoz jutott volna,
belekezdett:
– Hogy áll a készültség?
– Két kisbusz, három radarkocsi –
felelte büszkén – Nagyjából hetven járőr
és bűnügyi nyomozó korzózik a
környéken.
A kerületet veszélyeztetett zónává
nyilvánítottam. A 10. kerület minden
egységéhez eljuttattam a fantomképet.
Végigkérdeztük az összes munkásszállót,
kocsmát és céget. A török negyedben
nincs egy ember; akinek ne nyomtuk
volna az orra alá a képet. Épp a 2.
kerületi kapitányságra tartok, hogy…
– Felejtsd el az egészet!
– Tessék?
 – Nem érünk rá cserkészesdit
játszani. Nem azt az arcot keressük.
– TESSÉK?
Schiffer mélyet sóhajtott:
– A nőnek volt egy plasztikai műtétje.
Ezért nem találják a Szürke Farkasok.
– Van… van rá bizonyítéka?
– Mi az hogy! Sőt, azt is tudom, hogy
néz ki most. Minden egybevág. Több
százezer frankot költött a műtétre, hogy
ne lehessen felismerni. Teljesen
átszabatta mindenét: barnára festette a
haját, és legalább húsz kilóval soványabb.
Aztán hat hónappal ezelőtt szépen
elrejtőzött a török negyed kellős közepén.
Elhallgatott. Amikor Nerteaux megint
megszólalt, már jóval higgadtabban
csengett a hangja:
– Ki… Kicsoda az a nő? És honnan
szerzett ennyi pénzt?
– Fogalmam sincs – lódította Schiffer.
– De az biztos, hogy nem varrólány.
– Mit mást tudott még meg?
Schiffernek néhány másodpercig járt
az agya. Majd úgy döntött, mindent
rázúdít Nerteaux-ra. Elmondta, hogy a
betöréskor a Szürke Farkasok elvétették a
célpontot. Mesélt a sokkos állapotban
előkerült Sema Gokalpról. Arról, hogy
bevitték a Louis-Blanc-n levő
kapitányságra, ahonnan bekerült a Sainte-
Anne pszichiátriai klinikára. Ezután
következett Charlier beavatkozása és az
ostoba programja.
Végül közölte a kölyökkel a nő új
személyazonosságát: Anna Heymes.
Amikor befejezte a mondókáját,
Schiffernek az volt az érzése, mintha a
telefonon át is hallaná, hogyan kattognak
a fiatal zsaru fejében a fogaskerekek.
Szinte látta maga előtt, ahogy teljesen
bezsongva és tanácstalanul toporog
valahol a 10. kerület egyik
telefonfülkéjében. Akárcsak ő maga.
Olyanok voltak, mint két magányos
korallhalász a tenger mélyére leeresztett
kalickában…
Paul szólalt meg némi kétkedéssel a
hangjában:
– Kitől tud ennyi mindent?
– Magától Charlier-tól személyesen.
– Hajlandó volt szóba állni magával?
– Régi harcostársak vagyunk.
– Ne hülyítsen már!
Schifferből kitört a kacagás:
– Látom, kezded érteni, hogyan
működik körülötted a világ. 1995-ben, a
Saint-Michel RER-megállójában történt
merénylet után a terroristaelhárítás, amit
akkoriban még mindenki csak a Hatodik
Ügyosztályként emlegetett, minden
lehetséges eszközt bevetett. Hoztak egy
új törvényt, aminek köszönhetően bárkit
alaposabb indok nélkül őrizetbe lehetett
venni. Elszabadultak az indulatok, én már
csak tudom. A 10. kerületi iszlám
közösségeknél egymást érték a
rajtaütések. Egyik éjjel Charlier
megjelent a Louis-Blanc-n. Biztos volt
benne, hogy végre sikerült elkapnia a
megfelelő gyanúsítottat, nevezett Abdel
Saraouit. Puszta kézzel esett neki. A
szomszéd irodából végighallgattam az
egészet. A srácot másnap bevitték a
Saint-Louis kórházba, de megrepedt a
mája, és meghalt. Hát, ma felfrissítettem
kicsit Charlier emlékezetét.
– Nem is tudom, melyikük a
rosszabb, maga vagy ő. Mindenesetre
szépen kiegészítik egymást.
– Nem mindegy? Főleg, ha
megtudjuk, amit akarunk.
– Csak én valahogy másként
képzeltem el a hadjáratomat. Ennyi.
Schiffer megint kinyitotta egy kicsit
az ajtót, mélyet szippantott az utca
levegőjéből.
– És most hol van Sema? – kérdezte
Paul.
– Most jön a hab a tortán, öcsém.
Meglépett. Tegnap reggel felültette az
egész díszes társaságot. Úgy tűnik, rájött,
miben is vett részt. És kezdenek
visszatérni az emlékei.
– A francba…
 – Ahogy mondod. Az a nő kint
rohangál Párizs utcáin kél külön
csapatnyi gazemberrel a nyomában, mi
pedig valahol középen lehetünk. Ha
engem kérdezel, épp a
személyazonosságát próbálja kideríteni.
Szerintem tudni szeretné, ki is valójában.
A vonal másik végén újabb hallgatás
következett.
– Mit csináljunk?
– Kötöttem egy üzletet Charlier-val.
Sikerült beadnom neki, hogy én vagyok a
legalkalmasabb ember a feladatra. Jól
ismerem a törököket. Úgyhogy erre az
éjszakára megkaptam az ügyet. Nemigen
tudja, mihez kezdjen. Az egész programja
messziről bűzlik, tuti, hogy nem volt rá
engedélye. Nálam van Sema teljes
anyaga, és két irányba rögtön el is tudunk
indulni. Az egyik a tiéd lehet, már ha
nem gondoltad meg magad.
Ruha- és papírsurrogást hallott.
Nerteaux nyilván elővette a
jegyzetfüzetét:
– Mondhatja.
– Tiéd a plasztikai vonal. Sema
nyilvánvalóan Párizs egyik legjobb
sebészénél járt. Muszáj megtalálnunk azt
a pasast, ő az egyedüli, aki
bizonyíthatóan kapcsolatban volt az igazi
célponttal. A műtét előtt. És még mielőtt
átmosták volna az agyát. Párizsban
valószínűleg ő az egyetlen, aki tud
nekünk mondani valamit arról a nőről,
akit a Farkasok keresnek. Vállalod vagy
sem?
Nerteaux nem felelt rögtön,
feltehetően még írt.
 – Több száz plasztikai sebész
dolgozik a városban.
– De nekünk az is elég, ha csak a
legjobbakat, az igazi virtuózokat
kérdezzük ki. Sőt, közülük is kizárólag
azok az érdekesek, akiknek nincsenek
erkölcsi fenntartásaik. Ha valaki teljes
átalakítást kér, annak mindig van valami
rejtegetnivalója. Egy éjszakád van, hogy
megtaláld azt a fickót. Mert ha továbbra
is ilyen tempóban haladnak előre a
dolgok, nemsokára nem csak mi fogunk
utána kutatni.
– Charlier embereire gondol?
– Dehogy. Charlier-nak fogalma sincs
róla, hogy Sema átszabatta az arcát. A
Szürke Farkasokról beszélek. Már
háromszor felsültek. Előbb-utóbb rá kell
jönniük, hogy nem jó arcot keresnek.
Nekik is eszükbe fog jutni a plasztikai
sebészet, elő fogják keríteni a dokit.
Nemsokára keresztezik egymást az
útjaink, érzem. Leteszem a nevedre a
lány anyagát a rue de Nancyn, benne van
a fénykép is. Menj el érte, aztán csapj a
lovak közé!
– Kiadjam a fotót a járőröknek?
Schiffert kiverte a jeges verejték:
– Eszedbe ne jusson! Csak az
orvosoknak mutogasd, és legyen nálad a
fantomkép is! Rendben?
A vonalat megint jelentőségteljes
csönd töltötte be.
Most aztán tényleg olyanok voltak,
mint két mélytengeri búvár.
– És maga? – kérdezte Nerteaux.
– Én a másik vonalon indulok el. A
terroristaelhárítás emberei elfelejtették
megsemmisíteni Sema holmiját. Egyszer
nekünk is lehet mázlink. Utánanézek,
hátha találok valamit a ruhák között,
valami nyomot, ami rávezethet a régi
énjére.
Az órájára pillantott: éjfél volt. Az
idő sürgetett, de egy dologra még
kíváncsi volt.
– Nálad nincs semmi újdonság?
– A török negyed minden szegletét
szoros megfigyelés alatt tartjuk, de most,
hogy…
– Naubrel és Matkowska nem jutott
semmire?
– Nem, náluk egyelőre semmi.
Nerteaux-t mintha meglepte volna a
kérdés. A kölyök nyilván azt hitte, hogy
cseppet sem érdekli a keszonkamrás
vonal. De ebben tévedett. A nitrogén-
história az elejétől fogva erősen
foglalkoztatta.
Amikor Scarbon megemlítette, azt is
hozzátette, hogy ő maga nem búvárkodik.
De Schifferrel más volt a helyzet, ő tudta,
miről beszél. Fiatalkorában rengeteg időt
töltött a Vörös-tenger mélyén és a
Csendes-óceán kínai partvidékén. Egy
időben komolyan fontolgatta, hogy
idehaza felad mindent, és búváriskolát
nyit valahol a Csendes-óceánon.
Egyszóval tökéletesen tisztában volt
vele, hogy a túlnyomás következtében
kialakuló buborékok nemcsak a vér
összetételében okoznak gondokat, hanem
hallucinációval is járhatnak, amit a
búvárok egymás közt csak mélységi
mámorként emlegetnek.
A nyomozás elején, amikor még azt
hitték, sorozatgyilkost üldöznek, Schiffer
sehogyan sem tudott mit kezdeni ezzel a
ténnyel: el sem tudta képzelni, hogy egy
olyan gyilkos, aki képes
borotvapengékkel szétszabdalni egy nő
hüvelyét, miért szórakozna azzal, hogy
nitrogénbuborékokkal dúsítsa az
áldozatai vérét. Valahogy nem állt össze a
kép. Csak akkor lehetett a mélységi
mámornak értelme, ha az áldozatokból ki
akartak húzni valamit.
A hatékony kínzás egyik alaptétele,
hogy a fogoly felváltva kapjon hideget és
meleget. Elcsattan néhány pofon, utána
kap egy cigarettát. Néhány kellően erős
áramütés után megehet egy szendvicset.
Az emberek nagy többsége akkor törik
meg, amikor végre békén hagyják.
A keszonkamra pontosan erre
szolgálhatott a Farkasoknak, akik ezek
szerint elég szélsőséges formában
alkalmazták a váltókezelést. Miután az
áldozat kénytelen volt kiállni a lehető
legkegyetlenebb kínzásokat, a
túlnyomással hirtelen eufórikus állapotot
idéztek elő nála. Feltehetően azt
remélték, hogy a minden átmenet nélküli
ellentétes érzés vallomásra készteti, de az
is lehet, hogy egyszerűen igazságszérum
helyett választották ezt a módszert…
Schiffer valami kérlelhetetlen
ceremóniamester alakját sejtette e mögött
a rémálomba illő bánásmód mögött.
Olyasvalakiét, aki tökélyre fejlesztette
magában a kínzási technikákat.
De ki lehetett az?
Igyekezett elhessegetni a saját
félelmeit, elgondolkodva beleszólt a
telefonba:
– Csak nem teremnek magasnyomású
kamrák Párizs minden utcasarkán?!
– A nyomozók egyelőre nem találtak
semmi használhatót. Végigjárták az
összes építkezést, ahol ilyesmivel
dolgoznak. Kikérdezték a szilárdsági
teszteket végző nagyvállalatokat.
Zsákutca.
Schiffer valami zavart vélt kihallani
Nerteaux hangjából. Mit nem akar
elmondani neki? De pillanatnyilag nem
ért rá megfejteni a kérdést.
– És az ókori maszkokkal
kapcsolatban? – kérdezett tovább.
– Most hirtelen már ez is érdekli?
Paul bizalmatlansága
meghatványozódott.
– Tekintve a körülményeket minden
érdekel – vágott vissza Schiffer. – Talán
az egyik Farkas megszállottabb a
többinél, miért ne lehetne valami különös
mániája. Ezzel a szállal hogy állsz?
– Sehogy. Nem volt időm foglalkozni
vele. Azt sem tudom, hogy az emberem
nem akadt-e rá újabb helyekre, ahol…
Schiffer közbevágott, lezárta a
beszélgetést:
– Két óra múlva beszélünk újra.
Addig töltsd fel valahol a mobilodat!
Ezzel letette. Egy pillanatra szinte
látta maga előtt Nerteaux-t. Indiánosan
fekete haját, mandulavágású szemét. A
vonásai túl finomak voltak, nem is
borotválkozott, és állandóan feketében
járt, hátha attól keményebb zsarunak
tűnik. Ugyanakkor született rendőr volt,
még akkor is, ha bizonyos dolgokat
naivan szemlélt.
Be kellett vallania magának, hogy
tulajdonképpen kedveli ezt a kölyköt.
Sőt, azon is elmorfondírozott egy percig,
hogy nem lágyult-e el túlságosan, nem
követett-e el végzetes baklövést, amikor
beavatta az időközben teljesen átvett
nyomozás részleteibe. Hogy nem árult-e
el neki túl sokat.
Kilépett a fülkéből, odaintett egy
taxit.
Nem. Az adu ász még a kezében
maradt.
A lényeget nem adta ki Nerteaux-nak.
Beszállt a kocsiba, bemondta a
főkapitányság címéi, a quai des Orfèvres-
re vitette magát.
Mert ő már pontosan tudta, kire
vadásznak a Szürke Farkasok, és azt is,
hogy miért.
Annál az egyszerű oknál fogva, hogy
ő maga is idestova tíz hónapja ütötte
bottal ugyanannak a nőnek a nyomát.

48.

Szabályos négyzet alapú fehér fadoboz

hetven centiméter széles oldalakkal,
harminc centiméteres mélységgel, rajta a
Köztársaság piros viaszpecsétje. Schiffer
lefújta a vastag porréteget a tetejéről,
miközben eltűnődött azon, hogy ez a
gyerekkoporsóra emlékeztető ládikó
tartalmazza Sema Gokalp létezésének
kizárólagos bizonyítékait.
Valamelyik zsebéből előhúzta a svájci
bicskáját, a legvékonyabb pengét
becsúsztatta a pecsét alá, lepattintotta a
vörös pörköt, azután felnyitotta a dobozt.
Penész szaga csapta meg az orrát. Amint
meglátta a ruhákat, teljes bizonyossággal
érezte, hogy kell itt lennie valaminek a
számára.
A válla fölött gépiesen vetett egy
pillantást a háta mögé. Az Igazságügyi
palota alagsorának abban az elkerített
részében kutakodott éppen, ahol a
szabadulás előtt álló foglyokat egy időre
magukra hagyják, hogy átnézhessék,
minden személyes tárgyuk megvan-e
hiánytalanul.
Ennél tökéletesebb hely nem is
létezik egy hulla kihantolásához.
Legelőször is egy fehér köpeny és
egy gyűrött papírsapka akadt a kezébe –
Gurdilek lányainak az előírások szerinti
egyenruhája. Utána következett az utcai
öltözék: egy hosszú, halványzöld
szoknya, egy horgolt, málnaszín
kardigán, egy szürkéskék, kerek nyakú
blúz. Olcsó göncök, nyilván a TATI-ban
vásárolta mindegyiket.
Az egész így együtt nyugat-európai
viselet volt, ugyanakkor a darabok
szabása, színe és főleg az, ahogy
összeválogatták őket, mindenképp a török
parasztlányok ruházkodására
emlékeztetett, akik mind a mai napig
buggyos, mályvaszínű nadrágokban és
pisztáciazöld vagy citromsárga blúzokban
járnak. Schifferen kezdett elhatalmasodni
a láz, egész teste belebizsergett abba,
hogy ilyen szemérmetlenül és megalázó
módon visszaél egy ember
kiszolgáltatottságával. Szinte érezte a
ruhákban az eleven, törékeny testet.
Átnézte a fehérneműt is. Kisméretű,
nyers színű melltartó; kopott,
kibolyhosodott, alaposan elhasznált
fekete bugyi. Ezek alapján a testalkata
leginkább egy kamaszlányé lehetett.
Eszébe jutott a három áldozat: széles
csípő, dús keblek. A nő nem bízta a
véletlenre a dolgot: nemcsak az arcát, de
az egész testét is átszabatta.
Tovább turkált a holmi közt.
Kitaposott cipő, elnyűtt harisnya,
rendesen lehordott báránybőr kabát. A
zsebei üresek voltak. Schiffer
végigtapogatta a doboz alját, hátha
megtalálja a zsebek tartalmát. És
pontosan úgy volt, ahogy gondolta:
mindent összegyűjtöttek egy
nejlonzacskóban. Kulcscsomó,
buszjegyek, Isztambulból hozatott
kozmetikai szerek…
Schiffer megakadt a kulcscsomónál.
Rajongott a kulcsokért. Minden típust
ismert, a mágnesestől a tollason át a
fúrtig mindegyikről tudta, mibe illik…
Zárak tekintetében sem lehetett nagyon
megszorongatni. A mechanizmust egy
szinten kezelte az emberi aggyal:
mindkettővel szívesen babrált, szerette
feszegetni őket, szerette átlátni a
működésüket.
A karikán mindösszesen két kulcs
himbálózott. Az egyik egy sima
cilinderzárba való volt – nyilván valami
olcsó szállodai szoba vagy dohos lakás
ajtaját nyithatta, ahol más törökökkel
együtt lakhatott. A másik, egy tollaskulcs
feltehetően ugyanannak az ajtónak a felső
zárjába illett.
Nem volt bennük semmi különös.
Schiffer káromkodott egyet magában:
a zsákmánnyal nem ment semmire. A
tárgyak és a ruhák bármelyik
jelentéktelen török munkásnőé lehettek
volna. Sőt, talán túlságosan is
jelentéktelen színben próbálták feltüntetni
a tulajdonosukat. Mintha a készlet
összeválogatására külön gondot
fordítottak volna, a darabokból a tipikus
varrólány karikatúrája rajzolódott ki.
Schiffer biztos volt benne, hogy Sema
Gokalpnak volt egy rejtekhelye. Ha
valaki képes olyasmire, hogy teljesen
megváltoztassa az arcát, lefaragtasson
magáról húsz kilót, önként és dalolva
eltemesse magát a föld alá és beálljon
rabszolgának, annak mindenképpen
kellett, hogy legyen valami hátországa.
Beauvanier szavai jutottak az eszébe.
Az útlevelét belevarrta a szoknyájába.
Végigtapogatta a ruhákat. A kabát
bélésében mintha érzett volna valamit; a
visszahajtott anyag egy helyütt kissé
kidudorodott. Az ujjai megakadtak
valami kemény, hosszúkás, tarajos szélű
tárgyban.
Feltépte a bélés varrását, és megrázta
a bekecset.
Egy kulcs pottyant a tenyerébe.
A furatok mellé bevésték az
azonosítót: 4C 32.
„Száz az egyhez, hogy egy
csomagmegőrző” – gondolta.

49.
– Biztos, hogy nem egy csomagmegőrző
kulcsa. Azoknál manapság már csak
számzárat használnak.
Cyril Brouillard verhetetlen
zárszakértő volt. Egyszer egy betörés
után, amikor is valakinek hihetetlen
szakértelemmel sikerült kinyitnia egy
bombabiztos páncélszekrényt, Jean-Louis
Schiffer a helyszínen megtalálta az iratait.
Elment az igazolványban szereplő címre,
ahol legnagyobb meglepetésére egy
borzas, szőke, rövidlátó fiatalember
nyitott ajtót. Amikor visszaadta a srácnak
a papírjait, atyáskodó hangon a
következő tanácsot adta neki:
„Legközelebb kicsit jobban is
odafigyelhetnél.” Schiffer egy eredeti
Bellmer-metszet fejében szemet hunyt az
eset felett.
 – Akkor mit nyit?
– Valami kamrát.
– Pontosabban?
– Tudod, egy olyan bérelhető raktárt.
Azóta az éjszaka óta Brouillard soha
nem tagadott meg semmiféle segítséget
Schiffertől. Mindegy volt, hogy engedély
nélküli házkutatásról, éjjeli rajtaütésről
vagy kompromittáló iratok
megszerzéséről volt szó valami fontos
ember páncélszekrényéből. A kasszafúró
közreműködése tökéletesen kiváltotta a
hivatalos meghatalmazások hiányát.
A rue de Lancryn lakott a boltja fölött
– volt egy kis lakatosműhelye, amit az
éjszakai kiruccanások során szerzett
zsákmányból tartott fenn.
– Mit tudsz még mondani róla?
Brouillard a lámpa alá tartotta a
kulcsot, alaposabban is szemügyre vette.
A srác az egyik legjobbnak számított a
szakmában: ha ő egyszer egy zár
közelébe ment, ott biztosan megtörtént a
csoda. Némi kopogtatás és tapogatózás
után a keze alatt mindig működésbe
léptek a titokzatos erők. Schiffer nem
győzött betelni a látvánnyal,
valahányszor munka közben figyelte. Az
volt vele kapcsolatban az érzése, mintha a
természet egyik vadhajtása borulna
virágba. Hihetetlen tehetség
összpontosult a fiúban.
– Surger cég – szólalt meg a betörő. –
A nevet finom betűkkel belevésték a
szárba.
– Ismered?
– Persze. Több rekeszem is van
náluk. Az épület éjjel-nappal nyitva van,
akkor mész, amikor csak akarsz.
– Hol van?
– A Château-Landonnál. Rue Girard.
Schiffer nyelt egyet. A hírre mintha
összefutott volna a szájában a nyál.
– Kell valami kapukód a bejutáshoz?
– AB 756. A kulcsodon a 4C 32-es
szám szerepel, vagyis a negyedik
emeletre menj! Azon a szinten kisebb
fülkék vannak.
Cyril Brouillard felnézett,
megigazította a szemüvegét. Éneklő
hangon fűzte még hozzá:
– Sok-sok apró kincseskamra…

50.

A négyszintes ház a gare de l’Est

pályaudvar-épületéből kifutó vasúti sínek
fölött állt jelentőségteljesen és
magányosan, mint valami óriás teherhajó,
ami épp befutni készül a kikötőbe.
Nemrég újíthatták fel, frissen festett
homlokzata szinte világított a sötétben.
Úgy magasodott ott, mint a gazdát
cserélő javak kívülről makulátlannak
látszó szigete.
Schiffer belépett a kapun,
keresztülsétált a parkolón. Így, hajnali 2
óra táján arra számított volna, hogy
előbb-utóbb belebotlik egy SURGER
feliratú fekete kezeslábast viselő
éjjeliőrbe, aki egy haragos véreb
társaságában és sokkolóval felszerelkezve
portyázik az épület körül.
De nem látott sehol senkit.
A bejáratnál beütötte a kódot, mire az
üvegezett ajtó kinyílt. A furcsán lebegő
vöröses fényben úszó előcsarnok végében
megpillantott egy fémredőnyökkel
szegélyezett, meszelt falú folyosót; a
központi tengelyről húszméterenként
mindkét irányba utcácskák nyíltak,
zárható raktárrekeszek végtelen sorának
adva otthont.
A jelzőfények mentén végigment a
folyosón, ami egy könnyűszerkezetes
lépcsőhöz vezetett. A világosszürke
betonfokok alig hallhatóan, tompán
visszhangozták léptei zaját. Schiffer
belefeledkezett ebbe a csendes
magányba, élvezte a hívatlan látogatás
könnyed feszültségét.
A negyedik emelethez érve megállt.
Újabb folyosó várta, de ez alkalommal a
rekeszek sűrűbben követték egymást.
Sok-sok apró kincseskamra. Schiffer
turkált kicsit a zsebében, elővette a
kulcsot. Menet közben olvasgatta a
redőnyökre festett számokat, eltévedt, de
végül csak sikerült kilyukadnia a 4C 32-
es felirat előtt.
Mielőtt kinyitotta volna a zárat,
megtorpant. A túloldalról szinte érezte az
egyelőre névtelen Másik jelenlétét.
Letérdelt, beillesztette a kulcsot a
helyére, majd a sikeres művelet után egy
mozdulattal felrántotta a vasredőnyt.
Egy méterszer méteres kamra tárult a
szeme elé a félhomályban. Üresen. Csak
semmi pánik: arra maga sem számított,
hogy a rekesz tömve lesz bútorokkal és
hifi berendezésekkel.
Elővette a zseblámpát, amit még
Brouillard-tól nyúlt le. Leguggolt a
bejáratnál, lassan végigpásztázta a
betontömböt, bevilágított minden
sarokba, minden egyes illesztéket
megvizsgált, amíg a helyiség legbelső
zugában észre nem vett egy
kartondobozt.
Kezdett egyre közelebb kerülni a
Másikhoz.
Belépett a sötét kamrába, odament a
dobozhoz. A szájába vette a zseblámpát,
és hozzálátott a kutatáshoz.
Sötét ruhák, egytől egyik a
leghíresebb divattervezők műhelyeiből.
Issey Miyake. Helmut Lang. Fendi.
Prada… Aztán fehérneműk akadtak a
keze közé. Fekete ragyogás – ez jutott
róluk az eszébe. A finom anyagokból
már-már a szemérmetlenség határait
súroló érzékiség áradt. Habos selymek
fátyolos csillogása. A sűrű csipkék szinte
beleremegtek az ujjai érintésébe… De ez
nem olyan vágy volt, nem követte
merevedés: a hivalkodó, nyilvánvaló
hátsó szándékról árulkodó bugyik és
kombinék egyáltalán nem hozták
izgalomba.
Tovább kutatott, és egy darabka
selyembe bugyolálva újabb kulcsot talált.
Különös darab volt, egyszerű, lapos
szárú.
Brouillard úr nem fog unatkozni.
Már csak egyvalami hiányzott ahhoz,
hogy teljesen biztos legyen a dolgában.
Turkált még egy kicsit, többször is
felforgatta az egész kupacot.
És akkor a zseblámpa fényében –
mint valami varázserejű skarabeusz –
hirtelen megvillant egy pipacsszirmokat
ábrázoló arany melltű. Schiffer kiengedte
a szájából a zseblámpát, köpött egyet,
majd halkan maga elé suttogta a sötétben:
– Allaha sükür!{1} Hát előkerültél.
 IX.

51.

Mathilde Wilcrau még sohasem látott

ilyen közelről PET-kamerát.
A szerkezet kívülről egy hagyományos
CT-készülékhez hasonlított; a nagy
átmérőjű fehér csőbe különböző
vizsgálati és mérőeszközökkel felszerelt,
rozsdamentes acélból készült fekhely
nyúlt befelé; mellette felszerelt infúziós
állvány várakozott; egy görgős asztalon
steril csomagolású tűket és műanyag
flakonokat helyeztek készenlétbe. A
félhomályos helyiségben elég furcsán
festett ez az összetett berendezés – az
embernek az volt az érzése, mintha egy
hatalmas, térbeli hieroglifával állna
szemben.
A szökevények kénytelenek voltak
száz kilométert autózni, Párizson kívül
legközelebb a reimsi klinikai központban
volt hasonló felszerelés. Eric Ackermann
ismerte a radiológiai osztály vezetőjét.
Otthon hívta fel a főorvost, aki azonnal
besietett a kórházba, ahol túláradó
lelkesedéssel fogadta a neves
ideggyógyászt. Úgy ugrált körülötte, mint
valami határőr százados, akihez minden
bejelentés nélkül betoppan a híres
tábornok.
Ackermann már hat órája
buzgólkodott a berendezés körül.
Mathilde Wilcrau a vezérlőből figyelte a
fejleményeket. A neurológus több
injekciót is beadott a nyugodtan fekvő
Annának, állítgatta az infúzióját, a henger
felső szélére szerelt tükörlemezre képeket
vetített neki. És folyamatosan beszélt
hozzá.
Ahogy elnézte az üvegfal túloldalán
lázasan sürgölődő orvost, Mathilde némi
csodálatot érzett iránta. Ez a nyurga,
megbízhatatlan pasas, akinek még az
autóját sem szívesen adta volna kölcsön,
eddig egyedülálló kísérletet hajtott végre
sikeresen az emberi agyon, még ha ehhez
mindenféle vitatható politikai felhangok
is társultak. A felfedezése döntő
jelentőséggel bírt az agykutatás
szempontjából.
Olyan eredményre jutott, ami
normális körülmények között hihetetlen
eredményeket hozhatott volna a terápiás
gyakorlatban. Ezzel egyszer és
mindenkorra beírhatta volna a nevét a
neurológia és a pszichiátria
tudománytörténetébe. De vajon kap-e
még egy lehetőséget ez a módszer?
A vörös hajú férfi ideges
mozdulatokkal tovább szorgoskodott.
Mathilde könnyen felismerte a tüneteket.
Ackermannra nem csupán a kezelés láza
hatott ilyen erővel: alaposan
begyógyszerezte magát. Láthatóan
amfetaminfüggő volt, de nyilván más
kedélyjavítókat is szedett. Mellesleg,
amint megérkeztek a városba, tett egy kis
„beszerzőkörutat” a kórház patikájában.
A szintetikus drogok jól illettek az
egyéniségéhez: nyugtalan szellemű
ember volt, aki kizárólag a vegyszerek
között és nekik köszönhetően érezte jól
magát…
Hat óra.
Mathilde többször is elszunyókált a
számítógépek halk surrogása közben.
Valahányszor felébredt álmából, próbálta
összeszedni a gondolatait. De mindhiába.
A gondolatai folyvást csak egyetlenegy
dolog körül forogtak, képtelen volt
elszakadni tőle, mint az éjjeli lepke a
lámpa fényétől.
Anna teljes átváltozása foglalkoztatta.
Előző este egy amnéziás, sérülékeny,
ártatlan lényt szedett össze az ajtaja előtt.
De attól a hennafolttól valahogy minden
kezdett átfordulni. A fiatal nő
megrökönyödötten állt a felfedezéssel
szemben, kristályos tekintettel bámult
maga elé. Mintha abban a pillanatban
felfogta volna, hogy nem az a
legrosszabb, amitől retteg, hanem az, ami
még ezután jöhet, és amivel szembe kell
néznie. Fel akarta venni a harcot az
ellenséggel, ő javasolta, hogy keressék fel
Eric Ackermannt, mit sem törődött azzal,
mennyire kockázatos is ez a vállalkozás.
Attól a perctől fogva ő diktált.
A mélygarázsban rögtönzött
kihallgatás végére Sema Gokalp alakot
öltött. Kezdett kirajzolódni a titokzatos,
ellentmondásokkal övezett varrónő
figurája. Az Anatóliából érkezett,
tökéletes franciasággal beszélő illegális
bevándorlóé. Azé a sokkos állapotban
fogságba esett nőé, akinek a hallgatása és
átszabott vonásai mögött egy rejtélyes,
múltbéli történet húzódott…
Vajon ki az, aki próbált megbújni e
mögött az új személyiség mögött? Miféle
ember lehetett az, aki képes volt egy
ilyen mértékű átváltozásra, csak hogy
valaki másnak látsszon?
Ezekre a kérdésekre csak akkor
remélhetett választ, ha a lány már teljesen
visszanyerte az emlékezetét. Anna
Heymes. Sema Gokalp… Olyan volt ez a
nő, mint valami matrjoska baba: minden
egyes személyisége mögül elővillant egy
másik, és minden új név újabb titkokat
rejtett.
Eric Ackermann elhagyta a posztját.
Kihúzta Anna karjából az infúziós tűt,
félretolta az állványt, kihajtotta a
hengerből a tükörlemezt. A kezelés véget
ért. Mathilde nyújtózkodott egyet, és tett
még egy utolsó próbálkozást, hogy
rendezze a gondolatait. De sehogyan sem
ment. Időközben egy másik kép fúrta be
magát az agyába.
A henna.
Látta maga előtt a muzulmán nők
kezére festett vöröses vonalakat, amelyek
szinte áthatolhatatlan határként húzódnak
az ő párizsi közege és Sema Gokalp
távoli világa között. Egy olyan világ
nyomait őrizték, ahol a sivatag az úr, ahol
az ember nem maga választja meg a
házastársát, ahol még ragaszkodnak az
ősi rituálékhoz. A perzselő szelek, a
ragadozó madarak és a komor sziklák
árnyékában húzódó vadregényes és
félelmetes világét.
Mathilde becsukta a szemét.
Tetovált kezek; barnás kacskaringók
futnak a kérges tenyér felé, körülölelik a
kreol fényű csuklót, behálózzák az izmos
ujjakat; egy centiméternyi szabad hely
sincs a bőrön; a vörös vonal nem
szakadhat meg: lendületet vesz,
szerteágazik, visszatér önmagába, a
hurkokból és kanyargós ívekből
látomásszerű táj rajzolódik ki…
– Elaludt.
Mathilde felriadt. Ackermann állt
előtte. A köpeny – mint a béke fehér
zászlaja – szellősen lötyögött a vállán.
Homlokán gyöngyözött a verejték.
Remegett a keze, időnként idegrángásai
voltak, de a férfiból mindezek ellenére
különös nyugalom sugárzott, a rendszeres
kábítószer-fogyasztás hatásai sem tudták
elnyomni benne a tudással járó
magabiztosságot.
– Hogy ment?
Ackermann elvett egy cigarettát az
asztalról, rágyújtott. Mélyen leszívta az
első slukkot, majd a kifújt füst sűrű
felhőjébe burkolózva beszélni kezdett:
– Először beadtam neki egy kis
Flumazenilt, ami semlegesíti a Valiumot.
Utána a l5O hatása alatt kitöröltem az
általam beültetett emlékképeket. Minden
egyes területen végigmentünk, pontosan
ugyanazt az utat jártuk be, csak
visszafelé. – A cigarettával függőleges
vonalat húzott a levegőbe. –
Ugyanazokkal a szavakkal, ugyanazokkal
a szimbólumokkal. Kár, hogy Heymes
fényképei és videoszalagjai nem álltak a
rendelkezésemre. De úgy vélem, a munka
oroszlánrészét sikerült elvégeznünk.
Egyelőre még kissé zavarosak a
gondolatai. A régi emlékei csak
fokozatosan fognak visszatérni. Anna
Heymes szépen lassan háttérbe szorul, és
átengedi a helyét az eredeti
személyiségnek. De hangsúlyozom – és a
cigarettával hadonászva próbált
nyomatékot adni kijelentésének –, a
beavatkozás még csak kísérleti fázisban
van!
Igazi őrült, gondolta Mathilde,
teljesen megszállott, ugyanakkor eltartja
magától a dolgot. Válaszolni akart, de
egy újabb villanás belefojtotta a szót.
Megint a henna. A kacskaringók életre
kelnek a kézen: hullámozva, csigavonalba
tekeredve elindulnak az erek mentén, az
ujjak köré csavarodnak, lassan elérik a
sötéten elszíneződött körmöket…
– Eleinte nem lesz könnyű – folytatta
Ackermann pöfékelve. – Könnyen
egymásra csúszhatnak a tudata különféle
rétegei. Előfordulhat, hogy nem tudja
megítélni, mi valóságos, és mi tartozik a
mesterségesen előidézett emlékek közé.
De lassacskán felszínre tör majd az
eredeti személyisége. A Flumazenil miatt
lehetnek görcsös rángásai, de adtam neki
még valamit, ami enyhíti a
mellékhatásokat…
Mathilde hátrasimította a haját, elég
rossz bőrben volt.
– És az arcfelismerése?
Az orvos néhány legyintéssel
szétoszlatta a füstöt.
– Rendbe jön. Hamarosan visszanyeri
az eredeti viszonyítási pontjait. Az
emlékei és a referenciái kitisztulnak,
következésképpen a reakciói is
kiszámíthatóbbak lesznek. De nem
győzöm elégszer felhívni rá a figyelmet,
hogy egyelőre nem rendelkezem
megbízható adatokkal ezzel
kapcsolatban, egyszóval…
Mathilde mozgolódást hallott az
üvegfal túloldaláról. Azonnal a
vizsgálóba sietett. Anna a PET-
kamerához csatlakozó ágyon ült, lelógatta
a lábát, a karjával a háta mögött
megtámasztotta magát.
– Hogy érzed magad?
A szája fáradt mosolyra húzódott.
Vértelen ajka szinte alig vált ki sápadt
arcából.
Ackermann is csatlakozott hozzá,
egymás után kikapcsolta a még működő
gépeket.
– Hogy érzed magad? – ismételte
meg a kérdést Mathilde.
Anna bizonytalanul pislogott felé. És
Mathilde ebben a pillanatban megértette.
Ez már nem ugyanaz a nő volt: a kék
szempár mögül egészen másvalaki
mosolygott vissza rá.
– Van egy cigid? – válaszolt egyelőre
ez a valaki, a saját hangját keresve
kérdéssel a kérdésre.
Mathilde odanyújtotta a Marlborós
dobozt. Szemével követte az utánanyúló
törékeny kéz mozdulatait. A henna
rajzolata fátyolosan rárakódott a
jelenetre. Virágok, indák, kígyók
kanyarognak a feszes öklön. A tetovált
kéz egy automata pisztolyt szorongat…
A cigarettafüst függönyén keresztül
megszólalt a fekete fru-frus nő halk
hangja:
– Jobban szerettem Anna Heymes
lenni.
 52.

A Reimstől úgy tíz kilométerre található

Falmiéres vasútállomása magányos
tömbként állt a sínek mellett. A durva
kövekből rakott épület körül nem volt
más a kopár tájban, csak a sötét és az
éjszaka csendje. Valamiért mégis
megnyugtató biztonságérzet sütött a sárga
fényű lámpával megvilágított üvegtetős
bejárat felől. A cseréptetős házikó kékre
és fehérre festeti falaival és az eléje
húzott fakerítéssel úgy nézett ki, mint
valami játékszer – lakkozott tereptárgy a
játékvonat pályája mentén.
Mathilde begurult a parkolóba.
Eric Ackermann arra kérte, egy
vasútállomáson tegye ki. „Mindegy, hogy
hol, majd csak elboldogulok
valahogyan.”
Amióta kiléptek a kórház kapuján,
semelyikük sem szólt egy szót sem. De
ez a hallgatás is valahogy már olyan
másnak tűnt. Nyoma sem volt többé
benne gyűlöletnek, haragnak és
gyanakvásnak; különös, cinkos viszony
alakult ki a három szökevény között.
Mathilde leállította a motort. A
középső visszapillantó tükörben meglátta
a hátsó ülésen kuksoló ideggyógyász
sápadt arcát. Mereven nézett maga elé.
Egyszerre szálltak ki a kocsiból.
Odakint időközben feltámadt a szél.
A heves lökések szinte fémes csattogással
pattantak vissza az aszfaltról. A távolban
éles körvonalú felhők lándzsaerdeje
vonult egyre messzebb, mögülük tisztán
láthatóan tűnt elő a hold kékes rostokkal
átszőtt korongja.
Mathilde begombolta a kabátját. A fél
karját odaadta volna egy kis hidratáló
krémért. Úgy érezte, minden fuvallattal
egyre jobban kiszárad a bőre, egyre
mélyebbre húzódnak arcán a ráncok
rovátkái.
Szó nélkül sétáltak el a felvirágozott
kerítésig. Mathilde úgy érezte magát,
mint egy túszcsere-akcióban a
hidegháborús időszak Berlinjének
valamelyik hídján – ebben a helyzetben
nem voltak megfelelő szavak a
búcsúzásra.
Anna szólalt meg végül:
– És Laurent?
Ezt a kérdést egyszer már teltette a
place d’Anvers mélygarázsában is. A
történethez ez is hozzátartozott: Anna
szerelme a kegyetlen megcsalatás és a
hazugságok ellenére sem múlt el teljesen.
Ackermann túlságosan is kimerült
volt ahhoz, hogy ne az igazat mondja:
– Őszintén szólva nem sok esélyt
látok rá, hogy még életben van. Charlier
nem szeret nyomokat hagyni maga
mögött. És Heymes sosem volt elég
megbízható. Ha vallatják, ő válaszol, az
biztos. Az is lehet, hogy rég feladta
magát. A felesége halála óta…
A neurológus elhallgatott. Anna
néhány pillanatig dacolt az arcába fújó
széllel, majd a válla egyszer csak
összeroskadt. Némán sarkon fordult,
visszament az autóhoz.
Mathilde még egyszer utoljára
végigmérte a rőt hajú férfi esőkabátba
burkolózó nyúlánk alakját.
– És veled mi lesz? – kérdezte nem
minden szánalom nélkül a hangjában.
– Elzászba utazom. Megpróbálok
eltűnni a számtalan Ackermann között.
Hápogó nevetés rázta a testét. Aztán
kellően eltúlzott pátosszal hozzátette:
– Később meg majdcsak kitalálom,
merre tovább. Elvégre folyamatosan
vándorúton vagyok.
Mathilde nem felelt. A férfi egyik
lábáról a másikra állt, szorosan magához
ölelte az aktatáskáját. Pont olyan volt,
mint annak idején az egyetemen.
Látszott, hogy mondani akar még
valamit, félénken kinyitotta a száját, de
csak pár pillanatnyi habozás után sikerült
halkan kinyögnie:
– Mindenesetre köszönöm.
 Cowboyosan felemelt mutatóujjal
búcsút intett, aztán sarkon fordult, és a
széllel szemben elindult a vasútállomás
épülete felé. Vajon pontosan merre tart?
„Majdcsak kitalálom, merre tovább.
Elvégre folyamatosan vándorúton
vagyok.”
Vajon létező országról beszélt, vagy
az agy újabb tájainak a felfedezésére
gondolt?

53.

– A kábítószer körül forog az egész.

Mathilde az autópályára felfestett,
szaggatott fehér sávokra próbált
összpontosítani. A vonalak vibráltak a
szeme előtt – van egy mélytengeri
planktonfaj, ami éjszaka pontosan így
csillog a hajók farvizén. Néhány
másodperc elteltével az útitársnőjére
pillantott. Krétafehér, kifejezéstelen,
kifürkészhetetlen arcot látott.
– Kábítószerrel kereskedem – mondta
Anna közönyös hangon. – Drogfutár
vagyok. Szállító. Csempész.
Mathilde bólintott, mintha épp erre
számított volna. Valójában mindenre fel
volt már készülve. Innentől fogva az
igazságot nem lehetett korlátok közé
szorítani. Ezen az éjjelen egy szédítő
szakadék szélén lépkedtek mind a ketten.
– Mit csempésztél? Heroint?
Kokaint? Amfetamint? Vagy mit?
Mire az utolsó szótagokhoz ért, már
szinte ordított. A kormányon dobolt az
ujjaival. Vissza kellett nyernie a
nyugalmát. Haladéktalanul.
Mellette a hang megint megszólalt:
– Heroint. Csak és kizárólag heroint.
Néhány kilónyit alkalmanként. De
sohasem túl sokat. Törökországból
hoztam Európába. A ruhám alatt. A
csomagomban. Vagy másként. Egy
csomó trükk létezik erre. Az volt a
dolgom, hogy ismerjem a különféle
fogásokat. Mindegyiket.
Mathilde érezte, hogy teljesen
kiszáradt a torka, már minden levegővétel
fájdalmat okozott neki.
– Kinek… Kinek dolgoztál?
– Megváltoztak a szabályok,
Mathilde. Minél kevesebbet tudsz, annál
jobb.
Anna hangja idegenül csengett, már-
már lesajnálóan.
 – Mi az igazi neved?
– Nincs igazi nevem. Ez is
hozzátartozik a szakmához.
– Hogy csináltad? Mesélj róla
valamit!
Anna ismét áthatolhatatlannak tűnő
hallgatásba burkolózott. Csak jó néhány
perc elteltével szólalt meg újra:
– Nem volt az olyan jó élet. Egész
napokat töltesz repülőtereken. Tudod, hol
a legkedvezőbbek a körülmények.
Kitanulod, hogy hol őrzik a legkevésbé a
határokat. Hogy hol tudsz minél
gyorsabban, vagy épp ellenkezőleg,
minél bonyolultabban átszállni. Hogy
melyik városban kapod meg rögtön a
csomagodat. Hogy hol számíthatsz alapos
vámvizsgálatra, és hol nem. Betéve
ismered minden repülőgép poggyászterét
és az összes várót.
Mathilde figyelmesen hallgatta
Annát, de legfőképpen a hangja csengése
kötötte le: soha még nem hallotta ilyen
őszintén beszélni.
– Teljesen meghasad az ember
személyisége. Egyik nyelvről váltasz a
másikra, egyik nap így hívnak, a másik
nap úgy, más és más ország útlevelét
kapod elő a zsebedből. És gyakorlatilag
már csak a VIP-pihenők szabványos
kényelmében érzed otthon magad. De
egyvalami mindig és mindenhol veled
van: a félelem.
Mathilde hunyorgott néhányat, hogy
kiűzze a szeméből a fáradtságot. A látása
kezdett elmosódottá válni. Az út széle
remegett, felszakadozott… De a kérdések
egyre-másra fogalmazódtak meg a
fejében:
– Pontosan honnan jöttél?
– Még nem emlékszem az összes
részletre. De előbb-utóbb visszatér
minden, érzem. Egyelőre beérem azzal,
amit már most tudok.
– De hát mi történt? Hogy kerültél
Párizsba? Miért kellett belebújnod egy
varrónő bőrébe? És miért operáltattad át
az arcodat?
– Szokványos történet. Meg akartam
tartani az utolsó szállítmányt. Át akartam
verni a megbízóimat.
Elhallgatott. Mintha minden egyes
emlékfoszlányt hihetetlen erőfeszítések
árán sikerülne előbányásznia a fejéből.
– Tavaly júniusban történt az eset.
Párizsba kellett hoznom egy küldeményt.
Különleges rakomány volt.
Felbecsülhetetlen értékű. Fel kellett volna
keresnem a kapcsolattartómat, de én
másként döntöttem. Elrejtettem a heroint,
és elmentem egy plasztikai sebészhez.
Azt hiszem, vagyis… szerintem minden
esélyem megvolt arra, hogy eltűnhessek.
De mialatt lábadoztam, bekövetkezett az,
amire egyáltalán nem számítottam. Amire
egyébként senki sem számított: a
szeptember 11-i merénylet. A határokat
egyik napról a másikra lezárták. A vámon
mindenhol iszonyú alaposan átvizsgálták
és ellenőrizték az utasokat. Attól fogva
tiszta sor volt, hogy nem mehetek innen
sehová azzal a porral a táskámban. De itt
sem hagyhattam, Párizsban.
Mindenképpen meg kellett várnom, hogy
lecsillapodjanak a kedélyek, miközben
pontosan tudtam, hogy a megbízóim
mindent meg fognak tenni azért, hogy a
nyomomra akadjanak…
Akkor rejtőztem el azon az egyetlen
helyen, ahol elvileg senki sem keresne
egy bujkáló török nőt: a törökök között.
A 10. kerületben, ami tele van illegális
bevándorlókkal. Volt új arcom, volt új
személyazonosságom. Egyszerűen
lehetetlennek tűnt, hogy kiszúrjanak.
A hangja elhalt, mintha kifogyott
volna a lányból a szufla. Mathilde
próbálta élesztgetni a lángot:
– És aztán mi történt? Hogyan
találtak rád a zsaruk? Tudtak a
drogügyletről?
– Nem ez a lényeg. Erről elég
halványak még az emlékeim, de a
jelenetre emlékszem… Novemberben
éppen egy ruhafestő üzemben dolgoztam.
A föld alatt, egy fürdő mellett rendezték
be. El sem tudod képzelni, micsoda egy
hely volt az. De arra legalábbis biztosan
soha nem gondoltál, hogy úgy egy
kilométerre a lakásodtól ilyen egyáltalán
létezhet. És az egyik éjjel betoppantak.
– A zsaruk?
– Nem. A törökök, akiket a
megbízóim utánam küldtek. Tudták, hogy
ott bújtam el. Valaki nyilván elárult,
honnan máshonnan… Viszont arról
láthatóan fogalmuk sem volt, hogy már
nem ugyanazt az arcot kell keresniük. A
szemem láttára vittek el egy lányt, aki
hasonlított az egykori önmagamra.
Zeynepnek hívták, azt hiszem… Istenem,
amikor beléptek a gyilkosok azon az
ajtón… Csak arra emlékszem, hogy
iszonyúan féltem.
 Mathilde mindenáron egymáshoz
akarta illeszteni a történet darabkáit, ki
akarta tölteni az űröket:
– És hogy kötöttél ki Charlier karmai
között?
– Erre pontosan nem emlékszem.
Nyilván sokkos állapotba kerültem. És,
gondolom, a zsaruk rám akadtak a
fürdőben. Rémlik, ahogy egy
kapitányságon ülök, aztán valami
kórházban… Charlier valamilyen módon
értesült a létezésemről. Egy amnéziás
munkásnő, aki ráadásul papírok nélkül
tartózkodik Franciaországban – nincs is
ennél ideálisabb alany egy kísérlethez.
Egy pillanatra úgy tűnt, hogy
magában Anna is meghányja-veti a saját
feltevését. Halkan folytatta:
– Van azért valami félelmetesen
ironikus ebben az egészben. A zsaruk
soha még csak egy percre sem sejtették,
ki is vagyok én valójában. És így akarva-
akaratlanul is megvédtek a másikaktól, a
törököktől.
Mathilde gyomrába beleállt valami
tompa fájdalom – a fáradtsággal
súlyosbított félelem szorongása. Szeme
előtt elsötétült a világ. Az út fehér
rajzolatai szárnyukkal szélesen csapkodó
sirályokká változtak.
De ezen a kritikus ponton feltűntek a
párizsi körgyűrűt jelző táblák. Nem
voltak már messze a fővárostól. Minden
erejével a betonútra összpontosított, és
közben tovább kérdezett:
– És azok az emberek, akik kutatnak
utánad, ők kik?
– Felejtsd el ezt az egészet! Mondom:
minél kevesebbet tudsz, neked csak annál
jobb.
– Segítettem neked – sziszegte
összeszorított fogakkal Mathilde.
– A védelmembe vettelek. Beszélj!
Tudni akarom az igazat! Anna magában
mérlegelte a dolgokat. Az az ő külön
világa volt – egy olyan világ, amiről
eddig soha senki előtt nem lebbentette fel
a fátylat.
– A török maffiának van egy
sajátossága – bökte ki végül. – Kétkezi
embereket foglalkoztat, akik nem riadnak
meg a cselekvéstől: a politikától
szipkázta el őket. A Szürke Farkasokat.
Nacionalista csoport. Fanatikus
szélsőjobboldali emberek, aki még
hisznek a Nagy Törökország
visszatértében. Gyerekkoruk óta
kiképzőtáborokban tanítják be őket.
Terroristák. Mondanom sem kell, hogy
mellettük Charlier gorillái olyanok, mint
egy csapatnyi vízipisztollyal lövöldöző
kiscserkész.
A kék útjelző táblák egyre
sűrűsödtek. porte DE CLI-
GNANCOURT. porte DE LA
CHAPELLE. Mathilde már csak egy
dologra tudott gondolni: az első
taxiállomásnál kiteszi a kocsijából ezt az
időzített bombát. És aztán szépen
hazamegy a kényelmes lakásába, ahol
biztonságban érezheti magát. Kitűzte
maga elé a célt: húsz óra alvás után
holnap reggel már csak annyira fog
emlékezni ebből a kiruccanásból, hogy
„Egy rossz álom volt.”
Lekanyarodott a porte de la Chapel le
felé vezető kihajtónál, majd
ellentmondást nem tűrő hangon
bejelentette:
– Veled maradok.
– Nem. Azt nem engedem. Egy
fontos dolgot még el kell intéznem.
– Micsodát?
– El kell mennem a szállítmányért.
– Veled megyek.
– Nem.
Mathilde gyomra keményen
összeszorult. A továbbiakat sokkal inkább
a gőg, mint a bátorság mondatta vele:
– Hol van? Hol rejtetted el a
kábítószert?
– A Père Lachaise temetőben.
Mathilde Annára pillantott: a fiatal nő
megtörten ült mellette, ugyanakkor
keménynek, elszántnak látszott – mint
valami kristály, ami magába zárta az
igazság zárványait…
– Miért éppen ott?
– Húsz kiló anyagról beszélünk.
Ennyit csak nem dughattam be
akármelyik csomagmegőrzőbe?!
– Attól még nem kellett volna pont
egy temetőt választanod.
Anna ábrándos mosolya mintha
inkább önmagának szólt volna:
– Nem mindegy, hogy fehér por vagy
szürke?
Egy piros lámpa megállította az autót.
Ez volt az a kereszteződés, ami után a rue
de la Chapelle belefutott a rue Marx
Dormoy-ba. Mathilde még egyszer,
hangosabban megismételte az előző
kérdést:
– De hogy jön ide a temető?
 – Zöld. A place de la Chapelle-nél
fordulj a Stalingrad felé!

54.

A holtak városa.
Széles, derékszögben kanyarodó utak,
szabályos rendben nyújtózkodó fasorok.
Hatalmas kőtömbök, égnek meredő
emlékművek, tiszta, sötét sírok.
A holdvilágos éjszaka bőségesen
osztogatta kegyeit a temető ezen részén –
a tágas tér fénybe borult.
A levegőben karácsonyi illat
szállongott; és az éj mintha ráborította
volna kristályos kupoláját a mozdulatlan
tájra – olyan volt az egész, mint azok a
műanyag gömbök, amiket ha felráz az
ember, hullani kezd bennük a hó.
Az avenue du Père Lachaise oldalán
található kapu felől közelítették meg az
erődítményt, a place Gambetta irányából.
Anna mutatta Mathilde-nak az utat: fel a
kaput szegélyező ereszcsatornán, majd át
a kerítés vasdárdái között. A túloldalon
még egyszerűbb volt a leereszkedés: a
kőfalon keresztül-kasul elektromos
vezetékek futottak.
Az idegen harcosokról elnevezett
sétányon haladtak. A holdfényben jól
kivehetően látszottak a sírok és rajtuk a
feliratok. Az első világháborúban elesett
csehszlovák vitézeknek külön
bunkerszerű emlékművet emeltek; a
belga katonákról fehér kőtömb
emlékezett meg; az örmény áldozatok
emlékét egy Vasarely stílusában készült
tüskerengeteg őrizte…
Amikor Mathilde a domb tetején
megpillantotta a két hatalmas kéményt,
végre megértette. Nem mindegy, hogy
fehér por vagy szürke? A kolumbárium.
A drogfutár Anna valami különösen
cinikus gondolattól vezérelve az emberi
hamvakat tartalmazó urnák közé rejtette
el a heroinkészletet.
Az éjszakában meredező krémszínű-
arany épület egy mecsetre emlékeztetett,
a széles kupola mentén minaretként tört
az ég felé a két kémény. Négy oldalról
négy hosszúkás épület vette körül.
Beléptek a körbe, végigmentek a
szögletesre nyírt, sűrű sövény mentén.
Mathilde átnézett a növényzet fölött,
rekeszekkel és virágcsokrokkal teli falat
látott. Mintha egy óriási könyv betűkkel
és színes pacákkal teleszórt
márványlapjait olvasgatta volna.
Minden teljesen kihalt volt.
Sehol egy temetőőr.
Anna a kertrész végébe ment, ahol a
bokrok alatt egy lépcső vezetett lefelé a
kriptába. A lejáró végén gondosan
elreteszelt, fekete vasajtó állta útjukat.
Néhány pillanatig mérlegelték a bejutás
egyéb lehetőségeit. Fentről
szárnycsattogás hallatszott, ihletet
keresve mindketten arrafelé néztek: úgy
két méter magasan egy rácsos ablak előtt
galambok tollászkodtak.
Anna hátralépett, hogy jobban
felmérhesse a beszögellés méreteit. Aztán
a lábával az ajtó díszein megtámasztva
magát elkezdett felfelé mászni. Néhány
másodperccel később Mathilde hallotta,
ahogy a fémrács csikorogva kiszakad a
falból, majd ahogy az ablak darabokra
törik a jól irányzott ütés alatt.
Gondolkodás nélkül Anna után
mászott.
Miután felért, becsúszott a
szellőzőablakon. Éppen akkor ért földet,
amikor Anna megtalálta a
villanykapcsolót.
Hatalmas kriptarendszerben álltak. A
négyszögletes kút körül, ameddig csak a
szem ellátott, szabályos alagutakat véstek
a gránitfalba. Helyenként halvány fényű
lámpák világították be a komor teret.
A kút kávájához lépett: alattuk
háromemeletnyi mélység húzódott tele
alagutakkal. A mélyben látszó
cserépmedence egészen aprónak tűnt
odafentről. Az embernek az volt az
érzése, mintha egy szent forrás köré épült
föld alatti városban volna.
A teremből két lépcső vezetett lefelé,
Anna elindult az egyiken. Mathilde utána.
Ahogy haladtak egyre lejjebb, a
hangosodó berregésből arra
következtettek, hogy működik a
szellőzőrendszer. A halál szentélye, a
hatalmas, kongó sírkamra szintről szintre
egyre nyomasztóbbá vált.
A második lépcsősor végén Anna
jobbra fordult. A fekete és fehér
kőkockákkal sakktáblaszerűen burkolt
folyosó falába több száz urnasírt vájtak.
Sokáig mentek. Mathilde szinte kívülről
szemlélte a különös jelenetet. Helyenként
magára vonta a figyelmét egy-egy apró
részlet. Egy ezüst fóliába csomagolt
csokor friss virág a földön. Valami finom
díszítés, megkülönböztető jel az emberi
hamvakat rejtő egyik-másik rekesz
fedelén. Mint például az a női arc,
amelynek leomló fekete fürtjeit
rányomták a márványtáblára. A
következő felirat állt alatta: MINDIG
VELÜNK VOLTÁL. ÖRÖKKÉ
VELÜNK MARADSZ. Vagy kissé
távolabb arról a karikás szemű kislányról
készült fénykép, amit egy egyszerű
gipsztáblára ragasztottak fel gondos
kezek. Mellé filctollal ezt a szöveget
írták: NEM HALT MEG, CSAK
ALSZIK. LUKÁCS EVANGÉLIUMA.
– Ez az – torpant meg Anna.
A folyosót nagyobbacska urnafülke
zárta le.
– Emelőt! – adta ki Anna az utasítást.
Mathilde benyúlt a vállán keresztbe
vetett táskába, elővette a szerszámot.
Anna biztos mozdulattal a fal és a
márványtábla közötti résbe helyezte,
minden erejével ránehezedett a karra. A
felszín megrepedt. A fiatal nő alulról
tovább feszegette a kőtömböt. A tábla két
darabban a földre esett.
Anna behajtotta az emelő karját, a
nyelével ütni kezdte a mélyedés belső
részébe húzott gipszfalat. Repeszdarabok
potyogtak mindenfelé, fennakadtak a
fekete Kleopátra-frizurán. Anna elszántan
kopácsolt, nem érdekelte, mekkora zajt
csap.
Mathilde visszafojtott lélegzettel
figyelte. Biztos volt benne, hogy minden
egyes csapás egészen a place de
Gambettáig elhallatszik. Vajon meg
mennyi idejük lehet, mielőtt ideérnek az
őrök?
A folyosó elcsendesült. Anna
terebélyes fehér porfelhő közepette
söpörte ki a fülkéből a törmelékeket. A
szemcsék lassan lerakódtak az urnafal
mélyedéseibe.
Hirtelen valami megcsörrent a földön.
A két nő hátrafordult.
A gipszdarabok között egy kulcs
hevert a lábuk előtt.
– Talán próbáld meg ezzel!
Gyorsabban fog menni.
Pár méterre tőlük egy rövidre nyírt
hajú férfi állt a folyosón. Alakja
hatalmas, lebegő árnyat vetett a pepita
kövezetre.
Rájuk emelte a puskáját, és
szűkszavúan csak ennyit kérdezett:
– Hol van?
 A kopott ballonkabát egyenetlenné
tette a körvonalait, de attól még érezhető
volt a belőle sugárzó jelentős testi erő.
Különösen oldalról megvilágított arcáról
sütött a kegyetlenség jeges kifejezése.
– Hol van? – tette fel még egyszer a
kérdést, miközben közelebb lépett.
Mathilde-ra rájött a rosszullét. A
gyomra görcsbe rándult, a lába
megrogyott. Kénytelen volt
megkapaszkodni egy sírkőben, nehogy
összeessen. Ez már nem játék. Távolról
sem volt minden olyan kiszámítható,
mint a sportlövészetben vagy a
triatlonban.
Most mindketten meghalnak, ilyen
egyszerű az egész.
A hívatlan látogató tett feléjük még
néhány lépést, szakavatott kézzel felhúzta
a puskáját:
– Hol az istenben van a drog?

55.

A ballonkabátos férfi lángba borult.

Mathilde a földre vetette magát. Amikor
padlót fogott, rájött, hogy a tűzcsóva a
férfi puskájából csapott elő. A
gipsztörmelékek között a falhoz gördült.
Időközben még valami átvillant a fején:
Anna lőtt először – ezek szerint a
fülkében egy automata fegyvert is
elrejtett.
Lövések dördültek mindenfelől.
Mathilde összegömbölyödött, a karját a
fejére szorította. Fölötte pattogva
robbantak szét a sírkövek, az urnák
tartalma kiborult a padlóra. Amikor
ráhullt a hamu, felsikoltott. Szürke felhők
vonultak át a süvítő golyózáporon. A sűrű
poron át látta, ahogy a márványon
pattognak a szikrák, ahogy a törmelékből
időnként felcsap egy láng, ahogy a
hamvvedrek ezüstös csillanásokkal
gurulnak ide-oda a földön. A folyosó egy
fémesszürke és arany fényekben játszó
csillagközi pokolra hasonlított.
Próbálta egészen kicsire összehúzni
magát. A golyók darabokra szaggatták az
urnasírokat. Virágszirmok szálldostak.
Hamuval keveredő cserépdarabok
borítottak már mindent, de a
lövöldözésnek csak nem akart vége
szakadni. Mathilde behunyta a szemét,
kúszni kezdett, minden puffanásra
összerezzent.
 Hirtelen elhallgattak a fegyverek.
Mathilde mozdulatlanná dermedt,
csak hosszú másodpercek elteltével merte
újra kinyitni a szemét.
Nem látott semmit.
A járatot teljesen belepte a füst és a
hamu, mintha épp az imént tört volna ki
egy vulkán. Az omladékból télszálló
porfelhőbe lőporszag keveredett, alig
jutott lélegzethez az ember.
Mathilde moccanni sem mert.
Kinyitotta a száját, hogy Annát hívja, de
végül megállta szó nélkül. Csak a gyilkos
észre ne vegye!
Miközben mérlegelte a lehetőségeket,
megtapogatta a testét – nem sebesült
meg. Megint behunyta a szemét,
koncentrálni próbált. Körülötte egy
pisszenés sem hallatszott, semmi nem
rezzent, csak további faldarabok
potyogtak tompa morajjal a földre.
Hol lehet Anna?
És hol lehet az a férfi?
Meghaltak mind a ketten?
Hunyorogva próbált kivenni valamit a
sötétben. Úgy két-három méter
távolságban megpillantott egy halványan
pislákoló lámpát. Eszébe jutott, hogy
idefelé jövet nagyjából tíz méterenként
látott ilyen fényeket. De ez most melyik
lehet? A folyosó elejét jelzi? Merrefelé
juthatna ki innen? Jobbra vagy balra?
Magába fojtotta a köhögést, nyelt
egyet, majd a könyökére támaszkodva
óvatosan felemelkedett. Térden próbált
előbbre jutni, a törmelékhalmok,
töltényhüvelyek és szürke kupacok között
elindult balra.
 Az orra előtt hirtelen kivált egy alak a
sötétből.
Egy tetőtől talpig szürke oszlop
meredt elé: a gyilkos.
Az ajka szétnyílt, de egy kéz befogta
a száját. A rá tapadó, vérben forgó
szemekből Mathilde azt vélte kiolvasni:
Ha csak megnyikkansz, meghalsz. Egy
revolver csöve feszült a torkának. Sűrűn
pislogott, jelezvén, hogy megértette. A
férfi lassan elvette a kezét a szájától.
Mathilde könyörgő tekintete teljes
engedelmességről tanúskodott.
Abban a pillanatban elöntötte valami
undorító érzés. Olyasmi történt vele, ami
még a halálfélelemnél is erősebben hatott
rá: összecsinálta magát.
A záróizmai elengedtek.
A lábán vizelet és ürülék csorgott
végig, eláztatta a harisnyáját.
A férfi a hajánál fogva elkezdte húzni
maga mögött a földön. Mathilde az
ajkába harapott, hogy ne üvöltsön. Urnák,
virágfoszlányok, emberi hamvak között
vonszolta végig a félhomályos termen.
Össze-vissza kanyarogtak a
folyosórendszerben. A férfi erősen
szorította Mathilde haját, a nő teste
súrlódó nesszel söpörte végig a földet.
Hiába kapálózott, semmilyen zajt nem
kellett maga körül. Hiába nyitotta
kiáltásra a száját, egy árva hang nem jött
ki a torkán. Sírt, nyüszített, sziszegett, de
a por mindent elnyelt. És bár iszonyúan
fájt mindene, egyhamar rájött, hogy ez a
csönd a legjobb szövetségese. A
legkisebb morajra a férfi azonnal lelőné.
A menet lelassult. Mathilde érezte,
hogy lassan enged a szorítás. De a férfi
megint megragadta, és elindult felfelé a
lépcsőn. Mathilde egész testében
megfeszült. A koponyájából
elviselhetetlen fájdalom sugárzott végig a
gerincén. Úgy érezte, mintha valaki
csipesszel akarná lenyúzni a bőrt az
arcáról. Elnehezült, nedves,
szégyenfoltos lábával tovább kapálózott.
Érezte, ahogy az utálatos, iszapszerű
anyag szétkenődik a combján.
A férfi ismét megállt.
Az egész csak egy villanásnyi ideig
tartott, de az is éppen elég volt.
Mathilde kicsavarta a törzsét, hogy
lássa, mi történik. A ködből kirajzolódott
Anna sötét alakja, és a gyilkos máris
emelte a fegyverét.
Mathilde egy lendülettel feltérdelt,
figyelmeztetni akarta a lányt.
Késő: a férfi meghúzta a ravaszt, amit
fülsiketítő csörömpölés követett.
De a dolgok egyáltalán nem úgy
álltak, mint ahogy elképzelte. A
homályos alak ezer darabra tört,
üvegszilánkok hulltak alá záporozva a
hamuba. A férfi tehetetlenül ordított.
Mathilde kiszabadította magát, vissza
akart fordulni, de legurult a lépcsőn.
Csak esés közben fogta fel teljesen,
mi is történt. A lövés nem Annát találta
el, hanem a férfi saját tükörképét, ami
egy poros üvegajtóról verődött vissza.
Mathilde elterült a hátán, és szembe
találta magát a lehetetlennel. Amikor a
feje koppant a földön, megpillantotta az
eleven Annát: az urnafal fölötti
szellőzőablak előtt várt rájuk ugrásra
készen, mintha súlytalanul lebegett volna
a holtak fölött.
Abban a pillanatban Anna
elrugaszkodott. Bal kézzel
megkapaszkodott egy fülke peremében,
teljes erejével lendületet vett. A másik
kezében egy törött üvegdarabot tartott. A
rögtönzött fegyver éle belefúródott a férfi
arcába.
Mire felhúzta a fegyverét, Anna
kirántotta a pengét. A porfelhőben lövés
dördült. A következő másodpercben
Anna ismét lecsapott. Az üvegcserép
végigszántotta a férfi halántékát, mélyen
belehasított a húsába. A következő golyó
is célt tévesztett. Anna addigra már a
falhoz lapult.
A homlokától a halántékán keresztül a
szájáig Anna rendesen összekaszabolta a
férfi arcát. Patakokban folyt belőle a vér.
A férfi tántorgott, elejtette a fegyvert,
esetlenül kalimpált a karjával, mintha
darazsak támadtak volna rá.
Anna végül megadta a
kegyelemdöfést. Rávetette magát a
férfira. Összekapaszkodva hengergőztek
a földön. A következő vágás a férfi jobb
arcát érte. Anna nem eresztette el az
üvegcserepet, és gyakorlatilag csontig
lenyúzta a férfi arcáról a bőrt.
Mathilde megtámasztotta magát a két
könyökén, háton kúszva próbált minél
távolabb kerülni a jelenettől.
Folyamatosan üvöltött, miközben
képtelen volt levenni a szemét az életre-
halálra menő birkózásról.
Anna végül elengedte az üvegdarabot,
felállt. A hamuban vergődő férfi
megpróbálta kitépni a szilánkot a
szeméből. Anna felemelte a földről a
pisztolyt, félrerúgta a haldokló férfi
karját. A fegyver csövét belenyomta a
szemüregébe, majd egy csavarral
kirántotta – a véres szemgolyóval együtt.
Mathilde el akarta fordítani a fejét, de
egyszerűen nem tudott szabadulni a
látványtól. Anna a torkolatot a vörösen
tátongó lyukhoz illesztette, és lőtt.

56.

És megint csak a csend.

Megint csak a hamu kesernyés illata.
Míves tetejű urnák hevernek szanaszét.
Mellettük hiányos, színes művirágok.
A holttest Mathilde-tól néhány
centiméterre ért földet, tiszta vér lett tőle
a ruhája, csont- és agy velődarabok is
bőven hullottak rá. Az egyik karja
hozzáér a combjához, de nincs ereje
félrelökni. A szíve olyan lassan ver, hogy
minden dobbanás után úgy érzi, ez volt
az utolsó.
– Mennünk kell! Mindjárt ideérnek az
őrök.
Mathilde felnéz a lányra.
És majd’ megszakad a szíve attól,
amit lát.
Anna arca olyan, mint egy kőszoboré.
Az arca ráncaiban megülő hamvak
repedezett rovátkákat és mély ráncokat
húznak a bőrébe. De a szeme tüzesen
lángol.
Mathilde-nak eszébe jut, ahogy az
imént becsusszant a szemgolyó a pisztoly
csövébe: hányni fog.
Anna sporttáskát tart a kezében,
nyilván a fülkéből vette elő.
– A kábítószernek annyi – szögezi le.
– Azért már hiába nyafogok.
– Ki vagy te? Istenem, ki vagy te?
Anna leteszi a táskát, kinyitja:
– Hidd el, rendesen megfizettette
volna velem.
Dollár- és eurókötegeket vesz elő,
gyorsan megszámolja, majd visszahelyezi
a táskába.
– Ő volt a párizsi kapcsolattartóm –
mondja kizökkenthetetlenül. – Ő
terjesztett volna egész Európában. Az lett
volna a dolga, hogy kézben tartsa az
elosztóhálózatot.
Mathilde a holttestre néz. A görcsbe
rándult barnás arcból egyetlen üveges
tekintet mered a mennyezet felé. Tudni
akarja a nevét, a kegyelet jeléül:
– Hogy hívták?
– Jean-Louis Schiffer. Zsaru volt.
– Egy zsaru volt a kapcsolatod?
Anna nem válaszol. A táska mélyéről
előhalász egy útlevelet, gyorsan
átlapozza. Mathilde nem tud szabadulni a
holttesttől:
– Együtt… együtt dolgoztatok?
– Ő még soha nem látott engem, de
én ismertem az arcát. Volt egy közös
jelünk, amiről felismerhettük egymást.
Egy pipacsvirágot ábrázoló melltű. A
jelszóban is megegyeztünk: négy hold.
– Ez meg mit jelent?
– Ne törődj vele!
Anna fél térdre ereszkedve folytatja a
pakolást. Talál néhány tölténytárat,
automata fegyverbe valók. Mathilde
figyeli minden mozdulatát. Az arcát
mintha szikkadt sárréteg borítaná;
agyagba foglalt rituális maszk. Annában
nincs már semmi emberi.
– És most mihez kezdesz? – kérdezi
Mathilde.
A fiatal nő feláll, az övéből előhúz
egy pisztolyt – feltehetően azt az
automata fegyvert, amit az urnafülkében
talált. Kipattintja a markolaton a rugót,
hagyja, hogy az üres tár a földre hulljon.
A magabiztos mozdulatok alaposan
begyakorolt reflexekről árulkodnak:
– Elutazom. Nekem Párizsban nincs
jövőm.
– Hová?
A lány betárazza a pisztolyt.
– Törökországba?
 – Törökországba? De hát miért? Ha
hazamész, ott biztosan rád találnak.
– Akárhová megyek, ők rám találnak.
Ki kell irtanom a gyökereket.
– Miféle gyökereket?
– A gyűlölet gyökereit. El kell
apasztanom a bosszú forrását. Muszáj
visszamennem Isztambulba. Meg kell
lepnem őket. Ott nem számítanak rám.
– Kik azok az ők?
– A Szürke Farkasok. Előbb vagy
utóbb rájönnek, hogy nézek ki.
– Na és aztán? Ezer és egy hely van a
világon, ahol elrejtőzhetsz.
– Tévedsz. Ha már ismerik az
arcomat, tudni fogják, hogy hol
keressenek.
– De hát honnan?
– Mert a vezetőjük már látott, persze
egy egészen más helyzetben.
– Nem értek semmit.
– Mondom: jobb is, ha elfelejtesz
mindent! A haláluk órájáig a nyomomban
lesznek. Nekik ez nem csak egy a
szokványos megbízatások közül.
Becsületbeli ügy. Elárultam őket.
Megszegtem az eskümet.
– Miféle esküt Miről beszélsz?
Kibiztosítja a fegyvert, hátul bedugja
a nadrágjába.
– Én is közéjük tartozom. Én is
Farkas vagyok.
Mathilde érzi, ahogy elakad a
lélegzete, ahogy megáll az ereiben a vér.
Anna letérdel mellé, megragadja a vállát.
Amikor beszél, meghatározhatatlan színű
arcában, a két ajka között szinte világít a
rózsaszín nyelv.
 A szája mintha nyers hússal lenne
tele.
– Életben vagy, és ez már maga felér
egy csodával – szólal meg kedvesen. –
Amikor vége lesz ennek az egésznek, írni
fogok neked. Megkapod a neveket és
mindent, amit csak akarsz. Szeretném, ha
tudnád az igazságot, de csakis kellő
távolságból. Amikor már közel leszek
ahhoz, hogy lezárjam ezt a dolgot, mert
akkor már te is biztonságban leszel.
Mathilde nem válaszol, riadtan néz a
lányra. Néhány órán keresztül – szinte
egy örökkévalóságnak tűnt – úgy
védelmezte ezt a nőt, mintha ő maga
szülte volna. A lányaként kezelte, a saját
gyerekének érezte.
És valójában nem más, mint egy
gyilkos.
 Az erőszak közegében élő kegyetlen
emberi lény.
Az egész testét átjárja az undor.
Mintha bomlástermékek örvénylenének
valami bűzös mocsárban. Nyitott, ernyedt
bélcsatornái kieresztik a nedveket.
Ebben a pillanatban úgy érzi, mintha
eddig valami terhet hordozott volna a
hasában.
Igen: egész éjjel egy szörnyeteget
melengetett a keblén. Anna
felegyenesedik, felkapja a sporttáskát: –
írni fogok. Megígérem. Mindenre
megkapod a választ. És hirtelen eltűnik a
hamufelhőben.
Mathilde mozdulatlanul néz utána,
hunyorogva kémleli az üres járatot.
A távolban megszólalnak a temető
vészjelző szirénái.
 X.

57.

– Paul vagyok.
A vonal másik végéről szuszogás
hallatszott.
– Tudod, hány óra van?!
Paul az órájára nézett: pár perc múlva
6.
– Ne haragudj! Nem aludtam az éjjel.
A szuszogás lemondó sóhajban
végződött.
– Miért hívtál?
– Csak azt szeretném tudni, Céline
megkapta-e a cukorkát, amit küldtem.
Reyna hangja megkeményedett:
 – Te tisztára beteg vagy.
– Megkapta vagy sem?
– Most tényleg képes voltál ezért
felhívni hajnali 6-kor?! Paul ököllel
belevágott a telefonfülke üvegébe – a
mobilja megint lemerült.
– Csak azt mondd meg, örült-e neki!
Tíz napja nem is láttam.
– Sokkal jobban örült annak a két
talpig egyenruhás pasasnak, akikkel
elküldted. Egész nap másról sem beszélt.
Komolyan mondom, el sem hiszem! Kár
volt neked annyit dumálnom az elvekről.
Zsarukat delegálsz a lányodhoz…
Paul elképzelte, ahogy a kislánya,
kezében a zacskónyi édességgel,
csodálattal teli pillantással nézegeti a
futárok ruháján az ezüst paszományt. A
jelenet melegséggel töltötte el. Amikor
megtette a következő ígéretet, a hangja
vidáman csengett:
– Két óra múlva megint hívlak.
Szeretném még elkapni, mielőtt elindulna
az iskolába.
Reyna szó nélkül letette a kagylót.
Paul kilépett a fülkéből, mélyen
beszívta a pirkadat levegőjét. A place du
Trocadérón állt, az Embertani és a
Tengerészeti Múzeum, valamint a
Chaillot Színház háromszögében. A
felújítási munkálatok miatt elkerített tér
kövezetére finoman szitált az eső.
A palánkok között kialakított
folyosószerű járat mentén átvágott a tágas
téren. Az arcán apró vízcseppek rakódtak
le. Az évszakhoz képest meleg volt, Paul
erősen izzadt a szövetkabátban. De ez a
szutykos idő pontosan tükrözte a
hangulatát. Mocskosnak, elhasználtnak,
üresnek érezte magát, szinte vattát köpött.
Mióta este 11 óra körül utoljára
beszélt Schifferrel, kizárólag plasztikai
sebészek után kutakodott. Miután a
nyomozás új fordulatot vett – miszerint
egy olyan nőt kell keresniük, aki
átoperáltatta az arcát, és akit nemcsak
Charlier emberei, de a Szürke Farkasok is
el akarnak kapni –, az Orvosi Kamara 8.
kerületi székházába ment, az avenue de
Friedlandra, hogy kiderítse, kik azok a
sebészek, akiknek már volt dolguk az
igazságszolgáltatással. „Ha valaki teljes
átalakítást kér, annak mindig van valami
rejtegetnivalója” – jegyezte meg nem
olyan régen Schiffer. Egyszóval a műtétet
nyilván csakis egy olyan orvos
végezhette el, akinek nincsenek erkölcsi
fenntartásai. Paul a büntetett
előéletűekkel kezdte.
Gondolkodás nélkül kiugrasztotta az
ágyból a Kamara levéltárosát, hogy a
segítségével végignyálazhassa a
nyilvántartást. Csak Párizs környékén és
csupán az elmúlt öt év viszonylatában
hatszáz ember jöhetett szóba első körben.
A kérdés az volt, hogyan lehetne
leszűkíteni ezt a listát. Hajnali 2-kor
felhívta a Plasztikai Sebészek Országos
Szövetségének elnökét, Jean-Philippe
Arnaud-t, hátha tud adni valami hasznos
tanácsot. A férfi álmos hangon lediktált
neki három nevet: mindhárom virtuóz
specialistáról az a hír járta, hogy
szemrebbenés és különösebb
kérdezősködés nélkül elvállalnak
bármilyen műtét.
 Mielőtt letette volna a kagylót, Paul
azt is megérdeklődte, kik számítanak a
szakmában igazán „nagy név”-nek. Jean-
Philippe Arnaud kelletlenül felsorolt még
hét szakorvost, de nem győzte
hangsúlyozni, hogy ismert és joggal
elismert kollégái soha nem vállalnának
hasonló esetet. Pault nem érdekelte a
magyarázkodás, így hát udvariasan
megköszönte a segítséget.
A tízes lista hajnali 3-ra állt össze.
Számára csak akkor kezdődött igazán az
éjszaka…
A Trocadéro túloldalához érve a két
múzeum között a Szajna felé ereszkedő
lépcsősor tetején megállt. Elücsörgött
kicsit a kőkorláton, gyönyörködött a
látványban. A szökőkutak és szobrok
mentén elterülő virágos-füves részek
álomszerű díszlete tárult a szeme elé. A
pont d’Léna hídkorlátjára szerelt lámpák
fénye a folyón meg-megcsillanva vezetett
egészen az Eiffel-toronyig, ami úgy
magasodott a túlparton, mint valami
gigantikus, vas papírnehezék. Körülötte a
Champ de Mars házai szinte templomi
csöndben szunnyadoztak. Az egészről
Tibet rejtett tájai jutottak eszébe, a világ
háta mögött rejlő csodálatos, mesebeli
Xanadu birodalma.
Pault megrohanták az elmúlt órákban
történtek emlékei.
Telefonon kezdte hívogatni a
sebészeket. De már az első „beszélgetés”
közben rá kellett jönnie, hogy ezzel a
módszerrel nem jut messzire: rácsapták a
kagylót. Nem is volt ez akkora baj, mert
úgyis meg kellett mutatnia az
érintetteknek az áldozatok arcát és Anna
Heymes fényképét, amit Schiffer tényleg
letett a nevére a Louis-Blanc-on. Így hát
gyalogosan elindult a „gyanús” sebészek
listáján szereplő legközelebbi címre, a
rue Clément Marot-ra. Jean-Philippe
Arnaud szerint a kolumbiai származású
milliárdos keze alatt Medellin és Cali
keresztapáinak legalább a fele
megfordult. Legendákat zengtek a
kézügyességéről. Azt beszélték, hogy
neki aztán mindegy volt, jobb vagy bal
kézzel operál.
A kései óra ellenére a „művész” még
nem volt ágyban – de legalábbis nem
aludt. Paul éppen hancúrozás közben
ütött rajta az illatfelhőben úszó hatalmas,
modern lakás félhomályában. Nem látta
jól az arcát, de a hangjából kihallotta,
hogy valóban most látja először az orra
elé tolt képeket.
A második cím egy klinikáé volt a
Champs-Élysées túloldaláról nyíló rue de
Washingtonon.
Paul egy sürgős beavatkozás előtt
kapta el az orvost, aki egy égési sérülés
ellátásához mosakodott be éppen. A
szokásos módon próbált érvényt szerezni
magának: elővette az igazolványát,
néhány szóban összefoglalta az ügyet,
majd kiterítette a képeket egy
vizsgálóasztalra. A férfi még a maszkját
sem volt hajlandó levenni. Egyszerűen
megrázta a fejét, igyekezett minél
hamarabb megszabadulni tőle, hogy
visszatérhessen a műtőasztalon
csinosításra váró megpörkölődött testhez.
Paulnak Arnaud szavai jutottak az
eszébe: az emberi bőr mesterséges
pótlása volt a szakterülete. A fáma szerint
több, menekülésben lévő bűnöző teljes
alakváltásában is részt vett azáltal, hogy
eltüntette az ujjlenyomataikat: leégette az
ujjbegyet, majd friss bőrrel pótolta ki a
hiányzó felületet…
Paul továbbindult az éjszakában.
A harmadik sebészt legmélyebb
álmából verte fel a Trocadérótól nem
messze, a rue d’Eylau-ban található
lakásában. Ő is hírességnek számított,
főleg színészek és énekesek jártak hozzá.
De persze azt senki sem tudta, pontosan
kin és mit alakított át. Egyesek azt
suttogták, hogy ő maga is átszabatta az
arcát, miután a hazájában, Dél-Afrikában
szembekerült a törvénnyel.
Gyanakodva fogadta Pault, a kezét
kétoldalt a köntöse zsebébe süllyesztette,
akár fegyver is lehetett benne. Miután
lekezelő pillantással szemügyre vette a
fényképeket, kategorikusan kijelentette:
„Soha nem láttam őket.”
Ez után a három látogatás után Paul
úgy érezte, menten megfullad. Már
majdnem 6 órára járt az idő, ő pedig
kezdett teljesen elanyátlanodni ezen a
számára teljesen ismeretlen terepen. Hát
ezért akart annyira tudni arról a két
emberről, aki még megmaradt a
családjából. De a telefonhívástól nem
igazán érezte jobban magát. Reyna
mintha nem is ezen a bolygón élt volna.
Az igazak álmát alvó Céline-t pedig
fényévek választották el a valóságtól.
Attól a szörnyűségekkel teli világtól, ahol
egy gyilkos rágcsálókat tuszkol a nők
nemi szervébe, és ahol a zsaruk úgy
jutnak értesülésekhez, hogy levágják egy
ember ujjait…
Paul felnézett. Az eget mintha egy
távoli csillag fénycsóvája világította
volna be: derengett a hajnal. A
rózsaszínbe, majd sárgába hajló széles,
mályvaszín ív tetejét fehéren ragyogó
foltok – a felkelő Nap csillámpora –
pettyezte.
Felállt, megint útnak indult. Mire
kiért a place du Trocadéróra, már
nyitottak a kávéházak. A Malakoffban is
égtek a lámpák; ott adott találkát
Naubrelnek és Matkowskának, a keze alá
dolgozó két fiatal bűnügyi nyomozónak.
Meg az este utasította őket, hogy
hagyják a fenébe a magasnyomású
kamrákat, inkább gyűjtsenek be minden
lehetséges anyagot a Szürke Farkasokról
és a szervezet politikai szereperői. A
célpontot már ismerte, de azt is szerette
volna tudni, kik a vadászok.
A kávéház teraszán megállt néhány
pillanatra, végig kellett gondolnia a
másik problémát is, ami már jó néhány
órája erősen foglalkoztatta: Jean-Louis
Schiffer eltűnésén morfondírozott. Az
öreg este 11 óra óta nem adott magáról
életjelet. Paul többször is megpróbálta
felhívni, de nem járt sikerrel. Őszintén
szólva meg sem fordult a fejében a
legrosszabb, nem a testi épségéért
aggódott, sokkal inkább az motoszkált a
fejében, hogy az a rohadék feltehetően
átverte. Az ismét szabadon kószáló
Schiffer biztosan valami nyomra bukkant,
és egyedül akarta felgöngyölíteni a
szálakat.
Paul próbált uralkodni az indulatain,
magában adott az öregnek még egy
utolsó esélyt: 10 óráig vár, hátha előkerül.
Utána kiadatja ellene a körözést. Nem
esett volna nehezére.
Rosszkedvűen belépett a kávéházba.

58.

A két ifjú nyomozó egy félreeső asztalnál

várt rá. Mielőtt odalépett volna hozzájuk,
Paul két kézzel megdörzsölte az arcát és
kisimította a kabátja ráncait. Próbálta
visszanyerni szokásos lélekjelenlétét,
elvégre mégiscsak a felettesük, nem
nézhet úgy ki, mint valami csavargó, aki
az aluljáróban töltötte az egész éjszakát.
 Belépett a hivalkodóan megvilágított,
túlságosan is tökéletes díszletek közé,
ahol az ülések támlájára rögzített ragyogó
lámpaburáktól kezdve valahogy minden
olyan hamisnak tűnt. Fémutánzat,
fautánzat, bőrutánzat. A rendszerint
alkoholgőzben fürdő, pletykálkodástól
hangos, divatos kocsma ebben az órában
még teljesen kihalt volt.
Paul leült a beosztottjaival szemben,
az arcukból áradó lelkesedés jóleső
érzéssel töltötte el. Naubrel és
Matkowska nem nagyon emelkedett ki
semmiben, de az ifjúság heve még
hajtotta őket. A társaságukban Paul
minden alkalommal szembesült azzal,
amiben neki nem lehetett része: a
fiatalság gondtalan könnyedségével.
Amint helyet foglalt, a két rendőr
azonnal elkezdte ráömleszteni az éjszakai
kutatás tapasztalatait. Paul rendelt egy
kávét, mielőtt a szavukba vágott:
– Oké, fiúk. Csak a lényeget!
Cinkos pillantással összenéztek, majd
Naubrel felcsapott egy vaskos,
fénymásolatokkal teli mappát:
– A Szürke Farkasok története mindig
is szorosan összefüggött a belpolitikai
csatározások alakulásával. Ha jól
értelmeztük a dolgokat, úgy tűnik, hogy a
‘60-as években előtérbe kerültek
Törökországban a baloldali eszmék. Pont,
mint Franciaországban. Ennek
következtében a szélsőjobb népszerűsége
is villámgyorsan emelkedni kezdett.
Ekkor alapított pártot egy Alparslan
Türkeş nevű náci szimpatizáns ezredes: a
Nacionalista Cselekvés Pártját. Az egész
országban úgy tekintettek rá és a híveire,
mint a vörös fenyegetéssel
szembeszegülő bástyákra.
Matkowska vette át a szót:
– A csoporton belül létrejött egy
ifjúsági tagozat. Eleinte az egyetemeken
alakultak kisebb sejtek, később pedig
vidéki falvakban kezdtek toborozni. A
hozzájuk csatlakozó fiatalok
„Idealistákénak vagy „Szürke Farkasok”-
nak nevezték magukat. – Belemerült a
jegyzeteibe. – Törökül „Bozkurtlar”-nak.
Eddig minden egybevágott azzal,
amit Schiffer mesélt.
– A ‘70-es években – folytatta
Naubrel – a kommunista-fasiszta
szembenállás kiéleződött. A Szürke
Farkasok katonai szervezetté kezdtek
formálódni. Anatólia bizonyos területein
kiképzőtáborokat hoztak létre. Az ifjú
Idealistákat fegyelemre nevelték,
küzdősportokat tanítottak nekik,
bevezették őket a különféle
fegyvernemek használatába. Egy
seregnyi írni-olvasni nem tudó
parasztgyerek kezébe adtak így fegyvert,
jól képzett, fanatikus gyilkosokat csinálva
belőlük.
Matkowska továbblapozott a
papírkötegben:
– A Szürke Farkasok ’77-től léptek
igazán akcióba: bombamerényletek,
köztéri lövöldözések, ismert személyek
ellen elkövetett gyilkossági kísérletek…
A kommunisták nem hagyták szó nélkül a
dolgot. Gyakorlatilag polgárháborús
helyzet alakult ki. A ‘70-es évek vége
felé naponta tizenöt-húsz ember
veszítette életét Törökországban. Az
egész ország rettegésben élt.
Paul félbeszakította:
– És hol volt a kormány? Hol volt a
rendőrség? És a hadsereg?
Naubrel elmosolyodott:
– Pontosan itt van a kutya elásva. A
katonák hagyták, hadd romoljon a
végletekig a helyzet, hogy aztán
látványosabb legyen a beavatkozás.
1980-ban katonai hatalomátvételre került
sor. Tiszta ügy volt, különösebb
bonyodalmak nélkül lezajlott minden. A
terrorista egyedeket mindkét oldalon
letartóztatták. De a Szürke Farkasok úgy
érezték, elárulták őket: hiszen eddig
minden erejükkel a kommunisták ellen
küzdöttek, erre tessék, a jobboldali
kormány egyszer csak börtönbe zárja
őket… Türkeş akkoriban ezt írta valahol:
„Lehet, hogy én magam börtönben
vagyok, de az elképzeléseim irányítják az
országot.” A Szürke
Farkasokat egyhamar szabadon
engedték. Türkeş lassan kezdett
visszaszivárogni a politikába. A
környezetében többen is voltak, akik
tekintélyes társadalmi pozíciókra tettek
szert. Képviselők lettek, beültek a
parlamentbe. Ugyanakkor megmaradt a
Farkasok másik szárnya: csupa kétkezi
ember, táborokban kiképzett
parasztgyerekek, akik kizárólag az
erőszakot és a fanatikus eszméket
ismerték a világból.
– Ja, ja – fűzte tovább a szót
Matkowska –, és azt se feledjük el, hogy
ez a csapat vezető nélkül maradt. A
jobboldal hatalomra került, így már nem
volt rájuk szüksége. Türkeş is hátat
fordított nekik, túlságosan el volt foglalva
azzal, hogy tisztára mossa magát. Mihez
is kezdhettek volna magukkal, miután
kijöttek a börtönből?
A kérdést Naubrel válaszolta meg,
miután letette a kávéscsészéjét. Olyanok
voltak ezek ketten, mint egy jól
összeszokott páros:
– Hát beálltak zsoldosnak. Egytől
egyig tapasztalt, rendesen felfegyverzett
harcosok voltak. Annak dolgoztak, aki a
legtöbbet ígérte, senkit sem érdekelt,
hogy az állam vagy a maffia a megbízó,
csak fizessen. Azok szerint a török
újságírók szerint, akikkel sikerült
beszélnünk, egyáltalán nem titok, hogy az
örmény és a kurd vezetők kiiktatásához a
török titkosszolgálat, az MIT is a Szürke
Farkasok segítségét vette igénybe.
Emellett nem hivatalos
erőszakszervezetek, igazi halálosztagok
is alakultak a soraikból. De persze
elsősorban a maffia élt az általuk felkínált
lehetőségekkel. Adósságbehajtás,
bandaháborúk lerendezése, tisztogatás,
ilyenek… A ‘80-as évek közepe táján a
felügyeletük alá vonták a
Törökországban egyre szélesebb körben
terjedő kábítószer-kereskedelmet.
Érvényesítették a saját érdekeiket, és
bizonyos feladatköröket egyszerűen
kivettek a maffia kezéből. Amit annál is
inkább megtehettek, mert a hagyományos
bűnszövetkezetekkel szemben volt egy
hatalmas előnyük, mégpedig hogy
továbbra is jó kapcsolatban maradtak a
hatalmi körökkel, vagyis a rendőrség a
tenyerükből evett. Az utóbbi években
több botrány is végigsöpört
Törökországon, amelyek kapcsán minden
kétséget kizáró módon napvilágra került,
hogy soha még ilyen szoros összefonódás
nem volt a maffia, az állam és a
nacionalista törekvések között.
Paul gondolkozott. Ez az egész
hacacáré annyira távolinak és
megfoghatatlannak tűnt a számára. Már
maga a „maffia” kifejezés is tele volt
áthallásokkal. Kavarogtak a fejében a
polipszerűen szerteágazó összeesküvés-
elméletek és láthatatlan hálózatok…
Mihez kezdjen ezzel az
információhalmazzal? Az egész történet
egy lépéssel sem vitte közelebb a
gyilkosokhoz, nem is beszélve arról a
nőről, aki után az ádáz hajsza folyik.
Nem volt egy arc, nem volt egy név,
amibe belekapaszkodhatott volna.
Naubrel, mintha csak olvasott volna a
gondolataiban, büszke mosollyal
jelentette be a folytatást:
– És most jöjjenek a képek!
Félretolta az asztalon a csészéket,
majd egy rakás fotót húzott elő egy
borítékból:
– Turkáltunk egy kicsit az egyik
legfontosabb isztambuli hírlap, a Milliyet
internetes fotóarchívumában. Ennyit
találtunk.
Paul elvette az első képet.
– Mi ez?
– Alparslan Türkeş temetése. A „vén
farkas” 1997 áprilisában halt meg.
Nyolcvanévesen. Hatalmas össznemzeti
megmozdulás volt.
Paul alig akart hinni a szemének: a
gyászszertartáson több ezer ember vett
részt. A kép alatt angolul a következő
szöveg szerepelt: „A négy kilométer
hosszú menetet tízezer rendőr
biztosította.”
A sajátosan lenyűgöző jelenetből
komor ünnepélyesség áradt. Az ankarai
főmecset előtt feketén fodrozódott a
tömeg. A hatalmas pelyhekben hulló hó
aznap fehérbe borította a várost. A
„hívek” kezében mindenütt vörösen
lobogott a török zászló…
A következő felvételek a gyászmenet
első sorait ábrázolták. Paul felismerte az
egykori miniszterelnök asszonyt, Tansu
(fillért, és az ő személyéből arra
következtetett, hogy egyéb politikai
méltóságok is jelen voltak a temetésen. A
közép-ázsiai országokra jellemző
aranyszegélyes fejfedőkből és hosszú
köpenyekből ítélve a szomszédos
államok is képviseltették magukat.
Paulnak hirtelen támadt egy ötlete.
Nyilván a török maffia fejesei sem
maradtak távol a megemlékezéstől… Az
Isztambulban és Anatolia más régióiban
uralkodó keresztapák sem tagadhatták
meg a tiszteletadást legfőbb politikai
szövetségesüktől. Sőt, könnyen meglehet,
hogy személyesen az a férfi is ott volt a
tömegben, aki ennek az ügynek a szálait
rángatja felülről. Az az ember, aki egy
csapatnyi gyilkost küldött Sema Gokalp
után…
Részletek után kutatott a sokaságról
készült képeken. Arra is felfigyelt
például, hogy a legtöbb zászlón nem egy
félhold szerepelt, ahogy a török nemzeti
lobogón, hanem három, szabályos
háromszögben elrendezve. A mindenfelé
látható transzparenseken pedig egy farkas
üvöltött a három félhold alatt.
Paulnak az volt az érzése, mintha egy
népes hadtestet szemlélne, amelynek
ezernyi kőkatonája ezoterikus
szimbólumokkal körülölelve menetel az
ősi értékek nevében. A Szürke Farkasok
többnek tűntek egyszerű politikai pártnál,
valamiféle több ezer éves gyökerekkel
rendelkező szektára vagy misztikus
társaságra emlékeztettek.
Az utolsó felvételeken feltűnt neki
még egy apróság: amikor a koporsó
odaért eléjük, a harcosok a magasba
tartották a karjukat, de a kezük nem
simán ökölbe szorult, ahogy várta volna.
Sajátos formában, két ujjukat feltartva
tisztelegtek. Paul figyelmét különösen
egy nő vonta magára: csak úgy potyogtak
a könnyei a hóesésben, miközben ezzel a
rejtélyes mozdulattal köszöntötte a
vezért.
Közelebbről megnézve úgy látszott,
hogy a nő a mutató- és a kisujját feltartja,
miközben a gyűrűs- és a középső ujját a
hüvelykjéhez illeszti, mintha csak el
akarna pöckölni valamit. Kicsúszott a
száján a kérdés:
– Mit jelent ez a mozdulat?
– Tudja a rák – felelte Matkowska. –
Mindegyik pontosan ugyanígy csinálja.
Gondolom, erről ismerik fel egymást.
Elég elszánt bandának tűnik.
Ez a jel volt a kulcs. Két ujj az ég fele
mered, mint valami fül…
Abban a pillanatban leesett neki a
tantusz.
Megpróbálta maga is hasonlóképpen
összeilleszteni az ujjait Naubrellel és
Matkowskával szemben:
– Te jó ég! – kiáltott fel elfojtott
hangon. – Hát nem látjátok, mit ábrázol?!
Paul elfordította a kezét, a
hüvelykujja szimatoló orrként tapadt az
ablaküveghez:
– Nézzétek már meg egy kicsit
jobban! Nem tűnik fel semmi?
– A francba! – szólalt meg végre
Naubrel. – Tisztára olyan, mint egy
farkas. Egy farkas pofája!

59.
Amikor kiléptek a kávéházból, Paul
rendelkezni kezdett:
– Két csapatra oszlunk.
A két zsaru szemrehányó pillantást vetett
feléje. Az álmatlanul töltött éjszaka után
nyilván azt remélték, hogy végre
hazamehetnek. De Paul tudomást sem
vett az arcukról leolvasható mélységes
csalódásról:
– Naubrel, te továbbra is
magasnyomású kamrákat keresel.
– Tessék? De hát…
– Összegyűjtőd az összes olyan
vállalat nevét és címét, amelyiknek van
ilyen felszerelése.
A nyomozó tehetetlenül széttárta a
karját:
– Kapitány úr, ezen a vonalon eddig
nem jutottunk semmire. Matkowskával
már mindent átnéztünk. Az építési
cégektől a fűtésszerelőkön és az
egészségügyi intézményeken át egészen a
nyílászáró-forgalmazókig. Végigjártuk az
összes tesztelő műhelyt és…
Paul leállította. Ha rajta múlt volna,
már rég annyiban hagyja ezen a vonalon
a kutatást. De Schiffer a telefonban
rákérdezett, vagyis jó oka lehetett rá,
hogy továbbra is érdekelje a dolog. És
Paul még soha nem bízott ennyire a vén
harcos ösztöneiben…
– Teljes listát akarok – zárta rövidre a
vitát. – És minden olyan hely szerepeljen
rajta, ahol csak egy kis esélye is van,
hogy a gyilkosok hozzáférhettek a
keszonkamrához!
– És én? – kérdezte Matkowska.
Paul a kezébe nyomta a lakáskulcsát:
 – Te a rue du Chemin Vert-re mész, a
lakásomra. Kiszeded a postaládából az
összes olyan katalógust és füzetet,
mindent, ami az ókori szobrászattal és
maszkokkal foglalkozik. Egy fiatal
nyomozó a gyilkosságiaktól begyűjtött
nekem egy csomó anyagot.
– És mit csináljak az egész köteggel?
Paul ebben a szálban sem bízott már
igazán, de Schiffer szavai ott csengtek a
fülében: „És az ókori maszkokkal
kapcsolatban van valami?” Talán nem is
volt olyan merész az elképzelése…
– Felmész a lakásba – folytatta
ellentmondást nem tűrő hangon és
egyenként szépen összehasonlítod a
fényképeket az áldozatok arcával.
– Minek?
– Találj valami hasonlóságot! Biztos
vagyok benne, hogy a gyilkos valami ősi
minta alapján esett neki a nők arcának.
Matkowska értetlenül bámulta a
tenyerében csillogó kulcsot. Paul nem
bocsátkozott további fejtegetésbe. A
kocsija felé menet lezárta a beszélgetést:
– Délben beszélünk. De ha addig is
találnátok valami fontosat, azonnal
hívjatok!
Ideje volt a végére járni egy másik
dolognak, ami már egy ideje ott
motoszkált a fejében: a török
nagykövetség kulturális tanácsosa, Ali
Ajik néhány háztömbnyire lakott onnan.
Egy telefonhívást megért. A férfi
általában készségesen segített a
rendőrségnek, és Paulnak most
mindennél nagyobb szüksége volt arra,
hogy beszélhessen egy született törökkel.
 A kocsiból felhívta – az időközben
feltöltött – mobilról. Ajik már nem aludt,
legalábbis azt állította.
Néhány perccel később Paul már a
diplomata otthonához vezető elegáns
lépcsőházban rótta a fokokat a
kialvatlanságtól, az éhségtől és az órák
óta tartó izgalomtól enyhén imbolygó
léptekkel…
A férfi egy modern kialakítású,
kisméretű lakásban fogadta, ami
leginkább Ali baba barlangjához
hasonlított. A bútorok világosbarna,
lakkozott felületéről visszaverődött a
fény. A falakon mindenütt aranyozott
vagy rézből készült érmék, képkeretek,
lámpások ragyogtak. A szintén világos
padló helyenként kivillant a több rétegnyi
keleti szőnyeg alól. Ez az
Ezeregyéjszakába illő díszlet valahogy
nem illett a felvilágosult, több nyelven
beszélő, a negyvenes éveiben járó Ajik
személyiségéhez.
– Egy régi vágású kollégától vettem
át a lakást – mentegetőzött.
Várakozó mosollyal nézett Paulra,
miközben a kezét galambszürke
melegítője zsebébe süllyesztette:
– Nos, mi lenne az a sürgős ügy?
– Szeretném, ha megnézne néhány
fényképet.
– Fényképeket? Semmi akadálya.
Fáradjon beljebb! Épp teázni készültem.
Paulnak semmi kedve nem volt
teázgatni, de belement a játékba. Nem
hivatali minőségében, nem törvény adta
jogánál fogva tört rá a követségi
beosztottra – sőt, ez a látogatás könnyen
diplomáciai galibát is okozhatott.
Letelepedett a hímzett párnák közé a
puha szőnyegre, miközben Ali
törökülésben hasas üvegpoharakba
töltötte a teát.
Paul alaposabban is szemügyre vette
a férfit. Szabályos arcát rövidre nyírt
fekete haj keretezte, ami sapkaszerűen
simult a fejére. Finom vonásait mintha
vékony hegyű ceruzával dolgozták volna
ki. Egyedül a tekintetében volt valami
nyugtalanító aszimmetria. A bal szeme
mozdulatlanul meredt előre, miközben a
másik élénken fürkészte a világot.
A pohár még forró volt, így hát Paul
rögtön a dolgok közepébe vágott:
– De előbb még szeretnék a Szürke
Farkasokról beszélgetni egy kicsit.
– Újabb nyomozás?
 Paul kikerülte a kérdést:
– Mit tud róluk?
– Régi történet ez. Főleg a ’70-es
években volt jelentős hatalom a
kezükben. Inkább az erőszak hívei… –
Komótosan belekortyolt a teájába. –
Gondolom, észrevette, hogy nincs
minden rendben a szememmel.
Paul csodálkozást mímelt, nagyjából
valami olyasmit lehetett leolvasni az
arcáról, hogy „Most, hogy mondja…”
– Szóval észrevette – mosolyodott el
Ajik. – Az Idealistáknak köszönhetően
veszítettem el. Egyetemista koromban
baloldali aktivista voltam. Hogy is
mondjam… elég kemények voltak a
módszereik.
– És manapság?
Ajik legyintett: – Ma már nem létezik
a szervezet. Legalábbis nem úgy, mint
annak idején, felhagytak a terrorizmussal.
Nincs szükségük erőszakos
beavatkozásokra: Törökországban ők
vannak hatalmon.
– A dolognak nem a politikai
viszonylatai érdekelnének. Hanem maga
a csapat. Konkrétan azok a férfiak, akik
kiszolgálják a szervezett bűnözést.
Ajik hanghordozásába némi irónia
vegyült:
– Sok mindent beszélnek… Csak hát
Törökországban nem olyan könnyű
elválasztani a mendemondákat a
valóságtól.
– Igaz az, hogy a csoport bizonyos
tagjai a maffia szolgálatában állnak?
– Volt rá példa, igen, ezt bizton
állíthatom. De hogy manapság… – A
homlokát ráncolta. – De miért kérdez
ilyeneket tőlem? Köze van ennek a
gyilkosságokhoz?
Paul jobbnak látta, ha nem megy bele
a részletekbe, inkább tovább
kérdezősködött:
– Az értesüléseim szerint ezek a
férfiak mindvégig szem előtt tartják a
céljaikat, még akkor is, ha éppen a
maffiának dolgoznak.
– Pontosan úgy van, ahogy mondja.
Alapvetően nem tartják sokra a
bűnözőket, de tőlük kapnak munkát.
Szilárd meggyőződésük, hogy tegyenek
bármit, egy magasabb rendű eszmét
szolgálnak.
– Mondjon nekem valamit erről az
eszméről, kérem.
Ajik mély levegőt vett, mintha épp
kitörni készülne a hazaszeretet dagadozó
mellkasából:
– A nagy török birodalom
visszaállításáért küzdenek. Túrán
megújulásáért.
– Ez pontosan mit jelent?
– Az egész nap nem lenne elég, hogy
ezt részletesen elmagyarázzam önnek.
– Kérem – erősködött
nyomatékosabban Paul –, muszáj
megértenem, mi hajtja azokat a fickókat.
Ali Ajik a térdére könyökölt.
– A török nép gyökerei Közép-Ázsia
pusztáira vezethetők vissza. Metszett
szemű őseink arrafelé éltek, amerre a
mongolok. Példának okáért a hunok is
törökök voltak. Vándorlásaik során ezek
a népek szétszóródtak a közép-ázsiai
területeken, majd nagyjából a X. század
táján eljutottak egészen Anatóliáig.
– De mi az a Turán?
– Turánnak nevezik azt a közös
őshazát, amely annak idején egybefogta
Közép-Ázsia összes türk nyelvű népét.
Olyasmi ez, mint valami pántörök
Atlantisz: gyakran beszélnek róla a
történészek, de eddig még nem sikerült
bizonyítani a létezését. A Szürke
Farkasok ennek az elsüllyedt világnak a
visszahódításáról álmodoznak. Arról,
hogy egységbe foghatják az üzbégeket, a
tatárokat, az ujgurokat, a türkméneket, és
még sorolhatnám. Egy olyan birodalom
összekovácsolása lebeg előttük, ami
nagyjából a Balkántól a Bajkál-tóig
húzódna.
– És van erre valami reális esély?
– Természetesen nincs, ugyanakkor a
gondolatnak vannak gyakorlati vonzatai.
A jelenkori nacionalisták igyekeznek
gazdasági szövetségeket alakítani, és
gondosan ügyelnek arra, hogy arányos
részt jutassanak a természeti kincsekből
minden türk nyelvű népnek. Vehetnénk
akár az olaj példáját is.
Paulnak eszébe jutottak a Türkeş
temetésén megjelent vágott szemű,
hímzett kabátos férfiak. Ezek szerint jól
értelmezte a dolgot: a Szürke Farkasok
külön államot alkotnak az államon belül.
Olyanok, mint valami törvények felett
álló és országhatárokon átívelő,
láthatatlanul szervezkedő népcsoport.
Elővette a temetésen készült
fényképeket. Ebben a Buddhapózban
erősen kezdett már zsibbadni a lába.
– Mondanak valamit önnek ezek a
képek?
Ajik elvette az elsőt, és azt motyogta:
– Türkeş temetése… Akkoriban nem
Isztambulban éltem.
– Felismer néhány jelentős
személyiséget rajta?
– De hát ott volt az ország színe-java!
Az egész kormány. A jobboldali pártok
vezetői. Az utódlására kiszemelt
jelöltek…
– És aktív Szürke Farkasok is
megjelentek az eseményen? Úgy értem,
olyan bűnözők, akiknek a rangjuk
ellenére mindenki tisztában van a
szerepével.
A diplomata végiglapozgatta a
képeket. Kisse feszengeni látszott.
Mintha a látvány rég elfeledett, fájdalmas
emlékeket idézne fel benne. Rámutatott
egy férfira:
– Ez itt például: Oral Çelik.
– Ő kicsoda pontosan?
– Ali Ağca cinkostársa. Ők ketten
kísérelték meg 1981-ben a pápa elleni
merényletet.
– És szabadon van?
– Ennyit a törökországi rendszerről.
Ne feledje, hogy a Szürke Farkasok igen
jó viszonyt ápolnak a rendőrséggel! És
azt se, hogy az igazságszolgáltatásban
hihetetlen mértékben elharapózott a
korrupció…
– Másokat is felismer?
Ajik visszakozni látszott:
– Nem igazán ez a szakterületem.
– Engem csak az igazi hírességek
érdekelnek. A legfontosabb vezérek.
– Úgy érti, a babák, ugye?
 Paul elraktározta a fejében a
kifejezést, nyilván ez lehetett a
keresztapa török megfelelője. Ajik
minden egyes kép fölött elidőzött egy
kicsit:
– Vannak köztük ismerős arcok – adta
be végül a derekát –, de a nevükre már
nem emlékszem. Némelyiküket elég
gyakran lehetett látni az újságok
címoldalán bizonyos perek kapcsán;
tudja, fegyverkereskedelem, emberrablás,
játékbarlangok…
Paul előtúrt a zsebéből egy filctollat:
– Bekarikázná azokat, akiket ismer?
És ha a nevük is eszébe jutna, kérem, írja
oda melléjük.
A török több kört is rajzolt a
papírokra, de nevekben nem volt jó.
Hirtelen megállt:
 – Na, ő aztán tényleg igazi sztár.
Nemzeti hősnek számít.
Egy magas, bottal járó, legalább
hetvenéves figurára mutatott. Hófehér
haját hátrafésülve viselte széles homloka
fölött, enyhén előreugró állával egy
szarvasra emlékeztetett. Elég jellegzetes
feje volt.
– Ismail Kudseyi. Talán ő Isztambul
legbefolyásosabb huyuk-babája. Nemrég
olvastam róla egy cikket… Úgy tűnik,
mind a mai napig benne van a
körforgásban. Ő Törökország egyik
leggazdagabb drogkereskedője. Egész
életében alig szerepelt fényképeken. Azt
beszélik, egyszer egy újságíró titokban
készített róla egy sorozatot, mire ő
kiszúratta a szemét.
– És nyíltan végezheti az üzelmeit?
 Ajik elnevette magát:
– Persze. Isztambulban az a legenda
járja, hogy Kudseyinek már semmi és
senki sem árthat, hacsak nem jön egy
földrengés.
– Kapcsolatban áll a Szürke
Farkasokkal?
– Viccel?! Az alapítók közé tartozik.
A rendőrség jelenlegi állományának
legtöbb tisztje az ő kiképzőtáboraiban
tanulta ki a szakmát. Mindemellett
híresen nagy adakozó. Létrehozott egy
alapítványt, ami ösztöndíjat biztosít
nehéz sorsú gyerekeknek. Természetesen
ő maga váltig állítja, hogy csakis a
hazaszeretet hajtja.
Paul szeme megakadt egy részleten:
– Mi történt a kezével?
– Tele van forradásokkal. Úgy
hallottam, hogy a ‘60-as években
bérgyilkosként kezdte a pályafutását. És a
hullákat úgy tüntette el, hogy savval
szétmaratta őket. De ez is csak
szóbeszéd.
Paul különös pezsgést érzett az
ereiben. Erről a férfiról könnyen el tudta
képzelni, hogy Sema Gokalp életére
akarna törni. De miért? És miért éppen ő?
Honnan tudhatná, hogy nem a mellette
álló ember adta ki a parancsot? Hogyan
nyomozhatna le mindenkit kétezer
kilométer távolságból?
Megnézte a bekarikázott fejeket.
Csontos, kemény, kifejezéstelen arcok,
behavazott bajszok…
Önkéntelenül is valamiféle tiszteletet
érzett ezek iránt a nagypályás bűnözők
iránt. Az idősebb férfiak koszorújában
megpillantott egy dús hajú fiatalembert.
– És ő?
– Az új generáció képviselője. Azer
Akarsa Kudseyi neveltje. Az ő
alapítványának köszönhetően lett
egyszerű parasztfiúból jól menő
üzletember. Rendesen meggazdagodott a
gyümölcskereskedelemből. Jelentős
birtokai vannak a szülőföldjén, Gaziantep
környékén. És még nincs is negyvenéves.
Igazi aranyifjú, amúgy török módra.
Gaziantep említésére valami beindult
Paul agyában. Mindhárom áldozat arról a
környékről származott. Véletlen
egybeesésről lenne szó? Elnézte az állig
begombolt bársonyzakót viselő fiatal
férfit. Sokkal inkább léha, ábrándos
egyetemistának festett, mint üzleti
zseninek.
 – Politizál?
Ajik bólintott.
– Felvilágosult vezetőnek tartják.
Megalapította a saját szervezetét. A
gyűléseken rapet hallgatnak, Európáról
beszélgetnek, alkoholt isznak. Kívülről
elég szabad szellemű társaságnak tűnik.
– Mérsékelt elveket vall?
– Ez csak a látszat. Meglátásom
szerint Akarsa ugyanolyan elvakult, mint
az összes többi fanatikus. Sőt, talán ő az
egyik legrosszabb. A radikális fordulat
híve, megszállottan keresi a gyökereket.
Fennen hirdeti Törökország dicső
történelmi múltját. Neki is van egy
magánalapítványa, ami régészeti
feltárásokat támogat.
Paul az ókori maszkokra, az
áldozatok szoborszerűen megvésett
arcára gondolt. De ez persze távolról sem
volt bizonyítéknak nevezhető. Még
elméletnek is igen gyenge lábakon állt. A
legjobb indulattal is csak egy semmivel
alá nem támasztható merész
feltételezésről volt szó.
– Piszkos ügyei vannak? –
kérdezősködött tovább.
– Nem hinném. Akarsának van elég
pénze. És az az érzésem, hogy mélyen
elítéli a Szürke Farkasokat, amiért
lepaktáltak a maffiával. Az ő szemében
az ilyesfajta szövetség nem méltó az
eszméhez.
Paul az órájára pillantott: fél 10. Ideje
volt folytatni az orvoslátogatást.
Összepakolta a fényképeket,
szedelőzködni kezdett:
– Köszönöm, Ali. Biztos vagyok
benne, hogy valamilyen módon
mindenképpen hasznát veszem
mindannak, amit mondott.
A férfi kikísérte. Búcsúzkodás közben
újra rákérdezett:
– Azt még mindig nem árulta el, hogy
van-e valami közük a Szürke
Farkasoknak a kerületében történt
gyilkosságokhoz.
– Erős a gyanúm, hogy benne van a
kezük, igen.
– De hát… hogyan és miért?
– Egyelőre nem mondhatok semmit.
– Maga szerint… itt vannak
Párizsban?
Paul szó nélkül elindult a folyosón. A
lépcső tetején megállt:
– Hadd kérdezzek még valamit, Ali!
Honnan jön a Szürke Farkasok
elnevezés?
– Az eredetmítoszra utal.
– Miszerint?
– A legenda szerint réges-régen a
török nép hontalan hordaként kóborolt
céltalanul Közép-Ázsia sztyeppéin. És
amikor mar teljesen kimerültek az
éhségtől, farkasok védelmezték és
táplálták őket. A mai török nép ezektől a
szürke farkasoktól származik.
Paul azon kapta magát, hogy olyan
görcsösen szorongatja a korlátot, hogy
teljesen elfehéredtek az ujjai. A lelki
szemei előtt látta, ahogy a végtelen
pusztában csörtető falka beleolvad a
lemenő nap fényében kavargó
porfelhőbe. Ajik lezárásképpen még
hozzátette:
– A török fajt védik, kapitány úr. A
kezdeti tisztaságot, az ősi gyökereket
őrzik. Olyanok is vannak köztük, akik
abban hisznek, hogy egy Asena nevű
fehér nőstényfarkas leszármazottai.
Remélem, hogy téved, és azok a férfiak
nincsenek itt Párizsban. Mert ők nem
szokványos bűnözők. Velük szemben a
hagyományos módszerekkel nem megy
semmire, mert maga még csak elképzelni
sem tudja, mire képesek.

60.

Paul épp beszállt a Golfba, amikor

megszólalt a telefonja:
– Kapitány úr, azt hiszem, találtam
valamit – jelentette Naubrel.
– Micsodát?
– Amikor egy fűtésszerelő cégnél
kérdezősködtem, kiderült, hogy van még
egy terület, amire eddig nem gondoltunk,
pedig ott is dolgoznak túlnyomással.
A feje még tele volt a sztyeppéken
kóborló farkasokkal, először nem is
értette, miről beszél a lelkes kolléga. De
vállalta a kockázatot:
– Na, és melyik terület lenne az?
– Az élelmiszeripari termékek
tartósítása. Arrafelé elég új
technológiának számít, Japánból vették
át. Hőkezelés helyett alkalmaznak egyre
gyakrabban túlnyomást. Lehet, hogy az
eljárás sokkal költségesebb, de nem
sérülnek a vitaminok és…
– Kinyögnéd már végre?! Találtál
valami nyomot vagy sem?
Úgy hallatszott, Naubrel
megsértődött.
– Párizs elővárosaiban több olyan
üzem is van, ahol ezt a technológiát
alkalmazzák. Elég puccos cégek, főleg
biotermékekben és különlegességekben
utaznak. De van köztük egy, a Bièvre
völgyében, ami érdekes lehet.
– Miből gondolod?
– Török leányvállalat.
Paulnak bizseregni kezdett a feje.
– A neve?
– Matak.
Az mondjuk egyáltalán nem lepte
meg, hogy még életében nem hallotta ezt
a két szótagot.
– Milyen termékek előállításával
foglalkoznak?
– Gyümölcslevek, drága konzervek.
Annyit már sikerült megtudnom, hogy
sokkal inkább valami kutatóintézethez
hasonlít, mint ipartelephez. Olyan, mint
valami kihelyezett vezérlő.
A bizsergés felerősödött,
áramütésszerű hullámokat érzett a
koponyájában. Azer Akarsa. A
nacionalista aranyifjú, aki egész
birodalmat épített a gyümölcsfái köré. A
gaziantepi srác. Vajon tényleg köze van a
dologhoz?
Paul szigort erőltetett magára:
– Megmondom, mit csinálsz:
valahogyan be kell jutnod ahhoz a
vállalathoz, hogy körülnézhess.
– Most rögtön?
– Szerinted? Azt akarom, hogy az
utolsó szögig vizsgáld át a
magasnyomású kamrájukat. De csak
óvatosan! Lehetőleg ne nagyon mutogasd
az igazolványodat!
– De hát akkor hogyan…?
– Találj ki valamit! És derítsd ki, ki a
törökországi anyavállalat tulajdonosa!
– Tutira valami holding vagy
részvénytársaság.
– Kérdezd ki a telep illetékeseit! Hívd
fel a franciaországi kereskedelmi
kamarát! Ha kell, akár a törökországit is!
Szükségem van a legfőbb részvényesek
névsorára.
Naubrel időközben valószínűleg
felfogta, hogy a főnöke nem vaktában
lövöldöz.
– Van valami, amire oda kell
figyelnem?
– Talán egy név: Azer Akarsa.
– Nem bírom ezeket a neveket…
Lebetűzné?
 Paul eleget tett a kérésnek. Már
majdnem megszakította a hívást, de a
fiatal nyomozónak volt még valami
mondanivalója:
– Bekapcsolta már a CB-rádióját?
– Nem. Miért?
– Az éjjel találtak egy holttestet a
Père Lachaise temetőben. Elég rendesen
összeszabdalták.
Úgy érezte, mintha jeges tőrt döftek
volna az oldalába.
– Nő?
– Nem, férfi. Egy zsaru. Régen a 10.
kerületben dolgozott. Jean-Louis Schiffer.
Azt mondják, a törökökre szakosodott
és…
Amikor az emberi testet lövés éri,
nem maga a golyó okozza a legnagyobb
károkat, hanem a vele járó légnyomás;
vákuum képződik, ami úgy söpör végig a
húson, a szöveteken és a csonton, mint
egy üstökös csóvája.
Paul pontosan valami ilyesmit érzett,
amikor meghallotta a hírt, a szavak
egyenesen a gyomráig hatoltak, és az
elviselhetetlen fájdalomtól üvölteni
kezdett. De a kiáltását már maga sem
hallotta, mert a villogót kicsapta a kocsi
tetejére, és teljes hangerővel benyomta a
szirénát.

61.

Mindenki ott volt, aki csak élt és

mozgott. Az egyenruha alapján könnyű
volt felismerni a különféle testületeket. A
place Beauvau gyászhuszárjainak
olajzöldjéhez fekete kabát és hasonlóan
sötét lakkcipő dukált; a főfelügyelők és
osztagparancsnokok terepszínű
öltözékben vagy barnás árnyalatú
tyúklábmintás átmeneti kabátban
sorakoztak, mint akik a vadászat
kezdetére várnak; a gyilkossági csoport
nyomozói úgy néztek ki a bőrdzsekire
húzott piros karszalaggal, mint egy
csapatnyi rablóból lett pandúr. Rangtól
függetlenül a legtöbbjük bajuszt viselt.
Ez volt a közös márkajel, ami
összekötötte őket, és legalább olyan
természetesnek tűnt a számukra, mint a
kokárda az igazolványukban.
Paul elhaladt a kolumbárium előtt
némán villogó kisbuszok és járőrautók
kordonja mellett. Észrevétlenül átbújt a
bejárat elé kifeszített rendőrségi
nejlonszalag alatt.
Odabent rögtön balra fordult, megbújt
egy tartóoszlop mögött. Nem nagyon volt
ideje megcsodálni a helyet – a pillantása
épphogy csak átsiklott a virágokkal
szegélyezett, nevekkel díszesen televésett
falon, nemigen tudta magába szívni a
tiszteletadás magasztos levegőjét, alig
érzékelte a holtaknak a márványtáblák
előtt ködszerűen lebegő szellemét. A
kertben összegyűlt rendőrök csoportjára
szegezte a tekintetét, hátha lát köztük
ismerős arcokat.
Legelőször is Philippe Charlier
alakját szúrta ki. A lóden-kabátba
burkolózó Zöld óriás soha nem tűnt még
ennyire azonosnak a ráragasztott névvel.
Mellette Christophe Beauvanier toporgott
bőrkabátosán a megszokott
baseballsapkában. Úgy tűnt, hogy a két
zsaru, akiket Schiffer még az éjjel
kikérdezett, rögtön idegyűlt a vérszagra,
mintha csak meg akartak volna
bizonyosodni felőle, hogy kihűlt-e már a
holttest. Pár lépésre tőlük Jean-Pierre
Guichard államügyész és Claude
Monestier, a Louis-Blanc-on található
kapitányság vezetője várta a híreket.
A társaságukban ott volt még Thierry
Bomarzo vizsgálóbíró is, ez egyetlen
ember, aki tudta, hogy Paul Schiffernek is
osztott szerepet a nyomozásban. Paul
azonnal felfogta, mit jelent a számára ez
a díszes kivonulás: az ő karrierjének
annyi, amint vége lesz ennek a káosznak.
Egyvalami azonban meglepte: a
bűnmegelőzési főosztály illegális
kábítószer-kereskedelemmel foglalkozó
csoportjának feje, Morencko és
főnyomozója, Pollet is megjelent a
temetőben. Túl nagynak tűnt ez a
felhajtás egy egyszerű, nyugdíjas zsaru
halálához képest. Paul arra gondolt, olyan
ez, mintha mindenki tudta volna, hogy
valahol elástak egy bombát, de csak a
robbanás után ismerték fel, mekkora is
volt az ereje valójában.
Az oszlopok fedezékében lopakodott
tovább. A feje tele volt kérdésekkel.
Ugyanakkor nem minden megütközés
nélkül kénytelen volt megállapítani, hogy
az urnafalak árnyékában várakozó,
sötétbe öltözött méltóságok gyülekezete
vészesen emlékeztetett az Alparslan
Türkeş temetésén részt vevő sokaságra.
Ugyanaz a rongyrázás, ugyanaz az
ünnepélyes hangulat, ugyanolyan
bajszok. A maga módján Jean-Louis
Schiffer is csak összekovácsolt magának
egy nemzeti gyásznapot.
Paul a kertrész végében, egy lejáró
mellett megpillantott egy mentőautót.
Fehér köpenyes ápolók beszélgettek
kedélyesen cigarettázva néhány
egyenruhás járőrrel. Nyilván arra vártak,
hogy a helyszínelők befejezzék a munkát,
hogy kihozhassák végre a holttestet.
Vagyis Schiffer még odabent volt.
Paul előlépett a fedezékből,
határozottan elindult a fagyalbokrok
takarásában nyíló lejáró felé. Már el is
indult a lépcsőn, amikor valaki
utánaszólt:
– Hé! Oda nem lehet lemenni!
Paul visszafordult, meglengette az
igazolványát. Az őr a meghökkenéstől kis
híján vigyázzba vágta magát. Paul szó
nélkül faképnél hagyta, komótosan
lesétált a vasajtóig.
Először azt hitte, valami szerteágazó
alagutakból és folyosókból álló
tárnarendszerbe érkezett. De a szeme
lassan hozzászokott a sötéthez, kezdte
feltérképezni a helyet. A fekete-fehér
janitokban ezer és ezer sírkamra
sorakozott egymás mellett, a táblákon
nevek, a falra rögzített üvegvázákban
virágok. Egy sziklába vájt kísértetváros
küszöbén állt.
Áthajolt a kút káváján, lenézett. Két
szinttel lejjebb fehér fény derengett: folyt
a nyomrögzítés. Keresett egy lépcsőt,
elindult lefelé. Ahogy közeledett a
fényforráshoz, a levegő egyre sűrűsödött,
a környezet egyre nyomasztóbbá vált. Az
orrnyálkahártyája kezdett teljesen
kiszáradni a meghatározhatatlan eredetű,
savanyú, csípős szagtól.
Amikor végre leért a föld alatti
második szintre, jobbra fordult. Nem is
annyira a fényt, mint inkább a szagot
követte. Az első forduló után
megpillantotta a fehér, kapucnis
kezeslábasba öltözött szakértőket. Több
folyosó kereszteződésében rendezték be a
főhadiszállásukat. A kémcsövekkel,
különféle fiolákkal és spray-kkel teli
fémbőröndöket gondosan leterített
nejlonponyvákra helyezték. Paul
nesztelenül közeledett a neki háttal
szorgoskodó két férfihoz.
Nem nagyon kellett erőlködnie, hogy
elköhintse magát: szállt a por mindenfelé.
Az űrhajósnak öltözött bűnügyi szakértők
megfordultak; furcsa, fordított Y alakú
maszkot viseltek a szájuk előtt. Paul
megint elővette az igazolványát.
Gumikesztyűs kezét felemelve az
egyikük jelezte, hogy tilos a belépés.
Valamelyik – lehetetlen volt kitalálni,
melyik – maszk mögül megszólalt egy
tompa hang:
– Sajnálom. Épp most kezdjük
rögzíteni a nyomokat.
– Csak egy perc lenne az egész. A
társam volt. Ezt csak képesek
megérteni?!
A két űrhajós összenézett. Néhány
másodpercnyi hangtalan tanácskozás után
az egyikük elővett a bőröndből egy
maszkot:
– Harmadik folyosó – mondta. –
Kövesd a reflektorokat! És maradj a
deszkákon! Még véletlenül se lépj a
földre!
Paul nem foglalkozott a maszkkal,
azonnal útnak indult. A férfi megállította:
– Jobban jársz, ha felveszed. Alig
kapni odabent levegőt.
Paul dohogva az arcára biggyesztette
a fehér szájkosarat.
A bal oldali alagútban hosszasan ment
a megemelt pallókon, átlépkedte a
kereszteződésekben elhelyezett
reflektorok zsinórjait. Követte a
végeérhetetlennek tűnő falakra szerelt
márványtáblák monoton feliratait,
miközben a levegőben szállongó sűrű por
egyre fojtogatóbbá vált.
A következő leágazásnál végre
megértette az okát.
A halogén lámpák fényében
egybefüggő szürkeség tárult a szeme elé:
a földet, a falakat, a mennyezetet vastag
hamuréteg borította. A tűzpárbajban
feltárultak a sírok, az urnák tartalma
kiborult. Több tucat öblös edény
hengergőzött a földön az emberi
hamvakkal keveredő gipsz- és
üvegdarabok között.
A falakon látható golyónyomok
alapján Paul arra következtetett, hogy
kétféle fegyverből lőttek: az egyik egy
nagy kaliberű, egylövetű puska, a másik
egy 9 milliméteres vagy 45-ös
félautomata pisztoly lehetett.
Elképedve szemlélte a holdbéli tájat.
Nem is olyan régen látott néhány
fényképet Fülöp-szigeteki városokról,
amelyeket egy vulkánkitörés teljesen
maga alá temetett. A kihűlt láva
eltorlaszolta az utcákat. A szoborarcú
túlélők pislogva ölelték magukhoz kővé
dermedt gyerekeiket. Ez a látvány sem
sokban különbözött attól.
Átbújt a következő sárga műanyag
szalag alatt, majd a járat végén hirtelen
megpillantotta, amit keresett.
Schiffer rengeteg disznóságot
követett el az életében.
A halála sem sikeredett sokkal
különbre – a végső összecsapás elég
durvának tűnt.
A tetőtől talpig szürke holttest az
oldalán feküdt összegörnyedve,
behajlított jobb lábára ráterült a
ballonkabát szárnya, feje fölé tartott jobb
kezével mintha az utolsó pillanatban még
görcsösen kapirgálta volna a földet. A
vörös vértócsa közepén pihenő
koponyájából nem sok maradt épen –
olyan volt, mintha az egyik legsötétebb
álma robbant volna szét a fejében.
De a legszörnyűbb képet az arca
mutatta. Még a hamu sem tudta elfedni a
rajta végzett pusztítást. Az egyik
szemgolyóját kitépték, vagyis inkább
mindenestül kivájták a szemüregéből.
A nyakát, a homlokát és mindkét
arcát összekaristolták. Az egyik vágás
hosszabb és melyebb volt a többinél,
csontig hatolt az állkapcsától egészen a
szemgödréig. A szája köré metszett
rettenetes vigyorból ezüstösen rózsaszín
agyagos hab bukott kifelé.
Paul majdnem elhányta magát, kétrét
görnyedt, letépte az arcáról a maszkot.
De a gyomrában nem volt semmi, amit
kiadhatott volna magából. Csupán a ki
nem mondott kérdések tolultak fel az
agyába: miért jött ide Schiffer? És ki ölte
meg? Ki lehetett képes ilyen kegyetlen
mészárlásra?
Térdre zuhant, tehetetlenségében
kitört belőle a zokogás. Néhány
másodpercig csak úgy záporoztak a
könnyei, eszébe sem jutott, hogy
visszatartsa őket, ahogyan az sem, hogy
letörölje az arcáról a sarat.
Nem Schiffert siratta.
Nem is a meggyilkolt nők miatt
óbégatott. És nem is a miatt a nő miatt
fájt annyira a szíve, aki továbbra is futott
valami elől valahol a nagyvilágban.
Önmagát siratta.
Magára maradt, és nem látta, hogyan
juthatna ki abból a zsákutcából, amibe
került.
 – Ideje lenne beszélnünk, nem
gondolja?
Paul hirtelen hátrafordult.
Egy szemüveges férfi állt mögötte
maszk nélkül – még soha nem találkozott
vele. A hamutól kékesen csillogó,
cseppkőoszlopra emlékeztető nyúlánk
alak mosolyogva nézett a szemébe.

62.

– Szóval maga lenne az, aki bevonta

Schiffert a nyomozásba? A hangja
tisztán, határozottan, már-már kedélyesen
csengett odakint újra a szabad levegőn.
Paul lerázta a kabátjáról a hamut,
lassan kezdte visszanyerni a
lélekjelenlétét.
 – Tanácsra volt szükségem, igen.
– Miféle tanácsot adhatott ő
magának?
– Épp egy többszörös gyilkossági
ügyön dolgozom. Az eset itt történt
Párizsban, a török negyedben.
– És a felettesei jóváhagyták ezt a
lépését?
– Maga is tudja a választ.
A szemüveges férfi bólintott. Szálas
termete mellett egyenes tartásából is
méltóság sugárzott. Büszkén felemelt álla
és sima homlokára hulló ősz fürtjei is
tekintélyt kölcsönöztek a
megjelenésének. Az ereje teljében lévő
magas rangú tisztviselő csalhatatlan
szimatú kopónak tűnt.
Paul lekáderezte:
– A belső ügyosztálytól jött?
 – Nem. A nevem Olivier Amien. A
Geopolitikai Intézet kábítószer-ellenes
csoportját vezetem.
Amikor Paul még a kábszereseknél
dolgozott, gyakran hallotta emlegetni ezt
a nevet. Franciaországban Amient
tartották a drogok elleni küzdelem
pápájának. Ő volt mindennek a feje, a
bűnmegelőzési főosztály vonatkozó
csoportja és a nemzetközi szervezetek
illegális kábítószer-kereskedelemmel
foglalkozó hivatalai is mind neki
jelentettek.
Hátat fordítottak a kolumbáriumnak,
és elindultak az egyik, XIX. századi
hangulatot árasztó kövezett sétányon.
Egy síremléknek támaszkodva néhány
sírásó cigarettázgatott teljes
nyugalommal. Feltehetően a hihetetlen
reggeli felfedezés vonzotta ide őket.
Amien folytatta a mondanivalóját, de
minden egyes szavával mintha célozni
akart volna valamire:
– Ha jól tudom, maga is dolgozott
ezen a területen…
– Csak néhány évig.
– Milyen jellegű ügyei voltak?
– Viszonylag jelentéktelenek.
Leginkább cannabisszal foglalkoztam. Az
észak-afrikai rész volt az enyém.
– Az Arany Félhold országaival soha
nem volt dolga?
Paul a kézfejével megtörölte az orrát.
– Ha rögtön a lényegre térne, azzal
mindkettőnk számára rengeteg időt
takarítana meg.
Amien elmosolyodott a napsütésben.
– Remélem, nem emel kifogást az
ellen, ha nagy vonalakban bevezetem a
jelenkor történelmébe…
Paulnak eszébe jutottak a kora hajnal
óta a fejében kavargó nevek és dátumok.
– Vágjon csak bele! Napok óta mást
se csinálok, csak próbálom behozni a
lemaradásaimat.
A nagyember megigazította az orrán a
szemüveget, majd belekezdett a
rögtönzött előadásba.
– Gondolom, hallott már a tálib
mozgalomról. Szeptember 11. óta
gyakorlatilag kikerülhetetlen tényezővé
vált ez az iszlám integrista szervezet. A
média nem győzte elégszer felidézni a
legfőbb vezetők életútját és hősi tetteit…
A felrobbantott Buddha-szobrokat. A Bin
Laden iránti ragaszkodásukat. A nőkkel,
valamint a kultúra és a tolerancia minden
formájával szemben tanúsított
megvetésüket. De van egy terület, amiről
velük kapcsolatban nem sokat hallani,
pedig talán ez az egész rendszer
legpozitívabb hozadéka: ezeknek a
barbároknak sikerült igen hatékony
eszközökkel fellépniük az ópium
előállítása ellen. Hatalmuk utolsó évében
gyakorlatilag teljesen felszámolták az
afganisztáni mákmezőket. 2000-ben még
3300 tonna ópiumgyártásra alkalmas
alapanyagot állítottak elő, ami 2001-ben
185 tonnára csökkent. Mert az ő
felfogásuk szerint az ilyen jellegű
tevékenység ellenkezik a Korán
tanításaival.
Omár molla kormányának bukása
után a máktermesztés természetesen újra
fellendült. Jelen pillanatban a Ningarhar
tartomány parasztjai épp arra várnak,
hogy a novemberi vetés virágba szökjön.
Nemsokára, április vége felé elkezdik a
betakarítást.
Paul figyelme el-elkalandozott,
mintha valami fátyol borult volna az
agyára. A sírástól teljesen kimerült. Úgy
érezte, hogy bármelyik pillanatban, a
lehető legkisebb ingerre képes lenne
elröhögni vagy elbőgni magát.
– De a szeptember 11-i támadás előtt
– folytatta Amien – senki sem gondolta
volna, hogy egyik napról a másikra
megdőlhet az afganisztáni rezsim. A
kábítószer-kereskedők más területek felé
kacsingattak. Nevezetesen a törökországi
nagykutyák, az egész Európát heroinnal
ellátó buyuk-babák is más országokban,
például Üzbegisztánban és
Tádzsikisztánban néztek új termelési
lehetőségek után. Nem tudom, hogy
mennyire van tisztában vele, de ennek a
két országnak a lakosai a törökkel azonos
tőről származó nyelvet beszélnek.
Paul szívta az orrát:
– Igen, mostanra már kezdem
kapisgálni.
Amien helyeslő pillantást vetett
feléje.
– Annak idején a törökök
Afganisztántól és Pakisztántól vásárolták
az ópiumot. Az Iránban elvégzett
finomítás során kinyert morfiumot
Anatóliába szállították, ahol jól felszerelt
laboratóriumokban állították elő belőle a
heroint. A nyelvrokonok belépésével
némileg módosult ez az útvonal. A
finomítás átkerült a Kaukázus területére,
a fehér por gyártása pedig áttelepült
Anatólia keleti csücskébe. Egy efféle
hálózat kialakítása persze időigényes
feladat, és a rendelkezésünkre álló adatok
alapján annyit tudunk, hogy egészen a
múlt évig elég kezdetleges módszerekkel
folyt az előállítás. Úgy 2000-2001 telén
felröppent a hír, miszerint valamiféle
hármas szövetség van kialakulóban.
Egyrészről az üzbég maffia között, akik
hatalmas mezőket tartanak a befolyásuk
alatt; másrészről a Vörös Hadsereg
farvizén összeállt orosz bandák között,
akik évtizedek óta ellenőrzik a kaukázusi
útvonalakat, valamint az azon a területen
folyó finomítási munkálatokat;
harmadrészt pedig a török dinasztiák
között, amelyek gyakorlatilag
egyeduralmi pozíciókat vívtak ki
maguknak a végtermek előállítása terén.
Neveket nem tudtunk, pontosabb
adataink sem voltak, de bizonyos jelek
arra engedtek következtetni, hogy
csúcsszövetség készülődött.
Időközben a temető árnyasabb zugai
felé sétáltak. Sötét ajtajú, szögletes tetejű,
megfeketedett falú kripták sorakoztak
egymás szoros közelségében: ez a rész
leginkább valami aprócska, a kormos ég
alatt magába zárkózott bányászfalura
emlékeztetett. Amien csettintett egyet a
nyelvével, mielőtt folytatta volna a
történetet.
– A három bűnszervezet elhatározta,
hogy az együttműködést egy közös
tesztküldeménnyel pecsételik meg. Kis
mennyiségű kábítószerről volt szó. amit
próbaképpen akartak közösen kijuttatni
az országból – az akciót mindhárom fél
szimbolikus jelentőségűnek tekintette.
Ezzel a gesztussal kívánták kitárni a
jövőbe vezető kaput… Ebből az
alkalomból a felek mindegyike beleadott
apait-anyait. Az üzbégek hibátlan
minőségű alapanyagot biztosítottak. Az
oroszok a legjobb vegyészeiket vetették
be a morfium kinyeréséhez, a láncolatot
záró törökök pedig gyakorlatilag 80-
90%-os tisztaságú heroint állítottak elő.
Valóságos nektárt. A feltételezéseink
szerint az áru Európába szállításáról is a
törökök gondoskodtak. Ezen a területen
is bizonyítani akarták a
megbízhatóságukat. Tudniillik
nemrégiben több hathatos versenytársuk
is akadt az albán és a koszovói
kábítószerkereskedők körében, akik
fokozatosan a befolyásuk alá vonták az
egész Balkánt.
Paul még mindig nem értette, miért is
lehet érdekes számára ez az egész.
– Ezek az események 2001 telén
zajlottak. Úgy számítottuk, hogy az
időközben elhíresült szállítmánynak
tavasszal kellett megjelennie az
országban. Ha sikerült volna
megcsípnünk, még csírájában elfojthattuk
volna az újonnan kialakult
érdekszövetséget…
Paul a sírokat bámulta. Azon a részen
a világos, finoman vésett, változatosan
faragott kövek szinte megszólaltak,
megnyugtató harmóniákat duruzsoltak a
fülébe.
– Április elejétől a német, a francia és
a holland hatóságokkal
együttműködésben fokozott figyelemmel
kísértük a vámhatárokat. Folyamatosan
ellenőriztük a közúti, a kikötői és a légi
forgalmat. Mindhárom országban
megfigyelés alatt tartottuk a török
közösségeket. Ráállítottuk az ügyre az
összes bevethető beépített ügynököt és
elosztót… Már május végén jártunk, és
még mindig nem történt semmi. Még
csak nyoma sem volt a küldeménynek,
senki sem hallott róla. Mi itt
Franciaországban már kezdtünk aggódni,
hogy közbejött valami. Úgy döntöttünk,
hogy alaposabban is a török közösség
körmére nézünk. És ehhez szakértőre volt
szükségünk. Olyasvalakire, aki úgy
ismeri az anatóliai viszonylatokat, mint a
saját tenyerét, és aki ennek köszönhetően
értékes információkkal láthat el
bennünket.
Az utolsó mondatokra Paul felkapta a
fejét. Végre megértette, hogyan is
kapcsolódik egybe a két nyomozás.
– Jean-Louis Schiffer – csúszott ki
önkéntelenül a száján.
– Ahogy mondja. A Vasöklű és a
Behajtó egy személyben.
– De hát már nyugállományban volt.
– Sikerült meggyőznünk, hogy
szálljon vissza a ringbe…
A darabok kezdtek a helyükre kerülni.
A 2001-ben eltussolt ügy. Paul most már
értette, hogy Gazil Hemet meggyilkolása
után miért nem került végül sor a Schiffer
elleni tárgyalásra. Hangosan vonta le a
következtetést:
– De Jean-Louis Schiffer megkérte a
segítsége árát. Azt akarta, hogy zárják le
a Hemet-aktát.
– Látom, alaposan felkészült az
anyagából.
– Mostantól én is nyakig benne
vagyok. És lassan azt is kezdem felfogni,
hogyan működnek a rendőrségen belül a
dolgok. A maga bársonyszékéből nézve
nyilván egyáltalán nem tűnt fontosnak
egy piti kis díler élete.
– Ne feledkezzen meg arról, hogy az
akció célja az egyik legkiterjedtebb
hálózat felszámolása volt, meg kellett
akadályoznunk…
– Ugyan, ezt a maszlagot nyugodtan
elhagyhatja.
Amien védekezően maga elé tartotta a
kezét, mint aki jobbnak látja nem
belemenni a vitába.
– Nem is fontos. Mert időközben más
gondunk is akadt.
– Mégpedig?
– Schiffer átállt a másik oldalra.
Amikor megtudta, hogy kik a készülő
szövetség résztvevői és milyen
körülmények között érkezik a szállítmány
Európába, egyszeriben elfelejtett nekünk
beszámolni a dologról. Sőt, úgy tűnik,
megfelelő díjazás fejéhen felajánlotta a
szolgálatait a kartellnek. Valószínűleg
önként vállalta, hogy Párizsban biztosítja
a futár érkezését, majd szétszórja a
kábítószert a legjobban jegyzett
elosztóknak. Nála jobban senki sem
ismerte a franciaországi kiskereskedőket.
Amien szája sarkában megjelent egy
cinikus mosoly:
– Erre bizony nem gondoltunk. A
vasöklűt szerveztük be, de a behajtó bújt
elő belőle… Gyakorlatilag tálcán
kínáltuk fel neki azt a lehetőséget, amire
egész életében várt. Schiffer számára ez
az ügy jelentette a megdicsőüléshez
vezető utat.
Paul nem szólt semmit. A fejében
próbálta kiegészítgetni a maga kirakósát,
de még túl sok volt a hiányzó darab. Csak
egy hosszú perc elteltével szólalt meg
újra:
– De ha Schiffer ilyen parádésan
készült végleg lezárni a pályafutását,
akkor miért gubbasztott abban az eldugott
otthonban, Longères-ben?
– Mert a dolgok megint csak nem úgy
alakultak, mint ahogy számítottuk.
– Vagyis?
– A törökök által küldött futár csak
nem akart jelentkezni. A végén ő ültetett
fel mindenkit, felszívódott a
szállítmánnyal együtt. Schiffer nyilván
megijedt, hogy rá akarják majd verni az
ügyet. Így jobbnak látta, ha háttérbe
vonul, és szépen meghúzza magát
Longères-ben, amíg a dolgok
lecsendesednek. Még egy hozzá hasonló
vén róka sem szívesen húzott volna ujjat
a törökökkel. Gondolom, azt nem kell
ecsetelnem, miféle sors vár arrafelé az
árulókra…
Még valami az eszébe jutott: Schiffer
nem a saját nevén jelentkezett be
Longères-be, valóban úgy tűnt, mintha
bujkálna valami elől… Igen,
nyilvánvalóan el akarta kerülni a török
dinasztiák bosszúját. A kép kezdett
összeállni, de Paulnak ennyi még mindig
nem volt elég. Valahogy túl kényesnek
tűnt az egyensúly.
– De mindez csak feltételezés –
mondta végül. – Nincs rá semmiféle
bizonyítéka. És miért olyan biztos abban,
hogy a kábítószer nem került be az
európai körforgásba?
– Erre két cáfolhatatlan tény is utal.
Elsősorban az, hogy ha ilyen minőségű
heroin jelenik meg egyszeriben a piacon,
az nem maradhatott volna
következmények nélkül. Teszem azt,
hullámszerűen meg kellett volna
növekednie a túladagolások
előfordulásának. De semmi ilyesmi nem
történt.
– És másodsorban?
– Előkerült a kábítószer.
– Mikor?
– Ma hajnalban. – Amien a fejével a
háta mögé intett. – A kolumbáriumban.
– Itt, a temetőben?
– Ha még egy kicsit beljebb ment
volna a sírok között, maga is láthatta
volna. Nyilván valamelyik fülkében
rejtették el, és a tűzharcban az emberi
hamvak mellett az is kiborult a földre.
Kárba veszett az egész. – Ismét
elmosolyodott. – Bevallom, elég
jelképesre sikeredett a zárlat: a halált
hozó fehér por elvegyült az elmúlás
szürke hamujával… Schiffer a heroinért
jött ide az éjjel. És a saját kis
különnyomozása vezette el idáig.
– Miféle különnyomozásról beszél?
– A maga ügyéről.
A vezetékrendszer már megvolt, de az
áram valahogy még mindig nem akart
megindulni benne. Paul zavartan
kérdezett vissza:
– Ezt nem értem.
– Pedig a dolog felettébb egyszerű.
Több hónapja minden jel arra mutatott,
hogy a török futár egy nő volt.
Törökországban nyitva állnak a
lehetőségek a nők előtt, lehet belőlük
orvos, mérnök, miniszterelnök. Miért
pont kábítószer-kereskedelemmel ne
foglalkozhatnának?
Ettől végre világosság gyúlt Paul
fejében. Sema Gokalp, Anna Heymes. A
kétarcú nő. A török maffia azért küldte
ide a Farkasokat, hogy az áruló nyomára
akadjanak.
A célpont a futár volt.
Paul egy szemvillanásnyi idő alatt
felfogta a helyzetet: Schiffer épp abban a
pillanatban toppant be az éjjel, amikor
Sema magához akarta venni a holmit.
Összecsaptak.
És a küzdelem gyilkossággal
végződött.
Ami annyit jelentett, hogy a célpont
még mindig szabadon van…
Olivier Amien elkomolyodott:
– A maga ügye felettébb érdekes a
számunkra, Nerteaux. A három áldozat
halála egyértelműen kapcsolatba hozható
azzal a nővel, akit keresünk. A török
drogkartell vezetői bérgyilkosokat
küldtek rá, de mindeddig valahányszor
melléfogtak. Hol van a nő, Nerteaux?
Van a kezében valami, ami alapján
megtalálhatjuk?
Paul nem felelt. A fejében sorra vette
azokat az egyértelmű jeleket, amik
mindvégig ott voltak az orra előtt: a
Szürke Farkasok a kínzással azt akarták
kihúzni az áldozatokból, hogy hol lehet a
kábítószer; Schiffer lassanként
ösztönösen kiszagolta, hogy a hajsza az
után a nő után folyik, aki őt is alaposan
átejtette, amikor meglépett a
felbecsülhetetlen értékű szállítmánnyal…
Gyorsan határozott. Minden teketória
nélkül elővezette az egész nyomozást
Olivier Amiennek, Zeynep Tütengil 2001
novemberében történt elrablásától kezdte.
Elmondta, hogyan találtak rá a fürdőben
Sema Gokalpra. Azt is, miféle szerepet
játszott az ügyben Philippe Charlier;
beavatta az agymosási programba. Abba,
hogy a színfalak mögött miféle
pszichológiai kísérletek folynak.
Beszámolt neki Anna Heymes
létezéséről. Arról, hogy a nő elkezdte
járni a maga útját, miután fokozatosan
tértek vissza az emlékei… És hogy ezek
szerint mostanra már teljesen
visszanyerte a régi énjét, aminek
következtében eljutott a temetőig.
Amikor Paul befejezte, a hivatali
fővezér láthatóan alig jutott szóhoz. Csak
néhány súlyos másodperc elteltével volt
képes feltenni a következő kérdést:
– Szóval ezért van itt Charlier?
– És Beauvanier. Mindketten sárosak.
Gondolom, a saját szemükkel akarták
látni, hogy Schiffer tényleg meghalt-e.
Csakhogy Anna Heymes problémája
továbbra is fennáll. Charlier-nak muszáj
megtalálnia, még mielőtt a nő beszélne.
Azért akarja elkapni, hogy végleg
elhallgattassa. Maga és ő, mindketten
ugyanazt a sebzett vadat hajtják.
 Amien szembefordult Paullal, a lábát
szilárdan megvetette a földön. Az arca
kemény volt, mint a szikla:
– Charlier legyen az én gondom! A
kérdés most az, hogy magának van-e
valamije, aminek alapján a nő nyomára
akadhatunk.
Paul a sírköveket pásztázta a
szemével. Az egyiken ovális keretben
kopott fénykép mosolygott. A másikon
lesütött szemmel. békésen ücsörgött a
Szűzanya a válláról ernyedten leomló
köpenyben. A következőn a bronzba
öntött Megváltó hallgatott
sokatmondóan… Valamit mintha sugallni
szerettek volna neki ezek az alakok, de
sehogyan sem tudott rájönni, micsodát.
Amien keményen megragadta a
karját:
 – Mit tud? Schiffer haláláért
mindenki magát fogja okolni. A rendőri
pályafutásának gyakorlatilag vége.
Hacsak nem tudjuk mihamarabb elkapni
a lányt és nyilvánosságra hozni az ügy
részleteit. Abban az esetben az egész
sajtó hősként tekintene magára.
Megismétlem tehát a kérdést: mit tud?
– Egyedül akarom folytatni a
nyomozást – akadékoskodott Paul.
– Először halljam, mi van a
tarsolyában, a többit majd utána
meglátjuk!
– Adja a szavát!
Amien kezdett egyre idegesebb lenni:
– Beszeljen már, az isten szerelmére!
Paul még egyszer végigjártatta a
tekintetét az emlékműveken: a kopott
Mária-arcon, a hosszúkás Krisztus-fejen,
a megbarnult fényképen… És végre
megértette, mire akarták felhívni a
figyelmét: az arcokra. Egyedül az arca
alapján juthatott el hozzá.
– Átszabatta magát – nyögte ki végül
halkan. – Mindenre kiterjedő plasztikai
műtéten esett át. Van egy listám a tíz
legjobb párizsi sebész nevével, akikről
elképzelhető, hogy belemehettek egy
ilyen jellegű beavatkozásba. Hárommal
már beszéltem. Adjon egy napot, hogy a
többit is kikérdezhessem.
Amien csalódottnak tűnt:
– Ennyi?… Csak ennyi van a
kezében?
Paulnak eszébe jutott a
gyümölcsfeldolgozó üzem és az Azer
Akarsa személyével kapcsolatosan
nemrégiben megfogalmazódott gyanú.
Ha az a fickó valóban részt vett a
gyilkosságokban, ő maga akart
leszámolni vele.
– Igen – füllentette szemrebbenés
nélkül –, csak ennyi. De ezzel is lehet
kezdeni valamit. Schiffer meg volt
győződve róla, hogy ha megtaláljuk a
sebészt, a nő is meglesz. Hadd
bizonyítsam be magának, hogy igaza
volt!
Amien összeszorította a fogát: a
nyugodt külső mögül előtűnt a ragadozó.
Egy kiskapu felé mutatott Paul háta
mögött:
– Ha itt kimegy, száz méteren belül
eléri az Alexandre Dumas metróállomást.
Tűnjön el! Délig kap haladékot, hogy
elkapja.
Paul csak ekkor értette meg, hogy a
férfi szántszándékkal hozta ide. Az
elejétől fogva az volt a szándéka, hogy
felajánlja neki ezt az üzletet. Még egy
utolsó mozdulattal a zsebébe csúsztatta a
névjegykártyáját:
– Rajta van a mobilszámom. Találja
meg nekem, Nerteaux! Ez az egyetlen
esélye, hogy ép bőrrel megússza az
ügyet. Ellenkező esetben néhány óra
múlva már magára is vadászni fognak.

63.

Paul nem a metró irányába indult.

Egyetlen valamire való zsaru sem ülne
metróra.
A temető fala mentén futásnak eredt,
egyenesen a place Gambetta felé, az
autóját a rue Emilé Landrinen hagyta. A
kesztyűtartóból előkapta a rongyos,
vérfoltos Párizs-térképet, és átfutotta az
orvosok listáját.
Még hét név szerepelt rajta.
Párizs négy különböző kerületében
laktak, kettő pedig a városon kívül.
A térképen filctollal bejelölte az
utcákat, majd próbálta kitalálni, mi az az
útvonal, aminek mentén a lehető
legrövidebb idő alatt végiglátogathatja
mindegyiket, ha innen, a 20. kerületből
indul.
Amikor a menetrenddel elkészült,
kitette a kocsi tetejére a villogót, és teljes
gázzal célba vette az első címet.
Dr. Jérôme Chéret.
8. kerület, rue du Rocher, 18. szám.
Egyenesen nyugatnak tartott a
körutak, a boulevard de la Villette, a
boulevard Rochechouart és a boulevard
de Clichy mentén. Végig a buszsávban és
a bicikliutakon haladt, ha nem volt más
megoldás, felhajtott a járdára, sőt, két
alkalommal a szembeforgalomba is
belekeveredett.
Amikor végre megpillantotta a
boulevard des Batignolles-t, tárcsázta
Naubrel számát:
– Na, hogy állsz?
– Épp most jöttem ki a Matak vállalat
telepéről. Lezsíroztam egy kis
rohamlátogatást a tisztiorvosi
szolgálattal.
– És jutottál valamire?
– Az egész üzem csillog-villog a
tisztaságtól. Tényleg olyan, mint valami
kutatóintézet. Megmutatták a
keszonkamrát is. De az úgy ki volt
glancolva, hogy a nyomokat akár el is
felejthetjük. Beszéltem néhány
mérnökkel is…
Paul eddig valami elhagyatott, csupa
rozsda ipartelepnek képzelte a helyszint,
ahonnan hiába hallatszik sikoltozás. De
ugyanazzal az erővel nyugodtan szóba
jöhetett bármilyen, makulátlan tisztaságú
terep is.
– A főnököt is kikérdezted? – vágott
Naubrel szavába.
– Persze, de csak finoman. Francia a
pasas. És nem tűnt úgy, mint akinek lenne
takargatnivalója.
– És kik állnak fölötte? Sikerült
megtudnod a török tulajdonosok nevét?
– A telepet a YALIN AS nevezetű
részvénytársaság tartja fenn, ami pedig
egy Ankarában bejegyzett holding egyik
leányvállalata. Már beszéltem az ügyben
a kereskedelmi kamarával, de…
– Csipkedd magad! Mielőbb tudd
meg nekem, kik a részvényesek! És ne
feledd Azer Akarsa nevét!
Ezzel már le is tette a telefont. Az
órájára nézett: húsz perce indult el a
temetőből.
A Villiers kereszteződéséhez érve éles
balkanyarral rátért a rue du Rocher-ra.
Kikapcsolta a szirénát és a villogót –
jobb, ha nem látszik rajta a sietség.
11 óra 20-kor megnyomta a Jérôme
Chéret feliratú csengőgombot. Egy
félreeső ajtón át vezették be a rendelőbe,
hogy ne riassza el a pácienseket. Az
orvos a műtő előterében fogadta igen
udvariasan.
 – Csak arra kérem, vessen egy
pillantást a képekre – tisztázta Paul egy
rövid bevezető után.
Ezúttal két képet tartott az orvos elé:
a Semáról rajzolt fantomképet és Anna
megújult arcáét.
– Ez egy és ugyanaz a személy? –
kérdezte a sebész nem titkolt elismeréssel
a hangjában. – Gyönyörű munka.
– Ismeri vagy sem?
– Egyiküket sem ismerem. Sajnálom.
Paul lerohant a fehér gipszdíszekkel
szegélyezett, vörös szőnyeggel borított
lépcsőn.
Ezt a nevet is kihúzhatta, irány a
következő!
Már 11 óra 40 volt.
Dr. Thierry Dewaele.
17. kerület, rue de Phalsbourg, 22.
szám.
Hasonlóan elegáns lakóház,
ugyanazok a kérdések, ugyanaz a válasz.
12 óra 15-kor Paul épp megint
elfordította a slusszkulcsot, amikor a
zsebében megszólalt a telefonja.
Matkowska hagyott egy üzenetet, hogy
az előbb próbálta hívni: az alatt a néhány
perc alatt, amit Paul odabent töltött az
orvosnál. Az előkelő épület vaskos falai
között nyilván nem volt térerő. Azonnal
visszahívta.
– Lenne itt valami az ókori
szobrokkal kapcsolatban – mondta
Matkowska. – Találtam egy helyet, ahol a
feltárások során hatalmas, sziklába vésett
fejek kerültek elő. Fényképek is vannak
róla. Az arcuk össze-vissza van
repedezve… Kiköpött olyanok, mint az
áldozatok…
Paul behunyta a szemét. Hirtelen nem
tudta eldönteni, mitől érzett nagyobb
elégtételt: attól, hogy megint egy lépéssel
közelebb került egy rögeszmés
gyilkoshoz, vagy attól, hogy az elejétől
fogva nem csalt a megérzése.
Matkowska izgatott hangon mondta
tovább:
– Félig a görög, félig a perzsa
hitvilághoz tartozó isteneket ábrázolnak,
úgy a keresztény időszámítás kezdete
körül készülhettek. Valamelyik király
építtette ezeket a síremlékeket egy hegy
tetején Törökország keleti részén…
– Pontosan hol?
– Délkeleten. A szíriai határ
közelében.
– Van a környéken valami nagyobb
város?
– Egy pillanat, máris nézem.
A telefon másik végéről papírropogás
és némi szitkozódás hallatszott. Paul
lenézett a kezére: nem remegett. Jeges
nyugalommal, mindenre készen várta a
fejleményeket.
– Na, megvan a térkép. A hegyet
Nemrut Daginak hívják, és többek között
nincs messze Adiyamantól és
Gazianteptől.
Gaziantep. Még egy szál, ami Azer
Akarsa felé vezet. Jelentős birtokai
vannak a szülőföldjén, Gaziantep
környékén.
Ezt Ali Ajiktól hallotta. Ki tudja,
talán éppenséggel a hegy lábánál terül el
az a hatalmas gyümölcsös? Az is lehet,
hogy Akarsa ezeknek az óriás fejeknek az
árnyékában futkározott egész
gyerekkorában.
Paul még egyszer rákérdezett a
legfontosabbra. Még egyszer hallania
kellett:
– És tényleg annyira hasonlít azoknak
az arcoknak a rajzolata az áldozatokon
talált sérülésekhez?
– A megtévesztésig, kapitány úr,
elképesztő! Ugyanolyan irányú repedések
vannak rajtuk, ugyanolyan csonkák. Az
egyik, a termékenység istennőjének a
szobra egy az egyben úgy néz ki, mint a
harmadik lány összevagdalt arca.
Hiányzik az orra, és az álla is letört…
Egymásra is tettem a képeket, és a kettő
gyakorlatilag milliméterre pontosan fedi
egymást. Fogalmam sincs, hogy mit akar
jelenteni ez az egész, de meg kell hagyni,
futkározik tőle a hideg az ember hátán…
Paul azt már tapasztalatból tudta,
hogy bár előfordulhat, hogy egy
nyomozás hosszú ideig egy helyben
toporog, a végén a szálak néhány röpke
óra leforgása alatt elvezethetnek a
megoldáshoz. A fülében megint
visszahallotta Ajik hangját: Fennen
hirdeti Törökország dicső történelmi
múltját. Neki is van egy
magánalapítványa, ami régészeti
feltárásokat támogat.
Vajon az aranyifjú nem éppen ezt a
feltárást pénzeli? Ki tudja, talán valami
mélyen személyes okból ragaszkodik
ezekhez az ősi faragványokhoz?
Paul próbált gátat vetni a további
elkalandozásnak, mély levegőt vett, és
magában megfogalmazta a legfontosabb
kérdést: fennáll-e annak lehetősége, hogy
Azer Akarsa vezeti a kommandót, hogy ő
irányítja a gyilkosokat? Az ókori szobrok
iránti szeretete ölthetett-e olyan mértéket,
amit kizárólag nők megkínzása és
megcsonkítása formájában képes
kifejezni? De nem, még túl korai lett
volna ilyen messzemenő
következtetésekbe bocsátkozni.
Elhessegette a fejében frissen felmerült
gondolatokat, és inkább kiadta a
következő sor utasítást:
– Járj egy kicsit pontosabban is utána
azoknak a szobroknak! Próbáld meg
kideríteni, nem restaurálták-e nemrégiben
valamelyiket! És ha igen, azt is meg
kellene tudni, hogy ki fizette a munkát.
– Van valami konkrét ötlete?
– Szerintem egy alapítvány lehet a
dolog hátterében, de a nevét nem tudom.
Ha arra jutnál, hogy valami állami
intézmény volt a megrendelő, akkor nézd
meg, kik a vezetői, vannak-e tanácsadói
és adományozói! És van egy ember, akire
különösképpen érdemes odafigyelni:
Azer Akarsa.
A nevet Matkowskának is lebetűzte.
Úgy érezte, mintha minden egyes betű
kimondása után csak úgy pattognának a
szikrák.
– Ennyi? – kérdezte a fiatal nyomozó.
– Nem – vágta rá rögtön Paul. –
Novembertől kezdve át kellene nézni a
török állampolgárok részére kiadott
vízumokat. Nézz utána, hogy Akarsa
neve szerepel-e a nyilvántartásban!
– De ez órákig is eltarthat!
– Ugyan, dehogy! Manapság már
minden ilyesmit számítógéppel végeznek.
A bevándorlásiaknál már megkértem egy
fickót, hogy nézzen utána a vízumoknak.
Vedd fel vele a kapcsolatot, és add meg
neki Akarsa nevét! És minél hamarabb!
– De…
– Indulj!

64.

Didier Laferrière.
8. kerület, rue Boissy d’Anglas, 12. szám.
Amint átlépte a küszöböt, Paulban
megmozdult valami – rátört valami
megmagyarázhatatlan, amolyan zsarus
megérzés. Tudta, hogy ebben a lakásban
van keresnivalója.
A rendelőben félhomály uralkodott. A
sebész, egy göndör, őszes hajú, alacsony
férfi az íróasztala mögött ülve fogadta. A
hangja teljesen közönyösen csengett:
– Mit keres itt a rendőrség? Történt
valami?
Paul röviden összefoglalta neki a
helyzetet, majd elővette a két arcképet.
Az orvos szemmel láthatóan kezdett
összetöpörödni. Felkapcsolta a kislámpát,
a papírok fölé hajolt.
Gondolkodás nélkül rámutatott Anna
Heymes fényképére.
– Műtétet nem végeztem rajta, de
ismerem.
Paulnak ökölbe szorult a keze. Talán
most végre rámosolyog a szerencse!
– Néhány nappal ezelőtt járt nálam –
tette hozzá a férfi.
– Egészen pontosan mikor?
 – Hétfőn. Ha akarja, megnézhetem a
naptáramban…
– És milyen ügyben kereste fel?
– Elég furcsán viselkedett.
– Miért?
A sebész ingatta a fejét.
– Arról kérdezősködött, milyen hegek
maradnak a különféle műtéti
beavatkozások után.
– És mi ebben a furcsa?
– Tulajdonképpen semmi.
Csakhogy… Az a nő vagy szórakozott
velem, vagy amnéziában szenvedett.
– Miből gondolja?
Az orvos a mutatóujjával többször is
megkopogtatta Anna fényképét:
– Hát abból, hogy nem ez lett volna
az első plasztikai műtétje. A beszélgetés
végén észrevettem rajta a tipikus
forradásokat. Fogalmam sincs, miért jött
el hozzám. Talán be akarta perelni azt,
aki megoperálta. – Még egyszer
szemügyre vette az egymás mellé
helyezett két képet. – Pedig, meg kell
mondjam, tökéletes munka…
Schiffer megint csak nem lőtt mellé.
Ha engem kérdezel, épp azt próbálja
kideríteni, kicsoda. Mert pontosan ez
történt: Anna Heymes Sema Gokalp
nyomába eredt. Fokozatosan próbálta
visszafejteni az életét.
Paul teljesen leizzadt, úgy érezte,
mintha egy tűzcsóva után kapkodna. A
célpont ott volt előtte, csak a karját kellett
volna kinyújtania, hogy végre elérje.
– Mást nem mondott? – próbálkozott
tovább. – Nem hagyta meg az adatait?
– Nem. Valami olyasmivel búcsúzott,
hogy még fontolóra kell vennie a dolgot.
Nem is értettem. De hát kicsoda az a nő
valójában?
Paul felállt, nem válaszolt. Maga elé
húzta az íróasztalon a jegyzettömböt, és a
legfelső cetlire ráírta a telefonszámát:
– Ha ne adj’ isten telefonálna,
próbálja meg kihúzni belőle, hogy hol
van! Meséljen neki arról, milyen műtétet
végeztek rajta, részletezze a
mellékhatásokat, mit tudom én! De
semmiképpen se engedje kicsúszni a
kezéből! Érti?
– Biztos benne, hogy jól érzi magát?
Paul keze megállt a kilincsen:
– Tessék?
– Csak azért kérdezem, mert szinte
lángol az arca.
 65.

Pierre Laroque.
16. kerület, rue Maspero, 24. szám.
Semmi.

Jean-François Skenderi.
Massener Klinika, 16. kerület, avenue
Paul Doumer 58. szám.
Semmi.

Délután 2-kor Paul újra átszelte a Szajnát.

A bal partot vette célba.
Egy ideje már lemondott a villogóról és a
szirénáról – megfájdult tőle a feje –,
inkább a nyugalmasabb utcákat kereste,
ahol elnézegethette a járókelők arcát,
gyönyörködhetett a tarka kirakatokban és
élvezhette kicsit a napsütést. Kicsit
mintha még irigyelte volna is az egyszerű
városlakókat, akik számára ez is csak egy
olyan nap volt, mint a többi, élték a
hétköznapi életüket.
Időközben többször is rátelefonált a
két fiatal nyomozóra. Naubrel épp az
ankarai kereskedelmi kamarával
viaskodott, Matkowska pedig lázasan
hívogatta a különféle múzeumokat,
régészeti és turisztikai hivatalokat, még
az UNESCO-val is kapcsolatba lépett,
hátha valamelyiküktől megtudja, milyen
szervezetek vettek részt a Nemrut Dagi
területén folyó feltárási munkák anyagi
hátterének biztosításában. De a
vízumkérdésről sem feledkezett meg:
több keresőprogramot is futtatott
párhuzamosan a különféle adatbázisokon,
de Akarsa neve egyelőre egyik ablakban
sem akart megjelenni.
Paul nem érezte magát valami jól a
bőrében. Az arcára lázrózsák ültek ki. A
halántéka lüktetett a migrénes fejfájástól.
A szíve nyilallt, olyan erősen vert, hogy
akár vezetés közben is könnyedén
megszámolhatta volna a pulzusát. Meg
kellett volna állnia egy patikánál, de
valahogy mindig sikerült a következő
lámpáig halasztania a dolgot.

Bruno Simonnet.
7. kerület, avenue de Ségur, 139.
szám.
Semmi.

A sebész tömzsi kis ember volt, az

ölében végig egy elhízott macskát
szorongatott. Olyan végtelen összhang
volt kettejük között, hogy nem volt
könnyű eldönteni, hogy a férfi simogatja
a kandúrt vagy fordítva. Amikor Paul
elpakolta a képeit, az orvos csak úgy
mellékesen megjegyezte:
– Nem maga az első, aki ezt az arcot
keresi rajtam.
– Melyiket? – rezzent össze Paul.
– Ezt itt.
Simonnet a Sema Gokalpról készült
fantomképre mutatott.
– És ki kereste még? Rendőr volt?
Az orvos bólintott. Zavartalanul
vakargatta tovább a macska bundás fejét.
Paul arra gondolt, hátha Schiffer járt nála:
– Idősebb, nagydarab férfi ezüstösen
ősz hajjal?
 – Nem. Egy fiatalember. Olyan
borzas fejű. Úgy nézett ki, mint valami
egyetemista. És enyhe akcentussal
beszélt.
Paulnak minden egyes szó felért egy
gyomrossal, úgy érezte magát, mint egy
bokszoló, aki fokozatosan kezd kiszorulni
a ringből. Kénytelen volt
megkapaszkodni a márvány
kandallópárkányban.
– Véletlenül nem török akcentussal?
– Honnan tudhatnám én azt?! De
valószínűleg valami keleti nyelv lehetett
az anyanyelve, igen.
– Mikor járt itt?
– Tegnap délelőtt.
– Milyen néven mutatkozott be?
– Nem mondott nevet.
– Meghagyta a telefonszámát?
 – Nem. Furcsálltam is, hogy miért
nem. A filmekben mindig meg szokták
hagyni a zsaruk, hogy hol lehet elérni
őket. nem?
– Mindjárt visszajövök.
Paul lerohant a kocsihoz. Előtúrta a
Türkeş temetésén készült fényképek
közül azt, amelyiken Akarsa is rajta volt.
Amikor visszaért, az orvos orra alá tolta:
– Látja ezen a képen azt a férfit?
A sebész határozottan rámutatott a
bársonyzakós fiatalemberre:
– Ő volt az. Akár meg is esküszöm rá.
Riadtan felpillantott:
– Nem is a kollégája?
Paul valahonnan nagyon mélyről
megpróbálta előbányászni a maradék
hidegvérét, és megint meglebegtette a
vörös hajú nő számítógéppel
összeollózott fantomképét:
– Az imént azt mondta, hogy ezt az
arcot kereste. És pontosan ugyanezt a
képet mutatta magának? Vagy egy ehhez
hasonló rajzot?
– Nem. Egy fekete-fehér fénykép volt
nála. Valami csoportkép. Talán az
egyetemen készülhetett. Elég rossz
minőségű felvétel volt, de pontosan
ugyanez a nő szerepelt rajta. Kétség nem
férhet hozzá.
A lelki szemei előtt egy pillanatra
megjelent a fiatal és erőtől duzzadó Sema
Gokalp alakja, ahogy ott áll a többi
egyetemista körében.
Tehát a Szürke Farkasok birtokában
egyelőre csak ez az egy fénykép van.
És a homályos felvétel eddig három
nő életébe került.
Paul csikorogva indított, a kocsi kereke
nyomot hagyott az aszfalton.
Megint kitette a villogót a tetőre, és
rendesen belelépett a gazba, szirénázva
hasított bele az üvegfal mögött fülledten
lebegő városba.
A fejében zubogva egymást érték a
következtetések.
A szíve vadul kalapált.
A Szürke Farkasok ugyanazon a
nyomon haladtak, mint ő. Három
holttestre volt szükségük, hogy végre
megértsék, hol a hiba. És most már ők is
azt a plasztikai sebészt keresték, aki
átszabta a célszemély arcát.
Schiffer ismét csak kikacsintott a
sírból.
Nemsokára keresztezik egymást az
útjaink, érzem.
 Paul az órájára nézett: 14 óra 30.
Már csak két név maradt a listán.
Muszáj volt a gyilkosok előtt
rábukkannia az orvosra.
Muszáj volt előttük megtalálnia a nőt.
Paul Nerteaux szembeszállt Azer
Akarsával.
A névtelen emberek fia szembeszállt
Asena, a Fehér Farkas fiával.

66.

Fredéric Gruss Saint-Cloud-ban

rendezkedett be. Mialatt Paul elérte a
Szajna mentén végigfutó gyorsforgalmi
utat, hogy a lehető leggyorsabban
eljusson a Bois de Boulogne-ig,
igyekezett kihasználni az időt, és még
egyszer felhívta Naubrelt:
– Jutottál már valamire a törökökkel?
– Dolgozom az ügyön, kapitány úr.
Tényleg…
– Hagyd a fenébe!
– Tessék?!
– Van másolatod a Türkeş temetésén
készült fotókból?
– Persze, a gépemen minden megvan.
– Az a kép kellene, amelyiken a
koporsó van az előtérben.
– Egy pillanat. Írom.
– Van rajta egy fiatal fickó
bársonykabátban, balról a harmadik.
Nagyíttasd ki az arcát, és add ki ellene a
körözést, a neve…
– Azer Akarsa?
– Pontosan.
 – Ő a gyilkos?
Paulnak annyira megfeszültek a
nyakán az izmai, hogy alig tudta
kipréselni magából a szavakat:
– Csak add ki a körözést!
– Meglesz. Másvalami?
– Menj el Bomarzo vizsgálóbíróhoz,
ő foglalkozik a gyilkossági ügyekkel.
Kérj tőle házkutatási parancsot a Matak
vállalat ellenőrzéséhez!
– Én? Szerintem sokkal jobb lenne,
ha személyesen maga…
– Most neked kell eljárnod a
nevemben. Mondd meg neki, hogy van
bizonyítékom.
– Bizonyítéka?
– Van egy szemtanúm. De előtte még
hívd fel Matkowskát, és kérd el tőle
azokat a képeket, amik a Nemrut-hegyi
ásatásokon készültek!
– A hol?
Paul megint csak nyugodtan lebetűzte
a földrajzi nevet, aztán röviden
összefoglalta a lényeget.
– Azt is kérdezd meg tőle, hogy
megtalálta-e Akarsa nevét a
vízumkérelmezők között! Ha minden
együtt van, akkor az egész paksamétával
rohansz azonnal a vizsgálóbíróhoz!
– És ha tudni akarja, hol van?
Paul egy pillanatra elgondolkodott:
– Adok egy számot, azt hívja!
És lediktálta Olivier Amien
elérhetőségét. Intézzék el egymás között,
gondolta, és ezzel le is zárta a
beszélgetést. Nem messze feltűntek a
Saint-Cloud híd körvonalai.
15 óra 30.
A Saint-Cloud előtti dombon kígyózó
boulevard de la République szó szerint
ragyogott a napsütésben. A tavaszi
verőfény kicsalogatta a népeket az utcára,
férfiak és nők fedetlen vállal ücsörögtek
gondtalanul a kávéházak teraszán. Kár:
Paul jobb szerette volna, ha a történet
utolsó felvonását vészjóslóan komor ég
alatt játszhatja le. Sokkal jobban illett
volna hozzá valamiféle apokaliptikus
hangulatot árasztó, viharok szaggatta
feketeség.
Amikor felfelé haladt a körúton,
eszébe jutott a garches-i törvényszéki
orvostani intézetben Schiffer
társaságában tett látogatása: mintha több
évszázad telt volna el az óta a nap óta.
A magaslaton fekvő városka utcáiban
csendes nyugalom uralkodott. Ez volt
Párizs környékének egyik legelegánsabb
lakónegyede. Ide gyűlt mindenki, aki a
Szajna medrében és a közeli
nagyvárosban valamit is adott magára és
megtehette.
Pault rázta a hideg. Lázas volt,
kimerült, a végletekig felajzott
állapotban. Időnként elsötétült a szeme
előtt a világ. A látását sötét karikák
homályosították el. Nagyon nehezen
viselte a kialvatlanságot, ez volt az egyik
gyengéje. Még gyerekkorában sem bírt
soha fennmaradni, hiába várta rettegve,
hogy hazatérjen az apja.
Az apja. Az örege arca kezdett
összemosódni Schifferével, a
megszaggatott műbőr ülés képére
rárakódott a hamuval borított,
összekaristolt arcú holttest látványa…
Dudaszó riasztotta fel a révedezésből.
A lámpa zöldre váltott. Várakozás közben
elbóbiskolt. Idegesen továbbhajtott, és
nem sokkal később bekanyarodott a
keresett utcába, a rue des Chénes-be.
Lassított, a 37-es számú házat kereste.
A házak rejtve maradtak a járókelők
tekintete elől, magas kőfalak és sűrű
fenyősövények takarták őket; halk
bogárciripelés hallatszott; mintha a nap
első sugarai magát a természetet is
elbódították volna.
Pont a ház előtt talált egy helyet,
leparkolt: a fehérre meszelt kőkerítésben
fekete kapu fogadta.
Már épp be akart csöngetni, amikor
észrevette, hogy a kapu nyitva van. A
fejében kigyulladt a veszélyt érzékelő
lámpácska. Ez a fajta hanyagság
valahogy ellentmondani látszott a
környéken jellemző általános
óvintézkedéseknek. Paul gépiesen
kipattintotta a pisztolytáskáján a kapcsot.
A kert olyan volt, amilyennek várta.
Friss pázsit, szürke törzsű fák, kavicsos
út. A fehér falú, fekete ablaktáblás
nagyobbacska villa a végében állt. Az
épülethez két vagy három autó tárolására
elegendő, billenőajtós garázst építettek.
Senki sem jött ki eléje, sem egy
kutya, sem egy alkalmazott. Úgy tűnt, a
házban sincs mozgolódás.
A vészvillogó egyre élesebben jelzett
a fejében.
Felment a bejárathoz vezető három
lépcsőfokon, ahol újabb furcsaságra lett
figyelmes: az ajtó egyik üvegét betörték.
Nyelt egyet, és lassan elővette a 9
milliméteresét. Óvatosan benyomta az
ajtót; miközben belépett, gondosan
ügyelt, nehogy rátaposson az
üvegcserepekre. Jobbra, nagyjából egy
méter távolságra megpillantotta az
előszobát. Szinte vágni lehetett körülötte
a csendet. Paul elindult a folyosón.
A balján egy behajtott ajtón a
VÁRÓTEREM felirat díszelgett. A
túloldalon kicsit beljebb egy másik,
szélesre tárt ajtó nyílt a folyosóról.
Nyilván az lehetett a rendelő. Először
csak annyit látott az egész helyiségből,
hogy a falakat farosttal dúsított
gipszkartonnal hangszigetelték.
Aztán a tekintete rátévedt a padlóra.
A földön fényképek hevertek szanaszét:
bekötözött, feldagadt, toldott-foldott női
arcok. Ennyi is elég volt ahhoz, hogy
végleg bebizonyosodjon a számára:
valaki már járt itt előtte és feldúlta az
iratokat.
Odabentről halk reccsenés hallatszott.
Paul mozdulatlanná dermedt, szorosabbra
fogta a pisztoly markolatát. Egy
szemvillanásnyi idő alatt felfogta, hogy
elérkezett a pillanat, amire egész életében
várt. Nem törődött azzal, túléli-e, minden
eddigi boldogsága, reménye és csalódása
teljesen jelentéktelennek tűnt. Csak az
számított, hogy ebben a helyzetben
hősként kell viselkednie. Érezte, hogy az
egész földi létezése csupán az
elkövetkező percekben nyeri el végleges
értelmét. A bátorság és a becsület csak
nyomni fog valamennyit a latban az ítélet
órájában…
 Épp az ajtó felé lopakodott, amikor
berobbant mellette a fal.
A hatalmas nyomás Pault a folyosó
túloldalához nyomta. Egy csapásra
mindent beborítottak a lángnyelvek és a
füst. Alig volt ideje szemügyre venni a
falban tátongó tányérnyi nagyságú lyukat,
amikor két újabb lövés hatolt be hangos
durranással a hangszigetelt felületbe. Az
összepréselt faforgácsok tüzet fogtak, az
egész folyosó lángokban állt.
Paul összekuporodott a földön, a
tarkója megperzselődött. Törmelékek
potyogtak a fejére.
Ezek után hirtelen elcsendesedett
minden. Paul felnézett. A romok mögött
szabadon feltárult előtte a rendelő.
Ők voltak azok.
Odabent három férfi pakolt fekete
kezeslábasban és kommandós maszkban,
a vállukon tölténytárak lógtak.
Mindegyik egy-egy SG 5040 típusú
gránátvetőt tartott a kezében. Paul eddig
csak katalógusban látott ilyet, de
felismerni felismerte.
A lábuk előtt egy férfi feküdt
házikabátban – holtan. A cseppet sem
veszélytelen hivatása áldozatául esett
Frédéric Gruss.
Paul reflexből a Glockja után nyúlt.
De már késő volt. A hasából ömlött a vér,
sűrű patakokban folyt végig a kabátja
ráncai mentén. Semmiféle fájdalmat nem
érzett – amiből arra következtetett, hogy
halálos sebet kapott.
Balról hangos csikorgást hallott. Bár
a füle még csengett, szinte valószerűtlen
tisztasággal érzékelte a törmelékeken
taposó lépések zaját.
Az ajtóban megjelent egy negyedik
férfi. Ugyanaz a feketeség, maszk,
kesztyű, de fegyver nem volt nála.
Odament Paulhoz, felmérte a
sérülését. Azután felfedte az arcát. A bőre
minden apró négyzetcentiméterét festés
borította. A barnás vonalakból és
kacskaringókból egy farkas pofája
rajzolódott ki. A bajuszt, a szemöldököt
és a szempillát külön kiemelték
mélyfeketével. A műalkotás nyilván
hennával készült, de leginkább a maorik
harci díszére emlékeztetett.
Paul felismerte a fényképen szereplő
férfit: Azer Akarsa állt előtte. Két ujja
között egy polaroid felvételt tartott:
fekete hajjal keretezett sápadt, hosszúkás
arcot ábrázolt. Anna Heymes műtét utáni
külsejét.
Ennek alapján a Farkasok egyhamar a
célpont nyomára akadnak.
A hajtóvadászat folytatódik. De
nélküle.
A török letérdelt mellé.
Mélyen Paul szemébe nézett, majd
csendes, nyugodt hangon megszólalt:
– A túlnyomástól teljesen
kivetkőznek önmagukból. Nem éreznek
fájdalmat. Az utolsó lány még énekelt,
miután levágtuk az orrát.
Paul behunyta a szemét. A szavak
jelentése nem egészen jutott el a tudatáig,
de egyvalamiben biztos volt: a férfi
tisztában van a kilétével, és már arról is
értesült, hogy Naubrel körbejárta a titkos
laboratóriumát.
Egy villanásnyi időre megjelentek
előtte az összevagdalt arcok, az áldozatok
sérülései. Azer Akarsa így rótta le a
tiszteletét az ókori szobrászat előtt.
Érezte, hogy a száján kibuggyan
valami: vér volt. Amikor kinyitotta a
szemét, a gyilkos farkas egy 45-öst tartott
a homlokához.
Az utolsó pillanatban Céline-re
gondolt. És arra, hogy nem szánta rá az
időt, hogy felhívja, mielőtt a kislánya
elindult volna az iskolába.
 XI.

67.

Roissy-Charles-de-Gaulle repülőtér,
Párizs.
Március 21., csütörtök, délután 4 óra.
Egy fegyvert csak egyféleképpen lehet
átjuttatni az ellenőrzésen. Az amatőrök
általában abban a tévhitben élnek, hogy a
legnagyobb részt műanyagból készült
Glock márkájú automata pisztoly nem
látszik az átvilágításon, és a
fémdetektorok sem szúrják ki. Csakhogy
ez távolról sincs így: a cső, a felhúzó
rugója, az ütőszeg, a kioldó, a tár rugója
és még néhány alkatrész bizony fémből
van. A golyókról nem is beszélve.
Egy fegyvert csak egyféleképpen
lehet átjuttatni az ellenőrzésen.
És Sema tudja a módját.
Lépésről lépésre felidézi magában,
miközben a repülőtéri boltok kirakatait
nézegeti a Turkish Airlines TK 4067-es
isztambuli járatának az indulására várva.
Először ruhákat vásárol magának,
majd egy utazótáskát – nincs is
gyanúsabb egy poggyász nélküli utasnál
–, végül egy fényképezőgépet. A Nikon
F2 modellhez vesz még egy 35-70-es és
egy 200 milliméteres objektívet, egy
hozzá való szerszámkészletet, valamint
két ólombéléses tokot, amelyek az
átvilágítás során megóvják a
filmtekercseket. Az egészet bepakolja
egy Promax márkájú profi fotóstáskába,
majd a teljes felszereléssel együtt
bevonul a mosdóba.
Bezárkózik az egyik fülkébe, és szép
sorban elhelyezi a Glock 21-es csövét,
ütőszegét és minden egyes fém
alkatrészét a szerszámkészlet csavarhúzói
és fogói között. A volfrám-karbid
golyókat becsúsztatja a röntgensugarakat
elnyelő ólombéléses tokokba,
amelyeknek a tartalma láthatatlan marad
a vámvizsgálat során.
Sema maga is meglepődik, miféle
reflexek működnek benne. Ösztönösen
cselekszik, a mozdulatok maguktól
következnek egymásból. „Kulturális
memória” – mondaná Ackermann.
Délután 5 órakor a legnagyobb
nyugalommal felszáll a gépre, kora este
pedig megérkezik Isztambulba; a
vámosok útközben sehol sem zargatják.
Beül egy taxiba, ügyet sem vet a
körülötte kirajzolódó városra. Esteledik.
Csendesen szitáló eső teszi fátyolossá az
utcai világítást, de ezek a zavaros
fényviszonyok híven tükrözik Sema
hangulatát és homályos emlékeit.
Csak egy-két apró részlet vonja
magára a figyelmét: egy kerek
péksüteményeket kínáló utcai árus; a
mintás csempével kirakott
buszmegállóban ácsorgó bekötött fejű
fiatal nők egy csoportja; egy komor és
sötét mecset a fák koronája fölött
feketéllő, rosszkedvet sugárzó tornya; az
öböl partján egymás mellett sorakozó,
méhkas formájú madárkalickák…
Mindez olyan ismerősnek tűnik a
számára, mégis csak valami halk, távoli
suttogás éled fel benne. Elfordul az
ablaktól, összehúzza magát a hátsó
ülésen.
A városközpont egyik legelegánsabb
szállodájára esik a választása, ott
könnyen észrevétlen maradhat a névtelen
turisták nyüzsgő áradatában.
Este fél 9-kor magára zárja a
hotelszoba ajtaját, kimerülten leheveredik
az ágyra, és úgy, ahogy van, ruhástul
elalszik.

Másnap reggel, március 22-én, pénteken

reggel 10 órakor tér magához.
Bekapcsolja a tévét, a csatornák között
lépegetve valami francia adót keres.
Kénytelen beérni a TV5 nemzetközi,
francia nyelvű műsoraival. Délben,
miután végignézett egy vitaműsort a
vadászat helyzetéről Svájcban és egy
dokumentumfilmet Québec nemzeti
parkjairól, végre megismétlik a TF1
híradójának előző esti kiadását.
Az a hír is elhangzik, amire várt: a
Père Lachaise temetőben megtalálták
Jean-Louis Schiffer holttestét. De a
következő tudósításra nem számított: a
rendőrség két másik holttestre is ráakadt
napközben egy Saint-Cloud-i
magánvillában.
Amikor Sema felismeri a házat,
felhangosítja a készüléket.
Mindkét áldozatot sikerült
azonosítani: ez egyik Frédéric Gruss
plasztikai sebész, a villa tulajdonosa, a
másik a harmincöt éves Paul Nerteaux
rendőrnyomozó, aki a párizsi bűnügyi
kapitányság kötelékében szolgált.
 Sema elrettenve szemléli az híradást.
De a tudósítás még nem ért véget:
„Egyelőre senki sem tud
felvilágosítást adni a kettős gyilkosság
okairól, de az eset feltehetően nem
független Jean-Louis Schiffer halálától.
Paul Nerteaux a párizsi török negyedben
az elmúlt hónapokban meggyilkolt három
fiatal nő ügyében folytatott nyomozást.
Ezzel kapcsolatban fordult segítségért
nyugállományba vonult kollégájához, aki
remekül ismerte a 10. kerületet…”
Sema még sohasem hallott erről a
Nerteaux-ról – fiatal, jóképűnek
mondható pasas hollófekete hajjal –, de
így is könnyen le tudja vezetni, hogyan
követhették egymást az események. A
Szürke Farkasok, miután teljesen
feleslegesen végeztek azzal a három
nővel, végre nagy nehezen kiderítették
Gruss címét: ő volt az, aki 2001-ben
átoperálta az arcát. Velük párhuzamosan
nyilván a fiatal zsaru is ugyanazon a
nyomon haladt, így sikerült azonosítania
a Saint-Cloud-ban lakó orvost. Csakhogy
pont akkor mehetett el hozzá, amikor a
Farkasok épp ki akarták húzni belőle,
amire kíváncsiak voltak. És az ügy
amúgy török módra végződött:
vérfürdővel.
Valahol a lelke mélyén Sema mindig
is tudta, hogy a Farkasok előbb vagy
utóbb rájönnek, hogy megváltoztatta az
arcát. És onnantól már nincs menekvés,
tudni fogják, hol keressék. Mégpedig
annál a teljesen egyszerű oknál fogva,
hogy a vezetőjük, Monsieur Bársony
odavan a mandulakrémmel töltött
csokoládéért, amit éppenséggel abban a
csokoládéboltban szerzett be
rendszeresen, ahol Sema dolgozott. Ezzel
a meglepő ténnyel rögtön szembesülnie
kellett, amint kezdte visszanyerni az
emlékezetét. A férfi neve Azer Akarsa.
Sema most már tudja, hogy kamaszkora
óta ismeri, az adanai Idealisták gyűlésein
látta először, ahol már akkoriban is
mindenki hősként tekintett rá…
A sors végtelen iróniája folytán a
gyilkos, aki már több hónapja kutatott
utána a 10. kerületben, hetente kétszer is
átvette a kezéből a kedvenc édességét,
anélkül, hogy tudta volna, kivel áll
szemben.
A televíziós riport szerint a Saint-
Cloud-i tragédia nagyjából tegnap
délután 3 óra körül történhetett. Sema
ösztönösen arra a következtetésre jut,
hogy a Farkasok feltehetően csak
másnapra tervezik a csokoládébolt
felforgatását.
Vagyis ebben a pillanatban épp ott
lehetnek.
Sema a telefonhoz rohan, Clothilde-ot
hívja az üzletben. Nem veszi fel. Az
órájára néz: Isztambulban épp fél 1 van,
ami azt jelenti, hogy Párizsban egy órával
kevesebb. Máris késő lenne? Félóránként
újratárcsázza a számot. Hiába.
Tehetetlenül vergődik a négy fal között,
majd beleőrül, annyira aggódik a lányért.
Végső elkeseredésében is csak annyit
tud kitalálni, hogy lemegy a szálloda
üzletembereknek fenntartott társalgójába
és odaül egy számítógéphez. Az
interneten behívja a Le Monde oldalát,
végigböngészi a csütörtök este feltöltött
híreket, elolvassa a Jean-Louis Schiffer
halálával és a Saint-Cloud-i kettős
gyilkossággal foglalkozó cikket.
Gépiesen továbbgörgeti az egeret, és
rábukkan még valamire, amire nem
számított. A cikk címe: „Öngyilkos lett
egy magas rangú köztisztviselő”. A
szövegben feketén-fehéren ott áll Laurent
Heymes halálhíre. A sorok összefolynak
a szeme előtt. A holttestre csütörtök
reggel találtak rá az avenue Hoche-on
berendezett otthonában. Laurent a
szolgálat fegyverével – egy 38-as
Manhurinnel – vetett véget az életének.
Ami az okokat illeti, a cikk szerzője
röviden megemlíti Heymes feleségének
egy évvel ezelőtt bekövetkezett halálát,
amitől a férfi többek állítása szerint
depresszióba zuhant.
Sema minden erejével a képernyőn
olvasható hazugságáradatra próbál
összpontosítani, de már rég nem a
szavakat látja. Hanem a finom, fehér
kezet, azt a kisfiúsán riadt tekintetet, a
csillogó szőke hajfürtöket… Szerette azt
a férfit. Különös, nyughatatlan,
hallucinációkkal tarkított szerelemmel.
Könnyek gyűlnek a szemébe, de nem
engedi kibuggyanni őket.
Hirtelen eszébe jut az a fiatal zsaru,
aki – még ha némileg áttételesen is, de –
szintén érte áldozta fel az életét. Őt sem
siratta el. Hát Laurent-t sem fogja, ő is
csak manipulálta, akárcsak a többiek.
De ő állt hozzá a legközelebb.
És, ha úgy vesszük, épp ezért ő volt
mind közül a legnagyobb gazember.
Délután négykor még mindig odalent
van, egyik cigarettát szívja a másik után,
fél szemmel a tévét nézi, a másik
szemével a számítógép képernyőjét
figyeli. Ekkor robban a bomba. A Le
Monde internetes oldalának belföldi
rovatában megjelennek a legfrissebb
hírek:

LÖVÖLDÖZÉS A RUE DU
FAUBOURG SAINT-HONORÉN

Ezen a pénteki napon, március 22-én a

francia rendőrség késő délelőtt még
mindig nagy erőkkel volt jelen a rue du
Faubourg Saint-Honoré 225-ös száma
alatt található csokoládéboltban a reggel
történt lövöldözés után. Délben még
senki sem tudta megmondani, milyen
okból is került sor a látványos
összecsapásra, amelynek során három
ember életét veszítette és ketten
megsebesültek, többek között három
szolgálatot teljesítő rendőr.
Szemtanúk, elsősorban a tragédiából
szerencsésen kikerült Clothilde Ceaux, az
üzlet dolgozójának elmondása szerint az
események a következőképpen történtek.
Nem sokkal nyitás után, 10 óra 10
perckor három férfi hatolt be az üzletbe.
A szemben várakozó civil ruhás rendőrök
késlekedés nélkül közbeavatkoztak, mire
a három férfi automata lőfegyverekből
azonnal tüzet nyitott. Az utca mindkét
oldalára kiterjedő lövöldözés csupán
néhány másodpercig tartott, de a károk
felbecsülhetetlenek. Három rendőrt
eltaláltak, az egyikük még a helyszínen
meghalt. A két másik sebesültet válságos
állapotban szállították kórházba. A
támadók közül kettőt halálos találat ért, a
harmadik elmenekült.
A három férfit máris sikerült
azonosítani: név szerint Lüset Yildirim,
Kadir Kir és Azer Akarsa, török
állampolgárok. A két halottnál, Lüset
Yildirimnél és Kadir Kirnél a nyomozók
diplomata útlevelet találtak. Azt még nem
sikerült kideríteni, mikor léptek be
Franciaország területére, mivel
Törökország nagykövetsége egyelőre
semmit sem kívánt hozzáfűzni a
történtekhez.
A nyomozóhatóságok szerint a két
férfi nem volt ismeretlen a török
rendőrség előtt. Az „Idealisták” vagy
„Szürke Farkasok” néven emlegetett
szélsőjobboldali csoport tagjaiként
hazájukban már több „megbízást” is
végrehajtottak a szervezett bűnözést
irányító kartellek felkérésére.
Ellenben a harmadik, sértetlenül
elmenekült férfi kiléte már mindenkinek
nagyobb meglepetést okozott. Azer
Akarsa ismert üzletember, évek óta
kiváló eredményeket ér el a törökországi
gyümölcstermesztésben, Isztambulban
köztiszteletnek örvend. Soha nem titkolta
hazafias gondolatait, ugyanakkor a
mérsékelt, a korszellemet szem előtt
tartó, a demokratikus értékekkel
összeegyeztethető nacionalizmus
képviselőjeként tartják számon. A török
hatóságokkal eddig még soha nem került
szembe.
 Az ő részvétele arra enged
következtetni, hogy az ügy hátterében
feltehetően politikai érdekek
húzódhatnak. De ettől a kérdés még
ugyanúgy kérdés marad: mit keresett ma
reggel az a három, puskákkal és automata
kézifegyverekkel felszerelkezett férfi a
párizsi csokoládéboltban? És miért
tartózkodtak már eleve a helyszínen a
francia rendőrség terroristaellenes
osztagának civil ruhás tisztjei? Talán
éppen oda vezettek a három bűnöző
nyomai? Tény, hogy az üzletet már egy
ideje megfigyelés alatt tartották. Vagy
csapdát állítottak volna, hogy végre
letartóztathassák a három török
állampolgárt? Ív esetben miéi t vállalt a
rendőrség ekkora kockázatot? Mi oka
lehetett arra, hogy a nyílt utcán, a nap
egyik legforgalmasabb időszakában,
minden alaposabb óvintézkedés nélkül
akarja véghezvinni a veszélyes akciót? A
párizsi Legfőbb Ügyészség mindezek
alapján már elrendelte a belső vizsgálatot.
Nem hivatalos forrásaink szerint az
Ügyészségnek van min elindulnia. A rue
du Faubourg Saint-Honorén történt
lövöldözés feltehetően kapcsolatba
hozható azzal a két, illetve három
halálesettel, amelyekről lapunk előző
számában már beszámoltunk: március
21-én hajnalban a Père Lachaise
temetőben holtan találták a
nyugállományú rendőrfelügyelőt, Jean-
Louis Schiffert, valamint még aznap
előkerült Paul Nerteaux nyomozó és
Frédéric Gruss plasztikai sebész holtteste
is egy Saint-Cloud-i villában. Nerteaux
kapitány a Párizs 10. kerületében az
elmúlt öt hónap során talált három
ismeretlen nő meggyilkolása ügyében
nyomozott. Ennek kapcsán fordult
segítségért nemrégiben Jean-Louis
Schifferhez, a párizsi török közösség
köztudottan nagy szakértőjéhez.
Mindeddig sem Paul Nerteaux
közvetlen felettesei, sem pedig az
emberölési ügyekkel megbízott
vizsgálóbíró, Thierry Bomarzo nem
számolt annak lehetőségével, hogy a
gyilkosságsorozat hátterében egy jóval
összetettebb, részben politikai indíttatású
bűnügy húzódhat. Ezt a feltételezést
látszik alátámasztani az a tény is, hogy az
ifjú rendőrkapitány a halála előtt egy
órával körözést adatott ki Azer Akarsa
ellen, valamint házkutatást rendelt el a
Matak vállalat Bièvres-ben található
telephelyén, amelynek egyik fő
részvényese maga Akarsa. Amikor a
rendőrök megmutatták a fényképét
Clothilde Ceaux-nak, a lövöldözés első
számú szemtanújának, a hölgy
határozottan felismerte a férfit.
Az ügy másik kulcsfigurája
feltehetően Philippe Charlier, a
terroristaelhárítás egyik legfőbb vezetője,
aki nyilvánvalóan rendelkezik bizonyos
információkkal a támadás elkövetőivel
kapcsolatban. Philippe Charlier-t, akit
Franciaországban a terrorizmus elleni
harc emblematikus alakjaként tartanak
számon, bár meglehetősen kemény
módszereit számtalan bírálat is érte, a mai
nap folyamán hallgatja meg Bernard
Sazin főügyész az előzetes vizsgálat
keretében.
A zavaros ügy nem épp a
legmegfelelőbb pillanatban robbant ki: a
javában zajló választási kampány során
maga Lionel Jospin is zászlajára tűzte a
kémelhárítás és a titkosszolgálatok
hatásköreinek egyesítésének ügyét.
Ugyanakkor az ilyen és ehhez hasonló
összevonási tervezetek nyilván azt
célozzák, hogy a közeljövőben a
különféle rendőri szervek és információs
hálózatok ne bocsátkozhassanak
egymástól független kezdeményezésekbe.

Sema kilép a számítógépből, a fejében a

saját szempontjai szerint még egyszer
összegzi a történteket. A mérleg pozitív
serpenyőjében ott van Clothilde
szerencsés megmenekülése és az a tény,
hogy Charlier-t berendelték az
ügyészségre. A terrorelhárítás vezéralakja
előbb vagy utóbb kénytelen lesz
elszámolni az összes halálesettel, ami a
lelkén szárad, beleértve Laurent Heymes
mondvacsinált öngyilkosságát is…
A negatív oldalon Sema csupán
egyetlen dolgot emel ki, mert az az egy
érthető módon felülírja az összes többi
veszteséget.
Azer Akarsa továbbra is a nyomában
van.
És ez a fenyegetően felette lebegő
jelenlét is hozzájárul ahhoz, hogy csak
még jobban megerősödjön benne az
elhatározás.
Neki kell megtalálnia Akarsát, hogy
rajta keresztül kideríthesse, ki a
megrendelő. A nevét nem tudja, sohasem
tudta, de érzi, hogy a végén úgyis
sikerülni fog leleplezni a piramis csúcsát.
De egyelőre csak egyvalamiben lehet
biztos: Akarsa hamarosan visszatér
Törökországba. Az is lehet, hogy már itt
van. Biztonságban, az övéi között. A
helyi rendőrség és az elnéző politikai
vezetők védőszárnyai alatt.
Sema belebújik a kabátjába, és
elhagyja a szobát.
Majd az emlékei elvezetik hozzá.

68.

Sema a szállodából a közeli Galata-

hídhoz megy legelőször. Hosszan
bámulja az Aranyszarv-öböl túlpartjának
híres látnivalóit. A Boszporuszt és rajta a
rengeteg hajót; az Eminönü negyedet a
Yeni Valide-dzsámival; a kövezett tereket
és az összesereglő galambokat; a
kupolákat és a magasba szökő
minareteket, ahonnan napjában ötször is
felhangzik a müezzin dala.
Cigarettára gyújt.
A lelkében érzi, hogy ő itt nem
turista, mert tudja, hogy a város – az ő
városa – nemsokára ad neki valami jelet,
felvillant előtte egy szikrát, amitől
felélednek végre az emlékei. Anna
Heymes alakját lassan elnyeli a múlt, a
helyét fokozatosan átveszik az egykor
kábítószer-kereskedelemmel tengetett
hétköznapokhoz kapcsolódó homályos
benyomások és kusza érzések. Meg-
megvillannak a rejtve űzött szakma apró
foszlányai, de nem sok olyan
tájékozódási pont vagy személyes
körülmény rémlik fel bennük, ami
elvezethetné a régi „testvérei”-hez.
Odaint egy taxit, és megkéri a sofőrt,
hogy furikázzon vele keresztül-kasul a
városon. Tökéletesen, teljes biztonsággal
beszél törökül. A nyelv természetesen tört
elő belőle, amint szüksége volt rá – a
forrás mindvégig ott bugyogott benne. De
akkor miért franciául fogalmazódnak
meg a gondolatok a fejében? Az
agymosás miatt? Nem, ez már annak
előtte is így volt. A másik nyelv is a
személyisége része. Vajon az élete mely
szakaszában, miféle iskolában tett szert
erre a különös vadhajtásra?…
Az ablaküvegen keresztül fürkészi a
szeme elé táruló részleteket: a vörös,
fehér félholddal és csillaggal díszített
török zászló mindenütt ott lobog, mintha
végigpecsételték volna vele a várost; az
épületek kéklő falaira barnás réteget
húzott a telepufogott levegő; a kupolák és
a háztetők zöldje a nefrit és a smaragd
árnyalatai között játszadozik a
napsütésben.
A taxi épp egy magas kőfal mentén
halad: Hatun Caddesi. Sema a táblákat
olvasgatja: Aksaray, Küçükpazar,
Çarşamba…
Az elnevezések ismerősen csengenek,
de egyik sem indít el benne semmit,
amibe belekapaszkodhatna, ami valami
határozott irányba terelné.
Pedig még soha az életben nem volt
ennyire biztos benne, hogy bármi, akár
csak egy semmiség – egy épület, egy
felirat, egyetlen utcanév – is elég lenne,
hogy meginduljon a lavina, hogy az
agyában eltemetett darabkák a felszínre
kerüljenek. A tenger mélyén heverő
roncsokat is elég csak egy kicsit
megpöccinteni, hogy lassanként
kibukjanak a vízből…
A taxisofőr hátraszól:
– Devam edelim mi?{2}
– Evet.{3}
Haseki. Nişanca. Yenikapi…
Megint cigarettára gyújt.
Sűrű a forgalom, az utcán tolonganak
a járókelők. Zsibong a nagyváros. Az
egészből mégis valami végtelen
nyugalom árad. A sokaság fölött a tavaszi
napsütés próbálgatja az erejét. Bágyadt
fénysugarak törnek át a füstködön.
Isztambult valami ezüstös burok, szürkés
patina lepi be, itt nincs helye semmiféle
erőszakos beavatkozásnak. Még a
megfáradtan kornyadozó fákban is van
valami hamvas frissesség, amitől
békességérzet tölti el az embert…
Egy plakáton hirtelen megakad a
szeme egy szón. Rövid betűsor a vörös és
arany háttér előtt.
– A Galatasarayba vigyen! – veti oda
a sofőrnek.
– A gimnáziumba?
– Oda, a gimnáziumba. Beyoğluba.

69.

A Taksim negyed szélén tágas tér terül el.

Rajta bankok, zászlók, nagynevű
szállodák. A sofőr egy sétálóutca
torkolatánál áll meg.
 – Gyalog hamarabb odaér – mondja
mentegetőzésképpen. – Az lstiklal
Caddesin menjen! Úgy száz méter után
meglátja…
– Ismerem az utat.
Három perccel később Sema
megérkezik a gimnázium sűrű kertjét
féltő gonddal elkerítő vasrácshoz. A
kapun belépve valóságos erdőben találja
magát. Fenyőfák, ciprusok, keleti
platánok. hársfák: élettől duzzadó ágak,
bársonyos színek, árnyas zugok… A fák
törzse helyenként szürkébe vagy
egyenesen feketébe hajlik. Másutt a
lombkorona kecsesen szétnyílik –
pasztellszínű mosollyal finoman teret
enged a világosságnak. Megint máshol
kiszáradt bokrok és sarjak kékesen
áttetsző bozótja vegyül a rengetegbe. A
növényvilág teljes pompájában burjánzik
ezen a telken.
A fák mögött megpillantja a
sportpályákkal és kosárlabdapalánkokkal
övezett sárga homlokzatot: az iskolát
magát. Sema egyelőre távolról, a levelek
menedékéből kémleli a terepet. A
virágporra emlékeztető vakolatot. A
semleges árnyalatú betonburkolatot. A
gimnázium címerét: az udvaron kószáló
diákok sötétkék kabátján a vörös G
betűbe foglalt arany S-ek kacskaringóját.
De legfőképpen a zsivaj köti le a
figyelmét. Bárhol is legyen a világban az
ember, a gyerekek mindenütt ugyanolyan
vidáman zajonganak, amikor végre
kiszabadulnak az iskolából. Dél van:
vége a tanításnak.
De nem csupán az ismerős élmény
fogja meg ebben a hangzavarban – a hívó
szót hallja ki belőle, a várva várt jelet.
Hirtelen megrohanják, mellbe vágják az
érzések… Elszorul a torka, keres egy
padot, amire végre lerogyhat, és hagyja,
hogy a múlt képei magukkal sodorják.
Az elsőn a szülőfaluját látja a távoli
Anatóliában. Baljós, határtalan eget, a
hegyoldalhoz tapasztott vályogházakat.
Délibábos pusztát, magasra nőtt gazt. A
sziklás lankákon keresztben vonuló
piszkosszürke birkacsordákat. Odalent a
völgyben férfiakat, nőket, gyerekeket,
akiknek a napsütés és a hideg kérgesre
cserzette a bőrét…
Következő kép. Egy kiképzőtábor –
szögesdróttal körülvett, elhagyatott
fürdőhely valahol Kayseri környékén. A
napok politikai fejtágítással, tanítással,
edzéssel telnek. Minden reggel Alparslan
Türkeş kilenc pontja, a kilenc fényforrás
felolvasásával kezdődik, majd egész
délelőtt a nacionalista tanokat sulykolják
beléjük, és némafilmeket vetítenek nekik
a török történelemről. Ezután többórás
fegyveres kiképzés következik, amelynek
során megtanulják, mi a különbség a
robbanó- és a roncsoló lövedék között,
géppuskát kapnak a kezükbe, szúró-es
vágófegyverekkel gyakorolnak…
Később, már a francia gimnáziumban.
Éles váltás. Barátságos, elegáns
környezet. A hangulat mégis valahogy
sokkal rosszabb. Itt ő csak egy
parasztlány. A hegyekből becsöppen a jó
családból származó gyerekek közé.
Ráadásul mindenki fanatikusnak tartja.
Körömszakadtáig ragaszkodik a török
gyökerekhez, az elvekhez, miközben
körülötte a balos nagypolgári családok
sarjai Európáról álmodoznak…
Itt, a Galatasarayban szeret bele a
francia nyelvbe, olyannyira, hogy az a
fejében át is veszi az anyanyelv szerepét.
A gyerekkor nyers, koppanós szótagjait
lassanként kiszorítják az újonnan tanult
szavak, a dallamos költemények, a
könyvekből ellesett kifinomult érvek, a
gondolatok kifejezésének árnyalt
lehetőségei. Ettől fogva a világot szó
szerint a francia nyelv szűrőjén keresztül
érzékeli.
Ezután kezdődik az utazgatás.
Ópium. Növénytermesztés Iránban a
sivatag fölé vájt teraszokon. Mákmezők
Afganisztánban a zöldség- és búzatáblák
között. Névtelen vidékeket, határtalan
területeket lát. Aknákkal teleszórt,
porfelhőkbe burkolózó senkiföldjét,
mogorva csempészeket. Eszébe jutnak
háborúskodások. A tankok, a Stinger
rakéták – és az afgán lázadók, ahogy egy
szovjet katona levágott fejével űzik az
ősi, lovaspólószerű játékot, a buzkasit.
Majd egy laboratórium-telepet lát.
Fülledt barakkok tele gézmaszkot viselő
férfiakkal és nőkkel. Fehér por, maró
füst; morfium-alapanyag és tiszta
heroin… Innen indul az igazi szakmai
pályafutás.
És itt, ennél a momentumnál kezd
egyre élesebben kirajzolódni előtte egy
arc.
Eddig az emlékezete csupán egy
irányban működött. Minden alkalommal
az arcok indították be a folyamatot.
Schiffer megjelenése arra volt elég, hogy
felidézze benne az elmúlt hónapokat – a
kábítószert, a menekülést, a rejtőzködést.
Azer Akarsa mosolyától felrémlettek a
nacionalista gyűlések, a mutató- és
kisujjukat a megfelelő alakzatban maguk
elé emelő férfiak, akik hangos hujjogás
kíséretében üvöltötték, hogy „Türkeş
Başbuğ!” – amiből arra is rájött, hogy ő
maga is a Farkasok közé tartozik.
De most, hogy itt van a Galatasaray
kertjében, megfordult a jelenség. Az
emlékek vezérfonala mentén
körvonalazódik egy alak, aki valahogy
mindig is ott volt… A kezdetekkor
mezítlábas kisgyerekként. Azután a
francia gimnáziumban esetlen
kamaszként. Később útitársként. A titkos
laboratóriumban is ott téblábol ugyanaz a
kövérkés árnyalak, fehér köpenyt visel, és
rámosolyog.
Az évek során végig volt mellette egy
fiú, együtt nőtt fel vele. A vértestvére.
Egy Szürke Farkas, akivel mindent
megosztott. Minden idegszálával rá
összpontosít, és a vonásai kezdenek is
kitisztulni. Pirospozsgás arc, aranyló,
mézszínű fürtök. A sivatag kövei közül
kivillanó türkizkék szempár.
És egyszerre valahonnan a mélyből
előbukik a név: Kürsat Milihit.
Sema feláll, úgy dönt, hogy bemegy a
gimnázium épületébe. Bizonyosságot kell
szereznie.
Az igazgatónak azt mondja, francia
újságíró, és épp egy cikken dolgozik: az
érdekli, a Galatasaray egykori diákjai
közül kikből váltak Törökország-szerte
elismert hírességek.
Az igazgató büszkén mosolyog,
mintha ez lenne a világ
legtermészetesebb dolga.
Néhány perc múlva már egy szűk
helyiségben ücsörög, ahol a plafonig
érnek a könyvespolcok. Az asztalon az
utóbbi évek nyilvántartásai hevernek
előtte – nevek, fényképek, díjak évekre
lebontva. Biztos kézzel leemeli a polcról
az 1988-ban kiadott évkönyvet, a végzős
osztályhoz lapoz, ahhoz, amelyikbe ő is
járt. De nem a saját egykori arcát keresi,
még a gondolattól is kirázza a hideg,
mintha valami érinthetetlen tabuval állna
szemben. Nem: Kürsat Milihitet szeretné
látni.
Amikor végre megtalálja, az emlékek
még jobban kikristályosodnak a fejében.
Gyerekkori barát. Bajtárs és cimbora.
Kürsatból vegyész lett. És mesterien űzi a
hivatását. A megfelelő alapanyagokból
bármit képes előállítani, ő készíti a
környéken a legjobb minőségű
morfiumot és a legtisztább heroint.
Csodákra képes, úgy bűvöli az ecetsav-
anhidridet az ujjaival, mint senki más.
Évek óta minden egyes akciót együtt
készítettek elő. Az utolsó szállítmánynál
is Kürsat cseppfolyósította a heroint. Az
ötlet Semától származott: az anyag
feltűnés nélkül szállítható, ha
buborékfóliával bélelt borítékokba
fecskendezik. Borítékonként egy
deciliternyi elosztásban tízbe ment bele
egy kiló – vagyis kétszázba belefért az
egész. Húsz kiló 90%-os tisztaságú,
folyékony heroin a fontosnak látszó
dokumentumokat tartalmazó
papírtasakok bélésében, amit egyszerűen
csak le kellett emelni a párizsi repülőtér
futószalagjáról.
Elnézi még egy darabig a képet: ez a
holdvilágképű, kövér nagykamasz a maga
rezes fényű tincseivel nem csupán egy
szellem a múltból. Nyilván még ma is
kulcsfontosságú szerepet játszik.
És csakis ő segíthet neki megtalálni
Azer Akarsát.

70.

Egy órával később Sema taxin gurul a

Boszporusz fölött átívelő monumentális
függőhídon. Időközben kitör a vihar.
Amikor az autó épp eléri az ázsiai partot,
leszakad az ég. Először csak néhány
nehéz csepp festi helyenként sötétre a
járdát, majd elkezdenek hízni a
pocsolyák, hangos kopogással csapódik a
felszínükre az eső, mintha
bádoglemezekre hullana. Körös-körül
minden elkomorul. A kocsik fröcsögve
hajtanak tovább a barnás lében, az utakat
elmossa a víz…
Amikor a taxi eléri a közvetlenül a
híd lábánál fekvő Beylerbeyi negyedet, a
zápor még jobban rákezd. A város
szürkébe borul, alig látni valamit, az
orkánszerű tombolásban lehetetlen
kivenni a járművek és a házak
körvonalait, azt sem látni, meddig tart az
úttest és hol kezdődik a járda. Mintha az
özönvízszerű sártenger el akarná mosni
az egész környéket.
 Sema a Yaliboyu Caddesin kiszáll a
taxiból. Átverekszi magát a kocsisoron,
egy kirakat kiugró fedele alatt húzza meg
magát. Az egyik boltban vásárol egy
esőkabátot és egy halványzöld
vállkendőt, és csak ezután próbálja
pontosan betájolni magát. A kerület
leginkább valami kis falura emlékeztet –
Isztambul kicsinyített mása igénytelenebb
kiadásban. Keskeny szalagjárda fut végig
a szorosan egymás mellett sorakozó
házak mentén, szűk sikátorok vezetnek
lefelé a parthoz.
A Beylerbeyi Caddesin elindul a
folyó irányába. Az utca bal oldalán
lelakatolt ajtajú műhelyek, zárt
helyiségekbe beszorult kocsmák,
ponyvával letakart áruspultok követik
egymást. A jobb oldalon a dzsámi kertjét
védő egybefüggő kőfal fut végig. A
porladó, vörös, repedezett
terméskőrakásból csak úgy süt a
melankólia. Odalent búgva morajlik a
Boszporusz örvénylő vize, olyan a
hangja, mint amikor a zenekari árok
mélyén megszólal az üstdob.
Semát magával ragadja az elemek
sodrása. Koppanva hullanak a fejére az
esőcseppek, verik a vállát, végigfolynak
az esőkabátján… A szájában agyagos ízt
érez. Az arca is mintha fel akarna oldódni
a bőrén remegő csillogásban…
A parton felerősödik a szél, szabadon
suhan a nyílt terepen. A fékevesztett
áradat a szorosból a tenger felé törekszik.
Sema leste, az ereiben zubogó vér átveszi
a helyéből kizökkenni látszó szárazföld
rezgését.
 Sema visszafordul, a dzsámi bejáratát
keresi. Követi a málladozó, rozsdás
vasrácsokkal lyuggatott falat. A fénylő
kupolát keretező két minaret az ég felé
törekszik az esőcseppek sűrű függönyén
át.
Amikor közelebb ér, megint
megrohanják az emlékek. Kürsat
botanikával foglalkozik, a mákfélékre
szakosodott, ezért mindenki csak a
„Kertész”-ként emlegeti. És itt, ebben a
kertben nevelgeti a különféle, saját
nemesítésű fajokat. Minden este kijön
Beylerbeyibe, hogy ellenőrizze, szépen
nőnek-e a növényei…
A kapu márványkövezetes udvarba
vezet, körben az ima előtt rituális
mosdáshoz szolgáló edények sorakoznak
a földön. A terecske másik végében egy
csapatnyi fehér és zsemleszínű macska
kuporog az ablaknyílások menedékében.
Az egyik félszemű, egy másiknak sebes
az orra.
A kert küszöbén újabb kapuba
ütközik.
A látványtól összeszorul a szíve. Fák
és bokrok szerves, bozótos rendetlensége.
Gondosan felásott föld; medvecukor-
fekete ágak; fagyöngy sűrűségű
lombozattal zöldellő cserjék. Egy teljesen
külön világ tárul a szeme elé, ami buján
issza magába a jótékony esőt.
Befelé menet mélyen beszívja a
virágok bódító illatát és a friss föld
szagát. Az eső kalapáló zaját megszűri a
növényzet. A cseppek tompított
pizzicatóval ütköznek a leveleknek, majd
lágy hárfafutammal csordulnak tovább.
Sema fejében megfogalmazódik egy
gondolat: „A test tánccal felel a zenére. A
földnek ez a kert a válasza az esőre.”
Félrehajtja az ágakat, mögöttük egy
nagyobbacska, megművelt területre
bukkan. Hosszú bambuszkarók; szerves
trágyával teli hordók; felfordított
üvegekkel óvott friss hajtások. Semának
úgy tűnik, mintha egy fedetlen
üvegházban állna. Nein is, inkább
valamiféle növénybölcsődének tűnik a
hely. Néhány lépés után megtorpan: a
Kertész ott van előtte.
Fél térdre támaszkodva egy sor,
átlátszó nejlonzacskókkal védelmezett
mákpalántát vizsgálgat. Épp azon
munkálkodik, hogy becsúsztasson egy
csövet az értékes alkaloidokat tartalmazó
bibébe. Sema nem ismeri ezt a növényt.
Nyilván valami új hibrid, ami korábban
virágzik a többi fajnál. Kísérleti
mákültetvény a török főváros kellős
közepén…
A vegyész felkapja a fejét, mintha
megérezte volna a jelenlétét. A
homlokára csúszó kapucni félig elfedi
gondterhelt vonásait. Az ajka mosolyra
húzódik, még mielőtt csodálkozó
pillantása elárulhatná:
– A szemed. A szemedről bármikor
felismernélek.
Franciául szólalt meg. Mindig is
egyfajta játék volt ez köztük – a cinkos
viszonyt hangsúlyozandó. Sema nem
felel. Azon gondolkozik, mit is lát belőle
a férfi: egy csontsovány alakot
halványzöld kendővel a fején, beesett
arcot, idegen vonásokat. De Kürsat nem
tűnik meglepettnek: ezek szerint tudja,
hogy megváltoztatta az arcát. Vajon ő
maga szólt neki róla? Vagy a Farkasok
értesítették? Barát vagy ellenség? Csak
néhány pillanatnyi ideje van, hogy
eldöntse a kérdést. A férfi a bizalmasa
volt, a társa. Vagyis csakis ő maga
avathatta be a menekülés részleteibe.
A mozdulatai mesterkéltnek,
bizonytalannak tűnnek. Alig magasabb
Semánál. A műanyag kötény alatt
vászonköpenyt visel. Kürsat Mihil
felegyenesedik.
– Miért jöttél vissza?
Kivár a válasszal, hagyja, hogy a
zápor kopogása érzékeltesse a
másodpercek vontatott múlását. Egy idő
után végre – szintén franciául –
megszólal, az esőkabát lefojtja a hangját:
 – Tudni szeretném, ki vagyok.
Elvesztettem az emlékezetemet.
– Mit beszélsz?
– Párizsban letartóztatott a rendőrség.
Átmosták az agyam. Amnéziás vagyok.
– Képtelenség!
– Ebben a világban bármi
elképzelhető, ezt te is pontosan
ugyanolyan jól tudod, mint én.
– Nem… Nem emlékszel semmire?
– Csak annyit tudok, amit eddig
sikerült kiderítenem.
– De miért kellett visszajönnöd?
Miért nem szívódtál fel?
– Már túl késő. A Farkasok a
nyomomban vannak. Tudják, liogy nézek
ki. Alkut akarok.
A férfi óvatosan leteszi a nejlonba
burkolt tövet a locsolókannák és a
komposztos zsákok közé. Titokzatoskodó
tekintettel kérdi:
– Megvan még?
Sema nem válaszol. Kürsat ismételten
felteszi a kérdést:
– Megvan még a kábítószer?
– Egyelőre én kérdezek – állítja le
Sema. – Ki volt a megrendelő?
– Általában nem tudjuk a nevét. Ez a
szabály.
– Engem már nem érdekelnek a
játékszabályok. A szökés mindent más
megvilágításba helyezett. Nyilván téged
is kikérdeztek. Csak fel kellett röppennie
valamilyen névnek. Ki állt a szállítmány
mögött?
Kürsat elgondolkodik. A kapucnijára
hulló esőcseppek végigperegnek az arcán.
– Ismail Kudseyi.
 A név hallatán azonnal megjelennek
az emlékek – Kudseyi, a birodalom feje
–, de egyelőre nem árulja el magát:
– És ő kicsoda?
– Képtelen vagyok elhinni, hogy
ennyire nem rémlik semmi.
– Kicsoda Kudseyi? – erősködik
tovább.
– Ő a legbefolyásosabb baba egész
Isztambulban. – Halkabban folytatja, a
hangja szinte beleolvad az eső monoton
kopogásába. – Szövetségre készül az
üzbégekkel és az oroszokkal. Ez a
szállítmány volt a teszt. Mindhárom fél
szimbólum értékűnek tekintette. Csak te
meglovasítottad.
Sema szája mosolyra húzódik az
áttetszően ragyogó cseppek között.
– Gondolom, milyen felhőtlen
hangulat uralkodhat a felek között.
– Bármelyik pillanatban kirobbanhat
a háború. De Kudseyi nem nagyon
törődik vele. Kizárólag te érdekled. El
akar kapni. De ne hidd, hogy a pénz
miatt, ez neki afféle becsületbeli ügy.
Nem tudja lenyelni, hogy valaki az övéi
közül képes volt elárulni. Mind az ő
Farkasai vagyunk, ő tett minket ilyenné.
– Milyenné?
– A mi feladatunk az, hogy szolgáljuk
az Ügyet. A Farkasoktól tanultunk
mindent, ők neveltek fel és képeztek ki
mindannyiunkat. Amikor megszülettél,
földönfutó voltál. Egy hitvány kis senki,
aki a hegyekben terelgette a birkákat.
Akárcsak én. Akárcsak a többiek. De a
táborok megadtak nekünk mindent. Hitet.
Hatalmat. Tudást.
 Ideje lenne közelebb jutni a
lényeghez, de Sema nem győz betelni a
részletekkel, mindent hallani akar:
– Miért beszélünk egymással
franciául?
Kürsat kerekded arcára kiül egy
mosoly. Fennsőbbséges mosoly:
– Kiválasztottak minket. A ‘80-as
években odafönt a kiskirályok azt találták
ki, hogy szerveznek egy titkos
hadsereget, aminek a tisztjeit szépen
beszivárogtatják a vezető elitbe. Olyan
Farkasokat akartak, akik képesek
megállni a helyüket a török társadalom
legfelsőbb rétegeiben.
– És ennek Kudseyi volt a szellemi
atyja?
– Az ötlet tőle származott, de
mindenki egyetértett vele. Az
alapítványának dolgozó ügynököket
kiküldte az anatóliai táborokba, hogy
nézzenek körül. Ott aztán kihalászták a
legtehetségesebb és a legígéretesebb
gyerekeket, és kiváló iskolákba íratták be
őket. Ezzel is hazafias célokat szolgáltak:
az igazi törökök, Anatólia gyermekeinek
a kezébe adták a tudás hatalmát, ahelyett,
hogy az isztambuli burzsuj fattyakat
támogatták volna…
– És minket is úgy emeltek ki onnan?
A férfi melle csak úgy dagadozott a
büszkeségtől:
– És néhány társunkkal egyetemben
az alapítvány ösztöndíjának
köszönhetően bekerültünk a Galatasaray
gimnáziumba. Hogy felejthetted el?
Sema nem válaszol. Kürsat egyre
jobban belelendül a mesélésbe:
 – Tizenkét évesek voltunk. Odahaza
már „başkan”-ként, kisfőnökként
tekintettek ránk. Az első évet egy
kiképzőtáborban töltöttük. Amikor
elkezdtük a tanulmányainkat a
Galatasarayban, már biztosan kezeltük a
gépfegyvert. És betéve tudtuk a kilenc
fényforrást. De a gimnáziumban egészen
más környezetbe kerültünk: tele volt
dekadens egyedekkel, akik rockzenét
hallgattak, füvet szívtak és mindenáron
európainak akartak látszani… Stricik,
kommunisták… A velük való
szembenállás összekovácsolt minket,
Sema. Olyanok voltunk, mint a testvérek.
A két kis anatóliai parasztgyerek, a két
nyomorult ösztöndíjas… De azt senki
még csak nem is sejtette, hogy jobb, ha
nem húznak ujjat velünk. Mert akkor már
igazi Farkasok voltunk. Harcosok. És egy
olyan világban éltünk, ami addig zárva
volt előttünk, és amit megvetettünk. És
mindezt azért tettük, hogy hatékonyabban
küzdhessünk a mocskos vörösök ellen!
Tanri türk’ ü korusun!{4}
Kürsat a magasba emeli az öklét,
feltartja a mutató- és a kisujját. Nagyon
igyekszik, hogy úgy fessen, mint egy
igazi fanatikus, de valahogy mégis
megmaradt annak, ami mindig is volt:
kedves, ügyetlen gyereknek, akibe
beleoltották az erőszakot és a gyűlöletet.
Sema tovább kérdezgeti, miközben
egy tapodtat sem mozdul a karók és a
sűrű levelek közül:
– És utána mi történt?
– Én a természettudományi karra
mentem. Te a Boğaziçi egyetem
bölcsészkarán tanultál nyelveket. A ‘80-
as évek végén a Farkasok beszálltak a
kábítószer-kereskedelembe. Jól képzett
szakemberekre volt szükségük. Nekünk is
ezen a területen szántak szerepet. Tiszta
sor: én kutyulok, te szállítasz. De volt,
akinek más megbízatás jutott. A Farkasok
mindenütt jelen voltak. Diplomaták,
vállalati vezetők…
– Mint Azer Akarsa.
Kürsat összerezzen:
– Honnan ismered ezt a nevet?
– Ő vadászott utánam Párizsban.
Kürsat lerázza magáról a vizet, olyan,
mint egy víziló.
– A legelszántabb katonát eresztették
rád. Ha ő keres valakit, azt meg is találja.
– De most én keresem őt. Hol van?
– Honnan tudjam?
 A Kertész hangja hamisan cseng.
Ebben a pillanatban Semában megint
feltámad a gyanú. A történetnek erről a
részéről már majdnem meg is feledkezett:
ki árulta el? Ki mondta meg Akarsának,
hogy Gurdilek fürdőjében rejtőzködik?
Ezt a kérdést kicsit későbbre tartogatja…
A vegyész már-már túl sietősen ölti
tovább a szót:
– Megvan még? Hol a kábítószer?
– Mondom, hogy nem emlékszem.
– Ha alkut akarsz, nem mehetsz oda
üres kézzel. Az az egyetlen esélyed,
hogy…
Sema hirtelen közbevág:
– Miért csináltam? Miért akartam
mindenkit felültetni?
– Erre csak te tudhatod a választ.
– De téged beavattalak a tervembe.
Veszélybe sodortalak. Csak meg kellett
valahogy magyaráznom neked.
A férfi legyint:
– Soha nem akartad elfogadni a
nekünk szánt sorsot. Azt mondtad,
kényszerítettek, hogy részt vegyünk
ebben az egészben. Meg hogy nem volt
választásunk. Ugyan már, miféle
választásunk lehetett volna?! Nélkülük
még mindig birkákat őriznénk. És az
isten háta mögött túrnánk a földet.
– Ha drogfutár voltam, nyilván
pénzem is volt. Miért nem léptem le csak
úgy egyszerűen? Miért akartam ellopni a
heroinszállítmányt?
Kürsat elneveti magát:
– Mert te többet akartál. Azt akartad,
hogy teljes legyen a zűrzavar. Hogy
egymás torkának ugorjanak a különböző
érdekcsoportok. Ezzel mindenért bosszút
álltál volna. Abban a pillanatban, hogy
beteszik ide a lábukat az üzbégek és az
oroszok, itt kő kövön nem marad.
Az eső csillapodik, kezd leszállni az
este. Kürsat alakját lassan elnyeli a
szürkület, a körvonalai elhalványodnak.
A dzsámi kupolája szinte világít a fejük
fölött a sötétben.
Az árulás gondolata ismét bekúszik a
tudatába; a végére kell járnia, nem
kerülheti el a piszkos munkát.
– És te? – kérdezi vérfagyasztó
nyugalommal. – Hogy lehet, hogy még
mindig életben vagy? Nem
kérdezősködtek nálad?
– Dehogynem.
– És nem mondtál nekik semmit?
A vegyész teste mintha megrándult
volna.
– Nem volt mit mondanom. Nem
tudtam semmit. Szépen visszaalakítottam
a heroint porrá, aztán hazarepültem
Párizsból. Utána nem adtál semmi
életjelet. Senki sem tudta, hol vagy. Én
meg aztán pláne nem.
Remeg a hangja. Sema hirtelen meg
is sajnálja. Kürsat, barátom, Kürsat, hogy
sikerült ilyen sokáig túlélned? A kövérkés
férfi még gyorsan hozzáteszi:
– Hittek nekem, Sema. Esküszöm. A
munka rám eső részét elvégeztem. És már
jó ideje nem hallottam felőled semmit.
Attól a perctől fogva, hogy befészkelted
magad Gurdilekhez, arra gondoltam…
– Honnan tudsz Gurdilekről? Én
beszéltem neked Gurdilekről?
Végre felfogta: Kürsat tudott
mindenről, de a teljes igazságot nem
árulta el Akarsának. Úgy sikerült
megúsznia az ügyet, hogy megadta nekik
a címet, ahol Párizsban megtalálják, de az
arcáról hallgatott. Hát ezzel nyugtatgatta
az ő „vértestvére” a saját lelkiismeretét.
A vegyésznek elnyílik a szája, mintha
csak a tokája súlya húzná lefelé az állát.
De a következő pillanatban a keze már a
műanyag fólia alatt kutat. Sema a kendője
alól villámgyorsan előkapja a Glockját,
és lő. A Kertész tehetetlenül zuhan a
palánták és cserepek közé.
Sema térdre rogy: még egy embert
megölt, nem volt elég Schiffer. De olyan
gyakorlott mozdulatokkal kezelte a
fegyvert, hogy kénytelen beismerni,
nyilván nem most gyilkolt életében
először. És akkor is pontosan ugyanígy
csinálta, pisztollyal, élből. De mikor? És
hányszor? Erről fogalma sincs. Mintha
minden ilyesmi nyom nélkül kitörlődött
volna az emlékezetéből.
A máktövek között mozdulatlanul
heverő Kürsatra pillant. A halál valahogy
máris kisimította az arcát; a vonásai
között lassanként a felszínre tör a hosszú
rabság után végre szabadon engedett
ártatlanság.
Megmotozza a holttestet. A köpeny
alatt kitapint egy mobiltelefont. A
memóriában az egyik szám mellett ott áll
a név: „Azer”.
Zsebre vágja a készüléket, feláll. Az
eső időközben teljesen elcsendesült.
Sötétség borul a kertre. A levegő
felfrissült. Felnéz a dzsámira: a kupolát
mintha zöld porceláncserepek borítanák,
a két minaret kilövésre készen mered a
csillagok felé.
Sema még néhány másodpercet
elidőzik Kürsat teste mellett.
Megmagyarázhatatlan módon egy tiszta
és pontos érzés fogalmazódik meg benne.
Most már tudja, miért csinálta. Tudja,
miért vette magához a kábítószert.
Hogy szabad lehessen. Mi másért?
És azért, hogy bosszút álljon
valamiért. Egy konkrét dologért.
De még mielőtt továbblépne, ennek
utána kell járnia.
Keresnie kell egy kórházat. És benne
egy nőgyógyászt.

71.
Egész éjszaka ír.
A tizenkét oldalas levelet Mathilde
Wilcrau-nak címzi Párizsba, az 5.
kerületbe, a rue Le Goffba. Részletesen
elmeséli benne az élettörténetét. A
gyerekkorát. A kiképzést. A szakmáját.
És az utolsó megbízatást.
A nevekkel sem fukarkodik. Kürsat
Milihit. Azer Akarsa. Ismail Kudseyi.
Minden bábut gondosan elhelyez a
képzeletbeli sakktáblán. Aprólékosan
leírja, kinek mi a szerepe és mekkora a
hatalma. Finoman kidolgozza a tabló
minden egyes elemét…
Sema ennyivel tartozik neki.
Mert a Père Lachaise temetőben
megígérte neki, hogy megmagyarázza, de
legfőképpen azért, mert szeretné, ha a
pszichiáternő tisztán látna a történetben,
amelynek során önzetlenül kockára tette
érte az életét.
Amikor a szállodai fejléces papírra
felírja: „Mathilde”, amikor a toll
nyomása alatt kikerekedik ez a név, Sema
arra gondol, talán még soha életében nem
volt semmiben ilyen megingathatatlanul
biztos, mint ebben a két szótagban.
Meggyújt egy cigarettát, és átengedi
magát az emlékeknek. Mathilde Wilcrau.
Magas, határozott, erős nő, homlokára
omló fekete hajjal. Amikor először
megpillantotta azt az élénkvörös mosolyt,
egy kép jutott róla az eszébe: ahogy
gyerekkorában megpörkölte a pipacs
szárát, hogy tovább megmaradjon a színe.
De ez a hasonlat csak mostanra nyert
valódi értelmet, amikor végre tudja, ki ő
és honnan jött. A végtelen homokos tájak
nem Franciaország pusztái voltak, ahogy
akkoriban hitte, hanem Anatólia
sivatagai. És a rajtuk virágzó pipacsok a
maguk mezei származása ellenére már a
mákban termő ópium árnyékát vetítették
előre… Amikor remegő gyerekkézzel a
szárukat perzselte, Sema mindig
félelemmel vegyes izgalmat érzett. Úgy
sejtette, hogy a kormozó láng és a
szirmok színpompás kibomlása között
valamiféle titkos, megmagyarázhatatlan
kapcsolat van.
Mathilde Wilcrau személyét is valami
hasonló rejtély lengte körül.
Attól vöröslik olyan elevenen a
mosolya, mert a lelkében megpörkölődött
valami.
Sema befejezi a levelet. Egy
pillanatra elbizonytalanodik: leírja azt is,
amit néhány órával ezelőtt tudott meg a
kórházban? Nem. Az csak rá tartozik.
Aláírja az utolsó lapot, majd az egészet
belehajtogatja a borítékba.
Az éjjeliszekrényen a rádiós ébresztő
hajnali 4 órát mutat.
Még egyszer végiggondolja a tervét.
„Nem mehetsz oda üres kézzel…” –
pontosan ezt mondta Kürsat. A
sírkamrában szétszóródott kábítószerről
sem a Le Monde aznapi kiadása, sem a
tévéhíradó nem szólt egy szót sem. Ezek
szerint jó esély van rá, hogy Azer
Akarsának és Ismail Kudseyinek fogalma
sincs róla, hogy a heroin odalett. Ha csak
virtuálisan is, de Sema kezében van
tárgyalási alap…
A borítékot kiteszi az ajtó elé, aztán
bemegy a fürdőszobába.
 Vizet enged a mosdókagylóba,
előveszi a kis kartondobozt, amit még
Beylerbeyiben vásárolt egy
illatszerboltban.
Beleönti a festéket a vízbe, figyeli,
ahogy a por vöröses hullámokban
feloldódik a vízben, majd barna,
iszapszerű anyaggá áll össze.
Néhány másodpercig nézi magát a
tükörben. Összeszabdalt arc, darabokra
tört csontok, toldozott bőr: ez alatt a
kellemes külcsín alatt is csak egy
hazugság rejlik…
Rámosolyog a tükörképére, és azt
suttogja neki:
– Nincs más választás.
Aztán óvatosan belemeríti a
mutatóujját a hennába.
 72.

Öt óra.
A Haydarpaşa pályaudvar.
Ide futnak be és innen indulnak a
legfontosabb vasúti és tengeri útvonalak.
Pontosan olyan, mint amilyenre
emlékezett. Az U alakú főépületet a
szoros felőli oldalon két torony keretezi
hívogatóan, úgy állnak ott, mintha
magukhoz akarnák édesgetni a tengert.
Körülötte gátrendszer húzódik. A kőből
rakott tengelyek között valóságos vízi
labirintus rajzolódik ki. A második gát
végén világítótorony magaslik.
Magányos, elszigetelt épület, az
embernek szinte az az érzése támad, hogy
egyenesen a csatorna víztükréből nőtt ki.
 Ebben az órában minden csendes,
sötét, hideg, elhagyatott. A pályaudvarról
csupán egy halványan pislákoló vörös
fénysugár szűrődik ki a párás ablakokon
keresztül.
Rajta kívül egyedül az „iskele” – a
beszállóhíd – világít még, körvonalai
sötétlilába hajló, megtörten csillogó kék
foltban tükröződnek a vízen.
Sema Tel hajtott gallérral, behúzott
nyakkal megy végig az épület mentén,
majd továbbsétál a parton. A komor,
szomorkás hangulat tökéletesen megfelel
az elképzeléseinek: pontosan ez a
rezzenéstelen, hangtalan, fagyosan
elgémberedett környezet kell neki. A
sétahajó-kikötő felé veszi az irányt.
Kötelek és vitorlák tompa csapódásának
zaja kíséri a lépteit.
 Sema minden bárkába, minden kis
csónakba benéz. Az egyik motoros hajó
ponyvája alatt végre megpillant egy
összegömbölyödve alvó férfit.
Felébreszti, alkudozásba bocsátkozik
vele. A tulajdonos még kissé kába, de így
is felfogja, hogy az ajánlott összeg felér
egy vagyonnal. Sema megígéri neki,
hogy a második gátnál messzebbre nem
megy, végig látótávolságon belül marad.
A tengerész rááll, beindítja a motort,
aztán kilép a szárazföldre.
Sema megragadja a kormányrudat.
Ügyesen kimanőverez a többi jármű
közül, kifut a vízre. Elsiklik az első gát
mellett, megkerüli a töltést, majd célba
veszi a második végén ácsorgó
világítótornyot. Minden nyugodt
körülötte. Csupán egy teherhajó
kivilágított fedélzete töri meg a
sötétséget, de az is csak nagyon messziről
látszik. A reflektorok párás fényében
árnyak lebegnek. Sema egy pillanatra
valamiféle cinkos közösséget érez
ezekkel az ezüstösen ködlő szellemekkel.
A sziklák felé irányítja a csónakot.
Kiköti, aztán a világítótoronyhoz indul.
Különösebb erőfeszítés nélkül sikerült
bejutnia. Odabent minden nagyon szűk, a
falakból süt a hideg, nem arra tervezték,
hogy emberek dolgozzanak benne.
Minden gépesítve működik, a helyszínen
nincs szükség személyzetre. A torony
tetején lassan, hosszan elnyújtott
surrogással forog a tengelye körül körbe-
körbe az erős fényű reflektor.
Sema előveszi a zseblámpáját. Ha
kitárná a karját, szinte át is érné a henger
alakú építményt. A fal mocskos és
nyirkos, a padlón víztócsák fénylenek. A
teret gyakorlatilag kitölti a felfelé vezető
vas csigalépcső. Alulról jól érzékelhető a
partot nyaldosó hullámok becsapódása.
Sema úgy érzi, mintha a világ végén állna
egy hatalmas kérdőjel alatt a pont kellős
közepén. Teljes magányban. A helyszín
tökéletes.
Előveszi Kürsat mobiltelefonját,
kikeresi Azer Akarsa számát.
Kicsöng. Felveszi. Csönd. Végül is,
alig múlt hajnali 5 óra…
Törökül szól bele:
– Halló! Itt Sema.
A csönd egyre hosszabbra nyúlik.
Amikor megszólal, Azer Akarsa hangja
egészen közelien hangzik:
– Hol vagy?
 – Isztambulban.
– Van valami ajánlatod?
– Találkozni akarok veled.
Négyszemközt. Semleges területen.
– Hol?
– A Haydarpaşa pályaudvarnál. A
második gát végén van egy
világítótorony.
– Mikor?
– Most, Egyedül gyere! Csónakkal.
A hangján érződik, hogy a férfi
elmosolyodik:
– Nem akarom lelövetni magam.
– Ha lelőnélek, attól nem oldódnának
meg a gondjaim.
– Azt mondjuk eleve nem nagyon
látom, mitől is tudnának megoldódni a
gondjaid.
– Ha idejössz, megtudod.
 – Hol van Kürsat?
A kijelzőn nyilván megjelent a szám.
Felesleges hazudnia.
– Meghalt. Várlak. A Haydarpaşánál.
Egyedül. Figyelni fogom a vizet.
Kinyomja a telefont, kinéz a rácsos
ablakon. A kikötő kezd felélénkülni.
Lassan, álmosan beindul a forgalom. Az
egyik hajót épp most bocsátják vízre, az
első lendület besodorja egészen a
kivilágított dokkok árkádja alá.
Tökéletes megfigyelőpontot
választott. A pályaudvart és a kikötőt is
szemmel tarthatja, és az első gát partját is
végig belátja: a helyet lehetetlen
észrevétlenül megközelíteni.
Dideregve leül a lépcsőre.
Cigarettára gyújt.
Elkalandoznak a gondolatai:
valahonnan a semmiből, minden ok
nélkül felötlik egy emlék. A gipsz melege
az arcán. A meggyötört bőrfelületre
tapadó gézlapok. Az elviselhetetlen
viszkető érzés a kötés alatt. Eszébe jut a
lábadozási időszak, amit mindenféle
nyugtatók és fájdalomcsillapítók hatása
alatt csinált végig, tompán, félkómában.
És az a rettenetes rémület, amikor először
meglátta a feldagadt, kékben és lilában
játszó, hegekkel borított új arcát…
Ezért is megfizetnek.
Negyed 6.
A csontjait áthatja, szinte perzseli a
hideg. Sema feláll, toporog, csapkod a
karjával, nem akarja megvárni, hogy
teljesen elgémberedjenek a tagjai. A
műtét emléke felidézi benne a legújabb
felfedezését, amire néhány órával ezelőtt
jutott az isztambuli központi kórházban.
Tulajdonképpen csak annyit akart tudni,
hogy tényleg jól sejtette-e. De most már
pontosan emlékszik arra a londoni
márciusi napra 1999-ből. Egy egyszerű
bélgörcs miatt megröntgenezték. Akkor
szembesült az igazsággal.
Hogy tehették ezt vele?
Visszavonhatatlanul megcsonkították.
Miért?
Hát ezért szökött el.
És ezért akar végezni mindenkivel.
Fél 6.
A hideg kezd egyre
elviselhetetlenebbé válni. A vére a
létfenntartó szervek felé áramlik, sorsára
hagyja a lassanként teljesen kihűlő
végtagokat. Még néhány perc, és meg
sem fog tudni mozdulni.
 Gépiesen az ajtóhoz megy. Szinte
bénultan lép ki a szabadba, fel-alá
járkálva próbál életet lehelni a lábába. Be
kell indítania a vérkeringését, hogy
megint rendesen áramoljon a testében,
csak a saját vére tudja valamennyire
felmelegíteni…
A távolból hangokat hall. Arrafelé
néz. Az első gát mentén halászbárkák
úsznak. Erre nem számított. Későbbre
várta volna őket.
Látja, ahogy a hajnali szürkületben
hajtják a vizet.
Vajon tényleg halászok?
Az órájára néz: háromnegyed 6.
Még néhány perc, és feladja. Nem vár
tovább Azer Akarsára. Az ösztönei azt
súgják neki, hogy ha Isztambulban van,
bárhonnan jöjjön is a férfi, félóra alatt
mindenképpen oda kell érnie a
pályaudvarra. Ha késlekedik, az annyit
jelent, hogy időközben megtette a kellő
óvintézkedéseket, csapdát állított neki.
Csobbanás. A sötétből kiválnak egy
csónak körvonalai. Épp most hagyja el az
első gátat. Egy ember ül benne, ráhajol az
evezőkre. Lassú, széles, elszánt
mozdulatokkal lapátolja a vizet. A hold
fénye puhán rávetül a bársonykabátra.
A ladik eléri a partot.
A férfi feláll, a kezébe veszi a
horgonyt. Minden mozdulat, minden
egyes zaj olyannyira természetes, hogy az
egész jelenet már-már valószerűtlennek
tűnik. Sema alig tudja elhinni, hogy csak
alig két méter választja el attól a férfitól,
aki mindeddig kitartóan a halálát kívánta.
A homály ellenére élesen látja a kopott,
olajzöldbe hajló bársonyzakót, a vastag
sálat, a bozontos hajkoronát… Amikor a
férfi előrehajol, hogy kidobja neki a
kötelet, a szemében a másodperc egy tört
részére megvillan a mályvaszínű
szembogár.
Sema kiköti a csónakot a sajátja
mellé. Azer már emeli a lábát, hogy
kilépjen a szárazföldre, de Sema
nekiszegezi a Glockját, megállítja.
– A ponyvát! – mondja halkan.
A férfi a bárka alján felhalmozott
öreg vászondarabokra pillant.
– Emeld fel!
A férfi engedelmeskedik: a hajóban
nincs semmi.
– Kiszállhatsz. Lassan.
Sema hátrál, hogy legyen hová
kilépnie. Egy legyintéssel jelzi, hogy
szeretné, ha a férfi feltartaná a karját. A
szabad kezével megmotozza: nincs nála
fegyver.
– Tiszteletben tartom a
játékszabályokat – dörmögi a férfi.
Sema az ajtó felé tereli maga előtt.
Mire belép, a férfi már le is ült a
vaslépcsőre.
Átlátszó zacskót tart a kezében:
– Egy csokoládét?
Sema nem felel. A férfi kivesz egy
darabot, a szájához emeli.
– Cukorbetegség – mondja
bocsánatkérő hangon. – Az inzulintól
néha leesik a vércukrom. Képtelenség jól
beállítani, hogy mikor mennyit kell
beadnom. Hetente többször is előfordul,
hogy behipózom és rosszul leszek. Az
érzelmi megrázkódtatások nem tesznek
túl jót. Olyankor muszáj valami gyorsan
felszívódó cukorhoz jutnom.
A celofán megcsillan az ujjai között.
Semának eszébe jut a párizsi
csokoládébolt, Clothilde. Mennyire más
világ!
– Isztambulban mindig kakaóba
mártott mandulakrém bonbont veszek.
Beyoğluban van egy cukrászat, ez a
specialitásuk. Párizsban is megtaláltam a
megfelelőjét…
A zacskót kimérten elegáns
mozdulattal leteszi az egyik lépcsőfokra.
Bámulatra méltó lelki nyugalom árad
belőle, mindegy, hogy természetesen,
vagy magára erőlteti. A világítótorony
lassan megtelik ólomkék sugarakkal. Kel
fel a nap, de közben odafönt
szakadatlanul surrog tovább a jelzőfény.
 – Ha nem lenne ez a csokoládé – teszi
még hozzá a férfi –, sohasem találtam
volna rád.
– Nem találtál rám.
Elmosolyodik. A kezét a zakója alá
csúsztatja. Sema felemeli a pisztolyt.
Azer kimértebben folytatja a mozdulatot:
egy fekete-fehér fényképet húz elő a
belső zsebéből. Semmitmondó
pillanatfelvétel: csoportkép az
egyetemen.
– A Boğaziçi egyetem, 1993 –
mondja a képre mutatva. – Ez az egyetlen
fénykép készült rólad. Mármint a régi
arcodról…
Valahonnan előkerül egy öngyújtó. A
láng fényesen fellobban, belekap a fényes
papírba, ami erős vegyszerszagot árasztva
magából lassan elég.
 – Nem sokan dicsekedhetnek azzal,
hogy találkoztak veled azóta, Sema.
Persze, azt azért nem árt számításba
venni, hogy állandóan más nevet
használtál, váltogattad a külsődet,
folyamatosan úton voltál…
A ropogva égő felvételt még mindig a
kezében tartja. A rózsaszínes lángok
remegve táncolnak az arca előtt. Épp úgy,
mint a hallucinációiban. Csak nehogy
megint rájöjjön a rosszullét… De nem: a
gyilkos vonásai állják a tüzet.
– Kész rejtély vagy – ölti tovább a
szót a férfi. – Ha úgy vesszük, ezért
kellett annak a három nőnek meghalnia. –
Elnézi az ujjai között fickándozó
lángnyelveket. – Iszonyú fájdalmaik
voltak. Sokat szenvedtek. Nagyon
sokat…
 Elengedi a papírt, a maradványai
belehullanak az egyik pocsolyába.
– Magamtól is kitalálhattam volna,
hogy átoperáltattad magad. Beleillett
volna a képbe. A végső átalakulás…
A füstölgő tócsát bámulja:
– Mi vagyunk a legjobbak, Sema. Ki-
ki a maga területén. Mi az ajánlatod?
Sema érzi, hogy a férfi nem
ellenségnek, sokkal inkább méltó
ellenfélnek tekinti. Sőt, úgy kezeli, mint a
saját női megfelelőjét. A számára ez a
hajsza nemcsak egy szokványos
megbízatás volt. Hanem igazi kihívás.
Kirándulás a tükör másik oldalára… Egy
hirtelen ötlettől vezérelve úgy dönt,
megpróbálja kiugrasztani a nyulat a
bokorból:
– Csak eszközök vagyunk.
Játékszerek, amit a babák kedvükre
irányíthatnak.
Azer összeráncolja a szemöldökét. Az
arca megfeszül.
– Épp ellenkezőleg – suttogja. – A
magam részéről én csak kihasználom
őket, hogy az Ügyet szolgálhassam. A
pénzük csupán arra kell, hogy…
– A rabszolgáik vagyunk.
A szavaiból idegesség érződik:
– Hová akarsz ezzel kilyukadni? –
Hirtelen felemeli a hangját, a csokoládét
ingerülten kiszórja a földre. – Van valami
ajánlatod vagy sem?
– Neked nincs. Csak személyesen a
nagyfőnökkel vagyok hajlandó beszélni
róla.
 XII.

73.

Ismail Kudseyi yenkiöyi birtoka

parkjában ácsorgott az esőben. A parthoz
vezető teraszos kialakítású rész széléről,
a nádasból kémlelte mereven a vizet.
A távolban feltűnő ázsiai földek
vékony szalagját mintha kirojtozta volna
a zivatar. Több mint egy kilométer
választotta el tőlük, és a láthatáron
egyetlen hajó sem szelte a habokat. Az
idős férfi biztonságban érezte magát, itt
kívül volt a mesterlövészek
hatótávolságán.
Azer telefonhívása után úgy érezte,
ide kell jönnie. Bele kell merítenie kezét
az ezüstösen fodrozódó hullámokba, meg
kell mártóztatnia az ujjait a haragoszöld
tajtékokban. Kényszerítő, már-már fizikai
vágy támadt fel benne eziránt.
Botjára támaszkodva végigbotorkált a
korlát mentén, óvatosan lépdeli lefelé a
vízhez vezető lépcsőn. Orrát megcsapta a
tenger illata, a hullámok telefröcskölték a
ruháját. A szoros vize háborgott, de még
a Boszporusz legharagosabb pillanataiban
is mindig volt a sziklák tövében egy-két
rejtett zug, füves beszögellés, ahol a
kisebb hullámok szivárványt húztak az
égre.
Kudseyi még mostanában,
hetvennégy éves korában is ide vonult
vissza, ha gondolkodni szeretett volna. Ez
a hely jelentette számára mindennek a
kezdetét. Itt tanult meg úszni. Itt fogta ki
az első halait. Itt veszítette ez az első
labdáit, ebben a vízben oldódott le sebes
lábáról a kötés, innen ringatózott tova a
felszínen soha véget nem érő
gyermekkor…
Az öregember az órájára nézett: már
9 felé járt az idő. Hol lehetnek?
Visszamászott a lépcsőn, tekintetét
körüljártatta a birodalmán. A sötétvörös
kerítés hermetikusan elzárta a kertet a
külvilágtól. A bambuszrengeteg
könnyedén hajladozott a szélben, az
összezárt szárnyú kőoroszlánok lomhán
hűsöltek a kastélyhoz vezető lépcsőfokok
mentén, a kerek tavacskákban hattyúk
úszkáltak…
Épp a ház felé indult, hogy fedél alá
húzódjon, amikor motorberregésre lett
figyelmes. A zivatar sűrűjében nem is
annyira a zaj tűnt fel neki, hanem a bőre
alatt érzett zsigeri bizsergés. Hátrafordult,
megpillantotta a hullámok dobálta
csónakot, ami minden taréj után hatalmas
huppanással csobbant vissza a vízbe, és
kettős tajtékcsíkot húzva maga után egyre
közeledett.
A kormánynál Azer állt állig
begombolt kabátban. Mellette szinte
eltörpült Sema lebegő szárnyú esőkabátos
alakja. Tudta, hogy más az arca. De a
tartásáról még ebből a távolságból is
megismerte. A peckes kislány makacs
tekintete már annak idején, húsz évvel
ezelőtt, több száz gyerek között is magára
vonta a figyelmét.
Azer és Sema.
A gyilkos és a tolvaj.
 Csak ezt a két embert tekintette a
saját gyermekének.
És csak ez a két ember volt az igazi
ellensége.

74.

Amikor elindult, a kert hirtelen

felélénkült.
Az egyik bokor mögül előlépett egy
testőr. A következő a hársfasor végén várt
rá. Két másik a kavicsos úton tartotta
szemmel a lépteit. Mindegyikük egy-egy
MP-7-es, hangtompítóval felszerelt
önvédelmi fegyvert tartott a kezében, a
tárban található szubszonikus,
csökkentett lőportartalmú golyók ötven
méteren belül még a legkeményebb
titánpáncélt is gond nélkül áttörték. A
fegyverszállítója legalábbis ezt állította.
Az már más lapra tartozott, hogy volt-e
ennek a készültségnek bármi értelme. Az
ő korában már nem annyira a külső
ellenségtől volt félnivalója, akár
hangsebességgel közeledett, akár nem,
akár volt rajta golyóálló mellény, akár
nem: a veszély sokkal inkább a teste
belsejéből készült lecsapni rá, és már el is
kezdte gondos előkészítő munkáját.
Végigsétált a fasoron. A testőrök egy
pillanat alatt körülötte termettek, mintha
csak most nőttek volna ki a földből. A
továbbiakban ebben az embergyűrűben
ballagott tovább. Az élete olyan volt,
mint valami féltve őrzött drágakő,
csakhogy az egykori ragyogásnak már
nyoma sem volt benne. A négy fal közé
szigorúan bezárkózva tengette a napjait,
soha nem lépett ki a kerítésen túlra, és
kizárólag férfiak vették körül.
A kastély felé tartott – ez volt
Yeniköyben ez egyik utolsó megmaradt
nyaralóvilla, ahogy a helyiek nevezik:
yali. A fából, közvetlenül a víz fölé épült
nyári lakot kátrányos cölöpök tartották. A
tornyocskákkal sűrűn szegélyezett
kastélyban volt valami néma áhítatot
parancsoló erődszerűség, ugyanakkor
nem hiányzott belőle a halászkunyhók
keresetlen, egyszerű bája.
A helyenként felpöndörödött, kopott
zsindelytető világos felülete tükörfénnyel
verte vissza a nap sugarait. Ezzel
szemben a homlokzat minden fényt
magába szívott, sötét, de végtelenül puha
árnyékba burkolózott. Az épületet az
utazás hangulata lengte körül, olyan volt,
mint valami kikötői móló; a tengeri
levegő, a korhadozó la, a hullámok
csapkodása az indulás, a nyaralás
hangulatát idézte fel az idős férfiban.
De közelebb érve, ahogy a keleties
díszítések kezdtek egyre élesebben
kirajzolódni, ahogy végignézett a teraszos
kert rostélyain, az erkélykorlátok és az
ablakok nap, félhold és csillag alakú
motívumain, valahányszor kénytelen volt
megállapítani, hogy az elegáns villából
ennek épp az ellenkezője süt: a gondosan
megmunkált, szilárd lábakon álló tömb
kimozdíthatatlannak, véglegesnek tűnt.
Már a halálra gondolt, amikor
kiválasztotta magának ezt a helyet. Ebben
a vízi élőlények övezte, fából ácsolt
sírboltban nyugodtan várhatta az ember a
végóra közeledtét, miközben hallgatta a
víz morajlását…
Az előszobában Ismail Kudseyi
levette az esőkabátot és a gumicsizmát.
Lábát nemezpapucsba bújtatta, a hátára
indiai selyemkabátot terített, majd
megszemlélte magát a tükörben.
Egyedül az arcára volt még büszke.
Természetesen azt sem kímélte az idő
múlása, de a bőr alatti csontozat nem
sokat vesztett egykori ragyogásából. Sőt,
a határozott kitüremkedések továbbra is
feszesen tartották, csak még
karakteresebbre húzták a vonásait. A
nemesen szögletes állnak és a szája
sarkában folyamatosan ott bujkáló,
lenéző mosolynak köszönhetően
öregkorára egyre jobban hasonlított egy
szarvasra.
 A zsebéből előhúzott egy fésűt,
megigazította a haját. Komótosan
hátrasimította ősz tincseit, de a keze
mozdulat közben hirtelen megállt: nekik,
miattuk akar jól kinézni. Mert fél a
találkozástól. Mert retteg attól, hogy
szembe kell néznie az elmúlt évek
minden hozadékával…

Az 1980-ban történt államcsíny után

Németországba vonult száműzetésbe.
Amikor 1983-ban visszatért
Törökországba, már lenyugodtak a
kedélyek, bajtársai, a Szürke Farkasok
legtöbbje azonban börtönben csücsült. De
Ismail Kudseyi még így sem volt
hajlandó lemondani az ügy szolgálatáról,
hogy gyakorlatilag egyedül maradt. Úgy
döntött, hogy szigorú titoktartás mellett
megint megnyitja a kiképzőtáborokat, és
saját hadsereget toboroz. Hogy felneveli
a Szürke Farkasok új nemzedékét. De
még ennél is nagyobb szabású álmokat
dédelgetett: felsőbbrendű Farkasokat
akart teremteni, akik nemcsak politikai
célkitűzéseit, de sötét üzelmeit is képesek
kiszolgálni.
Anatóliába indult, hogy személyesen
válassza ki a leendő tanítványokat, akiket
az alapítványán keresztül szándékozott
támogatni. Megszervezte a táborokat,
kiképzés közben egyenként megfigyelte a
gyerekeket, kartont vezetett
mindegyikről, hogy a végén a
legjobbakat válogathassa össze az elit
csapatba. Hamar ráérzett a dolog ízére.
És miközben épp átvette az iráni
forradalom miatt üresen maradt helyet az
ópiumpiacon, az újdonsült baba mégis a
gyerekek útjának egyengetésében lelte
leginkább örömét.
Egész lényével érezte, hogy
különösen szoros kapcsolat fűzi ezekhez
a parasztcsemetékhez, akikről
valahányszor eszébe jutott, hogy ő is csak
afféle utcagyerekként kezdte.
Szívesebben töltötte velük az időt, mint a
saját, vér szerinti gyerekeivel, akik
viszonylag későn születtek az egyik
egykori miniszter lányával kötött
házasságából – a nagyobb Oxfordban
tanult, a fiatalabb a berlini egyetemen –,
és akik, bár törvényes örökösei voltak,
teljesen idegenné váltak a szemében.
Az anatóliai körútról hazatérve
visszavonult a nyári lakába, hogy
alaposan áttanulmányozhassa az
összegyűjtött anyagokat, és felállíthassa a
mérleget, kire van szüksége. Nemcsak a
képességek, a tehetség alapján válogatott,
az is fontos volt, hogy akit kiválaszt, az
ki is akarjon emelkedni a kőtörmelékek
közül, legyenek vágyai… Csak a
legígéretesebbekbe akart befektetni, hogy
az ösztöndíjas taníttatás után biztosan
megérje beépíteni őket a szervezetbe.
A kutatómunka egy idő után kezdett
beteges méreteket ölteni nála – egyenesen
a rögeszméjévé vált. Egy idő után saját,
személyes ambíciói kezdték háttérbe
szorítani a nagy ívű nemzetegyesítő
célokat. Az egész műveletben az hozta
igazán lázba, hogy távolról, az
ismeretlenség homályából irányíthatja és
formálgathatja ezeket az élő emberi
lényeket. Hogy láthatatlan istenként
felülről egyengetheti az útjukat és
manipulálhatja őket…
Idővel két név került az érdeklődése
homlokterébe.
Egy fiúé és egy lányé.
Mindkettőben megvolt minden ahhoz,
hogy beteljesítsék az álmait.
Azer Akarsa az ókori emlékeket őrző
Nemrut Dagi mellett nőtt fel egy kis
faluban, és nagyszerű adottságokkal
rendelkezett. Már tizenhat éves korában
elszánt harcosnak számított, ugyanakkor
kitűnően tanult. És ami a legfontosabb,
odaadó rajongással adózott Törökország
múltjának és a nacionalista eszméknek.
Adiyamanban illegális
csoportosulásokban vett részt, és önként
jelentkezett egy kommandós kiképzésre.
Kudseyi a kurdok elleni katonai
küzdelemben szánt neki szerepet.
Csakhogy Azernak volt egy gyenge
pontja: a cukorbetegsége. De Kudseyi
úgy vélte, ettől még ugyanolyan sokra
viheti a Farkasok között. Gondolatban
megesküdött, hogy mindig a legjobb
ellátást fogja biztosítani a számára.
A másik anyag az asztalán a
tizennégy éves Sema Hunsené volt.
Gaziantep homokköves vidékén született,
és már az általános iskolában sikeresen
elnyert egy rangos állami ösztöndíjat.
Első pillantásra csak annyi derült ki róla,
hogy az átlagon felüli intelligenciával
rendelkező kislány mindenáron szakítani
akart a gyökereivel. De Sema nem csak a
saját életén kívánt változtatni, az ország
sorsát is a szívén viselte. Az Idealisták
gaziantepi csoportjában ő volt az egyetlen
lány. Kayseribe jelentkezett kiképzésre,
hogy együtt mehessen a földijével.
Kürsat Milihittel.
Kudseyit az elejétől fogva vonzotta
valami a lányban. Tetszett neki, hogy
olyan eltökélten felül akar emelkedni a
származásán. Külsőre inkább tenyeres-
talpas parasztlánynak mondta volna az
ember: vörös haj, dús idomok. Ennek
alapján senki nem gondolta volna, mi
mindenre képes, ahogyan azt sem, milyen
irányú a politikai meggyőződése.
Egyedül kőkemény, metsző tekintete
árulta el valamicskét.
Ismail Kudseyi már akkor tudta, hogy
Azer és Sema nem csak egyszerű
ösztöndíjasok – idővel a szélsőjobboldal
ügyének és saját kiterjedt
bűnszövetkezetének névtelen harcosai
lesznek. Mindkettő a személyes védelme
alatt fog állni mindvégig. A fogadott
gyermekeinek tekintette őket. Viszont
semelyiküket nem kívánta ebbe beavatni.
Távolról segíti, árnyékként követi majd
őket.
Teltek-múltak az évek. A két
kiválasztott mindenben megfelelt a
hozzájuk fűzött reményeknek. Azer
huszonkét évesen fizikusi és vegyész
diplomát szerzett Isztambulban, két évvel
később pedig okleveles külkereskedőként
jött ki a müncheni egyetemről. Sema
tizenhét évesen kitüntetéssel
leérettségizett a Galatasaray
gimnáziumban, majd az isztambuli
egyetem angol szakán folytatta a
tanulmányait – ekkor már négy nyelven
beszélt folyékonyan: törökül, franciául,
angolul és németül.
Egyetemista korukban mindketten
aktívan részt vettek a politikai
szerveződésekben, „başkan”-ok voltak,
azaz megszerezték a jogot, hogy kerületi
gyűléseket szervezzenek, de Kudseyi
nem akarta sürgetni a dolgokat. Távlati
tervei voltak a teremtményeivel. A
kábítószer-birodalom kiépítésében akarta
kamatoztatni a tudásukat…
És a sötét foltokat is szerette volna
kitisztítani. Azer viselkedése vészes
elhajlásokat mutatott. 1986-ban, még a
francia gimnáziumban egy verekedés
során alaposan helybenhagyta az egyik
társát. Az okozott sérülések igen súlyosak
voltak, és sajnálatos módon nem hirtelen
felindulásról, hanem előre megfontolt
szándékról és félelmetes hidegvérről
árulkodtak. Kudseyinek minden
befolyását latba kellett vetnie, hogy a fiút
nemhogy csak ne csapják ki az iskolából,
hanem ne is tartóztassák le.
Két évvel később az egyetem
természettudományi karán Azért
rajtakapták, hogy élő egereket boncol. A
női hallgatók trágár beszédmódja miatt is
panaszt tettek ellene. A feljelentés után a
lányok az uszodai öltözőszekrényükben
kibelezett macskatetemeket találtak a
fehérneműjükbe bugyolálva.
Kudseyit kifejezetten izgatták Azer
kegyetlen hajlamai, már el is képzelte,
hogyan fordíthatná azokat a saját
hasznára. De arról, hogy mi volt a
kínzások mögött, egyelőre még mit sem
sejtett. Az igazság véletlenül derült ki egy
baleset nyomán. Müncheni tanulóévei
alatt Azer Akarsa a cukorbetegségből
kifolyólag kórházba került. A német
orvosok kísérleti módszerekkel
próbálkoztak nála: az egyenletesebb
oxigéneloszlás érdekében magasnyomású
kamrában történő kezeléseket írtak elő a
számára.
A kezelések során Akarsa
megtapasztalta a mélységi mámort,
következésképpen látomásai voltak –
fennhangon üvöltözte, hogy meg kell ölni
a nőket, „minden nőt!”, meg kell őket
kínozni, és addig kell faragni az arcukat,
amíg nem lesznek pontosan olyanok,
mint azok az ókori maszkok, amelyek
álmában beszélnek hozzá. Amikor
visszavitték a szobájába, a nagy adag
nyugtató ellenére sem maradtak abba a
kényszerképzetei: arcokat kapart az ágya
mellett a falba. Eltorzított női fejeket
levágott orral, amelyek köré a saját
ondójával ragasztotta fel a hajából
levágott tincseket – a rajzok töredezett, az
évszázadok során megrongálódott,
elkopott halotti álarcokat ábrázoltak, de
élő haj keretezte mindegyiket…
A német orvosok azonnal értesítették
a hallgató orvosi költségeit álló
alapítványt Törökországban. Kudseyi
személyesen repült oda. A pszichiátrián
tájékoztatták a helyzetről, és közölték,
hogy jobb lenne, ha a fiatalember minél
hamarabb folyamatos kórházi
megfigyelés alá kerülne. Kudseyi
figyelmesen végighallgatta az érveket, és
a rákövetkező héten hazaszállíttatta
Azért. Mindeközben sikeresen
meggyőzte magát, hogy külső segítség
nélkül is féken tudja tartani a védence
gyilkos indulatait, amelyeket adott
esetben a saját hasznára fordíthat.
A Sema Hunsen körüli bajok más
természetűek voltak. A magának való,
zárkózott, önfejű lány külön utakon járt,
minden lehetőséget megragadott, hogy
kibújjon az alapítvány diktálta keretek
közül. A Galatasaray gimnáziumból
többször is megszökött. Az egyik
alkalommal a bolgár határon tartóztatták
fel. Legközelebb az isztambuli Atatürk
repülőtéren szúrta ki valaki. Szinte
betegesen küzdött a saját
függetlenségéért és szabadságáért, és a
cél elérése érdekében képes volt bármit
bevetni, legyen szó akár erőszakról. De
Kudseyi ennek is csak a pozitív
hozadékáról volt hajlandó tudomást
venni. Úgy tervezte, hogy megadja a
lánynak, amit akar, igazi vándort csinál
belőle, utazót, utolérhetetlen futárt.
A ‘90-es évek közepén Azer Akarsa,
az akkor már országszerte elismert
üzletember beállt a Farkasok szoros
értelemben vett titkos társaságába.
Kudseyi közvetítőkön keresztül több
fontos feladattal is megbízta –
megfélemlítés, behajtás –, amiket a
fiatalember hiánytalanul teljesített.
Nyilvánvaló volt, hogy Akarsa szükség
esetén szemrebbenés nélkül lépné át a
határvonalat, embert is ölne, ha kell.
Szerette a vért. Igazság szerint talán
túlságosan is.
De más gond is felmerült vele
kapcsolatban. Akarsa saját politikai
szervezetet alapított. És minden olyan
szakadárt befogadott, akinek nem volt
elég határozott a hivatalos párt fellépése.
Azer és a társai nyíltan kifejezésre
juttatták ellenérzéseiket azokkal a
hűséges Szürke Farkasokkal szemben,
akik jó pénzért bizonyos jogokat
vásároltak maguknak, de a Kudseyihez
hasonló, maffia közeli nacionalistákat
még náluk is jobban megvetették. Az
idősödő férfi megkeseredett: a fia
kisiklott a befolyása alól, szörnyeteget
csinált belőle…
Vigaszért Sema Hunsenhez fordult.
Bár talán túlzás lett volna így fogalmazni:
soha nem találkozott Semával, aki az
egyetem elvégzése után gyakorlatilag
teljesen eltűnt a szeme elől. Minden
megbízatást elvállalt, szállította, amit
kellett – mivel úgy érezte, tartozik a
szervezetnek –, de cserébe megkövetelte
a megrendelőitől, hogy tartsák meg a
tisztes távolságot.
Kudseyinek nem volt ínyére a dolog.
De nem szólhatott semmit, a kábítószer
minden alkalommal hiánytalanul
megérkezett a rendeltetési helyére. Azt
viszont nem tudhatta, mennyi ideig
tartható fenn a kölcsönös együttműködés.
De mindezek ellenére hihetetlen hatással
volt rá ez a rejtélyes személyiség.
Követte a nyomát, csodálta a
találékonyságát…
Sema elég hamar legendás hírnévre
tett szert a Farkasok körében. Szó szerint
láthatatlanul mozgott az országhatárok
labirintusában, szinte feloldódott a
különféle nyelvekben. Különféle
mendemondák keringtek vele
kapcsolatban. Volt, aki megesküdött
volna rá, hogy látta az afgán határon, de
fátyolt viselt. Mások váltig állították,
hogy a szír határterületen felállított titkos
laboratóriumban beszéltek vele, de
mindvégig sebészmaszk volt a szája előtt.
Megint mások azt bizonygatták, hogy a
Fekete-tenger partján futottak össze vele,
de az éjszakai lokálban vadul villogott a
stroboszkóp.
Kudseyi tudta, hogy mindez csak
hazugság: Semával senki sem találkozott.
Az igazi Semával biztosan nem. Mert ő
valami megfoghatatlan lény volt, aki a
feladat függvényében váltogatta a
személyazonosságát, az útvonalait, a
stílusát és a technikáit. Állandó
mozgásban volt, és kizárólag egyvalami
volt kézzelfogható benne: az éppen
szállított anyag.
Sema nem is sejtette, de valójában
sosem volt egyedül. Az öregember
mindig ott volt mellette. Egyszer sem
fordult elő, hogy ne a baba küldeményét
vitte volna. Egyszer sem fordult elő, hogy
távolról ne követték volna az emberei a
lépteit. Ismail Kudseyi befészkelte magát
a bensőjébe.
1987-ben súlyos vakbélgyulladással
kórházba szállították, és Kudseyi a tudta
nélkül egy füst alatt meddőségre ítélte.
Elköttette a petevezetékét: a beavatkozás
visszafordíthatatlan, de nem borítja fel a
hormonháztartást. Az orvosok
száloptikával végezték el műtétet, csupán
apró vágásokat ejtettek a hasfalán,
azokon keresztül vezették be az
eszközöket. Heg, forradás nem maradt
utána…
Kudseyi nem hagyott magának
választást. Az ő harcosai egytől egyig
különlegesek voltak. Nem akarta, hogy
szaporodjanak. A saját külön jogának
tartotta, hogy megteremtse, kinevelje a
saját katonáit – és a haláluk felől is
egyedül ő rendelkezhetett. Bár szilárdan
hitt a maga által felállított értékrendben,
ez a döntés folyamatosan kísértette,
szinte szent félelemmel töltötte el – úgy
érezte, mintha megsértett volna egy tabut,
tiltott területre lépett. Visszatérő álmaiban
gyakran látott fehér kezeket, ahogy épp
emberi belsőségek között turkálnak.
Halványan állandóan ott motoszkált a
tudatában, hogy ha egyszer bekövetkezik
a katasztrófa, annak ez a titkolt szervi
beavatkozás lesz az oka…
 Egy idő után Kudseyi kénytelen volt
önmagának is beismerni, hogy hibát
hibára halmozott ezzel a két gyerekkel
kapcsolatban. Azer Akarsából
pszichopata gyilkos lett, nem mellesleg
egy önálló erőszakszervezet feje –
terroristákat vezetett, akik telepingálták
az arcukat, a törökök ősi
leszármazottainak tartották magukat, és
merényleteket terveztek a török állam és
azok ellen a Szürke Farkasok ellen, akik
szerintük elárulták az Ügyet. Feltehetően
Kudseyi neve is szerepelt a listájukon.
Ami Semát illette, ő addig-addig
ügyködött, amíg teljesen láthatatlanná
nem vált, végletekig megsokszorozódott
és megrepedezett személyisége jól fejlett
üldözési mániával párosult; a lány
nyilvánvalóan csakis a megfelelő
alkalomra várt, hogy végleg eltűnhessen.
Hiába fáradozott annyit, csak két
szörnyeteget sikerült teremtenie.
Két veszett farkast, akik
legszívesebben a torkának ugranának.
De még ennek tudatában is
folyamatosan ellátta őket fontos
megbízatásokkal, és reménykedett, hogy
csak nem csalják meg azt a közösséget,
amely annyira bízott bennük. Töretlenül
hitte, hogy a sors nem fordulhat ellene,
nem mérhet rá ekkora csapást – éppen rá,
aki mindenét feltette erre a nagy műre.
Ez a meggondolás vezette akkor is,
amikor múlt év tavaszán, az Arany
Félhold területén belül készülődő,
történelmi jelentőségű szövetséget
megpecsételő szállítmány útjának
megszervezése során kiejtette az egyetlen
nevet, ami szóba jöhetett: Semáét.
Ez járt a fejében akkor is, amikor
bekövetkezett az elkerülhetetlen, és
miután az áruló felszívódott a
kábítószerrel együtt, kijelölte az egyetlen
lehetséges bérgyilkost: Azért.
Ha már képtelen volt rászánni magát,
hogy kivonja őket a forgalomból, hat
egymásra eresztette őket, és azért
imádkozott, hogy mindketten otthagyják
a fogukat. De ez alkalommal sem úgy
sültek el a dolgok, mint ahogy tervezte.
Sema nyomtalanul eltűnt. Azer azon túl,
hogy sorozatos mészárlást rendezett
Párizsban, nem jutott semmire.
Nemzetközi körözést adtak ki ellene, és a
Kudseyi vezette bűnszövetkezet is
kimondta rá a halálos ítéletet – az ő
szempontjukból Azer már túl nagy
kockázatot jelentett.
Aztán egyszeriben valami fenekestül
felforgatott mindent.
Sema előkerült.
Találkozót kért tőle.
Megint csak az ő szabályaihoz kellett
alkalmazkodnia…
Vetett még egy utolsó pillantást a
tükörképére, és hirtelen mintha egészen
más embert látott volna. Egy ráncos, öreg
férfit élesen előreugró arccsonttal. Egy
porladozó testű ragadozót, aki leginkább
arra az őskori csontvázra hasonlított, amit
nemrégiben ástak ki a földből
Pakisztánban…
A fésűt becsúsztatta a házikabát
zsebébe, mosolyt erőltetett az arcára.
A tükörből egy beesett szemű halálfej
mosolygott rá vissza.
 A lépcső felé menet odaszólt a
testőreinek:
– Geldiler. Beni yalniz birakin.{5}

75.

A nagyjából húsz négyzetméteres,

osztatlan terű, nyers fával borított
helyiséget magában csak
meditálószobának hívta. De ugyanezzel
az erővel akár trónteremnek is nevezhette
volna. Három lépcsőfok vezetett felfelé
egy emelvényre, amelyen arannyal
hímzett párnák borították be a hosszú,
tojáshéj színű kanapét. Mellette egy
alacsony asztalka állt. Kétoldalt szűrt
fény világította meg a fehér falakat,
amelyek mentén néhány míves faláda
sorakozott, gyöngyház berakásos, komor
fedelük megannyi titkot rejtett. Ez volt
minden berendezés.
Kudseyi szerette ezt a letisztult, már-
már misztikus hangulatot árasztó,
egyszerű környezetet, amiben még egy
szúfi mester is teljes nyugalomban
imádkozhatott volna.
Végigsétált a termen, felment az
emelvényre, az asztalhoz lépett.
Letámasztotta a botját, fogta az ayrannal
teli kancsót, ami mindig ott várta. Töltött
magának egy pohárral a vizes
joghurtitalból, egy hajtásra megitta, és
miközben átjárta testét a frissesség jóleső
érzése, gyönyörködött az egyik
legféltettebb kincsében.
Ismail Kudseyinek volt
Törökországban a legkülönlegesebb
szőnyeggyűjteménye, amelynek központi
darabja itt függött a falon a kanapé fölött.
A kisméretű, alig egy négyzetméteres
antik kilim sötétvörös udvarát aranysárga
– a pénz, a búza, a kisült kenyér színére
emlékeztető – szegély keretezte. A
középső, kékesfekete téglalap az ég és a
végtelen szentségére utalt. A belsejébe
szőtt hatalmas keresztet két kosszarv, a
férfiasság és a harciasság szimbóluma
övezte. A kereszt fölött egy sas tárta
szélesre védelmező szárnyait. A szegély
organikus díszítésében az életfa ágai
között ott virágzott a kikerics, a
boldogság és az öröm virága, és a kender,
az örök álom varázslatos forrása…
Kudseyi órákig el tudta nézni a
csodálatos műalkotást. Úgy érezte, ez a
darabka szőttes magába foglalja az egész,
a kábító-szer és a hatalom körüli
háborúskodással töltött életét. Szerette a
sorai közt megbújó rejtélyt, mindig is
szívesen törte a fejét a szoros
gyapjúszálak talányos elrendezésén. Ez
alkalommal sem állta meg, hogy ne
gondolkodjon el a kérdésen: „Hol lehet a
háromszög? Hol lapul a szerencse?”

Legelőször is el kellett ismernie, hogy

káprázatos átalakuláson ment keresztül.
A kövérkés lány helyett az aktuális
nőideálnak megfelelő, karcsú, barna hajú
fiatal nő állt előtte: lapos mell, egyenes
csípő. Steppelt, fekete kabátot, szintén
fekete, egyenes szárú nadrágot és
szögletes orrú bakancsot viselt. Úgy
nézett ki, mint egy igazi párizsi nő.
De leginkább az arca ejtette
bámulatba. Hány és hány műtétet kellett
kiállnia, hány és hány sebnek kellett
begyógyulnia ezért az eredményért? A
felismerhetetlenségig megváltoztatott
vonások félreérthetetlenül vágták a
fejéhez, mennyire elszántan próbált
menekülni a lány. Letagadhatatlanul ki
akarta húzni a nyakát az iga alól.
Ugyanezt olvasta ki a sötétkék
szempárból. Abból a tengerkék
mélységből, ami alig látszott ki a lomhán
ráboruló szemhéj alól; ami minden
elutasító pillantásával azt jelezte felé,
hogy ebben a belső világban ő nem
kívánatos vendég, betolakodó. Igen, e
mögött a változás mögött, ezekben a
szemekben a nomád ősök mindenre
elszánt keménységét ismerte fel – azt a
zabolátlan energiát, amit a sivatag szele
és a nap perzselő lángja táplált
évszázadokon át.
És hirtelen nagyon öregnek érezte
magát. Tudta, hogy az ő csillaga már
leáldozott.
Rothadó szájú, aszott múmia lett
belőle
A kanapén ülve várta, hogy a lány
közelebb érjen hozzá. Mielőtt belépett
volna a helyiségbe, az emberei alaposan
megmotozták. A ruháit átvizsgálták,
végigtapogatták. Az egész testét
átvilágították. Fokozott volt a készültség,
Sema mindkét oldalán egy-egy testőr állt
bármelyik pillanatban lövésre készen.
Azer a háttérben ácsorgott, szintén
fegyverrel a kezében.
De Kudseyi az óvintézkedések
ellenére valahogy mégis szorongott.
Ösztönei azt súgták neki, hogy a törékeny
külső ellenére a lány csöppet sem
veszélytelen. Szédülni kezdett. Vajon mit
forgat a fejében? Miért teszi ki magát a
haragjának?
A fiatal nő a kilimet nézte a háta
mögött. Kudseyi úgy döntött, franciául
szól hozzá, csak hogy ünnepélyesebb
tegye a találkozást:
– Ez a világ egyik legrégebbi
szőnyege. Egy jégtömbbe fagyva találtak
rá orosz régészek Szibéria és Mongólia
határán. Legalább kétezer éves. A
tudósok szerint még a hunoktól
származik. A kereszt. A sas. A kosszarv.
Egyértelműen a férfiasság szimbólumai.
Feltehetően valamelyik családfő sátrát
díszítette.
Sema nem szólt semmit. Bántó
hallgatásba burkolózott.
– Férfi szőnyeg – folytatta –, azt az
apró részletet leszámítva, hogy női kezek
munkáját dicséri, akárcsak Közép-Ázsia
minden hasonló szőttese. –
Elmosolyodott, rövid szünetet tartott. –
Gyakran elgondolkozom azon, vajon ki
készíthette: talán egy anya, akinek, bár a
háborúskodásból nem vette ki a részét,
sikerült bejutnia a kán sátrába.
Sema továbbra is rezzenéstelen arccal
állt előtte. A testőrök szorosan
közrefogták.
– Akkoriban az volt a szokás, hogy a
készítő a különféle motívumok között
elrejtett egy háromszöget, hogy megvédje
a szőnyeget az ártó tekintetektől.
Valamiért tetszik nekem az a gondolat,
hogy egy nő, miközben szövögeti a
férfiaknak szánt, harcias motívumokat,
valahová a jelenet szegélyére alig
észrevehetően ráteszi az anyai
gondoskodás jelét. Kíváncsi vagyok, meg
tudod-e találni ezen a kilimen a
szerencsehozó háromszöget.
Sema nem adott ki egy árva hangot
sem, nem is mozdult.
Az öregember a kancsó után nyúlt,
lassan megtöltötte a poharát ayrannal,
majd még annál is lassabban kortyolva
megitta
– Nem látod? – szólalt meg újra. –
Nem baj. De a történet nagyban hasonlít
a tiédre, Sema. Valahol a férfiak
világában ott lapul egy nő, aki elrejt
valamit, ami mindannyiunkat érdekel.
Egy tárgyat, ami szerencsét és bőséget
hozhat mindannyiunkra.
 Az utolsó szótagoknál a hangja
elcsendesedett, mielőtt erélyesen kitört
volna belőle a kérdés:
– Hol a háromszög, Sema? Hol a
kábítószer?
Semmi reakció. A szavak hatástalanul
peregtek le róla. Kudseyi abban sem volt
biztos, hogy odafigyelt arra, amit
mondott. Aztán a lány váratlanul
megszólalt:
– Nem tudom.
A férfi elmosolyodott: szóval
alkudozni akar. De a lány itt ínég nem
hagyta abba:
– Franciaországban letartóztattak. A
rendőrök betettek egy kísérleti
programba. Átmosták az agyamat.
Semmire sem emlékszem a múltból. Nem
tudom, hol a kábítószer. Azt sem tudom,
valójában ki vagyok.
Kudseyi Azért kereste a tekintetével:
ő is meglepettnek látszott.
– Komolyan azt hiszed, hogy
beveszem ezt a képtelen mesét? –
kérdezett vissza.
– A folyamat hosszú ideig tartott –
folytatta Sema kimért nyugalommal. –
Beadtak valami radioaktív anyagot, és a
hatása alatt hipnotikus módszerrel
kezeltek. A kísérlet résztvevői közül
többeket letartóztattak, és olyan is van,
aki meghalt. Akár ellenőrizheti is: a
tegnapi és a tegnapelőtti francia lapok
megírták az egészet.
Kudseyi próbálta körüljárni a
tényeket.
– És a rendőrség megtalálta a heroint?
– Eszükbe sem jutott keresni.
 – Hogy mondod?
– Fogalmuk sem volt róla, ki vagyok.
Azért választottak engem, mert amikor
Azer támadása után rám találtak Gurdilek
fürdőjében, sokkos állapotban voltam.
Úgy törölték ki a memóriámat, hogy
közben nem is sejtették, hogy van némi
titkolnivalóm.
– Ahhoz képest, hogy nem emlékszel
semmire, elég sokat tudsz.
– Sok mindent sikerült
kinyomoznom.
– Hogyan tudtad meg Azer nevét?
Sema szája villanásnyi mosolyra
rándult:
– Ezt a nevet ma már az egész világ
ismeri. Elég beleolvasni a párizsi
újságokba.
Kudseyi erre nem tudott mit mondani.
Kérdezősködhetett volna még tovább, de
az ítéletét már meghozta. Eleget élt
ahhoz, hogy tisztában legyen a világ
törvényszerűségével: minél
képtelenebbül hangozzék is egy dolog,
annál nagyobb a valószínűsége, hogy
igaz. De Sema viselkedését még mindig
nem tudta hova tenni:
– Miért jöttél vissza?
– Be akartam jelenteni, hogy Sema
meghalt. Odaveszett az emlékeimmel
együtt.
Kudseyiből kifakadt a nevetés:
– Gondolod, hogy csak úgy hagylak
elmenni?
– Nem gondolok semmit. De én már
nem vagyok ugyanaz az ember. Nem
akarok olyasvalaki helyett menekülni,
akihez többé semmi közöm.
 Az öregember felállt, tett néhány
lépést. A lány felé emelte a botját:
– Tényleg mindent ki kellett, hogy
töröljenek az agyadból, ha üres kézzel ide
mertél jönni.
– Ebben a helyzetben már kár keresni
a bűnöst. Nincs mit megbosszulni.
Különös melegség áradt szét az
ereiben. Hihetetlen, hogy egyszerűen
megfordult a fejében, hogy megkíméli az
életét, így is lezárhatta volna a dolgot,
ennél eredetibb és frappánsabb megoldást
amúgy sem tudott volna kigondolni.
Miért is ne hagyhatná, hogy szabadon
szárnyaljon a madárka?… Fátylat
boríthatna az egészre… De ehelyett
mélyen a lány szemébe nézett:
– Megváltozott az arcod. Elmosódott
a múltad. Kiürült a neved. Egyfajta
elvont teremtmény lettél, ez igaz. De
szenvedni még tudsz. És a fájdalmad árán
tisztára fogjuk mosni a becsületünket.
Meg…
Ismail Kudseyiben bennszakadt a szó.
A fiatal nő maga elé emelte nyitott
tenyerét.
Mindkét kezén hennával készített rajz
díszelgett. Üvöltő farkas négy félhold
alatt. A szövetség jele. A megújulás óta
használták ezt a szimbólumot. Ő maga
egészítette ki az ottomán birodalom
zászlajának három félholdját egy
negyedikkel, ami az Arany Félholdat
jelentette.
Kudseyi elhajította a botját, és a
mutatóujját Semára szegezve ordított:
– Tudja. MINDENT TUD!
A fiatal nő kihasználta a pillanatnyi
döbbenetet. Az egyik testőr háta mögé
került, szorosan lefogta. Jobb kézzel
elkapta a férfi fegyvert szorongató karját,
az MP-7-est az emelvényre irányította, és
együtt meghúzták a ravaszt.
Ismail Kudseyi érezte, ahogy a lába
elemelkedik a földtől: a másik testőr
villámgyorsan odaugrott, és a kanapé
előtt leteperte. Amikor kicsit odébb
gördült, azt látta, hogy az életét
megmentő férfi teste vérben fürdik, és az
elszabadult fegyver céltalanul lövöldöz a
levegőbe. A golyózáporban a ládákról
minden irányba pattogtak a szilánkok.
Szikrák repdestek keresztül-kasul, a
mennyezet porzott. Az első testőr, akit
Sema pajzsként használt, azonnal
összeesett, amikor a nő kirántotta az
övéből a pisztolyt.
 Kudseyi sehol sem látta Azért.
A nő a ládák mögé ugrott, felforgatta
őket, hogy fedezékben legyen. Két másik
férfi jelent meg az ajtóban. De alig tették
be a lábukat a helyiségbe, máris holtan
estek össze – Sema pisztolyának tompa
puffanásai magányos dallammal váltak ki
a gazdátlan géppuskák ropogásából.
Ismail Kudseyi át akart kúszni a
kanapé túloldalára, de egy tapodtat sem
haladt – a teste nem engedelmeskedett az
agya parancsainak. Tehetetlenül hevert a
padlón. Sajgó tagjai félreérthetetlenül
jelezték: találatot kapott.
A küszöbön megint feltűnt három őr,
mindegyik lőtt, aztán átadta a
következőnek a helyet. Kudseyi pislogva
figyelte a nyílásban fel-feltünedező
puskacsöveket, de a hangjukat már nem
hallotta. A füle, az egész feje mintha
megtelt volna vízzel.
Összegömbölyödött, az ujjai
görcsösen belekapaszkodtak egy párnába.
Erős ütést érzett a gyomrában, a fájdalom
átjárta a testét, attól rándult össze ebbe a
magzati pózba. Lenézett: kifordult belei a
lába között henteregtek.
Elsötétült körülötte a világ. Amikor
magához tért, Sema a lépcső alján az
egyik láda mögött épp újratöltött. Az
emelvény széle felé fordította az arcát, a
lány felé nyújtotta a kezét. Félig-meddig
maga sem értette, mit csinál: segítségért
könyörgött.
Sema Hunsenhez könyörgött
segítségért!
A nő megfordult. Kudseyi könnybe
lábadt szemmel kapálózott. Sema egy
pillanatig habozott, majd a továbbra is
záporozó golyók elől elhajolva elindult
felfelé a lépcsőn. Az öregember hálásan
nyöszörgött. Feltartotta szikár, véres,
remegő kezét, de a nő nem nyúlt utána.
Felegyenesedett, és mint egy feszesre
húzott íj, egész testével beleállt a
fegyverbe.
Ismail Kudseyi fejébe ebben a
pillanatban vakító tisztasággal hasított
bele a felismerés, hogy miért is kellett
Sema Hunsennek visszatérnie
Isztambulba.
Hogy megölje, semmi másért.
Hogy kiapassza a gyűlölet forrását.
És talán hogy bosszút álljon egy
másik életfáért.
Azért, amelyiknek ő köttette el a
gyökerét.
 Megint elájult. Amikor kinyitotta a
szemét, Azer épp rávetette magát Semára.
A kanapé bőrcafatjai és a sűrű vértócsák
között összekapaszkodva legurultak a
lépcsőn. Megkezdődött a végső
küzdelem, miközben fölöttük a füstöt
folyamatosan villanások szelték át.
Karral, ököllel, lábbal mentek egymásnak
– de egy hang nem hagyta el a torkukat.
Csak a gyűlölet elfojtott szuszogása
hallatszott. Két végletekig elszánt test
hadakozott egymással – a túlélésért.
Azer és Sema.
A két elátkozott gyermek.
Sema hason fekve próbálta előhúzni a
fegyverét, de Azer teljes súlyával
ránehezedett. Egyik kezével a tarkóját
szorongatta, a másikkal elővette a kesét.
Semának sikerült kibújnia a szorításából,
átfordult a hátára. Azer döfött, a penge
egyenesen a hasába fúródott. Sema
szájából kiszakadt egy tompa kiáltás –
néhány vérben bugyogó szótag.
Kudseyi az emelvényről nézte végig
az egészet, a karja rálógott a lépcsőre.
Lassan, a szíve dobbanásaival ellentétes
ritmusban, rebegve pislogott, mint a
tenger mélyén nyíló és csukódó
kagylóhéj. Magában azért imádkozott,
hogy még a küzdelem vége előtt kilehelje
a lelkét, de képtelen volt levenni a
jelenetről a szemét.
A penge lecsapott, felemelkedett,
aztán a kéz lesújtott még egyszer, mélyen
belevágott a húsba.
Sema teste megfeszült. Azer
megragadta a vállát, lenyomta a földre.
Eldobta a kést, és puszta kézzel belenyúlt
a vérző sebbe.
Ismail Kudseyi már távolodott a
halálba vezető út futóhomokján.
A vég előtti utolsó másodpercekben
azt látta, ahogy a két skarlátszín kéz
feléje nyújtja a zsákmányt…
Azer ujjai között ott volt Sema szíve.

Végjáték

Április végén az Anatólia keleti részén

húzódó hegyhátakon már kezd olvadni a
hó, utat nyitva a Toros-hegység
legmagasabb csúcsa, a Nemrut Dagi felé.
A turisták ilyenkor még nem özönlik el a
látnivalókat, tökéletes magány borul a
tájra.
A férfi minden bevetés után alig
várta, hogy visszatérhessen a kőből
faragott istenekhez.
Előző nap, április 26-án ült repülőre
Isztambulban, kora este érkezett
Adanába. A repülőtérhez közeli
szállodában pihent néhány órát, majd
még az éjjel bérelt autóval nekiindult az
útnak.
Keletnek, a négyszáz kilométernyire
található Adiyaman irányába tartott.
Mindenfelől elhagyatottnak tűnő, a
sötétben lágyan hullámzó legelők vették
körül. Behatolt az imbolygó árnyak
birodalmába – ez volt az első lépés, a
megtisztulás első stádiuma. Egy fiatalkori
versének kezdő sora jutott az eszébe,
ótörökül írta: „Bolyongtam zöldellő
tengereken…”
Reggel fél 7 felé, miután elhagyta
Gaziantep városát, a táj megváltozott. A
hajnal első fénysugaraiban feltűntek a
Toroshegység sziklás vonulatai. A tágas
mezőket dermedt mozdulatlanság váltotta
fel. Körös-körül vörös, meredek, kopár
csúcsok nőttek ki a földből. A távoli
sziklákon kiszáradt napraforgóvirágokra
emlékeztető üregek nyíltak a falban.
Bármelyik idetévedt utazót
félelemmel, sötét szorongással töltötte
volna el ez a látvány. De a férfi szeretettel
pillantott végig a hajnal kékes fényéből
nyersen kiváló, a sárga és az okker
erőteljes árnyalataival játszó vidéken. Itt
végre otthon érezte magát. Lételeme volt
ez a sivárság, réges-régen beleivódott a
zsigereibe. Elérkezett a megtisztulás
második stádiumához.
A fejében felrémlett a vers folytatása:
 „Bolyongtam zöldellő tengereken
Öleltem sziklafalakat, árnyas
meredélyt…”
Amikor Adiyamanban megállt, a nap
már kezdett előbukkanni. A benzinkútnál
maga töltötte tele a tankot, miközben a
személyzettel letisztíttatta a szélvédőjét.
A szeme átsiklott a hegy lábánál fekvő
város acélszürke pacái és bronzfényű
házai fölött.
A tekintete egy pillanatra
megállapodott a Matak cég főút mentén
álló hatalmas tömbjén, a saját raktárain,
ahol az exportra szánt gyümölcsök
tonnaszámra várták, hogy teherautókra
pakolják, majd mihamarabb feldolgozzák
és tartósítsák őket. Nem érzett
különösebb büszkeséget. Az érvényesülés
efféle hétköznapi formája soha nem
érdekelte igazán. De a lépcsőzetesre
kopott sziklás ormok közelségétől
valahányszor összeszorult a szíve…
Öt kilométerrel távolabb letért az
országútról. Véget ért az aszfalt,
eltünedeztek a jelzőtáblák. Csak egy
keskenyen kígyózó ösvény vezetett
felfelé, a felhők közé. Ez volt az ő igazi
hazája. A bíborszínű homokkal belepett
hegyoldal, a sűrű gaz, a karmaikat
támadóan meresztgető bokrok, az útról
kelletlenül félrevonuló feketésszürke
birkák.
Elhagyta a szülőfaluját. Arannyal
díszített kendőkbe burkolózó nőkkel
találkozott. Rezesre cserzett, mélyen
rovátkolt arcokkal, amelyeken a fennsík
domborzata tükröződött vissza. Zord,
röghöz kötött, imába és a
hagyományokba temetkező népekkel,
amilyen az anyja is volt. Talán a húgai is
ott voltak azok között az asszonyok
között…
Feljebb a lejtősebb részeken
pásztorok gubbasztottak vállukra terített,
bő bundában. Huszonöt évvel azelőtt még
maga is ugyanott ücsörgött. A kabát
gyanánt viselt, nagy mintás
gyapjúpulóver eleinte túl hosszú ujjából
idővel teljesen kikandikált a keze.
Kizárólag a kötött szemek jelezték
számára az évek múlását.
Az ujja hegyén ott bizseregtek az
egykori érzések. A leborotvált koponya
tapintása, amikor az apja ütései elől
védekezve a feje fölé emelte a karját. Az
aszalt gyümölcsök bársonyos puhasága,
amikor este a legelőről visszajövet a
fűszeresnél végigsimított a nyitott szájú
zsákok tetején. Az ősszel szedett dió
lehántott zöld burka, ami egész télen át
kitartó foltot hagyott a tenyerén…
Belehajtott a csúcsra telepedő sűrű
ködburokba.
Minden vattásan elfehéredett
körülötte, nyirkossá vált a levegő.
Behatolt a felhők húsába. Az út mentén
megjelentek az első hópamacsok. De ez a
hó nem olyan volt, mint akárhol máshol:
rózsaszínen ragyogtak a homokkal
átitatott kristályok.
Mielőtt nekiment volna az utolsó
szakasznak, megállt, feltette a hóláncot a
kerekekre. Ezután még nagyjából egy
órányi zötyögés következett. A bágyadtan
nyújtózkodó hófoltok csillogása egyre
vakítóbbá vált. Közeledett a Megtisztulás
Útjának végső lépcsőfoka.
„Havas hegyoldalakat simogattam
Rózsás homok lepte be
Nőiesen duzzadó idomaikat…”
A sziklafal lábánál végre feltűnt a
látóhatáron a parkoló. A csúcs
láthatatlanul meredt fölötte az égbe,
áthatolhatatlannak látszó ködtakaró borult
rá.
Kiszállt a kocsiból, jóleső érzéssel
nézett körül. A környékre fagyos
tömbként nehezedett rá a havas táj
csendje.
Teleszívta tüdejét a hideg levegővel.
Több mint ezer méter magasan járt. Már
csak háromszáz métert kell megmásznia.
Az előtte álló erőfeszítésre gondolva
bekapott két darab csokoládét, majd
zsebre vágott kézzel nekivágott az útnak.
 Elhagyta a május beköszöntét
lelakatolva váró őrkunyhót, felfelé
kaptatott a vastag hóréteg fedte kövek
között. Az emelkedő egyre
járhatatlanabbá vált. Az egyik meredek
résznél kénytelen volt tenni egy kitérőt.
Hajlott derékkal, araszolva tudott csak
haladni, bal oldalt a sziklához tapadt,
nehogy belezuhanjon a mélybe. A lába
alatt ropogott a hó.
Kezdett kifulladni. A tagjai
tiltakoztak, az érzékei kiélesedtek. A
keleti oldalon elérte az első pihenőt, de
nem sokat időzött rajta. Az itt található
szobrok túlságosan rossz állapotban
voltak. Csak néhány szusszanásnyi időt
engedélyezett magának a „tüzes oltár”
előtt: az érces-zöld, lemezes kőtornácról
száznyolcvan fokos kilátás nyílt a Toros-
hegység felé.
A nap végre kezdte kegyesen
próbálgatni az erejét a táj fölött. A völgy
melyén vörös négyszögek, sárgára mart
csipkék és smaragdzöld torkolatok
rajzolódtak ki – az ősi birodalom egykor
termékenyen termő pusztáinak
maradványai. A fény lomhán megült
minden mélyedésben, rájuk helyezte
reszkető, fehér pocsolyáit. Helyenként a
foszladozó sugarak pikkelyes burkot
húztak a látvány elé. A másik irányban a
felhők pajkosan játszadozó árnyai mindig
új és új arcot adtak a hegyeknek.
Kimondhatatlan érzések és
benyomások kavarogtak benne. Nem
győzött betelni a gondolattal, hogy
mindaz, amit lát, az övé, hogy ez itt
körülötte mind az ő földje, hogy ő is
kiveheti a részét ebből a szertelen
szépségből. Szinte látta maga előtt, ahogy
belovagolnak a látóhatárra az ősei hordái
– az első türk nemzetségek, amelyek a
maguk civilizációját megalapítva
hatalmassá tették Anatóliát.
De ahogy jobban megnézte, nem is
paripákon ülő férfiak voltak azok, hanem
farkasok. Egy hatalmas falkányi farkas
ezüstös szőre csillogott a távolban. És a
farkas-istenek egyesültek a halandók
népeivel, hogy a frigyükből új, kiváló
harcosokból álló faj születhessen…
Nyugatnak vette az irányt. Arrafelé
vastagabb volt a hótakaró, ugyanakkor
nemezesen puhább. Hátrapillantott, a
lábnyomaiból a csend üzenetét vélte
kiolvasni valamiféle rejtélyes nyelven.
Elérte a következő tornácot, ahol ott
várták az óriás kőfejek.
Öt darab volt belőlük, egyenként
legalább két méter magasak. Eredetileg a
sírhalmot jelképező csúcs tetején álltak
egy-egy vaskos test koronáiként, amelyek
a sorozatos földrengések következtében
leomlottak. Gondos férfikezek talpra
állították a fejeket, amelyek még így,
közvetlenül a földön is tekintélyt
sugároztak, mintha csak maga a hegy
tartaná őket a vállán.
Középen I. Antiokhosz trónolt,
Kommagéné királya, aki a letűnt
civilizáció kereszteződésében uralkodó,
egyszerre görög és a perzsa keverék
istenek között kívánta elnyerni végső
nyugalmát. Mellette ott volt Zeusz-Ahura
Mazda, a villámok és tűz képében
lecsapó legfőbb isten; az emberektől
bikaáldozatot követelő Apollón-Mithra; a
kalászokkal és gyümölcsökkel megrakott
koronát viselő Tükhé, a birodalom
bőségének szimbóluma…
Jelentőségteljes termetük ellenére
mindegyik isten arcáról az ifjúság
gondtalan kifejezése tükröződött, egykor
vizet köpő szájuk kedvesen csücsörített, a
vonásaikat göndör fürtök keretezték…
Hatalmas, fehér szemük álmodozni
látszott. Még a halotti szentélyt őrző
oroszlán – az állatok királya – és a sas – a
magas egek ura – erősen megkopott,
hósipkás alakja is valamiféle végtelen
szelídséggel vette körül a díszes
társaságot.
Még nem jött el az idő: ahhoz, hogy a
jelenség bekövetkezzen, meg kellett
várnia, hogy a köd kissé szerteoszoljon.
Szorosabbra húzta a sálját, és arra az
uralkodóra gondolt, aki a síremléket
emeltette. I. Antiokhosz Epiphanész. A
férfi, aki a királyság tündökléséből arra
következtetett, hogy életét az istenek
áldása követi, olyannyira, hogy egy idő
után már magát is közéjük sorolta, ezért
elrendelte, hogy a szent hegyen temessék
el.
Ismail Kudseyi is istennek képzelte
magát, azt hitte, csakis ő rendelkezhet a
követői élete és halála felett. Csakhogy
egyvalamiről megfeledkezett: arról, hogy
ő is csak eszköz volt, az Úgy szolgája, a
turáni gondolat kiteljesedésének egyik
apró láncszeme. Nemcsak a Farkasokat,
de önmagát is becsapta. És ezáltal
csúnyán lejáratta a törvényt, amelyet
egykor képviselt. Elfajzott ember lett
belőle, legyőzhetővé vált. Sema is ezért
tudott végezni vele.
Sema. Hirtelen keserűséget érzett,
kiszáradt a szája. Végül csak sikerült
elkapnia, mégsem tudott azonosulni a
dicsőséggel. Valami nem volt tiszta ebben
az egész hajszában, de a teljes kudarcot
csak úgy tudta elkerülni, ha az ősi
szabályoknak megfelelően áldozta fel a
zsákmányát. A szívét a Nemrut Dagi
isteneinek ajánlotta fel – azoknak a
kőisteneknek, akik iránt azzal is kifejezte
a tiszteletét, hogy a meggyilkolt nők
arcára rávéste a vonásaikat.
A köd lassan kezdett foszladozni.
Letérdelt a hóba, és várt.
Meg nehány perc, és felszáll a pára,
felhúzódik az óriás fejek homlokára,
könnyedén magával ragadja a
mosolyukat, mozgásra készteti merev
barázdáikat – egy pillanatra életet lehel
beléjük. Körvonalaik egyszeriben
kizökkennek a helyükből, az arcuk
elmosódik, aztán felrebben a hóhatár fölé.
Az embert óhatatlanul magába zárja a
rengeteg. Óhatatlanul is magukkal
sodorják az istenek léptei… Antiokhosz
megy legelöl, mögötte Tükhé és a többi
Halhatatlan, jeges gomolyag lengi körül
az alakjukat. És odafent lebegve a szájuk
végül szóra nyílik.
Gyerekkorában gyakran feljött ide,
hogy lássa az éteri jelenest. Idővel
meghallotta az istenek moraját,
megtanulta a nyelvüket. Ezt az ősi, kőbe
zárt susogást, amit csakis az képes
fellógni, aki itt született a hegy lábánál.
Behunyta a szemét.
 Ezen a napon az óriások kegyelméért
imádkozott. És remélte, hogy ismét
valami jelet kap tőlük. Hogy a ködön
átszűrődő szavak megsúgják neki a jövőt.
A sziklából faragott tanácsadók most
vajon mit tartogatnak a számára?
– Ne mozdulj!
A férfi teste finoman megrándult. Azt
hitte, képzelődik, de hirtelen megérezte a
halántékának tartott fegyver hideg csövét.
A franciául beszélő hang még egyszer
nyomatékosította a felszólítást:
– Ne mozdulj!
Női hang volt.
Amikor elfordította a fejét, fekete
dzsekibe és szintén fekete sínadrágba
öltözött, magas alakot látott. A szoros
sapka alól kétoldalt vízesésszerűen
omlottak a fekete tincsek a vállára.
 Alig akart hinni a szemének. Hogyan
tudta idáig követni ez a nő?
– Kihez van szerencsém? – kérdezett
vissza franciául.
– A nevem nem fontos.
– Ki küldött?
– Sema.
– Sema meghalt.
Felháborította, hogy valaki orvul rajta
mert ütni a titkos zarándokútján. A hang
válaszolt:
– Én voltam mellette Párizsban.
Nekem köszönhette, hogy nem talált rá a
rendőrség, hogy visszanyerte az
emlékezetét, és hogy aztán hazatérhetett
Törökországba szembenézni az
ellenségeivel.
A férfi bólintott. Igen, már az elejétől
fogva hiányzott neki valami a történetből.
Sema Hunsen egyedül képtelen lett volna
ilyen sokáig rejtve maradni a szeme elől
– valaki segített neki. A száján szinte
kicsúszott a kérdés, de már késő volt
megbánni a türelmetlenségét:
– Hol volt a kábítószer?
– Egy temetőben. Az urnasírok
között. Olyan mindegy, hogy fehér por
vagy szürke…
A férfi megint biccentett egyet. Ez
jellemző volt Semára. Mindig is játéknak
tekintette a munkáját. A dolog hihetően
hangzott – és kristálytisztán csengett a
fülében.
– Hogy találtál meg?
– Sema írt nekem egy levelet.
Mindent töviről hegyire elmesélt benne.
A gyerekkorát. A kiképzését. A
szakmáját. És megadta az összes nevet,
azokét, akik egykor a barátai voltak, de
mostanra az ellenségeivé váltak.
A férfi felfigyelt a hanghordozására: a
nő furcsán megnyújtotta a szavak végét.
Egy pillanatra felnézett a szobrokra – a
fehér szemek még nem kaptak életre.
– Most már felesleges
belekeveredned az ügybe – mondta némi
meglepetéssel a hangjában. – A történet
le van zárva. A te közreműködésed nélkül
is lezártuk.
– Későn érkeztem, ez igaz. De még
így is tehetek valamit Semáért.
– Vajon mit?
– Megállíthatom ezt a rettenetes
ámokfutást.
A férfi elmosolyodott, végigmérte a
nőt, cseppet sem zavarta, hogy pisztolyt
szegez a fejének. Az asszony sudár volt
és gyönyörű. Sápadt arcát finom ráncok
rovátkolták, de a szarkalábak nemhogy
elhomályosították volna a szépségét, csak
még jobban kihangsúlyozták,
karakteresebbé tették finom vonásait.
Szinte elakadt a lélegzete ez előtt a
jelenés előtt. A nő törte meg a hallgatást:
– Párizsban minden lehetséges cikket
elolvastam, amiben annak a három nőnek
a meggyilkolásáról írtak. Láttam, hogyan
torzítottad el őket. Pszichiáter vagyok.
Könnyen találhatnék mindenféle
bonyolult magyarázatot arra, hogy miért
gyűlölöd ilyen megszállottan a nőket…
De kin segítenék vele?
A férfi ebben a pillanatban
megértette, hogy az asszony azért jött el
idáig, hogy megölje, csakis azért járt
eddig a nyomában, hogy végezzen vele.
Hogy egy nő oltsa ki az életét? Nem, ezt
nem engedhette. A kőfejekre szegezte a
tekintetét. A fény nemsokára feléleszti
őket. Talán az Óriások megsúgják neki,
mit kell tennie…
– Követtél? – kérdezte
időhúzásképpen.
– Isztambulban gond nélkül
megtaláltam a vállalatodat. Tudtam, hogy
előbb vagy utóbb a körözés és a kialakult
helyzet ellenére is mindenképp oda kell
majd menned. És az óta a nap óta, amikor
egy csapatnyi biztonsági őrrel az
oldaladon végre megjelentél, egy percre
sem tévesztettelek szem elől. Napokig
követtelek, lestem minden mozdulatodat,
figyeltelek. És rá kellett jönnöm, hogy
gyakorlatilag esélytelen, hogy a
közeledbe férkőzzem, téged nem lehet
elkapni…
Minden egyes szavából hihetetlen
elszántság sütött. Kezdte felkelteni az
érdeklődését. Lopva ránézett megint.
Gőzölgő lehelete mögött felfigyelt egy
apró részletre. Az asszony élénkvörös
szája kezdett elkékülni a hidegtől. A
természet adta harsány szín láttán ismét
erőre kapott benne a nők iránt érzett
gyűlölet. Ez sem volt jobb a többinél, már
maga a létezése felért az
istenkáromlással. A kísértés
szemérmetlen megtestesülése, és milyen
magabiztos…
– De akkor megtörtént a csoda –
mondta tovább a nő. – Egy reggel
előbújtál az odúdból. Egyedül. Kimentél
a repülőtérre… Nem is volt más dolgom,
mint hogy mindent pontosan úgy
csináljak, ahogy te, úgyhogy vettem egy
jegyet Adanába. Gondoltam, nyilván
valamelyik titkos laboratóriumba vagy
talán az egyik kiképzőtáborba utazol. De
miért egyedül? Akkor az jutott az
eszembe, hogy hátha valamelyik
családtagodat akarod meglátogatni. De az
meg valahogy nem illett bele a képbe.
Neked már nincs családod, falkában élsz.
Akkor viszont hová indulhattál? A
levélben Sema azt írta, hogy keleten,
Adiyaman környékén születtél, és hogy a
vadászszenvedélyed a nőkön túl a
régészetre is kiterjed. Amíg a beszállásra
várakoztam, vettem egy térképet és
belelapoztam néhány útikönyvbe.
Azokban láttam meg ezeket a szobrokat
itt, a Nemrut Dagin. Megtévesztő volt a
hasonlóság a repedezett kövek és a
szétszabdalt arcok között. Akkor értettem
meg, hogy minta után dolgoztál. Hogy a
megszállott pusztításnak modellje is volt.
Hogy ide tartasz, az érinthetetlen
szentélybe, ahol összeszedheted a
gondolataidat. Ahol szembenézhetsz a
saját félelmeiddel.
A férfi időközben lehiggadt.
Tulajdonképpen inkább kedvére volt,
hogy ez a nő nem sokat kertel. Végül is
csak sikerült neki a saját terepén sarokba
szorítania. És pont a zarándoklat közben
ütött rajta. Talán nem is annyira méltatlan
ez a kéz arra, hogy általa haljon meg…
Még egyszer utoljára felpillantott a
szobrokra. A nap épp abban a pillanatban
borította rájuk vakító fényét. A hatás
erősebb volt, mint valaha – és még soha
nem tűntek az istenek ennyire távolinak.
És a hallgatásuk megadta a várva várt
választ. Elveszítette a játszmát: joggal
vonták meg tőle a kegyeiket.
Hatalmas sóhaj közepette a szobrok
felé intett a fejével:
– Érzed, micsoda erő lakozik ezen a
helyen?
Belemarkolt a rózsaszín hóba, és
térden állva, két kézzel szétmorzsolta a
pelyheket:
– Odalent születtem a völgyben,
néhány kilométerre innen.
Gyerekkoromban a turisták még nem
fedezték fel maguknak ezt a vidéket. Ha
egyedül akartam lenni, csak feljöttem
erre a tornácra. És itt, ezek előtt a
szobrok előtt szövögettem minden lázas,
hatalomvágytól fűtött álmomat.
– Amelyekért sokak vérét kiontottad
és sokakat megöltél.
A férfi halványan elmosolyodott.
A török birodalom visszaállításáért
küzdünk. Azért harcolunk, hogy az egész
keleten a mi fajunk uralkodhasson. Már
nem kell sokáig várnunk, és Ázsia határai
teljesen átrendeződnek. Errefelé mind
ugyanazt a nyelvet beszéljük,
mindünknek ugyanazok a gyökereink.
Asena, a fehér farkas nemzetségéhez
tartozunk.
– Egy mítosszal próbálod mentegetni
magadat.
– Minden mítosz a valóság egy-egy
legendává dagadt darabja. A legendák
pedig könnyen valósággá válhatnak. A
Farkasok visszatértek. És a Farkasok meg
fogják menteni Törökország népét.
– Egyszerűen csak egy gyilkos vagy,
aki semmire sem becsüli az emberi életet.
A szikrázó napsütés ellenére teljesen
átjárta a hideg, elgémberedtek a tagjai.
Bal karját kitárta a távolban remegő
havas táj felé:
– Azon a sziklaperemen réges-régen
bikavérrel locsolt emberáldozatokat
mutattak be Apollón-Mithra istennek.
Ezen a hagyományon alapszik a ti
keresztelési szertartásotok is, a
keresztények bemerítkezése. Csakis a vér
árán nyerhető el a kegyelem.
Az asszony a szabad kezével
félresimított a homlokából néhány
hajtincset. A hidegtől kipirult ráncok csak
még káprázatosabbá tették arca szabályos
rajzolatát. Felhúzta a pisztolyt:
– Akkor a számodra most jött el az
örvendezés pillanata. Mert ha csak az
kell, én kész vagyok kiontani a véredet.
– Várj!
A férfi még mindig nem volt képes
felfogni, mire föl ez az hihetetlen nagy
elszántság.
– Nincs az az ember, aki csak úgy, a
semmiért ekkora kockázatot vállalna.
Pláne nem egy olyan nő miatt, akit alig
ismert. Miért csinálod ezt? Miért olyan
fontos neked Sema?
Az asszony elgondolkodott, a feje
enyhén oldalra billent:
– A barátom volt. Egyszerűen a
barátom.
És miközben ezeket a szavakat
kimondta, mosoly jelent meg az ajkán.
Széles, pipacsvörös mosoly, az egyetlen
igazán őszinte vonás a szentély
domborodó formái között.
 Ezen a helyen talán csakis ennek az
asszonynak volt keresnivalója.
Mindenesetre semmivel sem volt
kevesebb joga itt tartózkodni, mint a
férfinak.
Mindketten ott álltak az évszázados
jelenés közepén a számukra kijelölt
helyen.
A férfi szeme a ragyogó vörös ajkakra
tapadt. És a múltból felrémlett az anyja
alakja, amint reszkető kézzel perzseli a
vadvirágok szárát, hogy a skarlátszín
tovább megmaradjon.
Amikor a 45-ös csöve fellobbant, a
férfi boldog volt, hogy egy ilyen mosoly
árnyékában hal meg.
{1}
Istennek legyen hála!
{2}
– Menjünk még?
{3}
– Igen.
{4}
– Isten óvja a törököket!
{5}
Megérkeztek. Hagyjatok magamra!